David Gemmell Fehér Farkas David Gemmell

David Gemmel Fehér Farkas David A. Gemmel

Fehér Farkas

David A. Gemmel

Fehér Farkas

Legendás Druss krónikái

Fordította

Sziklai István

Korrektúra

Kovács Mária

Nyomdai előkészítés

Kovács Mária

Borítógrafika

John Picacio

Felelős kiadó

Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David A. Gemmel

White Wolf

Al Right Reserved

ISBN 963-7041-32-X

Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.

Telefon: 36 (1) 216-7053

Telefon/fax: 36 (1) 216-7054

www.deltavision.hu

David A. Gemmel

Fehér Farkas

Delta Vision Kiadó

Budapest

Ajánlás

A Fehér Farkast szeretettel ajánlom Lindának, Karlnak, Kate-nek, Jade-nek és Andrew-nak a vidám kerti partikért, és az ajándékért, amit a család jelent.

Ajánlom továbbá két embernek, akikkel sosem találkoztam:

Kennek és Malcolmnak, a Gemmel testvéreknek.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm Steve Saffelnek,

akinek tanácsai segítettek megteremteni Elátkozott Skilgannont,

Selina Walkernek, szerkesztőmnek a Transworldnél, és tesztolvasóimnak:

Jan Dunlopnak, Tony Evansnek és Stel a Grahamnek.

Továbbá hálás köszönetem

Alan Fisher írónak, aki megosztotta velem mestersége fogásait,

Dale Riipkének a Drenai térképén végzett áldozatos munkájáért,

Dave Barrettnek,

és nyomdai szerkesztőmnek, Heather Padgennek.

Előhang

Kalmár Caphas megrémült, amikor az idegen megjelent a fővárostól északra húzódó erdőben rakott tábortüzénél. A

kereskedő nagy gonddal választotta meg pihenőhelyét, az úttól távol eső lapályosban, ahonnan a tűz fénye nem látszott. Bár a polgárháború véget ért, mindkét fél olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy csak kevés katona jutott járőrözésre a vadonban, ahol renegátok és katonaszökevények fosztogatták és rabolták ki az átutazókat. A kereskedő sokáig töprengett, hogy belevágjon-e egyáltalán az utazásba, de mivel a kalmárok zömét elrettentették a nehézségek, amivel Naashanban találkozhattak, Caphas jó lehetőséget látott arra, hogy hatalmas haszonra tegyen szert áruival a csiatcei selyemmel, a sheraki és gothiri fűszerekkel. Most azonban a mélyedés fölött ragyogó telihold fényében a haszon reménye nagyon messzire távolodott.

A lovas a tábor fölött magasodó fák közül léptetett elő, és megindította hátasát lefelé a lejtőn. A férfi haját hátul teljesen leborotválta, felül pedig torzonborz sörénnyé formálta a hajviselete elárulta, hogy egy naashani kardmester közeledik. A kereskedő ennek láttán kissé megnyugodott valószínűtlennek tűnt, hogy egy ilyen ember rabló lenne. A remek harcosok sokkal könnyebben is pénzhez juthattak a háborútól megtépázott országban, mint hogy utazó kalmárokat raboltak volna ki. A férfi öltözéke még inkább megerősítette Caphast abban, hogy nem rablóval van dolga. A praktikus ruhadarabok a sötét színű

bőrmel ény, a láncvértes vál védő, a bőrnadrág, és a szintén vérttel futtatott magas szárú lovaglócsizmák gazdagságról árulkodtak. A férfi hátasa ventriai telivér volt,

és az efféle hátasokkal ritkán lehetett találkozni még a vásárokon is az ilyen lovakat egyesével adták-vették, és az áruk kétszáz és négyszáz aranyraq között változott.

Egyértelmű volt, hogy a lovas nem tolvaj. A rablótámadás gondolata többé nem aggasztotta a kereskedőt, de felváltotta egy másfajta félelem.

A férfi leszál t a lováról és a tűzhöz bal agott.

A kardforgatókra jel emző kecsességgel mozog gondolta magában a talpra kászálódó Caphas. A lovas közelebbről fiatalabbnak bizonyult, mint amilyennek a kalmár először vélte: mindössze a húszas éveiben járt. Szúrós, zafírkék szempár ült a jóképű arcban. A kereskedő meghajolt.

Üdvözöl ek a tüzemnél, uram szólt. Jó dolog társaságra bukkanni ilyen kietlen vidéken. A nevem Caphas.

Skilgannon vagyok nyújtott kezet a jövevény.

A név hal atán émelyítő és rettentő félelem hasított a kalmárba, akinek hirtelen kiszáradt a szája. Tudva, hogy Skilgannon figyeli, nagy nehézségek árán sikerült ennyit kinyögnie:

Éppen

éppen estebédet készítek. Nagy örömömre szolgálna, ha megoszthatnám veled.

Köszönöm. Skilgannon tekintete végigfutott a táboron. A kardmester hirtelen felszegte fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Mivel te nem il atosítod magad, azt javaslom, hogy a nőket is hívd meg a tűzhöz. Az erdőben elég sok vadál at él: bár már közel sincs annyi farkas, mint egykor, de medvék azért akadnak, és néha-néha még párducok is előfordulnak. Hátat fordított Caphasnak, és a tűzhöz lépett.

A kereskedő ekkor vette észre a hátán keresztbe vetett furcsa eszközt. Közel öt láb hosszú lehetett, enyhén görbült, és a közepét fényesre csiszolták. Mindkét végét gyönyörűen faragott elefántcsont ékítette. Bár díszesnek és különlegesnek tűnt, láthatóan semmiféle célt nem szolgált: ezt Caphas is így gondolta volna, ha nem tudja, ki ez a férfi.

A jövevény levette a különös tárgyat, és a földre fektette, majd maga is letelepedett a tűz mel é.

A kalmár nehéz szívvel fordult a sötét erdő felé. Skilgannon tudta, hogy a lányok ott vannak, és ha meg akarja gyalázni vagy meg akarja ölni őket, akkor nem menekülhetnek előle.

Gyere ide, Lucresis és hozd Phaliát is! Minden rendben!

kiáltotta oda, és közben azon imádkozott, hogy ne tévedjen.

Sötét hajú, karcsú és fiatal nő lépdelt elő a fák közül, egy hét év körüli kislány kezét fogva. A gyermek kirántotta kezét nővére markából, és apjához futott. Caphas védelmezően átölelte és a tűz felé húzta.

Ők a lányaim: Phalia és Lucresis szólt, mire Skilgannon felpil antott és elmosolyodott.

Bölcs dolog az óvatosság: a lányaid gyönyörűek. Nyilván az anyjukra ütöttek.

Caphas kipréselt magából egy mosolyt.

Semmi kétség, valóságos szépség volt az anyjuk.

Rémülten látta, hogy Lucresis vakmerően bámulja a jóképű

férfit. A lány oldalra bil entette fejét, és beletúrt a hajába: tudta magáról, hogy gyönyörű, hiszen már eddig is számos fiatalember biztosította erről. Lucresis! Gyere, segíts a szekérből kihozni az edényeket és a lábasokat! szólt rá lányára Caphas, akinek hangjából kiérződött a feszültség.

A lány értetlenül ál t apja félelme előtt, de szó nélkül követte a kalmárt. Amikor odaértek a szekérhez, a férfi fogai között szűrve a szót, odavetette: Ne meresztgesd rá a szemed!

De annyira jóképű, apa!

Ő Elátkozott Skilgannon. Semmi dolgod vele. Örülhetünk, ha a puszta életünket megmenthetjük fűzte hozzá, továbbra is suttogva, majd lánya kezébe nyomott néhány lábast.

Lucresis hátrapil antott a tűznél ülő férfira. Skilgannon a kis Phaliával beszélgetett, és a kislány kacagva nevetett a kardforgató szavain.

Nem fog bántani minket, apa.

Ne a külsejük alapján ítéld meg az embereket! Ha csak a csúf emberek követnének el bűnöket, nem lenne nehéz megtalálni a csirkefogókat. Hal ottam már történeteket a kilengéseiről, és nemcsak azokról, amelyeket a csatatéren követett el. Az a hír járja, hogy egykor volt egy nagy háza, ahol az összes szolgáját tapasztalt ringyók alkották. Ő nem az a fajta férfi, akit szívesen tudnék a lányom közelében.

Bárcsak lenne beleszólásom ebbe, de sajnos nincs fejezte be a mondatot lehangoltan.

Bárcsak nekem lenne beleszólásom! felelte erre Lucresis.

Caphas visszatért a tűzhöz, és elkészítette a húslevest, amelynek csábító és sűrű il ata hamarosan megülte a levegőt. A kalmár időnként megkavarta a vacsorát, majd megkóstolta a levest, azután pedig egy kis borsot és fűszereket adott hozzá. Végül sószemcséket morzsolt a nagy lábasba.

Úgy vélem, elkészült szólalt meg.

A vacsora után Skilgannon letette maga mel é a tányérját.

Igazán tehetséges szakács vagy, Caphas mester.

Köszönöm, uram. Ez a kedvenc időtöltésem.

Miért van pók a karodon? kérdezte a kis Phalia, és rámutatott a kardmester bal alkarján látható fekete tetoválásra.

Nem tetszik?

Rémesen csúf.

Phalia, udvariatlanság ilyet mondani! csattant fel Caphas, majd amikor rájött, hogy kitörésével megijesztette a gyermeket, gyorsan hozzátette: Ez a tisztek jele, drágaságom. A naashani harcosok így díszítik magukat. Az a tiszt, akinek ilyen jele van, nyolc el enséget győzött le

egyetlen harcban. Ezek a tisztek kapják meg a pókot. A hadvezéreknek párduc van a mel ére tetoválva, vagy sasok, ha nagy győzelmeket arattak. A kalmár letérdelt a gyermek mel é. De nem szabad ilyesmiket mondanod.

Sajnálom, apa, de ez akkor is ronda.

A gyerekek azt mondják, amit gondolnak szólalt meg Skilgannon halkan. És ez nem is baj: te pedig nyugodj meg, kereskedő. Nem ál szándékomban ártani nektek. Az éjszakát a tábortokban töltöm, holnap reggel pedig továbbál ok. Az életed biztonságban van akárcsak a családod becsülete. Mel esleg, az a ház, amiről

a lányodnak beszéltél, nem az enyém volt. Egy kurtizán volt a tulajdonosa, aki

mondjuk úgy

a barátom volt.

Nem akartalak sértegetni, uram.

A hal ásom nagyon éles, kalmár. És nem sértettél meg.

Köszönöm. Nagyon-nagyon köszönöm.

Ekkor hal ották meg a távolból felhangzó patadobogást.

Skilgannon felál t, és türelmesen várt.

Kisvártatva egy osztagnyi lovas érkezett a tisztásra, oszlopba rendeződve. Caphas, aki a polgárháború évei alatt beutazta egész Naashant, felismerte a súlyos sisakot viselő, fekete öltözetű fegyverforgatókban a királynő

lovasait. Mindegyikük dárdát, szablyát, és kicsi, kerek pajzsot viselt, amelyet egy pettyes kígyó díszített. Az oszlop élén lovagló férfi nem katona volt: Caphas felismerte benne a királynő kegyencét, a hosszú szőke hajú és szikár arcú Damalont. Az ötven lovas némán ült a nyeregben, Damalon pedig könnyed mozdulattal a földre szökkent.

Hosszú út ál mögöttünk, hadvezér köszöntötte Skilgannont.

És miért vál alkoztatok rá? kérdezte a harcos.

A királynőnek szüksége van a Nappal és Éj el Kardjaira.

Ajándékba kaptam őket felelte Skilgannon, de azután megvonta a vál át. Ám legyen úgy, ahogy lennie kel .

Felvette a földről a különös eszközt, és egy pil anatig még magánál tartotta, majd odalökte Damalonnak. Caphas észrevette, hogy a kardmester arca ekkor fájdalmasan megrándul.

A jóképű udvaronc, Damalon hátrapil antott a katonákra.

Nincs miért maradnia, kapitány szólt oda a gesztenyebarna herélten ülő sudár férfinak. A feladatunk véget ért.

A lovas közelebb léptetett.

Örülök, hogy újra látlak, generális üdvözölte Skilgannont.

Az istenek legyenek veled!

És veled is, Askelus! felelte a harcos.

A lovasok megfordították hátasaikat és elhagyták a tisztást.

Négy, sötét öltözetű férfi azonban hátramaradt ők nem viseltek kardokat, viszont övükről hosszú kések csüngtek alá. A négy alak leszál t a lováról és felzárkóztak Damalon mel é.

Miért mentél el? kérdezte a kegyenc Skilgannontól. A királynő minden hadvezérénél jobban istenített téged.

Volt rá okom.

Ez nagyon furcsa, hiszen megvolt mindened. Gazdagság, hatalom, egy olyan palota, amiért mások az életüket adták volna. Találtál volna másik feleséget, Skilgannon.

Damalon egyik kezével megfogta a különös eszköz egyik elefántcsont markolatát, majd megrántotta. Nem történt semmi.

Nyomd meg a markolaton azt a rubint szólt Skilgannon.

Az tartja vissza a pengét. Amint Damalon megnyomta a kiugró bütyköt, a kard elősiklott. A hold fénye megcsil ant az ezüstös acélon és a belevésett rúnákon. Caphas leplezetlen irigységgel meredt a kardra. A Nappal és Éj el Kardjai legendás hírnévnek örvendtek. A kalmár eltöprengett, hogy mennyit érhetnek a pengék egy királynak. Háromezer raqot? Ötezret?

Elképesztően szép szólalt meg Damalon. Felkavarja az ember vérét.

Azt tanácsolom neked, és a követőidnek, hogy szál jatok lóra és távozzatok közölte Skilgannon. Ahogy te mondtad, a feladatotok véget ért.

Ó, még nem egészen. A királynő roppant dühös volt,

amikor elmentél.

És még dühösebb lesz, ha te sem térsz vissza. Én pedig belefáradtam már a társaságodba. Értsd meg, Damalon: nem akarlak megölni sem téged, sem a bábjaidat. Csak annyit akarok, hogy szál jatok lóra, és menjetek el.

Önteltséged mindent elsöprő vicsorgott rá Skilgannonra Damalon. Nálam van a kardod, itt van velem négy hozzáértő pengeforgató, és mégis te fenyegetsz engem?

Hova tetted a józan eszed? Az udvaronc Caphasra nézett.

Milyen kár, hogy te is itt vagy, kalmár! Azt hiszem, a végzet akarta így. A végzet, amit senki sem kerülhet el.

Damalon megnyomta a smaragdot a kard másik markolatán. Ahogy a penge elősiklott, a fekete kardhüvely a földre hul t. A második kard aranyszínben tündökölt. A szőke kegyenc egy pil anatig néma csendben ál t, tekintet beitta a pengék szépségét. Majd megrázta a fejét, mintha csak bűvölet alól szabadult volna ki. Öljétek meg az öreget és a gyereket! parancsolt rá az embereire. A lány kel emes szórakozást nyújt majd, mielőtt visszatérnénk a fővárosba.

Caphas látta, hogy Skilgannon Damalon felé mozdul, és a kardmester keze megvil an. Valami fényes és csil ogó süvített át a levegőn, és puhán az udvaronc torkába csapódott.

Az átszelt nyakból vér spriccelt elő. Ami ezután következett,

azt a kalmár soha életében nem felejtette el még a legcsekélyebb részlet is alaposan belevésődött az emlékezetébe.

Skilgannon lépett még egyet Damalon felé. Ahogy a haldokló férfi elejtette a kardokat, a harcos még a levegőben elkapta őket. A négy fekete ruhás gyilkos ekkor megrohanta, mire a kardmester eléjük szökkent. A két kard pengéje megcsil ant a tűz fényében. Nem volt harc, nem volt acélcsattogás. Néhány szívdobbanás alatt öt halott hevert a földön az egyik gyilkost szinte lefejezték, a másik testén pedig vál tól a hasáig húzódó hatalmas seb tátongott.

Caphas Skilgannont nézte, aki megtisztogatta az arany- és ezüstpengét, mielőtt visszacsúsztatta volna őket a fekete kardhüvelybe, amelyet azután a hátára lendített.

Az lesz a legjobb, ha új piacokat keresel, Caphas szólalt meg a harcos. Attól tartok, mostantól fogva Naashan túl veszélyes lesz számodra.

A kardmester még csak nem is kapkodott levegőért, és homlokán egyetlen verítékcsepp sem ütközött ki. A férfi hátat fordított a kalmárnak, és megvizsgálta a földet a halott Damalon körül, majd lehajolt, és felkapott egy apró, nagyjából két hüvelyk átmérőjű kerek fémdarabot, amely vérben úszott. Skilgannon tisztára törölte a tárgyat az udvaronc ingében. Caphas látta, hogy a fémdarabnak fűrészes az éle, mire megborzongott. A kardmester visszadugta az aprócska fegyvert az öve mögötti rejtett

tokba, majd a lovához lépett és felnyergelte az ál atot.

Caphas lépett oda hozzá.

Minket is megöltek volna. Köszönöm, hogy megmentetted a lányaimat és engem.

A kislányod megrémült, Caphas. Az lesz a legjobb, ha megnyugtatod felelte Skilgannon, és könnyed mozdulattal lóra szál t.

Lucresis rohant oda a lovához.

Én is hálás vagyok meredt rá tágra nyílt szemmel a kardmesterre. A férfi rámosolygott, majd előrehajolt, megfogta a kezét, és megcsókolta.

Sok szerencsét, Lucresis! Nagyon örültem volna, ha még egy kis időt eltölthetek a társaságodban. Elengedte a lány kezét, és Caphasra nézett, aki magához szorította kisebbik lányát. Ne maradjatok itt éjszakára! Pakoljátok fel a szekeret, és sietve induljatok északnak!

Skilgannon nem szólt többet, csak el ovagolt. A kalmár addig nézett utána, amíg el nem tűnt a fák között. Lucresis felsóhajtott és apjához fordult.

Bárcsak maradt volna!

A kereskedő hitetlenkedve csóválta a fejét.

Éppen az imént láttad, hogyan végzett öt emberrel. Az Elátkozott egy könyörtelen és halálos ember, Lucresis.

Lehet, hogy így van, de a szeme gyönyörű.

Első fejezet

Az égő épületekből felszál ó füst még mindig ott terjengett a házak között, de a tegnap még lázongó csőcselék mára szétoszlott. A város felé két pap bal agott lefelé a dombról.

A keleti hegyek felett sűrű felhők gyülekezek, esőt ígérve délutánra. A vidéken hideg szél söpört végig. Braygan testvér általában élvezte a vén kolostortól a városkáig tartó sétát, főleg akkor, ha a fehér épületek és a száguldó folyó csil ogva verték vissza a napfényt. A fiatal, de pufók pap szeretett elgyönyörködni a réten nyíló színes virágokban, amelyek olyan aprónak és il ékonynak tűntek az örökkévaló, hósipkás hegyek előterében. A mai nap azonban más volt. Ma minden olyan másnak tetszett. A szépség most is jelen volt, de a levegőben kézzelfoghatóan ott lebegett a veszély és valamiféle baljós fenyegetés.

Bűn az, ha rémült az ember? kérdezte társát, egy sudár ifjút, akinek ragyogóan kék tekintete fagyosan meredt a világba, és akin az akolitusok fakó köntöse valahogy oda

nem il őnek tűnt.

Öltél valaha embert, Braygan? kérdezte Lámpás hidegen és mindenféle érdeklődés nélkül.

Természetesen nem.

Megraboltál, megloptál, vagy meggyaláztál valakit?

Braygan teljesen megdöbbent, és társára pil antott, pil anatnyilag megfeledkezve még félelméről is.

Nem.

Akkor miért töltesz olyan sok időt azzal, hogy a bűnök miatt aggódsz?

Braygan nem felelt. Sosem szeretett Lámpás testvér mel ett dolgozni. A férfi csak ritkán beszélt, de volt benne valami, ami teljesen felkavarta. Mélyen ülő zafírszínű szeme vadságról árulkodott, szikár arca keménységet sugárzott, arcvonásairól csak úgy sütött az engesztelhetetlenség.

Ráadásul karján és lábán kardok ütötte sebhelyek húzódtak. Braygan akkor látta őket, amikor együtt dolgoztak a mezőn, még a nyáron. Kérdezett róluk Lámpástól, de a férfi nem felelt semmit. Mint ahogy nem felelt azokra a kérdésekre sem, amelyeket a hátán, mel én és karján látható durva és harcias tetoválásokról tett fel: a lapockái között látható, kiterjesztett szárnyú és kimeresztett karmú sasról, a bal alkarját díszítő hatalmas pókról és a

mel ére került vicsorgó párducfejről. Amikor ezekről kérdezte Lámpást, a férfi csupán rámeredt fagyos tekintetével, és egy árva szót sem szólt. Minden másban azonban kiváló akolitusnak bizonyult: keményen dolgozott, és sosem próbált meg kibújni a feladatok alól. Sosem panaszkodott, sosem vitatkozott, és részt vet az összes imádságon és tanórán. Amikor kérdezték, szó szerint tudott idézni egész részeket a Szentírásból, és rengeteget tudott a környező országok történelméről is.

Braygan figyelme ismét visszaterelődött a városra, és ezzel félelmei is visszatértek. Az őrség katonái semmit sem tettek azért, hogy megfékezzék a lázongókat. A csőcselék két nappal ezelőtt rátámadt Labberan testvérre, amikor a templomi iskolába ment tanítani, és eltörték a karját.

Ütötték-verték a papot, majd vasrudakkal támadtak rá.

Labberan már nem volt fiatalember, és nem sok hiányzott hozzá, hogy meghaljon.

A két pap elérte a folyó fölött átívelő kis hidat. Braygan rálépett fakó köntösének szélére, és megbotlott. Elesett volna, ha Lámpás testvér meg nem ragadja a karját, és vissza nem rántja.

Köszönöm kapott levegő után a pufók pap, akinek karja megfájdult a másik satuszerű szorításától, így önkéntelenül is megdörzsölte.

A leégett házak közül emberek léptek elő. Braygan

megpróbálta nem bámulni őket mint ahogy az egyik magas fáról alácsüngő két testet sem.

Halálra vagyok rémülve, testvérem suttogta oda társának. Miért tesznek az emberek ilyen gyűlöletes dolgokat?

Azért, mert meg tudják tenni felelte a sudár pap.

Te nem vagy megrémülve?

Ugyan mitől lennék?

A kérdés nevetségesnek tűnt Braygan szemében.

Labberan testvért szinte agyonverték, és a gyűlölet ott lappangott mindenfelé. Megfenyegették az egyházat és a papságot, a rémségek pedig csak folytatódtak. Átkeltek a hídon, maguk mögött hagyták a füstölgő épületeket, és beértek a főutcára. Brayganról mostanra ömlött az izzadtság. Itt még több emberrel találkoztak, és észrevett egy csapat fekete ruhás katonát, akik a kocsma ajtaja előtt ál dogáltak. A városiak közül többen megál tak, és a papokat nézték, akik folytatták útjukat a patika felé. Az egyik férfi sértést ordított oda nekik.

Izzadtság csöpögött Braygan szemébe, amitől pislognia kel ett. Lámpás testvér keze a patika ajtaja felé nyúlt, de az zárva volt. A sudár pap bekopogott, de válasz nem érkezett. Mögöttük kezdett összeverődni a tömeg, Braygan pedig megpróbált nem az arcokra nézni.

Mennünk kel ene, Lámpás testvér suttogta társának.

Valaki haragosan odavetett valamit Braygannak. A pap megfordult, hogy feleljen, de ekkor egy ököl csapódott az arcába, és a férfi a földre zuhant. Egy csizmás láb mel be rúgta, mire felkiáltott, és a patika ajtaja felé hengeredett.

Lámpás testvér átlépett felette, és elál ta a Brayganra támadó férfi útját.

Vigyázz! szólt oda neki Lámpás szelíden.

Ugyan mire? kérdezte a nagydarab, szakál as alak, aki a bírák zöld selyemövét viselte.

Vigyázz a haraggal, testvér! mondta Lámpás. Megvan az a szokása, hogy bánat jár a nyomában.

A férfi felnevetett.

Majd én megmutatom neked, mi az a bánat! Ökle Lámpás arca felé suhant, de a pap elhajolt, az ütés pedig célt tévesztett. A támadó előretántorodott, elvesztette egyensúlyát, és elbotlott a pap kinyújtott lábában, majd térdre zuhant. Haragjában bömbölve azonnal talpra szökkent, és Lámpás testvérre vetette magát, de ismét elhibázta és ismét a földre került: ezúttal arccal előre rogyott rá az utca kövére. Arcát vér maszatolta össze, de ismét felál t, csak sokkal megfontoltabban, és övéből

előhúzta kését.

Légy óvatos! figyelmeztette Lámpás. Még jobban is megsebesítheted magad.

Még hogy megsebesítem magam? Bolond vagy?

Kezdem azt hinni, hogy igen felelte a pap. Nem tudod véletlenül, hogy mikor nyit ki a gyógyszerész? Egyik testvérünk megsebesült, és gyógynövények kel enének, hogy csil apítsuk a lázát.

Te vagy az, akinek szüksége lesz a gyógyszerészre!

Éppen az imént mondtam, hogy szükségem van a gyógyszerészre. Beszéljek talán lassabban?

A férfi hangosan elkáromkodta magát, majd rohamra lendült. Késével Lámpás hasa felé szúrt, de a pap ismét elhajolt, karja pedig éppen csak súrolta támadója vál át. A bíró elrobogott a szerzetes mel ett, és fej el nekicsapódott a patika falának. A földre rogyott, és felsikoltott, amikor saját kése belefúródott a combjába.

Lámpás odalépett hozzá, és letérdelt mel é, szemügyre véve a sebet.

Bár vitatható, de azért szerencse, hogy elhibáztad a fő

ütőeret. Viszont mindenképpen össze kel varrni a sebet.

Felál t és a tömeg felé fordult. Vannak itt barátai ennek az

embernek?! kiáltott oda. El kel látni a sérülését!

Ekkor több férfi vált ki a tömegből.

El tudjátok látni a sebét? érdeklődött Lámpás.

Nem.

Akkor vigyétek a tavernába! Majd én összeöltöm a sebet.

És küldjetek el valakit a gyógyszerészért! Még számos feladat vár rám ma, és nem időzhetek itt sokáig.

Braygan, akire a tömeg ügyet sem vetett, talpra kászálódott, és tekintetével követte azokat, akik felkapták a fájdalmában nyögő férfit, és elindultak vele a kocsma felé.

Lámpás hátrapil antott a másik papra.

Várd meg itt a gyógyszerészt! Azonnal jövök. Ezzel megindult a taverna felé, mire a tömeg szétnyílt előtte.

Braygan szédelgett, és enyhe hányinger tört rá, mire többször nagy levegőt vett.

Ki volt ez? kérdezte ekkor egy hang.

A fekete páncélos katonák egyike tette fel a kérdést, egy mélyen ülő szemű, szikár arcú férfi.

Lámpás testvér felelte Braygan. A könyvtárosunk. A katona felnevetett, a tömeg pedig kezdett szétszéledni.

Szerintem ma már nem lesz több bajotok közölte a fegyverforgató.

Miért akarnak ártani nekünk? Mi mindig arra törekedtünk, hogy mindenkit szeressünk, és sokakat felismertem a tömegben, akiken segítettünk, amikor betegek voltak. A múlt évben, amikor kitört az éhínség, megnyitottuk előttük a raktárainkat.

A katona vál at vont.

Ne tőlem kérdezd!

És ti miért nem védtek meg minket?

A katonák a kapott parancsnak engedelmeskednek, pap.

A hadi kódex nem engedi, hogy csak azoknak az utasításoknak engedelmeskedjünk, amelyek a kedvünkre valóak. Ha én lennék a helyetekben, elhagynám a kolostort, és északnak indulnék. Már nem telik bele sok idő, és megtámadják a menedéketeket.

Miért támadnának ránk?

Kérdezd a barátodat! Úgy tűnik, ő olyasvalaki, aki tudja, merről fúj a szél. Itt rövid szünetet tartott. A verekedés során észrevettem a bal alkarját díszítő sötét tetoválást. Mi volt az?

Egy pók.

Én is úgy láttam. Talán a mel én is van egy oroszlán vagy valami hasonló?

Igen, van egy párduc.

A katona hal gatott, és egy szó nélkül távozott.

Skilgannon immár három éve kereste a tökéletes pil anat újbóli átélését, a teljes tisztánlátás és céltudatosság érzését. Nagy néha csábítóan közelinek tűnt a cél, mintha egy elmosódott árnykép lebegett volna látómezeje szélén, amely mindig odébb táncolt, amikor megpróbált közvetlenül ránézni.

Eldobta magától a gazdagságot és a hatalmat, és útnak indult, hogy választ találjon kérdéseire. Cobalsin átalakított várában belépett a papi rendbe, és három évet töltött elmefonnyasztó tanulással és vizsgálódással, hogy azután jórészt elvesse azokat a filozófiákat és tanításokat, amelyek semmiféle kapcsolatban nem ál tak az ember jelenlétével megátkozott valós világgal.

Az álmok pedig minden éj el kísértették őt. Újra meg újra egy sötét erdőben bolyongott, keresve a Fehér Farkast.

Mindig megpil antotta az ál at fakó bundáját, és ekkor

előhúzta kardjait. A holdfény megcsil ant a pengéken, a farkas pedig eltűnt.

Ösztönösen érezte, hogy kapcsolat van a farkas és a kardok között. Abban a pil anatban, hogy megérintette a két markolatot, a fenevad elenyészett, de olyan erős volt a farkastól való félelme, hogy nem tudott el enál ni a pengék csábításának.

A Lámpás néven ismert szerzetes ökölbe szorított kézzel és szorítással a mel ében riadt fel álmából, majd felkelt keskeny priccséről. A kis szobában egyetlen apró ablak volt, és Skilgannon időnként börtöncel ának látta a helyiséget.

Ezen az éjszakán vihar dühöngött a kolostor falain kívül.

Lámpás testvér mezítláb kilépett a folyosóra, és felment a tetőre vezető lépcsőkön, majd kilépett a szakadó esőbe.

Vil ám cikázott végig az égen, majd hamarosan követte a mennydörgés mély robaja.

Az utolsó csata utáni éjszakán is esett.

Eszébe jutott a sárban térdeplő el enséges pap. Körülötte ezerszám hevertek a hul ák. A pap felpil antott rá, majd vézna kezét a viharfelhők felé nyújtotta. Az eső lucskosra áztatta fakó színű köntösét.

Az ég könnyei ezek mondta.

Skilgannon még mindig meglepődött, hogy milyen erősen él benne ez a pil anat. Ugyan miért sírna egy isten? Eszébe jutott, hogy akkor kinevette a papot, és bolondnak nevezte.

Találj magadnak olyan istent, aki valódi hatalommal bír! A sírás a gyengéknek és az erőtleneknek való.

Skilgannon a zuhogó esőben kisétált a kolostor tetejére, és körbenézett a dimbes-dombos vidéken, majd tekintetét keletre fordította.

Az esőzés enyhült, a felhők lassan szétváltak. A háromnegyedig megtelt hold fénylő áradatba vonta a tájat.

A lenti városka házai hófehéren és tisztán csil ogtak. Ma éj el nem járták a várost a lázongó tömegek, sem az őket uszítók. A kereskedőnegyedben támadt tüzet eloltotta a vihar. Skilgannon arra gondolt, hogy a csőcselék majd csak holnap verődik össze. Vagy talán csak holnapután.

Mit keresek én itt? tette fel a kérdést magának. Az az ostoba alak ott a városban azt kérdezte tőle, hogy bolond-e. A kérdés azóta is ott motoszkált a fejében. Amikor összevarrta a férfi combsebét, belenézett a szemébe, és látta a benne megcsil anó gyűlöletet. A férfi akkor azt mondta: Eltüntetjük a fajtádat a történelem lapjairól.

A fajtádat.

Skilgannon lepil antott a kocsmaasztalon heverő alakra, akinek az arca elszürkült a fájdalomtól.

Megölhetitek a papokat, kis ember. És ez nem is lesz túl nehéz, hiszen nem fognak el enál ni. De eltüntetni őket a történelem lapjairól? Szerintem az nem fog menni. A hozzád hasonló bábok nem rendelkeznek ilyen hatalommal.

Csípős szél csapott le a tetőre. Skilgannon megborzongott, majd elmosolyodott. Levetette átázott köntösét, és a földre dobta. Ott ál t meztelenül a holdfényben, megtornásztatta karizmait, megfeszítette hátát, majd könnyed mozdulattal felvette a sas pózt: bal lábát jobb bokája mögé csúsztatta, jobb karját felemelte, balját köré fonta, és két kézfejének hátát egymáshoz nyomta. Mozdulatlanul ál t, tökéletesen megtartva egyensúlyát, és ebben a pil anatban egyáltalán nem tűnt papnak. Teste izmos volt és szikár, kardok és lándzsák ütötte régi sebhelyek húzódtak mel én és karján.

Skilgannon nagyokat kortyolt a levegőből, majd el azította testét. A hideg mostanra semmit nem jelentett neki, és Lámpás testvér könnyed mozdulatokkal fogott bele a gyakorlatokba, amelyet egy másik életében tanult: a megfeszülő íjba, a sáskába, a pávába, majd a varjúba.

Izmai megfeszültek, teste el azult, és táncot idéző

mozdulatokat tett: ugrott és forgott, végig megőrizve a tökéletes egyensúlyt. Csupasz bőrén a fagyos esőcseppeket meleg veríték váltotta fel.

Dayan arca bukkant fel gondolatai között. Nem az az arc,

amikor utoljára látta őt, immár holtan, hanem az a mosolygó és ragyogó arc, amikor együtt úsztak a palota kertjének márványmedencéjében. A gyomra összerándult a képtől, arca azonban mit sem árult el abból, hogy mit érez, egyedül a szeme körül feszültek meg az izmok. Nagy levegőt vett, a tető széléhez lépett, és kezével megtapogatta az egy láb széles párkányt. A sima kövön vízcseppek csil antak: az eső csúszóssá változtatta a peremet. A Lámpásként ismert férfi felugrott a párkányra, és ott ál t jó hetven lábbal a sziklaszál fölött, amelyre a kolostor épült. A keskeny párkány nagyjából harminclábnyit futott egyenesen, majd élesen elkanyarodott jobbra.

Skilgannon egy ideig tanulmányozta a párkányt, aztán behunyta a szemét. Csukott szemmel futásnak eredt, majd felugrott a levegőbe, hogy azután szűk ívben megpördüljön.

Jobb lába szilárdan ért földet a párkányon, és meg sem csúszott, bal lábfeje azonban megérintette jobb bokáját, amitől megingott, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát.

Kinyitotta szemét, és ismét lepil antott az alatta elterülő

sziklákra.

Tökéletesen számította ki a távolságot. Elméjének egy apró zugában azonban azt kívánta, bárcsak ne így tett volna.

Megfordult, és könnyed mozdulattal leugrott a párkányról a tetőre, majd felöltözött.

Ha a halálra vágysz gondolta magában , az hamarosan úgyis eljön érted.

A harmincöt pap két napon át szinte el sem hagyta a régi Cobalsin-várat, és a külső mel éképületeket, legfeljebb a városkától keletre elterülő rétre merészkedtek ki. Itt legeltették azt a ritka fajtájú kecskékből és juhokból ál ó három nyájat, amelyekből a gyapjút nyerték, hogy azután ruhát szőjenek belőle ezzel a papok elég haszonra tettek szert, hogy el ássák magukat és a tantriai fővárosban, Mel icane-ban található egyházközpontot.

A városka baljóslatú némaságba burkolózott. A fel ógatott idegenek testét leszedték, a katonák pedig elmentek. A papok közül sokan reménykedtek abban, hogy elmúlt a rettegés ideje, és az élet hamarosan visszatér a megszokott kerékvágásba. Közeledett a tavasz és rengeteg volt a tennivaló: vadvirágokat kel ett szedni a köpenyek és a tunikák festéséhez, meg kel ett vásárolni és elő kel ett készíteni azokat a titkos olajkeverékeket, amelyek vízál óvá tették az általuk szőtt ruhákat, és egyben segítettek megőrizni azok színét. A kolostorban készített öltözékeket nagyra becsülték a nemesek és a gazdagabb városok lakói. A bárányok el ése már meg is kezdődött, és a tavaszi kiválogatás ideje is elérkezett. Hamarosan

megérkeznek a kalmárok, hogy húst vegyenek, amiért cserébe terményeket és különféle készleteket adtak az elkövetkező évszakokra.

Hosszú hetek óta most először volt valamivel jobb a hangulat a kolostorban, és még a sebesült Labberan testvér láza is elmúlt, így reménykedni lehetett, hogy hamarosan a felépülés útjára lép.

Azonban nem mindenki hitte, hogy túl vannak már a legrosszabbon.

A második nap reggelén Lámpás testvér felkereste az apátot.

Nyugatnak kel ene indulnunk közölte a pap köszönés helyett.

Cethelin apát, a gyérülő fehér hajú és szelíd tekintetű vén szerzetes csak intett Lámpás testvérnek, hogy kövesse őt a toronyban elhelyezett dolgozószobájába. A kis szobából, ahol csupán két merev háttámlás szék meg egy hosszú íróasztal kapott helyet, egyetlen keskeny ablakon lehetett kilátni, rá a városra.

Miért akarod, hogy elmenjünk, testvérem? kérdezte az apát, és intett Lámpásnak, hogy üljön le.

Közeleg a halál, szentatyám.

Tudom felelte az apát szelíd hangon. De miért akarod, hogy elmenjünk?

Lámpás testvér megcsóválta a fejét.

Bocsáss meg, de a kérdésednek nincs semmi értelme.

Csupán egy kis haladékot nyertünk. A vihar hamarosan kitör: az uszítók már most is arra buzdítják a város lakóit, hogy jöj enek ide és mészároljanak le minket. Hamarosan holnap vagy holnapután

tömeg fog összeverődni odakint. És mi töltjük be az el enség szerepét, mi leszünk azok, akiket démonoknak bélyegeznek. Miután betörik a kaput, mindnyájunkat levágnak. Futótűzként zúdulnak majd végig a kolostoron.

Ifjú testvérem, ismét csak azt kérdezem: miért akarod, hogy elmenjünk?

Itt akarsz meghalni?

Hogy én mit akarok, az mit sem számít. Ez itt a szel em harmóniájának lakhelye. Azért létezünk, hogy szeretetet és megértést nyújtsunk egy olyan világban, amely túl gyakran fürdött meg vérben és gyűlöletben. Mi pedig nem erősítjük tovább ezt a szenvedést. A célunk a megvilágosodás, ifjú testvérem. Azt kutatjuk, miként terjeszthetjük ki a lélek útját, ami arra vágyódik, hogy egyesüljön Minden Dolgok Forrásával. Nem félünk a haláltól, mivel az csupán egy

újabb lépés az út során.

Ha ez az épület felgyul adna, akkor is itt ülnél és várnád, hogy elemésszenek a lángok, szentatyám?

Nem, Lámpás. Akkor biztonságos helyet keresnék.

Csakhogy ez a helyzet nem azonos azzal, amivel most ál unk szemben. A tűz élettelen és személytelen. A mi regulánk azt írja elő, hogy szeretettel fogadjuk a gyűlöletet is, és bocsássunk meg a kínzóinknak is. Nem futhatunk el, ha veszélyben forog az életünk. Ha így tennénk, az olyan lenne, mintha nem hinnénk saját filozófiánkban. Hogyan engedelmeskedjünk a tanításainknak, ha elfutunk a gyűlölet elől?

Ezt a filozófiát képtelen vagyok elfogadni felelte Lámpás.

Tudom. Ez az egyik oka annak, amiért nem találod azt, amit keresel.

Nem tudod, hogy mit keresek felelte Lámpás, árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában.

A Fehér Farkast kutatod felelte az öregember szelíden.

De nem tudod, mi az, és azt sem, hogy miért keresed.

Amíg nem tudod, mit kutatsz, addig az mindörökre elkerül téged. De mondd csak, miért jöttél ide, ifjú testvérem?

Most már magam sem tudom. A férfi szúrós kék szeme nem eresztette az apát tekintetét. Honnan tudsz ilyen

sokat rólam?

Tudom, hogy olyan ember vagy, akinek gyökerei a test világába nyúltak. Éles az elméd, és intel igens vagy, Lámpás testvér. Tudom, hogy amikor lemész a városba, az asszonyok áhítattal néznek rád, és rád mosolyognak.

Tudom milyen nehéz megtartanod a cölibátus reguláját.

Van még valami, amit hal ani kívánsz?

Megpróbáltam jó pap lenni sóhajtott fel a szálas férfi.

Belemerültem az imádság és a szeretet világába. Azt gondoltam, hogy idővel majd megértem ezt a világot, de még most sem jutottam el idáig. A múlt nyáron azért kockáztattuk az életünket, hogy megmentsük a pestistől a városiakat. Akiket megmentettünk, azok közül ketten is részt vettek Labberan testvér megverésében. Az egyik asszony, akinek gyermekét a sír széléről hoztuk vissza, arra biztatta férjét, hogy verje szét Labberan arcát. Mocskos csőcselék mind!

Az apát elmosolyodott.

Milyen egyszerű lenne a szeretet, ha csak azoknak juttatnánk belőle, akik megérdemlik, ifjú testvérem. De ugyan mi haszna lenne? Ha adsz egy ezüstöt egy szegény embernek, akkor az ajándék. Ha elvárod, hogy később megadja neked, akkor kölcsön. Mi pedig nem kölcsönözzük a szeretetet, Lámpás. Mi ingyen osztogatjuk.

És mit érsz el azzal, ha engeded, hogy megöljenek téged? Hozzájárul ez akár egyetlen szikrával is a világban fel elhető szeretethez?

Az apát megvonta a vál át.

Talán igen, talán nem.

Néhány pil anatig némán ültek mindketten.

Honnan tudsz a Fehér Farkasról? kérdezte azután Lámpás. Hiszen csak az álmaimban létezik.

És te honnan tudod, hogy az egy farkas, amikor sosem láttad? kérdezett vissza az apát.

Ez nem válasz a kérdésemre.

Rendelkezem egy adottsággal, Lámpás. Egy aprócska adottsággal. Miközben mi itt üldögélünk, látlak téged, de látom a gondolataidat és az emlékeidet is, amelyek fel-felvil annak körülötted. Két fiatal nőt látok: mindkettő

gyönyörű szép, de az egyik haja aranyszínű, a másiké pedig fekete. Egymás el entétei: egyikük kedves és gyengéd, a másik vad és szenvedélyes. Látok egy festett szőke hajú, sudár férfit, akinek nőiesek a vonásai.

Cethelin lehunyta a szemét. Látok egy törődött embert, aki egy kertben térdepel, és virágokat ültet. Jó ember, de már nem fiatal. Az apát felsóhajtott és Lámpásra nézett.

Ismered őket?

Igen.

És a szívedben hordozod őket.

Mindig.

A Fehér Farkassal egyetemben.

Úgy tűnik, igen.

Ebben a pil anatban felhangzott a reggeli imára hívó harang kondulása. Az apát felál t.

Majd még beszélünk, Lámpás testvér. Áldjon meg a Forrás!

Téged is, idős testvérem felelte Lámpás, aki szintén felál t, és meghajolt.

Oly sok minden akadt a világban, amit Braygan nem tudott felfogni. Az emberek valóságos rejtélynek bizonyultak.

Miként lehet az, hogy az ember látja a hegyek csodáit vagy az éjszakai ég fenségét, és mégsem érti meg a kicsinyes emberi becsvágyat? Bár minden ember fél a haláltól, miként képesek mégis olyan könnyen másokra mérni azt?

Braygan önkéntelenül is a lángoló épületek előtt

Braygan önkéntelenül is a lángoló épületek előtt felakasztott tetemekre gondolt. Azokat az embereket nem egyszerűen fel ógatták, hanem előbb összeverték és megkínozták őket. Az ifjú pap el sem tudta képzelni, hogyan lelhet bárki örömet ilyen ocsmány tettben. És mégis akadtak ilyenek, mivel elmondták neki, hogy a tömegben sokan nevettek, amikor a tehetetlen áldozatokat a vesztőhelyre hurcolták.

A fiatal pap Labberan testvér ágya mel ett ült, és segített rendtársának a zöldségleves elköltésében. Időnként abbahagyta a kanalazást, és egy asztalkendővel megtörölgette Labberan száját. Az idős pap arcának bal oldala fel volt dagadva és teljesen megbénult, így a leves a szájából az ál ára csurgott.

Erősebbnek érzed magad valamivel, testvérem?

kérdezte Braygan.

Egy kicsivel felelte Labberan, akinek szavai összefolytak.

A pap mindkét alkarját sínbe tették, és a keze is feldagadt és elkékült a zúzódásoktól. A férfi vékony arca beteges, sárgás árnyalatot öltött. A hatvanadik évéhez közeledő

Labberan már nem volt erős, és kevés híja volt, hogy agyon nem verték. Braygan látta, hogy a vén pap szeméből kibuggyan egy könnycsepp, és lassan lefolyik az arcán.

Vannak még fájdalmaid, testvérem?

Labberan megrázta a fejét. Braygan félretette a levesestálat, az idős szerzetes pedig behunyta a szemét, és elszunyókált. Az ifjú pap halkan felál t, és elhagyta a kicsiny szobát. Az üres tálat levitte a lenti konyhába, hogy elmossa. Odalent több pap is szorgoskodott, éppen az ebédet készítették. Anager testvér lépett oda Brayganhoz.

Hogy van? kérdezte az alacsony emberke. Ízlett neki a zöldséglevesem? Mindig ez volt a kedvence.

Jóízűen evett, Anager, és biztosra veszem, hogy nagyon jólesett neki.

Anager bólintott, és láthatóan megkönnyebbült. Az alacsony és csapott vál ú férfi idegrángásban szenvedett, amitől feje beszéd közben meg-megremegett, és ami rettentően zavarta Braygant.

Tudod, a fiúk voltak azok mondta Anager. Ők ütötték a leginkább.

A fiúk?

A fiúk, akik a templomi iskolába járnak.

Braygan összezavarodott. Labberan a helyi gyereket tanította, és hetente kétszer lement a gyűlésterembe, ahol írást és számtant oktatott, valamint mesélt a Forrásról és annak csodáiról. A gyerekek tanítása nagy örömet okozott Labberannak. A jövőnk az ifjakban rejlik mondogatta

gyakran. Ők az alapok, és csak rajtuk keresztül remélhetjük, hogy véget vetünk a gyűlölködésnek.

És mi van a fiúkkal?

Miután a csőcselék összeverte, több gyerek is odament, és megrugdosta. Szerinted vége van a lázongásnak, Braygan testvér?

Igen. Azt hiszem, igen. Minden sokkal nyugodtabbnak tűnik.

Tudod, ezek a bírák azok, akik a bajt kavarják. Igaz, hogy Lámpás testvér megverte az egyiket?

Nem vert meg ő senkit. Az a fickó ügyetlen volt, és szerencsétlenül esett.

Azt mondják, hogy a fővárosban már több gyilkosság is történt pislogott szaporán Anager, és lehalkította a hangját. Még az a hír is járja, hogy elengedték a fenevadakat. Mi lesz, ha idejönnek?

Miért engednék ide a fenevadakat? A háború délen és keleten dúl.

Igen, igazad van. Hát persze, hogy igazad van. Tudod, én már láttam egyet, ebben az évben, amikor ott voltam a játékokon. Iszonyatos volt. Hatalmas. Négy embert küldtek el ene, de mindet megölte. Rettenetes egy lény volt, és azt

mondják, részben medve. Mindenesetre borzalmas egy teremtény, valóságos szörnyeteg. Természetel enes, Braygan. Annyira természetel enes.

Braygan bólintott, és arra gondolt, talán nem éppen a legalkalmasabb a pil anat, hogy rámutasson arra, miszerint a papoknak tilos véres sporteseményeket látogatni.

Elhagyta a konyhát, és az alsó csarnok felé indult, majd kilépett a veteményesbe, ahol több testvér dolgozott, akik azonnal Labberan felől érdeklődtek. Elmondta nekik, hogy paptársuk kicsit jobban van ma, bár elméjének rejtett zugában tudta, hogy ez inkább csak szívbéli jókívánság.

Labberan testvért többféle értelemben is összetörték az események. Braygan egy órát dolgozott a többiekkel: egy nagy barna zsákból óvatosan növényi gumókat emeltek ki, majd elültették őket. Ekkor hívatták az ifjú papot az apát irodájába.

Braygant elöntötte az idegesség, amikor megál t az ajtó előtt. Azon töprengett, hogy számos hibája közül melyikre hívja fel vajon a figyelmét az apát. Azzal a feladattal bízták meg, hogy szervezze meg a kápolna tetejének kijavítását, de az esőcsatornához való bádog még nem érkezett meg.

Azután a festékekkel sem minden úgy sikerült, ahogy tervezte, de az nem az ő hibája volt. A zsák kiszakadt, amikor beleöntötte a sárga festéket, amiből csak kétadagnyit kel ett volna beletenni, de így több mint tíz ömlött a kádba. Az eredmény rettenetes, hasznavehetetlen

narancsszín lett, amit fel kel ett hígítani. Mindez nem történik meg, ha Nasley testvér nem kéri kölcsön a mérőedényt.

Braygan bekopogott, majd belépett. Az apát a csendesen lobogó apró tűz mel ett üldögélt, és intett a papnak, hogy foglaljon helyet.

Jól vagy, ifjú testvérem? köszöntötte.

Jól vagyok, idős testvérem.

Elégedett vagy?

Braygan nem értette a kérdést.

Elégedett? Ööö

milyen értelemben?

Elégedett vagy az itteni életeddel?

Ó, igen, idős testvérem. Szeretem ezt az életet.

Mit szeretsz benne, Braygan?

Szolgálni a Forrást

és

és segíteni az embereknek.

Igen, ezért vagyunk itt felelte az öregember, és fürkészően mérte végig a papot. Azt várják tőlünk, hogy ezt mondjuk. De mi az, amit te szeretsz benne?

Biztonságban érzem magam itt, idős testvérem. Úgy érzem, ide tartozom.

És miért jöttél hozzánk? Hogy biztonságban érezd magad?

Részben igen. Ez baj?

Biztonságban érezted magad, amikor az a férfi megtámadott téged a városban?

Nem, idős testvérem. Akkor nagyon megrémültem. Az apát félrenézett, és belebámult a tűzbe. Láthatóan elveszett gondolataiban, Braygan pedig hal gatott. Végül az apát ismét megszólalt.

Hogy érzi magát Labberan testvér?

Nem javul az ál apota olyan gyorsan, ahogy javulhatna. A kedélyál apota mélyre zuhant, de legalább a sebei gyógyulnak. Biztosra veszem, hogy néhány napon belül a felépülés útjára lép majd.

Az apát ismét a tűzbe bámult, aztán tekintete visszatért Brayganra.

Lámpás testvér szerint el kel ene mennünk. Szerinte a tömeg ismét összeverődik, és ártani akar majd nekünk.

És te mit gondolsz, idős testvérem? suttogta az ifjú pap, és a szíve vadul vert. Ez nem történhet meg folytatta, mielőtt az apát felelhetett volna. Nem; mostanra minden lecsendesedett. Szerintem a Labberan testvér el eni támadást csak pil anatnyi eltévelyedés szülte. Mostanra azonban volt elég idejük, hogy elgondolkodjanak gonosz tettükön. Hamarosan megértik, hogy nem az el enségeik vagyunk, hanem a barátaik. Te nem így gondolod, idős testvérem?

Nagyvárosból jöttél, nem igaz, Braygan? kérdezte az apát.

De igen.

Sok ember tart ott kutyát?

Sok.

Legelnek a városhoz közeli réten juhok?

Igen, legelnek, idős testvérem felelte az összezavarodott Braygan.

Én egy ilyen városból jövök. Az emberek elsétálhatnak kutyáikkal a juhok közelében anélkül, hogy bármi baj történne. Időnként azonban néhány kutya összeverődik, és

elcsatangol. Ha arra a mezőre tévednek, ahol a birkák legelnek, váratlanul megvadulnak, és nagy károkat okoznak. Láttál már ilyet?

Igen, láttam, idős testvérem. A falkaszel em önmagát erősíti: a kutyák elfeledik, hogy mit tanítottak nekik, elfeledkeznek a háziasításukról, és el ene fordulnak Braygan szava elfúlt. Szerinted a városiak olyanok, mint a kutyák, idős testvérem?

Hát persze, hogy olyanok, Braygan. Összeverődnek és belelovalják magukat abba, amit ők jogos haragnak gondolnak. Már gyilkoltak, és úgy érzik, hatalommal bírnak.

Legyőzhetetlennek gondolják magukat, és kutyákhoz hasonlóan élvezik az erő hatalmát. Meg persze a kegyetlenkedését is. Nehéz évek ál nak mögöttük: rossz aratások, járványok, aszályok. A Datiával vívott háború megcsapolta az ország erőforrásait, az emberek pedig rémültek és egyszersmind dühösek. Kel valaki, akit hibáztathatnak a nehéz időkért és a veszteségekért. Az egyház vezetői a háború el en foglaltak ál ást, és közülük többeket árulónak bélyegeztek. Akadtak, akiket ki is végeztek. És az egyházat most azzal vádolják, hogy segített az el enségnek. Hogy ő az igazi el enség. A csőcselék el fog jönni, Braygan gyűlölettel a szívében, és gyilkos gondolatokkal a fejében.

Akkor Lámpás testvérnek igaza van. El kel mennünk

innen.

Még nem tetted le a végső fogadalmat. Úgy teszel, ahogy akarsz, mint ahogy Lámpás testvér is.

Te viszont nem mész el, idős testvérem?

A rend itt marad, mivel ez az otthonunk, és a városlakók a mi nyájunk. Mi pedig nem hagyjuk őket cserben a szükség óráján. Gondold végig ezeket a dolgokat, Braygan! Talán van még néhány napod, hogy megváltoztasd a véleményed.

Második fejezet

Cethelin apát szívébe fájdalom nyilal t, amikor az ifjú Braygan elhagyta dolgozószobáját. Kedvelte a fiút, és tudta róla, hogy jó szívű és kedves. Semmi rosszindulat nem lakozott benne, nem lapultak sötét zugok a lelkében.

Cethelin az ablakhoz lépett, kitárta és beszívta Tantria hűs hegyi levegőjét.

A levegőben nem érezte sem az őrületet, sem a boszorkányságot, de az mégis ott volt. A világ lassan az őrületbe veszett, mintha csak valami láthatatlan járvány

lopózott volna be az otthonokba és a várakba, a kúriákba és a viskókba. Cethelinnek eszébe ötlött egy sok-sok évvel ezelőtti emlék: egy sereg rágcsálót látott a házuk közelében, amint azok egy távoli szirt felé rohantak tülekedve. Apjával együtt felsétált a szirttetőre, és nézték, ahogy az ál atok belevetik magukat a tengerbe. A jelenet lenyűgözte a fiút, és megkérdezte apját, hogy ezek az apró lények miért fojtják magukat a vízbe. Apja nem tudta a választ, csak annyit mondott, hogy húszévente egyszer megismétlődik az eset. A rágcsálók egyszerűen csak így tesznek.

Volt valami borzongató ebben a mondatban. Egyszerűen csak így tesznek.

A tömegmészárlásnak jobb indoka kel ene, hogy legyen. A hatvanhét éves Cethelin még mindig az őrület mögött rejlő

okokon töprengett de ezúttal nem az ál atok, hanem az emberek őrületén. Vajon akkor kezdődött az egész, amikor Ventria megtámadta Drenait? Vagy ez pusztán csak az őrület egyik tünete volt? A háború fékezhetetlen bozóttűzként terjedt szét a keleti kontinens magterületén. A ventriai polgárháború még mindig dühöngött, ami azért tört ki, mert a ventriaiak öt évvel ezelőtt vereséget szenvedtek a Skeln-szorosban. Lázadások robbantak ki Tantriában is, amit követett az ország keleti szomszédaival, Dospilisszel és Datiával vívott háború és ez a háború még mindig folyt.

Délkeleten, Naashanban a Boszorkánykirálynő erői

megtámadták Panthiát és Opált, és még a békés phociaiak is segítettek védekezni a támadók el en.

Északnyugaton a nadírok lerohanták Pelucidot: miután átkeltek a hatalmas Namib-sivatagon, felperzselték és kifosztották a part menti városokat. Háborúk dúltak mindenfelé, és nyomukban érkeztek a gyűlölet, a rettegés, a pestis és a csüggedés dögmadarai.

Cethelin leginkább az utolsótól tartott. Egész életét annak szentelte, hogy szeretetet sugározzon, és nehezére esett megemésztenie, hogy ezt rettentően durván átformálják és kifacsarják undorító módon átalakítják valami oktalan, vak gyűlölködéssé. Gondolatai visszatértek Labberan testvérhez. Azok a gyerekek fordultak el ene, akiket istápolt: ők rugdosták össze, vadul rikácsolva.

Cethelin nagy levegőt vett, és igyekezett lecsil apodni.

Letérdelt dolgozószobájának fapadlójára, és egy darabig imádkozott, majd felál t, lesétált az alsó szintre, és egy órán át üldögélt Labberan betegágya mel ett. Megnyugtató szavakat suttogott, de a vén papot nem sikerült megnyugtatnia.

Mikor Cethelin visszatért emeleti szobájába, már elfáradt, és ledőlt keskeny priccsére. Ugyan még csak kora délutánra járt az idő, de az apát tudta, hogy egy kis szunyókálás segít fenntartani a lendületét. De ma más volt a helyzet. Nem tudott elaludni: a hátán feküdt és képtelen

volt másfelé terelni a gondolatait. Cethelin önkéntelenül is Brayganra és Lámpásra gondolt, akik olyan sok tekintetben különböztek egymástól.

Át kel ett volna küldenem Lámpást a tengeren, hogy keresse meg a Harmincak egyik rendjét gondolta az apát.

Remek harcospap lett volna belőle.

Remek harcospap.

És ezek sajnos el entétes fogalmak gondolta magában Cethelin.

Mivel a pihenésben nem lelt nyugalmat, felkelt, és a kolostor keleti szárnyába indult, maga mögött hagyva a konyhákat és a csendes szövőszobákat. A csigalépcsőn felbal agva hamarosan megérkezett az Első Könyvtárba.

Mire felért, a térde sajgott, és érezte, hogy szíve fájdalmasan lüktet a mel ében. A könyvtárban több papot is talált, akik ősi fóliánsokat tanulmányoztak. Mindannyian felál tak, és mélyen meghajoltak, amikor belépett. Az apát rájuk mosolygott, és kérte őket, folytassák az olvasást.

Cethelin elindult a padsorok között, majd meghajolva áthaladt az utolsó boltív alatt is, és belépett a Megőrzés Termébe. Itt is papok szorgoskodtak, féltő gonddal másolva át a foszladozó kéziratokat és tekercseket.

Annyira belemerültek munkájukba, hogy észre sem vették az idős papot, aki szó nélkül haladt tovább a keleti olvasóterem felé. Itt bukkant rá az ablak mel ett ülő Lámpás

testvérre, aki egy megsárgult pergament olvasott.

A férfi felpil antott, Cethelin pedig szinte tapintani tudta a zafírkék szempárból sütő erőt.

Mit olvasol? érdeklődött az apát, és leült szemközt a fiatalemberrel. A vén pap összerezzent, amikor letelepedett, majd megdörgölte sajgó térdét.

Lámpás észrevette a mozdulatot és a fájdalmát.

A gyógyszerész azt mondta, hogy egy hónapon belül új borókafőzetet készít a csúzodra szólalt meg Lámpás, majd váratlanul elmosolyodott és megcsóválta a fejét.

Még lehet, hogy lesz egy hónapunk felelte Cethelin, elértve a mosolyt kiváltó iróniát. Ha a Forrás is úgy akarja.

Rámutatott a pergamenre és megismételte a kérdést.

Ez a pergamen nem túl ismert datiai mítoszokat sorol fel közölte Lámpás.

Ó! Emlékszem már rájuk: ezek a feltámasztók. A történetek mindenesetre nem datiai eredetűek: még az Ősök napjaiból származnak, Missael idejéből. Enshibar, a hős feltámadt, amikor hűséges barátja, Kaodas eljuttatta a Holtak Birodalmába barátjának hajfürtjét és egy darab csontját. Ott a varázslók új testet növesztettek Enshibarnak, és visszahívták lelkét a Hősök Csarnokából. Csodás mese ez, és számos hasonló kering sok más kultúrában is.

A legtöbb mítosz magában rejti a valóság magvát mondta Lámpás megfontoltan.

Így igaz, ifjú testvérem. Ezért hordasz magaddal egy hajfürtöt és egy csontdarabot a nyakadban viselt medalionban?

Lámpás zafírkék szeme egy pil anatra ingerülten megvil ant.

Rengeteg mindent látsz, idősebb testvérem. Belelátsz az emberek álmaiba, és átlátsz a fémen is. Talán olvasnod kel ene a városlakók álmaiban is.

Ismerem az álmaikat, Lámpás. Ételt akarnak az asztalukra, és meleget akarnak a télre. Gyerekeiknek biztonságosabb és jobb életet szánnak, mint ami nekik jutott. A világ rettentően hatalmas és félelmetes hely számukra. Kétségbeesetten vágynak az élet gondjait megoldó egyszerű válaszokra. Félnek attól, hogy elér idáig a háború, és mindent elvisz, amijük csak van. És ekkor azt mondják nekik, hogy mindez a mi hibánk. Ha mi meghalunk, és eltűnünk, minden csodás lesz ismét. A nap ráragyog a terményekre, és minden veszélynek vége szakad. Ebben a pil anatban azonban jobban érdekelnek a te álmaid, mint az övék.

Lámpás félrenézett.

Nem hiszed

hogy létezik a feltámasztók titkos temploma?

Nem mondtam, hogy nem hiszek benne. A világon rengeteg furcsa hely létezik, és számtalan tehetséges varázsló és mágus él. Talán akad köztük olyan, aki tud segíteni neked. Másrészt viszont talán jobb lenne, ha nem háborgatnád a holtakat.

Nem tehetem.

Úgy mondják, hogy mindenkinek szüksége van egy küldetésre, Lámpás. Talán ez a mondás mindig is rád vonatkozott dőlt hátra székében az apát. Ha kérek tőled egy szívességet, megteszed?

Természetesen.

Ne olyan gyorsan, fiatalember! Lehet, hogy azt kérem, hagyj fel a kereséssel.

Bármit kérhetsz, ezt kivéve. Mondd, mire van szükséged!

Ebben a pil anatban semmire. Talán majd holnap.

Meglátogattad Labberant?

Nem. Nem vagyok valami jó mások megnyugtatásában, idős testvérem.

Mindenképpen keresd fel őt, ifjú testvérem. Az apát

felsóhajtott és talpra kászálódott. Most pedig hagylak olvasni. Próbáld megtalálni a Pelucidi krónikákat: szerintem érdekesnek találod majd. Amennyire emlékszem, szerepel benne egy titokzatos templom leírása, és egy kortalan istennőé, aki ott lakozik.

Későre járt már, amikor Skilgannon belépett a kis szobába, ahol Labberan testvért ápolták. Odabent már volt egy pap, aki felnézett, amikor a férfi belépett, és az egykori harcos látta, hogy Naslyn testvér az. A fekete szakál as pap úgy festett, akár egy kardforgató. Szűkszavú ember volt, aki általában egytagú szavakat használt, ami kifejezetten ínyére volt Skilgannonnak. Azok közül a papok közül, akikkel együtt kel ett dolgoznia, Naslynt találta a legelviselhetőbbnek. Az erős szerzetes felál t, finoman végigsimított Labberan homlokán, majd elindult az ajtó felé, ahonnan még visszaszólt:

Fáradt.

Nem maradok soká felelte Skilgannon.

Az ágyhoz lépett, és lepil antott az összevert emberre.

Mire emlékszel? kérdezte tőle, és leült az ágy mel etti zsámolyra.

Csak a gyűlöletre és a kínra motyogta Labberan. Nem akarok beszélni róla. Elfordította az arcát, és Skilgannont egy pil anatra bosszúság kerítette hatalmába. Mit keres ő

itt? Nem voltak barátok Labberannal, mint ahogy egyetlen más pappal sem. És ahogy azt Cethelinnek is mondta, sosem volt erőssége mások megnyugtatása. Nagy levegőt vett, és felál t. Ekkor Labberan ránézett, ő pedig észrevette a könnyeket az öregember szemében. Szerettem ezeket a gyerekeket suttogta a vén pap.

Skilgannon visszaült a zsámolyra.

Az árulást nehéz megemészteni mondta, amire hosszú hal gatás volt a válasz.

Hal ottam, hogy verekedtél az egyik bíróval.

Nem verekedtünk: az a fickó esetlen bolond volt.

Bárcsak én is tudtam volna verekedni.

Skilgannon az öregember arcába nézett, ahol vereséget és csüggedést látott. Látta már ezt az arckifejezést korábban: négy évvel ezelőtt a naashani csatatereken. A Castrannál kis híján elszenvedett vereség mintha maga lett volna a világ vége. A visszavonuló katonák az erdőben bolyongtak, arcuk elszürkült, szívüket félelem és csalódás uralta el.

Skilgannon akkor még csak huszonegy éves volt, teli tűzzel és hittel, így dacolva a menekülők letörtségével,

összeszedett néhány száz embert, majd élükön el entámadásba lendült, és visszaverte az előrenyomuló el enséget. Amikor most belenézett az idős pap arcába, újra maga előtt látta a reményvesztett katonák vonásait, a katonákét, akiket ismét összegyűjtött, és akiket dicsőségre vezetett.

Te harcos vagy, Labberan mondta halkan. Hiszen a világ gonoszsága el en küzdesz. Azon munkálkodsz, hogy jobbá és szeretettel telibb hel yé tedd.

Csakhogy elbuktam. Még a gyermekeim is el enem fordultak.

Nem mindegyik.

Hogy érted ezt?

Mikor veszítetted el az eszméletedet?

Amikor rugdosni kezdtek az utcán.

Á, értem már! Akkor nem is emlékszel arra, hogy behúztak a tanterembe?

Nem.

Néhány tanítványod vonszolt be oda. Becipeltek, majd bezárták az ajtót, azután egyikük idefutott, hogy elmondja az apátnak, megsebesültél. A lázongás miatt nem tudtunk

azonnal érted menni, így a gyermekeid látták el a sebeidet, és takarókat terítettek rád. Nagyon bátran viselkedtek, majd pirkadat előtt Naslyn testvér meg én érted mentünk, és visszahoztunk ide. Addig több gyermek is mel etted maradt.

Ezt nem tudtam mosolyodott el Labberan. Tudod valamelyikük nevét?

Azt a fiút, aki elvezetett minket hozzád, Rabalynnak hívják.

Labberan még mindig mosolygott.

Nyughatatlan fiú, aki szeret vitatkozni és öntelt, de aranyszíve van. Ki volt még ott?

Egy fekete hajú, zöld szemű karcsú kislány. Volt vele egy háromlábú kutya is.

Kalia lehetett az. Ő hozta vissza az életbe a kutyát, miután az farkasokkal verekedett meg. Mind azt hittük, hogy az ál at elpusztul.

A többiek nevére nem emlékszem. Hárman vagy négyen voltak, de amikor megérkeztünk, elmentek. Rabalynnak, a fiúnak be volt dagadva a szeme. Kalia elmesélte, hogy akkor kapta a monoklit, amikor összeverekedett azokkal a kölykökkel, akik rád támadtak, és elkergette őket.

Pontosabban, ő és a háromlábú kutya.

Az öregember felsóhajtott, teste el azult; lehunyta a szemét.

Skilgannon még üldögélt egy darabig az ágy mel ett, amíg rá nem ébredt, hogy a vén pap elszunnyadt. Ekkor nesztelenül elhagyta a szobát, és kisétált az éjszakába. Az udvaron haladt át, amikor megpil antotta Cethelin apátot, aki a kapu boltíve alatt ál dogált. Skilgannon meghajolt felé.

Most már jobban érzi magát, nem igaz? kérdezte az apát.

Azt hiszem, igen.

Beszéltél neki a gyerekekről, akik segítettek rajta?

Igen, beszéltem.

Helyes.

Miért nem mondtad el neki te? Vagy valaki más?

Ha én megteszem, akkor te nem teszed. Még mindig azt hiszed, hogy a városlakók mindannyian gyülevész népség?

Skilgannon elmosolyodott.

Néhány gyerek segített rajta, és ez jó. De ők nem fogják megál ítani a csőcseléket, amikor idejönnek majd. Ám nem hiszem, hogy mindannyian gyülevész népség volnának. A városban kétezren élnek, a csőcselék pedig olyan hatszáz főből ál . Azonban csekély különbséget teszek azok között,

akik gonosztetteket követnek el, és azok között, akik félreál nak, és nem tesznek semmit.

Te harcos voltál, Lámpás. A hozzád hasonló emberek nem arról híresek, hogy ismernék az emberek cselekedeteit jel emző szürkeség végtelen árnyalatait. A fekete és a fehér a ti színetek.

A tudósok hajlamosak túlbonyolítani a dolgokat felelte Skilgannon. Ha valaki karddal rontana rád, ostobaság lenne azon merengeni, vajon mi készteti őt erre. Vajon kegyetlen apjával töltött gyerekkora hagyott benne ilyen mély sebet? Vajon a felesége elhagyta őt valaki másért?

Vagy talán félreértelmezte a szándékaidat, és tévedésből támad rád? Skilgannon felnevetett. A harcosoknak szükségük van a feketére és a fehérre, idős testvérem, mert a szürke árnyalatai megölnék őket.

Igaz ismerte el az apát. Ám ha többen tudnák, hogy a szürke színnek vannak árnyalatai, kevesebb háború törne ki.

Kevesebb, de attól még lennének halványult el Skilgannon mosolya. Azok vagyunk, akik vagyunk, idős testvérem. Az ember gyilkos és vadász. Nagyszerű

városokat emelünk, mégis úgy élünk, akár a farkasok. A legerősebbek uralják a leggyengébbeket. Nevezhetjük ugyan vezéreinket királyoknak vagy hadvezéreknek, de a lényeg ugyanaz. Mi teremtjük meg a farkasfalkát, és a falka

alaptermészete a vadászat és a gyilkolás. Ezért elkerülhetetlenek a háborúk.

Cethelin felsóhajtott.

Szomorú, bár igaz hasonlat ez, Lámpás. Miért döntöttél úgy, hogy kiválsz a falkából?

Önző okaim voltak rá, idős testvérem.

Nem teljesen, fiam. Imádkozom, hogy eljöj ön az idő, amikor ezt majd magad is belátod.

A tizenöt éves Rabalyn mit sem törődött a keleten folyó háborúval és csatákkal, sem azzal, hogy kinek van igaza és kinek nem. Ezek az óriási gondok egyáltalán nem foglalkoztatták őt: figyelme sokkal kisebb feladatra terelődött. Egész életében Skepthia városában élt, és eddig úgy hitte, megtanulta azokat a viselkedési szabályokat, amelyek a túléléshez szükségesek. Igaz, hogy gyakran megszegte ezeket a szabályokat, és időnként almát lopott Carin boltjából, vagy besurrant a távol levő

nagyúr birtokára, hogy fácánokra vagy nyulakra vadásszon.

Ha pedig később megkeresték, és kérdőre vonták, szemérmetlenül hazudott, még úgy is, hogy Labberan testvér azt tanította, a hazugság a menny el en való vétek.

Rabalyn mindezek dacára úgy vélte, hogy általánosságban tudja, miként működik az a társadalom, amelyben él. A múlt héten azonban olyan gyomorforgató eseményeknek volt szemtanúja, amiből egy mukkot sem értett.

A felnőttek csapatokba verődtek és vért akartak rikoltoztak és kiabáltak. A városban élő és dolgozó emberek közül egyeseket egyszer csak árulónak bélyegezték, kivonszolták otthonaikból és összeverték őket. Az őrség katonái a közelben ácsorogtak, és nem tettek semmit. És ezek ugyanazok a katonák voltak, akik azzal vádolták, hogy fácánokra vadászott. Most pedig mit sem törődtek azzal, hogy emberek halnak meg.

Labberan testvérnek valószínűleg igaza volt, amikor ostobának nevezte.

Buta fiú, hát semmit sem tanultál? fortyant fel a vén pap, akit Rabalyn annyira szeretett bosszantani. Labberan testvér azonban sosem emelte fel a kezét: soha nem pofozott volna meg egy gyereket. Ahogy visszagondolt rá, most már nem tűnt olyan jó mókának a bosszantása.

Rabalyn megdörzsölte bedagadt szemét. Még mindig sajgott, de legalább már látott vele, bár a ragyogó napsütésben hamar könnybe lábadt. Todhe alattomos ütése találta el, éppen akkor, amikor Bront rángatta le az eszméletlen papról. Rabalyn a fájdalom szülte dühvel a földre nyomta Bront, majd megpördült és belevágott Todhe

arcába. Az ütés jól sikerült, és a másik fiú ajkát a fogaihoz préselte annak ereje. Az erős Todhe azonban még így is eszméletlenre verhette volna, ha nincs a kutya, ami beleharapott a fiú lábikrájába. Rabalyn elmosolyodott az emlék hatására, ahogy Todhe felsikoltott fájdalmában.

Kalia ekkor visszahívta az ebet, Todhe pedig visszasántikált a barátaihoz. A sikátor szájából még visszafordult, és fenyegetően odaordított Rabalynnak: Ezért még elkaplak, és gondoskodom róla, hogy a kutyának is vége legyen!

Ő, Kalia, meg még néhány másik gyerek ekkor bevonszolta Labberan testvért a kis tanterembe, amelynek bezárták az ajtaját. A vén pap szörnyen festett. Kalia sírva fakadt, ami megijesztette a háromlábú kutyát, és vonyítani kezdett.

Mit csinálunk, ha visszajönnek? kérdezte Arren, az északi negyedben lakó pufók kisfiú. Rabalyn látta szemében a félelmet.

Haza kel mennetek felelte erre.

Arren idegesen izgett-mozgott, és látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.

Nem hagyhatjuk itt Labberan testvért.

Majd én elmegyek a várba, és idehívom a papokat.

Én nem tudok megverekedni Todhéval mondta Arren.

Ha visszajön, nagyon haragos lesz.

Nem jön vissza próbált magabiztos hangot megütni Rabalyn. Amikor kimentem, zárjátok vissza az ajtót.

Sietek, ahogy tudok.

Szerinted komolyan gondolta, amit mondott? kérdezte tőle Kalia. Arról, hogy végez Jesperrel?

Nem hazudta Rabalyn. Várjatok meg, és keressetek takarókat az öreg Labberannak. Már most is reszket.

Ezzel a fiú nekivágott a városnak: a régi híd felé vette az irányt, majd elindult a kolostorhoz vezető hosszú kapaszkodón. Nyugat felől hal otta a csőcselék morajlását és megpil antotta az első lángnyelveket. Ekkor futni kezdett, sebesen, akár a szél.

Az apát elé vezették, és ő beszámolt neki arról, hogy mi történt az öreg Labberannal. Az apát utasítást adott, hogy hozzanak neki ételt, és ráparancsolt Rabalynra, hogy várjon. Teltek-múltak az órák: az egyik szerzetes hideg borogatást tett a szemére, majd végül megérkezett egy magas, rémisztő szerzetes, aki leült mel é. A fekete hajú, szúrós szemű férfi Lámpás testvérként mutatkozott be.

Kikérdezte Rabalynt a támadásról, majd ő és egy másik szerzetes visszakísérték a fiút a tanterembe, kikerülve a lázongó csőcseléket.

Ez két napja történt, és azóta senki sem tudta, hogy él-e még az Öreg Labbers.

Todhe és barátai kétszer próbáltak rajtaütni Rabalynon, de a fiú túl gyors volt: elszáguldott a sikátorok felé és megmászta a falakat is, ha kel ett.

Most az északi domboldalon üldögélt, az őrtorony ősi romjai közelében, oldalán Kalia sánta kutyájával. Todhe apja, Raseev tanácsos parancsot adott, hogy végezzenek a kutyával, ezért Kalia elvitte Jespert a fiúhoz. A lányt nagyon felzaklatta az eset, Rabalyn pedig némi habozás után beleegyezett, hogy elrejti a kutyát, majd elviszi az őrtoronyhoz. Azt viszont nem tudta, hogyan tovább: egy háromlábú kutyát nem volt éppenséggel könnyű feladat eldugni a világ szeme elől.

Rabalyn megsimogatta az ál at nagy fejét, és megvakargatta hegyes füle tövét. Az eb közelebb araszolt hozzá, megnyalta az arcát, és levágott jobb mel ső lábának csonkját a fiú ölébe tette.

Erősebben kel ett volna megharapnod szólalt meg Rabalyn. Éppen csak belemartál: le kel ett volna tépned a lábát.

A fiú a magas kilátódombról észrevette a lenti házak közül kiváló csapatnyi ifjoncot. Egyikük éppen rá mutatott.

Rabalyn szitkozódott, majd gyorsan pórázra fogta Jespert,

és elindult lefelé a domb másik oldalán.

Ha megkerüli a várost, és a legszűkebb ponton átgázol a folyón, alkonyatra elérheti a kolostort. Ők majd megvédik Jespert.

Cethelin apát a dolgozószobájában ült és a lámpás fényében egy ősrégi térképet böngészett. A földabroszt két láb széles, vékony irhára rajzolták: a hegyek és a folyók szimbólumait gondosan vájták bele a bőrbe, majd aranyfüsttel vonták be. A Ventria előtti időszak számos térképéhez hasonlóan a pontosságot itt is feláldozták a szépség oltárán. Miközben a térképet nézegette, azt kívánta, bárcsak rendelkezne a lélekrepülés adományával, mint régi barátja, Vintar. Akkor tetszése szerint elhagyhatná a kolostort, és felszál hatna az éjszakai égre, ahonnan lepil anthatna a vidékekre, amelyeket most csak elképzelni tudott a bőrön kirajzolódó finom aranyszínű vonalak nyomán.

De az ő adománya más volt. Cethelin tehetsége mások álmához kötődött, és időnként azokban is látott halvány vonalakat, éppen úgy, mintha azok a térképen futó aranyszálak lennének. Érzékelte a rosszindulatot és a jóindulatot, amely örökös harcot folytatott az uralomért. Az

emberek komoly dolgai, mint a háborúk és az azzal járó rémségek hasonlatosak voltak az emberi lélek völgyében zajló ütközetekhez. Minden emberben volt kedvesség és kegyetlenség, szeretet és gyűlölet, szépség és szörnyűség.

Akadtak misztikusok, akik azt tartották, az ember nem több bábnál, akinek zsinegeit démonok és istenek rángatják.

Mások el enben a sorsról és a végzetről beszéltek, arról, hogy minden emberi cselekedet előre meg van írva, és eleve elrendeltetett. Cethelin nagy küzdelmet folytatott azért, hogy ne higgyen ennek a kétféle, csüggesztő

filozófiának, de nem volt könnyű el enál ni.

Bizonyos értelemben azt kívánta, bárcsak el tudná fogadni a leegyszerűsítő gondolkodásmódot, mert akkor a gonosztetteket a gonosz emberek számlájára írhatná.

Sajnálatos módon azonban világszemlélete meggátolta abban, hogy ezt elhiggye. Hosszú élete során túl sokszor látta már, hogy a gonosztetteket olyan emberek követik el, akik önmagukat jónak tekintik, és akik valóban jók voltak saját kultúrájuk erkölcsei szerint. Gorben császár azért teremtette meg Nagy-Ventriát, hogy békét és nyugalmat hozzon a szüntelen háborúktól sújtott térségben. Eközben leigázta a környező országokat, városokat perzselt fel és seregeket pusztított el, tanyákat és kincstárakat fosztott ki.

Végül megteremtette birodalmát és a békét. És lett egy hatalmas serege, amelyet fizetnie kel ett. Ahhoz, hogy kifizethesse őket, ki kel ett terjesztenie birodalmát, és ezért megtámadta Drenait. Álmait azonban a Skeln-szorosban

tönkrezúzták, és mostanra minden, amit felépített, darabjaira hul ott, és a terület ismét végeláthatatlan háborúskodások árjába ful adt.

Nem csoda, hogy a városka lakói megrettentek. A seregek általában szívesen fosztogattak városokat, és a háború egyre közelebb került. Két hónappal ezelőtt alig negyven mérföldnyire innen került sor egy ütközetre.

Cethelin az ablakhoz lépett és kitárta. Az éjszakai szel ő

hűs levegőt hozott, a csil agok pedig fényesen ragyogtak a tiszta égen. A város északi negyedében lángok csaptak fel, és az apát szomorúan gondolt azokra a szegény szerencsétlenekre, akik most égő házukat nézik.

Kutyaugatást sodort felé a szél a lenti udvarról. Cethelin kihajolt az ablakon, és lepil antott. Kifakult vászoninget és fekete nadrágot viselő sötét hajú ifjú üldögélt a kapualjban, oldalán egy fekete kutyával. Cethelin köpenyt kanyarított vézna vál ára, elhagyta dolgozószobáját és a hosszú lépcsősoron megindult az alsó szintre.

Amikor leért, a kutya felé fordította a fejét, és felmordult, majd némileg nevetséges mozdulattal előreszökkent: részben ugrálva, dülöngélve közeledett. Cethelin letérdelt, és kinyújtotta a kezét az ál at felé, ami erre lesunyta a fejét, és éberen végigmérte.

Mit keresel itt? kérdezte az apát az ifjútól, akiben

felismerte azt a fiút, aki segített Labberan testvérnek.

Egy helyet a kutyának, atyám. Raseev tanácsos elrendelte, hogy végezzenek vele.

Miért?

Megmarta Todhet, amikor rugdosni kezdte az Öreg Labberst

elnézést kérek

Labberan testvért.

Súlyosan megsebesítette?

Nem. Éppen csak megkapta a lábikráját.

Ezt örömmel hal om. És miből gondolod, hogy mi tudunk otthont adni egy háromlábú kutyának?

Vegyétek úgy, mintha tartoznátok neki.

Amiért megmentette Labberan testvért?

Igen.

Hasznát lehet venni?

A farkasokkal is megverekszik akár. Nem fél semmitől.

De te igen jegyezte meg Cethelin, mert észrevette, hogy az ifjú ideges pil antásokat vet a háta mögé a nyitott kapun túlra.

Todhe engem keres. Nagydarab fickó ez a Todhe, atyám, és vele vannak a barátai is.

Te is menedéket keresel hát?

Nem, én nem. Én túl gyors vagyok nekik, és vissza akarok jutni a nagynéném házába. Úgy tűnik, hogy ismét gyújtogatnak a városban.

Hogy hívják a nagynénéd?

Athyla néninek. Gyakran eljár a templomba. Nagydarab asszonyság, aki hangosan és hamisan énekel.

Cethelin elnevette magát.

Ismerem őt: mosónő és időnként bábáskodik. Kedves teremtés.

Igen, valóban az.

És mi van a szüleiddel?

Évekkel ezelőtt elmentek Mel icane-ba munkát keresni.

Azt mondták, hogy majd a testvéremért és értem küldetnek, de nem tették. A testvérem a múlt nyáron belehalt a

pestisbe. Én és Athyla néni azt hittük, hogy mi is megkapjuk, de nem így történt. Labberan testvér el átott minket gyógynövényekkel és hasonlókkal. Azt is mondta, hogy tartsuk tisztán a házat és kergessük el a patkányokat.

Nehéz időszak volt.

A bírák azt híresztelik, hogy a papok terjesztették el a pestist.

Tudom. Úgy tűnik, hogy mi idéztük elő a háborút és a rossz aratást is. És te miért nem hiszed el ezeket a meséket?

Az ifjú megvonta a vál át.

Szerintem az Öreg Labbers miatt. Ő mindig a szeretetről meg ilyesmikről beszélt. Nem úgy tűnik, hogy ő terjesztette volna el a pestist: ennek semmi értelme, bár senkit nem érdekel, hogy mit gondolok.

Cethelin Rabalyn sötét szemébe nézett, ahol erőt és részvétet látott. Ebben a pil anatban elcsípett egy emléket a fiú gondolatai között: egy durva férfi éppen egy asszonyt ütlegelt, miközben egy kisgyermek haldokolt. Rabalyn az ágy szélén ült és sírt.

Engem érdekel, Rabalyn. Az Öreg Labberst ahogy te hívod

szintén érdekli. Gondoskodom a kutyádról, míg vissza nem jössz érte.

Jesper nem az én kutyám, hanem Kaliáé. Ő hozta el hozzám, és kért meg, hogy rejtsem el. Amikor vége lesz ennek a sorscsapásnak, megmondom neki, hogy keressen fel téged.

Vigyázz magadra, ifjú ember!

Te is, atyám. Szerintem legjobb lenne bezárni a kaput.

A zárt kapu sem tartja távol a csőcseléket. És most jó éjt, Rabalyn! Rendes kölyök vagy. Cethelin nézte a könnyed léptekkel futásnak eredő fiút. A kutya esetlen mozdulatot tett, mintha csak követni akarná, de az apát halkan magához hívta. Ide, Jesper! Éhes vagy, igaz? Menjünk hát a konyhába, és nézzük meg, találunk-e ott valamit!

Rabalyn arrafelé indult vissza, amerről jött: átgázolt a sekély folyón, majd a fák között a régi őrtorony felé vette az irányt.

Innen már ki tudta venni az északi negyedben égő tüzeket.

Az idegenek zöme ebben a negyedben lakott: köztük a hájas Arren és családja is. Éltek még ott drenai kalmárok, és itt ál tak a ventriai szatócsok boltjai is. A csőcseléket

azonban jobban izgatták azok, akiket gyökereik a kelettel kapcsoltak össze: Dospilisszel és Datiával. Végtére is ez a két ország ál t háborúban Tantriával.

Rabalyn lekuporodott a romok között, éles szeme végigsöpört a domb alján. Nem hitte ugyan, hogy Todhe és barátai itt várnának rá, főleg nem úgy, hogy újabb fosztogatásra volt kilátás. Nyilván éppen az árulóknak bélyegzetteket gúnyolják és káromolják. Az északi negyedben számos ház üresen ál t már, ahogy családok tucatjai hagyták el a várost az elmúlt néhány napban, és indultak nyugat, Mel icane felé. Rabalyn képtelen volt megérteni, hogy miért maradna itt egyetlen idegen is.

Hűvös szél söpört végig a dombtetőn. Rabalyn nadrágja és cipője átázott a folyón való átkeléstől, és a fiú most már remegett a hidegtől. Ideje volt hazaindulni: Athyla néni aggódni fog, és addig nem fekszik le, amíg őt ágyba nem dugta. Az apát kedves teremtésnek nevezte őt: ez így is volt, de nagynénje hihetetlenül bosszantó is tudott lenni. Úgy sürgött-forgott Rabalyn körül, mintha még csak hároméves lenne, és beszélgetéseik szinte kizárólag ugyanarról szóltak. Valahányszor a fiú elment hazulról, nagynénje utánaszólt a kis viskóból: Elég melegen felöltöztél? Ha Rabalyn az életéről, az iskoláról vagy a terveiről beszélt, Athyla néni mindig azt mondta: Ezekről mit sem tudok.

Elég azt tudni, hogy ma is kerül étel az asztalunkra. A nagynénje élete nem ál t másból, mint mások lepedőinek és ruháinak kimosásából. Esténként azután felfejtette a

kidobott gyapjúruhákat, és kifakult gombolyagokat csinált belőlük. Többtucatnyi vászondarabot varrt össze, és ebből takarót fabrikált. Volt, amit eladott, volt, amit a szegényháznak juttatott. Egy biztos: Athyla néni sosem tétlenkedett.

A lázongások azonban megrémisztették. Amikor sor került az első gyilkosságokra, Rabalyn hazaszaladt, és beszámolt a történtekről. Nagynénje először nem hitt neki, de amikor mások is megerősítették, hogy igaz, nem volt hajlandó beszélni erről a fiúval.

Majd minden elcsitul szépen mondta. A legjobb nem belekeveredni az ügybe.

Azon az estén is gyapjúgombolyagjai között ült: nagyon öregnek és jelentéktelennek tűnt. Rabalyn odalépett hozzá: Jól vagy, néni?

Bennünk nincs idegen vér motyogta az asszony. A dolgok majd rendbe jönnek. Minden rendbe jön majd.

Arca nyúzott volt és merev, éppen olyan, mint amikor Lesha meghalt: szomorúság és értetlenség keveredett rajta.

Rabalyn elindult lefelé a dombról, és a városnak irányozta lépteit.

Az utcák kihaltan tátongtak, és a fiú a távolból hal otta a

kántáló és rikoltozó tömeget. A szél megfordult, és orrába csapta a füstszagot. Megál t az egyik sötét sikátor kijáratánál, és kikukucskált a házak és nagynénje kicsiny viskója között húzódó nyílt utcára. Senkit sem látott, de Rabalyn úgy határozott, nem kockáztat. Leguggolt az árnyékban, és ismét szemügyre vette a környéket. A kalyiba északi oldalán régi kőfal futott, a kapunál pedig bokrok nőttek. A fiú türelmesen várt, és már éppen meggyőzte volna magát, hogy nem les rá veszély, amikor valaki előbukkant a bokorból és a pék háza előtt ál ó szekérhez osont. Az alak úgy nézett ki, mint Todhe barátja, Bron. A harag vil ámként vágott Rabalynba: éhes volt, fáradt, a ruhái pedig átáztak. Nem akart mást, mint bejutni a kalyibába és megmelegedni a tűznél.

Visszalopózott a sikátorba, majd átrohant a Piac utcán, és átvágott a kovács udvarán, ahol körbenézett, és rá is bukkant egy lábnyi hosszú, rozsdafoltos vasrúdra a szemétre dobott fémhul adék között. Erősen megmarkolta, majd osont tovább: átmászott egy alacsony falon, és két házsor között lépett ki az utcára. Innen tisztán ki tudta venni a pék szekere mögött kushadó két ifjút. Jól látta az előbb: egyikük tényleg Bron volt, míg a másik Cadras, akinek apja mindenesként dolgozott Todhe családjánál. Cadras viszonylag tisztességes fiú volt: nem rosszindulatú, nem is bosszúál ó fajta, de könnyen engedett, és Todhe szinte pórázon rángatta magával. Rabalyn várt. Kis idő elteltével Bron visszaosont Athyla néni viskójának sövénye mögé. A fiú tovább várakozott, és látta, hogy Todhe is felbukkan,

majd lerántja társát a bokorba. A vas most már nehéznek tűnt Rabalyn kezében, de megnyugtatta, hogy van nála fegyver, még akkor is, ha nem ál t szándékéban használni.

Todhe apja, Raseev volt lényegében a tanács vezetője, aki a fiát ért minden sérelmet gyorsan és könyörtelenül meg szokott torolni.

Rabalyn úgy határozott, megvárja, amíg ráunnak a lesben ál ásra.

Terve valószínűleg bevált volna, ha egy negyedik fiú nem lopózik mögé, és ugrik rá, testéhez szorítva mindkét karját.

Itt van! kiáltotta el magát támadója, akiben Rabalyn Archasra, Bron bátyjára ismert. Rabalyn előrehajolt, majd hátrarántotta a fejét, egyenesen bele Archas arcába. A mel ét leszorító fogás elernyedt, a fiú pedig kisiklott az ölelésből, majd megpördült, és a vasrúddal arcon vágta a másikat. Az ütéstől az ifjú a földre zuhant.

Rabalyn hal otta, hogy a többiek felé rohannak. Elfuthatott volna, de a vére már pezsgett az ereiben, és őrjöngő düh vágott végig rajta: nagyot rikkantva ugrott eléjük. A vasrúd hatalmasat reccsent Bron koponyáján, amitől a fiú megtántorodott. Rabalyn lebukott tőle jobbra, és ismét megsuhintotta a rudat, ezúttal Todhét véve célba. A nagydarab ifjú felemelte karját, hogy védje a fejét, és a lesújtó vasdarab nekicsapódott a kezének, a fiú pedig felsikoltott a fájdalomtól. Ekkor egy ökölcsapás érte

Rabalyn hátát. Az ütéstől megbil ent, de máris az új támadó felé pördült. Cadras volt az. Rabalyn hasba vágta a rúddal, majd odaugrott hozzá, és lefejelte. Cadras felkiáltott, és a földre zuhant, Rabalyn pedig magasra emelve a rudat, elhátrált tőlük. Todhe mostanra már elfutott, a szemmel láthatóan kába Bron pedig éppen megpróbált felülni, majd hirtelen előredőlt és hányni kezdett. Cadras térdre kászálódott, és megtapogatta betört orrát. Száján és ál án vér csorgott végig. Rabalyn némán ál t és támadóit nézte, majd tekintete a másik kettő mögött mozdulatlanul heverő

Archasra tévedt. Ledobta a rudat, és odasietett az arccal a földön fekvő fiúhoz. Óvatosan megfordította, és elöntötte a megkönnyebbülés, amikor meghal otta, hogy a másik felnyög.

Ne mozdulj! szólt rá Rabalyn. Előbb szedd össze a gondolataidat! Archas arcát vér borította és bal szeme fölött nagy pukli keletkezett.

Rosszul vagyok nyögte Archas.

Az lesz a legjobb, ha felülsz támasztotta a kőfalnak a fiút Rabalyn. Bron erőlködve próbált talpra ál ni, de azután leroskadt bátyja mel é.

Egyikük sem szólt semmit, így Rabalyn otthagyta őket.

Négy támadóval került szembe, és legyőzte őket. Jókedve kel ett volna, hogy legyen, és legyőzhetetlennek kel ett volna

éreznie magát, de ehelyett szíve elnehezült, és a megtorlástól való félelem vert tanyát lelkében.

Skilgannon felért a magas mel védre, és egy pil anatra elöntötte a bosszúság, amikor látta, hogy nincs egyedül.

Naslyn testvér már odafent volt és a lőrésekkel szegett falnak támaszkodott. A pap nagydarab, erős, széles vál ú férfi volt: most megfordult, észrevette Skilgannont és üdvözlésképpen bólintott.

Csodás az éjszaka, Lámpás testvér.

Mi szél hozott az ősi toronyba? érdeklődött Skilgannon.

Gondolkodni vágytam.

Akkor magadra hagylak a gondolataiddal! fordult vissza az egykori kardmester.

Ne menj el, testvérem! Reméltem, hogy eljössz ide: már láttalak itt gyakorolni. Néhány mozdulatot én is ismerek: még a Halhatatlanok között sajátítottam el.

Skilgannon a férfira pil antott. Nem esett nehezére elképzelni őt Gorben elit ezredének fekete-ezüst páncéljában. A csatában legyőzhetetlen egység egyik

diadalt adta Gorbennek a másik után, évtizedeken át, de a Skelnnél elszenvedett vereség után feloszlatták őket.

Te is ott voltál? kérdezte Lámpás testvér.

A rettenetes csata és az azt követő események olyan félelmetes hírnévnek örvendtek, hogy a kérdés nem utalhatott semmi másra, csak Skelnre.

Igen, ott voltam. A férfi megrázta a fejét. A világ vége jött el akkor.

Naslyn csendes, magányos ember volt, aki most beszélgetésre vágyott, de hagyni kel ett, hogy maga döntse el, mikor teszi ezt. Így hát Skilgannon nyújtózkodni kezdett, el azítva vál - és hátizmait. Naslyn csatlakozott hozzá, és közösen, néma csendben hajtották végre a megfeszülő íj, a sáska, a páva, majd a varjú mozdulatait. Naslyn jó ideje nem gyakorolt már, és beletelt némi időbe, mire sikerült megtalálnia a megfelelő egyensúlyt. Ezután szembeál tak egymással, meghajoltak, majd árnyékharcba kezdtek: pörögtek, forogtak, kezek és lábak suhantak ide-oda, a megcélzott területen célba érő ütések azonban csupán érintések voltak. Skilgannon gyorsabb volt, mint a nála nehezebb férfi, de Naslyn jó darabig ügyesen mozgott, míg a fáradtság erőt nem vett rajta. Ekkor hátralépett, és ismét meghajolt. Arcát veríték borította, és lecsepegett kurta fekete szakál áról. Mindketten kinyújtóztatták izmaikat még egyszer, majd némán letelepedtek a mel védre.

Még mindig álmodom róla szólalt meg Naslyn hosszas hal gatás után. Egyike azoknak a képtelen pil anatoknak, amelyeket ha felidézel magadban, azt gondolod, más is lehetett volna a végkimenetele.

Az egykori Halhatatlan Skilgannon felé fordult.

Egyszerűen nem veszíthettünk, Lámpás, mivel mi voltunk a legjobbak. Ráadásul tízszer vagy talán hússzor annyian voltunk, mint az el enség. Semmiképpen sem ál hattak meg előttünk. Semmiképpen.

Azt mondják, hogy a drenaiak remek harcosok.

Igen, azok! fortyant fel Naslyn. De nem ezért győztek.

Az aznapi bukásért három ember felelős. Ami aznap történt, arra olyan kevés esély volt, hogy azt számokkal nem is lehet kifejezni. A felelősök között az első Gorben, áldassék a neve! Szerettem azt az embert, még ha a végén az őrület hatalmába kerítette is. A keleten vívott csatákban veszteségeket szenvedtünk el, és a császár újoncokkal töltötte fel sorainkat. Az egyik ilyen újoncot Eericetesnek hívták, és ő volt a második bolyongjon a gyáva kutya lelke az örökkévalóságig!

Naslyn elhal gatott és a hegyek körvonalait bámulta.

És ki volt a harmadik? tette fel a kérdést Skilgannon, bár gyanította, hogy ismeri a választ.

Csatabárdos Druss, az Ezüst Gyilkos. Ma már Legendás Drussnak hívják. Ember ugyan, de aznap kiérdemelte ezt a nevet. Úgy csaptunk le rájuk, mint az ég pörölye. A soraik megroggyantak, és kis híján megtörtek, és akkor amikor a győzelem már a markunkban volt Naslyn a fejét csóválta, ahogy felidézte magában az elképzelhetetlent. És akkor Druss rohamra lendült.

Egyetlen ember, Lámpás. Egyetlen ember egy szál csatabárddal. Ez volt a döntő pil anat: nem lehetett megál ítani. Az a bárd lesújtott sorainkra, és az emberek hul ani kezdtek

de nem bírta volna sokáig. Egyetlen ember sem bírta volna.

Ekkor azonban a gyáva Eericetes ledobta pajzsát és elfutott. Körülötte az újoncok pánikba estek és követték példáját. Alig tucatnyi szívdobbanás alatt a vonal megtört, és mindannyian visszavonultunk. Hihetetlen volt az egész.

Mi voltunk a Halhatatlanok, Lámpás. Mi sosem futottunk el, és a szégyen érzete még mindig ott lángol a szívemben.

Skilgannon meglepetten hal gatta végig a történetet.

Legendás Drussról történetek keringtek Naashanban is, már Michanek, a bajnok halála óta.

Hogy nézett ki? Tényleg óriás?

Nem magasabb nálam, de sokkal izmosabb. De nem a termete számít, hanem a belőle sugárzó erő. A belőle és az

termete számít, hanem a belőle sugárzó erő. A belőle és az átkozott csatabárdjából sugárzó erő.

Az a hír járja, hogy sok-sok évvel ezelőtt ő is szolgált a Halhatatlanok között.

Az még az én időm előtt volt, de akadtak olyanok, akik még emlékeztek rá, és ők hihetetlen történeteket meséltek a képességeiről. Akkor nem hittem nekik, de ma már igen.

Rettenetes volt a visszavonulás: Gorben teljesen eszét vesztette, és azt követelte, hogy hadvezérei azonnal végezzenek magukkal az elkövetett becstelenség miatt.

Ehelyett őt ölték meg, és ezzel Ventriának is befel egzett.

És most nézz csak meg minket! Saját magunkat tépjük darabokra.

Miért lettél pap?

Belebetegedtem az egészbe, Lámpás. Az öldöklésbe és a csatákba. Naslyn zordan felnevetett. Arra gondoltam, hogy jóvátehetem az ifjan elkövetett gonosztetteket.

Talán így is lesz.

Bárcsak így lenne, de nem azért maradtam életben, hogy most dühös parasztok birkaként vágjanak le. Mert te is tudod, hogy eljönnek majd. Husángokkal, kaszákkal és késekkel felfegyverkezve. És tudom, hogy mit tennék akkor: az Égre mondom, harcolnék! De nem akarok.

És most mihez kezdesz?

Arra gondoltam, hogy elmegyek, de előbb beszélni akartam veled.

Miért velem? Miért nem az apáttal?

Nem beszélsz sokat, Lámpás, de felismerem a harcost, ha látok egyet. Te is részt vettél csatákban, és lefogadom, hogy tiszt voltál, méghozzá jó tiszt. Ezért gondoltam arra, hogy a tanácsodat kérem.

Nincs semmi, amit adhatnék, barátom. Még magam sem határoztam.

Arra gondolsz, hogy velük maradsz?

Skilgannon megvonta a vál át.

Talán. Tényleg nem tudom még. Amikor idejöttem, átadtam a kardjaimat az apátnak, hogy megszabaduljak tőlük. Nem akartam többé harcos lenni. De tegnap a városban végezni akartam azzal a nagyszájú hencegővel, aki megütötte Braygant. Minden erőmre szükség volt, hogy visszafogjam magam. Ha a kezem ügyében lettek volna a kardjaim, a kövezeten hagytam volna a fickó fejét.

Nem vagyunk valami jó papok, nem igaz? mosolyodott el Naslyn.

Az apát az, és többiek közül is sokan. Nem akarom, hogy

lemészárolják őket.

Ezért gondolsz a maradásra? Hogy megvédd őket?

Ezt forgatom a fejemben.

Akkor én is maradok.

Harmadik fejezet

Cethelin felriadt, és látomásának színei még mindig el epték gondolatait. Lámpást gyújtott, és kicsiny íróasztalához lépett, ahol kitekert egy pergament, és kezébe vett egy lúdtol at. Mielőtt a látomás elhalványulhatott volna, gyorsan lejegyezte álmát, majd kimerülten, remegő

tagokkal dőlt hátra székében. A szája kiszáradt, így töltött magának egy kupa vizet. Fiatalabb korában a látomásokat a fejében tárolta, és akkor vizsgálta meg őket, amikor már teljesen összeál t a kép. Mostanra azonban éppen csak a legalapvetőbb jegyeket tudta felvázolni, mielőtt teljesen szétfoszlott az álom.

Lebámult a pergamenre írt szavakra: A tűztől mart szelíd kutya acsargó, veszedelmes és halálos farkassá vált. A fenevad felemelte fejét és vil ám tört elő szájából, hatalmas erővel cikázva végig az égen, ami heves vihart kavart. A tenger egyetlen hatalmas szökőárrá vált és végigsöpört a sziklaszigeten, amelyen egy szentély ál t. Az utolsó szó, amelyet Cethelin lejegyzett, a gyertya volt. Ekkor eszébe ötlött, hogy a sziget fövenyén egyetlen gyertya égett, és piciny lángja fényesen tündökölt a rátörő irdatlan hul ám sötét feketeségében.

Cethelin nem tudott mit kezdeni a kutya-farkassal, de abban biztos volt, hogy az áradat mindig az emberiséget

jelképezi. A haragvó tenger a városi csőcselék volt, a szentély pedig a templom. Lámpásnak igaza volt: a tömeg gyűlölettel a szívében el fog jönni. Vajon a szeretet kicsiny gyertyája elfordíthatja őket gyilkos gondolataiktól? Cethelin kételkedett benne.

A háromlábú kutya kibicegett a hálószobából és letelepedett az apát mel é, aki megvakargatta a fejét.

Te nem vagy farkas, fiú, és rossz helyet választottál menedéknek.

Rabalyn belépett a kalyibába, és halkan bezárta az ajtót maga mögött. A reteszt rögzítő fapecket a helyére csúsztatta, majd besétált a kicsiny nappaliba. Athyla néni a tűz mel ett ál ó székben szendergett, ölében élénk színű

gyapjúgombolyagokkal, lábánál pedig tucatnyi összevarrt vászondarab hevert. Rabalyn átment a konyhába és vágott magának egy kevés kenyeret. Visszabal agott a tűzhöz, levette a réz pirítós vil át, ráhúzta a kenyeret, és a parázs fölé csúsztatta. Már hetek óta nem volt vajuk, de a pirítós kenyér még így is nagyon ízlett az egész nap egy falatot sem evett legénynek. Evés közben tekintete Athyla nénire vándorolt. A nagydarab nő ötvenes éveinek végét tapodta: sosem ment férjhez, de mégis két generáció anyja volt a

családon belül. Szülei még tizenöt éves korában meghaltak Athyla nem sokkal volt akkor idősebb, mint most Rabalyn.

Négy húgát és egy öccsét kel ett felnevelnie mostanra mindegyikük elköltözött, és csak ritkán hal ottak felőlük.

Rabalyn anyja négy évvel ezelőtt vált meg a családtól, két gyermekét az időtől elnyűtt vénlányra hagyva.

A fiút boldogság öntötte el, ahogy az alvó asszonyt nézte, akinek haja megszürkült, lába pedig megdagadt a csúztól.

Kezén a bütykök is eltorzultak az ízületi gyul adástól, de ő

mégis zokszó nélkül végezte munkáját nap mint nap.

Rabalyn felsóhajtott. Fiatalabb korában gyakran álmodozott arról, hogy gazdag lesz, és akkor visszafizeti Athyla néni kedvességét talán még egy szolgákkal teli házat is vesz.

Mostanra megtanulta, hogy az efféle ajándék nem okozna örömet nagynénjének. Athyla nem vágyott szolgákra, és Rabalyn azon merengett, vajon létezik-e olyasmi, amit igazán szeretne. Hosszú életét a kéretlen kötelezettség- és felelősségvál alás töltötte ki, amelyet el enkezés nélkül fogadott. Nagynénjének egyetlenegy ékszere volt: egy ezüstmedál, amelyen önkéntelenül is végigsimított, amikor aggódott valami miatt. Rabalyn többször kérdezgette felőle, de nagynénje csak annyit mondott róla, hogy valamikor régen ajándékba kapta. Athyla néni nem bocsátkozott hosszas beszélgetésekbe, a múltról szóló történetei pedig rövidek voltak, és lényegre törőek. Akárcsak a bíráló megjegyezései: Éppen olyan vagy, mint az anyád mondta, amikor Rabalyn ételt hagyott a tányérján. Gondolj a Panthiában éhező gyerekekre! Honnan tudod, hogy

Panthiában éheznek? kérdezte akkor a fiú. Köztudott, hogy Panthiában mindig éheznek.

Később az Öreg Labbers elmondta nekik, hogy negyven évvel korábban súlyos aszály sújtotta a délkeleten fekvő

országokat. Cadiában, Matapeshben és Panthiában rossz volt a termés, és mindhárom ország sokat szenvedett emiatt. A legsúlyosabb csapást Panthia kapta: ott tízezrek haltak éhen, mára azonban az egyik leggazdagabb ország lett belőle. Athyla néni figyelmesen hal gatta végig Rabalynt, amikor a fiú mindezt elmondta neki. Ó, hát ez remek!

kiáltott fel, de amikor néhány nappal később Rabalyn nem volt hajlandó megenni a mélységesen utált zöldségekből készült ebédjét, nagynénje megcsóválta a fejét, és így szólt: Bezzeg a panthiai kisgyerekek hogy örülnének neki!

Akkor a dolog bosszantotta a fiút, de most elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az eset. Olyan könnyű volt mosolyogni, és vidám dolgokra gondolni, amikor Athyla néni szunyókált!

Amikor viszont felébred, visszatér majd Rabalyn bosszúsága, és ez el en a fiú nem tudott semmit tenni.

Nagynénje mond majd valami butaságot, amitől felgerjed benne a harag. Szinte mindennap megfogadta magában, hogy nem vitatkozik Athyla nénivel, mivel a legtöbb vita egyformán fejeződött be: az idős asszony sírva fakadt és háládatlan kölyöknek nevezte őt. Majd azt mondja, hogy az ő felnevelése miatt jutott koldusbotra, amire Rabalyn azt feleli: Sosem kértelek erre.

A nadrágja még mindig nedves volt, így kibújt belőle és ráterítette a tűz mel etti székre.

Visszatért a konyhába, a kőkorsóból vizet töltött a régi fekete kannába, és ezzel sétált vissza a tűzhöz. Még több szenet dobott a tűzbe, majd a lángok fölé akasztotta a kannát. Amikor a víz felforrt, készített kétcsészényi bodzateát, megkristályosodott mézdarabkákkal édesítve meg őket.

Athyla felébredt, és nagyot ásított.

Szervusz, kedveském üdvözölte unokaöccsét. Ettél már?

Igen, nénikém, és készítettem neked teát.

Hogy van a szemed, fiam? Jobb már?

Igen, nénikém. Már nincs semmi baja.

Remek. Athyla néni összerezzent, amikor előrehajolt, hogy felemelje a csészét, amelyet Rabalyn tett oda neki. A fiú felugrott székéből, és átnyújtotta a teát. Ma éj el már alig zsivajognak. Szerintem vége van ennek az egész kel emetlen ügynek. Sőt, biztosra veszem.

Reméljük, hogy így van ál t fel székéből Rabalyn.

Lefekszem, nénikém: reggel találkozunk. Arcon csókolta nagynénjét, majd saját szobája felé indult: az apró szobába

éppen csak befért egy ősrégi ágy és a ruhás ládája.

Túl fáradt volt ahhoz is, hogy levetkőzzön, így csak rádőlt az ágyra és megpróbált elaludni, de gondolatai újra és újra visszatértek Todhéhoz, és elkerülhetetlen bosszújához.

Rabalyn mindig is igyekezett kerülni az összetűzést a tanácsos fiával. Todhe rosszindulatú és bosszúál ó természetű lett, amikor nem sikerült elérnie azt, amit akart, és lekezelően, gorombán bánt azokkal, akiket nem ítélt elég fontosnak ahhoz, hogy szűkebb baráti körébe vonja őket. Rabalyn nem volt ostoba, és teljesen semlegesen viszonyult a fiúhoz az élet egyetlen területén, ahol találkoztak a kicsiny tanteremben. Amikor nagy ritkán Todhe érdemesnek találta arra, hogy szóljon hozzá, ő

mindig udvariasan felelt, és megválogatta szavait, nehogy megsértse a másikat. Ezt nem tekintette gyávaságnak, bár rettegett Todhétól a józan ész diktálta ezt a fajta viselkedést. Amikor nagy néha tanúja volt annak, amint Todhe és cimborái más fiúkat gyötörtek, mit például a kövér Arrent, meggyőzte magát arról, hogy neki semmi köze az egészhez, és gyorsan távozott.

Az Öreg Labberst azonban olyan durván és gusztustalanul verték össze, hogy Rabalyn egyáltalán nem bánta meg azt az ütést, ami kiváltotta Todhe neheztelését. Egyedül azt sajnálta, hogy nem volt elég bátorsága megrohanni a felnőtteket, akik először estek neki a papnak. Bármennyit gondolkodott is a rettenetes eseten, sehogy sem tudta felfogni a történteket. Az Öreg Labbers soha nem tett

semmit, amivel ártott volna a városnak. Sőt, éppen el enkezőleg! A pestisjárvány idején házról házra járt, el átva a betegeket és a haldoklókat.

A világ valóban különös helynek tetszett. Az ágyon heverő

Rabalyn az iskolákban töltött órákra gondolt. Nem nagyon figyelt oda egyedül a dicső csatákról és a hatalmas harcosokról szóló történetek érdekelték. A fiúban kezdett gyökeret verni a meggyőződés, hogy a háborúkat jó emberek vívják gonoszok el en, és a gonoszok mindig külhoni országokból jönnek. De vajon nem gonosz dolog egy tucatnyi egészséges embertől, hogy kis híján agyonvernek egy idős papot? Nem gonosz dolog a tömegben ál ó asszonyoktól, hogy gúnyolódnak és azt rikoltozzak: Rúgjátok szét a csúf pofáját! , ahogy azt a pék felesége, Marja tette?

Mindig is savanyú és barátságtalan teremtés volt mondta Athyla néni, aki ritkán ragadtatta magát ilyen kijelentésekre. Rabalyn nagynénje szinte soha nem mondott rosszat senkiről.

A legnyugtalanítóbb hírek keringtek: a fiú hal otta a pletykákat, amelyeket az utazók hoztak a városba.

Mel icane-ban, a fővárosban hatalmas tömegek gyűltek össze és templomokat gyújtottak fel, papokat lincseltek meg. A király tanácsadója, Vasálarc nagyúr többtucatnyi minisztert tartóztattatott le, akiket kivégeztek, földjüket pedig az ál am elkobozta. Amikor a kormányzat kezdett

szétesni, Vasálarc nagyúr kinevezte a bírákat, akik bejárták egész Tantriát, hogy gyökerestül kiirtsák az idegen gondolatokat plántáló árulókat.

Amikor Rabalyn először hal ott ezekről az eseményekről, általánosságban örvendetesnek tartotta őket. Az árulókat valóban ki kel ene irtani. Most, amikor azt látta, hogy az Öreg Labberst is árulónak bélyegzik, összezavarodott.

Emel ett terjedtek a Tantriához hű katonák és az ocsmány dospilisiek, meg gonosz szövetségesük, a datiaiak között folyó harcokról keringő történetek. Ezeket a csatákat mindig Tantria nyerte, de mégis minden egyes ütközet egyre közelebb zajlott hozzájuk. Egy napon meg is kérdezte erről az Öreg Labberst: Hogy lehet az, hogy amikor győzünk, visszavonulunk, a megvert el enség pedig előnyomul?

Ha kicsivel többet olvasnál, tudhatnád, ifjú Rabalyn felelte az idős pap. Szeretném az emlékezetedbe idézni Appalanus történelmi műveit, aki így írt: ťAz igazság a háborúban olyan, akár a szűz erénye. Védeni kel minden áron, a hazugságok erődjének falai közé zárva.Ť Így már világosabb?

Rabalyn bólintott, és megköszönte a felvilágosítást, bár az igazat megval va, fogalma sem volt róla, miről beszél az öregember.

Az ágyban fekve is érezte a kandal óból felszál ó füstöt.

Kölcsön kel ett volna kérnie Barik seprűjét, hogy kitisztítsa a kéményt. A fejére húzta a takarót, lehunyta a szemét és megpróbált elaludni.

De a fejében csak úgy rajzottak a gondolatok. Egyfolytában csak Todhe járt az eszében. Talán, ha hagyta volna, hogy Todhe és barátai megverjék, minden gondjának vége szakad. Ám Rabalyn most már kételkedett benne, hogy beérnék ennyivel: a szemet szemért elvet követve magasabbra emelte a tétet, amikor egy vasrúddal támadt rájuk. Talán az őrség le fogja tartóztatni, ami új és rémítő

gondolatként hasított a fejébe. Most már nagyon kel emetlenül érezte magát, és félelme ismét feltámadt: kinyitotta a szemét és felült az ágyban. A szeme azonnal szúrni kezdett: füst terjengett mindenfelé. Rabalyn kikászálódott az ágyból és kinyitotta az ajtót. A nappalit olajos füst töltötte meg, és az ablakon túl lángokat látott felcsapni.

Köhögve és levegőért kapkodva átrohant a nappalin és belökte az Athyla néni hálószobájába vezető ajtót. A tűz itt már átégette az ablakkeretet, és most már hal otta is ropogását a zsúpfedeles tető felől. Az ágyhoz botorkált és megrázta nagynénjét a vál ánál fogva.

Athyla néni! Ég a ház! kiáltotta. A térde megroggyant, a tüdeje égett és füst töltötte meg. Felkapott egy széket és nekivágta a lángoló spalettáknak, de azok nem engedtek.

Lerántotta az egyik takarót az ágyról, a kezére csavarta, és megpróbálta leemelni az égő fa zárórudat, de a tűz már túlságosan eltorzította, hogy ki tudja nyitni. Letépte a többi takarót is a nagynénjéről, megragadta a karját, és kivonszolta az ágyból. Az asszony teste lezuhant a padlóra, mire Athyla felnyögött. Ébredj! ordított rá a fiú, aki páni félelemtől hajtva nekilátott átvonszolni nénikéjét a nappaliba. A tűz most már itt is jól látszott, és a tető egy része be is omlott az egyik sarokban. Óriási hőség tombolt a szobában. Rabalyn otthagyta nénikéjét, odarohant az ajtóhoz, felemelte a zárórudat, és meglökte, de az ajtó nem engedett: odakintről valaki kiékelte. Rabalyn most már alig kapott levegőt, de odatámolygott a nappali egyik ablakához, leemelte a spaletta rúdját, és kilökte a zsalut. A lángok már a fát nyaldosták: Rabalyn feltornászta magát a párkányra és kiugrott az ablakon. Gyorsan talpra szökkent, és visszarohant a bejárati ajtóhoz, amelyet egy fapaddal ékeltek ki. Megragadta a padot, kirántotta, majd feltépte az ajtót.

A lángok most már magasra csaptak odabent, és hatalmas hőség uralkodott el a kalyibában. Rabalyn nagy levegőt vett, rikkantott egyet és bevetette magát a nappaliba. Az eszméletlen asszony körül mindenfelé égett már a tűz. A fiú megragadta nénikéje karját, és nekilátott kivonszolni a szobából. Athyla néni hálóinge lángra kapott, de Rabalyn nem ál hatott meg, hogy eloltsa. Lángok nyaldosták az ő

karját és a vádliját is, és érezte, hogy ruhája megperzselődik, de még mindig nem engedte el

nagynénjét: felsikoltott ugyan a fájdalomtól, de továbbvonszolta nénikéjét. Már az ajtónál járt, amikor a tetőgerendák felnyögtek, majd váratlanul megroggyantak, és lángoló szalmatörek záporozott Athyla nénire. Rabalyn egy hatalmas rántással kivonszolta nagynénjét a ház elé.

Nénikéjének hálóköntöse lángolt, így gyorsan letérdelt, és kezével csapdosta a tüzet, majd lerántotta a ruhadarabot az asszonyról. A tűz fényében látta, hogy nagynénje egész teste megégett a lábai fölött. Még távolabb vonszolta az asszonyt a lángban ál ó háztól, majd a földre fektette, a kúthoz rohant, lehajította a vödröt, és húzni kezdte felfelé: mintha egy örökkévalóságig tartott volna. A vödröt visszacipelte Athyla nénihez, letépte saját hálóingét, majd belemártotta a vízbe. Meztelenül letérdelt a nő mel é, és vizes ingével gyengéden megtörölgette nagynénje füsttől fekete arcát. Az asszony váratlanul köhögni kezdett, mire a fiút elöntötte a megkönnyebbülés.

Most már minden rendben, nénikém. Megmenekültünk.

Ó, kedvesem! felelte nagynénje, de nem szólt többet.

Ekkor érkeztek futva az első emberek, és Rabalyn köré gyűltek.

Mi történt itt, fiú? kérdezte egyikük.

Felgyújtották a házunkat, és eltorlaszolták az ajtót, hogy ne tudjunk kijutni.

Láttál valakit?

Rabalyn nem válaszolt.

Segítsenek a nénikémnek! Kérem, segítsenek a nénikémnek!

Az egyik férfi letérdelt nagynénje mozdulatlan teste mel é, és uj ával megtapintotta a torkát.

Eltávozott, fiú. Azt hiszem, hogy a füst végzett vele.

Éppen az előbb szólt hozzám: nemsokára jól lesz. A hangja elcsuklott, és a vál ánál fogva rázni kezdte Athyla nénit. Ébredj fel, Athyla néni! Ébredj fel!

Mi folyik itt? hal atszott Raseev tanácsos hangja.

Valaki felgyújtotta a viskót! felelte a Rabalyn mel ett ál ó férfi. A fiú azt mondja, hogy eltorlaszolták az ajtót.

Rabalyn felpil antott, és észrevette Raseevot. A tanácsos magas férfi volt, őszülő szőke hajú, és széles arca jóképűen tekintett a világba. Hangja mélyen, de lágyan tört elő torkából.

Mit láttál, fiú?

Lángok és füst közepette ébredtem felelte Rabalyn.

Megpróbáltam kivonszolni Athyla nénit, de valaki egy paddal kiékelte a bejárati ajtót. Az ablakon kel ett kimásznom, hogy kijussak. Segítene valaki a nagynénémen?

Az egyik asszony letérdelt Athyla mel é, és megfogta a csuklóját.

Már semmit nem tehetünk érte, Rabalyn. Athyla eltávozott.

Azt kérdeztem, hogy mit láttál, fiú? ismételte meg a tanácsos előző kérdését. Felismernéd a gazembert, aki ezt tette?

A fiú talpra kászálódott, bár szédült, és úgy érezte magát, mintha csak álmodná az egészet. A kezén, karján, lábán keletkezett égési sérülésekből sugárzó fájdalmat egy pil anat alatt elfeledte.

Nem láttam senkit válaszolta, és körülnézett az égő ház köré gyűlt városiak tömegén. De tudom, ki tette: csak egyetlen el enségem van.

Mondd a nevét, fiú! dörrent Raseev hangja.

Rabalyn megpil antotta Todhét a tömegben, és látta, hogy nem ül félelem az ifjú arcán. Ha ki is mondaná a nevét, akkor sem történne semmi. Senki sem látta, amint Todhe felgyújtotta a házikót, és a törvény amúgy sem férhetett hozzá. Így hát Rabalyn hátat fordított a tömegnek és térdre

rogyott nénikéje mel ett. Végigsimított a halott arcán, miközben a bűntudat súlya rázuhant a vál ára. Ha nem tette volna el enségévé Todhét, akkor Athyla néni még mindig élne.

Ki az el enséged, fiú? dörögte Raseev.

Rabalyn arcon csókolta nénikéjét, felál t, és szembefordult a tanácsossal.

Nem láttam senkit ismételte, majd a tömegre nézett.

De tudom, ki tette, és ezért fizetni fog. Méghozzá a nyomorult életével! Egyenesen Todhéra szegezte pil antását, és ezúttal valódi félelmet fedezett fel az ifjú szemében.

Todhe kivált a tömegből, odafutott apjához és megragadta a karját.

Rólam beszél, apám, és engem fenyeget!

Ez igaz? mennydörögte Raseev.

Talán ő gyújtotta fel nénikém házát? kérdezte Rabalyn.

Persze, hogy nem ő volt!

Akkor nincs mitől félnie, nem igaz? Ezzel Rabalyn megfordult, hogy otthagyja a tömeget. Ebben a pil anatban Todhe elengedte apját, és kést rántott elő az övéből.

Fiam, ne! kiáltotta Raseev, amint a nagydarab ifjú Rabalynra vetette magát.

A kiáltást hal va a fiú megpördült, éppen amikor Todhe kése az arca felé vil ant. Rabalyn hátrarántotta a fejét, de a kés így is csak néhány hüvelykkel hibázta el. Meglendítette a karját és jobbegyenest mért Todhe ál ára. Az egyensúlyát vesztett nagy termetű fiú megtántorodott, Rabalyn pedig előreszökkent és gyomron rúgta. A tanácsos fia elejtette kését és térdre rogyott. Rabalyn gondolkodás nélkül kapta fel a kést és merítette Todhe nyakába. A penge a csontnak ütődött, majd átszelte a másik légcsövét. Vér fröccsent Rabalyn kezére, Todhe elfojtott kiáltást hal atott, és megpróbált felál ni, de a térde megbicsaklott, és arccal előre a földre zuhant.

Ne! ordított fel ismét Raseev, és a fiához rohant.

Rabalyn csak ál t ott, kezében a vértől csöpögő késsel.

Egy pil anatig néma csend honolt. A tömeg dermedt némaságba fúlva bámulta a történteket. Raseev ekkor felpil antott.

Gyilkos! ordította. Mindannyian láttátok! Ez az ocsmány szörnyeteg meggyilkolta a fiamat!

Továbbra sem moccant senki, de végül az őrség két katonája áttört az embereken. Rabalyn elejtette a kést, és

rohanni kezdett: átugrotta az égő házat övező alacsony falat, és kiszáguldott a nyílt utcára.

Fogalma sem volt róla, hogy hova menjen. Csak azt tudta, hogy menekülnie kel . A gyilkosságot nyilvános akasztással büntették, és kétsége sem volt afelől, hogy bűnösnek találnák, ha bíróság elé kerülne: Todhe elejtette a kést, és fegyvertelen volt, amikor megölte.

Az immár pánikba esett meztelen ifjú égési sebeiről teljesen megfeledkezve rohant tovább az életéért.

Raseev Kalikan önmagát összetett személyiségnek látta, bár torz tükröt használt. Az emberek becsületesnek és hűségesnek tartották, olyasvalakinek, aki a város és lakói üdvére ténykedik. Ezért azután Raseev saját maga is így gondolt magára. Az a tény, hogy a város pénzét saját javára használta fel, és hogy építési szerződéseket kötött azokkal a cimboráival, akik fizettek ezért, egy cseppet sem változtatott saját önképén. Azokban a ritka esetekben, amikor felébredt lelkiismerete piszkálni kezdte, magában mindig azt gondolta: De hát, így működik a világ! Ha én nem tenném, megtenné valaki más. Szívesen használta a becsület, az elvek, a hit és a hazafiság szavakat. Mély és öblös hangja meggyőzően csengett, és amikor ilyen

szavakat használt a közösségnek tartott beszédeiben, gyakran látott könnyeket megcsil anni a városlakók szemében, akik szerették őt. Ezek roppant megindító pil anatok voltak, és ilyenkor maga Raseev is engedett az érzelmeinek. Raseev Kalikan azonban csak abban hitt, ami jó volt Raseev Kalikannak. Ő volt saját maga istene és egyetlen becsvágya. Röviden, Raseev Kalikan igazi politikus volt.

Legnagyobb adottsága abból a belső megérzésből fakadt, ami mindig tudatta vele, hogy merről fújdogálnak a politika szelei.

Amikor a királyi seregek vereséget szenvedtek, és az uralkodó tanácsosaihoz fordult, felvirradt a bírák napja.

Addig a napig a bírák csak jelentéktelen politikai szerepet töltöttek be Tantria politikai életében, és hiábavalóan háborogtak azon, hogy a Tantria határain belül élő

idegenek miféle gonosz befolyást gyakorolnak az országra.

Mostanra azonban élet-halál uraivá váltak: minden rosszért, ami az újonnan létrejött országot érte, a Dospilisből, Naashanból vagy Ventriából érkezett külhoniak lettek a felelősök. Még a fővárosban élő néhány drenai kereskedőt is mélységes gyanakvás övezte. Az egészet az tette ironikussá, hogy a bírák vezetője maga is idegen volt: Vasálarc Shakusan a király zsoldos testőrségének, a Harci Kutyáknak volt a kapitánya. Raseev melegen üdvözölte a városába érkező bírákat, és szívesen látta őket otthonában.

Keblére ölelte ügyüket, és elképzelte magát, amint

felemelkedik soraikban, és talán még nagyobb szerep is vár rá a jövőben, immár a fővárosban, Mel icane-ban.

Amikor a bírák az egyház el en kezdtek beszélni, Raseev ebben nemcsak politikai előlépésnek lehetőségét látta meg, hanem adósságai eltörlésének módját is. Az egyház számos ingatlannal bírt a városban, és kölcsönöket folyósított a helyi iparosoknak és kereskedőknek. Raseev az elmúlt négy évben három jelentősebb hitelt vett fel, hogy előmozdítsa és kiterjessze üzleti érdekeltségeit. Két vál alkozása (az erdőirtás és a bányászat) csúfos kudarcot val ott, ami hatalmas veszteséggel járt. Mivel az egyház tagjainak sorsa így is, úgy is megpecsételődött, miért ne kerülhetne ki ő jelentősebb pénzügyi haszonnal a pusztulásukból?

A gondot csak az jelentette, hogy nem tudta eléggé felkavarni a kedélyeket ahhoz, hogy a városiak tömegesen támadjanak a papokra. Sokan akadtak olyanok, akik még emlékeztek arra, hogy a papok segítettek nekik a pestis és az aszály idején. Az öreg tanító el eni támadást, amelyet Raseev bérencei hajtottak végre, sokan undorodva fogadták, bár nyíltan senki sem szólalt fel el ene. Amikor pedig a másik papot ért támadásnál az egyik bíró saját magát szúrta meg, akadtak olyanok is, akik nevettek szerencsétlenségén.

De maradt még egy mód.

Az emberek együtt éreztek Raseevval meggyilkolt fia miatt, és hamarosan híre kelt, hogy a gyilkos a templomban talált menedékre, az apát pedig elutasította, hogy kiadja őt a világi hatóságoknak. Ez ugyan nem volt igaz, de az emberek elhitték, és csak ez számított.

Raseev aznap éj el a házában tartózkodott: fia a hátsó szobában hevert kiterítve, felöltöztetve legjobb ruhájába. A tanácsos hal otta, hogy felesége zokogva siratja az ostoba fajankót.

Milyen furcsák is a nők! gondolta magában Raseev.

Todhe minden szempontból hasznavehetetlen volt. Buta volt, erőszakos és ál andóan próbára tette Raseev türelmét.

Hát legalább halálában vegye valami hasznát!

Raseev legmegbízhatóbb támogatói közül sokan még most is odakint jártak, a tömeget hergelték, és arra bujtogattak, hogy rohanják meg a templomot, és fogják el a gyilkost.

Pék Antolt világéletében megkeseredett, bosszúál ó embernek ismerték ő fogja vezetni a tömeget. Raseev közeli munkatársai közül többen is ott lesznek majd, és amint bejutottak a templomba, előrántják elrejtett fegyvereiket. Amint a gyilkolás megkezdődik, a csőcselék feldúlja az egykori várat. Azok a papok, akiket nem ölnek meg, elmenekülnek. És akkor Raseev majd megkeresi a kincstárat, és magához veszi értékeit. És jut még ideje arra is, hogy felkutassa és megsemmisítse a papok

feljegyzéseit.

A politikus nagy levegőt vett, és nekilátott beszéde megírásának. A papok meggyilkolását nem lehet eltussolni, és ő majd kénytelen lesz felszólalni a gyűlöletben rejlő

veszélyek el en, és gondoskodik róla, hogy beszédét feljegyezzék és elhelyezzék a tanács iratai között.

A politikában a széljárás gyakorta fordul, és talán valamikor a jövőben Raseevnak még jól jöhet, hogy fel tudja mutatni: ő mindig is az erőszak el en volt.

Felkapta lúdtol át, és nekiál t jegyzetelni. Ily sokak halála mindnyájunkat megrendít írta, majd szünetet tartott. A hátsó szobából hal atszó zokogás felerősödött.

Hagyd már abba ezt a picsogást! ordított át. Éppen dolgozni próbálok!

Skilgannonra hosszú és álomtalan éjszaka köszöntött, gondolatait kínzó emlékek töltötték ki, és bűntudat szál ta meg. Embereket vezetett csatába (emiatt csak enyhe szégyen gyötörte), de részese volt egész városok eltörlésének és az ezzel járó mészárlásnak is. Engedte, hogy a gyűlölet és a bosszú áradatként söpörjön végig rajta, hogy kardjáról ártatlanok vére csöpögjön alá. Tudta,

hogy ezek az emlékek sosem tűnnek el.

Amikor a királynő az utolsó csata Perapolis rettegett ostroma előtt beszédet intézett katonáihoz, egyszersmind parancsba is adta, hogy senkit se hagyjanak életben a lázadó városban: se férfit, se nőt, se gyereket.

Mindannyian árulók zendült az uralkodó hangja.

Végzetük legyen intő példa mindenkinek, örök időkön át!

A katonák uj ongtak. Miért is ne tették volna? A hosszú és véres polgárháború megnyerésétől karnyújtásnyira ál tak.

Ám egy dolog volt mondani valamit, és más dolog volt részt venni az öldöklésben. Skilgannonnak, lévén hadvezér, nem kel ett volna vérrel beszennyeznie kardját, de ő mégis megtette: végigrohant Perapolis utcáin, és addig szúrt-vágott és öldökölt, míg ruhája és páncélja vérben nem úszott.

Másnap sétára indult az immár kihalt utcákon. Mindenfelé hul ák hevertek: több ezer holttest. Gyerekek és csecsemők, öregasszonyok és fiatal lányok tetemét látta.

Ekkor szívét minden addiginál mélyebb kétségbeesés öntötte el.

Skilgannon a magas torony falának támaszkodva rámeredt a lassan kihunyó csil agokra. Ha létezik a legfőbb lény (amiben kételkedett), akkor bűnei sosem bocsáttatnak meg. Egy elátkozott világban élt, és ő maga is elátkozott volt.

Hol voltál, amikor gyermekeket mészároltak le? kérdezte a roppant feketeségbe bámulva. Miért nem ontottál könnyet azon a napon?

Valami megcsil ant a távolban, és Skilgannon észrevette, hogy újra tűz lobban a városkában. Egy szegény ördögöt nyilván éppen most kínoznak halálra. Skilgannonon üres harag söpört végig, és a férfi önkéntelenül is megérintette a nyakában viselt láncon függő diadémot. A diadémban volt mindaz, ami megmaradt Dayanból.

A háborúból való visszatérése után három napot töltöttek el közösen. Felesége terhességéről még semmi sem árulkodott, hacsak kipirult arca és a szokottnál is selymesebben fénylő aranyszín haja nem. Dayan szeme fényesen szikrázott, és a terhessége feletti örömtől szinte sugárzott. A baj első jelei azon a ragyogó délutánon mutatkoztak meg, amikor felesége a kertben üldögélt, és a márványmedencében, meg a magas szökőkútban gyönyörködött. Sápadt arcán veríték gyöngyözött, mire Skilgannon azt javasolta, húzódjanak az árnyékba. Hitvese rátámaszkodott, majd egyszer csak felnyögött. Ekkor a férfi karjába vette és bevitte a házba, és ráfektette egy kényelmes kerevetre. Dayan arca ekkor már a viasz színére sápadt, és kezét hónaljára tapasztotta.

Annyira fáj zihálta. Amikor férje szétnyitotta köntösét, látta, hogy hitvese bal hónalja megduzzadt és sebes. Olyan volt, mintha egy nagy hólyag akart volna kitüremkedni a

bőre alól. Skilgannon ismét felnyalábolta Dayant, felvitte emeleti hálószobájukba, és segített neki levetkőzni, majd a kirurgusért küldetett.

A láz vil ámgyorsan tört rá a nőre. Késő délutánra pedig nagy, lilás színű duzzanatok jelentek meg a hónaljánál és az ágyéka táján. A kirurgus nem sokkal alkonyat előtt érkezett: Skilgannon soha nem fogja elfelejteni az arcát, amikor megvizsgálta Dayant. A csendes magabiztosságot árasztó, találékony és éles eszű kirurgus belépett a szobába, és meghajolt a ház ura előtt. Azután az ágyhoz lépett és félrehúzta a függönyt. Skilgannon ebben a pil anatban megtudta, hogy a legrosszabbra számíthat. A kirurgus elfehéredett és önkéntelenül is hátrált egy lépést.

Magabiztosságát mintha elfújták volna, és folytatta hátrálását az ajtó felé. Skilgannon ekkor karon ragadta: Mi ez? Mi ütött beléd?

Ez a fekete halál. Megkapta a fekete halált.

A kirurgus kitépte magát a döbbent férfi szorításából, és elmenekült a palotából. A szolgák néhány óra múlva követték példáját. Skilgannon leült a félrebeszélő Dayan mel é, és nedves törülközőkkel fedte be lázban égő testét.

Fogalma sem volt, mi többet tehetne még.

Hajnaltájban az egyik hónalj alatti hatalmas lila duzzanat felfakadt. Egy időre Dayan láza csökkent, és a nő

felébredt. Skilgannon letörölte testéről a gennyet és a vért, és fehér szaténlepedőt terített hitvesére.

Hogy érzed magad? kérdezte asszonyát, gyengéden kisöpörve Dayan homlokából izzadtságtól lucskos szőke haját.

Kicsivel jobban, de szomjas vagyok. Skilgannon megitatta, majd a nő visszahanyatlott a párnára.

Haldoklom, Olek?

Nem. Nem engedlek meghalni kényszerített hangjába olyan könnyedséget, amit nem érzett.

Szeretsz?

Ki ne szeretne, Dayan? Akivel csak találkozol, mindenkit elvarázsolsz. Igazat mondott: még sosem találkozott senkivel, akinek ilyen gyengéd és kedves természete lett volna. Dayanban nem lakozott sem rosszindulat, sem gyűlölet. Még a szolgákat is barátainak tekintette, és egyenrangúként beszélgetett velük. Nevetése ragadósnak bizonyult, és mindenki jókedvre derült, aki hal otta.

Bárcsak azelőtt találkoztunk volna, hogy megismerted őt mondta Dayan, mire Skilgannonra rátört a csüggedés.

Megfogta hitvese kezét és megcsókolta. Igyekeztem nem féltékeny lenni, Olek, de mégsem tudtam megál ni. Nagyon nehéz valakit teljes szíveddel szeretni, és közben tudni azt, hogy ő valaki mást szeret.

A férfi nem tudta, mit feleljen erre, így csak némán ült, és fogta felesége kezét, majd végül így szólt: Csodásabb nő vagy, mint amilyen ő valaha is lehetne, Dayan. Minden tekintetben.

De bánod, hogy feleségül vettél.

Nem! Te a hitvesem vagy, Dayan, és mi ketten egyek vagyunk. Felsóhajtott. Egészen a halálig.

Ó, Olek! Komolyan gondolod te ezt?

Teljes szívemmel így érzek. A nő megszorította a férfi kezét és lehunyta szemét. Skilgannon mel ette ült egész délelőtt és egész délután. Dayan csak alkonyatkor ébredt fel, de a láz visszatért, és Skilgannon asszonya sikoltozott a fájdalomtól. A férfi ismét benedvesítette arcát és testét, hogy így csökkentse a tűzben égő test hevét. Dayan gyönyörű arca besüppedt, szemét sötét karikák övezték.

Ágyékánál felfakadt egy másik duzzanat, bemocskolva a lepedőt. Az éjszaka leszál ta után Skilgannon érezte, hogy kiszárad a szája, és a homlokáról izzadtság csöpögött a szemébe, majd a hónalja túl érzékeny lett. Óvatosan megnyomogatta, és látta, hogy máris kezd megduzzadni.

Dayan felsóhajtott, és nagy levegőt vett.

Azt hiszem, vége van, Olek. A kín kezd alábbhagyni.

Ez remek.

Fáradtnak tűnsz, szerelmem. Le kel ene pihenned.

Csodásan vagyok.

Jó hírem van mosolyodott el a nő. Bár nem ez a legalkalmasabb pil anat, hogy közöljem. Reméltem, hogy akkor mondhatom el, amikor kint üldögélünk a kertben és nézzük a napnyugtát.

Ez az időpont éppen alkalmas jó hírek közlésére.

Skilgannon megpróbált meginni néhány korty vizet, de a szája kiszáradt, égett, és nehezére esett a nyelés.

Sorai rúnákat vetett nekem. Gyermekem fiú lesz. A te fiad.

Boldog vagy?

Mintha tűzforró vasat döftek volna a szívébe, és a szomorúság kis híján erőt vett rajta.

Igen, nagyon boldog vagyok préselte ki a szavakat.

Reméltem, hogy az leszel. Dayan egy darabig hal gatott, és amikor újra megszólalt, már ismét erőt vett rajta a hagymázas képzelgés. Arról beszélt, hogy apjával ebédelt, hogy milyen szép napjuk volt. Vett nekem egy zöld köves nyakláncot a piacon: hadd mutassam meg! próbált erőlködve felülni.

Már láttam, és tényleg nagyon szép. Most pihenj, Dayan!

De hát nem vagyok fáradt, Olek! Van kedved sétálni egyet a kertben?

Majd egy kicsit később.

Dayan tovább csicsergett, majd az egyik mondat közepén hirtelen elhal gatott. Skilgannon először azt hitte, hogy elaludt, de hitvese arca meg sem rezzent. Uj ai gyengéden megérintették a torkát, és nem érezte az érverését. Ekkor a hasába perzselő fájdalom hasított, amitől kétrét görnyedt, de a kín egy pil anat alatt távozott. A férfi rápil antott Dayanra, majd lefeküdt mel é és átölelte.

Nem én döntöttem úgy, hogy beleszeressek Jiannába. Ha választhattam volna, akkor téged választalak. Te vagy az, akire minden férfi vágyik, Dayan. Jobbat érdemeltél volna nálam.

Órákon át hevert az ágyon, és a láza egyre magasabb lett.

Végül az önkívület őt is magával ragadta. Ekkor megpróbált harcolni el ene, és erőszakkal felkelt az ágyból, de lerogyott a padlóra, majd kitámolygott a kertbe, és ingatag léptekkel nekivágott a mezőnek.

Skilgannon nem sokra emlékezett abból, ami ezután következett, kivéve, hogy lebucskázott egy meredek lejtőn, majd egy távoli épület felé kezdett mászni. Úgy rémlett, mintha hangokat hal ott volna, majd kezek emelték fel

vigyázva a földről.

A templomi ispotály egyik szobájában ébredt, ahol néma csend honolt. Ágya az ablak mel ett ál t, és amikor kinézett, a felhőtlen, mélykék eget látta, amelyen éppen egy fehér madár vitorlázott keresztül. Ebben a pil anatban az idő

zárványba dermedt, Skilgannon pedig megtapasztalta mit is? Még ma sem tudta biztosan, mi volt az. Egyetlen szívdobbanásnyi időre úgy érezte, mintha elérte volna a tökéletességet, mintha valahogy ő, a madár, az ég és a szoba eggyé válna, és megfürdene az univerzum szeretetében. Azután a pil anat elmúlt és visszatért a fájdalom. És nemcsak a hatalmas, kifakasztott hólyagokból sugárzó fizikai fájdalom, és a szenvedés, amit ezért a testének el kel ett szenvednie, hanem a veszteség kínja is, amint eszébe ötlött, hogy Dayan eltávozott erről a világról, hogy soha többé nem foghatja a kezét, soha többé nem csókolhatja az ajkát. Soha többé nem fekszik mel ette a csendes nyári estéken, és gyengéd keze soha nem simít végig az arcán.

A kétségbeesés éhes hol óként mart a szívébe.

Azon a napon egy ifjú pap kereste fel, és leült az ágya szélére.

Szerencsés ember vagy, generális. És persze nagyon kemény is. Mostanra lényegében halottnak kel ene lenned:

még sosem láttam senkit, aki úgy küzdött volna a pestis el en, mint te tetted. A szíved egyszer olyan gyorsan kezdett dobogni, hogy képtelen voltam számolni az ütéseit.

A ragály csak a mi vidékünkön tombol?

Nem, uram. Átsöpör az egész királyságon és átterjed a határokon túlra is. Iszonyatos lesz az emberveszteség.

A Forrás így bosszulja meg bűneinket.

A pap megrázta a fejét.

Mi nem hiszünk a bosszúál ás istenében, uram. A pestist az emberek kapzsisága és tudatlansága okozta.

Hogy érted ezt?

Északkeleten él egy törzs, a kolearok törzse. Hal ottál már felőlük?

A nadírok és a csiatcék rokonai: nomádok.

Így igaz, uram. Egyik hiedelmük az, hogy ha döglött mormotát látnak

a mormota a síkságon élő apró szőrös ál at akkor továbbköltöznek, ugyanis úgy tartják, a kolearok bölcseinek lelke a mormotákban él tovább. Ezért is nem

vadásznak az ál atokra. A halott mormotákat pedig jelnek tekintik, annak a jelének, hogy a bölcs szel emek elköltöztek, és a törzsnek is új legelőket kel keresnie. A háborúban számos kolear a királynő el enségeinek oldalára ál t, amiért elűzték őket földjükről vagy megölték őket. A helyükre másféle népek költöztek, akik látván a mormotákat, csapdákat ál ítottak nekik, hogy megszerezzék szőrméjüket. A mormoták szőrméje ritka és drága, azt viszont nem tudták, hogy az ál atok magukban hordozzák a pestist. Először a vadászok és a csapdaál ítók betegedtek meg, majd a családjaik. Őket követték az ál atok szőrméjét megvásárló utazók és kalmárok. Azután a pestis lecsapott a keleti városokra, az emberek pedig elmenekültek, és magukkal vitték a ragályt is. Hát nem furcsa, hogy a primitív kolearok egyszerű val ási hiedelmük révén elkerülték a pestist, míg mi, a civilizáltabb és sokat tudó nép, behurcoltuk egy vidékre, majd elterjesztettük?

Skilgannon túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon, és álomba szenderült. Mostanában azonban gyakran eszébe ötlöttek a pap szavai, és azt gondolta, hogy egyáltalán nem volt furcsa, ami történt. Az első próféták egyike ezt írta: A tudás fáján érlelődnek az önteltség gyümölcsei.

Skilgannon felsóhajtott, és ismét Lámpás testvér lett belőle.

Levetette ruháját és nekilátott a gyakorlatsornak. Lassan megszabadította elméjét a feszítő gondoktól, majd könnyedén végigcsinálta a jól ismert nyújtó- és egyensúlyozó gyakorlatokat. Végül gyors, hirtelen

mozdulatokba fogott: keze kivágódott, átszelte a levegőt, teste a levegőbe szökkent, ide-oda pördült, lába magasra rúgott.

Amikor a veríték elborította testét, visszavette köntösét, és letérdelt a kőpadlóra.

Napok óta először gondolt a kardjaira, és azon töprengett, vajon mit csinálhatott velük az apát. Vajon eladta őket, vagy egyszerűen csak belehajította egy gödörbe? A Nappal és Éj el Kardjairól való lemondás nehezebben ment, mint ahogy azt gondolta. Amikor átadta őket Cethelinnek, már ettől remegni kezdett a keze, szívdobogása pedig hihetetlenül felgyorsult. Még hetekkel később is csak nehezen gyűrte le a késztetést, hogy visszaszerezze őket, és ismét a kezébe fogja a kardokat. Napokon át hányinger gyötörte, és a szilárd táplálékot kivetette a teste. Éppen az el enkezője történt annak, mint amikor a királynő átnyújtotta neki a fegyvereket. Még most is érezte azt az uj ongást, a tagjait elárasztó erőt és céltudatosságot, amikor keze először érintette az elefántcsont markolatot.

Felfoghatatlannak tűnt, hogy az ifjú királynő mel ett ál ó, kifakult vörös ruhát viselő rettenetesen csúf banya készítette őket. A vénasszony szinte teljesen kopasz volt: koponyájához kósza fehér hajszálak tapadtak, hasonlóan ahhoz, ahogy a köd kapaszkodik a sziklába. Egykor sudár asszony lehetett, de mára ráncos arcbőre szinte rárogyott hurkás nyakára. Csipás szemekkel bámult a világba, és az egyiket szürke hályog fedte.

Tetszenek, Olek? kérdezte az Öregasszony. Rekedt hangjától libabőrös lett Skilgannon tarkója, és elkapta tekintetét, amikor a nő elmosolyodott, kivil antva rothadó fogait.

Csodásak.

A kardjaimon áldás lakozik. Sok-sok évvel ezelőtt magának Gorbennek is készítettem egyet, és azzal majdnem meghódította az egész világot. Mára több, hatalmas fegyvert is létrehoztam: ezek megnövelik forgatójuk erejét és gyorsaságát. A kezedben fogott pengék egy királyhoz il enek.

Nem akarok király lenni.

Az Öregasszony felnevetett.

A királynő ezért is ajándékozza neked őket, Olek Skilgannon, mivel ez a tulajdonság olyan ritka, hogy egyszersmind megfizethetetlen is. Számos csatát nyersz meg ezekkel a kardokkal, és visszahódítod a naashanok földjeit úrnődnek.

Amikor Skilgannon később kettesben maradt az ifjú királynővel, a hadvezér hangot adott nyugtalanságának.

Az Öregasszony gonosz jelentette ki. Nem akarom az ő

kardjait forgatni.

Az uralkodó felnevetett.

Ó, Olek! Túl mereven gondolkodsz. A királynő odaült a férfi mel é, és a harcos beszívta hol ófekete hajának parfümös il atát. Egyébként pontosan olyan, amilyennek mondtad, és valószínűleg még alá is becsülted. De vissza kel szereznünk a naashanok földjeit, és ehhez minden fegyvert felhasználok, amit csak tudok. Előhúzott egy kést az övéből, és feltartotta a fénybe. A hosszú és görbe pengét remekbe szabott ősi rúnák díszítették. Ezt ő adta nekem. Hát nem gyönyörű?

De igen, az.

Ez az Éleslátás Pengéje, megnöveli a bölcsességet.

Amikor a kezemben tartom, annyi mindent látok! És olyan tisztán! Az Öregasszony valóban gonosz, de bizonyította hűségét. Nélküle te is, és én is halottak lennénk. Te is tudod, hogy szükségem van a hatalmára, Olek. A királyságot ismét vissza kel ál ítani: Gorben vazal usaiként nem fejlődünk. Most, hogy ő halott, beteljesíthetjük végzetünket. Fogadd el a kardokat, és forgasd őket!

Forgasd őket értem!

Skilgannon fejet hajtott, majd a nő kezét az ajkához emelte.

Érted mindent megtennék, fenség.

Nem mindent, Olek felelte a nő halkan.

Valóban nem bólintott a kardmester.

Jobban szereted őt, mint ahogy engem?

Nem. Senkit nem fogok többé úgy szeretni. Fogalmam sem volt róla, hogy lehetséges ilyen hévvel szeretni valakit.

Még mindig nyitva ál előtted az ágyam, Olek suttogta a királynő, majd hozzásimult a férfihoz, és arcon csókolta.

Lehetnék ismét Sashan. Egyedül csak neked.

A harcos felnyögött, és felál t a kerevetről.

Nem. Ha megtenném, el entmondanék a józan észnek. És elpusztítanék mindent, amiért küzdöttünk. Mindent, amiért apád az életét áldozta. A szívem a tiéd, Jianna. A lelkem is a tiéd. Szerettelek Sashanként, és még most is szeretlek.

De nem tehetem! Már nem tudok többet adni, és Dayan a feleségem, aki gyengéd, kedves, és hamarosan ő lesz gyermekem anyja. Megfogadtam, hogy hűséges leszek hozzá.

Akkor fogadta el a Nappal és Éj el Kardjait, és ismét el ovagolt a háborúba.

Most Skilgannon egyedül ült apró szobájában, és kezét a nyakában viselt diadémra kulcsolta.

Ha létezik az a templom, megtalálom, Dayan suttogta maga elé. És akkor újra élni fogsz.

Egy darabig még a padlón térdelt, elveszve a múltat idéző

gondolatai között. Vajon gyáva volt, amikor nem engedett szíve vágyának? Valóban olyan nagy volt a Jianna iránt érzett szerelme, vagy közel sem volt olyan erős? Vajon akkor is le tudta volna gyűrni a fejedelmeket, és a ventriai hűbérurakat, meg a támogatóikat, ha enged a királynőnek?

Az esze azt súgta, hogy nem: őt és Jiannát elárulták, és a sárba tiporták volna. De öntelt büszkesége egészen mást súgott neki: Mindet legyőzhetted volna, és együtt lehettél volna azzal a nővel, akire a lelked vágyott.

Az efféle gondolatokat csak alátámasztotta mindaz, ami a kardok elfogadása után következett. A soron következő két évben minden el ensége elhul t előtte. A ventriaiak mel é ál ók városait egymás után foglalta el, de akadtak olyanok is, amelyek harc nélkül kapituláltak. De ahogy Jianna hatalma nőtt, úgy változott meg a királynő is. Viszonyuk kihűlt, a nő számos szeretőt (hatalmas és becsvágyó férfiakat) tartott, majd mielőtt félredobta volna őket, kiszívta minden erejüket. A szerencsétlen bolond, Damalon volt az utolsó. Mindig a királynő sarkában lihegett, morzsákért könyörögve.

Jianna azon az utolsó éjszakán, a perapolisi mészárlást követően elküldte Damalont, és saját sátrában látta vendégül Skilgannont. A férfi a lemészároltak vérével a ruháján érkezett, mire a csil ogó fehér öltözéket viselő, ezüstszál al beszőtt fekete hajú királynő undorodva mérte

végig.

Nem tudtál volna megfürdeni, mielőtt a színem elé járulsz, generális?

Egy szökőár sem lenne képes lemosni rólam a vért.

Egész hátralevő életemben a kezemhez tapad majd.

Csak nem elpuhult a hatalmas Skilgannon?

Ez tévedés volt, Jianna. A lehető legnagyobb gonoszságot követtük el. Csecsemők koponyáját vertük a falhoz, gyerekek belét ontottuk ki. Miféle győzelem az ilyen?

Az én győzelmem! csattant fel a nő. El enségeim halottak, a gyerekeik halottak. Anélkül tudjuk új áépíteni és megnövelni az országot, hogy félnünk kel ene a bosszútól.

Igen, igaz: nincs többé szükséged katonákra. Így az engedélyeddel én is hazatérek, és megteszek mindent, hogy megfeledkezzek erről az iszonytató napról.

Igen, menj csak haza! csendült a királynő fagyos hangja.

Térj vissza Dayanhoz, és pihenj néhány órát! Azután térj vissza, mert jó katonákra mindig szükség lesz! A naashani városokat ugyan valóban visszafoglaltuk, de vissza akarom ál ítani a régi határokat, amelyek apám idejében léteztek.

Meg akarod támadni Matapesht és Cadiát?

Nem rögtön

de nemsokára. Azután pedig Datiát és Dospilist.

Mi ütött beléd, Jianna? Egykor igazságról, békéről, virágzásról és szabadságról beszéltünk. Ezek azok az erények, amelyekért küzdöttünk. Éppen csak az imént csömörlöttünk meg Gorben nagyravágyásától, birodalomépítési törekvésétől és hódítási vágyától.

Akkor alig voltam több egy gyereknél! fortyant fel a nő.

Mostanra felnőttem, és csak gyerekek szövögetnek ilyen botor álmokat. Immár a valósággal kel szembenéznem: a valóság pedig az, hogy az engem támogatókat megjutalmazom, az el enem támadókkal pedig végzek. Hát nem szeretsz már, Olek?

Mindig szeretni foglak, Sashan felelte Skilgannon kertelés nélkül.

A nő vonásai el ágyultak, és egy pil anatra ismét az a kislány lett, akit megmentett Delian erdejében. De a pil anat gyorsan elmúlt, és az uralkodó sötét szeme összeszűkült, ahogy tekintetük egymásba kulcsolódott.

Ne kérd, hogy engedjelek el, Olek! Nem hagyhatom, hogy elmenj!

Skilgannon félrelökte a múltról szóló gondolatokat, és leheveredett keskeny priccsére. Azonnal álomba

szenderült.

És a Fehér Farkasról álmodott.

Gyönyörű hajnal virradt rájuk, az ég aranyszínben tündökölt, a fent látható néhány felhő pedig tobzódott a színekben: az aljuk piros volt, a tetejük pedig már szénfeketében komorlott. Cethelin a toronyban ál t, és egész lénye beitta a szépséges látványt. A levegőben édes il at terjengett: az apát lehunyta a szemét, és igyekezett csendesíteni kezének remegését.

Nem kételkedett hitében, de meghalni sem akart. A távoli városkára némaság borult, bár az összedőlt épületek fölött ismét füst gomolygott. A tömeg hamarosan ismét összegyűlik, és azután, akárcsak az álomban látott haragvó tenger, megindulnak a templom el en.

Cethelin öregember volt, és túl sok hasonló dolgot látott már életében. Azok pedig mindig egyforma mintázatot követtek. A tömeg java része először csak csendben ál dogál, figyelve a kibontakozó eseményeket. Olyanok, akár egy falka vadászkutya, csak őket láthatatlan pórázok fogják vissza. Majd a soraikban megbúvó kevesek (és tényleg kevesek) szabadjára engedik a rettenetet. A pórázok elpattannak, és a falka nekiiramodik. Cethelinbe

ismét belehasított a félelem, ahogy erre gondolt.

Raseev Kalikan lesz a falkavezér. Cethelin megpróbált mindenkit szeretni, akivel találkozott, attól függetlenül, hogy az il ető mennyire tűnt kicsinyesnek vagy kegyetlennek.

Raseevot azonban nem volt könnyű szeretni: nem azért, mert gonosz volt, hanem azért, mert üres volt. Cethelin szánta ezért: szánta azért, mert sem erkölcsi értékek, sem lelkiismeret nem szorult belé. Raseevot teljesen felfalták gondolatai, amelyeket önmagára pazarolt. A tanácsos azonban túl eszes ahhoz, hogy a tömeg élére ál jon. A közelgő gyilkosságok dacára is a jövőbe fog tekinteni, csakhogy tisztára moshassa kezeit. Nem: a tömeg élén a gonosz Antol és rettenetes felesége, Marja ál nak majd.

Cethelin megborzongott, és megrótta magát, amiért ilyen előítéletesen gondolkodik. Marja éveken át dolgozott az apátságban, ő szervezte a tisztségek elosztását, és ő

gyűjtötte össze az adományokat. A nő szentnek és bölcsnek látta magát, de az apáttal folytatott beszélgetései során előbb-utóbb mindig ítéletet mondott mások felett.

Tudod, ott van az a mel icane-i nő, atyám. Tudod, akinek viszonya van Cal iannal, a kalmárral. Nem lenne tanácsos, ha a templom szolgálatába lépne. És nyilván hal ottad azt a rettenetes zajt, amit Athyla, a mosónő csapott az előző esti éneklés során. Még véletlenül sem tud eltalálni egy dal amot. Nem kérhetnéd meg, hogy tartózkodjon az énekléstől, atyám?

A Forrás a szívből, és nem a torokból fakadó dalt hal ja

felelte erre Cethelin.

Azután eljött az a rettenetes nap, amikor a szegényeknek szánt pénzalap felemelése után Labberan testvér felfedezte, hogy Marja kölcsönvett az alapból. Nem jelentős összegről volt szó, alig negyven ezüstről. Cethelin megkérte a nőt, hogy szolgáltassa vissza a pénzt: Marja kezdetben dacolt az apáttal, és tagadta a vádat. Később, amikor bizonyítékokkal ál tak elő, ragaszkodott hozzá, hogy ő csak kölcsönvette a summát, és szándékában ál t visszaadni, és megígérte, hogy a következő héten visszafizeti a pénzt. Azóta egyetlenegyszer sem jelent meg a templomban, és a pénzt sem juttatta vissza. Labberan testvér arra kérte Cethelint, hadd vigye az ügyet az őrség elé, de az apát nem engedélyezte.

Azóta Marja is, és a férje is beléptek a bírák közé, és az egyház el en uszítottak.

A Labberan testvér el eni támadást pedig Antol szervezte, és ott ál t mel ette Marja, aki azt kiáltozta, hogy rugdossák össze az agg papot és véreztessék ki, akár egy disznót.

Ők ketten ál nak majd a csőcselék élén. Ők lesznek azok, akik csaholva követelik a vért.

A toronyba vezető ajtót belökte valaki. Cethelin arra fordult, hogy lássa, melyik pap zavarta meg elmélkedésében, de csak a kutya, Jesper jött be.

A világ megy tovább a maga útján veregette meg az eb busa fejét. A kutyákat etetni fogják, emberek születnek majd, és szerelemre gyúlnak egymás iránt. Tudom, hogy így lesz, de a szívemet mégis elönti a rettegés.

Raseev Kalikan a tömeg első sorában haladt, amikor elérték a régi hidat, és nekiindultak az ősi várhoz vezető

lejtőnek. Mel ette kaptatott a Mel icane-ból jött bíró, a nagydarab Paolin Meltor, akinek sérült lába szépen gyógyult, de hosszabb távok megtétele még mindig fájdalmat okozott neki. Raseev javasolta, hogy maradjon a városban, de a férfi erre nem volt hajlandó: Megér egy kis fájdalmat, hogy lássam az árulók halálát.

Ne beszéljünk a halálról, barátom! Csupán azért megyünk, hogy kiadassuk a fiút, aki végzett a fiammal. Mások is jelen voltak a beszélgetésnél, így Raseev mit sem törődött a Paolin Meltor arcán tükröződő meglepetéssel és döbbenettel. Ha nem hajlandóak eleget tenni kötelezettségüknek, akkor be kel mennünk a kolostorba, és mindenkit le kel tartóztatnunk. Karon ragadta Paolint, és kicsit távolabb húzta a többiektől. Minden úgy lesz, ahogy akarod suttogta. De gondolnunk kel a jövőnkre is.

Nem mehetünk úgy a kolostorhoz, mint valami gyilkolni

kész csőcselék. Mi igazságot akarunk: sajnálatos roppant sajnálatos, hogy néhány dühös ember elveszíti majd a fejét, és öldökölni kezd. Ezt meg kel értened!

Ugyan, ez mindegy! csattant fel Paolin. Engem nem érdekel ez a köntörfalazás. Ők árulók, akik megérdemlik a halált. Nekem elég ennyit tudnom.

Akkor tégy úgy, ahogy a lelkiismereted diktálja felelte Raseev könnyedén.

Paolin otthagyta a tanácsost, és odabicegett Antolhoz és feleségéhez, Marjához. Raseev ekkor még jobban lemaradt, és végighordozta tekintetét a tömegen. Vagy háromszázan gyűltek össze. A tanácsos valószínűnek tartotta, hogy a papok majd eltorlaszolják a kaput, de mivel az fából készült, hamar leég majd. Antol gondoskodott róla, hogy az emberei olaj al telt korsókat is hozzanak magukkal, a vár alatti lejtőkön pedig bőven lehetett találni száraz fát. A kapuk eltorlaszolása örömmel tölti majd el Raseevot, mert így lesz idő, hogy a csőcselék dühbe lovalja magát.

Az őrség kapitánya, Seregas lépett oda Raseevhoz.

Seregas eszes északi volt, aki az utolsó két évben a skepthiai helyőrségnél szolgált. Ezalatt átszervezte az őrséget, gyalogos járőröket küldött a gazdagabb helyekre és a kereskedőnegyedbe, amiért a kapitány a bolttulajdonosoktól és a kalmároktól külön pénzt szedett be,

kizárólag önkéntes alapon. Senkit nem kényszerítettek arra, hogy fizessen, ha nem akar, és senkit nem fenyegettek meg. Furcsamód azonban, aki nem fizetett, biztosra vehette, hogy az üzletét vagy a házát hamarosan kirabolják. Azokban a kocsmákban és falatozókban, ahol a tulajdonos úgy döntött, hogy nem adózik, verekedések és viták törtek ki, és jelentősen visszaesett a forgalom, ahogy a vendégek távol maradtak a rossz hírnévnek örvendő

helyektől.

Seregas magas, vékony férfi volt, mélyen ülő sötét szemmel, és keskeny száj al, melyet félig elrejtett szakál a.

Még a délelőtti órákban felkereste Raseevot a tanácsos otthonában. A férfi a dolgozószobájába vezette a tisztet, majd töltött neki egy kupa bort.

Tudod, hogy a fiú nyomai elfelé vezetnek a templomtól, Raseev kezdte a kapitány, köszönés helyett. Szavait kijelentésnek szánta, nem kérdésnek.

A lejtő nagyon sziklás és valószínűleg visszafordult.

Ez a legjobb esetben is erősen kétséges.

Miről beszélsz?

Elég egyszerű, amit mondani akarok, tanácsos. Arra fogod kérni a papokat, hogy adják ki a fiút, aki nincs náluk.

Így el kel utasítaniuk a kérésedet. És biztosra veszem, hogy ez a félreértés vérfürdőt vált majd ki.

Raseev alaposan szemügyre vette a tisztet.

Mit akarsz tőlem, Seregas?

A templomban él egy férfi, akit köröznek. A fejére kisebb jutalmat tűztek ki: ezért a holttetemét kérem.

Ki körözteti?

Ez nem a te dolgod, tanácsos.

Raseev elmosolyodott.

Egyre gazdagabb leszel, Seregas, ezért egy kisebb jutalom egyáltalán nem érdekelne téged. Felmerült bennem, hogy ha a dolgok kicsúsznának az irányításom alól, minden holttestet elégettetek. Hiszen tudod: a csőcselék és a tűz

A kapitány belekortyolt a borba.

Legyen hát, tanácsos, nyíltan beszélek veled. Az egyik pap rengeteg pénzt ér.

Ahogy azt már korábban is kérdeztem: kinek?

A naashani királynőnek. Már küldtem is egy lovast Naashanba. Körülbelül öt nap alatt éri el a határt, és

Naashanba. Körülbelül öt nap alatt éri el a határt, és nagyjából újabb két hétbe telik, mire a levelem eljut a fővárosba.

Ki ez a pap?

Maga Skilgannon.

Az Elátkozott?

Pontosan. Szükségünk lesz a hul ájára a halottszemléhez.

Ha kiszedjük a belső szerveit, majd sóval beszórjuk a testet, az kiszárad és jobbára érintetlen marad. Legalábbis annyira, hogy a tetoválásai látszódjanak. Az alkarján látható egy pók, a mel én van egy párduc, a hátán pedig egy sas.

Továbbá minden másban is il ik rá a leírás: sötét hajú, magas, ragyogó kék szemű. Az ideérkezése után az apát eladott egy fekete ventriai telivért, amiért több mint háromszáz raqot kapott. A férfi Skilgannon.

Mennyit fizet érte a királynő?

Seregas felnevetett.

A kérdés az, hogy mennyit kel neked fizetnem, tanácsos?

A felét.

Szerintem meg kevesebbet. Végtére is te gyilkosságokat szervezel, az idők pedig változnak, ahogy a politikai nézetek is. Szükséged lehet valakire, aki hatalmi szóval

tehet bizonyságot amel ett, hogy te csak jót akartál ezekben a zavaros napokban.

Raseev ismét bort öntött a kupába.

Ez igaz, kapitány. Akkor hát mennyit ajánlasz?

Az egyharmadát.

És mekkora összegről beszélünk?

Ezer raqról.

Magasságos ég! Mit tett ez férfi a királynővel? Megölte az elsőszülött fiát?

Nem tudom. Megegyeztünk hát, tanácsos?

Meg, Seregas, de mondd meg, miért nem mész egyszerűen oda és tartóztatod le?

Először is, itt semmilyen bűnt nem követett el, Raseev.

Ennél lényegesebb, hogy Skilgannon veszélyes gyilkos, akár van nála fegyver, akár nincs. Nem kétlem, hogy a róla szóló történetek túloznak, de azt jól tudom, hogy egyedül merészkedett be Delian erdejébe, és megölte azt a tizenegy harcost, akik elrabolták a lázadó hercegnőt aki most a naashani királynő. Te magad is hal ottad, miként bánt el egy bíróval. Én azonban láttam is, és higgy nekem:

kivételes képességekkel bír.

Szerinted harcolni fog?

Háromszáz vagy négyszáz emberrel szemben ez mit sem számít majd. Végtére is nem isten: a puszta tömeg végül úgyis leteríti.

A ragyogó délelőtti napsütésben Raseev sodródott tovább a tömeggel, oldalán Seregasszal, aki mögött ott lépkedett az őrség három katonája. Amikor közelebb értek az ősi várhoz, Raseev észrevette, hogy a kapu nyitva ál . Cethelin apát a boltíves kapunyílásban várakozott, oldalán két pappal. Az egyik magas volt és szikár, a másik fekete szakál at viselt és erős testfelépítéssel büszkélkedhetett.

A magas fickó Skilgannon suttogta Seregas.

Raseev megtorpant, maga elé engedve másokat.

Seregas erre csak ennyit mondott:

Nagyon okos.

Negyedik fejezet

Braygannak eddig ez volt élete legrémítőbb pil anata. Azért lett pap, hogy elmeneküljön a háborúskodással és erőszakkal terhes, aszál yal és éhezéssel sújtott életből. És most, bár még húsz éves sem volt, a halála pil anata egyre közeledett.

A harmincöt papból több mint húszan mostanra már elmenekültek a hátsó kapun: a birkalegelők és mögötte húzódó erdő felé vették az irányt. Braygan megpil antotta Anager testvért, aki egy vászonzsákkal a vál án lépett ki a főépületből. A férfi némán ál t, amíg a szakács oda nem ért hozzá.

Gyere velünk, Braygan! Nincs értelem megöletni magad.

A pap szívesen engedett volna a kérésnek, és több lépést tett is a legelő felé, de azután visszapil antott a kapubejáróban ál ó Cethelin apátra.

Nem tehetem mondta végül. Ég veled, Anager.

A másik pap hal gatott, megigazította vál án a zsákot, és futni kezdett a legelő felé. Braygan nézte, ahogy lefelé szalad a lejtőn.

Ebben a pil anatban béke öntötte el a fiatal akolitust. Nagy

levegőt vett és lassan odasétált, ahol az apát várakozott.

Cethelin megfordult, amikor Braygan odaért. Elmosolyodott és megpaskolta a pap karját.

Álmomban egy gyertyát láttam, Braygan, amely dacolt a rárontó feketeséggel. Mi leszünk az a gyertya.

A tömeg egyre közelebb ért, és a fiatal szerzetes megpil antotta a magas és sovány Pék Antolt, aki fekete haját bronzpánttal fogta hátra: a férfi tágra nyílt szeme dühödten dül edt ki üregéből. Mel ette törtetett az a bíró, aki földre küldte Braygant, és akit azután Lámpás testvér ál ított meg. A pap vetett egy pil antást Lámpásra, aki néma csendben, rezzenéstelen arccal ál t a kapuban.

Hozzátok elő a bűnös Rabalynt! ordított most oda nekik Raseev Kalikan tanácsos. Mert ha nem, számolhattok a következményekkel!

Cethelin lépett egyet a kavargó tömeg felé.

Nem tudom, miről beszélsz szólalt meg. Itt nincsenek bűnösök. Rabalyn nincs ezek között a falak között.

Hazudsz! bődült el Antol.

Én sosem hazudok felelte az apát. A fiú nincs itt. Mivel látom, hogy köztetek vannak az őrség katonái is, ők minden további nélkül átkutathatják az épületeket.

Nincs szükségünk az engedélyedre, áruló! rikoltotta a bíró, mire a tömeg meglódult.

Cethelin felemelte vézna karját.

Testvéreim, miért akartok ártani nekünk? Fivéreim közül senki sem hozott még soha bajt rátok. Azért élünk, hogy szolgáljunk

Ez való az árulóknak! ordított fel Antol, és hirtelen előrelendült.

A napfény megcsil ant a kezében tartott hosszú kés pengéjén. Cethelin a pék felé fordult, Braygan pedig azt vette észre, hogy Lámpás testvér elé ugrik. Az apát hátratántorodott, és a fiatal pap vért látott a késpengén. A tömegben egy asszony elordította magát.

Ontsd ki a beléd! Braygan felismerte a hangot: Marja volt az, Antol felesége.

Az ifjú akolitus elkapta Cethelint, ahogy az elzuhant. Az apátot a jobb csípője felett találta el a szúrás, és a vér máris átáztatta kék köntösét. Antol ismét megpróbálta belemártani kését, de Lámpás testvér elkapta a karját, és vadul megcsavarta. A pék felsikoltott, és elejtette a pengét.

Lámpás jobb kezével elkapta, mielőtt még földet ért volna, majd megpördítette Antolt, aki így a tömeggel nézett

szembe.

Majd Lámpás testvér nyers és erős hangon beszélni kezdett.

Azért jöttetek ide, hogy halált lássatok, ti féregrágta mocskok, és meg is kapjátok a halált! A szerzetes Marjára pil antott, az őszülő, rövid hajú, pufók arcú némberre. Azt akartad, hogy beleket ontsanak, te boszorkány! Itt van hát, amit kértél!

Antol háttal ál t Braygannak, így nem látta azt a rettenetes pil anatot, amikor a kés lecsapott. De hal otta Antol sikolyát, és látta, hogy valami kitüremkedik a gyomrából, és a földre pottyan. A kibelezett emberből feltörő sikoltás alig hasonlított emberi hangra, és Braygant a lelke legmélyéig megdermesztette.

Azután Lámpás testvér hátrarántotta a férfi fejét, és a késsel átmetszette a torkát. A pengére vér fröccsent.

Ne! rikoltotta Marja, és odatántorgott, ahol férje hevert.

Lámpás testvér tudomást sem vett róla, és megindult a tömeg felé.

Elég örömet jelentett ez számotokra, vagy többet akartok? Akkor gyertek, gerinctelen férgek! És haljatok!

A tömeg hátrálni kezdett kivéve az őrség két fekete ruhás

katonáját, akik előrántották szablyáikat, és rárontottak.

Lámpás lépett egyet feléjük, és elhajolt a szívének irányzott első döfés elől. A támadó tántorogva tett hátrafelé néhány lépést, és Braygan ekkor látta meg, hogy Antol kése ál ki a torkából. Közben pedig Lámpásnak valahogy sikerült megkaparintania a haldokló katona szablyáját. Ezzel hárította a másik harcos szúrását, majd a férfi mel kasába döfte a pengét. A katona felordított, és hátralépett. A szablya könnyedén csusszant elő a sebből.

Lámpás lépett egyet visszafelé, és hátat fordított a tömegnek. Braygan azt gondolta, hogy vissza akar térni Cethelin apáthoz, de a férfi váratlanul sarkon pördült és szablyája süvítve szelte a levegőt. A penge a nyakán találta el a katonát, és átszelte a bőrt, az inakat és csontot. A fiatalember feje elrepült, de a teste néhány másodpercig még ál t. Braygan látta, hogy a jobb lába rángatózik, majd a fejetlen tetem összerogyott.

A tömeg síri csendben ál t. Lámpás immár mindkét kezében szablyát tartva sétált végig a férfiak és asszonyok sorfala előtt.

Nos? kiáltotta. Nincsen köztetek több harcos? Mi a helyzet veled, bíró? Készen ál sz a halálra? Összevarrtam a sebed

hadd ejtsek rajtad most egy másikat! Gyere hát! Hidd el, megkönnyítem a dolgod! És ezzel mindkét szablyát a

földbe szúrta.

Mindnyájunkat nem tudsz megölni! ordított oda a bíró.

Gyerünk, emberek, kapjuk el!

A férfi elüvöltötte magát és rohamra lendült. Lámpás elé lépett, baljával elkapta a bíró kést tartó csuklóját, és csavart rajta egyet. A férfi felmordult a fájdalomtól, és elejtette a fegyvert. Lámpás még a levegőből visszarúgta a fegyvert, bal kezével elkapta, és a bíró jobb szemgödrébe döfte.

Amikor a férfi a földre zuhant, a pap hátralépett és kihúzta a földből a két szablyát.

Ez az ember idióta volt, de az előbb igazat mondott.

Valószínűleg nem tudlak megölni mindnyájatokat Feltehetőleg csak tízet vagy tizenkettőt. Akartok sorsot húzni, parasztok? Vagy egyszerre mindannyian megrohantok, és majd később nézitek meg a tetemeket?

Senki sem moccant.

Mi a helyzet veled? kérdezte Lámpás, és egyik szablyájával rámutatott a közelben ál dogáló széles vál ú ifjúra. Legközelebb a te beledet ontsam ki? Na, szólaljatok már meg, férgek! Lámpás hirtelen a férfi felé lépett, mire a fickó felkiáltott félelmében és hátraszuszakolta magát a tömegben. És mi van veled, tanácsos? tombolt tovább a pap, és megindult Raseev Kalikan felé. Készen ál sz meghalni szeretett városod

lakóiért? Vagy úgy véled, elég volt ennyi mulatság mára?

Lámpás odasétált a halálra vált Raseevhoz, aki sűrűn pislogott az erős napsütésben. A tömeg elhátrált a remegő

politikustól.

Elég volt a

vérontásból suttogta a tanácsos, amikor a vérmocskos szablya megérintette a mel ét.

Hangosabban! Szánalmas nyájad nem hal ja, mit mondasz.

Ne ölj meg, Skilgannon! könyörgött Raseev.

Úgy, szóval ismersz. Nem mintha számítana. Beszélj a nyájadhoz, Raseev Kalikan, amíg még van nyelved! Tudod, mit mondj!

Elég a vérontásból! ordította a tanácsos. Kérlek benneteket barátaim, térjetek vissza otthonaitokba!

Menjünk haza! Nem akartam, hogy bárkinek is baja essék ma. Antolnak nem kel ett volna megtámadnia az apátot: az életével fizetett hibájáért. Legyünk civilizáltak és ne lépjük át a szakadék peremét!

Bölcs szavak bólintott Skilgannon.

A tömeg ennek dacára mozdulatlanul ál t, mire a

kardmester jég kék tekintete a legközelebbi férfi szemébe fúródott, aki erre hátrálni kezdett. Mások is követték példáját, és a csőcselék hamarosan szétoszlott. Raseev is indult volna hazafelé, de Skilgannon szablyájával megveregette a politikus vál át.

Ne menj még, tanácsos! És te se, kapitány tette hozzá, amikor Seregas is távozott volna. Mióta tudjátok?

Csak néhány napja, generális felelte az őrség tisztje habozás nélkül. Akkor vettem észre a tetoválásod, amikor lecsaptad a bírót.

És üzenetet küldtél keletre.

Természetesen, hiszen háromezer raq van kitűzve a fejedre.

Így már érthető biccentett Skilgannon, és tekintete visszatért Raseevhoz. Holnap már nem leszek itt tudatta a tanácsossal. De miután elmentem, azután is tudni fogom, hogy mi történik itt. Ha bármi baja esik a testvéreimnek, visszajövök. És a régi módi szerint öl ek meg

a naashaniak módján. Egyszerre csak egy darabkád enyészik el a semmiben.

Ezzel Skilgannon hátat fordított a két férfinak, és odasétált, ahol Braygan térdelt, átölelve a földön fekvő Cethelint.

Ebben a pil anatban Marja felpattant férje holtteste mel ől.

Mocskos korcs! rikoltotta, és megrohanta az egykori hadvezért. A férfi megpördült a sarkán, elhajolt a nő ütése elől, aki elvesztette egyensúlyát, és arccal előre a kövezetre zuhant.

Az égre mondom, sosem kedveltem ezt a némbert dünnyögte Skilgannon.

Fél térdre ereszkedett és megvizsgálta a Cethelin oldalán ejtett sebet. Antol kése a csípő felett hasította fel a bőrt, de nem hatolt mélyre.

Összevarrom a sebet.

Nem, fiam. Nem érhetsz hozzám: érzem a belőled áradó gyűlöletet és haragot, ami égeti a lelkem. Braygan és Naslyn felvisznek a szobába, és ott el átnak. Adj egy kis időt, és keress fel te is: van nálam valami a számodra.

Braygan és Naslyn talpra segítették az apátot. A vén pap a tetemekre nézett és megcsóválta a fejét.

Skilgannon pedig észrevette a szemébe gyűlő könnyeket.

A kardmester némán ál t, míg a két pap keresztültámogatta

Cethelint az udvaron, és beléptek a szemközti épületbe.

Vértől ragacsos kezét beletörölte a köntösébe, majd a kapunyílás alatti egyik kőfülkéhez lépett és ott leült. Marja hamarosan mocorogni kezdett, és térdre küzdötte magát.

Skilgannon még csak pil antásra sem méltatta. Az asszony körülnézett, megpil antotta halott férjét és szánalmasan zokogni kezdett. Marja odabotorkált a tetemhez és letérdelt mel é. Bár fájdalma őszinte volt, nem ébresztett szánakozást Skilgannonban. A nő is csak olyan ember volt, aki nem számol a következményekkel. Marja kiontott beleket akart látni. Hát megkapta, amit kért.

Négy újabb lélek kezdte meg hosszú, sötét útját.

Kétévnyi elnyomott düh szabadult el alig néhány rettentő

szívdobbanása alatt. Lámpás testvér magára vál alt egy szerepet, amit elszántan igyekezett eljátszani. Gondolatai között megjelent apja arca, úgy, ahogy mindig látta: a bronzsisakkal övezett széles arc, fölötte a sisak gerincén keresztbe futó, a napfényben csil ogó fehér lószőrforgó.

Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam.

Skilgannon sosem feledte el ezeket a szavakat, bár apja, Decado nem viselte a zsoldosok páncélzatát, amikor ezt mondta neki. Egyik ritka otthoni látogatása során került sor erre, amikor éppen lábadozott, és combsebét, meg törött csuklóját kezeltette. Skilgannont éppen akkor küldték haza az iskolából, mert összeverekedett két fiúval, és mindkettőt

eszméletlenre verte.

A vér nem válik vízzé a családunkban, Olek. Harcosok vagyunk. Apja jót kuncogott. Az emberek olyanok, akár a kutyák, fiam. Vannak az apró, pufók kis jószágok, amiket mindenki szeret ölelgetni, és vannak a magas, karcsú ál atok, amiket versenyeztetnek és fogadnak rájuk. Azután ott van az a sokféle házőrző kutya, amelyik csóválja a farkát. És létezik a farkas: ennek az erős ál atnak izmos az ál kapcsa, és félelmetessé válik, ha felingerlik. Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam. És mi farkasok vagyunk.

Márpedig az összes farokcsóváló ál atka jobban teszi, ha vigyáz, amikor mi a közelben járunk.

És két hónappal később az apja halott volt.

Decado csapdába esett egy dombgerincen két panthiai hadosztály között, és a lejtőn megindította utolsó rohamát.

A néhány túlélő beszámolt elképesztő bátorságáról, és hogy kis híján elérte a panthiai királyt. Amikor a sereg főereje megérkezett a csatatérre, csak karóba húzott tetemeket találtak egy holttest kivételével. Decado még lova nyergében ült, amelyet egy fához pányváztak ki. A felmentő sereg tagjai először azt hitték, hogy életben van, de amikor közelebb értek hozzá, látták, hogy testét a nyereghez szíjazták, és hátát három farúd tartotta egyenesen. Kardja tokjában pihent, és összes gyűrűje megvolt. Egyik ökölbe szorított kezében egy kis aranypénzt találtak, rajta a panthiai címerrel.

Skilgannonnak egy lovas vitte el az érmét.

Ez a Révésznek járó fizetség tudatta a fiúval. A panthiaiak így gondoskodtak róla, hogy biztosan átjusson a Sötét Vízen.

Skilgannon rettenetesen megrémült.

De most mi lesz vele? Hiszen elvettétek tőle az érmét.

Ne aggódj, kölyök! Egy másik érmével temettük el a mienkével. Az is arany, és a Révész éppen úgy elfogadja majd. Azt szerettem volna, hogy ez a tiéd legyen. A panthiaiak nagy megtiszteltetéssel tekintettek rá, és ez a pénz megbecsülésük jele.

Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam. És mi farkasok vagyunk.

Elátkozott Skilgannon volt, aki volt, és aki mindig is az lesz.

Mozgást hal ott a háta mögül, és amikor megfordult, látta, hogy az elmenekült papok térnek vissza, és leszegett fej el lépnek be a főépületbe. Arra gondolt, hogy milyen értelmetlen ez az egész. Nagyon valószínűnek tartotta, hogy egyedül csak Cethelin hitt a szeretet mindent begyógyító erejében. A többiek? Naslyn megváltást, Braygan menedéket keresett. Anager és azok, akik elfutottak, feltehetőleg úgy választották a papi hivatást, ahogy az

ember eldönti, szabó vagy csizmadia akar-e lenni. Ez csak egy mesterség volt számukra.

Rádöbbent, hogy képtelen gyűlölni Raseev Kalikant vagy Seregas kapitányt. Az ő tetteiknek legalább volt értelme.

Skilgannon ott ál t Cethelin mel ett, és kevés híján meggyőzte önmagát, hogy ne tegyen semmit, és bízza sorsát a csőcselékre. Akkor azt gondolta, hogy a világ semmivel sem lenne rosszabb hely nélküle. De amikor az az undorító pék beledöfött Cethelinbe, valami elpattant Skilgannonban. És akkor szabadjára engedte a sötétséget.

Anager testvér óvakodott mel é, és amikor észrevette a kapu előtt heverő tetemeket, az Óvó Szarv jelét vetette magára.

Mi történt itt, testvér? suttogta.

Nem vagyok a testvéred felelte Skilgannon.

Ezzel visszasétált a szobájába és az ágya alól kihúzta keskeny ládáját. Előszedte belőle fehér szaténnal szegett krémszínű, gal ér nélküli és uj atlan vászoningét. Ráterítette a priccsre, majd folytatta a pakolást: előkerült bőrnadrágja és széles barna öve. Ezeket is az inge mel é fektette.

Levetette magáról vérmocskos köntösét, a földre dobta és felöltötte a ládából előszedett ruhákat. Belebújt térdig érő

lovaglócsizmájába, és kicsit dobogott a lábával, hogy

lovaglócsizmájába, és kicsit dobogott a lábával, hogy szokja. A csizmát szűknek érezte, ami nem volt meglepő, hiszen két éven át csak nyitott sarut hordott. Végül elővette szarvasbőr lovaglózekéjét is. A ruhadarabnak nem volt uj a, de ezüstvégű hosszú bőrrojtok lógtak le a vál áról. Az ezüst mostanra megfakult és elfeketedett, akárcsak a csizmája külső oldalát térdtől bokáig díszítő öt-öt gyűrű.

Belebújt a zekébe, és úgy hagyta maga mögött a szobát, hogy vissza se nézett.

Braygan testvér az udvaron várt rá.

Csúnya vágást kapott az apát, de Naslyn összevarrta.

Szerintem nem lesz semmi baja.

Remek.

Elhagysz minket?

Miképpen maradhatnék, Braygan? Még ha nem is öltem volna meg senkit, akkor is tudnák, hogy ki vagyok.

Vadászok jönnének: jutalomra vágyó gyilkosok.

Szóval tényleg te vagy az Elátkozott?

Igen.

Alig tudom elhinni. A történetek nyilván túloznak.

Nem, egyáltalán nem. Minden, amit hal ottál, igaz.

Skilgannon ezzel otthagyta, és nekivágott az apát szobájához vezető lépcsősornak. Cethelint az ágyában találta, mel ette ott ült Naslyn. A fekete szakál ú pap felál t, amikor a férfi belépett, és halkan távozott. Az egykori kardmester odalépett a priccshez és lepil antott az idős apát hamuszürke arcára.

Sajnálom, idős testvérem.

Akárcsak én, Skilgannon. Azt hittem, hogy az álmomban látott gyertya a szeretet lángja, de nem az volt, hanem egy harcos tüze. Minden, amit eddig tettünk, most bemocskolódott. Mi vagyunk a papok, akik azért öltünk, hogy mentsük magunkat.

Jobb lett volna meghalni odakint?

Igen, jobb lett volna, Skilgannon. Vagyis jobb lett volna annak a papnak, aki lehettem volna. Az az ember viszont, aki most vagyok, hálás ezért a néhány napért, hónapért, évért. Lépj oda ahhoz a szekrényhez! Lent találsz egy vén pokrócba csavart csomagot. Hozd azt ide!

Skilgannon úgy tett, ahogy az apát kérte. Amikor megérintette a csomagot, ösztönösen megérezte, mi van benne, és ettől felgyorsult a szívverése.

Bontsd ki! utasította Cethelin.

Nem akarom.

Akkor vidd el innen, és gondoskodj róla, hogy megsemmisítsék őket! Amikor először nekem adtad őket, éreztem bennük a gonoszt. Reméltem, hogy megszabadulsz a bennük rejlő sötét hatalomtól. Figyeltem a szenvedésedet, és büszkeséggel töltött el az erő, amivel viselted. De nem dobhattam el, és nem is adhattam el ezeket, ahogy javasoltad. Ezzel ugyanis a pestist szabadítottam volna amúgy is felfordult világunkra. Ezek a tieid, Skilgannon. Vidd el őket! Vidd el őket jó messzire innen!

Az Elátkozott az asztalra fektette a csomagot, majd kibogozta a csomót, és legöngyölte a takarót. Az asztalon ott hevertek a Nappal és Éj el Kardjai. Az ablakon át betűző

napfény megcsil ant a faragott elefántcsont markolatokon, és felszikrázott a csiszolt fekete tokon. Skilgannon felvette az ezüsttel szegett hüvelyt, és a markolatok két végét összecsattintva a hátára lendítette a fegyvereket. A csomagban azonban volt még valami más is: egy dudorodó bőrerszény. A férfi felemelte.

Huszonnyolc aranyraq van az erszényben szólalt meg Cethelin. Ennyi maradt a pénzből, amit a lovadért kaptam.

A többiből élelmet vettem a szegényeknek az aszály idején.

Amikor idejöttem, tudtad, hogy ki vagyok, idős testvérem?

Igen.

És miért engedted, hogy maradjak?

Nincs ember, akinek ne járna megváltás. Még az Elátkozottnak is jár. Kötelességünk szeretni a szerethetetlent, hogy ezáltal megnyithassák szívüket a Forrás felé. Megbántam-e, hogy befogadtalak? Igen.

Megtenném-e újra? Igen. Emlékszel, amikor megkérdeztem tőled, hogy megtennél-e nekem egy szívességet? Tartod még magad az ígéretedhez?

Természetesen.

Braygan testvért Mel icane-ba küldöm egy üzenettel az egyházi elöljárókhoz. Menj vele, és gondoskodj róla, ne érje bántódás az úton!

Braygan tiszta lélek. Nem tartasz attól, hogy esetleg a gonoszságom megrontja?

Talán így lesz. Ő valóban tiszta és bemocskolatlan.

Ugyanakkor sok dologban járatlan, és nem ismeri a világ durvaságát. Ha az oldaladon eljut Mel icane-ba, és még mindig tiszta marad, attól csak jobb pap válik belőle. Ha ez nem sikerül, akkor jobb, ha jövőjét az egyház sorain kívül keresi. Most pedig ég veled, Skilgannon!

Jobban kedveltem, amikor Lámpás testvérnek szólítottál.

Lámpás testvér ezeken a falakon kívül halt meg, Skilgannon. Elmenekült, amikor vért ontottál. Egy napon talán visszatér, és én imádkozni fogok ezért a napért. Most menj! Puszta látásod fájdalmat okoz nekem.

Az egykori hadvezér nem szólt egy szót sem. Otthagyta a vén papot, és kilépett az ajtón. Odakint Naslyn várt rá, és megragadta a karját.

Köszönöm neked, testvérem.

Az életedet?

Azt köszönöm, hogy bátorságot adtál a maradásra.

Naslyn felsóhajtott. Nem vagyok filozófus, és talán Cethelinnek van igaza. Talán tényleg fel kel ene ajánlanunk szeretetünket a világnak, és hagyni, hogy a világ kitépje a szívünket. Nincsenek válaszaim erre, ember, de ha választhatok, hogy ki éljen ebben a világban Cethelin vagy az az ocsmány pék, akkor tudom, kit választanék. Egyenesen Skilgannon szemébe nézett.

Bátor ember vagy és én tisztel ek. Merrefelé visz az utad?

Először Mel icane-ba. És azután? Nem tudom.

Bárhova vezessen is utad, a Forrás legyen veled!

Attól tartok, hogy nem vagyunk beszélő viszonyban. És vigyázz magadra, Naslyn!

Ötödik fejezet

Rabalyn néma csendben feküdt: tudta, ha megmoccan, a sárkány azonnal észreveszi őt. Érezte tüzes leheletét a karján, a mel én és arcának bal felén. A kín perzselő volt, de az ifjú nem nézett a sárkányra. Lehunyt szemmel hevert, és minden erejét lekötötte, hogy ne kiáltson fel. A teste reszketni kezdett, a sárkány tüze pedig alábbhagyott és rettentő hideg ereszkedett rá. A fiú tudta, hogy a sárkányt a fagydémon váltotta fel. Athyla néni beszélt a távoli északon élő lényekről, amelyek az otthonok közelébe lopakodnak, hogy megdermesszék a betegek és a gyengék csontjait.

Ha ez egyáltalán lehetséges, a fagy még a sárkánytűznél is rosszabb volt. Beleette magát a húsába.

Rabalyn térdre küzdötte magát és kinyitotta a szemét.

Fákkal és bokrokkal övezett mélyedésben feküdt, és az ágak résén át bágyadt napfény tűzött le. Keze rákulcsolódott egy letört vastag ágra: megemelte és husángként tartva körülnézett, a fagydémont keresve. A szemébe izzadtság csöpögött.

Sehol sem látta a démont. Sem a sárkányt. A szája

rettenetesen kiszáradt, karjába és arcába pedig belehasított a kín.

Álmodom mondta hangosan, de egyre jobban reszketett.

Csupasz testét elborította a veríték és a reggeli harmat, a fák között susogó simogató szel őt pedig hóviharnak érezte. Rabalyn ingatag lábaira ál t, és egy sűrű bozót felé tántorgott. Leguggolt, és felnyögött a fájdalomtól, amikor combjába belevájt a kín. Lepil antott. Látta, hogy bőre összegyűrődött és felhasadt. Lefeküdt a bokor alá, ahol mintha melegebb lett volna, és néhány pil anatig elviselhetően érezte magát. De egyre melegebb és melegebb lett, és arcát ismét veríték lepte el, ami azután lecsöpögött a földre.

Ismét maga előtt látta a Todhe torkába döfött kést, és a lángoló ház előtt heverő Athyla néni testét.

A sárkány visszatért. Ezúttal Rabalyn mit sem törődve a veszél yel, félelem nélkül pil antott fel rá. A lény testét aranypikkelyek borították; egy hosszú és lapos fej bámult vissza rá. A fiú testét perzselő tűz nem a lény szájából, hanem annak szeméből tört elő. Olyan fényesen izzott, hogy szúrta Rabalyn szemét.

Tűnj el! suttogta. Hagyj békén!

Képzelődik dörögte a sárkány.

Az égési sebei gennyesednek szólalt meg egy másik hang.

Rabalyn belesiklott a különös álomba. Egy tiszta tó vizén lebegett, és a víz hűsen paskolgatta a testét, kivéve ott, ahol a nap melengette karját és arcát. Megpróbált lebukni a hideg mélységekbe, de képtelen volt megtenni. Athyla nénit látta, aki régi karosszékében üldögélt. És ekkor jött rá, hogy nem is egy tóban van, hanem egy sekély kádban ücsörög.

Hol voltál, gyermekem? kérdezte nagynénje. Már nagyon későre jár.

Sajnálom, nénikém. Nem emlékszem, hol jártam.

Mit gondolsz, meghal? kérdezte valaki Athyla nénitől.

Rabalyn nem látta, hogy ki szólt, nagynénje pedig nem felelt, mert éppen egy gombolyagot göngyölt ki. Csakhogy az nem gyapjúból készült, hanem tűzből. Egy tűzgombolyag volt.

Készítek neked egy köpenyt szólt oda a fiúnak. Az majd jó melegen tart a télen.

Nem akarom nyűgösködött a fiú.

Butaságokat beszélsz. Nagyon szép köpeny lesz. Fogd csak meg a gyapjút!

És ezzel a tűzgombolyagot az arcához nyomta, mire Rabalyn felsikoltott.

A sötétség beburkolta, és amikor ismét világosság támadt, élete egyik legfurcsább látványa tárult a szeme elé. Fölötte egy férfi térdelt, míg a férfi vál a fölött két kíváncsiskodó arc derengett. Az egyik sötét volt, széles, aranyszínű vágott szempárral, és vonásai egy farkast idéztek, a másik pedig sápadtan tekintett alá: szája hegyes fogakkal tűzdelt nyílásként tátongott. Szeme egy macskáéra hasonlított, olyan vékony résen tekintett ki a világra. Mindkét arc vibrált, mintha csak füstből formálták volna őket. A férfi, aki fölötte térdelt, láthatóan észre sem vette a füstlényeket.

Hal asz, Rabalyn? kérdezte most a fiútól a férfi.

Az arc ismerősnek tetszett, de nem tudta hova tenni emlékei tárházában, és ismét elszunnyadt.

Amikor végül felébredt, az égési sérülésekből sugárzó kín már alábbhagyott. A földön hevert, és takaró fedte a testét, bal karján pedig kötés díszelgett. A fiú felnyögött, mire a férfi azonnal mel ette termett, és letérdelt hozzá. Ekkor ismerte fel benne az egyik papot.

Ismerlek közölte vele Rabalyn.

Braygan testvér vagyok mutatkozott be a férfi, és segített felülni a fiúnak, majd átnyújtott neki egy kupa vizet. A

sebesült átvette a réz ivóalkalmatosságot és nagyot kortyolt belőle. Hogyan égtél meg?

Todhe felgyújtotta a nénikém házát.

Sajnálattal hal om. A nagynénéd jól van?

Nincs. Athyla néni meghalt.

Egy másik alak is megmoccant a közelben. Rabalyn először meg sem ismerte. A férfi rojtos és uj atlan zekét viselt, a bal alkarjára pedig egy pókot tetováltak. A fiú belenézett az ismeretlen fakó szemébe, és ekkor jött rá, hogy egy másik papot lát: Lámpás testvért.

Vadásznak rád, fiú szólalt meg Lámpás. Nem mehetsz vissza a városba.

Tudom, hiszen megöltem Todhét. Bárcsak ne tettem volna!

Velünk kel jönnie jelentette ki Braygan testvér.

Mihez kezdene Mel icane-ban? csattant fel Lámpás.

Utcai koldus lenne belőle?

Az anyám és az apám ott élnek mondta Rabalyn. Ott már megtalálom őket.

Akkor ezt elrendeztük közölte Braygan. És most pihenj!

Gyógyfőzetes borogatást tettem a karodon és a lábadon levő égésnyomokra. Egy darabig még fájni fognak, de szerintem hamarosan begyógyulnak.

Rabalyn ismét elszunnyadt, és lassan lesül yedt az álmok tavába. Amikor felébredt, már besötétedett. Álmai úgy foszlottak szét, akár a köd erős szélben.

Egyet kivéve. Emlékezett egy rettenetes csatabárdra, és egy férfira, akinek szeme a téli eget idézte. A fiú megborzongott az emléktől.

Másnap reggel Lámpás testvér a csomagjából előszedett egy tartalék inget, meg egy nadrágot, és Rabalynnak adta őket. Az ing olyan puha anyagból készült, amilyet a fiú még sosem látott. Amikor fény vetült rá, csil ogni kezdett. A ruhadarab halványkék színű volt, mel részén aranyszál al hímzett aprócska kígyóval. A kicsiny hül ő összetekeredett és éppen marni készült.

A sebeim összemocskolják ezt a szép szövetet szólalt meg. Nem akarom tönkretenni ezt a remek inget.

Ez csak egy ruhadarab felelte Lámpás közönyösen. A nadrág vékony fekete bőrből készült, és túl hosszú volt az ifjúnak, ezért Braygan letérdelt, és felhajtotta a fiú bokája fölé. A pap saját málhájából előszedett egy szandált, Rabalyn pedig felöltötte a sarut, és megkötötte. Szinte tökéletesen il ett a lábára.

Így már mindjárt más jelentette ki elégedetten Braygan.

Most már úgy nézel ki, akár egy nemesifjú.

A következő néhány nap nem bizonyult könnyűnek Rabalyn számára. Sebei nem gyógyultak gyorsan, a hús újra meg újra összegyűrődött és felhasadt. Még az újonnan formálódó bőr is feszes volt és könnyen szakadt. Ál andó fájdalom gyötörte, de igyekezett minél kevesebbet panaszkodni, mivel rájött, hogy a magas harcos, aki egykor Lámpás testvér volt, nem örül a jelenlétének. A férfi ritkán szólt hozzá, igaz, ritkán beszélgetett Braygan testvérrel is.

Általában az élen haladt, és időnként eltűnt szem elől.

Amikor dombok közé értek, felszaladt a legmagasabb dombhátra, és onnan vette szemügyre a maguk mögött hagyott terepet.

A harcos ahogy Rabalyn magában elnevezte a negyedik nap délelőttjén leterelte őket az útról, egyenesen be a sűrű

bokrok közé. Már a szövevényes ágak fedezékében lapultak, amikor felbukkant öt lovas, akik nagy iramra ösztökélték hátasaikat. A fiú felismerte egyikükben Seregasnak, az őrség kapitányának inas alakját.

Miután a lovasok elvágtattak, Rabalyn kis híján sírva fakadt.

A sebei sajogtak, idegenekkel utazott együtt, akik közül az

egyik nem kedvelte, és az őrség katonái még mindig a nyomában vannak. Mi lesz, ha egészen Mel icane-ig követik, és ott elterjesztik, hogy gyilkolt?

A harcos beljebb vezette őket az erdőben, és a nap nagyobb részében dimbes-dombos vidéken haladtak tovább. Estére a fiú teljesen kimerült. A harcos talált egy horpadást, ahol apró tüzet rakott. Rabalyn igyekezett a lehető legtávolabb ülni a lángoktól: sebei még mindig nem rajongtak a melegért.

Braygan testvér hozott neki egy tál húslevest.

Jobban érzed magad? kérdezte a pap.

Igen.

Látom a szemeden, hogy szomorú vagy a nénikéd miatt.

Rabalyn elszégyel te magát. Eddig sokkal inkább saját nyomorúsága aggasztotta, és most az önzősége miatt érzett bűntudat szinte rászakadt.

Jó asszony volt mondta, mivel nem akart nagyobbat hazudni a kel eténél.

A harcos eltűnt az éjszakában, és a fiú megkönnyebbült attól, hogy nincs jelen.

Lámpás testvér megrémít.

Nem fog ártani neked, Rabalyn. Lámpás jó ember.

Mi történt a templomban? A csőcselék odament?

Igen.

Mindent felégettek?

Nem égettek fel semmit, Rabalyn. De most beszélj a szüleidről! Tudod, hogy hol élnek most?

A fiú megrázta a fejét.

Ne gondolja azt, hogy örülni fognak nekem. Engem és a húgomat évekkel ezelőtt otthagytak Athyla néninél. Sosem üzentek semmit, nem is küldtek semmit. Még azt sem tudják, hogy Lesha meghalt. Az igazat megval va, mindketten hitványul viselkedtek.

Ezúttal láthatóan Braygan érezte kényelmetlenül magát.

Sose mondj ilyet, fiatal barátom! Mindnyájunknak vannak gyengéi, és senki sem tökéletes. Meg kel tanulnod megbocsátani.

Rabalyn nem felelt. Athyla néni sosem mondott rosszat a szüleiről, de ahogy idősödött, egyre több történetet hal ott róluk.

Apja lusta fickó volt, akit kétszer rúgtak ki amiatt, mert lopott a kenyéradó gazdájától egyszer még börtönbe is csukták. Ráadásul részeges is volt, és a fiú tisztán emlékezett arra, hogy egyszer anyját pofon ütötte egyik veszekedésük alkalmával. Anyja félig-meddig kábán a falnak tántorodott az ütés erejétől. Rabalyn akkor hatéves volt, és sírva rohant oda az anyjához, mire apja belerúgott és azt üvöltötte: Hogy kezdjen így az ember bármihez is?

Elég nehéz a megélhetéshez éppen csak eleget keresni, hát még ha hálátlan kölyköket is kel etetni meg ruházni!

A fiú megvetette a gyengeséget, és sose értette meg, anyja miért hagyta el gyerekeit egy olyan emberért, akiből hiányzott minden erény. Rabalyn csak azért mondta a papoknak, hogy a szülei Mel icane-ban élnek, hogy ne hagyják a sorsára. Esze ágában sem volt megkeresni őket.

Arra gondolt, hogy rohadjanak meg ott, ahol vannak.

Braygan a tüzecskéhez lépett, és száraz gal yakat dobott rá.

Mi történt, amikor a csőcselék odaért a templomhoz?

kérdezte a fiú.

Nem szívesen beszélek róla.

Miért?

Csúnya ügy volt, Rabalyn. Rettenetes.

A pap arca szomorúságot tükrözött, és a fiú nézte, amint letelepszik a tűz mel é és belebámul a lángokba.

Jesper jól van? törte meg a csendet Rabalyn.

Jesper?

Kalia kutyája.

Ó, igen, semmi baja. Cethelin apát gondoskodik róla.

Lámpás testvér miért nem úgy öltözködik, mint egy pap?

Mert kilépett a rendből. Akárcsak én, ő is

egy akolitus

volt. Még nem tette le a végső esküt. Nem akarsz harapni valamit?

Szeretném tudni, mi történt a templomnál makacskodott Rabalyn. Mi volt olyan rettenetes?

Braygan felsóhajtott.

Emberek haltak meg, fiam. Az apát is megsebesült.

Lámpás testvér ál ította meg őket, igaz?

A pap a fiúra pil antott.

Honnan tudod?

Nem tudom, csak sejtem. Láttam, amikor leütötte a bírót, aki rád támadt. Egyáltalán nem félt, azután pedig ráparancsolt a tömegre, hogy vigyék a sebesültet a kocsmába. Gyanítottam, hogy ugyanezt teszi majd, amikor a csőcselék a templomhoz tódul. Kit ölt meg?

Ahogy már mondtam, nem akarok beszélni róla. Kérdezd meg inkább Lámpást, amikor majd visszajön.

Ő nem fogja elmondani. Ráadásul nem is kedvel.

Braygan zavartan elmosolyodott.

Engem sem kedvel.

Akkor miért utaznak együtt?

Az apát megkérte, hogy juttasson el épségben Mel icane-ba.

És mihez kezd majd, amikor megérkeznek?

Leveleket viszek a rend vénjeinek, azután pedig esküt teszek a püspök előtt.

Hosszú az út odáig?

Több mint százötven mérföld. Lámpás szerint még tizenkét, de lehet, hogy tizenöt napba telik, mire odaérünk.

És hogy ál a háború? Találkozunk katonákkal?

Remélem nem lopózott hirtelen rettegés Braygan hangjába. A fővárosig még több települést érintünk majd, ahol feltölthetjük készleteinket, és elkerülhetjük a fontosabb utakat.

Járt valaha a fővárosban?

Nem. Még soha.

Kalia már járt. Azt mesélte, hogy hatalmas fenevadak élnek ott, amelyek az arénában harcolnak. Kufár Kel ias

pedig azt mondta, hogy lesznek olyan bestiák is, amiket bevetnek a háborúban. Azt is mondta, hogy eggyéforrtaknak hívják őket, és a király egy seregnyit ígért belőlük a gonosz el enség eltiprására.

Nem szeretem, ha ilyen dolgokról esik szó próbálkozott Braygan zord hangot megütni, de szánalmas kudarcot val ott.

Szeretnék látni egy ilyen lényt.

Vigyázz, mit kívánsz, fiú! bukkant elő Lámpás nesztelenül a fák közül. Az eggyéforrtak átkot jelentek, és aki fel akarja őket használni, az bolond.

A hatodik nap reggelén, szinte teljesen kifogyva az ennivalóból, fáradtan és éhesen, megérkeztek egy, a dombok között megbúvó falucska közelében ál ó út menti pihenőhelyhez. Skilgannon gondosan szemügyre vette a környéket: három faépítményt látott és egy karámot, ahova egyetlen lovat sem kötöttek ki. A legnagyobb épület kéményéből füst gomolygott elő lustán. A pihenőhelyen túli faluban nem látott mozgást, csupán egy róka iszkolt át a főutcán, hogy gyorsan eltűnjön egy sikátorban.

A harcos közölte Rabalynnal és Braygannal, hogy várjanak

az erdő szélén, majd odasétált a karámhoz. Még mielőtt elérhette volna, a főépületből kilépett egy jól megtermett alak. A magas, széles vál ú fickó tövig nyíratta a haját, és bozontos, barna szakál t növesztett.

Jó reggelt! köszöntötte a férfi.

Neked is! Hol vannak a lovak?

A katonák elvitték őket, és a pihenő további intézkedésig zárva tart.

Skilgannon a néma falu felé pil antott.

Mindenki elmenekült közölte a férfi. A datiaiak alig egynapi járásra vannak innen. Így az emberek összekapkodták, amit csak tudtak, és elpucoltak.

De te nem.

Az alak vál at vont.

Nincs hova mennem, fiam, és ez az otthonom. Ennivalóm még maradt, és szívesen látlak téged, meg a barátaidat reggelire.

Köszönettel elfogadjuk.

Az igazat megval va, örülök a társaságotoknak. A nevem Seth nyújtott kezet a férfi, Skilgannon pedig megszorította.

Seth tekintete a tetovált pókra siklott. Gondolom tudod, hogy keresnek. Tegnap jártak itt, és nagy jutalomról beszéltek.

Valóban hatalmas bólintott az egykori hadvezér.

Akkor az a legjobb, ha nem időzöl sokáig vigyorodott el Seth. Valószínű, hogy visszajönnek. Ezzel megfordult, és visszabal agott a pihenőhelyhez.

Skilgannon intett a többieknek, hogy jöhetnek. Az ál omás legnagyobb részét a most üresen ál ó raktár foglalta el, de a nyugati falnál több asztal és tucatnyi szék árválkodott.

Seth leültette őket, majd elcammogott a konyha felé.

Skilgannon rövid várakozás után felál t, és utánament. A jól megtermett fickó éppen egy serpenyőt vett elő és tett fel a tűzhelyre. Majd rongyot göngyölt a keze köré, levette a vasfedőt, és a serpenyőt benyomta a lángok közé. Ezután az éléskamrából előhozott egy jókora füstölt sonkát és nyolc szeletet vágott belőle. Alig tette őket a serpenyőbe, azok azonnal sisteregni kezdtek. Skilgannon gyomra összeugrott, ahogy a sülő sonka il ata terjengeni kezdett.

Nem kel aggódnod miattam, fiam törte meg a csendet Seth. Nem érdekel a jutalom.

Hova mentek a falusiak? váltott témát Skilgannon.

Egyesek Mel icane-ba, mások dél felé. Akadtak olyanok is, akik a dombok közé indultak. Annyi biztos, hogy a

háborút elveszítettük. A katonák, akik el opták a lovakat, szökevények voltak. Elmondták, hogy már csak a főváros dacol a datiaiakkal.

Seth egy hosszú késsel megfordította a sonkaszeleteket.

Naashani vagy? kérdezte azután.

Nem, de ott nevelkedtem.

Azt híresztelték, hogy a Boszorkánykirálynő sereget küld a megsegítésünkre. Sosem érkezett meg.

A szakál as férfi a nagy serpenyő egyik oldalára taszigálta a sonkát, majd az éléskamrából előhozott egy tál tojást, és egyiket a másik után (összesen hatot), feltörte. Ebből három nem sikeredett tökéletesre, és a tojások aranyló sárgája összekeveredett a serpenyőben uralkodó kaotikus masszával.

Sosem voltam valami nagy szakács vigyorodott el Seth.

De ettől még remek íze lesz: a tyúkjaim kiválóak. Higgy nekem!

Skilgannon el azította izmait és elmosolyodott.

Mióta vagy itt?

Idén nyáron lesz tizenkettedik éve. Tudod, nem rossz hely ez. Az emberek barátságosak, és a háború előtt a pihenő

módfelett nagy forgalmat bonyolított. Lovas futárok és utazók jártak erre. A szál áshelyet magam építettem. Egy időben az üzlet még jól is ment: mind a húsz ágy foglalt volt egy teljes hónapig. Már azt gondoltam, meggazdagszom.

Mihez kezdenél, ha gazdag lennél?

Seth felnevetett.

Fogalmam sincs, ember. Nincs érzékem a finomságokhoz. Azt mondják Mel icane-ban ál egy bordély: mindig vágytam oda. Ál ítólag van ott egy nő, aki egyetlen éjszakára tíz aranyraqba kerül. El tudod ezt képzelni?

Nyilván tudhat valamit az a nő. Seth rápil antott a serpenyőben tobzódó masszára. Azt hiszem, elkészült.

Az ennivalót kiszedte négy fatányérba, majd a tányérokat Skilgannonnal együtt kivitték az ebédlőbe, ahol némán költötték el, miután Braygan hálaimát rebegett.

Amikor végeztek, Seth hátradőlt székében.

Ez ma már a második reggelim, és legyek átkozott, ha nem ízlett jobban, mint az első.

Miként tudsz itt életben maradni? érdeklődött Braygan.

Vannak tyúkjaim és tudok vadászni. A közelben elrejtettem némi gabonát is, ami elég lesz, ha a háború még idén nyáron véget ér. Ha vége, az emberek

elkezdenek visszatelepülni, és az üzlet ismét felvirágzik.

Nem lenne biztonságosabb Mel icane-ba menned?

Seth rápil antott a papra és elmosolyodott.

Háborúban sehol sem vagy igazán biztonságban, fiatalember. Mel icane ostrom alatt ál , és ha elesik, rettenetes mészárlás veszi kezdetét. Nézd csak meg, mi történt Perapolisban, amikor az Elátkozott bevette. Végzett mindenkivel: férfiakkal, nőkkel, karon ülő csecsemőkkel.

Nem; azt hiszem, én itt maradok. És ha megölnek, legalább olyan helyen halok meg, amelyet szeretek.

Kényelmetlen csend telepedett rájuk, és Braygan félrenézett. A csendet Skilgannon törte meg.

Szeretnék vásárolni a készleteidből, Seth.

A következő öt napban az utazók északnyugat felé haladtak, leereszkedve a buja völgyek és a síkságon ál ó erdők felé. A hőmérséklet váratlanul felszökött, amit mind Braygan, mind Rabalyn nehezen viselt. Az izzadtság csípte a fiú sebeit, amelyek ettől viszketni kezdtek, míg a hosszas erőkifejtéshez nem szokott pap egyre bizonytalanabbul haladt, ahogy lábai mind jobban sajogtak. Lábikrája időről

időre begörcsölt, és ilyenkor le kel ett rogynia a földre, és megvárni, amíg a görcs kiál a lábából.

Kevés embert láttak, bár időnként lovasokat pil antottak meg a távolban.

A hatodik nap délelőttjén egy kisebb tanya füstölgő

romjaihoz értek, ahol öt tetem hevert a szabad ég alatt, és húsukon varjak lakmároztak. Braygan félreterelte Rabalynt, míg Skilgannon odabal agott a hul ákhoz. Amikor közelebb ért, a varjak felrebbentek, de nem mentek messzire: a közelben várakoztak.

Skilgannon három felnőtt (egy férfi, két nő) és két kislány tetemére bukkant, és megvizsgálta a földet körülöttük.

Lovak patái túrták fel a talajt: rengeteg ál at járt itt, bár lehetetlen volt megmondani, pontosan mennyi, de a kardmester legalább húszra becsülte a számukat. A testek egymáshoz közel feküdtek. Valószínűleg kihajtották őket a főépületből, és itt, az udvaron végeztek velük. Ha megpróbáltak volna elmenekülni, egymástól távolabb helyezkedtek volna el a hul ák. Skilgannon nem látta jelét, hogy a nőket megerőszakolták volna: mindkettőn rajta volt a ruhája. A harcos felál t, miközben levonta a következtetést: egy lovascsapat jelent meg itt, kifosztotta a tanyát és meggyilkolta az itt élő családot. A házakat felgyújtották, de az egykori hadvezér a közelben további tanyákat látott. Azok viszont épek voltak.

Magához intette Braygant meg Rabalynt, és együtt nekivágtak a következő tanyához vezető szántónak. Ez a ház elhagyatott volt.

Miért mészárolták le a családot? kérdezte a pap.

Rengeteg oka lehetett felelte Skilgannon. Az a legvalószínűbb, hogy így akartak rettegést gerjeszteni a környéken. Az erre élő többi család nyilván látta a füstöt, de talán még a gyilkosságot is, így elmenekültek. Azt gyanítom, hogy a vidékiek megfélemlítésével egyre több és több embert kényszerítenek arra, hogy Mel icane-ba meneküljenek.

Ezt nem értem.

Az élelem miatt, Braygan. A háborúkat nem csak a csatamezőn aratott diadal al nyerik meg. Mel icane megerősített város, és aki ott van, annak ennie kel . Ha a város lakóinak száma felduzzad, az élelem gyorsabban fogy. Élelem nélkül nem tudnak el enál ni az ostromló seregnek, így a város kénytelen megadni magát, és ezzel nem kerül sor elhúzódó ostromra.

Skilgannon a papot és a fiút az elhagyatott tanyán hagyta, maga pedig nekilátott felderíteni a környéket.

Alig néhány elbitangolt jószágot látott: talált két disznót és néhány tyúkot, de a birkákat és a marhákat elhajtották, nyilvánvalóan velük is táplálva a Mel icane-hoz gyűlt

hadakat.

Egy kútnál megál t, húzott magának vizet és hosszan, jóízűen ivott.

Seth azt mondta, hogy számítottak a tantriai király segítségére siető naashani seregre. Skilgannon tudta, hogy a sereg jönni fog, de szándékosan későn.

Évszázadokkal ezelőtt Tantria, Datia és Dospilis a Naashani Birodalom része volt, és a királynő most ismét egyesíteni akarta ezeket a földeket. Hagyni fogja, hogy a három nemzet darabokra szaggassa egymást, majd amikor ez megtörténik, megindul, hogy meghódítsa őket.

A harcos letelepedett a kút kávájára, és azt kívánta, bárcsak egyszerűen elmehetne, keríthetne egy lovat és el ovagolhatna északra, Sherak felé. Ha a Feltámasztók temploma létezik, meg fogja találni, és visszaadja az életét annak a nőnek, akit feleségül vett.

Bárcsak jobban szerethettelek volna suttogta maga elé.

Lehunyta szemét, és maga elé képzelte Dayan arcát, ezüstszál al befont aranyhaját, vakító és ragyogó mosolyát.

Majd hirtelen egy másik arc tűnt fel gondolataiban: a páratlanul tökéletes vonásokat hosszú, sötét haj keretezte.

Sötét szempár mélyedt a tekintetébe, és a telt ajkak szétváltak, szívszakasztó mosolyra nyílva.

Skilgannon felnyögött és talpra szökkent. Még most sem

tudta úgy felidézni Dayant, hogy ne vil ant volna fel előtte Jianna képe.

Szeretsz, Olek? kérdezte tőle Dayan a nászéjszakájukon.

Ki ne szeretne téged, Dayan? Te vagy mindaz, amire egy férfi csak vágyhat.

Teljes szíveddel szeretsz?

Megteszek mindent, hogy boldoggá tegyelek, és megígérem, hogy nem veszek magam mel é sem másik felséget, sem ágyasokat.

Az apám óvott tőled, Olek. Azt mondta, hogy a királynőt szereted, és hogy ezt mindenki tudja. Háltál vele?

Ne kérdezz, Dayan! A múlt elmúlt, és miénk a jövő. Ez az éjszaka egyedül csak a miénk: a szolgák elmentek, a hold fényesen világít, és te vagy a legszebb nő szerte a világon.

Gondolatait lódobogás szakította félbe. Nyugat felé nézett, és három lovast látott közeledni. Mindhárman katonák voltak, és fehér forgós sisakot viseltek. Skilgannon felál t, és szótlanul megvárta, amíg azok odaérnek. A férfiak kicsi, kerek, jeltelen pajzsot csatoltak karjukra, és a harcos nem ismerte fel, melyik sereghez tartozhatnak.

Az élen ügető lovas, ritkás szőke szakál ú, magas férfi,

megrántotta a zablát. Egy szót sem szólt, csak némán végigmérte Skilgannont fagyos kék szemével. Két bajtársa felzárkózott mel é, várva a parancsát.

Ebből a faluból jössz? kérdezte végül a vezér, megtörve a hosszan elnyúló csendet. Mély hangon szólt, és a szavakat lágyan ejtette, ami keleti származásra val ott.

Skilgannon datiainak vélte.

Csak átutazóban járok erre.

Menekült vagy hát?

Még nem.

Hogy érted ezt?

Úgy értem, hogy nincs okom bujdokolni és elfutni. De itassátok meg nyugodtan a lovaitokat!

A lovas szemében bosszúság lángja lobbant.

Ha kedvem tartja, akkor megitatom a lovamat, és ehhez nincs szükségem az engedélyedre.

Te is ott voltál azokkal, akik lemészárolták a földművest, meg a családját? kérdezte Skilgannon, és maga mögé mutatott, a kiégett tanyára.

A férfi előrehajolt a nyeregben, és összekulcsolta kezét a

nyeregkápán.

Nagyon nyugodtnak tűnsz, idegen.

Csupán élvezem a napsütést, és a kútból mert vizet. Nem háborúzom senkivel.

Az egész világ háborúzik! fortyant fel egy másik lovas, egy szőrtelen ál ú ifjú, aki hosszú fekete haját két fonatba csavarta.

Tantria nem az egész világ, csupán egy apró ország.

Megöljem, uram? kérdezte a férfi, és a szőke harcosra pil antotta, akinek a pil antása összefonódott Skilgannonéval.

Ne! Itassátok meg inkább a lovakat! parancsolta, és leszál t hátasáról, majd meglazította a nyeregszíjat.

Skilgannon otthagyta őket és letelepedett egy kerítésre. A vezér a fekete hajú katonára bízta a lovát, és odabal agott a kardmesterhez.

Honnan jöttél?

Délről.

És merre tartasz?

Mel icane-ba.

A város el fog esni.

Én is úgy gondolom, ezért nem is leszek ott sokáig.

A lovas is leült a kerítésre, majd a füstölgő tanya felé nézett.

Nem volt részem a dologban, de lehetett volna. Mi dolgod Mel icane-ban?

Egy papot kísérek, aki ott akarja letenni a fogadalmát, és egy fiút, aki a szüleit keresi.

Szóval nem naashani futár vagy?

Nem.

Látom, a pókot viseled a karodon. Ez a naashaniak szokása, nem?

De igen. Sok éven át szolgáltam a királynőt, de ma már nem.

Ugye tudod, hogy meg kel ene ölesselek, vagy vissza kel ene vitesselek a táborunkba?

Nincs elég embered hozzá, hogy megpróbáld közölte Skilgannon higgadtan. Egyébként pontosan ezt tennéd.

A lovas elmosolyodott.

Pontosan. Elmagyaráznád, hogy egy hozzád hasonló harcos miért foglalkozik olyan jelentéktelen aprósággal, mint mások kísérgetése?

Egy olyan ember kért meg erre, akinek esküt tettem.

Á, értem már! Egy férfinak mindig ál nia kel az adott szavát, hiszen semmik vagyunk becsület nélkül. Az a hír járja, hogy a naashani sereg el enünk készül. Szerinted van igazság ebben a híresztelésben?

Skilgannon a férfi szemébe nézett.

Te is tudod, hogy igen.

Hát igen dünnyögte a lovas szomorúan. A Boszorkánykirálynő kijátszott minket egymás el en. Együtt szembeszál hattunk volna vele, de seregeink mostanra megtizedelődtek. És mit értünk el vele? Datia és Dospilis együtt sem elég erős ahhoz, sakkban tartsa Tantriát. Mit gondolsz, mikor lesznek itt a naashaniak?

Amint Mel icane elesik, bár ez csak egy megérzés.

Mostanában nem sokat tudok Naashanról.

A katona nyújtózkodott egyet, majd leszál t a kerítésről és fejébe nyomta lószőr forgós sisakját. Bekattintotta az ál védőt és kezet nyújtott Skilgannonnak.

Sok szerencsét a küldetésedhez, naashani.

Skilgannon is leugrott, és elfogadta a kinyújtott kezet. A lovas marka megszorult a kardmester tenyerén, bal keze pedig elővil ant a háta mögül. Vékony pengéjű tőr suhant Skilgannon torka felé, aki ahelyett, hogy megpróbálta volna kitépni kezét a szorításból, előrevetette magát, és homloka nekicsattant a lovas orrnyergének. A tőr elkerülte a kardmester torkát, de sekély vágást ejtett a tarkóján. Az egykori hadvezér továbbra sem engedte el támadója jobbját, hanem megpördült balra, felfelé rántotta a csapdába esett kart, és megcsavarta. A lovas felordított fájdalmában, Skilgannon pedig elengedte, hátraugrott és előrántotta a Nappal és Éj el Kardjait.

Ekkor már a másik két katona is felé rohant, kezükben kivont pengével. A kapitány közben feltápászkodott a földről.

Ügyes harcos vagy, naashani. Gondolom tudod, miért kel ett megpróbálkoznom a megöléseddel? Az embereim jelentették volna, hogy egyszerűen futni hagytalak.

Remélem, nem neheztelsz?

Ostoba ember vagy jelentette ki Skilgannon, a visszafojtott dühtől remegő hangon. Egyáltalán nem akartalak megölni. Élhettél volna. És élhettek volna az embereid is. Még be sem fejezte a mondatot, máris előreszökkent. Az első katona (a befont fekete hajú ifjú) hárította az aranypenge szúrását, de az ezüstpenge csontig felhasította a torkát. A második katona is megrohanta a

kardmestert, és valósággal felnyársalta magát a pengére, amely átjárta a mel ét. Skilgannon kihúzta a testből a kardot, és a hul a a földre hanyatlott.

A vezér talpra kászálódott, és elhátrált. A naashani megtisztogatta kardjait, és a tokjukba lökte őket. Pil antása a másik férfira vándorolt, aki lassan előhúzta lovassági szablyáját.

Éveken át azon küzdöttem, hogy mindezt az ocsmányságot magam mögött hagyjam. A hozzád hasonló embereknek fogalmuk sincs róla, milyen nehéz volt ez nekem.

Feleségem van és gyermekeim. Nem akarok meghalni.

Nem itt, és ilyen értelmetlenül.

Skilgannon felsóhajtott.

Akkor menj el! Elviszem a lovakat, és mire utánam küldöd az embereidet, mi már messze járunk. Elsétált a lovas mel ett, és a hátasok felé indult.

Egy pil anatra úgy tetszett, hogy a tiszt hagyja elmenni. De amikor a naashani a hátát mutatta neki, felemelte szablyáját és rohamra lendült. Skilgannon máris megpördült, és recés élű csil ogó fémkorong tépte fel a lovas torkát. A sebből vér fröccsent elő, a férfi pedig hörögve kapkodott levegő után, majd felbukott, és térdre zuhant,

zuhant,

Uj aival kétségbeesetten próbálta elzárni a torkán tátongó sebet. Skilgannon el épett mel ette, felvette az acélkarikát, majd letérdelt a haldokló mel é. A lovas remegni kezdett, majd teste végleg görcsbe rándult, és kiszenvedett.

Skilgannon tisztára törölte az acélkorongot a hul a ingében, felál t, és a lovakhoz bal agott.

Nagyon szomorúnak tűnik ült le Rabalyn az ebédlőasztalhoz, szemközt Braygannal. Az elhagyatott ház komorságot árasztott magából, mintha csak hiányolta volna azokat, akik félelmükben elszöktek belőle.

Szomorú is vagyok, Rabalyn. Belesajdul a szívem ennyi erőszak látványába. Az a család nem katonákból ál t: növényeket termesztettek és szerették egymást. Nem értem, hogy az emberek miként követhetnek el ilyen gaztetteket.

A fiú hal gatott. Megölte Todhét, és a gyilkolás gonosz dolog, de most már tudta, hogy miként kezdődnek ezek a dolgok. Harag, bánat és félelem hajtotta, amikor végzett Todhéval. Todhét pedig szintén a düh vezette, amikor felgyújtotta a házukat. A gondolataiba merült Rabalyn némán ült az asztalnál.

Braygan tekintete körüljárt a nagy szobában. Gondos munkával készítették el a helyiséget eredetileg fából ácsolták, de később agyaggal tapasztották be. A padló keményre döngölt agyag volt, de valaki mintákat karcolt belé: vörösagyag-porral beszórt spirálok és körök tekergőztek benne, vérvörös mintázatot képezve. A szobában minden a gondoskodásról és a szeretetről árulkodott. A bútorzatot hozzáértő ácsmester faragta, de olyasvalaki látta el díszítő faragványokkal, aki láthatóan messze ál t a mesteri szinttől, és egyedi jegyekkel ruházta fel a különböző darabokat. Az egyik szék hátába egy nem túl jól sikerült rózsát véstek, egy másikon pedig elkezdtek kifaragni valamit, ami leginkább egy kukoricacsőre emlékeztetett. Egy család próbált meg itt élni, és a szobát betöltötték a házuk iránti szeretet bizonyítékai. A tűzhely feletti gerendába kezdőbetűket vájtak.

Azt hiszem, kedveltem volna az itt élőket, Rabalyn törte meg a csendet a pap. Remélem, biztonságban vannak.

A fiú bólintott, de még mindig hal gatott. Nem ismerte a ház lakóit, és az igazat megval va, nem sokat érdekelte, biztonságban vannak-e vagy sem. Felál t, és bejárta a házat, élelem után kutatva. Rábukkant egy nagy éléskamrára, ahol talált néhány ledugaszolt agyagkorsót.

Az egyiket levette, és belenézett. A korsóban méz rejtezett: Rabalyn beledugta az uj át, majd mohón lenyalta. A nyelvén szétolvadó selymes és édes íz leírhatatlanul finom volt.

Athyla néni is használt mézet, amikor süteményt sütött, de Rabalyn kedvenc eledele a tűzön pirított kenyér volt, amire azután mézet kent. A fiú kerített egy fakanalat, letelepedett a konyhában és több kanál mézet befalt. Amikor már szinte émelygett, lerakta a korsót, kisétált a kúthoz, és húzott magának egy vödör vizet. Hosszan és jóízűen kortyolt belőle, hogy a szájában terjengő cukros ízt eloszlassa.

Ekkor pil antotta meg a ház felé lovagló Lámpás testvért, aki két vezetéklovat vezetett maga után.

Rabalyn a harcos elé sétált. A lovak hatalmas jószágok voltak, és egyáltalán nem emlékeztettek a Skepthiában látott bozontos pónikra. Rabalyn kitért az érkezők útjából.

Az ál atok fölé tornyosultak, és a fiú megsimogatta a legközelebbi ló horpaszát. A gesztenyeszín szőr csil ogott, és a fiú érezte a keze alatt moccanó irdatlan izomzatot.

Lámpás testvér szó nélkül lovagolt el Rabalyn mel ett, és leszál t hátasáról, egy oszlophoz kötve ki az ál atokat. A fiú követte a ház felé tartó férfit. Amikor a harcos belépett, Braygan felpil antott.

Találtál újabb áldozatokat?

Nem, de lovakat igen. Tudsz lovagolni?

Egyszer egy póni hátán körbelovagoltam a legelőt.

Ezek nem pónik, hanem intel igens és alapos képzést

kapott csatamének. Ők is elvárják, hogy intel igensen bánj velük. Gyere ki! Nem biztonságos sokáig időzni itt, de megkockáztatunk egy kurta lovaglóleckét.

Nekem a gyaloglás is megteszi tiltakozott Braygan.

Három halott datiai hever amott, és hamarosan megtalálják a tetemeket. A gyaloglás többé nem megoldás. És most kövess!

Amikor kiértek, a harcos intett Rabalynnak, hogy szál jon fel arra a gesztenyeszín heréltre, amelyet az érkezésekor megsimogatott.

Húzd ki a lábad a kengyelből! utasította Lámpás testvér a fiút, aki engedelmeskedett, és amikor lepil antott, látta, hogy a harcos ál ít a kengyelmagasságon. Finoman fogd a kantárt! Ne feledd, hogy a lovak szája érzékeny, így ne rángasd, vagy húzkodd vadul! Távolabb vezette a lovat a többitől, majd Rabalynra nézett. Ne szorítsd a lábaddal az ál at oldalát! Lazán ülj a nyeregben! Egy darabig lépésben fogunk haladni. Ezzel Skilgannon elengedte a zablát, és visszatért oda, ahol Braygan ácsorgott.

Ezek a lovak nem kedvelnek jelentette ki a pap.

Ez azért van, mert csak ál sz itt, és mereszted rájuk a szemed. Lépj közelebb! Lassan és nyugodtan haladj! A nyeregbe segítette a papot, majd megizgatta a kengyelt, és elismételte azokat a tanácsokat, amelyeket Rabalynnak is

adott.

Végül Lámpás testvér is nyeregbe szökkent, könnyed mozdulattal pattanva fel az acélderes herélt hátára, és a két ideges tanítvány elé lovagolt.

A lovak négyféle járásra képesek: lépésre, ügetésre, könnyű vágtára, és teljes sebességgel történő vágtára. A lépés egyszerű, akárcsak az embereknél a járás. Ehhez csak könnyedén kel ülni a nyeregben. Az ügetés azonban bonyolultabb. Ilyenkor a lovak ugyanis dupla lépésre váltanak.

Ez mit jelent? kérdezte Braygan.

A lovak egyszerre lépnek az átlósan el entétes lábukkal.

Együtt lép a jobb első és a bal hátsó láb, majd a bal első és jobb hátsó. Ettől ugrálni kezd az ál at háta, és a hátsó feled pépesre zúzódik, ha nem tanulod meg a mozgás ritmusát.

Húzzátok ki magatokat a nyeregben, és ne görnyedjetek előre!

A tanya mögötti mezőn egy órát töltöttek el gyakorlással.

Rabalyn gyorsan tanult, és egyszer még könnyű vágtába is sikerült ugratni a lovát. Braygan el enben a kínok kínját élte át.

Ha egy hul át kötöznék a nyeregbe, még az is ügyesebben lovagolna közölte vele a harcos. Mi van veled?

Meg vagyok rémülve. És nem akarok leesni.

Húzd ki a lábad a kengyelből! A pap engedelmeskedett.

Most engedd el a kantárt! Braygan ismét azt tette, amire kérték, mire Lámpás testvér váratlanul tapsolt egyet, és felrikoltott. Ettől a pap lova megugrott, és a mozdulat olyan váratlanul érte Braygant, hogy hátrazuhant, és bukfencezve érkezett a puha földre. A pap reszketeg lábakkal ál t talpra.

Tessék! szólalt meg a harcos. Most már leestél. Mint mindig, a bekövetkező dolog korántsem olyan vészes, mint a tőle való félelem.

Ki is törhettem volna miattad a nyakam!

Igaz, de a lovaglásban egyetlen dolog bizonyos, mégpedig az, hogy előbb-utóbb az ember leesik a lóról. Ez tény, Braygan. Egy másik tény, amit ajánlatos lenne figyelembe venned örökös rettegésben élt életed során, hogy meg fogsz halni. Mind meg fogunk halni: van, aki fiatalon, van, aki öregen, van, aki álmában, és van, aki a fájdalomtól sikoltozva. Nem gátolhatjuk meg, csak késleltethetjük a megtörténtét. És most ideje indulnunk.

Még alkonyat előtt szeretném elérni azokat a dombokat.

Majd a fák között verünk tábort.

Hatodik fejezet

Rabalyn jobban élvezte a lovaglást, semhogy azt ki tudta volna fejezni, viszont abban is bizonyos volt, hogy elsöprő

örömmel fog rá emlékezni. Ha elég szerencsés lesz, hogy megélje az öregkort, úgy fog visszatekinteni rá, mint életének egyik nagy, meghatározó élményére. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne engedje szabadjára lovát, és vágtassanak el félelmetes sebességgel a messzi dombok felé. A nyeregben ülve érezte igazán hátasa hihetetlen erejét, ami valósággal lenyűgözte. Ahogy Lámpás testvér javasolta, mély és megnyugtató hangon beszélt az ál athoz.

Amikor megszólalt, a herélt fülei hátrafelé fordultak, mintha csak figyelne arra, amit mondanak neki, és megértené azt.

Rabalyn időnként megveregette lova nyakát, egyszer pedig meghúzta a kantárt, és hagyta, hogy a többiek megelőzzék, majd vágtába ugratta az ál atot. Uj ongás söpört végig rajta, ahogy a nyeregben ült, és mozgását a ló ritmusához igazította, elkerülve a fájdalmas zötykölődést. Ő és a ló egyek voltak: gyorsak és erősek. Senki nem érhette utol őket.

Amikor beérte a társait, megpróbálta megzabolázni hátasát, de a csatamén ekkor már vadul vágtatott, és elhúzott a többiek mel ett, ügyet sem vetve a fiú parancsára. Rabalyn azonban még a száguldás közben sem félt. Vad izgalom ragadta magával, rángatni kezdte a

kantárt és közben azt kiáltozta: Hó, hó, fiú! És ettől a ló mintha még gyorsabban száguldott volna.

Lámpás testvér acélderese zárkózott fel mel é.

Ne rángasd a kantárt, fiú! kiáltott rá. Attól csak elzsibbad a szája. Finoman kormányozd oldalra! És amikor fordul, óvatosan, aprókat ránts a száron!

Rabalyn követte az utasításokat, és a herélt lassan jobbra fordult. A fiú előbb könnyű vágtára, majd ügetésre lassított, végül pedig egy nagyon-nagyon finom rántásra a herélt megál t, a következő parancsra várva.

Ügyesen csináltad dicsérte meg a harcos Rabalynt, és átvette a kantárt. Remek lovas lesz belőled.

Miért lőtt ki? Megriadt valamitől?

Igen, bár maga sem tudta, mitől. Tudnod kel Rabalyn, hogy a lovak a vadonban azért száguldanak, hogy elkerüljenek valamilyen veszélyt. Amikor vágtába ugrattad, az ősi emlékek vették át az irányítást. Gyorsan futott, tehát azt gondolta, veszélyben forog az élete, és a pánik nagyon gyorsan el tud hatalmasodni a lovakon. A lovasnak ezért kel mindig a helyzet urának lennie: amikor futásnak eredt, te lazítottál a száron, és hagytad, hadd fusson. Mivel nem volt, aki irányítsa, pánikba esett.

Csodás érzés volt a nyargalás! Ez a paripa rettentő gyors, és le merem fogadni, hogy valaha versenyló volt.

A lovad fiatal csatamén, félős és kicsit ideges mosolyodott el a férfi. Egy ventriai telivér ál va hagyná egy lóversenyen, de a csatatéren a ventriai hátas csak teher lenne. Nem olyan mozgékony, mint emez, és a fürgesége veszélyt rejt magában. A lovad viszont remek hátas egy olyan fiatalembernek, aki nyílt terepen lovagol.

Adhatok neki nevet, Lámpás testvér?

Szólíts Skilgannonnak! És a hátasodat hívd csak úgy, ahogy akarod. Ha elég sokáig lesz veled, felismeri majd a nevét.

Braygan ekkor érkezett ügetésben: a fiatal pap ide-oda zötykölődött a nyeregben, kezeivel hadonászva.

Vannak emberek, akiket nem lóra tetemtettek jegyezte meg Skilgannon szelíden. Kezdem megsajnálni szegény lovat.

Ezzel megfordította hátasát, és folytatta útját a dombok felé.

Késő délutánra fákkal borított dombok közé értek, de a fák résein át Rabalyn ki tudta venni az alattuk elterülő, északnyugatra húzódó roppant síkságot. Odalent gyalogló emberek oszlopait látta, időnként pedig lovas katonákat.

Túl messze voltak, hogy felismerje, barátokat vagy el enségeket lát-e, de a fiú nem is törődött ezzel, hiszen hátasa fürgébb volt a téli szélnél is.

Azon az éjszakán egy szirt lábánál táboroztak le.

Skilgannon megengedte, hogy tüzet rakjanak, bár az éjszaka kel emesen meleg volt. A nyeregtáskák átkutatása során két fanyelű lócsutakolót találtak, Skilgannon pedig megmutatta Braygannak és Rabalynnak, hogy miként nyergeljék le hátasukat, majd csutakolják le őket. Amikor végeztek, kivezette a lovakat oda, ahol sűrű zöld fű nőtt. A nyeregtáskákból kurta köteleket szedett elő, kipányvázta az ál atokat és hagyta, hadd legeljenek.

Braygan sajgó lábára és felhorzsolt hátsófelére panaszkodott, de Skilgannon ügyet sem vetett rá, és a fiatal pap hamarosan takaróba csavarta magát, majd álomba merült. Az éjszakai ég tisztán szikrázott, és a csil agok fényesen ragyogtak. A harcos otthagyta a tábort, és távolabb telepedett le. Rabalynt ez korábban nem zavarta volna, de ma a férfi első alkalommal beszélt vele barátságosan, azt követően, hogy a lova megriadt. A fiú így összeszedte minden bátorságát, és odabal agott, ahol a harcos üldögélt. Skilgannon felpil antott, amikor észrevette, hogy közeledik. Tekintete ismét fagyosnak s távolba révedőnek tűnt.

Akarsz valamit?

Nem felelte Rabalyn, és azonnal visszafordult.

Gyere, ülj ide, fiú! lágyult el Skilgannon hangja. Nem vagyok az a szörnyeteg, aminek tűnök.

Egész végig nagyon haragos arcot vágtál.

Ez jogos meglátásnak tűnik bólintott Skilgannon. Ülj le!

Nem foglak bekapni! A fiú letelepedett a földre, de semmi nem jutott eszébe, amit mondhatna. A csend hosszúra nyúlt, és Rabalyn kezdte kényelmetlenül érezni magát.

Felpil antott a harcosra, aki már nem tűnt olyan félelmetesnek.

Nehéz dolog szerzetesnek lenni? törte meg végül a csendet.

Nehéz fiúnak lenni? kérdezett vissza Skilgannon.

Nagyon.

Attól tartok, minden ember ezt a választ adná minden helyzetben. Az élet önmagában is kemény. De a kérdésedre válaszolva, én különösen nehéznek találtam a szerzetességet. A tanulmányaim elég könnyűek és élvezetesek voltak. Másrészt viszont a filozófia felfoghatatlanul bonyolultnak tűnt. Arra tanítottak minket, hogy szeressük a szerethetetlent.

Hogy érted ezt?

Rossz embert kérdezel.

Véres a nyakad.

Semmiség: egy ostoba fickó megkarcolt.

Mihez kezdesz Mel icane-ban?

Skilgannon rápil antott, majd elmosolyodott.

A lehető leghamarabb otthagylak titeket.

Veled tarthatok?

És mi lesz a szüleiddel?

Ők nem törődnek velem. Sosem törődtek. Csak azért mondtam, hogy őket keresem, nehogy otthagyjatok.

Á! Nagyon okos

magam is így tettem volna.

Mihez kezdesz most, hogy már nem vagy szerzetes?

Tele vagy kérdésekkel, Rabalyn. Nem fáradtál el az egész napos lovaglástól?

Egy kicsit igen, de nagyon kel emes itt üldögélni. Szóval mihez fogsz kezdeni?

Északnak indulok, Sherak felé. Valószínűleg ál ott egy templom, bár nem tudom biztosan. De meg fogom találni.

És újra szerzetes leszel?

Nem. Inkább valami olyasmi, ami még annál is ostobább.

Micsoda?

Az titok felelte Skilgannon szelíden. Mindenkinek kel ene, hogy legyen legalább egy titka. Egy napon talán elárulom neked. De most menj és aludj! Gondolkodnom kel .

Rabalyn felál t, és visszatért oda, ahol Braygan feküdt és halkan szuszogott. A fiú leheveredett a földre, feje alá támasztva karját.

És arról álmodott, hogy egy aranyszínű ló hátán vágtat a felhők között.

Skilgannon a távolodó fiút nézte, és hetek óta először érezte úgy, hogy béke telepszik felzaklatott lelkére. Nem is különbözött annyira Rabalyntól: fiatal korában ő is telve volt kérdésekkel, apja pedig ritkán tartózkodott odahaza, hogy megválaszolja őket. Miért háborúznak az emberek? Miért

vannak gazdagok és szegények? Ha egy hatalmas isten tekint le a világra, miért léteznek betegségek? Miért halnak meg az emberek oly hiábavalóan?

Anyja akkor halt meg, amikor világra hozott egy beteges kislányt. Skilgannon hétéves volt akkor, és húga két nappal később követte anyját a halálba. Közös sírba temették őket. Skilgannonnak akkor sem, és most sem voltak válaszai ezekre a kérdésekre.

Fáradtság telepedett rá, de tudta, hogy nem fog tudni aludni. Leheveredett a földre, elnyújtózott a hátán, karját a feje alá tette, kezével párnázva ki nyakát. A csil agok fényesen ragyogtak odafent, és tisztán tündökölt a holdsarló, ami arra a fülbevalóra emlékeztette, amelyet Greavas viselt. Elmosolyodott, amikor eszébe ötlött a szomorú és különös ember, meg azok a téli esték, amikor Greavas a kandal ónál üldögélt és lanton játszotta a mostanra letűnt dicső időkről szóló dalokat és bal adákat.

Magas, de kel emes hangja volt, ami jó szolgálatot tett neki, amikor színészként a hősnőt alakította.

Miért nem nők játszanak nőket? tudakolta tőle Skilgannon.

Elképzelhetetlen, hogy nők közönség előtt lépjenek fel, drága fiam. És ha így tettek volna, mi lett volna akkor velem?

Tényleg, mi lett veled? kérdezte a tizenegyes éves fiú.

Azt mondták, hogy túl öreg vagyok főszerepek eljátszására, Olek. Nézz rám! Milyen idősnek látszom?

Nehéz megmondani.

De azért még elmegyek huszonöt évesnek, nem?

Kivéve a szemedet. Az idősebbnek mutat.

Sose kérj egy gyereket arra, hogy hízelegjen! fortyant fel Greavas. Bárhogy is, de felhagytam a színészettel.

Decado azért bérelte fel Greavast, hogy megtanítsa Skilgannont táncolni. A fiú ettől halálra rémült.

De miért, apám? Olyan harcos akarok lenni, mint te.

Akkor tanulj meg táncolni! közölte vele Decado, ritka hazalátogatásainak egyikén.

Skilgannon ezen felbőszült.

Az összes barátom nevet rajtam. És rajtad is. Azt mondják, hogy egy hímringyó él veled. Ha az emberek meglátják velem sétálni az utcán, sértéseket ordibálnak.

Hóha, fiú! Haladjunk sorjában! sötétedett el Decado arca. Vegyük először a táncot! Ha kardforgató akarsz

lenni, egyensúlyérzékre és összhangra lesz szükséged.

Ennek csiszolását pedig semmi sem szolgálja olyan jól, mint a tánctanulás. Greavas remek táncos és kiváló tanár.

Ő a legjobb, és én mindig a legjobbat bérelem fel. És miért törődnénk azzal, hogy mit mondanak a barátaid?

Én igenis törődöm vele.

De csak azért, mert még fiatal vagy, és az ifjakban rengeteg ostoba büszkeség szorul. Greavas kedves és erős ember. A családunk barátja, és mi nem tűrjük, hogy sértegessék a barátainkat.

Miért vannak ilyen furcsa barátaink? Szégyel em magam miattuk.

Amikor pedig így beszélsz, akkor én szégyel em magam.

Hal gass ide, Olek! Mindig lesznek olyan emberek, akik társadalmi, katonai vagy politikai előrejutásuk alapján válogatják meg barátaikat. Ők azok, akik megmondják, hogy kinek a társaságát kerüld el, mert az adott ember kiesett mások kegyeiből, vagy azért, mert a családja szegény. Vagy egyszerűen csak azért kerülendő, mert úgy él, hogy azt mások kel emetlennek találják. Katonaként az alapján ítélem meg az embereket, hogy mit tesznek. Az alapján, hogy mennyire életrevalóak. Amikor barátokról van szó, nekem csak az számít, hogy mennyire kedvelem őket.

Greavast kedvelem, és szerintem hamarosan te is meg fogod kedvelni. De ha nem, akkor az nagy baj, ám mégis

meg fogsz tanulni táncolni. És elvárom tőled, hogy ál j ki érte a barátaid előtt.

Ha itt marad, akkor nem lesz egy barátom se! csattant fel a tizenegyes éves fiú.

Akkor semmi értékeset nem veszítesz Az igaz barátok mel etted maradnak, függetlenül attól, hogy mások mennyit gúnyolódnak rajtad. Majd meglátod.

Skilgannon nehezen viselte a következő heteket. A tizenegy éves fiúnak a vele egyidős társai tisztelete jelentett mindent. Öklével vágott vissza gúnyolódásaikért és sértéseikért, és hamarosan egyedül csak Askelus maradt az egyetlen barátja. A tizenhárom éves Boranius, akit a legjobban istenített, megpróbált a lelkére beszélni.

A férfit a társasága alapján ítélik meg, Olek mondta egy délután a gyakorlótéren. Az emberek téged örömfiúnak tartanak, apádat pedig perverz kéjencnek. A valóság pedig lényegtelen. El kel döntened, hogy mi számít neked többet: a barátaid tisztelete vagy egy szolga hűsége.

A zsenge ifjúsága éveit taposó Skilgannon nem vágyott másra, mint hogy barátai mel é ál hasson. Ám életében a legfontosabb személy szeretett apja volt.

A te barátságodat is elveszítem, Boranius?

A barátság kötelezettségekkel jár, Olek. Mindkét irányba.

Egy igaz barát sosem hozna megalázó helyzetbe. Ha arra kérsz, hogy ál jak mel éd, akkor természetesen megteszem.

Skilgannon nem kérte meg erre, és távol tartotta magát az ifjú atlétától.

Askelus azonban maradt. A sötét szemű, sokat tűnődő fiú nem beszélt a kialakult helyzetről. Általában felkereste Skilgannont otthonában, ahonnan együtt mentek iskolába.

Nem szégyel sz velem mutatkozni? kérdezte tőle egy nap Skilgannon.

Miért szégyel nélek?

Mert mindenki más így tesz.

A többieket sosem kedveltem túlságosan. Skilgannon ekkor ébredt rá, hogy ugyanígy érez

kivéve Boranius iránt. Emel ett apjának még egy dologban igaza volt: kezdte nagyra értékelni Greavast, akit egyre jobban kedvelt, bár a férfi gyakran beszélt vele gunyorosan a táncleckék alatt, és elnevezte Skilgannont Vízilónak .

Olek, te a vízilovak született kecsességével mozogsz.

Esküszöm, hogy két bal lábad van.

Pedig a lehető legjobban igyekszem.

Sajnos attól tartok, igazat szólsz. Reméltem, hogy a nyárra végzek a leckékkel, de látom, hogy ez a megbízatásom egy életre szól.

Ám Skilgannon tudása napról napra gyarapodott, és a Greavas által rárótt gyakorlatok megerősítették lábát és felsőtestét. Hamarosan képes volt ugrani, megpördülni és földet érni úgy, hogy tökéletesen megtartotta egyensúlyát. A tánc egyben fel is gyorsította, és sikerült két futóversenyt is megnyernie az iskolában. Az utóbbi okozta számára a legnagyobb örömet: apja is ott volt, és a félmérföldes sprintszámban legyőzte Boraniust. Decado is boldog volt, bár Skilgannon diadalát kissé visszafogta az a tény, hogy a nála idősebb Boranius befáslizott lábbal futott, mivel a bokája az előző héten megsérült.

Azon az estén Decadónak ismét útra kel ett kelnie a matapeshi határra, Skilgannon pedig kiült Greavasszal a nyugatra néző kertbe. Két másik szolgája is csatlakozott hozzájuk: Sperian és felesége, Molaire már öt éve szolgált Decadónál. Molaire nagydarab, középkorú asszony volt, csil ogó szempárral és sötétvörös haj al, amelybe már ezüstös szálak lopóztak. A mindig jó kedélyű nő az ilyen alkalmakkor szívesen csacsogott a virágokról és a virágzó fák között fészkelő élénk tol azatú madarakról. A kerteket gondozó Sperian némán üldögélt, és miközben a nyíló virágokat és a tekergőző ösvényeket nézte, gondolatban feljegyezte, hol kel metszeni, és hol kel elültetni az új palántákat. Skilgannon nagyon élvezte ezeket a

társaságban eltöltött estéket.

Ezen az estén Sperian rábökött az éremre, amelyet Skilgannon a nyakában viselt, és megkérdezte: Jó verseny volt?

Boranius sérült lábbal futott. Ha nem így indul, legyőzött volna.

Bájos ez a szalag, és milyen szép kék! szólalt meg Molaire is.

Attól tartok, őt nem igazán érdekli a szalag színe, kedvesem szólalt meg Greavas. Őt a győzelem érdekli, és az, hogy legyőzze az el enfeleit. Neve most már felkerül az iskola csarnokának falára kifüggesztett egyik pajzsra.

Győztes: Olek Skilgannon.

A fiú elvörösödött dühében.

Semmi baj nincs egy kis büszkeségben fűzte hozzá Sperian szelíden. Egészen addig, amíg nem szál sz el tőle.

Egyszer nyertem egy díjat szólalt meg Greavas. Tíz évvel ezelőtt. Abtureniát, a hajadont alakítottam a Párduc és hárfában. Remek darab: az egyik legkiválóbb komédia.

Mi láttuk a múlt évben Perapolisban mondta Molaire.

Tényleg nagyon mulatságos. Bár arra nem emlékszem, ki játszotta Abtureniát.

Castenpol tudatta Greavas. Nem is volt rossz, bár az előadásában volt egy kis tétovaság. Én jobb lettem volna.

Sperian kuncogott.

Abturenia a darab szerint tizennégy éves.

És? csattant fel Greavas.

Te legalább negyvenéves vagy.

Kegyetlen alak! Mindössze harmincegy vagyok!

Mondhatsz akármit vigyorodott el Sperian.

Láttál valaha is játszani? fordult Greavas Molaire-hez.

Ó, igen! Akkor mentünk el közösen valahova másodszor, nem igaz, Sperian? A Taminusban játszották azt a darabot.

Valami elrabolt hercegnőről és az őt megmentő kóborló királyfiról szólt.

Az az Aranysisak közölte a színész. Nehéz szerep: rengeteg benne a sikoltozás és a jajgatás. Emlékszem a darabra: még egy csodálatos parókát is készítettek, csak nekem. Negyven egymást követő estén játszottuk telt ház előtt. Az öreg király személyesen dicsért meg. Azt mondta,

ez volt a legjobb női alakítás, amit valaha is látott.

Ez nem kis teljesítmény egy kétévestől kacsintott Sperian Skilgannonra. Tavasszal múlt huszonkilenc éve, hogy a darabot láttuk.

Hagyd békén ezt a szegény embert! fogta Greavas pártját Molaire. Nem hiányzik neki a csipkelődésed.

Sperian a színészre pil antott.

Azért csipkelődöm vele, mert kedvelem, Mo jelentette ki, de a pil anat máris elmúlt. Greavas elmosolyodott és kézbe vette lantját.

Skilgannonnak gyakran eszébe jutott az az este. Meleg volt, és a levegőben jázminil at terjengett. A nyakában ott függött a győzteseknek járó érem, és azokkal lehetett együtt, akiket szeretett. Éppen akkor kezdődött az új év, jövője pedig fényesnek és reménytelinek ígérkezett. Apja sikereket ért el a matapeshi és panthiai erők el en, ami békét teremtett Naashan szívében, és minden a lehető

legjobban alakult.

Amikor most visszanézett a múltba a férfikor megfáradt tekintetével, megborzongott.

Ahol öröm lakozik, oda a kétségbeesés hamarosan bekopogtat.

Skilgannon egy sötét erdőben haladt. Lábait nehéznek és fáradtnak érezte. Egyértelműen tudta, hogy a közelben veszély les rá. Megál t, és hal otta, hogy valami oson a bokrok között. Tudta, hogy a Fehér Farkas az.

Félelem költözött a szívébe, ami vadul dobogni kezdett a rettegéstől. A fák között csend támadt: még kósza szel ő

sem kavarta fel az erdő némaságát. Kardot akart rántani: szinte érezte, hogy a pengék hívogatják. Ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta lecsil apítani rettegését.

Kardok nélkül ál ok eléd! ordította. Mutasd magad!

Ebben a pil anatban forró lehelet csapta meg a hátát.

Felkiáltott, és megpördült. Egyetlen pil anatra még látta a fehér bundát, amely máris eltűnt, és csak ekkor vette észre, hogy a Nappal és Éj el Kardjait ismét a kezében tartja.

Nem emlékezett rá, mikor húzta elő őket. Ekkor egy hang ütötte meg a fülét

mintha nagyon messziről érkezett volna. Felismerte a hangot: a fiú, Rabalyn hangja volt.

Skilgannon kinyitotta a szemét.

Jól vagy? kérdezte Rabalyn.

A harcos felült és mély lélegzetet vett.

Remekül vagyok.

Rosszat álmodtál?

Olyasmi. Az ég fakó volt a hajnal előtti derengéstől, és Skilgannon megborzongott. A ruhájáról harmat csepegett.

A harcos felál t, és kinyújtózott.

Én szépet álmodtam lelkendezett Rabalyn. Álmomban egy aranyszínű lovon száguldottam a fel egek között.

Skilgannon átvágott a tisztáson oda, ahol Braygan éppen a tüzet élesztgette.

Legjobb, ha annál a fánál próbálkozol mondta neki a harcos. Az ágak szétszórják a füstöt. És ügyelj arra, hogy a fa száraz legyen.

Nagyon kevés ennivalónk maradt felelte a pap. Talán még ma kel ene egy falut keresnünk. Az alacsony pap fáradtnak és nyúzottnak tűnt, kék köntöse összekoszolódott. Ál án már kiütköztek az első szőrszálak, bár arca még mindig puha és tiszta volt.

Kétlem, hogy találnánk akár egyetlen teremtett lelket is a háborúhoz ilyen közel eső falvakban. Húzd össze a nadrágszíjat, Braygan!

Skilgannon felkapta a nyergét és elbal agott oda, ahol a lovakat pányvázták ki. Lecsutakolta acélderesét, majd feltette rá a lószerszámot és felnyergelte. Amikor lóra szál t, a hátas ide-oda szökkent és ugrált, összerázva Skilgannon csontjait. Rabalyn jót nevetett rajta.

Nem mindig csinálják ezt, ugye? kérdezte Braygan idegesen.

Ne egyél túl sokat! intette a harcos. Előremegyek körülnézni, és egy órán belül itt leszek.

Ügetésre fogta hátasát, és hátrahagyta két útitársát.

Megkönnyebbült, hogy egyedül lehet, és már alig várta, hogy útjaik végleg szétváljanak. A tábortól egy mérföldnyire leszál t, nem sokkal egy magas dombgerinc alatt. Nem kötötte ki a heréltet, hanem óvatosan felosont a gerincre, és szemügyre vette a lenti tájat. Fákkal benőtt völgyet látott, ahol az út szalagként bomlott ki, és számos menekült haladt rajta. Egyesek kordékat húztak, de a többség zsákokban vagy csomagokban gyalogosan vitte megmaradt motyóját. Akadtak ugyan férfiak is, de a nők és a gyerekek alkották a többséget. A menekültek még mindig napokra jártak Mel icane-től.

Az ég beborult, mire Skilgannon felpil antott. Sűrű fekete fel egek tornyosultak a hegyek felett, és vil ám cikázott át odafent. Szinte azonnal követte a mennydörgés, mire lova felnyihogott, és felágaskodott. A harcos megveregette az

ál at nyakát, és nyeregbe szál t.

Nyugalom súgta oda megnyugtató és lágy hangon. A nyeregkápa mögül előszedte csuklyás köpenyét, majd felvette, ügyelve arra, nehogy a köpönyeg meglebbenjen és megriassza a heréltet.

Délnek fordította a lovát, visszafelé.

Néhány perc alatt rátalált egy másik ösvényre, de az eső

eddigre vadul zuhogott, feláztatva a földet, és a könnyű

lejtőt is csúszóssá és becsapóssá változtatta. Több mint egy órába telt, mire Skilgannon visszaért a táborba.

Braygant és Rabalynt a sziklafalnak tapadva találta, egy sziklakiszögel és alatt kucorogtak. Nem tehettek mást, mint hogy megvárják, míg a vihar elvonul. A harcosnak nem ál t szándékában a két tapasztalatlan lovast nekiengedni a lejtőknek és emelkedőknek, miközben az ég mennydörög, és vil ámok cikáznak. Leszál t hát a nyeregből, kipányvázta hátasát, majd fejébe húzta csuklyáját, és leguggolt a többiek mel é. Beszélgetni lehetetlen volt, így Skilgannon nekidőlt a sziklafalnak és lehunyta a szemét, hogy szundikáljon egy kicsit. A vihar egy óra múlva elvonult kelet felé, és fénylő, aranyló napsütés tört át a felhőkön. A harcos felál t, és lepil antott Brayganra: a kis termetű pap láthatón nyomorultul érezte magát.

Mi a baj?

Átázott a ruhám, és most fel kel szál nom erre a félelmetes fenevadra.

Skilgannonba egy pil anatra belehasított a bosszúság, de elfojtotta magában.

Két napon belül elérhetjük Mel icane külvárosát közölte.

Azután már nem kel többé lóra ülnöd.

Ez a gondolat láthatóan felvil anyozta Braygant, aki talpra szökkent. Rabalyn máris a lova felé cipelte a nyergét.

Két órával később már egy gerincen lovagoltak egy fél mérföld mély erdőben, amely az út fölött húzódott. Odalent a menekültek sora lassan vánszorgott előre.

Skilgannon már éppen a lejtő felé akarta kormányozni hátasát, amikor egy csapat lovas bukkant elő kelet felől.

Ők a mi katonáink? kérdezte Braygan.

A harcos nem felelt. A közeledő lovasok ekkor megsarkantyúzták hátasaikat: öten voltak, hárman kopját, ketten szablyát viseltek. A menekültek észrevették őket, és futni kezdtek. Egy idős nő elesett, és amikor megpróbált feltápászkodni, egy kopja fúródott a lapockái közé.

Ó, szentséges ég! kiáltott fel Braygan. Hogy tehetik ezt?

A menekültek rémülten rohantak szanaszét, és az erdő felé vették az irányt. Néhány kisgyerek, akinek a szülei pánikba estek és elrohantak, ott maradt, ahol hagyták őket.

Skilgannon a kardjaiért nyúlt.

Ekkor odalent az erdőből egy fekete ruhás férfi bukkant elő.

Az izmos felépítésű alak fekete bőrzekét viselt, és vál án acél csil ant meg ezüstösen. Fején ezüsttel szegett fekete sisakot hordott, kezében pedig kétfejű csatabárd vil ogott.

A fejszés alak rohanni kezdett a lovasok felé, akik meglátták, és megfordították hátasaikat, majd rohamra lendültek. Az első kopjás már el is érte harcost, aki azonban meg sem próbált elmenekülni. Ehelyett egyenesen a vágtázó ló felé futott, levegőbe lökte mindkét karját, és torka szakadtából üvölteni kezdett. A megriadt hátas elkanyarodott oldalra, a harcos pedig előreszökkent, és a hatalmas csatabárd belevágódott a lovas mel ébe, kirepítve őt a nyergéből. A második katona is megérkezett, mire a csatabárdos az érkező baljára ugrott, eltávolodva a halálos kopjától, majd a fejsze belevágódott a ló nyakába.

Az ál at ösztönösen felágaskodott, majd elzuhant. Lovasa megpróbált lekecmeregni a nyeregből, de a vérmocskos csatabárd beszakította a halántékát, szétzúzva sisakját és koponyáját.

Az égre mondom, ez aztán a harcos! jegyezte meg Skilgannon.

Ezzel előreösztökélte lovát, és elindult lefelé a lejtőn.

Közben két újabb lovas zúdult rá a csatabárdosra mindketten szablyát szorongattak a kezükben, míg a harmadik katona hátrahúzódott, várva a kedvező pil anatra.

De ez a pil anat sosem jött el. Amikor meghal otta Skilgannon hátasának robajló patadobogását, a férfi megfordította lovát. A kopja felemelkedett, de a harcos elrobogott a lovastól balra, és az aranyló Nappal Kardja átvágta a torkát. Az áldozat még ki sem esett a nyeregből, Skilgannon máris a csatabárdos körül köröző lovasok felé vágtázott. De nem volt szükség a segítségére.

A csatabárdos ismét rohamra lendült, és feldöntötte az egyik lovat. A földön hempergő ál atot átugrotta, majd váratlanul a másik lovas felé hajította fegyverét. A kettős fej felső hegye átdöfte el enfele mel ét és szétzúzta a gerincoszlopát. Az elzuhant ló lovasa a földön hevert, lába beszorult a nyereg alá.

A csatabárdos ügyet sem vetett még élő el enfelére, hanem kirántotta fegyverét a hul ából, és rámeredt az érkező

Skilgannonra. A harcos már nem volt fiatal: fekete szakál ában sűrűn futottak az ezüst szálak. Szeme a téli eget idézte: szürke volt és fagyos. A szakál as férfi tekintete a kopjásra siklott, akit Skilgannon ölt meg, de nem szólt semmit.

Mögötte az utolsó lovas kiszabadította magát, és már talpon is volt, szablyával a kezében.

Maradt még egy el enfeled jegyezte meg Skilgannon, mire a csatabárdos megfordult.

A kardos alak elfehéredett, és hátrált egy lépést.

Tűnj el, fiacskám! szólalt meg a csatbárdos mély és fagyos hangon. És emlékezz rám, amikor legközelebb asszonyokat és gyerekeket akarsz ölni!

A katona hitetlenkedve pislogott, de a csatabárdos már el is fordult tőle, és keletre nézett, majd arra pil antott, ahol a négy gyermek ál t néma csenden, halálra rémülve és bénultan. A harcos vál ára kapta csatabárdját és odabal agott hozzájuk.

Ideje továbbmenni mondta nekik, immár szelíden.

Felkapott egy kislányt, magához szorította és elindult vele a sűrű erdő felé. A másik három gyerek nem mozdult.

Gyerünk már! kiáltott rájuk.

És ők követték.

Skilgannon a nyeregben ülve figyelte a férfit. A megmaradt lovas katona tokjába csúsztatta a kardot, és az egyik gazdátlanná vált lóhoz lépett. Nyeregbe szál t és elvágtatott.

Rabalyn és Braygan ekkor értek le a lejtőn.

Hihetetlen volt! kiáltotta a fiú. Négyet! Négyet terített le közülük!

Egy csapat nő rohant elő a fák közül, késekkel a kezükben.

Támadnak! sikoltotta Braygan.

A váratlan hangtól megriadt és felágaskodott a lova, mire a pap belekapaszkodott a nyeregkápába. Skilgannon segített neki megfékezni hátasát.

Éheznek, te tökfej! torkolta le a harcos a szerzetest. A húsért jönnek.

Húsért?

A döglött lovakért. És most menjünk a fák közé! Az el enség bármikor visszatérhet.

Fél mérfölddel beljebb az erdőben vertek tábort. Körülöttük a menekültek nekiláttak tüzet rakni: az asszonyok éhesek és soványak voltak, a gyerekek fásultan és csendben tébláboltak. Skilgannon a menekültektől kicsit távolabb ál t meg, Braygan pedig azonnal lerogyott a földre, és kotorászni kezdett az ennivalójukat rejtő zsákban, hogy azután néhány kétszersültet húzzon elő.

Tedd azokat vissza, és nyújtsd ide a zsákot! szólt rá a

harcos.

Éhes vagyok.

Éhesebb, mint ők? mutatott Skilgannon arra, ahol asszonyok üldögéltek a gyerekeikkel.

Már alig maradt ennivalónk.

A kardmester a papra nézett, majd felsóhajtott.

Csak néhány napra vagyunk a templomodtól, kis ember.

Hát ilyen gyorsan elveszítetted a hitedet? Add ide a zsákot!

Braygan bűnbánó arcot vágott.

Sajnálom, Lámpás testvér szólalt meg végül. Igazad van. Egy kevés nehézség elég volt, hogy elfeledjem, ki is vagyok. Magam viszem oda az ennivalót, és ezt szívesen teszem. A pap felál t, a kétszersültet visszadobta a zsákba, és odabal agott a legközelebbi menekültekhez.

Lenyergeljem a lovakat? kérdezte Rabalyn.

Igen, és utána csutakold le őket, majd tedd vissza rájuk a nyerget! Lehet, hogy sietősen kel távoznunk.

Braygan jó ember jegyezte meg az ifjú.

Tudom, és nem is rá haragszom, Rabalyn.

Akkor miért vagy haragos?

Jó a kérdés mosolyodott el váratlanul a férfi. Kudarcot val ottam azon a pályán, amelyre mindig is vágytam, és túl sikeres lettem abban, amit gyűlöltem. A nő, aki teljes szívével szeretett engem, meghalt. Az a nő, akit én szerettem teljes szívemmel, holtan akar látni engem. Két palotám van, és birtokaimon egy hét alatt sem lehet keresztül ovagolni. Mégis éhes vagyok, fáradt, és hamarosan ismét a vizes földön térek nyugovóra. Hogy miért vagyok haragos? Megcsóválta a fejét és felnevetett.

A válaszra még nem sikerült rájönnöm, Rabalyn.

Egyre jobban szürkült, Skilgannon pedig vál on veregette az ifjút, és otthagyta.

Hova mész? szólt utána a fiú.

Gondoskodj a lovakról! Kicsit körülnézek.

Elindult a fák között, és visszafelé tartott, az út irányába, ahonnan jöttek. Nemsokára maga mögött hagyta a menekülteket, de ha visszanézett, láthatta a tábortüzek csil ogó fényeit.

A holdsarló fényesen ragyogott a felhőtlen égen, miközben felkaptatott a völgy előtt húzódó utolsó dombon. Az erős holdfényben tisztán ki tudta venni a döglött lovak lecsupaszított tetemét. Üldözőknek nyoma sem volt.

Leült az erdő szélére, és kelet felé nézett.

Szerintem ma már nem jönnek, cimbora dörmögte egy mély hang.

Nagydarab ember létedre csendesen mozogsz felelte Skilgannon, amikor a csatabárdos kibukkant a fák árnyékából.

A férfi kuncogott.

Hozzászoktam, hogy megriasszam a feleségemet. Mindig káromkodott, amikor megleptem. Letelepedett Skilgannon mel é, és hatalmas, kétfejű bárdját a földre fektette. Levette sisakját, és kezével beletúrt sűrű fekete-ezüst hajába. A kardmester tekintete a sisakra tévedt.

Láthatóan viseltes volt: az egymást fedő vaslapokon számos horpadás és karcolás látszott, a díszítőelemként szolgáló ezüst csatabárdot övező két koponya pedig mostanra már megkopott. Az egyik ezüstkoponyának hiányzott is a széle.

Ha mégis jönne az el enség, akkor az a terved, hogy minddel magad számolsz le? érdeklődött Skilgannon.

Nem, cimbora. Gyanítom, te is ott leszel.

Nem vagy egy kicsit öreg ahhoz, hogy lovasokkal akassz tengelyt?

A csatabárdos a kardmesterre nézett és elvigyorodott, de nem mondott semmit. Egy darabig néma csendben ültek, élvezve a bajtársias légkört.

A kiejtésed nem tantriaira val törte meg végül a csendet Skilgannon.

Való igaz.

Zsoldos vagy?

Valamikor az voltam, de ma már nem. És te?

Csak átutazóban járok erre. Meddig akarsz itt várni?

A csatabárdos megrágta a választ.

Még egy vagy két órán át.

Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy szerinted nem jönnek ma már.

Tévedtem már korábban is.

Vagy senkit nem küldenek, vagy legalább harmincan jönnek majd.

Miért éppen harmincan? érdeklődött a csatabárdos.

Valószínűtlen, hogy a túlélő beismeri, egyetlen öregember gyűrte le őket egy nagy csatabárddal. És ezzel nem

sértegetni akartalak.

Nem vettem sértésnek.

Azt fogja majd mondani, hogy egy csapat katonával akadtak össze.

Ha ez így lesz, akkor miért döntenének úgy, hogy nem küldenek senkit? Vagy nem ez volt az egyik lehetőség?

De igen, csakhogy ők a menekülteket Mel icane felé terelik. Ez az elsődleges céljuk, hogy így felduzzasszák a város lakosságát, és élelmiszerhiányt idézzenek elő. Nem kel azzal foglalkozniuk, hogy levadásszák az el enséges katonákat.

Van benne ráció ismert el a csatabárdos. Úgy beszélsz, akár egy tiszt, és látom, naashani tetoválást viselsz. Lefogadom, hogy a mel eden is van egy párduc, vagy valami hasonló.

Skilgannon elmosolyodott.

Jól ismered a szokásainkat.

A hozzám hasonló vénségek sok mindent észrevesznek.

Az ifjú harcos nagyot nevetett.

Szerintem hazudtál, amikor azt mondtad, nem sértődtél

meg.

Én sosem hazudok, cimbora. Még tréfából sem. És valóban öreg vagyok. Átkozottul keveset számít, hogy felhúzom magam rajta, amikor valaki felemlegeti, hiszen néhány hónap múlva ötvenéves leszek. Mostanra már sajog a térdem és a hátam. A kemény földön való alvástól merev az egész testem.

Akkor miért üldögélsz itt és várod a harminc lovast?

És te mit csinálsz itt? kérdezett vissza a csatabárdos.

Talán azért jöttem, hogy téged megtaláljalak.

Talán igen, de én inkább azt hiszem, azért jöttél ide, mert nem bírod látni, hogy lovakon ülő gyáva férgek nőkre és gyerekekre vadásznak. Szerintem azért jöttél ide, hogy megmutasd nekik, milyen téves úton járnak.

Skilgannon jóízűt kuncogott.

Kedvelted volna az apámat. Benne sem volt nyoma a szürke árnyalatainak. Minden vagy fekete volt, vagy fehér.

Rá emlékeztetsz.

Él még?

Nem. Öngyilkos rohamot indított egy panthiai ezred el en, hogy legalább néhány emberét megmentse. Apám meg

sem próbált elfutni. Egyenesen a panthiai király és testőrsége el en lovagolt: egyedül az ő testét nem csonkították meg.

A lovához kötözték, és aranypénzt nyomtak a kezébe dörmögte a csatabárdos halkan.

Skilgannon meglepődött.

Honnan tudtad?

Életem java részét harcosok között töltöttem, cimbora. A tábortüzek körül általában mindennapi dolgokról esett szó, mint amilyen egy jó kutya vagy egy ló. Időnként szóba került a tanya, ahol a harcok végeztével majd mindannyian letelepszünk. Amikor azonban meghal egy hős, a hír elterjed a tábortüzeknél is. Apád Tűzöklű Decado volt.

Találkoztam olyanokkal, akik szolgáltak alatta, és soha egy rossz szót nem hal ottam róla. Személyesen sosem beszéltem vele, pedig mindketten Gorben seregében szolgáltunk. De ő a lovasságnál volt, én pedig sosem rajongtam különösebben a lovakért.

A Halhatatlanoknál szolgáltál?

Igen, egy jó darabig. Remek fickók voltak, akik nem ismerték a megadást. Büszke férfiak mindannyian.

Ott voltál Skelnnél is?

Igen.

Ismét csend telepedett rájuk, és Skilgannon látta, hogy a csatabárdos szeme összeszűkül, majd a férfi felsóhajtott.

A múltat jobb nem bolygatni. A feleségem akkor halt meg, amikor Skelnnél voltam. Erre a sorsra jutott a legjobb barátom is. Skeln egy korszak végét jelentette. Felvette a földről a sisakját, megtörölte a peremét, és a fejébe nyomta. Itt az ideje, hogy keressek egy helyet, ahol alhatok egyet. Azt hiszem, kezdek érzelgősen beszélni, és azt átkozottul utálom. Mindkét férfi felál t, és a csatabárdos kezet nyújtott. Köszönöm, hogy egy öregember segítségére siettél, fiacskám.

Skilgannon megrázta a kezét.

Részemről az öröm, Csatabárdos.

Az öreg harcos a vál ára lendítette bárdját és elbal agott.

Skilgannon még maradt. A Csatabárdossal való találkozás és az öreg könnyed bajtársiassága megmelengette lelkét.

Hosszú idő telt el azóta, hogy ennyire fel tudott engedni egy másik emberi lény társaságában. Azt kívánta, bárcsak maradt volna még a másik egy kicsit.

Némán üldögélt a domb lejtőjén. Apja beceneve, a Tűzöklű

megnyitotta emlékezetének régóta lezárt kapuit. A Decado halálhírét követő napok nagyon furcsák voltak. A tizennégy éves Skilgannon először nem volt hajlandó elhinni, hogy mi történt, és arról győzködte magát, hogy ez az egész csak valami tévedés lehet, és apja bármelyik pil anatban betoppanhat. Azonban a királyi udvarból részvétnyilvánító levelek érkeztek, és katonák keresték fel, akik apja nagyságát magasztalták, így végül el kel ett fogadnia a megmásíthatatlant, ami szinte kitépte a szívét, és úgy érezte, hogy bele fog halni. Még sosem volt ennyire egyedül.

Decado hátrahagyta végrendeletét, amelyben Speriant és Molaire-t nevezte ki fia gyámjainak, amíg be nem tölti a tizenhatodik életévét. Továbbá hatalmas summát, kétezer raqot helyezett letétbe egy megbízható ventriai kalmárnál, aki befektette azt a fiú nevében. Sperian, aki világéletében szegény volt, most a legmerészebb álmát is meghaladó gazdagságra tett szert. Nála gyengébb jel eműeket valószínűleg ez arra csábított volna, hogy a pénz egy részét saját zsebükbe tegyék, de Decado, mint mindig, most is remekül ítélt meg másokat. Sperian már a kezdetektől bizonyította, hogy érdemes a bizalomra.

Mivel nem volt járatos a pénzügyekben, és írni sem tudott, felkérte Greavast, hogy segítsen az összeg felhasználásában, és egyben igyekezett részt venni

Skilgannon iskoláztatásában is, ami kemény diónak bizonyult, mivel a kertész csak keveset konyított hozzá, hogy mit is kel ene tanulnia a fiúnak. Ráadásul az első

időben gyámolítottja sem könnyítette meg a dolgát, akinek szívét elöntötte a keserűség, és gyakran kiabált vele és Greavasszal, figyelmen kívül hagyva azok utasításait.

Tanulmányait egyre jobban elhanyagolta, és a félév végén átminősítették a második osztályba. Ahelyett, hogy beismerte volna, ezt saját lustaságának köszönheti, ordibálni kezdett Greavasszal, és azt kiabálta, mindennek nem más az oka, mint hogy egyik gyámolítója egy homokos.

Greavas még azon az éjszakán összepakolt és távozott.

Skilgannon fékezhetetlen dühvel futkosott fel-alá a házban, míg le nem csil apodott valamelyest. Sperian a kertben üldögélve talált rá, és a férfi jól láthatóan dühös volt.

Szégyel hetnéd magad! förmedt rá a fiúra.

Skilgannon káromkodott egyet, mire Sperian olyat tett, amit egyetlen felnőtt sem tett még a fiúval. Lépett egyet előre, és pofon vágta a hőbörgőt, aki ettől félig-meddig elkábult. A kertész karcsú, de ugyanakkor erős férfi volt.

És én szégyenkezem miattad vetette még oda gyámja, majd távozott.

Skilgannon ott maradt lángoló arccal a kertben, és érezte,

hogy emésztő harag dagad a keblében. Először arra gondolt, kerít egy kést, és leszúrja Speriant, de amilyen gyorsan felhorgadt haragja, éppen olyan gyorsan el is csitult. Ekkor letelepedett a kertész építette apró, díszes tavacska partjára, és arra gondolt, hogy a gyámjának igaza van.

Molaire itt bukkant rá egy órával később a még mindig a gondolataival birkózó fiúra.

Hoztam egy kis gyümölcskenyeret ült le mel é az asszony.

Köszönöm. Tudod, hova ment Greavas?

Szerintem a Vadaskert-kapu tavernában találod. Ott vannak szobák is.

Most nyilván gyűlöl.

Amit mondtál, az volt a gyűlöletes, Olek. Rettenetesen megsértetted.

Nem ál t szándékomban.

Tudom, és az a legjobb, ha tanulsz belőle. Sose mondj olyat első dühödben, amit nem úgy gondolsz! A szavak élesebbek lehetnek a késnél is, és ezek a sebek néha sosem gyógyulnak be.

Egy órával később, bár a hold már magasan járt, Skilgannon belépett a Vadaskert-kapu tavernába. Greavas az egyik sarokasztalnál üldögélt egymagában, és még a tizennégy éves fiú is érezte, a színész nagyon kirí a környezetből. A legtöbb vendég kétkezi munkás vagy iparos volt: nagydarab, szakál as férfiak, akiket megkeményített a munkában eltöltött sok év. A felhasított uj ú selyeminget viselő karcsú színész, akinek festett szőke haján már kiütköztek az őszes tövek, olyan volt ebben a környezetben, akár egy világítótorony.

Skilgannon odalépett hozzá. Látta a szomorúságot Greavas szemében, és a bűntudat kőként nehezedett szívére.

Annyira sajnálom, Greavas kezdett bele mondókájába, és könnyek gyűltek a szemébe.

Talán tényleg homokos vagyok, úgyhogy ne izgasd magad. Ezzel Greavas elfordította a fejét, és kibámult az ablakon.

Nem vagy homokos. A barátom vagy, és én szeretlek.

Bocsáss meg és gyere haza! Bocsáss meg nekem, Greavas!

A színész merev tartása el azult, és felál t székéből.

Persze, hogy megbocsátok, te ostoba kölyök.

Skilgannon csak ekkor jött rá, hogy a tavernába gyűltek körében csend támadt. Körülnézett, és látta, hogy egy inas arcú, szikár férfi őt bámulja. Az alak szeme rosszindulatúan csil ogott.

Elég baj, hogy a hozzá hasonlók itt lehetnek szólt oda társainak , nincs szükség még arra is, hogy a kis altáji játszópajtásai is itt parádézzanak.

Skilgannont szinte főbe kólintotta ez a mondat. Greavas odalépett mel é.

Ideje menni, Olek. Majd később visszajövök a holmimért.

Neked csak egy alapos verésre van szükséged vetette oda a férfi, és váratlanul a színész felé lépett.

Neked pedig egy alapos fürdésre. És esetleg valamivel kevesebb hagymaevésre. A leheleted még egy ökröt is leterítene.

A férfi meglendített az öklét, de a színész elhajolt, és az ütés ártalmatlanul süvített el mel ette. Az egyensúlyát vesztett férfi elbotlott Greavas kinyújtott lábában, és rázuhant az egyik asztalra, alaposan beverte az ál át és a földre esett. Tántorogva próbált talpra ál ni, de ismét elesett.

Greavas kézen fogta a fiút, és kivezette.

Meg tudod ezt nekem tanítani? kérdezte Skilgannon.

Hát persze, kedves fiam.

Már a házuk kapujánál jártak, amikor az ifjú megtorpant.

Tényleg sajnálom, Greavas. Molaire azt mondta, hogy vannak olyan szavak ütötte sebek, amelyek sosem gyógyulnak be. Ez begyógyul, ugye?

A színész összeborzolta a fiú haját.

Már be is gyógyult, Olek. De mikor sértetted fel az arcod?

Sperian pofon vágott.

Akkor talán tőle is bocsánatot kel ene kérned.

De hát, ő vágott pofon engem!

Sperian az egyik leggyengédebb ember, aki csak él. A neked adott pofon sokkal jobban fáj neki, mint amennyire a te arcod sajog. Menj és keresd meg! És köss vele is békét!

Sperian a kert nyugati végében a palántákat locsolta, amikor Skilgannon rábukkant.

Visszahoztad? kérdezte a kertész.

Igen, Sperian. Bocsánatot kértem tőle, és ő

megbocsátott.

Jó fiú. Az apád büszke lenne rád.

Azt akarom mondani, hogy

A kertész megrázta a fejét.

Nem kel semmit mondanod, kölyök. Inkább segíts nekem ezekkel a palántákkal! Oda akarom ültetni őket, ahol egész délelőtt süt a nap: a kút fala mel é.

Soha többé nem okozok neked csalódást, Sperian. Soha többé.

A kertész szeretettel pil antott a fiúra, és egy pil anatig nem szólt semmit, majd vál on veregette Skilgannont.

Hozd azt a két palántát, de legyél óvatos! Nehogy kiszóródjon a föld!

Tíz év elteltével az emléktől még mindig gombóc gyűlt a torkába. Skilgannon felál t, vetett még egy pil antást a domb alatt húzódó síkságra, majd visszabal agott várakozó társaihoz.

Braygan már aludt, de Rabalyn a lovak mel ett üldögélt, kezében fogva azok kantárját.

Most már mehetsz aludni szólt oda a harcos.

Megpróbálta valaki el opni a lovakat?

Nem, de azért őrködtem. Egész végig.

Skilgannon felsóhajtott.

Jól csináltad, kölyök. Tudtam, hogy megbízhatok benned.

Hetedik fejezet

Rabalyn szunyókált egy darabig, hogy azután levegő után kapkodva riadjon fel rémálmából. Arca fázott, és amikor megérintette, vizesnek és nyirkosnak érezte. Esett egy kis eső, amitől ruhái átáztak. Az arcán és a lábán gyógyuló bőr égni és viszketni kezdett, de a fiú ügyet sem vetett a fájdalomra, hanem talpra kecmergett. Skilgannon hátát egy fának támasztva ült: csuklyáját arcába húzta, feje pedig mel ére bukott. Rabalyn innen nem tudta megmondani, hogy alszik-e vagy sem. Óvatosan és nesztelenül indult meg a harcos felé. Lámpás testvér ekkor felemelte a fejét: a holdfényben úgy tűnt, mintha szeme simára csiszolt fémből lenne.

Nem tudok aludni nyögte ki a fiú.

Rosszat álmodtál?

Igen. Már nem emlékszem, mit, de megrémültem.

Gyere ide és ülj le! Rabalyn lesöpörte az egyik lapos szikláról a nedves leveleket, és ráült a kődarabra. Lámpás odalökött neki egy összegöngyölt takarót, és a fiú hálásan burkolózott bele.

A csatabárdos férfi elképesztő dolgot művelt szólalt meg. Öreg, de mégis le tudta gyűrni azokat az embereket.

Egykor a Halhatatlanoknál szolgált. Valóban kemény ember bólintott Skilgannon. Nehéz elhinni, hogy létezett olyan sereg, ami le tudta győzni őket.

Ki győzte le őket?

A drenaiak a Skeln-hágónál. Öt évvel ezelőtt történt, és ott halt meg Gorben is.

Emlékszem a császár halálára: egy hétig gyászoltunk Skepthiában. Mindenkinek hamut kel ett szórni a fejére, ami nagyon viszketett. Mindenki azt mondta, hogy az uralkodó nagy ember volt, majd nem sokkal később már mindenki azt mondogatta, hogy rettenetes ember volt.

Nagyon zavarosnak tűnt az egész. Most végül is melyik az igaz?

Azt hiszem, mindkettő. Amikor meghalt, ő rendelkezett Kelet minden földje felett. Akkor még senki sem tudhatta, hogy örökösei méltónak bizonyulnak-e örökségükre, így az emberek óvatosan fogalmaztak, és dicsőítették a halott császárt. Amikor pedig kitört a polgárháború, és Tantria, Naashan, meg más országok leváltak a birodalomról, az emberek egyre merészebbek lettek, és már csak hódító zsarnokként emlegették.

Te ismerted őt? kérdezte a kölyök. Tényleg zsarnok volt?

Nem, nem ismertem, de egyszer láttam. Eljött Naashanba, kétezer Halhatatlannal az oldalán. Hatalmas felvonulást rendeztek, és több ezer virágot szórtak a Nagy sugárútra. Tízezer ember gyűlt össze, hogy lássa el ovagolni az uralkodót, aki remekül nézett ki: széles vál ú, sólyomszemű férfi volt. Hogy zsarnok volt-e? Igen. Végzett mindenkivel, aki szembeszál t vele, és még azokat is megölette, akiről azt gondolta, hogy szembeszál nának vele. A családjukat is legyilkoltatta. Hűséges követői azt mondogatták, hogy egyetlen vágy hajtotta: békét akart teremteni a birodalomban. Amikor hódításai véget értek, egy darabig valóban béke honolt. Így hát egyszerre volt nagy és rettenetes uralkodó.

Akkor már katona voltál?

Nem. Nem sokkal lehettem idősebb, mint most te, és a felvonulásra a barátommal, Greavasszal mentem.

Miért utazott a császár Naashanba?

Az új király koronázására érkezett. A saját bábkirálya koronázására. Ez egy hosszú történet, és túl fáradt vagyok, hogy elmeséljem az egészet. Röviden csak annyit, hogy korábban megtámadta Naashant, és bekebelezte a birodalmába. A naashani császár csatában esett el, Gorben pedig saját hívét ültette a trónra, akit Bokramnak hívtak. Kezdetben az emberek elégedetten éltek, hiszen a háború véget ért, és a béke nagyon-nagyon vonzónak tűnt.

Rabalyn ásított egyet: az egész történelemlecke rettentően zavarosnak tűnt, és kifárasztotta. A háború békét hozott, a béke meg háborút. Mégsem akart elaludni: volt valami megnyugtató, sőt kel emes abban, ahogy ott üldögélt az éjszaka csendjében, és Skilgannonnal beszélgetett.

Nagy lovat ült meg a császár?

A harcos elmosolyodott.

Jól van, beszélgessünk hát a fontosabb témákról!

Csodálatos lova volt: tizenhét markos, és fekete, akár a legsötétebb éjszaka. A lószerszámot arannyal verték ki, akárcsak a nyerget. Olyan csatamén volt az, amilyet azóta sem láttam.

Én is szeretnék egy ilyen lovat.

Melyik ember ne szeretne?

A Halhatatlanok jó lovakat ültek meg?

Nem. Ők nehéz vértezetű gyalogosok voltak, akik tökéletesen egyszerre tudtak lépni. Fekete-arany díszpáncélt viseltek: mind jóképű férfi volt, büszke és vad tekintettel. Néztem őket, és az áhítattól elál t a szavam. A nevük tökéletesen il ett hozzájuk: isteneknek tűntek előttem.

Miért hívták őket Halhatatlanoknak?

Mert a csatában elesett Halhatatlanok helyét más ezredekből előléptetett férfiak foglalták el, így létszámuk mindig tízezerre rúgott. Ily módon az ezred valóban halhatatlan volt. Tudsz követni? Ugyanakkor a név egy idő

után mást is kezdett jelenteni. A Halhatatlanokat nem lehetett legyőzni. Az istenekhez hasonlóan ők sem veszítettek.

De igenis veszítettek.

Igen, igaz. Egyszer. És ez a végüket jelentette.

Rabalyn lemászott a szikláról és leheveredett a földre. A takaró melegen burkolta be testét. Karját a feje alá tette, és lehunyta a szemét.

Hogy lett belőled katona? kérdezte az álmossággal viaskodva.

Annak születtem. Apám Tűzöklű Decado volt, az ő apja pedig Lovasúr Olek. Az ő apját Szétzúzó Decadónak hívták. Harcosok sora előzött meg engem, Rabalyn: családunk az idők kezdete óta csatákban küzd. Vagy legalábbis apám mindig ezt mondogatta. A fiú hal otta, hogy a férfi felsóhajt. De mindig mások csatáiban küzdünk, és mindig meghalunk, ilyen vagy olyan vesztett ügyért.

A fiad is harcos lesz?

Nincs fiam, és talán ez így is van jól. A világnak nem kel enek többé harcosok. Olyan remek fiatalemberek kel enek, amilyen te vagy. Olyan emberek, akikből tanítók, földművesek vagy felcserek lesznek. Vagy színészek, kertészek, poéták.

Lámpás testvér elhal gatott. Rabalynnak még lett volna több kérdése Gorben lováról, de amikor megpróbálta megfogalmazni őket, álomtalan álom tört rá és ragadta magával.

Skilgannon az alvó Rabalynt nézte, és a pil anat törtrészéig melengető érzés suhant át rajta, ahogy a kölyökre gondolt.

De az érzés máris tovatűnt, mivel Skilgannon szívében nem volt helye ilyen érzelmeknek. A barátság csak gyengíti a harcost. Az ember egyedül jön a világra, és egyedül is távozik onnan. Az a legjobb, ha nem támaszkodunk senkire, nem szeretünk senkit. A kardmester felsóhajtott: könnyű ezt mondani. Még el is hitte, egészen addig, amíg gondolatai Jiannára nem terelődtek.

A Boszorkánykirálynőre.

Érthetetlen volt, miként válhatott egy olyan gyönyörű

teremtés, mint a királynő, olyan fagyossá és halálossá.

Fáradtság tört rá, nekidőlt hát a fának, és lehunyta a szemét.

A császári parádé már csak azért is emlékezetes maradt a tizenöt éves Skilgannon számára, mert akkor látott először elefántokat. Greavas mel ett ál t, és teljesen lenyűgözte a hat irdatlan jószág fensége és ereje. Az ál atok homlokát és szügyét a délelőtti napsütésben csil ogó ezüst láncvért fedte. És azok az agyarak! A legalább négy láb hosszú csonttüskék fehéraranyként ragyogtak. Az óriási hátakon fatornyok imbolyogtak, mindegyikben négy ventriai íjásszal.

Ezek a bestiák kevésbé hasznosak, mint amilyennek látszanak jegyezte meg Greavas. Könnyen pánikba esnek, és megfutnak. Ilyenkor pedig saját soraikat tapossák le.

De hát annyira lenyűgözőek!

Ez igaz: tényleg csodálatos teremtmények.

Azután jöttek a frissen felál ított naashani Kopjások, a megkoronázására váró Bokramhoz hű csapatok. Maga a leendő király lovagolt az élükön: vékony férfi volt, szikár arccal és résnyire húzott szemmel. Magas, hengerszerű

ezüstsisakot és mel vértet viselt, de díszesen megmunkált láncvértje fehéraranyban tündökölt.

Ó, miként buknak el a hatalmasok! suttogta Greavas.

Minden naashani ismerte Bokram történetét. Az öreg császár három évvel ezelőtt minden címétől megfosztotta a férfit és száműzte, aki Ventriába menekült, és ott elszegődött Gorben szolgálatába. Nem sokkal később a ventriaiak megtámadták Naashan nyugati felét, és bár a császárság két éven át kitartott, az öreg uralkodó végül elesett egy csatában, testét a Halhatatlanok vaskardjai járták át. Azt suttogták, hogy amikor a király már haldokolt, Bokram odarohant hozzá, és beszélt vele, mielőtt tőrét a vénember szemébe döfte volna. A naashani sereg elmenekült, Bokram pedig bevonult a fővárosba, ahol a mai napon királ yá koronázzák az igazi uralkodó, Ventriai Gorben színe előtt.

Nem lenne szabad Bokram el en beszélned figyelmeztette Skilgannon Greavast. Nyers ember, és azt tartják róla, minden suttogás eljut a fülébe.

Szerintem igazuk is van azoknak, akik ezt mondják, bárkik legyenek is azok. A nemesek közül máris sokakat letartóztattak, és jó páran elmenekültek. A császár özvegyére és lányára, Jiannára halálos ítéletet mondtak ki.

Miért akarnak nőket megölni?

Ez a bevett gyakorlat, Olek. A régi királyi vérvonal minden tagjának halnia kel , mert így senki sem lázadhat Bokram és az új dinasztia el en, és egyetlen nő sem adhat életet új el enségeknek a jövőben.

Remélem, nem találják meg őket.

Én is bízom benne dünnyögte Greavas. A császár lánya roppant aranyos gyermek. Gyermeket mondok, pedig már majdnem tizenhat éves, és mostanra valószínűleg elképesztően gyönyörű nővé serdült.

Láttad őt?

Ó, hogyne! Sokszor láttam, mivel én tanítottam költészetre és táncolni.

Skilgannon döbbenten ál t. Azonban egy szót sem szólt, mivel abban a pil anatban felbukkant Gorben császár, a valaha látott legcsodásabb csatamén hátán. Az uralkodó erős ember volt, szénfeketén csil ogó haj al és szakál al.

Bokramtól eltérően ő nem fehérarany láncvértet viselt: kiváló minőségű páncél burkolta testét, amelyet azonban inkább harcra és nem díszfelvonulásra terveztek. Mögötte menetelt a kétezer Halhatatlan.

Itt jön a valódi hatalom mondta Greavas. Nézd meg alaposan a császárt, Olek! Ebben a pil anatban ő a világ leghatalmasabb férfiúja. Rendelkezik mindennel, amit csak ember kívánhat: elbűvölő, erős, karizmatikus és elképesztően bátor. Az emberei bálványozzák, és van célja. Egyetlenegy hiányossággal bír mindössze.

És az mi?

Nincsenek gyermekei, ezért birodalma futóhomokra épül.

Ő a habarcs, ami összetartja várának falait. Ha meghal, a birodalom omladozni kezd.

Ezután már csak ál tak és nézték, ahogy a menet elhalad, majd átküzdötték magukat a tömegen és nekivágtak az otthonukhoz vezető széles sugárútnak.

Láttad Boraniust? kérdezte Greavas.

Nem. Hol volt?

Bokram mögött lovagolt: ő a kopjások kapitánya. Nem is rossz egy tizennyolc éves ifjútól, bár gondolom az sokat segít, ha az új király a bácsikád. De most jobb lesz, ha sietünk, különben lekésed a találkozódat Malanekkel.

Eljössz megnézni?

Greavas megrázta a fejét.

Ügyeket kel intéznem, majd este találkozunk. Legjobb lesz, ha futsz, Olek! Malanek nem a türelméről híres.

Ezzel a színész búcsút intett, és átkelt a sugárút másik oldalára. Skilgannon tekintete elkísérte: tanára újabban sokat titkolózott, és néha napokra eltűnt mindenféle magyarázat nélkül, most meg kiderült, hogy egykor Jianna hercegnőt tanította. Skilgannon erre elvigyorodott: Greavas felnőtt élete java részében hercegnőket alakított a

színpadon, hát ki lehetett volna nála alkalmasabb a tanár szerepére?

A fiú megfogadta a színész tanácsát és futásnak eredt: utcákon és sikátorokon vágott át, majd felkapaszkodott a Cédrus-dombra. A kupolás templomból sárga köntöst viselő papok sorjáztak elő, Skilgannon pedig átcikázott közöttük, és folytatta útját a Régi Akadémia épülettömbjei felé, amelyeket évekkel ezelőtt eladtak, a barakkokat pedig fényűző szál ásokká alakították át a Naashanba érkező

látogatók számára. A palotához való közelségük ideális lakóhelynek bizonyult az országot felkereső udvaroncoknak és követeknek.

A kapunál ál ó egyik őr odaintett Skilgannonnak, amikor a fiú bevágtatott. Már jó ideje nem kérték tőle a belépési engedélyét, ami egyszerre zavarta és töltötte el örömmel.

Így könnyebben jutott be ugyan Malanekhez, de a könnyelműség bosszantotta. A Régi Akadémia számos lakója befolyásos és fontos ember volt, és ahogy azt Decado egyszer elmagyarázta, minden hatalmasságnak vannak el enségei. Ezt diktálta a természet törvénye. Ha pedig az őrök hanyaggá válnak, egy napon rossz embert engednek majd be, és akkor vér fog folyni.

Azonban végtére is ez nem Skilgannon gondja volt. A fiú felszaladt az egykori ebédlőhöz vezető kőlépcsőkön, és belépett a terembe, amelyet edzőpályává alakították át, és mászható kötelekkel, tornaszekrényekkel, fürdőkkel és

masszírozó asztalokkal rakták tele. Akadtak itt íjász és gerelyhajító céltáblák, a kardok pedig hosszú sorokban ál tak többségük fából készült, de akadt néhány éles fémfegyver is. Egy másik fegyverál ványon dobófegyverek sorakoztak: kések és fogazott élű, csil ogó korongok.

Malanek a távolabbi kardál ványnál ál t, és két összeil ő

szablya egyensúlyát próbálgatta éppen. Skilgannon megál t, hogy szemügyre vegye a kardmestert. A magas férfi karcsúnak tűnt, pedig izmos testfelépítéssel bírt. Haját hátul egészen a füléig leborotváltatta, akárcsak a halántéka körüli részt. A feje búbján ülő fekete üstökét rövidre vágatta, és elöl ék alakúra formálta, hátul pedig lófarokba fonta. A férfi deréktól felfelé meztelen volt, így jól látszott a mel ére tetovált párduc, valamint az alkarját díszítő másik két rajzolat. Az egyiken egy pók gubbasztott, a másikon pedig egy kígyó tekergett: feje a kardmester jobb vál ánál ál apodott meg. Malanek tudomást sem vett a fiúról, ehelyett a terem közepére sétált.

Először finoman lendítette meg a szablyákat, majd egyre gyorsabban forgatta őket, végül ő maga is szökel ni és pörögni kezdett, hogy el azítsa izmait. A kardmester elképesztő kecsességgel mozgott, Skilgannon pedig izgatott várakozással figyelte a befejezést, ami mindig lenyűgözte. Malanek a levegőbe dobta a pengéket, majd vetett egy bukfencet előre. Amikor átgördült a vál án, és talpra szökkent, a levegőbe lökte mindkét kezét, és uj ai összezárultak a pörgő fegyverek markolatán. Skilgannon

elismerően tapsolt, amire Malanek bólintott, de nem mosolyodott el. Ehelyett az egyik pengét szó nélkül a fiú felé dobta: a borotvaéles kard forogva szelte át a levegőt.

Decado fia a fegyverre összpontosított, majd fürgén oldalra lépett és keze lecsapott a markolatra. Majdnem sikerült elkapnia, de végül kicsúszott a kezéből. A penge leesett, és lepattant csupasz lábáról, amely ettől kissé vérezni kezdett.

Malanek odasétált és szemügyre vette a sekély vágást.

Ez semmiség jelentette ki. A seb magától bezárul.

Most pedig menj és készülődj!

Majdnem elkaptam.

A majdnem mit sem ér. Megpróbáltad a kezedbe képzelni a kardot. Ne tedd többet, fiú!

Malanek a következő két órában különféle gyakorlatokkal gyötörte Skilgannont: tanítványa futott, mászott, szekrényt ugrott és súlyt emelt. Nagyjából tízpercenként kapott egy egyperces pihenőt, majd a gyakorlás folytatódott. A kardmester végül kezébe vette a két szablyát, az egyiket a fiú kezébe nyomta, majd váratlanul támadásba lendült.

Skilgannon meglepődött: ilyenkor általában fel kel ett öltenie a bélelt bőr mel vértet és a karvédőket. Máskor, amikor komolyabb edzést tartottak, Malanek ragaszkodott hozzá, hogy felvegye még a fejvédőt is. Most azonban nem

viselt semmit, de azért tőle telhetően igyekezett védekezni.

A kardmester szintén nem vett magára vértet, így Skilgannon meg sem próbálta áttörni védelmét. Tanára egyszer csak hátralépett.

Mit művelsz? kérdezte fagyos hangon.

Védem magam, uram.

És melyik a legjobb védekezés?

A támadás. De maga nem visel

Figyelj rám, fiú! csattant fel Malanek. A mai lecke úgy ér véget, hogy vér ontatik. Vagy a tiéd, vagy az enyém.

Most pedig emeld fel a pengét, vagy tedd a földre, és eredj haza!

Skilgannon a férfira nézett, majd a földre tette a szablyát és megindult a lépcső felé.

Megijedtél? szisszent rá Malanek.

Skilgannon erre megfordult.

Csak attól, hogy megsebzem, uram.

Gyere ide! intette magához a kardmester. A fiú

engedelmeskedett. Nézd meg a testem! Látod a sebeket? Itt van például ez mutatott a mel kasán látható sebre. Egy kopja ütötte: azt hittem, végez velem. Ez itt egy tőr nyoma. Rábökött egy cakkos vágásra, amely a vál án tekergő kígyófejet szelte át. Ezt a barátod, Boranius okozta az egyik gyakorlás alkalmával. Eleredt a vérem, de túléltem. Egy örökkévalóságig játszadozhatunk ebben a teremben ezekkel a kardokkal, te akkor sem leszel harcos.

Amíg nem nézel szembe az igazi fenyegetéssel, nem tudod, miként birkózz meg vele. És most kövess! A kardmester az egyik falra erősített polchoz sétált, amelyen gyolcsok, egy görbe tű, gombolyag cérna, valamint egy borral és egy mézzel töltött korsó pihent. Egyikünknek ma vére ontatik. Nagyon valószínű, hogy ez te leszel, Olek. A seb fájni és kínozni fog. Ha ügyesen küzdesz, kis sebet kapsz. Ha nem, akkor a sérülés komoly is lehet, akár halálos is.

Ennek semmi értelme.

És a háborúnak van? kérdezett vissza Malanek. Dönts hát! Maradj, vagy menj! De ha elmész, soha többé nem akarlak látni az edzőtermemben.

Skilgannon menni akart, de tizenöt évesen képtelen volt elviselni a meghátrálás szégyenét.

Harcolok.

Akkor kezdjük!

Az erdőben üldögélő Skilgannonnak eszébe jutott a sebből sugárzó fájdalom. A mel ére kapott vágás hét hüvelyk hosszú volt: úgy vérzett, akár egy leszúrt disznó, és a seb még hetekig kínozta ezután. Vad harcot vívott a kardmesterrel, és valahol a küzdelem közben elfelejtette, hogy Malanek a tanára. A pengék pörögtek-forogtak, összecsattantak és a fiú úgy verekedett, mintha az élete függött volna a végkimeneteltől. Végül még a halált is megkockáztatta, amikor gyilkos csapást mért Malanek torkára. A kardmestert egyedül fürgesége és veleszületett tehetsége mentette meg: sikerült lebuknia és félrehajolnia a csapás elől. De a kard még így is felnyitotta a mel ét és vér fröcskölt a levegőbe.

Skilgannon pedig csak ekkor döbbent rá, hogy ő maga éppen csak elkerülte a halálos csapást, de tanára pengéje így is felhasította a mel ét. Lépett egyet hátra, amikor ömleni kezdett a sebből a vér. Malanek a legeslegutolsó pil anatban fordította el pengéjét, ami éppen csak karcolta a fiú bőrét. Ha a kardmester akarta volna, szablyájával átdöfhette volna Skilgannon szívét.

A két küzdő egymásra nézett.

Remélem, egy napon tudása felét birtokolni fogom majd, uram szólalt meg Decado fia.

Jobb leszel nálam, Olek. Egy év múlva már nem lesz semmi, amit taníthatnék neked. Remek kardforgató válik belőled: egyike a legjobbaknak.

Olyan jó, mint Boranius?

Ezt nehéz megmondani, fiú. A Boraniushoz hasonló férfiak ritkák. Boranius született gyilkos, és gyorsabb a keze mindenkinél, akivel valaha is találkoztam.

Le tudná győzni őt, uram?

Már nem. Képességei meghaladják az enyémet: már most olyan jó, mint Agasarsis, ami nem járul hozzá ahhoz, hogy jobban kedveljék egymást.

A délelőtt közepére az utazók hozzávetőlegesen tizenegy mérföldet tettek meg, maguk mögött hagyták a sűrű erdőt és kiértek a dimbes-dombos megművelt földekre.

Menekültek oszlopai vonultak az úton, ahogy több száz fáradt ember vánszorgott a hely felé, ahol viszonylagos biztonságot reméltek találni.

A napot sűrű fel egek takarták el: szürke és hűvös délelőtt volt. Braygannak végre sikerült megtalálnia a lovaglás ritmusát, legalábbis ami az ügetést il eti. Könnyű vágtánál

még mindig esetlenül pattogott ide-oda, és a nyeregkápába kapaszkodott. Skilgannon haladt elöl, el enséges lovasok után kutatva. Több járőrt is megpil antott, de egyik sem közelítette meg a menekülteket.

A délután már az alkonyba hanyatlott, amikor a felhők szétváltak és ragyogó napfény öntötte el a menetoszlopot, ami jobb kedvre derítette a menekülőket. A messze elöl lovagló Skilgannon egyszer csak azt vette észre, hogy az emberek megál nak, és egy helyre tömörülnek. A menetoszlopot megtorpanásra késztető hír a bozóttűznél is gyorsabban vágtatott hátrafelé.

Kiderült, hogy Mel icane elesett, és senki sem tudja, mi lett a tantriai királ yal vagy seregének maradékával. Mindenki megértette viszont, hogy eddigi útjuk értelmét vesztette.

Már nem ál tak a falak, amelyek között menedéket reméltek találni. Az emberek a földre rogytak, akadt, aki sírt, mások üres tekintettel meredtek a távolba. Rettegéssel a szívükben hagyták el földjeiket, és féltek visszatérni oda, de most már nem volt hova menniük.

Skilgannon északnyugat felé vágtatott, és ott szál t le a lováról, ahol a legtöbb menekülő gyűlt össze. Itt több páncélos kopjást is megpil antott, akik a tantriai sereg sárga köpenyét viselték, és éppen megpróbáltak választ adni az ordibálva feltett kérdésekre, bár a legtöbbre ők maguk sem ismerték azt. A lóháton ülő Skilgannon

összerakosgatta a hal ott híreket. A király öngyilkosságot követett el vagy azok végeztek vele, akiket híveinek tartott.

A város kapuit megnyitották, így a datiaiak el enál ás nélkül vonulhattak be. A hírek szerint sor került némi fosztogatásra és akadtak városlakók, akiket megtámadtak, de a városban jelenleg a hadijog szabályai voltak érvényesek. A legborzalmasabb esetre akkor került sor, amikor szabadon engedték az aréna fenevadjait. A lények beszabadultak a lakott területekre, és válogatás nélkül öldösték az embereket, amíg le nem vadászták őket. Skilgannon ezután visszalovagolt a várakozó Brayganhoz és Rabalynhoz.

És most mihez kezdünk? tudakolta az apró termetű pap.

Bemegyünk a városba, hiszen ezért jöttünk.

Akkor hát vége a háborúnak?

Nincs vége, csak az első szakasz zárult le. Most fog támadni a naashani sereg.

Ezt nem értem. A naashaniak a szövetségeseink. Miért nem jöttek korábban?

A bárány a farkassal kötött szövetséget, Braygan. A királynő uralni akarja ezeket a földeket, akárcsak Datiát és Dospilist. A tantriai király halott, így a királynő bosszúál ó felszabadítóként érkezik majd, és szépen megköszöni a megrémített nép háláját.

Hát nincs benne semmi becsület? kérdezte Rabalyn.

Becsület? hahotázott nyersen Skilgannon. Ő uralkodó, fiú. A becsület olyan köpönyeg, amelyet akkor visel, amikor neki tetszik. Gondolj csak a bölcs mondásra: Minél hangosabban bizonygatja valaki a becsületességét, annál gyakrabban számold meg a kanalaidat! Az uralkodók között ne keress köznapi erényeket!

Biztonságban leszünk a városban? érdeklődött Braygan.

A harcos vál at vont.

Nem ismerem a választ, de biztonságosabb lesz, mint tegnap volt. Viszont a lovakat szélnek kel majd eresztenünk, és gyalog kel továbbmennünk.

Miért? vágott közbe Rabalyn.

Skilgannon látta az ifjú arcára kiülő fájdalmat.

Nincs más választásunk, mivel ezek megbil ogozott lovak.

Halott datiai kopjásoktól szedtük el őket. Szerinted bölcs dolog lenne egy meghódított országban lopott lovakon közlekedni? Megtartjuk őket addig, amíg el nem érjük a városra néző dombokat. Ne aggódj, semmi bajuk nem lesz.

És most induljunk!

Skilgannon megfordította hátasát, kikerülte a menekülőket,

és átvágott a mezőn. A város eleste valóságos áldás volt a harcos számára. Most, hogy a háborúnak ez a szakasza véget ért, valamivel egyszerűbb lesz bejutni a városba és kijönni onnan. Ezután könnyebben lehet készleteket találni, és kevesebb gonddal jár északra utazni, Sherak és a Namib-sivatag felé. Naashan seregei nyilván délről érkeznek majd, a datiai és dospilisi hadak pedig arrafelé vonulnak, hogy megütközzenek velük, így északon várhatóan csak kevés hadmozdulatra kerül sor.

Az útitársak több órán át lovagoltak néma csendben. Bár a vidék laposnak tűnt, valójában becsapósnak bizonyult, mert telve volt rejtett vízmosással és horpadással. Skilgannon lassan és óvatosan lovagolt, tapasztalt szeme folyamatosan fürkészte a tájat. A környék kiválóan alkalmas volt rajtaütésre: akár nagyobb haderő is elrejtőzhetett a vízmosásokban vagy a patakparton növő dús sásban. A harcos számos hasonló rajtaütést hajtott végre a naashani felkelés kezdetén.

Hamarosan ismét menekültekre bukkantak, akik egyre fáradtabban bandukoltak a bizonytalan jövő felé. Az emberek a sástengeren törtek át, rövidebb utat keresve a dombok felé. A lovak patája alatt vizenyős és szivacsos talaj cuppogott, és az északnyugat felé özönlő embertömeg miatt az előrejutás lelassult. Még a lóháton ülő Skilgannon is éppen csak látta a sás tetejét. Újabb fél mérföldet tettek meg vánszorogva, miközben a felzavart muslicák csapatostul emelkedtek a levegőbe, és ott zümmögtek a

lovasok és hátasaik feje körül. Az ál atok hátravetették fejüket, fülüket pedig előrefordították. Egyre melegebb lett, és a harcos érezte, hogy verítékpatak csordul le a hátán.

Ekkor valahonnan elölről a színtiszta rettegés sikolya tépte szét a csendet, mire Skilgannon megál ította hátasát. A sás felett ki tudott venni egy testet, amely kicsavarodva felrepült a levegőbe. Újabb sikoly harsant, amely váratlanul és durván szakadt félbe.

Emberek kezdtek el visszafelé özönleni Skilgannon mel ett, ahogy az életüket mentették. A váratlan mozgás megriasztotta a lovakat: a harcos hátasa felágaskodott, és a férfinak küzdenie kel ett, hogy megzabolázza. Braygan kipottyant a nyeregből, lova pedig megfordult és elvágtatott dél felé. Rabalyn paripája elrobogott a kardmester mel ett: a fiú hiábavalóan küzdött a kantárral.

Enyhe szel ő borzolta fel a sást, és Skilgannon lova megérzett valami szagot. Bármennyire jó lovas volt is a férfi, hátasa hirtelen remegni kezdett, ismét felágaskodott, és kilőtt, elnyargalva Braygan immár lovas nélküli ál ata után.

A harcosnak nem nagyon volt választása, így hagyta, hadd fusson lova egy darabig, de közben könnyedén, ám folyamatosan húzta hátrafelé a zablát. Amikor szilárdabb talajra értek, Skilgannon hátradőlt a nyeregben és nyugodt hangon, halkan felkiáltott:

Hőha, hé! A herélt, ami úgy érezte, megmenekült a közvetlen veszélytől, engedelmeskedett a parancsnak és visszaváltott ügetésbe, majd végül megál t. A harcos megveregette az ál at hosszú nyakát, majd lovát visszafordította észak felé.

Tekintete végigpásztázta az immár negyed mérfölddel maga mögött hagyott sásost. Az emberek még mindig összevissza rohangásztak.

És ekkor megpil antotta a bestiát.

Magasságát hét lábra becsülte, és a lény testét fekete bunda fedte. Skilgannon egy pil anatra azt hitte, medvét lát, de ekkor a teremtmény megfordult. A szörnyetegnek izmos vál a, hosszú karja volt, de teste csípőnél elkeskenyedett, és hosszú lábakban végződött. Erős nyakán irdatlan, előreugró fej ült, fogai meghosszabbodtak, akár egy farkasé. Pofáját és torkát vér borította. A hatalmas koponya egyik oldalról a másikra bil ent, majd a fenevad előreszökkent: termetéhez képest elképesztő fürgeséggel mozgott. Az egyik menekülő nő nyomába eredt, rávetette magát az asszonyra, és fogai szétmorzsolták a koponyáját.

A szerencsétlen összerogyott egy pil anat alatt halott volt.

A sás közül újabb fenevad bukkant elő: a foltos szürke bundájú lény megrohanta társát. A két behemót felágaskodott és egymásnak estek. Végül a fekete medvelény feladta a küzdelmet, és elhátrált, átengedve a táplálékot a szürke bundás jövevénynek.

Skilgannon már hal ott az arénabestiákról , vagy más néven az eggyéforrtakról, de eddig még nem látott egyet sem. Azt rebesgették róluk, hogy renegát nadír sámánok teremtették őket fizetségül a tantriai királynak. Hal ott meséket a bizarr rítusokról, amelyek szerint rabokat vonszoltak ki tömlöceikből, hogy azután mágikus úton összeolvasszák őket farkasokkal, medvékkel vagy kutyákkal.

Ebben a pil anatban vette észre a sásosból előbotorkáló Braygant a pap alig kétszáz yardnyira járt a zabáló fenevadtól.

Skilgannon elkáromkodta magát, és vágtába ugratta lovát.

A halott asszonyból falatozó bestia felpil antott ugyan, de sem a lovas, sem az imbolyogva közeledő férfi nem érdekelte. Nem úgy az ennivalótól megfosztott fekete bundás szörnyeteget: négy lábra huppant és megrohamozta Braygant.

A harcos hátasa most már teljes sebességgel robogott a pap felé, lehagyva a bestiát. Skilgannon hátrapil antott, és tudta, hogy nem hibázhat. Most már Braygan is észrevette a medveszerű lényt, és menekülni kezdett. Skilgannon kihajolt a nyeregből, és lovát a rohanó férfi mel é kormányozta. A köntösénél fogva megragadta a férfit, és fel ódította a heréltre. A szerzetes nagyot nyögött, de a kardmester hátasa meg sem érezte a többletsúlyt: változatlan sebességgel robogott tovább. Az egykori

hadvezér megfordította lovát, és a dombok felé vágtázott.

Ekkor ismét hátrapil antott: a fenevad faragott hátrányából.

Az acélderes dübörögve száguldott, és Braygan, akinek oldalához fájdalmasan préselődött a nyeregkápa, fészkelődni kezdett.

Maradj nyugton, idióta! kiáltott rá Skilgannon.

A herélt hirtelen megrázkódott és felnyerített. A harcos ismét hátranézett, és látta, hogy a fenevad lehuppan a hátsójára, és feladja az üldözést. Lova farát azonban vér pettyezte, hátán pedig vérző karomnyomok éktelenkedtek.

Hajszálon múlt a megmenekülésük.

Skilgannon ennek el enére vágtázott tovább. A rémült ló felküzdötte magát egy dombtetőre, ahol a harcos minden szertartást nélkülözve lelökte Braygant a földre. Azután ő is leszál t és megvizsgálta a lován esett sebet. Három párhuzamos vágást látott, de a seb nem volt mély.

A fekete bestia jó háromszáz yardról figyelte őket, majd megfordult, és elbal agott a sasos felé.

A pap feltérdelt és imára kulcsolta kezét.

Köszönöm néked, mennyben lakozó Nagyúr rebegte elcsukló hangon. Köszönöm néked az életet, és hogy megkíméltél a mai napon.

Még nincs vége a napnak figyelmeztette Skilgannon.

Majdnem egy órán át üldögéltek a dombtetőn, amíg alkonyodni nem kezdett. Ekkor a harcos mozgást vett észre dél felől: újabb menekültek bukkantak elő a dimbes-dombos vidék fodrai közül. Az embertömeg a sasos felé tartott.

Magasságos egek! kiáltott fel Braygan. Darabokra tépik őket!

Rabalynban lassan tudatosult a fejébe hasító kín. Tompa lüktetéssel kezdődött, majd riasztó gyorsasággal erősödött. Hányinger rohanta meg, mire felnyögött és kinyitotta a szemét. A fűben hevert, nem messze az erdő

szélétől. Amikor felült, újra felnyögött, majd szétnézett. Nem messze húzódott tőle a sásos láp, mel ette pedig egy lapos sziklán jókora vértócsát vett észre. Egy pil anatig rámeredt, majd megérintette a fejét: uj ai valami ragacsos anyagot tapintottak ki. Kezét beletörölte a fűbe, vörös maszatot hagyva rajta.

Ekkor eszébe jutott vágtába ugró lova, amely végigszáguldott a sás szélén. Ő kétségbeesetten kapaszkodott a nyeregkápába, és igyekezett nem leesni,

de ekkor előrontott a rémség a sáslevelek közül. Rabalyn egyetlen pil antást tudott vetni rá, mielőtt lova tovaragadta volna, de amit látott, attól megfagyott ereiben a vér. A fenevad hatalmasnak tűnt, ahogy eltátotta nyáladzó pofáját.

A lény két lábon járt, akár egy medve, de feje farkast idézett. A bestia a lóra vetette magát és nekicsapódott, amitől Rabalyn elrepült balra, de nem engedte el a nyereggombot, így botladozó lova hátán maradt. Az ál atnak is sikerült összeszednie magát, és ismét vágtába ugrott. Perceken át suhant előre, de kétszer is megbotlott, és másodszorra leszegte a fejét, amitől a fiú átrepült fölötte és a jelek szerint egyenesen ezen a szikladarabon landolt.

Az ifjú talpra kászálódott és körülnézett. A döglött ál at jó tizenöt lábnyival odébb hevert a földön, mire Rabalyn szívszaggató hangon felkiáltott, és odarohant hozzá. A hátas oldalán mély, vérző seb húzódott. Hús és inak kígyóztak elő belőle, végük a megalvadt vértócsába lógott.

Rabalyn azonnal elfeledkezett a fejében lüktető fájdalomról: letérdelt és megsimogatta lova nyakát.

Nagyon sajnálom.

A távolból hátborzongató és vérfagyasztó üvöltést hozott felé a szél, mire a fiú azonnal talpra kecmergett.

Lova elpusztult, és a vérszagot messzire sodorhatja a szél, így legjobb lesz minél előbb minél messzebb kerülni innen.

Nekiindult hát a dombnak, és bevágott a fák közé.

Fogalma sem volt arról, hogy merre tart, csak azt tudta, hogy minél távolabb akar jutni a döglött ál attól. Feje ismét megfájdult, és térdre zuhant, majd hányni kezdett. Amikor végzett, nagy nehezen feltápászkodott. Körülötte sűrűn nőttek a bokrok, amelyeket elkerült és megmászható fát keresett. Tagjait azonban ólomsúlyúnak érezte, és nem bízott abban, hogy elég ereje maradt a fára mászáshoz.

Ismét felhangzott a rettenetes üvöltés. Rabalyn nem tudta megál apítani, közelebbről hal ja-e a hangot vagy sem, de rémületében úgy ítélte meg, hogy az közeledik. Kiszemelt egy hatalmas tölgyet, és nekiál t felkapaszkodni rá. Lába azonban megcsúszott és leesett, csontrázó dübbenéssel érve földet. Amikor megpróbált lábra ál ni, egy árnyék vetült rá.

A pánik azonnal hatalmába kerítette.

Nyugalom, kölyök szólalt meg egy mély hang. Nem ártok neked.

Rabalyn pislogott. Előtte ott ál t az a vén csatabárdos, aki végzett a kopjásokkal. Közelebbről még félelmetesebbnek tűnt, főleg az a fakó színű, csil ogó szempár. A férfi ál át fekete-ezüst szakál ékítette, testén fekete bőrvértet viselt, amelyet a vál án ezüstös acél al erősítettek meg. Fejébe ezüsttel szegett kerek fekete sisakot húzott. A fiú tekintetét valósággal vonzotta az öregember kezében tartott

hatalmas csatabárd. A pengék olyanok voltak, akár a pil angó szárnyai, és két hegyben végződtek. A fegyver fekete nyelét ezüstrúnák díszítették.

Mi történt a fejeddel? kérdezte a letérdelő harcos, és a földre fektette csatabárdját.

Leestem a lovamról.

Hadd nézzem meg! A férfi megnyomkodta a sebet.

Szerintem nem tört be a koponyád. Olyan, mintha lecsúszott volna róla egy ütés, csak a bőr hasadt fel egy darabon. A barátaid merre vannak?

Nem tudom. A lovam vágtázni kezdett, amikor a fenevadak megtámadtak minket. Rabalyn félelme visszatért, mire a fiú felült. Fel kel másznunk egy fára, mert jönnek.

Nyugodj meg, kölyök! Mi az, ami jön?

Az ifjú elmesélte a csatabárdosnak, hogy mit látott, és hogyan halt meg a lova, miként tépték fel a fél gyomrát az éles karmok.

Lehet, hogy a barátaimat is megölték.

A csatabárdos megvonta a vál át.

Lehet, bár kétlem, hogy a kardforgató halott lenne: nekem

okos fickónak tűnt. Felpil antott a szürkülő égre, és felál t.

És most keressünk táborhelyet! Tüzet gyújtunk, és ott majd pihenhetsz.

De a fenevadak

Vagy jönnek, vagy nem jönnek: ez ügyben semmit nem tehetünk. Na, menjünk! Ezzel talpra rántotta Rabalynt, felkapta csatabárdját, és nekiindult az erdőnek.

A fiú követte, és nemsokára egy kis tisztásra értek, ahol két kidőlt vén fa hevert, félig-meddig falat képezve nyugat felé.

A csatabárdos félrerugdosta a gal yakat és a kisebb köveket, így tisztította meg a tűzrakó helyet. Ezután elküldte a fiút száraz fáért, majd amikor az ifjú visszatért, előszedett egy kis tűzszerszámot, és tüzet csiholt.

Egyre jobban besötétedett, Rabalyn pedig jó közel ült le a tűzhöz. Enyhe rosszul éttel küszködött, de a fejfájása már elmúlt.

Lámpás testvér azt mesélte, hogy a Halhatatlanoknál szolgáltál.

Lámpás testvér?

Az a kardforgató, aki segített neked.

Aha! Igen, egy darabig voltam ott.

Miért támadtál rá azokra a katonákra?

Miért kérdezed ezt?

Először azt hittem, hogy a családodat vagy a barátaidat védelmezed, de már tudom, hogy egyedül utazol. Miért harcoltál akkor?

Jó kérdés. Hogy hívnak?

Rabalynnak.

És miért mész Mel icane-ba, Rabalyn?

Az ifjú elmesélte a házukat ért támadást, és Athyla néni halálát. Végül beval otta, hogy megölte Todhét, és hogy milyen bűnbánat tört rá azután.

Maga kereste magának a bajt felelte a csatabárdos.

Nincs értelme emiatt álmatlanul hánykolódnod, hiszen minden cselekedetnek megvannak a maga

következményei. Régebben erről vég nélküli vitákat folytattam egy barátommal, aki ál andóan az emberben rejlő lehetőségekről beszélt. Azt ál ította, hogy még a legelvetemültebb gonosz is képes a jóságra. Rengeteget fecsegett a megváltásról, meg hasonlókról, és lehet, hogy igaza is volt, de engem nem érdekelnek az efféle gondolatok.

Sok embert öltél meg?

Rengeteget bólintott a csatabárdos.

Mindannyian gonoszak voltak?

Nem. A legtöbben olyan katonák voltak, akik saját ügyükért harcoltak. Mint ahogy én is mindig a sajátomért harcolok. Durva világban élünk, Rabalyn, de most aludj!

Reggel jobban érzed majd magad.

Nem mondtad meg, hogy miért támadtad meg azokat a katonákat jegyezte meg az ifjú.

Valóban nem.

Rabalyn elnyúlt a földön, és felpil antott a tűz mel ett ülő

komor alakra. Feltűnt neki, hogy a csatabárdos nem a lángokba bámul, hanem az egyre sűrűbb sötétséget kémleli.

Szerinted jönni fognak?

Ha jönnek, akkor megbánják. És most ideje aludni!

Rabalyn küzdött a rátörő álmossággal. A csatabárdos hal gatott, a fiú pedig néma csendben figyelte a szótlanul ücsörgő férfit. A pislákoló tűz vetette fényben a csatabárdos még öregebbnek tűnt, ahogy arcán a ráncok elmélyültek. Egy idő után felkapta csatabárdját, és alkarján

elmélyültek. Egy idő után felkapta csatabárdját, és alkarján megfeszültek az izmok, ahogy hatalmas marka ráfogott a nyélre.

Voltál rémült valaha is? törte meg a csendet Rabalyn.

Igen, egyszer vagy kétszer. A feleségemnek gyenge volt a szíve, és többször összeesett. Akkor ismertem meg a félelmet.

Most sem félsz?

Nincs semmi, amitől félnem kel ene, kölyök. Élünk, azután meghalunk. Egyszer azt mondta nekem egy bölcs ember, hogy egy napon még a nap is kihuny, és mindent elborít a sötétség. Minden meghal, ezért a halál lényegtelen. Csak az számít, miként élsz.

Mi történt a feleségeddel?

Eltávozott, fiú. Ennek már öt éve. A csatabárdos egy fahasábot dobott a tűzbe, amelybe a lángok azonnal belemartak. A férfi hirtelen felál t, és szobor merevvé dermedt. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy fára mássz jelentette ki nyugodtan. A fiú azonnal talpra szökkent. Ott van az bökött a harcos az egyik közelben magasodó tölgyfára. Gyerünk!

Rabalyn a fához futott, elkapta a legalacsonyabb ágat és felhúzta magát. Keresett egy vil ás ágat, ott elhelyezkedett és a tábortűz felé pil antott. A csatabárdos még mindig

némán ál t, kezében fegyverével. Az ifjú tekintete körbevil ant a környéken, de nem látott semmit, csak a holdfényben fürdő bokrokat és fákat. Váratlanul látómezeje szélén egy homályba vesző alak moccant meg. Amikor odakapta fejét, már nem látott semmit. Jobbról újabb mozgást vett észre, és ekkor jött rá, hogy egész testében remeg. Mi lesz akkor, ha ezek a lények tudnak fára mászni?

Erre elszégyel te magát. Mialatt ő a fán rejtőzködik, egy magányos öregember éppen arra készül, hogy szembeszál jon ezekkel a teremtményekkel. Rabalyn azt kívánta, bárcsak lenne nála fegyver, hogy segíthessen a harcosnak.

Látta, hogy odalent a férfi a feje fölé emeli a csatabárdját, és lassan kinyújtja előbb az egyik, majd a másik irányba, hogy el azítsa izmait.

Egy ideig semmi nem történt, Rabalyn pedig azon kapta magát, hogy a szíve úgy ver, akár egy dob. Kicsit szédült, és erősebben kel ett kapaszkodnia. A hold eltűnt egy felhő

mögött, és a tisztás nagy részét sötétség burkolta be. A fiú éppen csak ki tudta venni a csatabárdos alakját, akinek sisakjáról és fegyveréről a tűz fénye csil ogva verődött vissza. Ekkor ágak roppantak, majd vadál ati morgás hangzott fel. A harcosra sötét árnyék vetült, és Rabalyn egy pil anatig semmit sem látott. Elfojtott, gurgulázó kiáltás harsant, és valami belezuhant a tűzbe, szikrákat szórva

szanaszét. A tisztáson még sűrűbb lett a sötétség, és a fiú hal otta, hogy valami mozog a bokrok között, és reszelősen szedi a levegőt.

Előbújt a hold, és ragyogó ezüst fényében fürösztötte meg a tisztást. A csatabárdos még mindig ugyanott ál t, ahol az előbb, a tűzben pedig egy irdatlan bestia teteme hevert.

Füst gomolygott körülötte, és Rabalyn orrát megcsapta az égett szőr és hús bűze. Az egyik kidőlt fán újabb fenevad szökkent át, és vetette rá magát a harcosra. A férfi sarkon pördült, és csatabárdja belecsapódott a lény izmos nyakába. A szörnyeteg megroggyant, az öreg pedig kitépte fegyverét és ismét lesújtott. A csatabárd mindkét feje átszelte a teremtmény vál át, és mélyre fúródott. Ekkor két újabb fenevad rontott elő az erdőből, mire a harcos kiszakította a sebből a gyilkos szerszámot, és támadói felé fordult. A szörnyetegek hátráltak és körözni kezdtek körülötte. Egyikük előrerontott, majd gyorsan elugrott, amikor a csatbárd megemelkedett. A második is meglódult, de az utolsó pil anatban ő is kitért. Rabalyn látta, hogy egyikük felpil ant az égre, és a fiú követte tekintetét.

Odafent felhők gyülekeztek, és ekkor az ifjúba belehasított a gondolat, hogy a lények a sötétségre várnak.

A csatabárdos rávetette magát az egyik rémségre, amelyik elugrott a támadás elől. Rabalyn másodszor kívánta, bárcsak valahogy segíthetne az öregnek, és ekkor rájött, mit tehet: elterelheti róla a figyelmet. Nagy levegőt vett, és torkaszakadtából elordította magát, amire az egyik lény

meglepődve félig felé fordult. A harcos máris rohamozott, és fegyvere belehasított a szörnyeteg bordakosarába, mire a sebesült szörny felsikoltott, majd elzuhant, kitépve a csatabárdot a férfi kezéből. A másik rémség azonnal a levegőbe vetette magát, mire az öreg megpördült, és egy jobbhorgot vitt be támadója ál ára. A fenevad súlya azonban leterítette, és mindketten a földhöz csapódtak, majd ide-oda hengergőztek a tisztáson. Rabalyn kikászálódott a vil ából, és leugrott a legalsó ágról. Ahhoz a lényhez rohant, amelybe beleragadt a bárd, és mindkét kezével megragadta a fegyvert, megpróbálva kiszakítani azt a sebből.

A bestia azonban még élt! Aranyszínű szeme felpattant, és torkából bömbölés szakadt fel. A fiú teljes erejét beleadva vetette hátra magát. A fegyver reccsenve engedett, a fenevad pedig fülsiketítő sikolyt hal atott. A lény fél térdre küzdötte magát, majd újra összerogyott, miközben a mel én tátongó hatalmas sebből fröcskölve tört elő a vér. A csatabárd nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek az ifjú gondolta, de küszködve két kézre fogta, a vál ára emelte, és odatámolygott, ahol a csatabárdos birkózott az utolsó szörnyeteggel. Az öregember sisakja elgurult, és vér folyt a fejére kapott sebből. Bal keze a rémség torkára fonódott, távol tartva a csattogó fogakat az arcától. Jobbja a szörny bal csuklóját szorította le.

Rabalyn megmarkolta a fegyvert mindkét kezével, és a magasba lódította. A súlytól hátratántorodott, és majdnem

elveszítette az egyensúlyát, de sikerült megtámasztania magát, és lecsapott. A csatabárd a bestia két lapockája közé ékelődött be, mire iszonytató rikoltás hagyta el a teremtmény torkát. Egy pil anat alatt felmagasodott, magával rántva az öreget is, aki elengedte a fenevad csuklóját és hatalmas ütést mért öklével a lény fejére. A rémség mögött Rabalyn megragadta a gyilok nyelét, és megpróbálta kiszabadítani azt. A szörny megpördült, karmos keze megvil ant, lesújtott a fiú mel ére és messzire repítette az ifjút, aki hatalmasat esett. Félig-meddig kábán térdre küzdötte magát, és látta, hogy a csatabárd ismét ott van a vén harcos kezében. A bestia elhátrált, majd megfordult és elmenekült a fák között.

A harcos tekintetével követte, aztán odabal agott Rabalynhoz.

Egek, te aztán bátor kölyök vagy! rántotta talpra a fiút.

Hármat megöltél közülük. Ez hihetetlen!

Hiába, öregszem vigyorodott el a férfi. Volt idő, amikor még a csatabárdomra se lett volna szükségem ahhoz, hogy elbánjak ilyen kölykökkel.

Tényleg? csodálkozott Rabalyn.

Nem, kölyök. Csak tréfálok, bár sosem voltam valami ügyes tréfamester. Visszasétált oda, ahol fenevaddal küzdött, felvette sisakját a földről, megtörölgette a peremét,

majd a fejébe nyomta. Az egyik test irányából mély morgás csapott fel, mire a csatabárdos odabal agott a lényhez, aminek még most is rángott a lába. A fegyver suhogva kelt életre, felfelé vil ant, majd lesújtott, mire minden mozgásnak vége szakadt. A férfi visszatért Rabalynhoz, és kezet nyújtott: Druss vagyok, és köszönöm, hogy segítettél. Egy csöppet megszenvedtem az utolsóval.

Szívesen segítettem, uram felelte a fiú, akit elöntött a büszkeség, amikor kezet rázott az öregemberrel.

Szeretném, ha most újra visszamásznál arra a fára.

Még többen vannak?

Nem tudom, de most egy időre itt kel , hogy hagyjalak. Ne aggódj, hamarosan visszatérek.

Rabalyn ismét felkapaszkodott a már megszokott vil ás faágra, és leült. Félelmei újra visszatértek, amint Druss elhagyta a tisztást. Mihez kezd, ha a férfi itt hagyja? Ezt a gondolatot azonnal kiverte a fejéből: szinte alig ismerte a csatabárdost, de ösztönösen tudta, hogy nem mondaná azt, visszatér, ha nem akarna visszajönni. Telt-múlt az idő, és az ég kivilágosodott. Az ifjú beékelte magát a vil ába, és szendergett egy kicsit. Sülő hús szagára riadt fel.

A csatabárdos mostanra elhúzta a táborhelyről a tűzbe zuhant döglött fenevadat, és újra meggyújtotta a tüzet. Most éppen előtte ücsörgött, és egy boton vastag hússzeletet

lógatott a lángok fölé. Rabalyn lemászott a fáról és odasétált hozzá. A hús il ata valósággal elszédítette, így inkább lerogyott, mint leült a harcos mel é. Ekkor egy gondolat vil ant a fejébe.

Ez nem abból a lényből van, ugye?

Nem. Bár azt hiszem, ha nagyon éhes lennék, azt is megpróbálnám megfőzni. Finom az il ata, nem?

De igen. Honnan szerezted?

A döglött lóból kanyarítottam le.

Az én lovamból? szörnyedt el Rabalyn.

Csak egy döglött ló van a közelben, fiam.

Nem tudom megenni a lovamat.

Csatabárdos az ifjú felé fordult.

Ez csak hús. Felsóhajtott, majd jóízűen kuncogott.

Tudom, hogy mit mondana erre Sieben. Azt mondaná, hogy a lovad most már egy másik helyen nyargalászik. És hozzátenné, hogy ott kéken ragyog az ég, és a lovad zöldel ő mezőn vágtázik. És itt nem maradt belőle más, csak a burok, amit viselt.

Te elhiszed ezt?

Az a ló kimenekített téged a veszélyből, annak dacára, hogy halálos sebet kapott. Akadnak kultúrák, amelyek úgy vélik, hogy a kiváló jószágok húsának elfogyasztásával beléd szál annak néhány kiváló tulajdonsága is.

És ezt elhiszed?

Csatabárdos megvonta a vál át.

Hiszem, hogy éhes vagyok, és hogy amit nem én eszek meg, azt felfalják a rókák, meg a férgek. A dolog rajtad ál , Rabalyn. Egyél, vagy ne egyél. Én nem foglak kényszeríteni.

Talán a barátodnak igaza volt. Talán a lovam tényleg egy másik világban nyargalászik.

Talán.

Azt hiszem, enni fogok.

Fogd csak meg ezt egy pil anatra! nyomta Druss a fiú kezébe a nyársat, és felál t. Bárdjával a kezében az egyik fához sétált, és két gyors csapással fakérget hántott le róla, majd visszasétált velük. Ezek lesznek a tányérjaink magyarázta.

Miután belaktak, Rabalyn elnyúlt a földön. Úgy érezte magát, mintha szédülne, mintha álmodna. Pukkadásig jól akott, segített legyőzni mindenféle szörnyetegeket, és

most a holdfényben a tűz mel ett ücsörög egy hatalmas harcossal.

Hogy lehetsz ilyen jó, amikor pedig már öreg vagy?

Csatabárdos nagyot nevetett a kérdés hal atán.

Jóféle alomból származom, bár az igazat megval va, már nem vagyok olyan jó, mint egykor voltam. Senki sem dacolhat az idővel: egykor harminc mérföldet is meg tudtam tenni egy nap alatt, most pedig feleennyitől kifáradok. Fáj a térdem és a vál am, ha közeleg a tél, vagy ha esni fog.

Részt vettél ebben a háborúban?

Nem. Ez nem az én háborúm. Azért vagyok itt, mert egy régi barátomat keresem.

Ő is olyan harcos, mint te?

Druss ismét hahotázott.

Nem. Ő egy pocakos, barátságos fickó, aki retteg az erőszaktól. Jó ember.

Megtaláltad őt?

Nem. Még azt sem tudom, hogy ő miért jött ide, ilyen távol az otthonától. Lehet, hogy már visszatért Mel icane-ba. Egy-

két napon belül úgyis kiderül. Az öreg halántékán ejtett sebből még mindig csepegett a vér. Rabalyn nézte, ahogy a férfi letörli.

Össze kel ene varrni, vagy bekötözni javasolta.

Nem elég mély ez ahhoz. Majd összezárul magától, most viszont azt hiszem, ledőlök egy kicsit.

Őrködjek?

Igen, kölyök, őrködj csak!

Szerinted visszatér a fenevad?

Kétlem. Ahhoz túl mély sebet ejtettél rajta. Valószínűleg túlságosan megsebesült ahhoz is, hogy az evésre gondoljon. De ha vissza is jön, akkor két olyan nagy hős, mint amilyen te és én vagyunk, majd elbánik vele. Ne aggódj túlzottan, Rabalyn: éber alvó vagyok.

Ezzel Csatabárdos elnyúlt a földön és lehunyta a szemét.

Skilgannon fáradt hátasát nekieresztette a lejtőnek, egyenesen a menekülők felé: mögötte Braygan csimpaszkodott. Az acélderes ereje végére ért, és kétszer

is megbotlott.

Skilgannon közben a környéket fürkészte, de nyomát sem látta a fenevadaknak. Tekintete visszatért a menekültek oszlopára és észrevett két kardforgatót, akik az élen lépkedtek. Mindkettő sudár férfi volt, rövidre vágott haj al, és sűrű szakál al. A páros megál t, amikor a harcos odalovagolt hozzájuk. Skilgannon leugrott a nyeregből és odalépett a két férfihoz.

Ti vagytok a vezetők? szólította meg egyiküket, aki erre megbil entette a fejét és értetlenül nézett, majd a másik kardforgatóhoz fordult.

Mi vagyunk a vezetők, Jared?

Nem, Nian, de emiatt ne aggódj. Mit szeretnél? kérdezte Skilgannont, aki köré máris emberek gyűltek, és idegesen várták, hogy a jövevény milyen hírekkel szolgál.

Nagy veszély leselkedik rátok, és bármelyik pil anatban ránk törhet közölte a harcos Jareddel. Skilgannon kiemelte a papot a nyeregből és rácsapott a ló tomporára.

Az ál at meglepetésében vágtatni kezdett a sásos felé.

Több mint száz yardot tett meg, amikor hirtelen kiváltott jobbra. A magas fűből egy eggyéforrt bukkant elő és vetette rá magát, mire a hátas kilőtt. A tömegből rémült sikolyok szakadtak fel.

Csendet! bömbölte Skilgannon dörgő hangon, amitől az

emberek azonnal elhal gattak, és néma csendben hal gatták a férfi utasításait. Gyertek közelebb és formáljatok olyan szoros kört, amilyet csak tudtok! Gyerünk!

Az életetek függ ettől! Ahogy a tömeg megmoccant, a kardmester ismét rájuk ordított. Mindenki, akinek fegyvere van, jöj ön ide! Néhány férfi megindult felé: egyeseknél kardot, másoknál kést látott. Akadtak husángokkal és kaszákkal felfegyverzettek is. A harcos odafordult Jaredhez: Menj a kör túlsó felére, de maradj kívül azon!

Gyerünk! Skilgannon tekintete visszarebbent a köré gyűlő

férfiakra. Fenevadak kószálnak szabadon: a mel icane-i arénából megszökött eggyéforrtak, akik már rengeteg menekülttel végeztek. Helyezkedjetek el a körön kívül, és figyeljetek kifelé! Amikor megjönnek a fenevadak, csapjatok annyi zajt, amennyit csak tudtok! Rikoltozzatok, kiabáljatok, csapkodjátok a fegyvereteket! És ne távolodjatok el a körtől!

Kevesebb, mint húsz fegyveres férfi akadt a menekülők között, ami nem volt elég, hogy védőgyűrűt vonjanak a többiek köré. Skilgannon a nők felé fordult: Több emberre van szükségünk a harci körbe! Vannak köztetek felfegyverzett nők? Vagy egy tucat lány és asszony lépett elő: a legtöbben hosszú késeket tartottak a kezükben, de egyiküknél akadt egy kisebb szekerce is.

Menjetek oda a férfiakhoz! utasította őket a harcos.

Mindenki más üljön le! Amikor megkezdődik a támadás, mindenki fogja meg a hozzá legközelebb ülőt! Lapuljatok a

földhöz, és ne engedjétek, hogy a gyerekek pánikba essenek és elfussanak! És semmiképpen ne törjétek meg a kört!

Braygan még mindig ott ál t, ahova Skilgannon irányította, és ideges pil antásokat vetett az alig négyszáz yardnyira elterülő sásos felé. A harcos megragadta a karját.

Menj, ülj le a nők és a gyerekek közé! Itt most nem tehetsz semmit!

A kis termetű pap engedelmeskedett, befurakodott az összezsúfolódott menekültek közé és lerogyott a földre.

Tekintete végigpásztázta a közel harminc láb átmérőjű kört, amelyet a Skilgannon által kiválasztott felfegyverzett férfiak és nők vettek körül. A szerzetes még mindig döbbent volt: látta már Lámpás testvért harcolni, de ezt a férfit, aki itt ál t előtte, még sosem látta. Nézte, ahogy a harcos körbejárja a külső kört, és parancsokat harsog. Az emberek valósággal csüggtek a szavain. A férfiból csak úgy sugárzott a tekintély és a hatalom.

Leszál t az alkony, és hátborzongató kiáltások csaptak fel körös-körül. A gyerekek rémülten sikoltoztak, és többen felál tak, készen arra, hogy elfussanak.

Csendet! ordította Skilgannon, és Braygan látta, hogy előrántja kardjait.

A közelben a fűből előbukkant egy hatalmas eggyéforrt, és

megrohamozta a kört. A harcos eléje ugrott, mire a bestia rávetette magát. A kardmester jobbjában tartott aranykard megvil ant és felhasította a fenevad gyomrát. Skilgannon lebukott a süvítve lecsapó mancs elől, és megpördült. A baljában tartott ezüstpenge mélyen belevájt a szörnyeteg nyakába. A lény visszahuppant négy lábra, és a sebeiből csak úgy dőlt a vér. Nian, a kardforgató rárohant, és hosszú, kétkezes pal osa nekizúdult az eggyéforrt koponyájának. A teremtmény holtan rogyott a földre a csapás erejétől.

Ne törjétek meg a kört! kiáltotta Skilgannon. Tartsátok a vonalat!

Mostanra már mindenfelől közeledtek a bestiák.

Tartsatok ki! hal otta Braygan a harcos ordítását, amelyet elnyomott egy vérfagyasztó és rettenetes bömbölés.

A pap lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett.

Nyolcadik fejezet

A tűz mel ett üldögélő Rabalyn, akinek orrát megcsapta az éjszakai légben terjengő füst szelíd il ata, hirtelen úgy érezte, mintha kiszabadulna a félelem szorításából, és a helyét valamiféle édes-bús melankólia venné át. Azon kapta magát, hogy Athyla nénire gondol, és a veszélytelenebb, biztonságosabb napokra, amikor nénikéje a pirítós kenyérre vajat és mézet kent, szárított gyümölcsöt pakolt, meg pudingot főzött. Esténként a tűz mel ett ücsörögtek, és nagy szeleteket vágtak a pudingból, kiélvezve minden egyes harapást. Akkoriban Rabalyn arról álmodozott, hogy egyszer majd nagy hős válik belőle, aki varázslatos kardjával bejárja az egész világot, szüzeket ment meg a veszélyből, és elnyeri soha el nem múló szerelmüket.

Nem is olyan régen pedig megküzdött egy fenevaddal, méghozzá egy igazán nagy hős oldalán. Tekintete az alvó férfira tévedt, aki azért kerekedett fel, hogy megtalálja egyik barátját. Ez afféle küldetésnek hangzott, és az Öreg Labbers éppen erről beszélt: arról, hogy a harcosokat mindig valamilyen küldetés hajtja előre. Főleg varázslatos ékkövekre, meg egyéb mágikus tárgyakra vadásztak. Vagy éppen álruhát öltött királyok voltak. Rabalyn szerette ezeket a történeteket, még a bugyutákat is. Soha nem értette, hogy az egyébként értelmes uralkodók miért küldik

legidősebb fiúkat mindenféle küldetésekre? Biztosan tudják, hogy a legidősebb fiak általában meghalnak, vagy fogságba esnek. Ezután kerekedik fel a második legidősebb fiú, aki azután egy verembe esik, vagy felfalják a farkasok, vagy elcsábítják a boszorkányok. Végül azután a király elküldi legkisebb, legtapasztalatlanabb fiát. Ő az, aki bevégzi a küldetést, megtalálja a királykisasszonyt és boldogan élnek, míg világ a világ. Ha Rabalyn király lenne, a legkisebb fiát küldené el elsőként. Így azután gyakran nevetgélt, amikor ilyen történeteket hal ott. Az öreg Labbers pedig egyre jobban bosszankodott ezen.

Mi olyan mókás, fiam? kérdezte tőle.

Rabalyn sosem tudta elmagyarázni, így mindig csak annyit felelt: Semmi, uram .

Időnként előfordult, hogy a királynak nem születtek fiai, csak lányai. Ezeket a történeteket a többi gyerek valósággal imádta, de Rabalyn nem rajongott értük. A király ilyenkor mindig megfelelő vőlegényt keresett legbájosabb lányának.

És sorra érkeztek a jóképű, gazdag nemes urak, akik persze eleve kudarcra voltak ítélve. A királykisasszony kezét úgyis a kukta vagy az istál ófiú vagy egy ifjú tolvaj nyeri el, akinek ehhez persze előbb bizonyítania kel ett, legyőzve a sárkányt, vagy valami ilyesmit, és ezt általában valamilyen csel el érte el, ami a többi gyereknek nagyon tetszett. Rabalyn leginkább a végükért utálta ezeket a történeteket, amikor kiderült, hogy a lovászfiú titokban egy

nagy király vagy varázsló gyermeke. Úgy tűnt, hogy a királykisasszonyok egyszerűen nem szerethetnek bele közemberekbe.

Mel ette Csatabárdos halkan felhorkant.

Egyáltalán nem vagy éber alvó rótta meg Rabalyn suttogva.

Ne engedd, hogy a látszat megtévesszen felelte a férfi, mire a fiú felnevetett, és egy fahasábot dobott a tűzre. A harcos felült, és ásított egyet.

Te voltál a legkisebb fiú? kérdezte tőle az ifjú.

A vén kardforgató megrázta a fejét, és megvakarta fekete-ezüst szakál át.

Én voltam az egyetlen fiú.

Beleszerettél valaha is királykisasszonyba?

Nem. A barátom, Sieben volt az, aki királykisasszonyokba szeretett bele. Ami azt il eti, királykisasszonyokba, hercegnőkbe, cselédlányokba és kurtizánokba.

Lényegében mindenkibe, de végül feleségül vett egy nadír harcosnőt. Ekkor kezdett el kihul ani a haja.

A nő elvarázsolta?

Csatabárdos jóízűen nevetett.

Nem, fiú: egyszerűen csak elnyűtte. A beszélgetés folytatódott: a tűz meleget árasztott, az éjszaka békés volt.

Rabalyn beszélt a férfinak Athyla néniről és közös otthonukról, és hogy mindig arról álmodozott, egy nap nagy hős válik belőle.

Minden fiú harcos akar lenni dörmögte Druss. Ezért halnak meg közülük olyan sokan fiatalon. Tudod, mi semmit nem érünk el, Rabalyn. A legjobb esetben azért harcolunk, hogy mások el tudjanak érni valamit. Még csak fontosak sem vagyunk.

Szerintem te fontos vagy el enkezett a fiú.

Csatabárdos hahotára fakadt.

Hát persze, hogy ezt hiszed! Hiszen még fiatal vagy. A földműves a földet túrja és növényeket termeszt. A termés azután a városokat táplálja, a városokban pedig törvényeket hoznak, így a hozzád hasonló ifjak békében nőhetnek fel és tanulhatnak. Az emberek megházasodnak, és gyerekeik születnek, akiket arra tanítanak, hogy tiszteljék a földet és honfitársaikat. A filozófusok és a poéták terjesztik a tudást, és a világ gyarapszik. Azután egyszer csak jön a ragyogó kardú, megbélyegzett harcos, aki tanyákat gyújt fel és földműveseket öl. Bemasírozik a városokba, ahol megerőszakolja a szüzeket és a

feleségeket. És elhinti a gyűlölet magvait. Amikor ő

közeleg, csak két választásod marad: vagy elfutsz, vagy olyan embereket küldesz el ene, mint amilyen én vagyok.

De te nem vagy sem gyilkos, sem erőszaktevő.

Az vagyok, aki vagyok, fiú. Próbálok nem mentségeket keresni az életemre, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy földműves legyek.

Ezt Rabalyn nem értette: még sosem látott ilyen erős embert. Egyetlen földműves sem tudott volna szembeszál ni azzal a fenevaddal, amivel ez a férfi megharcolt. Rabalyn gal yakat dobott a tűzre, és nézte, ahogy a lángok beléjük kapnak.

Hogyan veszítettek a Halhatatlanok Skelnnél?

Azon a napon jobb harcosokkal kerültek szembe.

Nálad is jobb harcosokkal?

Kifogyhatatlan vagy, ha kérdésekről van szó.

Olyan sok minden van, amit nem tudok.

Hát akkor mi ketten nem is különbözünk egymástól annyira, Rabalyn. Én sem tudok egy csomó mindent.

De te öreg vagy és bölcs.

Csatabárdos szúrós szemmel meredt a fiúra.

Boldog lennék, ha nem beszélnél ennyit a koromról.

Éppen elég baj, hogy ilyen sokáig éltem, nincs szükségem arra, hogy erre még ál andóan emlékeztessenek is.

Sajnálom.

És bölcs sem vagyok, Rabalyn. Ha bölcs lettem volna, otthon maradok a feleségemmel, akit szerettem.

Gazdálkodtam, és fákat ültettem volna. Marhákat tenyésztettem volna, és eladom őket a piacon. Ehelyett háborúkat és megvívandó csatákat kerestem. Öreg és bölcs? Találkoztam ifjakkal, akik bölcsek voltak, és ostobákkal, akik öregek voltak. Találkoztam jó emberekkel, akik gonosztetteket követtek el, és gonoszakkal, akik megpróbáltak jót tenni. Nem értem én ezt az egészet.

Vannak gyermekeid?

Nincsenek, és bánom is. Bár be kel val anom, hogy a nagyon kicsi gyerekek idegesítenek. Az óbégatásuk és a visítozásuk bosszant. Nem nagyon szeretem a zajt, vagy ami azt il eti, az embereket. Igazából ingerelnek.

Szeretnéd, ha hal gatnék?

Kölyök, te lemásztál arról a fáról, és valószínűleg megmentetted az életemet, úgyhogy annyit beszélsz, amennyit csak akarsz. Ha akarsz, még énekelhetsz és

amennyit csak akarsz. Ha akarsz, még énekelhetsz és táncolhatsz is. Lehet, hogy házsártos vagyok, de hálátlan sosem. Az adósod vagyok.

Rabalynt elöntötte a büszkeség, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pil anat. A csend elmélyült, és a fiú hal gatta az égő fa ropogását, érezte a bőrén végigsimító éjszakai szel őt. Azután tekintete visszarebbent Csatabárdosra.

Ha tényleg olyan vagy, mint azok a gyilkosok, akik városokra támadnak, akkor miért segítettél azokon az embereken, akiket a katonák le akartak gyilkolni?

Mert meg kel ett tennem, kölyök. Az elvek miatt.

Nem értem.

Ez az egyetlen különbség köztem és a gyilkosok között.

Ők felkutatják, amire vágynak, megszerzik azt, és ezzel a ma éjszaka megölt bestiákhoz válnak hasonlatossá.

Kívülről olyannak látszanak, amilyenek mi vagyunk, de belül vadak és kegyetlenek. Nem ismernek irgalmat, és ez a bestia bennem is megvan, Rabalyn, de én leláncolva tartom. Az elvek börtönözik be őt.

Miféle elvek?

Csatabárdos zordan elmosolyodott.

Ha elmondom neked, meg kel esküdnöd az életedre,

hogy ezek szerint élsz majd. Tényleg hal ani akarod őket?

Akár a halálodat is jelenthetik.

Igen.

Druss hátradőlt, és lehunyta szemét. Amikor megszólalt, mintha egy imát citált volna, és a szavak ott maradtak függve a levegőben.

Sose tégy erőszakot nőn, sose bánts gyermeket! Ne hazudj, csalj, vagy lopj! Ezek a dolgok a gyenge jel emű

emberek ismertetőjelei. Védelmezd a gyengét az erősek gonoszságától! És sose engedd, hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz!

Apád tanított erre?

Nem. Egy barátom volt, akit Shadaknak hívtak.

Szerencsém volt a barátaimmal, Rabalyn. Remélem, neked is az lesz.

Ezt a Shadakot keresed?

Druss megrázta a fejét.

Nem. Ő már réges-régen meghalt. Több mint hetvenéves volt, amikor három rabló halálra késelte egy sikátorban.

Elkapták őket?

Kettőt elfogtak és felakasztottak. Egyikük elmenekült, és elrejtőzött a hegyek között, egy kis faluban. Shadak egyik barátja azonban felkutatta, és végzett vele, meg a bandával, amihez csatlakozott.

Akkor kit keresel?

Dros Purdol ifjú grófját. Két hónappal ezelőtt érkezett Mel icane-ba, és azután eltűnt.

Lehet, hogy meghalt.

Igen, ez már bennem is felmerült, de remélem nem így van. Jó ember és van egy nyolcéves lánya, Elanin, aki maga a megtestesült vidámság. Valahányszor találkozunk, mindig rávesz, hogy százszorszépből fűzött koszorút viseljek a hajamban.

Rabalyn felnevetett, ahogy elképzelte a virágfejdíszt viselő

komor harcost.

Mintha azt mondtad volna, hogy a kisgyerekek idegesítenek?

Így is van, de Elanin kivétel. Tavaly a tanyámon járt, amikor egy vad kutya rohanni kezdett felé. A legtöbb gyerek pánikba esett volna, mivel a kutya nagydarab jószág volt, és könnyen kárt tehetett volna benne. Én futni kezdtem, hogy elzavarjam az ebet, de Elanin felkapott egy botot, és rákoppintott az orrára, mire az ál at vinnyogva

elmenekült.

Azért kedveled, mert bátor?

Csodálom a bátorságot, fiú. Az öregember fújt egyet.

Szerintem mostanra Elanin visszatért Dros Purdolba, és halálra aggódja magát az apja miatt. Ha őket kettejüket együtt látom, megvidámodik a szívem.

Veled tarthatok Mel icane-ba?

Hát persze, de a barátaid szerintem keresni fognak.

Nem hinném. Szétszóródtunk, amikor a fenevadak támadtak, és úgy sejtem, nélkülem utaznak tovább.

Druss megcsóválta a fejét.

Amikor idősebb leszel, majd megtanulod jobban megítélni az embereket. A kétkardos fickó sosem hagyná el a barátját. Keresni fog, amíg rád nem bukkan.

Hacsak a fenevadak nem végeztek vele mostanra.

Na, ez tényleg meglepne! Higgy nekem! Azt az embert nem könnyű megölni, de most jobb lenne, ha aludnál. Én még üldögélek itt, és engedelmeddel élvezem a csendet.

Igen, uram mosolyodott el Rabalyn, és letelepedett a tűz mel é, de megpróbált ébren maradni. Szerette volna még

élvezni ezt az éjszakát, hogy a gondolatait teljesen kitöltse vele, és a legkisebb részletet se felejtse el soha.

Az apád király volt? kérdezte álomittasan.

Nem. Közember volt, akárcsak én.

Ennek örülök.

Az ifjú már majdnem elaludt, amikor megváltozott a szél iránya. A távolból üvöltést hal ott, és még valamit, ami fájdalmas sikolynak tűnt.

Mások is harcolnak ma éj el szólt Druss. A Forrás legyen velük!

Az öregember hangja megnyugtatta az ifjút, aki elaludt.

Elanin okos gyermek volt, és egészen mostanáig boldog és elégedett. Amikor anyja ritka látogatásainak egyikét tette Dros Purdolban, a kis hercegnő örült, hogy láthatja.

Amikor Anya azt mondta, hogy tengeri útra viszi, és Mel icane-ban találkozni fog az apjával, majd szétvetette az öröm. Remélte, mint ahogy a gyerekek általában reménykednek, hogy ez azt jelenti, Anya és Apa ismét együtt lesznek, és újra barátság szövődik közöttük.

De kiderült, hogy mindez csak hazugság.

Apa nem volt Mel icane-ban. Anya egy hatalmas palotába vitte, ahol találkozott a szörnyűséges Vasálarc Shakusannal. A találkozó kezdetben egyáltalán nem alakult rémisztően. Vasálarc nagydarab, széles vál ú, erős férfi volt, és nem viselte a maszkot, amelyről a nevét kapta.

Jóképű ember volt, bár orrnyergétől az ál áig az arca furcsán el volt színeződve. Dros Purdolban élt egy szolga, akinek egyik arcán lilás színű anyajegy éktelenkedett, de a nagyúr ábrázata sokkal rosszabb volt.

Anya azt mondta, hogy Vasálarc nagyúr lesz az új apja. Ez olyan butaságnak hangzott, hogy Elanin hangosan nevetett.

Ugyan miért lenne neki új apukája? Hiszen nagyon szerette az eddigit is. Anya erre azt felelte, hogy az apja már nem akarja többé látni, és utasította őt, hogy ezután a lányát ő, az anyja nevelje. Ekkor Elanin dühbe gurult, mert a szíve mélyén tudta, hogy ez csak egy újabb hazugság, és ezt meg is mondta Anyának. Ekkor Vasálarc pofon vágta a kislányt. Korábban még senki sem ütötte meg, és Elanint ez a tény a fájdalomnál sokkal jobban megdöbbentette, bár az ütés erejétől a padlóra esett. Vasálarc fölé tornyosult.

Az otthonomban bánj tisztelettel az anyáddal, különben bajod esik! dörögte, és ezzel otthagyta őket.

Anya letérdelt, és talpra segítette, majd megsimogatta szőke haját.

Most nézd meg! Nem szabad feldühítened őt. Soha nem szabad feldühítened őt! Elanin ekkor észrevette, hogy az anyja fél.

Ez egy rettenetes ember mondta a kislány. Nem akarok itt maradni.

Anya ettől láthatóan szörnyen megrémült, és úgy pördült meg, mintha attól tartana, valaki kihal gathatja őket.

Ne mondj ilyet! szólt remegő hangon. Ígérd meg, hogy soha többet nem mondod ezt!

Nem ígérem meg. A papámat akarom!

Meglásd, a dolgok rendbe jönnek majd. Bízz bennem, hogy így lesz! Ó, Elanin, próbálj meg kedves lenni az új papádhoz. Ő kedves, csodálatos és bőkezű ember, majd meg fogod látni. Csak az a helyzet

hogy rettenetesen lobbanékony. Tudod, itt háború dúl, és rengeteg feszültségnek van kitéve.

Utálom. És megütött.

Hal gass ide! húzta közelebb a gyermeket az anyja.

Most nem Drenaiban vagyunk, és itt mások a szokások.

Udvariasnak kel lenned Shakusannal, mert ha nem leszel, akkor bántani fog. Vagy engem. Az anyja hangjából

kicsendülő félelem áttörte Elanin haragjának falát.

Az ezt követő napokban óvatosan viselkedett Vasálarccal, kerülte vele a találkozást, és amikor ez nem sikerült, keveset beszélt és azt is halkan tette. Nem telt bele sok idő, és észrevette, hogy mennyire félénkek itt a szolgák.

Nem tréfálkoztak és kacagtak hangosan, mint a purdoliak.

Halkan mozogtak, és mindig meghajoltak, amikor megpil antották őt vagy az anyját. Az ötödik napon egy olyan szolgálólány hozta be a reggelijét, akinek a jobb kezén hiányzott két uj a. A tizenöt év körüli lány egyik uj ának csonkját rosszul összefércelt bőr zárta le, és megalvadt vér borította. A lány hal gatott, és nem nézett Elanin szemébe, így a gyermek nem kérdezte, hogy miként szerezte sebesülését. Még ezen a napon több olyan szolgálóval is találkozott, akinek szintén hiányzott az uj a.

Azon az éj elen pedig a lentről felharsanó sikolyra riadt fel.

Elanin kikászálódott ágyából, és ahhoz a szobához rohant, ahol anyja aludt Vasálarccal. A férfi nem volt odabenn, Anya pedig az ágyon ült felhúzott térddel és zokogott.

Valaki sikoltott! kiáltotta a gyermek, anyja pedig magához ölelte, de nem szólt semmit. Amikor később hal ották, hogy Vasálarc közeledik, Anya visszaküldte a gyermeket saját szobájába, aki futva engedelmeskedett.

Sokszor feküdt úgy az ágyában, hogy arról álmodozott, jön valaki és megmenti. Bármennyire szerette is apját, tudta,

hogy Orastes nem elég erős ahhoz, hogy őt és Anyát elragadja Vasálarctól. Bár csodálatos ember volt, életének nagy részét félelemben élte le. A Dros Purdoli tisztek megfélemlítették, és undokak voltak vele. Látogatásai alkalmával még Anya is becsmérelte őt, méghozzá mások előtt. Ez mindig is fájt a kislánynak, de apja semmit nem tett, hogy Anyát leál ítsa. Mindez azonban mit sem számított Elaninnak, aki jobban szerette apját, hogysem ki tudta volna azt fejezni. Amikor az első napokban arról ábrándozott, hogy megmentik, mindig Druss bácsira gondolt, aki a legerősebb ember volt a világon. Amikor a múlt évben ő és Apa felkeresték hegyi tanyáján, a bácsi puszta kézzel kiegyenesített egy lópatkót. Olyan volt, akár egy bűvésztrükk, és amikor Elanin visszatért Purdolba, senki sem hitt neki. A kislány biztosra vette, hogy nincs még egy ilyen erős ember a világon.

Remélte, hogy Apa Druss bácsit küldi majd Mel icane-ba.

Amikor Rabalyn felébredt, az ég derűsen és tisztán ragyogott, gyönyörű kékje megvidámította a szívet. A fiú ásított és nyújtózkodott, Csatabárdos pedig vigyorogva figyelte.

Én mondom neked, kölyök, hogy ha alvásból valaha is

rendeznek versenyeket, mindenemet rátenném arra, hogy te leszel a bajnok.

Rabalyn megdörgölte a szemét.

Aludtál te is? tudakolta.

Szunyókáltam egy kicsit. Druss tekintete a fákat pásztázta és szeme hirtelen összeszűkült.

Van ott valami? kérdezte Rabalyn, akibe ismét beköltözött a félelem.

Nem valami, hanem valaki. Már jó ideje ott lapul felelte Druss halkan.

Nem látok senkit.

Pedig ott van a nő.

Nő?

Druss az ifjúhoz fordult.

Amikor előmerészkedik, ne kérdezgesd! Időnként nagyon furcsa tud lenni.

Csatabárdos fát dobott a tűzre, majd felál t és hatalmas karját feje fölé emelve nyújtózkodott.

A fenébe, sajog a vál am! Esni fog.

Még be sem fejezte mondatát, amikor egy fiatal nő bukkant elő a fák közül: egyik vál án tarisznyát vetett át, kezében pedig fülüknél fogva két döglött nyulat hozott. Rabalyn alaposan szemügyre vette: magas volt, karcsú, és kecsesen mozgott. Hosszú aranyhaját kifésülte homlokából és egyetlen kontyba fonta, melyet hátravetve hordott. Sötét színű ruhákat viselt: bokáig érő köpenyt vett csil ogó fekete bőrzekéje fölé, amelynek vál részét mesterien kovácsolt páncélgyűrűkkel díszítették: ezeket feketére színezték, hogy ne ragyogjanak a fényben. A nő nadrágja is bőrből készült, bár ennek színe sötétbarna volt. Lábára térdig érő, rojtos mokaszint vett, oldalán pedig fekete tokban rövid kard pihent. Rabalyn tekintetét a lány arcára emelte: gyönyörű

volt, bár zordságot és határozottságot sugárzott. A nő a tűzhöz sétált, ledobta tarisznyáját, amelyet követtek a nyulak is. Egyetlen szó nélkül előhúzott egy apró görbe kést, és nekiál t megnyúzni őket. Druss elbal agott a fák közé, magára hagyva a fiút a jövevénnyel, aki ügyet sem vetett rá, hanem komótosan folytatta munkáját.

Tarisznyájából egy kisebb lábast szedett elő, és rátette a tűzre. Rabalyn néma csendben ült, miközben a nő a csíkokra szelt húst beletette a lábasba. Hamarosan visszaérkezett Druss is, kezében száj al felfelé fordított sisakját hozta. Odabal agott a tűzhöz, és átnyújtotta a sisakot a lánynak. A fiú odapil antott, és látta, hogy a fejfedő vízzel van tele. Az ismeretlen a vizet beleöntötte az edénybe, majd azt visszatette a tűzre.

Ezután leült a fűbe és tekintetét végighordozta a fenevadak tetemén.

Egy negyedik is halott. Rabalyn összerezzent, amikor a nő megtörte a különös hal gatást. A múlt éj el öltük meg.

A jövevény hangja nyersen és fagyosan csendült.

Szerencsénk volt: már megsebesült és legyengült.

A fiú csapott le rá a csatabárdommal világosította fel Druss.

A nő első ízben emelte tekintetét Rabalynra: a szeme füst szürkén meredt az ifjúra. Megbil entette a fejét, miközben méricskélte, de arckifejezése egy jottányit sem változott. A beszélgetés alanya érezte, hogy elvörösödik, de a nő

tekintete már vissza is tért Drussra. Végül felál t, odasétált a halott fenevadakhoz, majd megvizsgálta őket, meg a táborhely körül a földet. Végül visszabal agott a tűzhöz.

Most már tudod.

Igen.

Gondoltam, hogy így lesz.

A nő kikapcsolta köpenyét, és hagyta, hogy a földre hul jon, majd levette a keskeny bőrtokot, amelyben egy aprócska, két íjkaros fekete számszeríj pihent. Rabalyn korábban még sosem látott ilyen fegyvert, és csodálkozva előrehajolt.

Megnézhetem? kérdezte, de a nő nem is törődött vele.

A csatabárdod beékelődött az egyik fenevadba szólalt meg, Drusshoz intézve szavait. A fiú kirántotta, miközben te az utolsó bestiával birkóztál. Addig azon a fán rejtőzködött.

Pontosan. És most mutasd meg neki az íjadat, Garianne szólt a harcos nyugodtan. Jó fiú, és nem okoz galibát.

A nő előhúzta a fegyvert, és odanyújtotta Rabalynnak, anélkül, hogy az ifjúra nézett volna. A nyílpuska nagyjából egy láb hosszú lehetett, két bronz ravasszal, és hirtelen görbülő markolattal látták el. A fiú megfordította, hogy megnézze, miként lehet beil eszteni az alsó vesszőt. Ügyes kis mechanizmussal oldották meg: a felső nyilat egyszerűen csak bele kel ett csúsztatni a fegyver tömbjébe vágott vájatba, míg a másodikat egy oldalnyíláson lehetett betölteni. Rabalyn megmarkolta a fegyver agyát, és kinyújtotta a kezét. A számszeríj könnyebb volt, mint gondolta. Ekkor egy gondolat vil ant az elméjében, és egy magas, szikár, sötét szemű férfit látott egyetlen pil anatra, majd a kép eltűnt. Rabalyn ezután letette a földre a nyílpuskát. Közben Garianne visszatért a lábashoz és egy fakanál al kevergetni kezdte annak tartalmát. A tarisznyájából előszedett egy kevés sót, és megsózta az ételt, majd egy muszlin csomagocskát göngyölt ki, és szárított fűszereket szórt a húslevesbe. Étvágygerjesztő il at kezdett terjengeni.

Telt-múlt az idő, és Rabalynt feszélyezte a csend. A nő egy szót se szólt, de a csatabárdost láthatón ez a legkevésbé sem izgatta. Végül Garianne levette a tűzről a lábast, és lerakta a földre, hogy kihűljön, majd időről időre megkavarta.

Vendégem vagy egy ebédre Mel icane-ban szólt oda Druss.

Nem megyünk be a városba. Északnak tartunk, mert látni akarjuk a felföldet.

Van is ott látnivaló bólintott Csatabárdos. Ha mégis meggondoljátok magatok, a Nyugati rakpartnál a Vérvörös Szarvasban megtaláltok. Úgy tűnt, a nő oda sem figyel, de Rabalyn észrevette, hogy oldalra bil enti fejét és bólint.

Nem kedvelem a városokat ál t fel Garianne. Egy időre ismét csend támadt. Te persze könnyen beszélsz. Ismét szünetet tartott. Amire szükségünk van, azt magam is le tudom vadászni. Végül vál at vont és hozzáfűzte: De legyen, ahogy akarod.

Rabalyn mostanra teljesen összezavarodott, de Csatabárdos láthatóan kiismerte magát az egyoldalú beszélgetésen. Odalépett a lábashoz, megfogta a kanalat, és megkavarta a levest.

Jó az il ata.

Egyetek! biztatta őket Garianne. Druss evett néhány kanál levest, majd a kanalat és a lábost átnyújtotta a fúnak.

A leves sűrű és ízletes volt, így a fiú jó étvággyal falatozott.

Amikor végzett, továbbadta az edényt a nőnek, aki sóhajtott egyet. Most nem vagyok éhes. És ezzel felcsatolta számszeríj tartó tokját, benne a nyílpuskával, majd felvette a köpönyegét. Mel icane-ban találkozunk, Bátyó.

Nálam lesz a lábasod nyugtatta meg Druss.

A nő nem szólt semmit, csak eltűnt a fák között.

Csatabárdos bekanalazta a megmaradt levest.

Kihez beszélt az előbb Garianne? tudakolta a fiú.

A harcos megvonta a vál át.

Nem tudom, de azt megtanultam, hogy a világban sok olyasmi létezik, amit a szemünkkel nem láthatunk. De azért kedvelem őt.

A bácsikája vagy?

Rosszabb unokahúgot is el tudnék képzelni, de nem vagyok a nagybátyja. Azután kezdett így szólítani, hogy a múlt évben ápoltam, amikor a láz ágynak döntötte.

Szerintem ez a nő őrült.

Igen, értem, miért mondod ezt.

Miért nem várta meg, hogy elköltsd a levest? Akkor visszakaphatta volna a lábasát.

Kényelmetlenül érzi magát, ha mások is vannak a közelben. Idegesítetted.

Én? Mivel?

Kérdeztél tőle. Figyelmeztettelek, kölyök, hogy nem szereti, ha kérdezgetik.

Én csak azt kérdeztem tőle, hogy megnézhetem-e a számszeríját. Csupán udvarias voltam.

Tudom, de hát ő ilyen furcsa lány. Viszont van benne kurázsi, és mesterien bánik a számszeríj al.

Mit gondol arról a családja, hogy férfinak öltözve jön-megy?

Druss nagyot nevetett.

Elfelejtettem, hogy te egy kisvárosból jöttél, kölyök.

Garianne-nak nincs családja

vagy legalábbis én nem tudok róla. Időnként együtt utazik egy ikerpárral, akik remek fickók, bár az egyikük együgyű.

Viszont Garianne-t még sosem hal ottam a családjáról

beszélni, és gyanítom, hogy megölték őket, és emiatt vagy valami hasonló megrázkódtatás miatt háborodhatott meg.

Egyébként nem mindig olyan, mint amilyennek ma láttad.

Ha felhörpint egy kevéske bort, olyan édesen dalol, akár egy énekesmadár. Sőt, még táncol és kacag is. Csak amikor a hangok jönnek, akkor lesz olyan nos hát, láttad fejezte be esetlenül a mondatot.

Hogy ismerted meg őt?

Sosem fogysz ki a kérdésekből, kölyök? kászálódott talpra Druss. Gyerünk, ideje indulni! Az az érzésem, hogy nemsokára találkozunk a barátaiddal.

Mire eljött a pirkadat, Braygan fáradtabb volt, mint életében bármikor. Az erős napfény szúrta a szemét, és úgy érezte magát, mintha álmodna. Mel ette egy kisfiú aludt, akinek haját rémült anyja simogatta. A kör közepén több nő és gyerek kuporgott, egymást ölelve. Egy három év körüli kislány sírni kezdett, Braygan pedig kinyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa, de a gyerek elhúzódott tőle. Az egyik asszony odakiáltott a kislánynak, mire az zokogva totyogott oda hozzá. A pap talpra kecmergett, és átvánszorgott a külső körbe, ahol Skilgannon ál t, meg a nagyjából tucatnyi életben maradt férfi és legalább ugyanennyi erős nő. A

körben ál ó nők között akadtak késsel felfegyverzettek is, akiknek pedig nem jutott fegyver, azok vaskos fadarabokat markoltak, amelyeket husángnak használtak, amikor a fenevadak támadtak.

Eltakarodtak egy időre? pil antott rá a pap a Skilgannon kezében tartott pengéken megszáradt vérre.

A harcos követte a pil antást és vál at vont. Nem sokkal odább egy irdatlan szörnyeteg teteme hevert. Braygan próbált nem odanézni, de a hatalmas száj valósággal vonzotta a tekintetét. A kis termetű férfi látta, amint a szájban megbúvó agyarak szétmorzsolják egy férfi koponyáját, és letépik a fejét a nyakáról, még mielőtt Skilgannon odaugrott volna, hogy tátongó lyukat metsszen a rémség torkába. A fejetlen férfi teste sehol sem látszott: a többi lény elvonszolta a sötétségbe, mint ahogy az eggyéforrtak hul áival is így tettek.

Braygan megfordult, és szemügyre vette a kör közepén összezsúfolódott tömeget. Legalább ötvenen voltak, a felük gyerek.

Közülünk mennyit ragadtak el? tudakolta a pap.

Tízet

tizenötöt felelte Skilgannon fáradtan. Nem maradt időm a számolgatásra.

A két testvér, Jared és Nian, otthagyták a külső kört és odabal agtak a harcoshoz. Mindketten két kézre fogható hosszú karddal voltak felfegyverezve.

Szerinted megpróbálhatunk továbbmenni, most, hogy ismét világos van? érdeklődött Jared.

Várjunk még egy kicsit! Lehet, hogy csak visszahúzódtak a sásosba, és pont erre várnak.

Tizennyolcat számoltam belőlük. Szerintem legalább ötöt megöltünk, és négy másikat megsebesítettünk.

Én levágtam az egyiknek a fejét büszkélkedett Nian.

Láttad, Jared? Láttad, hogy levágtam a fejét?

Láttam. Remekül csináltad, és nagyon bátor vagy, Nian.

Láttad? kérdezte a férfi ezúttal Skilgannontól. Láttad, amint levágtam a fejét?

A fivéred igazat mondott: nagyon bátor vagy felelte a kérdezett, Braygan pedig nézte, ahogy az együgyű fickó féloldalasan elmosolyodik, majd megfogja a testvére övéről lelógó hosszú kék selyemkendőt. Azután csak ál t ott, egyik kezében a kardját, a másikban pedig a kendőt markolva.

Nem várhatunk itt egész nap jelentette ki a naashani kardmester kisvártatva. Vagy elmentek, vagy még mindig itt lapulnak. Ki kel derítenünk, mi a helyzet.

Mire gondolsz? tudakolta Jared.

Sétálok egyet a sásosban.

Veled tarunk.

Skilgannon Jared fivérére nézett.

Az lenne a legjobb, ha Nian itt maradna hogy vigyázzon a nőkre és a gyerekekre.

Jared erre megrázta a fejét.

Erre nem képes. A közelemben kel maradnia.

Akkor mindketten itt maradtok lökte tokjába kardjait a harcos, és elindult északnyugat felé.

Braygan tekintetével követte, és szívébe csüggedés költözött. A körben kuporgó emberek között mormogás kelt, ahogy észrevették a sásos felé tartó Skilgannont.

Tartsátok a kört! ordított rájuk Jared, és eltávolodott a paptól. Csak felderítésre indul! Hamarosan visszajön, addig figyeljetek!

A harag szikrája parázslott fel Brayganban, de a pap azonnal el is szégyel te magát. Milyen gyorsan milyen fontos lett Skilgannon ezeknek az embereknek az

életében! Ő lett a megmentőjük és a reménysugaruk.

De mi vagyok én? töprengett magában a pap. Semmi.

Ha ezek az emberek túlélik ezt a kalandot, nem fognak emlékezni az alacsony és pufók papra, aki a kör közepén remegett, és a Forráshoz könyörgött az életéért. Emlékezni fognak viszont az ikerkardos, sötét hajú harcosra, aki átvette a parancsokságot fölöttük, és létrehozta a kört, ami megmentette őket. És életük végéig emlékezni fognak rá.

Ott van egy! A kiáltásból csak úgy sugárzott a rettegés, mire a gyerekek sikongatni kezdtek.

Braygan megpördült, szeme tágra nyílt félelmében. A fűből egy sötét alak emelkedett ki: egy sötét köpenyes, aranyhajú nő volt az. A papon hihetetlen megkönnyebbülés lett úrrá.

Ez Garianne! Ez Garianne! kiabálta az együgyű fickó, Nian. Még mindig fivére kendőjét markolva, megindult a nő

felé. Jared karon ragadta.

Ne vonszolj oda! szólt rá szelíden. Úgyis idejön. Nian erre integetni kezdett.

A nő megdöbbentően szép volt, szeme puhán és szürkén csil ogott, befont haja valósággal ragyogott a napfényben.

Garianne odabal agott a két fivérhez, mire Nian odalépett hozzá, ledobta kardját a földre, átölelte a lányt, és felemelte. A nő erre könnyedén arcon csókolta.

Most pedig tegyél le és nyughass már! mondta a jövevény, és Jared felé fordult. Örülünk, hogy élve látunk közölte érzelemmentes és jel egtelen hangon. Még csak el sem mosolyodott.

Én is örülök, hogy látlak, Garianne. Vajon

? ekkor észbe kapott és megköszörülte a torkát. Éppen azon töprengtünk, hogy vajon a közelben vannak-e még a fenevadak.

Néhány közülük az éj el északnyugatnak tartott. Eggyel végeztünk, Vén Bátyó és a barátja pedig hármat ölt meg.

Az egyiknek levágtam a fejét szólt közbe Nian. Meséld el neki, Jared!

Így volt: nagyon bátran viselkedett, Garianne. Jó lenne, ha tudnál még maradni, és segítenél a lények el eni harcban.

Rengeteg itt a gyerek.

Mel icane-ba tartunk, ahol Vén Bátyó meghív bennünket egy ebédre.

Mindannyian Mel icane-ba megyünk, Garianne. Nian boldog lenne, ha velünk jönnél.

Igen, igen, gyere velünk, Garianne! lelkesedett Nian, aki ismét fivéréhez lépett, és ismét megragadta a testvére

derekán kígyózó kék selyemövet. És ekkor a nő váratlanul elmosolyodott: Braygannak még a lélegzete is elál t. A nő

most már nem egyszerűen megdöbbentően szép volt, hanem elsöprően és lenyűgözően szép. Garianne odalépet Nianhoz, és átkarolta a vál át.

Bárcsak láthattam volna, amint levágod a fejét! csókolta arcon az együgyűt.

Háromszor kel ett odavágnom. Vén Bátyó is jön?

A nő mosolya erre eltűnt, ő maga pedig el épett Niantól.

Nincsenek kérdések, Nian szólt oda Jared szelíden a fivérének. Emlékszel?

Sajnálom, Garianne motyogta Nian, mire a nő felvil antott egy kurta mosolyt, és láthatóan megkönnyebbült.

Vén Bátyó is jön. Talán egy óra vagy kevesebb, és itt lesz.

Jared Brayganhoz fordult.

Vén Bátyó nem más, mint egy Druss nevezetű harcos.

Hal ottál már róla? A pap megrázta a fejét. Drenaiból jött, és közös barátunkhoz hasonlóan, veszélyes harcos.

Garianne-nal és Druss-szal az oldalunkon jóval több az esélyünk a fenevadak el en.

Skilgannon a ringó sás felé tartott: könnyedén és sietség nélkül haladt, a mozgás jelét keresve a sásosban a mozgásét, amit nem a szél okozott. Most pontosan az volt, akinek a körben ál ók látták: egy nyugodt alaknak, aki kényelmesen bal ag, tokjába dugott kardjaival.

Malanek ezt a máshol il úziójának nevezte, amikor a gondolatok szabadon kószálnak, és a test irányítását átadják az ösztönöknek és az érzékszerveknek. Skilgannon séta közben szabadjára engedte gondolatait, amelyek messzire repültek, de közben tekintete veszély után kutatott.

Eszébe jutott Malanek és gyilkos edzései, a végtelen gyakorlatok és a fizikai erőkifejtés könyörtelen folyama.

Eszébe jutott Greavas, Sperian, és a Bokram megkoronázását követő napok egyre erősbödő

feszültsége. A letartóztatások mégis váratlanul értek mindenkit: a házakat feldúlták, lakóikat elhurcolták. Az eltávozottakról senki sem beszélt. A halott császár ismert hívei eltűntek vagy nyilvánosan kivégezték őket a Párduc téren.

A fővárosra rátelepedett a félelem. Az emberek gyanakodva kémlelték egymást, hiszen nem lehetett tudni, hogy ki vádolja meg őket egy meggondolatlan szó vagy vélt bírálat miatt. Skilgannont aggasztotta Greavasnak a királyi

családhoz fűződő kapcsolata, és az egykori színész időnként napokra eltűnt, hogy amikor előkerül, egy szót se szóljon arról, hol töltötte az eltelt időt. A fiú az egyik este megkérdezte tőle, hogy merre járt, mire Greavas felsóhajtott, és csak annyit mondott: Jobb, ha nem tudod, barátom.

Nagyjából három héttel a koronázás után fegyveres katonák jelentek meg a háznál az éjszaka közepén. Molaire magánkívül volt a félelemtől, és még az általában higgadt Sperian is hamuszürkére sápadt az aggodalomtól.

Skilgannon a kertben üldögélt, amikor a katonák tisztje bemasírozott. Boranius, az aranyhajú egykori atléta volt az.

Skilgannon felemelkedett ültéből.

Örülök, hogy látlak köszöntötte a férfit, és tényleg így is gondolta.

Én is felelte hűvösen Boranius. De most hivatalos ügyben járok itt.

Gondoskodom a frissítőkről intett az ifjú a halálsápadt Speriannak, mire a férfi hálásan visszavonult. Skilgannon a kertkapunál ál ó két katonára pil antott. Helyezzétek magatokat kényelembe! szólt oda nekik. Jut szék mindnyájunknak.

Az embereim ál va maradnak vette le kardhüvelyét Boranius, és leült az egyik fonott székbe. Minden ízében

ugyanannak az atlétának tűnt, akit Skilgannon annyira istenített annak idején.

Szoktál még futni, Boranius?

Nem. Már nem nagyon jut időm efféle mulatságokra. Hát te?

Skilgannon felnevetett.

Én igen, de már nem lelem benne örömömet, mivel nincs senki, aki felvehetné velem a versenyt. Te adtál nekem ösztönzést, te ál ítottad fel a mércét.

És te legyőztél.

Sérült bokával futottál, Boranius. Ettől függetlenül azért örültem, hogy enyém lett az érem.

Az iskolai érmeket mostanra magam mögött hagytam és hamarosan te is így teszel. Elgondolkodtál már a jövődről?

Katona leszek, akárcsak az apám.

Ezt jó hal ani, mivel szükségünk van jó katonákra.

Hűséges katonákra. A szőke tiszt hátradőlt székében.

Nehéz idők járnak, Olek. Mindenfelé árulókra bukkan az ember, akiket fel kel kutatni, és ki kel irtani. Ismersz

árulókat?

Honnan ismerhetem fel őket, Boranius? Talán furcsa fejfedőt viselnek?

Ez nem tréfadolog, Olek. A császár ágyasát és fattyú lányát máris elbújtatták. Bokram az uralkodó a jognál és a vérénél fogva. Akik el ene szólnak, azok árulók.

Senkit sem hal ottam, aki el ene szólt volna felelte Skilgannon.

Boranius kék szeme körül megfeszült a bőr, amitől úgy nézett ki, mint aki ál andó feszültségben él.

És mi a helyzet a perverzzel, aki itt lakik? Hűséges a koronához?

Skilgannon érezte, ahogy jeges hideg kúszik a gyomrába.

A házam vendége vagy, Boranius. Ne sértegesd hát a barátaimat!

Nem vendégként vagyok itt, Olek, hanem mint a király tisztje. Hal ottad Greavast a király el en szólni?

Nem, nem hal ottam. Nem beszélgetünk politikáról.

Ki kel kérdeznem őt. Itthon van?

Nincs. Sperian érkezett meg egy tálca ital al: ezüstkupában kevert alma- és őszibaracklevet szolgált fel.

Skilgannon rápil antott.

Hol van Greavas?

A város északi felében élő barátait látogatja éppen.

Mikor tér vissza?

Talán holnap vagy holnapután, uram. Nekem nem mondta.

Skilgannon megköszönte, majd intett a kertésznek, hogy elmehet.

Amikor megjön, megmondom neki, hogy beszélni akarsz vele, bár nem egészen értem, hogy egy visszavonult színész miként segíthetne rajtad.

Majd meglátjuk ál t fel Boranius. Barátod, Askelus el en is elfogatóparancsot adtak ki.

Skilgannon most valóban megdöbbent.

De miért?

Mert az apjához hasonlóan ő is áruló. Az apját pedig ma reggel belezték ki a Párduc téren.

Askelus nem áruló ál t fel Skilgannon is. Gyakran

beszélgettünk, így tudom, hogy felettébb csodálja Gorben császárt, és azt mondta, hogy hozzám hasonlóan ő is Bokram seregében akar szolgálni. Egyetlenegyszer sem hal ottam, hogy bírálta volna a királyt. Ami azt il eti, éppen el enkezőleg.

Akkor sajnálatos módon apja bűnei miatt vész majd oda jelentette ki Boranius fagyosan.

Skilgannon meredten nézte az ifjút, akire egykor valóságos hősként nézett fel. Az emlékeiben élő atléta azonban mostanra eltűnt, és helyét átvette ez a hideg tekintetű

katona, akiben semmi érzelem nem maradt, leszámítva talán a rosszindulatot. Skilgannont elárasztották az emlékek, életének olyan pil anatai, amelyek akkor lényegtelennek rémlettek, de most felfénylettek a váratlan megvilágosodás ragyogásában. A könnyedén félredobott barátságok, a gunyoros megjegyzések, a kicsinyességek.

Skilgannon Boraniust az imádott hős aranyló glóriáján keresztül látta egykor, de mostanra csak a valóság maradt.

A férfi élet-halál ura lett, és ezt élvezte. A fiú szívét harag öntötte el, de elcsitította és inkább elmosolyodott.

Sokat kel még tanulnom, barátom. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám és meglátogattál.

Boranius felnevetett, és vál on veregette az ifjút.

Amikor megkapod az okiratokat, keress fel engem

feltéve, ha azok kitűnőek. Találunk majd neked helyet az ezredemben.

Mélyen megtisztelsz.

Boranius és emberei kisétáltak a főkapun, lóra szál tak és elügettek.

Sperian érkezett és megkönnyebbülten fújt egyet.

Azt hittem, hogy mindnyájunkat letartóztatnak.

Ez az ember egy vipera.

Igen, apád is így gondolta. Sohasem szenvedhette a családjukat.

El tudsz vinni egy üzenetet Greavashoz holnap?

Igen.

Mondd meg neki, hogy egy darabig ne jöj ön haza. A piacon át menj, ahol holnap árverés lesz, és több százan gyűlnek oda. Így észrevétlenül át tudsz ott siklani.

Sperian láthatóan elbizonytalanodott.

Szerinted követni fognak?

Elképzelhető.

Nem túl jó a szemem, Olek, és nem értek az efféle dolgokhoz.

Nem, hát persze, hogy nem. Milyen bolond is voltam!

Magam adom át az üzenetet.

Speriant láthatóan ez a legkevésbé sem nyugtatta meg.

Greavas nem akar belekeverni ebbe, uram. Agyonütne, ha elmondanám, hogy merre van.

Skilgannon kulcsárja vál ára tette a kezét.

Ha kidugja az orrát, letartóztatják, és valószínűleg kivégzik, de szinte biztos, hogy megkínozzák. Nem hiszem, hogy aggódnod kel ene, amiért bosszúságot okozol neki.

Nemcsak erről van szó, uram, hanem azokról is, akiknél van.

Kik azok?

Ő bújtatja a császárnét és a lányát. Próbál valami módot találni arra, hogy kijuttassa őket a városból.

Skilgannont emlékeiből kirántotta a hirtelen megrezdülő

sásos. A Nappal és Éj el Kardjai egy szemvil anás alatt előugrottak hüvelyükből. Egy kiskutya vágtatott el mel ette, megszaglászta a földet, majd továbbrohant a kör felé. Egy kislány magához hívta a kutyuskát, mire az felvakkantott, és

odafutott hozzá. Skilgannon kifújta a bent tartott levegőt, és ment tovább.

Nyomát sem találta a fenevadaknak.

Visszaindult a menekültekhez, és megpil antotta a magas fűből előbukkanó Csatabárdos hatalmas alakját. Mel ette a fiú, Rabalyn lépkedett.

Kilencedik fejezet

Skilgannon a nagyjából százfős tömeget zárt oszlopba rendezte, így vágtak neki a sásosnak. A harcos az oszlop élén lépkedett, míg Druss és Garianne az oszlop két oldalán helyezkedett el, nagyjából középtájon. A hátvédet a fivérek alkották. A többi életben maradt harcos az oszlop mel ett haladt, kivont karddal és késsel a kézben, éberen.

A délelőtt folyamán egyetlen aggodalomra okot adó esemény történt: egy vén bivaly törtetett át a sásoson, mire a gyerekek sikoltozni kezdtek és szanaszét futottak. Ezt leszámítva eseménytelenül zajlott az utazás.

Rabalyn egy darabig Braygan oldalán lépkedett a tömeg közepén, de később lemaradt, és a fivérek közelében bal agott. Furcsa párnak tűntek, főleg amikor észrevette, hogy az egyik szakál as, Nian, folyamatosan fogja a testvére derekán lógó selyemkendőt. Druss azt mondta róluk, hogy harcosok, Rabalyn pedig hitt neki, bármilyen különösen néztek is ki.

Már délutánra járt az idő, amikor az oszlop megál t egy domb tövében. A közelben egy patak csordogált, ahonnan a nők vizet hoztak, hogy elkészítsék szűkös ebédjüket.

Druss sétált egyet Skilgannonnal, a furcsa lány pedig leült a domboldalra, és egyfolytában északnyugat felé bámult.

Rabalyn beszélgetésbe elegyedett a fivérekkel.

Mióta ismeritek Drusst?

Régóta felelte Nian. Több mint egy éve. Sitty-sutty: ez volt Vén Bátyó. Azután mindenki elszaladt.

Ki szaladt el?

Az összes rossz ember. Bár mi is megöltünk néhányat, nem igaz, Jared?

Igen, így volt.

Garianne pedig fejbe lőtte a vezérüket. Egyenesen átlőtte a fejét, amitől nagyon ostobán nézett ki. Megpróbálta kihúzni a nyilat, és azután meghalt. Nagyon mókás volt.

A történetből Rabalyn egy kukkot sem értett, így kérdőn pil antott Jaredre.

Felbéreltek minket, hogy őrizzünk egy falut. Vagy tucatnyian voltunk, és azt mondták, nagyjából húsz banditára számíthatunk; Csakhogy sokkal többen voltak, vagy hatvanan, a felük száműzött nadír. Alattomos fattyú mindahány! Alkonyat előtt támadtak, és nem kérdéses, hogy lerohantak volna minket.

Sitty-sutty szólalt meg Nian vidáman.

Druss egyenesen a sűrűjébe rontott a dolgoknak, csatabárdja jobbra-balra suhogott. Azt hihette volna az ember, hogy puszta számbeli fölényükkel a földre terítik majd. Nian és én követtük, és még páran így tettek, köztük kaszára-kapára kapott falusiak is. Garianne éppen akkor lábadozott betegségéből, de kitántorgott a házból, és egyenesen homlokon lőtte a kitaszítottak vezérét, ami végül megtörte őket. És ekkor kiderült, hogy Drusson nincs egy karcolás sem. A kesztyűiről és a vál vértéjéről, meg a sisakjáról pattantak le a kések és a kardok. De egyetlenegy sem találta el őt. Lenyűgöző volt csóválta a fejét a férfi. Vér borította a testét, de nem az övé volt.

Jared megrázta a fejét az emlék hatására. Az a titka, hogy harc közben mindig mozog, sosem pihen egy pil anatra sem. És mindig támad. Amikor láttam ezt, megértettem, hogy mi történt Skelnnél.

Skelnnél? értetlenkedett Rabalyn. De hát veszítettünk Skelnnél.

Igen, vesztettünk.

Nem értem. Hogyan veszíthettünk Druss-szal az oldalunkon?

Jared felnevetett.

Gúnyolódsz velem, fiú?

Nem, uram. Lámpás testvér azt mondta, hogy Druss

harcolt Skelnnél, a Halhatatlanok soraiban.

Azt hiszem, valamit félreértettél, kölyök. Druss egykor régen valóban a Halhatatlanoknál szolgált. Skelnnél viszont a drenaiak oldalán küzdött, és ő volt az, aki megtörte az utolsó rohamot, és megfordította a csata sorsát. Az istenekre, megtörte a Halhatatlanokat! Nem akármilyen emberről beszélgetünk, hanem magáról Legendás Drussról!

Ez azt jelenti, hogy az el enségünk?

Jared vál at vont.

Az enyém nem. Sem én, sem Nian nem lennénk itt, ha nem lett volna Druss. És biztos, hogy nem akarom az el enségemmé tenni. Tudod, elég jól forgatom a hosszú kardot, fiú. Szinte bárkivel szemben megál om a helyem, de nem Druss-szal szemben. Ami azt il eti, Skilgannonnal szemben sem. Hogyan kerültél a társaságába, Rabalyn?

Az ifjú elmesélte a templom el eni lázongást, és hogy Lámpás testvér miként fojtotta el.

Erre aligha számítottak. De hát ki gondolta volna, hogy az Elátkozott papnak ál ? Az élet mindig tele van meglepetésekkel.

Nian halkan felnyögött, mire Rabalyn ránézett. A férfi arca elszürkült, és izzadtság csil ogott a homlokán.

Fáj, Jared nyöszörögte. Nagyon fáj.

Feküdj le! Gyere, és feküdj le egy kicsit! Jared odapördült Rabalynhoz. Hozz vizet!

A fiú elrohant, és kölcsönkért egy kis vödröt az egyik családtól. Megtöltötte vízzel, majd visszasietett a testvérpárhoz. Jared egy rongyot nyomott a vízbe, és nekilátott megtörölgetni fivére homlokát. Azután kinyitott egy erszényt az övén, előszedett belőle egy csipetnyi fakó színű, szürkés port, és Nian szájába szórta. A rongyot alaposan beletuszkolta a vödörbe, majd vizet csepegtetett fivére ajkai közé. Kis idő elteltével Nian nyöszörgése alábbhagyott, és a férfi elaludt.

Mi baja van? érdeklődött Rabalyn.

Haldoklik. Menj Skilgannonhoz, és mondd meg neki, hogy legalább egy órát itt kel maradnunk!

A következő néhány percben emberek gyűltek az öntudatlan Nian köré. Akadtak nők, akik megkérdezték, hogy mi baja van, de Jared elhessegette őket. Garianne is megérkezett, leült Nian mel é, és gyengéden megsimogatta a homlokát. Rabalyn a közelben téblábolt, nem tudva, hogy mit tegyen. Végül otthagyta őket, és nekiindult a domboldalnak, arrafelé, ahol Lámpás testvér és Druss beszélgetett.

Az öreg harcos éppen körbenézett, amikor Rabalyn megérkezett, és rámosolygott a fiúra.

Ne légy olyan lehangolt, fiú! Rendbe fog jönni.

De hát Jared azt mondja, hogy haldoklik.

Ez igaz, de nem ma fog meghalni.

Mi baja van?

A fejében tenyészik a betegség. Egy felcser azt mondta Jarednek, hogy egy tumor növekszik odabenn, ami elpusztítja Nian agyát.

Nem tudtak orvosságot adni neki, vagy valami ilyesmit?

Ezért mennek Mel icane-ba. Úgy tudják, él ott egy gyógyító.

Láttad már korábban is ilyen ál apotban? érdeklődött Lámpás testvér.

Igen. Aludni fog egy vagy talán két órán át felelte Druss.

Addigra leszál az alkony. Fogalmam sincs, hogy a fenevadak milyen messzire mentek, vagy hogy visszatérnek-e, ha beesteledik.

Magam is ezen töprengek. Alig kétórányira járunk

Mel icane-tól, így adj Niannak egy órát! Ha addig nem ébred fel, majd én viszem. A fiú hozhatja a csatabárdomat, és jöhet mel ettem.

Lámpás testvér nem tett el envetést.

Elnézek észak felé és megvizsgálom, milyen arrafelé a terep. Ha egy órán belül nem térek vissza, induljatok a város felé! Majd találkozunk az úton. Felál t, és leügetett a domboldalon.

Rabalyn tekintete jó darabon elkísérte.

Mi lesz, ha odakint kószálnak a fenevadak?

Nos, Rabalyn, akkor vagy megöli őket, vagy meghal.

Skilgannon fél mérföldre járt a domb tövétől, amikor lassított. A rövid futástól kimelegedett és izmai el azultak, de mivel már elég közel járt az erdőhöz, nem ál t szándékában fej el előre belerohanni a bestiák falkájába. A szeme égett, teste törődött volt: több mint huszonnégy órája nem aludt, az előző éj el pedig hosszú és véres volt.

A támadók hol visszavonultak, hol előrenyomultak, és a támadások ravaszul voltak megtervezve: a fenevadak

különböző irányokból törtek elő vil ámgyorsan, mintha csak valamiféle tervet követnének. Az Elátkozott az éjszaka folyamán többször megpil antotta azt a hatalmas szürke szörnyeteget, amelyik az előző nap tört elő a sásosból.

Skilgannonnak úgy tűnt, mintha ez a bestia irányítaná a többieket. Egy idő után kezdett jobban odafigyelni rá: amikor a rémséget megpil antotta a kör valamelyik részén, mindig úgy tűnt neki, mintha a támadás abból az irányból érkezne.

Ahogy most Skilgannon visszaemlékezett a rémséges éjszakára, ráébredt, hogy a fenevadak nem akarták megölni az összes menekültet. Csupán vadásztak, és amikor elég tetemet gyűjtöttek össze, visszavonultak. Akár egy farkasfalka.

A harcos elérte a fák vonalát, és nekiindult a dombtetőnek, miközben szemügyre vette a talajt. Számos mély mancsnyomot látott a földön, de mindegyik távolodott a várostól. A dombtetőn több sudár tölgyfa magasodott.

Skilgannon felmászott az egyikre, és körbevizsgálódott.

Messze északon ki tudta már venni Mel icane tornyait, valamint a datiai és dospilisi ostromló seregek sátrait.

Keletre lovasokat pil antott meg, de az eggyéforrtaknak nyoma sem volt. A fáradtság ólomsúl yal telepedett rá, így elhelyezkedett az egyik ágvil ában, fejét pedig nekitámasztotta a fa törzsének.

Majd elszenderedett.

Holdfényes erdőben járt, és a Fehér Farkas közel volt.

Hal otta, ahogy a bokrok között oson. Skilgannon szíve vadul vert, és ökölbe szorította a kezét, hogy még véletlenül se nyúljon a kardjai után. A háta mögül mély hangú morgás tört elő. Megpördült, hogy szembenézzen a fenyegetéssel.

De nem volt ott semmi. Ekkor észrevette, hogy öntudatlanul ismét előrántotta a Nappal és az Éj el Kardjait. A pengéken megcsil ant a holdsugár. Skilgannon elhajította fegyvereit, és felkiáltott: Hol vagy?

Ekkor felébredt.

A nap éppen csak odébb mozdult az égen. Néhány percnél többet nem alhatott, de még így is úgy érezte, felfrissült, és eltöprengett, hogy valóban vissza akar-e térni a menekültekhez. Itt magasan a fán minden olyan békés volt, és a harcos ráébredt, hogy mennyire hiányzott neki az egyedül ét. Volt idő, amikor élvezte, hogy emberek veszik körül: akkor, amikor Greavas, Sperian és Molaire vigyázott rá, amikor Malanek megtanította őt a pengék táncára.

Hosszú és gyötrelmes évek teltek el azóta. Bokram uralkodásának és a rettegésnek a napjai. Jianna napjai.

A rettenetet szabadította el azon a napon, amikor elindult felkutatni Greavast. A nap fényesen ragyogott a tiszta, felhőtlen égen, és a fiút önbizalommal töltötte el az ifjak ereje és önteltsége.

A tizenhat esztendős Skilgannon először is felkereste a Királyi parkot. Előtte még átvágott a városmagon, ahol sétált egyet az utcácskákon, szemügyre vette a boltokat, és időről időre megál t a bódéknál, ahol úgy tett, mintha az árukat nézegetné. Közben azonban sikerült azonosítania az őt követőket. Ketten voltak: egyikük magas, szikár, homokszín hajú férfi, a másik valamivel alacsonyabb, ál a alá lógó hosszú, sötét bajusszal. Amikor Skilgannon elérte a parkot, megmozgatta izmait, és futásnak eredt. A parkon átvezető ösvényeket csodálatos fehér kővel burkolták le, és az utak virágágyások között tekergőztek, mesterséges tavak és szoborkertek mel ett kígyóztak. Sokan sétálgattak a parkban, vagy üldögéltek a kőpadokon. Akadtak olyanok is, akik plédeket terítettek a fűre, és a szabadban falatoztak. Skilgannon könnyed iramban ügetett, majd az ösvény egyik kanyarulatában hátrapil antott, és látta, hogy a két férfi is futásra váltott. Semmiféle veszély nem fenyegette az ifjút, aki csak a kalandot látta az egészben.

Négy mérföldnyi lassú kocogás következett, aminek során egyenletesen növelte a tempót.

Eddigre már majdnem megtettek egy egész kört, és megérkeztek a park nyugati kapujánál ál ó márvány tornacsarnokhoz és a fürdőhöz. Itt Skilgannon lelassított, majd végül letelepedett egy széles padra. Két izzadtságban fürdő és fáradt kísérője odabotorkált, ahol az ifjú ült.

Jó napot! köszöntötte őket Skilgannon.

A lekonyuló bajszú férfi bólintott. A magasabbik kipréselt magából egy mosolyt.

Meleg van ma a futáshoz folytatta az ifjú a társalgást.

Éppen edzenek?

Mindig edzünk felelte a homokszín hajú férfi.

Olek Skilgannon vagyok ál t fel a fiú, és kezet nyújtott.

A nevem Morcha, ő pedig Casensis. Mindkét üldözője idegesnek tűnt. Skilgannon gyanította, azt az utasítást kapták, messziről kövessék őt, és ne mutatkozzanak.

Éppen a fürdőbe készülök, meg egy jó masszírozásra vágyom. Semmi sem ér fel ezzel egy jó kis bemelegítő

futás után.

Nem vagyunk tagok húzta össze a szemét a nagydarab Casensis. Ez csak a gazdagoknak való hely.

És a hazát szolgáló katonák fiainak közölte Skilgannon könnyedén. Az apám tiszteletbeli tagságot kapott, amit én örököltem, és vendégeket is hívhatok. Velem tartotok?

A meglepett férfiakat bevezette a fürdőbe, ahol végigsétáltak a hűvös és il atos márványfolyosón.

Skilgannon aláírta a nyilvántartási jegyzéket, és hármukat átkísérték a cédrusfával berakott öltözőbe, ahol puha fehér

köntösöket és törülközőket kaptak. Majd levetették ruhájukat, belebújtak a köntösökbe, átbal agtak két boltív alatt, és megérkeztek egy kupolás mennyezetű hatalmas terembe. A falakba óriási ablakokat vágtak, és közülük sokat színezett üveggel díszítettek. Idebent fák nőttek, és számos mesterséges tavat hoztak létre. A sziklákra forró víz ömlött, ami különböző szinteken négy nagy medencét töltött meg. A vízben rózsaszirmok lebegtek, és a levegőt erős rózsail at ülte meg. A medencék közül mindössze kettőben úszkáltak. Skilgannon levetette köntösét, és törülközőivel együtt egy márványpadra tette, majd lesétált a márványlépcsőkön és belegázolt az egyik felső

medencébe, közel a zubogó vízhez. Lehunyta szemét és lebegve elnyúlt a víz felszínén. A két kém követte példáját.

Egy idő múlva az ifjú beljebb úszott, eltávolodva a vízeséstől, és a medence falának háttal leült a vízbe.

Morcha úszva csatlakozott hozzá, míg Casensis körbegázolt. Az árnyékok közül két csupasz mel ű nő lépett elő hideg forrásvizet hozva három serlegben. A nők hosszú, testhez tapadó szoknyát viseltek. Mindkét érkező a hagyománynak megfelelően szőkére színezte a haját, a halántéknál pedig vörösre festették, jelezve, hogy örömlányokról van szó. Nyakukban arany nyakláncot viseltek, ami arra val ott, hogy több szinttel feljebb ál nak az utcákon és a piacokon magukat áruló olcsó ribancoknál.

Casensis rájuk meredt, és nem tudta elszakítani a tekintetét csupasz mel ükről. Az egyik nő rámosolygott,

majd mindketten továbbmentek.

Ők is ingyen vannak? tudakolta Casensis.

A masszázs igen felelte Skilgannon. Minden más szolgáltatás alku tárgya.

Mi az áruk?

Tíz ezüstpénz.

Ez háromhavi bérem! háborodott fel Casensis.

És mit kel tenned ezért a bérért? kérdezte az ifjú.

Mi a király katonái vagyunk felelte Morcha gyorsan.

Ó, értem már, miért futottatok ma! Fontos, hogy erősek és egészségesek maradjatok. Remélem, hogy hamarosan én is beléphetek a király seregébe.

Csendben ültek egy darabig, élvezték a hideg italokat és a meleg vizet. Morcha Skilgannonhoz fordult.

Ez rendes dolog volt tőled, uram. Olyasmi ez, amire emlékezni fogunk.

Részemről az öröm, barátom, de még mielőtt elmennétek, próbáljátok ki a masszázst. Az itteni lányok nagyon ügyesek. Elmulasztanak minden fájdalmat és sajgást,

miközben szenderegtek, és csodás álmokat láttok majd.

Ez a kedvenc része a napomnak. Azután pedig talán velem tarthatnátok egy ebédre az étkezőbe.

Ez is nagyon rendes tőled közölte Morcha.

Miután végeztek a fürdőzéssel, mindhárman kimásztak a medencéből. A szőke nők azonnal ott termettek, és mindegyiküket külön szobába vezették, ahol gyertyák égtek.

Amint Skilgannon megszabadult kéretlen társaságától, köszönetet mondott a lánynak, de elhárította a masszírozást.

Csinos borravalót kapsz nyugtatta meg a meglepett masszőzt. Amikor a barátaim már kel emesen el azultak, közöld velük, hogy elhívtak, de az ebédjüket elrendeztem a saját költségemre.

Úgy lesz, uram.

Skilgannon visszatért az öltözőbe, gyorsan belebújt ruháiba és elhagyta a fürdőt. Hamarosan kilépett a parkból is, és sietős léptekkel indult neki az utcáknak, bár időről időre megtorpant a boltoknál és a bódéknál, arra az estre, ha esetleg mások is követnék. Elégedetten látta, hogy magára maradt, és követve a Sperian által adott útmutatást, a város északi felébe tartott.

A keresett házat nemrégiben építették a külvárosban, közel a kaszárnyához. Apró, háromszobás épület volt, szemcsés, vörös cserepes tetővel. Vagy húsz hasonló épületet húztak fel a kaszárnyában dolgozó munkások (szakácsok, ácsok, kovácsok) feleségeinek és gyerekeinek. Sperian pontos leírást adott a házról, amit kiegészített azzal, hogy a nyugati falnál, ahol a bejárati ajtó is nyílt, bougainvil ea bokor ál . A lakhelyben egyébként volt valami, ami Greavasra utalt: csakis olyan ember rejtené el azokat egy kőhajításnyira a legnagyobb kaszárnyától, akiket a leginkább keresnek, akiben jókora adag humorérzék és irónia lakozik. Alighogy ez a gondolat felmerült Skilgannonban, máris követte egy másik: a felismerésé, hogy a terv kiváló elmét sejtet. A város leggazdagabb negyedében az összes házat átkutatták, akárcsak a kij ebb eső birtokokat. Azonban senkiben fel sem merült, hogy a császárnét és lányát egy sietve felhúzott épületben keresse, méghozzá a királyhoz hű csapatok tőszomszédságában.

Skilgannon bekopogott, de senki nem válaszolt. A ház hátsó bejáratához sétált, és megpróbálkozott a kicsiny kertbe vezető kiskapuval, de zárva volt. Körülnézett, hogy figyeli-e valaki a szomszédos házakból, és amikor nem látott senkit, átmászott a falon, és leugrott a kertbe.

Épphogy földet ért, balról mozgást észlelt: valami a feje felé vil ant. Lebukott és jobbra vetette magát, átgördült a vál án és talpon volt ismét. Alig egyenesedett fel, amikor egy saruba bújtatott láb halántékon rúgta. Együtt gördült a

rúgással, és felfelé lökte karját, hogy hárítsa a fejének irányzott következő, szintén magasan érkező rúgást.

Támadója egy szőke nő volt, akinek festett haját a halántékánál vörösre színezték. Máris folytatta a rohamot: bal keze a fiú arca felé csapott. Skilgannon elkapta a csuklóját és vadul megcsavarta, megpróbálva körbefordítani a nőt, aki el enál ás helyett előrevetette magát, és kísérletet tett rá, hogy lefejelje az ifjút. Feje fájdalmasan csattant Skilgannon járomcsontján: a fiú most már haragra gerjedt, és a földre dobta a támadót, aki vil ámgyorsan talpra pattant, és máris megindult felé. Arcát eltorzította a düh, szeme összeszűkült.

Elég! Elég! kiáltotta az ajtóból előrohanó Greavas, és megragadta a lány csuklóját. Ő barát még ha az ostobább fajtából való is. Mit keresel te itt?

dörrent rá Skilgannonra.

Ez nem olyan téma, amit egy ringyó jelenlétében beszélek meg! csattant fel.

Egy olyan ringyóéban, akit meg sem tudsz fizetni! felelte a lány. És ha még meg is tehetnéd, akkor sem lennél hozzá elég férfi.

A nő hangjában csöpögő méreg megdöbbentette a fiút: korábban még egyetlen örömlány sem beszélt így vele.

Mindig alázatosan viselkedtek, soha nem néztek a

szemébe. Továbbá ez a lány olyan mozdulatokkal küzdött, amilyeneket Malanek neki, Skilgannonnak is tanított. Ez szokatlan volt egy nőtől: az ifjú alaposan szemügyre vette az utcalányt, majd odafordult Greavashoz. A hátsó ajtóban ekkor megjelent egy középkorú nő: szemében félelem lakozott.

Minden rendben? kérdezte reménykedve.

Minden a legnagyobb rendben felelte Greavas. Kivéve, ha valaki követett idáig pördült Skilgannonhoz. Mert akkor mindannyian halottak vagyunk.

Nem követtek

bár két fickót ezzel a feladattal bíztak meg. A fürdőben leráztam őket.

Reméljük, hogy mások nem voltak.

Nem voltak mások! vágott vissza Skilgannon hevesen.

Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek: Boranius téged keres.

Éppen úgy, ahogy vártam, de amúgy sem ál t szándékomban visszamenni. Ha ez minden, amit mondani akartál, Olek, akkor az lesz a legjobb, ha most távozol.

Azt hittem, szükséged van segítségre.

Igen, nagyon nagy szükségem van segítségre. De ez nem kisfiúk játéka, ez többé nem egy iskolai kaland. A tétek magasak, és a vesztesekre kínzás és halál vár.

Skilgannon egy pil anatig semmit sem mondott, próbálta visszanyerni hidegvérét. Majd újra a szőkére festett lányra pil antott, akit kurtizánnak nézett. Ezután tekintete az ajtóban ál ó reszkető asszonyra tévedt.

Ügyes álcázás mondta végül , de nem oldja meg annak a kérdését, hogy miként tudnál kicsempészni egy anyát és lányát a városból, amikor a katonák már tudják, hogy nézel ki.

Rövidre akarom vágatni a hajamat, azután pedig feketére festem, de ettől függetlenül igazad van. Egy nőt és egy fiatal lányt keresnek: de ez ügyben semmit nem tehetek.

Dehogyisnem. Válaszd el őket egymástól! A hercegnő

ribancnak öltözve bárhova eljuthat, anélkül, hogy feltűnést keltene. A lánya nélkül a császárné már elmegy a feleségednek.

Minden kaput őriznek, és mindenütt ott vannak a hűtlenné vált egykori csatlósok, akik alig várják, hogy aranyért beárulják a királyi családot. Nincs remény a menekvésre, Olek. Most még nincs.

Mégis külön kel ene válniuk. Nekem pedig igenis van egy tervem.

Azt szívesen meghal gatnám szólalt meg a hercegnő.

A fiú ügyet sem vetett a nő hangjából kicsendülő lenézésre, és folytatta mondandóját.

Ha elég gyorsan vissza tudok jutni a fürdőbe, azok, akik követtek, még mindig ott lesznek. Úgy teszek, ahogy megígértem nekik, és meghívom őket ebédre. A hercegnő

három óra múlva odajön a fürdőhöz, és amikor elhagyjuk a házat, ribancnak öltözve hozzám lép. Így két követőm is szemtanúja lesz a dolognak. Azt is látni fogják, hogy igénybe veszem a szolgálatait, és hazaviszem. Ezután jelentést tesznek, és közlik, hogy Olek Skilgannon nem ál kapcsolatban árulókkal, mert sokkal jobban leköti őt a ringyókkal való játszadozás. A lány tehát láthatatlanná válik számukra

már amennyire egy hercegnő azzá válhat.

Greavas lerogyott egy faasztalka mel é, és megdörgölte az ál át.

Hát

nem is tudom.

Ez jó terv szólalt meg a hercegnő. Nekem tetszik.

Megvannak a maga veszélyei el enkezett Greavas.

Először is, el kel jutnod a fürdőhöz. Az utakon rengeteg ember jár, úgyhogy útközben újra meg újra le fognak szólítani. Másodszor, a fürdőnél már ál nak ribancok, akik védeni fogják a területüket, méghozzá durván. Ez érthető: nem akarják, hogy idegenek el opják a kuncsaftjaikat.

Harmadszor, nem úgy beszélsz, mint egy ribanc, hanem kifinomultan, nagyúri stílusban szólsz. És végül az álcád el enére is felismerhetnek, ami elfogatásodat és halálodat, valamint Olek halálát jelenti.

A másik megoldás az, hogy addig üldögélünk ennek a nyomasztó háznak a falai között, amíg mindnyájunkat fel nem fedeznek, vagy meg nem öl minket az unalom! vágott vissza a hercegnő. És te csak ne izgasd magad a kifinomult beszédem miatt! Elég időt töltöttem el apám katonáinak társaságában, hogy tudjam, miként kel nyersen beszélni. Malanek pedig jó kiképzésben részesített, és bármikor el tudok bánni dühös ringyókkal, efelől biztosíthatlak.

Greavas láthatóan elbizonytalanodott, de végül bólintott.

Legyen hát! Olek, te siess vissza olyan gyorsan a fürdőbe, ahogy csak tudsz! És a Forrás óvjon mindkettőtöket! Majd üzenetet küldök, hogy mikor biztonságos indulnotok. És most menj!

Skilgannon futva tért vissza a fürdőbe. Kevesebb, mint egy óra telt el távozása óta, de ettől függetlenül aggódott, hogy

Morcha és Casensis esetleg már elmentek. Felkereste a lányt, akinek korábban utasításokat adott, és megkérdezte, hogy átadta-e már az üzenetet. A lány azt felelte, hogy még nem, mivel a két férfi még mindig a masszírozófülkében volt a két másik lánnyal. Skilgannon megkönnyebbülten sóhajtott, megköszönte a lány közreműködését, majd leült, és várt. Morcha érkezett elsőnek, kart karba öltve egy testes szőke lánnyal. A férfi arcon csókolta a masszőrnőt, aki mosolyogva távozott.

Ó, ember sóhajtott fel a kém , erre a napra örömmel fogok emlékezni. Ezzel leült, és nekidőlt a falnak, megigazgatva vastag és puha köntösének fodrait. Hát így élnek a gazdagok!

Szégyel em beval ani, hogy erre sosem gondoltam felelte Skilgannon őszintén.

Nem a te hibád, hogy gazdag vagy, kölyök.

Casensis lépett ki a másik fülkéből. A lány pukedlizett, de nem mosolygott, amikor távozott. A férfi savanyú arcot vágott, és nem tűnt vidámnak, majd megkérdezte Morchát, hogy lefektette-e a másik lányt.

Így történt vidámkodott a kérdezett. És még csak pénzt sem kért érte.

Casensis erre káromkodott egyet.

Tudtam, hogy őt kel ett volna választanom.

Vannak olyanok, akiknek nincs szerencséje kacsintott rá Morcha Skilgannonra.

Gyertek, ebédeljünk! javasolta az ifjú.

Mindkét férfi elfogadta az invitálást, és miután felöltöztek, átvezette őket az ebédlőbe. Egy órával később, miután belaktak málnaszószos fácánnal, és felhajtottak néhány kupa remek bort, a két katonának jó kedve kerekedett.

Még Casensis savanyú arcára is kiült a mosoly.

Amikor a főbejáraton át távoztak, Skilgannon egyre jobban feszengett, és aznap először bizonytalannak érezte magát.

A terv jónak tűnt, amikor kiagyalta, de Greavas igazat mondott. Ez nem iskolásfiúk játéka volt. Mi történik, ha Morcha vagy Casensis felismerik a hercegnőt? Mi lesz, ha a lány nem játssza el a szerepét? Ezenfelül pedig ő máris elárulta az új uralkodót. Miféle jövő várhat rá ezek után?

Nyugodj meg intette magát, és felidézte atyja jó tanácsát: Az embernek ki kel ál nia a barátai mel ett, kivéve, ha azok valami gonosztettet követnek el, és ragaszkodnia kel ahhoz, amiben hisz. Vajon amikor Greavas megpróbál megóvni két nőt a haláltól, az gonosztett? Skilgannon kételkedett benne, így viszont csak egyetlen követendő út maradt.

A márványtéren vagy egy tucat ribanc várakozott. Egyikük a

földön ült, felhasadt száját és bedagadt szemét tapogatva.

Mások köré gyűltek, és rosszindulatúan méregették a gyönyörű és karcsú lányt, aki nemrég érkezett. Amikor a három férfi kilépett a fürdőből, több ringyó is feléjük indult, kihívó mosol yal az arcukon. Casensis megál t, hogy szót váltson velük, Morcha pedig hátramaradt társával.

A karcsú lány Skilgannon felé indult, finoman ringatva csípőjét. Oldalra bil entette fejét és rámosolygott az ifjúra, aki úgy érezte, mintha egy pöröl yel csapták volna mel be. A kertben látott erőszakos, gőgös nőszemély egy pil anat alatt eltűnt, és helyén a valaha látott legvonzóbb, legszebb lány ál t.

Olyan férfinak tűnsz, akinek szüksége van egy kis társaságra karolt bele a hercegnő. Hangja nyersen és mindenféle finomságot nélkülözve reccsent, mosolya pedig buja élvezeteket ígért. Skilgannon szája kiszáradt, és nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna. Morcha szívből jövően hahotázott a háta mögött.

Én elfogadnám az ajánlatát, kölyök. Lehet, hogy nem én vagyok a legnagyobb lángelme az országban, de ahogy ránézek, van benne valami különleges.

Skilgannon éppen mondani akart valamit, amikor a lány a tunikája alá csúsztatta a kezét, és megsimogatta a testét.

Ettől az ifjú hátraugrott, és majdnem elesett.

Vigyázz vele, édesem! Még fiatal, és úgy vélem, kicsit tapasztalatlan közölte derűs hangon Morcha.

Az otthonom itt van a szomszédban. Skilgannonnak mindössze ennyit sikerült kinyögnie, és komplett idiótának érezte magát, miközben érezte, hogy elvörösödik.

Megengedheted ezt magadnak? Nem vagyok olcsó.

Nem hiszem, hogy megengedhetem, de majd eladom a házam.

Ez az, fiú! hahotázott Morcha. A fenébe, bárcsak ne gimnasztikáztam volna a fürdőben! Ezért a lányért szívesen megverekednék! Na de elég, menj, tűnj a szemem elől! És szórakozz jól!

A hercegnő karon ragadta Skilgannont, és elindultak.

Amikor az ifjú visszanézett, látta, hogy Morcha és Casensis figyeli őket: Morcha intett neki, míg Casensis savanyú arcot vágott.

Így találkozott hát Skilgannon élete nagy szerelmével, és így vitte haza.

A harcos a fán üldögélt, Mel icane messzi városát nézte, és felidézte magában azt a napot. Az ezt követő rémségek és tragédiák dacára sem bánta meg, hogy találkozott aznap a hercegnővel. Úgy rémlett neki, hogy ama jeles délután előtt az ég mindig szürkén borongott, azt követően pedig

gyönyörű szivárvány rajzolódott ki rajta.

Jianna úgy ragyogott, akár a nap, és sziporkázott, akár egy drágakő. A lány nem hasonlított senkire, akivel addig a fiú találkozott. Még most is emlékezett il atos hajára, ahogy kart karba öltve sétáltak.

Skilgannon felsóhajtott. A hercegnő gyönyörű lány volt akkor, körülbelül egyidős vele. Mára pedig belőle lett a Boszorkánykirálynő, aki a fejét akarja.

Félrelökte komor gondolatait, és lemászott a fáról.

Cadis Patralis alig négy hónapja volt a dospilisi sereg kapitánya. Apja vásárolta meg számára a tisztséget, és eddig egyetlenegy harci cselekményben vett részt: egy kisebb csapatnyi tantriai íjászt kergetett szét egy hídnál, alig húsz mérföldnyire Mel icane-től. Mostanra úgy tűnt, a háborúnak vége, és az ifjú Cadisnak a dicsőségről és az előrelépésről szőtt álmai minden órával egyre jobban csökkentek.

Ahelyett, hogy az el enséggel harcolt és tiszteletet, megbecsülést és előléptetést vívott volna ki magának, jelen pil anatban is negyven kopjást vezetett a dombok között, és az aréna fenevadjaira vadászott. Semmiféle dicsőség nem

rejlett ezeknek a szörnyszülötteknek a leölésében, így azután Cadis cudar hangulatban leledzett. Nem hangolta jókedvre a strázsamester sem, akit a nyakára ültettek. A férfi egyszerűen elviselhetetlennek bizonyult. Az ezredes biztosította Cadist, hogy a strázsamester remek harcos, aki már három hadjáratot verekedett végig. Felbecsülhetetlen értékkel bír majd számodra, fiatalember. Tanulj tőle!

Tanulni tőle? Az az ember egy földtúró paraszt! Semmit sem ért a filozófiához, az irodalomhoz és egyfolytában káromkodik, ami mindig az alantas származás jele.

A tizenkilenc esztendős Cadis Patralis pazarul festett rászabott mel vértjében és aranyszínű köpenyében.

Láncvértje tündökölt, bélelt sisakja pedig tökéletesen ült a fején. Lovassági szablyáját Dospilis legkiválóbb kardkovácsa készítette, térdnél megerősített, combig érő

csizmáját pedig a legfinomabb, csil ogó bőrből szabták.

Ezzel szemben Shialis strázsamester úgy festett, mint egy csavargó. Mel vértje horpadt volt, egykor aranyszínű

köpenye mára fakó húgyszínűre sápadt, tépett volt és számos foltozás nyomát viselte magán. Csizmája még tréfának sem ment el. Szablyája a legközönségesebb fegyver volt, famarkolattal, amelyre szorosan bőrcsíkokat hurkoltak. Cadis tekintete a férfi arcára tévedt. A borotválatlan, véreres szemű ábrázat egy elnyűtt aggastyánt idézett. Hogy ez az alak miként tudta ilyen csúnyán rászedni az ezredest, az rejtély maradt Cadis Patralis előtt. A kapitány előrehajolt a nyeregben, és

felkaptatott szürke heréltje hátán egy dombra, majd szétnézett. Alig negyed mérföldre délre megpil antott egy csapat menekültet, akik a lenti völgyben vánszorogtak előre.

Egy lovas közeledik, uram szólalt meg Shialis strázsamester. Az egyik felderítő az.

Cadis megfordult a nyeregben. Egy alacsony emberke lovagolt fel az emelkedőn tarka póniján, és a tiszt előtt lefékezett.

Megvannak jelentette. Bárcsak ne lennének!

Cadisnak komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze hidegvérét. Az előtte ülő fickó egyszerű polgárember volt, akit felderítésre béreltek fel, így nem volt kötelessége sem tisztelegni, sem egyéb katonai előírásokat betartani. Ennek dacára az alapvető udvariasság hiánya felbőszítette.

Hol vannak a többiek?

Meghaltak. Én is halott lennék, ha nem ál ok meg vizelni.

Halottak? ismételte Cadis. Mindhárman?

Egyenesen belelovagoltak a csapdába. Minden oldalról támadtak: előbb széttépték a lovakat, majd lemészárolták az embereket. Majdnem engem is elkaptak.

Belekapaszkodtam a nyeregkápába, és hagytam, hogy az

én pettyesem kimenekítsen a veszélyből.

Hogyan ál íthattak csapdát a fenevadak? fortyant fel a kapitány. Ez nevetséges!

Egyetértek, generális. Magam se hinném, ha nem látom a saját szememmel.

Nem vagyok generális, ahogy te is nagyon jól tudod, és nem tűröm el ezt a lekezelő viselkedést.

Tűrj csak, amit akarsz! felelte a férfi. Én viszont kilépek.

Nincs annyi pénz, amennyiért hajlandó lennék visszamenni azokhoz a lényekhez.

Honnan tudod, hogy csapda volt? kérdezett most Shialis strázsamester.

Higgy nekem, Shialis! Négyen a magas fűben kushadtak, és addig nem ugrottak fel, amíg a társaim el nem lovagoltak mel ettük. Én mondom, hogy az a szürke bestia az eszük. Amikor a többiek támadtak, ő hátramaradt, és csak figyelt. Még most is megborzongok, ahogy felidézem.

Hányan voltak? folytatta a kérdezősködést a strázsamester.

Ha nem bánod, majd én vezetem a kihal gatást meredt rá Cadis a katonára. A csend elmélyült, és a kapitány haragos pil antást vetett a felderítőre. Nos?

Nos mi?

Hányan voltak?

Tizenöten, beleértve a szürkét is.

És hol történt mindez?

Húsz mérföldre északkeletre, ahol a vidék emelkedni kezd a hegyek felé.

Arról számoltak be, hogy több mint húsz bestia tűnt el.

Igen. Hármat közülük döglötten megtaláltunk az erdőben, innen délre. Úgy néztek ki, mintha fejszével csapták volna le őket

vagy egy átkozottul nagy karddal. Nem hinném, hogy a környéken élő rémségekre bukkannánk.

Azt mondod, húsz mérföldre északkeletre. Az kívül esik a fennhatóságunkon közölte Cadis. Jelentést teszek az ezredesnek, te meg szedd rendbe magad a kihal gatásra.

Ebben a pil anatban értek az első menekültek a dombgerincre. A kapitány rájuk meredt: számos nőt és gyereket látott, akik idegesen pislogtak rá és az embereire. Az egyik gyermek sírni kezdett, és éles visítása megriasztotta Cadis lovát.

Hal gattassátok el azt a porontyot! bődült el a kapitány, és megrántotta lova zabláját, mire az ál at felágaskodott.

Cadis hátracsúszott, lába kicsusszant a kengyelből.

Leérkezésébe beleremegett a föld. Dühödten szökkent talpra, és katonáinak elfojtott nevetése csak még jobban felbőszítette. Te ostoba tehén! förmedt rá a rémült asszonyra, aki megpróbálta elcsitítani gyermekét.

Egy magas férfi lépett kettejük közé.

Higgadj le! közölte nyugodtan. Ezek az emberek már úgyis épp elég rémültek.

Cadis pislogott. A férfi láthatóan értékes és remekül szabott rojtos szarvasbőr zekét, valamint jó minőségű

nadrágot és csizmát viselt. A tiszt belenézett a férfi szemébe, amely megdöbbentően kéken és szúrósan meredt rá. A kapitány lépett egyet hátra, és szinte vágni lehetett az összesűrűsödött csendet. Cadis ráébredt, hogy az emberei arra várnak, mondjon valamit. Most már ostobán is érezte magát, amitől ismét fel obbant benne a harag.

Mit gondolsz, ki vagy te? tajtékzott. Ne mondd nekem, hogy higgadjak le! Én a győzedelmes dospilisi sereg tisztje vagyok!

Te az az ember vagy, aki leesett a lováról folytatta a jövevény, továbbra is higgadtan. Ezekre az emberekre

fenevadak támadtak, meg olyan emberek, akik úgy viselkedtek, mint a fenevadak. Fáradtak, rémültek és éhesek, akik menedéket szeretnének lelni a városban. A férfi egy szó nélkül el épett Cadis mel ett, és odasétált Shialis strázsamesterhez. Emlékszem rád szólította meg. Te vezetted az el entámadást annál a pashturani hídnál öt

nem, hat évvel ezelőtt. És egy nyilat kaptál a combodba.

Így igaz, bár én nem emlékszem rád.

Bátor tett volt. Ha nem tartod meg azt a hidat, az oldalatokba kerülnek, és a vereségből fejvesztett menekülés lett volna. Mit csináltok itt?

Bestiákra vadászunk.

A múlt éj el megküzdöttünk velük. Azután továbbmentek észak felé.

A két férfi mögött ál ó Cadis Patralis már majdnem elérte a robbanáspontot. Leesett a lováról, kinevették, most pedig semmibe veszik. Megmarkolta lovassági szablyájának markolatát, és lépett egyet előre. Ekkor egy hatalmas kéz megfogta a vál át és megál ította.

Régóta vagy katona, cimbora? A kapitány megfordult, és egy szempárba nézett, amely a téli eget idézte. A hozzá tartozó arc öreg volt, és mély árkok szabdalták. A férfi

fekete-ezüst szakál t növesztett, fejébe fekete sisakot húzott, amelybe egy csatabárdot marattak. Én életem nagy részét katonáskodással töltöttem folytatta a férfi.

Már nem is emlékszem hány országban forgattam a csatabárdomat. A harcos megemelte fegyverét, Cadis pedig azon kapta magát, hogy saját tükörképét látja a csil ogó pengékben. Sosem tanultam annyit, amennyit kel ett volna, de egy igazságot megtanultam: a haragot a legjobb otthon hagyni. Tudod, a dühös emberek ostobák, cimbora. És a háborúban általában az ostobák halnak meg először. Ami azt il eti, nem mindig, de az alapelv ettől még igaz. Szóval, mióta is katonáskodsz?

Cadis érezte, hogy a gyomra remegni kezd. Volt valami ebben az emberben, ami szinte kiszívta belőle a bátorságot, de azért tett még egy kísérletet, hogy uralja a helyzetet.

Vedd le rólam a kezed! Méghozzá most!

Ó, cimbora, ha én megteszem, akkor néhány szívdobbanás múlva halott vagy felelte a férfi barátságos, mély hangján. És ezt nem akarjuk, igaz? Mert megsérted majd azt a remek fiatalembert, aki éppen a strázsamesterrel beszélget, ő pedig megöl téged. És akkor a dolgok csúnya fordulatot vesznek, én pedig kénytelen leszek a vén Snagát használni a katonáid el en. Pedig ők remek fiúknak látszanak, és szégyen lenne ennyi ártatlan vért kiontani.

Mi negyvenen vagyunk: őrültség lenne ilyesmit tenned.

A közelemben azonban nem lesztek negyvenen, cimbora.

Mindenesetre én befejeztem a mondandómat. Rajtad ál , hogy mit teszel. A hatalmas kéz elengedte Cadis vál át, és az óriási alak odébb lépett.

Az ifjú egy pil anatig moccanatlanul ál t, majd nagy levegőt vett. Hűvös szel ő simított végig a bőrén, mire megborzongott. Cadis tekintete az asszonyra és a gyermekre tévedt. Látta a félelmet a nő szemében, és a szégyen súlyos terhe ráborult a vál ára. Cadis odalépett az asszonyhoz, és fejet hajtott.

Bocsánatát kérem faragatlan viselkedésemért, hölgyem.

Sajnálom, ha megrémítettem a gyermekét. Ezzel visszasétált a lovához, és ismét nyeregbe szál t, majd odaügetett a strázsamesteréhez. Ideje indulnunk.

Igen, uram.

Cadis csapatai élén leügetett a dombról, és északnyugatra, a távolban már látszó város felé vette az irányt.

Mit mondott neked, uram? kérdezte egy idő múlva Shialis.

Kicsoda?

Legendás Druss.

Cadis hirtelen megszédült.

Ő volt Druss? Az a Druss? Biztos vagy benne?

Találkoztam már vele, uram, évekkel ezelőtt. Nem téveszteném össze senki mással. Mit mondott már ha meg nem sértelek a kíváncsiságommal?

Nem sértesz meg, strázsamester. A katonáskodásról szolgált egy tanáccsal. Azt mondta, hagyjam otthon a haragot.

Jó tanács ez, uram. Mondhatok valamit, uram?

Miért is ne?

Nemes gesztus volt bocsánatot kérni attól az anyától. Egy gyengébb ember nem tette volna meg Shialis váratlanul elmosolyodott. Egy tanács Legendás Drusstól? Ez olyasvalami, amit egy napon érdemes lesz elmondani a gyerkőcöknek.

De nem lettek gyerekeik, akiknek elmondhatták volna.

Négy hónappal később Cadis Patralis harcban esik el Shialisszal együtt, miközben vál t vál nak vetve küzdenek a Boszorkánykirálynő támadó seregei el en.

Rabalynnak hiányzottak az ikrek. A városkapunál búcsúztak el, és Garianne-nal együtt indultak a déli városrészbe. A fiú szívesen beszélgetett velük, ráadásul Jared felnőttként kezelte, és soha nem beszélt vele lekicsinylően. És bár Nian egyszerű volt, mégis barátságosan és szívélyesen viselkedett.

A veszteség érzete azonban hamarosan elpárolgott, és a csodálkozás vette át a helyét. Rabalyn korábban még sosem járt nagyvárosban, és most alig akart hinni a szemének. Az épületek szörnyűségesen nagyok voltak: irdatlan kolosszusként toronylottak az égbe. Látott hatalmas szobrokkal megkoronázott templomokat, soktucatnyi ablakkal és terasszal büszkélkedő házakat. A fiú mindig azt hitte, hogy Raseev tanácsos háromemeletes otthona a legcsodásabb épületek közé tartozik, itt azonban csak egy kicsiny kunyhónak tűnt. Rabalyn alaposan szemügyre vette az egyik palotát, amelyik mel ett elhaladtak, és hatvanhat ablakot számlált rajta. Nehezére esett elhinni, hogy létezik olyan család, amelyik olyan sok főből ál , hogy egy ekkora otthon kel nekik.

A fényűző épületeken túl szűkebb utcák következtek: itt a házak zsúfoltabban ál tak, felfelé törekedtek, az utakat pedig macskakő borította. Rabalyn Skilgannon, Druss és

Braygan közelében maradt, és azon töprengett, vajon hogyan tud itt olyan sok ember élni anélkül, hogy eltévednének. Utak találkoztak és ágaztak el, folyókként ölelve körül az épületeket. Mindenütt emberek nyüzsögtek, és számos sebesült katonát lehetett látni. A legtöbb üzlet üresen ál t, és az emberek csoportokba verődve csereberéltek élelmet, vagy éppen koldultak.

Csatabárdos haladt az élen, mikor ráfordultak egy széles sugárútra, majd egy hosszan elnyúló parkon át folytatták útjukat. A fiú arra gondolt, hogy a háború előtt nyilván gyönyörű lehetett, mivel szobrok és ösvények látszódtak mindenfelé, egy tó közepén pedig szobor magasodott.

Most azonban mindenfelé sátrakat vertek fel a füvön, és sok száz komor és törődött ember jött-ment ide-oda.

Olyan szomorúak jegyezte meg Rabalyn, mire Lámpás testvér rápil antott.

Még szomorúbbak lennének, ha jobb vezéreik lettek volna.

Ez miként lehetséges?

Gondolkodj rajta egy kicsit! felelte az egykori pap.

Több mint egy mérföldet tettek meg, mire egy kapuval lezárt területhez értek, ahol két sudár férfi ál t őrt: mindketten vörös köpenyt és ezüst sisakot viseltek.

Egyikük észrevette Drusst, és elmosolyodott. A magas és

karcsú alak ál át három varkocsba font fekete szakál ékítette.

Meglepve látom, hogy még senki sem ölt meg, Csatabárdos.

Az ég a tanúm rá, hogy megpróbálták vigyorodott el Druss. Csakhogy már nem fogannak elég kemény legények, csak páncélt viselő fejőnők. Pont olyanok, mint te, Diagoras.

Igen, a hozzád fogható vénségek mindig azt szajkózzák, hogy régen mennyivel jobb volt. De nem hiszem, hogy az igazat mondod: úgy sejtem, hogy amikor a fiatal harcosok rád néznek, saját nagyapjukat látják benned, így a fegyverüket sem emelik el ened.

Lehet, hogy igazad van bólintott Csatabárdos. Az én koromban már minden előnyt meg kel ragadnom. Van valami hír Orastesről?

Az őr arckifejezése megváltozott, mosolya lehervadt.

Nem egészen, bár a szolgáját megtalálták. Életben van, noha éppen csak lélegzik. Az aréna tömlöceiben tartották fogva: ott találtak rá a datiaiak, amikor kinyitották a börtönöket.

A tömlöcökben? Ennek semmi értelme. Hol van a szolga?

A Fehér Palotában ápolják. Holnapra elintézem, hogy kapj egy belépő passzust. Merrefelé tartasz?

A Nyugati rakparthoz, a Vérvörös Szarvasba. Maradt még ott ennivaló?

Igen, bár a választék már nem a régi. A dolgok azonban javulni fognak, most, hogy a datiaiak feloldották a blokádot.

A vén Shivas ott őgyeleg majd a dokkok körül, hogy feltöltse éléskamráját. Az őrségem letelte után felkereslek, és segítenék legurítani vagy tíz kupa bort.

Ó, cimbora, álmodozz csak! kuncogott Druss. Elég, ha megszagoljátok a dugót, és a hozzátok hasonló ifjoncok máris becsússzanak az asztal alá. Na mindegy, majd te veszed a bort, én meg megmutatom, hogyan kel berúgni.

Legyen inkább úgy, hogy aki utoljára talpon marad, annak nem kel fizetnie javasolta Diagoras.

Én is ezt mondtam.

Rabalyn figyelmesen hal gatta a beszélgetést, és észrevette, hogy csevegés közben a drenai katona pil antása újra és újra átvándorol Lámpás testvéren, aki valamivel távolabb diskurált Braygannal.

A társaid is veled tartanak a Vérvörös Szarvasba?

érdeklődött Diagoras.

Nem mindannyian. Az a kis pap a Szőlő utcába tart, templomi elöljáróihoz. Van valami gond?

A harcossal van, akivel éppen beszélget. Már láttam őt korábban, Druss. Két éven át Perapolisban ál omásoztam, és nem sokkal a vég előtt távoztunk onnan. A naashaniak a drenai követnek és kíséretének engedélyezték a biztonságos áthaladást a seregükön át. Amikor elvonultunk, láttam az Elátkozottat. Ő pedig nem olyan ember, akit egyhamar elfelejtenék.

Druss hátrapil antott Lámpás testvérre.

Lehet, hogy tévedsz.

Nem hiszem, de átengedem őt, ha kezeskedsz érte.

Rendben, megteszem, de az lesz a legjobb, ha jelented a feletteseidnek, hogy itt van.

Diagoras bólintott és benyomta a kaput.

Sötétedés után találkozunk.

Hozz magaddal elég pénzt, hogy ki tudd fizetni a számlát!

Hozok magammal egy párnát is, amire vén kobakodat hajthatod, amikor majd elszunyókálsz az asztal alatt.

Druss vál on veregette a férfit és belépett a kapun. Lámpás

testvér és Braygan követte, a sort Rabalyn zárta.

Mire elérték a következő kaput, amely a folyó felett húzódó boltíves hidat zárta le, már esteledett. Itt több, szőke szakál ú, fakó kék szemű őr posztolt. Mindannyian láncszemes tunikát és szarvas sisakot viseltek.

Druss szót váltott velük, és a kapu ismét feltárult előttük.

A Szőlő utca a híd túloldalán van, az első sarok után balra közölte Csatabárdos Braygannal. A templomodat egy rövid sétával elérheted. Az alacsony pap köszönetet mondott, majd odafordult Lámpás testvérhez és kezet nyújtott neki. A harcos elfogadta és megrázta.

Köszönök mindent, amit értem tettél, testvérem mondta a pap. A Forrás legyen veled utazásaid során!

Nem hinném, hogy Ő örülne a társaságomnak.

Skilgannon fújt egyet. Leteszed az esküdet?

Valószínűleg igen, azután visszatérek Skepthiába, és megpróbálom hasznossá tenni magam. Braygan kezet nyújtott Rabalynnak is. Szívesen látlak, ha velem akarsz jönni. A vének talán tudják, merre vannak a szüleid. Ha mégsem, akkor is menedéket adnak, amíg meg nem találod őket.

A fiú megrázta a fejét.

Nem akarom megtalálni őket.

Ha meggondolod magad, néhány napig még itt leszek.

A kis termetű pap áthaladt a kapun, megál t a hídnál, visszanézett rájuk, és intett. Majd eltűnt a szemük elől.

Tizedik fejezet

A Vérvörös Szarvas taverna ódon, L alakú, kétemeletes épület volt, amelyet a Nyugati rakparttól nem messze húztak fel, és a kikötőre, meg az azon túl húzódó tengerre nézett. Már régóta a város követségi negyedében szolgáló drenai tisztek és katonák egyik törzshelyének számított.

Olyan hírnévre tett szert étkei, bora és barna söre miatt, hogy még a vagriai tisztek is felkeresték. Általában a vagriai és a drenai katonák közti el enszenv meggátolt minden efféle közösködést, és bár már senki sem élt, aki emlékezhetett volna a drenai-vagriai háborúra, a két nép közti ősi utálat fennmaradt. Időnként még határ menti összecsapásokra is sor került.

A Vérvörös Szarvasban azonban sosem folyt verekedés.

Senki sem kockáztatta meg, hogy a savanyú képű Shivas, a tulaj kitiltsa őt. A férfi szakácsművészete éppen olyan kifinomult volt, mint amennyire ál andóan komor hangulatban leledzett. Emel ett közismert volt, hogy emlékezete hosszúra nyúlik, és aki vétett a szokások el en, sosem nyert megbocsátást.

Druss és Skilgannon a holdfényes kikötőre néző asztalnál ültek. Bár az éjszaka már leszál t, még mindig hajókat rakodtak ki a rakparton, és szekerek tartottak a komp felé, élelmiszert szál ítva az éhező városba.

A naashani némán, nehéz szívvel a nézte a rakodómunkásokat. Nem számított arra, hogy hiányozni fog neki a kicsi pap, de mégis így volt. Braygan volt az utolsó kapocs ahhoz a jámbor élethez, amelyet Skilgannon olyan keservesen próbált meg magára erőltetni.

Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam. És mi farkasok vagyunk.

A taverna zsúfolásig megtelt: a távolabbi falnál vagriai katonák iszogattak és hahotáztak. Skilgannon futó pil antást vetett rájuk. Sokan viseltek tunikahosszúságú láncvértet, egyikük fején pedig rézzel megerősített szarvas sisakot is megpil antott. A teremben másféle országok katonáit és tisztjeit lehetett felfedezni, amint csendben ücsörögtek, vacsorájukat költötték el, vagy egy kupa bort, netán korsó barna sört hörpölgettek.

Hány ország képviselteti magát a követségi negyedben?

kérdezte Csatabárdost, mire az megvonta a vál át.

Sosem számoltam meg. Druss körülhordozta tekintetét a teremben. Leginkább a lentriaiakat és a drenaiakat ismerem, de húsz követség biztosan van itt. Még csiatcei is.

Csatabárdos felemelte kupáját és felhajtotta a tartalmát.

Skilgannon alaposan végigmérte az öreget. Sisakja és acél al megerősített zekéje nélkül a férfi annak tűnt, ami

valójában volt: egy izmos, ötvenéves embernek. Lehetett volna akár földműves vagy kőfaragó is, ha nincs a szeme.

Az acélos pil antásban volt valami, ami gyors halált ígért.

Ahogy a naashani mondás tartotta, olyan ember volt, aki belenéz még a sárkány szemébe is.

Te vagy az Elátkozott, cimbora? kérdezte hirtelen Druss.

Skilgannon nagy levegőt vett, és viszonozta Ezüst Gyilkos pil antását.

Én vagyok.

Hazugság, amit Perapolisról híresztelnek?

Nem. Nincs olyan hazugság, ami rosszabb lehetne annál, ami ott történt.

Druss intett az egyik felszolgálólánynak. A választék nem volt éppen bőséges, így tojást és sózott marhát rendelt, majd tekintete visszatért Skilgannonra.

Mit eszel?

Ugyanezt.

Amikor a felszolgálólány távozott, Druss megtöltötte kupáját a korsóból, és némán ült egy darabig, kibámulva az ablakon.

Mire gondolsz? kérdezte a naashani.

Régi barátokra, de főleg egyre. Bodasennek hívták, és nagyszerű kardforgató volt. Egymás oldalán harcoltunk ezen a földön. Nem ismerte a megadást, remek katona és igaz barát volt. Gyakran gondolok rá.

Mi történt vele?

Megöltem Skelnnél. Nem tudok változtatni rajta, és a sajnálkozás sem segít. A fiú azt mondta, hogy egy darabig paposkodtál. Azt hiszem, Lámpás testvérnek nevezett.

Az embernek mindig meg kel próbálkoznia új dolgokkal.

Ne vedd félvál ról az ügyet, cimbora! A hit érintett meg, vagy a bűntudat kísértett?

Valószínűleg inkább a bűntudat vezetett, mint a hit val otta be Skilgannon. Ez most valamiféle burkolt kioktatás?

Druss felnevetett őszinte derű és valódi jókedv rezgett hahotájában.

Hosszú életem során még soha senki nem vádolt meg ilyesmivel, fiú! A csatabárdot forgató emberek általában nem a kifinomultságukról lesznek híresek. Akarod, hogy kioktassalak?

Nem. Nincs senki, aki olyasmit mondhatna nekem, amit már nem mondtam el magamnak.

Még mindig a naashani seregben szolgálsz?

Skilgannon megrázta a fejét.

A királynő a halálomat akarja. Naashanban törvényen kívülinek számítok. Úgy tudom, hogy szép summát tűztek ki a fejemre.

Tehát nem kémkedni vagy itt?

Nem.

Akkor jó. Druss ismét töltött a kupába, mire Skilgannon elmosolyodott.

Rabalyn azt mondja, hogy még az este folyamán egy ivóversenyen veszel részt. Nem kel ene visszafognod magad egy kicsit?

Csak néhányat kortyolok, hogy bemelegítsem a gyomromat. Ez a bor lentriai vörös, és már két hónapja egy cseppet sem ittam belőle. Te nem szoktál inni?

Az Elátkozott megrázta a fejét.

Általában kötekedő leszek tőle.

Druss bólintott.

És a hozzád fogható ügyességű emberek nem engedhetik meg magukat, hogy jelentéktelen vitákba bonyolódjanak. Ezt megértem. Hal ottam történeteket rólad és a Boszorkánykirálynőről. Azt mondják, a bajnoka voltál.

Igen, így igaz. Egykor barátok voltunk akkoriban, amikor üldözték.

Azt is mondják, szereted őt.

Skilgannon ismét megrázta a fejét.

Ez közelébe sem ér az igazságnak. Az ébrenlét óráiban csak rá gondolok, és álmaimban is ott kísért. A királynő

különleges nő, Druss: bátor, okos, szel emes. A férfi elhal gatott egy pil anatra. Az efféle bókok olyan messze ál nak az igazságtól, hogy már-már sértésnek tűnnek.

Amikor azt mondom, hogy bátor, az csak halványan tükrözi az igazságot. Még sosem találkoztam senkivel, aki bátrabb lett volna nála. A carsisi csatában, amikor a balszárny megfutott, a főerő pedig összeomlóban volt, hadvezérei azt tanácsolták neki, hogy meneküljön. Ehelyett páncélt öltött, és a főerőhöz lovagolt, ahol mindenki jól láthatta őt. És győzött azon a napon, Druss. Dacolva minden számítással.

Ez úgy hangzik, mintha feleségül akartad volna venni őt.

Vagy ő nem viszonozta az érzelmeidet?

Skilgannon vál at vont.

Azt mondta, hogy úgy érez, de ki tudja? Ott volt a politika, Druss. Azokban a veszedelmes napokban

szövetségesekre volt szüksége, és egyetlen kincset birtokolt csupán: királyi származását. Ha összeházasodtunk volna, sosem gyűjthetett volna össze elég katonát, hogy visszaszerezze atyja trónját. A zászlaja alatt harcoló grófok és hercegek mind azt remélték, hogy elnyerhetik a szívét, és ő mindet kijátszotta egymás el en.

Megérkezett a vacsorájuk, és a két férfi csendben falatozni kezdett. Amikor Druss végzett, eltolta magától a tányérját.

Nem beszéltél arról, hogy te mit tettél Carsisnál. Úgy hal ottam, hogy összeszedted a megtört balszárny csapatait, és el entámadásra vezetted őket. És ez volt az, ami megfordította a csata menetét.

Igen, én is hal ottam ezt a változatot. Így van ez, amikor férfiak írják a történelmet. Nehezükre esik magasztalni egy nőt a férfiak világában. De én katona vagyok, Druss, és a katonáskodás ott folyik a véremben. Ha Jianna nem lovagolt volna előre, és nem tölti el az embereket újólag bátorsággal, akkor egy jottányit sem számított volna, hogy én mit teszek. Bokram erői megverték a balszárnyat, az emberek az erdőn át menekültek. Amikor a királynő

megérkezett, Bokram észrevette, és visszavonta a balszárny üldözésére küldött lovasságát, majd a centrum

el en indult. És ez nem is volt ostoba manőver: ha sikerült volna végeznie Jiannával, az elmenekült harcosokkal később is kényelmesen leszámolhatott volna. De mivel így tett, maradt egy kis idő a csapatok újrarendezésére. Igaz, az el entámadásom zúzta szét Bokram seregét, de ha a trónkövetelőbe kicsit több bátorság szorul, még mindig az övé lehetett volna a nap. Azonban ilyen a történelem: a gyávák a végén ritkán aratnak diadalt.

Ugyanez érvényes az életre is. És miért akar most holtan látni a királynő?

Skilgannon széttárta a kezét.

Jianna kemény nő, Druss. Hirtelen elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Nem viseli jól a csalódásokat, én pedig az engedélye nélkül léptem ki a szolgálatából. A szeretőjét küldte a felkutatásomra, hogy visszavegye az ajándékot, amit egykor nekem adott. A férfi gyilkosokkal érkezett, bár nem tudom, hogy a királynő rendelte-e el a megöletésemet. Talán nem, de a végén a szeretője meghalt, és ezután vérdíjat tűztek ki a fejemre.

Nos, cimbora, voltál hát katona és pap is. És most mihez kezdesz?

Hal ottál valaha is a Feltámasztók templomáról?

Nem mondhatnám.

Meg akarom találni. Úgy mondják, hogy az ottaniak képesek csodákat tenni. Nekem pedig csodára van szükségem.

Merre van a templom?

Nem tudom, Druss. Lehet, hogy Namibban, vagy a nadírok földjén, esetleg Shemakban. Lehet, hogy nem is létezik, csak egy legenda a múltból. Majd kiderül.

Kinyílt a fogadó ajtaja, Skilgannon pedig odapil antott.

Á, megérkezett az el enfeled mondta, ahogy a háromágú szakál t viselő sudár és ifjú katona elindult az asztaluk felé.

Magatokra hagylak, hogy beszélgethessetek. Én teszek egy sétát és szívok egy kis friss tengeri levegőt.

Diagoras elfoglalta a naashani gyilkos megürült helyét, és a lentriai vörös félig kiürült korsójára pil antott.

Látom, elkezdted nélkülem, öreg cimbora töltötte meg a kupáját.

Szükséged lesz minden előnyre, amit csak kaphatsz, fiú.

Diagoras tekintetével követte a távozó naashanit.

Sötét társaságba keveredtél, Druss. Ez a férfi egy eszelős mészáros.

Ezt már rólam is mondták vetette el ene Csatabárdos.

De bárhogy is, kedvelem. Néhány nappal ezelőtt a segítségemre sietett, egy gonosz ember pedig nem kockáztatná az életét. Ráadásul segített egy csapat menekültnek az Aréna bestiái el en. Skilgannonban több van, mint amit az öldöklésről szóló mesék mondanak.

Jelentetted, hogy itt van?

Igen, de Sentrin gant nem aggasztja a dolog. Úgy tűnik, hogy az Elátkozott nem naashani tiszt többé, és a Boszorkánykirálynő vérdíjat tűzött ki a fejére. Törvényen kívüli vált belőle.

Igen, nekem is ezt mondta dőlt hátra Druss székében, és megdörgölte a szemét.

Diagoras arra gondolt, hogy az öreg fáradtnak tűnik.

Szakál ába több ezüst szál vegyült, mint amennyi Skelnnél volt. Ahogy a költő mondja: az idő a könyörtelenség végtelen folyama. Diagoras belekortyolt a borába.

Szeretett volna többet mondani az alattomos Skilgannonról.

Szerette volna megkérdezni, hogy egy Drusshoz fogható hős mit talál benne, amiért kedveli, de elég jól ismerte Csatabárdost, hogy tudja, az öreg mikor tekint lezártnak egy beszélgetést. Ilyenkor szürke szeme kifejezéstelenné válik, vonásai megkeményednek. Diagoras ennek dacára

jól értette Ezüst Gyilkos ál áspontját: az ide-oda mozduló szürke árnyak világában Legendás Druss igyekezett mindent feketén vagy fehéren látni. Druss szemében egy ember vagy jó volt, vagy gonosz, bár ennek dacára is nehéz volt megérteni, hogy ebben az esetben miként ragaszkodhat ál áspontjához. Diagoras csendben üldögélt, és arra gondolt, hogy Druss egyáltalán nem bolond, így hát hörpölgette a finom bort, és mint mindig, most is élvezte az idős harcos társaságát. Azon merengett, hogy Ezüst Gyilkos életszemléletét lehet naivnak nevezni, de ettől függetlenül mindig a magabiztosság légköre lengi körül, ami megnyugtató érzés volt. A csönd már hosszúra nyúlt, mikor ismét megszólalt:

Hal ottad, hogy Manahin most Abalayn kormányának dolgozik? Ő Skeln egyik hőse, és mindig a köpenyén hordja a hadjáratért kapott medált.

Kiérdemelte. De hol a tiéd?

Néhány évvel ezelőtt eljátszottam kockán. Hogy őszinte legyek, túl sok barátot vesztettem el ott, hogy emlékezni akarjak rá. És belebetegedtem abba, hogy azt hal jam, mindenki milyen szívesen ott lett volna. A fenébe, egy zsák aranyat adnék azért, hogy nekem ne kel ett volna ott lennem!

Nem vitatkozom veled, cimbora. Én mindkét oldalon barátokat vesztettem el, bár jó volna hinni, hogy megérte az

egész.

Ez a megjegyzés megdöbbentette Diagorast.

Megérte? De hát szabadok maradtunk!

Igen, azok, de emiatt ezek a keleti országok kezdtek háborúzni. Sosem lesz vége, érted? Druss hosszan ivott, majd újratöltötte kupáját. Á, ne is törődj velem, Diagoras!

Időnként a bortól sötét gondolataim támadnak. Mi hír Orastes szolgájáról?

A felcser adott neki valamit, amitől elaludt. Nehéz dolgokon ment át, és rettenetesen meg van rémülve.

Amennyire ez kideríthető, nagyjából két hónapot töltött a tömlöcben. Valószínű, hogy Orastes is vele volt.

A börtönben? Ennek semmi értelme. Miért lett volna ott?

Nem tudom a választ. Nagyon kaotikus volt a helyzet, és senki sem tudta, hogy pontosan mi történik. Az elmúlt néhány hétben a követségi negyed kapuit zárva tartottuk.

Lázongások, gyilkosságok, akasztások követték egymást.

A király megőrült, Druss. Méghozzá teljesen. Az a hír járta, hogy fel-alá rohangált a palotában díszkardjával a kezében, megtámadta a palotaőröket, és közben azt rikoltozta, hogy ő a háború istene. Végül saját hadvezére, Vasálarc vágta le. A tantriaiak ekkor megadták magukat, és megnyitották a kapukat a datiaiak előtt. Mel esleg a legutolsó pil anatban került erre sor. Tudod, mi történik, ha a várost rohammal

foglalják el?

Nőket gyaláznak meg, fosztogatnak, öldökölnek. Tudom.

Skilgannon éppen erről beszélt nem is olyan régen. Azt mondta, hogy ha a tantriaiakat jobban vezetik, akkor többet szenvedtek volna. De miért börtönözték volna be Orastest?

Mi sem sok értelmét látjuk, Druss. Csak annyit sikerült kiokoskodnom, hogy személyes és nem hivatalos ügy miatt jött Mel icane-ba. Mindennap kiment a városba, néha a szolgájával, néha egyedül. Beszélned kel ene ezzel az emberrel, de attól tartok, barátom, hogy Orastes halott.

Ha ez így van, akkor megkeresem azokat, akik megölték, és azokat is, akik kiadták a parancsot jelentette ki Csatabárdos fagyosan.

Ha még négy napot maradsz, csatlakozom hozzád. Akkor jár le a megbízatásom, és kilépek a seregből. Segítek kideríteni, hogy mi történt, majd visszatérek Drenanba.

Ideje megnősülnöm, és fiúkat nemzenem, akik majd gondoskodnak rólam vénségemre.

Örülnék, ha velem tartanál, cimbora. Kerüljön az utamba az el enség, tudom, miként bánjak el vele, de a keresés kifog rajtam.

Híre kelt, hogy Orastes egy hónappal ezelőtt délkeletnek indult. Valószínűleg azok terjesztették, akik bebörtönözték.

Te is ezt a nyomot követted?

Igen. Úgy mondták, hogy fehér lován indult útnak, egy csapat katona társaságában, de kiderült, hogy egy kereskedőről van szó, aki halványan hasonlított Orastesre: magas, pufók, szőke hajú fickó volt, a katonák pedig a testőrei. Hatvan mérföldnyire innen, egy piactéren értem őket utol. A herélt valóban Orastesé volt, de a kereskedő

megmutatta az adásvételről készült számlát, amelyet a gróf írt alá. Ismerem a kézírását és tudom, hogy valódi.

Remélhetőleg holnap tudunk beszélni a szolgájával. Nos, készen ál sz az ivópárbajra?

Nem, cimbora. Ma éj el én fizetem az ételt és az italt.

Csak üldögélünk, és azt tesszük, amit a vén katonák szoktak. Az elmúlt napokról és a régmúlt dicsőségről beszélgetünk. Eldiskurálunk a világ gondjairól, és miközben a bor fogy, vagy száz nagyszerű ideát találunk ki, hogy mindent a helyére tegyünk. Druss kuncogott. És amikor holnap lüktető fej el felébredünk, már nem emlékszünk egyre sem.

Jól hangzik intette oda Diagoras a felszolgálólányt. Két korsó Lentriai Vöröset kérnénk, kedvesem, és nagyobb kupákat.

Skilgannon a dokkok mentén baktatott, kerülgetve a mólókat, ahol fáradt emberek még mindig pakolták ki a hajók rakományait. A kikötő falának loccsanó tenger zaja megnyugtatta, akárcsak a hínár és a tengeri levegő il ata.

Mel icane-nak szerencséje volt, hogy korán megadta magát. Nem kel hozzá sok idő, hogy az ostromló katonák között a fortyogó harag vak gyűlöletté dagadjon. Minél tovább tart az ostrom, annál több sötétség gyülemlik fel a harcosok szívében. Az emberek barátokat vagy testvéreket veszítenek el. Egyre nagyobb dühvel méregetik a falakat, és bosszúról ábrándoznak. Amint a védelmet áttörik, a támadók bosszúál ó démonokként özönlik el a várost, addig gyilkolva és öldökölve, amíg az eszelős harag el nem múlik szívükből.

Megborzongott, ahogy eszébe jutottak a perapolisi rémtettek. Mel icane népe valószínűleg mostanra biztonságban érzi magát, hiszen ez a rövidke háború véget ért. Skilgannon azon töprengett, hogy érzik majd magukat akkor, amikor a naashani seregek támadnak rájuk.

Magában eldöntötte, hogy addigra már messze jár innen.

Kisétált egy elhagyatott mólóra, és a holdnak a hul ámokon megtörő tükörképére meredt. Jianna mostanra valószínűleg embereket küldött a nyomába, akik egy napon rábukkannak majd. Előlépnek egy sötét sikátorból vagy a fák árnyékából bújnak elő. Vagy akkor rontanak rá, amikor

magában üldögél egy tavernában, és más dolgok kötik le a gondolatait. Valószínűtlen, hogy előre bejelentenék érkezésüket vagy párviadalra hívnák őt, hiszen Skilgannon még a Nappal és Éj el Kardjai nélkül is halálos el enfél. A fegyvereivel pedig szinte legyőzhetetlen.

A háta mögötti pal ódeszkák osonó léptek alatt nyikordultak meg, mire a naashani megfordult. Két férfi tartott felé: mindketten átázott rongyokat viseltek, és mindketten kést tartottak a kezükben. Skilgannon gyanította, hogy a víz alatt jutottak át a követségi negyed kapuján, és felúsztak egészen a dokkokig. A két középkorú férfi vézna volt és nyúzott.

A naashani nyugodtan figyelte közeledésüket.

Ide a pénzeddel, és nem esik bántódásod! förmedt rá az első.

Nekem semmiképpen nem esik bajom. Az lesz a legjobb, ha szépen mentek tovább, mert nem akarlak megölni titeket. A férfi vál a erre megroggyant, de társa megindult előre, és rávetette magát Skilgannonra. A harcos hárította a döfést, lábát beakasztotta a másik lába mögé, és megtaszított, mire támadója hatalmasat esett. Amikor a férfi megpróbált talpra kecmeregni, a naashani rátaposott a kést tartó kézre. A fickó erre felüvöltött, a kést elejtette, amit Skilgannon máris felkapott. Maradj ott, ahol vagy!

szólt rá a földre kerülő férfira, majd a társa felé fordult.

Nem vagytok alkalmasak erre a munkára. Mi a fenét műveltek itt?

Nincs ennivalónk, a gyerekeim sírnak, annyira éhesek. És ez az egész mutatott körbe, a kirakodásra váró hajókra mind a gazdagok otthonába vándorol. Inkább meghalok, de ne kel jen azt látnom, hogy a gyerekeim éheznek.

És ez is fog történni: meghalsz. Skilgannon sóhajtott egyet, ledobta a kést, belenyúlt az erszényébe és előhúzott egy súlyos aranypénzt. Menj a tavernába, és vegyél ennivalót rajta! Majd menj haza és felejtsd el ezt az egész ostobaságot!

A másik férfi ekkor talpra ugrott, kezében ismét ott csil ogott a kés.

Nem kel morzsákkal beérnünk ennek a fattyúnak az asztaláról, Garak! Nézd csak az erszényét, hogy dudorodik! Mind a miénk lesz! Kapjuk el!

A két késes fickó egymásra nézett. Skilgannon ebben a pil anatban tudta, hogy támadni fognak, és hogy megöli őket. Két újabb élet vész kárba. Garak gyermekei elvesztik apjukat, az ő lelkiismeretét pedig két újabb lélek terheli majd. Ekkor, mint mindig, tudata ismét kitisztult, érezte hátán a kardhüvely súlyát, várta, hogy mikor ránthatja elő a Nappal és Éj el Kardjait: érezni akarta, ahogy uj ai a díszes elefántcsont markokra fonódnak, látni akarta, ahogy a

pengék húsba vágnak, és az átmetszett ütőerekből fröcskölve tör elő a vér. A harcos erőfeszítést sem tett, hogy elfojtsa egyre növekvő éhségét.

Lámpás testvér! hal otta meg ekkor Rabalyn kiáltását.

Skilgannon nem fordult a fiú felé, hanem továbbra is szemmel tartotta a két férfit. Hal otta, hogy az ifjú végigjön a mólón, és látta, hogy Garak tekintete az újonnan jöttre vil an.

Ahogy a halált hozó pil anat elmúlt, úgy dagadt a naashani dühe. Küzdenie kel ett, hogy kordában tartsa.

Elfogadom a pénzt, mester dugta tokjába a kését Garak.

A nyúzott férfi nagyot sóhajtott. Rettenetes idők járnak, én pedig csak egy asztalos vagyok. Egy egyszerű asztalos.

Skilgannon még mindig mereven ál t, majd vett egy nagy levegőt. Akaraterejének minden morzsájára szüksége volt, hogy ne vágja le a férfit. A naashani egy szó nélkül adta oda az érmét. Garak intett társának, aki egy pil anatig nem moccant, és sunyin méregette Skilgannont, majd mindkét férfi elindult a mólón, és elbal agtak Rabalyn mel ett.

A harcos a móló korlátjához lépett és remegő kezekkel kapaszkodott bele.

Druss mondta, hogy sétálni indultál. Sajnálom, ha megzavartalak szólalt meg a fiú.

Áldás, hogy megzavartál. A vérszomj kezdett

alábbhagyni, és a naashani a fiúra nézett. És most mihez kezdesz, Rabalyn?

Az ifjú vál at vont.

Nem tudom. Bárcsak hazamehetnék! Lehet, hogy a városban maradok, és munkát keresek.

Skilgannon észrevette, hogy a fiú nagyon figyeli, és tudta, hogy mire vár.

Nem jöhetsz velem, Rabalyn. Nem azért, mintha nem kedvelném a társaságodat. Remek és bátor fiú vagy.

Nagyon is kedvel ek, de vadásznak rám, és egy napon megtalálnak. Éppen elég halál terheli már a lelkiismeretemet, nem akarom a tiédet is ezen a listán látni.

Miért nem fogadod el Braygan javaslatát, és mész hozzá a templomba?

Az ifjú jól láthatóan elkámpicsorodott.

Talán így teszek. Megtarthatom az inget? Nincs másik ruhám.

Hát persze. Skilgannon újabb érmét szedett elő az erszényéből. Fogd csak, és kérd meg a papokat, hogy váltsák fel ezüst- és rézpénzekre! Abból vehetsz másik, jobban rád il ő tunikát és nadrágot. Ami marad, az egy darabig fedezni fogja a szál ásodat a papoknál.

Rabalyn átvette a pénzt, és rámeredt.

De hát ez arany!

Igen, az.

Még sosem volt aranypénzem. Ígérem, hogy egy napon visszafizetem. Fürkésző pil antást vetett Skilgannonra.

Jól vagy? Remeg a kezed.

Csak fáradt vagyok, Rabalyn.

Azt hittem, harcolni fogsz azokkal az emberekkel.

Nem lett volna semmiféle harc. Az érkezésed mentette meg az életüket.

Kik voltak ezek?

Csak élelmet kerestek a családjuknak. Hűvös szél simított végig a vízen.

Neked van családod?

Egyszer volt, de már nincs.

És nem érzed magad ettől magányosnak? Én nagyon egyedül vagyok, amióta Athyla néni meghalt.

Skilgannon nagyot szippantott a levegőből, hogy megnyugodjon. Érezte, hogy teste el azul, és kézremegése

megszűnik.

Igen, el tudom képzelni.

Rabalyn a harcos mel é lépett és rátámaszkodott a móló korlátjára. A hold fénye törten csil ogott a hul ámok hátán.

Korábban sosem gondolkoztam ezen. Régebben Athyla néni rendszeresen felbosszantott: ál andóan körülöttem sürgött-forgott. Amióta ő

eltávozott, rájöttem, hogy senki nem sürög-forog körülöttem többé. Vagyis nem úgy, ha érted, mire gondolok.

Értem. Miután apám meghalt, két kedves ember, Sperian és Molaire neveltek fel. Molaire ál andóan azon aggódott, hogy eleget eszem-e, eleget alszom-e, elég melegen öltözöm-e télen.

Igen, pontosan ez az mosolyodott el a fiú az emlékek hatására. Athyla néni is éppen ilyen volt. Rabalyn mosolya máris eltűnt. Jobbat érdemelt annál, mint hogy a tűzben vesszen oda. Bárcsak többet tehettem volna érte, amíg élt! Vettem volna valami szép ajándékot vagy egy nem is tudom. Mondjuk egy házat igazi kerttel. Meg egy selyemsálat. Mindig azt mondogatta, hogy mennyire szereti a selymet.

Jó asszony lehetett mondta Skilgannon kedvesen, mert

megérezte a fiúból áradó szomorúságot. És az hiszem, többet adtál neki, mint gondolod.

Semmit sem adtam neki lopózott keserűség Rabalyn hangjába. Bárcsak hamarabb öltem volna meg Todhét: a nénikém még ma is élne.

Lehet, hogy így lenne, de nincs még egy olyan hiábavaló szó, mint a bárcsak. Bárcsak visszamehetnénk és újraélhetnénk az életünket! Bárcsak sose mondtunk volna meggondolatlan dolgokat! Bárcsak balra fordultunk volna és nem jobbra! A bárcsak haszontalan szó. Hibákat követünk el és már lépünk is tovább. Én olyan döntéseket hoztam, melyek ezrek életébe kerültek. Ennél is rosszabb, hogy tetteim miatt azok, akiket szerettem, rettentő halált haltak. Ha hagynám, hogy a bárcsak ösvényén járjak, megőrülnék. Te remek és erős fiatalember vagy. A nénikéd jól nevelt fel. Szeretetet adott neked, amit te azzal fizetsz majd vissza, hogy szeretni fogsz másokat: a feleségedet, a fiaidat, a lányaidat, a barátaidat. Ez a legnagyobb ajándék, amit a nagynénédnek adhatsz.

Egy darabig mindketten némaságba burkolóztak, és hal gatták a mólónak csapódó hul ámok loccsanását.

Miért vadásznak rád? törte meg végül a csendet Rabalyn.

Olyasvalaki küldte őket rám, aki holtan akar látni.

Ez a férfi nyilván nagyon gyűlöl téged.

Nem: ez a nő szeret engem. De most egyedül étre vágyom, barátom. Sok mindenen el kel gondolkoznom.

Menj vissza a tavernába: ott találkozunk.

Skilgannon még mindig furcsának találta, hogy a Jiannával töltött idő, a rengeteg erőszak, félelem és izgalom dacára milyen élesen emlékszik arra, amikor hazasétáltak a fürdőből.

Miután lóvá tette a megfigyelésére küldött kémeket, kart karba öltve indultak el. A fiú időről időre a lányra pil antott, tekintetét szinte vonzotta az áttetsző sárga ruha. Jiannának kicsi és erős mel ei voltak, a mel bimbók nekifeszültek az anyagnak. Valami olcsó parfümmel il atosította magát, ami elbódította az ifjú érzékeit. Skilgannon magában azt kívánta, bárcsak a valóság is az lenne, amit csak tettetnek.

A fiú az előző nyáron ízlelte meg a szeretkezés örömeit a fürdőben, de azóta senkit sem kívánt úgy, mint most a belekaroló lányt.

És mi a terved? kérdezte társnője, úton hazafelé.

Az ifjú nem tudott tisztán gondolkodni, és ráébredt, hogy gyomrában kel emetlen gombóc ül.

Nos? erőltette a lány tovább a kérdést.

Hazamegyünk a házamba. Majd ott beszélünk próbált Skilgannon időt nyerni.

Mit mondasz majd a szolgáidnak?

Ez jó kérdés volt. Sperian tudott hal gatni, és csak kevés emberrel ál t le beszélgetni. A kertész kedvelte az egyedül étet, és megbízható volt. Molaire-t viszont valóságos pletykafészekként tartották számon.

Hova akart Greavas vinni titeket, miután kijutottatok a városból?

Keletre, a hegyek közé. Ott élnek még hűséges törzsek.

És abbahagynád a mel em bámulását? Nagyon zavar.

A fiú elfordította a fejét.

Bocsáss meg, hercegnő!

Jobb lenne, ha nem hívnál így! figyelmeztette a lány.

A fiú megál t, és útitársához fordult.

Általában nem vagyok ilyen fajankó. Bocsáss meg, kérlek! Te vagy a legszebb lány, akit valaha is láttam, és ez összekuszálja a gondolataimat.

Engem Sashannak hívnak felelte a lány, ügyet sem vetve a megjegyzésre. Próbáld meg kimondani!

Sashan.

Remek! Mi van tehát a szolgáiddal?

Azt mondom nekik, hogy a fürdőben találkoztunk, és egy darabig nálam maradsz. Majd közlöm Speriannal, hogy adjon neked megfelelő juttatást. Mondjuk harminc ezüstöt egy hétre. Ez segít majd elaltatni a gyanakvást. A pénzt fogadd el, menj a piacra és vegyél magadnak amit tetszik.

Látom, tudod, hogy mennyibe kerülnek a ringyók, ifjú Olek.

Való igaz, Sashan. És neked is tudnod kel .

A lány buján és reszelős hangon felnevetett.

Ha én ribanc lennék, nem engedhetnél meg magadnak.

Ha ribanc lennél, mindenemet eladnám, hogy veled tölthessek egy éjszakát.

A lány ismét belekarolt.

És nem bánnád meg. Egyetlen rézgarast sem bánnál meg. De hát nem vagyok ribanc. Hogyan akarod

megoldani az alvást?

Rengeteg üres szobánk van.

És mit fognak gondolni a szolgáid? Hazahozol egy ringyót, és azután nem alszol vele? Nem, Olek, nekünk egy szobában kel lennünk. De ez minden, amit együtt teszünk.

Amint megérkeztek, Skilgannon bemutatta Sashant Speriannak és Molaire-nek. A kertész egy szót sem szólt, de a felesége felháborodottan fordult férjéhez.

És te ezt tűröd?

A fiú három hét múlva nagykorú lesz. Ő döntött így.

Szerintem ez il etlenség vetette oda Molaire, majd ügyet sem vetve Jiannára, kiviharzott az előcsarnokból. Amikor a hercegnő is eltávozott a nappali felé, Sperian szúrós pil antást vetett Skilgannonra.

Ő az, akire gondolok? suttogta.

Igen, de semmit ne szólj erről Molaire-nek.

Nagyon meggyőzően fest ebben a sárga tunikában.

Igen.

Ekkor jött vissza Jianna, és rámosolygott Sperianra.

Attól tartok, hogy a feleséged nem kedvel.

Nagyobb gond ez nekem, mint neked, Sashan felelte a kertész. A mai éj el olyan lesz, mintha egy darázs dongana a fülemben. Kétlem, hogy tudok majd aludni. De miért nem mész ki Olekkel a kertbe? Hozok egy kis enni-

és innivalót.

Miután a szolga távozott, Skilgannon kisétált a lánnyal a kertbe. A nap már lebukott a nyugati fal mögött, és a fák hűs árnyékot adtak. A hercegnő leült egy öblös székbe, és kinyújtotta hosszú lábát. Az ifjú elszakította tekintetét a lány combjáról, és szigorú pil antást vetett a kert virágaira.

Tudja, igaz? szólalt meg Jianna.

Igen. De azt is tudta, hogy Greavas titeket rejteget, és ő

küldött engem Greavashoz. Gyanítottam, hogy Speriant nem fogjuk tudni megtéveszteni, de nem fog beszélni, még Molaire-nek sem.

Bölcsen is tenné, ha hal gatna. Ha a kövér emsére bíznánk a titkot, az olyan lenne, mintha szitával akarnánk vizet merni.

Ő jó asszony fortyant fel Skilgannon. Ne mondj rosszat róla!

A lány arca egy pil anatra elárulta, hogy meglepődött, majd ezt azonnal felváltotta a felvil anó harag, amitől szürke

szeme fagyosan csil ogott.

Megfeledkezel arról, hogy kivel beszélsz.

Sashannal, a ribanccal beszélgetek, aki a házamban él, és harminc ezüstöt kap egy hétre.

A lány félrenézett, Skilgannon pedig szemügyre vehette a profilját. Úgy tűnt neki, hogy bármilyen szögből nézi is ezt az arcot, csak gyönyörűnek látja. Még a rosszul festett szőke haj, és a vörösre színezett halántékrész dacára is káprázatosan nézett ki a hercegnő.

Meddig kel itt maradnom? tudakolta Sashan.

Most még katonák fésülik át a várost, és minden kaput őriznek. Három hét múlva kezdődik az aratóünnep, amikor is kalmárok és földművesek jönnek ide Naashan minden tájáról. Amint az ünnepségnek vége, hazatérnek, és akkor rengeteg ember hagyja majd el a várost. Szerintem akkor jön el a mi időnk.

Akkor még egy hónap?

Legalább.

Hosszú hónap lesz.

Skilgannon korábban még sosem tapasztalta, hogy egy hónap milyen hosszú lehet, de már az első éjszakán ízelítőt

kapott belőle, amikor Jiannával visszavonultak a nyugatra néző, kert fölé magasodó szobájába. Széles, kétszemélyes ágya volt, de mégsem jött álom a szemére: érezte a lányból sütő forróságot. Hajának il ata újra meg újra megcsapta orrát, amikor feltámadt az éjszakai szel ő. A hercegnő az éjszaka közepén felébredt és nesztelenül felkelt az ágyból, az ifjú pedig látta az ablak előtt kirajzolódó meztelen alakját, mire a vágy gyorsan és kínzóan tört rá.

A lány a magasba lökte karját és kinyújtózott, majd uj aival beletúrt hajába. Skilgannon szeme beitta alakját, karcsú derekát, és hosszú, tökéletes combjainak ívét. Jianna otthagyta az ablakot és töltött magának egy kupa vizet. Az ifjú lehunyta szemét és megpróbálta kiűzni a lány képét gondolatai közül, de hasztalan. Érezte, amint Sashan ismét leheveredik az ágyra.

Ébren vagy? kérdezte a hercegnő.

A fiú először arra gondolt, hogy úgy tesz, mintha aludna, de meggondolta magát.

Igen, ébren vagyok. Kényelmetlen az ágy? Nem tudsz benne aludni?

Nem. Anyám jutott eszembe, és hogy viszontlátom-e őt valaha is.

Greavas okos ember, és biztosra veszem, hogy sikerrel jár.

Tudod, anyám mérget hord elrejtve a gyűrűjében. Ha eljönnek érte, lenyeli.

Nálad is van méreg?

Nálam nincs. Én meg fogok szökni, és megbosszulom az apámat. Látni fogom, amint Bokram hatalma megdől.

Nem könnyű feladat ez, Sashan. Bokram a császár támogatója, és még ha sikerül is olyan sereget felál ítanod, amelyik megmérkőzhet vele, még mindig szembe kel nézned a Halhatatlanokkal. Őket pedig még sosem győzték le.

Gorben el fog bukni. Túl nagy benne a becsvágy, gőgje pedig az egeket ostromolja. Apám tisztában volt ezzel, de rosszul időzített. Gorben nem fog megál ni, és folyatja a terjeszkedést, de egy napon túl messzire megy. A gothirok vagy talán a drenaiak el en tör majd.

És mi lesz, ha nem bukik el?

A lány felé fordult az ágyban.

Akkor találok rá módot, hogy megnyerjem magamnak.

Egyetlen felesége sem tudott fiút szülni neki, de én megadom neki a fiait. Utána pedig megdöntöm Bokramot.

Nem szenvedsz önbizalomhiányban, de nem hiszem,

hogy Bokram ebben a pil anatban reszket a félelemtől.

Remélem is, hogy nem, hiszen két nőt keres, akik a legjobb esetben is csak múló kel emetlenséget jelenthetnek. Egyedül attól tart, hogy elszököm, és feleségül megyek egy nagy hatalmú herceghez. De még ez sem aggasztja őt túlzottan, mivel nincs olyan herceg, akinek elég vagyona vagy serege lenne a megdöntésére.

Akkor miként arathatsz sikert?

Legalább ötven herceg és törzsfő van, aki szívesen feleségül venne. Egyesítsd őket és elsöprően erős lesz a sereged.

Feleségül akarsz menni ötven herceghez? Szerintem a ribancszerep elvette az eszed.

Malanek azt mondta, hogy értelmes és gyors eszű vagy.

Tévedett volna?

Furcsamód az észjárásomat nem segíti elő, hogy ilyen közel fekszem egy meztelen nőhöz.

A lány nevetett.

Jel emzően férfi vagy! Most viszont aludni fogok. És ezzel hátat fordított neki.

Skilgannonnak sikerült az éjszaka folyamán el-

elszenderednie, de valahányszor a lány megmoccant, ő

mindannyiszor felébredt és álomtalanul meredt a mennyezetre. Amikor pedig a hercegnő egyszer felé fordult álmában, karja az ifjú mel ére hul ott, fejét pedig már-már a vál ára hajtotta.

A fiú nem sokkal pirkadat után ébredt fel, kialvatlan szemekkel és fáradtan. Jianna még aludt. Skilgannon egyszerű szürke tunikát öltött és belebújt sarujába, majd lebal agott a földszintre. Molaire-t már a konyhában találta, éppen zöldséget aprított a húslevesbe. Az asszony rosszal ónak szánt pil antást vetett rá, mire az ifjú odalépett hozzá, és megcsókolta az arcát.

Az apád nem helyeselné jegyezte meg elpirulva a nő.

Az ifjú belenézett Molaire kerek, becsületes arcába.

Talán tényleg nem val otta be.

És szörnyen nézel ki ma reggel. Teljesen elzül öttél.

Skilgannon felnevetett és elhagyta a szobát. Kisétált a kertbe, ahol Sperian az egyik virágágyás mel ett térdepelt: levagdosta az elhervadt virágok fejét és kitépdeste a gazt.

Az ifjú segített neki egy darabig, majd mindketten visszabal agtak a házba, ahol lemosták a koszt a kezükről, és nekiláttak a reggelinek. Molaire magukra hagyta őket és átment a mosókonyhába. Skilgannon beszámolt Speriannak a harminc ezüstről, amelyet Sashannak kel

fizetnie.

Ez okos húzás, bár abban nem vagyok biztos, hogy a piacon kel ene csel engenie. Nem hiszem, hogy alkudozott volna élete során.

Szerintem elég jól boldogul majd. Egyébként, figyelik a házat?

Igen, két férfi. Az éjszaka java részét itt töltötték. Gondoltál viszont arra, hogy mit mondasz Boraniusnak, ha visszajönne? Találkozott a lánnyal korábban?

A kérdéstől összeszűkült Skilgannon gyomra.

Nem tudom, majd megkérdezem tőle.

Sperian vágott a friss kenyérből és szelt néhány szelet vastag sajtot, amelyet egy tálcára pakolt.

Te akarod felvinni? kérdezte a fiút.

Skilgannon visszatért a hálószobába. Jianna már felébredt, de még az ágyban feküdt.

Hoztam reggelit üdvözölte az ifjú, mire a lány felült, a takaró lehul t róla és felfedte kebleit. A fiú elkáromkodta magát. Legalább felöltöznél? förmedt rá a hercegnőre.

Ó, egek, ma nagyon ingerlékeny vagy, Olek! Nem aludtál

jól netán? Jianna átvette a tálcát, és némán enni kezdett.

Amikor végzett, odébb rakta a tálcát, és elhagyta az ágyat.

Skilgannon hátat fordított neki, de a lány nevetését így is jól hal otta. Nyugodtan rám nézhetsz, prűd barátom!

bosszantotta tovább a hercegnő, majd belebújt sárga tunikájába, és leült az egyik fonott székbe.

Találkoztál már Boraniusszal? kérdezte tőle a fiú.

A hercegnő megvonta a vál át.

Ez a név nem mond nekem semmit.

Magas és jóképű, aranyszínű haj al. Malanek tanítványa volt.

Ó, igen, már emlékszem rá! Smaragdszínű a szeme, a szája pedig arrogáns ívű. Miért kérdezed?

Lehet, hogy idejön. Az lenne a legjobb, ha nem látna meg.

Ó, Olek, te túl sokat aggódsz! Egyetlenegyszer találkoztunk, és én akkor szaténba és selyembe voltam öltözve. A hajam sötét volt és tiarámat hetven gyémánt díszítette. Az arcom ki volt festve, ő pedig mindössze a kezemet csókolta meg, majd figyelme azonnal az apám felé fordult, akire kétségbeesetten igyekezett jó benyomást tenni.

Boranius akkor sem bolond. Az emberei most is figyelik a

házat.

Akkor jobb lesz, ha engedem, hogy meglássanak.

Elmegyek a piacra, te pedig adj pénzt! Veszek magamnak egy nyakláncot és új ruhát.

Láthatóan remekül érzed magad.

A lány mosolya erre eltűnt.

Mit szeretnél, Olek? Azt, hogy a szobában ülve szenvelegjek és remegjek, várva az erős férfiakat, akik majd megmentenek? Vagy sikerrel járok, vagy elfognak és megölnek. Nincs olyan ember a világon, aki megrémítene.

Nem engedem, hogy legyen ilyen. És igen, jól érzem magam attól, hogy a piacra mehetek, mert ez olyasmi, amit még sosem tettem. Sétálni fogok a napsütésben, és élvezni fogom a szabadságot. Sashan vagyok, a lotyó. És Sashannak, a lotyónak nincs félnivalója sem Boraniustól, sem senki mástól.

A fiú egy pil anatig csak némán nézte a lányt, majd bólintott és meghajolt.

Kivételes nő vagy ismerte be.

Igen, az vagyok. És most mesélj a piacról!

Egy darabig beszélgettek az alkudozás fortélyairól, és hogy sosem szabad kifizetni az elsőnek megadott árat. A fiú

figyelmeztette a lányt, hogy ne menjen olyan helyekre, ahova nőket nem engednek be: szerencsebarlangokba, tavernákba és köztemplomokba.

A nők nem léphetnek be templomokba? álmélkodott a hercegnő.

A főkapun nem. Oldalt vannak viszont a karzatra vezető

bejáratok. A nők azonban nem mehetnek az oltárhoz, és nem ülhetnek az oltár csarnokában.

Ez nevetséges! dühöngött a lány.

És az épületben tilos beszélgetniük mosolygott Skilgannon.

Jianna szürke szeme összeszűkült.

Ezt megváltoztatom, amint trónra lépek.

Skilgannon emlékezett, hogy milyen boldogan figyelte az otthonát elhagyó lányt, akinek szőkére fakított haján megcsil ant a napsugár, és olcsó sárga tunikáját ragyogó arannyá változtatta. A hercegnő kissé túlzásba vitte csípője ringatását, és rámosolygott minden szembejövő férfira.

Kiváló előadás volt: az önteltség és a bátorság szülte.

A mólón ál dogáló Skilgannon felpil antott a holdra, és azt suttogta:

Sosem volt még hozzád fogható nő, Jianna.

A nap hosszúra nyúlt és sok feszültséget hozott Jiannának, Naashan királynőjének. Nem sokkal pirkadat után vette kezdetét, amikor is elolvasta a terjengős beszámolókat a matapeshi, panthiai és opáli harcmezőkön történtekről. A jelentésekben súlyos veszteségekről tettek említést, főként Opál dzsungeleiben, de csapatainak ennek el enére sikerült elfoglalnia a három fő gyémántbányát. A drágakőrakományokból Jianna még több vasat vehet Ventriából, és fegyvereket a kiváló gothir kovácsoktól. A jelentések elolvasása után négy észak-naashani herceggel reggelizett, akik embereket ígértek a Tantria el eni eljövendő csatákra. Miután ezzel is megvolt, találkozott tanácsosaival és tanácsadóival, el enőrizte az adóbevételekről szóló beszámolókat és a kincstár helyzetét.

Mostanra már alkonyodott, de a királynő még mindig nem fáradt el, így sétált egyet a testőrével a sarkában a Királyi Kertekben, amelyeket hosszú fémpóznákon ál ó lámpások világítottak meg. Mögötte ott lépkedett a királynő

lovasainak kapitánya, Askelus, egy magas és félelmetes férfi, mel ette pedig az egykori kardmester, az inas testű

Malanek. Mindkét alak keze kardjuk markolatára csúszott,

amint kiértek a nyíltabb terepre. Jianna felkacagott.

Úgy tartja a mondás, hogy a mennykő kétszer nem csap le ugyanarra a helyre.

Túl sokat kockáztatsz, fenség felelte Malanek.

A holdfény árnyékokat vetett az arcára, amitől vonásai csak még mélyebbnek tűntek. Mivel már nem volt többé küzdelmet oktató kardmester, megnövesztette haját, bár a körülményesen felfelé fésült taréj és a lófarok megmaradt, ami egyben azt is jelezte, hogy ő az uralkodó bajnoka.

Haját feketére festette, de ez az aprócska hiúság nem érdekelte a királynőt. Kedvelte az öreg harcost.

Minden kockázatot nem kerülhetek el, Malanek. És nézd csak, nem viselem talán az általad készített gyűrűs vértet?

De igen, és remekül is ál neked, fenség. Mel esleg, szerintem egyedül ez az oka annak, hogy viseled.

Jianna szótlanul sétált tovább, bár tudta, hogy a férfinak igaza van. A combközépig érő ezüstvért, amelyet puha birkabőrrel béleltek, és vastag, domborodó övvel egészítettek ki, remekül kiemelte keskeny csípőjét, és mozgás közben fényesen csil ogott. Jianna érezte, hogy két kísérője egyre feszültebb, ahogy közelednek az Álmok Tavához, a hatalmas márványmedencéhez, amelynek közepén egy káprázatosan gyönyörű nőt ábrázoló szobor ál t. A nőalak az ég felé emelte a kezét, amelyre egy kígyó

tekeredett. A szobor Jiannát ábrázolta, a királynő pedig gyakran kereste fel a kertet, és mindig megál t itt, hogy megcsodálja saját magát.

Két nappal ezelőtt azonban a közeli bokrok közül két orgyilkos rontott rá, akik a palotaszolgák ruháját viselték.

Azon az éjszakán csak Malanek volt vele, aki azonban kora el enére hihetetlenül gyorsan reagált egy pil anat alatt előrántotta szablyáját és elál ta a támadók útját. Az elsőt megölte, de a második elrohant mel ette, és felemelve kését, megrohanta Jiannát. A királynő azonban felugrott a levegőbe, és csizmás lábával arcba rúgta, amitől az orgyilkos hátratántorodott, Malanek pedig hátba szúrta. A férfi felsikoltott és elzuhant. Sajnos a sebe túl mély volt, és halálosnak bizonyult: a val atás során belehalt a sérülésbe, anélkül, hogy elárulta volna, ki küldte.

Két év alatt ez volt a negyedik merénylet.

Jianna tekintete a szoborra tévedt.

Ő még akkor is gyönyörű lesz, amikor én már vénséges banya leszek kesergett.

Igen, de ő sosem fog lovagolni, és sosem látja a napnyugtát felelte Malanek. És sosem ismeri meg a nép imádatát.

Az imádat jön és megy. Az emberek virágokkal borították el a ventriaiakat és koszorút akasztottak Bokram lovának

nyakába. A nép szeszélyes jószág.

Elérkeztek a Jianna magánlakrészét határoló magas falhoz és az utolsó kapuhoz. Az Askelus válogatta két őr tisztelgett és meghajolt.

Ki van bent? szólította meg egyiküket a kapitány.

A királynő négy tanácsosa, öt udvarhölgy, a vak hárfás és a Mel icane-ból jött lovas. A ventriai nagykövet kihal gatást kért: az ő futárja a karzat előtt várakozik.

Az őrök kinyitották a kaput, Jianna pedig besétált.

Elküldjek mindenkit? tudakolta Malanek.

Kérd meg Emparót, hogy várjon. Később még szeretnék gyönyörködni a hárfajátékában. A ventriai nagykövetet holnap reggel fogadom, még a tanácsülés előtt. Te kísérd el: együtt fogunk reggelizni. Időközben megérkeztek a királynő szobáihoz vezető ajtóhoz. A Mel icane-ból jött lovast most azonnal fogadom. Askelus, te még velem maradsz.

A magas harcos bólintott, és belökte a királynő

lakosztályába nyíló ajtót. Odabent lámpások égtek, fényük megcsil ant a selyemhuzatú kanapékon és díszesen faragott székeken. A fehér selyembe öltözött öt udvarhölgy felál t, és pukedlizett a királynő előtt.

Mindannyian lepihenhettek bocsátotta el őket egy kézmozdulattal Jianna, mire a nők ismét pukedliztek és távoztak. Malanek velük ment, majd egy csapott vál ú tiszttel tért vissza. A királynő a férfira nézett és látta, hogy milyen fáradt a szeme. A katona meghajolt, és várt.

Hosszú út ál mögötted, uram? szólította meg az uralkodó.

Igen, fenség. Tizenöt nap alatt nyolcszáz mérföldet tettem meg. Mel icane az összeomlás szélén ál .

Mit sikerült még megtudnod?

Az összes iratot magammal hoztam, fenség: jelentéseket azokról, akik hűségesek ügyedhez, és azokét is, akikkel el kel majd bánni. Mindet átadtam Malaneknek.

Majd elolvasom, és akkor ismét hívatlak mondta Jianna, aki képtelen volt visszaemlékezni a férfi nevére. De miért vártál rám ma este?

Híreim vannak Skilgannonról, fenség.

Meghalt?

Nem, fenség. Még azelőtt elhagyta a templomot, hogy a lovasok megérkeztek volna. Úgy gondoljuk, Mel icane felé tart.

Nála vannak a kardok?

Egy kisvárosban olyan embereket ölt, akik a helyi templomot akarták megtámadni. Úgy értesültünk, hogy a kardokat a támadóktól vette el.

Ennek el enére, nála lesznek a kardok.

Nehéz elhinni, hogy pap lett belőle szólalt meg Askelus, Miért? kérdezett vissza Malanek. Skilgannon mindent szenvedél yel eltelve űz. A szenvedély pedig a Forrás ajándéka.

Askelus megvonta a vál át.

Skilgannon harcos, és nehéz elképzelni, amint olyan spirituális badarságokat hord össze, hogy a szeretet mindent legyőz, bocsáss meg azoknak, akik gyötörnek.

Ostobaság az egész! A katonák győznek le mindenkit, és ha megölöd azokat, akik gyötörnek, akkor megszabadulsz a kínoktól.

Mindketten hal gassatok el! förmedt rájuk Jianna, és figyelme visszatért a hírnökre. Ki jár Skilgannon nyomában?

Üzenetet küldtem a mel icane-i követségre, hogy figyeltessék. Ott van még az eredetileg Skepthiába küldött húsz lovas, és van egy kiváló orgyilkos, akivel felvehetjük a

húsz lovas, és van egy kiváló orgyilkos, akivel felvehetjük a kapcsolatot. Milyen parancsot küldjek?

Ma éj el gondolkodni fogok rajta. Gyere vissza reggel!

Jianna egy kézmozdulattal elbocsátotta a férfit. Távozása után a királynő leült egy selyemhuzatú kerevetre, és elmerült gondolataiban.

Askelus és Malanek némán vártak. Végül az uralkodó rájuk pil antott.

Nos? Mondjátok, mit gondoltok? Egyik férfi sem szólalt meg, mire Jiannának elnehezült a szíve. Annyira rettenetesnek tűnök még a régi barátoknak is? Gyerünk, Malanek, beszélj!

Az idős kardmester sóhajtott, majd nagy levegőt vett.

Igen keményen bánsz azokkal, akik kimondják, amit gondolnak, fenség.

Peshel Bar áruló volt. Nem azért ölettem meg, mert kimondta, amit gondolt, hanem azért, mert megpróbált másokat el enem fordítani.

Igen, amikor kimondta, amit gondolt felelte Malanek.

Úgy vélte, tévedsz, és ezt a szemedbe mondta. Most akinek van egy csöppnyi józan esze, nem mondja ki, mit gondol valójában. De talán túl öreg vagyok ahhoz, hogy törődjem ezzel, így hát felelni fogok, fenség. Kedveltem Skilgannont, és most is kedvelem. Mindenki másnál többet

tett azért, hogy segítsen megszerezni neked a trónt. Azt javaslom, hagyd őt békén. Hagyd futni!

Azt már elfelejtetted, hogy meggyilkolta Damalont?

Malanek Askelusra pil antott, de a sudár harcos hal gatásba burkolózott. Malanek kesernyésen felnevetett és megrázta a fejét.

Nem felejtettem el, fenség. Bocsáss meg, hogy nem gyászolom meg! Sosem kedveltem.

Jianna felál t a kerevetről: feszült volt az arca, szürke szeme dühödten izzott. Amikor megszólalt, hangja mégis összeszedett volt, már-már szelíd.

Skilgannon elárult engem. A királynője engedélye nélkül ment el, dezertált a seregből. El opott egy páratlan ereklyét.

Szerinted ezekért a bűnökért nem jár neki a büntetés?

Elmondtam, mit gondolok, fenség.

És te mit szólsz, Askelus?

Te vagy a királynő, fenség. Akik engedelmeskednek parancsaidnak, hűségesek. Akik nem, árulók. Ilyen egyszerű ez. Skilgannon nem engedelmeskedett a parancsaidnak: egyedül rajtad ál , hogy elítéled, vagy megbocsátasz neki. Nem az én dolgom, hogy tanácsot adjak. Én csak katona vagyok.

Megölnéd, ha megparancsolnám neked?

Egy szívdobbanás alatt.

Elszomorítana?

Igen, fenség. Rettenetesen elszomorítana.

Jianna elbocsátotta a két férfit, majd fogadta a tanácsosokat, meghal gatta észrevételeiket, ítéleteket hozott, királyi dekrétumokat írt alá, majd hívatta Emparót, a vak lantost.

A zenész öregember volt, de ha a királynő behunyta a szemét, és a játékát, meg lágy, dal amos hangját hal gatta, maga elé tudta képzelni, milyen lehetett ifjúkorában: aranyhajú és bájosan jóképű. Jianna azt kívánta, Emparo bárcsak ismét fiatal lehetne, hogy ágyba búj on vele, és elfeledtesse egy időre azt a férfit, akinek az arca ott időzött a gondolatai között, és aki mindig ott motoszkált álmaiban.

Leheveredett a kerevetre, az édes muzsika betöltötte a szobát, majd eszébe jutott Skilgannon arca azon a napon, amikor ő elment a piacra. Akkor még olyan fiatal volt a férfi, szinte fiú néhány héttel járt tizenhatodik születésnapja előtt, jóvágású arca komolyságot sugárzott, vonásai zordak voltak. A lány legszívesebben hozzábújt volna, és megcsókolta volna komor ajkát.

Ehelyett azonban elindult az utcán, és jól tudta, hogy a fiú tekintete addig nem ereszti, amíg be nem fordul a sarkon.

Jianna felsóhajtott. Holnap parancsot ad, hogy végezzenek a férfival. Talán ha meghal, nem fog többet álmodni róla.

Tizenegyedik fejezet

Már elmúlt éjfél, mikor Skilgannon visszatért a Vérvörös Szarvasba. A taverna szinte teljesen kiürült, de Druss még mindig az asztalánál üldögélt. Diagoras mel ette hevert a földön, és mélyen aludt. Két befont hajú vagriai tiszt némán ivott valamivel távolabb, az üres asztalok között pedig egy vén farkaskutya bóklászott, maradék után kutatva.

Üdv, cimbora! köszöntötte Druss, akinek beszéde kissé összefolyt már.

Skilgannon lepil antott a szendergő Diagorasra.

Az ifjúság átka jegyezte meg a drenai. Nem bírják az alkoholt. A fenébe, szükségem van egy kis levegőre!

Hatalmas kezével megtámaszkodott az asztalon és felfelé lökte magát, de visszarogyott a székbe. Másrészről viszont nagyon kel emes itt üldögélni vonta le a következtetést.

Hadd segítsek! szólalt meg Skilgannon, mire az idősebb férfi fakó színű tekintete összekapcsolódott az övével.

Megoldom magam dünnyögte Druss, és támolyogva talpra ál t. Kibotorkált az asztal mögül, és elindult a bejárat felé, majd kilépett az éjszakába. A naashani követte.

Csatabárdos odakint megdörgölte a szemét, és felnyögött.

Jól vagy? kérdezte Skilgannon.

Amíg nem pislogok, igen. Sürgősen találnom kel valamit, amitől kitisztul a fejem. A rakpart szélén egy vízzel teli vályú ál t. Druss arrafelé imbolygott

és beleütközött a tavernából éppen kilépő egyik vagriai tisztbe, mire a férfi elterült. Bocsánat mormogta a drenai, és ügyesen kikerülte a katonát. A vagriai talpra szökkent és szemügyre vette köpenyét, amelyet lótrágya csúfított el.

A férfi átkozódva Druss után rohant. Az megfordult, és felemelte a kezét.

Hóha, hé! Ettől a zajtól széthasad a fejem. Beszélj halkabban!

Beszéljek halkabban? ismételte a vagriai. Te részeges, vén drenai bolond!

Lehet, hogy részeg vagyok, de legalább nem bűzlöm a lószartól. Ez valami új divat Vagriában?

A tiszt káromkodott, majd egy balegyenessel orrba vágta Drusst. A vagriai nagydarab, széles vál ú férfi volt, és Skilgannon összerezzent, amikor az ütés talált. Ezt követte egy újabb jobbhorog, de az sosem ért célba. A drenai elkapta a vagriai öklét, megpördítette az alakot, és behajított a lóitatóba.

Ez majd lemossa a mocskot közölte vele.

A másik tiszt is megrohanta az öreget, de Druss hárította az ütést, és az ágyékánál, meg a torkánál fogva megragadta a vagriait. Egyetlen mozdulattal a feje fölé lendítette a katonát, és imbolyogva megindult a rakpart pereme felé.

Druss! kiáltott utána Skilgannon. Páncélruha van rajta!

Még a végén vízbe fúl!

Csatabárdos habozott, majd a földre hajította a férfit.

Igazad van. Márpedig nem akarjuk a szövetségeseinket vízbe ful asztani

nem bizony, cimbora. Az itatóba dobott tiszt ekkor kászálódott ki a vályúból, és keze kése markolatára fonódott, amikor Shivasnak, a taverna tulajdonosának nyeszlett alakja jelent meg a Vérvörös Szarvas ajtajában.

Mi folyik itt? csattant fel. Az én boltom előtt verekedtek?

Ezt igazán nem nevezheted verekedésnek, Shivas mosolygott Druss. Csak egy kicsit tréfálkoztunk.

No, akkor menjetek máshova

vagy verd fel máshol a tanyádat! Nem tűrök bajkeverőket a Vérvörös Szarvasban, és nem teszek kivételt, még veled

sem, Druss. És mit csináljak a padlómon alvó tiszttel? Ha éjszakára nálam marad, fizetnie kel a szál ásért, éppúgy, mint bárki másnak.

Írd a költséget a számlámhoz, Shivas!

A két vagriai egy szó nélkül hagyta magára Csatabárdost, aki odasétált Skilgannonhoz.

Furcsa népség a vagriai. A legcsekélyebb elvi kérdésért is képesek halálig küzdeni, és ebben sem fájdalom, sem kín nem gátolhatja meg őket. Ám a gondolatra, hogy soha többé nem ehetnek Shivas főztjéből, úgy elpucolnak, mint a berezelt gyerekek.

Skilgannon elmosolyodott.

Hogy van a fejed?

Már tisztul, cimbora. Éppen erre volt szükségem: egy kis könnyed testmozgásra. Druss ásított egyet és nyújtózkodott. Most viszont egy kis alvás is jólesne.

Az árnyékok közül egy alak lépett elő. Skilgannon felismerte benne azt a furcsa nőt, Garianne-t.

Kissé elkéstél a vacsorával, te lány köszöntötte Druss.

De szívesen megosztom veled a szobámat, és holnap vendégem vagy egy kiváló reggelire.

Nagyon fáradtak vagyunk, Bátyó, de még nem alhatunk.

A lány Skilgannonhoz fordult. Az Öregasszony látni szeretne téged is. Mi majd elviszünk hozzá.

Én viszont nem akarom látni.

Mondta, hogy ezt fogod majd mondani, de tudja, hol van a templom, amit keresel. És tud még valamit, ami nagyon fontos neked. Azt mondta, hogy mondjam el ezt is. A lány Drussra nézett, majd megingott, és a móló korlátjába kapaszkodva igyekezett talpon maradni. Csatabárdos elindult felé, Garianne lépett még egyet, majd összeesett. A drenai még esés közben elkapta, és felnyalábolta. A lány feje a férfi mel ére hanyatlott.

A csatabárdos visszabal agott a Vérvörös Szarvashoz.

Skilgannon megelőzte és kinyitotta az ajtót. Druss elhaladt a hortyogó Diagoras mel ett, és a hátsó lépcsőn felvitte Garianne-t a hátsó szobába, amelyet bérelt. Odabent három ágy fogadta őket: Rabalyn aludt az egyiken, az ablak alatt. A drenai lefektette Garianne-t a másik keskeny priccsre, mire a lány felnyögött, és megpróbált felkelni.

Pihenj, lányom! szólt rá Druss. Az Öregasszony várhat egy-két órát. Kifésülte a lány aranyhaját a homlokából.

Most pihenj! Vén Bátyó itt van, de most aludj! Betakarta egy pokróccal, Garianne pedig elmosolyodott és lehunyta a szemét.

Druss perceken át ült az ágy szélén, majd felál t és intett Skilgannonnak, hogy kövesse. A két férfi visszatért a taverna ebédlőjébe.

Mi baja van? érdeklődött a naashani.

Ha kipiheni magát, ismét rendben lesz. Mit tudsz Öregasszonyról?

Túl sokat és túl keveset felelte Skilgannon. Sosem hittem, hogy a gonoszság a csúfsághoz kötődik. Ismertem jóvágású férfiakat, akiknek lelketlensége határtalan volt. De Öregasszony éppen olyan gonosz, mint amennyire csúf.

Druss egy pil anatig hal gatott.

Igen, azt hiszem ez így igaz. De egyszer segített visszahozni a feleségemet a holtak közül.

Lefogadom, hogy kért érte valamit cserébe.

Csatabárdos bólintott.

A fegyveremben raboskodó démont akarta. Később rájöttem, hogy át akarta költöztetni abba a kardba, amelyet Gorbennek készített.

Átengedted neki?

Megtettem volna, de a démon kiűzetett Snagából, amikor

az Ürességben jártam.

Szóval elmégy hozzá?

Az adósa vagyok, és én mindig megfizetem az adósságaimat.

Egy darabig ismét csend telepedett rájuk.

Hogyan sikerült visszaszerezned a feleségedet a halottaktól? törte meg végül a csendet Skilgannon.

Majd máskor, cimbora. Ha csak Rowenára gondolok, elnehezül a szívem. De mondd csak, az Öregasszony kovácsolta azokat a kardokat, amelyeket forgatsz?

Igen.

Sejtettem. Vigyázz velük! Az Öregasszony nem csak az acélt munkálja meg. Hal od a hívásukat?

Nem vágta rá Skilgannon hevesen. Ezek csak kardok.

Druss nem felelt, de tekintete összekapcsolódott a naashani pil antásával, és végül a kardmester nézett félre.

Igen, hívnak engem val otta be. Vért akarnak, de uralni tudom őket. Mint ahogy ma éj el is megtettem.

Erős ember vagy, és időbe telik, mire beleeszik magukat a lelkedbe. Az Öregasszony készítette azt a kardot is, amelyik megőrjítette Gorbent. A nemrég elhunyt tantriai

királynak is volt egy.

Azt tanácsolod, hogy szabaduljak meg tőlük?

Nincs szükséged a tanácsomra, cimbora. Magad mondtad épp az imént: az Öregasszony gonosz. Pengéi azt tükrözik, amit a szívében rejt. Készített fegyvert a Boszorkánykirálynőnek is?

Igen, egy tőrt. Jianna azt mondta, bölcsességgel ruházza fel.

Többet is ad majd neki ennél ál t fel Druss. A tűznél üldögélek majd, és szunyókálok egy kicsit. Miért nem mész fel és pihensz le?

És megfosszalak az ágyadtól?

Vén katona vagyok, cimbora, és bárhol elalszom. A hozzád hasonló ifjoncoknak még párnára, takaróra és derékaljra van szüksége. Most menj és pihenj! Ha nem tudsz elaludni, majd viszek neked egy kupa meleg tejet és mondok egy szép mesét.

Skilgannon nagyot nevetett és érezte, hogy minden feszültség kilúgozódik belőle. Odasétált a lépcsőfeljáróhoz, ahonnan visszanézett.

Tegyél egy csepp mézet is a tejbe! És olyan mesét akarok, aminek boldog a vége.

Nem minden mesémnek boldog a vége helyezkedett el Druss az egyik öblös bőrfotelban. De meglátom, mit tehetek.

A naashani felment a drenai szobájába, ahol Garianne és Rabalyn még mindig aludtak. A harmadik ágyhoz lépett, és elnyúlt rajta. A párna puha volt, a derékalj ruganyos és erős.

Pil anatok alatt könnyű álomba merült.

Árnyak szabdalta erdőben járt, és a bokrok közül neszek szűrődtek elő. Megpördült a sarkán, és még vethetett egy pil antást a fehér bundára. Kezei a kardjaiért nyúltak Skilgannon pirkadat előtt ébredt, és azonnal felkelt. Úgy érezte, mintha kavics ment volna a szemébe, és végigsimított az ál án kiütköző borostán. Levetette az ingét, átbal agott a szoba túlsó felébe, ahol egy korsó víz és egy zománcozott lavór ál t. Megtöltötte a tálat, vizet fröcskölt az arcára, majd lehajtott az övén egy kis rekeszt, ahonnan elővette összecsukott borotváló kését. Kicsattintotta, majd lassan és gondosan megborotválkozott. Odahaza Naashanban az egyik szolgája meleg törülközőt terített volna az arcára, majd egy idő múlva felmelegített olajat dörzsölt volna borostájába, mielőtt nekiál t volna

megborotválni. Itt nem volt tükör, így csak tapintására hagyatkozva dolgozhatott lassan a pengével. Végül elégedetten megtisztogatta és megszárította a borotvát, mielőtt összecsattintotta és visszacsúsztatta volna öve rejtett zsebébe.

Hajnalhasadáskor füstöt vett észre a város keleti felében.

Kilökte az ablakot, és kihajolt. Éppen csak hal otta a távoli ordibálást, és sejtette, hogy mi lehet az oka. Az élelemhiány lázadást váltott ki a szegények között.

Otthagyta az ablakot, és látta, hogy Garianne még mindig alszik. Rápil antott a lány arcára: a nő sokkal fiatalabbnak tűnt alvás közben, alig többnek egy kislánynál. Felöltötte az ingét, a zekéjét, a vál ára lendítette a Nappal és Éj el Kardjait, majd elhagyta a szobát, és lesétált a földszintre.

A szolgák már a konyhában szorgoskodtak, és Skilgannon orrát megcsapta a frissen sütött kenyér il ata. Drusst nem látta sehol, így letelepedett a kikötőre néző egyik ablakhoz, és a tengert bámulta. Sóvárgó vágyat érzett, hogy hajóra szál jon, és a láthatárig vitorlázzon, hogy olyan helyen érjen partot, ahol még soha nem hal ottak az Elátkozottról.

Alighogy felmerült benne a gondolat, máris belátta, hogy milyen ostoba is az. Nem futhatsz el az elől, aki vagy.

Gondolatai az Öregasszonyra terelődtek, mire az undor és a félelem ismerős szúrása döfött belé. Jianna a polgárháború során egyre többször és többször fordult a

banyához. Több el enségével démoni varázslatok végeztek: az efféle tettek eredményezték azt, hogy egyre többen csak Boszorkánykirálynőnek kezdték hívni.

Shivas érkezett az asztalához, lisztet verve le a kezéről.

Korán jöttél reggelizni, de egy italt hozhatok.

Skilgannon felpil antott az inas fogadósra.

Csak egy kis vizet kérek.

Éppen gyógyteát főzök: az összetevőket egy helyi patikus készíti nekem. Ez a tea teljesen felfrissíti az embert. A kamil át és a bodzavirágot magam is felismerem benne, de vannak ott egyéb finomságok is, amelyeket nem ismerek.

Ajánlom figyelmedbe.

Skilgannon elfogadta az ajánlatot: a főzet valóban ízletes volt, és érezte, ahogy friss erő vágtat át törődött testén.

Shivas nemsokára visszatért.

Most már jobban nézel ki, fiatalember. Jó volt a tea, nem igaz?

Egyenesen csodás. Kaphatok még egyet?

Kaphatsz

persze csak ha dalolni és táncolni akarsz az asztalon. Bízz

bennem: egy csésze elég lesz. Reggelire füstölt halam van, hozzá hagymás kenyér. Mind a kettő roppant ízletes, főleg három tojással, megbolondítva egy kis vaj al, és megfűszerezve egy csipet borssal.

A lázongás okozta füstfel eg mostanra kisodródott a tenger fölé.

Azt hinné az ember, hogy a város már éppen elég vérontást látott dünnyögte maga elé Shivas.

Az éhezés a legrosszabbat hozza ki az emberekből.

Gondolom. Na, hozom a reggelid.

Miután a fogadós elment, Skilgannon gondolatai visszatértek az Öregasszonyhoz. Ha a banya valóban tudja, hol találhatóak a feltámasztók, ostobaság lenne, ha nem fogadná el a meghívását. Keze önkéntelenül is a nyakában hordott medálra tévedt.

Te tényleg azt hiszed, hogy Dayan visszatérhet az életbe egy csontdarabka és egy hajfürt segítségével? kérdezte magától És még ha így is lesz, mit teszel majd?

Letelepszel vele egy kis birtokon, és birkákat tenyésztesz?

A felesége naashani arisztokrata

volt

aki palotában nevelkedett, ahol száz szolga leste az óhaját.

Boldogan élne vajon egy koszos tanyán?

Hát te?

Hadvezér voltál, Naashan leghatalmasabb férfija.

Elégedett lennél földművesként, egyszerű földtúróként?

Skilgannon felhajtotta gyógyteájának maradékát.

Shivas ismét megjelent, ezúttal a reggelivel, Skilgannon pedig gépiesen nekilátott az evésnek: a különleges ízekből semmit sem érzett, hangulata egyre komorabb lett.

Druss lépett be az ivóba, és leült vele szemközt.

Jól aludtál, cimbora?

Elég jól felelte Skilgannon csípősen és érezte, hogy egyre bosszúsabb.

Látom, nem vagy az a reggelt imádó fajta.

Hogy érted ezt? csattant fel a naashani.

Vigyázz, hogy beszélsz, fiú! felelte szelíden Druss.

Kedvel ek, de bánj velem tiszteletlenül, és kihajítalak innen.

Saját beleidbe botlasz, amint megpróbálod sziszegte

Saját beleidbe botlasz, amint megpróbálod sziszegte Skilgannon, mire a drenai szeme felparázslott. Ekkor azonban észrevette az üres csészét, mire az orrához emelte és nagy levegőt vett.

Azt mondtad, hogy az ital kötekedővé tesz. És hogy ál sz a kábítószerekkel?

Nem élek velük.

Éppen az imént tetted. A legtöbben, akik Shivas gyógyfőzetéből isznak, csupán üdvözült mosol yal az arcukon üldögélnek az asztaluknál. Nálad úgy tűnik, éppen el enkező a hatás. Küldök ide egy kis vizet, majd idd meg!

Amikor a narkotikum kiszál belőled, beszélünk.

Druss otthagyta Skilgannont és besétált a konyhába.

Kisvártatva az egyik szolgálólány egy korsó vizet és egy nagy kék kupát vitt oda a naashaninak, aki jó nagyot kortyolt a folyadékból, mire enyhén lüktetni kezdett a halántéka. Még megpil antotta Drusst, aki éppen kilépett a konyhából és elindult felfelé a lépcsőn.

Skilgannonra hirtelen fáradtság tört rá, így karjára hajtotta fejét.

A szeme előtt táncoltak a színek, és azon kapta magát, hogy belebámul a kupájába. Az ablakon át beszűrődő fény megcsil ant a mázas felületen, mire a naashani behunyta a szemét. A fényesen csil ogó kékség azonban beférkőzött

gondolatai közé is, és ott úgy örvénylett, akár az óceán.

Gondolatai elkalandoztak, úgy szelték a kékséget, mintha tengeri madarak lennének, és visszatértek arra a napra, amikor a vér és a rettegés betört az életébe, mindörökre megváltoztatva azt.

Pedig minden olyan szépen alakult, olyan ártatlanul.

Sashan a kezét fogta, amikor az alkonyba hajló délutánban a parkban sétálgattak. Korábban együtt elbal agtak a piacra, ahol a folyóparti tavernában alaposan belaktak.

Remek nap volt mögöttük. A kémek többé nem figyelték a házat, és Skilgannon kezdte azt hinni, hogy a terve bevált.

Az ünnepségig már csak egy hét volt hátra, és azután hamarosan kijuttatja Sashant a városból, hogy az próbára tegye szerencséjét a hegyi törzsek között. Ez a gondolat megzavarta, és a gyomra összeugrott, amikor eszébe jutott.

Mi a baj, Olek? kérdezte a lány, miközben elsétáltak egy vizet köpő szökőkút mel ett.

Semmi.

Nagyon szorítod a kezem.

Sajnálom lazította el fogását a fiú. Csak akkor értek egymáshoz, amikor a házon kívül jártak, és Skilgannon ezeket a sétákat jobban élvezte minden másnál.

Már leszál t az éj, amikor eljutottak a park kapujához. A

gyalogjárón két férfi haladt parazsas vödrökkel és az utat megvilágító hosszú bronzlámpásokat gyújtották meg.

Skilgannon megpil antott az egyik padon egy öregasszonyt üldögélni, aki megszólította őket:

Akarjátok, hogy megjósoljam a szerencsétek, ifjú szerelmesek? Reszelős hangja szinte beletépett az ifjú fejébe: a vénasszony elképesztően csúf volt, ruházata büdös és rongyos. Már éppen vissza akarta utasítani az ajánlatot, amikor Sashan elengedte a kezét és a banyához lépett.

Mondd el a jövőmet!

Számos jövendő létezik, gyermek, és nincs mindegyik kőbe vésve. Sok függ a bátorságtól, a szerencsétől és a barátoktól. Még több függ az el enségektől.

Vannak el enségeim? kérdezte Sashan, ártatlannak tüntetve fel a kérdést, de Skilgannonra azonnal rátört valami rossz érzés.

Mennünk kel ene, Sashan. Molaire mérges lesz, ha kihűl a vacsora.

Molaire nem lesz mérges, Olek Skilgannon jelentette ki az Öregasszony. Ezt bizton megígérhetem.

Honnan tudod a nevem?

Miért ne tudnám? Te vagy a hatalmas Tűzöklű fia. Tudtad, hogy mára apád félistennek számít a panthiaiak között?

Nem.

Ők mindennél többre becsülik a bátorságot, Olek. Neked pedig szükséged lesz minden bátorságra, amit csak az őseid nyújtani tudnak. Van benned bátorság?

Skilgannon nem felelt. Volt valami a vénasszonyban, amitől végigfutott a hátán a hideg.

És mi a helyzet az én jövőmmel? szólt közbe Sashan.

Benned megvan a bátorság, kedvesem. És hogy válaszoljak az előző kérdésedre, igen, vannak el enségeid.

Méghozzá hatalmas el enségeid. Könyörtelen és irgalmatlan emberek. Különösen egy, akit most érdemes elkerülnöd, mivel a csil agai erősek, ő pedig magasan ál .

Nagy kínokat okoz majd még neked. A vénasszony felpil antott az ifjúra. A te szívedet pedig össze fogja zúzni, Olek Skilgannon, és a bűntudat terhét zúdítja a vál adra.

Menjünk! mondta a fiú. Nem akarok többet hal ani ebből!

Még nem jósolta meg a szerencsémet el enkezett Sashan. Azt mondod, el enségeim vannak. Le fogom győzni őket?

Ők nem győznek le.

Elég ebből a badarságból! fortyant fel Skilgannon. Ez a nő semmit sem tud, csak a nevemet! Minden más semmitmondó hablaty: erős el enségek, összezúzott szívek.

Ez semmit nem jelent! Erszényéből előhalászott egy ezüstpénzt, és a banya ölébe dobta. Ez minden, amire vágysz. Most már megkaptad. Hagyj minket békén!

Az Öregasszony zsebre vágta a pénzt, majd rápil antott Skilgannonra. Kettőjükön kívül senki más nem hal otta, amit mondott, és szavai beledöftek az ifjúba.

Az el enségeitek közelebb járnak, mint ahogy azt gondolod, Olek. A császárnő halott, a barátodat, Greavast pedig az egyik legrettenetesebb végzet érte utol. A mel ettem ál ó ifjú hercegnőre halálos veszedelem les. Még mindig badarságnak tartod, amit mondok?

A szavak beleégtek Skilgannonba, és szinte fejbe vágták.

Némán ál t ott és a vénasszonyra meredt. Majd lassan megfordult, tekintete végigpásztázta a parkot, és arra számított, hogy bármelyik pil anatban fegyveresek bukkannak fel a bokrok közül. De nem történt semmi.

Pil antása Sashanra siklott, aki szintén megdöbbent, de nem mutatta ki gyászát.

Hogy halt meg az anyám?

Megmérgezte magát a gyűrűjébe rejtett méreggel. Nem

szenvedett, kedvesem.

És Greavas? kérdezte Skilgannon.

Órákon át kínozták. Erős ember volt, Olek, és bátorsága hatalmas. Azonban a végén, amikor megfosztották uj aitól és szeme világától, mindent elmondott nekik. De Boranius még ezután is folytatta a kínval atást a puszta gyönyörért, ám még ez sem csil apította étvágyát. Semmi sem tudja csil apítani, okozhat bármennyi kínt. Ilyen a természete.

Skilgannon erőlködve próbálta összerakni széthul ó gondolatait.

Hogyan bukkant rájuk Boranius?

Volt valaki, akiben Greavas megbízott. Az Öregasszony közönyösen megrántotta a vál át. Bizalmát rossz emberbe vetette, ahogy az már a bizalommal lenni szokott. A katonák most téged keresnek, Olek Skilgannon. És persze a szőke ribancot, akit veled láttak.

Az ifjú szúrósan meredt a ronda vénasszonyra.

Ki vagy te? És mi a szereped ebben az egészben?

Aligha ezek a legfontosabb kérdések ebben a pil anatban. Itt ál sz egy szál saruban és tunikában

Mivel is

? Néhány ezüsttel az erszényedben? A hercegnő egy áttetsző öltözéket visel, és nincs nála egy garas sem. Mi a terved, Olek Skilgannon? És a tiéd, Jianna? Ezer ember keres titeket a városban.

És te miért ajánlod fel a segítséged? kérdezte Sashan.

Nem azt mondtam, hogy segítek, gyermek. Én csupán a jövendődet jósolom. Az ifjú Olek ezért fizetett ki, ám a segítségemnek sokkal magasabb az ára: ezer aranyraq tisztességesnek tűnik a szememben. Hát a tiedben?

Akár lehet tízezer is felelte a hercegnő. Mivelhogy nincs semmim.

A szavad számomra elegendő, Jianna.

Még többet kaphatnál, ha elárulnál szólalt meg Skilgannon.

Így igaz. És ha ez lenne a szándékom, fiatalember, pontosan ezt is tenném.

Ha életben maradok, és sikerrel járok, kifizetlek jelentette ki Jianna. Mit tanácsolsz?

Az Öregasszony felemelte inas kezét és megvakargatta vele az egyik bibircsókot az arcán.

Van itt egy hely a közelben. Először odamegyünk, majd ott kitaláljuk, hogyan tovább.

Skilgannon hirtelen felnyögött.

Sperian! Mi van Speriannal és Molaire-rel?

Most már semmit nem tehetsz, Olek Skilgannon. Követték Greavast a hattyú útján. Boranius éppen most hagyja el a házatokat, és embereket hagy hátra, hogy visszatérted várják.

Mennyien vannak?

Négyen. Az egyiküket ismered is: alacsony ember, hosszú bajusszal.

Casensis.

Kel emetlen fickó, és szintén örömét leli a kínokban. Nem annyira tehetséges a kínzás művészetében, mint Boranius barátunk, de ugyanannyira élvezi.

Skilgannon érezte, hogy fájdalom mardossa a gyomrát. A düh már-már elöntötte, neki pedig minden csepp erejére szüksége volt, hogy lehiggadjon. Mostanra leszál t a sötétség, és hűs szel ő simított végig a néptelen parkon.

Nincs rá bizonyság, hogy mindez igaz nyögte ki végül.

Tudod, hol találsz rá bizonyosságot, Olek Skilgannon.

Haza kel mennünk fordult az ifjú a lányhoz.

Ez ostobaság lenne felelte a hercegnő. Ha igazat mond, akkor már várnak ránk. Nem engedem, hogy elfogjanak.

Nem hagyhatlak itt vele. Lehet, hogy segítőkész, de érzem benne a gonoszságot.

Jianna haragvó tekintettel magasodott fel.

Nincs rá jogod, hogy bárhol is otthagyj engem. Mint ahogy arra sem, hogy bárhova is elvigyél. Én Jianna vagyok, és saját kezemben tartom az életem. Annak dacára, amit belőlem láttál, még mindig törékeny nőnek tartasz, akinek védelemre van szüksége. Akkor is ennyire aggodalmaskodó lennél, ha herceg lennék? Szerintem nem. Jianna erősebb bármelyik hercegnél, Olek: Malanek alaposan kiképzett. Menj csak haza, ha meg kel tenned!

Én viszont vele tartok.

Micsoda bölcsesség egy ifjú nőben! bókolt az Öregasszony. Öröm ezt látni.

A hercegnő elengedte a füle mel ett a bókot.

Ne légy ostoba, Olek. Elfognak és megkínoznak.

Ez nem ostobaság, mivel Olek nem ostoba ember el enkezett váratlanul az Öregasszony, és felpil antott Skilgannonra. Látnod kel az igazságot, Olek, és még sokkal többet is annál. A fiú megérezte, hogy a lány őt nézi, és Jianna felé fordult. A vénasszony folytatta mondandóját. Hadd menjen, hercegnő! Amit látni fog, csak erősebbé teszi. Az, amit tenni fog, gyorsan és hirtelen férfivá érleli. A vénasszony nagyot nyögve feltápászkodott a padról. Ha életben maradsz, Olek Skilgannon, keresd fel az Ácsok utcáját! Tudod, hol van?

Igen.

Valahol félúton találsz egy sikátort, amelyik egy ódon fogadóhoz vezet. Menj végig rajta, és egy terecskére jutsz, amelynek a közepén ál egy közkút. Várj a kútnál! Majd érted megyek, ha biztonságos.

Merre lesztek?

Jobb, ha nem tudod felelte az Öregasszony. Boranius számos olyan eszközt terveztetett, amivel nagyon gyorsan ki lehet csikarni a szükséges értesüléseket. Az egyik egy gyönyörűen megalkotott, ámbár kicsi készség: ol ók sorából ál . Egyetlen mozdulattal le tudja metszeni az ember uj át.

Skilgannon belenézett a nő csúf arcába, és észrevette szemének rosszindulatú csil ogását.

Honnan tudsz erről

az ol óról?

Én készítettem neki, Olek Skilgannon. Rengeteg dolgot alkottam. Én kovácsoltam azt a gyűrűt a császárnénak, amely a mérget rejtette. Lánya születésekor rúnát vetettem a császárnak, és figyelmeztettem, hogy Jianna életét veszélyek övezik majd. Ezért is tanították férfi módra, ezért lett Malanek a tanára. Még Gorben császárnak is készítettem egy kardot. Durván és szárazon felnevetett: a hangja olyan volt, akár a temetőben a szélfútta levelek zizegése. Attól tartok, túlságosan hatalmassá tettem őt, és fejébe szál t a dicsőség. De elkalandoztam Ha életben maradsz, megkereslek.

Nem tetszik nekem ez a terv dacolt Jianna.

Ha túléli, csak hasznosabb lesz számodra felelte az Öregasszony.

Skilgannon a hercegnőhöz lépett, kezét az ajkához emelte és megcsókolta. Egy pil anatig még nem eresztette a kezét, majd így szólt:

Szeretlek. Ezzel megfordult és elvágtatott a sötétben.

Kerülő úton tért vissza a házába, hátulról közelítve meg azt: hason kúszott végig a nagy kert mögött húzódó legelőn. Az

ég felhős volt, és az ifjú csak akkor moccant, amikor a holdat fel egek takarták. A kertfalhoz érve kissé megpihent.

Mindannak dacára, amit az Öregasszony mondott, énjének egy része nem hitt neki nem akart hinni. Amint átmászik a falon, ott találja majd Speriant és Molaire-t a házban, amint rá és Sashanra várnak. Kétely lopózott gondolatai közé: néma csendben ál t, tudva, hogy amíg így tesz, a világ olyan marad, amilyen mindig is volt. Amint átmászik a falon, minden megváltozhat. El entétes érzelmek dúltak benne, és nem tudta, mit tegyen, ráadásul életében először igazán megrémült.

Nem ál dogálhatsz itt mondta magában, és vett egy nagy levegőt, majd felugrott, és uj aival elkapta a fal peremét.

Felhúzta magát, átgördült az akadályon, és leugrott a kertben. A házban lámpások égtek, de nem látott mozgást.

Odaosont a csűrhöz, ahol Sperian tartotta a kerti szerszámokat. Hamar rábukkant egy metszőkésre, amelynek kurta, görbülő pengéje és fanyele volt.

Immár felfegyverkezve átrohant a kerten, egészen a ház ajtajáig, de ott megál t és hal gatózott. Néma csend honolt mindenütt. Beljebb lépett és elkerülve a ház homlokzati oldalára néző ablakokat, körülnézett a nappaliban. Üres volt. Ekkor valahonnan furcsa, gurgulázó hang ütötte meg a fülét. Nagy levegőt vett, és belökte a konyha ajtaját. Az asztalon egy lámpás égett, és fényénél megpil antotta Sperian megcsonkított, vérrel borított testét. Vér fröccsent a faliszekrény falára is, és a padló is vérben úszott. A hangot

a haldokló adta ki, akinek átszúrt nyakából vér bugyogott elő. Skilgannon ledobta a metszőkést, és letérdelt a kertész mel é, aki felemelte a kezét, amelyen nem voltak többé uj ak. Arcát késsel hasogatták össze, bőrcafatok lógtak róla. A szemét kiszúrták.

Barátom! rebegte az ifjú. Mit tettek veled?

Sperian megremegett a hang hal atán, és megpróbált valamit mondani, de egyetlen érthető hang sem hagyta el a száját. A torkán lévő sebből a vér fröcskölve tört elő.

Skilgannon a megkínzott emberre meredt, és rájött, hogy mit próbált mondani. Egyetlen szó volt az.

Mo.

Még iszonyatos kínjai közepette is a feleségéről kérdezett.

Ő jól van felelte az ifjú, és könnyek szöktek a szemébe.

Minden rendben van vele. Nyugodj meg, barátom!

Sperian teste felengedett a görcsből, Skilgannon pedig megragadta a csuklóját, mivel nem voltak uj ak, amiket foghatott volna.

Bosszút ál ok ezért, barátom. Apám lelkére esküszöm!

Sperian nem felelt, csak némán hevert és már a vér sem bugyborgott a torkából. Skilgannon ekkor sírva fakadt.

Köszönök mindent, amit értem tettél zokogta. Apám helyett apám voltál, és egyben a barátom is. Utad érjen véget békében és a fényben! Küszködött, hogy korlátok közé szorítsa gyászát, és elővett egy ezüstöt az erszényéből, amelyet a halott szájába dugott. Ezután felál t és folytatta a kutatást.

Molaire-t a saját hálószobájában gyilkolták meg. Az arcát neki is összevagdosták, és a szemét is kiszúrták. A kezét azonban nem vágták le, így Skilgannon egy érmét nyomott a markába, és ráhajtotta halálba merevült uj ait.

Sperian már vár rád motyogta elfúló hangon. Utad érjen véget békében és a fényben!

Felment az emeleti szobájába, amelyet kifosztottak.

Félrelökte a ládát, amelyben ingeit tartotta, és benyúlt a mögötte levő falba fúrt titkos rekeszbe, ahonnan egy dobozkát húzott elő. Kiszedte a benne tartott tizenkét aranyat és néhány ezüstöt: a pénzt az erszényébe tette, majd kinyitotta a ládát és előszedett egy sötét bőrnadrágot.

Lerúgta saruját, felhúzta a nadrágot, és felvett egy csuklyás barna inget. Végül belebújt térdig érő lovaglócsizmájába.

Amint végzett az öltözködéssel, kiválasztott még néhány ruhadarabot, begyömöszölte őket egy zsákvászon hátizsákba, amelyet azután a vál ára kapott.

Apja régi szobája felé vette az irányt, ahol a sarokban ál ó ládából kiemelte a fekete bőrhüvelyben tartott rövid kardot.

Ugyanitt talált egy csontmarkolatú vadászkést, szintén tokban. A tokok fülein áthúzott egy övet, a derekára kötötte, és becsattintotta. Előhúzta a kardot és megszemlélte az élét: az még mindig vágott, mint a beretva.

Némán ál t még egy darabig, és azon töprengett, mihez kezdjen.

Józan esze azt súgta neki, hogy arra hagyja el a házat, amerről jött, és kússzon át ismét a mezőn. De fortyogó szíve és lelke más tervet dédelgetett.

Az Öregasszony azt mondta, hogy Boranius négy embert hagyott hátra a ház figyeltetésére. Az egyikük Casensis volt.

A megfigyelők egy képzetlen ifjúra számítanak, aki nem sokkal nőtt még ki az iskolapadból.

Nos, majd meglátják, mekkorát tévednek.

Skilgannon a bejárati ajtóhoz sétált, kinyitotta, és kilépett a keskeny, fákkal szegett utcára. Alig lépett ki, máris két férfi ugrott elő rejtekhelyéről, és rohanta meg. Mindkettőnél kard volt. Skilgannon ledobta a zsákját, elővonta pengéjét, és a két alakra rontott. Rövid kardja belemélyedt egyikük gyomrába: a fegyver mélyre hatolt, de a pengébe maratott vércsatorna segítségével könnyedén rántotta ki a sebből. A másik férfi Skilgannon fejét célozta meg szablyájával, de az ifjú lebukott a csapás elől, és saját pengéjével átdöfte

támadója torkát. Még mielőtt el enfele a földre zuhant volna, a fiú már a fák felé rohant. Újabb alak emelkedett fel, ügyetlenül matatva kardjával. Az ifjú végzett vele, mielőtt még előhúzhatta volna a fegyvert. Ekkor egy árnyék moccant az ifjútól jobbra.

Casensis volt az. A férfi megpróbált elfutni, de Skilgannon beérte, és kardlappal tarkón vágta. Casensis hatalmasat esett, az ifjú pedig a hold fényében tisztán látta, hogy a kém tunikájának előrészét vér borítja. Arcára és homlokára is alvadt vér tapadt. A fiú a ruhájánál fogva vonszolta be a félájult férfit a fák közé. Boranius embere rúgkapálni kezdett, mire Skilgannon ismét lesújtott rá, ezúttal kardja markolatgombjával. Casensis nyögve hanyatlott a földre.

A fiú az alak fölé hajolt.

Amikor Boranius visszatér, mondd meg neki, hogy megtalálom. Nem ma, és nem is holnap, de meg fogom találni. Érted, amit mondok? Skilgannon pofon vágta a férfit. Válaszolj!

Értem.

Gondoskodom róla, hogy így legyen. Skilgannon ököl el ál on vágta a kémet, amitől annak hátrarándult a feje. A fiú elégedetten konstatálta, hogy eszméletlen, majd felál t és körülnézett. A közelben megpil antott egy követ, amelyet Casensis mel é vonszolt, ráhelyezte a férfi bal kezét és

szétnyitotta az uj ait. Felemelte kardját és teljes erővel lesújtott. A penge átmetszette a férfi három uj át és levágta mindet. A kisuj visszagörbült, így megmenekült a lecsapatástól. Skilgannon átgörgette a követ az ájult férfi másik oldalára, és megismételte előbbi tettét, de ezúttal minden uj at lemetélt, még a nagyuj at is.

A fájdalom eszméletre térítette Casensist, aki felsikoltott.

Skilgannon rátérdelt a mel ére és előhúzta vadászkését.

Kivágtad a szemüket is, te szemétláda! Élj hát a sajátod nélkül!

A Casensisből kiszökő sikoly már-már nem is volt emberi.

Még mindig ott visszhangzott Skilgannon fejében, amikor megérezte a vál ára nehezedő kezet. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Druss és Garianne ál az asztala mel ett. A taverna mostanra szinte zsúfolásig megtelt.

Jobban érzed magad, cimbora? érdeklődött Csatabárdos, mire Skilgannon bólintott. Akkor menjünk!

Éppen elég sokáig várattuk az Öregasszonyt, és ma még vannak egyéb teendőim is.

Tizenkettedik fejezet Skilgannon feje sajgott, szája kiszáradt, de már úton is volt Druss-szal és Garianne-nal. A rakparton jártak már, amikor meghal otta, hogy valaki fut utánuk. Megfordult: Rabalyn zárkózott mel éjük.

Hová mentek? tudakolta az ifjú.

Felkeresünk egy varázslónőt felelte Druss. Vigyázz, hogy mit mondasz neki! Nem akarlak béka képében visszahozni.

Igazad volt: tényleg nem vagy valami nagy tréfamester felelte Rabalyn.

Az ember nem lehet jó mindenben kontrázott a csatabárdos nyájasan.

Együtt folytatták útjukat, majd Skilgannon megál t egy kútnál, húzott magának egy vödör vizet, és nagyot kortyolt belőle. A szeme előtt színes fények táncoltak, és a gyomra háborgott. Képtelen volt kirázni fejéből annak a rettenetes éjszakának az emlékét. A halott Sperian és a megcsonkított Molaire képe nem hagyta nyugodni.

Jól vagy? érdeklődött Rabalyn, amikor továbbindultak.

Remekül.

Szürke az arcod.

Megérkeztek a drenai kapuhoz, ahol hat őr ál t, fényes sisakban és vörös köpenyben. Az őrt ál ók szívélyesen köszöntötték Drusst és figyelmeztették az utasokat, hogy az éj el a városban lázongások robbantak ki.

Magaddal kel ene vinned a csatabárdodat, Druss mondta egyikük.

Ezüst Gyilkos megrázta a fejét.

Ma nem, cimbora. Ma csak egy kis csendes sétára indulok.

Az őrök egymásra néztek, de nem szóltak semmit.

Amint átjutottak a kapun, Garianne ál t az élükre, és utcák meg sikátorok labirintusán vezette őket keresztül. Égett szag terjengett a levegőben, az emberek pedig leplezetlen gyűlölettel meredtek rájuk. Akadt, aki hátat fordított nekik, és besietett otthonába, míg mások csak bámultak.

Rabalyn Skilgannon közelében maradt.

Kisvártatva olyan városrészbe értek, ahol ódonabb házak ál tak, közöttük pedig keskeny utcák futottak. Az emberek elnyűtt ruhadarabokat hordtak, és szurtos arcú gyerekek

játszadoztak a düledező viskók között, míg a szemétdombokon vézna kutyák motoztak morzsák után kutatva.

Garianne rendületlenül haladt az élen, átszelt egy vénséges piacteret, lesietett egy repedezett és tört fogú lépcsősoron, míg végül megérkezett egy elhagyatott tavernához. Az ablakokat bedeszkázták, de a főbejáratot hevenyészve kijavították, és bőrzsanérokra akasztották rá az ajtót. A lány belépett az épületbe, amelynek tetejéből egy jókora darab hiányzott, így fentről a napfény akadálytalanul ömölhetett be.

A benti törmelékek között patkányok surrantak tova. Az egyik átrohant Rabalyn lábán, aki felé rúgott, de elhibázta.

Garianne felkapaszkodott a leomlott tetőn, és az építmény hátsó része felé vette az irányt, majd bekopogott az ajtón, amely egykor a taverna konyhájába vezetett.

Gyere be, gyermekem! szólt ki egy ismerős hang.

Skilgannon érezte, hogy a gyomra összerándul, bőre bizseregni kezd.

Tényleg varázslónő? suttogta Rabalyn.

Skilgannon nem felelt, hanem követte Drusst a törmelékhalmokon át.

A régi konyha homályba borult, mivel az ablakokat itt is bedeszkázták. Fényforrásul két lámpás szolgált: az egyik egy megviselt pulton ál t, a másik pedig a távolabbi falba

vert kampóról függött alá. Az Öregasszony egy széles fotelben üldögélt a rozsdásodó tűzhely mel ett, mocskos takaróval borítva be lábát. Arcát részben elfedte egy fekete csipkefátyol. Amikor a férfiak beléptek, felemelte a fejét.

Köszöntelek, Legendás Druss! kacagott fel szárazon.

Látom, az évek kezdenek el ened fenekedni.

Fenekednek ők mindenki el en felelte a drenai.

Garianne az Öregasszonyhoz lépett, és lekuporodott a lábához.

Való igaz. Megrázta fejét, amitől a fátyla meglebbent, tekintete pedig Rabalynra vetült. Emlékszel a fiatalságodra, Csatabárdos? A világ hatalmas volt, tömve rejtélyekkel. Az élet varázslatos volt és a halhatatlanság hívogatott. Az évek múlása mit sem jelentett, és leplezetlen undorral meredtünk az öregekre. Hogyan válhattak ilyen elaggottakká? Hogyan engedhették meg maguknak, hogy ilyen taszítóak legyenek? Az idő hatalmas gonosztevő; ő az a rabszolga-kereskedő, aki megfoszt minket az ifjúságunktól, hogy azután eldobjon bennünket.

Együtt tudok élni vele.

Hát persze, hiszen férfi vagy! De egy nőnél más a helyzet, Druss. Az első ősz hajszálak olyanok, akár az árulás. És ezt az árulást látod a szeretőd szemében. Mondd csak, más ember lettél most, hogy őszülsz?

Ugyanaz vagyok, aki voltam. Bár remélem, hogy valamivel bölcsebb.

Én is ugyanaz vagyok. Nem nézek a tükörbe, de még így sem tudom elkerülni, hogy ne lássam száraz, ráncos bőrömet a kezemen és a karomon. Nem tudom elterelni a figyelmemet az ízületeimbe hasító fájdalomról. Ám a szívem még mindig az ifjú Hewláé, aki elkápráztatta a férfiakat a falujában, és azokat a nemeseket is, akik átlovagoltak rajta.

Miért hívattál ide minket? vágott közbe Skilgannon.

Nincs időm ilyen érzelgős csevegésre.

Nincs időd? Még fiatal vagy, Olek, és tiéd a világ minden ideje. Én vagyok az, aki haldoklik.

Akkor halj meg! Már így is túl sokáig éltél.

Mindig kedveltem azokat, akik kimondják, hogy mit gondolnak. Túl sokáig éltem? Igen, így van. Hússzor annyit éltem, mint amennyit te, gyermek. És ezért a hosszúra nyúlt létért vérrel és kínnal fizettem.

Lefogadom, hogy legtöbbször nem a tiéddel dühöngött Skilgannon.

Megfizettem a saját részemet is, Olek. De valóban, embereket öltem. Ártatlanok életét vettem el. Használtam

mérget, használtam tőrt, használtam a puszta kezemet.

Démonokat idéztem meg, hogy emberek szívét tépjék ki.

És mindezt pénzért vagy bosszúból tettem. Azonban sosem rontottam be sereggel egy városba, és nem hánytam kardélre minden lakóját. Nem öltem gyerekeket.

Nem vágtam le egy magatehetetlen ember kezeit, és nem vájtam ki a szemét. Úgyhogy tartsd meg magadnak a méltatlankodásodat! Hewla vagyok, az Öregasszony. Te pedig az Elátkozott vagy. Nincs jogod megítélni engem.

Én mégis megteszem felelte Skilgannon, immár higgadtan. Úgyhogy mondd el, amit akarsz, hogy mielőbb megszabaduljunk ocsmány társaságodtól.

A nő egy pil anatig némán ült, majd tekintete visszatért Drussra.

A férfi, akit keresel, nincs többé a városban, Csatabárdos. Napokkal ezelőtt távozott innen.

Miért tett volna ilyet? tudakolta Druss.

Hogy egyen. Ilyen egyszerű az oka.

Ennek semmi értelme.

Mindjárt lesz. Azért jött Mel icane-ba, hogy felkutassa előző feleségét, aki korábban Dros Purdolba utazott, látszólag azért, hogy meglátogassa lányát, Elanint.

Emlékszel Elaninra, igaz, Druss? Orastes elvitte hozzád,

amikor felkeresett a tanyádon. A vál adra vetted a gyermeket, és ott üldögéltél vele a patakparton. A kislány százszorszépből koszorút font neked, és a fejedre tette.

Emlékszem rá. Aranyos gyermek, akinek van egy kedves apja. Hol van hát Orastes?

Légy türelemmel! intette a vénasszony. Amíg Orastes távol volt, egykori felesége elragadta a gyermeket és elmenekült Dros Purdolból. Mel icane-ba jött, ahol csatlakozott szeretőjéhez. Orastes, amint megtudta ezt, felesége nyomába szegődött. A városba érve megpróbált minél többet megtudni az asszonyról, de nem sikerült kiderítenie, hogy ki a szeretője, így kutatása kudarcot val ott. Nyomozásának híre azonban eljutott a feleségéhez, és egy délután az értesülések után szaglászó Orastest és szolgáját letartóztatták, majd az aréna alatti Rikar börtönbe vitték őket. A Rikar börtönben tartják azokat a foglyokat, akikből az eggyéforrtakat hozzák létre. Ez lett Orastes sorsa is. Egybeforrasztották egy prérifarkassal, és a fenevad a többivel együtt elmenekült, amikor a város elesett.

Nem! bömbölte Druss. Skilgannon látta, hogy Csatabárdos arcát grimaszba rántja a kín és a gyász. Ez lehetetlen!

Lehetséges, és így is van felelte az Öregasszony.

Skilgannon felfigyelt a hangjában megbúvó rosszindulatú élre, amit a gyászoló drenai észre sem vett. Skilgannonban ismét felduzzadt a harag, de némán, moccanatlanul ál t, úgy figyelte az eseményeket. A nagydarab drenai elfordult tőlük, és lehorgasztott fej el, mozdulatlanul ál t, egyedül öklét nyitotta ki és zárta össze újra meg újra.

Hogyan tehetett szert a felesége ilyen hatalomra Mel icane-ban? kérdezte Skilgannon.

A szeretője révén adott magyarázatot az Öregasszony, aki még mindig Drusst nézte. Te is találkoztál vele, Csatabárdos, nem sokkal azután, hogy megérkeztél Mel icane-ba. Azon a lakomán, amelyet a te tiszteletedre adtak. Ő Vasálarc Shakusan, a bírák ura, a Harci Kutyák kapitánya. Miközben vele ittál, barátod láncra verve sínylődött a börtön mélyén.

Néhány pil anatra csend támadt, majd Druss nagy levegőt vett.

Ha megtaláljuk Orastest, lehet belőle ismét ember?

Nem, Csatabárdos. Amikor a nadírok az eggyéolvasztó varázslatot mondják, először elvágják az emberi áldozatok torkát, majd a kutyák vagy az elfogott farkasok mel é fektetik őket. Még ha az eggyéforrasztás visszafordítható lenne is amiről a nadírok azt ál ítják, hogy lehetetlen , én úgy képzelem, akkor is csak a farkas vagy a kutya élné túl.

Hiszen az ember végtére is már akkor halott, amikor az eggyéolvasztás kezdetét veszi.

Akkor Orastes odaveszett.

Talán máris halott. Vagy talán nem öltél meg magad is több fenevadat? Talán éppen te magad ölted meg a barátodat.

Ó, mennyire élvezed te ezt, banya! hördült fel Skilgannon. Hát a rosszindulatodnak nincs határa? A szobában szinte megfagyott a levegő: Garianne döbbentnek tűnt, és még Druss is nyugtalannak látszott.

Egy pil anatig senki sem moccant, majd az Öregasszony törte meg a csendet.

A tények makacs dolgok közölte kenetteljesen. Az, hogy élvezem őket, mit sem változtat rajtuk. Sosem kedveltem a hájas Orastest. Olyan rideg és nagyképű volt!

Skeln hőseinek egyike! Ugyan! Az az ember majdnem bevizelt félelmében a csata alatt. És ezt te is tudod, Druss.

Igen, tudom. De mégis kitartott, és nem futott el.

Nagyképű is volt, de mindnyájunknak megvannak a maga hibái. És Orastes sosem ártott senkinek. Miért gyűlölted őt?

Kevés olyan ember él ebben az erőszakkal és kínnal teli világban, akit nem gyűlölök. Ó, igen, nevettem, amikor Orastest eggyéolvasztották! És nevetni fogok akkor is,

amikor téged is elér a végzeted, Druss. Ebben a pil anatban azonban nem a te halálodra vágyom. Most közös az el enségünk: Vasálarc Shakusan elpusztította a barátodat, és olyasvalaki halálát okozta, aki közel ál t hozzám.

Druss arca rezzenéstelen maradt, de szemében fagyos tűz égett.

Hol találom Vasálarcot?

Ó, így már jobb! A düh és a bosszú édestestvérek, és az ilyen tiszta érzelmek megmelengetik a szívemet. Vasálarc a Pelucid-hegység felé tart, ahol ál egy erőd.

Figyelmeztetlek azonban, Csatabárdos, hogy vele van hetven lovasa: mind kemény és könyörtelen ember. Az erődítményben pedig további száz nadír harcost találsz.

A számok nem érdekelnek. Milyen messze van ez a hely?

Kétszáz mérföldre északnyugatra. Kapsz tőlem majd egy térképet. Pelucid ősi birodalom, amely számos rejtélyt és számtalan veszélyt rejt. Akadnak helyek, ahol a természet törvényeit meghajlították és kicsavarták. Utazásod nem lesz eseménytelen.

Csak add ide a térképet! Megtalálom Vasálarcot.

Az Öregasszony felál t székéből és lassan kihúzta magát.

Felvett egy hosszú botot és rátámaszkodott. Lehelete

nehézkesen tört elő, és a fekete fátyol finoman meglebbent tőle.

Neked is északnyugatra kel utaznod, Olek Skilgannon. A keresett templom Pelucidban van, közel az erődhöz, de nem könnyű rábukkanni. Napvilágnál nem fogod meglátni.

Keresd a nyugati hegység legmélyebb elágazását, s várd meg, amíg a hold a bércek közé ér! Fényénél megleled, amit kutasz.

Képesek arra, amire vágyom? tudakolta az Elátkozott.

Csak egyetlenegyszer jártam ott, és nem ismerek mindent, amire képesek. A papnőt, akit meg kel győznöd, Ustarténak hívják. Ha ő nem tud segíteni neked, akkor nem ismerek senki mást, aki tudna.

Miért teszed ezt értem? Mi benne a csel? Miféle gonoszság lappang emögött a látszólagos jóindulat mögött?

Megvannak a magam indokai. Garianne-nal és az ikrekkel tartasz.

Már miért tenném?

Mivel az olyan kedves lenne tőled! csattant fel a vénasszony. Jared szintén a templomot keresi, mivel fivére fejében egy daganat növekszik. Gyógyfüvekkel és főzetekkel kordában tudtam tartani, és ismertem egy-két

hasznos varázslatot is. Mostanra azonban túlnőtt rajtam a betegség.

És Garianne miért jön?

Mivel én kérem erre. Van rá okod, hogy gyűlölj, és egyszersmind félj is tőlem, Olek Skilgannon. De egyben tartozol is nekem annak a nőnek az életével, akit te szeretsz. Ha sikerrel jársz Pelucidban, tartozni fogsz nekem annak a nőnek az életével is, aki téged szeret.

A naashani felsóhajtott.

Van igazság abban, amit mondasz, bár kétlem, hogy sikert kívánnál nekem. De legyen így: magammal viszem Garianne-t.

Úgy vélem, tartogat neked még egy-két meglepetést. És most hadd hozzam azt a térképet! Botjára támaszkodva, görnyedten araszolt néhány lépést a nyitott ajtó felé. Ekkor megtorpant, és a csendben ál dogáló Rabalynra nézett.

Milyen jóvágású fiatalember! Fel tudod idézni az elvet, fiam?

Igen, úrnőm. Azt hiszem.

Akkor rajta!

Rabalyn Drussra pil antott, majd kihúzta magát. Megnyalta a szája szélét, és vett egy nagy levegőt.

Sose tégy erőszakot nőn, sose bánts gyermeket. Ne hazudj, csalj, vagy lopj. Ezek a dolgok a gyenge jel emű

emberek ismertetőjelei. Védelmezd a gyengét a többire nem emlékszem pontosan, de valami olyasmi, hogy sose engedd, hogy a pénz gonosszá tegyen.

Az Öregasszony bólintott.

Védelmezd a gyengét az erősek gonoszságától. És sose engedd, hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz. Ez Shadak vaselve, és Legendás Druss leegyszerűsítő filozófiája. És most már a tiéd is, Rabalyn.

Szándékodban ál eszerint élni?

Igen.

A vénasszony továbbindult, de még visszaszólt.

Majd meglátjuk.

Rabalyn először örült, hogy végre kiléphet a romos tavernából és visszatérhet a nyílt utcára a szabad ég alá. A házban baljós és rémisztő légkör uralkodott. Amikor pedig a fátyol alá rejtett rémséges arc felé fordult, a fiú azt hitte, elájul a rettegéstől.

elájul a rettegéstől.

Amikor azonban kis csapatuk nekiindult a keskeny utcáknak, Rabalyn már korántsem volt olyan boldog, hogy odakint lehet. Ideges pil antásokat vetett az el enséges városiakra, akik mel ett elhaladtak. Skilgannont és Drusst láthatóan a legkevésbé sem aggasztották az emberek, és halkan beszélgettek valamiről. Az ifjú Garianne-ra nézett, aki magában dünnyögött, bólogatott és a fejét rázta.

Folytatták útjukat, de immár lassabban, a rengeteg ember miatt, míg végül egy széles térre érkeztek. Itt többen ál tak egy szekéren és egyikük a tömeghez intézte szavait.

Haragosan beszélt, és a tömeg, mint oly sokszor, hangosan uj ongott. A szónok a lakosság igazságtalan szenvedései el en kelt ki magából, és azt harsogta, a gazdagok a hibásak, amiért elfogyott az élelem, és a városlakóknak gyötrődniük kel .

Rabalynék kis csapatát senki sem háborgatta, így átküzdötték magukat az embertömegen, majd kiértek egy szélesebb sugárútra. A fiú Skilgannon mel é lépett.

Annyira dühösek mondta a harcosnak.

Az éhség és a félelem hatékony keverék.

Az az ember arról beszélt, hogy a városlakókat megfosztották jogaiktól.

Hal ottam én is. Néhány héttel ezelőtt még ugyanez az

ember az idegeneket hibáztatta volna gyötrelmeikért.

Néhány hónap múlva talán a zöld szeműek vagy a piros kalapot viselők el en ágál majd. Badarság az egész! Azért szenvednek az emberek, mert birkák egy olyan világban, amelyet farkasok uralnak. Ez az igazság.

Skilgannon láthatóan mérges volt, így Rabalyn nem kérdezett többet. Némán mentek tovább, míg el nem érkeztek a Követségi negyed kapujához. Itt is tömeg verődött össze, és az emberek megpróbáltak benyomulni a negyedbe. A kaput azonban bezárták, és mögötte vagy ötven katona ál dogált: egyesek a drenaiak vörös köpenyét viselték, mások a combig érő vagriai láncvértet és szarvas sisakot hordták. A katonák mögött íjászok ál tak, húrra fektetett nyílvesszővel. A kapu magas volt és vastüskékben végződött. Mindkét oldalán hatalmas falak magasodtak, de máris akadtak, akik megmászták őket, és most a fal tetején ültek, le-lekiabálva a katonáknak.

Skilgannon vál on veregette Drusst.

Nem fogják kinyitni a kaput a kedvünkért, mert ha megtennék, a tömeg azonnal megrohamozná.

Csatabárdos egyetértően bólintott, mire a kis csapat visszafelé indult, míg végül kiértek egy csatorna fölé nyúló mólóra, ahonnan kőlépcsők vezettek le a víz szélére: itt Skilgannon ál t az élükre. A fentről hal atszó dühödt kiáltozás idelent már sokkal tompább volt, Rabalyn pedig

lerogyott a földre, háttal a kőfalnak, és a vizet bámulta. A távolban több, kirakodásra váró lehorgonyzott hajót is ki tudott venni.

Meg fogják rohamozni a kaput szólalt meg Garianne.

Nem hiszem, hogy nappal tennék felelte Skilgannon.

Ha dühösek is, meghalni nem akarnak. Egy darabig még kiabálnak és átkozódnak. Ez minden. Az éjszaka azonban már más lesz.

Druss némán ál t, mire a naashani odalépett hozzá.

Láthatóan elmerültél a gondolataidban, barátom.

Nem kedvelem azt a nőt.

Ki lenne rá képes? Kárörvendő banya.

Mit hámoztál ki abból, amit mondott? Az idősebb férfi tekintete találkozott Skilgannon pil antásával.

Valószínűleg ugyanazt, amit te.

Mondd el!

Skilgannon megrántotta a vál át.

Túl sokat tud arról, hogy mit keresett a barátod. Honnan tudhatta meg? Úgy sejtem, hogy Orastes felkereste, a

segítségét kérte, és azután a vénasszony elárulta őt ennek a Vasálarcnak.

Igen, én is így vélekedem, bár fogalmam sincs, miért tette.

Ha gyűlöli Vasálarcot, miért adta át neki egyik lehetséges el enségét?

Körmönfont némber ez, Druss. Holtan akarja látni Vasálarcot, és miként tehetné ezt meg könnyebben, mint hogy Vasálarc el enségévé teszi Legendás Drusst?

Lehet, hogy igazad van, de ez a nő egyszer egy démont küldött, hogy végezzen a királ yal. Megküzdöttem a démonnal, és Missaelre mondom, majdnem elkapott. Miért nem küld egyszerűen egy másikat Vasálarc után? Megvan hozzá a hatalma.

Erre a válasz valószínűleg abban rejlik, amit nem mondott el. Mesélj erről a Vasálarcról! Azt mondta, te találkoztál vele.

Igen, három hónappal ezelőtt, amikor ideérkeztem. Úgy volt, ahogy említette: egy lakomát rendeztek. A király nem jött el, így Vasálarc üdvözölte a vendégeket. Nagydarab ember, de fürgén mozog. Árad belőle az önteltség a fizikai önteltség. Azt mondanám, hogy egykor harcos volt, méghozzá jó harcos.

Milyen szerepet töltött be?

Ő vezette a király testőreit, és egyben felügyelte az eggyéforrtak teremtését. Az volt a tervük, hogy a háborúban használják fel őket, de nem sikerült megfelelően idomítaniuk a bestiákat. Egyben Vasálarc annak a csoportnak a feje is, akik bíráknak nevezik magukat.

Furcsa egy társaság, annyi szent! Akármennyivel találkoztam is, mind úgy néztek rám, mintha démon lennék.

Gyűlölik az idegeneket, ami Diagoras szerint ironikus, hiszen Vasálarc is az.

Honnan származik?

Láthatóan senki sem tudja, de valószínűleg pelucidi.

Miért hívják Vasálarcnak?

Az arcát fedő fémmaszk miatt. Nem beszéltem még róla?

Nem.

Egy zárt sisakot visel: kiváló darab, gyönyörűen megmunkálva.

Ezek szerint torz az arca?

Nem igazán, mivel láttam, amikor levetette a sisakját.

Nagyon meleg volt a teremben, és egy ruhával törölte meg az arcát. Nem csúfította el egyetlen sebhely sem, bár a bőr az orrán és arca jobb felén sötétre színeződött, majdnem

lilára. Olyan, akár egy hatalmas anyajegy. A maszkot csak hiúságból viseli.

Azt mondtad, hogy az eggyéforrtak teremtését felügyelte.

Ő is varázsló netán? tudakolta Skilgannon.

Druss erre csak vál at vont.

Ezt senki sem tudja, de Diagoras szerint nem. Azt mondja, hogy Vasálarc egy nadír sámánt hozatott a városba. Abból, amit az Öregasszony mondott, azt gyanítom, hogy Shakusan egy pelucidi erődből jött.

Skilgannon megfordult és egy darabig a kikötőt fürkészte a tekintetével, majd ismét Csatabárdosra nézett.

Nagyon keveset tudok a mágiáról, Druss, de szerintem ez a sámán az, aki meggátolja az Öregasszonyt abban, hogy démonokat küldjön Vasálarc után. A megidézett démonnak halál al kel fizetni. Ha a támadást visszaverik, a démon visszatér ahhoz, aki küldte, és elveszi az életét. Ha ez a sámán hatalmas

és az általa teremtett eggyéforrtak alapján az akkor a vén banya nem meri közvetlenül varázslattal támadni Vasálarcot. Ha a sámán meggátolja a varázslatát, akkor halott, így szüksége van egy halandó fegyverre.

Az ordibálás időközben hangosabbá vált odafent, majd

valaki felsikoltott. A lépcsőkön emberek szaladtak le a vízpartra, mások pedig a rakpart mentén menekültek. A lépcső tetején teljes harci díszbe öltözött, mel vértet és csil ogó sisakot viselő datiai katonák tűntek fel, karddal a kezükben. Amikor elindultak lefelé, az ide-oda rohangászó városiak pánikba estek, és belevetették magukat a tengerbe. Egyikük a levegőbe lökte kezét, és azt kiáltotta: Nem ártottam senkinek! Gyomrát kard járta át, egy másik katona pedig átmetszette a nyakát, mielőtt még a férfi a földre zuhant volna.

Több datiai kivont karddal megindult Druss és Skilgannon felé, mire Rabalynt rettentő félelem járta át. Ekkor megszólalt a naashani:

Szabad az út a kapuhoz? Már korok óta rostokolunk itt.

A katonák haboztak. Skilgannon könnyed hanghordozása elbizonytalanította őket. Végül egyikük így szólt: Az egyik követséghez tartoztok?

A drenaihoz felelte Skilgannon. Elismerésem a hatékony fel épésért. Már azt hittük, az egész napot itt kel töltenünk. Gyertek, barátaim! fordult a többiekhez.

Menjünk, mielőtt a csőcselék visszatér!

Rabalyn talpra kecmergett, és Garianne mel é lépett, majd a naashani és Druss nyomába szegődtek. Senki sem moccant, hogy megál ítsa őket. A lépcsőket még mindig

eltorlaszolták a katonák.

Adjatok utat! kiáltott fel Skilgannon, miközben elindult felfelé, és átnyomakodott a datiaiakon.

A téren tetemek hevertek mindenfelé a kövezeten. Az egyik fekvő alak felnyögött és megmozdult, mire egy katona lépett hozzá és átdöfte a sebesült torkát.

Skilgannon és Druss odaért a még mindig bezárt kapuhoz.

Nyissátok ki, cimborák! kiáltott be Druss.

Pil anatok alatt bent voltak.

Amikor már beljebb értek, Csatabárdos vál on veregette a kardmestert.

Tetszik a stílusod, cimbora. Szereztünk volna néhány horzsolást, ha át kel verekednünk magunkat rajtuk.

Skilgannon bólintott.

Egyet vagy kettőt.

Már délutánba hajlott az idő, amikor Diagoras elvitte Drusst Orastes szolgájához, Bajinhoz, akitől azonban kevés

Orastes szolgájához, Bajinhoz, akitől azonban kevés összefüggő dolgot sikerült megtudnia. Bajin szelíd ember volt, aki felnőtt élete java részében Orastest szolgálta. A Rikar börtönben átélt eseményektől kis híján megőrült: a rengeteg nyugtató főzet dacára folyamatosan sírt és reszketett, amikor Csatabárdos megpróbálta kikérdezni.

Egyvalami azonban kiderült: Orastes valóban kért segítséget az Öregasszonytól.

A beszélgetés végeztével Diagoras kikísérte Drusst a követség kertjébe. A drenai katonának még mindig lüktetett a feje.

Sosem iszom veled többet rogyott le egy padra. A számat olyannak érzem, mintha megpróbáltam volna felfalni egy egész sivatagot.

Igen, ma tényleg kicsit összetörtnek tűnsz bólintott Csatabárdos távolba révedően.

Diagoras felpil antott Drussra.

Sajnálom, barátom. Orastes jobb sorsot érdemelt volna.

Igen, ez igaz. Viszont van valami, amit megtanultam hosszú életem során: amit az ember érdemel, ritkán befolyásolja azt, amit kapni szokott. Amikor odakint jártam a vidéket, leégett tanyákat és számos halottat láttam.

Egyikük sem érdemelt halált. De ez mégis így lesz, egészen addig, amíg a Vasálarchoz hasonló emberek

uralkodnak.

Még mindig utána akarsz menni?

Miért ne tenném?

Diagoras feltápászkodott, és odasétált a magas fal árnyékéban megbúvó kúthoz. Vizet húzott, majd belemerítette a merőkanalat a vödörbe és hosszan ivott.

Azután kezét belenyomta a csöbörbe és vizet fröcskölt az arcára. Ott visszahangzott fejében a kérdés: Miért ne tenném? Vasálarc hetven emberrel távozott egy olyan erőd felé, amely hűséges volt hozzá, ráadásul tömve nadír harcosokkal. A nadíroknál rettenetesebb el enség pedig nem létezett. Az életet olcsón mérték a sztyeppén, és a törzsek tagjait arra nevelték, hogy kérdés nélkül harcoljanak és haljanak. Csatában ritkán ejtettek foglyokat, de még ha így tettek is, úgy megkínozták őket, hogy még a gondolattól is felfordult az ember gyomra.

A katona Drussra pil antott. Csatabárdos odasétált egy rózsabokorhoz, és letépkedte az elhervadt vörös virágokat.

Diagoras odabal agott mel é.

Mit csinálsz?

Eltávolítom a fonnyadt virágokat. Ha engeded, hogy a bimbók újabb magokat sarjasszanak, akkor a bokor nem fog virágozni többé. Hátralépett és szemügyre vette művét. Rosszul van metszve tette hozzá. Jobb kertészre

lenne szüksége.

És mi a terved, vén csataló? tudakolta Diagoras.

Druss átsétált egy másik bokorhoz egy sárga rózsabokorhoz , ahol szintén lemetszette a hervadó virágokat: a fonnyadó bimbókat mutató- és nagyuj a közé fogva tépte le.

Megtalálom Vasálarcot, és megölöm.

Ez nem terv: ez a szándékod.

Druss vál at vont.

Sosem adtam sokat a tervezésre.

Akkor jó lesz, ha veled tartok, mert híres vagyok tervezői adottságaimról. Az iskolában csak úgy neveztek, hogy Agyas Diagoras.

Druss hátralépett a rózsabokortól.

Nem kel velem tartanod, cimbora. Többé már nem Orastest keressük.

Még mindig ott van a gyermek, Elanin, és őt vissza kel vinni Purdolba.

Druss beletúrt fekete-ezüst szakál ába.

Igazad van, de azt gondolom, csak egy bolond jelentkezne önként egy ilyen vál alkozásra.

Híres vagyok a bolondságaimról is, és gyanítom, hogy ezért nem tesznek meg generálisnak. Bár szerintem tévednek: remekül festenék a díszes mel vértben és a ganok fehér köpönyegében. Az Elátkozott is velünk tart majd?

Egy darabig igen, de neki nincs oka tengelyt akasztani Vasálarccal.

Attól az embertől a hideg futkározik a hátamon.

Hát persze mosolyodott el Druss. Mindketten harcosok vagytok, és van benned valami, ami arra sóvárog, hogy összemérd az erődet vele.

Gyanítom, hogy igazad van. Szerinted nála is ez a helyzet?

Nem, cimbora: ő többé senkivel nem akarja összemérni az erejét. Ő tudja, hogy ki ő, és mire képes. Remek és bátor harcos vagy, Diagoras, de Skilgannon halálos.

A katonát elöntötte egy vil anásra a bosszúság, de elfojtotta magában. Druss mindig kimondta az igazságot, vagy legalábbis, amit annak gondolt, és nem törődött a következményekkel. Az öregre pil antott és elvigyorodott, ahogy jó kedélye visszatért.

Te sosem teszel mézet a gyógyszerhez, igaz, Druss?

Nem.

Még kegyes hazugsággal sem élsz?

Azt se tudom, mi az.

Mondjuk ha egy nő arra kér, hogy mondd el, mit gondolsz az új ruhájáról. Te ránézel, és azt gondolod: Kövérnek és lomposnak látszol benne. Kimondod, amit gondolsz? Vagy kitalálsz valami kegyes hazugságot, mondjuk Milyen remek a színe! vagy Remekül festesz benne!

Nem hazudnék. Azt mondanám, hogy nem tetszik a ruha.

Nem mintha valaha is megkérdezte volna tőlem egy nő, hogy szerintem hogy néz ki.

Hát ez meglepő! Bár most már értem, miért nem Drussnak, a Szeretőnek hívnak. Jól van, hadd kérdezzek inkább valami mást! Egyetértesz azzal, hogy háborúban szükséges megtéveszteni az el enséget? Például, hogy azt gondolja rólad, gyengébb vagy, mint a valóságban, csak azért, hogy elkapkodott támadásra bírd?

Hát persze.

Szóval akkor helyes dolog hazudni az el enségnek?

Ó, cimbora, Siebenre emlékeztetsz. Ő imádta ezeket a vitákat, és addig csűrte és csavarta a gondolatokat meg a szavakat ide-oda, míg végül már mindenről azt hittem, hogy az a legnagyobb badarság. Politikusnak kel ett volna ál nia.

Ha én azt mondtam, hogy a gonosszal szembe kel szál ni, ő erre azt válaszolta: Ó, de ami az egyik embernek rossz, az a másiknak jó is lehet. Emlékszem, egyszer részt vettünk egy gyilkos kivégzésén. Sieben ragaszkodott hozzá, hogy annak az embernek a megölésével éppen olyan nagy bűnt követünk el, mint amilyet ő követett el. Azt mondta, hogy a gyilkos egy napon talán nemzett volna egy gyermeket, aki nagyszerű és jóságos férfivá serdül, és jobbá teszi a világot. A gyilkos megölésével azonban megfosztottuk magunkat a megmentőtől.

Talán igaza volt.

Talán igen. De ha ezt a filozófiát végigkövetjük, akkor soha nem büntethetnénk meg senkit, bármilyen bűnt kövessen is el. Ha viszont a gyilkost bezárjuk, ahelyett, hogy felakasztanánk, akkor az szintén meggátolhatja abban, hogy találkozzon azzal a nővel, aki életet adhat annak a bizonyos gyermeknek. De akkor mit tegyünk?

Engedjük szabadon? Nem. Az az ember, aki szántszándékkal elveszi valaki más életét, eljátssza a saját magáét is. Minden más büntetés az igazság kigúnyolása lenne. Mindig élvezettel hal gattam Siebent, amint a világ dolgai el en háborgott és lázadozott. Rá tudott venni, hogy azt gondold, a fekete fehér, az éjszaka nappal, az édes

keserű. Remek mulatság volt, de csak ennyi, és semmi több. Becsapnám-e az el enségemet? Igen. Becsapnám-e a barátomat? Nem. Hogyan magyarázom meg ezt?

Sehogy.

Azt hiszem értelek. Ha egy csúf ruhát viselő barátod a véleményedet kéri, őszintén felelsz neki, és ezzel összetöröd a szívét. De ha egy csúf ruhát viselő el enséged ál eléd, akkor azt mondod neki, hogy úgy néz ki, akár egy királynő.

Druss kuncogott, majd hahotázni kezdett.

Ó, cimbora! Már alig várom ezt az utazást!

Diagoras dünnyögése éppen csak hal ható volt.

Örülök, hogy legalább egyikünk így van ezzel.

Servaj Das óvatos ember volt, mindent kínos aprólékossággal csinált. Úgy találta, hogy a vál alkozások sikerének kulcsa a részletekre való odafigyelés. Eredeti foglalkozását tekintve építőmester volt, így tudta, hogy megfelelő alapozás nélkül még a legcsodásabb építmény is összeomlik. A seregben hamar ráébredt arra, hogy ezt az alapelvet a katonáskodásban is lehet alkalmazni. A

tapasztalatlanok és a romantikusok azt hitték, hogy a katona legfontosabb eszközei a kardok és a nyilak. Servaj Das azonban tudta, hogy megfelelő csizma és megpakolt elemózsiás zsák nélkül egyetlen sereg sem diadalmaskodhat.

A naashani nagykövetség egyik emeleti szobájában ült, a kikötőt nézte, és azon a parancson töprengett, amelyeket éppen az imént hozott neki a galambposta. Minél hamarabb fel kel ett kutatnia egy férfit, majd végeznie vele.

De hogyan ügyeljen a részletekre, amikor a parancs gyorsaságot követelt meg? A gyorsaság mindig gondokat okozott. Szokványos körülmények között Servaj néhány napig követte volna a férfit, feltérképezte volna rutintevékenységeit, kifürkészte és megértette volna gondolkodásmódját. Ennek során jobban meg tudta volna ítélni, hogy milyen módon ölesse meg a férfit. Méreggel, késsel vagy fojtóhurokkal? Servaj a maga részéről a mérget részesítette előnyben. Időnként, amikor valakit követett és kifigyelte szokásait, azon kapta magát, hogy megkedveli áldozatát. Sosem felejtette el azt a kalmárt, aki mindig megál t, hogy megsimogassa az egyik utcasarkon azt a vén kutyát. Servaj úgy vélte, hogy aki szánalmat érez egy rühes, kivert eb iránt, annak jó szíve kel , hogy legyen. A férfi gyakran megetette az ál atot az éppen emiatt magával vitt ételmaradékkal. Servaj felsóhajtott. Kénytelen volt fojtóhurokkal végezni vele, amikor a méreg nem hatott.

Nem volt éppen kel emes emlék, így a férfi töltött magának

egy kupa felvizezett bort. Miután kiitta, felál t székéből és kinyújtóztatta inas testét. Háta jólesően reccsent egyet. A kupát letette az asztalra, összefűzte uj ait és megropogtatta bütykeit. Egyértelmű, hogy a méreg a legjobb. Akkor senki sem kénytelen végignézni másvalaki halálát.

Felmarkolta a pergamendarabot, és ismét elolvasta az üzenetet: Öld meg! Minél hamarabb. Szerezd vissza a kardokat!

Servaj Das nem volt boldog.

Nem valami puhány, kövér és gyenge politikusról volt szó.

Nem is valami erőszakhoz nem szokott kalmárról. Hanem az Elátkozottról.

Servaj a felkelés idején már a seregben szolgált. Soha nem felejtette el azt, amikor Skilgannon megküzdött Agasarsisszal, a kardmesterrel. Az akkori közkatona nem tudta, hogy mi az igazi oka a párviadalnak, de az a hír járta, hogy mivel Skilgannon nagyon szoros barátságban ál t a királynővel, ez feldühítette Baliel herceget. Féltékenysége akkor került napvilágra, amikor Skilgannont kis híján megölték a gázló csatájában. Baliel rejtélyes módon visszavonta erőit, és fedezetlenül hagyta a generálist és lovasait az el entámadással szemben. Úgy tudták, hogy Baliel mindvégig makacsul ragaszkodott ahhoz, miszerint félreértelmezte a kapott parancsot. A királynő ekkor elmozdította őt a jobbszárny éléről, mire a feldühödött és

megkeseredett herceg elterjesztette, miszerint Skilgannon csak azért idézte elő a csatában elkövetett baklövését, hogy így érje el a leváltását. A következő néhány hétben Baliel haragja egyre dagadt, míg végül Agasarsis, a legendás kardmester, Baliel felesküdött híve, talált valami ürügyet Skilgannon kihívására.

Nem ő volt az első. A felkelés két éve alatt heten mérték össze kardjukat az Elátkozottéval, de csak egyikük élte túl, és ő is elveszítette a jobb karját. Ám Agasarsis más lapra tartozott. A férfi harmincegy éve alatt hatvan párbajt vívott, és legendás ügyességgel forgatta kardjait, így amikor felvirradt a nagy nap, a táboron eluralkodott az izgalom.

Még lázongásra is sor került, mivel ekkorra már a királynő

serege harmincezresre duzzadt, így nem láthatta mindenki az eposzokba il őnek ígérkező összecsapást. Servajnak húsz ezüstöt ajánlottak a belépőjéért, de elutasította a kérést. Az efféle párviadalok igen-igen ritkák voltak, és ő

nem akarta elmulasztani.

Aznap reggel esett az eső, és a föld felázott, csúszóssá változtatva a küzdőteret, de délre már ragyogóan sütött nap. Az az ezer szerencsés, aki megtekinthette a párviadalt, jó kétszáz láb átmérőjű hatalmas kört vont a küzdőfelek köré. Skilgannon érkezett elsőként: átsétált az összegyűlt tömegen, levetette harci zekéjét, és minden erőlködéstől mentesen belekezdett az izomlazító gyakorlatokba.

Servaj már akkor is éles szemmel tanulmányozta az emberek viselkedését. Az idegesség jeleit kutatta a generálisban, de semmi ilyesmit nem tapasztalt.

Hamarosan megjött Agasarsis is, aki izmosabb volt, mint Skilgannon, és amikor levetette ingét, még lenyűgözőbbnek és még félelmetesebbnek tűnt. Mindkét férfi nagyra növesztette haját a feje búbján, és taréj á formálta, ami kardmesteri rangjukat jelezte, de Agasarsis gondosan fésült háromágú szakál t is növesztett, amitől még fenyegetőbb lett a külseje.

Az idősebb férfi odalépett Skilgannonhoz, meghajolt, majd mindketten elmerültek a bemelegítésben: gördülékenyen és összehangoltan mozogtak, mintha csak két táncos járta volna táncát, egymás tükörképeként. Váratlanul trombita harsant: megérkezett a királynő. Az uralkodó combig érő

ezüst láncvértet és ezüstgyűrűkkel szegett, térdig érő

lovaglócsizmát viselt. Magas támlájú székét két ember cipelte be a körbe; Jianna itt foglalt helyet: hol ófekete haja csil ogott a napfényben.

Servaj elég közel ál t ahhoz, hogy hal ja az uralkodónak a harcosokhoz intézett szavait.

Eltökélted magad emel ett az ostobaság mel ett, Agasarsis?

Igen, királynőm.

Akkor kezdődjék hát!

Lehetne egy kérésem, fenség? tette fel a kérdést Agasarsis.

Nem vagyok olyan hangulatban, hogy bármilyen kegyet gyakoroljak veled szemben. De szólj, és majd megfontolom.

A kardjaim kiváló fegyverek, de nem rejtenek magukban varázst. Skilgannon pengéiről azonban köztudott, hogy varázslattal ruházták fel őket. Azt kérem, hogy ne élvezzen tisztességtelen előnyt velem szemben.

A királynő Skilgannonhoz fordult.

Mit mondasz, generális?

Ez a harc így is, úgy is ostobaság, de most Agasarsisnak igaza van. Más pengét használok majd.

Legyen hát! jelentette ki a királynő, és a legközelebb ál ó katonák felé fordult, majd magához hívatott közülük hatot: egyikük Servaj volt. Húzzátok elő a kardjaitokat!

parancsolt rájuk. Amint megtették, az uralkodó Skilgannonra nézett: Válassz egyet! A férfi mindegyiket kézbe vette, majd Servaj szablyáját tartotta meg. És most te! csattant a királynő hangja, és fenséges keze Agasarsisra mutatott.

Nekem már vannak kardjaim, fenség.

Éppen azért. És már olyan régóta forgatod őket, hogy a tested részévé váltak. Magad kérted, hogy senki ne élvezzen tisztességtelen előnyt. Úgy hát válassz! Méghozzá gyorsan, mert hamar elunom magam!

Agasarsis választott hát egy pengét, majd a két férfi meghajolt a királynő felé, és a kör közepére léptek. Az uralkodó intésére kezdetét vette a küzdelem.

A párviadal nem kezdődött gyorsan. Mindkét fél óvatosan körözött a másik körül, és a pengék első összecsattanása a királynő érkezése előtt zajlott bemelegítés folytatásának tűnt. Servaj tudta, hogy a párbajozók csupán a fegyverüket igyekeznek megszokni: sem Skilgannon, sem Agasarsis nem kísérletezett halálos csapással. Ehelyett megpróbálták kifürkészni egymás erősségeit és gyengéit. A tömeg néma csendbe burkolózott, miközben a két mester folytatta a körözést. A napfény megcsil ant a pengéken, és minden váratlan támadás csil ogó és fénylő pókhálót font a küzdőfelek köré. A két férfi lába alatt a talaj iszamós és becsapós volt, de a kardmestereknek mégis sikerült megőrizniük tökéletes egyensúlyukat. Az idő múlt, a tempó egyre gyorsult, és az összecsattanó kardok muzsikája is egyre gyakoribbá vált. Servaj szinte hipnotizálva ál t, tekintete ide-oda vil ant egyik harcolóról a másikra: mindketten szinte ontották magukból a magabiztosságot.

Mindketten azt hitték, ők győznek majd. Az első vér

Skilgannoné volt: szablyájának hegye megvágta Agasarsis vál át. A bajnok szinte azonnal válaszolt, és a hadvezér törzsét vér szennyezte be. Servajnak úgy tűnt, mintha a vér a mel kasára tetovált párducfej fogaiból csöpögne.

A harcosok fürgesége és hozzáértése elkápráztatta a nézőket. A katonák fogadásokat kötöttek, de a tömegben senki sem biztatta kedvencét vagy kiabált. A nézők mindannyian harcosok voltak, és tudták, hogy egyenlő erők küzdelmét látják. A két párbajozó egyformán tehetséges volt, és Servaj már kezdte azt hinni, hogy egész nap harcolni fognak, és félig-meddig reménykedett is ebben.

Az efféle kiegyensúlyozott és lenyűgöző küzdelem ritkaságszámba ment, és a férfi a lehető legtovább szerette volna élvezni.

De azért tudta, hogy nem fog addig tartani. A borotvaéles pengék ide-oda vil antak, döftek, hárítottak és paríroztak, egy hajszál al kerülve el a védtelen testeket.

Már jó húsz perce harcoltak, amikor Agasarsis megcsúszott a sárban. Skilgannon szablyája átdöfte el enfele bal vál át, majd máris elősiklott. A bajnok a földre zuhant, de odébb hemperedett és éppen időben szökkent talpra, hogy hárítsa azt a hatalmas csapást, ami lefejezte volna. Azonnal Skilgannonra vetette magát, vál ával a hadvezér mel kasába bokszolt, hátralökve őt. Mindkét férfi beleremegett az esésbe.

A királynő parancsára a mel ette ál ó hírnök megfújta görbe kürtjét.

Két katona rohant elő, kezükben törülközővel. A párbajozók a földbe döfték kardjukat, és átvették a kendőket.

Agasarsis letörölte az izzadtságot az arcáról, majd a bal vál án tátongó mély sebbe nyomta a törülközőt. Skilgannon odalépett hozzá. Servaj nem hal otta, mit mond, de látta, hogy Agasarsis dühösen megrázza a fejét, és gyanította, a hadvezér azt kérdezte tőle, ezzel helyreál t-e a becsület.

Kisvártatva a királynő ismét megfúvatta a kürtöt, és a két harcos felkapta kardját. Ismét körözni kezdtek, de a párviadal most már az utolsó szakaszába lépett. Servaj lenyűgözőnek találta a dolgot: mindkét férfi elfáradt mostanra, de Agasarsis szemében észrevette a kétségbeesést is. Kétely lopta be magát a bajnok gondolatai közé, ami elszívta magabiztosságát. Ennek el ensúlyozására merész támadássorozatot indított Skilgannon el en, aki egy darabig könnyedén hárította a próbálkozásokat, és amikor eljött a halálos csapás ideje, az olyan váratlanul történt, hogy a nézők közül sokan észre sem vették. Agasarsis előrevetette magát, a hadvezér hárította, és megál ította a döfést, majd pengéjét elpörgette Agasarsisé mel ett. A két férfi hátraugrott, és ekkor a bajnok átvágott légcsövéből váratlanul vér fröcskölt elő. A férfi megpróbált talpon maradni, de lába megroggyant, és térdre zuhant gyilkosa előtt. Servaj csak ekkor jött rá, hogy amikor Skilgannon hárított, szablyája hegyével átmetszette

el enfele torkát.

Agasarsis arccal előre zuhant a sárba.

A generális a földre dobta a szablyát, és odasétált a királynőhöz. Meghajolt, és Servaj látta, hogy az arca milyen merev, szemében harag izzik.

Agasarsis volt a legjobb parancsnok a lovasságnál, fenség. Őrültség volt ez az egész.

Való igaz bólintott az uralkodó. Lásd hát azt, aki felelős érte! Intett a hírnöknek, aki kétszer egymás után a kürtbe fújt.

A királynő két bizalmas testőre, Askelus és Malanek jelent meg a színen, egy megkötözött embert vonszolva. A férfi szemét kivágták, arcát a vér maszkja fedte. Még Servaj is felismerte benne Baliel herceget, aki szánalmasan zokogott.

Askelus odavonszolta a földön heverő Agasarsis mel é. A királynő felál t, és a kör közepére sétált.

A háborút már majdnem megnyertük csendült hangja a földön ülő emberek fölött. És mi ennek az oka? A ti bátorságotok és hűségetek. Jianna nem feledi, kik szolgálták őt becsülettel. De ez a förtelmes kreatúra kiáltotta és rábökött a szánalmas Balielre a ti bátorságotokat tette kockára! A barátaim iránti hálám

végtelen. El enségeim azonban tudják, hogy bosszúm gyors és halálos. Askelus előrántotta kardját és beledöfte a vak ember hasába. A herceg iszonyatosat sikoltott: Servaj látta, hogy Askelus megcsavarja a pengét, majd kitépi a testből. A kibelezett Baliel a földre zuhant, és megkezdődött haláltusája. A királynő egy darabig hagyta vergődni, majd intett Askelusnak, akinek kardja átmetszette a herceg nyakát. Az ezt követő csendet szinte vágni lehetett. Így végzi minden áruló!

Ekkor valaki kiáltozni kezdett:

Jianna! Jianna! Servaj látta, ki az: az egykori kardmester, Malanek. Mások is követték példáját, de az uj ongás korántsem volt általános és lelkes. Jianna felemelte kezét, és csendet intett.

Amikor bevesszük Perapolist, seregem minden katonája három aranyat kap hálám és szeretetem jeléül.

Ekkor már szívből jövő uj ongás harsant. Servaj megrészegülten kiáltozott a többiekkel együtt, hiszen három arany valóságos vagyon volt. De még uj ongása közepette is vetett egy pil antást Skilgannonra, akit láthatóan zavart valami.

Servaj gondolatai visszatértek a jelenlegi feladathoz. Az Elátkozottat halálra ítélték, és Servajra várt a döntés, hogy meghatározza, milyen módját választja megölésének.

Számos kiváló kardforgató ál t a parancsnoksága alatt, de egyikük sem ért fel Agasarsisszal. Skilgannon a Vérvörös Szarvasban szál t meg: ott meg sem mérgezheti.

Servaj átgondolta a problémát. Akkor hát rajta kel ütni az egykori hadvezéren öt, esetleg hat emberrel. És két számszeríjász is kel . De még így is nagy volt a kockázat: fel kel keresnie az alkimistát. Ha a számszeríj vesszőket méreggel kenik be, Skilgannon később is belehalhat a sebeibe, ha netán túléli a kelepcét.

Viszont hogy érheti el, hogy Skilgannon felkeresse kivégzésének színterét?

Tizenharmadik fejezet A Vérvörös Szarvasba visszatérő Skilgannon örömmel konstatálta, hogy a kikötőre néző szobában lakó két kalmár kiköltözött. Shivas négy ezüstöt csikart ki tőle két éjszakáért, majd fizetés után a naashani felment a szobába, és becsukta maga után az ajtót. Eddig nem is sejtette, hogy ennyire vágyik a magányra: még a lenti tavernából felszűrődő tompa zsivajt is örömmel fogadta, mert ez csak még inkább kihangsúlyozta, hogy immár egyedül van. Leemelte hátáról a Nappal és Éj el Kardjait, az ágyra dobta a fegyvereket, majd kilökte az ablakot és tekintete megpihent az óceánon.

Az Öregasszonynál tett látogatás alaposan megviselte, mivel olyan emlékeket idézett fel, amelyeket legszívesebben elfelejtett volna. Valami meghalt benne azon az éjszakán, amikor Sperian és Molaire eltávozott, de maga sem tudta, hogy mi volt az. Talán a gyerekkora. Vagy az ártatlansága. Bármi volt is a válasz, a szíve elfonnyadt, akár a virág, ha fagy éri.

A városból való menekülés megtervezése több napba és éjszakába telt, ahogy újabb és újabb ötleteket hoztak fel, beszéltek meg és végül vetettek el. Az Öregasszony azt ajánlotta, hogy egy megrakott szekér hátuljában viszi át őket a kapun, liszteszsákok alá rejtve. Skilgannonnak nem

tetszett a gondolat: ha ő lenne a kapuőrség kapitánya, minden kocsit átvizsgálna. Az is felmerült, hogy szétválnak és később találkoznak Delian erdejében, de túlságosan nagy volt a kockázata annak, hogy eltévednek. Végül egyszerű cselhez folyamodtak: az Öregasszony alkotott egy hámot, amelyet Jianna felvett rongyos és színtelen, térdig érő ruhája alá. A hám bőrszíjait átvetették a hátán, az Öregasszony pedig a lány bal lábát hátrahajlította, és egy pánttal szorosan hozzákötötte a combjához. Jianna persze panaszkodott, hogy milyen kényelmetlen ez a tartás, de a vén banya még gyolccsal is átkötötte combját és a lábszárát, egyedül a térdét hagyva szabadon. A vénasszony az álcázás igazi mestere volt: leborotvált disznóbőrdarabkákat ragasztott a hercegnő térdére, amelyre megalvadt vért kent. Skilgannon lenyűgözve nézte a jelenetet: a végén Jianna térde úgy nézett ki, mint egy levedző, vérző tályogokkal borított csonk. Ezt a trükköt alkalmazták a fiúnál is, csak nála a bal karját csavarta a lapockái közé a vénasszony. A banya fehér gyertyaviasz és ocsmány szagú balzsam keverékéből három hosszú sebhelyet ügyeskedett a fiú arcának bal oldalára és a szemöldökéhez. Ezután feltette a szemkötőt is, és amikor Skilgannon belenézett a megrepedt tükörbe, olyasvalaki arca nézett vissza rá, akit láthatóan egy medve mancsa talált képen.

Végül az Öregasszony levágta Jianna festett haját, amitől a lány üstöke rövid és fiús lett.

Egy órát kaptak, hogy megszokják újonnan kapott torzulásaikat. Jianna ezt arra használta, hogy két régi mankóval gyakorolja a járást. Skilgannon csak várakozott, bár hátrakötött és kicsavart karja fájdalmasan lüktetett.

Végül mindhárman felszál tak az Öregasszony szekerére, aki a keleti kaputól háromszáz lépésre ál ította meg a járművet. A sor majdnem idáig kígyózott: azok várakoztak itt, akik a kétórányi gyaloglásra ál ó Maphistan templomba szerettek volna eljutni, ahol mint minden évben egyszer nemsokára megnyitják a Relikviák Ládáját. Amennyire Skilgannon tudta, évek óta nem számoltak be csodákról, de ez nem gátolta meg a betegeket és a nyomorékokat abban, hogy újra és újra felkerekedjenek, majd térdre boruljanak Áldott Dardalion csontjai és a Tiszteletreméltó Hölgy megfakult kesztyűi előtt. A leggazdagabb kérelmezők még meg is csókolhatták annak a köntösnek a szegélyét, amelyről azt mondták, a halhatatlan Ezüstkéz viselte, akinek kétezer évvel ezelőtt bekövetkezett halála ismét virágba borított egy kiszáradt fát.

Már majdnem alkonyodott, amikor Skilgannon leugrott a szekérről, majd ügyetlenül lesegítette Jiannát. A lány majdnem felborította, mire elkáromkodta magát. Az Öregasszony lenyújtotta a hercegnőnek a mankókat, aki átvette őket és lassan elindult a sorban ál ók felé.

Skilgannon mögötte bandukolt.

Az őrök mindenkit megál ítottak, aki a kapuhoz ért, és

minden fiatal nőt kifaggattak. Skilgannon a kapuház árnyékában három férfit vett észre, akik árgus tekintettel fürkészték a tömeget. A fiú Jianna mel é lépett, és megveregette a karját.

Látom őket suttogta a lány.

Ismered is őket?

Az egyiküket. Ne ál junk meg!

Skilgannon minél közelebb ért az őrökhöz, annál inkább szerette volna, ha kezét kardja markolatán nyugtathatja, de erre most nem volt mód. Lehajtott fej el csoszogott előre a többiekkel. Ekkor egy őr lépett elé és meredt rá Jiannára, azután felemelte a hercegnő szoknyája szegélyét, majd engedte, hogy visszahul jon.

Mi történt veled? kérdezte együtt érzően.

Elgázolt egy szekér felelte a lány nyers hangon.

Nem hiszem, hogy a relikviák másik lábat növesztenének neked, te lány.

Csak azt szeretném, ha nem zöldülne tovább a seb, és nem bűzlene. A férfi hátralépett, próbálva el eplezni az arcára kiülő undort.

Menjetek! És áldjanak meg az istenek!

Jianna mankóira támaszkodva botorkált a tömeg után.

Skilgannon már lépett volna utána, amikor megpil antotta a kapuházból előlépő Boraniust. Rettenetes düh lobbant fel benne, de valahogy legyűrte magában. Nem most van itt az ideje, intette magát. Összeszorított fogakkal haladt át a kapu boltíve alatt, tekintete Delian erdejének távoli szegélyére meredt.

A lenti tavernából felcsapó nevetés rángatta vissza a jelenbe. Zene szűrődött fel lentről, az emberek tapsoltak, felvéve a muzsika ritmusát. Hal hatóan valamiféle mulatság vette kezdetét, de Skilgannon nem volt kíváncsi rá.

Levetette zekéjét, ingét és nadrágját, majd elnyúlt az ágyán.

Csak ekkor vette észre a mennyezetre erősített hatalmas tükröt. Rámeredt a tükörben látható tetovált alakra, és farkasszemet nézett a fénylő kék szempár fagyos tekintetével. Nyoma sem maradt az idealista ifjoncnak, aki a lázadó hercegnővel együtt menekült az erdőbe. Azon töprengett, hogy vajon mi lett volna belőle, ha nem találkozik Sashannal. Elégedettebb lenne? Élne még Greavas, Sperian és Molaire? Perapolis még ma is virágzó város lenne, tele boldog emberekkel?

A lenti tavernából hatalmas uj ongás csapott fel, majd egy női hang kezdett énekelni: a dal am fennen, tisztán és gyönyörűen szárnyalt. Egy régi bal adát énekelt a harcosról, aki hazatér szülőföldjére, ahol első szerelmét keresi.

Skilgannon figyelmesen hal gatta. A dal túlzottan érzelgős

volt, szövege csöpögős, de a nő hangja mégis olyan csodásan zengett, ami feledtette az ömlengő mondatokat.

Úgy tűnt, mintha új értelmet adott volna a szerelemnek és a szerelem hatalmának, a fenségesség köntösébe öltöztetve a férfi végső önfeláldozását.

Amikor a dal befejeződött, pil anatnyi csend támadt, majd mennydörgő tapsvihar csapott fel.

Skilgannon nagy levegőt vett és behunyta a szemét.

Ha a szerelem óceán a bátraknak

Örülünk a hul ámnak

És a viharoknak.

Még ma sem tudta igazán, hogy pontosan mi a szerelem.

Jianna ott lakozott szívében, és még ma is ott van. Vajon ez volt az a szerelem, amiről a poéták énekelnek? Vagy csupán a vágy és a hódolat keveréke? A Dayannal eltöltött idő nyugodt harmóniájának emléke egyszerre derítette jókedvre és szomorította el. Vajon ez volt a szerelem? Ha igen, akkor ez egy teljesen más jószág volt, mint az, amelyet Jianna iránt érzett. Ezekre a kérdésekre nem léteztek válaszok. Mindennap ezekkel a kérdésekkel

marcangolta önmagát a kolostorban.

Felült, leszál t az ágyról, és a kikötőre néző ablak mel ett ál ó tálhoz lépett. Mert magának egy kupa vizet, belekortyolt, és megpróbálta eltépni gondolatait a múltról szóló emlékektől.

Hal otta, hogy egy padlódeszka megreccsen a szobája előtt, mire megfordult. Ekkor valaki bekopogott az ajtón.

Skilgannon érezte, hogy bosszúság keríti hatalmába. A kopogtatás túl visszafogott volt ahhoz, hogy Druss lehessen, aki valószínűleg bedörömbölt volna, és jó hangosan bekiált. Valószínűleg a fiú lesz az, Rabalyn.

Skilgannon remélte, hogy nem kéri meg ismét, hadd tartson vele.

Odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta.

Garianne ál t odakinn, kezében egy borral teli kancsóval, és két kupával. A szeme fényesen csil ogott, arca kipirult.

Amint a férfi feltárta az ajtót, elsiklott a naashani mel ett, és besuhant a szobába. Az ágy mel ett ál ó asztalra tette a kupákat, és megtöltötte őket vörösborral. Az egyikből hosszan ivott, majd az ablakhoz lépett.

Imádom a tengert szólalt meg. Egy napon majd hajóra szál ok, és mindent magam mögött hagyok, hadd torzsalkodjanak egymás között. Akkor megszabadulok tőlük.

A férfi némán ál t és a lányt nézte, aki nem viselte megszokott zekéjét, csupán vékony, hímzett, buggyos ingét.

Bőrnadrágja szorosan simult lábára, nem sok teret hagyva a képzeletnek. Skilgannon másfelé fordította tekintetét.

Garianne a naashani felé fordult, és odanyújtotta neki az egyik kupát.

Nem iszom utasította vissza a férfi.

Én azért iszom, hogy egyedül legyek. Szavai már kissé összefolytak. Csodás érzés egyedül lenni. Nincsenek hangok. Nincsenek követelőzések. Nincs éles hangú rikácsolás és könyörgés. Csak a csend.

Én is szeretek egyedül lenni, Garianne. Most megkérdezném, mit akarsz tőlem, de tudom, hogy nem szereted a kérdéseket.

Ó, engem nem érdekelnek a kérdések! Akkor nem, amikor csak én vagyok. Akkor nem, ha egyedül vagyok.

Amikor viszont ők velem vannak, a kérdésektől azonnal elkezdenek egyszerre beszélni. Nem tudok gondolkodni, és akkor megfájdul a fejem, ami nagyon kel emetlen.

Érted?

Nem mondhatnám. Kik vannak veled?

A lány lerogyott az ágyra, és ismét bort töltött a kezében

tartott kupába, majd óvatosan letette az ágy mel etti asztalkára.

Nem akarok beszélni róluk. Csak szeretném élvezni a béke pil anatait. Talpra lökte magát, amitől kicsit megingott, majd nekiál t kioldani nadrágja korcát. A nadrágot letolta magáról bokáig, majd visszaült az ágyra, és teljesen kiszabadította a lábát. Skilgannon átszelte a szobát, és leült mel é.

Részeg vagy és nem akarod ezt. Feküdj le, aludd ki magad! Én addig sétálok egyet, és itt hagylak, hogy élvezhesd a magányt.

A lány Skilgannon nyaka köré fonta a karját.

Ne menj el! kérlelte lágyan. Egyedül akarok lenni bent a fejemben, de nem idekint. Azt akarom, hogy megöleljenek, hogy megérintsenek. Hogy átöleljenek. Csak egy kicsit.

Azután aludni fogok, majd ismét Garianne leszek, és mindegyiküket magammal viszem. Nem vagyok részeg, Skilgannon. Vagy legalábbis nem nagyon. Oldalra bil entette a fejét és könnyű csókot lehelt az ajkára. A férfi nem húzódott el, mire a lány ismét megcsókolta, ezúttal erősebben.

A három éven át építgetett önmegtartóztatás falai egy pil anat alatt omlottak le. Garianne aranyhajának il ata, ajkának puhasága, bőrének forrósága elsöpörte a gátakat.

Minden aggodalom és bánat elenyészett. A világ összezsugorodott, míg végül Skilgannon számára már nem létezett semmi, csak ez a szoba és ez a nő. Az első

szeretkezés gyors volt és heves, a második hosszabb, elnyújtottabb. A délután estébe hanyatlott, majd felváltotta az éjszaka. Amikor minden vágy elhagyta testét, hátradőlt az ágyon: Garianne a vál ára fektette fejét, bal lábát a combján nyugtatta. A lány hamar elaludt, Skilgannon megsimogatta a haját, és megcsókolta a feje búbját.

Garianne mormogott valamit, majd odébb gördült. A naashani csendesen felkelt, betakarta a lányt, majd felöltözött. A Nappal és Éj el Kardjait a vál ára vetette, és elhagyta a szobát.

Aznap délután Diagoras Druss-szal szemközt üldögélt a tavernában, és a Pelucidba vezető utat tervezgették, meg a szükséges készleteket beszélték meg. Az egyik nehézséget az jelentette, hogy Druss nem ült lóra.

Gyalogszerrel pedig másfélszer annyi ideig tart az út, mint lovon, ráadásul az utazóknak jóval több élelmet kel magukkal vinniük. Diagoras mindezt türelmesen elmagyarázta a harcosnak, aki csupán a vál át vonta meg és elmosolyodott.

Ha én lovagolok, az ugyanannyira fáj nekem, mint a lónak.

Ha nyeregbe szál ok, akkor hozzám képest még egy liszteszsák is kecsesen festene. Szóval gyalog megyek, cimbora.

Ez volt az a pil anat, amikor az asztaluknál csendben üldögélő Garianne szelíd arccal letette kupáját az asztalra, és a taverna keleti oldalánál húzódó emelvényhez sétált.

Szerintem énekelni fog mosolyodott el szélesen Druss.

Senki sem fog odafigyelni rá felelte Diagoras, és körülpil antott a zsúfolt ivóban, ahol férfiak beszélgettek, hahotáztak, vitatkoztak, vagy éppen kockáztak néhány hosszú asztalnál.

Mit szólnál egy kisebb összegű fogadáshoz? érdeklődött az öreg harcos.

Szó sem lehet róla. Mindig veszítek, amikor veled fogadok.

Garianne felvitt egy széket az emelvényre, majd ráál t és karját kinyújtotta a tetőgerendák felé. Diagoras vágyakozó pil antást vetett a lányra: a drenai tisztet mindig is vonzották a hosszú combú nők, emel ett pedig Garianne igazi szépség volt. A vendégek közül mások is észrevették, mire készül a lány, és oldalba bökték cimboráikat. Csend telepedett a teremre.

És Garianne énekelni kezdett.

Diagoras egyik kedvenc bal adájára zendített rá, amitől a férfi torkába mindig gombóc gyűlt. Ám a lány előadásában a dal valóban szívszaggató volt: mindenki lenyűgözve, hipnotizálva ült a helyén. Amikor Garianne befejezte az éneklést, leengedte karját és meghajolt. Egy pil anatig néma csend honolt, majd mennydörgő tapsvihar zúgott fel a falak között. A lány visszatért az asztalukhoz, felnyalábolt egy boroskancsót, meg két kupát, és elhagyta a termet: taps kísérte útján.

Hova megy? tudakolta Diagoras.

Druss megvonta a vál át és látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Magához intette az egyik felszolgálólányt és kért egy újabb korsó Lentriai Vöröst.

Mire kel neki két kupa? folytatta a faggatózást Diagoras.

Különös lány, de én kedvelem.

Én is kedvelem, de miért nem felelsz a kérdésemre?

Mert nem érdekel, cimbora. Úgy éli az életét, ahogy neki tetszik.

Nem is mondtam, hogy ne tegye. Most viszont már teljesen összezavartál. Ekkor a tisztbe belehasított a

felismerés. Ó, értem már! Találkára megy: nagyon szerencsés az a fickó, akivel légyottja lesz. Jókedve azonnal elenyészett, amint sejteni kezdte, hogy ki lehet ez a szerencsés flótás, mire káromkodott egyet. Mondd, hogy nem Skilgannonhoz megy!

Ne bosszankodj ezen! Ha te lennél fent abban a szobában, és ő lenne idelenn, a lány hozzád menne fel.

Nem Skilgannonról szól a történet. Ha egyikőtök sem lenne itt, akkor a tavernából választana valakit.

Mondjuk téged?

Nem kacagott fanyarul Druss. A fenébe is, a csizmám öregebb, mint a lány, cimbora! És nem annyira részeg, hogy egy öreg és csúf férfira vágyna. No, mit is mondtál a készletekről?

Diagoras vett egy nagy levegőt és sikertelenül próbálta meg elterelni gondolatait Garianneról.

Mit szólnál egy szekérhez? Egy kétkerekűhöz, amelyen gyorsan utazhatnánk. Te lennél a hajtó.

A szekér jól hangzik bólogatott Csatabárdos.

Diagoras éppen mondani akart valamit, amikor tekintete Druss mögé tévedt, mire elvigyorodott.

Nézd csak, ki van itt, barátom! Egy újabb harcos

csatlakozik hozzánk. Az idősebb drenai hátrafordult, és megpil antotta a tömegen át feléjük tartó Rabalynt. A fiú vastag gyapjúból szőtt zöld tunikát és őzbőr nadrágot viselt, vál án pedig fényes bőrhurkot vetett át. Oldalán csontmarkolatú vadászkés függött, meg egy régi rövid kard, megviselt hüvelyben.

Háborúba készülsz, ifjú Rabalyn? tudakolta Diagoras, mire a fiú egy pil anatra megtorpant és zavarba jött, majd megpróbált leülni. Kardtokja azonban beleakadt a székbe, mire a fegyver markolata felfelé lökődött és hónaljon vágta a fiatalembert, aki megigazította a készséget, majd vérvörös arccal lerogyott a székre.

Hadd nézzem a fegyvereidet! szólalt meg Druss.

Rabalyn előhúzta a kést, és kitette az asztalra. A Csatabárdos felkapta, és megvizsgálta a kétélű pengét, amelynek vége olyan élesen görbült, akár a holdsarló.

Kiváló acél. És a kard? A fiú előhúzta a tokjából: a markolat csiszolt fából, a markolatgomb tömör rézből készült. Maga a penge rozsdamarta és megviselt volt.

Gothir gyalogsági kard, és valószínűleg még nálam is öregebb, de jól fog szolgálni, amíg szert nem teszel egy jobb darabra. Hogy jutottál hozzájuk?

Lámpás testvér adott pénzt. Úgy döntöttem, nem maradok a városban.

És hova mész? érdeklődött Druss.

Még nem tudom. Akár veletek is tarthatok. Rabalyn megpróbált magabiztosnak és nyugodtnak tűnni, de kudarcot val ott.

Nem lenne bölcs döntés, de rád bízom felelte Csatabárdos.

Tényleg?

Menj és pihenj le! Majd este még beszélgetünk. Most még szót kel váltanom Diagorasszal.

Köszönöm, Druss. Köszönöm! lelkendezett a fiú.

Tokjaiba csúsztatta fegyvereit, és elindult a lépcsőfeljáró felé.

Ó, hát ez remek! jelentette ki Diagoras. Talán vinnünk kel ene magunkkal egy kutyakölyköt, meg néhány vándorszínészt is.

A várost hamarosan ostrom alá veszik, amikor a naashaniak megérkeznek. A fiú itt sem lesz biztonságban: talán egy újabb Perapolisra kerül sor.

Ez valószínűtlen! csattant fel a tiszt. Nem lesz már velük az Elátkozott!

Druss összehúzta fakó szemét.

Értelmes ember vagy, és tudod, hogy abban a városban

nem történt más, csak amire a királynő határozott parancsot adott.

Szerinted akkor a naashani ártatlan?

Ugyan! Még hogy ártatlan! Ártatlan talán bármelyikünk?

Huszonöt évvel ezelőtt jártam már itt, és részt vettem városok ostromában. Olyan embereket öltem, akik saját földjüket és szeretetteiket védték. A harcosok sosem ártatlanok, cimbora. Félre ne érts: nem védem Skilgannont.

Ami Perapolisban történt, gonoszság volt, és mindenkinek, aki részt vett az ostromban, árnyék vetül a lelkére. Rabalyn el enben remek fiú, és mel ettem éppen olyan biztonságban lesz, mintha itt maradna. Bátor kölyök: amikor az eggyéforrtak támadtak, felküldtem egy fára, de ő lemászott és a segítségemre sietett. Ha marad rá ideje, kiváló ember lesz belőle.

Diagoras hátradőlt ültében.

Te magad mondtad, hogy Vasálarcnak hetven embere van. Abból, amit Mel icane-ban tett, az derült ki róla, hogy könyörtelen és kemény fickó. Akárcsak az emberei. A pelucidi erődben nagyjából további száz nadír tartózkodik, és te is tudod, hogy a nadírok mennyire vérszomjasak, és mennyire szeretik a kínzást. Az el enség létszáma százhetven fő, Druss. Szerinted mennyi ideje lesz Rabalynnak, hogy kiváló emberré váljon?

A csatabárdos hal gatott, a tiszt pedig felál t.

Legyen hát, Druss! Utánaérdeklődöm a szekérnek, és beszerzem a készleteket. Ez beletelik néhány napba, de amúgy is meg kel várnunk, amíg a városban lecsil apodnak a kedélyek. Holnap este itt találkozunk!

Ezzel az ifjú drenai kisétált a tavernából, ki az alkonyatba.

Friss és hűs levegő csapta meg az arcát, a tenger felől könnyű szel ő lengedezett. A rakparton ringyók ál dogáltak, az esti üzletmenetre készülődve. Ügyet se vetett rájuk, és végigsétált a parton, miközben gondolatai az előtte ál ó utazás körül keringtek. Arra gondolt, hogy akár haza is mehetne, vissza Drenanba, vissza a henye örömökhöz.

Ehelyett azonban arra készült, hogy bevesse magát egy veszedelmes vadonba. Druss értelmes embernek nevezte, de ebben a kalandban nem sok minden szólt az értelemről.

Ám legalább kaland volt, Diagoras pedig élete elmúlt négy évében kevés izgalmat talált. A Skeln-szoros rémítő élmény volt, és volt benne egy jókora adag, amiről azt kívánta, bárcsak sose történt volna meg. Másrészt azonban az volt élete legkalandosabb időszaka. A közelgő halál viharmadárként terjesztette ki fölé szárnyát, amitől felizzott benne az élni akarás. Minden lélegzetvétel maga volt a megtestesült öröm, minden pil anat maga volt az uj ongás.

És amikor végül győztek, és ő életben maradt, még soha nem tapasztalt lelkesedés és elsöprő boldogság kerítette hatalmába. Azóta semmi olyasmit nem élt át, ami akár csak a közelében járt volna annak az érzésnek.

Ekkor a feje feletti ablakban egy nő kiáltott fel a vágy eksztázisától hajtva.

Nos, majdnem semmi ilyesmi nem történt pontosított magában, és elmosolyodott. Mosolya azonban gyorsan lehervadt, amikor ráébredt, hogy valószínűleg a bájos Garianne lehet az a nő.

Én is hal athatok ilyen hangokat szólalt meg ekkor egy hang. Diagoras megfordult, és egy hosszú fekete hajú ribanc lépett mel é. Az arca bájos volt, de szeme tompa és fásult. A szobám itt van a közelben vil antotta fel begyakorolt mosolyát.

Diagoras megfogta a kezét és megcsókolta.

Biztosra veszem, hogy képes lennél rá, édesem. És biztosra veszem, hogy csodás élmény lenne. Sajnos azonban hív a kötelesség. Talán majd máskor.

A lány mosolya sokkal természetesebbre váltott át.

Roppant gáláns vagy.

Csak szépséges hölgyek jelenlétében.

A fenti szobában a nő ismét felkiáltott. Diagoras váratlanul kacagásban tört ki, és belekarolt az ifjú utcalányba.

A kötelesség várhat, amíg eltöltök egy kevés időt a

társaságodban.

Nem fogod megbánni.

Tizennegyedik fejezet Rabalyn már jó órája üldögélt a Vérvörös Szarvas mögötti padon, és nézte, ahogy Druss fát vág. A csatabárdos hosszú nyelű, egyfejű fejszét használt, és módszeresen aprította a rönköket, a lehető leghatékonyabban dolgozva.

Egyetlen felesleges mozdulatot nem tett, mindent a lehető

leggördülékenyebben végzett. A fejsze feje egyszer sem ragadt bele a fatönkbe. Minden egyes csapás pontosan kettéhasította az adott rönköt, majd balra söpörte azt, lelökve a nagy kerek fatuskóról, amelyre a hasábokat ál ította. Amikor új fahasábra volt szüksége, könnyedén beleál ította a fejszét valamelyikbe, és ráemelte a tuskóra, majd egyetlen csuklómozdulattal kirántotta belőle a favágó készséget, a magasba emelte, és lesújtott, kettéhasítva a hasábfát. Munkájának ritmusa volt, és lenyűgözte a nézőt.

Amikor Drusstól balra kisebb halomba gyűlt már a fa, Rabalyn felál t, felnyalábolta a tönköket és a taverna falához támaszkodó fáskamrába cipelte őket, gondosan eligazgatva azokat odabent.

Az első óra végeztével Druss szünetet tartott. Derékig meztelenre vetkőzött, felsőteste most úszott az izzadtságban. Rabalyn látott erős embereket a falujában, akiknek a teste szoborra emlékeztetett: mel ükön és hasukon az izmokat mintha vésővel faragták volna ki. Druss nem így nézett ki: a csatabárdos pusztán nagydarab volt,

vaskos csípővel, dagadó vál izmokkal. Még véletlenül sem lehetett semmi esztétikusat találni benne, viszont csak úgy sugárzott belőle a nyers erő.

Miért vágsz fát? tudakolta Rabalyn, miközben Csatabárdos hosszan ivott.

Nem szeretek tétlenkedni.

Shivas fizet érte?

Nem. Kedvtelésből csinálom.

Nem értem, miként lehet a favágást kedvtelésből csinálni.

Megnyugtat, fiacskám, és megőrzi az erőmet. Majd találkozni fogsz emberekkel, akik a kard-, kés-, fejsze-vagy botforgatásban való jártasságról beszélnek. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a fegyverforgatásban való jártasság teszi naggyá a harcost, de ez nem igaz. A nagy harcosok azok, akik tudják, miként maradjanak életben. Az életben maradáshoz pedig erősnek kel lenned, és ál óképességre van hozzá szükség. Rengeteg olyan ember van, aki gyorsabb nálam. Sok olyan, aki ügyesebb nálam. De kevesen vannak olyanok, akik túlélnek engem. Rabalyn tekintete végigfutott a nagydarab ember testén, és szemügyre vette a mel én és karján látható régi forradásokat.

Mindig harcos voltál?

Igen. Ez az egyik nagy gyengém vigyorodott el keserűen Druss.

Hogy lehetne ez gyengeség? Ennek semmi értelme.

Ne tévesszen meg a külső, fiú! Az erős emberek azok, akik a jövőnek építkeznek, és tanyákat, iskolákat, falvakat és városokat emelnek. Fiúkat és lányokat nevelnek fel, és minden áldott nap keményen dolgoznak. Látod ott a fahasábokat? Azok egy nagyjából kétszáz éves fának a maradványai. A fa magként kezdte életét, majd gyökeret kel ett vernie a kemény földben. Küzdenie kel ett az életben maradásért, azért, hogy kihajthasson rajta az első levél.

Csigák és rovarok rágták, mókusok harapdálták meg puha kérgét, de a fa harcolt tovább, még mélyebbre eresztette gyökereit és erősítette puha húsát. Kétszáz éven át a földre hul t leveleivel táplálta a földet. Ágai között számos madár rakott fészket, ő maga pedig árnyékot vetett a földre.

Azután jött néhány fejszés ember, és kevesebb mint egy óra alatt kivágták. Ezek az emberek olyanok, akár a harcosok. A fa pedig olyan, akár a földműves. Érted?

Nem val otta be Rabalyn.

Druss felnevetett.

Ó, egy napon majd talán meg fogod érteni!

Felál t a padról és visszatért munkájához. A fiú újabb egy

órán át segített neki.

Amikor megérkezett Skilgannon, Csatabárdos letette a fejszét, bár még mindig nem látszott rajta a fáradtság. A naashani a földre fektette kardjait és levetette ingét, felfedve a mel ére tetovált vérszomjas párducot. Felkapta a fejszét, felrakott egy hasábot a favágó rönkre, és ügyes mozdulattal kettéhasította. Rabalyn hátradőlt, élvezettel hasonlítva össze a két férfi munkamódszerét. Druss minden mozdulata az erőtől és az azzal való takarékosságról szólt.

Skilgannon azonban parányi művészetet lopott a favágásba. Amikor a fejsze a magasba lendült, gyakran megpörgette, amitől a napfény megcsil ant a pengén. A kardmester olajozott és ruganyos mozdulatokkal dolgozott.

Nem volt olyan erős, mint Druss, amit azonban hihetetlen gyorsasággal küszöbölt ki. Amikor Csatabárdos hasított ketté egy hasábot, a fejsze feje időnként belemart a favágó tönkbe is, és úgy kel ett kirántani. Skilgannon azonban minden csapáshoz éppen a megfelelő mennyiségű erőt használta fel. A hasáb kettéhasadt, a fejsze pedig szinte puhán pihent meg a tuskón.

Látva a két férfit, a favágás gyerekjátéknak tűnt, de amikor Rabalyn megpróbálkozott vele, a lezuhanó fejsze beleragadt a hasábfába, és úgy kel ett kitépni, de előfordult az is, hogy elhibázta a csapást, mire a fejsze feje lepattant a tönkről, amibe beleremegett a vál a.

Csak gyakorolj szorgalmasan! biztatta Druss. Majd

ráérzel.

Mire a fiúnak sikerült kettéhasítani nagyjából a harmincadik hasábot, a vál a és a karja már sajgott a fáradtságtól.

Druss rákiáltott, hogy pihenjen, és odabal agtak a taverna kútjához. Csatabárdos felhúzott egy vödör vizet, és mindketten hosszan ittak.

Egy vagy két napon belül készen kel ene ál nunk az indulásra mondta Skilgannonnak.

A naashani felöltötte ingét, és a hátára lendítette kardjait.

A tavernában valaki azt mondta, hogy a város északi negyedében lovakat árulnak. Azt is mondta, hogy keressek egy Borondel nevű embert.

Druss egy pil anatig gondolataiba merült.

Az északi negyedben jobbára naashaniak élnek.

Biztonságos odamenned?

Skilgannon megvonta a vál át.

Sehol sem biztonságos, de kel enek a lovak. Diagoras azt mondja, hogy a drenaiaknak egyetlen felesleges hátasuk sincs.

Megkérdezted Shivastól, hogy ki ez a Borondel?

Igen. Egy lókupec.

Láthatóan ez sem győzött meg: látom a szemeden, cimbora.

Nem. Túlságosan is

kézenfekvőnek tűnik, hogy felkeres egy ember és megkérdezi, nem akarok-e lovakat venni.

Veled megyek.

Skilgannon megrázta a fejét.

Majd átvizsgálom a környéket. Ha csapda, megpróbálom kikerülni.

Semmi kétsége nem volt afelől, hogy csapádba sétál.

Skilgannon ezt már akkor tudta, amikor elhagyta a követségi negyedet.

Akkor viszont miért mész? tette fel magának a kérdést.

A férfi, akivel a tavernában beszélt, naashani volt, még ha álcázni próbálta is kiejtését. Beszélgetés közben Skilgannon észrevette piros ingének hosszú és buggyos uj ai alól az előbukkanó tetoválás szélét. Eleget látta ahhoz,

hogy tudja, egy összetekeredett kobra az, amelyet a partvédő sereg íjászai és lándzsásai viselnek.

Séta közben jobbra és balra vil ant a tekintete, és egyszer észre is vett valakit, aki két épület között suhant át vil ámgyorsan. A férfi piros inget hordott.

Ostobaságot csinálsz dünnyögte maga elé. Miért sétálsz be a csapdába? De miért ne? kérdezett vissza magában, mire Skilgannon váratlanul elmosolyodott, és rosszkedve elil ant. Ismét maga előtt látta Malaneket az edzőteremben, amint azt mondja:

Amikor tükörbe nézel, azt hiszed, hogy önmagadat látod, pedig tévedsz. Csak egy testet látsz, amelyet sokan laknak. Ott van a boldog Skilgannon és a szomorú. A büszke és a remegő. Ott van a gyermek, aki volt és a férfi, akivé lesz. Ez a lecke azért fontos, mert amikor veszélybe kerülsz, tudnod kel , hogy ezek közül az emberek közül ki törjön elő, de ennél még fontosabb, hogy uralni is tudd önmagad. Vannak pil anatok, amikor a harcosnak vakmerőnek kel lennie, míg máskor

jóval többször

óvatosnak. Megvan az ideje a hatalmas hőstetteknek és megvan az ideje az okos visszavonulásnak, hogy összeszedjük magunkat és egy másik napon ismét harcba szál junk. Ugyancsak eljön az ideje annak, amikor olyan

gyorsan kel cselekednünk, hogy szinte nem is tudunk gondolkodni, és eljön az ideje annak, amikor rengeteget gondolkodhatunk, ami néha sokkal rosszabb. Ismerd meg magad, Olek! Tanuld meg megtalálni a megfelelő embert önmagadban, a megfelelő pil anatban!

Hogyan tegyem? tudakolta a tizennégy éves fiú.

Először is szabadulj meg az érzelmeidtől a küzdőtéren!

Minden cselekedetet egyedül csak az értékei alapján ítélj meg, és ne az alapján, amit a szíved súg! Mondok egy példát: egy férfi eléd ál és kihív téged ökölpárbajra. Mit teszel?

Megverekszem vele.

Malanek megsuhintotta a feje búbját.

Hajlandó lennél gondolkodni? dörögte. Egyetlen homokóra sincs itt, úgyhogy van időd átgondolni, mit felelsz.

A férfi egyedül van?

Igen.

Az el enségem?

Remek kérdés! Lehet egy barátod is, aki haragszik rád.

Akkor megpróbálnék szót érteni vele.

Kiváló! Csakhogy nem a barátod.

Nagyobb vagy erősebb nálam?

Mondjuk a példa kedvéért legyen olyan, mint te. Fiatal, erős és magabiztos.

Akkor megverekszem vele, bár nem szívesen.

Igen, megverekszel, mivel egy férfi nem maradhat férfi, ha nem fogad el egy kihívást. Különben a férfi kevesebb lenne saját szemében és bajtársai szemében is. A legfontosabb két szó itt a nem szívesen. Higgadtan fogsz küzdeni, minden ügyességedet bevetve, hogy a lehető leghamarabb véget vess a küzdelemnek, igaz?

Hát persze.

Most képzeld el ezt: a férfi

ugyanaz a férfi

éppen az imént vágta fejbe Molaire-t, terítette a földre, és most éppen az eszméletlen nőt rugdalja.

Akkor megölném.

Éppen erről beszélek, Olek. Ki ront elő ilyenkor belőled?

Hol van az az ember, aki higgadtan és kel etlenül, nem szívesen verekedett, hogy a lehető leggyorsabban véget vessen a küzdelemnek?

Ha látom, hogy Molaire-t megtámadja valaki, a haragtól hajtva cselekednék.

Pontosan

és ez csökkentené a hatékonyságodat. Zárj ki a gondolataidból minden érzelmet! Ez majd előhozza a valódi énedet, és amikor harcolsz, a tested el azul, és a gondolataid szabadon szárnyalnak. Ekkor leszel a legjobb.

Tudod, Olek, én számos párviadalt vívtam. A legtöbb el enfelemből hiányzott a megfelelő ügyesség. Volt, akit sikerült megkímélnem, és életben maradt. Lefegyvereztem, vagy csak annyira sebesítettem meg, hogy véget vessek a küzdelemnek. Mások majdnem olyan ügyesek voltak, mint én: őket meg kel ett ölnöm. Akadtak azonban néhányan, akik jobbak voltak nálam, Olek. Egyikük annyival jobb volt, hogy néhány szívverésnél tovább nem is maradhattam volna életben. Győzniük kel ett volna, mégsem sikerült.

Hogy miért? Egyikük saját önteltségének lett az áldozata: annyira biztos volt tudásában, hogy önelégülten küzdött. A másik saját ostobasága miatt veszett oda: sikerült felbosszantanom. Aki pedig annyival jobb volt nálam, azért halt meg, mert féltette a hírnevét. Már akkor reszketett a keze, amikor előhúzta a pengéjét. Az érzelmeknek nincs helye a harcban, Olek. Ezért tanítom neked a máshol

il úzióját. Megtanulod majd, miként kószáljanak szabadon a gondolataid.

Az északi negyed felé tartó Skilgannon nekilátott a légzőgyakorlatoknak: könnyeden és mélyen szívta be a levegőt. Már nem volt bosszús, már nem volt feszült, így nekilátott átgondolni a problémát.

Az orgyilkosok tudták, hogy hol szál t meg, ennélfogva bármikor megtalálhatják. Ha megpróbál elrejtőzni előlük, folytatni fogják a keresését, akár a városban, akár kint az úton. Jobb hát, ha ő keresi fel őket. Lehet, hogy létszámfölényben lesznek, de arra számítanak, hogy meglephetik őt. A férfi, akivel a tavernában beszélt, pontosan leírta, merre találja Borondel istál óját, tehát a támadásra vagy útközben vagy az istál ónál kerül sor. A legvalószínűbb helynek az istál ó tűnt, amelynek árnyékos belsejében tanúk nélkül lehet véghezvinni a gyilkosságot.

Ez tűnt a legvalószínűbbnek, bár az odavezető úton is elrejtőzhettek emberek. Egy késelő vagy esetleg egy íjász.

Netán mindkettő? Ez is valószínűnek tűnt. Ha maga tervelné ki a gyilkosságot főleg, ha egy ismert harcos el en , legalább három csapatot ál ítana fel. Az elsőbe késelőket és kardforgatókat tenne, akik akkor próbálnának

meg végezni áldozatukkal, amikor az zsúfolt környéken jár.

Az íjászokat odébb helyezné el, arra az esetre, ha a kiszemelt célpont megúszná az első kísérletet és elmenekülne arrafelé, ahonnan jött. A harmadik csapat nagyobb távolságból követné az áldozatot, készen arra, hogy elvágja a visszavonulás lehetőségét.

Skilgannon nem látta a piros inges férfit, és gyanította, hogy előrenyargalt, figyelmeztetni a támadókat az érkezéséről.

Az Elátkozott bal agott tovább. Vajon hányan lehetnek? Ezt volt a legnehezebb kiszámítani, de tíz tűnt a legvalószínűbbnek. Két íjász, továbbá négy fickó az első

késelős vagy kardos támadásra, másik négy pedig a követő csapatba. A széles sugárút, amelyen haladt, ekkor útkereszteződéshez ért, és egy kisebb parkba torkol ott.

Több tucat ember üldögélt a füvön vagy ál dogált a szökőkút mel ett, és mindegyikük jobban volt öltözve, mint a tegnapi csőcselék. Éppen előtte egy család (anya, apa és három gyerek) sétált befelé, Skilgannon tekintete pedig végigpásztázta a környéket. A park jobbára sík volt, kevés bokorral és néhány fával: íjászok sehol sem találhattak leshelyet. Ehhez járult még, hogy a parkban látott emberek mindegyike szel ősen öltözött: tunikát, inget, nadrágot viseltek csupán, és egyikük sem hordott magánál fegyvert.

Skilgannon besétált a parkba, és valamivel beljebb megál t a patak fölött átívelő díszes fahídnál. Vetett egy pil antást hátrafelé, és észrevette azt a három férfit, aki lassan közeledett felé. Mindannyian súlyos zekét viseltek, ami alá

kiválóan el lehetett rejteni egy kést.

Szóval hárman vannak mögötte.

Ha a merénylet kitervelője úgy gondolta, hogy hárman elegendőek meggátolni menekülését, akkor háromnál többen előtte sem lehetnek.

A kapott útbaigazítás szerint Borondel istál ója a park kijárata mögött húzódott, ahova egy hosszan elnyúló sikátoron át lehetett kijutni a nyílt térre.

Skilgannon maga mögött hagyta a parkot, és rátért egy másik útra, amely balra kanyarodott, és elkerülte a sikátort.

Meggyorsította lépteit, és beváltott egy másik mel ékutcába. Amikor az őt követők már nem láthatták, futásnak eredt. Ez az utca teli volt az árusok bódéival, bár csak kevés dolgot ál ítottak ki. Lehetett itt látni ruhákat, de ennivalót például egyáltalán nem. Nagyjából az utca felénél egy taverna üzemelt: az utcára is kitettek néhány asztalt.

Vagy egy tucat ember üldögélt itt, fekete sörrel teli korsóikat dajkálva. Skilgannon elhaladt mel ettük, és belépett a kocsmába. Odabent sötétség honolt, és egyetlen vendéget sem lehetett látni. A naashanihoz egy vézna fickó lépett oda.

Ma nincs ennivaló, uram közölte vele. Van viszont sörünk és borunk, bár a bor nem túl kiváló.

Akkor egy korsó sört lépett beljebb Skilgannon, és

letelepedett a nyitott ablaknál ál ó asztalhoz. Székével hátracsusszant, hogy kintről ne lehessen észrevenni, és némán üldögélt az árnyékok borította tavernában, a napsütötte piacteret fürkészve. Kisvártatva három üldözője sietett el a bódék mel ett: mindannyian dühösnek és feszültnek tűntek. Egyikük odalépett a taverna előtt üldögélő emberekhez.

Skilgannon felál t, és gyors léptekkel a bejáratnál termett, még mindig elrejtőzve az árnyak között.

Mennyit ér meg ez neked? ütötte meg a fülét a kérdés.

Ezután fémes csikordulás hal atszott, és a kardmester gyanította, hogy valaki előhúzta a fegyverét.

Annyit, hogy megtarthatod a szemed, te naplopó!

Erre semmi szükség váltott remegőre az előbbi hang.

Éppen az imént ment be.

A bejáratra árnyék vetült. Skilgannon ökölbe szorította kezét és gyomron vágta az első fickót, aki kétrét görnyedt és a levegő hangos szusszanással távozott tüdejéből.

Mielőtt a második bármit tehetett volna, a kardmester ökle ál on találta, amitől a férfi a földre zuhant. A harmadik alak a naashani felé döfött a késével, de Skilgannon elkapta a kést tartó csuklót, lépett egyet előre, és lefejelte a másikat, pont orron találva és széttörve az orrnyergét. Az orgyilkos félvakon tántorodott hátra és elejtette a kését. Az egykori

hadvezér bevitt még egy balegyenest és egy jobbhorgot, amitől a férfi a padlóra zuhant és nem moccant többet.

Skilgannon felkapta a leejtett kést, odalépett az első

támadóhoz és hosszú, sötét hajánál fogva bevonszolta a tavernába. A kocsmáros, kezében a naashaninak szánt korsó sörrel, idegesen ál dogált odabent.

Csak tedd az asztalra! szólt oda neki a kardmester higgadtan.

Nem fogod megölni, ugye?

Még nem döntöttem el, de valószínűleg megölöm.

Nem intéznéd ezt odakint? A hul ák általában zavarják a vendégeimet.

A férfi, akit Skilgannon becipelt, levegőért kapkodott, arca haragos vörösre pirult. A kardmester a hajánál fogva ülő

helyzetbe rántotta.

Hajolj előre, és lassan vedd a levegőt! utasította a harcos. És amíg ezzel foglalod el magad, felteszek néhány kérdést. Minden kérdést csak egyszer teszek fel.

Ha nem felelsz azonnal, elvágom a torkod. Mondd, hogy hívnak engem?

Hátrarántotta az orgyilkos fejét, és a kést nekinyomta a nyakának.

Skilgannonnak zihálta két lélegzetvétel között a férfi.

Remek! Akkor tudod, hogy amit mondtam, nem volt üres fenyegetőzés. Következik az első kérdés: hányan várnak rám az istál ónál?

Hatan. Ne ölj meg!

Hány íjász?

Kettő. Feleségem van és gyerekeim

Hol rejtőznek az íjászok?

Azt hiszem a sikátorban, de nem tudom pontosan. Servaj ál ította fel őket, nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy kövessünk és vágjuk el a visszavonulásod útját. Esküszöm!

Skilgannon elengedte a férfi haját majd lesújtott a tarkójára. A naashani orgyilkos eszméletlenül hanyatlott a földre. A kardmester levágta a férfi erszényét és kinyitotta: néhány ezüstöt talált benne, mire az erszényt odalökte a kocsmárosnak.

Az okozott gondért.

Nagyon kedves felelte a férfi savanyúan.

Skilgannon felál t és a bejárathoz sétált. Az egyik leterített orgyilkos éppen mozgolódni kezdett, mire az egykori hadvezér letérdelt mel é és ál on vágta: minden nyöszörgés megszűnt. Megnézte a harmadikat is, és látta, hogy az halott: eltört a nyaka.

A kocsmáros szintén a tetem fölé hajolt.

Ó, hát ez remek! Még egy hul a!

De legalább nem vérzik mutatott rá Skilgannon.

Azért erre nem mondanám, hogy öröm az ürömben. A hul ák nem éppen a jó üzlet ismérvei egy falatozóban.

Még ha nem is szolgálnak fel ott ételt.

Tiéd a pont. Van pénz az erszényében?

Ha van, akkor az a tiéd ál t fel Skilgannon, és kilépett a kocsmából.

Odakint már kisebb tömeg verődött össze.

Mi folyik itt? kérdezte egy csapott vál ú, kopaszodó férfi.

Skilgannon nem felelt, hanem elsétált az utca végéig, megál t a sarkon, és felmérte a környező épületeket.

Amikor meglelte az istál ót, elindult felé. A piros inges férfi a padláson leskelődött a szalmabálák között, és amikor

meglátta a kardmestert, azonnal lebukott. Skilgannon erre futni kezdett, elkanyarodott balra és átugrott egy kis karámot övező kerítést. Ahogy földet ért, a háta mögül puffanást hal ott. Vetett egy pil antást hátrafelé, és látta, hogy egy számszeríjvessző ál ki a kerítés egyik faoszlopából. Nagyobb sebességre kapcsolt és jobbra-balra cikázva átrohant a karámon. Újabb lövedék csapódott mel ette a földbe, és pattant tova, éppen csak elkerülve a lábát. Azután már ott is volt az istál ó kapuja, mire előrántotta a Nappal és Éj el Kardjait, átvetődött a kapunyíláson, és máris talpra hengeredett. Három ember rohant rá.

És halt meg.

A negyedik a szénabálán üldögélt. Vézna férfi volt, sötét haja itt-ott már kopaszodott, és nem viselt fegyvert.

Örülök, hogy újra látlak, generális köszöntötte barátságosan.

Ismerlek téged: a gyalogságnál szolgáltál.

Való igaz: még kitüntetéssel is tudom bizonyítani. Maga a királynő adta nekem.

Skilgannon átbal agott az istál ón, tekintete végigsuhant az üres ál ásokon, majd megál t, és hátát nekivetette egy masszív oszlopnak.

Roppant sértés ilyen ostobákat küldeni el enem.

Nem tévedsz. De hát azt mondták, minél hamarabb, és ez sosem jó ötlet. De hát odafigyelnek valaha is? Tedd ezt, tedd azt, tedd amazt! Az ember elgondolkodik, vajon miként kerülhettek olyan magas polcra? Gondolom a többiekkel is végeztél?

Azzal a hárommal, aki követett? Nem. Csak az egyikükkel. A többiek hamarosan magukhoz térnek.

Ó, szóval mégsem annyira rossz nap a mai szökkent talpra Servaj. Szablyája egy kampóra akasztva függött a falon: a férfi odabal agott, és előhúzta a pengét.

Befejezzük, generális?

Ha így akarod lökte a tokjába Skilgannon a Nappal és Éj el Kardjait. Feltűnően nyugodt vagy egy olyan emberhez képest, aki hamarosan meghal. Valamiféle val ásos meggyőződés vezet?

Agasarsis el en az én szablyámat használtad: ezt a kardot itt. Figyeltelek, és nem vagy annyira jó. Gyerünk, hadd adjak egy vívóleckét!

Skilgannon elmosolyodott, el épett az oszloptól, majd megfordult és fél térdre rogyott. A legtávolabbi ál ásban rejtőzködő számszeríjász ebben a pil anatban magasodott fel, mire a kardmester keze megvil ant. Az apró, kör alakú penge éppen abban a pil anatban csapódott a nyílpuskás

torkába, hogy kilőtte a vesszőt. A férfi gurgulázó sikol yal hanyatlott hátra, a lövedék pedig elsüvített az egykori hadvezér mel ett és belefúródott Servaj lábikrájába, aki erre szitkozódva elejtette a szablyáját.

Egy rossz nap nyomorúságos befejezése szólalt meg, majd felnézett, és elkiáltotta magát. Rikas, hal asz engem?

Igen, Servaj érkezett egy elfojtott hang.

Hagyd ott az íjadat és menj haza!

Miért? Én még el tudom kapni!

Csak megöletni tudod magad! Tedd azt, amit mondtam!

Vedd ki a nyilat, húrozd le a fegyvert és mássz le!

Skilgannon éberen figyelte a padlásról lemászó nyílpuskás minden mozdulatát. Az íjász szőke hajú, karcsú fiatalember volt, aki előbb sebesült vezérére, majd Skilgannonra pil antott. Távozz, Rikas!

Az ifjú elsétált Skilgannon mel ett, és a hátsó ajtón át elhagyta az istál ót.

Miért tetted ezt?

Az igazat megval va egyes feladatok sokkal terhesebbek másoknál. Hogy őszinte legyek, mindig is kedveltelek, generális. És most, hogy haldoklom, már nem érzem olyan

sürgetőnek a feladat befejezését.

Az emberek ritkán halnak meg a lábikrájukba fúródó nyílvesszőtől.

De annál inkább, ha az a vessző mérgezett. A férfi beszéde kezdett összefolyni, és Servaj lerogyott a szénabálára. A fenébe! Mulatságosnak találnám, ha nem lenne véresen komoly. Előregörnyedt, felnyögött, majd a földre zuhant. Skilgannon közben visszaszerezte a kör alakú dobópengét, megtisztogatta, és az övébe dugta, majd odasétált az orgyilkoshoz és letérdelt mel é.

Utazásod érjen véget a fényben! mondta a haldokló Servajnak.

Erre

azért

nem fogadnék

Skilgannon felemelte a férfi elejtett szablyáját.

Jó fegyvernek bizonyult azon a napon mondta, és amikor lepil antott, észrevette, hogy Servaj meghalt. A kardmester leemelte a falba vert kampóra akasztott hüvelyt, beledugta a szablyát, majd a vál ára vetette a kardszíjat.

Az istál ó háta mögötti ál ásban négy ló ál dogált: mindegyikük girhes és alultáplált volt.

Skilgannon felnyergelte az ál atokat, majd felszál t egyikükre, egy pej heréltre, a többit pedig kantárszárra vette, és kilovagolt a napsütésbe.

Ahogy egyre több ennivaló érkezett a városba, úgy oszlott szét a lázongó tömeg. A datiaiak és szövetségesük jóindulatú győzteseknek bizonyultak, és alig néhány kivégzésre került csak sor. A régi királyi család több jeles tagját kézre kerítették, és többtucatnyi tanácsadót tartóztattak le, hogy kikérdezzék őket. Az átlagpolgárok számára viszont az élet kezdett visszatérni a megszokott kerékvágásba.

Diagoras a Skilgannon által szerzett lovakat bevitte a drenai követség területére, ahol megabrakoltatták őket és pihenhettek.

A lovaknak több időre lenne szükségük, mint amennyi rendelkezésünkre ál , de amikor útra kelünk, már jobb ál apotban lesznek.

Skilgannon megköszönte, de a drenai tiszt csak hűvösen

mormogott valamit válasz gyanánt. Diagorasnak nehezére esett elviselni a kardmestert: volt valami az egykori naashani generálisban, amitől bizseregni kezdett a bőre, ami felbőszítette és ingerelte. Általában nem volt sem keserű, sem haragtartó típus, de ha az Elátkozott közelében tartózkodott, nyomasztó érzés telepedett rá.

Részben igaz volt, amit Druss mondott a rivalizálásról, de Diagoras nem elsősorban emiatt viselkedett ilyen furcsán.

Megpróbálta érzelmeit racionális útra terelni, de ez nem ment könnyen. Skilgannon kerülte az összeütközéseket és szívélyesen viselkedett, Druss pedig kedvelte a volt hadvezért. Ám ennek el enére a férfi akkor is tömeggyilkos volt, aki ezrek lemészárlására adott parancsot Perapolisban, és aki személyesen felügyelte az öldöklést.

A csatákban aratott győzelmeiről történetek garmadája keringett, mint ahogy irgalmatlanságáról is. Csakhogy lehetetlennek bizonyult a legendákban szereplő férfit összeegyeztetni ezzel az emberrel. Diagoras tudta, ha úgy találkozott volna Skilgannonnal, hogy mit sem tud annak múltjáról, valószínűleg ő is kedvelné. Így azonban képtelen volt úgy társalogni Skilgannonnal, hogy ne lobbant volna fel benne a harag parazsa.

Miért nem kedveled Lámpás testvért? kérdezte Rabalyn három nappal később egy délutánon.

Éppen szünetet tartottak a kardvívásban a Vérvörös Szarvas mögötti nyílt terepen. A kölyök ígéretes tanítványnak tűnt, de a karjának még erősödnie kel ett.

Ennyire látszik?

Nem tudom. Én látom.

Akkor igencsak éles a szemed, mert mi soha nem veszekedtünk.

Ő kedves volt hozzám és én kedvelem.

Nincs is rá okod, hogy ne így tegyél.

De te miért nem teszel így?

Azért vagyunk itt, hogy a kardforgatást gyakorold, Rabalyn, és nem azért, hogy arról beszéljünk, kit kedvelek és kit nem. Gyorsan mozogsz, ami jó, de gondolnod kel az egyensúlyodra is. A lábmunka létfontosságú egy kardforgatónak: a súlyodat a hátul levő lábadról az elöl lévő

lábadra kel helyezned. Gyere, megmutatom, hogy miért.

Diagoras kisétált a nyílt terepre és előrenyújtotta a kardját.

Rabalyn pengéje megérintette az övét.

És most támadj! parancsolta a drenai tiszt, mire a fiú előrerontott, és fegyvere süvítve szelte a levegőt. Diagoras hárította a vágást, lépett egyet előre és vál ával mel be bokszolta Rabalynt, aki hátratántorodott és a földre zuhant.

A férfi felsegítette az ifjút és megkérdezte: Miért estél el?

Mert a vál addal fel öktél.

Azért estél el, mert a hátul levő lábad az elöl levő lábad elé került. Amikor neked zuhantam, semmi nem volt, ami megtartsa a súlyom. Ál j egyenesen, vigyázzál ásban!

Rabalyn engedelmeskedett. Diagoras pedig mel be lökte a fiút, aki ismét hátratántorodott. Most ál j úgy, hogy a bal lábad előre nézzen, hajlítsd be kissé a térded, és a hátul levő lábad képezzen megfelelő szöget az elöl lévővel!

És mi a megfelelő szög?

A bal lábad nézzen felém, a másikat pedig amennyire lehet, fordítsd jobbra! Így! Diagoras ismét meglökte az ifjút, aki ezúttal szinte meg se moccant. Látod! A súly a hátul levő lábadra nehezedik, így a tested egyensúlyban marad. Amikor szúrsz, a bal lábaddal előrelépsz. Amikor hátrálsz, a hátul levő lábaddal lépsz hátra. Így sosem akadnak össze.

Ez nagyon bonyolult panaszkodott Rabalyn. Hogy emlékezzek én erre harc közben?

Nem az emlékezetről van itt szó, hanem a gyakorlásról.

Addig gyakorolj, amíg a mozgás természetessé válik számodra! Némi szerencsével remek kardforgatóvá válsz.

Persze az is segítene, ha jobb pengéd lenne.

Talán ennek hasznát veheted! szólalt meg Skilgannon, mire Diagoras megpördült. Nem hal otta közeledni a másikat, és ez felingerelte. A naashani elsétált mel ette, és

másikat, és ez felingerelte. A naashani elsétált mel ette, és átnyújtotta a gyalogos szablyát, meg a hozzátartozó tokot Rabalynnak. Remek fegyver, kiváló az egyensúlya és szép mestermunka.

Köszönöm vette át a fegyvert a fiú.

Éppen a lábmunka fontosságát magyarázom a kölyöknek mondta Diagoras. Sokat segítene, ha látná, miként is kel csinálni. Mit szólnál egy kis gyakorláshoz? A drenai azon kapta magát, hogy tekintete belemélyed Skilgannon zafírkék szemébe. A harcos néhány pil anatig farkasszemet nézett vele, és a tiszt úgy érezte, mintha a naashani a lelkében olvasna.

Szívesen, Diagoras vette vissza a szablyát a kardmester Rabalyntól.

Nem lenne kényelmesebb, ha a saját pengéid egyikét használnád? érdeklődött a tiszt.

Számodra nem lenne biztonságos, ha azt használnám felelte Skilgannon szelíden.

Összeérintették pengéiket, Rabalyn pedig leült a padlóra.

Vil ogó acélforgatagban vette kezdetét a párbaj: Diagoras remekül forgatta a fegyverét, nem véletlenül nyerte meg Dros Purdolban az Ezüstszablya versengés keleti döntőjét.

Mivel kinevezése Mel icane-ba szólította, ki kel ett hagyma a drenai országos döntőt, de biztosra vette, hogy ott is

győzött volna. Így azután nagy önbizalommal vetette rá magát az Elátkozottra, de hamarosan ráébredt, hogy magabiztossága túlzott volt, mivel Skilgannon szablyájával hárította minden szúrását és vágását. A drenai tiszt növelte a tempót, ami már túl épte a gyakorlás szintjét. Mindezt tette anélkül, hogy tudatában lett volna a dolognak, és gondolatait teljesen lekötötte a harc: egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, míg hirtelen meglátta a lehetőséget, és előrevetette magát. Skilgannon azonban hárított, lépett egyet előre, és vál ával belebokszolt Diagoras mel ébe, mire a drenai a földre zuhant. Felpil antott, és látta, hogy Rabalyn meredten nézi, tekintetében félelem és döbbenet keveredett. A tiszt csak ekkor tért magához, és jött rá, hogy megpróbálta megölni Skilgannont, mire vett egy nagy levegőt.

Most már láthatod, hogy mennyire fontos az egyensúly, Rabalyn szólalt meg, és igyekezett nyugodtan beszélni.

Izgatottságomban teljesen elfeledkeztem a lábmunkáról.

Az ifjú ennek hal atán láthatóan megkönnyebbült.

Még sosem láttam ilyet közölte a fiú. Mindketten nagyon gyorsak vagytok, és néha még a kardokat sem láttam, csak elmosódó foltokat.

Skilgannon markolattal előre nyújtotta oda a fegyvert Rabalynnak, aki átvette, és rávigyorgott a férfira.

Ez egy csodás ajándék. Nem is tudom eléggé

megköszönni. Hogy jutottál hozzá?

Egy olyan emberé, akinek már nincs rá szüksége.

Forgasd ügyesen, Rabalyn!

Diagoras talpra szökkent.

Bocsáss meg, Skilgannon! Annyira magával ragadott a párviadal, hogy majdnem megfeledkeztem arról, csak gyakorlunk.

Nem kel bocsánatot kérned. Nem forogtam veszélyben.

Harag lobbant a drenaiban, de lenyelte.

A bocsánatkérésem attól még érvényes. Okosabbnak kel ett volna lennem.

Skilgannon tekintete ismét összekapcsolódott az övével, és a naashani vál at vont.

Akkor elfogadom, és most magatokra hagylak titeket, hogy gyakoroljatok.

Garianne keresett szólalt meg Rabalyn. A tavernában találod Druss-szal, de szerintem egy kicsit ööö

részeg fejezte be sután a mondatot.

Skilgannon bólintott, és távozott.

Nagyon jó, nem igaz? tudakolta a fiú.

Igen, az.

Mérgesnek tűnsz.

Összetéveszted a haragot a szégyenkezéssel hazudta Diagoras. De legalább láttad, hogy milyen fontos szerepe van az egyensúlynak.

Ó, valóban láttam.

Skilgannon a tavernában bukkant rá a magában üldögélő

Drussra, aki éppen egy dupla adagot lapátolt befelé. A hatalmas méretű tányérra két irdatlan húspástétomot helyeztek, irgalmatlan mennyiségű sült zöldséggel kerítve.

Skilgannon letelepedett az üresen ál ó székre.

Egy egész sereg jól akna vele jegyezte meg.

Pindurit megéheztem. A favágástól mindig megjön az étvágyam.

A kölyök azt mondta, hogy Garianne keresett.

Igen, így volt, de mostanra már elment.

Skilgannon kuncogott.

Nohát, Legendás Druss feszeng! Jól látom, hogy elpirultál?

Csatabárdos rámeredt.

Néhány datiai tiszt kérdezősködött a naashani negyed egyik istál ójában talált hul ákról, szóval jobb, ha meglapulsz addig, amíg el nem indulunk.

Okosan hangzik bólintott Skilgannon.

Mit gondolsz, újra próbálkoznak majd?

Feltételezem, hogy Servaj a legjobbakat használta fel a támadáshoz, és ők sem voltak igazán ügyesek. Egyedül a Forrás tudja, hogy a következő csapat mit remél elérni.

Vigyázz az önteltséggel, cimbora! Láttam nagy harcosokat, akiket íj al felfegyverzett idióták terítettek le.

Sőt, egyszer láttam egy kiváló harcost is, akit egy gyerek parittyájából kilőtt kődarab intézett el. A sorsnak időnként nagyon komor humora tud lenni. Csatabárdos elhal gatott és nekilátott, hogy megküzdjön a hatalmas adag ennivalóval. Kis idő elteltével felpil antott. Láttam a Diagorasszal vívott csörtét. Ne ítéld meg túl keményen őt!

Jó ember, bátor, hűséges és megbízható.

Én nem ítéltem meg, Druss; ő ítélt el engem. És minden valószínűség szerint igaza is van. Ha én lennék az a harcos, aki az Elátkozott tetteiről hal , én is utálnám Skilgannont. Nem változtathatod meg a múltat, nem számít, mennyi idő telt el.

Igen, ebben lehet valami igazság. Mindannyian követünk el hibákat, de nincs értelme beszélnünk róluk, amíg tanulni tudunk belőlük. Garianne egy vagriai tiszttel ment el: a lányt se ítéld meg túl keményen! Szüksége van arra, amire.

Tudom. Mit tudsz erről a Vasálarcról? váltott témát a naashani.

Semmi jót. Eszes, agyafúrt és durva. Az embereit személyesen válogatta ki a vadságuk alapján. Nem valami finom banda.

És még mindig egyedül akarsz elbánni velük?

Végső soron mindannyian egyedül vagyunk, cimbora.

Mi a terved?

Az egyszerűségre építem. Besétálok az erődbe, megkeresem Vasálarcot és megölöm.

Általában az egyszerű tervek a legjobbak bólintott Skilgannon. Ott kevesebb dolog romolhat el. Nem

aggaszt a százhetven ember, aki valószínűleg az erődben tartózkodik?

Nem, de jobban teszik, ha nem ál nak az utamba.

Skilgannon hatalmasat nevetett.

És még te beszélsz nekem önteltségről?

Druss is kuncogott.

Lehet, hogy kigondolok egy jobb tervet, amikor már láttam azt a helyet.

Ezt bölcsen tennéd helyeselt a naashani.

Biztosra veszem, hogy nem te vagy az, akinek leckét kel ene adnia a bölcsességről. Amennyire tudom, egykor hadvezér voltál, volt palotád és hatalmas vagyonod.

Mindezt feladtad, hogy békeszerető pap legyen belőled amihez hozzá kel fűznöm, ez az a foglalkozás, amire teljesen alkalmatlan vagy. Most nincstelen harcosként tengődsz, akire orgyilkosok vadásznak. Kihagytam valamit?

Hozzáteheted még, hogy holtan akar látni az a nő, akit a világon mindenki másnál jobban szeretek.

Visszaszívom, amit mondtam. Beszélj csak a

bölcsességről, cimbora! Furcsamód megnyerte a tetszésemet.

Jianna tízéves volt, amikor először és teljesen véletlenül rábukkant a Királyi Palota alatt húzódó folyosóra. Apja egy lázadás leverésére indult, ő pedig az uralkodó lakosztályában játszadozott, amikor anyja szolgákat küldött utána, hogy keressék meg, mivel le akarta szidni egy kisebb engedetlenségért. Jianna a hatalmas és fényűzően berendezett hálószobába menekült, menedéket keresve a szolgálók elől. Megpróbált bebújni az északi falat fedő

súlyos selyemfüggöny mögé, de amikor megkísérelte azt félrehúzni, a függöny nem engedett, mert egy darabkája a padló közelében beleakadt a mögötte húzódó fal egyik lemezébe. A tízéves hercegnőt ez elgondolkodtatta: ügyesen kihúzta a beragadt függönyt, és elrejtőzött mögötte. Az anyja által küldött két szolga hamarosan feladta a keresést. Jianna hal otta távolodó lépteiket, és amikor ismét magára maradt, félrehúzta a függönyt, és megvizsgálta a díszesen faragott és aranyfüsttel díszített falberakást. A feje fölött egy aranyból készült, eltátott pofájú, acsargó oroszlánfej nézett le rá. A fej két oldalán aranyszínű gyertyatartók ál tak. Jianna fogott egy széket és odahúzta a falburkolathoz. Felkapaszkodott rá, és lábuj hegyre ál va alaposan megszemlélte a fejet. A szék

hirtelen megbil ent, a hercegnő pedig zuhanás közben belekapaszkodott a közelebbi gyertyatartóba, amely váratlanul elfordult, mire a kislány elengedte és lepottyant a földre. Ekkor fagyos szél simított végig rajta, és a falburkolat feltárult, felfedve a mögötte látható sötét szobát.

Jianna feltápászkodott, és belépett: a helyiség öt lábnál nem lehetett hosszabb, és egy zárt vasajtóban ért véget. A hercegnő félrehúzta a tolórudat, és benyomta az ajtót, amely mögött fekete alagút futott tova. A tízéves hercegnő

túlságosan félt ahhoz, hogy belépjen arra a rémes helyre, így ismét bezárta az ajtót, visszatért a lakosztályba, a helyére húzta a falburkolatot, a gyertyatartót pedig eredeti helyzetébe ál ította, lezárva a bejáratot.

Az ezt követő évben sokszor gondolt a titkos folyosóra, és többször megszidta magát gyermeteg félelmei miatt.

Azután egy forró délutánon, amikor a szolgák a napsütésben szenderegtek, visszalopózott a királyi lakosztályba. Eddigre nőtt is valamicskét, így lábuj hegyre ál va már elérte a gyertyatartót, és el tudta fordítani, mire a falburkolat feltárult. Meggyújtott lámpással a kezében lépett be a szobába, és szemügyre vette az oroszlánfej túloldalán a falat, ahol talált is egy kart. A helyére húzta a falburkolatot és lenyomta a kart. A burkolat egy kattanással záródott be.

Jianna odasétált a vasajtóhoz, kinyitotta és kilépett a folyosóra, ahol hűvös volt, és a huzat megremegtette a lámpás lángját. A kislány elindult előre, míg egy lefelé vezető lépcsősorhoz nem ért. Itt a falak nedvesen

csil ogtak, és a lába mel ett egy patkány iszkolt tova, mire majdnem elejtette a lámpát.

A hercegnő érezte, hogy a szíve gyorsabban ver, ahogy a félelem kezdte el epni gondolatait. Mi lesz, ha több száz patkány támad rá? Senki nem hal ja meg a sikolyait, és ami még ennél is rosszabb, sosem találják meg a testét. A gondolattól majdnem elájult, és azon töprengett, hogy visszafordul, de végül mégsem tette. Ehelyett felidézte magában Malaneknek, a kardmesternek jó tanácsát: A félelem olyan, akár a házőrző kutya: figyelmeztet, amikor veszély fenyeget. De ha minden elől elfutsz, amitől félsz, akkor a házőrző kutyából vad farkas lesz, aki üldözőbe vesz, és a sarkad után kapkod. Ha a félelemmel nem ál ítod szembe a bátorságot, berágja magát a szívedbe. Ha már futni kezdesz, soha nem fogsz megál ni.

Az alagút mintha a végtelenbe nyúlt volna. Jianna kezdett aggódni, hogy a lámpása kialszik, ő pedig ott marad a sötétben. Végül útja egy másik zárt ajtónál ért véget, amelynek rúdját nemrég olajozták, így könnyedén kinyílt.

Éppen csak egy hüvelyknyire tárta ki, és amikor belesett, sziklafalba ágyazott vaslétrát pil antott meg. A kőfalat fénycsíkok szabdalták, mire teljesen kinyitotta az ajtót és felpil antott. Jó húsz lábbal feljebb az aknát fémrács zárta le. Az akna lefelé is folytatódott, és bár az alját nem látta, de hal otta a száguldó víz robajlását. Az égő lámpást az ajtónyílásban hagyta, és elkezdett mászni felfelé. A fenti rács túl súlyos volt ahhoz, hogy megmozdítsa, de azon túl

látta a fák csúcsait és hal otta a Királyi park szökőkútjainak csörgedezését.

Most már tudta, hogy az alagút a palotából kivezető

menekülési útvonal volt.

Jianna visszaindult, ismét megtéve a lakosztályba vezető

hosszú utat, és minden ajtót gondosan visszazárt útközben.

Miután kíváncsiságát kielégítette, nem használta a folyosót, egészen addig, amíg el nem érkezett a fővárosba való diadalmas visszatérését követő második esztendő. Arcáról ekkor letörölte a nemesség által viselt arcfestést, köznapi ruhákat öltött, és időről időre sétált egyet a napfényes utcákon, vagy vásárolt a piacon, mint ahogy az átlagpolgárok tették. A tavernákban kedvére ehetett, és kihal gathatta mások beszélgetéseit. Ha Askelus vagy Malanek tudomást szereztek volna ezekről a kiruccanásokról, magukon kívül lettek volna a dühtől és a csalódottságtól. Ám Jianna ezeknek a kis kalandoknak a révén szerzett tudomást arról, hogy a nép mit gondol igazából a kormányzásról. Egy cseppet sem zavarta, hogy a nemesek egymás közt Boszorkánykirálynőként emlegetik. A köznép áhítattal nézett fel rá: tisztelték és félték, de nem szerették, ahogy azt Malanek gondolta. A tavernákban és a falatozókban az emberek a bátorságáról, a ravaszságáról és harci erényeiről beszélgettek, de jóval többet vitáztak könyörtelenségéről.

A bűnözőkre könyörtelen szigorral sújtottak le mostanában: az elsőként rajtakapott tolvajoknak a bal kezük három uj a hul t le. A második alkalommal már a lefejezés volt a büntetés. A gyilkosokat visszahurcolták tettük színhelyére, és ott végezték ki őket. A csalókat és sikkasztókat minden vagyonuktól megfosztották. Jianna uralkodásának első

évében csak a fővárosban több mint nyolcszáz embert végeztek ki. Askelus nem kedvelte ezeket a módszereket, még akkor sem, ha az elkövetett gaztettek száma jelentősen csökkent. Jianna meghal gatta érveit, miszerint könyörületes társadalomra lenne szükség, ahol fel kel ene tárni a különféle gaztettek bonyolult indítóokait, de elvetette a férfi okoskodását.

Tegyük fel, hogy valaki betör egy házba, ahol megöli a tulajdonost és el opja néhány értéktárgyát. Hány embert érint a dolog? A tulajdonos ugyan meghalt, de lehet, hogy van felesége és vannak gyerekei. Biztos, hogy vannak rokonai, szomszédai és barátai. A rokonainak pedig szintén vannak szomszédai és barátai. Talán összesen száz embert érint a dolog. A bűntettről szóló hír hul ámai úgy terjednek, mint amikor követ dobunk a mozdulatlan tóba. Az emberek aggódni fognak otthonaik és saját életük miatt. Amikor a gyilkost visszacipelik a házba, és ott kivégzik, az emberek megnyugszanak, hiszen helyreál t az igazság.

És mi van, ha rossz embert végeznek ki az elkövetett bűnért?

Az nem számít, Askelus. A bűntettért büntetés jár. Száz ember elégedett lesz, hogy a társadalom megbosszulta a gonosztettet.

Az igazságtalanul kivégzett embernek nincs családja, és nincsenek barátai meg szomszédai, fenség?

Látod, ez az értelem átka, Askelus. Az értelmes ember mindig a gondok fonák oldalát keresi. Az okot és az okozatot, az egyensúlyt és a harmóniát. Arra a szegény emberre összpontosít, aki azért lop kenyeret, hogy megetesse a családját. Az értelmes emberek azért nyavalyognak, mert olyan társadalomban élünk, ahol az ember ilyen szörnyű helyzetbe kerülhet. Adjunk hát mindenkinek ingyen ennivalót, hogy többé senki ne lopjon kenyeret!

Nem látom, hogy ezzel mi a gond, fenség. Van elég ennivaló.

Most igen, Askelus, de haladj csak tovább ezen a gondolatmeneten, és mit látsz majd? Férfiakat és nőket, akiknek nem kel többé dolgozniuk, akik párosodnak és sokasodnak, egyre több és több olyan emberrel árasztva el az országot, akinek nem kel megdolgoznia az ennivalóért.

De hol fognak azok az emberek élni, akik nem dolgoznak?

Ó, talán adjunk nekik házakat is ingyen, meg lovakat, hogy utazhassanak. És milyen ruhákat fognak viselni? Hogyan vehetnek maguknak ruhákat azok az emberek, akik nem

dolgoznak? És ki fizeti majd az ehhez az őrülethez vezető

út költségeit, Askelus?

A tisztet azonban ez sem győzte meg, és arról beszélt, hogy több iskolát kel ene építeni, és képezni kel ene a szegényeket, hogy több ismeretre tegyenek szert. Ez az ötlet azonban megnyerte a királynő tetszését. Jianna új birodalmának valóban több hozzáértő férfira és nőre volt szüksége, így hát az uralkodó a kincstárból pénzt juttatott újabb iskolák emelésére, tanárok felvételére, sőt még egy egyetemet is építtetett. Askelus boldog volt.

Az idő előrehaladtával Jianna rendszeresen használta a titkos folyosót, és egyre többet és többet járt a városban. A boltosokkal és a kocsmárosokkal ismeretséget kötött, és kezdett felépíteni egy új személyiséget: ő lett Sashan, egy utazó kalmár hitvese. Még egy olcsó, a házasságot jelképező ezüstpántot is vett, amelyet a jobb csuklóján hordott. Ez a legtöbb egyedülál ó férfit távol tartotta attól, hogy zaklassa, amikor a városban járt-kelt. Azokat, akiket nem zavart a pánt, nyers szavakkal és szeme vil anásával küldte útjukra.

Legszívesebben a palotától egy mérföldre délre kószált.

Ezen a környéken volt egy tér, meg egy piac. A tér közepén ál ó kút körül az asszonyok gyakran összegyűltek, letelepedtek a padokra és a lócákra, és szívesen csevegtek egymással az életről, a szerelemről és a gyereknevelésről. A politika csak ritkán került szóba, de

Jianna még így is rettentően élvezte ezeket a tereferéket.

Itt találkozott Samiasszal, egy helyi építőmester feleségével, aki gyakran magával hozta három kisgyerekét, akik ide-oda futkostak a téren, vagy a bódékban kirakott árukat nézegették. A gyerekek szerettek sokat fecserészni és játszani. Samias előbb-utóbb kinyitotta a táskáját és elővette a becsomagolt ennivalót, a gyermekei pedig leültek a lábához, és elmajszolták a pitét, a kalácsot vagy a gyümölcsöt. Samias sudár nő volt, bár derékban már elhízott, és egyfolytában mosolygott, amikor a gyerekeit nézte. Csak akkor fagyott le a mosolya, amikor egyedül volt, és Jianna ilyenkor látta a szemében a szomorúságot.

Gyakran beszélgettek, bár a királynő jobbára csak hal gatott. Samias elégedett volt a házasságával, a férjéről azt mondta, hogy jó ember, józan és gondoskodó , a gyermekei pedig ál andó örömet szereznek neki.

Az élet jó, így nincs okom panaszra közölte egy napon.

Miért beszélsz a panaszkodásról?

Samias meglepettnek tűnt.

Ezt mondtam volna? Ó, ez csak afféle szófordulat!

Szereted a férjedet?

Hát persze! Micsoda ostoba kérdés! A férjem remek

ember, és nagyon jó a gyerekekhez. És mi a helyzet a te férjeddel? Kedves ember?

Elég kedves felelte Jianna, aki hirtelen nem érzett kedvet a további hazudozáshoz.

Az jó! Gondolom, hiányzik, amikor távol van.

Vándorkalmár, ugye?

Igen, de nem vagyok bele szerelmes.

Óóó, nem lenne szabad ilyet mondanod! Az a legjobb, ha megpróbálod szeretni. Az élet sokkal elviselhetőbb, ha meggyőződ magad erről.

Az a férfi, akit igazán szerettem, elment mondta önkéntelenül is a királynő. Jobban vágytam rá, mint bárkire, akivel valaha is találkoztam. És ál andóan rá gondolok.

Ó, mindnyájunknak van valakije, aki ilyen. Hogy nézett ki?

Jóvágású férfi, zafírkék szempárral.

Miért ment el?

Nem mehettem hozzá, mert más terveim voltak. Egyszer együtt utaztunk egy erdőn át: most, hogy visszanézek, azt hiszem, az volt életem legboldogabb szakasza. Még ma is emlékszem minden egyes napra. Jianna felnevetett.

Éhesek voltunk, és ráakadtunk egy nyúlra, aminek a lábát megfogta egy hurok. A szerelmem odasétált és letérdelt a remegő ál atka mel é, majd megsimogatta, azután pedig óvatosan elvágta a hurkot. Akkor ránéztem és így szóltam: És most megölöd és megfőzöd? Erre felkapta a nyulat, és újra megsimogatta, majd így válaszolt: Olyan gyönyörű

a szeme. Letette a földre a jószágot és mi mentünk tovább.

Akkor hát lágyszívű? Vannak ilyen férfiak.

Bizonyos értelemben az, más értelemben viszont könyörtelen. Az erdőben megtámadtak minket. Itt Jianna elhal gatott. Ó, nagyon régen történt már ez! mondta végül, mert felismerte, hogy túl közel került az igazság kimondásához.

Kik támadtak rátok?

Rablók felelte gyorsan a királynő.

Ó, milyen rémes! Mi történt? A szerelmed megküzdött velük?

Igen, megküzdött: remek harcos volt. Most viszont mennem kel . A

férjem már vár. És ezzel Jianna felál t a lócáról.

Próbálj nem foglalkozni túl sokat a múlttal, kedvesem,

hiszen nem tudunk rajta változtatni. Csak azt az életet élhetjük, amink most van. Egyszer én is teljes szívemmel szerettem egy férfit. Ő volt a napom és a holdam, a mindenem. A király seregében szolgált

tudod, még a régi király, Bokram seregében. Elküldték Delian erdejébe egy gyilkos után. Úgy volt, hogy egy hónapon belül összeházasodunk, de megölték az erdőben.

És ezzel egyben engem is: majdnem véget vetettem az életemnek.

Sajnálom szólt Jianna, és meglepte, hogy valóban így gondolja.

Nagyon régen történt már ez, Sashan, a férjem pedig jó ember. Ó, bizony: kedves ember.

Elfogták a gyilkost?

Nem. Ez a rettenetes ember meggyilkolta azokat, akik az apja halála után nevelték. Lemészárolta őket, mind. És megkínozta őket. El tudod képzelni? Azután elszökött a városból egy ringyóval az oldalán. Az én Jeranonom és néhány másik katona majdnem elkapta őket. Legalábbis ezt mondták nekem: harcra került sor, és Jeranont megölték. Meg másokat is, és a gonosz páros elmenekült.

Sosem találták meg őket.

Jianna úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolná meg a szívét.

Tudod, hogy hívták a gyilkost?

Igen, tudom. Skilgannonnak. A ringyó nevét sosem tudtam meg. Samias megvonta a vál át. A Forrás majd megbünteti őket, legalábbis akkor, ha létezik igazság.

Talán a Forrás már meg is büntette őket.

Miközben Jianna visszafelé tartott a Királyi parkba, arra gondolt, hogy Askelus élvezettel hal gatta volna a Samiasszal folytatott beszélgetést. Jianna korábban még soha nem töprengett azon, hogy miként változott meg azoknak a katonáknak az élete, akik majdnem csapdába ejtették őket Delian erdejében. Ők eddig csak kardokkal felfegyverzett emberek voltak, akik azt a parancsot kapták, hogy fogják el őket. Megpróbált visszaemlékezni az arcukra, de csak az egyikük jutott az eszébe: egy szakál as férfi, pirospozsgás arccal és vad szemekkel. A katona meg akarta őt erőszakolni, de a többiek lehurrogták.

Skilgannon és ő egy órával korábban váltak szét, egy kiadós veszekedést követően. Most már nehezére esett felidézni, hogy miről is folyt a vita. Amint elhagyták a várost, együtt folytatták útjukat, bár a súrlódások ál andósultak.

Jianna most, huszonöt évének minden bölcsességével már

tudta, hogy ezt a feszültséget a nemiség szülte. Vágyott rá, hogy bensőséges kapcsolatba kerüljön az ifjú harcossal: az emlék hatására elmosolyodott. Az önmegtartóztatást sosem tekintette járható útnak. És Skilgannon is legalább annyira vágyott rá, mint ő, így folyamatosan torzsalkodtak és vitatkoztak. Végül a város elhagyását követő második napon megegyeztek, hogy útjaik elválnak. Jianna észak felé indult, az egyik törzs szál áshelye felé, ahol úgy vélte, biztonságban lesz.

Egy órával később azután katonák kerítették be és eredtek a nyomába. Mivel a hercegnő fürge volt, majdnem sikerült kicsusszannia a gyűrűből: egy meredek lejtőn ereszkedett lefelé, amikor belekapaszkodott egy kiál ó gyökérbe, hogy megtámassza magát, de a gyökér elroppant, ő pedig lebucskázott a sáros lejtőn. Akkor fogták el.

Ő lesz az jelentette ki a pirospozsgás képű fickó.

Megragadta a lány nyakát, lefelé nyomta a fejét, és végighúzta kezét rövidre nyírt haján. Itt még látszanak a sárga festék nyomai.

Hogy hívnak, te lány? kérdezte egy másik férfi, akinek arcára Jianna már nem emlékezett, csak arra, hogy vézna volt. Nem felelt a kérdésre.

Öten alkották a csapatot, és most mindegyik katona köré gyűlt.

Mit csinált? tudakolta egy harmadik.

Kit érdekel? kérdezett vissza a pirospozsgás. Boranius azt mondta, hogy fontos, és csak ez számít. Gyönyörű a lába, meg a segge, nem? simított végig kérges kezével a lány combján. Azt hiszem, kötelességünk megkóstolni.

Nem, nem teszünk ilyet tiltakozott valaki, és Jianna arra gondolt, vajon ő volt-e az a fiú, akiről Samias mesélt.

Egyszerűen csak visszavisszük.

Jianna hercegnő vagyok szólalt meg váratlanul. A zsarnok holtan akar látni. Apámmal és anyámmal már végzett. Vigyetek északra, és megjutalmazlak titeket!

Ó, igen, pont úgy nézel ki, akár egy hercegnő felelte Pirospozsgás. Ostoba lotyó! Ennél jobb mesét kel kitalálnod!

Ez az igazság. Mit gondoltok, miért küldtek ki benneteket? Melyik ribanc ér meg ekkora felfordulást?

Lefogadom, hogy nem ti vagytok itt az egyetlen csapat.

Mi van, ha igazat beszél? tette fel a kérdést az egyik katona.

Mi lenne? kérdezett vissza Pirospozsgás. Semmi közünk az egészhez. Új királyunk van, az új királyok pedig mindig megölik a vetélytársaikat. És miként tudna megjutalmazni minket? Sehol sincs biztonságban, és az

egyetlen jutalom, amit fel tud kínálni, ott van a lábai között.

Mi pedig megszerezhetjük itt és most. Korábban még sosem fúrtam meg egy hercegnőt. Szerintetek más, mint a többi?

Sosem fogod megtudni érkezett Skilgannon hangja.

Jianna még mindig emlékezett rá, hogy mekkorát dobbant akkor a szíve, és nem azért, mert azt hitte, megmenekült.

Abban a pil anatban úgy vélte, mindkettejüknek vége.

Pusztán a fiú hangjától dobbant meg a szíve, attól a tudattól, hogy visszajött érte.

A katonák megpördültek, hogy szemügye vegyék az ifjút, aki tíz lábbal odébb ál dogált. Jobb kezében egy rövid szúrókardot tartott, baljában pedig veszettül éles görbe vadászkését. A napfény megcsil ant a pengéken.

Végignéznéd? gúnyolódott Pirospozsgás. Vigyázz azokkal a pengékkel, fiú! Nehogy megvágd magad!

Engedjétek el, vagy meghaltok! közölte Skilgannon nyugodtan. Nincs más választásotok.

Elvenné tőle valaki azokat a bökőket? kérdezte Pirospozsgás. Kezd bosszantani.

Ketten szablyát húztak elő, és elindultak a fiú felé, aki még egy pil anatig mozdulatlanul ál t, de amikor megmoccant, az döbbenetes hatással járt. Az első férfi máris elzuhant,

torkából dőlt a vér. A második felkiáltott, amikor a vadászkés beledöfött a mel ébe, felnyársalva a szívét.

Mielőtt a többiek felocsúdhattak volna, Skilgannon előrevetette magát, és kardjával felhasította a harmadik katona gyomrát, miközben a férfi még a szablyáját próbálta előhúzni. Jianna is mozdult, és előrántotta a Pirospozsgás oldalán lógó tokból a férfi tőrét. A katona túlságosan meglepődött a váratlan vérontáson, hogy észrevegye a mozdulatot, majd hitetlenkedése még tovább fokozódott, amikor a penge belevágódott a mel ébe, éppen a szegycsontja alatt. Felnyögött, elengedte Jiannát, és tántorogva elhátrált. Az ötödik katona futva mentette az életét. Pirospozsgás valahogy előrángatta szablyáját és megpróbálkozott egy támadással Skilgannon el en, de lába megbicsaklott, és térdre hul t. Mel éből sugárban tört elő a vér. Erőtlenül megsuhintotta a szablyáját, de Skilgannon hátralépett a csapás elől.

Ideje menni szólt oda Jiannának, aki erre ránézett a fiúra.

Az ifjú zafírszínű szeme fagyos volt, olyan, akár a jégkristály.

A lány megborzongott.

Egyetértek bólintott.

Az erdei megmenekülés históriája az évek múlásával egyre terebélyesedett. Jianna számos változatot hal ott.

Egyesekben páncélt viselt és három emberrel vívott meg,

akiket meg is ölt. Másokban Skilgannon hat kardmestert győzött le. A valóság azonban az volt, hogy a küzdelem rövid ideig tartott, véres volt és brutális. Jianna szabad maradt, Samias pedig elveszítette élete nagy szerelmét.

Askelus erre célzott, amikor a könyörületesebb társadalomról beszélt. Arról, hogy inkább az egyének veszteségére és bánatára figyeljenek, ne pedig arra, hogy a tett önmagában véve milyen hatással van a társadalomra.

Miután Jianna visszaért a parkba, leült a folyosót rejtő

bokrok között ál ó lócára. Várakozni kényszerült, mivel az ösvényen ál andóan jöttek-mentek, vagy éppen a szökőkútnál üldögéltek.

Végül eljött az idő: felál t, és besurrant a bokorba, majd leguggolt és felemelte a vasrácsot.

A lámpás még mindig égett a lenti ajtónyílásban.

Felemelte, bezárta az ajtót, és elindult visszafelé a folyosón. Utasítást adott, hogy senki se háborgassa a delet követő két óráig, de már nem volt sok hátra addig.

Majdnem lejárt az idő.

A falburkolat mögötti titkos szobában levetette köznapi ruháit, majd belépett lakosztályába, és meztelenül a fürdőszobába sietett. Ebben a pil anatban lépett be két szolgálólány, akik meghajoltak, és jelentették, hogy Malanek vár rá odakint. A királynő utasította a lányokat,

hogy készítsék el fürdőjét, majd belebújt halványkék szaténköntösébe.

Az egyik szolgáló bevezette Malaneket a nappaliba. A férfi fáradtnak tűnt, arca nyúzott volt.

Örülök, hogy pihentél egy keveset, fenség köszöntötte az egykori kardmester.

Meg kel ene fogadnod a saját tanácsodat, Malanek.

Kimerültnek tűnsz.

A férfi fáradtan elmosolyodott.

Ál andóan elfelejtem, hogy nem vagyok már siheder sóhajtott fel. Híreim vannak Mel icane-ból. Megváltoztak a Skilgannon iránti érzelmeid, fenség?

Nem. Miért változtak volna meg?

Mert megpróbálták meggyilkolni, egy Servaj Das nevezetű naashani vezetésével.

Nem az én parancsomra történt, Malanek. Skilgannon oda megy, ahova csak akar.

A férfi bólintott.

Ezt örömmel hal om, fenség, viszont egyfolytában azon töprengek, ki más kívánhatja még Skilgannon halálát.

A királynő alaposan szemügyre vette egykori oktatóját.

Nem kel hazudnom neked, barátom. Amikor megfogadtam a tanácsod, hogy engedjem őt el, azt szabad akaratomból tettem. Ha meg akarnám öletni, megmondanám neked.

Tudom, Jianna feledkezett meg önmagáról egy pil anatra Malanek. Nem bánod, ha leülök?

A királynő intett neki, hogy foglaljon helyet az egyik kereveten.

Mi az, ami aggaszt?

Átolvastam a Mel icaneról szóló jelentést. A Vasálarc néven ismert férfi rengeteg kapcsolattal bír a naashani közösségben. Számos embere egykor minket szolgált. A zömük lázadó volt, de nem mind. Mel icane-i forrásaink szerint Servaj Das neki dolgozott. Kevés értesüléssel bírunk erről a Vasálarcról, azt leszámítva, hogy tudjuk, nem tantriai. Kiejtése azt is elárulta, hogy nem ventriai. Úgy tűnik, sem Datiában, sem Dospilisben nem ismerik.

Jöhetett a tengerentúlról, Drenanból, Gothirból vagy Vagriából. De mi van akkor, ha naashani?

Jianna megvonta a vál át.

Miért kel ene törődnöm ezzel?

Azt tudjuk, hogy Vasálarc karizmatikus vezér, aki harcosokat gyűjtött maga köré, és ezek közül sokan harcoltak el enünk. Honnan jöhetett vajon ez az ember? És van még valami más is. A datiai tisztek közötti informátoraink azt ál ítják, hogy amikor beléptek a palotájába, odalent véres falú kamrákra bukkantak.

Továbbá találtak több levágott uj at és kezet.

A királynő némán ült.

Az az ember, akinek a nevét nem ejtjük ki, halott.

Skilgannon a fél arcát lemetszette, majd átdöfte a szívét.

Magam is láttam a Vasálarcról készült jelentést. A maszk, amit visel, csupán átverés. Az arcán nincs sebhely, csak el van színeződve a bőr.

A testét sosem találtuk meg. Mi van akkor, ha meggyógyult, fenség? Jelentések számolnak be egy pelucidi templomról, amelynek papnője képes csodákat tenni.

Ezek nem jelentések, csupán híresztelések. Mítoszok, akár a repülő gyíkok vagy a szárnyas lovak.

Az ember, akinek a nevét nem mondjuk ki, majdnem legyőzött minket. Ha még él, fenyegetést jelent mindenre, amit megpróbálsz felépíteni. Még az is lehet, hogy az el ened mostanában megszaporodó merényletek mögött is ő ál .

Most valóban sikerült felbőszítened! fortyant fel Jianna.

Nem hiszek a halottakban, akik visszajárnak kísérteni.

Nem, fenség. Mint ahogy én sem hinnék, ha megtaláltam volna a testet. De ha nem te utasítottad Servaj Dast, hogy gyilkolja meg Skilgannont, és nem a nagykövetségről érkezett a parancs, akkor Vasálarc az, aki még szóba jöhet. Ebben az esetben a kérdés a következő: miért vágyik ez a férfi Skilgannon halálára, egy olyan emberére, akit nem ismer, és aki nem jelent rá fenyegetést?

Hol van most Skilgannon?

Még Mel icane-ban tartózkodik, de északra készül. A drenai követségen levő kapcsolatunk jelentette, hogy egy Druss nevezetű harcossal fog együtt utazni. Pelucidba tartanak, ahol Druss meg akarja ölni Vasálarcot. Hogy Skilgannon miért tart vele, az rejtély. Ugyanakkor a datiaiak csapatokat küldenek Pelucidba, mivel el akarják fogni Vasálarcot. Úgy tűnik, hogy áldozatai között akadtak fontos datiai nemesek is.

Akkor gyanítom, hogy a rejtély nemsokára megoldást nyer.

Addig is, fenség, még jobban kel ügyelnünk a biztonságodra. Nem vál alhatunk szükségtelen kockázatokat. Ha az ember, akinek nevét nem mondjuk ki, még mindig él, akkor a téged fenyegető veszély nagyon is

valós.

Nem vál alok szükségtelen kockázatokat, Malanek. És egy uralkodó élete mindig veszélyben forog.

Tizenötödik fejezet

Diagoras gondosan választotta ki az útvonalat, és több másolatot készített a térképekről, amelyek a Mel icane-tól északra elterülő hegységeket, folyókat és hágókat ábrázolták. A harmadik napon már ő maga is kezdte élvezni az utazást. Nyeregtáskájában rengeteg feljegyzés lapult azoknak a falvaknak az elhelyezkedéséről, ahol készletekhez juthatnak, az elöljárók nevéről, akiknek érdemes ajándékokat juttatni, il etve részletes beszámolók a veszedelmesebb vidékekről. Jobbára a Pelucidhoz közeli hegyvidékek számítottak veszedelmesnek, ahol köztudott volt, hogy rablóbandák rejtőzködnek. Diagoras jó hasznát vette katonai kiképzésének: az összes fel elhető

információt összegyűjtötte Vasálarc Shakusanról. Ez nem volt éppen túl sok, de az egyik részlet felkeltette Skilgannon érdeklődését. A hír szerint három évvel ezelőtt, amikor Vasálarc először tűnt fel Mel icane-ban, párbajt vívott. A beszámoló szerint egyetlen hüvelyben tartott görbe kardokat használt. A feljegyzés szerint elképesztően erős

férfi lehet, mivel egyik csapása szétzúzta el enfele mel vértjét és az alatta viselt láncinget is. A következő

csapásával azután lefejezte el enségét.

Az utazás első napja inkább tűnt kirándulásnak: a Skilgannon által szerzett lovak ugyanis még mindig alultápláltak voltak, és bár jó istál óból származtak, továbbra is gyengélkedtek, így gyakran meg kel ett ál niuk pihenni. A drenai követségen töltött néhány nap során Diagoras parancsára jó el átásban részesültek és kímélték őket, de még messze voltak attól, hogy erejük teljében legyenek. Az út harmadik napjára viszont jelentősen megerősödtek.

A két iker, Jared és Nian a második nap délelőttjén találkozott velük az úton. Mindketten bozontos hegyi pónikat, szívós és zsémbes jószágokat ültek meg. A pónik gyakran belekaptak a magasabb hátasok oldalába, ha azok olyan ostobák voltak, hogy a közelükbe merészkedjenek. A két fivér így inkább a Druss hajtotta kétkerekű társzekér mel ett ügetett.

Diagoras gyakran pil antott lovaglás közben Garianne-ra, aki egy szürke kancát ült meg, és kicsit távolabb helyezkedett a többiektől; még akkor is, amikor éjszakára letáboroztak. Rendszerint egyedül üldögélt, és időnként lehetett látni, amint magában beszél. Az ifjú Rabalyn sokszor társult menet közben a drenai tiszthez, és ál andóan kérdéseivel bombázta. A fiú afölött érzett örömét,

hogy meghívták az útra, beárnyékolta a következményektől való félelem. Viszont imádott lovagolni, és esténként egy órán át csutakolta hátasát, lekefélte annak marját vagy simogatta a nyakát. Rabalyn született lovas volt, és Diagoras úgy vélte, egy napon remek kardforgató válhat belőle. Kiváló egyensúlyérzék és fürge kéz adatott meg neki, emel ett gyorsan tanult.

A negyedik napon a talaj emelkedni kezdett, ahogy közelebb kerültek a nyugati hegyvonulatok lábaihoz. Előttük magasodott a vasércben gazdag Vér-hegység. A táj hepehupássá vált, de ugyanakkor lenyűgözővé is: a hegység csil ogott a napsütésben és örökké változott a színe. A délelőtti napfény megvil ant a vörös hegyeken, amitől azok óaranyban tündököltek. Dél felé sötét árnyak tünedeztek fel a lejtőkön: recés, éles árnyak. Amikor alkonyatkor a nap lebukott az utazók háta mögött, a hegyek elvesztették sokszínűségüket, és szürke, vészjósló kőtömbökként magasodtak előttük.

Amikor aznap éj el tábort vertek, Druss hamarosan otthagyta a tüzet, és visszasétált a szekérhez, elnyúlt a földön, és elaludt. Diagoras Skilgannonnal és a többiekkel maradt még egy darabig.

Van egy törzsfőnök, aki az itteni hágókat uralja szólalt meg a tiszt. Khalidnak hívják, és úgy tűnik, hogy félig nadír.

Van vagy ötven harcosa, és tudomásom szerint szerény vámot szokott kiróni az átutazókra. Azonban ez még akkor

volt, amikor a király és a katonái ál andó fenyegetést jelentettek a hatalmára nézve. Lehetetlen megmondani, hogy most mit fog cselekedni.

Mennyi idő múlva érjük el a hágót? kérdezte Skilgannon.

Szerintem holnap délre felelte Diagoras.

Előrelovagolok, és megalkuszom vele közölte a naashani.

Légy óvatos! figyelmeztette a drenai. Az itt élők nagyon szegények, de roppant büszkék.

Köszönöm a jó tanácsot biccentett az Elátkozott. Mit tudsz még Khalidról?

Skeln hőse belepil antott jegyzeteibe.

Nagyon keveset. Olyan hatvanéves lehet, és nincs élő fia.

Mindet túlélte. Senkinek nem adózik, és úgy tűnik, hogy jó húsz évvel ezelőtt embereivel együtt csatlakozott a király csapataihoz, és közösen győzték le a Sherakból, észak felől támadó erőket. Ezért kapta ezeket a földeket, és ezért nem kel adót fizetnie. Mindez csupán gesztus volt, mivel ezek a hegyek kevés megadóztatható jövedelmet rejtenek.

Mennyi a vám?

Két rézpénz minden ember után, és további egy minden

hátas vagy ló után.

Még beszélgettek egy darabig, bár az ikrek csak ritkán szóltak, Garianne pedig egyáltalán nem.

Diagoras végül felál t a tűz mel ől, és felsétált a dombtetőre, ahol leült, tekintetével a hegyvidéket kémlelve. Rabalyn csatlakozott hozzá.

Szeretnél vívni egy kicsit? tudakolta a kölyök.

Nem. Már túl sötét van, és ilyenkor nagyobb az esélye a véletlen sérülésnek. Holnap reggel, mielőtt felkerekedünk, majd gyakorlunk egy keveset.

Milyen volt a Skeln-szorosnál vívott csata?

Brutális, Rabalyn. Nem akarok beszélni róla: sok barátom halt meg ott.

Amikor hazamentetek, kitüntettek benneteket?

Igen, kitüntettek. Mi voltunk annak a napnak a hősei. És ennek a kifejezésnek pontosan ez is az értelme, Rabalyn.

Néhány napig mi voltunk a főváros hódolatának tárgya.

Azután az élet visszatért a megszokott kerékvágásba, és az emberek találtak más érdekességet maguknak.

Azoknak a katonáknak, akik túlélték Skelnt, de megrokkantak, húsz aranyraqot ígértek, meg csinos nyugdíjat életük végéig. Az aranyat sosem kapták meg, és

most havi hat rézpénzen tengődnek; akadnak, akik máris koldusbotra jutottak. Druss sokaknak segített, saját birtokain telepített le többeket, és a tanyái jövedelmét a veteránok el átásra fordítja.

Akkor hát gazdag? Nem tűnik annak.

Diagoras felnevetett.

A felesége, Rowena eszes asszony volt. Amikor Druss visszatért a háborúkból, általában ajándékkal megrakottan tette ezt, amit a hálás fejedelmektől kapott. Hitvese az aranyon birtokokat vett és kereskedelmi vál alkozásokba fektette a pénzt. Ha a barátunk akarná, építtethetne egy palotát, és élhetne fényűzésben.

Miért nem teszi?

Nem ismerem a választ, kölyök, azt leszámítva, hogy nem látná értelmét a gazdagságnak. Amit viszont látok, az az, hogy magányos.

Kedvelem őt. Elmondta nekem az elveit, én pedig aszerint fogok élni: a szavamat adtam rá.

Ismerem az elveit, és azok jók, de egyben veszélyesek is, Rabalyn. Egy Drusshoz hasonló ember meg tudja tartani, mert ő fékezhetetlen, nyers, vad és megál íthatatlan.

Nekünk, halandóknak azonban körültekintőbbnek kel lennünk, mert ha túlságosan ragaszkodunk Druss elveihez,

az végezhet velünk.

Khalid kán egy kiugró szikla árnyékában üldögélt és a lenti úton közeledő harcost nézte. A nap már magasan járt és forrón sütött, az ég kéken ragyogott, és egyetlen felhő sem úszott rajta. Mégsem volt jó ez a mai nap. Khalid reggel két fészkelő sast pil antott meg egy magasba nyúló hegyormon. A Vér-hegységben hosszú ideje nem láttak sasokat, és szokványos esetben ez jó előjelnek számított volna. De nem ma. Ma tudta, hogy azok csak madarak, és megjelenésük nem jelent semmit.

Khalid aggódott.

Az ostoba háború kitörése óta csak kevés kereskedő

merészkedett az utakra, így Khalid népének alaposan össze kel ett húznia a nadrágszíjat. És ez nem volt jó, mert az emberek panaszkodtak és mogorvák lettek. Khalid vezérsége pedig csak addig élt, amíg a törzs tagjai elhitték, hogy hatalmában ál pénzt szerezni. A múlt héten Vishinas, az egyik fiatal harcos portyát vezetett egy északon fekvő

falu el en, és elhajtott öt vézna marhát, meg néhány juhot.

Szánalmas zsákmány volt, de Khalid éhes és elégedetlen népe diadalként ünnepelte a sikert, és Vishinas mostanra nagy népszerűségre tett szert az ifjú harcosok között. A kán

felsóhajtott és megvakarta gyér fekete szakál át.

Mostanában régi vál sebe is rendszeresen kínozta. Ha Vishinas kihívja, semmiképpen sem győzheti le őt kardpárbajban, de szerencsére az ifjú mit sem tudott főnöke gyengéjéről. Khalid hírneve kardforgató adottságára épült, ezért az ifjonc óvatosan viselkedett vele szemben.

De ez már nem tart sokáig gondolta magában keserűen a kán.

És bár ez a fenyegetés aggasztotta, önmagában még nem okozott volna neki álmatlan éjszakákat. Volt azonban valami a levegőben, ami nem volt az ínyére. Khalid anyja rendelkezett a látás adományával, és remek látnok volt. A fia csak részben örökölte ezt a képességet, de ösztönei a legtöbb emberénél élesebbek voltak. Az elmúlt két éj el izzadtságban úszva és rémülten ébredt az éjszaka közepén. Ritkán álmodott, de most olyan rémálmok gyötörték, amitől minden tagja reszketett. Emberek módjára járó fenevadakat látott, hatalmas és erős bestiákat, amik a hegyoldal sötétjében osontak előre. A megzavarodott kán kihengeredett takarójából, előrántotta kardját és kirohant a sátrából, majd megtorpant a holdfényben, szaggatottan kapkodva levegő után. Azonban minden csendes volt: nem volt veszély, és nem voltak démonok.

Akkor csak álom lenne? Khalid kételkedett benne. Tudta, hogy valami jön: valami rettenetes.

Elterelte sötét gondolatait és odapil antott, ahol Vishinas kuporgott az egyik sziklán. Az ifjú éles tekintettel fürkészte a közeledő lovast.

A férfi jól lovagolt, és közben szemügyre vette az út két oldalán elterülő sziklákat és leágazásokat. Vishinas jelzett Khalidnak, majd lekapta a vál áról az íját. Vesszőt húzott elő

tegezéből, és kérdő pil antást vetett a kánra, aki megrázta a fejét. Az ifjú csalódottnak tűnt, miközben visszalökte a nyilat a tokjába. A vezér kilépett búvóhelyéről, és lesétált a lejtőn a közeledő lovas útjába. Vishinas futva csatlakozott hozzá, és a hét másik törzsbeli is előbújt.

A lovas közelebb léptetett hozzájuk, majd leszál t a nyeregből. Lovát nem kötötte ki, hanem odasétált Khalidhoz és meghajtotta a fejét.

A nevem Skilgannon. A barátaim és én át akarunk kelni a híres Khalid kán területén. Elvinnél hozzá?

Nem vagy tantriai szólalt meg vezér. És azt hiszen, nem vagy datiai sem. A kiejtésed délire val .

Naashanból jöttem.

Akkor miként lehet, hogy hal ottál a híres Khalid kánról?

Együtt utazom egy drenai tiszttel, aki dicsérően szólt róla.

Azt is mondta, hogy il endő vámot fizetni a kánnak, amikor

a földjére lépünk.

Bölcs ember a barátod. És Khalid kán én vagyok.

Skilgannon ismét meghajtotta a fejét. A vezér ekkor pil antotta meg elefántcsont markolatú kardjait.

Két penge egyetlen hüvelyben: roppant szokatlan. Hány főből ál a csapatod?

Öt férfiból és egy nőből.

Nehéz idők járnak, Skilgannon. Háború és halál dúl mindenfelé. Készen ál sz a háborúra és a halálra?

A harcos elmosolyodott és fagyos kék szeme megcsil ant a napsütésben.

Amennyire egy ember készen ál hat, Khalid kán. Mekkora fizetséget tartasz il endőnek azért, hogy átkelhessünk a földeden?

Mindeneteket, amitek csak van lépett előre Vishinas, és többen követték a fiatalok közül. Khalidnak nem volt könnyű

megőrizni hidegvérét: nem számított arra, hogy ilyen hamar megkérdőjelezik hatalmát.

Skilgannon Vishinashoz fordult.

Éppen a farkassal beszélgetek, fiú. Ha majd meg akarom

hal gatni egy kutyakölyök nyüszítését, intek, hogy lépj elő.

A szavak higgadtan hangzottak el, mire az ifjú elvörösödött és a kardja után kapott. Ha az a penge elhagyja a hüvelyét, akkor itt fogsz meghalni folytatta Skilgannon, és egészen közel lépett Vishinashoz. Nézz a szemembe, és mondd meg, vajon igazat szólok-e! A fiatal harcos hátrált egy lépést, de a naashani követte. A fiú megpróbált teret nyerni, hogy előhúzhassa kardját, de megbotlott egy kiál ó sziklában és elesett. Mérgében és mageláztatottságában felordított, talpra szökkent és rávetette magát a harcosra.

Furcsamód azonban célt tévesztett, és ismét elesett, feje pedig nagyot csattant egy kődarabon. Félig kábán feltápászkodott, majd ismét összerogyott. A harcos visszasétált Khalidhoz. Bocsáss meg, nagyuram! Éppen a fizetségről beszélgettünk.

Így igaz felelte a kán. Meg kel bocsátanod a fiúnak.

Még éretlen és tapasztalatlan. Viszont mintha már hal ottam volna a Skilgannon nevet.

Lehetséges, nagyuram.

Úgy rémlik, hal ottam egy ilyen nevű hadúrról. A Seregek Pusztítójáról. Öt nagy csata győzteséről. Számos történet kering erről a harcosról, erről a Skilgannonról. És nem mind szép.

A szépek túloznak felelte a naashani szelíden.

És a csúfak is?

Sajnos nem.

Khalid tekintete hosszan elidőzött a harcoson.

A bűntudat semmi máshoz nem mérhető teher, amely a mélybe rántja a lelket. Nagyon jól tudom, milyen az.

Átkelhettek a földemen, Skilgannon, és annyit fizettek, amennyit akartok.

A naashani kinyitotta az oldalán lógó erszényt, és elővett három aranyat, majd a pénzt a vezér kinyújtott markába ejtette.

Khalid semmiféle érzelmet nem árult el a mesés summa láttán, de nem zárta össze tenyerét, hogy emberei láthassák a fényesen csil ogó sárga fémet.

Ekkor bukkant fel Skilgannon csapatának többi tagja. Az egyik törzsbeli felrikoltott, mire a többiek mel ésereglettek, magára hagyva a kába Vishinast. Khalid hunyorgott az erős napfényben, majd a harcoshoz fordult.

Miért nem mondtad, hogy Ezüst Gyilkossal utazol? Nyelt egy nagyot és visszaadta az aranyat Skilgannonnak.

Legendás Drussnak nem kel vámot fizetnie.

Megtisztelnél, ha elfogadnád a fizetséget.

Khalid jókedvre derült: rettegett attól, hogy a férfi elfogadja a visszautasítást.

Legyen hát! Ha ezt követeli meg az udvariasság, akkor elfogadom. De el kel jönnötök a falumba, ahol nagy lakomát csapunk.

A törzsfő otthagyta Skilgannont és odabal agott a szekérhez. Druss lepil antott rá, és elvigyorodott.

Örülök, hogy látlak, Khalid. Hogy lehet még életben egy olyan gazfickó, mint te?

Kedvelnek az istenek, Druss. Ezért áldottak meg ezekkel a zöld legelőkkel és ezzel a hatalmas gazdagsággal. Ó, a szívem megmelegszik, hogy láthatlak! Hol van a poéta?

Meghalt.

Ezt szomorúan hal om. Az idős nők is szomorúak lesznek, ha meghal ják a hírt. Az elmúlt néhány évben túl sok barátom lépett a hattyú útjára, és ettől majdnem öregnek érzem magam.

Khalid felkapaszkodott a szekérre, Druss pedig így szólt: Ma éj el lakomázni fogunk, barátom. Beszélgetünk és iszunk, majd mindenkit halálra untatunk a nagyságunkról szóló mesékkel.

Rabalynban az este vegyes érzelmeket kavart.

Lenyűgözték a vörös-arany hegyek és az errefelé szokványos lángoló napnyugták. Itt minden annyira más volt, mint amit otthon megszokott: a nyers vidék, az irgalmatlan hőség. És mégis úgy érezte, lelke szinte szárnyal, amikor tekintete a csodálatos vidéket fürkészte. A Khalid kánt követő nomádok szintén érdekesek voltak: vékonyak és erősek, akár az ostorszíj, bőrük sötét, tekintetük átható. Rabalyn máskor rémisztőnek találta volna őket, de azok most annyira örültek Druss érkezésének, hogy már-már gyerekesnek tűntek.

Khalid kán tábora azonban csalódást okozott a fiúnak.

Selyemsátrakra számított, mint a mesékben. Ehelyett azonban a viseltes sátrak, régi bőrök, vásznak és durva gyapjúszövet keverékéből voltak rosszul összefércelve. Az egész település rendezetlenül nyúlt el egy hegyoldalban. A hely szinte árasztotta magából a szegénységet. Csupasz gyerekek szaladgáltak a sátrak között, nyomukban ugató és nyüszítő vézna kutyákkal. Szinte alig lehetett növényzetet látni, fák pedig egyáltalán nem nőttek. Rabalyn észrevett a hegyoldalon egy csapatnyi lefelé tartó nőt, akik vizestömlőket cipeltek. Gyanította, hogy a közelben egy rejtett forrás van.

Bár Khalid kán sátra nagyobb volt, mint a többieké, az is eléggé rogyadozott. A külső bőrlapokat összefoltozták, és Rabalyn a három magas támasztórúd egyikénél észrevett egy szakadást is.

Körülpil antott a táborban: vagy harminc nőt és közel húsz gyereket tudott összeszámolni, akik a kis csapat köré gyűltek, amikor Khalid vezetésével megérkeztek. A sátrakból néhány öregember is előjött, akik a sátrak bejáratából figyelték a menetet. Akadtak, akik üdvözölték Drusst, mire Csatabárdos visszaintett. Ifjak is feltünedeztek, de ők nem Drusst nézték, hanem leplezetlen vággyal meredtek az aranyhajú Garianne-ra, aki tudomást sem vett róluk. Rabalyn lekecmergett a szekérről, de menet közben kardja beleakadt a bakba, amitől kis híján orra bukott. Az ikrek, Jared és Nian, odaléptek mel é. Nian rámosolygott a közelben ácsorgó gyerekekre, mire egyikük előreóvakodott. Az együgyű fivér fél térdre ereszkedett és kinyújtotta a kezét, de erre a kisgyerek elszaladt. Diagoras is leszál t a lováról, Khalid kán pedig parancsokat harsogott, mire asszonyok siettek oda, hogy gondjaikba vegyék a hátasokat.

Skilgannon, Druss és Diagoras követték a vezért annak sátrába. Garianne felbal agott a hegyoldalba, nyomában az ikrekkel. Rabalyn a nyomukba eredt.

Hová megyünk? tudakolta Jaredtől, de Nian válaszolt.

A titkos tóban fogunk úszni, nem igaz, Jared?

A fivére bólintott, Nian pedig megfogta a testvére dereka köré csavart kék kendőt, majd nagyot sóhajtott.

Szeretünk úszni jelentette ki boldogan.

Rabalyn gyakran látta, hogy Nian megfogja a kendőt, de soha nem említette, mert attól tartott, udvariatlanság lenne.

Úgy tetszett, hogy a két fivér sosem távolodik el egymástól néhány lábnál távolabbra. Egyszer lovaglás közben Nian odakormányozta hátasát Jaredé mel é, és meg akarta fogni a kendőt. A mozdulat megriasztotta testvére lovát, amitől a hátas felágaskodott és vágtába ugrott. Nian erre felsikoltott és megsarkantyúzta a póniját, kétségbeesve próbálva utolérni fivérét. Amikor Jarednek sikerült megfékeznie lovát, megál ította, és leugrott róla. Nian ekkor nagy igyekezetében szinte leesett a hátasáról, odarohant testvéréhez, átölelte és közben zokogott. Zavarba ejtő

látvány volt. Ezután Jared levágott egy darab kötelet, így lovaglás közben ő foghatta az egyik végét, Nian pedig a másikat.

A fivérek felkapaszkodtak a sziklákon, követve Garianne-t.

Széles párkányon találták magukat, előttük a vörös sziklában nagy hasadék tátongott. A lány már be is lépett a repedésbe, és elindult lefelé egy meredek lejtőn. A magasból fény szűrődött be és megcsil ant egy mély barlangi tó felszínén. Nian felkiáltott, hangját visszaverte a

nagy sziklaüreg. Előttük Garianne megszabadult ruháitól, gondosan összehajtogatta őket, a tó párkányára rakva ingét, nadrágját és csizmáját. Számszeríját és a vesszőket rejtő tokot ruháira helyezte, majd megfordult és fejest ugrott a csil ogó vízbe.

Nian és Jared is levetkőzött, majd kéz a kézben beugrottak a tóba. Rabalyn letelepedett egy sziklára, és onnan nézte az úszkáló triót. Szívesen csatlakozott volna hozzájuk, de zavarta a gondolat, hogy meztelenül fürödjön. Amikor a vetkőző Garianne-t nézte, ágyéka szégyenszemre megduzzadt, és nem akarta, hogy ezt a többiek is észrevegyék. Így inkább csak üldögélt és alattomban nézett az úszkáló nő felé, alig várva a pil anatot, amikor az a hátára fordul, felfedve kebleit. Nian odakiáltott neki, hogy csatlakozzon.

Mindjárt! kiabált vissza, és észrevette, hogy Garianne őt nézi, mire csúnyán elvörösödött.

Ekkor érkezett Diagoras, aki megál t a fiú mel ett, és nekilátott levetni a ruháit.

Nem tudsz úszni? tudakolta a drenai tiszt.

De tudok. Egy pil anat és bent leszek.

Diagoras szép fejessel étkezett a vízbe, majd miután felbukkant a felszínen, könnyedén átúszott a tó túlpartjára.

Ismét lebukott, megfordult, kirúgott a lábával, majd

visszaúszott Rabalynhoz, és rávigyorgott a kölyökre.

Nagyon hideg a víz. Higgy nekem! Ez majd lehűti a lángolásod.

Rabalyn erre megint elpirult, de gyorsan kikecmergett ruháiból, és belevetette magát a rejtett tóba. Az égési sérülések, amelyeket nagynénje házának leégésekor szerzett, jobbára begyógyultak mostanra, kivéve jobb combjának egy felgyűrődött darabját. A bőr itt gyakran felszakadt, és gennyet, meg vért levedzett, a hideg víz azonban kel emesen hűsítette a sebet. Rabalyn beúszott a tavacska közepére, majd felnézett. A sziklafalban kétszáz lábbal felette tátongó sarló alakú repedésen át láthatta a nyílt eget. Nagyon furcsa érzés volt: mintha halványkék holdsarló ragyogott volna a feje fölött.

Garianne tőle balra kimászott a vízből, a fiú pedig azon kapta magát, hogy csípője ívét bámulja. Diagoras ígérete el enére a hideg víz mit sem csil apította gerjedelmét.

Odaúszott, ahol ruháit hagyta: a drenai tiszt már a közelben ücsörgött a párkányon.

Druss és Skilgannon is jön majd? érdeklődött a fiú, de nem mászott ki a vízből.

Szerintem igen, amint végeztek Khalid kán kifaggatásával. Úgy tűnik, hogy Vasálarc jó tíz napja erre haladt el. A kán szerint olyan hatvanan lehettek vele. És

még többen várják az erődben. Diagoras összehúzta szemöldökét, majd benyúlt a ruhájába, és előhúzott egy csontnyelű borotvát az erszényövéből. Kipattintotta, és nekiál t lenyúzni háromágú szakál a körül a borostát.

Mit fog tenni Druss? érdeklődött Rabalyn.

Elmegy az erődbe. Egy nő és egy gyermek is Vasálarccal tartott. A gyermek Elanin, Orastes gróf lánya.

Druss barátjáé.

Igen. Az ügy mindenesetre bonyolult, mivel a nő Elanin anyja, aki most Vasálarc szeretője. Druss meg akarja ölni Vasálarcot, hogy megbosszulja Orastest. Öreg barátunk meg van róla győződve, hogy az anya nem engedi majd visszatérni gyermekét Drenanba.

El fogja venni tőle?

Diagoras felnevetett.

Mi most Legendás Drussról beszélgetünk, kölyök! Elvenni egy gyereket az anyjától? Ha száz éve lenne rá, akkor sem tenné. Viszont ott van még a százötven harcos kérdése, amin még el kel töprengenünk, mielőtt ez a másik gond a nyakunkba szakadna. Azután ott van még a Vasálarccal tartó nadír sámán, aki konyít a mágiához, és lehet, hogy démonokat is tud idézni. Na és persze ott van maga Vasálarc. Ő is két kardot forgat, akárcsak Skilgannon, és

azt mondják róla, hogy mesterien bánik velük. Úgyhogy egy darabig még nem aggódom amiatt, mi lesz a gyermek sorsa.

Druss-szal tartasz az erődbe?

Igen, vele. Ő a barátom.

Én is megyek.

Majd meglátjuk, kölyök. Nagyra értékelem a bátorságodat, de jelenleg még nem vagy elég ügyes.

Az immár felöltözött Garianne számszeríjával a kezében egy szó nélkül sétált el mel ettük.

Az immár nyugodtabb Rabalyn kicsusszant a vízből, és leült a tiszt mel é.

Nagyon szép, nem igaz?

De igen. És még több is ennél bólintott Diagoras.

Az ikrek közben kimásztak a tó túlpartjára, és halkan beszélgetni kezdtek. Rabalyn feléjük nézett, éppen akkor, amikor Nian felál t, így láthatta azt a hosszú és cakkos heget, amelyik jobb csípőjén húzódott: körülötte a bőr összegyűrődött. Jared is felál t, és neki is volt egy ugyanolyan csúf hege, csak neki a bal csípőjén. A testvérek ismét megfogták egymás kezét és visszaugrottak a vízbe.

Megérkezett Druss és Skilgannon. A csatabárdos letelepedett Diagoras mel é, a naashani pedig levetkőzött és belevetette magát a tóba. Ezüst Gyilkos lehúzta a csizmáját és belelógatta lábát a vízbe. Egy idő múlva Rabalyn ismét a szemközti párkány felé pil antott. Az ikrek már ismét kimásztak a vízből: Nian aludt, Jared pedig mel ette üldögélt, elveszve gondolataiban.

Láttad a sebhelyüket? kérdezte Rabalyn Drusst.

Csatabárdos bólintott.

Várod már a lakomát? kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva a kérdést.

Nem hiszem, hogy valami nagy lakoma lesz. Nem úgy tűnik, hogy sok mindenük lenne.

Ez igaz. Rossz évek járnak Khalidra: adtam is a készleteinkből. Bármit csináljanak is, légy érte megfelelően hálás, de ne egyél túl sokat! Amit meghagyunk, később szétosztják a sátrak között.

Diagoras jót kuncogott.

Csak nem azt javaslód a fiúnak, hogy hazudjon?

Druss megvakargatta fekete-ezüst szakál át, és elvigyorodott.

Olyan vagy, akár a vén csonton rágódó eb. Hát soha nem hagyod abba?

Nem vidámkodott a tiszt is. Soha! És engem is érdekel az ikrek sebhelye. Szinte tökéletesen egyforma a heg.

Akkor kérdezd meg őket! vágott vissza Druss.

Ez valami sötét titok? erőltette a témát Diagoras.

Csatabárdos megrázta a fejét, és levetette zekéjét, csizmáját meg a nadrágját, majd szó nélkül beugrott a vízbe, hatalmas csobbanás közepette. A tiszt Rabalynhoz hajolt.

Odaúszol és megkérdezed őket? tudakolta Rabalyntól.

A fiú megrázta a fejét.

Szerintem az udvariatlanság lenne.

Igazad van. A fenébe, egész éj el fenn leszek, és ezen töprengek majd!

A mostanra megszáradt Rabalyn felöltözött, és elhagyta a barlangot. A nap éppen lenyugodni készült, így a hőség is elviselhetőbbé vált. A fiú visszatért a táborba, és leült egy kiugró szikla árnyékába, gyönyörködve a vörös vidékben.

Amikor szürkülni kezdett, felál t és eközben észrevette, hogy valami feltűnik egy távoli dombgerincen, de máris

eltűnt egy toronymagas szikla mögött. Azután egy újabb alak bukkant elő a dombtetőn, de olyan gyorsan mozgott, hogy Rabalynnak fogalma sem volt, miféle lény lehet.

Lehetett egy futó ember, de akár egy őz is. Egy darabig némán ál dogált, újabb mozgás után kutatva.

Bármi volt is, amit látott, jó nagy lehetett. Rabalyn azon töprengett, vajon ezen a száraz, magasan fekvő vidéken előfordulnak-e medvék.

Ekkor felrival t egy kürt, és amikor tekintete a település felé fordult, látta, hogy emberek gyűlnek Khalid kán hatalmas, foltozott sátra köré.

Mostanra Rabalyn is megéhezett, így elterelte gondolatait a dombtetőn látott alakokról és lekocogott a főnök sátrához.

A lakoma valóban elég silányra sikeredett. Két vézna marhát húztak nyársra a tűzgödör fölött, amihez sós kenyeret, egy hordó híg sört és kövön sütött édes kalácsot tálaltak: ez utóbbiról Rabalyn gyanította, hogy inkább porrá zúzott sziklával, és nem cukorral édesítették. Khalid kán szégyenkezett és bocsánatot kért Drusstól, aki mel ette ült a szőnyegen a sátor hátuljában.

Csatabárdos hatalmas marka ráfonódott a nomád vál ára.

Nehéz idők járnak, barátom, és amikor valaki a tőle telhető legtöbbet nyújtja nekem, akkor én azt megtiszteltetésnek veszem. Egyetlen király sem kínálhatna többet annál, mint amit te adsz ma este.

A legjobbat a végére tartogattam mondta Khalid, és tapsolt. Erre két ifjú leány keresztül épkedett a sátor közepén üldögélő férfiak között, elhagyták a sátrat, majd kisvártatva egy hordócskával tértek vissza. Rátették az asztalra, tisztelettudóan meghajoltak a kán felé, aztán elhátráltak. A főnök kezébe vett egy üres serleget, és elfordította a csapot. A lámpás fényében halvány arany folyadék ömlött a kupába. Khalid átnyújtotta a színültig telt serleget Drussnak, aki belekortyolt, majd alaposan meghúzta.

Missaelre, ez Lentriai Tűz! Méghozzá roppant finom, barátom.

Huszonöt éves! lelkendezett a kán. Egy különleges lakomára tartogattam.

A klán ifjai vezérük köré gyűltek, mire Khalid megtöltötte kupáikat, korsóikat és serlegeiket. Ezután a sátorban a hangulat jelentősen oldottabb lett, és a kán két harcosa előhúzott két durván összeütött húros hangszert, és nekiláttak zenélni.

Kisvártatva a vezér sátrába gyűlt ötven férfi jó része már

énekelt vagy tapsolt. Rabalyn ivott egy kortyot az italból, és azonnal megértette, miért hívják Lentriai Tűznek.

Fuldokolva kapkodott levegő után, és serlegét átnyújtotta a mel ette ülő klántagnak.

Mintha kimeresztett karmú macskát nyelne az ember panaszolta Diagorasnak.

A lentriaiak a Halhatatlanság Vizének hívják, mert ha iszol belőle, tudod, mit éreznek az istenek. A drenai tiszt kiitta saját kupáját, majd felál t, hogy felkutasson még egy kupányit. Rabalyn látta, hogy Skilgannon átküzdi magát a mulatozókon, és kilép az éjszakába. A fiú, aki belefáradt a zajongásba és a sátorban lökdösődő embertömegbe, követte.

Látom, a sört sem kedveled szólította meg a naashanit.

Egy másik életben kedveltem. Mit tervezel a továbbiakban, Rabalyn?

Druss-szal és Diagorasszal megyek és megmentem a hercegnőt.

Drenaiban a grófok lányát úrhölgynek nevezik mosolyodott el. Ezúttal azonban nincs idő efféle szőrszálhasogatásra, és szerintem másik utat kel ene követned.

Nem félek, és az elvek szerint akarok élni.

A félelemben nincs semmi rossz, Rabalyn. És nem is amiatt kel ene átgondolnod a dolgot, mert magadat félted.

Druss kitűnő harcos, Diagoras pedig sok csatát megélt katona. Kemény, szívós emberek, de ebben a kalandban még így is csekély esélyük van a sikerre. És még kevesebb lesz, ha amiatt kel aggódniuk, hogy miként tartsanak életben egy bátor suhancot, aki még nem bír a túléléshez szükséges adottságokkal.

Segíthetnél nekünk. Te is kitűnő harcos vagy.

A lány nem az én hercegnőm, és nincs okom rá, hogy Vasálarccal háborúzzak. Nem akarok mást, csak megtalálni a templomot.

De Druss a barátod, nem?

Nincsenek barátaim, Rabalyn. Egyetlen küldetésem van csupán, és arról is kiderülhet, hogy lehetetlen teljesíteni.

Druss maga döntött: meg akarja bosszulni barátja halálát, aki nem volt az én barátom. Így hát az ő küldetése nem az én gondom.

Ez nem igaz el enkezett a fiú. Az elvek szerint nem.

Védelmezd a gyengét az erősek gonoszságától. A hercegnő

az úrnő

vagy akárhogy is hívják gyerek, ennélfogva gyenge. Vasálarc pedig gonosz.

Szinte minden szavaddal vitába szál hatnék. Először is, a gyermek az anyjával van, aki Vasálarc szeretője. Amennyit tudunk, az alapján Vasálarc sajátjaként szereti Elanint.

Másodszor, a gonoszság nézőpont kérdése. És még fontosabb, hogy ha az általad felhozott két kitétel igaz is, az elvek nem vonatkoznak rám. Én nem lovag vagyok, aki valamiféle gyermeteg románcból lépett elő. Nem rohangászom ide-oda a világban, megölendő kígyókat keresve. Én csupán ember vagyok, aki egy csoda után kutat.

A sátorból felcsapó zajongás váratlanul elhal gatott, és kisvártatva egy szinte elmondhatatlanul gyönyörű hang énekelni kezdett. Skilgannon megborzongott.

Ez Garianne szólalt meg Rabalyn. Hal ottál már valaha ilyen szépet?

Nem ismerte be a naashani. Azt hiszem, most megyek és úszom egyet a holdfényben. Miért nem mész be és hal gatod meg?

Azt teszem. A fiú tekintetével követte a hegyoldalban felfelé kaptató sudár harcost, majd visszatért a sátorba.

Odabent mindenki némán ült, mintha mágia nyűgözte volna

le őket. Garianne egy széken ál t, karját kinyújtotta, szemét lehunyta. A dal egy vadászról szólt, aki véletlenül meglátott egy patakban fürdőző aranybőrű istennőt. Az istennő

beleszeretett a vadászba, és együtt háltak a csil agok alatt.

Másnap reggel azonban a vadász tovább akart indulni. Az istennőt feldühítette az elutasítás, és fehér szarvassá változtatta a vadászt, majd íjat ragadott, hogy megölje. A szarvas azonban hatalmasat szökkent, felugrott a fák koronája fölé és eltűnt a csil agok között. Az istennő

üldözőbe vette, és ekkortól van a földön nappal és éjszaka.

A fehér szarvasból lett a hold, az istennőből lett a nap. És örökkön-örökké vadászik szerelmére, az idők során át.

Amikor a dal véget ért, döbbent csend támadt, aztán felcsapott a mennydörgő tapsvihar. Garianne leszál t a székről, és tekintete körbevil ant a sátorban.

Tett néhány lépést, majd megtántorodott. Rabalyn rájött, hogy részeg, és előrelépett, hogy segítsen neki, de a lány félresöpörte a kezét.

Hol van? kérdezte, és szavai összefolytak.

Kicsoda?

Az Elátkozott.

A titkos tóhoz ment úszni.

Megkeresem.

Rabalyn lépett utána párat, és egy darabig nézte a sátor elől, ahogy felfelé halad a meredek lejtőn, majd hátat fordított neki. Ebben a pil anatban bukkant elő Jared és Nian a sátorból. Az együgyű fivér odalépett hozzá és a testvéréhez fordult:

Ő kicsoda? Mintha ismerném.

Ő Rabalyn felelte Jared.

Rabalyn ismételte Nian, és bólintott. A fiú elhűlten nézte, mert az ártatlan mosolyú, tátott szájú együgyűnek nyoma sem volt. Előtte egy átható tekintetű és egy némileg rémisztő alak ál t, aki most éppen őt nézte. Bocsáss meg nekem, fiatalember! Nem voltam túl jól, és ilyenkor az emlékezetem hol kihagy, hol visszatér. Mintha Garianne-t láttam volna felfelé bal agni a lejtőn.

Igen

uram válaszolta az ifjú, és Jaredre nézett, aki fivére mel ett ál dogált.

Az istenekre, ember! fortyant fel ekkor Nian. Adj legalább annyi helyet, hogy levegőt vehessek!

Sajnálom, fivérem. Talán le kel ene dőlnöd egy kicsit.

Nem fáj a fejed?

Nem, átkozottul nem fáj a fejem! Leült, majd felpil antott testvérére és bocsánatkérően rámosolygott. Sajnálom, Jared. Rémisztő, amikor az ember nem emlékszik semmire. Meg fogok őrülni?

Nem, Nian. Éppen úton vagyunk a templom felé, ahol tudni fogják, mit tegyenek. Biztosra veszem, hogy visszaadják az emlékezetedet.

Ki volt az a nagydarab öregember a sátorban? Az arca ismerősnek tűnt.

Ő Druss, a barátunk.

No, hála a Forrásnak, hogy most már jól vagyok!

Gyönyörű éjszakánk van, nem?

Való igaz bólintott Jared.

Innék egy kis vizet. Van itt valahol a közelben egy kút?

Majd én hozok, te addig csak ülj itt! Ezzel Jared visszatért Khalid kán sátrába.

Nian Rabalynra nézett.

Mi barátok vagyunk, fiatalember?

Igen.

Érdekelnek a csil agok?

Még sosem gondolkoztam ezen.

Ó, pedig kel ene! Nézz csak fel! Látod azt a három csil agot ott, egy vonalban? Azt a csil agképet Kardszíjnak nevezik. A csil agok olyan messze vannak tőlünk, hogy fényük egymil ió év alatt ér idáig. Még az is lehet, hogy már réges-régen nem léteznek, és amit mi látunk, az csak egykorvolt fényük.

Hogyan láthatnánk őket, ha nem léteznek?

A távolságtól függ a dolog. Amikor a nap felkel az égre, még sötét van. Tudtad ezt?

Ennek semmi értelme.

Ó, de igen! A nap több mint kilencvenmil ió mérföldnyire van a mi sártekénktől, ami iszonytató távolság. A napból áradó fény kilencvenmil ió mérföldet tesz meg, mielőtt eljut a szemünkhöz. És csak amikor megérinti azt, akkor ébredünk tudatára a jelenlétének. Egy régen élt tudós kiszámolta, hogy a fény néhány perc alatt teszi meg ezt a távolságot. És ezekben a percekben az ég sötétnek tűnik számunkra.

Rabalyn egy szavát sem hitte, de elmosolyodott és bólogatott.

Ó, értem már felelte megzavarodva és egy kicsit megrémülve a Nian testében lakozó új embertől.

A férfi felnevetett és vál on veregette a fiút.

Azt hiszed őrült vagyok, és talán igazad is van. Azonban én mindig is kíváncsi voltam arra, hogy miként működnek a dolgok. Miért fúj a szél, és miért mozognak a hul ámok?

Hogyan jut el a víz a felhőbe? És miért hul alá?

Tényleg, miért?

Látod? Már te is kezdesz kíváncsivá válni, ami kiváló jel emvonás az ifjakban. A férfi váratlanul összerezzent.

Kezd sajogni a fejem.

Jared ekkor érkezett vissza a kupa vízzel. Nian gyorsan kiitta, majd megdörgölte a szemét.

Azt hiszem, alszom egy keveset. Reggel találkozunk, Rabalyn.

A két fivér távozott, a fiú pedig egy darabig még üldögélt és a Kardszíjat, meg a körülötte ragyogó csil agokat nézegette. Azután meghal otta Nian kiáltását, és látta, hogy Jared leül fivére mel é, és átkarolja. Nian elnyúlt a földön, testvére pedig ráterített egy takarót. Rabalyn ekkor odabal agott hozzájuk.

Jól van? tudakolta.

Nincs. Haldoklik felelte Jared és felsóhajtott. Nian mostanra elaludt: a hátán feküdt, karjával eltakarta az arcát.

A csil agokról és a felhőkről beszélt.

Igen. Tudod, ő

roppant értelmes ember

volt. Egykor építészként dolgozott, de ez már régi história.

Amikor felébred, ismét az a Nian lesz, akit ismersz. A lassú észjárású Nian.

Nem értem.

Mint ahogy én sem, fiú felelte Jared szomorúan. Az Öregasszony azt mondja, hogy a fejében feszülő daganat teszi ezt. Időnként lelohad vagy odébb mozdul, és ilyenkor néhány percre az a Nian lesz, aki mindig is volt. Az a Nian, akivé lenni akart. De ez nem tart sokáig, és a tiszta pil anatok egyre ritkábbak. Utoljára egy évvel ezelőtt került rá sor. De biztos vagyok benne, hogy majd a templomban meggyógyítják.

Nian felnyögött álmában. Fivére fölé hajolt és megsimogatta a homlokát.

Azt hiszem, én is lefekszem közölte Rabalyn.

Jared testvére arcát nézte és nem válaszolt.

Az éjszaka előrehaladtával Khalid egyre több embere bal agott vissza saját sátrába. Mások túlságosan berúgtak ahhoz, hogy fel tudjanak ál ni, így ők a kopottas szőnyegeken tértek nyugovóra. Druss is felál t onnan, ahol eddig ücsörgött, vetett egy pil antást az alvó Khalidra, majd kissé imbolyogva kitámolygott az éjszakába. Diagoras kiszáradt száj al és zúgó fej el követte.

Csatabárdos odakint megál t és megtornásztatta karjait.

A fenébe, de fáradt vagyok! közölte a mel é lépő férfival.

Megtudtál valami lényegeset? tudakolta a drenai tiszt.

Semmi olyasmit, amit eddig ne tudtunk volna Vasálarcról.

Khalid sosem járt az erődben, ami több mint száz mérföldre terül el innen. Viszont hal ott a templomról, amelyet Skilgannon keres. Úgy látszik, volt egy harcos, aki felkutatta, még amikor Khalid gyerek volt. Azt mesélte, hogy ez az ember egy csatában elvesztette a karját, majd elindult megkeresni a templomot, és amikor visszatért, ismét volt karja.

Ez lehetetlen! Ez csak egy mítosz.

Talán, de van egy érdekes része a mesének. A kán azt mondta, hogy a férfi keze más színű volt. Mélyvörös volt, mintha leforrázta volna. Khalid azt ál ítja, ő maga is látta, és sosem felejti el.

És emiatt hiszel neki?

Szerintem ez arról árulkodik, hogy van benne valami igazság. Lehet, hogy az a férfi nem is veszítette el a karját, csak csúnyán megsebesült. Nem tudom, cimbora. Khalid azonban azt is elmondta, hogy a templomot nem lehet meglelni, csak akkor, ha az ottani papnő úgy akarja.

Elmesélte nekem, hogy maga is elment oda, de sehol nem látott egyetlen épületet sem. Egészen addig nem, amíg el nem indult visszafelé. Az otthona felé vezető magas hegyi szorosban járt, és még egyszer visszapil antott. És akkor meglátta a templomot, amely ott tündökölt a holdfényben.

Márpedig megesküszik rá, hogy a völgy minden zegét-zugát bejárta, és semmiképpen sem kerülhette el a tekintetét.

És visszament?

Nem. Úgy döntött, nem akar olyan épületbe belépni, amelyik hol eltűnik, hol előbukkan.

Egy karcsú alak jelent meg a fejük feletti lejtőn a rejtett tó felől közeledett. Diagoras felismerte Garianne-t, aki elhaladtában intett nekik.

Jó éjt, Bátyó! kiáltott oda Drussnak.

Lehet, hogy én is láthatatlanná váltam? érdeklődött Diagoras, mire Csatabárdos jót kuncogott.

Nehéz lehet a hozzád hasonló hölgyek kedvencének, hogy tudomást sem vesznek róla. Igaz, fiú?

Be kel ismernem, hogy igaz. Soha nem beszélget velem.

Azért nem, mert tudja, hogy érdeklődsz utána. És nem akar barátokat.

Lefogadom, hogy éppen Skilgannontól jön jegyezte meg Diagoras savanyúan.

Én is ezt gyanítom, cimbora. És azért jön tőle, mert a naashanit egyáltalán nem érdekli a lány. Amire szükségük van egymástól, az egyszerű és elemi. Nem hoz létre kötődést, és ennélfogva nem rejt magában veszélyt.

A tiszt rápil antott az idősebb férfira.

Légy óvatos, Druss! Az egyszerű katonáról alkotott képed még romba dől, ha továbbra is ilyen bölcsességeket ontasz magadból.

Csatabárdos hal gatott, Diagoras pedig észrevette, hogy az árnyak szabdalta dombokat nézi.

Látsz valamit? Druss nem felelt, hanem odabal agott a szekérhez, és előhúzta Snagát.

Hol van a fiú?

A tiszt megvonta a vál át.

Szerintem ráunt a mulatozásra, és keresett magának valami alvóhelyet.

Keresd meg! Én vetek egy pil antást arra a lejtőre.

Mit láttál? tudakolta Diagoras.

Csak egy árnyat, de rossz érzésem van.

Druss ezzel távozott, a tiszt tekintete pedig végigsuhant a táboron, és a sziklás dombok recés fekete sziluettjén. Az éjszaka csendes volt és nyugodt, még szel ő sem rezdült a táborban. Az eget fénylő csil agok díszítették, mint megannyi gyémánt fekete szöveten. Diagoras semmi gyanúsat nem érzett, amíg Druss meg nem említette. Most viszont már igen: az öreg élete java részét veszélyes helyzetekben élte le, és kifejlesztette hatodik érzékét.

Diagoras meglazította tokjában a szablyáját, majd nekiál t felkutatni Rabalynt.

Skilgannon a nyugatra néző hegyoldalon bukkant elő a tóhoz vezető alagútból, és kisétált a holdfénybe, majd vett egy nagy levegőt. A Garianne-nal való szeretkezéstől el azult teste elcsitult, gondolatait semmi sem zavarta. A nő

csupa rejtély volt: tartózkodó és komor józanon, szenvedélyes és sebezhető részegen. Egyikünk sem szólt, amikor a lány megérkezett a tavi barlangba. Garianne ingatag léptekkel odasétált hozzá, majd átkarolta a nyakát.

Csókjától felforrt a férfi vére: Garianne nem volt ugyan Jianna, de az ajkához érő puha ajka felidézte benne azt a feledhetetlen éjszakát az erdőben, miután megmentette a hercegnőt. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor ő és Jianna engedtek a szenvedélyüknek. Emlékezett minden egyes részletre a fejük feletti ágak között motozó éjszakai szel őre, a levegőben érződő citromfű il atára, a testéhez simuló lány testére. És arra, amikor Jianna szorosan magához ölelte, jobb combját felfelé csúsztatta a testén, karját mel éhez préselte, keze pedig Skilgannon arcát simogatta. Az emlék már-már elviselhetetlenül, gyötrően varázslatos volt. Vágyódással és bánattal töltötte el egyszerre.

Garianne esetében szó sem volt gyengédségről. A lány nem cirógatta az arcát, nem ölelte szorosan magához.

Amikor csil apította vágyát, elhúzódott tőle, gyorsan felöltözött és szó nélkül távozott. A férfi kísérletet sem tett, hogy visszatartsa. Mindketten megkapták a másiktól azt,

amire vágytak. Nem volt értelme elnyújtani a pil anatot.

Skilgannon a barlangbejárattól nem messze ál dogált és tekintete a lenti településre siklott. Már nekiindult, hogy lebal agjon a sátrakhoz, amikor megtorpant. Fesztelen hangulata tovatűnt, bár az éj csendes volt és semmiféle veszélyt nem látott. Mégis ott maradt, ahol eddig, és pil antása végigpásztázta a domboldalt. Megpil antotta Drusst, aki céltudatosan haladt kelet felé, csatabárdjával a kezében. Odalent észrevette a sátrak között járkáló Diagorast. Enyhe szélfuval at söpört végig rajta, és halvány il atot sodort magával: a pézsma szagát, és valami mást, valami büdöset. Skilgannon jobb kezével elővonta egyik kardját, tekintete pedig balra vil ant, ahol sziklák ál tak egymáson összevissza a legmagasabb tíz lábnál is magasabbra nyúlt. A kardmester lehunyta szemét, és hal gatózott. Néma csend honolt mindenütt, de a harcos mégsem lazult el. Előhúzta másik kardját is, és mereven ál t. Ismét fuval atot érzett, ezúttal a tarkóját simította végig.

A szag is áthatóbb lett.

Skilgannon megpördült.

Egy irdatlan fenevad magasodott fel mögötte, és vetette rá magát. A rémség szeme vörösen csil ant, eltátotta pofáját, feltárva csil ogó agyarainak sorát.

A Nappal és Éj el Kardjai megvil antak: az első átvágta a hatalmas nyakat, a második pedig átdöfte a bozontos

mel kast és felnyársalta a lény szívét. A rohamozó bestia súlya azonban leterítette a férfit: együtt zuhantak rá a lejőre és gurultak lefelé. Skilgannon elengedte az Éj el Kardját, és elrúgta magát a csapkodó fenevadtól, megfékezte gurulását, majd vil ámgyorsan talpra szökkent. A lenti településen sikolyok harsantak, de a naashani nem törődött velük: tekintete a barlang szájára tapadt.

Újabb lény azonban nem tűnt fel. Hátrapil antott a ledöfött fenevadra, ami mostanra a rángatózást is abbahagyta, így hát óvatosan megközelítette. Az eggyéforrt a hátán hevert, halott szeme az égre meredt. Skilgannon megragadta a lény mel éből kiál ó kardja markolatát és könnyedén kihúzta.

A táborban folytatódott a sikoltozás, és a naashani három bestiát pil antott meg odalent. Az egyik átszakította valamelyik sátor falát, úgy tört be a faluba a sátor darabjai lebegő köpenyként sodródtak mögötte. A lény éppen lekuporodott az egyik elesett törzsbeli mel é, és agyarai szétmorzsolták a férfi koponyáját. Tőle nem sokkal balra Diagoras küzdött hiábavalóan egy hatalmas, púpos eggyéforrttal, de lovassági szablyájának kevés hasznát látta a rémséggel szemben. Skilgannon futva indult lefelé a lejtőn, de alig tett néhány lépést, amikor Rabalyn bukkant fel az eggyéforrt mögött, és kardjával hátba szúrta a szörnyeteget.

Újabb teremtmények jelentek meg, de ekkor feltűnt Jared

és Nian is, akik megrohamozták őket. Hosszú kardjuk hatékonyabbnak bizonyult, mint Diagoras szablyája, és sikerült visszaszorítaniuk az eggyéforrtakat. Khalid kán is előkerült, és parancsokat kezdett harsogni az embereinek.

Ez azonnal gátat vetett a pániknak, mire több harcosa rohant elő, íjakat és lándzsákat ragadva. Skilgannon észrevette, hogy Diagoras megpróbálja mel be szúrni a rárontó bestiát. A penge azonban lepattant a lény erős mel csontjáról, a tiszt pedig elrepült a teremtmény visszakezes pofonjától. Skilgannon megrohamozta a fenevadat, ami felé pördült, és a torka után kapott hatalmas agyaraival. A kardmester fél térdre rogyott és a Nappal aranyló Kardjával felhasította a szörnyeteg torkát. Vér fröcskölt elő a sebből, a teremtmény pedig jobbra tántorodott. Nian odaugrott, és hosszú kardját két kézre fogva meglendítette, széthasítva az eggyéforrt koponyáját.

Újabb bestia vetette magát Skilgannonra, ám a lény szemébe hirtelen egy számszeríjvessző fúródott. A hatalmas fej hátrarándult, és rettenetes üvöltés szakadt fel a torkából. Egy második vessző csapódott a lény mel ébe, de nem hatolt mélyre. A naashani kardmester megrohanta a fenevadat, pengéjét mélyen a gyomrába döfte, és felfelé rántotta. Diagoras közben ismét talpra szökkent, és az egykori hadvezér látta, amint a földön heverő Rabalyn fölé hajol.

Garianne újratöltötte nyílpuskáját, elhaladt Skilgannon mel ett és nyilat lőtt egy másik lény hátába. Az eggyéforrt

felmagasodott, és megrohamozta a nőt, aki meg se mozdult. Amikor a fenevad már majdnem odaért, felemelte kezét és vesszőt küldött a rémség acsargó pofájába. A vashegy átütötte a porcokat és a csontot, és felnyársalta az agyat. A lény haláltusájában összevissza csapkodott, és Garianne-t is leverte a lábáról az egyik ütés, majd a teremtmény összerogyott. Skilgannon átugrotta a földre omló testet, és futva indult meg a szétzúzott sátor maradványaiba gabalyodott eggyéforrt felé, ami éppen felemelkedett egy megcsonkított tetem mel ől, miután darabokat harapott belőle, és új préda után nézett.

Ekkor egy másik eggyéforrt felugrott a szekérre, és elordította magát, mire három másik bestia vágtatott oda.

Skilgannon feléjük pördült.

Ekkor érkezett Legendás Druss, aki csatakiáltást harsogva tört elő a sötétből, és Snaga máris szétzúzta az egyik fenevad koponyáját. A kardmester azonnal a csatabárdos segítségére rohant, nyomában Jareddel és Niannal. Druss megölte a második bestiát is, Skilgannon pedig a harmadikat, mire a megmaradt eggyéforrtak megfordultak és elmenekültek az éjszakába. A naashani körülpil antott a településen, és észrevette a sátordarabok borította eggyéforrtat, akit íj al felfegyverzett klántagok vettek körül. A lény irhájából nyilak meredtek elő a fenevad négy lábra ereszkedve próbált rohamra lendülni, de mel ső mancsa beleakadt a sátorba, mire felbukott. Khalid kán ugrott oda, és görbe kardjával lesújtott a lény nyakára. A bestia ekkor

felágaskodott és ütése a levegőbe röpítette a vén vezért.

Újabb nyilak csapódtak a szörnyetegbe, mire az eggyéforrt tántorogva tett néhány lépést, majd a földre zuhant. A törzs számos tagja vetette rá magát, késeket és kardokat döfve a húsába.

Egy darabig néma csend honolt, majd néhány asszony, aki meglátta valamelyik halott rokonát, zokogni kezdett a hangot a környező dombok verték vissza.

Skilgannon megtisztogatta a pengéit, és tokjukba lökte őket. Druss odasétált, ahol Diagoras térdelt az eszméletlen Rabalyn mel ett.

Életben van? tudakolta a csatabárdos.

Igen, bár eltört az orra. Még szerencséje is volt, hogy a karmok elkerülték. Szerintem a fenevad alkarja találta el.

Méghozzá azért, mert rátámadott az eggyéforrtra felelte Druss. Mert előremozdult: ha visszafelé lép, a karmok kitéphették volna a torkát. A bátorság tartotta életben.

Bátor kölyök bólintott Diagoras , de egyben fiatal és tapasztalatlan is. Jobb lenne, ha nem jönne velünk.

Majd tanulni fog vitatkozott Csatabárdos.

Kaptál egy sebet a hátadra lépett Skilgannon Ezüst Gyilkoshoz.

Nem mély. Druss megütögette fekete zekéjének ezüstös acél vál vértjét. Az ütés nagy részét ez nyelte el. A két fivér, Jared és Nian is megérkezett.

Szerinted visszajönnek? érdeklődött Jared.

Csatabárdos megrázta a fejét, és a dombok felé pil antott.

Most már túl kevesen vannak. Kettőt megöltem, mielőtt ideértem volna, úgyhogy szerintem továbbmennek, és könnyebb préda után néznek. Az öreg drenai valahogy zavarodottnak tűnt.

Mi a baj? érdeklődött Diagoras, aki felál t az ájult Rabalyn mel ől.

A legeslegrosszabb fajta. Amikor felbal agtam a dombtetőre, három bestia rontott rám. Az elsővel gyorsan végeztem, de a második leterített. Elhal gatott, ahogy felidézte magában a történteket. Nem is kérdéses, hogy elkaptak, de ekkor egy negyedik rájuk támadt. Nagy volt és szürke: közéjük rontott és szétszórta őket. Sikerült felál nom, és megöltem a másodikat, a szürke pedig kitépte a harmadik torkát, azután meg csak ál t ott, és én tudtam, hogy nem támad meg. Fogalmam sincs, hogy honnan tudtam. Egymásra meredtünk, mire a lény gyötrelmes kiáltást hal atott, és elrohant. Azután meghal ottam, hogy a tábort támadás érte, és visszajöttem.

Szerinted Orastes volt? kérdezte Diagoras.

Nem tudom, de semmilyen más okot nem tudok elképzelni, hogy miért kímélt meg. Mindenesetre meg fogom találni.

Megtalálni? ismételte a tiszt. Megőrültél? Még abban sem lehetsz biztos, hogy téged akart megmenteni. Druss, ezek nem gondolkodó lények. A legcsekélyebb el enségesnek vélt mozdulatra támadnak és ölnek. Lehet, hogy csak azon verekedtek össze, ki egye meg a májadat.

Lehet bólintott a csatabárdos. De tudnom kel .

Diagoras káromkodott egyet, majd vett egy nagy levegőt.

Hal gass ide, barátom! Ha ez a lény valóban Orastes, semmit nem tehetünk érte. Azt mondtad, hogy az Öregasszony ezt egyértelműen a tudtodra adta, és azt is közölte, ezeknek a szegény ördögöknek az eggyéolvasztását nem lehet visszafordítani. De akkor mit akarsz csinálni vele? Megtartod ölebnek? Shemak golyóira, Druss! Ez a teremtmény nem olyasféle lény, amivel elmész egyet sétálni, és ha eldobsz egy fadarabot, akkor visszahozza!

Elviszem őt a templomba. Talán ők

vissza tudják hozni Orastest.

Ó, értem már! Akkor tehát minden rendben! harsogta a tiszt dühösen. No, hadd tisztázzam csak magamban! Az új tervünk az, hogy elfogunk egy vérvadat, megtaláljuk a templomot, amelyik vagy létezik, vagy nem, majd megkérjük a papokat, hogy gyógyítsanak meg egy daganatot, továbbá válasszanak szét egy farkast és egy embert? És mindezt azt megelőzően, hogy mi ketten megtámadunk egy erődöt, ahol elintézünk néhány száz harcost, és megmentünk egy gyermeket? Kihagytam netán valamit?

Remélem, halottakat is fel tudnak támasztani szólalt meg ekkor Skilgannon, mire Diagoras hitetlenkedve nézett rá és sűrűn pislogott.

Ez valami tréfa?

Számomra nem.

Ó, akkor hát

Én meg kérek majd egy szárnyas lovat és egy láthatatlanná tevő aranysisakot. Azután az erődbe repülök, és megmentem a gyermeket anélkül, hogy bárki is meglátna.

Csodás dolgokra képesek az ottaniak lépett előre Jared. Nian követte, belekapaszkodva a fivére övéről lelógó kendőbe. Tudom, mert jártunk már ott korábban is.

Láttátok a templomot? szólt közbe a naashani.

Nem sokra emlékszem belőle felelte Jared. Apánk vitt oda, amikor még nagyon kicsik voltunk. Nem lehettünk több háromévesnél.

Betegek voltatok? érdeklődött Diagoras.

Nem, sőt kimondottan egészségesek voltunk, de a derekunknál össze voltunk nőve. Már így születtünk: anyánk bele is halt a szülésbe, a felcser a halott testéből vágott ki minket. A természet szeszélyeként jöttünk világra, de nem sok mindenre emlékszem azokból az évekből. Arra viszont emlékszem, hogy bámultak és mutogattak ránk, és hogy nevettek rajtunk. A templomból egyedül csak egy borotvált fejű nőre emlékszem, akinek kedves arca volt, és Ustarténak hívták. Egy reggel felébredtem, és Nian már nem volt összenőve velem. Mel ettem feküdt és mindkettőnkön kötés volt még most is emlékszem a sebből sugárzó fájdalomra.

Egy pil anatra csend támadt, majd Diagoras szólalt meg: Láttam a sebhelyeteket, és azok arról árulkodnak, hogy a templom papjai szétvágták a testeteket, hogy szétválasszanak titeket, ami hihetetlen teljesítmény. Ekkor odapördült Drusshoz. De Orastest nem tudják kivágni a farkas testéből, mivel ők ketten eggyé váltak már. Ha szét tudnák választani az egyiket a másiktól úgy, hogy ne vágjanak bele a húsba, akkor azt a fivéreknél is megtehették volna.

Másrészt viszont Orastest és a farkast mágikus úton növesztették egybe érvelt Skilgannon. Talán a mágia visszafordítható, de ezt csak akkor tudjuk meg, ha a fenevadat eljuttattuk a templomba.

A drenai tiszt körülnézett a kis csapaton, és észrevette a közelben, egy sziklán üldögélő Garianne-t.

Te még nem nyilatkoztál fogalmazott óvatosan, vigyázva, nehogy kérdést tegyen fel.

Szeretnénk újra találkozni Ustartével válaszolta a lány.

Ekkor Rabalyn felnyögött, mire Druss letérdelt mel é.

Hogy érzed magad, fiacskám?

Nem kapok levegőt az orromon át, és fáj.

Mert eltörött. Fel tudsz ál ni? Druss talpra segítette a fiút, aki először kissé még imbolygott, de azután kihúzta magát, majd körülnézett.

Legyűrtük őket?

Le bizony bólintott Csatabárdos. Ál j egyenesen és hajtsd hátra a fejed! Druss uj ai közé fogta a fiú deformálódott orrát, majd élesen megcsavarta. Hangos reccsenés hal atszott, mire az ifjú felkiáltott. Na, most már

egyenes veregette hátba Ezüst Gyilkos Rabalynt, aki erre felnyögött, megtántorodott, térdre zuhant és hányni kezdett.

Mindig jó látni finom kezed munkáját jegyezte meg Diagoras. És hogyan fogjuk el Orastest?

Megyek és felkutatom felelte Druss. Ti pedig megvártok.

Ostobaság lenne, ha egyedül indulnál neki, Csatabárdos mondta Skilgannon.

Lehetséges, de ha csoportosan megyünk, Orastes kitér előlünk. Szerintem énjének egy része még felismeri bennem a barátot, és talán képes leszek megértetni magam vele.

Ebben van ráció, de még mindig több fenevad kószál odakint. A többiek itt maradnak, de én veled tartok.

A drenai némán ál t és eltöprengett a naashani szavain, majd bólintott.

Akarod, hogy összevarrjam a hátsebed, mielőtt elindultok? tudakolta Diagoras.

Ne. A vér majd segít hozzám csalogatni Orastest.

Diagoras csak ennyit jegyzett meg szárazon:

Igazán remek terv.

Tizenhatodik fejezet

A fénylő hold magasan járt az égen, amikor a két harcos nekivágott a domboldalnak. Skilgannon tekintete Csatabárdosra tévedt: a férfi fáradtnak és nyúzottnak tűnt, szeme beesetten ült üregében. A naashani maga is fáradt volt, pedig csak feleannyi évet ért meg, mint a drenai.

Egy darabig némán baktattak, míg el nem érkeztek egy sziklakiszögel éshez, amely nem messze magasodott a barlangokkal átlyuggatott sziklafaltól.

Szerintem itt rejtőzhetnek szólalt meg Ezüst Gyilkos.

Be akarsz menni?

Várjunk egy kicsit, és lássuk, mi történik. Druss lerogyott az egyik sziklára és megdörgölte a szemét.

Skilgannon rápil antott.

Ez az Orastes sokat jelent neked?

Nem. Amikor megismertem Skelnnél, csak egy kövér fiú volt. Ott kedveltem meg, bár soha nem lett volna szabad katonának ál nia. Csodálkoztam, hogy túlélte a csatát, de hát a háború különös fenevad. Időnként elnyeli a legjobbakat, és életben hagyja a legrosszabbakat. Remek

harcosok küzdöttek Skelnnél, akiket virágkorukban vágtak le. De Orastesnek is elismeréssel adózom: megál ta a helyét.

Ennél többet senki sem kérhet.

Eszemben sincs ezt vitatni. A csata után csak néhányszor találkoztunk: az apja meghalt, és belőle Dros Purdol grófja lett. No, erre a szerepre sem volt alkalmas. Szegény Orastes! Szinte minden balul sült el, amibe belefogott.

Mindenki jó valamiben.

Igen, ez igaz. Orastesből remek apa lett, és imádta Elanint. Amikor együtt láttad őket, rögtön jobb kedvre derültél.

És a felesége?

Elhagyta a férjét. Szívesen mondanám, hogy rossz életű

nő volt, de inkább úgy sejtem, Orastes volt rossz férj.

Gyanítom, hogy a nő megbánta, amiért a gyerekét nem vitte magával, ezért hát elszökött vele, amikor Orastes távol volt Purdoltól, ami nyilván összetörhette a barátomat.

A sziklákon enyhe szel ő simított végig, Skilgannon pedig megérezte a bűzlő irha szagát. Drussnak igaza volt: a fenevadak a közelben jártak.

Szeme ide-oda cikázott egyik szikláról a másikra,

ébersége egy pil anatra sem lankadt, de letelepedett a csatabárdos mel é.

Szóval Orastes Tantriába jött, és segítséget kért az Öregasszonytól, aki elárulta őt. Mondd csak, miért nem ál tál bosszút a némberen?

Nem háborúzom nők el en, cimbora.

Pedig ők is képesek hihetetlen gonoszságokra.

Ez igaz, de már túl öreg vagyok, hogy megváltozzam.

Vasálarc pusztította el Orastest, ezért Vasálarc fog fizetni.

Szóval azt hiszed, hogy Orastes még mindig a lányát követi?

Igen, bár nem tudom, Orastesből mennyi maradt meg a bestiában. Valószínűleg azt sem tudja, miért tart Pelucid felé, de úgy hiszem, ezért van most itt. A gyerek jelentett számára mindent.

A két férfi elhal gatott, ahogy elmerültek gondolataikban. Az ég felhőtlen volt, a hold fényesen ragyogott a magasban.

Valami megmoccant a sziklák között, mire a Nappal Kardja azonnal Skilgannon kezében termett. A harcos lazított, amikor látta, hogy csak egy aprócska gyík surran be az árnyékba.

Miért vagy itt, cimbora? kérdezte Druss váratlanul.

Tudod, hogy miért. Azt remélem, hogy visszahozhatom a feleségemet halottaiból.

Úgy értem, miért vagy itt? Most, itt velem, ezen a helyen.

Lehet, hogy tévedtem Orastesszel kapcsolatban. Lehet, hogy több olyan lény van itt, mint amennyivel el tudunk bánni. Ez nem a te harcod. Skilgannon már éppen el akarta ütni a dolgot valami tréfával, amikor Druss ismét megszólalt. És ne legyél nyegle, cimbora! Komolyan kérdezem, amit kérdezek.

A kardmester felsóhajtott.

Azért, mert az apámra emlékeztetsz. Túl fiatal voltam még ahhoz, hogy mel ette legyek, amikor szüksége lett volna rám.

A halál mindig bűntudatot okoz ál t fel Csatabárdos. Jó emberismerő vagyok, Skilgannon. Elhiszed?

El.

Akkor higgy nekem, amikor azt mondom, hogy jobb ember vagy annál, mint amilyennek tartod magad. Az elkövetett gonoszságokat persze nem hozhatod helyre, csak annyit tehetsz, hogy eléred, soha többé ne ismétlődjenek meg.

És ezt hogyan tehetem meg?

Találj egy elvet, cimbora! Druss megmarkolta Snagát.

És most ideje belépnünk a barlangokba. Nem hiszem, hogy Orastes kijönne elénk.

Skilgannon rámeredt a legközelebbi bejáratra, amely leginkább egy eltátott szájra emlékeztette. Félelem simított rajta végig, mire előhúzta másik kardját is, és követte a sziklafal felé lépdelő Csatabárdost.

A barlangszáj kanyargós alagútban folytatódott: a holdfény néhány yardnyinál többet nem tudott megvilágítani a bent terjengő homályból. Druss lépett néhányat a sötétség felé.

Beljebb már több fény lesz. Az egész sziklafalat szinte átlyuggatják a barlangok, meg mindenféle nyílások.

Legalábbis reméljük lépett Skilgannon a drenai után a sötétbe.

Nem sokkal beljebb már az orrukig sem láttak: Druss óvatosan haladt, megtorpanva minden lépésnél. Az ál ati irha bűze itt még erősebb volt, és valahonnan elölről mély morgás csapott fel.

A naashani egyik kardját tokjába csúsztatta és vakon lépkedett tovább, szabad kezével Druss vál át markolva.

Előttük halvány derengés támadt, ahogy felülről besütött a hold, pászmája rézsút hul t alá. A két férfi lassan araszolt a derengés felé, és egy enyhe ívű kanyarhoz értek. Innen már

több, fentről besütő holdpászmát is láttak, amelyek a sziklahasadékokon át jutottak le.

Az alagút barlanggá szélesedett, amelynek kupolás tetejéről cseppkövek függtek alá.

Megpróbálhatnád a nevén szólítani javasolta Skilgannon.

Talán elméjének egy része még emlékszik rá.

Orastes! kiáltotta el magát Druss, és a dübörgő kiáltást visszaverték a sziklafalak. Én vagyok az, Druss! Gyere elő, barátom! Nem akarunk ártani neked!

Jobbról valami moccant, mire Skilgannon arra pördült. Egy lény tört elő az árnyak közül eltátott pofával. A naashani elugrott előle, és az aranyló Nappal Kardja széles, csil ámló ívet rajzolt a levegőbe. A penge belemetszett a teremtény vál ába, és áthasította a vaskos keresztcsontot, hogy azután a mel éből törjön elő. Azonban ez sem ál ította meg a szörnyeteg rohamát: az izmos test belecsapódott a kardmesterbe, és ledöntötte a lábáról. Snaga máris felfelé, majd lefelé lendült, és széthasította az eggyéforrt koponyáját. A fenevad lerogyott a barlang padlójára, Skilgannon pedig máris talpra gördült, előrántva az Éj el Kardját is. A halott bestiát sűrű fekete szőr fedte, de a naashani nem tudta, megkönnyebbüljön-e, hogy nem Orastes az, vagy inkább elkeseredjen. Ha Orastes lett volna, akkor legalább elhagyhatták volna ezt a komor kriptát.

Orastes! kiáltott ismét Druss. Gyere elő! Én vagyok az, Druss!

Újabb árnyék mozdult, Skilgannon pedig felkészült a támadásra. A hold megvilágította a hatalmas szürke fenevadat és irdatlan, izmoktól dagadó vál ait. A lény megál t az egyik cseppkő mel ett, és a két emberre meredt: aranyszínű szeme csil ogott a sötétben.

Azért jöttünk, hogy segítsünk, Orastes tette le a földre csatabárdját a drenai, és lépett egyet előre. A fenevad mélyen felmordult, mire a naashani megfeszítette minden izmát, készen a rohamra.

Druss, légy óvatos! figyelmeztette társa.

Tudjuk, hogy Elanint keresed folytatta Csatabárdos. A lány nevének hal atán a fenevad testén mintha reszketés söpört volna végig. Hatalmas fejét felszegte, és fülsiketítő

bömbölés tört elő a torkából. A kislány nincs messze innen: egy várba vitték. A lény hátrált néhány lépést, és a szeme összeszűkült: támadni készült.

Mondd újra a lány nevét, Druss! tanácsolta Skilgannon.

Elanin. A lányod Elanin. Figyelj rám, Orastes! Meg kel mentenünk Elanint! A bestia ismét elordította magát, és az Elátkozott már-már kezdte azt hinni, tényleg bánatot vél kihal ani üvöltéséből. Ekkor a lény rácsapott a cseppkőre

és darabokra zúzta, majd visszahátrált az árnyékok közé.

Druss még egy lépést eltávolodott a csatabárdjától.

Bízz bennem, Orastes! Tudjuk, hol a templom, ahol esetleg visszaadhatják az életedet. És azután velünk jöhetsz, hogy megmentsd Elanint.

A szürke fenevad felbömbölt és rohamra lendült. Vál ával fel ökte a drenait, aki elrepült a becsapódástól, majd máris Skilgannonra rontott, aki jobbra vetődött, átgördült a vál án, és talpon volt ismét. Kardjai felemelkedtek: akár Orastes az, akár nem, meg fogja ölni, ha nekitámad. De nem ez történt. Az eggyéforrt kirohant a sötétségbe: Csatabárdos követni akarta, de a naashani megál ította.

Druss, ne! Még egy hősnek is be kel ismernie, ha veszít.

A drenai egy pil anatig hal gatott, majd nagyot sóhajtott.

Orastes volt az. Most már biztosan tudom.

Megtettél minden tőled telhetőt.

De nem volt elég. Druss odalépett Snagához és a vál ára vette. És most menjünk inkább vissza a friss levegőre!

A következő két napban Ezüst Gyilkos tovább kereste Orastest a hegyek között, de ezúttal egyedül ment, míg a többiek Khalid kán falujában maradtak. Diagoras, aki konyított valamit a sebekhez, segített el átni a sérülteket. A fenevadak hét férfit és három nőt öltek meg, és további nyolcan sebesültek meg: ötnek harapás-vagy karomsebe volt, három másiknak pedig csontja tört. A nomádok kísérletet sem tettek a halott bestiák megnyúzására, ehelyett kivonszolták őket a táborhelyről, cserjéket szórtak rájuk és az egészet meggyújtották. A harmadik nap délelőttjén Khalid kán emberei nekiláttak lebontani a sátrakat.

Beljebb költözünk a hegységbe közölte a vezér Skilgannonnal. Ez a hely mostantól rossz ómennek számít.

Garianne ekkor érkezett vissza a faluba: vál án átvetve egy vadjuhot cipelt. A vadat a nők gondjaira bízta, majd besétált az árnyékba, és leheveredett a naashani mel é.

Mennünk kel közölte. Az Öregasszony szólott hozzánk.

Álmomban azt mondta, hogy közeleg az el enség.

Skilgannon a fiatal nőre pil antott, aki már ismét előrenézett, rezzenéstelen, merev arccal. Az Elátkozott mostanra megtanulta, hogy ne tegyen fel kérdéseket, így türelmesen várt.

A Vasálarccal tartó nadír sámán most már tud Vén

Bátyóról, és lovasokat küldött ki, hogy rajtaüssenek. Sok lovast küldött, akik holnap reggelre itt lesznek. Az Öregasszony azt mondja, hogy menjünk északnyugatnak, és hagyjuk sorsára Vén Bátyót.

Pedig az Öregasszony azt mondta Drussnak, hogy Vasálarcot holtan akarja látni válogatta meg szavait óvatosan a naashani. Ez

Vén Bátyó

küldetése. Most a vénasszony mégis beletörődik abba, hogy Csatabárdost megöljék, és így mi életben maradhassunk. Ez nagyon furcsa.

Nem tudjuk, hogy ő mit akar. Csak azt tudjuk, amit nekünk mondott.

Talán csak álmodtál, és nem is az Öregasszony jelent meg előtted.

Az Öregasszony volt. Ő így szól hozzánk, amikor távol vagyunk tőle.

Skilgannon hitt neki, de a banya tanácsában sem sok értelmet talált. Ha holtan akarja látni Vasálarcot, ahogy azt mondta, miért buzdítja a kis csapatot arra, hogy szétváljanak? A naashani nekidőlt a sziklafalnak, és behunyta a szemét. Az Öregasszony mindig is sötét talány volt: például Jianna segítségére sietett és gondoskodott

róla, hogy elszökhessen a fővárosból. A kardmester tudomása szerint azonban soha nem jött el az aranyért, amit a szolgálataiért kért. Lehet persze, hogy Jianna titokban fizette ki. Az Öregasszonyról szóló történeteket egyetlen dolog kötötte össze: az árulás. Ám Jianna kivétel volt. És vajon miért akarja a némber holtan látni Vasálarcot? Mit tett a férfi, amivel kivívta gyűlöletét? Nem voltak válaszai ezekre a kérdésekre, mert nem ál t rendelkezésére elegendő tudás. A némbernek a társasághoz intézett kérése, miszerint hagyják sorsára Drusst, azt jelentette, hogy a többieket életben akarja tudni.

De miért? A naashani bosszankodva nyitotta ki a szemét, és körbenézett a településen. Mostanra számos sátrat lebontottak és összegöngyöltek már, a nomádok csekély számú hátasál atukat pedig alaposan megpakolták.

Nem hagyom sorsára Drusst szólalt meg Skilgannon.

Örülünk közölte Garianne. Szeretjük Vén Bátyót.

A naashani továbbra is óvatosan fogalmazott.

De ha elmegyek, velem jöhetnél.

Igen, így teszek.

Úgy értem, azért jöhetnél, mert szeretsz.

Nem, nem szeretünk. Gyűlölünk. A lány a szavakat mindenféle megbánás vagy hevesség nélkül mondta.

Egyszerűen csak kimondta a szavakat. Skilgannonnak az a benyomása támadt, mintha a nő csupán a szélirány változásáról számolt volna be.

Azért maradsz velem, mert az Öregasszonynak szüksége van rád.

Nem akarunk tovább beszélgetni ál t fel könnyedén Garianne, és otthagyta a férfit.

A lány gyűlölete nem lepte meg: Elátkozottként gyűlöletet hintett szét három nép soraiban. Minden férfinak, nőnek és gyereknek, akit a katonái öltek meg, akadtak rokonai vagy barátai. Sokkal egyszerűbb volt gyűlölniük egyetlen hadvezért, mint egy roppant, de arctalan sereget. Hal otta ezt már korábban is. Utazása során egyszer szótlanul üldögélt egy kocsmában, amikor a közelben férfiak telepedtek le, akik a háborúról beszélgettek. Az Elátkozott megölte a fiamat ütötte meg egyszer csak a fülét a mondat, mire Skilgannon jobban odafigyelt, miről is esik szó. A beszélgetés folytatódott, ő pedig megtudta, hogy a fiút egy csetepatéban ölték meg, vagy húsz mérföldnyire attól a csatatértől, ahol a hadvezér ütközetet vívott.

Bármerre járt is, mindenütt találkozott emberekkel, akik az Elátkozott gonoszságáról beszéltek. Akadtak rettenetesen eltorzított történetek és kifejezetten komikusak is. Az egyik szerint Skilgannon lereszeltette fogait, hogy tűhegyesek legyenek, és emberhúst falt velük. A szeme vérvörösre változott, miután eladta lelkét egy démonnak. A mesék

pedig egyre csak dagadtak és dagadtak, míg végül mítosszá lettek. Ez volt az egyik oka annak, amiért nem ismerték fel utazása során. Ugyan ki gyanakodott volna egy zafírkék szemű, jóvágású ifjúra? És megtanulta, hogy az emberek szemében a gonosznak rút az arca.

Skilgannon sóhajtott egyet, és nyomorultul érezte magát.

Egy hónappal ezelőtt még novícius volt egy csendes közösségben, és sikerült maga mögött hagynia a háború és a halál napjait. Rájött, hogy nem vágyja már vissza ezeket a napokat, de azért halvány bánatot is érzett elmúlásuk felett. Megváltozik valami is, ha sikerül Dayant visszahozni az életbe? Kevésbé lesz bűntudata?

Skilgannon nem ismerte a választ.

Megérdemled az életet, Dayan mondta ki hangosan, és mint mindig, amikor Dayanra gondolt, felbukkant Jianna arca is. A naashani talpra szökkent.

Az Öregasszonynak igaza volt. Sorsára kel ene hagynia Drusst.

Skilgannon felbal agott a hegyoldalon, és besétált a tavat rejtő barlangba. Odabent hűvös volt, és jólesett egy kicsit úszni. Miután kimászott a vízből, letelepedett az egyik sziklára. Egész élete megváltozott azután, hogy Jiannával szeretkezett az erdőben. Csak annak a napnak élt, amikor a hercegnő visszaszerezheti trónusát. Most visszatekintve,

ostobának és naivnak látta magát. Azt hitte, hogy amint a lány biztonságba kerül, és a birodalom ismét az övé lesz, újra együtt lehetnek majd. Skilgannont nem érdekelte, hogy feleségül megy-e hozzá Jianna. Engedett az álmainak, és látta magát, mint a királynő szeretőjét, mint a királynő

kegyencét. És ennyi volt az egész. Il ékony álom.

Az igazság az volt, hogy a hercegnő még nála is jobban szerette a hatalmat már ha őt egyáltalán szerette valaha is. Ha az egész világ királynője válna belőle, akkor vágyódva tekintene a csil agokra, és arról álmodozna, hogy meghódítja az eget.

A nyers valóságra azon a napon ébredt rá, amikor legyőzték Bokramot. Skilgannon még mindig élesen emlékezett az utolsó csata előtti éjszakára és az őt gyötrő

félelemre. És ismét az Öregasszony volt az, aki tápot adott a rettegésnek. Egyszer csak megjelent a táborban, elhaladt az őrök és az őrszemek között, és belépett a királyné sátrába. A hadvezér volt odabent, valamint Jianna, Askelus és Malanek, és éppen a csata tervezett menetét tárgyalták.

Malanek a némber megjelenésekor azonnal talpra szökkent és tőrt rántott, de a hercegnő rászólt, hogy üljön vissza. Majd a jövendő uralkodó felál t, odasétált az Öregasszonyhoz, és kezet csókolt neki. Ahogy erre gondolt, Skilgannonnak még most is végigfutott a hideg a hátán. Azok a csodás ajkak valami visszataszítóhoz értek.

Üdvözöl ek köszöntötte Jianna a vénasszonyt. Foglalj

helyet!

Erre semmi szükség, kedvesem. Nem értek én a haditervekhez.

Akkor miért vagy itt? kérdezte Skilgannon nyersebben, mint ahogy szándékában ál t.

Természetesen azért, hogy minden jót kívánjak. Olvastam a rúnákat, és a holnap rosszat hoz Bokramnak. De lehet, hogy neked is, Olek. Tudtad, hogy Boranius látnokhoz fordult, aki csontokat vetett neki? A jövendölése szerint Boranius holnap meg fog ölni, de én úgy sejtem, szívesen meghalsz a királynődért, Olek.

Így igaz.

Boranius kardjai is hatalommal bírnak: az ősi pengéket még Bokram ajándékozta neki. A Vér és Tűz Kardjainak hívják őket, és szívesen megszereztem volna a pengéket magam is. A te kardjaidhoz használt mágia nagy része a Vér és Tűz pengéibe szőtt varázslatokon alapul. Ti ketten holnap találkozni fogtok a csatatéren. Én ennyit láttam.

És igaza van a látnoknak? kérdezte Jianna. Boranius diadalmaskodik? tette hozzá, mivel nem akart nyíltan beszélni Skilgannon haláláról.

Az Öregasszony megvonta a vál át.

Korábban igazat jósolt, de lehet, hogy most téved.

Akkor holnap hátul kel maradnod fordult a hercegnő az Elátkozotthoz. Nem akarlak elveszíteni, Olek.

A vénasszony erre elmosolyodott.

Ez megható, kedvesem, de attól tartok, ha Olek nem harcol holnap, akkor a csata elveszett.

Skilgannon ebben a pil anatban értette meg, hogy Jianna jobban szereti a hatalmat, mint őt. Látta, ahogy az arckifejezése megváltozik. A nő ránézett, várva, hogy mit mond a hadvezére.

Harcolni fogok jelentette ki Olek, mire a hercegnő

tessék-lássék tiltakozott, de ő látta a megkönnyebbülést a szemében.

Remek harc lesz! lelkendezett az Öregasszony, majd meghajolt Jianna felé, és távozott.

Le fogod győzni őt, Olek jelentette ki a leendő uralkodó.

Nincs senki, aki olyan jó lenne, mint te.

Skilgannon Malanekre pil antott, aki Boraniust is edzette.

Láttál mindkettőnket. Mit gondolsz?

A férfi láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

A harcban bármi megtörténhet, Olek. Az ember elbotolhat, vagy lehet, hogy fáradtabb, mint az el enfele. A kardja is eltörhet. Túl kicsi a különbség, hogy bármit is mondjak.

Hát egy cseppet sem tisztelsz, régi barátom?

Malanek láthatóan megdöbbent.

Dehogynem tisztel ek.

Akkor ne köntörfalazz, hanem azt mondd, amit gondolsz!

A kardmester vett egy nagy levegőt.

Nem hiszem, hogy le tudnád győzni őt, Olek. Van valami embertelen Boraniusban. Hihetetlen ereje és súlyos izomzata le kel ene, hogy lassítsa, de mégsem így van.

Ördöngösen gyors, és elképesztően félelmetes. Meg kel ene fogadnod a királynő tanácsát, és hátra kel ene maradnod. Az Öregasszony téved: nélküled is tudunk győzni.

Másnap reggel a félelem megülte a lelkét, pedig álmai már-már beteljesültek. A királynő ma visszaszerzi atyja trónját, ő pedig ismét karjába zárhatja szerelmét. Ám egy látnok azt jósolta, hogy Boranius megöli: a gondolattól megborzongott.

Skilgannon a csata tetőpontján látta meg Boraniust, aki gyalogosan küzdött: kardja jobbra-balra sújtott, és az emberek csak úgy hul ottak előtte. Az idő ekkor zárványba dermedt egyetlen pil anatra: összes ösztöne azt súgta, hogy kerülje el a férfit, akit már úgyis körülvettek a katonák, és előbb-utóbb majd leterítik. Hadd intézzék el ők! És akkor szabad lesz!

A gyávák sosem szabadok suttogta maga elé, és megsarkantyúzva lovát, el ensége felé vágtatott. Leugrott a nyeregből, és ráordított katonáira, hogy húzódjanak hátra.

Azok szétváltak, az Elátkozott pedig belenézhetett Boranius szemébe. Az aranyhajú harcos rávigyorgott.

Újra eljöttél hát, hogy megmérkőzzünk, Olek? Légy óvatos! Ezúttal nem sérült a bokám.

Skilgannon előhúzta kardjait, mire el enfele felnevetett.

Bájosak, de tudod, csak másolatok. Az eredetit én tartom a kezemben emelte fel a Vér és Tűz Kardjait. Gyere hát, Olek! Nagyon lassan váglak apró darabokra. Úgy, ahogy a barátaidat öltem meg. Ó, hal anod kel ett volna, ahogy sikítoztak és könyörögtek!

Ne csak beszélj! Mutass is valamit!

Boranius szemkápráztató sebességgel támadott, és Malanek hiába figyelmeztette Skilgannont a másik elképesztő gyorsaságára, mégis meglepődött. A hadvezér

kétségbeesetten hárított, ide-oda hajladozott és szökel t. Az első pil anattól fogva tudta, hogy el enfele jobb kardforgató nála, és a látnok igazat mondott. De harcolt tovább, folytonosan mozgott és parírozott, miközben a Tűz és Vér Kardjai csil ogó hálót szőve keresték a rést, hogy a húsába marjanak.

A küzdelmet figyelő katonák közül sokan látták, hogy vezérük sorsa megpecsételődött, ezért egyikük elhajította lándzsáját, amelyik a jobb vál án találta Boraniust, meglepve ezzel a férfit. Skilgannon azonnal támadott, és az Éj el Kardja sistergő ívben zúdult a szőke harcos torka felé.

A lázadó hátravetette magát, de penge így is arcon találta és felhasította a száját és az orrát. A Nappal Kardja belemélyedt Boranius mel ébe, aki a földre zuhant.

A hadvezért hihetetlen megkönnyebbülés árasztotta el, de ekkor az el enséges lovasság el entámadásba lendült, mire az Elátkozott parancsot adott katonáinak az átcsoportosításra, és a lovához rohant. A csata egy órán belül véget ért. Bokram meghalt, fejét lándzsára tűzték, életben maradt katonái pedig a völgyön át menekültek.

Ez lehetett volna az Elátkozott legnagyobb diadalának napja. Bosszút ál t Greavasért, Sperianért és Molaire-ért.

Sikerült Jiannát visszahelyeznie az őt megil ető helyre.

Mégsem vett részt az aznap éj el rendezett ünnepi lakomán.

A királynő a menekülő csapatok szétverésére küldte, és

ahogy később megtudta, azon az éj elen Jianna egy másik hadvezérrel bújt ágyba: Peshel Bar herceggel, akinek lovassága a jobbszárnyon küzdött, és akinek hatalma révén a hercegnő fel tudta ál ítani seregét.

És később Jianna ugyanezt a Peshel Bart gyilkoltatta meg.

Skilgannon felál t a tavacska mel ől, felöltözött és kisétált a friss levegőre. A nomádok csapata mostanra már jócskán bent járt a hegyek között. Khalid kán azonban még nem ment el, és éppen a visszatért Druss-szal beszélgetett.

Skilgannon lebal agott hozzájuk.

A kán átölelte a csatabárdost, majd megfordult és távozott.

Diagoras, Rabalyn, Garianne és az ikrek a közelben várakoztak. A naashani odalépett Ezüst Gyilkoshoz.

Beszéltél Garianne-nal?

Druss bólintott. Arca elszürkült a kimerültségtől: már napok óta nem aludt.

Nadír harcosok jönnek. A lány elmondta, hogy az Öregasszony azt javasolta, menjetek tovább. Jó tanács, cimbora.

Az életemet nem az ő tanácsai szerint élem. Tudjuk, melyik irányból jönnek, úgyhogy kilovagolok és körülnézek.

Megkeresem a megfelelő csatateret.

Csatabárdos elvigyorodott.

A lány azt mondja, olyan harmincan lehetnek. Az a terved, hogy támadsz?

Az a tervem, hogy győzök. Skilgannon Khalid kán után eredt és kikérdezte a vén nomádot az északnyugatra vezető utakról és szorosokról, meg a vízlelő- és táborhelyekről, amelyeket a nadírok felkereshetnek errefelé jövet. Egy darabig beszélgettek, majd Skilgannon heréltje nyergébe szál t, és közölte társaival, hogy kövessék a nomád vezért az innen nyolc mérföldre, északnyugatra felvert táborba.

Ott találkozunk még ma közölte végezetül.

És el ovagolt a dombok felé.

Az Elátkozott megfogadta Khalid kán útbaigazítását, és az északra vezető hegyi ösvényeken lovagolt, egyenletesen kapaszkodva egyre feljebb. A nyílt terepen pokoli forróság uralkodott, az árnyékban pedig a levegő sűrű volt és álmosító. A naashaninak nehezére esett összpontosítania, és küszködve igyekezett ébren maradni, de azért lovagolt tovább, és rátért arra az ösvényre, amely a környező

hegyek fölé magasodó meredek csúcsra tartott. Innen

kezdve a vidék hirtelen lejtett északnyugat felé, a kis túlzással hegyi útnak nevezhető ösvény pedig nagy kanyarokat leírva kígyózott a hegyoldalban lefelé.

Skilgannon a csúcson leszál t a lováról, és körülnézett, felidézve magában mindazt, amit a nomád vezér mondott a vidékről, miközben rögzítette agyában a látottakat.

Messze alant látta az utat, amely kibukkant a sík vidékre, hogy azután ismét felfelé kapaszkodjon, ide-oda kanyarogva és tekeregve a csipkézett, poros dombokon.

Imitt-amott göcsörtös facsoportok ál tak, de túl ritkásak voltak ahhoz, hogy fedezéket nyújtsanak, vagy vissza lehessen vonulni oda. Az egykori hadvezér ismét nyeregbe ült, és haladt tovább, rejtekhelyet vagy védhető ál ásokat keresve: valami olyasmit, ahonnan meglepetésszerűen támadhatnának. Több ilyet is látott, de egyik sem volt megfelelő még távolról sem , egy olyan csekély létszámú csapatnak, mint az övék. Csak saját maga, Druss, Diagoras, Garianne és az ikrek harci képességeire támaszkodhatott. Bár lehet, hogy Khalid kán is úgy dönt, mel ettük harcol, de erre nem építhetett. Rabalyn, a fiú túl fiatal és tapasztalatlan volt, és bármelyik nadír harcos levágta volna egy szempil antás alatt. Szóval hatan lesznek harminc el en: öt jut mindegyikükre. Druss és az ikrek gyalogosan fognak küzdeni, míg a nadírok lóháton, és valószínűleg lesznek náluk íjak is. Lehet, hogy Garianne halálos azzal a kicsi számszeríj al, de az összecsapás első

pil anataiban az csak két el enségre elég, és nem hatra.

Vagyis a lánynak biztonságos helyre kel jutnia, ahol

újratöltheti nyílpuskáját.

Skilgannon mindezt elraktározta a fejében, miközben lovagolt tovább, és nemcsak a közvetlen környéket fürkészte, hanem a távoli utakat is, hátha megpil antja a nadírokat. Ha reggelre az ő táborhelyükre érnek, akkor feltehetőleg éjszakára letáboroznak és megpihennek a támadás előtt. Valószínűtlennek tűnt, hogy egész nap és egész éjszaka lovagoljanak, mielőtt rárontanának egy olyan emberre, mint Druss. Viszont nem is volt lehetetlen.

A naashani még sosem harcolt nadírok el en, de akárcsak a legtöbb hivatásos katona, ő is tanulmányozta a nomád nép történelmét. A csiatcék leszármazottai vándorló életmódot folytattak, és Észak-Gothir hatalmas sztyeppéin éltek. A harcias és vérszomjas nadírok nem jelentettek veszélyt az olyan civilizációkra, mint amilyen a gothirok vagy a délebbre élő gazdagabb népek tudhattak magukénak, aminek az volt az oka, hogy ál andóan egymás között háborúztak, és ősrégi vérviszályokat vívtak, ami nemzedékről nemzedékre szívta el a törzsek erejét. Főleg lóhátról harcoltak: hátasaik kicsi, de szívós sztyeppi pónik voltak. Leginkább az íjat kedvelték, közelharcban pedig rövid kardokat vagy hosszú késeket forgattak. Könnyű

vértet viseltek keményített bőrmel vértet, szőrmével szegett sisakot, amely néha vasból, de általában bőrből vagy fából készült , így gyorsan tudtak mozogni. A nadírok páratlan dühvel küzdöttek, és az a hír járta róluk, hogy nem félik a halált, mert hitük szerint az istenek a harcosokat

hatalmas gazdagsággal és számos feleséggel ajándékozzák meg következő életükben.

Skilgannon keresett egy rejtekhelyet hátasának, majd kióvakodott egy magas gerinc szélére és onnan figyelte az utat. A nap most már lenyugvóban volt, és az el enség még mindig nem mutatkozott. A kardmester várt, és hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak. Nem is olyan régen még húszezer katonának parancsolt: íjászoknak, kopjásoknak, lándzsásoknak, gyalogosoknak, most pedig öt harcosa van mindössze. Druss miatt nem aggódott: ha elég közel kerül az el enséghez, iszonyú mészárlást visz végbe közöttük.

Diagoras? Kemény, képzett és bátor, de el tud vajon bánni öt harcedzett nadírral? Skilgannon kételkedett benne.

Azután ott voltak az ikrek, akik jó emberek voltak, de az igazat megval va, semmi különlegeset nem nyújtottak a harcban. Ádázul fognak harcolni, és talán két el enséget számolhat mindegyikükre. Feltéve, ha elég közel tudnak kerülni a nadírokhoz. Garianne-t már nehezebb volt megítélnie, de Skilgannon ösztöne azt súgta, hogy a nő

halálos el enfélnek bizonyul majd.

Ekkor északnyugat felől porfelhőt pil antott meg.

Leárnyékolta szemét a balján lenyugvó nap sugarai elől, és a messzeséget fürkészte: a hegyoldalban egy csapat lovas ügetett lefelé. Tekintete balra vil ant, és meglelte a fűrészes peremű sziklákat, amelyek között Khalid kán szerint vizet lehetett találni. Vajon a nadírok is tudnak róla? Az oszlop lelassított, amikor a sziklák közelébe ért. Két lovas kivált

közülük, és kilovagolt Skilgannon látómezejéből.

Kisvártatva ismét felbukkantak, mire a menetoszlop tagjai leszál tak a nyeregből, és pónijaikat kantárszáron vezették a sziklák közé.

Skilgannon huszonhét embert számolt.

Visszaosont a gerincről, majd felegyenesedett és kipányvázott lovához baktatott.

Leszál t a szürkület, a naashani pedig hátát egy sziklának vetve leült, és jó félórát szendergett, majd felnyergelte a heréltet, és nekivágott a sivatagos síkságra vezető lejtőnek, lassan ügetve a távoli oázis és a nadírok tábora felé.

Hatfős csapatával kevés lehetőség ál t előtte.

Visszavonulhattak és megpróbálhatták volna elkerülni az el enséget, ezzel azonban csak az elkerülhetetlent késleltették volna, vagy harcolhattak. A nyers valóság azonban az volt, hogy ha harcba bocsátkoznak egy közel harmincfős nadír csapattal, akkor a nadírok győznek.

Skilgannon hírnevét nemcsak azzal vívta ki, hogy remekül bánt a pengével, hanem azzal is, hogy kiváló hadvezérnek bizonyult. Éles eszű volt, aki ösztönösen ráérzett a legjobb taktikára. Az el enséges alakzatok gyenge pontjait már-már legendás szimattal ismerte fel. Ebben a helyzetben azonban kevés lehetőség ál t a rendelkezésére, hogy ezt a képességét kamatoztathassa.

Lovagolt tovább, és közben azon töprengett, vajon a nadírok kiküldenek-e felderítőket az el enség kikémlelésére? Valószínűtlennek tűnt, de azért igyekezett a legsíkabb terepen haladni, és ahol csak lehetett, a magas bozótosok takarásában lovagolt. A sziklákhoz vezető úton, jó kétszáz yarddal előtte egy kisebb fenyőcsoport húzódott.

Itt megál t, leszál t a lováról, és kipányvázta az ál atot. Ekkor érezte meg a fa füstjét a levegőben: tehát a nadírok tüzet raktak. Skilgannon leguggolt és lehunyta szemét, megtisztítva gondolatait. Kisvártatva már érezte is a sülő

hús il atát.

Felál t, és odaosont a sziklákhoz, majd nesztelenül a nadír tábor fölé mászott. A nomádok két tüzet gyújtottak: mindegyik körül tucatnyian üldögéltek, vagyis hárman hiányoztak. Skilgannon várt. Hamarosan egy újabb férfi lépett ki a sziklák árnyékából, majd kisvártatva előbukkant még egy. Ez a férfi meztelenül lépkedett, ruháit kezében vitte, amiből Skilgannon gyanította, hogy úszni volt.

De hol lehet a harmadik?

Talán éppen most kúszik Skilgannon leshelye felé?

Nem kel ett sokáig várnia a válaszra. A sziklákkal ölelt tavacskából felbukkant az utolsó férfi is, akit társai trágár kifejezésekkel il ettek. A férfi gyorsan felöltözött és odabal agott a tűzhöz.

Most már mind a huszonhét nadírt látta, így Skilgannon kényelmesen elhelyezkedett és várt.

Egy óra telt el. A nadírok közül egyesek evés után elnyúltak a földön, és álomba merültek. Mások kört formáltak és uj csontokkal játszottak valami szerencsejátékot. Mindez rengeteget elárult Skilgannonnak. Őrszemeket nem ál ítottak, ami azt jelentette, hogy biztosra vették, nem fenyegeti őket veszély. Miért is gondolták volna másként?

Legrosszabb esetben is néhány utazót kerestek, legjobb esetben pedig csak egyetlen öregedő csatabárdossal kel ett elbánniuk. Miért is aggódtak volna? Skilgannon tudta, mennyire létfontosságú, hogy a harcosok magabiztosak legyenek, hiszen csak a magabiztosak aratnak győzelmet. A jó vezér azonban ügyel a magabiztosság és az önteltség közti hajszálvékony határra is. Az öntelt sereg mindig magában hordozza saját pusztulásának magvait. Legyőzésüknek titka abban rejlett, hogy táplálni kel ett ezeket a magokat, elhintve a kétely és a félelem csíráit.

Most már tudta, mit kel tennie.

De ez egyben zavarta is, mert tudta, milyen nagy kockázatot vál al, és hogy túlélési esélyei milyen csekélyek.

Még egy órán át töprengett más stratégiákon, de egyetlen olyat sem talált, ami ilyen nagy előnnyel kecsegtetett.

Miután minden lehetőséget kimerített, nekiál t felkészülni: szótlanul ült, lehunyta a szemét, és átengedte magát a

máshol il úziójának. A félelem és a feszültség kilúgozódott belőle. Ekkor felál t, előhúzta mindkét kardját, majd lefelé indult a sziklákon.

A nadírok egy őrszemet mégiscsak ál ítottak az oázis bejáratához, aki fának vetett háttal üldögélt a földön, feje a mel ére bukott. Skilgannon perceken át térdelt az árnyékban, figyelve a férfit, aki azonban meg sem moccant: láthatóan elaludt. A kardmester felemelkedett rejtekhelyéről és osonni kezdett felé. Bal keze befogta a nadír száját, az Éj el Kardja pedig átmetszette a torkát. Vér tört elő a sebből, a férfi egyet rángott, majd meghalt.

A naashani besétált a tábor közepére, ahol kivárt egy pil anatot, és nagy levegőt vett

Ébredjetek! bődült el, mire emberek hengeredtek elő

takaróikból és kászálódtak talpra, álmosságtól csipás szemmel. Skilgannon egyet lépett az első felé, és a Nappal Kardja átmetszette a férfi nyakát, lefejezve a nadírt. A másodikat kibelezte, amikor megpördült és az Éj el Kardja beledöfött a nomád hasába. A nadírok ekkor a fegyvereik után kaptak: többen kardot markoltak fel és megrohanták támadójukat. Skilgannon elébük ugrott, hárított és blokkolt.

Az Éj el Kardja átvágta egyikük légcsövét, és a férfi rázuhant társaira. Azután a naashani máris közöttük termett, kardjai húsba vágtak, csontot törtek.

A nomádok meghátráltak dühe elől, mire a kardmester

sarkon pördült, és arrafelé rohant, ahol a nadírok kipányvázták pónijaikat. Újabb harcos rohant rá, de Skilgannon lebukott a hatalmas vágás elől, átgördült a vál án, és már futott is tovább. A pónik két sorban voltak kikötve, és mindegyik sort egy pányvázó kötélhez kötötték.

A férfi pengéjével átmetszette az egyik kötelet, és még időben pördült vissza, hogy hárítson egy döfést. Riposztja nyomán a Nappal Kardja belemélyedt el enfele mel ébe. A nadír pónik nyerítettek, ágaskodtak és zavarodottan tébláboltak. Skilgannon visszafelé mozdult, kardja átmetszette a másik pányvázó kötelet is, majd az idegesen forgolódó lovak között nyomakodott át.

Tokjába csúsztatta egyik kardját, és farkasüvöltést hal atott: ez már túl sok volt még a legnyugodtabb póniknak is. A körülöttük támadt hirtelen mozgás, és a vér szaga megrémítette őket, a vadál ati üvöltéstől pedig szanaszét szaladtak. A Skilgannon felé törtető nadír harcosok most már inkább az ál atok útját próbálták meg elál ni. Az Elátkozott megragadta a mel ette elvágtató egyik ló sörényét, és a hátára pattant. Nyílvessző süvített el az arca mel ett. A naashani ismét felüvöltött, kardjával rácsapott a póni tomporára, és átvágtatott a táborhelyen. Két másik nyíl suhant el mel ette, majd a harmadik belefúródott az ál at marjába, amitől az megbotlott, de nem esett el, és követte a többieket a sivatagos síkságra.

Skilgannon kipányvázott lovához vágtatott, leugrott a póniról, felpattant heréltje nyergébe, és megfordította: látta,

hogy nadír harcosok rohannak felé a sziklák felől.

Gyertek el hozzám ma, gyermekeim! kiáltott oda nekik.

Akkor majd újra táncolunk!

Vágtába ugratta lovát, és maga mögött hagyta az őrjöngő

nomádokat.

Szerencséje volt, de így is csalódottságot érzett. Remélte, hogy legalább hetet megölhet közülük, javítva az esélyeiken, de csak öttel, legfeljebb hattal végzett. Többen megsebesültek ugyan, de sebeiket össze lehet varrni, és a kardmester kételkedett benne, hogy a sérülések távol tartanák őket a harctól. Délkelet felé tartott, és a pónikat továbbterelte, el a szikláktól, egyre messzebb és messzebb lovasaiktól. Több ló még mindig fel volt nyergelve, a nyergekről pedig szaruíjak és nyilakkal teli tegezek függtek. Skilgannon odalovagolt ezekhez a hátasokhoz, leemelte róluk a fegyvereket és rákötötte azokat a nyeregkápájára. Azután sorsukra hagyta a pónikat, és elindult a tekergőző hegyi út felé, arra, ahol a többiek vártak rá.

A nadírok keménynek és gyorsnak bizonyultak. Sokkal inkább ál atok, mint emberek módjára ébredtek fel.

Azonnal éberek voltak, ami meglepte a naashanit.

Remélte, hogy többet levághat közülük, amíg azok még az alvástól bódultan támolyognak ide-oda.

Skilgannon szeme még mindig a vidéket fürkészte, és a következő támadást tervezgette.

Már csak egyetlen fontos kérdés maradt hátra: mekkora veszteséget kel a nadíroknak elszenvedniük ahhoz, hogy visszavonuljanak a harcból? Legfeljebb huszonketten maradhattak: mennyit kel neki és a társainak megölniük?

Még tízet? Tizenötöt?

Ekkor megpil antotta Drusst és a többieket, akik egy széles útelágazásban várakoztak. Skilgannon leszál t a nyeregből, és odalépett Csatabárdoshoz, aki így szólt: Vérzel, cimbora.

A sziklafal egyik bemélyedésében Diagoras letérdelt Skilgannon mögé, és bevarrta a férfi hátán a sebet. A holdfény rásütött a kék-arany sas tetoválásra, amelynek széttárt szárnyai a férfi lapockái fölé nyúltak. A fiatalember testén régi sebek látszódtak: akadtak cakkosak, de szép tiszta, egyenes ívűek is. Számszeríj és nyílvesszők ütötte hegeket is lehetett látni. Diagoras az utolsó öltéssel is végzett, csomót kötött a cérnára, majd tőrével átmetszette.

A naashani köszönetet mondott neki, és belebújt ingébe, majd uj atlan zekéjébe.

Diagoras visszapakolta a félhold alakú tűt és a megmaradt cérnát az erszényébe, és letelepedett a földre, hogy meghal gassa Skilgannon tervét. A kardmester keveset beszélt a nadírokkal folytatott harcról, mindössze annyit mondott, hogy betört a táborukba és megölt ötöt. Mindezt mindenféle drámaiságot nélkülözve, csaknem közönyösen tette. A drenai tisztet ez lenyűgözte: korábban még sosem harcolt nadírokkal, de ismert olyanokat, akik igen. A nomádok vérszomjas és brutális, mindenki által félt el enségnek számítottak. A naashani megkérdezte Drusst, hogy tud-e valamit arról, mennyi embert kel veszíteniük a nadíroknak ahhoz, hogy visszavonuljanak. A vén harcos erre megvonta a vál át.

Az attól függ. Ha a vezérük bátor, akkor mindet meg kel ölnünk. Ha nem

akkor tíz vagy tizenkét halott meggyőzi őket, hogy érdemesebb visszavonulniuk. Nehéz ezt megmondani a nadír harcosoknál. Lehet, hogy az erődbeli főnökük kedélyes ember, aki végez a túlélőkkel, ha azok kudarcot val ottak.

Akkor úgy kel terveznünk, hogy mindet meg kel ölnünk vonta le a következtetést Skilgannon.

Diagoras visszanyelte gúnyos megjegyzését, és hal gatott.

Tekintete a többiekre vándorolt: az ikrek nagyon figyeltek, bár az együgyű arcán értetlen kifejezés ült. Láthatóan

fogalma sem volt róla, miről beszélnek. Garianne-t láthatóan a legkevésbé sem aggasztotta, hogy húsz nadírt kel legyűrniük, de hát mindig is egy elvarázsolt lány volt, és kicsit bolond. Rabalyn hátát a sziklafalnak vetve ült rémültnek, de egyben elszántnak is látszott.

Skilgannon körvonalazta a stratégiát, amely első pil antásra elképesztően egyszerűnek tűnt, de a hadászati ismereteire mindig is büszke Diagorasnak mégsem jutott eszébe. Ami nem csoda, hiszen kevesek gondoltak volna rá. A naashani ezután megtudakolta, vannak-e kérdéseik. Druss feltett néhányat, Jared pedig egyet. Mindkettejüket az időzítés aggasztotta: a kardmester kérdően nézett Diagorasra, aki azonban tagadólag rázta a fejét, jelezve, nincs kérdése.

Az idő nem volt alkalmas arra, hogy rámutasson, nincs tervük a visszavonulásra, és nincs menekülési útvonaluk, ami mindig is természetes velejárója és egyben veszélye is volt az ilyen káprázatosan egyszerű stratégiáknak.

Győzelem vagy halál nem létezett középút. Nem voltak biztonságos kapaszkodók.

Skilgannon odalépett, ahova a vizestömlőt ál ították, és jóízűen kortyolt belőle, majd átnyújtotta Drussnak, és kisétált az útra. Diagoras követte.

Köszönöm, hogy nem mondtál semmit odabent kezdte a naashani.

Jó a terv nézett le a drenai a völgybe vezető szédítő

szakadékba, és lépett egyet hátra. De tudod, hogy Egel generális mit mondott egykor a tervekről?

Csak addig élnek, amíg a csata kezdetét nem veszi.

Diagoras elmosolyodott.

Tanulmányoztad a drenai történelmet?

A hadtörténelmet pontosított Skilgannon. Valóban rengeteg minden balul sülhet el, de még ha minden jól alakul is, valószínűleg akkor is lesznek veszteségeink.

Diagoras hirtelen elnevette magát, mire a kardmester furcsál va mérte végig.

Mi olyan mulatságos?

Hát nem nyilvánvaló? Erőink felét egy eszelős nő, egy együgyű, és egy képzetlen fiú adja, és mi arról beszélgetünk, hogy mi az, ami esetleg balul sülhet el.

Skilgannon mondani akart valamit, de azután ő is elnevette magát.

Druss bal agott oda hozzájuk.

Miről beszélgettek?

A háborúból fakadó ostobaságról felelte a drenai tiszt.

Diagoras úgy véli, hogy csapatunk korántsem olyan jó, mint amilyennek lennie kel ene közölte Skilgannon.

Ez igaz bólintott Csatabárdos , de csak azzal harcolhatsz, amid van. Láttam már Garianne-t és az ikreket küzdeni: nem hagynak pácban minket. A fiú pedig bátor, és ennél többet nem kérhetünk.

Ez is igaz vigyorodott el a tiszt. De nem is miattuk aggódunk, hanem miattad. Légy őszinte, Druss: kicsit öreg és kövér vagy már ahhoz, hogy a hozzánk hasonló ifjú és izmos harcosok sok hasznodat vehessék.

Druss lépett egyet, mire Diagoras alól kiszaladt a föld.

Megpróbált kiszabadulni, de a csatabárdos máris a feje fölé emelte, majd megragadta a bokájánál fogva, és lefelé lódította, mire az ifjabb drenai azon kapta magát, hogy fej el lefelé lóg a hatszáz láb mély szakadék fölött. Elfordította a fejét, és felnézett. Csatabárdos kinyújtott karral ál t a hasadék szélén, és bokájánál fogva lógatta le a katonát.

Ugyan, Druss, nem kel mérgelődnöd!

Ó, nem mérgelődöm én közölte nyájasan Ezüst Gyilkos.

Csak tudod, mi öregek néha rosszul hal unk, és te a seggedből beszéltél, én meg nem értettem, hogy mit mondasz. Most viszont, hogy a segged került a szád helyére, sokkal könnyebb lesz már nekem. Szóval beszélj!

Éppen azt mondtam Skilgannonnak, hogy micsoda megtiszteltetés együtt utazni egy olyan hírneves emberrel, mint amilyen te vagy.

Druss hátralépett és leengedte a földre Diagorast, aki nagyot fújt megkönnyebbülésében, majd talpra kecmergett.

Attól tartok, nincs valami nagy humorérzéked, vén csataló.

Nem mondanám, hiszen annyira nevettem, hogy majdnem leejtettelek.

A drenai mondani akart valamit, de ekkor tekintete a csatabárdos arcára tévedt. A holdfényben jól látta, hogy izzadtság lepi el Druss homlokát, és a férfi nehézkesen kapkodja a levegőt.

Jól vagy, barátom?

Csak fáradt vagyok. Nehezebb vagy, mint amennyinek látszol. Ezzel otthagyta a két harcost, és visszatért a többiekhez.

Diagoras észrevette, hogy Csatabárdos menet közben a bal alkarját nyomkodja. Skilgannon odalépett a tiszt mel é.

Mi az, ami aggaszt? tudakolta a naashani.

Mintha Druss nem lenne önmaga. Skelnnél pirospozsgás volt az arca, de az elmúlt néhány napban mintha tíz évet

öregedett volna. A bőre hamuszürke.

Már öregember: lehet, hogy erős, de fél évszázadot ért meg. A dombokon való utazgatás, meg a vérvadakkal folytatott küzdelem mindenkinek kiszívná az erejét.

Valószínűleg igazad van: senki sem dacolhat az idővel.

Mikor foglaljuk el a helyünket?

Egy óra múlva. Legfeljebb.

Druss leheveredett a párkányon, és úgy tűnt, elaludt.

Diagoras és Skilgannon lej ebb sétáltak az úton. Imitt-amott hasadékok nyíltak a sziklafalban: akadtak sekélyek és akadtak mélyek. Az út egy ponton összeszűkült, majd ismét kiszélesedett. Balra meredek sziklafal nyúlt a magasba, jobbra félelmetes szakadék ásított. A drenai körbenézett a tájon és megborzongott.

A nagy magasságoktól mindig ideges leszek val otta be.

Magam sem rajongok értük, de ebben a helyzetben a terep a mi előnyünkre szolgál. És szükségünk van minden előnyre, amit csak megragadhatunk.

A nadírokról az a hír járja, hogy kiváló lovasok.

Szükségük is lesz a lovaglótudományukra felelte Skilgannon vészjóslóan.

Még egy darabig beszélgettek a tervről, majd ahogy az a harcosok szokása, békésebb napokra terelték a szót.

Diagoras arról a nagynénjéről beszélt, aki egy bordélyházat üzemeltetett.

Gyönyörű nő volt. Gyerekként nem volt kedvesebb elfoglaltságom, mint kiszökni a városba, és nála tölteni a napom. A családom sosem beszélt róla, kivéve az apámat, aki éktelen dühbe gurult, amikor rájött, hogy meg szoktam látogatni. Nem tudom, mi bőszítette jobban: az, hogy a nénikém egy lotyó volt, vagy az, hogy gazdagabb volt, mint a család összes többi tagja.

Miért lett belőle ringyó? érdeklődött Skilgannon. Ha jól sejtem, előkelő családból származol.

Igazából nem tudom, hogy miért. Fiatal korában volt valami botránya, amiért megalázták és Drenanba küldték, mire ő elszökött. Ez még a születésem előtt történt. Évekkel később bukkant fel újra, gazdagon, és vett egy házat a város peremén. Fantasztikus ház volt: a nénikém építészeket és kertészeket bérelt, akik palotává alakították.

A kert valóságos csoda volt: tavacskák és szökőkutak, meg bokrokból és fákból ál ó szobák. És neki voltak a leggyönyörűbb lányai sóhajtott fel Diagoras.

Mindenhonnan jöttek: Ventriából, Mashrapurból, Panthiából. Még két, sötét szemű és elefántcsont fehér bőrű csiatce lány is dolgozott ott. Az a hely maga volt a paradicsom, és időnként még mindig álmodom róla.

Még mindig a nagynénéd a tulajdonos?

Már nem. Néhány évvel ezelőtt elvitte a láz, nem sokkal Skeln után. De még a halála is botrányt kavart. A nénikém legközelebbi barátnője egy bizonyos Magatha volt, aki Ventriából jött, és a nagynénémhez hasonlóan ő is ribanc volt. Öngyilkosságot követett el ugyanazon a napon, amikor a nénikém meghalt. Magasságos egek, ez aztán alaposan felkavarta az előkelő társaságot!

És a bordélyház bezárt?

Ó, nem! A nénikém rám hagyta minden vagyonával egyetemben. Én kineveztem az élére az egyik nőt, aki most a házat vezeti.

Ez nyilván örömmel tölti el apádat.

Diagoras felnevetett.

Szinte a város összes férfiját örömmel tölti el! Büszkén mondhatom, hogy a ház egész dél legjobb bordélya.

Közeledett a pirkadat. Skilgannon keletre nézett.

Itt az idő.

Tizenhetedik fejezet

Rabalyn az éjszakát pánikba esve töltötte. Némán üldögélt, miközben a többiek a másnapi harcról beszélgettek. A keze remegett, így szorosan összekulcsolta, nehogy Druss észrevegye, mennyire rémült. A bestiák váratlanul rontottak a nomád táborra, és ő jól reagált: Csatabárdos még meg is dicsérte bátorságáért. Most azonban, miközben arra vártak, hogy megtámadják őket, érezte, hogy a gyomra felkavarodik. Nézte a párkányon tréfálkozó Skilgannont és Diagorast, majd látta, amint Ezüst Gyilkos felkapja a rúgkapáló drenai tisztet, és kilendíti a szakadék fölé. Ők nem féltek.

Rabalyn nem értett a hadi taktikákhoz, de figyelmesen hal gatta a támadás tervét felvázoló Lámpás testvért, és ez a terv kockázatosnak tűnt. Ő és Garianne nyilakat lődöz majd a lovasokra az út fölé magasodó sziklahalom fedezékéből. Amint Lámpás testvér és Druss összecsapnak az el enséggel, Diagoras és a két iker hátulról ront támadóikra. Úgy tűnt, hogy ez az öt harcos azt tervezi, leszámolnak vagy húsz vérszomjas vademberrel.

Rabalyn nem értette az egészet. Nem fogják a nadírok legázolni a gyalogosan rájuk támadókat? Nem tiporják a lovaik halálra őket?

A fiú azonban túlságosan félt ahhoz, hogy feltegye ezeket a

kérdéseket.

Csak azt tudta, hogy esetleg ez az utolsó éjszakája élve, és egyszer csak azt vette észre, hogy vágyódva mered a gyönyörű éjszakai égre, és azt kívánja, bárcsak szárnyakat növeszthetne és elrepülhetne félelmei elől.

Druss visszatért a sziklafalhoz, elnyúlt a földön és elaludt.

Rabalyn felfoghatatlannak tartotta, hogy valaki csata előtt képes álomba merülni. Önkéntelenül is Athyla nénire gondolt, és a viskójukra a városkában. Szívesen feláldozott volna tíz évet az életéből, hogy ismét otthon lehessen, és ne kel jen aggódnia más miatt, csak azért, mert az öreg Labbers megszidja, amiért nem készítette el a házi feladatát. Ehelyett egy kard van a derekára kötve, mel ette pedig egy görbe íj hever, meg egy fekete tol ú nyilakkal teli tegez.

Telt-múlt az idő, és félelme nem csökkent. Gombócot alkotott a gyomrában, amitől a remegése csak rosszabbodott. Lámpás testvér is visszatért Diagorasszal, és felébresztették Drusst. Az öreg felült, és összerezzent, Rabalyn pedig látta, hogy megdörzsöli a bal karját. Arca beesettnek és szürkének tűnt. Ekkor megjött a két fivér is: Nian ismét fogta a Jared övéről lelógó kendőt.

Most fogunk harcolni? tudakolta az együgyű.

Hamarosan, de most csendben kel maradnunk

veregette vál on testvérét jared.

Diagoras és az ikrek máris indultak, lebal agtak az úton, és hamarosan eltűntek a fiú szeme elől. Lámpás testvér letérdelt Rabalyn mel é.

Hogy érzed magad?

Jól hazudta az ifjú, aki nem akart szégyent hozni a fejére azzal, hogy beismeri rettegését.

A naashani alaposan szemügyre vette.

Gyere velem! Megmutatom, honnan akarom, hogy íjazz.

Rabalyn talpra kászálódott, bár lábai inogtak alatta. Alig lépett kettőt Lámpás testvér után, Druss utánakiáltott: Itt felejtetted az íjadat, kölyök! Az ifjú szégyenében elvörösödött, és felkapta az íjat meg a tegezt, majd futva iramodott a kardmester után. Együtt baktattak el egy friss földcsuszamlásig, amelyben több hatalmas szikla hul ott az útra. Lámpás testvér felkapaszkodott az egyikre, majd felrántotta Rabalynt is.

Ez itt remek fedezék, de azért ne mutasd magad túl sokáig! Lőj, amikor csak tudsz, majd bukj le!

Hol lesz Garianne?

Alattad, lent az úton. Onnan jobban tud lőni.

Elmosolyodott. És kisebb az esélye, hogy keresztül őjön valamelyikünket. A nyilakkal mindig a lovasok derékhadát célozd!

Igenis, a derékhadat.

Félsz?

Nem. Remekül érzem magam.

Nem bűn, ha félsz, Rabalyn. Én félek, Diagoras is fél.

Mindenki, akibe szorult egy csöppnyi értelem, szintén félne.

A félelemre szükség van: ez tart életben minket, figyelmeztet arra, hogy kerüljük el a veszélyt. Az önfenntartáshoz ez a legfontosabb ösztönünk. Ennek az ösztönnek minden unciája arra sarkal minket, hogy fussunk el, ahelyett, hogy maradnánk.

Akkor miért nem futunk el? kérdezte Rabalyn hevesebben, mint ahogy szándékában ál t.

Mivel a futás csak ma menthetne meg minket. De az el enség holnap is eljönne, és akkor a terep már nekik lenne kedvezőbb. Ezért maradunk, és ezért harcolunk.

Meg is halhatunk itt nyöszörögte a fiú.

Igen, meghalhatunk. Lehet, hogy közülünk mindenképpen meghal valaki, ezért maradj idefenn, itt biztonságos.

Semmilyen okból ne merészkedj le! Megértetted?

Igen.

Akkor jól van.

Druss-szal minden rendben?

Lámpás testvér félrenézett.

Aggódom miatta: valami zavarja. De most nincs időm ezzel foglalkozni, mert a nadírok hamarosan itt lesznek, és ki kel lovagolnom a fogadásukra.

Azt hittem, Druss mel ett fogsz majd ál ni.

Úgy is lesz. És próbálj meg nem lelőni, amikor visszafelé jövök.

Lámpás testvér elkezdett lemászni a sziklákról, majd néhány láb magasból leugrott. Garianne már odalent várt rá, övére akasztott számszeríj al, kezében az egyik nadír íj al. Rabalyn hal otta, amint a naashani azt mondja neki: Védd meg Vén Bátyót! És ezzel eltűnt, majd kisvártatva el ovagolt mel ettük.

Keleten már virradt.

Skilgannon visszafelé lovagolt a sziklák között kígyózó úton, és elhaladt a hasadékok mel ett, ahol Diagoras, Jared és Nian rejtőzködött. Amikor odaért, Nian felkiáltott: Ott van Skilgannon! Üdv!

A kardmester hal otta, amint Jared rászól a fivérére, hogy maradjon csendben. Egy pil anatra harag érintette meg a szívét, majd amikor felismerte a helyzet sötét humorát, megnyugodott. Diagorasnak igaza volt: Skilgannon seregének felét egy együgyű, egy eszelős nő és egy rémült kölyök alkotta. És ott volt még Druss, az öreg és fáradt Druss. Az ősi istenek valahol nyilván jól szórakoztak.

A meredek lejtőre érve lépésre fogta lovát, majd megál ította ott, ahol az út kiszélesedett. Lepil antott a lejtő

pereméről, és meglátta messze odalent az egyik kanyarban a nadír lovasokat. Csak tizenkilencen voltak, amitől kissé megkönnyebbült. Ezek szerint, akiket megsebesített, súlyosabb sérüléseket szenvedtek, mint ahogy gondolta.

Nyeregkápájáról leakasztotta az el opott nadír íjat, és a húrra nyílvesszőt fektetett. Valószínűtlennek tűnt, hogy ilyen messziről bármilyen sérülést is okozzon, de tudatni akarta a nomádokkal, hogy itt van. Megfeszítette az íjat és kilőtte a vesszőt. A nyíl egyenesen repült, de célt tévesztett, és az

élen lovagoló nadír előtt csapódott az útra. A lovas erre megrántotta lova kantárját, és felpil antott, éppen abban a pil anatban, amikor Skilgannon kilőtte a második vesszőt is. Ez is célt tévesztett.

Jó reggelt, gyermekeim! kiáltott le nekik a naashani, mire több nomád megfeszítette íját és fekete nyilakat röpített felé. Az emelkedő miatt azonban túl nagy volt a távolság, és a vesszők még a cél előtt lehul tak. Közelebb kel jönnötök! kiabált le az Elátkozott. Gyertek fel! Újabb nyilat küldött útjára, amely átfúrta az egyik harcos alkarját. A nadírok erre megsarkantyúzták lovaikat, és az éles útkanyarulat felé vágtattak.

Skilgannon nyugodtan várt, és újra felajzotta az íjat, amelyet mostanra kezdett megszokni, és amely sokkal erősebbnek bizonyult, mint ahogy azt elsőre sejtette. Amikor a nadírok felbukkantak a kanyarban, kilőtt egy vesszőt az élen lovagló harcosra. A férfi megpróbált félretáncolni hátasával, de csak annyit sikerült elérnie, hogy a pónija felágaskodjon. A nyíl belefúródott az ál at nyakába, és az eldőlt.

A naashani megfordította hátasát, és vágtatni kezdett felfelé az úton, szorosan a nyomában a nadírokkal. Nyilak süvítettek el mel ette, de elöl már megpil antotta a csatabárdját szorongató Drusst, majd Garianne is előlépett, aki számszeríjából kilőtt egy vesszőt, amely elsuhant a kardmester mel ett. Majd máris jött a következő.

Amikor Skilgannon Druss mel é ért, leszökkent a

nyeregből, rávert egyet az ál at tomporára, amitől az továbbrohant az úton. Kirántotta mindkét kardját, megpördült, és megrohamozta a felé vágtató nomádokat.

Egy vessző átfúrta a zekéje gal érját, és felhasította a bőrét.

Druss csatakiáltást harsogott és rárontott a nadírokra: csatabárdja széthasította az egyik ember mel ét, és kirepítette a nyeregből. Skilgannon hasba döfött egy másikat. A nadírok elhajították íjaikat, és kardjuk után kaptak, a kardmester pedig vágott és szúrt. Egy póni elsodorta, amitől a földre zuhant, de máris talpon volt ismét.

Druss csatabárdja egy újabb harcosba hasított. Az egykori hadvezér ekkor kiabálást hal ott a lovaikon ide-oda forgolódó nadírok hátsó soraiból, és tudta, hogy Diagoras és társai hátba támadták a nomádokat. A nomádok megpróbáltak újrarendeződni, de az új támadástól több póni megriadt, és menekülés közben túl közel kerültek a szakadék pereméhez. Négy lovas hul t alá a semmibe, mire több nomád leszökkent a nyeregből, és gyalogosan folytatták a küzdelmet. Skilgannon egyiküket a torkára mért visszakezes vágással ölte meg, de máris másik ugrott a helyébe. A nadír mel ébe hirtelen nyíl fúródott, amitől megtorpant és térdre zuhant. Drussra három lovas rontott, és a naashani látta, hogy a csatabárdos meginog, miközben támadóit várja, azután pedig térdre hul . A lovasok eldübörögtek mel ette és Garianne-ra vetették magukat. A nő lelőtte az elsőt, de a másik kettő már rajta is volt. Egyikük ráugrott a nyeregből, és máris a földön hemperegtek, vadul birkózva. Skilgannon a legszívesebben a lány segítségére sietett volna, de ekkor újabb támadói

akadtak. Hárította a két vadember erős vágásait és csapásait, és meghátrált

majd előreugrott, jobb kéz felé. A Nappal Kardja átmetszette az első nadír mel csontját, míg az Éj el Kardja hárította a másik harcos fej feletti csapását. Az első nomád elzuhant, keze megragadta a testét felnyársaló kardot, megpróbálva magával rántani Skilgannont. A naashani elengedte fegyvere markolatát, hárította a másik férfi csapását, majd megölte egy riposzttal, ami felhasította a torkát. Drussnak sikerült közben feltápászkodnia, és most Garianne felé támolygott.

A kardmester végzett egy újabb nadírral, majd megpördült, hogy kövesse a csatabárdost. Garianne a földön hevert, és mel ette ott feküdt a mozdulatlan Rabalyn, akinek tunikáját vér borította. A naashani a közelben megpil antotta a három nadír tetemét is.

Skilgannon káromkodott egyet, majd visszafordult, hogy folytassa a harcot.

De már nem volt kivel.

Diagoras és az ikrek már felé tartottak, a tizenkét halott nadírt kerülgetve. Diagoras homlokán egy vágásból vér folyt, Jared pedig a karján sebesült meg. Nian sértetlen volt.

Az Elátkozott odarohant, ahol Druss térdelt a fiú mel ett. A

csatabárdos arca elszürkült, szeme szinte belezuhant üregébe. Úgy tűnt, hogy fájdalmai vannak, és szaggatottan kapkodta a levegőt.

Nem

tudtam

időben

odaérni zihálta.

Skilgannon letérdelt a lány mel é: Garianne halántékán keletkezett egy dudor, de a szíve erősen vert. Rabalynt viszont mel be döfték. A kardmester tokjába csúsztatta kardjait, és felhúzta a fiú tunikáját. Sebe mély volt, és vér bugyogott elő belőle. Diagoras lépett oda mel é.

Átdöfték a tüdejét közölte. Vigyük a napra.

Jared és Diagoras felemelték a fiút, míg Nian letérdelt Garianne mel é. Az együgyű megsimogatta a lány arcát, és a nevén szólította.

Alszik? tudakolta aztán.

Igen felelte Skilgannon. Vidd vissza a lányt a barlangba! Majd később magához térítjük. Nian azonban ekkor észrevette, hogy fivére, karjában Rabalynnal, elindul, mire felkiáltott.

Várj meg, Jared! Hangjába pánik vegyült, ledobta kardját, testvéréhez rohant, és megragadta az övén lógó kendőt. Skilgannon Drussra pil antott, aki mostanra lerogyott az út szélére.

Mi történt? tudakolta a naashani.

Fáj

a mel kasom

mintha egy bika ült volna rá. De mindjárt jól leszek, csak pihennem kel egy kicsit.

A bal karod is fáj?

Mostanában görcsölni szokott, de máris jobban érzem magam. Csak adj még egy percet!

Skilgannon felnyalábolta Garianne-t, visszavitte a szűk kis barlangba, és lefektette az árnyékba. Diagoras, a fejéből még mindig csordogáló vér dacára a Rabalyn mel én tátongó sebet látta el. Jared segítségével felültették a fiút, aki még mindig eszméletlen volt, arca szürke, akár a hamu.

Jarednek kel ett megtámasztania, nehogy eldőljön.

Skilgannon kisétált a napsütésbe, és kihúzta a Nappal Kardját a halott nadír mel éből. Az út szélén még mindig ál dogált néhány póni, köztük kettőn nyeregtáska is volt. A harcos odabal agott az ál atokhoz, és közben nyugodt hangon beszélt hozzájuk, mivel azok még mindig idegesek voltak. A naashani átkutatta a nyeregtáskákat, és az egyikben talált egy díszes ezüstkulacsot. Kihúzta a dugót, és megszagolta a tartalmát, majd belekortyolt. Forró és csípős íz áradt szét a torkában: valamiféle pálinka lehetett.

A kardmester odabal agott Drusshoz.

Talán ez segít nyújtotta át a kulacsot, amelyet Druss

alaposan meghúzott.

Régóta nem ittam ilyet. Lyrrd a neve. Ismét meghúzta a flaskát. Nem tudtam időben odaérni a fiúhoz. Láttam, amikor leugrott, hogy segítsen Garianne-nak, és az első

nadírt ő ölte meg, amikor meglepte. A második azonban megdöfte: már túl későn érkeztem. Életben marad?

Nem tudom: nagyon csúnya a sebe.

Druss összerezzent és felnyögött.

Egyre rosszabb a fájdalom a mel emben.

Szívrohamod van. Láttam már ilyet korábban.

Én is tudom, mi ez! csattant fel Druss. Már hetek óta érlelődik; csak egyszerűen nem akartam elfogadni.

Hadd segítsek bemenni a barlangba!

Csatabárdos lerázta magáról Skilgannon kezét, és talpra kecmergett.

Majd pihenek egy kicsit. Két lépést tehetett meg, amikor megtántorodott. Skilgannon azonnal mel ette termett. A drenai némi habozás után elfogadta a segítségét, és együtt tértek vissza a barlangba.

Diagoras lépett oda a naashanihoz.

Bevarrtam a fiú sebét, de belső vérzése van, én pedig nem vagyok képes megál ítani.

Hadd nézzelek meg téged! szólt a kardmester, nem véletlenül.

Mostanra a tiszt tunikájának jobb oldala lucskosra ázott a vértől, és a fejére kapott mély vágásból még mindig csörgedezett az életadó nedv.

Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik nyugtatgatta Diagoras. Egy kevés vér hosszú útra indult, de a legtöbb sekély seb sokkal rosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában.

Skilgannon elmosolyodott, a tiszt pedig hirtelen zavarba jött.

De felteszem, ezt már eddig is tudtad, generális.

Diagoras kinyitotta erszényét, előhúzta belőle a holdsarló alakú tűt, és a gombolyag cérnát, az Elátkozott kezébe nyomta őket, majd leült, és hagyta, hogy a másik szemügyre vegye a sebet.

A hajadba ér a vágás, és onnan folyik a legtöbb vér. Le kel borotválnom körülötte az üstöködet. A drenai szó nélkül húzta elő vadászkését a tokjából.

Skilgannon átvette, és lemetszette a hosszú sötét hajat egy

három hüvelyk hosszú és két hüvelyk széles területen. A fejbőr itt felnyílt, és a koponyán egy kisebb dudor is keletkezett. A naashani nekilátott összeölteni a sebet, szorosan visszavarrva a bőrt a helyére, ami nem bizonyult könnyű feladatnak.

Még egy ilyen rántás, és a fülem a fejem búbjára kerül panaszkodott Diagoras.

Ekkor Jared lépett hozzájuk.

Garianne magához tért, és szerintem rendben van.

Ezután kisétált, felkapta fivére kardját, majd visszatért a barlangba.

Mi baja van Drussnak? tudakolta a drenai tiszt, amikor az Elátkozott végzett az utolsó öltéssel is.

Szívrohamot kapott, és a szíve kis híján feladta a küzdelmet. Azt mondta, már hetek óta kínlódik vele.

Diagoras felál t, és sétára indult a halottak között.

Skilgannon követte.

Még a beteg szíve el enére is öt nadírral végzett. A fenébe, különleges egy ember!

Hattal pontosított Skilgannon. Még visszaért, hogy megölje azt a férfit, aki megdöfte a fiút.

Kemény vénember.

Halott vénember lesz, ha nem találjuk meg a templomot.

Láttam már ilyen rohamot korábban is: a szíve éppen csak ver, márpedig egy ilyen hatalmas testnek egészséges szívre van szüksége. Jelenlegi ál apotában hamarosan várható a következő roham, és azt már nem éli túl.

Milyen messze van a templom?

Khalid kán szerint két napra, de ő a dimbes-dombos terepen gyalogosan haladt. Hogy egy szekérrel mennyi időbe telik? Fogalmam sincs: talán három elég lesz.

A fiú nem bír ki három napot.

Szekérzörgést hal ottak az útról, és amikor Skilgannon odapil antott, látta, hogy Khalid kán ül a bakon, nyomában pedig több férfi és két nő halad. Skilgannon a vezér elé bal agott.

Ezek a nők értenek a sebekhez mondta a kán köszönés gyanánt.

Köszönet értük.

Ezüst Gyilkos él?

Igen, él.

Jó hal ani, mert volt egy rossz érzésem, amikor elküldött.

Beteg?

Igen.

Khalid kán bólintott.

Elvezetlek titeket oda, ahol a templomot láttam, és imádkozzunk Minden Dolgok Forrásához, hogy időben érjünk oda.

Elanin már régen feladta a reményt, hogy megmentik. Még ha Druss bácsi meg is találja ezt az erődöt itt a vadon közepén, még akkor is itt vannak ezek a döbbenetesen barbár emberek. A bűzlő kecskebőr ruhákat viselő nadír harcosok, és a szúrós tekintetű katonák, akik fagyos közönnyel nézik az embert, akik durván beszélnek, és a szemük irgalmatlanságról árulkodik. Még Druss bácsi sem lesz képes elvinni őt tőlük. Az az ember, aki lópatkókat hajlítgat, nem mérkőzhet ezekkel a rettentő harcosokkal.

És még ott volt Vasálarc is.

A férfi nem ütötte meg őt többé, mivel a kislány most már vigyázott. Viszont Anyát többször is megverte, akinek bedagadt a szeme és felhasadt a szája, a testét pedig

véraláfutások borították. És a férfi kiabált is vele, haszontalan kocának és ostoba ribancnak nevezte.

Elanin a lakótorony egyik magasan fekvő szobájában lett bezárva. Már öt napja nem látta Anyát, és a szobájából sem engedték ki. Egy hideg szívű nadír nő naponta kétszer hozott neki ennivalót, és ő ürítette ki az éj eliedényt is.

Elanin nem álmodott többé a szabadságról. Az elmúlt két hétben a keze és a karja egyre gyakrabban remegett, és rengeteg időt töltött azzal, hogy búvóhelyet keresett magának. Pohárszékekbe és magas ládák mögé bújt: egyszer még a borospincébe is sikerült lejutnia, ahol elrejtőzött az egyik hordó mögött. Mindannyiszor megtalálták, és legutoljára bezárták ebbe a kis szobába, itt a lakótorony tetején. A szoba nem volt elég nagy, hogy jó rejtekhely lehessen belőle, de rájött, hogy ha bemászik a falnál ál ó kis szekrénybe, és becsukja az ajtót, kel emes sötétség várja odabenn, ami egyfajta védettség érzetét kelti. Órákon át kuporgott a szűk helyen, majd azt kezdte játszani, hogy mindez csak egy rettenetes álom, és ha elég keményen próbálkozik, Purdolban ébred majd, napfényes szobájában, és Apa ott fog ülni az ágya szélén. Teltek-múltak a napok, és egyre jobban beleélte magát ebbe a képzelgésbe. Gépiesen megette ételét, majd visszatért menedékébe.

Ma Vasálarc bejött a szobájába, feltépte a szekrényke ajtaját és kivonszolta őt a napfényre. Megragadta a kislány elzsírosodott szőke haját, és hátrarántotta a fejét, hogy az

egyenesen a szemébe bámulhasson.

Most már nem vagyunk olyan gőgösek, ugye? És most mindjárt azt mondod, hogy gyűlöl ek?

Elanin remegni kezdett, a keze reszketett, mire Vasálarc felröhögött.

Az anyukámat akarom sikerült kipréselnie a kislánynak, miközben záporesőként hul tak a könnyei.

Hát persze, kicsim váltott hirtelen szelíd hanghordozásra a férfi. Hiszen ez csak természetes! És ma nagyvonalú vagyok, így az ágyadon hagyok egy kis ajándékot neked.

Valamit, amivel játszhatsz. Valamit, ami anyádé.

Majd távozott, becsapva az ajtót maga mögött. Elanin hal otta, hogy a retesz a helyére csusszan.

A még mindig remegő kislány az ágyhoz lépett, amelyen egy erszény hevert. Felvette, széthúzta a zsinórját, és tartalmát az ágyra szórta. Azután felsikoltott és bemenekült a szekrénykébe.

Az anyja levágott uj aiból szivárgó vér lassan kezdte átnedvesíteni a mocskos lepedőt.

Az erdő sötét és vészjósló volt, de valahonnan elölről Skilgannon a hold ferde pászmáját látta leszűrődni a fák között. Lassan megindult arrafelé, a szíve vadul vert, és egyre jobban félt. Balról mozgás támadt, mire megpördült, és megpil antott egy fehér bundát. Kezei a kardokért nyúltak, de sikerült megál ítania őket. Szinte el enál hatatlan vágyat érzett, hogy megmarkolja az elefántcsontnyelű

pengéket. De ment tovább.

És ott, a ferdén betűző holdpászmában egy hatalmas farkas ült, bundája úgy csil ogott, mint a szűz hó. A fenevad rámeredt hatalmas, arany szemével, majd felál t és ügetni kezdett felé. A félelem dübörögve tért vissza Skilgannonba, és pánikká erősödött. A kardok máris a kezében termettek, és ő a magasba emelte őket. A testét vad uj ongás járta át, csatakiáltást hal atott és a kardok lecsaptak.

Egy kéz nehezedett a vál ára, mire azonnal talpra szökkent, és félrelökte Diagorast.

Mit csinálsz? bődült el.

Nyugodj meg, ember! Álmodban kiabáltál.

Már majdnem elkaptam! Véget vethettem volna neki!

Miről beszélsz?

Az Elátkozott pislogott, és megmasszírozta az arcát.

Nem számít. Csak egy álom volt, és sajnálom, hogy felébresztettelek.

Körbenézett: Druss még mindig aludt, mel ette hevert a sebesült Rabalyn. Garianne el enben ébren volt, és őt nézte kifejezéstelen arccal. A tábor túloldalán az ikrek egymás mel ett üldögéltek és halkan beszélgettek. Khalid kán lépett oda Skilgannonhoz, és átnyújtott neki egy csupor hideg vizet.

Álmok ezek vagy látomások, harcos?

Csak álmok felelte a naashani, aki felhajtotta a vizet, majd vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon. Azután felál t, és a sziklák között keresett egy viszonylag tisztább terepet, ahol megtornásztatta izmait. Diagoras és Khalid kán figyelő tekintete előtt belekezdett egy lassú mozdulatsorba, ami olyannak hatott, akár egy tánc. Érezte, hogy a tüdeje kitágul, és a teste el azul.

A kán visszament aludni, de Diagoras odasétált a kardmesterhez és leült a közelében.

Mi az, amit csinálsz?

Ez egy ősi gyakorlatsor, ami ismét visszaadja a test harmóniáját. Skilgannon még egy darabig folytatta a mozdulatokat, de úgy, hogy figyelték, képtelen volt elérni a

tökéletes lelkiál apotot. Ennek el enére azért jelentősen felengedett, és leült Diagoras mel é. A fiú eddig jól bírja.

Ma este én is optimistább vagyok. Fiatal még és úgy tűnik, hogy a vérzés kezd csil apodni.

Hosszú nap ál t mögöttük. Diagoras hajtotta a szekeret, miközben Druss hátul ült, és a sebesült Rabalynnal beszélgetett: bátorította, és történeteket mesélt neki.

Skilgannon egy darabig mel ettük ügetett, és hal gatta, amit az öreg harcos mondott. Történetei nem a háborúról szóltak, hanem másfajta kultúrákról és országokról. Mesélt a feleségéről, Rowenáról, aki képes volt gyógyítani. Csak rátette kezét a betegekre, azok pedig napokon belül felgyógyultak, és ismét tudtak dolgozni a mezőkön. A naashani szemügyre vette a csatabárdost, és látta, mennyire szürke az arca, mennyire beesett és sötét a szeme, és magában azt kívánta, bárcsak itt lenne az öreg felesége. Nem sokkal később Druss lefeküdt a szekér hátuljában és elaludt, miközben a szekér zörgött tovább, egyre beljebb jutva a hegységbe.

Khalid kán szerint még egynapnyi út ál t előttük. Másnap alkonyatra érkeznek meg arra a helyre, ahol feltehetőleg a templom ál .

Skilgannon otthagyta a tábort, felmászott egy sziklahalomra, és tekintete a sziklás ösvényt fürkészte, amelyen idáig jöttek.

Szerinted követnek? érdeklődött Diagoras, aki csatlakozott hozzá. A kardmester alaposan körülnézett.

Nem tudom. De a nadírok kevesebben voltak, mint vártam.

Kár a fiúért, de egyébként a terved bevált.

Igen, bár nem kel ett volna beválnia. Minden olyan terv, amely az el enség ostobaságára épít, elhibázott. Két csoportban is támadhattak volna. Leszál hattak volna a lovaikról, és jöhettek volna gyalogosan. Előreküldhettek volna egy felderítőt is. Még okosabban tették volna, ha visszavonulnak, és megvárják, amíg kénytelenek leszünk elhagyni a hegyi utat, és rátérünk a sík vidékre.

A drenai megvonta a vál át.

De egyiket sem tették, és mi életben maradtunk.

Ez igaz.

Mit próbáltál elkapni álmodban? Azt mondtad, majdnem elkaptad.

Egy farkast, de ez nem fontos.

Diagoras megtapogatta koponyájának leborotvált részét, és uj ával finoman kitapogatta a cikcakkos öltéseket.

Átkozottul viszket, és remélem, hogy visszanő a hajam.

Ismertem egyszer egy harcost, akinek hosszú heg volt a koponyáján, és körülötte tiszta ősz lett a haja. A fenébe is, rondán nézett ki!

A sebtől lett ronda?

Nem egészen: már korábban is kissé taszító volt. A heg azonban a legrémségesebb csúfságba taszította.

Diagoras felnevetett. Ő volt a legszerencsétlenebb flótás, akivel valaha is találkoztam. Mindig arról panaszkodott, hogy a sors gyűlöli őt. Egész sor siráma volt arról a rengeteg balszerencséről, ami gyerekkora óta üldözte. Egy éj el, amikor mélységes letargiába esve búsongott, megkértem, hogy sétáljon velem egyet. Akkor elmagyaráztam neki, hogy milyen fontos derűsen szemlélni az életet. Ahelyett, hogy az ember a rossz dolgokon emésztené magát, az örömökre kel összpontosítani.

Például, mondtam neki, nemrégen tértünk vissza a sathulikkal vívott harcból. Mármost azok igazán harcias népek, és mi húsz embert vesztettünk. De rámutattam, hogy ő nem volt az áldozatok között, tehát túlélte az összecsapást, vagyis szerencsével járt. Mondhatom, hogy keményen igyekeztem meggyőzni a séta során, és mire visszatértünk a táborba, már sokkal vidámabb lett. Nagyon hálás volt ezért, és kijelentette, hogy ettől a pil anattól kezdve másként fogja élni az életét.

És így tett?

Nem, mert miután visszatértünk a sátrunkba aludni, megmarta egy kígyó, ami akkor mászott be a takarójába, amikor mi odakint sétáltunk.

Mérges kígyó volt?

Nem, bár szerintem azt kívánta, bárcsak az lett volna. A kígyó ugyanis a golyóit marta meg, és még heteken át szenvedett.

Vannak ilyen balszerencsés emberek.

Az már igaz bólintott Diagoras, majd egy darabig némán ültek mindketten. Végül ismét a drenai vette fel a beszélgetés fonalát. Hogyan vívtad ki a Boszorkánykirálynő rosszal ását?

Kiléptem a szolgálatából. Ilyen egyszerűen, Diagoras.

Fogtam magam, és elmentem, de a férfiak nem szokták csak úgy otthagyni Jiannát. Tehetnek bármit, de ilyesmit nem. Körülrajongják, sóvárognak azért, hogy rájuk pil antson, ha pedig rájuk mosolyog, akkor úgy érzik, mintha csodás kábítószert ittak volna.

Varázslattal bódítja el őket?

Skilgannon felnevetett.

Hát persze, méghozzá a lehető legnagyobbal! Tudod, ő

gyönyörű, Diagoras. Nem úgy értem, hogy bájos, vagy

vonzó, vagy érzéki. Nem: ő káprázatosan gyönyörű, méghozzá a szó legteljesebb értelmében. Az a férfi, aki rápil ant, úgy érzi, mintha kábító erejű ütés érte volna. A szeme képtelen betelni Jianna látásával. Amikor először találkoztam vele, éppen vadásztak rá. Lotyónak álcázta magát, és sárgára festette a haját, amit pirossal egészített ki. Olcsó ruhát viselt és nem volt kifestve az arca, de még így is utánafordultak a férfiak. A naashani vett egy nagy levegőt. Ő változtatott meg: szinte kifordított magamból, és már soha nem lettem egykori önmagam. Amikor vele vagy, nem nézel semmi másra, csak rá. Amikor nem vagy vele, nem nagyon tudsz gondolni másra, csak rá. Amikor pap voltam, szinte nem múlt el úgy óra, hogy ne jutott volna eszembe. Sokszor próbáltam megfejteni, hogy mi az, ami annyira vonzóvá teszi? A szeme vagy a szája? Gyönyörű

keblei vagy csípőjének íve? Hosszú és érzéki combjai?

Végül rá kel ett jönnöm, hogy ennél sokkal egyszerűbb a megoldás. Az, hogy nem lehet a tiéd. Mint ahogy egyetlen férfié sem. Persze, hálhatsz vele, megérintheted és csókolhatod azokat a kebleket. Magadhoz ölelheted, tested összetapadhat a testével, de nem birtokolhatod, mert elérhetetlen számodra.

Ismerem ezt az érzést.

Te is ismertél ilyen nőt?

Nem, de lovat igen. Egyszer Drenanba mentem egy lóvásárra, ahol egy csődört akartam venni. Gyönyörű

jószágokat láttam, és keményen alkudoztam, hogy megszerezzem azt, amelyik a legjobban tetszett. Közel nyolcvan raqot fizettem, amiért csaknem bármelyik lovat meg lehet venni Drenanban, de ekkor elővezetek egy ventriai telivért. Fenséges ál at volt: a tömeg azonnal elhal gatott, amint felbukkant. A szürke paripának íves volt a nyaka és izmos a marja. Minden ízében tökéletes, és hibátlan példány volt. A licitálás ötven raqról indult, ami még tréfának is rossz volt. Percek alatt kétszáz raqra emelkedett, és az ár kúszott feljebb. Én is tartottam a tétet, de sosem lettem volna képes ennyi pénzt előteremteni.

Egészen háromszáz raqig bírtam, míg végül az ál at négyszázharmincért kelt el. Sosem felejtem el azt a csődört. Sosem. Abban a pil anatban, amikor megláttam, tudtam, hogy sosem lehet az enyém.

Skilgannon végigmérte a drenai tisztet.

Érdekes emberek vagytok ti, drenaiak. Én egy varázslatos nőről beszélek, te meg egy lóról mesélsz nekem. Most már értem, hogy miért szól minden legendátok és fabulátok háborúkról és nem a legyőzhetetlen szerelmekről.

Gyakorlatias nép vagyunk bólintott Diagoras. De egyetlen paripa sem küld orgyilkosokat azok után, akik otthagyják őket. Egyetlen paripa sem változik át bűbájos szeretőből vén banyává. Egy jó lovon pedig mindig remekül lovagolhatsz, ha úgy tartja kedved. A ló nem fogja azt

mondani neked, hogy fáj a feje, és nem lesz mérges rád, mert későn jöttél haza.

Skilgannon nagyot nevetett.

Nincs neked lelked, drenai!

Mivel jobbára egy bordélyházban nevelkedtem, pusztán a szépség nem könnyen nyűgöz le. Viszont be kel val anom, Garianne-t nem kevéssé csábítónak találom, és rá kel ett jönnöm, hogy egy icike-picike féltékenységet éreztem, amikor téged választott.

Aligha hízelgő az emberre nézve, ha egy nőnek be kel rúgnia ahhoz, hogy felfigyeljen rá ál t fel Skilgannon.

Diagorasszal együtt visszasétáltak a táborba, ahol mostanra mindenki aludt már.

Majd én őrködöm mondta az Elátkozott. Te csak aludj!

Örömmel felelte a drenai, és alakját máris elnyelte a sötétség.

Rabalynnak komoly megpróbáltatást jelentett az utazás a hegyek között. Csak akkor kapott levegőt, ha felültették, és

még akkor is érzett valami tompa, fájdalmas nyomást a mel ében és a hasa felső részén. Persze mindez közel sem volt elviselhetetlen: egyszer olyan fogfájástól szenvedett, ami sokkal rosszabb volt ennél. Mégis, ahogy folytatták útjukat, újra és újra arcok jelentek meg fölötte, és azt kérdezgették, hogy érzi magát, és mindegyik komornak és aggódónak tűnt. Diagoras, Jared és Skilgannon rendszeresen el enőrizték, és még Nian is odament hozzá, amikor a fiút leemelték a szekérről, amikor délben megál tak, hogy néhány magas szikla árnyékában hűsöljenek egy kicsit.

Rengeteg itt a vér mondta az együgyű. Teljesen átázott tőle a tunikád.

Emlékszel

csil agokra? kérdezte Rabalyn, akinek gyorsan kel ett kapkodnia a levegőt, hogy beszélni tudjon.

Nian értetlenül meredt rá, majd leült az ifjú mel é, és fejét oldalra bil entette.

Nappal nincsenek csil agok. Éjszaka vannak csil agok.

Rabalyn behunyta a szemét, és az együgyű hamarosan odébbál t. A fiú legtöbbet Druss-szal beszélgetett, és megörült, amikor Csatabárdos leült mel é a kocsi hátuljába.

Megnyugtató volt hal gatni a távoli országokról és a tengeren tett veszélyes utazásokról mesélő férfi hangját.

Amikor Rabalyn egyszer kinyitotta a szemét, észrevette, hogy a drenai arca sápadt és veríték csil og rajta.

Fájdalmaid

vannak?

Régóta ismerem a fájdalmat, és rájöttem, hogy általában el szokott múlni.

A szíved?

Igen, legalábbis gondolom. Két hónappal ezelőtt átutaztam egy falun, amelyet valamiféle kórság vagy ilyesmi sújtott. Többnyire nem szoktam megbetegedni, de ezúttal

igen. Fájt a fejem, sajgott a mel em, és képtelen voltam magamban tartani az ételt. Azóta nem vagyok a régi.

Rabalyn halványan elmosolyodott.

Mi olyan vicces, kölyök?

Láttalak

amint megölöd

azokat a vérvadakat

Azt gondoltam

te vagy

a legerősebb ember

akit csak

láttam.

És az is vagyok, ne feledd!

Belehalok

sebembe?

Nem tudom, Rabalyn. Láttam embereket, akikkel aprócska sebek végeztek, míg olyanok maradtak életben, akiknek nem lett volna szabad. Gyakran rejtély ez az egész.

Egyetlen dolgot tudok biztosan: akarnod kel , hogy élj.

Hát nem ezt

akarja

mindenki?

Dehogynem! Erre a vágyra azonban összpontosítani kel .

Akadnak, akik sikoltozva könyörögnek azért, hogy életben maradhassanak, ezzel kifárasztják magukat, és végül meghalnak. Mások, bár szintén élni akarnak, csak vetnek egy pil antást a sebükre vagy a betegségükre és feladják.

Az a titok nyitja ha beszélhetünk itt egyáltalán titokról , hogy úgy kel ragaszkodnod az élethez, mintha azt a tenyeredbe tudnád szorítani. Mondd magadban határozottan a testednek, hogy tartson ki, hogy gyógyuljon meg, hogy legyen nyugodt.

Így

lesz.

Bátor dolog volt tőled, hogy leugrottál és segítettél Garianne-nak. Büszke vagyok rád: a lány még miattad él.

Az elvre gondoltál akkor, igaz?

Igen.

Druss hatalmas tenyerét rátette Rabalyn kezére.

Akadhatnak egyesek, akik azt mondanák, bolondságot követtél el. Sokan mondanák, hogy a sziklán kel ett volna maradnod, ahol biztonságban lettél volna. Azt is mondanák,

hogy jobb sokáig élni a gyávák életét, mint hősként hamar meghalni. De tévednek, mert a gyávák mindennap meghalnak. Meghalnak, valahányszor elfutnak a veszélyek elől és hagynak másokat szenvedni. Valahányszor igazságtalanságot látnak, és azt mondják magukban: Semmi közöm hozzá. Valahányszor az ember az életét kockáztatja valaki másért, és életben marad, több lesz, mint ami előtte volt. Nálad ezt háromszor láttam. Először, amikor az erdőben felkaptad a csatabárdomat. Azután a táborban, amikor a fenevadak támadtak. De a legnagyobb hőstett mind közül az volt, amikor leugrottál a szikláról, hogy segíts Garianne-nak. Egyikünk sem él örökké, Rabalyn, de ennél sokkal fontosabb, hogy igaz életet éljünk!

A Rabalyn mel ére erősített nyomókötés ismét átvérzett.

Mivel Druss uj ai túl vastagok voltak ahhoz, hogy átkösse, jött Diagoras, aki újabb, jó szoros kötést tett a sebre. A tiszt megitatta a fiút, majd visszaemelte a kocsi hátuljába.

Sietnünk kel mondta a drenai tiszt.

A többiek azonnal felnyergelték hátasaikat, Diagoras pedig a kocsi bakjára telepedett. Druss nagy nyögések közepette szuszakolta be magát mel é.

Rabalyn elszundikált: az álom kel emesen, melengetően ölelte körül. Látta Athyla nénit, amint őt hívja. Nénikéje mosolygott, ő pedig odarohant hozzá, mire nagynénje magához ölelte. Ez volt a legcsodálatosabb érzés, amit

valaha is átélt. Viszonozta az ölelést, miközben elöntötte az öröm, és tudta, hogy hazaérkezett.

A fenébe veled, Druss! ordította Diagoras. Nem lett volna szabad hagynod, hogy velünk jöj ön!

Legendás Druss törődötten ál t a szekér mel ett, és Rabalynt nézte. A fiú halálában valahogy kisebbnek tűnt, ahogy a szekér oldalának dőlt az egyik kerék mel ett, vékony vál ain a takaróval. Jared a tiszthez lépett, és megpróbálta lecsil apítani, de a férfi teljesen kivetkőzött önmagából. Lerázta magáról a szakál as fivér kezét, és megál t a csatabárdos előtt.

Az elved ölte meg! Megérte?

Skilgannon érkezett.

Hagyd ezt abba, Diagoras!

A fiatal drenai hamuszürke arccal és lángoló szemmel pördült felé.

Hagyjam abba? Ugyan miért? Mert azt mondod? Egy halott fiú mit sem jelent egy olyan embernek, aki egész városnyi férfit, nőt, gyereket és csecsemőt irtott ki. De

nekem igenis jelent!

A jelek szerint azt jelenti, hogy ostobán viselkedsz felelte a naashani. Nem Druss ölte meg Rabalynt, hanem egy nadír kardja. Igen, a barátunk akár hátra is hagyhatta volna a fiút, de Mel icane hamarosan ostrom alatt fog ál ni. Az élelem gyorsan elfogy, és akkor hogyan maradt volna életben? De ha még sikerült is volna valahogy eltengődnie, ki tudja megjósolni, hogy mi történt volna, amikor a naashaniak beveszik a várost? Talán a királynő ismét azt a parancsot adja, hogy mészároljanak le odabent mindenkit.

Nem tudod, mi lett volna. Egyikünk sem tudja. Csak azt tudhatjuk biztosan, hogy a fiú bátor volt, és még rémülten is kiál t a barátai mel ett. Így lett hőssé.

Egy halott hőssé! fortyant fel Diagoras.

Igen, egy halott hőssé. És ezen egy jottányit sem változtat sem a jajveszékelés, sem a vádaskodás.

Garianne odalépett Drusshoz, aki szaggatottan kapkodta a levegőt, és nekitámaszkodott a szekérnek.

Jól vagy, Bátyó?

Igen, te lány. Ne aggódj! Az öreg harcos vetett még egy pil antást a fiúra, majd elfordult. Lassan a sziklához bandukolt, és leült az egyikre, távolabb a többiektől, és gondolataiba merült.

Khalid kán lépett oda Skilgannonhoz.

Megesküszöm, hogy itt ál t a templom.

A kardmester végigmérte a föléjük tornyosuló sziklákat, de épületnek semmi jelét nem látta.

Azon a gerincen jártam mondta a nomád vezér, és arrafelé mutatott, ahonnan jöttek. Amikor visszanéztem, megpil antottam a holdfényben csil ogó templomot, a hegyoldalhoz tapadva. Hidd el, nem hazudok, harcos!

Megvárjuk, amíg felkel a hold felelte erre a naashani.

Garianne odasétált Drusshoz, leült mel é, átkarolta a vál át, és fejét a vál ára hajtotta. Jared és Nian Rabalynhoz bal agott. Nian letérdelt és megsimogatta a fiú haját, mire Diagoras nagyot sóhajtott.

Sajnálom, Skilgannon nyögte ki. A harag és a bánat elemésztette a jobbik énemet.

A harag már csak ilyen, ha esélyt kap tőled válaszolta az egykori hadvezér

Te soha nem gurulsz dühbe?

Előfordul néha.

Hogyan tartod kordában?

Embereket ölök mondta a kardmester, és otthagyta Diagorast, majd felpil antott az égre, felidézve magában az Öregasszony szavait: A keresett templom Pelucidban van, közel az erődhöz, de nem könnyű rábukkanni. Napvilágnál nem fogod meglátni. Keresd a nyugati hegység legmélyebb elágazását, s várd meg, amíg a hold a bércek közé ér! Fényénél megleled, amit kutasz.

Látta a hegyek elágazását, de a hold még nem jött fel.

Ekkor valami megmoccant látómezeje legszélén, de Skilgannon egyetlen hirtelen mozdulatot sem tett. Ehelyett lassan fordult meg és tekintete végigfürkészte a csipkés sziklákat.

Enyhe szel ő fújdogált a tájon, és ismerős szagot sodort magával.

Skilgannon odasétált Drusshoz.

Tudsz harcolni?

Élek, nem igaz? dörmögte Csatabárdos.

Hozd ide a fegyverét! fordult a naashani Garianne-hoz, aki egy pil anatra dühösen meredt rá, majd a szekérhez rohant, de nem tudta átemelni a hatalmas fegyvert a kocsi palánkján. Jarednek kel ett segítenie. Amikor a lány visszatért Snagával, Ezüst Gyilkos átvette tőle: a férfi úgy fogta a kezébe, mintha a gyilok egy pil anat alatt

elveszítette volna a súlyát. Druss megmarkolta a bárdot, és felál t.

Nadírok? tudakolta.

Nem. A fenevadak tértek vissza.

Skilgannon előhúzta kardjait, Garianne két vesszőt lökött a számszeríjába.

Vagy húsz lépéssel odább, dél felől egy hatalmas szürke alak bukkant ki az egymásra tornyozott sziklák közül. A lény megál t, irdatlan feje jobbra-balra ingott. Garianne célzásra emelte számszeríját.

Ne tedd, te lány! intette Druss. Ez Orastes. A drenai lerakta csatabárdját, vett egy nagy levegőt, majd lassan elindult a szörnyeteg felé. A naashani a nyomába szegődött, de Ezüst Gyilkos intett neki, hogy maradjon, ahol van. Ezúttal ne gyere, cimbora! Orastes téged nem ismer.

És mi van, ha érted jött?

Az öreg nem felelt, hanem nyugodtan bal agott tovább a rémség felé, amely vérszomjasan felüvöltött, de nem moccant. Druss halkan és csitítóan beszélni kezdett hozzá: Hosszú ideje nem láttalak, Orastes. Emlékszel arra a napra, ott a tónál, amikor Elanin virágkoszút készített nekem? Néztem ki annál ostobábban bármikor is?

Gondolom téged majd szétvetett belül a nevetés, és Elanin is közel járt hozzá. De hát ezt te is tudod, nem igaz? Te és én, elhozzuk őt onnan. Megtaláljuk Elanint.

A bestia felágaskodott és hatalmasat bömbölt üvöltését hátborzongatóan verték vissza a hegyek.

Tudom, hogy meg vagy rémülve, Orastes. Minden olyan furcsának, kitekertnek tűnik. Nem tudod, hogy hol vagy.

Nem tudod, hogy mi vagy. De tudod, ki az az Elanin, igaz?

Tudod, hogy meg kel találnod őt. És ismersz engem is, Orastes. Ismersz engem: Druss vagyok. A barátod, és segítek neked. Megbízol bennem, Orastes?

A Csatabárdos útitársai néma csendben nézték, ahogy a drenai a fenevad felé nyújtja a kezét. Látták, ahogy lassan felemeli a karját, markát ráhelyezi a fenevad vál ára, és megveregeti azt. A bestia lassú mozdulattal lerogyott egy sziklatömbre, busa fejét ráhajtotta a kőre. Druss megvakargatta, és közben tovább beszélt hozzá.

Hinned kel abban, hogy velem tudsz jönni, Orastes! Azt mondják, van itt egy varázslatos templom. Talán ők vissza tudnak hozni téged. Azután pedig megtaláljuk Elanint. Gyere velem és bízz bennem!

Csatabárdos el épett a fenevadtól, és visszaindult Skilgannonhoz. Az eggyéforrt erre felpattant, és fülsiketítő

üvöltést küldött az ég felé. Ezüst Gyilkos hátra se nézett,

csak a kezét emelte fel.

Gyere, Orastes! Térj vissza az emberek világába!

A fenevad egy pil anatig mozdulatlanul ál t, majd lemászott a szikláról, és a drenai után ügetett. Szorosan a nyomában maradt és rávicsorgott a többiekre, amikor a közelükbe értek. Ilyen közelről a fenevad még nagyobbnak tűnt.

Garianne elindult feléjük, mire a bestia hátsó lábaira ál t, és felbömbölt. A lény Druss fölé tornyosult, aki megveregette az oldalát.

Csigavér, Orastes! Ők a barátaink. Azután Garianne-ra és többiekre pil antott. Az lesz a legjobb, ha távol maradtok tőle.

Nem kel kétszer mondanod közölte Diagoras.

Ekkor a hold a nyugati bércek fölé hágott, és a varázslat megszűnt.

Skilgannon döbbenten nézte az irdatlan épületet, a számtalan ablakot, oszlopot és tornyocskát.

A kapu feltárult, és öt, aranyszínű köntöst viselő pap indult feléjük futva.

Félórával korábban Ustarte papnő az egyik magas torony ablakában ál t és a homály fedte, szürkület által uralt völgyet nézte. A szíve elszorult, amint lepil antott a szekér köré gyűlt emberekre.

Még nem látnak minket szólt oda segítőjének, a fehér köntösű, karcsú Weldinek. Tekintete megpihent a férfi arcán, és észrevette az arcán a gondok véste ráncokat.

Nem, még nem. Addig, amíg a hold feljebb nem emelkedik.

Fáradt vagy, Ustarte. Pihenj egy kicsit!

A nő ekkor felnevetett, és ettől eltűntek az évek az arcáról.

Nem fáradt vagyok, Weldi, hanem öreg.

Mindannyian megöregszünk, papnő.

Ustarte bólintott, és kesztyűs kezével felemelte padlót seprő vörös-arany köntösének szegélyét, és lassan letelepedett az íróasztalánál ál ó különlegesen faragott székbe. A szék nem valami lapos ülőalkalmatosság volt, hanem csupán két megdöntött lap: az egyikre rátérdelt, míg a másik a hátának alsó részét támasztotta. Vénséges csontjai többé már nem hajoltak valami jól, lábai pedig elmerevedtek a csúztól. Az általa ismert vagy éppenséggel általa kifejlesztett orvosságok hatalmas tárháza sem tudta teljesen meggátolni az idő pusztító munkáját. Lehetséges persze, hogy mégis képesek lettek volna erre, ha testét

nem rontják meg, és formálják át, genetikai úton kicsavarva és eggyéforrasztva azokban a réges-régi rettenetes napokban. A papnő felsóhajtott. Nem sikerült minden keserűségét levetkőznie: egyesek még mindig ki tudtak szökni emlékezetének kriptájából.

Emlékszel a Szürke Emberre, Weldi? kérdezte szolgáját, aki éppen egy kupa vizet nyújtott át.

Nem, Ustarte. Ő Háromkard idejében élt, én pedig később jöttem.

Hát persze. Az emlékezetem sem a régi már.

Már jó ideje vársz ezekre az utazókra, papnő. Miért váratod hát őket a holdfényben?

Mert még nincs itt mindegyikük. Jön még egy: az eggyéforrt. Tudod, hiányzik Háromkard. Mindig megnevettetett.

Már csak akkor találkoztam vele, amikor megöregedett.

Nagyon hóbortos volt már akkoriban, és engem nem nevettetett meg. Hogy őszinte legyek, inkább megrémített.

Igen, tudott rémisztő is lenni. Sok mindenen mentünk át együtt, és egy ideig azt hittük, megváltoztathatjuk a világot.

Gyanítom, az ifjak önteltsége beszélt belőlünk.

Megváltoztattad a világot, papnő. Jobb hel yé lett, hogy

benne élsz. Weldi esetlenül megfogta Ustarte kesztyűs kezét és megcsókolta.

Tettünk egy kevés jót, de semmi többet. Most ez még elég.

Körülnézett a szobában, a polcokon ál ó könyveken és tekercseken, és a háromszázhetven év alatt összegyűjtött apró díszes emléktárgyakon. Ezt a toronyszobát kedvelte a leginkább, bár valójában nem tudta megmondani, miért.

Talán mert ez volt a templomban a legmagasabban: közel az éghez és a csil agokhoz.

Legalább két utazóra biztos emlékezni fogsz szólt oda Weldinek. Az összenőtt ikrekre.

Ó, igen! Bájos gyermekek voltak. Csodás nap volt, amikor a kertben sétálgattak, immár szétválasztva, de mégis kéz a kézben. Sosem felejtem el.

Nehéz elképzelni azokat a kisgyerekeket karddal a kezükben.

Nehezen tudok elképzelni bárkit, aki úgy dönt, hogy kardot vesz a kezébe.

Garianne is velük van: azt mondtad, egy napon még vissza fog térni.

Sosem válaszoltad meg a kérdésemet, amikor a bajáról

érdeklődtem.

Milyen kérdésedet? Már nem emlékszem rá.

Dehogyisnem emlékszel: csak évődsz velem. Azt a kérdést, hogy a hangok valóságosak-e, vagy csak képzeli őket?

Számára valóságosak: nem is lehetnének valóságosabbak.

Igen, ezt értem! De tényleg azok? Ők a holtak szel emei?

Az az igazság, hogy nem tudom felelte az idős papnő.

Garianne rettenetes mészárlást élt túl. Elrejtőzött és hal otta a haldoklók sikolyait. Mindenkiét, akit szeretett, és mindenkiét, akik ők szerették. Amikor előjött az odúból, ahol rejtőzködött, rettenetes bűntudat öntötte el, amiért életben maradt. Vajon ez a bűntudat őrjítette meg? Vagy kitárt egy ablakot a lelkében, amelyen át a holtak szel emei beözönlöttek?

Miért engedted, hogy el opja a Szürke Ember számszeríját? Rengeteg veszélyen mentél keresztül, hogy elhozd ide.

Ma csak úgy dőlnek belőled a kérdések, de nekem is van egy kérdésem hozzád. Miért éhes még mindig a papnő, amikor pedig a szolgája már jóval korábban vacsorát ígért neki?

Weldi elvigyorodott és meghajolt.

Máris hozom, Ustarte. Azonnal rohanok a konyhába.

A papnő mosolya azonnal eltűnt, amint a férfi elhagyta szobáját. Rettenetes fáradtság telepedett rá. A templomra boruló összezavaró varázslat súlyos vámot rótt az öregedő

nőre. Pedig kétszáz évvel ezelőtt még olyan egyszerű bűbáj volt ez, amihez csupán hatalmának töredékét használta.

Csupán a megtörő fényt kel ett átformáznia és elhomályosítania, hogy a templom vörös köve beleolvadjon a hatalmas sziklafelületbe, amelybe faragták. Csak amikor a hold fényesen ragyogott, csak akkor gyengült meg a varázslat annyira, hogy az emberek is észrevehessék a hatalmas épületet. De még a kaput is olyan mágia erősítette, ami használata esetén elképesztő erőket mozgósított, amelyek a fémekre gyakoroltak hatást. A kardok hozzáragadnának a pajzsokhoz, a faltörő kosokat meg se lehetne lendíteni. A páncélt viselők úgy éreznék, mintha sárban gázolnának előre. Ustarte tudta, hogy a világon nem létezik olyan erődítmény, amibe ne lehetne behatolni, de Kuan temploma nem járt messze attól, hogy azzá legyen. Hívatlanul senki sem léphetett be.

Most, hogy a lába kicsit pihent, felál t és az ablakhoz sétált.

A papnő felsóhajtott. Lehunyta szemét, összpontosította hatalmát, és kinyúlt, míg meg nem érezte, hogy az utazók életereje köré gyűlik, mint ahogy az éj eli lepkék vonzódnak

a fényhez. Óvatosan megvizsgálta mindegyiket, míg végül az ifjúéhoz ért. A fiú szíve feladta a küzdelmet. A vérébe méreg került, részben a mocskos kardtól, részben pedig tunikájának egy darabkájától, amelyik beleragadt a sebbe.

Ustarte higgadtan összpontosított tovább, és energianyalábot küldött az immár mozdulatlan szívbe, amely dobbant egyet, de azután ismét megál t. Még kétszer röpített energianyalábot a beteg izomcsomóba, mire az verni kezdett, de szabálytalan ritmusban. Ustarte szel eme bejárta Rabalyn nyirokrendszerét, saját életerejével támogatva meg azt. A túlhajtott és kevés tápanyagot kapó adrenalinmirigyek is leál tak, így ezekkel is foglalkozott.

Koncentrációjából egy pil anatra kizökkentette egy farkas hátborzongató vonyítása, de máris visszaterelte figyelmét Rabalynra, és folyamatosan látta el energiával. A halott fiú ismét élt, és már életben marad addig, amíg a templomban alaposan át nem vizsgálja.

A hold lassan-lassan felbukkant a bércek fölött.

Ustarte elhúzódott Rabalyntól, és üzenetet röpített Weldihez. A férfi még csak a lépcső alján járt, ennivalóval megpakolt tálcával a kezében, de ekkor rögtön lerakta a tálcát az egyik lépcsőfokra, és visszarohant a Belső

Csarnokba, magához hívott négy, aranyló köntösbe öltözött papot, akik éppen vacsoráztak. Együtt siettek végig a templom folyosóin és csarnokain, majd kitárták a kaput, és rohanni kezdtek az utazók felé.

A vándorokat Druss és Khalid kán kivételével a templom első emeleti előcsarnokába kísérték, ahol székek és bőrrel párnázott padok ál tak, valamint egy fémből hajlítgatott, gyönyörűen elkészített asztal, amelyen gyümölcsök és többkupányi édes gyümölcslé sorakozott. Nian a padlóra telepedett és kezével végigsimította az asztal hul ámos fémét. Jared letérdelt mel é, Garianne pedig leheveredett az egyik kerevetre. Diagoras odalépett az egyik hosszúkás ablakhoz, és lepil antott a völgyre.

Druss és Khalid még mindig odakint vannak szólt oda Skilgannonnak. Úgy tűnik, mintha Orastes elaludt volna Csatabárdos lábánál.

A naashani odalépett hozzá. Az óriási fenevad köré papok gyűltek, és erőlködve próbálták felemelni. Mögöttük az ajtó halk surrogással nyílt ki, mire a kardmester megfordult. Egy apró gombszemű, idősebb férfi jelent meg, és hajolt meg előttük. Beljebb csoszogott, és hosszú fehér köntöse suhogva söpört végig a terrakotta padlózaton.

Ustarte úrnő azonnal itt lesz közölte. Jelenleg társatoknál, Rabalynnál időzik.

A fiú meghalt szólalt meg Diagoras. Vissza tudja hozni az életbe?

Halott volt valóban, de még nem lépte át a soha vissza nem térés kapuját, és Ustarte mágiája roppant erős.

Garianne talpra szökkent, arcán széles mosol yal.

Hahó, Weldi! Örülök, hogy látlak!

Én is, édesem. Megmondtam a papnőnek, hogy visszatérsz.

Az idős pap az asztalhoz lépett, ahol Jared és Nian várakozott.

Ti nem emlékeztek rám, de a belső kertben játszottunk, amikor még kicsik voltatok. Jared láthatóan feszengett, és csak a vál át vonta meg. Nian felpil antott az öregemberre.

Nincs kezdete simított végig uj ával az asztal közepén.

Egyetlen darabból készült, amely újra és újra egymásba fonódik. Nagyon ravasz munka.

Igen bólogatott Nian. Nagyon ravasz.

Weldi Skilgannonhoz fordult.

Kérlek, várakozz itt egy kicsit! Később mindnyájan megkapjátok kijelölt szobátokat, miután Ustarte beszélt mindannyitokkal.

És mi lesz Csatabárdossal?

Weldi féloldalasan elmosolyodott.

A fenevad nem hagyná el, ezért elaltattuk a lényt. Addig fog aludni, amíg itt tartózkodtok. Druss hamarosan itt lesz, de Khalid kán visszautasította a meghívásunkat, és máris elindult vissza a népéhez. Addig is van valami kérésetek?

A kardmester nemet intett a fejével. Akkor hát magatokra hagylak benneteket. A terem túloldali ajtaja a mosdóhelyiségbe vezet: használata nem különösebben bonyolult. A másik, nagyobb ajtó a főtemplomba vezet, de a folyosók és az átjárók könnyen útvesztőnek tűnhetnek azok számára, akik nem ismerik a járást, ezért arra kérlek benneteket, hogy itt várjatok, amíg Ustarte nem hívat titeket.

Nagyjából egy órát vesz igénybe a várakozás netán valamivel többet.

Szeretnénk sétálni egyet a kertben szólalt meg ismét Garianne. Ott nagyon békés minden.

Sajnálom, édesem, de itt kel maradnod. Nincsenek kel emes emlékeim arról, amikor legutoljára szabadon kószáltál. A lány a válasz hal atán láthatóan elszontyolodott. De azért még nagyon szeretünk, Garianne. Mindannyian.

Miután a pap távozott, a nő visszaheveredett a kerevetre.

Megvan! kiáltotta fel ekkor Nian boldogan. Valahogy beerőltette magát az asztal alá, és kezét rátette az összeforrasztott vas egy darabjára. Nézd, Jared!

Megtaláltam az il esztést!

Druss lépett be a terembe, és láthatóan javult a kedélye.

Kényelmesen elhelyezkedett egy öblös fotelben és nyújtózott egyet.

Rabalyn életben van! lelkendezett.

Hal ottuk bólintott Diagoras. Valóban elvarázsolt helyen vagyunk.

Itt minden olyan jó jegyezte meg Garianne. Nincs gonosz

kivéve azt, ami kívülről jön fűzte hozzá és rámeredt Skilgannonra. Ustarte látja a jövendőt. Sok jövendőt, sok ösvényt. Majd elvisz benneteket az Eltűnő Falhoz, és ott ti is meglátjátok. Mi már láttuk

sok-sok dolgot láttunk.

Mit láttatok? kérdezte Nian.

A lány szürke szeme elfelhősödött, és arca megkeményedett. Lehunyta szemét és visszadőlt a kerevetre.

Nem sokat törődöm a mágiával, de ha megment egy fiút, akkor félredobom a kétségeimet közölte Druss.

Jobban nézel ki, vén csataló szólt oda Diagoras. Ismét visszatért a szín az arcodba.

Sokkal inkább önmagamnak érzem magam ismerte be Csatabárdos. A mel emben lüktető fájdalom csökkent, és tagjaimba is visszatért valamennyi erő. Amikor beléptem ide, kaptam valamit inni. Hideg volt és sűrű, akár a hideg tejszín. Mondhatom, remek íze volt! Meg bírtam volna inni még egyet!

A drenai tiszt visszatért az ablakhoz. A hold mostanra magasan járt és fényesen ragyogott a völgy fölött.

Skilgannon odaál t mel é.

Volt valami furcsa ebben a Weldiben jegyezte meg Diagoras.

Az Elátkozott nem felelt, de bólintott.

Te is láttad? firtatta tovább a drenai.

Igen.

De nem tudok rájönni, mi volt az, ami zavart.

Én semmi rémisztőt nem láttam, csak furcsán mozgott.

De hát öreg, és lehet, hogy kristályok vannak az ízületeiben.

Szerintem a szeme lehetett az felelte Diagoras. Nem túl gyakran lát az ember vörös-arany szemeket. Valójában sosem láttam még ehhez foghatót

csak kutyánál vagy farkasnál. Meg időnként lovaknál.

Az biztos, hogy kicsit furcsa bólintott a naashani.

Jó hal ani, mit történt Rabalynnal, nem?

Reméljük, lesznek még további jó hírek is felelte Skilgannon, és keze önkéntelenül is végigsimított a nyakában viselt medálon.

Tizennyolcadik fejezet Több mint két óra elteltével Skilgannont bevezették egy emeleti szobába. A felső emeletre vezető úton, miközben a lassan csoszogó Weldit követte, a folyosókon más papokkal is találkoztak, és elhaladtak egy ebédlő előtt is.

Amikor a naashani benézett a nyitott ajtón, látta, hogy odabent sokan üldögélnek és vacsoráznak.

Mennyien éltek itt? tudakolta a paptól.

Jelenleg több mint százan.

És mivel foglalkoztok?

Tanulunk és élünk.

Egy lépcsősor megmászása után levél alakú ajtóhoz érkeztek, amelyet fából faragtak és aranyozott írásjegyek díszítettek, amelyekből a kardmester nem értett semmit. Az ajtó magától feltárult, ahogy odaértek. Weldi el épett a másik útjából.

Visszajövök, amint látogatásod ideje lejárt.

Skilgannon belépett a kupolás mennyezetű hatalmas szobába, amelynek bevakolt falain festmények függtek főleg növényeket, virágokat és fákat ábrázoltak, háttérben

a kék éggel. A szobában egyébként agyagedényekben valódi növények is helyet kaptak, és a lámpás fényében nehéz volt megmondani, hol ér véget a valódi növényzet, és hol kezdődik a festett. Fülét csörgedező víz hangja ütötte meg, így beljebb lépett, és megpil antott egy kicsiny vízesést, amely fehér sziklákon bugyogott lefelé egy sekély vizű medencébe. A levegőben többféle il at terjengett: jázmin, cédrus, szantálfa. És még sok másféle, bódító il at.

A naashani érezte, hogy teste el azul.

A vízesés mögött a szoba összeszűkült, majd újra kiszélesedett, és a völgyre néző teraszra vezetett. Itt pil antotta meg a holdfényben fürdőző Ustartét. A kopaszra borotvált papnő elefántcsontfejű ébenfa botjára támaszkodott. A férfi egy pil anatig döbbenten ál t, annyira lenyűgözte a nő szépsége. Ustarte arcvonásai, finom és kecses csontozata csiatcei származásra utaltak. Hatalmas vágott szeme azonban nem a népére jel emző mélybarna-arany szem volt: a holdfényben ezüstként ragyogott, bár Skilgannon gyanította, hogy eredetileg kék lehet. Az Elátkozott mélyen meghajolt.

Köszöntelek a Kuan-templomban üdvözölte a papnő

különleges, dal amos hangján, mire a kardmester azon kapta magát, hogy képtelen szóra nyitni a száját. A csend egyre jobban elnyúlt, és az önmagára mérges Skilgannon végül vett egy nagy levegőt.

Köszönöm, hölgyem, hogy fogadsz. Hogy van Rabalyn?

A fiú életben marad, de egy darabig itt kel maradnia. Óvó álmot bocsátottam rá, mivel komoly vérmérgezést szenvedett, és a sebe már üszkösödni kezdett. Legalább egy hétbe telik, mire felkelhet az ágyából.

Fogadd hálámat! Bátor kölyök, és a halálból hoztad vissza.

Ustarte rápil antott és felsóhajtott.

Igen, így volt, de azt nem tudom megtenni, amire te kérnél, Olek Skilgannon. Ez nem a Feltámasztók temploma.

A férfi egy pil anatig némán ál t, próbálva leküzdeni csalódottságát.

Nem is hittem igazából, hogy az lehet. Aki hozzád küldött, egy gonosz némber. Nem kívánhatta, hogy sikert arassak.

Attól tartok, igazad van, harcos mondta Ustarte szelíden, majd az asztalra mutatott. Tölts magadnak egy kupa vizet!

Felüdít, mert az itteni víz varázslatos. Skilgannon felemelte a kristálykancsót, és vizet töltött a kristálykupába.

Tölthetek neked is, hölgyem?

Nem. Idd meg, Olek!

A férfi az ajkához emelte a serleget, de habozott. A papnő

csengő hangon felkacagott.

Nincs benne méreg. Szeretnéd, ha előbb én kóstolnám meg?

A naashani szégyenkezve megrázta a fejét, és kiitta a kupa tartalmát: a víz csodálatosan hűs volt, és abban a pil anatban úgy érezte magát, mint a tűzforró sivatagban tántorgó utazó, aki oázisra bukkant.

Még sosem ittam ilyen vizet. Úgy érzem, mintha az összes izmomat átjárná.

És így is van, de most már menjünk be! Öreg lábaim sajognak és elfáradtak. Nyújtsd a karod!

Együtt értek vissza a növényekkel díszített szobába. A kardmester a lámpások fényében észrevette, hogy a papnő

szeme szikrázóan kék, és aranypöttyök ülnek benne.

Segített Ustarténak leülni egy furcsán faragott ülőalkalmatosságba, amely átmenetet képezett a szék és a zsámoly között. A nő lassan rátérdelt a szerkezetre, majd a férfi kezébe nyomta botját, aki lefektette a földre, nem messze a papnőtől. Ezután levette hátáról kardjait, a hüvelyt maga mel é tette a földre, és letelepedett egy magas támlás székbe, szemközt vendéglátójával.

Miért küldött ide az Öregasszony? érdeklődött Ustarte.

Ezen magam is rengeteget gondolkodtam, szinte attól a pil anattól kezdve, hogy elindultam erre a küldetésre. És azt

hiszem, tudom a választ bár elképzelhető, hogy tévedek.

Mondd el!

Előbb lenne egy kérdésem, hölgyem. Feltehetem?

Kérdezz!

Igaz, hogy új kezet növesztettél Khalid kán egyik törzsbelijének?

A test sokkal bonyolultabb és csodálatosabb gépezet, mint ahogy azt a legtöbb ember gondolja. Minden sejt részleteket rejt magában az alapkoncepcióból. De hogy egyszerű választ adjak a kérdésedre: igen, így történt.

Segítettünk neki új kezet növeszteni.

Évekkel ezelőtt hoztak ide egy embert, akinek az arcát szinte kettévágták? Ahogy Skilgannon feltette a kérdést, érezte, hogy a félelem gombócba gyűlik a hasában.

Boraniusról beszélsz. Igen, idehozták őt.

Nagy kár, hogy meggyógyítottátok! köpte a szavakat keserűen a harcos. Az a férfi gonosz.

Mi nem ítélkezünk senki felett, Olek. Ha így tennénk, mit gondolsz, beengedtünk volna?

Nem ismerte el a kardmester.

Mióta gyanítod, hogy Vasálarc azonos Boraniusszal?

Valami azt súgta itt belül, hogy életben van. Amikor nem találtuk meg tetemét a csata után, már tudtam. Mélyen legbelül tudtam. Azután hal ottam Vasálarcról, ami elgondolkoztatott, de ekkor Druss elmondta, hogy a férfi arcán nincs sebhely, csupán egy ronda anyajegy. Csak akkor éledt fel a gyanúm, amikor megemlítették az elszíneződött kezű nomád férfit. Azóta a gondolataimat egyre erősebb félelem övezte.

Az Öregasszony ezért nem mondta el. Tudta, hogy félsz a férfitól, de azt akarta, hogy a nyomába eredj. Gyanította, hogy miután már útra keltél, nem hagyod, hogy Druss egyedül számoljon le a gonosszal. Vagy tévedek?

Nem, nem tévedsz. Bár elképzelni nem tudom, hogy Druss miként tudna elbánni vele a beteg szívével.

Ustarte elmosolyodott.

Druss szívének semmi baja

bár egyedül az ég tudja, hogy miért nincs, tekintettel arra, mennyire szereti az alkoholt és a félig sült húsokat. Egy Mel icane-tól délre fekvő faluban azonban összeszedett egy fertőzést, ami megtámadta a tüdejét, és ez nagy megerőltetést rótt a szívére. Egy hétköznapi ember ágynak

megerőltetést rótt a szívére. Egy hétköznapi ember ágynak dőlt volna, ahol teste pihenhetett volna, és legyőzhette volna a vírust. Druss azonban megál ás nélkül járta a vidéket, barátját keresve. Ez kimerítette, ami iszonyatosan megterhelte a szívét. Most kapott egy gyógyfőzetet, ami megsemmisíti a

betegséget. Holnap reggelre ismét a régi lesz.

És az ikrek?

Ustarte mosolya eltűnt.

Nem tudjuk meggyógyítani Niant. Egy évvel ezelőtt talán sikerült volna. Esetleg még hat hónappal ezelőtt is. A daganatok mostanra el epték az egész testét, és képtelenek vagyunk mindet kezelni. Kevesebb, mint egy hónapja van hátra: csökkenteni tudjuk az agyára nehezedő

nyomást, és egy darabig ismét önmaga lesz, de attól tartok, nem sokáig. Talán napokig, talán csak órákig.

Azután a nyomás ismét erősödni fog, és egyre nagyobb fájdalmai lesznek. Majd kómába esik, és meghal. Az lenne a legjobb, ha itt maradna, ahol gyógyitalokkal csil apíthatjuk a kínjait.

Ez össze fogja törni Jared szívét. Még sosem láttam, hogy két testvér ilyen közel ál na egymáshoz.

Életük első három évében össze voltak nőve, ami különleges köteléket teremtett közöttük. Én végeztem a

műtétet, ami szétválasztotta őket, részben a tudásomra, részben a mágiámra támaszkodva. És ez a mágia az, ami most megöli. Ahhoz, hogy mindketten túléljék a műtétet, át kel ett rendeznem Nian szervezetét. Közös volt a szívük, így belenyúltam a génál ományába, hogy a teste új szívet tudjon növeszteni. Ez a manipuláció eredményezi azt a rengeteg daganatot, amely meg fogja ölni, és ez roppantul elszomorít.

Skilgannon egy csomó mindent nem értett a papnő

szavaiból, de látta arcán a gyötrődést.

Esélyt adtál nekik az életre. Olyan életre, amelyet a segítséged nélkül nem tapasztalhattak volna meg.

Tudom, bár köszönöm, hogy kimondtad. Mit szeretnél még tőlem?

Mi a helyzet Garianne-nal?

Nem tudok segíteni rajta. Vagy megszál ott vagy eszelős.

De azt persze tudod, hogy az Öregasszony megdelejezte.

Tudom.

Akkor azt is tudod, mi a feladata?

Azért van itt, hogy megöljön engem.

És tudod, miért?

A harcos vál at vont.

Az Öregasszony végső soron az én halálomat akarja, és ez elég indoknak. Kétlem, hogy a lány addig megpróbálkozna a meggyilkolásommal, amíg Boranius él.

Majd megbirkózom a dologgal, amikor ezen túl leszek.

Meg fogod ölni.

Hogy megmentsem magam? Hát persze!

Ó, igen, hát persze! A harcosok így intézik a dolgokat.

Harcolnak. Ölnek. Meghalnak. Tudod, hol született Garianne? kérdezte váratlanul.

Nem. Nem viseli jól, ha kérdezgetik.

Azért nem, mert heteken át kínozták, és gyötörték ocsmány emberek, akik értesüléseket akartak tőle. És örömet akartak. Meg kínt. De ez csak később történt.

Garianne valamikor egészséges, átlagos fiatal lány volt, aki a családjával és a barátaival élt, és boldog jövőt álmodott magának. Mint minden fiatal, ő is arról álmodozott, hogy életét szerelem, siker, hírnév és öröm övezi majd. A tragikus ebben az, hogy mindezt Perapolisban álmodta.

Skilgannon megborzongott és nem ál ta tovább Ustarte kék-arany szemének pil antását. Amikor a naashani katonák betörtek a városba, Garianne apja, aki kőműves volt, a műhelye mögötti sziklatömbök mögé rejtette a lányát,

aki egész nap ott hevert rémülten és hal gatta a haldoklók sikolyait. Hal otta, amint az emberek az életükért könyörögnek. Öregek, nők, gyerekek, férjek, apák, fiak és lányok. Papok, kalmárok, dadák, bábák, orvosok, tanítók.

Azok, akiket senki sem szeretett, és azok, akiket szerettek.

Amikor leszál t az éj, még mindig ott lapult, csakhogy most már nem volt egyedül. Fejét megöltötték a hangok, amelyek nem szűntek meg, hanem folytatták a sikoltozást.

Egy ideig mindketten hal gattak.

Nyilván gyűlölsz törte meg a csendet az Elátkozott.

Nem gyűlölök senkit, Olek. A gyűlölet réges-régen kiégett belőlem. De még nincs vége Garianne történetének. Nem mesélem el neked az ezt követő órák borzalmait, amikor naashani katonák elfogták. Amikor idekerült, úgy tűnt, számára nincs remény. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy legalább valami csekély józanságot visszalopjunk belé, és a lány, akit ismersz, legnagyobb erőfeszítésünk eredménye. Elmenekült innen, és valahogy az Öregasszony hálójába került, akinek sikerült értelmet adnia az életének.

Adott neki egy célt. Még az is lehet, hogy ez a cél visszaadja az életét. Tudod, Garianne azt hiszi, a szel emek békét lelnek, ha megbosszulják őket. A szel emek elalszanak, ha az Elátkozott meghal.

És így lesz?

Bárcsak meg tudnám mondani! Ha a szel emek valódiak, akkor talán békére lelnek a bosszúban. Soha nem hittem abban, hogy a bosszú békét hozhat, de engem soha nem szál t meg egyetlen szel em sem. Ha ettől vesztette el a józan eszét, akkor talán feladata teljesítése felszabadítja.

Kétlem ugyan, de azért lehetséges. De most már tudod, hogy ha megölöd őt, akkor teljessé teszed a borzalmat, amiről találó nevedet kaptad.

Remek választási lehetőségek egész sora vár rám ál t fel Skilgannon, és felnyalábolta a Nappal és Éj el Kardjait.

A vál ára lendítette a kardtokot, és meghajolt a papnő felé.

Köszönöm a rám fordított időt, hölgyem.

Azok a pengék a gonosz alkotásai, Olek, és végül megrontják majd a lelkedet. Legalább annyira felelősek Perapolisért, mint te magad.

Nem túl jók az esélyeim, hogy legyőzzem Boraniust. A Nappal és Éj el Kardjai nélkül pedig szinte nincsenek is.

Akkor ne küzdj meg vele! Nem rendelkezem a kel ő

ismerettel, hogy visszahozzam Dayant, de mások igen.

Hitvesed életének princípiuma abban a hajban és csontban összpontosul, amelyet a nyakadban hordasz. Vannak, akik képesek életre kelteni ezt a princípiumot. Ők rendelkeznek azzal az ismerettel is, hogy visszahívják a lelket az Alvilágból, és új testbe helyezzék.

Hol találom őket?

Talán Kydor ősi földjein túl. Vagy a nadír sztyeppék mélyén. A Feltámasztók temploma létezik: túl sok bizonyíték szól mel ette, hogy ne kételkedjünk létezésében.

Hagyd magad mögött Boraniust! Hagyd hátra Garianne-t!

Akkor legalább a küldetésed teljesen önzetlen lesz.

Ez egyben azt is jelentené, hogy sorsára hagyom Drusst és Diagorast. Erre pedig nem vagyok képes. Tényleg, mi van Druss barátjával, Orastesszel? Elő tudod hozni őt a fenevadból?

Ustarte felemelte kezét és lehámozta kesztyűjét, majd hátrahúzta selyemköntöse uj át. Skilgannon rámeredt a nő

karját borító puha, szürke szőrre, és az uj ak végén csil ogó karmokra.

Mit gondolsz, ha meg tudnám tenni Orastesért, nem tenném meg magamért? És most menj, harcos!

Beszélnem kel a Legendással.

A lakótoronyból harminchárom ablak és három bejárat nyílt.

Nygor, a nadír sámán mindegyiket el enőrizte, mielőtt visszavonult volna a negyedik szintre, hogy leheveredjen szűkös priccsére. A kapukra tett védővarázslatokat volt a

legegyszerűbb ismét feltölteni, mivel itt támaszkodhatott az ősi relikviára, Khitain Shak összeaszalódott kezére. A megszáradt csontok sokat megőriztek egykori tulajdonosa, a legendás pap hatalmából. Az ablakok el enőrzése már sokkal fárasztóbb és időt rabló feladatnak bizonyult. Egyes ablakok szélesek voltak, mások csupán keskeny lőrések csupán rések, amelyeken át íjászok tüzelhettek a lenti el enségre. Ezeknél a mágiát minden nap meg kel ett újítani, amihez Nygor vérének egy cseppjére volt szükség.

A tenyerén vágott sebek most már kezdték zavarni: viszkettek és idegesítették. És ettől bosszús lett.

Néhány napig még használhatta volna annak az ostoba nőnek a vérét, akit Vasálarc hozott a fel egvárba. De a naashani kijött a béketűrésből és megölte őt. Micsoda pazarlás! Legalább addig életben hagyhatta volna, amíg a keze begyógyul. De majd a gyerek helyettesíti: hiszen semmit sem jelent Vasálarcnak. A férfi élve akarta a kislányt, mert amíg életben van, addig Csatabárdos Drusst a markában tartja.

El tudod képzelni, hogy milyen kel emes látvány lesz?

kérdezte Vasálarc. Legyőzhetetlen Druss, a Csatabárdosok Kapitánya, a Skelni Győztes, megláncolva és megkötözve, amint végignézi annak a gyermeknek a lassú kínhalálát, akinek a megmentésére idáig eljött? Meg fog őrülni.

Szerintem egyszerűen csak meg kel ene ölnöd, nagyúr

intette Nygor.

Egy fikarcnyit sem konyítasz a művészethez rótta meg Vasálarc.

Ez kétségtelenül igaz volt. Nygor semmi örömét nem lelte mások szenvedéseiben. Halálra időnként szükség volt a nagyobb tudás eléréséért. A sámán hatvanegy éves korára közel került azoknak a titkoknak a megoldásához, amelyek megfejtésére már évtizedek óta sóvárgott. Mesterévé vált az eggyéforrasztásnak, az egyik leghatalmasabb ősi varázslatnak. Az eggyéforrtak teremtése hihetetlen összpontosítást igényelt. Hamarosan pedig felfedi a megfiatalodás rejtélyét. Már mostanra megismerhette volna, ha nincs az Öregasszony, aki egyfolytában az életére tört. Még most is érezte a némber erejét, amint a védővarázslatait próbálgatja, beléjük akaszkodik, örökké rést keresve a védelmén.

Tudta, hogy a banya igazából nem is őt gyűlöli: valódi célpontja Vasálarc volt. Nygor csupán egy akadályt jelentett, ami az útjában ál t. Mindez azonban fogas kérdéseket vetett fel. Ha a sámán elhagyja Vasálarcot, a vénasszony valószínűleg békén hagyja őt. Ha azonban kilép a harcos szolgálatából, nem lesz gazdag, és nem kergetheti tovább az álmait. A sztyeppére nem térhet vissza: Ulric sámánja, Noszta kán abban a szempil antásban megölné, amint beteszi a lábát a pusztákra.

Így hát pil anatnyilag maradt, csapdába esve az Öregasszony gyűlöletkalapácsa és Vasálarc becsvágyül ője között. De már nem lesz így sokáig, tökélte el magában. Vasálarc abban reménykedett, hogy a tantriai népet elég erőssé teheti ahhoz, hogy szembeszál jon a Boszorkánykirálynővel. Arról álmodozott, hogy sereggel tér visz Naashanba, de ezek az álmok mostanra elsorvadtak.

Abban a pil anatban kudarcra lettek ítélve, amint az Öregasszony átadta a tantriai királynak azt az átkozott kardot. A penge megrontotta az uralkodó elméjét, és a nagyság il úziójába ringatta. Nygor most már tudta, hogy a banyának mindvégig ez volt a terve. Amikor Tantria hadat üzent Datiának és Dospilisnek, az a Boszorkánykirálynő

terveit szolgálta, és ezzel Vasálarc tervei megbuktak. A sámán felsóhajtott: akkor kel ett volna elmennie, amikor a háború kezdett rosszul alakulni, és a datiaiak már Mel icane kapujában ál tak. Vasálarc azonban a város kincstárának java részével elmenekült, és ez a gazdagság még szolgálhatja Nygort feltéve, ha talál rá módot, hogy el opja.

A sámán felsétált a következő emeletre, és az ottani ablakokon is felújította a mágiát. Most már sajgott a jobb keze.

Megál t az egyik lőrésnél, és kibámult a csil agokra.

Felsóhajtott, amikor eszébe jutott a bátor Raesha. Csak a nő halála után jött rá, hogy mennyire vonzódott hozzá.

Vasálarc a Boszorkánykirálynő halálát követelte, Nygor

pedig megidézett egy démont, hogy végezzen az uralkodóval. Nem került valami nagy megerőltetésébe, és még csak nehéz sem volt. A megidézés eszközéül Raeshát használta, ami megnövelte a sámán hatalmát. A démon azonnal útnak indult, hogy megkeresse prédáját, és egy darabig minden jól is ment. Csak azt nem tudták, hogy az Öregasszony nagy erejű védővarázslatot helyezett a királynőre. A visszavert démon visszatért, vért akart, és kitépte Raesha szívét. Nygor még most is megborzongott, ahogy felidézte az esetet.

Csatabárdos Drusson és társain szintén védővarázslatok voltak, ami meggátolta a sámánt abban, hogy megtalálja őket. Ráadásul a drenai el eni hagyományos merénylet is kudarcot val ott. Nygort rossz érzés gyötörte Ezüst Gyilkossal kapcsolatosan. A lehetetlennel volt határos, hogy az öregedő harcos megtámadjon egy katonákkal teli erődöt. De mégis

Volt valami elpusztíthatatlan abban az emberben, valami emberinél nagyobb erő.

A sámán felkapaszkodott a lépcsőn a köríves mel védre, és mindkét ajtón megújította a védelmet. Három napig kitartanak majd, de két nap elteltével ismét fel kel frissítenie őket.

Visszatért a főépületbe, és majdnem rálépett egy nagy fekete patkányra, amely éppen mel ette surrant el. Nygor

átkozódott, majd a szobája felé vette az irányt.

A fekete patkány eltűnt egy lyukban, és a mel véden bukkant ki ismét. Itt végigfutott a pártázatos falon, és ismét bebújt egy lyukba, amelyen át a kupolás tetőzet gerendáira jutott. A vézna fekete lény végigkocogott az egyik szálfán, míg el nem jutott egy szurokkal bekent, megrongált nemezdarabhoz. Az ál at rágcsálni kezdte a nemezt, éppen csak akkora helyet harapdálva ki, amelyen keresztül át tudott bújni alatta. A nemezlapon túl egymáshoz kapcsolt deszkákat és halott patkányokat talált.

A rágcsáló félrehúzta az egyik tetemet, és rágcsálni kezdte az egyik ízesülés szilánkos végét: éles metszőfogai a fa peremét darálták, egyre jobban átlyukasztva azt.

A patkány fáradhatatlanul dolgozott, rágott és harapott, míg végül a szíve felmondta a szolgálatot és holtan rogyott a faforgácshalom mel é. Percekkel később újabb patkány bukkant fel, és ő is rágcsálni kezdte a fát.

Végül a tető nemezborítása alatti sötétséget fentről leszűrődő fénycsík hasította át. A patkány pislogott és megrázta a fejét.

Ez darabig zavarodottan szimatolt jobbra-balra, majd elhátrált a fénysugár elől és elszaladt.

Jared visszatért az előcsarnokba, ahol a többiek várakoztak. Észre sem vette őket, csak belerogyott az egyik székbe. Garianne ment oda hozzá, átölelte és megcsókolta az arcát. Diagoras megvakarta háromágú szakál át és megborzongott.

Mi bajod van, cimbora? kérdezte Druss a tisztet.

Remekül vagyok, Csatabárdos. Soha jobban.

Úgy nézel ki, mint akinek skorpió mászott a csizmájába.

Ó, hát ez igazán meglepő! Egy rejtélyes templomban üldögélek, amiről kiderült, hogy teljes egészében eggyéforrtak lakják. Valóban furcsa, hogy ezt nyugtalanítónak találom!

Druss felnevetett.

Ők nem ártottak nekünk. Sőt, éppen el enkezőleg.

Eddig nem ártottak, de ők ál atok és nincs lelkük.

Sosem voltam valami nagy vitatkozó, úgyhogy most sem fogok vitázni veled.

Kérlek, vitázz! erősködött Diagoras. Szeretném valamivel lefoglalni a gondolataimat.

A kérdés túl bonyolult, hogy egyetlen vita dönthessen róla szólt közbe Skilgannon. Ha az embereknek van lelkük, akkor nézd csak meg, mit tett Vasálarc. Ő azzal töltötte az életét, hogy ártatlan embereket kínzott és csonkított meg.

Volt egy barátom, neki pedig volt egy kutyája. Amikor a barátom háza felgyul adt, a kutya felrohant a lépcsőn, keresztül a füstön és a lángokon, és ugatásával felébresztette a barátomat, meg a családját. Így mindannyian megmenekültek, pedig a földszinti ajtó nyitva ál t, és a kutya kimenekülhetett volna az utcára, ahol biztonságba jut. De nem tette. Vagyis, ha egy lélek nélküli kutya képes hősiességre és önzetlenségre, a lélekkel bíró Vasálarc pedig ocsmány gonoszságokra, akkor mi értelme a léleknek?

Druss megint csak felnevetett.

Ez tetszik! Úgy vélem, a menny jobb hely lenne, ha csak kutyák lakoznának ott!

Nem tudják meggyógyítani szólalt meg váratlanul Jared.

Csak az agyára nehezedő nyomást tudják csil apítani, és ismét olyan lesz, mint egykor. De még azt sem tudják megmondani, hogy meddig: órákig, napokig És még mindig haldoklik: Ustarte azt mondja, kevesebb, mint egy hónapja van hátra.

Sajnálom, cimbora mondta Druss.

Most már érted, Csatabárdos, miért nem mehetünk veled a fel egvárba. Szeretnék egy kis időt eltölteni a fivéremmel, úgyhogy itt maradunk. Amikor eljön az idő, orvosságokat adnak neki, hogy csökkentsék a fájdalmát.

Ó, ez amúgy sem a te harcod, Jared! Ne emészd magad miatta!

Mi szívesen veled tartunk, Bátyó! közölte Garianne.

Szeretnénk biztonságban tudni a kislányt. Skilgannon észrevette, hogy a nő beszéd közben rezzenéstelen szürke szemével egyenesen rámered. Druss is észrevette, de hal gatott.

Gondolom, örülnél a társaságomnak mondta a lánynak Skilgannon.

Jönnöd kel , hogy szembeszál j Boraniusszal. Ez a sorsod.

A naashani érezte, hogy a bosszúság feltolul benne, de visszanyelte.

Az Öregasszony mit sem tud a sorsomról, Garianne, el enben annál többet a tiédről. Mindenesetre veled tartok, bár megvan rá a jó okom.

Örülök, hogy jössz, cimbora szólt közbe Druss. Van valami kettőtök között, amit szeretnél megosztani velünk?

Skilgannon erre a csak a fejét rázta. Az ajtó ekkor kinyílt, és

Ustarte szolgája, Weldi lépett be rajta.

Azért jöttem, hogy megmutassam nektek a szobáitokat.

Odabent találtok majd tiszta ágyakat, némi ennivalót és vizet, az ablakon át pedig szel ő hűsíti majd lakhelyeteket.

Később, amikor már Skilgannon lepihent, és ágyában fekve bámulta a csil agokat, a hálószobájába vezető ajtó egyszer csak surrogva feltárult, és Garianne lépett be rajta.

Egyetlen szó nélkül lépdelt oda az ágy lábához. Kezében számszeríját tartotta, amelybe egyetlen vessző volt betöltve.

Most szeretnéd megtenni mondta a férfi.

A nő kinyújtotta karját és megcélozta a naashanit.

Szeretnénk most megtenni bólintott, majd egy éles pendülés hal atszott, és a nyíl belevágódott az ágy támlájába, kevesebb mint egyhüvelyknyire a kardmester fejétől. A lány leeresztette a nyílpuskát, és leült az éj eliszekrényre. De még nem tudjuk megtenni. Bátyónak szüksége van rád.

Kibújt az ingéből, és a földre dobta a ruhadarabot, majd levetette a nadrágját is. Felhajtotta a takarót, és befészkelte magát Skilgannon mel é, fejét a férfi vál ára hajtva. Az Elátkozott érezte, amint a lány uj ai végigsimítják arcát, majd ajka az ajkához ért.

Boranius fonott székében üldögélt, és az Elanint fürdető

nadír nőt nézte. A kislány egy rézkádban ült, és kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé, miközben a nomád asszony lesúrolta a koszt fehér bőréről. A vál án és a hátán kelések látszódtak, de össze sem rezzent, amikor a durva szövet hozzájuk ért.

Tudod, hogy ki jön érted, hercegkisasszony? szólalt meg Boranius. A vén Druss. Druss bácsi. Eljön érted ide.

Úgyhogy tisztának és bájosnak kel lenned, amikor megérkezik.

A gyermek arckifejezése mit sem változott, mire Boraniust bosszúság kerítette hatalmába. A látványosságnak nem sok értelme lesz, ha a kislány nem törődik vele.

Pofozd meg! parancsolt rá a nadír nőre, akinek tenyere hatalmasat csattant Elanin arcán, de a gyermek fel sem kiáltott. Feje kissé előrebukott, majd ismét meredten bámult maga elé. Miért nem érzi a fájdalmat?

Mert nincs itt felelte a nadír.

Akkor hozd vissza!

A nő felnevetett.

Fogalmam sincs, hol van.

Boranius elhagyta a szobát és Nygor keresésére indult. A kis sámán majd tudni fogja, mit tegyen a gyerekkel. Milyen kár lenne, ha Elanin nem sikoltozna Druss bácsiért! A férfi áthaladt a fegyvertáron, és a Tetőtéri Csarnok felé vette az irányt. Itt találta a nomádot, aki az ablakpárkányon üldögélt, és éppen ősi tekercseket olvasgatott.

A gyermek elméje megroppant közölte a naashani.

Odaadtad neki az anyja uj ait, hogy játszogasson vele. Mi mást vártál?

Azt hittem, hogy mulatságos lesz. Hogyan tudod visszahozni?

Nygor megvonta a vál át.

Talán ópiummal. Találunk rá módot, ha eljön az idő.

Ez a lány nem olyan puhány, mint az apja volt, akiről a felesége azt mondta, hogy Skeln egyik hőse. Te láttad, Nygor, amint hangosan zokogott a kislánya után. Hogy lehetett egy ilyen ember részese a Halhatatlanok legyőzésének?

A sámán felsóhajtott, és letette a kezében tartott tekercset.

Ismertem egyszer egy harcost, aki egy szál késsel bánt el

egy oroszlánnal, de félt a patkányoktól. Mindenki fél valamitől: mindenkinek vannak gyengéi és erősségei.

Orastest megrémítette a sötétség, hiszen a tömlöcét nem világította meg semmi. Te azt mondtad neki, hogy meg fogod ölni a lányát, és apró darabokra vagdalod. A kislány jelentett számára mindent, annyira szerette.

Nekem nincsenek gyengéim, sámán lépett Boranius a székhez, és leült.

Ha te mondod

Én mondom. El enkezni akarsz netán?

Még szükségem van az uj aimra, Vasálarc, így nem el enkezem. Erős ember vagy, akit azonban megátkoztak a csil agok.

Ez így igaz kapott a szón keseregve Boranius. Még soha nem találkoztam senkivel, aki ilyen balszerencsés lett volna, mint én. Tudod, Bokramnak győznie kel ett volna. Mi mindent megtettünk, de az utolsó ütközetben pánikba esett.

Ha nem lett volna gyáva, most egész Naashant uralhatná.

Ami meg a tantriai királyt il eti

az ő ostobasága meghaladja az ember értelmét. Bárcsak lassabban öltem volna meg!

Ahogy én emlékszem, órákon át sikoltozott.

Napokig kel ett volna sikoltoznia. Figyelmeztettem, hogy ne támadja meg Datiát, mivel még nem ál tunk készen.

Csak várnia kel ett volna.

Az Öregasszony intézte el őt azzal az átkozott karddal. Ezt nem láthattuk előre, és a fegyver megrontotta az elméjét.

Boranius elkáromkodta magát.

Miért kísért engem ez a banya? Mit vétettem el ene?

Úgy sejtem, megöltél valakit, aki hasznára lett volna.

Na, mindegy, nem számít! Ha a legtöbb, amit tenni tud, csak annyi, hogy el enem küld egy csatabárdos vénembert, akkor nem sok okot látok a félelemre.

Nygor arca elsötétült.

Minden pil anatban érzem a vénasszony jelenlétét, aki ál andóan próbálgatja a védelmemet. Ne becsüld alá, Vasálarc! Olyan hatalommal bír, hogy megölhet mindnyájunkat.

A Tetőtéri Csarnokon fagyos szél söpört végig, kioltva két lámpás lángját. Boranius felugrott székéből, Nygor pedig felkiáltott és a nyitott ajtó felé iramodott, de az pont az orra előtt csapódott be.

Az ajtó mel etti árnyékokból egy kámzsás, áttetsző alak lépett elő.

Olyan kel emes, ha megbecsülik az embert szólalt meg az Öregasszony.

Boranius tőrt rántott övéből és elhajította. A fegyver átsüvített az alakon, és csattanva vágódott mögötte a falnak.

Miként törted át a varázslataimat? kérdezte a sámán, akinek hangjából szinte sütött a csüggedés.

Találtam egy másik rést, nadír, odafenn a tetőn. És most itt az ideje, hogy csatlakozz a barátodhoz, Raeshához! Égj, kis ember! A kámzsás alak rámutatott a férfira, mire a nadír az ablak felé vetette magát, hogy leugorjon a vár udvarára, de egy béklyóba kötő varázs megál ította. A nadrágszárán lángok csaptak fel, meggyújtva ingét is.

Nygor sikoltozni kezdett és csak sikoltozott, sikoltozott Boranius nézte, ahogy a sámán haja lángcsóvában el obban, fejbőre és arca megfeketedik, bőre felhólyagzik.

De a sikoltozás még ekkor sem maradt abba. Emberek kezdtek dörömbölni az ajtón, és akkor végre megszűnt a sikoltozás, a nadír szénné égett teste pedig a padlóra rogyott, ahol égett tovább, csípős fekete füsttel töltve meg a termet. Ami végül a padlón maradt, abban már nem volt semmi, ami akár csak halványan is emberre utalt volna.

A dörömbölés azonban nem maradt abba.

Csendet! intett az Öregasszony a bejárat felé, mire a zörömbölés megszűnt.

Engem is lángra akarsz gyújtani, ribanc? üvöltötte Boranius. Gyere hát! Használd a mágiádat, de én köpök rád!

Ó, látni fogom majd a halálodat, Boranius, és nagy élvezetemet lelem benne. Előbb azonban teszel nekem egy szolgálatot.

Soha!

Ó, pedig szerintem így lesz. Legendás Druss eljön érted, és vele lesz valaki, akit már jó régen nem láttál. Egy régi barát. Milyen vidám találkozás lesz az! Emlékszel még Skilgannonra? Hát hogyne emlékeznél! Úgy rémlik, ő vágta szét az arcodat.

Megölöm mindkettőt, és lehugyozom a hul ájukat!

Az Öregasszony felnevetett.

Ó, mennyire kedveltelek volna, Boranius! Tényleg kedveltelek volna. Milyen kár, hogy el enségek vagyunk!

Nem kel , hogy azok legyünk.

Ó, de igen! Nem mindig voltam olyan, mint amilyennek most látsz. Néhány évszázaddal ezelőtt fiatal voltam, és akkor a férfiak még bájosnak tartottak. Az ifjúság szédült napjaiban lett egy gyermekem, akit mások gondjaira bíztam. Tudod, sosem voltam anyáskodó típus. Ahogy telt-múlt az idő, figyeltem gyermekem, majd az ő gyermekeit is.

Nem voltak sokan, így nem okozott nehézséget számon tartani őket. Kezdetben jól mulattam, és ezek a gyermekek voltak az én ajándékaim a jövőnek. Az ágyékom gyümölcsei. Finoman, nagyon finoman irányítottam az életüket, megtámogatva őket egy kis szerencsével, ha arra volt szükség. Azonban nem tudtam mindig törődni velük, úgyhogy megöregedtek és meghaltak. Minden erőfeszítésem dacára, a vérvonal egyre fogyott, míg végül csak egyvalaki maradt. Egy lány. Igazán édes gyermek volt, aki feleségül ment Naashan császárához, miután szerelmi bájitalt kevertem az uralkodónak, így a császár semmiképpen sem hagyhatta volna el. Később született egy lányuk, vérvonalam utolsó tagja. És te, Boranius, megölted az anyát, és üldözőbe vetted a lányát. El tudod képzelni, hogy valaha is megbocsátok neked?

Mit sem törődöm a megbocsátásoddal. A puszta élvezetért ölöm meg Skilgannont. Druss-szal azért végzek, hogy megbosszuljam a Halhatatlanokat. Ha elég időm lesz rá, megölöm Jiannát is, és megszabadítom a világot az ivadékodtól.

Csakhogy nem lesz rá elég időd, Boranius. És itt leszek a

saját testemben, hogy lássam, amint lelked sikoltozva fog kiszakadni belőled. Addig is, hagyok itt egy kis emlékeztetőt.

Tűz söpört végig Boranius arcán, megperzselve száját, orrát és arcát. A férfi elfojtott kiáltással zuhant hanyatt.

Annak, akinek olyan csúf a lelke, mint a tied, nincs joga másik arcra. Úgyhogy tüntessük csak el azt a húst, amit Ustarte adott neked!

Amikor Skilgannon felébredt, már egyedül volt. Ásított és nyújtózkodott egy jóízűt, amitől karja hozzáért a fejtámla felsértett fájához. A számszeríjvessző már eltűnt belőle mint ahogy Garianne sem volt sehol. A naashani kikászálódott ágyából, felhúzta a nadrágját és a csizmáját, majd felvette krémszínű ingét és rojtos zekéjét. Végül az ébenfa kardhüvelyt is a hátára lendítette. Odakint már pirkadt, és az ablakon túli vidék aranyszínben fürdött.

Kilépett a folyosóra, és az előcsarnok felé vett az irányt.

Elhaladt egy sárga köntösű pap mel ett, akitől megérdeklődte, merre találja Rabalynt. A kopaszra borotvált fejű pap egy szót sem szólt, csak jelzett, hogy kövesse. Folyosók kavargó során haladtak át, csigalépcsőkön baktattak lefelé, majd újabb átjárók

következtek, míg végül egy tágasabb csarnokba értek. A terem túlsó végén a pap kinyitott egy ajtót, és intett a naashaninak, hogy lépjen be.

Rabalyn ágya mel ett ott üldögélt Druss, és a fiú aludt.

Skilgannon fölé hajolt: az ifjúnak sápadt volt az arca, de egyenletesen lélegzett. A kardmester húzott magának egy széket Csatabárdos mel é, és leült.

Mélyen alszik szólalt meg a drenai. Jólesik a szívemnek azt látni, hogy felépült.

Annyi biztos, hogy remek kölyök.

Az bizony! Ebben a világban rengeteg a gyáva és a felelősséget kerülő ember. Túl sokan vannak, akik csak önmagukkal törődnek, és ügyet sem vetnek másokra.

Rettenetesen fájt, amikor azt hittem, meghalt a fiú.

Meséltem már neked, hogy leugrott a fáról és felkapta a csatabárdomat, hogy megvívjon egy eggyéforrttal?

Még csak tízszer vagy tizenkétszer.

Az efféle bátorság ritka. Úgy gondolom, hogy ez a fiú viszi még valamire az életben. A fenébe is, nagyon remélem!

Reméljük, hogy többre viszi, mint mi.

Itt van vége az imának. Csatabárdos Skilgannonra pil antott, és szúrós szürke tekintete foglyul ejtette a

naashani harcos zafírkék szemét. Szóval miért jössz velem, cimbora?

Talán mert élvezem a társaságodat.

Ugyan, ki nem? De most mondd el az igazi okot!

Boranius megölte a barátaimat. És fenyegetést jelentett annak a nőnek az életére, akit szeretek.

És még?

Mi másra van még szükséged? Te magad is azért mész Boranius után, mert ő

Skilgannon megfelelő kifejezés után kutatott, amivel körülírhatná azt a borzalmat, ami Orastesszel történt elpusztította a barátodat. És mel esleg megölt mindenkit, aki szeretett engem.

Ó, ezek remek indokok! És nem is ezeket akarom csűrni-csavarni, de tudom, hogy van még valami más is. Azt hiszem, valami nyomósabb indok.

Az Elátkozott hal gatott, majd vett egy nagy levegőt.

Miért tetteted magad egyszerű embernek, Druss? Sokkal kifinomultabb és fogékonyabb vagy másokra, mint ahogy azt általában mutatod. Legyen hát! Elmondom a teljes

igazságot. Az a férfi megrémít, Druss. Tessék, kimondtam hát! Elátkozott Skilgannon fél.

De te nem a haláltól félsz, azt látom. Akkor mi van ebben a

ebben a Boraniusban, ami ennyire megrémít?

A kardmester halkan elmesélte, hogy Boranius miként csonkította meg Speriant és Molaire-t, miként vágta le az uj aikat, és szúrta ki a kertész szemét.

A legerősebb férfi is összeomlik, és csecsemőként bömböl, ha Boranius kezére jut. Az ilyen ember az életét nyomorúságos, összetört, ezer sebből vérző húsdarabként végzi be. Minden porcikám azt sikoltja, hogy rohanjak el és hagyjam békén Boraniust!

Nem kétséges, hogy minden embernek van egy pontja, ahol megtörik. Némi szerencsével találkozásotok a pengék harca lesz. Talán te vagy a legjobb kardforgató, akit valaha is láttam.

Boranius jobb nálam. Erősebb és gyorsabb vagy legalábbis az volt, amikor legutoljára találkoztunk.

Megölt volna, de egyik emberem lándzsát dobott rá, ami ugyan nem szúrta át a vértjét, de megtörte az összpontosítását. És még így képes volt elkerülni az első

halálos csapást.

Akkor talán rám kel ene hagynod őt, cimbora. Snaga majd darabokra vagdalja.

Skilgannon bólintott.

Talán így is teszek.

Még egy darabig ücsörögtek Rabalynnál, de a fiú nem ébredt fel. Az ajtó kisvártatva kinyílt, és belépett Weldi, majd mélyen meghajolt.

Jó reggelt! Remélem, jól aludtatok. Mielőtt felelhettek volna, a pap a kardmesterhez fordult. Ustarte papnő

szeretné, ha felkeresnéd, uram. Jöj , elkísérlek hozzá!

Druss felpil antott, amikor a naashani felál t.

Még maradok egy darabig, hátha a fiú felébred.

Skilgannon kinyújtotta a kezét.

Köszönöm, Druss. Tudod, remek apa lenne belőled.

Ezt kétlem, cimbora ragadta meg Csatabárdos harcosok módjára a másik csuklóját, amit az viszonzott.

Az apák legfontosabb dolga az, hogy a gyerekük mel ett legyenek, amikor azoknak szükségük van rájuk. Én pedig hosszú ideig sehol sem bírom ki.

Az Elátkozott elindult Weldi után: ismét a növényekkel teli

Az Elátkozott elindult Weldi után: ismét a növényekkel teli emeleti szobába mentek, ahol Ustartét az erkélyen találták.

A kardmester a ragyogó reggeli napsütésben már nemcsak a nő szépségét látta, hanem a fáradtságot és a vál ára nehezedő éveket is. A finom csiatce vonásokon icike-picike vonalak húzódtak. A nő elmosolyodott, amikor a férfi megérkezett.

Hívattál, hölgyem?

Arra gondoltam, talán szívesen velem tartanál a fel egvárba, harcos.

Most?

Ha úgy akarod, igen.

Te is velünk jössz hát?

Nem. Csak te és én megyünk, Olek, és néhány pil anat alatt ott leszünk.

Skilgannon nyugtalankodni kezdett.

És ezt hogyan tudjuk megtenni?

Egyszerűen csak ülj le, és lazíts! Majd én vezetem a lelkedet!

A férfi értetlenkedve vetette le kardhüvelyét, és telepedett le a székbe, fejét hátrahajtva a párnára. Hal otta a papnő

köntösének suhogását, és megérezte a kezéből sugárzó meleget a homlokán. Egy szemvil anás alatt elaludt.

Egy idő után kiemelkedett a kel emes sötétségből, és egy ragyogó, tündöklő fény felé indult. Ekkor ébredt rá arra, hogy valaki fogja a kezét. Valamiért azt gondolta, Molaire az, és azon töprengett, vajon hova mehetnek. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy Molaire meghalt, mire pil anatnyi pánik tört rá, ahogy a fény egyre közelebb ért.

Ne félj! suttogta Ustarte hangja a fejében. Ne el enkezz, különben túl hamar felébredsz. Bízz bennem!

Hirtelen felhők fölé értek, és kiderült, hogy a fénylő

ragyogás maga a nap, ami az elmondhatatlanul kék égen tündökölt. Alattuk húzódtak a vörös hegyek, amelyeken átkeltek, és ott tekergett egy hosszú, kanyargós folyó is, amely briliánsként csil ogott, miközben a távoli tenger felé tartott. A naashani érezte, hogy a kezét megrántják, és lelke északnyugat felé reppent, eltávolodva a felkelő naptól.

Messze alant falvakat és tanyákat látott, meg két kisvárost: a nagyobb városka négy fontosabb út csomópontján épült.

Nem sokkal távolabb tőle ál t egy ősrégi erőd, amelynek omladozó külső fala nagyjából egy mérföldnyi területet fogott át négyszög alakban. A falak között raktárházak, és magas épületek terültek el. Az erőd közepén kör alakú, négyszintes lakótorony magasodott, kupolás fatetőzettel.

Évszázadokkal ezelőtt építették a kereskedelmi utak

védelmére szólalt meg Ustarte. De amikor Pelucid királysága lehanyatlott, az erőd évtizedeken át elhagyatottan ál t. Később rablóbandák költöztek be, akik uralmuk alá vonták a kereskedelmi utakat is, és adót róttak ki a part menti városokból errefelé elhaladó karavánokra: a gothiri selymekre, a namib fűszerekre, a nyugati bányákból származó aranyra és ezüstre. Mindezt az uralta, akié a fel egvár volt. Vasálarc egy évvel ezelőtt foglalta el, látszólag azért, hogy a kereskedelem zavartalanul folyhasson.

A vár egyre közelebb került.

Ahogy te is látod, még mindig félelmetes erőd, amely még egy ostromló sereget is fel tudna tartani egy darabig.

Néhány elszánt harcos azonban jó esél yel észrevétlenül át tud jutni a külső falon.

És mi van a nadír sámánnal? Ő nem látja, hogy jövünk?

Az Öregasszony a múlt éjszaka megölte: elevenen elégette. A nadír megpróbált kiugrani az ablakon, hogy legalább a kínoktól megszabaduljon, de a nő egy visszatartó varázslattal megál ította. Ő is olyan, akár Boranius. Azért él, hogy élvezze mások szenvedését. És most vessünk egy pil antást bentre!

Lelkük egy darabig a lakótoronyban suhant, Skilgannon pedig magában megjegyezte a szobákat és termeket, a

folyosókat és kijáratokat. Végül eljutottak egy kicsi és koszos emeleti szobába.

Itt mi van? kérdezte a férfi, mert csak egy rozzant ágyat, meg egy régi faszekrénykét látott.

A legrosszabb fajta szomorúság és fájdalom felelte a papnő. Áthatoltak a szekrény vékonyka ajtaján, és a kardmester odabent egy szőke hajú, apró kislányt látott, aki hátát a szekrényke falának támasztva ült. Kezével átölelte a térdét, és előre-hátra hintázott. Ő az a gyermek, akit Druss meg akar menteni.

Elhagyták a szekrény komor belsejét, és lebegni kezdtek a szobában.

Nézd meg az ágyat! mondta Ustarte.

A férfi megfeketedett, rothadó uj akat látott, amelyeken bogarak mászkáltak.

Az anyja uj ai közölte a nő. Boranius levágta őket, mielőtt megölte volna az asszonyt, majd a gyereknek adta őket, hogy játsszon velük.

Soha nem fog felépülni ebből szólalt meg most az egykori hadvezér. Szétzúzta a jövőjét.

Lehet, hogy igazad van, de jobb nem elkapkodni az efféle kijelentéseket. A gyermek a rémületbe menekült, ezért meg

kel találni és meg kel nyugtatni, mielőtt megmentenék.

Tudnia kel arról, hogy közeleg a segítség. Éreznie kel , hogy szeretik.

És ezt miként lehet megtenni?

El tudlak juttatni hozzá, Olek.

Nem vagyok túlságosan jó mások megnyugtatásában, Ustarte. Jobb lenne, ha te mennél.

Ha én mennék, tudod, mit látna? Egy farkasnőt, fénylő

arany szemekkel és éles karmokkal. Neki a saját fajából kel valaki, Olek.

Ismeri Drusst. Térjünk haza, és hozd el ide Csatabárdost!

Bárcsak megtehetném! Amit mondtál, az igaz: Druss látványa önmagában felvidítaná. De ez sajnos nem lehetséges, mert Ezüst Gyilkos ilyen úton nem érhető el.

Múlt éj el, amikor mindannyian elaludtatok, belefolytam az álmotokba. Jaredé tele volt bánattal, és bár melegszívű

ember, nem tudja megadni a gyermeknek azt, amire annak szüksége van. Druss elméje olyan, akár egy vár, és komor elszántsággal védelmezi legbenső énjét. Amikor megpróbáltam megszólítani, hirtelen a harag falával találtam magam szembe, mire azonnal visszavonultam.

Diagoras lett volna a következő választásom, de ő

túlságosan fél tőlem, és attól, amit a fajtámról tart. Nem bízott volna meg bennem úgy, ahogy te. Előbb-utóbb

pánikba esett volna, és megpróbál elmenekülni. Azután maradt még Garianne, de meg sem próbáltam behatolni elméjének sikolyoktól visszhangzó labirintusába. Odabent még én is eltévedtem volna. Így csak te maradtál.

Mit kel tennem?

Elviszlek a kislányhoz, aki olyan világot épített maga köré, amit ismer. El kel jutnod hozzá, és meg kel találnod az utat hozzá azon a szövevényes és talán veszedelmes helyen, ahol most él.

Kire veszélyes? Rám vagy rá?

Mindkettőtökre. De semmiképpen ne ringasd hamis reménybe! Lehet, hogy most ez segítene, de onnan már nincs visszatérés. Ne mondd azt neki, hogy Orastes él!

Légy őszinte, de egyben kíméletes is! Ez minden, amit tanácsolhatok.

Nem én vagyok az alkalmas ember erre a feladatra, Ustarte.

Nem, valóban nem. És lehet, hogy elbuksz, Olek, de te vagy az egyetlen, akit küldhetek.

Akkor induljunk!

Skilgannon egy irdatlan tüskebozót előtt találta magát. Feje felett az ég száguldott és örvénylő színek kavarogtak rajta: lila és zöld fel egek, amelyeken sárga és karmazsin vil ámok cikáztak át. Lába alatt a talaj reszketett a hosszú gyökerektől, amelyek tekergőző kígyóként kúsztak elő a talajból.

Elhátrált a bozóttól, hogy szilárdabb talajra találjon. Ustarte elmondta neki, hogy ez a világ teljes egészében a nyolcéves Elanin alkotása, és csakis a kislány tudatalattijának bugyraiban létezik.

Ez az utolsó védelme a valódi világ rémségei el en közölte vele a papnő.

És mit tehetek én itt?

Az ő világát nem ál hatalmadban megváltoztatni. Minden, amit teszel, összhangban kel , hogy legyen azzal a világgal, amelyet teremtett. Ha látsz egy patakot, ihatsz belőle, vagy megfürödhetsz benne. Ha találkozol egy oroszlánnal, elfuthatsz előle, vagy megküzdhetsz vele. Ott nem tudok rajtad segíteni, Olek. Ha nem találod meg őt, vagy veszélybe kerülnél, csak mondd ki a nevem, és én azonnal kihozlak onnan.

A férfi elhátrált a tekergőző gyökerektől és a tüskebozótra meredt. Érezte a hátára nehezedő kardjai súlyát, és

eltöprengett azon, hogy átvágja magát a töviseken. Ez tűnt a leglogikusabb lépésnek, mégsem tette.

Inkább körülnézett, és észrevett egy lapos követ.

Odabal agott, leült, és a tüskebozótot kezdte figyelni. A bokrok között akadtak emberderék vastag ágak is, amelyekből a panthiaiak tőrére emlékeztető hosszú és görbe tüskék nyúltak ki. Miután alaposabban is szemügyre vette őket, már látta, hogy azok valóban tőrök.

Komoly dilemmába került: a gyermek védekezésül tüskegátat emelt. Ha nekiál na szétszabdalni, az olyan lenne, mintha nekitámadna a gyereknek, amitől az csak még jobban megijedne. A kislánynak hinnie kel a saját erejében. Skilgannon lekapta a hátáról a kardhüvelyt, és lerakta a kőre. Azután levetette rojtos zekéjét és ingét, majd fegyverét hátrahagyva óvatosan elindult a tekergőző

gyökerek között, amíg el nem érte az első tüskés ágat.

Ezek az ágak is mozogtak.

A barátod vagyok, Elanin! kiáltotta. Beszélni szeretnék veled!

Feltámadt a szél, a tüskék suhogni és hul ámzani kezdtek.

Átmegyek a bozóton folytatta az Elátkozott.

Nagyon óvatosan átbújt az első ág mel ett, de ekkor az egyik tüske-tőr végigvágott a vál án: a seb égetett, akár a tűz.

Fájdalmat okozol, Elanin mondta szelíden. Lámpás testvér vagyok, és Skepthiából jöttem. Pap vagyok, és nem akarok ártani neked.

Beljebb nyomult a bozótosban, és megpróbálta megőrizni a hidegvérét. Az egyik tőr felhasította a combját, egy másik beledöfött az alkarjába.

Azért jöttem, hogy segítsek! Kérlek, ne bánts!

Megragadta a karjába fúródott tüske-tőrt, kihúzta és ment tovább. A kín fel ángolt benne, ami felszította haragját.

Küszködve fojtotta el, és átlépett egy alacsonyan húzódó ág fölött. Ekkor perzselő kín hasított a hátába, és amikor lepil antott, látta, hogy egy tüske tör elő a hasából. A pánik szele suhintott végig rajta: tudta, hogy a seb halálos. Már éppen ki akarta mondani Ustarte nevét, amikor észrevette, hogy a karján tátongó mély seb mostanra eltűnt.

Kérlek, szabadíts ki ebből a bozótból, Elanin! Nagyon nagy fájdalmat okoz.

A tőr kiszakadt belőle, mire felsikoltott a kíntól, és térdre esett. Felpil antva keskeny ösvényt pil antott meg a bozótoson át. Keze a hasára tapadt, de se vérnek, se sebnek nem volt nyoma. Talpra kecmergett, és elindult a kanyargós csapáson. A föld megremegett egy vérszomjas bömböléstől, de Lámpás testvér ment tovább.

A bozótosnak egyszer csak vége szakadt, és előtte egy tisztás nyílt. Közepén egy hatalmas medve ál t, agyarairól nyál csöpögött. Skilgannon elindult felé és ebben a pil anatban észrevette, hogy kardjai ott vannak a kezében.

Ne! kiáltotta, és eldobta a fegyvereit. Nem akarom őket!

A bestia ekkor rontott rá, a naashani pedig ösztönösen eldobta magát jobbra, átgördült a vál án, és könnyed mozdulattal máris talpon volt.

Nem ártok neked, Elanin! kiáltotta. Azért vagyok itt, hogy segítsek!

A fenevad ismét felbömbölt és megindult felé. Skilgannon mozdulatlanul ál t.

Druss bácsival téged keresünk mondta, és tekintete a bozótost fürkészte a gyermek után.

A medve fölé magasodott, a férfi pedig belenézett az ál at barna szemébe.

Hol van Druss bácsi? kérdezte a fenevad a kislány hangján.

A fel egvár felé tart.

Van vele egy sereg is?

Nincs. Én vagyok vele, meg Druss bácsi két barátja: Diagoras és Garianne.

A medve leült, majd alakja felszikrázott és megváltozott. A föld is megmoccant: a tisztást falak ölelték körül.

Skilgannon pil anatok alatt egy magasan fekvő szobában találta magát, amelynek ablaka a tengerre nézett. Egy gyerekszoba volt az, tele könyvekkel és játékokkal. Az ablak mel etti ágyon egy kislány ült, akinek hatalmas kék szeme volt.

Üdv, Elanin! szólította meg a kardmester.

Hol a papám? Sehol sem találom.

Skilgannon felsóhajtott.

Leülhetek mel éd?

Leülhetsz, de a székre.

A férfi úgy tett, ahogy kérték.

A nevem Lámpás testvér. Én pap vagyok

voltam

akit Skilgannonnak is neveznek. Nem ismerem a papád, mert sosem találkoztunk, de Druss bácsi azt mondja, hogy remek ember.

Megölték, nem igaz? Megölték a Papát. Vasálarc ezt mondta nekem. Azt mondta, hogy farkassá változtatta, és később megölték az arénában.

Vasálarc gonosz ember, de neked erősnek kel lenned.

Eljövünk érted.

Engem is meg akar ölni, de itt nem talál rám.

Nem, itt nem.

A kislány belenézett az Elátkozott szemébe.

Ha nincs seregetek, nem győzhettek. Vasálarcnak rengeteg katonája van. Nagy emberek, nagy kardokkal.

Több mint százan vannak: láttam őket az ablakból.

Én is láttam őket. Nem lesz könnyű dolgunk. De mondd csak, kislány, tudod, hogyan lehet eljutnia a lakótoronyba?

Nem megyek oda! Erre nem veszel rá! A szoba csil ámlani kezdett, és tüskés ágak szöktek elő a falakból.

Senki sem vesz rá téged semmire mondta sietve a férfi,

és témát váltott. Az egy kikötő odakint? Van saját hajód is? Én mindig szerettem a hajókat. A tüskék visszahúzódtak, Elanin pedig felál t, és kinézett az ablakon.

Papa nem szereti a hajókat, mert mindig rosszul lesz rajtuk.

Időnként én is rosszul leszek rajtuk, de attól még szeretem őket. Skilgannon letérdelt a gyermek elé. Amikor bemegyünk érted a fel egvárba, kel valami, hogy szólni tudjunk neked. Kel

egy titkos jelszó, hogy tudd, már biztonságban vagy.

Én nem megyek haza. A papám nincs otthon, úgyhogy itt maradok.

Ez is egy terv, de azt hiszem, Druss bácsi szomorú lesz.

Akkor jöj ön ő ide!

És mi lesz a Dros Purdoli barátaiddal? Ők nem tudnak idejönni, mert te egy különleges helyen vagy. Én is csak úgy tudtam idejönni, hogy van egy különleges barátom, aki megmutatta az utat.

Vasálarc Anyát is megölte. Feldarabolta. A gyermek szemében könnyek jelentek meg, a férfi pedig ösztönösen is magához ölelte a kislányt. Megsimogatta a haját és gyengéden megpaskolta a hátát.

Anyukádat nem tudom visszahozni, és a szenvedésed sem tudom elmulasztani. Te viszont erős vagy, és nagyon bátor is, aki saját maga hozza a döntéseit. Beszéljünk meg egy jelszót! Azután majd eldöntheted, hogy itt maradsz, vagy velem és Druss bácsival jössz-e.

Azt hiszem, ideje menned. Már későre jár.

A szoba megpördült, Skilgannon pedig a levegőbe repült: teljes sötétség ölelte körbe. Nagy csattanással ért földet nem sokkal a bozótfal előtt.

Hamarosan találkozunk, Elanin! kiáltotta, majd elsuttogta Ustarte nevét.

Skilgannon kinyitotta a szemét. Ustarte az erkélyen ál t, és átható tekintettel méregette.

Hogy érzed magad? tudakolta.

Fáradtan.

Igyál egy kicsit ebből a vízből! Ez majd felüdít. A nap fényesen ragyogott odakint, és hűs szel ő simított végig az erkélyen. Skilgannon megtöltötte a kristálykelyhet, és kiitta.

Tagjait ólomsúlyúnak érezte: mintha rengeteget futott volna.

Nagy kínokat ál tál ki. Őszinte leszek hozzád: megleptél, harcos. Majdnem meghaltál ott.

Figyelmeztettél, hogy veszélyes is lehet. Az erő lassan kezdett visszatérni a tagjaiba.

Nem ez lepett meg. Szerintem még Druss is fogta volna a csatabárdját és nekiesik a tövisbozótnak. És szinte biztos, hogy megküzd a medvével.

Mindez nem számít. Elbuktam. Túlságosan rémült, hogy előjöj ön.

Elvetetted a magot, és ennél többet nem is tehettél. Most viszont pihenned kel ene.

Még nem. El tudsz vinni még egyszer a fel egvárba?

Látnom kel , hogy pontosan mennyi katona van ott, és mik a feladataik.

Meg tudom mondani, mennyien vannak.

Minden tiszteletem a tied, hölgyem, de ezt magamnak kel látnom. Négy harcos nem támadhat meg egy várat. Ha csak annyi lenne a dolgunk, hogy bemegyünk és megöljük Vasálarcot, azt meg tudnánk tenni. Most azonban, hogy láttam a gyermeket, az a legfontosabb teendőnk, hogy őt megmentsük, és biztonságban hazajuttassuk. Márpedig erre halvány remény is csak akkor adódik, ha ismerem a katonák mozgását, módszereiket, és feladataikat. Meg kel tudnom, mennyire hűségesek. Azért harcolnak, mert kedvelik Boraniust, vagy csak a zsákmányért? Jelen

pil anatban minden el enünk szól. Ha titokban jöttünk volna, talán kicsempészhettük volna valahogy a gyermeket, hogy azután visszamenjünk és leszámoljunk Boraniusszal.

Csakhogy nem titokban érkeztünk, és Vasálarc tudja, hogy jövünk. És én ismerem Boraniust, ő nem bolond. Abból, amennyit láttam, úgy tűnik, a lakótoronynak csak négy bejárata van. Vasálarc felderítőket fog kiküldeni, akik minket keresnek majd. Amint útra kelünk, lovasokat vet be, hogy feltartóztassanak minket. Ha karddal nem is, de nyilakkal és lándzsákkal még húsz Legendás Drusst is le lehet teríteni. A naashani rápil antott a papnőre. Arra kérlek hát, hogy ismét vigyél vissza.

Számítana, ha azt mondanám, hogy nem győzhetsz, Olek?

Nem felelte egyszerűen a férfi.

És miért nem?

Nem könnyű megválaszolni a kérdésed, hölgyem, és én túl fáradt vagyok most egy vitához.

Akkor hát visszaviszlek a fel egvárba, Olek. Hunyd be szemed!

Tizenkilencedik fejezet Morcha a hálószoba előtt üldögélt. A fájdalmas nyögések mostanra ritkábbá váltak, ahogy a felcser ópiumos borogatást helyezett Boranius elcsúfított arcára. Az égési sérülések nagyon súlyosak voltak, és furcsamód csak az elszíneződött bőrt érték. A férfi arcának többi része, és a szeme teljesen ép maradt. Kisvártatva a felcser lépett ki a hálószobából, akit Morcha a városból hozott.

Elaludt közölte a kirurgus. Még sosem láttam ehhez fogható sebet.

Én sem ál t fel a homokszín hajú tiszt. Köszönöm, hogy eljöttél. A felcser, csapott vál ú, szikár arcú férfi, furcsál va meredt rá, mire Morcha elszégyel te magát. Persze, hogy eljött, hiszen nem volt más választása: amikor Vasálarc parancsot adott, az ember vagy engedelmeskedett, vagy meghalt. Időnként mindkettő bekövetkezett.

Szükségem van egy szobára itt a közelben. Amikor felébred, a fájdalom visszatér majd, és akkor itt kel lennem.

Rendben.

Csodálkozom, hogy a látása nem károsodott. A szeme körül meg sem égett a bőr. Hogy történt a baleset?

Nem voltam jelen, uram. A nadír azonban hamuvá égett, és egyetlen csontja sem maradt meg. A nagyúr szörnyűségesen megsebesült

de őt magad is láthattad. Voltak, akik sikoltozást hal ottak a Tetőtéri Csarnokból, mire odarohantak, de az ajtó el volt reteszelve. A szobából hangokat hal ottak kiszűrődni köztük egy nőét. Mire betörték az ajtót, a nő már nem volt ott.

Más kijárat is nyílt onnan?

Nem.

A felcser megborzongott.

Többet kel tudnom erről és magára vetette az Óvó Szarv jelét. És most mutasd meg, hol alhatok!

Morcha elvezette egy kis földszinti szobába.

Majd küldök enni- és innivalót! Remélem, kényelmesen fogod érezni magad. Erre a kirurgus megint csak furcsa arcot vágott.

Nem haragszol, ha megkérdezem, fiatalember, hogy miként lehet itt ilyesvalaki, mint amilyen te vagy?

De haragszom hajolt meg kurtán Morcha, és magára hagyta a felcsert.

Miközben kibal agott az éjszakába, a kérdés egyfolytában ott izzott a gondolatai között. Átsétált az udvaron, majd elhaladt a raktárházak és a tárolók mel ett, míg végül elérkezett a lapos barakkokhoz, ahol a Boraniushoz hű

katonákat szál ásolták el. A barakkok mel ett ál t a Hosszú kocsma, ahol az emberek kipihenhették a napi fáradalmakat. Bentről rekedtes hangok szűrődtek ki, és Morcha nem érzett most kedvet a társasághoz. Ment hát tovább, és eljutott a mostanra szinte teljesen kiürült nadír szál áshelyre. Nygor halálát a legtöbb harcos rossz ómennek tartotta főleg, hogy nem sokkal a Haláljáró el en küldött emberek veszte után történt. Abból a hatvan nadírból, akik ezen a részen laktak, mindössze négy felderítő maradt. A többiek felnyergelték hátasaikat, és el ovagoltak északnak.

Morcha felsétált a külső védfalhoz és felkapaszkodott a mel védre, ahol két őrszemet talált, akik éppen elmélyülten beszélgettek valamiről. Egyikük észrevette a tisztet, mire talpra szökkent. A másik egyszerűen csak rámeredt a férfira, és ülve maradt.

Az el enség még mindig odakint kószál szólalt meg Morcha. Ébernek kel lennünk.

Sajnálom, uram felelte az a katona, aki felál t. Éppen a

Vasálarc el eni támadásról beszélgettünk.

És az a helyzet, hogy elfogyott a szerencsénk tette hozzá a második. Mindnyájunknak le kel ene innen lépnie, Morcha. Feltéve, ha nem itt akarunk meghalni.

Odakint csak egy maroknyi harcos van, Codis. Lehet, hogy Druss hírneve legendás, de még ő sem győzhet le mindannyiunkat.

Nem, valóban nem bólintott a másik, és felál t ő is. De mi lesz azután? Néhány éve még a király katonái voltunk.

Shemak golyóira, mi voltunk a sereg színe-java! Azután veszítettünk, és alig tudtuk menteni az irhánkat, ember. És azóta mi lett belőlünk? Megmondom az igazat, Morcha: azt kívánom, bárcsak soha ne jöttél volna hozzám azzal a hírrel, hogy Boranius él. Teljes szívemmel azt kívánom, bárcsak meghúztam volna magam Dospilisben! Vasálarc egyetlen ígéretét sem váltotta be.

A tiszt letelepedett a csipkézett mel védre.

Nem ezt mondtad, Codis, amikor a kincseket szedtük össze Mel icane-ban.

Ez szerinted Mel icane? vicsorgott a férfi. Ez egy omladozó rom. Mi értelme őrszemeket küldeni a falakra, amikor legalább tíz helyen lyuk tátong rajtuk, és van egy csomó más lehetőség is, hogy az ember észrevétlenül besurranhasson. A fák szinte a falak előtt magasodnak.

Amikor az el enség ideér, egyszerűen csak besétál majd, mi meg csak akkor vesszük majd észre őket, amikor megkezdődik a vérontás. Én azt mondom, kerekedjünk fel, és vágjunk neki a domboknak. Kifoszthatunk néhány karavánt, szerezhetünk pénzt, majd átvághatunk keletnek, Sherak felé. Ott mindig keresnek zsoldosokat, és jól elboldogulnánk.

Igen, jól. Lennél olyan szíves ezt az ötletedet előadni Boraniusnak is?

Talán mindnyájunknak mennie kel ene. Talán most kel ene felkeresni, és véget vetni a kínlódásának. Codis elhal gatott, és a szavak függve maradtak a levegőben. A férfi Morcha szemébe nézett. Soha nem nyeri vissza a hatalmát. Mel icane-ban még volt rá esélye, de itt már nincs. És mik vagyunk mi? Egy rablóbanda. Előbb vagy utóbb a datiaiak eljönnek értünk. Egykor egy olyan sereghez tartoztunk, amely ezrekre rúgott. Most alig hetvenen vagyunk. Elfogyott az aranyunk, elfogytak a lehetőségeink, elfogyott a szerencsénk.

A szerencse forgandó.

Igen, az. A mi esetünkben ez valószínűleg azt jelenti, hogy a rossz még rosszabbra fordul. Beszéltem a három nadírral, akik túlélték a Druss el eni támadást. Hal ottad, mi történt?

Hal ottam, hogy lemészárolták őket.

Codis hirtelen felkacagott.

Ó, igen, hiszen te éppen északon voltál akkor! Hiszen még nem is hal hattad a legjobb hírt, igaz?

Nyögd ki végre!

Nos, a nadírok a támadás előtti éjszaka tábort vertek.

Később besétált egyetlen kardforgató, levágott közülük egy csomót, majd el ovagolt az egyik pónijukon. A kardforgatónak két görbe pengéje volt, elefántcsont markolattal. Az egyik nadír emlékezett arra is, hogy az alkarjára egy pók volt tetoválva.

Úgy?

Úgy. ismételte Codis. Mit gondolsz, ugyan ki lehetett az? Nem csak Legendás Druss-szal nézünk szembe, hanem Skilgannon is közeleg. A katona meredten bámulta Morchát, és arcvonásai keményre fagytak. Te tudtad. Te nagyon is jól tudtad!

Ő csak egyetlen ember. És ahogy te magad mondtad az imént, mi hetvenen vagyunk.

Ó, igen, csak egyetlen ember! Ha most besétálna ide, közülünk mennyit terítene le, mielőtt megál ítanánk? Ötöt?

Tízet? Én nem akarok egy lenni abból a tízből.

Nem is leszel az, Codis mosolyodott el Morcha. El épett a mel védtől és váratlanul felnevetett. Efelől biztosíthatlak.

Ó, igen és pontosan ho

fúlt nyögésbe, amit Codis mondani akart.

A férfi térde megroggyant, Morcha pedig még mélyebbre nyomta tőrét a férfi mel ébe. A katona nekitántorodott gyilkosának. A tiszt hátralépett, Codis pedig arccal előre zuhant a kövezetre. A másik katona eközben némán ál t.

Morcha a hátára gördítette a hul át, és kihúzta a tőrét.

Őrködj tovább! utasította alárendeltjét. Nemsokára küldök ide egy másik őrt is. Az lesz a legjobb, ha nem beszélgettek.

Nem fogok, uram.

Hiszek neked.

Morcha tisztára törölte tőrét a halott tunikájában, majd tokjába csúsztatta a fegyvert. Lesétált a mel védre lépcsőjén, és visszaindult a kocsma felé, ahol az egyik tisztet utasította, hogy küldjön embereket Codis hul ájáért.

Ezután visszatért a lakótoronyba, és mivel eszébe jutott a felcser, az egyik szakáccsal vitetett neki ennivalót, ő maga pedig leült egyedül enni a kihalt ebédlőbe. A szakács

nemsokára visszatért és hozott a tisztnek egy korsó fekete sört, amiért Morcha köszönetet mondott.

Gondolatai éveket reppentek vissza, és felidézte azt a napot, amikor ő és Casensis az ifjú Skilgannont követték.

Még mindig nagy örömmel idézte fel a fürdőben töltött időt.

A fiú roppant ügyesen járatta velük a bolondját, a hercegnő

pedig páratlan álcát talált ki magának. Az egész város Jianna után kutatott, ő pedig ribancnak öltözve ott flangált a két férfi előtt, akiknek az volt a feladata, hogy elkapják őt.

Morcha elmosolyodott, ahogy erre gondolt.

Milyen nyugodt volt az ifjú Skilgannon! Morchát egyszerűen lenyűgözte: rövid ismeretségük alatt igencsak megkedvelte, és titokban még örült is, hogy sikerült elszöknie a lánnyal a városból. Némi szerencsével a dolgok mentek volna tovább, ők pedig szépen lekerülnek a történelem lapjairól. De nem így történt. Kitört a lázadás, aminek Boranius örült. A csaták és a dicsőség ígérete felvil anyozták, és senkinek eszébe sem jutott a vereség gondolata. A hercegnő csekély erőknek parancsolt, és azok csak bosszantották és ingerelték Bokramot. Elesett néhány jelentéktelen peremerőd, néhány karavánt elfogtak.

A támadások az üsd és fuss elvet követték, és nem okoztak sok gondot. Az első évben csupán méhcsípések érték Bokram hadait. A második év ugyanilyen volt. Azután Jianna erőihez csatlakozott még két törzsfő, akik eltorlaszolták a hegyi hágókat Naashan nyugati részén, amivel lényegében elfoglaltak egy kisebb területet, ahol két

város és vagy tucatnyi ezüstbánya ál t. Innen visszatekintve, ez volt a vég kezdete Bokram számára.

Bár ezt egyikünk sem látta meg időben tette hozzá gondolatban Morcha. Még a legutolsó csatáig is azt hittük, hogy győzhetünk. Hirtelen borzongás járta át az egész testét. A nap, aminek olyan lelkesedéssel indultak neki, azzal végződött, hogy Morcha öt társával együtt elcipelte a szörnyű sebet kapott Boraniust a csatatérről.

És most, évekkel később, Boranius ismét szörnyű sebet kapott, és Skilgannon ismét közeledett.

Codisnak igaz volt. Az egyetlen értelmes tett az lett volna, ha elmennek.

És ő mégsem tudta megtenni.

Az örökké változó értékek világában Morcha hitt a hűségben. Felesküdött Boraniusra, és végig mel ette fog ál ni.

Eleget láttál? kérdezte Ustarte. Skilgannon csak nagy erőfeszítések árán tudta kinyitni szemét: úgy érezte magát, mintha egy hónapja nem aludt volna. Minden izma sajgott, és képtelen volt felál ni a székből. A papnő kesztyűs keze

végigsimított az arcán. A megfelelő képzés nélkül az emberek fárasztónak találják a lélekutazást. Igyál egy kis vizet, az majd segít! Az Elátkozott éppen csak hogy a szájához tudta emelni a kupát. A keze reszketett. Miután ivott, hátradőlt székében és lehunyta a szemét.

Úgy érzem, mintha húsz évet öregedtem volna.

Egy kis pihenés, és elmúlik. Most aludj, majd később visszajövök!

Skilgannont nem kel ett biztatni: azonnal mély, álomtalan álomba zuhant. Amikor felébredt, már ismét pirkadt.

Ustarte az erkélyen ál t, a napfény pedig megcsil ant vörös-arany ruháján.

Jobban érzed magad? érdeklődött a nő.

Sokkal jobban, hölgyem. Évek óta nem aludtam ilyen jól.

Nem találkoztál a Fehér Farkassal?

A férfi elmosolyodott.

Úgy látom, az az átkom, hogy olyanokkal hoz össze a sors, akik mind ismerik az álmaim. De ezúttal a farkas nem jött el hozzám. Pedig legutoljára majdnem megöltem.

Még szerencse, hogy nem tetted.

A naashani felült és kortyolt a vízből.

Érzem, hogy akkor soha többé nem zaklatna álmomban.

Való igaz. Éppen ezért nem szabad megtenned.

Úgy gondolod, zavaros álmokra van szükségem?

Úgy gondolom, meg kel értened a farkast. Megtámadott egyszer is?

Nem.

Akkor hát te vadászol a farkasra, igaz?

Igaz. Amikor meglátom, előrántom a kardjaim, de a farkas általában eltűnik ilyenkor. Utoljára azonban elindult felém.

Rád rontott? Kivicsorította a fogait?

Nem, csak egyszerűen elindult felém. Felemeltem a kardom, hogy megöljem, de Diagoras felébresztett.

És ismét a kardok. Tudtad, hogy az Öregasszony démonokat idézett meg, és csapdába ejtette őket a pengékben? Skilgannon megrázta a fejét. A démonok adják a fegyvereid hatalmát, de ez lényegében egy csere.

A démonok ugyanis lassacskán átveszik a hatalmat feletted. Megrontanak, és te egyre mérgesebb és gyűlölködőbb leszel. Ők azok, akik meg akarják ölni a

Fehér Farkast. Ezért ugranak a pengék a kezedbe, valahányszor álmodban meglátod a farkast.

Miért akarják megölni őt?

Ezt neked kel megválaszolnod, Olek. A fehér farkast általában elűzik a falkából, mivel eltér a társaitól, és a többi farkas fél tőle. Ezért ez az ál at magányosan kóborol. Nincs párja, nincs falkája, amelyhez csatlakozhatna, vagy amelyet vezethetne. Emlékeztet ez valakire?

A farkas én vagyok.

Igen

pontosabban a lelked. Ő jelent mindent, ami jó benned. A kardoknak meg kel ölniük őt, mielőtt föléd kerekedhetnének. Segített a fel egvárba tett utad?

Szerintem igen. A katonák csüggedtek, a nadírok elmenekültek, és ahogy telnek-múlnak a napok, a katonák is szökdösni kezdenek majd. Félnek Drusstól: pusztán az a tudat, hogy közeleg, rettegéssel tölti el őket.

És félnek tőled is, Olek Skilgannon. Rettenetesen félnek.

Igen, ez is igaz.

Érzem, hogy ismered az egyiket azok közül, akiket láttunk.

Sőt, még valamennyire kedveled is.

Évekkel ezelőtt találkoztunk, és való igaz, megkedveltem.

Furcsa, hogy egy olyan ember, mint Morcha, képes követni egy olyan szörnyeteget, mint amilyen Boranius.

A papnő felnevetett.

Ti, emberek mindig meg tudtok nevettetni. Ha valaki gonosz, akkor azt démonivá kel tennetek. Azt mondod, Boranius szörnyeteg. Nem, Olek, nem: ő csupán egy ember, aki engedett természete gonoszságának.

Mindnyájatokban megvan a lehetőség a jóra és a gonoszra. Sok függ attól, hogy milyen hatások érnek titeket.

A katonák, akiket Perapolisnál vezettél, öldököltek, nőket erőszakoltak meg, embereket csonkítottak meg, és mészároltak le. Azután hazatértek feleségükhöz vagy kedvesükhöz, felnevelték és szerették gyerekeiket.

Mindnyájan szörnyetegek vagytok, Olek. Hihetetlenül bonyolult és egyedülál óan eszelős szörnyetegek. Azt tanítjátok a fiaitoknak és lányaitoknak, hogy ne hazudjanak, de az életeteket apró hazugságokkal kormányozzátok. A földműves nem mondja el az urának, hogy valójában mit gondol róla. A feleség nem mondja el a férjének, hogy a piacon találkozott egy férfival, akitől lángra gyúlt az öle. A férj nem mondja el a feleségének, hogy elment a bordélyházba. A szeretet és a megbocsátás istenét követitek, mégis úgy rohantok a csatába, hogy ezt üvöltitek: A Forrás velünk! Mondjam tovább? Ugye, nem? Az igaz, hogy Boranius gonosz, de egész életében nem parancsolta meg annyi ártatlan élet kioltását, mint te tetted.

Ezzel nem szál hatok vitába, hölgyem felelte Skilgannon szomorúan. És a múltat nem tudom meg nem történtté tenni. Nem tudom őket feléleszteni.

Megadhatod nekik a békét mondta szelíden a papnő.

Kettejük tekintete összekapcsolódott.

Úgy, hogy megengedem Garianne-nak, öljön meg?

Magad mondtad, hogy valószínűleg eszelős, és nincsenek is szel emek a fejében.

Én is tévedhetek.

Az Elátkozott felnevetett.

Egyszerre csak egy kérdést, hölgyem! Előbb még meg kel mentenünk a gyermeket, azután majd foglalkozom Garianne-nal. Hol van Druss?

Rabalynnál. A fiú szépen gyógyul.

És Diagoras?

Ő és az ikrek Garianne-nal vannak a lenti kertben. A drenai tiszt sok közös vonást fedezett fel Nianban, úgyhogy most kiválóan elvitatkoznak a csil agokról. Ustarte elfordult és a vörös hegyeket nézte. Van még valami más is, amit tudnod kel , Olek. Az Öregasszony rejtővarázst mondott a

fel egvártól északkeletre fekvő területre. Nem sikerült áthatolnom rajta.

Északkeleten? ismételte Skilgannon. Sherak földjén?

Nem egész Sherakban: ennyire még ő sem hatalmas.

Nem, csupán egy kisebb terület fölött

úgy is mondhatjuk

köd lebeg.

A szándékai mindig is rejtélyesek voltak előttem, azt leszámítva, hogy Boranius halálát akarja.

Van még valami. Tudom, hogy gyűlöli Drusst, aki már kétszer hiúsította meg a terveit.

Értem sem rajong, bár tudomásom szerint semmi olyasmit nem tettem, amivel ártottam neki.

Garianne-t azért küldte veletek, hogy megöljön téged.

Efelől semmi kétségem. Vagyis legalább három ember halálát kívánja. Nyilvánvalóan Boraniusé a legfontosabb, egyébként Garianne már megpróbált volna végezni veled.

Az Öregasszony tettei nagyon-nagyon furcsák. A nadír sámánt tűzvarázzsal ölte meg: a férfi teste élő lángcsóvává változott. Ez pedig hatalmas mágia, Olek! Ráadásul mindezt szel emalakban tette, ami elképesztő. Ám egyben azt is jelenti, hogy ha akarná, ugyanígy végezhetne veled és

Druss-szal is. Vagy akár Boraniusszal. A kérdés csak az: miért nem teszi? Miért ez a bonyolult utazgatás és a többi?

Mert a halálunk egyedül nem elégítené ki.

Ezt nem értem.

Vegyük például Boraniust. Megkérdezhetnéd mondjuk, hogy miért öli meg olyan lassan az áldozatait. Azért, mert örömét leli a fájdalomban és a kínzásban. Az Öregasszony sem más: a megölésünk nem jelent számára igazi látványosságot. Druss büszke ember, aki meg akarja menteni a gyermeket. Képzeld el, mit érezne, ha kudarcot val ana! Vagy akkor, ha pont időben érkezik ahhoz, hogy még lássa meghalni Elanint.

Ustarte megborzongott.

Nem is akarom megérteni a gonoszság ilyen mélységeit.

Ha igaz, amit mondasz, akkor mit akar tőled?

Azt hiszem, ez még egyszerűbb. Jobban félek Boraniustól, mint a haláltól, és a vénasszonyt örömmel tölti el, ha látja, amint Vasálarc darabokra vagdal.

És a rejtővarázs?

A férfi egy pil anatig töprengett a válaszon.

Valaki más is jön mondta végül. Mert ha azt akarja,

hogy Boranius megölje Drusst és végezzen velem, akkor szüksége van még egy fegyverre Vasálarc elintézésére.

Vagyis újabb harcosokat gabalyít a hálójába.

És tudva mindezt, még mindig a fel egvárba akarsz menni?

A gyermek mindennek a kulcsa, és ez a legszebb a tervében. Egyszerűen nem mehetünk el, és ezt ő előre tudta. Még ha életben maradunk is ami erősen kétséges

, a gyermeket akkor is a szemünk láttára ölik meg majd.

Ustarte nagy levegőt vett.

Általában nem avatkozunk a világ dolgaiba, de most kivételt teszek. Segítek neked, Olek.

Diagoras roppantul élvezte a Niannal való beszélgetést. A csil agok és bolygók természetéről áttértek magának a természetnek az alapvető bonyolultságára. Ez annyira lekötötte a drenai tisztet, hogy egy időre teljesen el is feledkezett arról: Niannak már nincs sok hátra. Jared el enben nem nagyon vett részt a beszélgetésben, inkább csak figyelte fivérét, arcán a csodálat és a szomorúság keveredett. Garianne közben a benti kerten átfolyó patak partján üldögélt, és a vizet nézte, amint az csil ogó fehér

sziklamedrében csordogál.

Nian odasétált hozzá, és megcsókolta aranyhaját.

Jó újra látni, barátom.

Boldogok vagyunk, hogy visszatértél. A férfi átnézett a lány vál a fölött, és a patakot figyelte, majd odasétált a vízhez, leguggolt a szélén és kezével megérintette a meder alját. Majd felál t és szemügyre vette az öt láb magas vízesést, amely az északi falnál ál ó sziklákról bugyogott alá.

Mi nyűgöz le ennyire? kérdezte Diagoras, aki odalépett hozzá.

Hát nem látod? Nézd a vízesést!

A tiszt engedelmeskedett.

Mit kéne látnom?

A víz felszínén kavargó rózsaszirmokat.

Mi van velük? A patak túloldalán ál ó rózsabokor hul atja őket mutatott rá a drenai a kicsiny bokorra, amelyen nagy fejű rózsák nőttek.

Így igaz, de akkor miként hul anak alá a vízesésből, amely a sziklafalból tör elő?

Nyilvánvalóan felettünk valahol szintén vannak rózsabokrok.

Nian megrázta a fejét.

Szerintem a víz alázúdul a vízesésből, majd a patakból ismét visszakerül, és így újra és újra körbejár. Nagyon érdekes.

A víz nem folyik felfelé, Nian mester mutatott rá Diagoras. Ez lehetetlen.

Nian jót kuncogott.

Diagoras mester, egy olyan templomban vagy, amelyet mágiával tettek láthatatlanná, és ezt a templomot olyan lények vezetik, akik félig emberek, félig vadál atok, akik mel esleg képesek voltak visszahozni Rabalynt a halálból, és nekem is visszaadni az életemet. És akkor arról beszélsz, hogy lehetetlen a víznek fölfelé folynia?

Diagoras szégyenkezve felnevetett.

Ezt is figyelembe véve, csak egyet tudok érteni veled.

Garianne ekkor könnyedén talpra szökkent.

Üdv, Bátyó! kiáltotta, Diagoras pedig megpil antotta a kertbe lépő Drusst. A drenai tiszt elvigyorodott.

Ó, így már jobb, Csatabárdos! Most már úgy nézel ki, mint az az ember, akit ismerek! És így is volt: Druss szürke szeme csil ogott, bőre pedig majd kicsattant az egészségtől.

És úgy is érzem magam, cimbora! Ez a víz majdnem olyan jó, mint a lentriai vörös, ami azért elárul valamit.

Találkoztál Skilgannonnal?

Nem. A múlt éj el a papnővel ment el, és azóta nem is láttam.

A lelkük arra az útra kélt, amelyet egyesek szárnyalásnak neveznek szólalt meg Nian. Ezt a képességet több ezer évvel ezelőtt a csiatcék fejlesztették ki. A lélek ilyenkor elválik a testtől és hihetetlen távolságokat képes megtenni.

Szerintem Ustarte arra használja hatalmát, hogy a barátotok, Skilgannon felderíthesse a fel egvárat.

Diagoras láthatóan kételkedett hitelt adni a magyarázatnak, mire Nian felnevetett.

Tényleg így van, barátom! Nem hazudnék neked.

Én elhiszem, cimbora mondta Druss. A feleségem is rendelkezett ezzel az adottsággal. Jó látni, hogy ismét egészséges vagy!

El sem tudod képzelni, milyen jó ismét saját magamnak lenni! Az elmúlt néhány évem csak kevés összefüggő

dologról, bolondságom különös emlékeiről és a színtiszta ostobaságról szólt. Szégyenkezem, amikor arra gondolok, hogy mi lett belőlem.

Nincs okod a szégyenkezésre. Jó cimbora voltál és hű

barát. Ez pedig sokat számít.

Nian elmosolyodott és kezet rázott Druss-szal.

Köszönöm, hogy ezt mondod, de az igazat megval va, inkább lennék halott, minthogy így éljek. És bár eddig Jared nem val otta be, attól tartok, a halál hamarabb eljön értem, mint ahogy szeretném. Ikertestvérére nézett. Nem igaz, fivérem?

Jared hal gatott, és elfordította a fejét. Nian ismét Drussra pil antott.

Mondd meg az igazat, Csatabárdos! Jó emberismerő

vagyok, és te nem szoktál hazudni.

Druss bólintott.

Nem tudják megszüntetni a daganatokat. Ez az igazság.

Mennyi időm van még?

Egy hónap. Legfeljebb.

Ahogy sejtettem: Jared arca mindent elárult. Akkor

remélem, megérted, hogy nem tartok veletek az útra?

Szeretnék itt maradni, mert a könyvtár zsúfolásig tele van csodás könyvekkel. Szeretnék minél többet elolvasni közülük, mielőtt meghalok.

Megértelek. Bárcsak segíthettek volna a rajtad, Nian! Jó ember vagy, és jobb sorsot érdemeltél volna.

Mindig is úgy hittem, hogy létezésünknek ez a szakasza csak egy nagy utazás kezdete, bár elszomorít, és egy kicsit megrémít, hogy ilyen hamar elkövetkezett a második szakasz. Ám egyben a benne rejlő ígéret fel is csigáz.

Minden jót neked, Druss! Remélem, megmentitek a gyermeket.

Általában megteszem, amibe belevágok.

Nem is kétlem. Nian Garianne-hoz és Diagorashoz fordult. Bocsássatok meg, barátaim, de el vagyok maradva egy kissé az olvasmányaimban!

Elindult, mire Jared felál t, hogy kövesse, de Nian rátette a kezét fivére vál ára.

Nem, testvérem. Maradj csak itt a barátaiddal! Most magányra van szükségem mondta, és ezzel elhagyta a kertet.

Másnap reggel az utazók a templom előtt gyülekeztek. A fenevad, ami egykor Orastes volt, mostanra felébredt és

felkapaszkodott a szekér hátuljába, közel a bakon ülő

Drusshoz. Skilgannon, Diagoras és Garianne nyeregbe szál tak, Ustarte pedig megál t a naashani lova mel ett.

Mindvégig figyelni foglak titeket. Amikor az el enség közelébe értek, varázslatot bocsátok rátok, ami összezavarja azokat, akik rátok néznek: hasonlóan ahhoz, ahogy a templom megtéveszti a szemet. Ezt a mágiát csak néhány percig tudom fenntartani, de annak elégnek kel lennie. Ha megál ítanak titeket, mondjátok, hogy a városba igyekeztek, mert ott akartok munkát találni.

Köszönöm mindazt, amit értünk tettél, hölgyem hajtotta meg a fejét a kardmester.

Ami nem volt sok. Azt hiszem, találkozni fogunk még, Olek. Akkor talán többet is tehetek.

Skilgannon elfordította lovát a papnőtől, amikor a templom kapuja feltárult. Jared jelent meg, száron vezetve lovát, szorosan a nyomában Niannal. Diagoras odalovagolt hozzájuk.

Örülök, hogy meggondoltad magad, Nian közölte.

Hiányzott volna a társaságod.

Megyünk a fel egvárba közölte a férfi boldogan.

Szétvágjuk a rosszakat. Látva, hogy Jared nyeregbe szál t, ő is felkapaszkodott lova hátára.

Majd megfogta a fivére övéről lelógó kendőt.

Morcha az elmúlt két napban nem aludt három óránál többet. Minden darabjaira hul ott: eddig tizennyolcan szöktek el, és a megmaradtak harci kedve is mélypontra került. Boraniust ez láthatóan egyáltalán nem aggasztotta.

Ideje java részét a Tetőtéri Csarnokban töltötte, fenn a lakótoronyban, és bekötözött arcáról már egyáltalán nem vette le díszes fekete sisakját. Morcha megpróbálta felrázni őt a felderítők beszámolóival és csapatainak lassú széthul ásáról szóló hírekkel, de a férfi csak a vál át vonta meg.

Hadd menjenek mind! Nem érdekel mondta a sisak miatt tompított hangján.

Morcha ma reggel vezérét félmeztelenre vetkőzve találta, amint kardjaival gyakorolt. A tiszt megál t, és nézte egy darabig Boraniust, aki elképesztően fürge volt és vil ámgyorsan mozgott. A csarnok túlsó végében a nadír nő

üldögélt, mel ette pedig a gyerek, Elanin ült a padlón. A kislány összegömbölyödött, felhúzta térdét és ide-oda himbálózott, fejét oldalra hajtotta és üres tekintettel meredt a távolba.

Morchának és embereinek Vasálarc azt mondta, hogy a

váltságdíj miatt tartják fogva a gyermeket, de a tiszt egyre jobban kételkedett ebben. Egyetlen üzenetet sem küldtek Orastes grófnak Dros Purdolba. Rejtélyes volt ez az egész ügy.

Boranius ekkor észrevette őt, és abbahagyta a gyakorlást, tokjába csúsztatva a Vér és Tűz Kardjait. Remek penge volt mindkettő, az elefántcsont markolatokat igazi mester keze faragta.

Nos? kérdezte az egykori atléta, és a törülközővel megtörölte izzadtságtól fénylő mel ét. Közelednek a vendégeink?

Morcha előrelépett és belenézett a korábban készített feljegyzéseibe.

Valami nagyon furcsa folyik itt, nagyuram. Az el enséget több helyen is látták: egyesek innen harminc mérföldnyire is. Legjobb nadír felderítőnk üzent, hogy Drusst Khalid kán táborában, a hegyek között látta. Kiküldtem húsz embert, hogy ál ítsanak neki kelepcét. Morcha belelapozott a jegyzeteibe. Nemrég meg azt jelentették, hogy Csatabárdost és a többieket messze nyugaton vették észre. Kiküldtem még két lovast, hogy derítsék fel a hegyi hágókat, és tíz íjászt ál ítottam az egyetlen útra, amely a síkságra vezet. Egy órával ezelőtt viszont jött egy lovas, aki azt közölte, hogy látták Drusst Ustarte temploma felé haladni.

Hiába teszel akármit, Morcha, el fognak jutni idáig. A lelkem mélyén biztosan tudom, hogy így lesz.

Minden tiszteletem a tiéd, nagyúr, de a fel egvárba csak négy úton lehet eljutni, és mi mindegyiket figyeltetjük. Tudni fogjuk, mikor érnek a közelbe.

Eljönnek ismételte Boranius. És akkor megölöm Skilgannont, mert ez a sorsom.

A sebed zavar még, uram?

A felcser jó munkát végzett, és az arcom mostanra elzsibbadt. Gondoskodj arról, hogy a tetemét eltávolítsák a szál ásomról. Nem akarom, hogy ott bűzölögjön.

Megölted?! De hát miért?

Miért ne? Már nincs rá szükségem. Boranius az ablakhoz lépett és kinézett. Alkonyatkor a húsz legjobb kardforgatót hívasd a lakótoronyba! A többiek őrizzék a falakat! Amikor az el enség támad, a sikolyaik majd riasztanak minket. És most menj! Gyakorolnom kel .

Morcha meghajolt és távozott. Földszinti irodájában leült az ablakhoz és folytatta a jelentések olvasását. A városkába egyre többen érkeztek, de ez várható is volt az évnek ebben a szakában. A szegényebb domblakók közül sokan eljöttek munkát keresni. Egyetlen fegyverest sem láttak az utakon, keletről pedig nem jött jelentés. Ez aligha volt

utakon, keletről pedig nem jött jelentés. Ez aligha volt meglepő, hiszen ez volt az egyetlen irány, ahonnan az el enség nem jöhetett. Mivel látták őket Khalid kán táborában, lehetetlenség lett volna úgy átvágniuk a csúcsokhoz, hogy előtte nem haladnak át a fel egváron.

Mindenesetre Morcha magában elraktározta a gondolatot, hogy lovast küld ki, megtudni, miért nem érkezett meg a napi jelentés. Persze lehetséges, hogy a keleti felderítők is elszöktek. A tiszt halkan átkozódott, majd folytatta a beszámolók olvasását.

A városkától nem messze láttak egy szekeret, amelyet egy nagydarab öregasszony hajtott, és öt gyerek lovagolt mel ette bozontos hegyi pónikon. A szekéren nagy halom szőrmebundát szál ítottak. Morcha átfutotta a többi jelentést: a szekeret még kétszer kel ett volna látni. Egyszer a Fő úton, egyszer pedig a fel egvár alatti városka közvetlen közelében. Ám csak egyetlen szekérről számoltak be, amelyet egy csonka öregember hajtott, aki négy nővel és egy együgyű fickóval utazott együtt. Ennek a szekérnek a hátuljában három farkaskutya ült.

A tiszt magában megjegyezte a jelentések íróinak nevét, majd kilépett az irodájából és elbal agott a barakkoknak használt épületekhez. Az egyik férfit a tavernában találta, amint éppen falatozott, és beszámolót kért tőle a szőrmével megrakott szekérről.

Igenis, uram! Furcsa egy banda volt, annyi szent! Nem voltak fegyvereik, csak szőrmét szál ítottak.

Hogy érted azt, hogy furcsák voltak?

Nehéz megmondani. Inkább csak szokatlannak tűntek. A nap olyan erősen tűzött, hogy belesajdult az ember szeme.

Egyáltalán semmi gond nem volt velük. Odakiáltottam, hogy ál janak meg, és ők engedelmeskedtek. Egy szót sem szóltak. Átvizsgáltuk a szekeret, láttuk, hogy nincsenek felfegyverkezve, így továbbengedtük őket.

És mi volt bennük furcsa?

Ostobának érzem magam, hogy ezt mondom, de ahogy elhaladtak mel ettünk, az egyik gyerek mondott valamit. És akkor egy pil anatra minden elhomályosult, bár szerintem csak az erős napfény miatt. No, akkor azt hittem, hogy egy szempár bámul rám a szőrmék közül, mire közelebb léptem a szekérhez, de semmiféle szemeket nem láttam már. Érted, uram, hogy mire gondolok, ugye? Csak olyan szokatlan volt. Előfordulnak ilyen furcsa pil anatok.

De más szekeret nem láttál?

Az őrségem alatt csak ezt az egyet, uram. Ez valamikor tegnap dél környékén történt.

A másik jelentést készítő katona nem sokkal alkonyat előtt érkezett meg. Morcha üzenetet hagyott a számára, hogy amint megérkezik, keresse fel az irodájában. A férfi belépett a szobába, és tisztelgett. Felettese kikérdezte a

jelentéssel kapcsolatban.

Nem történt semmi különleges, uram. Egy csonka vénember és négy asszony jött. Ja, meg egy együgyű

flótás. Bár először azt hittem, hogy nő, és amikor megszólalt, eléggé megdöbbentem. Nem értettem, hogy nem vettem észre a szakál át.

Mit mondott, amiből azt gondolod, hogy együgyű volt?

A katona megvonta a vál át.

Csak abból gondolom, ahogy beszélt, uram. Tudod, miként beszélnek ezek. De már nem emlékszem, mit mondott.

És kutyák ültek a szekér hátuljában?

Igen, uram, bár először szőrmének gondoltam őket.

Megbökdöstem a halmot, mire az egyik kutya rám vicsorgott. Úgy ugrottam félre, akár egy megriadt nyúl.

Odamentél a szekérhez, és nem ismertél fel három kutyát?

Igen, furcsa is volt, hogy így történt, de nap nagyon erősen tűzött, és alig láttam valamit.

Mikor történt ez?

Tegnap, nem sokkal dél után.

Morcha belelapozott a jelentésekbe, míg végül megtalálta azt, amelyik arról számolt be, hogy Skilgannon és a többiek elérték a templomot. A nadír felderítő látott egy hatalmas fenevadat, amelyik az arénából szökhetett el: egy eggyéforrtat. Az ál at kutya módjára kuporodott le Csatabárdos mel é.

Végeztem, uram? Mert ha igen, harapnék valamit.

Mind a három kutyát láttad a szekéren?

Hát persze.

Gondolkozz egy pil anatig! Hal ottad, hogy a kutya rád vicsorog, mire hátraugrottál. Azután mi történt?

Láttam, hogy az egyik kutya rám vicsorog. A többiek meg ott voltak mögötte.

Az összes ál at fejét láttad?

Igen. A férfi ekkor habozni látszott. Vagyis nem. De legalább háromnak kel ett ott lennie.

Felejtsd el a vacsorád! ál t fel Morcha. Nyergelj fel egy gyors lovat és keríts hozzá egy vezetéklovat is! Aztán keresd meg Nakliant! A nomád utat őrzi, húsz emberével,

és mondd meg neki, hogy amilyen gyorsan csak lehet, siessen vissza ide! Amit láttál, nem három kutya volt. Nem is egy bála szőrme, ahogy mások jelentették, hanem egy eggyéforrt, aki Druss-szal és Skilgannonnal utazik együtt.

Az el enség megérkezett.

Minden tiszteletem a tied, de tévedsz, uram. Nem voltak ott harcosok, csak egy vén kripli.

A templomból jöttek, és varázslatot mondtak rájuk. Ezért tűzött olyan erősen a nap. Higgy nekem! Az el enség közel jár!

A katona láthatóan elgondolkodott. Egyike volt az újoncoknak, akiket Mel icane naashani negyedéből toboroztak.

Rosszul tudom uram, hogy egy maroknyi ember készül el enünk?

Jól tudod, de közülük ketten halálosabbak annál, hogysem el tudnám neked mondani.

Ezt értem, uram, mert hal ottam az embereket, amint Drussról és Skilgannonról beszélgettek. De a fel egvárat csak nem támadják meg? Ha Vasálarc nagyúrra vadásznak, akkor meg kel várniuk, amíg elhagyja az erődöt. Nyilván lest akarnak vetni, nem?

Nem építhetek arra, hogy mit fognak csinálni. Éveken át

harcoltam Skilgannon el en, és annyit megtanultam, hogy mindig megtalálja a támadás módját. Valahogy minden csatánkban nekünk kel ett el encselekedettel élnünk arra, amit ő tett. Érted ezt? Cselekedet és el encselekedet. És általában a cselekvés az, ami megnyeri a csatákat és a háborúkat. Az el encselekedet szinte mindig védekezést jelent. Azt gondolod, hogy hatan nem támadhatnak meg egy erődöt? Egyetértek veled, de az mit sem számít, hogy én mit gondolok. A kérdés az, vajon Skilgannon szerint meg lehet-e támadni az erődöt?

Őrültség lenne, és nem élnék túl.

Talán nem a túlélés foglalkoztatja őket leginkább. De most nincs több időm vitázni, katona. Keresd meg Nakliant, és térj vissza ide vele meg az embereivel, a lehető

leggyorsabban!

Diagorast leginkább a túlélés foglalkoztatta, miközben arra várt, hogy a nap lebukjon a hegység mögött. A drenai tiszt egy facsoportban ál dogált alig negyedmérföldnyire az erődtől, amely innen lenyűgöző hatást keltett. Igaz, a külső

falak rogyadoztak és javításra szorultak, de a magas, kört formázó lakótorony lőréseivel, amelyeken át az íjászok szakál as vesszőket lőhettek a támadókra, és mel védjével,

ahonnan a védők köveket hajigálhattak, és forró olajat zúdíthattak le, kifejezetten félelmetesen festett.

Diagoras figyelmesen hal gatta Skilgannont, amikor a naashani felvázolta tervét. Jó terv volt már legalábbis elméletben. De a gyakorlatban rettenetesnek hatott.

Semmiképpen sem érhették el céljukat és menekülhettek el sértetlenül. A drenai a többiekre nézett. Jared és Nian egymástól távolabb üldögéltek, de amikor az együgyű fivér feje megfájdult, testvére adott neki valami port, majd leült mel é, és átkarolta a vál át. Garianne a földön feküdt, és láthatóan aludt, Druss és Skilgannon pedig halkan beszélgettek. A tiszt rámeredt a Csatabárdos mel ett kuporgó hatalmas szürke fenevadra. Megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy Orastest látja, de szinte lehetetlent kívánt magától. A pufók Orastes félénk, de víg cimbora volt, és számos tréfa tárgya, amikor együtt katonáskodtak. Diagorasnak azonban még a vér is megfagyott az ereiben, amikor a nyáladzó, fagyosan csil ogó aranyszemű bestiára nézett. Döbbenetes volt, hogy Ezüst Gyilkos ilyen nyugodt tudott maradni a közelében. A tiszt arra számított, hogy a szörnyeteg egyszer csak nekik ront, és tépni-szaggatni kezdi őket.

Amikor tekintete ismét visszatért az erődhöz, megborzongott. Arra gondolt, lehet, hogy a saját sírját bámulja. A kapun éppen egy lovas vágtatott ki, mire Diagoras jobban behúzódott a fák közé. A lovas elszáguldott a fák mel ett, vissza a hegyek felé, ahol Khalid

kán táborozott.

Eggyel kevesebb gondolta a tiszt, és megpróbált ettől felvidulni. Túlélted Skelnt emlékeztette önmagát. Annál biztosan nem lehet rosszabb. Nem, hát persze, hogy nem!

Csak be kel sétálnod az el enség erődjébe, és meg kel védened a lakótorony bejáratát nagyjából negyven kardforgató el en. Diagoras tekintete a fivérekre ugrott.

Nian azt mondta, inkább meghal, minthogy együgyű

maradjon. Jared pedig arra készült, hogy teljesítse kívánságát. Nem azért jöttek, hogy megmentsék Elanint.

Azért jöttek, hogy együtt haljanak meg.

Egy óra múlva alkonyodik.

Diagoras odasétált, ahol Druss és Skilgannon beszélgettek közben gondosan kikerülte a fenevadat.

Nem lenne jobb megvárni, amíg teljesen leszál a sötétség? tudakolta az Elátkozottól. Akkor legalább néhányan már alszanak.

Az alkonyat jobb lesz felelte Csatabárdos.

Miért?

Kevésbé hagyományos időpont.

Hogy érted ezt?

Most már a kardmester is közbeszólt: Éjszaka támadni megszokott dolog. Mivel tudják, hogy jövünk, és tudják azt is, milyen kevesen vagyunk, arra számítanak, hogy vagy megbújunk a fel egvár közelében, és lesből támadunk rájuk, vagy arra, hogy éjszaka támadunk, meglepetésből. Ezért csak éjszaka várnak minket.

Nem akarok túl akadékoskodó lenni az utolsó pil anatban, de szerinted hányan éljük túl a tervedet?

Csodálkoznék, ha bármelyikünk is túlélné közölte a naashani.

Én is erre gondoltam.

Én túl akarom élni jelentette ki Druss. Azt a kislányt haza kel vinni, és azt gondolom, ez egy jó terv.

Ha még holnap is a terv erényeiről fogunk beszélgetni, akkor majd egyetértek veled adott hangot kétkedésének a drenai tiszt.

Légy erős, cimbora! Senki sem él örökké.

Ó, pedig én azt gyanítom, te leszel a kivétel, Druss. Úgy tűnik, hogy mindig csak a körülötted levők harapnak a fűbe, vén csataló.

Amint Boranius halott, az emberei valószínűleg már nem akarnak tovább harcolni fejtegette Csatabárdos. Van egy tény, amit tudni lehet a zsoldosokról: ha senki nem fizet nekik, nem harcolnak. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy gyorsak legyünk. De akárhogy lesz is, még hetvenen sem lesznek odabent. Embereket küldtek ki, hogy minket keressenek a dombokon. Én azt mondom, olyan negyvenen lehetnek, de lehet, hogy még kevesebben.

Ez hihetetlenül megnyugtató dörmögte Diagoras gunyorosan.

Druss rávigyorgott.

Még mindig megvárhatsz minket itt, cimbora.

Ne kísérts! A drenai tiszt a lenyugvó napra pil antott.

Kevesebb, mint egy órát kel csak várniuk. Diagoras gyanította, hogy az idő gyorsan elszál majd.

Huszadik fejezet

Ippelius tizenkilenc éves volt. Apja a király seregében kapitányként szolgált, és az utolsó csatában halt meg, abban, amelyben Bokram is elesett. A Boszorkánykirálynő

győzelmét követő hónapok nagyon nehezek voltak azoknak a családoknak, akik az előző uralkodót szolgálták. Ippelius anyját elűzték otthonából, javait és vagyonát a korona elkobozta. A ház előtt tömeg verődött össze, és szeméttel meg trágyával hajigálták meg a száműzött famíliát. Ippelius akkor tizenhárom éves volt, és rettenetesen félt. Számos özvegy hagyta el ekkor a fővárost és keresett menedéket távoli városkákban és falvakban. Mások külországokban fekvő naashani kolóniákra költöztek: az ő anyja Mel icane-ba ment.

Ippelius ott fejezte be tanulmányait. Mel icane csodás város volt, és a múlt rémségei, habár ott kísértettek rémálmaiban, lényegtelenné olvadtak a város ragyogásában. Amikor pedig Vasálarc uralomra került, úgy tűnt, elérkezett a bosszú ideje, és egy napon a száműzöttek visszatérhetnek Naashanba. És akkor a Boszorkánykirálynő hatalma megdől. Ippelius remek lehetőséget látott arra, hogy megbosszulja apja halálát és anyja szégyenét.

Most azonban, ebben a nyomorúságos kocsmában üldögélve húsz-egynéhány másik katonával, ráébredt, hogy

az álmainak vége. Éppen úgy vége, mint ahogy szegény Codis is bevégezte ott a falon. Teljesen megdöbbent, amikor Morcha ledöfte a barátját. A tett gyors volt és gyilkos. Codis már azelőtt halott volt, hogy felfoghatta volna.

Ippelius belekortyolt a sörébe, amely savanyú volt és egyáltalán nem ízlett neki. Mégis mindenki ezt itta, a fiú pedig nem akart kevesebbnek látszani a többieknél. És ha sikerült rávennie magát, hogy eleget igyon, akkor a félelmei is csökkentek. Codis olyan volt neki, mintha a bátyja lett volna: segítette az első napokban, amikor bolondot csinált magából a kiképzésen. Ippelius ál andóan elbotlott a kardjában és hasra esett. Lovaglótudománya sem volt éppen a legkiválóbb: általában úgy zötykölődött a nyeregben, mint egy zsák zöldség. Codis pedig rendszeresen el átta tanácsaival és támogatta. Akárcsak Morcha, aki mindig jó kedélyűnek és megértőnek mutatkozott. A fiú érezte, hogy felkavarodik a gyomra: Codis is kedvelte Ippeliust, sőt még tisztelte is. Milyen rettenetes lehet, amikor az öl meg, akit kedvelsz.

És ott volt még Boranius. Ippeliust valósággal lenyűgözte, amikor először mutatták be a generálisnak! A férfi hatalmas volt és bátor, akiből csak úgy sugárzott a céltudatosság. Amikor azt mondta, hogy megdöntik a Boszorkánykirálynő hatalmát, az bizonyosságnak tűnt.

A fiú megborzongott. Nem sokkal ezelőtt őt és Codist utasították, hogy vigyenek el egy tetemet a lakótoronyból. A

testet sietve összefércelt vászonzsákban cipelték el, de a vértől átnedvesedett a szövet. Feleúton járhattak a lépcsőkön, amikor a zsák széthasadt, és kizuhant belőle egy nő szörnyűségesen megcsonkított teteme. Ippelius okádni kezdett a látványtól, így Codisnak egyedül kel ett a maradványokat visszatuszkolnia a zsákba.

Később, miután elföldelték a tetemet, a fiú zokogva rogyott a földre.

Hogyan tehet bárki is ilyet egy nővel? kérdezte Codist.

Boranius nem bárki.

Ez nem válasz.

Az istenekre, most mit vársz tőlem, mit mondjak?

Nincsenek válaszaim, ember. Mindig is imádta a kínzást; az a legjobb, ha nem is gondolsz erre.

Ippelius lepil antott a sírra.

Még csak sírkövet sem kapott. És én még azt hittem, hogy szeretik egymást.

Szerették egymást. Azután Boranius megölte, és ennyi a történet. Urald az érzelmeidet, fiú! Erről senkinek nem fogunk beszélni, megértetted? Boranius férfiakat is megkínoz, ha arról van szó. Én pedig nem akarom, hogy levágja az uj aimat, vagy kitolja a szememet.

Szerinted a kislányt is megölte?

Nem tudom, és nem is érdekel. És neked sem kel ene törődnöd vele. Azért vagyunk itt, hogy kivárjuk az időnket, és azután eltűnjünk innen mielőbb.

Miért nem megyünk el azonnal?

Amikor mindenfelé járőrök kutatnak Druss után? Meddig jutnánk? Nem. Majd ha Druss meghalt és a dolgok elcsendesedtek, akkor indulunk. Keletnek szökünk, a part menti városokba.

Ippelius ismét ivott a söréből, amelynek keserűsége mostanra eltűnt. Körülnézett a kocsmában üldögélő többi katonán: nem sok nevetés harsant ma este. Codis megölése nagy hatással volt rájuk, akárcsak a tudat, hogy Skilgannon közeleg. Akadtak köztük olyanok, akik a múltban harcoltak el ene. És mindegyiküknek voltak róla történetei.

Egy nagydarab katona lépett az ivóba: Rankarnak hívták.

Átszelte az ebédlőt, és odasétált, ahol a fiú ült. Lezöttyent a székre, majd intett a csaposnak, és odakiáltott neki, hogy hozzon egy korsó sört.

Hogy mennek a dolgok? kérdezte Ippeliust.

Remekül. És nálad?

Szintén. A barakkok kiürültek: egy csomó embert áthelyeztek a lakótoronyba. Miután ettem, én is odamegyek majd.

Ippelius alaposan szemügyre vette a férfit, akinek markáns arcát himlőhelyek ragyázták, homlokától pedig egy cakkos fehér heg futott végig az arcán. Lefittyedő bal szemhéja körül élénkzöld monokli látszott.

Tényleg szerencsés voltál.

Rankar megdörgölte bal szemhéját.

Akkor nem éreztem magam szerencsének, de azt hiszem, igazad van. Ettél már?

Nem. Nem vagyok éhes.

Az idősebb katona bólintott.

Codis jó ember volt, és együtt verekedtük át magunkat Naashanon, hogy azután kiverekedjük magunkat onnét.

Nem tudom elhinni, hogy Morcha megölte őt.

Mint ahogy én sem. Mindez csak azt mutatja, nem bízhatsz senkiben.

Ebben a pil anatban a taverna ajtaja kivágódott, és egy hatalmas alak lépett be. Kerek, ezüstszegélyes sisakot

viselt, amelyen két ezüst csatabárd fogott közre egy koponyát. Egykor fekete szakál át sűrűn beszőtték már az ezüst szálak. Irdatlan felsőtestén fekete zeke feszült, amelyet a vál ainál ezüstös acél al erősítettek meg. Jobb kezében csil ogó, kétfejű csatabárdot markolt. A férfi a terem közepére sétált, és megál t az egyik asztalnál, ahol négy katona ült. Megpörgette a csatabárdot, és belevágta az asztalba.

Egy kis csendet, cimborák! bömbölte. Nem rabolom sokáig az időtöket!

Csend támadt, ahogy a közel húsz ember rámeredt a jövevényre.

A nevem Druss pihent meg a férfi kesztyűs keze csatabárdjának fekete nyelén , ő pedig itt Halál. Az alak tekintete végigsöpört a termen. Ippelius megborzongott, ahogy a szürke szempár összekapcsolódott az övével.

Azért jöttem ide, hogy megöljem Boraniust, mégpedig most. Nem nagyon törődöm azzal, hogy előbb mindenkivel végeznem kel ebben a teremben, de a katonák iránt mindig is jó szívvel viseltettem, mivel általában jó emberek.

Így hát adok egy lehetőséget, hogy kicsivel tovább éljetek.

Azt javaslom, fejezzétek be a vacsorátokat, majd szedjétek össze a kincseket, ami csak van ebben az erődnek nevezett bolhafészekben, és utána tűnjetek el. Van kérdés?

A csend elmélyült, és az emberek egymásra meredtek.

Akkor hát magatokra hagylak benneteket a vacsorátokkal tépte ki csatabárdját az asztalból. Már fordult, amikor két katona kést rántott, és rávetette magát. Az ezüst csatabárd az elsőnek széthasította a mel ét, a másikat pedig arcon találta egy balhorog. A férfi átrepült az asztal fölött, rázuhant a padlóra, és nem mozdult. Még valaki? érdeklődött Csatabárdos. Senki sem moccant, bár Ippelius látta, hogy többen habozva a fegyverükért nyúlnak.

A férfi elindult az ajtó felé, amely ebben a pil anatban kivágódott és egy pokolbeli kreatúra jelent meg ott. Az aréna egyik bestiája volt az, az egyik legnagyobb, amit Ippelius valaha is látott. A rémség eltátotta száját és hosszan, vérfagyasztó hangon felüvöltött. A katonák felugráltak székeikről, felborogatva az asztalokat nagy igyekezetükben, csakhogy minél messzebb kerüljenek az ajtóban ál ó iszonyattól.

A csatabárdos odalépett a lényhez és vál on veregette. A fenevad visszahuppant négy lábra, és el enségesen rámeredt a katonára. Amikor Druss elhagyta az ivót, a bestia követte.

Ippelius némán ült a helyén, Rankar pedig elkáromkodta magát.

Mit tegyünk? kérdezte a fiú.

Hal ottad, mit mondott. Befejezzük a vacsorát, és utána

eltűnünk innen.

Diagoras és az ikrek beléptek a kapun. A drenai tiszt felpil antott a mel véd lépcsőin heverő halott őrszemre.

Garianne fölé hajolt és kitépte belőle a számszeríjvesszőt.

Diagoras odasietett, ahol Skilgannon várakozott a lakótorony bejáratánál. Druss érkezett kocogva, nyomában az eggyéforrttal.

Akkor kezdjük! szólalt meg Skilgannon.

Az eggyéforrt váratlanul felbömbölt, elszáguldott Csatabárdos mel ett, berobogott a lakótorony széles kapuján, és nekiindult az első lépcsősornak. Ezüst Gyilkos utánakiáltott, de a fenevad már el is tűnt.

Megérezte a kislány il atát mondta a kardmester.

Druss megmarkolta a csatabárdját és átrohant a kapun.

Skilgannon odapördült a drenai tiszthez.

Tartsátok a kaput, ameddig csak tudjátok!

Számíthattok ránk! húzta elő Diagoras a szablyáját, és borotvaéles vadászkését.

Skilgannon már el is tűnt a kapu árnyékában: két lépcsősor vezetett felfelé. Druss a jobb oldalin haladt, így az Elátkozott a balt választotta.

Diagoras odabal agott a kapuhoz, és az ivóhoz vezető

sikátorokat és épületeket fürkészte, amelyek a raktárak mel ett húzódtak. Jared és Nian odaléptek mel é, karddal a kezükben. Garianne a mel véd lépcsőin maradt, jó harminclábnyira tőlük, kezében kettős számszeríjával. Az eggyéforrt üvöltése harsant fel fentről, amit sikoltozás követett.

A kocsmából egyetlen katona sem lépett ki, ami megdöbbentette a drenai tisztet. Amikor Druss közölte, hogy bemegy oda, nem akart hinni a fülének.

Megőrültél? Úgy rontanak majd rád, akár a veszett farkasok.

Valószínűleg nem. Csatabárdos mindössze ennyit mondott.

Diagoras Skilgannonnal várakozott odakint.

Egyetértesz ezzel az őrültséggel? kérdezte a naashanit.

Jó esély van rá, hogy beválik a terve. Képzeld csak magad elé a dolgot! Éppen vacsorázol, amikor besétál az el enség, aki egyáltalán nem fél tőled. Bizonyos helyzetekben arra számítunk, hogy el enségünk fél tőlünk.

Például, ha túlerőben vagyunk, vagy csapdába csaltuk.

Ezzel szemben vannak helyek, ahol sokkal kevésbé félünk az el enségtől például a saját várunkban. Most pedig vegyünk egyetlen harcost, aki hatalmas túlerővel néz szemben, mégsem fél, és besétál a várunkba. Ez elgondolkodtatja az embert. És azt se feledd, hogy a harci kedvük is alacsony.

Szóval azt hiszed, elég csak azt mondania, hogy tűnjetek el, és azok megteszik?

Skilgannon átgondolta a kérdést.

Azt mondanám, hogy néhányat lehet, hogy le kel vágnia.

A többiek azonban nem avatkoznak közbe.

Diagoras megcsóválta a fejét.

Ti ketten más fajtából vagytok gyúrva.

Most, miközben a kapuban várakoztak, kezdett egy kicsit megkönnyebbülni. Druss és az Elátkozott bejutottak a lakótoronyba, és most már saját feladata kevésbé tűnt veszélyesnek. Egyetlen katona sem támadt még rá. Nem voltak vil ogó kardok, amelyek átdöfték a testét. Jared valószínűleg ugyanerre gondolt, mert rávigyorgott a drenai tisztre.

Eddig jó mondta.

Diagoras éppen válaszolni akart, amikor Garianne váratlanul integetni kezdett, és a kapun túlra mutogatott.

A drenai ekkor hal otta meg a patadobogást, és a húsz-egynéhány lovas közül az első bevágtatott a kapun, majd kizuhant a nyeregből, ahogy egy számszeríjvessző ütötte át a nyakát. A lova felágaskodott, majd egy másik ember nyilat kapott a mel ébe, Garianne pedig rohanni kezdett a felettük húzódó mel véden. Néhány lovas észrevette Diagorast és az ikreket, és megsarkantyúzta hátasát.

A drenai tiszt elkáromkodta, magát és megmarkolta a szablyáját.

Naashaniak ugrottak le a nyeregből, és rohantak a mel védre, üldözőbe véve Garianne-t, aki éppen újratöltötte nyílpuskáját. Diagoras visszahátrált a lakótoronyba vezető

lépcsőkig. Ekkor egy lovas rontott rá, a férfi azonban lebukott a hátas nyaka alá, és szablyáját támadója védtelen bal oldalába döfte. A naashani hátrazuhant, lova felágaskodott, és kivetette a nyeregből.

Jared és Nian megrohamozta az ide-oda forgolódó lovasokat.

A mel véden Garianne lelőtte az első támadóját, majd megfordult és a kapu teteje felé szaladt. A később érkezők közül többen íjakat emeltek le a nyergükről egy nyílvessző

süvített el Diagoras mel ett. Újabb lovasok szál tak le

hátasukról és indultak futva a lakótorony irányába.

Diagoras rájuk rontott, útjukat ál va. Garianne felkapaszkodott a kapu tetejére, majd megfordult és fejbe lőtt egy férfit. Két másik naashani mászott utána. A lány feléjük futott, és az elsőt fejbe rúgta, visszarepítve a mel védre. A második meglendítette kardját, de a penge elfordult a férfi kezében, és így csak a lapja érte Garianne bokáját, aki azonban így is a tetőre zuhant. A naashani katona megragadta a nőt, aki vadul az arcába sújtott a nyílpuskájával. A támadó fogása elernyedt, és az alak visszahul t a mel védre.

Diagorasra hárman támadtak, és a tiszt hátrálni kényszerült, miközben bőszen védekezett. Nian a segítségére sietett, hosszú kardja átmetszette az egyik naashani tarkóját. Diagoras látta, most van esélye támadni, így előretört. Szablyája lepattant a mel vértről, de vadászkése célba talált a keresztcsont és a nyak közötti részen. A vál át kardcsapás találta el, mire a tiszt felnyögött, elengedte a kését, és megpördült, hogy fogadja az új támadást. Csuklója pördítésével hárított egy vad suhintást, majd halálos riposztvágása felhasította el enfele torkát.

Lovak nyihogtak és ágaskodtak, a sebesültek ordítása megtöltötte a levegőt. Diagorasra újabb el enfelek rontottak: az egyik penge feltépte az oldalát, amitől Diagoras megtántorodott és elesett. Mielőtt a halálos csapás lesújthatott volna rá, a naashani felnyögött és hátratántorodott, majd rángatózva a földre rogyott. A tiszt

egy számszeríjvesszőt látott kiál ni a hátából.

A naashani íjászok új célpontot választottak Garianne személyében. Vesszők kopogtak a mel véden, ahol kuporgott. A lány higgadtan kilőtte az egyik lovast a nyergéből, majd futni kezdett a fal mentén.

Diagoras szédelegve talpra kecmergett. Látta, hogy Jared a földre hanyatlik, ahogy egy kopja a hátába mélyed. Nian levágta a kopjást, majd ledobta a kardját és a fivéréhez rohant. Diagoras futni kezdett feléjük: menet közben felhasította egy férfi arcát, és mel be szúrt egy másikat.

Nian talpra rángatta Jaredet.

Vedd fel a kardod! kiáltott rá fivére, mire Nian visszarohant a fegyveréért. A hátába fekete tol ú vessző

vágódott: ettől megbotlott és elesett. Uj ai kardja markolatára fonódtak és sikerült feltérdelnie. Ekkor újabb nyílvessző fúródott belé, mire Nian fájdalmában ordítva felegyenesedett, és rohanni kezdett a lovas íjász felé. A naashani megpróbált kilőni egy újabb vesszőt, de hátasa felágaskodott, és Nian már rajta is volt. Hosszú kardja felhasította a férfi oldalát, aki kizuhant a nyeregből, Nian kardja pedig lesújtott a koponyájára. Jared két emberrel nézet farkasszemet, de már nem maradt ereje, hogy visszatartsa őket. Az egyikük megrohanta, mire Jared fáradtan felé suhintott, de csapását hárították. A másik katona előreugrott és hosszú tőrét belemerítette a férfi hasába. Nian, látva fivére vesztét, teli torokból felordított, és

megrohanta a két naashanit, akik meghátráltak. Nian, ahelyett, hogy üldözte volna őket, ismét ledobta a kardját és lerogyott elesett fivére mel é, újra és újra a nevét kiáltozva.

Diagoras látta, hogy Jared halott. A két férfi, akiket Nian megtámadott, ismét rohamra lendült. Egyikük nyakon szúrta a férfit, másikuk lesújtott Nian fejére. A drenai tiszt ekkor ért oda: az egyik naashani védekezni próbált, de Diagoras szablyája átvágta a nyakát. A másik elhátrált, de csatlakozott hozzá újabb négy. Mind megindultak a drenai felé.

Gyertek hát! rikoltotta el magát Skeln Hőse. Melyik kurafi akar meghalni elsőnek?

A katonák egy pil anatra megtorpantak, karddal a kézben.

Majd hátráltak néhány lépést, mielőtt megfordultak volna, és rohanni kezdtek volna az ivó felé. Diagoras kipislogta az izzadtságot a szeméből, és megpróbálta kitalálni, vajon miért futottak el.

Ekkor hangokat hal ott maga mögül, mire megfordult.

Számos nehéz páncélzatú lovas szál t le a nyeregből.

Fekete vértet viseltek, zárt arcvédős sisakot, lószőrforgóval. Mindegyiküknél volt kopja, kard, és kicsi kerek pajzs, amelyet egy foltos kígyó díszített.

A lovasok sorfala szétvált, és egy nő lovagolt előre közöttük. Ahogy a drenai tiszt ránézett, minden fájdalmáról

elfeledkezett. A nő hol ófekete haját egyetlen kontyba fogva viselte, és ezüstszál al fogta össze. Bő fehér köpönyeget viselt, és ezüst láncvértet. Ezüsttel szegett térdig érő fekete lovaglócsizmája fölött csupaszok voltak a combjai.

Könnyedén leugrott a nyeregből, és odalépett Diagorashoz.

A férfi botor módon megpróbált meghajolni, de megtántorodott. A nő odalépett hozzá, és elkapta, mielőtt elesett volna.

Ha ez álom, soha nem akarok felébredni mondta a drenai.

A nő csak ennyit kérdezett:

Hol van Skilgannon?

Skilgannon átlépte a két katona tetemét és óvatosan indult tovább. A lépcsőfordulóra számos ajtó nyílt, és mindegyikük tárva-nyitva ál t. Odalépett az elsőhöz, de megál t előtte hal gatózni. Amikor nem hal ott semmit, vett egy nagy levegőt, és gyorsan belépett az ajtón. A szoba másik feléből egy férfi rohanta meg felemelt karddal.

Ebben a pil anatban az Elátkozott meghal ott valami suhogást maga mögött. Fél térdre rogyott és a Nappal

Kardját megpördítve hátrafelé szúrt vele. Az ívelt penge átdöfte támadója gyomrát és felhasította a szívét. Az Éj el Kardja lecsapott, és majdnem lemetszette a másik támadó lábát. A férfi sikoltozva zuhant a padlóra. Az ajtóban újabb katona jelent meg, kezében felajzott számszeríj al. A kardmester azonnal jobbra vetette magát, ahogy a húr megpendült. A vessző feltépte a szőnyeget a padlón.

Skilgannon vil ámgyorsan felpattant és a nyílpuskásra vetette magát, aki ledobta fegyverét, és futva mentette az életét. A lépcsőfordulóba újabb katonák érkeztek, az Elátkozott pedig rájuk rontott: pörgött-forgott, pengéi cikáztak. Vér fröccsent szanaszét, ahogy a második lépcsősor felé rohant.

Az eggyéforrt üvöltése mostanra abbamaradt, és a naashani gyanította, hogy leterítették.

Most már száguldott felfelé a lépcsőkön. Újabb számszeríjvessző süvített el a feje mel ett, és két kardos alak ál ta útját, majd halt meg. A nyílpuskás megpróbálkozott még egy lövéssel. Skilgannon előrevetette magát, bukfencezett, majd egyetlen sima mozdulattal már talpon volt ismét. Az íjásznak egyetlen nyögésre futotta, amikor a Nappal Kardja átszúrta a szívét.

A harmadik lépcsőfordulót hosszú folyosó kötötte össze azzal a lépcsősorral, amelyen Druss indult el. Az Elátkozott innen tisztán hal otta a csatazajt. Végigszáguldott a folyosón, nem pazarolva időt a szobák átvizsgálására. Egy

kétszárnyú ajtóhoz érkezett, amely egy nagy ebédlőbe vezetett. Druss dühödten hadakozott odabent vagy egy tucat támadóval, és a padlódeszkákon már több tetem hevert. Az életben levő katonák megpróbálták bekeríteni Csatabárdost, de a drenai ide-oda forgott és pördült, hatalmas csatabárdja csak úgy csil ogott a lámpások fényében. Ezüst Gyilkos arcán az egyik vágásból vér csorgott, és zekéje is több helyen felhasadt. Nadrágját szintén átáztatta a vér. Egy, a többieknél vakmerőbb katona rárontott: feje végigpattogott a padlón, átvágott nyakából vérgejzír tört elő.

Skilgannon Druss segítségére sietett: a katonák, látva az új el enséget, megpróbáltak átrendeződni, de ketten már el is estek a Nappal és Éj el Kardjainak csapásai alatt. Követte őket egy újabb: gerincét szilánkokra zúzta Snaga. A megmaradtak ekkor megtörtek, és futni kezdtek a kétszárnyú ajtó felé.

Az Elátkozott odalépett a drenaihoz.

Mennyire sebesültél meg?

Megsebesülni? Ugyan! Ezek csak karcolások! Ezüst Gyilkos nehézkesen szedte a levegőt, és az arca ismét szürke volt, hiszen csak alig néhány nap telt el azóta, hogy közel került a halálhoz. Skilgannon ránézett és megcsóválta a fejét. Miattam ne aggódj, cimbora! Még egy hegyet is meg tudnék mászni.

Nem kétlem, Csatabárdos.

Akkor találjuk meg Boraniust!

Druss megmarkolta csatabárdját, de a kardmester nem moccant.

A gyerek nála lesz, Druss.

Tudom.

Azt akarja, hogy szenvedj. Valószínűleg előtted fogja megölni.

Ezt is tudom. Az öregember szeme mostanra fagyossá lett, és úgy csil ogott, akár a csiszolt acél. Találjuk meg hát a kurafit, és fejezzük be!

A két harcos együtt indult az utolsó lépcsősor felé.

Huszonegyedik fejezet Morcha a Tetőtéri Csarnokban várakozott öt kardforgatóval. A meztelen felsőtestű, díszes fekete vassisakot viselő Boranius magas támlájú székén ült, ölében a teljesen mozdulatlan Elaninnal. A férfi mel ét vér borította, ami a vál ától a hasáig húzódó négy karomnyomból származott. A hatalmas szürke eggyéforrt előtte hevert, testét többtucatnyi seb borította. Még mindig lélegzett: aranyszínű szeme nyitva volt és Boraniusra szegeződött. A gerincét átvágták, és nem tudott mozdulni.

Látod a gyűlöletét? röhögött fel Boranius. Ó, mennyire szeretne ismét nekem rontani! A haldokló fenevad alatt egyre nagyobb vértócsa gyűlt. A naashani vezér megragadta a kislány szőke haját és fejét az eggyéforrt felé fordította. Nézd csak, kicsim! Apu eljött érted. Hát nem édes?

Morcha elfordította a tekintetét.

Hát így ér véget miden gondolta magában. Az összes álma, az összes reménye, minden nagyravágyása.

Körbenézett a roskadozó Tetőtéri Csarnokban, majd tekintete visszatért a vérrel mocskolt, fekete sisakos férfira.

Boranius a kislány haját simogatta, de a gyermek nem reagált. A szeme tágra meredten nézett a semmibe,

pislogás nélkül. Morcha előhúzta lovassági szablyáját: gyönyörű fegyver volt, markolatvédője valóságos ötvösremek, markolatgombjába smaragdot foglaltak. Még Bokram ajándékozta neki, jutalomként hűségéért és bátorságáért. Tekintete végigvándorolt az öt kardforgatón, és látta arcukon a félelmet. Mindannyian a lenti csarnokból futottak ide, ahol Druss-szal és Skilgannonnal kerültek szembe. Tudták, hogy a halál vár rájuk.

Morcha Boraniushoz fordult.

Nagyúr, ha lennél szíves letenni a gyermeket! Szükségünk lesz rád a harcban.

Ó, ne aggódj, Morcha! Harcolni fogok, és mindkettőt megölöm. De előbb kifárasztjátok őket nekem.

Kifárasztani őket? Megörültél? Tudod, mi történik egyáltalán?

Hát persze, hogy tudom. Jön Skilgannon és Csatabárdos.

Hogy lehet az, hogy két harcos áttörte a védelmünket, és most már a lépcsőn jönnek felfelé? Majd én megmondom neked, Morcha. Azért lehet ez így, mert gyávák és tökfilkók vesznek körül. Holnap új csapatokat toborzok majd.

Csakhogy ezúttal magam választom meg a harcosaimat.

Az ítélőképességed sajnálatos módon kudarcot val ott.

Morcha egy pil anatig némán ál t.

Igazad van, nagyuram. Az ítélőképességem már évekkel ezelőtt kudarcot val ott. Mielőtt folytathatta volna, a lenti udvarról patadobogás ütötte meg a fülét. Morcha az ablakhoz rohant, és kinézett rajta. Amikor visszafordult, zord vigyor ült az arcán. Úgy tűnik, Boranius, nem ál ítasz fel új sereget; még akkor sem, ha megölöd Skilgannont és Drusst. A Boszorkánykirálynő érkezett épp az imént, őrei kíséretében.

Őket is megölöm, és kivágom a ribanc szívét!

Ekkor lépett Skilgannon a terembe, nyomában a fekete ruhás csatabárdossal. Az öt naashani kardforgató elhátrált, és a padlóra dobták fegyvereiket. Morcha felsóhajtott, majd az Elátkozottra nézett.

Jól csináltad, akkor régen szólalt meg. Még mindig kel emes emlékeim vannak a fürdőből.

Tedd le a kardod, Morcha! Nincs szükség arra, hogy meghalj.

A tiszt megvonta a vál át.

Csak erre van szükség. Védd magad! Előreugrott és szablyája süvítve szelte a levegőt. Skilgannon elhajolt.

Morcha mel ébe égető fájdalom döfött. A férfi megtántorodott, elejtette szablyáját és figyelte, ahogy az nagyot csattan a padlón. Majd nekidőlt a falnak, és lassan összeesett.

Ezt szépen csináltad! emelkedett fel székéről Boranius, még mindig kezében tartva a gyermeket, és előhúzta egyik kardját. A pengét finoman Elanin oldalának nyomta, és el épett trónusától. Örülök, hogy látlak, Csatabárdos üdvözölte Drusst. Már sokat hal ottam felőled.

Druss lassan elindult az álarcos alak felé. Ekkor a gyermek vékony kék ruháján vérfolt jelent meg.

Még egy lépés, és felhasítom a hasát, te pedig láthatod, ahogy a belei a padlóra omlanak.

Druss megtorpant.

Remek választás! szólt Boranius. Most pedig légy oly jó, és tedd a padlóra a csatabárdodat!

Mindenképpen megöli, Druss mondta ekkor Skilgannon.

Csak el akarja nyújtani a pil anatot.

Tudom, hogy mit tesz felelte Ezüst Gyilkos jeges hangon.

Találkoztam már ilyen emberekkel korábban is. Gyenge emberekkel. Mind egyformák. A drenai ledobta a földre Snagát.

Most pedig lépj előre, hogy kiélvezhessem a pil anatot!

parancsolta Boranius.

Druss engedelmeskedett, kardtávolságon belülre lépve. A

penge még mindig a kislány oldalának feszült.

Tudod, mi következik most, Csatabárdos?

Hogyne tudnám. Meg fogsz halni. Mert megöl ek.

Ha megmozdulsz, megölöm a gyereket.

Éppen erre várok közölte fagyosan Ezüst Gyilkos.

Abban a pil anatban, hogy a kard belemélyed a kislányba, már nem tudod el enem használni. És akkor, te kurafi, összetöröm minden csontodat! Úgyhogy ne várass! Tedd meg! bömbölte, és előrelépett. A döbbent Boranius ösztönösen hátrált egy lépést. A haldokló eggyéforrt ekkor felmordult, és szája Vasálarc lába felé kapott. A Boranius kezében tartott kard megvil ant, és lecsapott a bestia fejére. Vér fröcskölt a sebből, Druss pedig ebben a pil anatban előrevetette magát, és kitépte Elanint Boranius kezéből. Az ezüstszín penge suhogva tört elő, Ezüst Gyilkos megpördült, és testével védve a gyermeket, a padlóra vetette magát. A kard felhasította zekéje hátát, és belemart a húsába. Vasálarc dühödten felsikoltott és megrohanta Csatabárdost.

A Tűz Kardja lesújtott Druss védtelen testére. A Nappal Kardja megál ította a csapást. Boranius hátraugrott, és előrántotta másik kardját is a hátán átvetett tokból, majd tekintete Skilgannonra tapadt.

Ó, mennyire vágytam már erre, Olek! mondta a

vassisaktól tompa hangon. Feldarabol ak, akár egy hattyút a lakomán.

A Vér és Tűz Kardjai megcsil antak a lámpások fényében, ahogy a két férfi körözni kezdett egymás körül. Boranius előrelendült és a kardok összecsattantak. Az acélcsengés muzsikája újra és újra felcsendült.

Morcha nézte őket, és még fájdalmáról is elfeledkezett. A két harcos mintha siklott volna a fapadlón, kardjaik csil ogó íveket húztak a levegőbe. A harcosok pörögtek és szökel tek, egyre gyorsabban és gyorsabban, ám mégis tökéletesen megőrizve egyensúlyukat. A halálos pengék összeütődtek és összecsendültek, sziszegtek és daloltak, a borotvaéles acél a húst kereste, hogy belemélyedjen. A csarnokban a két férfi ide-oda táncolt, lélegzetvételnyi szünet nélkül.

Morcha észrevette, hogy mások is belépnek a terembe.

Felpil antott, és meglátta Jiannát, a Boszorkánykirálynőt.

Mel ette lépdelt a vén kardmester, Malanek. Fekete ruhás őrök özönlöttek a csarnokba, mögöttük pedig egy vénasszony érkezett, göcsörtös botjára támaszkodva. A tiszt tudta, hogy haldoklik, de azért imádkozott, hogy megérje ennek a hihetetlen összecsapásnak a végét.

Mostanra mindkét férfi megsebesült: Skilgannon arcán egy sekély sebből csordogált a vér, Boranius pedig bal bicepszére kapott egy vágást, bőre felhasadt, és vér folyt

belőle.

De a harc folytatódott.

Elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb lassabb tempóra ne váltsanak, így ismét körözni kezdtek egymás körül. Boranius törte meg a csendet.

Emlékszel Greavasra, Olek? Ó, hal anod kel ett volna a visítozását! Amikor levágtam az uj ait, még elég bátor volt, de amikor lefűrészeltem a karját, előbújt belőle a gyávasága. Könyörgött nekem, hogy öljem meg.

Ne engedd, hogy felpiszkáljon, cimbora! kiáltotta Druss.

Őrizd meg a hidegvéred, és vágd ki a szívét!

Boranius támadásra lendült. Skilgannon kétségbeesetten hárított, majd egy pördüléssel eltávolodott, de Vasálarc követte. A Vér Kardja az Elátkozott torka felé döfött, de az egykori generális parírozott, majd blokkolta a Tűz Kardjának csapását is. Az egyensúlyából kibil ent harcos fél térdre rogyott, Boranius pedig újult erővel rohamozott.

Skilgannon ekkor jobbra vetett magát, bukfencet vetett, és máris talpra szökkent, éppen abban a pil anatban, amikor el enfele gyilkos ívben lendítette meg jobbkezes kardját. Az Éj el Kardja felfelé süvített, és lemetszette Vasálarc uj ait. A férfi felsikoltott és hátratántorodott, a Tűz Kardja pedig kihul t megcsonkított kezéből. Boranius hátrálni kezdett.

Skilgannon követte.

Most beszélj Greavasról! kiáltotta. Most beszélj arról, hogy könyörgött!

Vasálarc felrikoltott fájdalmában és dühében, és rohamra lendült. Az Elátkozott hárított, félreszökkent, és lesújtott a mel ette elrobogó Boranius hátára. Az Éj el Kardja mélyre vágott, és a férfi gerincében ál apodott meg. Bokram egykori hívének lába megroggyant, a férfi térdre zuhant, megmaradt pengéje pedig kicsusszant a kezéből.

Skilgannon körüljárta Vasálarcot, a Nappal Kardja pedig átmetszette a sisakot a fejéhez rögzítő szíjat. Az álarc lehul t, és feltárult Boranius szörnyűségesen eltorzult ábrázata. A férfi kék szeme leplezetlen utálatot és gyűlöletet sugárzott.

Semmi vagy közölte vele az Elátkozott érzelemmentes hangon. Sosem voltál más. Greavas tízszer olyan férfi volt, mint te.

Ezzel magára hagyta, Vasálarc pedig sértést sértés után vágott hozzá. Teste megrándult, ahogy megpróbálta lábát engedelmességre kényszeríteni, de átvágott gerince többé már nem küldött üzeneteket az izmainak. A kardjáért nyúlt, de a karja csak rángatózott és vonaglott.

Amikor felpil antott, meglátta a felé tartó Boszorkánykirálynőt, aki kezében egy keskeny tőrt szorongatott.

A nő letérdelt előtte, és belenézett a szemébe, majd így szólt.

Megölted az anyámat.

Ezzel felemelte a tőrt, és a hegyét lassan Boranius szeme felé közelítette.

Boranius sikoltozott, ahogy a hideg acél lassan, nagyon lassan beledöfött az agyába.

Skilgannon nem nézte végig, miként végzi be lassú kínhalál al Boranius. Ehelyett odasétált, ahol Morcha ült a falnál, kezével próbálva meg elál ítani a mel ére kapott sebből folyó vért.

Túl jó ember voltál ahhoz, hogy egy ilyen szemetet kövess.

Miért tetted?

Bárcsak tudnám a választ! Örülök, hogy legyőzted: senki sem gondolta volna, hogy meg tudod tenni. Senki sem gondolta, hogy bárki meg tudja tenni.

Mindig van valaki, aki jobb nálad egyenesedett ki az Elátkozott törődötten, és odasétált, ahol Druss ült a gyermekkel.

Remekül csináltad, cimbora! mondta az öreg harcos.

Szerinted Elanin fel fog épülni?

Az Elátkozott kivette a gyermeket Csatabárdos kezéből, és odavitte, ahol az eggyéforrt hevert. Az aranyszínű szemek még mindig nyitva voltak, de a bestia légzése mostanra szaggatottá és darabossá vált. A naashani letérdelt, és lefektette a kislányt a hatalmas fej mel é. A fenevad halk morgást hal atott, és Elanin arcához nyomta a pofáját.

Nem tudom, hogy hal asz-e, Orastes, de a lányod immár biztonságban van szólt a kardmester.

Druss is megérkezett és leguggolt a bestia mel é.

Hatalmas kezét rátette a lény homlokára, és megsimogatta, mintha csak egy kutya lenne. Az arany szemek egy darabig még rászegeződtek a gyermek finom vonásaira, majd becsukódtak, és az eggyéforrt nem lélegezett többé.

Senki sem mozdult, majd egy kis idő elteltével a gyermek szeme megrebbent, és Elanin mélyen, reszketegen felsóhajtott. Pislogott néhányat, majd felült. Druss felemelte és a karjaiba zárta.

Jó, hogy újra látlak, aranyom.

A papus eljött értem, és ő mondta, hogy itt vagy.

Jianna hátrált egy lépést és rápil antott a férfira, aki álmaiban kísértette most úgy tűnt, egy emberöltő óta.

Gondolatai visszarebbentek azokra az első, veszedelmes napokra, amikor utcalánynak adta ki magát, és együtt élt az ifjú Skilgannonnal. Emlékei élesek és tiszták voltak, és számos szomorú dolog árnyékolta be őket, mégis aranyként csil ogtak. Akkoriban egyszerű dolgokról álmodozott. Először a túlélésről, azután pedig bosszúról: semmi bonyolult dologról. És mindvégig ott volt mel ette Skilgannon.

Aki most egy aranyhajú kislány mel ett térdelt, és keze gyengéden simogatta a gyermek hosszú haját. Az uralkodó még emlékezett rá, milyen volt, amikor a férfi keze az arcához ért. Ekkor megérezte, hogy szeme könnybe lábad, mire dühödten elhessegette az emlékeit. Hátat fordított a jelenetnek, és észrevette a távolabbi falnál botjára támaszkodó Öregasszonyt, aki sűrű fekete fátylat viselt, így arckifejezése semmit nem árult el.

A vénasszony a rakparton bukkant fel, éppen amikor Jianna és személyi testőrsége a hajó felé tartott, ami Sherakba vitte őket, a fel egvárba vezető útjuk első

szakaszára.

Azért mész oda, hogy megöld Boraniust, vagy hogy megmentsd Skilgannont? kérdezte később a királynőtől, amikor már a tatfedélzeten ál tak.

Talán mindkettőért.

Kárt okoz neked, Jianna. El fog pusztítani.

Akkor az uralkodó felnevetett.

Szeret engem, és nem tenne semmit, ami árt nekem.

Éppen a szerelem az, ami veszélyes, királynőm. A szerelem és a szeretet vakká tesz minket a veszélyre. A szerelem ostobaságot és szomorúságot hoz magával.

És mi van, ha én is szeretem őt?

Hiszen te szereted őt, Jianna. Azóta tudom, hogy először találkoztunk. És éppen ez az a veszély, amiről beszélek.

Mostanra bölcs lettél és könyörtelen, ahogy az egy uralkodóhoz il ik. Szeretnek és egyszersmind félnek.

Elérheted a nagyságot: ott van

karnyújtásnyira

és hívogat.

Miért gyűlölöd őt ennyire?

Nem gyűlölöm őt. Remek és bátor ember: én csak azért akarom a halálát, mert fenyegetést jelent rád nézve. Semmi más okom nincs rá. De nem próbáltad már te magad is megöletni? És nem érted, hogy miért, ugye? Azért, mert a

titkos éned, az igazi valód, lelked magva tudja, hogy el kel bánnod vele. Rá gondolsz, és ez egyfolytában gyötör.

Jianna nézte, ahogy a hajó vitorlái kibomlanak, és matrózok futnak végig a fedélzeten, eloldva a köteleket.

Talán az igazi énem mondja azt, hogy szükségem van rá.

Ugyan! Neked nincs szükséged senkire. Sokáig éltem, Jianna, és tudom, hogy mi az, amit most átélsz. Egykor olyan voltam, mint te. Túlságosan szereted, és ugyanakkor nem eléggé szereted. Túlságosan szereted ahhoz, hogy mást szeress helyette, de nem eléggé szereted ahhoz, hogy megváltozz miatta. Ő feleségre és gyermekei anyjára vágyik, te pedig birodalmat akarsz, és helyet a történelemben. Gondolod, hogy ezt a két vágyat egyesíteni lehet? Ő is ugyanúgy érez, királynőm: nem tud mást szeretni, és arcod örökké ott lebeg a gondolataiban. De ő

sem fog megváltozni. Nem lesz belőle ismét a hadvezéred, még akkor sem, ha ez azt jelenté, hogy megosztod vele az ágyad és az életed. Amíg él, csak a nyakadra kötött kő

lesz.

Elgondolkozom azon, amit mondtál.

Most pedig, ebben az omladozó lakótoronyban rájött, hogy mennyire hiányzott neki ez a sudár férfi, és a társasága jelentette öröm. Arra vágyott, hogy odamehessen hozzá, és a vál ára tehesse kezét. Hogy fogjon egy ruhát és

letörölhesse az arcára kapott vágásból csordogáló vért.

A háta mögül mozgás nesze ütötte meg a fülét. Megfordult, és maga előtt azt a drenai harcost látta, akivel először az udvaron találkozott. A férfi arca mostanra elszürkült, és vér áztatta át tunikáját és nadrágját. A katona megál t előtte.

Hogy jutott eszedbe lépcsőt mászni, te bolond! förmedt rá a királynő. Megmondtam, hogy várj addig, amíg meg nem jön a felcser.

Eszembe jutott, hogy meg is halhatok, és akkor nem láthatlak soha többé.

Te ostoba! Meghalhattál volna lépcsőmászás közben!

Megérte volna. Ekkor a férfi megtántorodott, de Malanek már oda is lépett és elkapta a karját.

Gondoskodj róla, hogy a sebeit bekössék! parancsolta a királynő.

A drenai rátámaszkodott a vén kardmesterre, és felvil antott egy féloldalas, kisfiús mosolyt.

Ó, most már akár meg is halhatok! mondta, és amikor Malanek eltámogatta, még hátrafordult. Férjnél vagy?

kiabált vissza, de Jianna ügyet sem vetett rá.

Egy aranyhajú fiatal lány lépett a csarnokba, és halkan

beszélgetni kezdett az Öregasszonnyal. A nő díszes, apró, két íjkaros számszeríjat tartott a kezében. A vénasszony rámutatott a terem egy másik kijáratára, mire a fiatal nő

kisétált azon. Még egyszer visszanézett, majd eltűnt az ajtóban.

Skilgannon közben felál t a kislány mel ől, és megfordult.

Zafírkék szeme összetalálkozott a királynő tekintetével, és nem eresztette. Jiannának egyetlen arcizma sem rezdült, csak várakozott. A férfi elindult felé, majd amikor odaért, mélyen meghajolt. Aztán az uralkodóra nézett, és nem szólt semmit.

Egy szavad sincs hozzám, Olek? kérdezte a Boszorkánykirálynő.

Egyetlen szó sem tehet igazságot. Ebben a pil anatban, ahogy itt ál ok előtted, így vagyok teljes.

Akkor gyere velem haza!

A harcos arca fájdalmasan megrezdült.

Hogy újra háborúk, és újra halál várjon rám? Újabb felperzselt városok és elárvult gyerekek? Nem, Jianna, ezt nem tehetem.

Királynő vagyok, Olek. Nem ígérhetem meg, hogy nem lesznek újabb háborúk.

Tudom.

Azt kívánod, bárcsak sose találkoztál volna velem?

A férfi ekkor elmosolyodott.

Időnként kívánok dolgokat, amikor a csüggedés legmélye elér. Ha visszamehetnék, számos dolgot megváltoztatnék.

De a veled való találkozást? Azt sosem. Mintha azt kérdeznéd egy embertől, aki napszúrást kapott, hogy ugye ezentúl már soha, de soha nem megy a napra?

Akkor mihez kezdesz?

Skilgannon megérintette a nyakában hordott medált.

Folytatom az utam.

Még mindig azt hiszed, hogy vissza tudod hozni?

Az Elátkozott vál at vont.

Amíg meg nem próbálom, nem tudhatom.

És azután mi lesz? Együtt élsz majd vele valami kietlen tanyán?

A férfi megrázta a fejét.

Ennyire nem gondolkodom előre.

Ebben a küldetésben elpocsékolod az életed, Olek.

Az életem már így is pocsékba ment. Így legalább kap valami célt.

Egy katona lépett oda Jiannához, és hajolt meg.

A lázadókat az udvaron gyűjtöttük egybe, fenség.

Kifosztották a raktárházakat, és éppen távozni akartak. Azt mondják, hogy a Druss nevezetű ember nekik ígérte az életüket. Végezzünk velük?

Engedjétek el őket!

Igen, fenség. Továbbá felderítőink jelentették, hogy nagy létszámú datiai lovasság tart errefelé. Nagyjából két órán belül megérkeznek: indulnunk kel ene, mielőtt megjönnek.

Közben Malanek is visszajött, és ő is beszélni kezdett.

Jianna látta, hogy Skilgannon odamegy az Öregasszonyhoz, aki magához intette. Malanek szintén a mielőbbi indulást sürgette.

Rendben: itt úgy sincs már semmi dolgunk közölte az uralkodó.

Az Elátkozott felé pil antott, aki a terem túlsó végében lévő

kisajtón át távozott, nyomában az Öregasszonnyal. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, a királynő látta, hogy az ajtón túl lépcsők vezetnek fel a mel védre.

Ő velünk jön? kérdezte most Malanek, és átnyújtotta az uralkodónőnek a tokba dugott Vér és Tűz Kardjait. A Boszorkánykirálynő megrázta a fejét, és látta, hogy a csalódottság megjelenik a vén kardforgató arcán. Malanek felsóhajtott. Ő jó ember, bár nem hittem, hogy le tudja győzni Boraniust. Jó, hogy az élet még mindig tartogat meglepetéseket számomra.

Nincs olyan, akit ő ne tudna legyőzni. Hiszen ő

Skilgannon.

A nő a kis ajtó felé pil antott. Az ajtó mel ett egy halott férfi hevert, aki valahogy ismerősnek tűnt a számára.

Tudod, ki ő? tudakolta Malanektől.

Igen, fenség. Ő Morcha, Boranius egyik tisztje.

A neve nem mond semmit. No mindegy, nem számít.

Keze rákulcsolódott az egyik kard elefántcsont markolatára, és lassan előhúzta a fegyvert az ébenfa hüvelyből. A pengébe vöröslő lángspirálokat metszettek, a nyelét pedig gyönyörűen kifaragták: egymásba gabalyodó démoni alakokat formázott. A kard szinte súlytalan volt a kezében, Jianna pedig megremegett az izgalomtól, majd rögtön ezután megborzongott. Szerinted ezeket a pengéket megszál ta valami?

Malanek ránézett és elmosolyodott.

Majd az idő megmutatja, fenség mondta, és vál at vont.

Amikor az Öregasszony elérte a lépcsők tetejét, Skilgannonhoz fordult.

Nem is vagy rá kíváncsi, miért kértelek meg, hogy gyere velem?

Már tudom.

Ó, szóval beszéltél a bestianővel, Ustartéval? Nos, képes vagy meglepni, Olek. Azért jöttél, hogy megölj?

Azt hiszem, már réges-régen rászolgáltál a halálra, banya.

De nem ezért jöttem. Hanem hogy segítsek Garianne-on.

Az Öregasszonyból kitört a nevetés.

Ó, milyen bájos! Pedig azt reméltem, megpróbálsz megölni saját kardjaim egyikével. Élvezettel figyeltem volna, hogy mit teszel, amikor a pengéid nem képesek átdöfni a bőröm. Lehet, hogy öreg vagyok, de bolond még nem. Nem készítek olyan fegyvereket, amelyeket fel lehet használni el enem. No, és hogyan fogsz segíteni szegény

Garianne-on? támaszkodott rá a botjára a vénasszony.

Szerelmet és vonzalmat ígérsz neki?

Skilgannon kilépett a mel védre. A lány a falon ál t, az egyik bástyafokon egyensúlyozott és tekintetét a földre szegezte.

Számszeríját a kezében tartotta, és az Elátkozott látta, hogy meg van töltve.

A nő rápil antott, de arca kifejezéstelen volt. Skilgannon könnyedén felszökkent egy másik bástyafokra, jó tíz lábbal odébb.

Sosem szerettem a magasságot val otta be.

Engem sem nyugtat meg különösebben felelte Garianne, és a férfi felfigyelt rá, hogy most beszélt először egyes szám első személyben. Ezt sosem tette, csak amikor részeg volt. Úgy döntött, hogy megkockáztat egy kérdést.

Miért jöttél ide?

Mert minden itt ér véget. A hangok itt hagynak el engem.

És akkor szabad leszek.

A holdfényben ragyogó halvány bőre szinte kisgyermekivé változtatta a lányt, aki most lenézett a kezében tartott nyílpuskára.

Ha ez szabaddá tesz, tedd meg! javasolta az Elátkozott.

A gyermek jól van?

Igen, már amennyire jól lehet az, aki ennyit szenvedett. Az anyját megölték, az apja is halott. Egész életében ezzel az emlékkel kel együtt élnie. Akárcsak neked, Garianne. Ami Perapolisban történt, az gonosztett volt. Szörnyűség. A tetteim miatt kaptam az Elátkozott nevet, amely most már mindörökre rajtam marad. A bűntudat súlya rám nehezedik: tedd hát, amit tenned kel .

én

nem tudok többé így élni.

Akkor ne tedd! Célozz meg azzal a nyílpuskával, és leld meg a szabadságod!

A számszeríj felemelkedett. Skilgannon pedig nagy levegőt vett és felkészült a becsapódásra. De a lány még nem húzta meg a ravaszt.

Nem tudom, mit tegyek. Van egy hang, amit még soha nem hal ottam azelőtt. Elfordult a férfitól, és lepil antott a messze alant elterülő várudvarra.

Skilgannon megsejtette, mi a szándéka.

Ne! kiáltotta parancsoló él el a hangjában. Nézz rám,

Garianne! Nézz rám! A lány felemelte a fejét, de még mindig a mel véd legszélén egyensúlyozott. Halálod csak teljessé tenné a perapolisi rémségeket. Te túlélted azt, és a szüleid örülnének, ha tudnák, hogy életben vagy. Az életük, a vérük benned van immár. Te vagy az ő ajándékuk a jövőnek. Ha leugrasz innen, vérvonaluk megszakad. Az apád nem azért rejtett el, hogy így végezd be az életed.

Szeretett, és azt akarta, hogy élj! Hogy megleld a szerelmet, éppen úgy, ahogy talán ő is meglelte. Hogy saját gyerekeid legyenek. Ily módon ő is tovább él. Inkább küldj egy nyilat a szívembe, mint hogy végig kel jen néznem azt, amire készülsz!

Igaza van, gyermekem szólalt meg most az Öregasszony. Öld meg és légy szabad! Hívd megtorlásnak, igazságtételnek, vagy aminek csak akarod.

De tedd meg azt, amiért itt vagy.

Nem tudom megtenni.

Te ostoba! ordította az Öregasszony. Hát mindent magamnak kel csinálnom, te gyáva? Csontos kezét Garianne felé nyújtotta, aki felsikoltott a fájdalomtól, és egész testében megrázkódott. A karja remegni kezdett, és a számszeríj ismét felemelkedett.

Skilgannon a banya felé pördült, aki most már kántált, méghozzá olyan nyelven, amilyet az Elátkozott még sosem hal ott.

Ekkor váratlanul egy alak jelent meg a némber mögött az ajtóban, és egy ezüstpenge tört elő az Öregasszony mel éből, majd siklott vissza. A banya botorkálva tett néhány lépést előre, majd térdre rogyott, és botja nagy koppanással hul t a kőre. A vénasszony mel én nagy vérfolt kezdett terjengeni, és a nő erőlködve fordult hátra, lassan, nagyon lassan. Az ajtóban Jianna ál t, kezében a Tűz Kardjával. Hewla feje hátranyaklott, és a nő letépte az arcáról a fekete fátylat. Skilgannon vért pil antott meg a száján: ekkor az ajkak szétváltak és szóra nyíltak.

A szeretet

vakká tesz

minket

a veszélyre hörögte, majd az Öregasszony holtan bukott a kövezetre.

A mel véden Garianne felkiáltott, és zuhanni kezdett.

Skilgannon megpördült, két hatalmas szökkenéssel ott termett, és a lány után vetette magát. Baljával elkapta a lány tunikáját, jobbjával az egyik bástyafok szegélyét. Uj ai azonban megcsúsztak, és aláhul t a mélybe.

Kétségbeesetten kapott a kő felé, ami lehorzsolta a bőrt az uj airól, de sikerült egy hüvelyknyi széles peremet elkapnia három lábbal a mel véd alatt. Garianne holtsúlyként csüngött rajta, és karjának izmai pattanásig feszültek.

Jianna jelent meg felette.

Engedd el a lányt! Én majd felhúzlak!

Nem tehetem.

A fenébe veled, Olek! Mindketten meghaltok!

Perapolis

utolsó túlélője. Vérző uj ai lassan csúszni kezdtek, mire felmordult, és megpróbált fogást találni.

Jianna felugrott a bástyafokra, és lelépett a keskeny peremre. Belekapaszkodott a bástyafokba, kezével pedig ráfogott a férfi csuklójára.

Most majd mindannyian lezuhanunk, te őrült! kiabált le.

Az Elátkozott érezte, hogy a királynő ereje segít valamelyest, de ugyanakkor saját ereje kezdett lassan elfogyni. Jianna csupán egy kis haladékot szerzett neki.

Hirtelen Garianne mintha súlytalanná vált volna. Amikor lepil antott, észrevette Drusst, aki kimászott a Tetőtéri Csarnok ablakán, és most a párkányon ál va megtartotta az eszméletlen lányt.

Elengedheted, cimbora! Fogom! A kardmester hálásan nyitotta szét tenyerét, mire Garianne belesiklott Csatabárdos karjaiba. A súlytól megszabadult Skilgannon bal kezével is megragadta a kőperemet, és amikor Jianna visszamászott, ő is felkapaszkodott a bástyafokra.

A királynő megfogta a kezét, és letörölgette róla a vért. Az Elátkozott uj ai mélyen felhasadtak, és a sebekből vér csorgott.

Majdnem meghaltunk. Megérte volna a lányért meghalni?

kérdezte halkan az uralkodó.

Többet ér-e, mint a Boszorkánykirálynő és az Elátkozott?

Azt mondanám, igen.

Akkor még mindig bolond vagy, Olek! fortyant fel Jianna.

És nekem nincs időm bolondokra mondta, de mégsem távozott.

El kel búcsúznunk suttogta a férfi.

Nem akarok elbúcsúzni felelte az uralkodó, mire Skilgannon odahajolt hozzá, és szájon csókolta.

Malanek és több katona lépett ki a mel védre, majd tisztelettudóan visszahúzódtak, amikor Jianna karját az egykori hadvezér nyaka köré fonta.

Mindketten bolondok vagyunk suttogta a nő.

Ezzel sarkon fordult, és nyomában embereivel, visszatért a Tetőtéri Csarnokba. Skilgannon a mel véden maradt, és látta, hogy nem sokkal később a naashaniak felnyergelik lovaikat, és elhagyják a fel egvárat.

Druss jelent meg a mel véden, Elanin kezét fogva.

No, cimbora, megtettük, amire vál alkoztunk.

Hogy van Diagoras?

Van egy szúrt seb a csípőjén és egy vágás a vál án. Majd a templomban helyrehozzák.

És Garianne?

Alszik. Diagoras vigyáz rá. Az ikreknek viszont nem sikerült: együtt haltak meg a várudvaron. Átkozottul kár, de azt hiszem, Jared akarta így. Pedig remek kölykök voltak!

Csatabárdos felsóhajtott. Velünk jössz?

Nem. Északnak tartok.

Druss kinyújtotta a kezét, de amikor észrevette Skilgannon felhasadt uj ait, rácsapott az Elátkozott vál ára.

Remélem, megtalálod, amit keresel.

És te is, barátom.

Én? Csatabárdos megcsóválta a fejét. Én hazamegyek a faházamba, ahol kiülök a verandára, és a napnyugtában gyönyörködöm majd. Kezdek túl üreg lenni az efféle élethez.

Skilgannon felnevetett, mire Ezüst Gyilkos összeráncolta a homlokát.

Komolyan beszélek, cimbora. Felakasztom Snagát a

falra, a sisakomat, a zekémet és a kesztyűmet pedig elzárom egy ládába. Az égre mondom, még le is lakatolom, azután meg eldobom a kulcsot!

Szóval Legendás Druss utolsó csatáját láttam ma?

Legendás Drussét? Tudtad, hogy mindig is utáltam, amikor így neveztek?

Éhes vagyok, Druss bácsi rángatta meg a férfi inguj át Elanin.

Na, ezt a nevet már sokkal jobban szeretem emelte fel a kislányt a vén harcos. Ezentúl ez leszek én: Druss bácsi, Druss, a földműves. És a ragya verje ki a próféciát!

Miféle próféciát?

Ezüst Gyilkos elvigyorodott.

Réges-régen egy látnok azt jósolta nekem, hogy Dros Delnoch csatájában esem el. Én mindig is badarságnak tartottam ezt a jövendölést. Delnoch a valaha épített legnagyobb erőd, hat irdatlan fal al és egy lakótoronnyal.

Nincs a világon olyan sereg, ami be tudná venni és nincs olyan eszelős vezér, aki megpróbálná.

Utóhang

Ustarte az erkélyen ál t és a belső kertet nézte. A kis Elanin éppen apró fehér virágokból fűzött koszorút egy izmos, szakál as férfinak, aki a gyermek mel ett ücsörgött a tavacska szélén. Diagoras egy márványpadon pihent, és őket nézte. Weldi lépett az erkélyre.

Garianne visszavitte a múzeumba a Szürke Ember számszeríját, papnő. Ustarte bólintott, és tovább nézte a gyermeket, meg a harcost. Elanin lábuj hegyre ál t, Druss pedig meghajtotta a fejét, hogy a kislány rátehesse a koszorút. Miért hagyták el a lányt a hangok? tudakolta a szolga.

Ustarte felé fordult.

Nem minden rejtélyre van megoldás, Weldi. És ez teszi az életet olyan szórakoztatóvá. Talán elég volt nekik az, hogy Skilgannon hajlandó lett volna feláldozni magát. Talán Garianne beleszeretett Olekbe, és ez a szerelem békét adott neki. Talán a gyermek, akivel viselős, talán az ő lelke csil apította bosszúszomját. De nem számít: csak az, hogy nem kísértik többé a hangok.

És Skilgannon nem tudja, hogy apa lesz.

Nem. Egy nap talán megtudja

És most nézd a gyermeket, Weldi! Hát nem gyönyörű?

De az, papnő: öröm rápil antani. Fontos szerepet tölt be majd a világban?

Már most is fontos.

Tudod, hogy értem. A világ két legnagyobb harcosa egyesítette erőit, hogy megmentsék őt. Az életüket kockáztatták, összecsaptak egy varázslónővel, meg egy mágikus kardokat forgató gonosztevővel. Az eredmény nyilván az, hogy a világ megváltozik.

Ó, igen! bólintott a papnő. Én is szeretem ezeket a romantikus történeteket. Visszatér az aranykor, a gonosz elűzetik, a kis hercegnő egy napon naggyá lesz.

Pontosan. A számos jövő közül valamelyik ilyennek mutatkozik?

A jövők arra utalnak, hogy Elanin boldog lesz, és boldog gyermekei születnek. Ez nem elég?

Nem tudom val otta be Weldi.

Néhány év múlva Legendás Druss ott fog ál ni Dros Delnoch falain, és dacol a legnagyobb sereggel, amelyet ez a világ valaha látott. Azért teszi ezt, hogy megmentse a drenai népet a leöletéstől, és hogy életben tartsa a civilizációról szőtt álmokat. Ez már inkább kedvedre való?

Ó, sokkal inkább, papnő.

Ustarte melegen rámosolygott segítőjére.

És szerinted Druss ezt fontosabbnak tartaná, mint megmenteni egy gyermeket onnan, ahol sötétség és rémségek uralkodnak?

Weldi lepil antott a harcosra, akinek őszülő hajában nevetségesen festett a virágkoszorú.

Feltételezem, hogy nem ismerte el. De miért?

Hadd kérdezzem meg, hogy ha egy hős lát egy fuldokló gyereket, akkor tudnia kel azt, hogy a világ sorsa forog kockán, mielőtt beugrana és megpróbálná megmenti a gyermeket?

Nem. De ha már ezt a játékot játsszuk, mi történik akkor, ha valaki azt mondja a hősnek, hogy a gyerek sorsa az, hogy gonosszá legyen?

Jó kérdés. Mit tenne akkor Druss?

Weldi hirtelen felnevetett.

Beugrana a vízbe és megmentené a gyermeket.

És miért?

Mert a hősök már csak ilyenek.

Kiváló, barátom!

Szóval, mi történik majd Dros Delnochnál?

Ustarte felnevetett.

A kíváncsiságod csil apíthatatlan. Miért nem kérdezed meg, amit tudni akarsz?

A férfi rávigyorgott.

Szeretnék látni egyet a számos jövőből. Méghozzá egy szépet. Semmi szomorút vagy lehangolót. Tudom, hogy kotorásztál közöttük, mivel a te kíváncsiságod semmivel sem marad el az enyém mögött.

Nyújts a karod!

Együtt léptek a templom belső folyosójára, és indultak neki, míg végül egy kis szobába értek. Amikor Ustarte belépett, halvány aranyszínű fény bomlott szét odabent. A szobácskában csend honolt és hűvös volt, cédrus il ata terjengett. Sem ablakot, sem bútorzatot nem lehetett látni.

A négy falból hármat masszív vörös szikla adott, de a negyedik sima üveg volt. Ustarte megál t, és rámeredt a tükörképükre.

Megmutatok egyet a lehetséges jövők közül. Egyet és

nem többet. Olyat, ami tetszeni fog, bár csak még kíváncsibbá tesz majd. Készen ál sz?

Igen, papnő felelte Weldi boldogan.

Ustarte felemelte karját, mire az üveg csil ogni kezdett, és elsötétült. A messzi égen csil agok gyúltak, és a következő

pil anatban már egy, a holdfényben fürdő hatalmas erődöt láttak. A vár alatt roppant sereg táborozott. Weldi alaposan szemügyre vette a tábort.

Mit csinálnak?

Áldozati máglyát raknak.

Ki halt meg?

Legendás Druss.

Nem! sikoltotta a szolga. Nem akarok boldogtalan jövőt látni!

Várj! Az üveg ismét csil ámlani kezdett, és következő

pil anatban mindketten egy hatalmas sátorban üldögéltek.

Odabent egy izmos alak ál t, körülötte nadír harcosok.

Amikor a férfi megfordult, Weldi látta, hogy lila szeméből elementáris erő sugárzik. Ekkor újabb férfi lépett a sátorba.

Ez Skilgannon, de már öregebb.

Tíz évvel öregebb. De most hal gass!

Miért jöttél, barátom? szólalt meg a lila szemű férfi.

Tudom, hogy nem harcolsz az ügyemért.

A megígért jutalmamért jöttem, nagy kán.

Ez egy csatatér, Skilgannon. A kincseim nincsenek itt.

Nincs szükségem kincsekre.

Adósod vagyok az életemmel. Kérj bármit, amim csak van, és a tied.

Druss kedves volt a szívemnek, Ulric. Barátok voltunk.

Csak egy emléket akarok tőle: egy tincset a hajából, és egy csontdarabkát. Valamint a csatabárdját.

A nagy kán egy pil anatig némán ál t.

Druss az én szívemnek is kedves volt. Mihez kezdesz a csonttal és a hajfürttel?

Egy medálba teszem őket, és a nyakamban fogom hordani.

Legyen hát így!

Az üveg ismét csil ogni kezdett. Weldi ezúttal Skilgannont látta, amint éppen el ovagol a nadírok táborából: hátára

szíjazva vitte Snagát. Ezután a kép elhalványult, Ustarte segítője pedig egy pil anatig még ál t ott, saját tükörképét bámulva.

És mi történik ezután?

Mondtam, hogy csak a kíváncsiságodat csigázza fel még jobban a jövő.

Ó, de hát ez nem tisztességes, papnő! Könyörgöm, mondd el!

Magam sem tudom, Weldi. Nem néztem messzebbre a jövőben, mert tőled eltérően, én kedvelem a rejtélyeket.

Valamint a legendák is megbabonáznak, és tudod, minden nagy legendában ugyanaz a történet ismétlődik újra és újra.

Amikor a királyságot veszély fenyegeti, a legnagyobb hős mindig visszatér. Így hát hagyjuk most ezt így és ennyiben!

Azt hiszem, te imádsz kegyetlenkedni.

Ustarte felnevetett.

Mi mást vársz olyasvalakitől, aki részben farkas?