/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: Darth Bane

A Kettő Szabálya

Drew Karpyshyn

Darth Bane immáron készen áll arra, hogy a gyakorlatban is megvalósítsa elveit. Úgy hiszi, megtalálta a diadalát betetőző, kulcsfontosságú eszközt: egy tanítványt, akinek átadhatja a tudását. Zannah-t - noha nagyon fiatal még - természetes és erős kötelékek fűzik a sötét oldalhoz. A képességei alkalmassá teszik arra, hogy egy napon átvegye az örökséget, és folytassa a mestere által megkezdett hadjáratot, amelynek célja a Jedik megsemmisítése és a Galaxis feletti uralom megszerzése. Ám van valaki, aki feltette magában, hogy megállítja Darth Bane-t: Johun Othone, a legendás Hoth tábornok padavanja. Noha a többi Jedi nem ért vele egyet, Johun nem tud megszabadulni azon gyanújától, hogy legalább egy Sötét Nagyúr túlélte a háborút. Mialatt Johun konok elszántsággal keresi mestere gyilkosát, Zannah váratlanul szembekerül múltjának egyik alakjával, és a találkozást követően a sötét oldalba vetett hite meginog. Darth Bane ezalatt egy véletlenül elébe kerülő nyomot követve új tudásra, valamint megdöbbentő hatalomra tesz szert, és ez a hatalom olyan változásokat hoz az életébe, amelyeket korábban elképzelni sem tudott volna.

STAR WARS

DREW KARPYSHYN

A KETTŐ SZABÁLYA

Köszönetnyilvánítás

Ezt a művet alig hat hónap alatt hoztam össze - ami elképesztően rövid idő ahhoz, hogy egy alapötlet kézbe vehető és a polcra állítható könyvvé alakuljon. Szeretnék köszönetet mondani a Lucas Licensing Ltd., illetve a Del Rey Books mindazon munkatársainak, akik kivették részüket ebből a hihetetlen teljesítményből. És külön köszönöm a feleségemnek, Jennifernek, akinek segítsége és megértése nélkül aligha tudtam volna tartani a határidőket. De mindenek felett szeretnék köszönetet mondani valamennyi rajongónak, aki megvásárolta a Darth Bane: A pusztítás útja című könyvet. Srácok, a támogatásotok nélkül a második rész sosem született volna meg! Őszintén és mindörökre hálás vagyok nektek.

Prológus

Darovit botladozva vágott át a csatamezőn elszórtan heverő tetemek között. A gyász és az iszonyodás valósággal megbénította az elméjét. Sokakat felismert a holtak közül: egyesek a világos oldal hívei, a Jedik szövetségesei voltak, mások a sötét oldal katonái, a Sith-ek szolgái. És Darovit még ebben a kábult állapotában is azon tűnődött, hogy ő maga valójában melyik oldalhoz tartozik.

Az ismerősei néhány hónappal korábban még Kandúrnak szólították, vagyis azon a néven, amely még kora gyermekkorában ragadt rá. Akkor még nem volt több, mint egy sovány, sötét hajú, tizenhárom éves fiú, aki az unokatestvéreivel, Esővel és Bogárral élt egy Somov Rit nevű apró világon. Hallottak ugyan híreket a Jedik és a Sith-ek között dúló, végeérhetetlen harcokról, de álmukban sem gondolták volna, hogy a háború egyszer betolakodik az ő nyugodt, hétköznapi életükbe... egészen addig, amíg az a Jedi toborzó tiszt meglátogatta Rootot, a gyámjukat.

Hoth tábornoknak, a Fény Hadserege főparancsnokának égető szüksége van Jedikre - így magyarázta a vendég. Az egész Galaxis sorsa forog kockán. És a Root gondjaira bízott gyerekeket átjárja az Erő.

Root kezdetben ellenállt. Azzal érvelt, hogy a gyerekek túl fiatalok ahhoz, hogy háborúba menjenek. Ám a toborzó tiszt nem tágított. Root végül beleegyezett, mert rájött, hogy ha nem engedi el a védenceit a Jedikkel, akkor talán a Sith-ek is eljönnek értük, és ők már akár erőszakkal is elhurcolják őket. Így aztán Darovit, illetve az unokatestvérei a toborzó tiszt felügyelete alatt elhagyták a Somov Ritet, és elindultak a Ruusan felé. Akkoriban mindhárman azt hitték, hogy csodás kalandban lesz részük - ám Darovit hamar megismerte a keserű igazságot. A Ruusanra való megérkezésük óta rengeteg minden történt. Minden megváltozott. És az ifjú - mert azok után, amit az elmúlt hónapokban átélt, többé nem lehetett fiúnak nevezni - nem sokat értett mindabból, amit látott és megtapasztalt.

Reményekkel és becsvággyal eltöltekezve érkezeti a Ruusanra. A dicsőségről ábrándozott, amely az övé is lesz, ha segít Hoth tábornoknak és a Fény Hadseregének legyőzni a Sötét Testvériséget szolgáló Sith-eket. Ám a Ruusanon nem várta dicsőség, őt magát bizonyosan nem. És az unokafivéreit sem.

Eső meghalt, még mielőtt a hajójuk leereszkedett volna a bolygó felszínére. Buzzard osztályú Sith vadászgépek támadtak rájuk, alig néhány pillanattal azután, hogy beléptek a légkörbe, és egy energianyaláb lerobbantotta a gépük egyik vízszintes stabilizátorát. Darovit kis híján beleőrült, amikor a detonáció elsöpörte Esőt. A lökéshullám szó szerint a karjából tépte ki a kislányt, hogy aztán az ezer és ezer méterekkel lejjebb leselkedő, biztos halálba taszítsa.

Bogár, a másik unokatestvére alig néhány perccel ezelőtt vesztette életét. A gondolatbombának esett áldozatául, és a lelkét elemésztette Kaan Nagyúr végső, öngyilkos fegyverének szörnyű ereje. Így aztán ő is elpusztult, akárcsak az összes Jedi és az összes Sith. A gondolatbomba megsemmisített valamennyi élőlényt, akit a képességei alkalmassá tettek arra, hogy érzékelje és használja az Erőt. Mindenkit, leszámítva őt, Darovitot - és ennek okát sem értette.

Igazából semmit sem értett mindabból, ami a Ruusanon történt. Az égvilágon semmit! Amikor megérkezett ide, arra számított, hogy a Fény Hadserege olyan lesz, mint amilyennek a mesék, a legendák és költemények leírták; hogy rettenthetetlen jediket fog látni, akik hősiesen védik a Galaxist az Erő sötét oldala ellen. Ezzel szemben emberi lényeket, és másfajta teremtményeket látott, akik úgy harcoltak és haltak meg, akár a közönséges katonák, majd vérbe fagyva hevertek a harcmezők sarában.

Darovit úgy érezte, aljas módon becsapták. Sőt elárulták! Minden, amit a Jedikről hallott és olvasott, hazugságnak bizonyult. A Jedik nem voltak makulátlan, ragyogó hősök - a ruhájukat mocsok lepte, a táboruk félelemtől és verejtéktől bűzlött. És mindennek a tetejébe vesztésre álltak! Azok a Jedik, akikkel ő a Ruusanon találkozott, már számtalan vereséget szenvedtek, és szörnyen belefáradtak a Kaan Nagyúr harcosai ellen vívott csaták végeérhetetlen sorozatába. De mégsem adták fel, konokul kitartottak még akkor is, amikor nyilvánvalónak tűnt, hogy nem arathatnak győzelmet. A Darovit gyermeki képzeletében kialakult eszményképek hamar széthullottak, és már az Erő minden hatalma sem állíthatta helyre őket.

Az ifjú harcos idáig jutott a töprengésben, amikor észrevette, hogy a csatamező egyik távoli szegletében mozog valami. A szemébe tűző nap miatt erősen hunyorogva figyelt, és öt-hat alakot fedezett fel, akik ide-oda járkálva begyűjtötték és elszállították a halottakat, barátokat és ellenségeket egyaránt. Darovit megdöbbent attól, hogy nincs egyedül, hogy mások is túlélték a gondolatbomba robbanását.

Futásnak eredt, de az izgatottsága nyomban alábbhagyott, amikor elég közel ért ahhoz, hogy tisztán lássa a zordon feladattal megbízott illetők arcvonásait. Felismerte bennük a Fény Hadseregének önkénteseit. Nem Jedik voltak, hanem hétköznapi nők és férfiak, akik felajánlották szolgálataikat Hoth tábornoknak, és hűséget esküdtek neki. A gondolatbomba csakis azokat ölte meg, akik bánni tudtak az Erővel. Mindazok, akikből hiányoztak az ehhez kellő képességek, védettek voltak a pusztító hatásokkal szemben. Darovit azonban nem tartozott közéjük. Benne ott rejlettek azok a bizonyos képességek. Már kisgyermek korában is használta az Erőt, amikor is játékokat lebegtetett Eső szórakoztatására. Ezek az emberek azért maradtak életben, mert hétköznapi, közönséges teremtmények voltak, és nem olyan különlegesek, mint ő maga. Hogy hogyan és miért élte túl, az teljes rejtélyt jelentett a számára - ahogyan oly sok mindent, ezt sem értette.

Amikor a csapat közelébe ért, az egyik férfi leült, vagy inkább kimerülten leroskadt egy nagyobb sziklára. Az ötvenes éveiben járó illető arca nyúzott volt és beesett, mintha a gyászos feladat nem csupán a testi, de a lelki tartalékait is felőrölte volna. Darovit sokszor látta őt a Jedik táborában töltött első hetek alatt, de sosem foglalkozott azzal, hogy megtudakolja a nevét.

Ijesztő gondolat hasított az agyába, amely valósággal megdermesztette a tagjait. Ha felismerte a férfit, akkor talán a férfi is felismeri őt. Talán emlékszik még rá, és talán azt is tudja róla, hogy áruló lett.

Amikor a közelmúltban személyesen tapasztalta meg, hogy valójában milyenek a Jedik, mélységes undor fogta el. Megvetésre méltónak és taszítónak találta az igazságot. A durva valóság szétzúzta az eszményeit és az ábrándjait, emiatt úgy cselekedett, akár egy becsapott gyermek: a Jedik ellen fordult. Elcsábult a sötét oldal ígéreteitől, a háború kellős közepén átállt a másik félhez, és készségesen csatlakozott a Sötét Testvériséghez. És csak az elmúlt órák folyamán döbbent rá, hogy mekkorát tévedett.

A keserű felismerés akkor tört rá, amikor szemtanúja lett Bogár halálának - amiért részben ő maga is felelős volt. Túl későn jött rá, hogy mi a valódi ára a sötét oldalnak. Túl későn értette meg, hogy a gondolatbombán keresztül Kaan Nagyúr őrültsége pusztulást hozott mindannyiukra.

Immáron nem tartotta magát a Sith Rend hívének. Már nem áhítozott a sötét oldal titkainak megismerésére. De ezt honnan is tudhatná ez a középkorú férfi, Hoth tábornok odaadó híve? Ha emlékszik őrá, akkor csakis ellenségként emlékezhet.

Darovit fejében megfordult, hogy megpróbál elmenekülni. Hogy sarkon fordul, és elrohan - a lélegzet után kapkodó, holtfáradt férfi aligha lesz képes megállítani. Valaha pontosan így tett volna, csakhogy azóta minden megváltozott benne. Akár a bűntudata, akár az érettsége késztette rá, vagy talán csak látni akarta, hogy mi lesz a vége, mindenesetre úgy döntött, hogy nem menekül el, és akármilyen sors vár rá, szembenéz vele.

Lassú, de elszánt léptekkel megközelítette a férfit, aki szemlátomást a gondolataiba temetkezve üldögélt a kőtömbön. Már csak néhány méter választotta el tőle, amikor az illető felemelte a fejét, és ránézett. Az arcvonásai nem árultak el semmit. A szemében sem csillantak fel a felismerés fényei, csupán üres tekintet sugárzott belőle.

- Mindannyian - motyogta alig hallhatóan, és nem lehetett eldönteni, hogy saját magának beszél-e, avagy az előtte álló ifjúnak - az összes Jedi... és az összes Sith mind meghaltak.

Miután elhallgatott, elfordította a fejét, és egy közeli barlang sötét bejáratát bámulta. Darovit megborzongott, amikor rájött, hogy miről beszél a férfi. A fekete nyíláson túli járatok ahhoz a mélyen a felszín alatt rejtőző üreghez vezettek, amelyben Kaan és a többi mester összegyűlt, hogy megidézze és elszabadítsa a gondolatbombát.

A férfi felnyögött, és megrázta a fejét, amivel sikerült kizökkentenie magát abból a bénult állapotból, amelybe az imént csúszott bele. Fáradt sóhajjal felállt, és ismét a feladatára összpontosította a figyelmét. Odabiccentett Darovitnak, de máskülönben nem törődött vele, aztán elindult, hogy tovább végezze a munkáját: mocskos leplekbe burkolta a tetemeket, amelyeket aztán a társai összeszedtek, hogy tisztességesen eltemessék őket.

Darovit néhány percig szótlanul nézett a megtört alak után, majd a barlang felé fordult. A lelke mélyén megint szeretett volna elmenekülni, de a feketén ásítozó torok ellenállhatatlan erővel vonzotta. Abban reménykedett, hogy odabent megtalálja a válaszokat. Hogy magyarázatot kap arra a rengeteg halálra és erőszakra. Hogy megérti a végeérhetetlen háború és vérontás okait. Talán felfedez valamit, ami segít neki felfogni a Ruusanon történtek mögötti célokat és szándékokat.

Minél mélyebbre ereszkedett, annál hűvösebb levegő fogta körül. A gyomrában különös bizsergést érzett: az izgatottságába egyre erősebb rettegés vegyült. Fogalma sem volt, hogy mit fog találni, miután eléri az alagút végén lévő, föld alatti üreget. Azt azért sejtette, hogy holttesteket, rengeteg holttestet, mégis megfogadta, hogy nem fordul vissza.

Amikor a sötétség összezárult körülötte, keservesen átkozódott, amiért nem hozott magával lámpát. A fénykardja persze ott függött a derékszíján; hogy hozzájusson egy ilyen legendás fegyverhez, egyike volt azon kísértéseknek, amelyek a Sith-ekhez csábították. Ugyanakkor, noha elárulta a Jediket annak érdekében, hogy megkaparinthasson egy fénykardot, nem tudta rávenni magát, hogy elővegye, és az energiapenge fényével világítson magának. A legutóbbi alkalom, amikor aktiválta a fegyvert, Bogár halálával végződött, és ez az emlék valahogy bemocskolta a kincset, amelynek megszerzése érdekében mindent feláldozott.

Tudván tudta, hogy ha visszafordul, soha többé nem lesz bátorsága ahhoz, hogy még egyszer lemerészkedjen ide, így aztán tovább nyomult előre a teljes sötétségben. Lassan lépkedett, közben megidézte magában az Erőt, és a láthatatlan energianyúlványokkal igyekezett letapogatni a környezetét, de még így is gyakran előfordult, hogy keményen belerúgott az egyenetlen sziklapadlóból kiálló kövekbe. Végül rájött, hogy valamivel könnyebben boldogul, ha az egyik kezét oldalra nyújtva, a falon húzza az ujjait, és így próbál tájékozódni.

Lassú ütemben, de állhatatosan haladt. Az alagút egyre meredekebben lejtett, végül már félig-meddig mászva tartott lefelé. Körülbelül félóra elteltével fakó fényfoltot fedezett fel messze maga előtt, a járat távoli végében. Ösztönösen felgyorsított, de csak annyit ért el, hogy megbotlott egy kisebb sziklatömbben. Ijedten felkiáltva előrebukott, hasra esett, aztán bukfencezve gurult lefelé a lejtőn. Csupán az alagút legalján elterülő, többé-kevésbé vízszintes szakaszon sikerült megállnia, és addigra a testét zúzódások és horzsolások borították.

A járat tágas sziklacsarnokba torkollott. A fény, amely idecsalogatta őt, sejtelmesen villózva verődött vissza a kőfalakba ágyazódott kristályokból, és az így keletkező világosságnál tisztán látott mindent. A mennyezetről alig néhány cseppkő függött, míg több száz a padozaton hevert, szilánkokra zúzva - nyilván a gondolatbomba robbanása törte darabokra őket.

Maga a bomba, vagy legalábbis az, ami maradt belőle, a padozattól egyméteres magasságban lebegett az üreg kellős közepén. Első pillantásra jókora, legalább négy méter átmérőjű fémgömbnek tűnt. Sima, ezüstös felszínéből halovány derengés áradt, de ezzel párhuzamosan elnyelte a kristályokból visszaverődött fényt.

Darovit talpra állt, és megborzongott. Meglepően hideg, már-már fagyos levegő vette körül - a gömb minden meleget kiszívott a környezetéből. Tett egy lépést előre, és a törmelék valahogy tompán, lefojtva csikordult meg a talpa alatt, mintha a gondolatbomba nem csupán a fényt és a melegséget, de a hangokat is elnyelte volna.

Mozdulatlanná dermedve figyelte a természetellenes csendet. Nem hallott semmit, de határozottan érzett valamit. Gyenge, zümmögő rezgések szaladtak végig a padozaton, illetve a saját testén, és ez a folytonos, ütemes vibráció a gömbből származott.

Darovit visszatartotta a lélegzetét, és ismét lépett egyet előre. Amikor semmi sem történt, hosszú, halk sóhajjal kieresztette a tüdejében rekedt levegőt. Minden bátorságát összeszedve előrenyújtotta a kezét, tovább óvakodott a gömb felé, és egyetlen pillanatra sem vette le róla a tekintetét.

Hamarosan elég közel jutott hozzá ahhoz, hogy megpillantsa az ezüstös burok alatt vonagló és tekergőző árnyakat - mintha füstpászmák gomolyogtak volna a bomba belsejében. Tett még két lépést, és ekkor már olyan közel járt, hogy akár meg is érinthette az ijesztő tárgyat. A keze mind erősebben remegett, de eltökélten előrehajolt, és a csillogó felszínre tapasztotta a tenyerét.

Az emberi ésszel elképzelhetetlen és végtelen szenvedés jajkiáltásai robbantak az elméjében. Sikolyokból és ordításokból szövődő, irtózatos lárma áradt a tudatába; a gondolatbomba valamennyi áldozata torkaszakadtából üvöltött kínjában.

Darovit elrántotta a kezét, hátratántorodott, és térdre roskadt. Noha az agya alig működött, nagy nehezen megértette, hogy mi történt. A gondolatbomba robbanása elemésztette a Jedik és a Sith-ek testét, porrá és hamuvá omlottak, de a lelkük valahogy megmaradt, és bekerült a gömbbe, hogy az abban tomboló örvény rabja legyen mindörökre.

Éppen csak egy pillanatra ért hozzá a bomba felszínéhez, de amit ezen idő alatt érzett és tapasztalt, az kis híján az őrületbe kergette. A lelkek az áthatolhatatlan héj fogságába esve, az örökkévalóságig tartó, végeérhetetlen és elviselhetetlen szenvedésre ítéltettek. Annyira szörnyű sorsra, hogy Darovit egyelőre csak sejtette, de felfogni nem bírta annak valamennyi részletét és következményét.

Továbbra is térden állt, és tehetetlensége jeléül mindkét kezével a hajába markolt. Azért jött ide, mert válaszokat és magyarázatokat keresett. Ezzel szemben egy a természet valamennyi törvényének ellentmondó borzalmat talált, amelytől lényének minden egyes darabkája iszonyodott.

- Nem értem... nem értem... nem értem... - mormolta egyfajta kábulatba zuhanva.

Újra és újra elismételte a kurta mondatot, és lassan előre-hátra hajlongva, a fejét és a haját markolászva kuporgott tovább a kemény és jéghideg sziklapadlón.

Első fejezet

A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik.

A szenvedélyből erőt merítek.

Az erő révén hatalmat szerzek.

A hatalom révén győzelmet aratok.

A győzelem révén a láncaim lehullnak.

A Sith Rend alaptörvénye

Darth Bane, az egyetlen Sith Nagyúr, aki túlélte Kaan gondolatbombájának pusztítását, gyors ütemben haladt előre a Ruusan napjának sárga, fakó fényében úszó, háborútól feldúlt, sivár síkságon. A két méter magas, tetőtől talpig feketébe öltözött alak öles léptekkel járt, vaskos, kemény izmaiban céltudatosságból és elszántságból táplálkozó erő munkált. A puszta lényéből áradó végtelen fenyegetést még inkább kihangsúlyozta a megjelenése, teljesen kopasz feje, vastag, sűrű szemöldöke, de főleg a szeméből sugárzó, átható és zordon tekintet. Mindezen vonások - még inkább mint éjfekete páncélzata, illetve a derékszíján himbálózó, kissé ívesre kialakított kardmarkolat - első pillantásra elárulták róla, hogy rettentő hatalommal felvértezett, félelmetes harcos: az Erő sötét oldalának vérbeli bajnoka.

Menet közben keményen összepréselte az állkapcsát, ugyanis néhány percenként új és új fájdalom hasított a tarkójába. Jó néhány kilométer választotta el a gondolatbombától, amikor az felrobbant, de még ebből a távolságból is érzékelte az Erőn végigszáguldó energiákat. Az utóhatások nem szűntek, szórványos energialöketek zúdultak át az elméjén, mintha apró tőrök ezrei szurkálták volna az agyának legmélyebb zugait. Kezdetben arra számított, hogy ezek a rohamok idővel alábbhagynak, de ennek pont az ellenkezője történt: a detonáció óta eltelt órák folyamán mind gyakrabban törtek rá, és az intenzitásuk nőttön-nőtt.

Módjában állt volna, hogy segítségül hívja az Erőt, és a gyógyító energiák leplével burkolja be magát, csakhogy az a Jedik módszere lett volna. Ő, Darth Bane, a Sith Sötét Nagyura más utakon járt. Belevetette magát a szenvedésbe, szinte kéjelgett benne, és erőt merített a megpróbáltatásokból. Haraggá és gyűlöletté alakította a fájdalmait, táplálta velük a sötét oldal lángjait, míg végül a testét szinte szétvetette a lelkében izzó, alig uralható harag.

Az ijesztő külsejű Bane mögött szaladó, apró alak teljesen másként festett. Zannah, a tizedik évében járó, szőke kislány a legkevésbé sem tűnt fenyegető jelenségnek. Végtelenül egyszerű, minden díszt nélkülöző ruházatot viselt: fehér inget és színét vesztett kék kezeslábast, mindkettő sok helyen elszakadt, és bemocskolódott a többhetes, folyamatos viseléstől. Ha valaki meglátta volna őt, amint ott szedi a lábát a komor, fekete óriás mögött, aligha képzelte volna róla, hogy a Sith mester nemrégiben a tanítványának választotta. Ám a látszat, mint oly sok esetben, ezúttal is csalt.

Bane tudta, hogy a gyermekben különleges képességek rejtőznek. Bőséges bizonyítékot látott erre az alig egy órával ezelőtt lezajlott találkozásuk alkalmával. Valamivel korábban Zannah megölt két Jedit. Bane nem ismerte az eset részleteit, a kettős gyilkosság elkövetése után érkezett a helyszínre. Zannah addigra már egy halott pattogó, vagyis a Ruusan telepatikus úton kommunikáló értelmes lényeinek egyikére borulva zokogott. A két Jedi tőle nem messze hevert. A testük még nem hűlt ki, a nyakuk rettenetesen elcsavarodva állt a törzsükhöz képest.

Egyértelműnek tűnt, hogy a pattogó a kislány barátja és társa volt. Bane élt a gyanúperrel, hogy a Jedik szándékosan végeztek a teremtménnyel, aztán ők maguk is hasonló sorsra jutottak, amikor Zannah úgy döntött, hogy bosszút áll. Még csak nem is sejtették, hogy mi rejtőzik a gyermekben, így aztán teljességgel váratlanul érte őket az, ami ekkor következett: a mélyen lesújtott Zannah a bánatától és pusztító gyűlöletétől vezérelve rájuk, a barátja gyilkosaira zúdította a sötét oldal energiáit.

A Jedik kegyetlen balszerencséjük áldozatául estek: rosszkor voltak rossz helyen. A halálukat mégsem lehetett értelmetlennek nevezni. Legalábbis, Bane számára nem volt az, ugyanis a kettős gyilkosság révén ismerte fel, hogy miféle lehetőségek rejlenek az ártatlannak tűnő kislányban. Egyesek szemében az események láncolata akár eleve elrendeltnek is tűnhetett volna. Mintha a nyomorult Jedik azzal a szándékkal meneteltek volna nyílegyenesen a gyászos vég felé, hogy összehozzák kettőjüket. Semmi kétség, még olyanok is akadtak volna, akik azt vallják, hogy a Sors és az Erő sötét oldala összeesküdött, hogy megfelelő tanítvánnyal lássa el a mestert. Bane azonban nem tartozott egyik csoporthoz sem.

Természetesen hitt az Erőben, de ugyanígy hitt saját magában is. Abban viszont nem hitt, hogy ő csupán egy jóslat egyszerű szolgája, a sötét oldal bábja, avagy egy elkerülhetetlen, megváltoztathatatlan jövő szeszélyeinek áldozata - ennél sokkal többre tartotta magát. Az Erőt eszköznek tekintette, amelynek segítségével, árulások és cselszövések árán a saját kedve szerint formálhatja önnön sorsát. A Galaxisban élő valamennyi Sith közül egyedül ő érdemelte meg a Sötét Nagyúr címet, és ezért lett ő az egyetlen, aki életben maradt. És ha Zannah valóban méltó arra, hogy a tanítványa legyen, előbb-utóbb neki is bizonyságot kell tennie.

Tompa puffanást és fojtott nyögést hallott a háta mögül. Megfordult, és meglátta, hogy Zannah annyira igyekezett tartani az általa diktált könyörtelen ütemet, hogy végül megbotlott valamiben, és hasra esett. A lány mérgesen meredt rá, a vonásait harag torzította el.

- Lassíts már! - csattan fel ingerülten. - Túl gyorsan mész!

Bane előbb a fogait csikorgatta, mert újabb fájdalomhullám áradt szét a koponyájában. Majd higgadtan, de szigorúan válaszolt:

- Nem én megyek túl gyorsan. Te vagy túl lassú! Meg kell találnod a módját, hogy ne maradj le.

Zannah talpra ugrott, leporolta a térdét, és éles hangon visszavágott:

- Az én lábam nem olyan hosszú, mint a tiéd! Hogyan is gondolhatod, hogy tarthatom veled a lépést?

A lányból nem hiányzott a bátorság. Ez már a kettejük találkozásának első pillanataiban egyértelműnek látszott. Azonnal felismerte Bane személyében a Sith mestert, az Erő sötét oldalának hívét, a Jedik esküdt ellenségét. Ám a szeme sem rebbent, nyomát sem mutatta annak, hogy megijedt volna. Bane pedig felismerte a lányban azt a lehetséges örököst, akire neki szüksége volt, de alighanem Zannah is meglátott őbenne valamit, amire talán régóta áhítozott. És amikor felajánlotta neki, hogy legyen a tanítványa, a kislány egy pillanatig sem habozott.

Egyelőre nem tudta biztosan, hogy Zannah miért kötött ennyire készségesen szövetséget vele, a Sith Sötét Nagyurával. Lehetett akár egyszerű, kétségbeesésből született döntés: a lány egyedül maradt, senkire sem számíthatott annak érdekében, hogy élve kerüljön el a Ruusanról. Vagy talán eszközt látott a sötét oldalban, amelynek segítségével egyszer bosszút állhat majd a Jediken, kegyetlenül megtorolhatja rajtuk a barátja halálát. De még az is megtörténhetett, hogy érzékelte Bane hatalmát, és feltámadt benne a vágy, hogy ezt megszerezze magának.

Mindenesetre, akármiféle szándékok vezérelték is, Zannah nem csupán hajlott rá, de egyenesen alig várta, hogy letehesse a hűségesküt a Sith-rendnek és új mesterének. Ugyanakkor nem a bátorsága, és nem is a készséges viselkedése tette alkalmassá arra, hogy Bane tanítványa legyen. A Sötét Nagyúr egyetlen, és csakis egyetlen okból választotta őt.

- Mélyen átjár az Erő - magyarázta neki, és hangja továbbra sem árulta el, hogy miféle érzések bujkálnak benne, és milyen kínokat kénytelen átélni. - Meg kell tanulnod bánni vele. Meg kell tanulnod, hogy hogyan használhatod fel a saját céljaid érdekében. Ahogyan akkor tetted, amikor megölted azt a két Jedit.

- Nem tudom, hogyan csináltam - motyogta Zannah elbizonytalanodva. - Még csak nem is akartam. Egyszerűen csak megtörtént.

Bane árnyalatnyi bűntudatot hallott ki a hangjából, amin egy pillanatra sem lepődött meg. „Nagyon fiatal még - elemezte magában a jelenséget. - Az események összezavarták. Nem tudja felfogni, hogy mit tett. Egyelőre nem."

- Semmi sem történik csak úgy - válaszolta megfontoltan. - Megidézted magadban az Erőt, és felhasználtad az energiáit. Gondolj vissza, hogyan csináltad! Gondold végig, hogy mi történt!

Zannah pillanatokig habozott, majd a fejét rázva suttogta:

- Nem akarom.

A kislány szörnyű megrázkódtatásokon esett át azóta, hogy megérkezett a Ruusanra, és nem kívánta még egyszer átélni azokat a nyomasztó élményeket. Bane megértette őt, sőt együtt érzett vele. Ő maga is sokat szenvedett gyermekkorában. Kegyetlen és ostoba apja gyakran összeverte, a legtöbb esetben minden ok nélkül. De idővel megtanulta, hogyan fordíthatja előnyére a gyötrelmes emlékeket. Zannah pedig csakis úgy válhatott a sötét oldal hagyatékának méltó örökösévé, ha szembenéz a múltjával. Ha megtanulja, hogyan merítsen erőt a legfájóbb emlékeiből. Ha megtanulja, miként alakítsa át, és terelje a megfelelő mederbe őket, hogy aztán lehetővé tegyék számára a sötét oldal megismerését, illetve a hatalmának használatát.

- Most még sajnálod azokat a Jediket - mondta közönyös hanghordozással Bane. - Sajnálatot érzel. Bűntudatot. Talán még szánalmat is. - Néhány pillanatra elhallgatott, majd amikor folytatta, egyre erősebb, egyre áthatóbb hangon beszélt:

- De ezek az érzések mit sem érnek! Nem jelentenek az égvilágon semmit! Egy valamit kell érezned: haragot!

Váratlanul lépett egyet a lány felé, és hogy kihangsúlyozza a szavait, maga elé tartotta ökölbe szorított jobbját. Zannah összerezzent, de nem hátrált.

- Haláluk nem baleset volt! - harsogta Bane, és ismét lépett egyet. - Nem a véletlen műve! Nem tévedésből haltak meg!

A harmadik lépésével már olyan közel került a lányhoz, hogy testének árnyéka teljesen eltakarta őt. Zannah behúzta a nyakát, de a helyén maradt. Bane megdermedt, mert olyan éles fájdalom hasított a tarkójába, hogy néhány pillanatra minden elsötétült a szeme előtt. Aztán, amikor jobban lett, leguggolt, szétnyitotta az ujjait, majd lassan előrenyújtotta a kezét, és megfogta a lány vállát.

- Gondolj arra, hogy mit éreztél, amikor rájuk zúdítottad a bensődben tomboló energiákat! - folytatta, a hangját immáron halk, csábító suttogássá fojtva. - Elevenítsd fel magadban, hogy mit éreztél, amikor a Jedik megölték a barátodat.

Zannah lehorgasztotta a fejét, és behunyta a szemét. Néhány pillanatig néma csendben, mozdulatlanul áll, mialatt rákényszerítette magát, hogy újra átélje azokat a pillanatokat. Az arcán különféle érzésekre - szomorúságra, bánatra és gyászra - utaló kifejezések suhantak át, és keskeny válla mind erősebben remegett. Aztán Bane megérezte, hogy a kislány bensőjében lassan és fokozatosan feltámad a harag. És a haraggal együtt a sötét oldal energiái is éledezni kezdtek.

Zannah kisvártatva felemelte a fejét. Immáron tágra nyitott szemében különös, harcias fények táncoltak.

- Megölték Laát! - csattant fel dühösen. - Rászolgáltak a halálra!

- Helyes! - felelte Bane, azzal felegyenesedett, lépett egyet hátra, és a száját elégedett mosolyra húzva méregette a kislányt. - Érezd át a haragot! Ízlelgesd! Add át neki magadat! A szenvedélyből erőt merítek. - folytatta a Sith-alaptörvényt idézve. - Az erő révén hatalmat szerzek.

- A szenvedélyből erőt merítek - ismételte halkan Zannah. - Az erő révén hatalmat szerzek.

Mialatt beszélt, Bane érzékelte, hogy a sötét oldal energiái mind erősebben izzanak a lány bensőjében, míg végül szinte a bőrén érezte a forróságukat.

- A Jedik azért haltak mert, mert gyengék voltak - jelentette ki ellentmondást nem

tűrő hangon. - Csak az erős maradhat életben, és a sötét oldal az, ami erőssé tesz téged!

Azzal hátat fordított a lánynak, de a válla felett még visszaszólt neki:

- Használd fel, hogy tarthasd az iramot! Ha még egyszer elesel vagy lemaradsz, itt hagylak, ezen a világon.

- De még mindig nem mondtad el, hogy mit kell tennem! - kiabálta felháborodottan Zannah, mialatt a mester már hosszú léptekkel távolodott tőle.

Bane nem válaszolt. Az imént megadta a választ, noha a lány ezt egyelőre nem ismerte fel. Viszont ha méltó arra, hogy az ő tanítványa legyen, akkor magától is rá fog jönni.

Hirtelen megérezte, hogy energiahullám száguld felé, pontosabban a bal sarka irányába - Zannah megpróbálta elgáncsolni őt, hogy lelassítsa. Számított valamilyenfajta erőszakos reakcióra, már azóta, hogy ismét nekiindult. Szándékosan zaklatta fel a lányt, és csalódott lett volna, ha nem tesz semmit. Igazából egy erőteljesebb, jóval egyszerűbb támadást várt, például egy kemény taszítást, azzal a szándékkal, hogy a földre söpörje őt, de amit tapasztalt, az még jobban tetszett neki. A sarkára irányzott, célzott csapás sokkal kifinomultabb volt. Éles észről és ravaszságról árulkodott, és bár felkészülten fogadta, a csapás ereje eléggé meglepte.

Ám akármilyen képességek rejtőztek Zannahban, nem érhetett fel a sötét oldal nagymesterével. Bane megidézte magában az Erőt, hogy megállítsa és elkapja a hullámot, majd kissé felerősítve visszarepítette azt a tanítványára. A mellkasa közepén érte Zannaht, és elég erőteljes volt ahhoz, hogy hanyatt lökje. A kislány meglepett nyögést hallatva a hátára zuhant.

Természetesen nem sérült meg, Bane nem akarta megsebezni. Az apjától elszenvedett rendszeres verések segítettek neki abban, hogy Sötét Nagyúrrá váljon, ugyanakkor gyűlölte és megvetette miattuk Hurstöt. Márpedig a lány csakis úgy lehetett a tanítványa, ha tisztelte és csodálta őt. Nem vezethette végig a sötét oldal rejtélyes és veszedelmes útjain, ha Zannah nem lett volna hajlandó, vagy még inkább, ha nem vágyott volna arra, hogy tanuljon tőle. Hurst az állandó verésekkel csakis azt tanította meg neki, hogyan gyűlöljön, és Zannah ezt a leckét már alaposan megismerte.

Megfordult, és a kemény, kopár földön ülő lányra szegezte fagyos tekintetét. Zannah ingerülten meredt fel rá, lerítt róla, hogy végtelenül haragos a megaláztatás miatt.

- Egy Sith tudja, hogy mikor szabadíthatja el a sötét oldal erejét - közölte higgadtan, de éles hangon Bane - és mikor kell visszafognia. A türelem halálos fegyver lehet, ha tudod, mikor és hogyan használhatod fel, míg a haragod, ha megtanulod irányítani, táplálhatja a sötét oldalt.

Zannah valósággal remegett dühében, de Bane valami mást is leolvasott az arcáról: az óvatos kíváncsiságot. A lány lassan felfogta a szavak jelentését, bólintott egyet, és a vonásai ellazultak. Bane továbbra is érzékelte benne a sötét oldal energiáinak jelenlétét. A harag sem tűnt el Zannahból, csupán elrejtette a lelke mélyére, ahol aztán tovább táplálta és őrizgette abban a reményben, hogy egyszer még szabadjára engedheti.

Bane elégedetten biccentett. Zannah éppen most tanulta meg a Sith-tanítás első leckéjét. És a lány most már tartott tőle - nem félt, csak tartott tőle. Pontosan úgy, ahogyan akarta. Arra volt szüksége, hogy a tanítványa csakis egyvalamitől féljen: a kudarctól.

Ismét hátat fordított neki, és megint elindult, közben a fogait csikorgatta, mert anyagtalan pengék újabb falanxa száguldott át elméje örök sötétségben rejtőző ösvényein. Pillanatokkal később érzékelte, hogy Zannah másodjára is megidézi magában az Erőt - ezúttal azonban befelé irányította az energiákat, hogy felfrissítse és új erővel töltse fel megfáradt tagjait.

A lány hamarosan felpattant, és szinte erőfeszítés nélkül rohant mestere után. Bane megszaporázta lépteit, amikor a tanítványa felzárkózott mellé. Most, hogy az Erő félelmetes és kimeríthetetlen energiái hajtották előre, Zannah könnyűszerrel tartotta a könyörtelen, gyors iramot.

- Hová megyünk? - érdeklődött kisvártatva.

- A Sith-ek táborába - felelte Bane. - Készletekre van szükségünk az utazáshoz.

- Vajon vannak ott más Sith-ek is? - kérdezte Zannah. - Olyanok, akik harcoltak a Jedikkel?

Bane akkor jött rá, hogy még nem mondta el a lánynak, mi történt Kaan Nagyúrral és a Testvériség tagjaival.

Nem léteznek más Sith-ek - felelte komoran. - És soha nem is lesznek, leszámítva kettőnket. Egy mester és egy tanítvány. Az egyik, hogy birtokolja a hatalmat, a másik, hogy sóvárogjon a hatalom után.

- És mi történt a többiekkel? - tudakolta a lány.

- Megöltem őket - felelte kurtán Bane.

Zannah néhány másodpercre a gondolataiba temetkezett, majd rántott egyet a vállán, és ridegen kijelentette:

- Hát akkor gyengék voltak. És rászolgáltak a halálra.

Bane lenézett a lányra, és rövid töprengés után úgy ítélte meg, hogy bölcsen választott tanítványt magának.

Második fejezet

Hoth tábornok halálát követően Valenthyne Farfalla lett a Fény Hadseregének főparancsnoka. A nagymester hatalmas űrhajója alacsony orbitális pályán keringett a Ruusan felett. A külsejében a letűnt korok vitorlás hajóira hasonlító cirkálóból ódon elegancia áradt, sőt egyfajta hivalkodó pompa, amelyet a legtöbb Jedi a tőlük oly távol álló hiúság jelének ítélt.

Johun Othone, a Fény Hadseregében szolgáló ifjú padavan nem is olyan régen még osztotta ezt a véleményt. Hoth híveinek túlnyomó többségével együtt ő maga is kérkedő bolondnak tartotta Farfallát, akit nem érdekel más, csakis rikító színű, fényes selyemingei, majd derékig érő, aranyszőke hajának szabadon leomló fürtjei, valamint a divatozás egyéb, ízléstelen kellékei. Ám a Sötét Testvériség ellen vívott háború folyamán Farfalla és a harcosai kitettek magukért. Johun, illetve Hoth többi híve, ha kelletlenül is, de megtanulták csodálni, sőt tisztelni a nagymestert, akit kezdetben lenéztek és gúnyoltak a háta mögött.

Hoth tábornok meghalt, elpusztult a Sith-ek elleni utolsó összecsapás során, és a helyét Valenthyne Farfalla vette át. Hoth utolsó parancsára a nagymester rendkívül ügyesen megszervezte és végrehajtotta a Ruusan kiürítését a gondolatbomba robbanása előtt. Több ezer Jedi-lovag és padavan életét mentette meg azzal, hogy felrakta őket a bolygó körül keringő flottájának egységeire.

A puszta véletlenen múlt, hogy Johun a Kedvező Szélre, vagyis Farfalla vezérhajójára került. A cirkáló elég nagy volt ahhoz, hogy a háromszáz fős személyzet kényelmesen elférjen rajta, de a raktérben összezsúfolódott, közel ötszáz evakuált között Johun a legkevésbé sem érezte kényelmesen magát. A menekültek úgy összetömörültek, hogy jószerével lépni sem bírtak, a mesterek, lovagok és padavanok szó szerint egymáshoz préselődve álltak.

A flotta más egységei ugyanígy megteltek. Farfalla a biztonság kedvéért nem csupán a Jediket, de még a Hoth seregéhez csatlakozott közkatonák java részét is felhozatta az űrbe. Az egyik hajón még hétszáz hadifogoly is szorongott. Ezek a Sötét Testvériséget szolgáló katonák gyorsan megadták magukat azok után, hogy vezérük a sorsukra hagyta őket, és belekezdett utolsó, őrült tervének megvalósításába. Ezeket a hétköznapi teremtményeket igazából nem fenyegette veszély, a gondolatbomba csakis azokra hatolt, akik érzékelték és használták az Erőt. Ám a kiürítés hajszájában az tűnt a legegyszerűbbnek, ha mindenki elhagyja a felszínt.

Itt, Farfalla saját cirkálóján Johun szinte mindenkit ismert. Hónapokon keresztül küzdött mellettük, rajtaütésekben, kisebb összecsapásokban és nyílt ütközetekben vett részt az oldalukon. Együtt lettek szemtanúi a halálnak és vérontásnak, együtt ízlelték meg a győzelem dicsőségét, és együtt szenvedtek el keserű vereségeket. Valamennyien sok-sok ellenségüket - és túlontúl sok barátjukat - látták elesni, mialatt látszólag végeérhetetlen hadjáratot folytattak a sötét oldal seregei ellen.

Aztán, mialatt ők a raktérben egymáshoz szorulva várakoztak, a háború véget ért. Méghozzá úgy ért véget, hogy a győzelem az övék lett. Ennek dacára a fedélzeten tartózkodóknak eszükbe sem jutott éljenezni, éppen ellenkezőleg, valamennyien komor hallgatásba merültek. A Sith-ek kiirtásáért szörnyű árat kellett fizetni. A történtek nem hagytak helyet a kételyeknek. Senki sem remélhette, hogy a felszínen maradt Jedik túlélték a robbanást. Mindazok, akik feljutottak a bomba hatáskörén kívül keringő űrhajókra, biztonságban tudhatták magukat. Ám az Erőn keresztül hallották a gyötrelmes üvöltéseket és sikolyokat, amelyek a társaikból szakadtak ki, amikor a sötét oldal energiáiból keletkezett örvény elragadta és magába szívta a lelküket. A túlélők közül sokan nyíltan zokogtak. A többiek döbbent némaságba burkolózva igyekeztek túltenni magukat a történteken.

Johun - akárcsak Farfalla és a Fény Hadseregének összes többi tagja - önként jelentkezett, hogy Hoth mellett maradjon a felszínen. Csakhogy a tábornok a legtöbbjüknek nemet mondott. Tudván tudta, hogy a biztos halál vár mindazokra, akik vele maradnak, így aztán száz Jedit leszámítva mindenkit felparancsolt a hajókra. A padavanok egyike sem kapott engedélyt arra, hogy odalent maradjon. Johun tisztában volt azzal, hogy parancsnak engedelmeskedett, ennek ellenére önkéntelenül úgy érezte, elárulta a tábornokot azzal, hogy elmenekült a Ruusanról.

Az egymáshoz szoruló testek erdejében éppen csak sikerült felfedeznie Farfallát. Szerencsére a tömeg szélén járkáló nagymester élénkvörös inge szinte jelzőfényként világított a sötétbarna köpenyek tengerében. Az új főparancsnok órák óta mentőcsapatokat szervezett, amelyeket visszaküldött a Ruusan felszínére azzal a feladattal, hogy keressék meg a túlélőket, illetve gyűjtsék össze a még hasznosítható készleteket. Johun pedig feltette magában, hogy ő is a visszatérők között lesz.

A sűrű tömegben nem egykönnyen lehetett mozogni, de Johun alacsony volt és fürge. A tizenkilencedik évében járt, és egyelőre nem kezdett izmosodni. Karcsú alkatának, fehér bőrének és vállig érő, szőke hajának - amelynek egyik fürtjét a felkészítés alatt álló ifjú Jedik szokásának megfelelően szoros fonatba kötötte - köszönhetően legalább két évvel fiatalabbnak tűnt a valódi koránál. Altalában bosszantotta, ha kölyöknek nézték, de most, miközben szélsebesen cikázva és kanyarogva átvágott a sokaságon, kimondottan örült, hogy egyelőre vékony maradt.

- Farfalla mester! - kiáltotta a tábornok közelébe érve, majd még jobban felemelve a hangját, hogy hallani lehessen a háttérzajtól, megismételte:

- Farfalla mester!

A főparancsnok megfordult, végigsöpört tekintetével a tömeg szélén állókon, aztán, amikor a fiú végre kitört a testek sorfalából, kurtán biccentett, és megszólalt:

- Hallgatlak, Johun padavan!

-Szeretnék részt venni a mentésben! - hadarta Johun. - Az engedélyedet kérem, hogy felszállhassak az egyik hajóra!

-Attól tartok, ez nem áll módomban - felelte a nagymester, és sajnálkozva megcsóválta a fejét.

- Miért nem? - kérdezte Johun. - Túl fiatalnak tartasz?

- Nem erről van szó. - kezdte Farfalla, de mielőtt folytathatta volna, Johun a szavába vágott:

- Nem vagyok kölyök! Betöltöttem a tizenkilencet, és idősebb vagyok annál a kettőnél, az biztos! - kiáltotta felindultan, és rámutatott a legközelebbi mentőcsapatra. Ez az egység négy főből állt: egy rövid szakállat viselő, középkorú férfiból, egy húszas éveiben járó nőből, illetve két fiúból, akik legfeljebb tizenhárom-tizennégy évesek lehettek.

- Uralkodj a haragodon! - figyelmeztette szigorúan Farfalla a padavant.

Johun már készült visszavágni, de az utolsó pillanatban észbe kapott. Beleharapott az alsó ajkába, és csupán bólintott. Jól tudta, hogy semmi értelme az ingerült érvelésnek, azzal sosem fogja meggyőzni a nagymestert.

- A korodnak nincs köze a döntésemhez - magyarázta Farfalla, miután az Erőn keresztül megbizonyosodott arról, hogy Johun az ellenőrzése alá vonta az érzéseit. – A katonáink legalább harmada fiatalabb nálad.

Ezzel a szomorú ténnyel Johun is tisztában volt. A ruusani hadjárat mind nagyobb veszteségei miatt a parancsnokok rákényszerültek, hogy egyre fiatalabb harcosokat fogadjanak a sereg soraiba. A fiatalsága tehát nem jelenthetett gondot, más magyarázat rejtőzött a háttérben. Ám ahelyett, hogy rákérdezett volna a döntés okára, egyszerűen csendben maradt. Türelmes várakozással többet húzhatott ki Hoth utódjából, mintha szüntelen kérdésekkel bombázta volna.

- Vess egy alaposabb pillantást azokra, akiket leküldök! - szólította fel Farfalla. - Mindannyian bátor önkéntesek, akik értékes szövetségeseink voltak a Sith-ek ellen vívott háborúban. De egyikük sem érzékeli az Erőt.

Johun meglepődött, és szemügyre vette az utolsó előkészületeket végző csapat tagjait. Hamar rájött, hogy ismeri a sötét bőrű, sötét hajú nőt, korábban kétszer-háromszor találkozott vele. Irtannának hívták, és a Köztársaság katonájaként szolgált, mielőtt körülbelül egy évvel ezelőtt jelentkezett a Fény Hadseregébe.

A másik három illetőt már hosszabb ideig figyelte, mígnem észrevette a szakállas férfi és a két fiú közötti hasonlóságot, és ekkor már tudta, hogy kiket lát. Mindhárman a Ruusan szülöttei voltak. A Bordon nevezetű férfi gazdálkodásból élt a felszínen, és Kaan Nagyúr csapatai elől menekült a Jedikhez a legutolsó Sith-offenzíva idején, johun tudta, hogy a fiúk a gyermekei, de a nevük már nem jutott eszébe.

- Nem ismerjük a gondolatbomba robbanásának valamennyi hatását - folytatta Farfalla. - Lehetnek utórezgések, amelyek árthatnak nekünk, Jediknek, vagy akár meg is ölhetnek minket. Ezért nem mehetsz.

Johun bólintott, egy csapásra mindent megértett: Farfalla csupán óvatos. De talán óvatosabb a kelleténél.

- Másfajta veszélyek is léteznek odalent - jegyezte meg. - Nem tudjuk biztosan, hogy valamennyi Sith elpusztult-e. Lehet, hogy néhányan túlélték a robbanást.

Farfalla a fejét csóválva válaszolt:

- Kaan egy általunk egyelőre ismeretlen módszerrel uralkodott a hívei felett. Valamennyien alávetették magukat az akaratának, mintha megigézte vagy megbűvölte volna a társait. Amikor levezette őket a föld alatti üregbe, kivétel nélkül követték. Mindannyiukat meggyőzte arról, hogy túlélhetik a gondolatbomba robbanását, ha egyesítik az erőiket - csakhogy a jelekből ítélve tévedett.

- És mi a helyzet a Sith-ek szolgáival? - erősködött Johun, mert valamiért nem bírta feladni. Ahogyan a Jediknek, úgy a Sith-eknek is szép számmal akadtak olyan harcosaik, akik nem érzékelték az Erőt: katonák és zsoldosok, akik szövetségre léptek a Sötét Testvériséggel.

- Aligha fogtuk el valamennyit - érvelt tovább az ifjú padavan. - Néhányan biztosan elmenekültek, és talán még mindig odalent bujkálnak.

- Ezért visszük magunkkal ezeket! - kiáltotta oda neki a katonanő, és megveregette az oldalán függő sugárvetőt, majd harcias mosolyra húzta a száját - hófehér fogai élesen elütöttek sötét arcbőrétől.

- Irtanna tudja, hogyan vigyázzon magára - jegyezte meg szintén mosolyogva Farfalla. - Több csatában vett részt, mint te és én együttvéve.

- Kérlek, Valenthyne nagymester! - könyörgött Johun, és fél térdre ereszkedett. Maga is tudta, hogy a gesztus ostoba és hiábavaló, de szörnyen elkeseredett. Tudta, hogy Farfallának igaza van, de nem érdekelte. Nem érdekelte sem a logika, sem az észérvek, de még a gondolatbomba veszélyei sem. Úgy érezte, egyszerűen képtelen tétlenül várakozni. - Kérlek, Farfalla tábornok! Ő volt a mesterem.

Farfalla kinyújtotta a jobbját, finoman rátette a tenyerét a padavan fejére, és elszomorodva megszólalt:

- Hoth tábornok figyelmeztetett engem, hogy a döntésével, miszerint elküld téged maga mellől, rettentő súlyt terhel a válladra. De a mestered bölcs ember volt. Tudta, mi a legjobb neked, ahogyan én magam is tudom. Meg kell bíznod az ítéletemben, még akkor is, ha nem érted meg teljes egészében.

Azzal a Fény Hadseregének újdonsült parancsnoka levette a kezét az ifjú fejéről, majd karon fogta, és felsegítette őt.

- A mestered hatalmas áldozatot hozott értünk - folytatta halkan és gyengéden, de valahogy erőt és elszántságot sugározva. - Ha mi most engedünk az érzéseinknek, ha merőben feleslegesen bármiféle ártalmakat szenvedünk el, azzal hiábavalóvá tesszük az áldozatát, és beszennyezzük azt, amit értünk tett. Érted, hogy miről beszélek?

Johun megfontoltan bólintott - a padavan megadta magát a nagymester bölcs érvelésének.

- Helyes. Ha mindenáron szeretnél segíteni, akkor segíts Irtannának berakodni - mondta végül Farfalla, azzal elfordult, és elindult egy másik mentőcsapat felé.

Johun ismét biccentett, de a nagymester ezt már nem látta, mert máris az újabb feladatok kötötték le a figyelmét.

Johun aztán beállt Irtanna mellé, és hallgatagon hordta a komp gyomrába az újabb és újabb készleteket: élelemadagokkal és víztartályokkal teli ládákat; elsősegélycsomagokat arra az esetre, ha valaki megsérülne; elektrotávcsöveket és szenzorokat a felderítéshez és őrködéshez; valamint fényrudakat arra az esetre, ha az éjszaka még a felszínen érné a csapatot. És persze tartalék tárakat a sugárvetőkhöz, amelyeket Irtanna és a többiek azért vittek magukkal, hogy védekezhessenek, ha netán összeakadnak Kaan seregének túlélőivel.

- Köszönöm - mondta Irtanna, miután végeztek a rakodással.

Johun igyekezett közönyösnek mutatni magát, és gyorsan körülnézett - nyomát sem látta Farfallának.

- Te szeretnéd levinni a gépet, vagy inkább én vezessek? - kérdezte a nőtől. Könnyed hanghordozással beszélt, de közben megidézte magában az Erőt, kinyújtotta annak anyagtalan és láthatatlan csápjait, és megérintette velük Irtanna elméjét. A lehető legfinomabban csinálta, gondosan vigyázott, nehogy bármiféle kárt okozzon, mialatt elültette a nő tudatában a sugallat csíráját.

Irtanna előbb csodálkozva pislantott egyet, majd zavarodottságra utaló kifejezés jelent meg az arcán.

- Hm. azt hiszem, nekem kéne vezetnem a gépet - dünnyögte furcsa, színtelen hangon. - Te meg beülhetnél mellém, a másodpilóta ülésébe.

- Ezek szerint velünk jössz? - érdeklődött a kicsivel távolabb dolgozó Bordon, és a hangszíne elárulta, hogy kételyei vannak.

- Hát persze - felelte barátságosan Johun. - Hallottátok FarfalIát, amikor megkért, hogy segítsek nektek, nem igaz? Mi másért mondta volna, ha nem azért, mert veletek megyek?

Ahogyan az imént Irtanna esetében, úgy ezúttal is az Erőhöz folyamodott, és annak tudatbefolyásoló hatásával támogatta meg a féligazságot. Más körülmények között irtózott volna attól, hogy ezzel a módszerrel manipulálja a barátait vagy szövetségeseit, de most tudta, hogy a szedett-vedett mentőcsapat tagjai sokkal könnyebben boldogulnak majd, ha elkíséri őket.

- Aha... világos - mormolta Bordon rövid gondolkodás után. - Örülök, hogy velünk tartasz!

- Nem fog ártani, ha egy Jedi is velünk lesz - tette hozzá Irtanna -, baj esetére...

Johun megállapította magában, hogy - még ha az Erőt segítségül szólítva is - mindig könnyebb rávenni valakit valamire, ha az illető is akarja, hogy rávegyék. Ettől függetlenül bűntudata támadt, amikor bemászott a kisebbfajta leszállóegységbe.

„Ez csak azért van, mert megszegted Farfalla parancsát - nyugtatgatta magát gondolatban. - Akárki akármit mond, igenis helyesen cselekszel!"

- Mindenki kösse be magát! - rendelkezett Irtanna, amikor a zsilipek hangos sziszegés kíséretében bezárultak. Pillanatokkal később felzúgtak a hajtóművek, és a komp felemelkedett a dokk fémpadlójáról.

- Szóval, visszatérünk a Ruusanra. Vagy legalábbis arra, ami megmaradt belőle - dörmögte csendesen Bordon.

A gép néhány másodperccel később kisiklott a dokk hatalmas kapuján, és hamarosan belépett a bolygó légkörébe.

Harmadik fejezet

Darth Bane már jóval azelőtt érzékelte a jelenlétüket, hogy meglátta őket. Az a sok ostoba fegyvernek vagy közönséges eszköznek fogta fel az Erőt, amellyel lesújthatnak az ellenségükre, és lebegtethetik a közeli tárgyakat, hogy aztán várakozó tenyerükbe húzzák vagy éppen elhajítsák azokat. Mindezek csupán ócska bűvésztrükkök voltak azok számára, akik megértették a valódi hatalmát és a benne rejlő lehetőségeket.

Az Erő része volt az összes élőlénynek, és az összes élőlény része volt az Erőnek. Átáramlott minden értelmes lényen és állaton, minden fán, bokron és növényen. Az élet és a halál alapvető energiái átfolytak rajta, és fodrozódásokat okoztak a létezés szövetén.

Noha az agyát marcangoló fájdalom jócskán elterelte a figyelmét, Bane érzékelte ezeket az apró hullámokat. Megadták neki azt a tudatosságot, amely meghaladta a tér, sőt az idő korlátait, és hozzásegítették, hogy rövid bepillantásokat nyerjen a folyton változó jövőbe. Így történt, hogy még két kilométerre járt attól a helytől, ahol Kaan Nagyúr hadserege tábort vert a közelmúltban, de már tudta, hogy mások is vannak ott.

Mindösszesen nyolcan voltak, valamennyien emberi lények: hat férfi és két nő. Ezek a közönséges zsoldosok kreditekért szegődtek el a Testvériség seregébe, valamint a lehetőségért, hogy visszavághassanak a gyűlölt Köztársaságnak, és valamilyen úton-módon túlélték a Hoth csapataival vívott utolsó ütközetet. Valószínűleg azonnal visszavonultak, amikor Kaan leereszkedett a bolygó felszíne alá, hogy csapdát állítson a Jediknek, és ezzel tökéletesen szemléltették, hogy mennyit ér a fizetett hívek hűsége. És most, akár a bantahulla rothadó húsából lakmározó dögbogarak, eljöttek a Sith-táborba, hogy összeszedjék a fellelhető értéktárgyakat.

- Valaki van előttünk - suttogta Zannah egy perccel azután, hogy Bane észrevette a jeleket. Egyelőre kevésbé tudott ráhangolódni az Erő finom árnyalataira, mint a mestere, ezért több idő kellett neki, hogy felfigyeljen a veszélyre. Ám tekintetbe véve, hogy egyelőre nem esett át kiképzésen, a puszta tény, hogy egyáltalán megérzett valamit, minden szónál ékesebben bizonyította, hogy rendkívüli képességek rejtőznek benne.

- Várj meg itt! - rendelkezett Bane, és kinyújtotta a kezét, hogy mozdulatlanná dermessze a lányt. Erre azonban nem volt szükség, Zannah ugyanis - módfelett bölcsen - engedelmeskedett.

Bane vissza sem nézve futásnak eredt. Segítségül hívta az Erőt, hogy annak energiáival hajtsa előre magát, és olyan gyorsan rohant, hogy elmosódottnak látta maga alatt a talajt. A koponyájában tomboló fájdalom eltűnt, az izgatott várakozás és a száguldás mámora szempillantás alatt elsöpörte.

Alig hatvan másodperc múlva megpillantotta a Sith-tábort, és rögtön ezután felfedezte a zsoldosokat is. Hatan a tábor közepén fekvő nyílt területen osztozkodtak a már összegyűjtött zsákmányon. A másik kettő a sátorváros peremén ácsorgott, nyilván azért, hogy szemmel tartsák a környéket, de alighanem csak a formaság kedvéért. Az őröknek különféle pontokon kellett volna állniuk, hogy minden irányba figyeljenek. Ezzel szemben a két férfit alig húsz méter választotta el egymástól, és sokkal jobban érdekelte őket az, ami a tábor közepén zajlott, semmint a feladatuk.

Bane a jelenetet figyelve mélységes megvetést érzett, mialatt szélsebesen közeledett a tábor felé; az Erő lehetővé tette számára, hogy egy-egy gyors pillantással felfogja valamennyi részletet. Az őrök nem vették észre őt, mert a figyelmüket az elrablott javak felett marakodó társaik dühödt kiáltásai kötötték le.

Módosított az irányán, hogy egy hatalmas raktársátor az utolsó lehetséges pillanatig takarja őt, és a lecsapó orkán gyorsaságával rontott be a táborba. Milliószor begyakorolt mozdulattal előrántotta és aktiválta a fénykardját. A vörös energiapenge átható búgása megelőzte őt, és a megérkezése előtti értékes másodpercekben elárulta a helyzetét. Az előzetes figyelmeztetés éppen csak annyi időt adott a legközelebbi őrszemnek, hogy előrántsa a sugárvetőjét, de annyit már nem, hogy ép bőrrel, elevenen úszhassa meg a közelgő vérontást.

Bane előbukkant a raktársátor mögül, úgy csapott le az első célpontjára, akár egy fekete forgószél, és egyetlen rézsútos csapással a vállától a derekáig felhasította a testét. A férfi hajlékony fémszövetre erősített kompozitlemezekből álló páncélt viselt. Ez a különleges mellény az egész felsőtestét takarta, és képes volt elnyelni akár a harminc méteren belül leadott nagy energiájú sugárnyalábokat is, ám a vörös energiapenge könnyűszerrel áthatolt a védőrétegeken, és öt centiméter mély, halálos sebet vágott az alattuk rejtőző húsba és csontba.

Mialatt az első áldozata elzuhant, Bane a következő ellensége felé szökkent. Szempillantás alatt átrepülte a kettejüket elválasztó mintegy tízméternyi távolságot, közben félresöpört egy lövedéket, amely a második őr pisztolyából származott. Gyakorlatilag pontosan az ellensége elé érkezett a talajra, és a Djem So, vagyis a rendkívül agresszív Ötös Stílus egyik jellegzetes csapásával támadott: még a levegőben repülve magasan a feje fölé emelte két marokra fogott kardját, és a kellő pillanatban lesújtott. Az iszonyatos erővel lezúduló energiapenge tökéletesen kettévágta a nyomorult alak sisakját, széthasította a fejét, a nyakát, illetve a felsőtestét, és valahol a dereka vonalában állapodott meg.

Az első két zsoldos kegyetlen halála adott néhány másodpercet a többieknek arra, hogy felismerjék, mi történik. Gondolkodás nélkül előhúzták a fegyvereiket, és szabályos össztüzet adtak le Bane-re, mialatt ő a tábor határán állva szembefordult velük. Zökkenőmentesen váltott át a támadó jellegű Ötös Stílusról az inkább védelmi jellegű Hármasra, és továbbra is két kézre fogott kardjával szinte hanyag könnyedséggel félreütötte a teste és a feje felé tartó energianyalábokat.

Aztán a fegyverét a jobbjával pörgetve megállt néhány pillanatra, hogy megízlelje a reményvesztettség érzését, valamint a rémületet, amely akkor kezdett előtörni a zsoldosokból, amikor rádöbbentek, hogy a könyörtelen halál érkezett közéjük. Az előző pillanatokban szorosan összeálltak a sátrak közötti téren, de most megtették az egyetlen dolgot, ami némi esélyt adhatott nekik a túlélésre: szétrebbentek, és rohanni kezdtek.

Különféle irányokba szóródtak szét: egy nő dél felé futott, két férfi északnak, míg a másik három megpördült, és egyenesen nyugat felé tartott, hogy minél rövidebb idő alatt minél messzebbre távolodjon a kelet felől érkező gyilkos betolakodótól. Bane a jobbjával tovább forgatta a kardját, míg a bal kezét a tenyerét kifordítva előrelökte, és ezzel pusztító erővel terjedő energiahullámot indított a délnek menekülő nő felé. A hullám széles ösvényt vágott a táborba. Amerre elhaladt, sátrak repültek a levegőbe, az anyaguk foszlányokra szakadt és összezsugorodott. A készletekkel teli ládák szilánkokra robbantak, szétzúzódó tartalmuk gránátszilánkok módjára süvített a tér minden irányába.

A hullám pontosan a nő hátába vágódott, szabályosan elporlasztotta a gerincét, és eltörte a nyakát. A lökés erejétől a test legalább tíz métert repült előre, majd a talajra zuhant, ahol rándult egyet, és mindörökre elcsendesedett.

Bane ekkor a bal kezének ujjait mélyen a tenyerébe vájva az észak felé rohanó két férfi után fordult. A levegőbe emelte az öklét, és hirtelen szétnyitotta az ujjait, mire azok végéből kéklő villámok törtek elő. A kisülések átíveltek a sátrak felett, belecsapódtak a zsoldosokba, és elevenen megsütötték őket. A katonák néhány másodpercen keresztül torkuk szakadtából üvöltve táncoltak és vonaglottak, mintha energiazsinórra függesztett bábok lettek volna, aztán összeégett, füstölgő testük mozdulatlanná dermedt, és a földre roskadt.

Ezalatt a még élő fosztogatók elérték a tábor nyugati szélét, amelyet legfeljebb harminc méter választott el a Ruusan egyik hatalmas őserdejének határától. Az egymásba boruló ágak és a magas, sűrű aljnövényzet a biztonság ígéretével kecsegtette a menekülőket, ami még gyorsabb rohanásra ösztönözte őket. Bane közönyösen figyelte a három alakot, de azért élvezettel kóstolgatta a rettegésüket.

Az egyik férfi már csak néhány méternyire járt a fák vonalától, amikor elkövette azt a végzetes hibát, hogy hátranézett - nyilván arról akart megbizonyosodni, hogy a támadójuk követi-e még őket. Bane hirtelen szeszélynek engedve, hanyag csuklómozdulattal a zsoldos felé hajította a kardját. A fegyver lapos ívben száguldott a tábor széléig, ahol szűk kanyart leírva visszafordult, és visszarepült gazdája várakozó markába.

Két fosztogató bevetette magát az erdőbe, aztán nagy zajjal csörtettek az aljnövényzetben. A harmadik azonban - az, amelyik visszanézett - mozdulatlanul állt, akár egy kőszobor. Rögtön azután, hogy Bane elkapta a fegyverét, a zsoldos feje előrebillent, a földre hullott, és távolabbra pattogott. A kettévágott nyakból egyetlen csepp vér sem fröccsent ki, ugyanis az energiapenge iszonyatos forrósága elégette és ezzel lezárta az erek végét. Aztán, mintha a fej lezuhanása jelzés lett volna, mindkét merev láb elernyedt, és a lefejezett holttest összeroskadt.

Bane kikapcsolta a fegyverét, a penge éles szisszenéssel eltűnt. Egy tünékeny pillanat erejéig kiélvezte a győzelmét: magába szívta áldozatai érzéseinek utolsó foszlányait, és erőt merített a félelmükből, valamint a szenvedé-

sükből. Ám a pillanat gyorsan elröppent, eltűnt, akárcsak azok, akik elmenekültek a haragja elől. Megtehette volna, hogy üldözőbe veszi őket, de akármennyire sóvárgott is arra, hogy tovább ízlelgesse a rémületüket, inkább úgy döntött, hogy életben hagyja őket.

- Hagytad, hogy elfussanak...

Bane megpördült, és meglepődve látta, hogy Zannah ott áll, a központi tér szélén. Az iménti harc annyira lekötötte a figyelmét, annyira belemerült a gyilkolásba, hogy nem érzékelte a lány közeledését. Vagy ez történt, vagy pedig Zannah megtalálta a módját, hogyan álcázza a jelenlétét.

„Ne becsüld alá őt - figyelmeztette magát a mester. - A képességei révén egy napon felülmúlhat téged!" - Hagytad, hogy elfussanak - ismételte Zannah. Nem tűnt haragosnak, sem csalódottnak, sem pedig vidámnak, inkább úgy látszott, az események kissé összezavarták.

- Azt mondtam neked, hogy várj meg ott! - felelte Bane. - Miért nem engedelmeskedtél?

Zannah nem felelt azonnal, előbb gondosan megválogatta a szavait, hogy olyan válasszal álljon elő, amely elnyeri a mester tetszését.

- Szerettem volna látni a sötét oldal valódi hatalmát - vallotta be végül. - Megtanítanál engem is...? - A mondat közepén elhallgatott, mert nem talált szavakat annak leírására, amit az imént nézett végig. Néhány pillanatig csak a fejét csóválta, majd felemelte a jobbját, és végigmutatott vele a táboron, ezzel utalt az imént lezajlott mészárlásra.

- Tanulni fogsz - biztosította Bane a lányt, és visszaakasztotta fénykardját a derékszíjára.

Zannah nem mosolygott, de a szeméből sóvár tekintet sugárzott, egyfajta vágy, amelyet a mester jól ismert. Nem is olyan régen ugyanezt

a könyörtelen becsvágyat olvasta ki egykori szerelmének, Githanynek szeméből. És tudta, hogy ha Zannah nem tanulja meg megfékezni és irányítani a vágyait, akkor azok ugyanúgy a pusztulás útjára vezetik, mint ahogyan Githanyvel tették a sajátjai.

- A harc közben tanúsított vakmerőség a legegyszerűbb módja a hatalmunk megmutatásának - jelentette ki Bane. - Brutális, gyors és célravezető. Mégis gyakran megesik, hogy kevésbé hatékony, mint a cselszövés és a ravaszság. Hogy futni hagytam azokat a zsoldosokat, az hosszú távon hasznosabb lehet, mint ha megölöm őket.

- De hát gyengék voltak! - fakadt ki a lány, a nemrég hallott tanítással érvelve. - Megérdemelték a halált!

- A Galaxis kevés teremtménye kapja meg azt, amit valóban megérdemel - válaszolta Bane, óvatosan fogalmazva. A sötét oldalt nem lehetett egykönnyen megérteni. Még neki magának is sokat kellett tanulnia ahhoz, hogy biztonságosan eligazodjon a bonyolult árnyalatok és ellentmondások között. Éppen ezért vigyáznia kellett, nehogy túl sok ismeretet zúdítson a lányra, viszont megértesse vele a történtek lényegét. Vett egy mély lélegzetet, és belevágott:

- A mi küldetésünk nem az, hogy elhozzuk a halált azoknak, akik nem érdemlik meg az életet. Sokkal magasabb rendű parancsokat követünk. Mindaz, amit a Ruusanon tettem, és mindaz, amit te és én ettől a naptól kezdve tenni fogunk, csakis egyetlen célt szolgálhat: a rendünk megőrzését és a Sith-ek életben maradását.

Zannah rövid gondolkodás után megrázta a fejét, és kissé letörten bevallotta:

- Sajnálom, mester, de még mindig nem értem, hogy miért nem végeztél velük.

- A sötét oldal híveiként örömünket leljük az ellenségeink legyőzésében - fejtegette Bane. - Erőt merítünk a szenvedésükből, de türtőztetnünk kell magunkat a nagyobb, magasabb rendű eredmények elérése érdekében. Fel kell ismernünk, hogy a kéjért való gyilkolás, vagyis ha ok, szükség vagy cél nélkül ölünk, ostoba és merőben felesleges tett.

A lány értetlenül pislogott, és megkérdezte:

- Mi a célunk azzal, hogy életben hagyunk olyan senkiket, mint azok a zsoldosok?

- A Jedik azt hiszik, hogy a Sith-rend elpusztult itt, a Ruusanon - magyarázta türelmesen Bane. - Igen, a sötét oldalnak más világokon is akadnak követői, például a Honoghr és a Gamorr orgyilkosai, valamint a Ryloth és az Umbara Árnyharcosai. Ám azok, akik a legnagyobb hatalommal bírtak, mindazok az egyének, akikben ott rejlett a lehetőség, hogy Sith-mesterré váljanak, a Sötét Testvériségbe tömörültek. Egyként követték Kaan Nagyurat ebbe a háborúba, és egyként követték őt a halálba. Csakhogy mindig is lesznek olyanok, akik kételkedni fognak abban, hogy a Sith-ek az utolsó szálig meghaltak. Mindig is lesznek majd suttogások arról, hogy néhányan túlélték a háborút, hírek és pletykák arról, hogy valahol a Galaxisban él egy-két Sith Nagyúr. És ha a Jedik valaha bizonyítékot találnak a létezésünkre, könyörtelen hajtóvadászatot indítanak ellenünk.

Elhallgatott néhány másodpercre, hogy a lány felfoghassa, mit jelent a legutolsó kijelentése, majd tovább beszélt:

- Nem élhetünk teljes elszigeteltségben, gyáván meglapulva és mindentől elszakadva. Folyamatosan dolgoznunk kell a hatalmunk gyarapításán. Ennek érdekében kénytelenek leszünk kapcsolatba lépni sokféle teremtménnyel, számos bolygón. Elkerülhetetlen, hogy ezek közül egyesek felismerjék a valódi mivoltunkat, függetlenül attól, hogy milyen gondosan álcázzuk magunkat. A létezésünkről szóló hírek előbb-utóbb elérnek a Jedik fülébe.

Zannah figyelmesen hallgatta őt, valósággal itta a szavait, miközben megvilágosodást keresett a sötét oldal logikájának homályos és nehezen átlátható ösvényein.

- És miután nem rejthetjük el mindörökre a tényt, miszerint életben maradtunk - folytatta Bane el kell homályosítanunk féligazságokkal. Támogatnunk kell a híreszteléseket, oly sűrűn kell elhintenünk őket, hogy elvakítsák az ellenségeinket, és végül ne tudják megkülönböztetni a mítoszt az igazságtól.

Zannah felkapta a fejét, a szemében felgyúltak a megértés fényei.

- Egy hír csakis annyira megbízható, mint a forrása! - kiáltotta fellelkesülve.

- Pontosan - felelte elégedetten bólintva Bane. - A túlélők terjeszteni fogják a meséiket, de ugyan ki hinne az efféle alakoknak? Mindenki tudni fogja róluk, hogy önző és gyáva zsoldosok, akik elmenekültek a csatából, hogy mentsék az irhájukat, aztán elindultak, hogy kifosszák a korábbi szövetségeseik táborát. Árulónak és tolvajnak fogják bélyegezni őket. Akárki hallja majd a történetüket, nem fogja elhinni, és ócska szóbeszédnek tartja majd az igazságot.

- És ha netán mások is meglátnak minket itt, a Ruusanon - tette hozzá rövid szünet után Bane, hogy kibontsa a megtévesztés bonyolult leplének utolsó szálát is -, az ő beszámolóikat még kevésbé fogják elhinni. Ezeket a történeteket alaposan bemocskolja majd a gyáva fosztogatóktól eredő, úgynevezett hazugságokhoz való hasonlóságuk.

- A halálukkal nem érnénk el semmiféle célt - mormolta Zannah félig-meddig saját magának. Ezt követően sokáig hallgatott, nyilván a gondolataiba merülve emésztette a hallottakat.

Bane elfordult a tanítványától, és szemügyre vette a tábor közepére összehordott javakat. Ő volt az utolsó Sith. Akármiféle értékek akadtak a halomban, azok minden jog szerint őt illették.

Az összegyűjtött tárgyak túlnyomó többsége nem érdekelte. A Sötét Testvériség tagjai közül néhányan hihetetlenül értékes kincseket halmoztak fel, abban a hiszemben, hogy a másokból kiváltott irigység és kapzsiság táplálhatja a sötét oldal erejét. A zsoldosok felkapkodták ezeket a csecsebecséket - nemesfémekből megformált és csillogó ékkövekkel kirakott gyűrűket, illetve nyakláncokat; dísztőröket és késeket, amelyeknek markolatán drágakövek ragyogtak; ritka és értékes ásványokból, lenyűgöző szakértelemmel vésett maszkokat és szobrocskákat - és egyszerűen egy rakásra hajították őket.

Bane a számára teljességgel értéktelen kincseket szemlélte, amikor újabb fájdalom hasított a tarkójába. Ezzel egy időben a jobb szeme sarkából különös alakot látott, amely a következő pillanatban eltűnt a látómezejéből.

Jobbra kapta a fejét, de nem látott semmit. Az illető nem lehetett Zannah, jóval magasabb volt a lánynál. Bane ekkor az Erőn keresztül vizsgálódott, de a tábor határain belül csakis a saját, illetve Zannah jelenlétét érzékelte.

- Mi a baj? - érdeklődött Zannah, aki felfigyelt a mester viselkedésében beállt változásra. - Jön valaki?

- Semmi... - mormolta Bane, de gondolatban feltette magának a kérdést: valóban semmi baj? Vagy ez is a gondolatbomba robbanásának egyik utóhatása?

Zannah odalépett mellé, és a nap fényében szemkápráztatóan csillogó kincshalmot fürkészte.

- Ez meg mi? - kérdezte, azzal lehajolt, és előhúzott valamit a rakás legaljáról.

Amikor felegyenesedett, egy vékony, bőrbe kötött könyvet tartott a kezében. Óvatosan megforgatva minden oldaláról megvizsgálta, amíg Bane maga elé nyújtotta a jobb kezét. Zannah kötelességtudóan lépett egyet, és a mester tenyerére rakta a leletet.

Bane azonnal felismerte a stílust. A korribani Sith Akadémia könyvtárában számos, ehhez hasonló kötet akadt, bár ezt a művet még sosem látta. A könyv vékony volt, legfeljebb tíz-tizenkét lapból állt, és a borítóján szereplő szavakat vérvörös tintával írták. Bane a nyelvet is felismerte. Az Akadémián folytatott tanulmányai alatt ismerkedett meg az ősi Sith-ek nyelvével, amikor is inkább a rég halott mesterek bölcsességéhez fordult, ahelyett hogy rábízta volna magát azokra a bolondokra, akik a Testvériség jócskán megfakult és zavaros „Új Sith" filozófiáját próbálták beleverni a fejébe.

Kinyitotta a kötetet, és vérvörös tintával írott sorokat, illetve mívesen kidolgozott ábrákat pillantott meg. Ahogyan a borítón virító cím, úgy a belső szöveg is a letűnt korok Sith-mestereinek nyelvén íródott. A lapok szélein viszont a Galaxis közös nyelvén írt rövid jegyzetek sorakoztak. Bane rövid töprengés után rájött, hogy a kézírás Qordis Nagyúré, aki nemrégiben még az Akadémia vezetője, illetve Kaan Nagyúr lelkes híve volt. A Sötét Testvériség többi tagjával ellentétben Qordis nem a gondolatbombának esett áldozatul. Néhány órával a robbanás előtt halt meg, amikor Bane az Erő láthatatlan nyúlványaival kiszorította a testéből az életet.

„Miért hozta magával Qordis a kéziratot a Ruusanra?" - töprengett Bane. Qordist mindig is jobban érdekelte az értéktárgyak gyűjtése, mint a régi szövegek tanulmányozása. Csakis a legfinomabb selyemből készül ruhákat és a legdrágább ékszereket hordta: mind a tíz, hosszú és göcsörtös ujján elképesztően értékes gyűrűk ragyogtak. Még a ruusani lakóhelyéül szolgáló sátrat is ritka szőttesekkel és díszes szőnyegekkel ékesítette fel. Bane rájött, hogy ha a néhai nagymester mindvégig magánál tartotta a kéziratot, akkor annak rendkívüli tudásanyagot kell tartalmaznia.

- Mi áll benne? - kíváncsiskodott Zannah, de a mester nem törődött vele.

Gyorsan végiglapozta a kéziratot, átfutotta mind az eredeti szöveget, mind Qordis jegyzeteit. A könyv Freedon Nadd történetéről és tanításairól szólt, egy hatalmas nagymesterről, aki több mint háromezer évvel korábban élt. Bane olvasott már beszámolókat erről a legendás Nagyúrról, de ebben a kötetben szerepelt valami, ami más változatokból hiányzott: kiderült belőle, hogy hol található Nadd végső nyughelye!

Freedon Nadd sírja évszázadokkal korábban elveszett, pontosabban a Jedik elrejtették, hogy a sötét oldal hívei ne bukkanhassanak rá, hogy aztán a kriptába zárt, ősi Sith-műtárgyakat tanulmányozva útmutatásra leljenek, és tovább növeljék a hatalmukat. Ám a kézirat utolsó lapjának aljára Qordis feljegyzett egy mondatot, amelyet a nyomaték kedvéért kétszer is aláhúzott: A Dxunon keresd a sírt!

Hogy Qordis honnan szerezte ezt az értesülését, az a legkevésbé sem érdekelte Bane-t. Neki egyedül az számított, hogy most már ő is tudta, melyik világon nyugszik Nadd. A ruusani hadjárat miatt Qordis nem kutathatta fel a sírt a Dxun bolygón. De most, hogy a háború véget ért, semmi sem akadályozhatta meg Bane-t abban, hogy útnak induljon, és megszerezze magának Nadd hagyatékát. De ehhez először is neki és a lánynak el kellett tűnniük a Ruusanról.

A túlságosan ismerős fájdalom ekkor ismét belenyilallt a koponyájába, és a szeme sarkából megint megpillantotta a titokzatos alakot. Ezúttal majdnem egy teljes másodpercig látta: magas volt, széles vállú, és a Sith-ek jellegzetes, sötét köpenyét viselte. Bane a velejéig megdöbbent, mert egyszeriben rájött, hogy az illető nem más, mint Kaan Nagyúr... Pillanatokkal később, pontosan úgy, ahogyan az előző alkalommal történt, a jelenés nyomtalanul eltűnt.

„Ez vajon a valóság? - tette fel magának Bane a nyomasztó kérdést. - Lehetséges, hogy a Sötét Testvériség vezére valamilyen alakban túlélte a gondolatbomba pusztítását? Lehetséges, hogy a szelleme immáron itt kísért, azon a bolygón, ahol a teste megsemmisült?" Becsukta a könyvet, és lenézett Zannahra, aki nem adta tanújelét annak, hogy meglátott vagy megérzett valamit. „Közönséges érzékcsalódás volt. az elmém űzött velem otromba tréfát" - vélte magában Bane. Ez tűnt az egyetlen értelmes magyarázatnak. Ha valóban egy halott Sith kísértete bukkant volna fel a környéken, azt Zannahnak is érzékelnie kellett volna, márpedig a lány nem szólt, és a viselkedése sem utalt arra, hogy észrevett valamit.

A felismerés nyomán a megkönnyebbülés és az aggodalom furcsa elegye öntötte el a bensőjét. Amikor Kaan Nagyúr szelleme feltűnt a közelében, egy pillanatra - de éppen csak egy pillanatra - arra gondolt, hogy mégsem sikerült megsemmisítenie a Testvériséget. A küldetésének sikerébe vetett hitét jócskán megrengette a tény, hogy a gondolatbomba robbanása a vártnál is nagyobb pusztítást okozott, és olyan hatásokat hagyott maga után, amelyekről korábban mit sem tudott. Forrón remélte, hogy a tévképzetei, illetve a gyötrő fejfájás átmenetinek bizonyul.

Zannah továbbra is meredten bámulta őt, alig tudta magában tartani a kincshalom alján talált könyvre vonatkozó kérdéseinek özönét. Kíváncsian várt, ám az arcára hamarosan csalódott kifejezés ült ki, amikor is Bane minden magyarázat nélkül a köpenye alá csúsztatta a könyvet. Úgy tervezte, hogy idővel minden jelenlegi és jövőbeni tudását megosztja majd a lánnyal, viszont szilárdan megfogadta, hogy amíg nem deríti fel személyesen Nadd sírját, senkinek sem beszél a létezéséről, még a tanítványának sem.

- Készen állsz, hogy elhagyd ezt a bolygót? - kérdezte fojtott hangon.

- Undorodom ettől a helytől - felelte keserűen Zannah. - Mióta betettem ide a lábamat, csupán rossz dolgok történtek velem.

- Az unokafivéreid... - mormolta Bane, mert eszébe jutott a lány megjegyzése, miszerint két fiúval érkezett a Ruusanra. - Hiányoznak?

- Mi értelme lenne? - kérdezett vissza Zannah a vállát vonogatva. - Kandúr és Bogár halott. Miért pazarolnám arra az időt, hogy gondolok rájuk?

A szavai ugyan közönyösen csengtek, de Bane felismerte, hogy ez a fajta szívtelen viselkedés csupán egyfajta védekezés. Érzékelte, hogy a nyugodt felszín alatt Zannah lelkében valósággal forrnak az érzések. A lány dühös volt és bosszúszomjas a fiúk halála miatt. A Jediket hibáztatta a történtekért, és elhatározta, hogy sosem bocsát meg nekik. A haragja és a gyűlölete immáron a lényének részéve vált, ott izzott a lelke mélyén – ami elégedettséggel töltötte el Bane-t, mert tudta, hogy ez az érzés jó szolgálatot fog tenni tanítványának az elkövetkező évek folyamán. Még néhány pillanatig elgondolkodva méregette a lányt, és amikor döntésre jutott, leszólt neki:

- Gyere velem!

A közeli sátrak egyike előtt álló robogóhoz vezette a tanítványát. Felült a nyeregbe, és Zannah sietve felkapaszkodott mögé. Beindította a hajtóművet, közben megérezte, hogy két vékony kar fonódik szorosan a derekára, aztán, miközben felemelte a gépet a talajról, Zannah közvetlen közelről belekiabált a fülébe:

- Miért ezzel megyünk?

- Mert így gyorsabban utazunk - kiáltott vissza a válla felett. - Fogytán az idő. A Jedik hamarosan visszatérnek, hogy összeszedjék a halottaikat, és letartóztassák Kaan seregének túlélőit. De mielőtt eltűnünk innen, van még egy utolsó tanítás, amit el kell sajátítanod.

Nem árult el többet. Bizonyos dolgokat nem lehetett elmagyarázni, látni kellett ahhoz, hogy meg lehessen érteni. Zannahnak látnia kellett a gondolatbomba maradványait. Látnia kellett, hogy miféle következményekkel járt Kaan őrültsége. Meg kellett értenie, hogy ő, Bane, milyen visszafordíthatatlan változásokat idézett elő, hogy mennyire végleges helyzetet teremtett. Neki magának pedig meg kellett győződnie arról, hogy az alak, akit látott, csupán a gondolatbomba egyik utóhatása volt. A saját szemével akarta látni megcáfolhatatlan bizonyítékát annak, hogy Kaan valóban megsemmisült.

Negyedik fejezet

Darovit összegömbölyödve feküdt a hideg sziklapadlón. A teste az üreg közepén derengő gömb kisérteties fényében fürdött. Legalább két órája nem mozdult, a rettegés és az iszonyodás teljesen megbénította. Az a benyomása támadt, hogy az időnek nincs jelentősége itt, a gondolatbomba epicentrumában. Úgy érezte, hogy ő maga is az élet és a halál között lebeg, örök csapdába esve, akárcsak Kaan Nagyúr híveinek, illetve a velük szembeszálló Jediknek a lelke.

Végül azonban enyhülni kezdtek a megrázkódtatás hatásai. Józan gondolatok lopóztak be a tudatába, és magukkal hozták az e világi valóságot. Az üreget fagyos és nyirkos levegő töltötte be, és ő minden ízében megállíthatatlanul reszketett. Folyni kezdett az orra, és amikor remegő kezével odanyúlt, hogy megtörölje, alig tudta mozgatni hidegtől meggémberedett ujjait.

- Gyerünk, Kandúr! - biztatta magát suttogva. - Ideje indulni! Fel és kifelé!

Komoly erőfeszítések árán talpra állt, de meglepetten felkiáltva nyomban elesett, ugyanis a lábikrája és a combizmai kegyetlenül begörcsöltek. A fájdalom elűzte az utolsó foszlányait annak a sajátos bűvöletnek, amely akkor lett úrrá rajta, amikor belépett az üregbe, ezzel visszarángatta őt a jelenbe, és a rá váró feladatra irányította a figyelmét.

A fogait csikorgatva, elszántan dörzsölte-nyomkodta mindkét lábát, hogy helyreállítsa bennük a vérkeringést, és mihamarabb eltűnjön a rettenetes gömb közeléből. Elég volt rápillantania, és nyomban megborzongott, ám különös módon, akármilyen taszítónak látta is, roppant erőkkel vonzotta őt.

- Ne nézz rá! - parancsolta magának rekedtes hangon suttogva, és kettőzött erővel igyekezett megszüntetni izmai merevségét, illetve a fájdalmait. Két perc elteltével ismét megpróbált feltápászkodni. A talpát mintha ezer és ezer tű szurkálta volna, és a térde többször megbicsaklott, de ezúttal állva maradt.

A fejét lassan forgatva körülnézett, hogy felmérje a környezetét. Legalább hat-hét alagút sötét torkolatát pillantotta meg, és átkozódni kezdett, amikor rádöbbent: fogalma sincs, hogy melyik járaton juthat vissza a felszínre.

- Egy biztos, itt nem maradhatsz - mormolta aztán elkeseredetten.

Találomra kiválasztott egy torkolatot, és lassú léptekkel, kissé dülöngélve elindult felé. Röviddel azután, hogy behatolt a járatba, körülzárta a sötétség, mire előhúzta a Sith-ektől kapott fénykardot. A rubinvörös penge fényénél viszonylag könnyen tájékozódott, és élénk iramban haladhatott.

Nem kellett hozzá sok idő, és rádöbbent, hogy rosszul döntött. Emlékezett arra a meredek lejtőre - nehéz lett volna elfelejteni -, amin lefelé jövet egyszerűen legurult, ám jelenleg viszonylag sík padozat terült el alatta. Megtehette volna, hogy visszatér az üregbe, és egy másik járattal próbálkozik, de a gondolatbombától, illetve az abba zárt szellemektől való félelmei megakadályozták abban, hogy visszaforduljon.

- Ennek az alagútnak is vezetnie kell valahová - mondogatta magának. - Csak kövesd, és előbb-utóbb felérsz a felszínre!

A terve egyszerűnek tűnt, ám egy csapásra bonyolulttá vált, amikor egy elágazáshoz érkezett. Néhány pillanatig elbizonytalanodva habozott, és szemügyre vette előbb a bal, majd a jobb oldali folyosót. Egyiken sem fedezett fel semmiféle nyomot, amely elárulta volna, hogy melyik vezet a felszínre - ha egyáltalán bármelyik a felszínre vezetett. Végül lemondóan sóhajtott, és a fejét csóválva beballagott a bal oldali járatba.

Negyven perccel később és további három elágazáson túl keservesen megbánta a döntését. Most már akkor sem térhetett volna vissza az üregbe, ha akart volna. Addig-addig bolyongott és forgolódott a föld alatti útvesztőben, amíg reménytelenül eltévedt. A gyomra máris megkordult, míg az elméjének zugaiba kezdett beszivárogni a balsejtelem, miszerint talán sosem találja meg a kiutat.

Folytatta útját, és egyre gyorsabban szedte a lábát azzal párhuzamosan, hogy a rémület mindinkább eluralkodott rajta. Végül már futott, és a fejét kapkodva próbált mindenfelé figyelni abban a reményben, hogy a fénykardjának fénye felfed valamit - bármit ami megmutatja neki az utat. Berontott egy újabb mellékágba, és a nagy sietségben megbotlott egy kőben.

Előrelökte a kezét, hogy védje magát, a fénykard kirepült a markából. A fegyver fekete sebet mart az oldalfalba, majd messzebbre pattogott a padlón, közben ráesett a kapcsolójára, mire az energiapenge eltűnt, és teljes sötétség borult a barlangra.

Darovit hatalmasat esett, kemény ütést kapott a mellkasára és a homlokára. Arcra borulva feküdt a tökéletes feketeségben, átadva magát a reményvesztett kétségbeesésnek. Nem látta értelmét, hogy tovább erőlködjön - úgysem fogja megtalálni a kiutat. Jobb lesz, ha meghal itt, elfeledve és magányosan.

A hátára fordult, és mit sem látva meredt felfelé. És ekkor meghallott valamit. A füle éppen csak érzékelte. Hangok szálltak felé hatalmas távolságból, megbontva a nyomasztó csendet.

„Máris hallucinálok..." - gondolta letörten, ám a következő pillanatban ismét zajt hallott, és most már biztosra vette, hogy nincs egyedül idelent.

Sejtelme sem volt, hogy kik bolyonganak a barlangrendszerben: Jedik, akik azért jöttek, hogy utánajárjanak elvesztett társaik sorsának, vagy a Sith-ek katonái, akik túlélték a végső összecsapást, netán egy harmadik, számára ismeretlen fél szövetségesei. Nem tudhatta, mi vár rá, ha találkozik velük: letartóztatják, üdvözlik, vagy pedig megölik, amint megpillantják. De mindez nem érdekelte. Ezúttal még a minden természeti törvényt meggyalázó gömbtől való félelmei sem tarthatták vissza.

Úgy érezte, minden jobb, mint, hogy éhen haljon ezekben a sötét alagutakban, mélyen a bolygó felszíne alatt.

Négykézlábra állva araszolgatott előre a sötétségben, és addig tapogatózott maga körül, amíg rátalált a fénykardjára. Felpattant, diadalittasan a feje fölé emelte, illetve aktiválta a fegyverét - és végre újra látott.

Semmiképpen sem állapíthatta meg, hogy az ismeretlenek milyen messze vannak tőle. A hangok és neszek jelentősen eltorzultak, mialatt a szabálytalan kőfalak között ide-oda verődve végigszáguldottak az útvesztőn. Azt azonban biztosra vette, hogy a hangok valahonnan a feje fölül és szemből érkeznek.

A kardját maga elé tartva megindult, és többé-kevésbé biztos léptekkel, gyors iramban haladt előre. Menet közben újabb és újabb szófoszlányok ütötték meg a fülét. Hamarosan azt is meg tudta állapítani, hogy ketten beszélgetnek: egy mély és egy magas hangú illető, és mert egyre jobban hallotta őket, azzal is tisztában volt, hogy a helyes irányba siet.

Az alagút fokozatosan kivilágosodott körülötte, és már nem volt szüksége a fénykardjára ahhoz, hogy lássa a környezetét. Csakhogy nem sárga árnyalatú napfény vetült a falakra, ami arra utalt volna, hogy a felszín közelében jár, hanem az a túlontúl ismerős, ezüstös és hideg derengés vette körül. Darovit megrökönyödve ébredt rá, hogy visszatért oda, ahonnan elindult, vagyis hogy megint a gondolatbomba ürege felé tart. És ennek nyomán arra is rájött, hogy akárkik a titokzatos idegenek - akár ellenségek, akár barátok őket is ott fogja találni.

Pillanatokkal később már annyira közel járt az üreghez, hogy amikor újra megszólaltak, már a szavaikat is megértette.

- A Sith-rend immáron csak két főből áll - mondta a mély hangú idegen -, egy mesterből és egy tanítványból. Nem lesznek mások.

- És mi lesz, ha kudarcot vallok? - kérdezte a másik.

„Ez egy nő - állapította meg magában Darovit, mialatt annyira az irány követésére összpontosított, hogy fel sem fogta a szavak jelentését. - Nem, nem nő - gondolta egy másodperccel később hanem egy kislány." - Engem is elpusztítasz? - érdeklődött a lány.

Darovit felismerte a hangot, és a torkán akadt a lélegzet. Nem tudta, hogyan lehetséges, de szemernyit sem kételkedett abban, hogy kicsoda a kislány.

- Eső! - kiáltotta, és rohanni kezdett, hogy találkozzon halottnak hitt unokatestvérével. - Eső! Hát élsz!

Bane és Zannah gyorsan eljutott a barlanghoz, az utazás eseménytelenül telt. Menet közben észrevettek ugyan néhány túlélőt, akik hüledezve bámultak rájuk, de Bane nem törődött velük. Élt a gyanúperrel, hogy egyikük sem ismerte fel az ő valódi mivoltát. És tudta, még ha felismerték is, az életben maradt és egy kislány társaságában robogóháton száguldozó Sith Nagyúrról szóló mesék ugyanolyan nevetségesnek és megbízhatatlannak tűnnek majd, mint a Kaan táborából elmenekült zsoldosok beszámolói.

A feketén ásítozó barlangbejárat közelében állította meg a gépet, a torkolaton túl kezdődő járat a gondolatbomba üregéig nyújtózott. Amikor leszállt, apró kavicsok csikorogtak csizmájának kemény talpa alatt. Zannah túl kicsi volt ahhoz, hogy egyszerűen lelépjen a robogóról, de könnyedén feltalálta magát: a félelem vagy a bizonytalanság leghalványabb jele nélkül egyszerűen leugrott, és kecsesen rugózva érkezett a talajra.

Egyikük sem beszélt, mialatt lefelé tartottak, és egy fényrúddal világítottak maguknak, amit Bane még a Sith-táborban talált a készletek között. A levegő fokozatosan hűlt, és Zannah dideregni kezdett, de egyetlen szóval sem panaszkodott. Gyors ütemben haladtak lefelé, de mert a járat hosszú volt, így is közel húsz percbe telt, mire elérték az úti céljukat. És Darth Bane megpillantotta a Kaan, valamint az ő hívei ellen vívott hadjárata eredményét.

Az üreg közepén lebegő, legalább négy méter átmérőjű gömbből nyers energiák áradtak, amelyek megbizsergették Bane tarkóját, és felállították a karján az összes szőrszálat. A lustán villózó, fémes fényű felszín alatt árnyak keringtek és forogtak lassú, hipnotizáló ritmusban. A tárgyból rejtélyes vonzerő sugárzott, furcsa módon egyszerre tűnt lenyűgözőnek és mérhetetlenül taszítónak.

Zannah felnyögött meglepetésében, vett egy mély lélegzetet, majd félelmekről árulkodó éles sziszegéssel engedte ki a levegőt a tüdejéből. A mester lenézett rá, de a lány nem viszonozta a pillantását, a szemét tágra nyitva a gondolatbomba maradványára szegezte a tekintetét. Bane a figyelmét ismét a gömbre fordítva belépett az üregbe. Zannah is elindult, de egyetlen lépés után megtorpant, és a bejárat közelében maradt.

Bane megközelítette a gömböt, kinyújtotta a jobbját, és a tenyerét határozott mozdulattal az ezüstös felszínre tapasztotta. Gyilkosan forró, egyszersmind dermesztően fagyos tűz perzselte a bőrét, de nem törődött a fájdalommal. A titokzatos tárgy delejező hívása teljesen lebilincselte. A keze körül örvénylő árnyak sötét folttá olvadtak össze. A csapdába esett teremtmények gondolatai felszárnyaltak, hogy találkozzanak vele. Halk suttogások visszhangoztak az elméje legrejtettebb zugaiban. A szavakból mit sem értett, de azt tisztán érzékelte, hogy gyűlöletet és haragot hordoznak.

A tudata ösztönösen visszariadt, de ellenállt a késztetésnek, amely arra biztatta, hogy húzza vissza a kezét. Éppen ellenkezőleg cselekedett: előretaszította a tudatát, áthatolt vele a gömb felszínén, és belemerült a gondolatbomba sötét belsejének felmérhetetlen mélységeibe. A gyűlölködő suttogások a kín sikolyaivá erősödtek. Ám ezek nem értelmes teremtmények kiáltásai voltak, hanem az ősidőkből származó, eszeveszett düh vadállati üvöltései. A gondolatbomba áldozatainak - Kaan Nagyúrnak, Hoth tábornoknak, az összes Jedinek és Sith-nek - személyisége megsemmisült. Az egykori szellemekből csupán szétszaggatott darabok maradtak, megtépázott foszlányok, amelyektől már egyetlen értelmes gondolat sem telt. Nem voltak képesek másra, mint, hogy együtt jajongjanak és ordítsanak az örökkévalóságig tartó téboly és szenvedés poklában.

Körülrajzották Bane tudatát, ráakaszkodtak az ő még ép személyiségére, valahogy úgy, ahogyan a paraziták akaszkodnak rá egy új gazdaszervezetre. Az üvöltő szellemek valósággal elborították, karmolták és tépdesték az elméjét, miközben megpróbálták lerángatni a saját fekete mélységeikbe.

Bane megvető könnyedséggel szabadult ki. Lerázta magáról a máris gyenge szellemeket, félretaszította őket, és vissza, a felszín felé irányította a tudatát. Egy pillanattal később visszatért a való világba, elhagyva a börtönt, amelyből mások sosem szökhettek meg.

Levette a kezét a golyóról, tett egy lépést hátra, és kárörömmel vegyes elégedettség töltötte el amiatt, amit megtudott. Nem szellemek kísértettek körülötte. Kaan nem létezett többé. Az alak, akit ő a Sith-táborban látott, nem volt más, mint káprázat, amelyet a gondolatbomba utóhatásaitól sújtott saját elméje varázsolt a szeme elé.

- Csapdába estek odabent? - kérdezte Zannah, mialatt részben ámulattal, részben irtózva bámulta a mesterét.

- Csapdába estek. Meghaltak. A kettő között nincs különbség - felelte Bane, és rántott egyet a vállán. - Kaan és a hívei eltűntek. Azt kapták, ami megérdemeltek.

- Gyengék voltak? - érdeklődött a lány.

Bane nem válaszolt azonnal. Kaanról sok mindent el lehetett mondani - hogy könyörtelen törtető, hogy rendelkezik egyfajta személyes varázzsal, hogy a megátalkodottságig konok, és hogy mérhetetlenül ostoba de gyávának senki sem nevezhette.

- Kaan áruló volt - mondta végül. - Eltérítette a Testvériséget az ősi Sith-ek tanításaitól. Hátat fordított a sötét oldal lényegének.

Zannah hallgatott, és kíváncsian nézett a mesterre. A mentori szerep újdonságot jelentett Bane számára. Mindig is a tettek emberének tartotta magát, nem a szavakénak. Még nem szokott hozzá, hogy megossza a tudását egy olyan valakivel, aki sóváran várja, hogy elsajátítsa a tanokat. De elég okos volt ahhoz, hogy belássa: a tanításai akkor és csakis akkor érnek valamit, ha a tanítványa nyitott, érdeklődő, továbbá saját kérdésekkel hozakodik elő.

- Miért döntöttél úgy, hogy a tanítványom leszel? - kérdezte kihívó hanghordozással.

- A hatalomért - felelte gyorsan Zannah.

- A hatalom csupán eszköz egy cél eléréséhez - intette Bane a lányt. - Önmagában véve nem cél. Szóval, miért akarsz hatalmat szerezni?

Zannah a homlokát ráncolta, biztos jeleként annak, hogy küszködve keresi a megfelelő választ.

- A hatalom révén győzelmet aratok - mondta végül az alig néhány órával korábban elsajátított Sith Alaptörvényt idézve. A hangjából kitűnt, hogy gondolatban sorra veszi a sötét oldallal kapcsolatos korlátozott tudását annak érdekében, hogy a mestere által elvárt válasszal rukkoljon elő.

- A győzelem révén a láncaim lehullnak - folytatta aztán lassan és vontatottan, majd egy ütemmel később felkiáltott:

- A szabadság! A sötét oldal szabaddá tesz minket!

Bane helyeselve bólogatott, és magyarázni kezdett:

- A Jedik az engedelmesség láncaiba verik magukat. Engedelmességgel tartoznak a Jedi Tanácsnak, engedelmességgel tartoznak a mestereiknek, engedelmességgel tartoznak a Köztársaságnak. A világos oldal hívei még hisznek is abban, hogy alá kell vetniük magukat az Erőnek. Ők csupán az Erő akaratának eszközei, egy magasabb rendű cél rabszolgái. Mi, a sötét oldal hívei, felismerjük az igazságot, miszerint a Jedik közönséges rabszolgák. Mi tudjuk, melyek azok a láncok, amelyek megkötnek és visszafognak minket. Mi hiszünk abban, hogy az egyénnek hatalmában áll letépni magáról ezeket a láncokat. Ez a nagysághoz vezető út. Csakis akkor aknázhatjuk ki a bennünk rejlő lehetőségeket, ha szabadok vagyunk.

Bane rövid szünetet tartott, hogy a tanítványa elraktározhassa emlékezetében a hallottakat, majd folytatta:

- Az a hit, miszerint az egyénnek tilos meghajolni bárki vagy bármi előtt, a sötét oldal legnagyobb erőssége. Ám ez egyben a gyenge pontunk is. A mások fölé emelkedés érdekében vívott harc gyakorta erőszakos, és a múltban a Sith-ek állandóan egymásnak estek.

- És az nem jó? - kérdezett közbe Zannah. - Az erős életben marad, míg a gyenge elpusztul.

- A gyengeség nem egyenlő az ostobasággal - válaszolta Bane. - Akadnak olyanok, akiket kevésbé jár át az Erő, cserébe mérhetetlenül fortélyosak. Sokszor megesett már, hogy néhány tanítvány összefogott egy hatalmas mester legyőzése érdekében abban a reményben, hogy elfoglalhatják a helyét a Sith-ek soraiban. És miután sikerrel jártak, általában egymás ellen fordultak. Szövetségeket kötöttek és bontottak fel, harcoltak egymással és megölték egymást, míg végül csak egy maradt, az új mester, aki azonban gyengébb volt az eredetinél. Ezt a túlélőt aztán lemészárolta egy tanítványokból vagy alacsonyabb rendű Sith-ekből álló másik csapat, tovább gyengítve a rendünket. Kaan felismerte mindezt, ám az általa alkalmazott megoldás sokkal rosszabb volt, mint maga a probléma. Kijelentette, hogy a sötét oldal hívei, vagyis a Sith-rend tagjai egyenlők a Sötét Testvériségben. És ezzel mindannyiunkat elárult.

- Elárult téged? - kérdezte meglepetten a lány.

- Az egyenlőség hazugság - fejtegette Bane. - Egy mítosz, amelyet arra szántak, hogy sokak tetszését elnyerjék. Csak nézz körül a világban, és magad is látni fogod, hogy milyen aljas és alaptalan hazugság. Vannak egyének, akik hatalommal bírnak, erővel bírnak, és hajlandóságuk is van arra, hogy másoknak parancsoljanak. És szép számmal akadnak olyanok, akik csak arra jók, hogy parancsoknak engedelmeskedjenek. Nem képesek másra, csupán a szolgálatra, és a hitvány, mit sem érő létezésre.

Megint elhallgatott néhány másodpercre, majd egyre erősebb hangon beszélve megosztotta a lánnyal a hitvilága magjában rejtőző, alapvető igazságot:

- Az egyenlőség a természet rendjének eltorzítása, vagy ha úgy tetszik, megcsúfolása. A gyengékhez láncolja az erőseket. A gyengék nehezékként működnek, és a középszerűségbe húzzák a kivételes képességűeket. Megakadályozzák, hogy a nagyságra született és azt meg is érdemlő egyének valóban naggyá váljanak. A tehetségesek szenvednek, ha nem tudnak kiemelkedni a tehetségtelenek tömegéből, ha kénytelenek velük egy szinten maradni.

- Meg kell értened, Zannah, hogy az egyenlőség ugyanolyan lánc, mint az engedelmesség. Vagy mint a félelem, a bizonytalanság, vagy az önmagunkban való kételkedés. A sötét oldal híveinek le kell tépniük magukról ezeket a láncokat. De Kaan ezt már nem ismerte fel. Nem értette meg, hogy miben rejlik a sötét oldal követőinek ereje. A Sötét Testvériség nem volt más, mint a Jedi-rend torz tükörképe. Undorító paródiája mindannak, ami ellen valójában harcolunk. Kaan Nagyúr alatt a Sith-rend egy förtelemmé vált.

- Ezért aztán megölted őt - jelentette ki Zannah, abban a hitben, hogy a tanítás véget ért.

- Ezért vettem rá különféle manipulációkkal arra, hogy megölje magát - javította ki a tanítványát Bane. - Sose feledd: a hatalom és az Erő önmagában nem elég. Türelem. Ravaszág. Megtévesztés. Ezek azok az eszközök, amelyekkel egy napon legyőzzük a Jediket. A Sith-rend immáron csak két főből áll: egy mesterből és egy tanítványból. Nem lesznek mások.

Zannah bólogatott, noha lerítt róla, hogy valami még aggasztja.

- És mi lesz, ha kudarcot vallok? - kérdezte, a gondolatbombára pillantva. - Engem is elpusztítasz?

Bane válaszolni akart, de ebben a pillanatban a közeli járatok egyikében kiáltás harsant:

- Eső! Eső! Hát élsz!

Az alagút torkolatának árnyékából fekete hajú, vékony fiú rohant ki. Legfeljebb egy-két évvel lehetett idősebb Zannahnál, és a Sith-ek fekete harci páncélzatát viselte, míg a jobb kezében fénykard markolatát szorongatta. Ám hiába minden harcias kellék, Bane számára azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermek nem jelent veszélyt kettejükre. Az Erő éppen csak áthatotta. Azok az energiák, amelyek Zannah bensőjében oly fényesen izzottak, őbenne éppen csak pislákoltak, akár egy szürke hamuval lepett, félig kihunyt parázsdarab.

- Kandúr! - kiáltotta Zannah, és az arca felderült. Lépett egyet előre, és kinyújtotta mindkét karját, mintha meg akarta volna ölelni a fiút. Ám az utolsó pillanatban valószínűleg eszébe jutott, hogy a mestere is jelen van, mert hirtelen megtorpant, és a kezét a mellkasához kapta.

A fiú azonban egyre csak jött előre. Nem figyelt fel a Zannah viselkedésében beállt változásra, sőt még a lány mögötti árnyékokban álló, két méter magas, vészjósló alakot sem vette észre. Az egész lénye szánalmasnak tűnt, a hangja és a tekintete szörnyű félelmekről és kétségbeesésről árulkodott.

- Annyira örülök! - lelkendezett lihegve, amikor a lány elé érkezve megállt, és széttárta karjait, hogy megölelje őt. - Annyira örülök, hogy...

Zannah ebben a pillanatban hátralépett, és megrázta a fejét, mire a fiúnak torkán akadt a szó. Széles, boldog mosolya eltűnt, és az arcán zavarodottságra utaló kifejezés jelent meg.

- Én... én nem vagyok többé Eső - jelentette ki a lány, megtagadva gyermekkori becenevét és mindazt, amit képviselt. - A nevem Zannah.

- Zannah? - visszhangozta értetlenül pislogva a fiú. - A valódi nevedet használod? De hát miért?

A lehetséges válaszokon törve a fejét végre elszakította a tekintetét a lányról, és felfedezte a háttérben mozdulatlanul álló férfit. A zavarodott kifejezés eltűnt az arcáról, a szeme megvillant annak jeleként, hogy végre megértette a lány viselkedésének okát, aztán a vonásai haragtól torzultak el.

- Te, ott! - kiáltotta az ujját vádlón Bane-re szegezve, majd mintha végre eszébe jutott volna, hogy fegyvert tart a kezében, aktiválta a fénykardját, és felrikoltott:

- Tartsd magad távol Esőtől! Ne hidd, hogy nem merek kiállni veled!

A fiú tudta, hogy jelentős hátrányban van. Tudta, nincs esélye a Sith Sötét Nagyura ellen, mégis úgy döntött, hogy a helyén marad és harcol, amivel végképp elárulta magáról, hogy ostoba és makacs bolond.

Darth Bane megvetően és közönyösen méregette az ellenfelét, akire máris a biztos halál várt. A fiú mit sem jelentett számára - jelentéktelen pötty volt, akit le fog törölni a világ ábrázatáról. Ha a kölyök az úgynevezett bátor halál hiábavaló és üres dicsőségére vágyik, ő szívesen megadja neki...

Könnyed, hanyag mozdulattal a fénykardjáért nyúlt, de mielőtt aktiválhatta volna, Zannah cselekedett. Pontosan úgy tett, mint akkor, amikor kitörte a barátját meggyilkoló Jedik nyakát: sötét energiából szövődő, feltartóztathatatlan hullámot indított pusztító útjára. Tisztán az ösztönei parancsára reagált így, minden kiképzés, felkészülés és gondolkodás nélkül folyamodott az Erőhöz.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy Bane-nek nem volt esélye védekezni - ám a támadás nem ellene irányult. A Kandúr nevezetű fiú jobb keze megsemmisült. Zannah egyetlen gondolatával mindent elpusztított a kölyök csuklójától lefelé: az izmok, csontok és inak véres robbanásban enyésztek el, a helyükön csupán egy megtépázott csonk maradt.

A fénykard a padozatra esett, és halkan csörömpölve elgurult, közben a pengéje eltűnt. A fiú fájdalmában üvöltve térdre roskadt, és a mellkasához szorította a jobb kezét. A csonkból vér fröcskölt, vörös cseppek százai repültek szét a tér minden irányába.

A mester lepillantott a tanítványára, és fojtott hangon annyit kérdezett tőle:

- Miért?

- Mert a halálának nem volna sem haszna, sem célja - felelte a lány, visszhangozva Bane saját magyarázatát arról, hogy miért hagyta futni a zsoldosokat.

Bane világosan látta, hogy mire megy ki a játék: Zannah azon mesterkedett, hogy megmentse unokafivére életét. Azzal is tisztában volt, hogy a lányt pillanatnyilag vezérlő érzések - a szeretet, a szánalom és a könyörület - gyengeségek, amelyektől Zannah-nak valamikor a jövőben meg kell szabadulnia. De természetesen nem várta el a tanítványától, hogy egyetlen nap leforgása alatt elsajátítsa a sötét oldal valamennyi tanítását.

Lenézett a sziklapadlón vergődő, sebesült fiúra. Mialatt ide-oda gurult kínjában, a vére egyre kisebb sugarakban tört elő a kezéből, ugyanis a robbanás részben elégette és lezárta az ereit. A szeméből könnyek özönlöttek, az orrából nyálka csorgott, ami eltömte a torkát, és fejhangú sírása fojtott, bugyborékoló zokogássá változott. Zannah közönyösséget színlelve, ridegen méregette.

Bane úgy döntött, elhanyagolható veszélyt vállal, ha életben hagyja a nyomorult teremtményt. Ahogyan a zsoldosokról, úgy róla sem fogja elhinni senki, hogy túlélt egy Sith-mesterrel való találkozást. Ezenfelül nyilvánvalónak tűnt: Zannah azt akarja, hogy a kölyök életben maradjon. De nem könyörgött és nem alkudozott az életéért. Egyszerűen magához ragadta a kezdeményezést, segítségül hívta a sötét oldalt, aztán pedig mestere tanításaival indokolta és védte a tettét. Nem csupán a hatalmát mutatta meg, de az eszét és a ravaszságát is. Bane fontosnak tartotta, hogy megjutalmazza ezt a fajta viselkedést, hogy dicsérje és bátorítsa a tanítványát, valahányszor felhasználja különleges képességeit, amelyek révén egy napon alkalmassá válik arra, hogy levegye a mester válláról, és magára öltse a Sötét Nagyúr köpenyét - sokkal fontosabbnak, mint, hogy véget vessen a szánalmas, jelentéktelen kölyök életének.

- Itt hagyjuk. Semmit sem jelent számunkra - mondta halkan, de határozottan, azzal sarkon fordult, és elindult.

Zannah hamarosan felzárkózott mellé, majd egymás oldalán kiléptek a kamrából, és nekivágtak a felszínre vezető hosszú, kanyargós alagútnak. Bane elégedetten állapította meg, hogy bár a fiú zokogása még sokáig ott visszhangzott körülöttük, a tanítványa egyszer sem nézett vissza.

Ötödik fejezet

- Készüljetek a belépési turbulenciára! - figyelmeztette Irtanna a társait. A legénysége mindössze öt főt számlált, így nem kellett a fedélzeti hangszórókhoz folyamodnia. Csupán felemelte a hangját, és az máris eljutott mindenkihez.

Az Envoy osztályú komp maroknyi utast hordozott, de akár négyszer ennyien is kényelmesen elfértek volna benne. A hajó a ruusani hadjárat utolsó heteiben került be a jedik flottájába. Egy coruscanti névtelen jótevő adományozta, akit a háborús erőfeszítések támogatását sürgető Farfalla kérései és érvei vettek le a lábáról. A Csillagpor nevezetű szállítóegység, a Tallaan Hajógyár terméke, Tizenkettes osztályú hiperhajtóművének köszönhetően egyaránt képes volt a szuborbitális repülésre és a csillagközi utazásra.

A tény, miszerint szolgálatba állították, minden szónál ékesebben bizonyította, hogy a Fény Hadserege mennyire elkeserítő helyzetbe került. Az Envoy osztályú egységek könnyű kezelhetőségükről és viszonylagos olcsóságukról váltak híressé, és a független kereskedők, illetve a gazdag űrcsavargók kedvenc járműveinek számítottak. A legjellemzőbb vonásuk a felhasználóbarát navigációs és robotpilóta-rendszer volt, amely lehetővé tette, hogy a pilóták egyetlen gomb megnyomásával megtervezzenek és megtegyenek egy akár több száz köztársasági világot érintő útvonalat. Sajnálatos módon ezek a hajók nem hordoztak sem erős pajzsokat, sem komolyabb fegyverzetet, továbbá eléggé lassúak és lomhák voltak.

Johun jobban örült volna egy ütőképesebb gépnek. Úgy sejtette, nem sok hasznát veszik a mégoly remek autonavigációs rendszernek is, ha feltűnik a horizonton egy-két Buzzard.

Ez persze elméletileg lehetetlen volt. A Jedik flottájának repülésirányítói számon tartották a Sith-ek valamennyi vadászgépét: a java részüket lelőtték, a többit elfogták, vagy éppen látták, amint az utolsó csata során kimenekülnek a rendszerből. Ám az előző hónapok folyamán az ellenség által ellenőrzött szektorokban végrehajtott több tucatnyi veszedelmes repülés alatt Johun megszokta, hogy folyamatosan éber legyen, amikor egy bolygó felszínéhez közeledik. És mert észrevette, hogy Irtanna kifehéredett ujjakkal markolja a botkormányt, azt is tudta, hogy nemcsak őt kísértik megalapozatlannak tűnő félelmek.

Éppen csak érzékelhető rázkódással jutottak át az űr fagyos vákuumából a Ruusan atmoszférájának legfelső rétegeibe, majd megkezdték a leereszkedést. Irtanna magabiztosan kezelte a vezérlő műszereket. Apró, finom mozdulatokkal újra és újra módosította a röppályát, míg Johun a felszínt pásztázó letapogatók kijelzőit figyelte. A monitorokon négy további hajó látszott. Ahogyan a Csillagpor, úgy ezek is négy-hat fős mentőcsapatokat szállítottak, amelyeket Farfalla küldött a háború következményeinek felszámolására.

- Valami mozog odalent! - kurjantotta meglepetten Johun, amikor azonosítatlan forrásból származó jelek ugrottak az egyik képernyőre.

- Mondd, hogy mit látsz! - parancsolta Irtanna, és máris tágas ívű fordulóba vitte a gépet, hogy a felszínen tartózkodók felé vegye az irányt.

- Két gyalogos - jelentette Johun, a képernyőt figyelve. - Idefentről nem lehet megállapítani, hogy kifélék.

- Rendben, megnézzük őket - válaszolta Irtanna.

A csapat első számú feladata a túlélők felkutatása és elsősegélyben részesítése volt; a második a felderítő jelentések szolgáltatása a flottaparancsnokságnak; míg a legkevésbé fontos harmadik a magukat megadó ellenséges katonák letartóztatása.

A komp orra lebillent, és a gyorsulás az ülésébe préselte Johunt. Irtanna meredeken, szédítő gyorsasággal vitte lefelé a gépet, majd a felszín felett alig ötven méterrel hirtelen felrántotta az orrát, és vízszintesre állította. A polgári célokra szánt hajó minden ízében remegett, a katonai manőver a tűréshatárig megterhelte - de szerencsére kitartott.

- Vizuális kapcsolat - jelentette Johun, amikor az elülső ablakon kitekintve két apró alakot pillantott meg a talajon.

Bordon letépte magáról a biztonsági hevedert, felpattant, majd a padavan ülése felett áthajolva figyelt előre. Gyors ütemben közeledtek a mind nagyobbnak látszó alakok felé, és hamarosan megállapították, hogy egy nő és egy férfi van előttük, akik könnyű páncélzatot viselnek, és teljes erőbedobással rohannak.

A tovább ereszkedő komp hajtóművének dübörgése hallatán mindketten megtorpantak és visszanéztek, majd hasra vetették magukat, amikor a gép alig tízméteres magasságban áthúzott felettük.

Irtanna fojtott hangon káromkodva küzdött a lustán reagáló stabilizátorokkal, de végül megfordította, és a párostól körülbelül ötven méterre a talajra tette a gépet. Mialatt leállította a hajtóművet, Johun az elülső ablakon át végignézte, hogy az idegenek feltápászkodnak. A nő mondott valamit a férfinak, mire az bólintott egyet, aztán mindketten felemelték a kezüket, és lassú léptekkel elindultak a komp felé.

Mindketten a Sith-katonák öltözetét viselték, de Johun nem érzékelte bennük a sötét oldal jelenlétét.

- Sith-katonák - jelentette ki félhangosan - valószínűleg zsoldosok.

- Lehet, hogy csapda! - figyelmeztette Bordon. - Ezeknek a kreditéhes alakoknak nincs becsületük.

- Nem hiszem - felelte a fejét ingatva Johun. Nem észlelt semmiféle zavart az Erőben, amiből azt a következtetést vonta le, hogy nem leselkedik rájuk veszély. - Szerintem csak megadják magukat.

- Nyomorult csőcselék... - dörmögte Bordon, és felcsattant:

- Gyújtsd be a hajtóművet, és üsd el őket!

- Nem! - kiáltott Johun, amikor meglátta, hogy Irtanna a hajtómű vezérlőpanelje felé nyúl. - Ki kell kérdeznünk őket! Ki kell szedni belőlük mindent, amit tudnak!

- Aztán mi lesz? - kérdezte komoran Bordon.

- Aztán felvisszük, és bezárjuk őket a többi fogoly közé - válaszolta Johun.

Bordon az öklével rávágott a pilótafülke falára, és ingerülten kifakadt:

- Ezek a schutta fattyak lerohanták a bolygómat, lerombolták az otthonomat, és kreditekért gyilkolták a népemet!

- Ha módjukban állna, szemrebbenés nélkül elvágnák a torkunkat - tette hozzá Irtanna.

- De mi nem vagyunk olyanok, mint ők! - vitatkozott Johun. - Mi nem ölünk foglyokat.

- A feleségem meghalt, amikor ezekhez hasonló patkányfajzatokkal harcolt! - kiabálta felindultan Bordon. - Te pedig megkönyörülnél rajtuk?

- A gyűlölet a sötét oldal felé visz - felelte Johun, a Jedik egyik bölcs mondását idézve. Ám a tizenkilenc éves padavan szájából hangzó szavakból hiányzott a meggyőző erő, sőt mialatt kimondta őket, ő maga is érezte, mennyire üresen konganak.

Bordon csalódottsága jeléül mindkét kezét a fejéhez kapta, hanyatt vágta magát az ülésében, és jócskán lehiggadva, de megvető hanghordozással morogta:

- Hát ezért jöttél velünk? Hogy kordában tarts minket? Neked kell vigyáznod, nehogy letérjünk a drágalátos világos oldalatok útjáról? Ezért küldött Farfalla?

„Nem küldött, magamtól jöttem" - gondolta Johun, de persze óvakodott attól, hogy ezt kimondja. Megfordult ültében, hogy vessen egy pillantást Bordonra, de a férfi nem volt hajlandó a szemébe nézni, inkább a padlóra szegezte a tekintetét. A fiai viszont haragosan meredtek rá, és Johun megértette, hogy miért éreznek így. A Sith-ek háborút hoztak a Ruusanra, és ez a háború mindent elragadott, amit a fiúk ismertek és szerettek: az otthonukat, a megélhetésüket - és persze az anyjukat.

Azt viszont Bordon és a fiai nem látták át, hogy elsősorban nem ezek a névtelen katonák a felelősök mindazért a szörnyűségért, ami lesújtott a bolygójukra. Főként a frontvonalban harcoltak, és akármiféle bűnöket követtek is el, nem sok közük lehetett a Testvériség tagjainak rémtetteihez. Az igazi felelősök a Sith-mesterek és a sötét oldal hívei voltak. Ám amikor Johun belenézett a fiúk gyűlölettől elsötétült szemébe, tudván tudta, hogy hiába is próbálná meggyőzni őket. Addig biztosan nem értenék meg mindezt, amíg a háború borzalmai frissen élnek az emlékezetükben.

Johun azért jött a Ruusanra, hogy felkutassa a Sötét Testvériség azon tagjait, akik esetleg túlélték a gondolatbomba robbanását. Azért jött ide, hogy folytassa egykori mesterének és mentorának, Hoth tábornoknak a művét, vagyis hogy megsemmisítse a Sith-rendet, és mindörökre véget vessen mindannak a fenyegetésnek, amit a sötét oldal képviselt. Most viszont ráeszmélt, hogy ennél sokkal fontosabb feladat vár rá: meg kell mentenie Bordonékat önmaguktól.

Tudta róluk, hogy tisztességes, becsületes emberek. De fennállt a veszély, hogy dühüktől és gyűlöletüktől hajtva, hidegvérrel lemészárolják kiszolgáltatott ellenségeiket - hacsak ő nem állítja meg őket. Biztosra vette, hogy miután kialszanak bennük a harag lángjai, a véres bosszú emlékei kísérteni fogják mindhármukat. Bűntudat és önutálat fogja emészteni Bordont, illetve a fiait, és ezek a szörnyű érzések végül elpusztítják őket. Márpedig Johun nem akarta hagyni, hogy ez megtörténjen.

Ismét Irtannára fordította a figyelmét, és az ő szeméből is gyűlöletet olvasott ki. Csakhogy a nőben rideg, kordában tartott érzések dolgoztak - az ő személyében a hivatásos, sok csatát látott katona méregette az ellenséget. Johun úgy sejtette, hogy maga Irtanna nem ölné meg a zsoldosokat, viszont nem tenne semmit annak érdekében, hogy megfékezze Bordonékat. És ennek nyomán rájött, hogy mit kell tennie.

- Figyelj, Irtanna - szólt oda halkan a nőnek Farfalla nem ezért küldött ide titeket! Azért vagytok itt, hogy segítsetek a túlélőknek.

Irtanna gyanakodva pislogott rá, de nem szólt semmit. Johun ezúttal vonakodott az Erőt felhasználni annak érdekében, hogy befolyást gyakoroljon a nő akaratára. Másodízben talán, ha nem is tudatosan, de észrevett volna valamit, és valószínűleg ellenállt volna. Johun emellett fontosnak tartotta, hogy Irtanna valóban higgyen abban, amiről beszélt neki. Az engedelmességre való kényszerítése csakis átmeneti megoldást jelenthetett, ráadásul haragot válthatott volna ki belőle, illetve azt, hogy a jövőben ne bízzon meg a Jedikben.

- Kiszállok, és őrizetbe veszem őket - javasolta Johun. - Ti pedig lépjetek kapcsolatba a flottával, és kérjetek ide egy másik hajót, ami majd felszed minket, hármunkat.

Nem egykönnyen ejtette ki a száján ezeket a szavakat. Nem kisebb személyiség, mint Farfalla nagymester, vagyis a főparancsnok utasítását szegte meg azzal, hogy gyakorlatilag leszökött a Ruusanra. A legkevésbé sem vágyott arra, hogy máris elhagyja a bolygót, alig néhány perccel a megérkezés után. Mégis hajlott rá, hogy meghozza ezt az áldozatot, ha ezzel megakadályozhatja, hogy Bordon és a fiai átadják magukat pusztító érzéseiknek. Jedi-tanítványként kötelességének érezte, hogy megóvja az életüket, még ha ez azzal jár is, hogy fel kell hagynia a saját hadjáratával.

- Te és a többiek repüljetek a csatamező déli része fölé! - folytatta. - Menjetek, és segítsetek a sebesülteknek! Ezért vagytok itt!

Irtanna néhány pillanatig tétovázott, de aztán kurtán biccentett. Johun éppen csak kinőtt a kölyökkorból, a homlokába lógó, keskeny hajfonat feltűnően jelezte, hogy a felkészülése még nem fejeződött be. Ám ettől függetlenül a Jedi-rend tagjai közé tartozott, ami sokat jelentett a köztársasági katonák számára. Johun erre alapozta azon reményét, hogy a nő felismeri a szavakban rejlő bölcsességet.

Abban a biztos hiszemben, hogy Irtanna távol tartja majd Bordont és a fiait a bajtól, Johun felállt, és a Csillagpor rakterébe sietett. Mialatt arra várt, hogy kinyíljon a hátulsó személyzsilip, igyekezett kerülni a dühös fiúk vádló tekintetét. Amikor az ajtó végre felsiklott a mennyezetbe, egyszerűen kiugrott a kompból, majd odafutott az ellenséges katonákhoz, akik a kezüket továbbra is a fejük fölé nyújtva, türelmesen várakoztak a közelben. Amint a biztonsági távolságon kívülre ért, a háta mögött felbömbölt a hajtómű, majd a gép a levegőbe emelkedett, és elrepült - a zsoldosok legnagyobb megdöbbenésére.

- Hová mennek? - csattant fel a nő, rémülettől elvékonyodott hangon. - Nem! Nem hagyhatnak itt minket!

Hirtelen leengedte, és az oldalához kapta mindkét karját, és a társa is ugyanígy tett. Johun egy pillanatig aggódott, hogy talán a fegyverükért nyúlnak, de aztán rájött, hogy annyira megrémültek a Csillagpor távozása miatt, hogy eszük ágában sincs támadni.

- Ne hagyd elmenni őket! - ordította a férfi a gyors ütemben távolodó komp után nézve, majd a padavan felé pördült, és könyörögni kezdett:

- Hívd vissza őket! Mondd meg nekik, hogy jöjjenek vissza!

- Ne aggódjatok - próbálta megnyugtatni őket Johun -, hamarosan itt lesz egy másik hajó. Már úton vannak.

- Nem maradhatunk itt! - válaszolta kétségbeesetten a nő. - Nincs idő! Meg fog találni minket! Meg fog találni minket!

- Minden rendben, higgyétek el! - jelentette ki a kezét feltartva Johun. - Én meg tudlak védeni titeket. Jedi vagyok.

A nő a jobb szemöldökét magasra felvonva, kétkedve pillantott rá. Az ifjú padavan szélesebb terpeszbe ugrott, mindkét kezét csípőre tette, és a mellkasát kidüllesztve kihúzta magát, abban a reményben, hogy ezzel rendíthetetlen, tiszteletet parancsoló személyiség benyomását kelti. Mindent megtett annak érdekében, hogy az a magabiztosság és nyugalom áradjon belőle, amit oly sokszor csodált Hoth tábornokban és még számos nagymesterben.

A férfi azonban megragadta és megrángatta a karját, valahogy úgy, ahogyan az ijedt gyermek csimpaszkodik az anyja kötényébe.

- El kell tűnnünk erről a bolygóról! - hadarta rekedtes hangon. - Azonnal el kell mennünk innen!

Johun némi erőfeszítés árán lerázta magáról a férfi kezét. A találkozásban volt valami nyomasztó és nyugtalanító. Az idegenek ruházata arról árulkodott, hogy mindketten tapasztalt zsoldosok. Johun gyanította, hogy szökevények állnak előtte, a Sith Hadsereg gyalogosai, akik az utolsó nagy ütközet alatt elmenekültek, amikor a világos oldal harcosai megtörték a soraikat - ám ezt inkább az életben maradásuk érdekében, semmint félelemből vagy gyávaságból tették. És mégis, ezek a harcedzett veteránok, akik rég hozzászoktak a halál közelségéhez és a vérontáshoz, úgy viselkedtek, mint a halálra rémült falusiak egy kalóztámadás után.

- Hiába vagy Jedi, te sem menthetsz meg minket - jelentette ki, a fejét csóválva. - Te sem védhetsz meg minket tőle...Kitől? - tudakolta Johun. - Kiről beszéltek? A férfi gyorsan körülnézett, mintha attól félt volna, hogy valaki hallgatózik a közelben.

- Egy Sötét Nagyúr - felelte aztán suttogva.

- A Testvériség tagja? - kérdezte Johun, és alig bírta magába zárni szempillantás alatt feltámadó izgatottságát. - Azt állítjátok, hogy egy Sith-mester túlélte a gondolatbombát?

- Igen - vágta rá szaporán bólogatva a férfi. - Megölte Lergant és Hansht. Villámokat lőtt rájuk és megsütötte őket!

„Tudtam! - gondolta diadalittasan Johun. - Annyira tudtam!"

- És fénykardja is van - közölte megrendülten a nő. - Széthasította vele Padét és Derrint.

Egy pillanatra elhallgatott, majd megborzongva hozzátette:

- Rellnek pedig egy csapással levágta a fejét.

Johun újabb kérdésekkel akart előhozakodni, hogy megismerje a részleteket, de ekkor egy közeledő hajó dübörgése ütötte meg a fülét. Felnézett az égre, és egy Bivouac osztályú csapatszállítót pillantott meg, amely egyenesen feléjük tartott. Néhány másodperccel később a gép földet ért a közelükben, és három köztársasági katona ugrott ki belőle, a fegyverüket máris lövésre készen tartva. Johun felismerte a parancsnokot. Az osztagot Orten Ledes őrnagy vezette, a Fény Hadserege Második Légiójának egyik legmagasabb rangú tisztje.

- Ezek a foglyok? - kérdezte mogorván az őrnagy, a sugárvetőjének csövével a zsoldosokra mutatva.

Johun bólintott. Ledes intett a baljával, mire az alárendeltjei előresiettek, hogy megbilincseljék a zsoldosokat, akik szerencsére meg sem próbáltak ellenállni. Miután a katonák ártalmatlanították a foglyokat, alaposan megmotozták és lefegyverezték őket. A műveletet azzal a hatékonysággal és hozzáértéssel hajtották végre, amely a Ledes őrnagy parancsnoksága alatt szolgálók egyik legfőbb ismertető jegyének számított.

- Vették Irtanna üzenetét? - érdeklődött Johun, mialatt a katonák elvezették a foglyokat.

- A környéken jártunk - felelte az őrnagy Farfalla küldött ide, hogy felszedjük magukat.

A hangja kissé furcsán csengett. Johunban feltámadt a gyanú, és az őrnagyra pillantva megkérdezte:

- Bajban vagyok?

- Azt nehéz megítélni - felelte Ledes, a vállát vonogatva. - Maguk, Jedik hajlamosak féken tartani és elrejteni az érzéseiket. Mindenesetre lefogadom, hogy a tábornok nem repesett az örömtől, amikor hírét vette, hogy ön megtagadta a parancsát, és leszökött ide.

- Ne aggódjon, őrnagy úr! - válaszolta magabiztosan Johun. - Farfalla mesternek azonnal megváltozik a hangulata, amint meghallgatja a foglyaink vallomását.

A Valcyn leszállóhelyéül szolgáló tisztás közelébe érve Bane visszavette a tolóerőt. Ezt a hajót eredetileg Qordis Nagyúr kapta ajándékba, és ő egész egyszerűen elvitte, amikor elhagyta a korribani Akadémiát, hogy az ősi Sith-ek hagyatéka után kutasson. Qordis sosem merészelte visszakérni tőle a gépet, és a gyávasága megerősítette Bane-t abban, hogy helyesen döntött, amikor félbeszakította a tanulmányait, és hátat fordított a Sötét Testvériségnek.

A hajótól húsz méterre megállította a robogót. Zannah elengedte a derekát, és leugrott a talajra, aztán a száját tátva bámulta az űrhajót.

Bane nem figyelt a kislányra, az elmúlt tíz percben alig tudott mással foglalkozni, mint az agyát hasogató fájdalommal. Korábban azt remélte, hogy ha bepillantást nyer a gondolatbomba mélységeibe, az valamilyen úton-módon enyhíti majd a fejgörcseit, de pontosan az ellenkezője történt: azóta még hevesebb rohamok gyötörték.

De legalább megbizonyosodott arról, hogy Kaan valóban meghalt. Ebben a tudatban kevésbé zavarta az a derengő alak, amely a megérkezésüket követő pillanatokban bukkant fel a tisztás átellenes szélén. A késő délutáni nap fényében halványan látszó jelenés minden kétséget kizáróan a Sötét Testvériség alapítójának képmása volt.

Bane tudta, hogy csupán képzelődik, ám a kísértet akkor is ellenállhatatlan erővel vonzotta a tekintetét, mialatt átszelte a tisztást, és a hajótól egy-két lépésnyire lecövekelt. A szellem aztán felé fordult, rászegezte kifejezéstelen szemét, és intett neki, hogy rajta, menjen közelebb.

- Ez gyönyörű... - suttogta meghatottan Zannah. Darth Bane meglepetten kapta oldalra a fejét, ám a tanítványa a Valcynt bámulta elragadtatottan. Mire visszanézett oda, ahol az imént Kaan álldogált, a szellem, ahogyan az előző alkalmakkor, nyomtalanul eltűnt.

- Sosem hittem volna, hogy egy ilyen hajóval fogom elhagyni a Ruusant - mondta halkan Zannah.

- Te nem ezzel utazol - felelte Bane, és leszállt a robogóról.

A lány a fejét elfordítva ránézett, és csodálkozva megkérdezte:

- Nem ezzel a hajóval megyünk?

- Én igen - válaszolta Bane -, de neked saját megoldást kell találnod arra, hogy elhagyd ezt a bolygót.

Eltartott néhány pillanatig, mire Zannah felfogta a szavak értelmét. Amikor ez megtörtént, végtelenül lesújtottnak tűnt, és megrendülten dadogta:

- Nem... nem mehetek... veled?

A mester lassan, méltóságteljesen megcsóválta a fejét. Amikor a lány a Sith-táborban felfedezte az ősrégi kéziratot, támadt egy ötlete. Ő maga a Dxun felé indul, az Onderon hatalmas holdjára, hogy felkutassa Freedon Nadd elveszett sírját, ám a tanítványának egészen mást tartogatott.

- De hát... de hát miért? - bökte ki Zannah szemlátomást a könnyeivel küszködve. - Miért hagysz el?

- Ez is része a felkészülésednek - magyarázta Bane. - Hogy megérthesd a sötét oldalt, megpróbáltatásokon kell átesned. Szenvedned kell és küzdened.

- Nem kell elhagynod azért, hogy szenvedjek - vetette ellen Zannah. - Vigyél magaddal!

- A sötét oldal ereje az egyén hatalmában rejlik - emlékeztette a tanítványát Bane. - Az Erő benned van. Meg kell tanulnod megidézni és használni. Én nem leszek mindig melletted, hogy tanítsalak!

- De azt mondtad, hogy a Sith-ek mostantól mindig ketten lesznek! - fakadt ki a lány. - Egy, aki megtestesíti a hatalmat, egy pedig, aki sóvárog a hatalom után.

Bane örömmel állapította meg, hogy Zannah gyorsan tanul, és máris jó néhány tanítást belevésett az emlékezetébe. Ám a szavak pontos felidézése mit sem ért, ha nem értette meg a mögöttük rejtőző igazságot.

- Miért követsz engem? - kérdezte váratlanul Bane, hogy rávezesse a fiatal teremtést a bölcsesség útjára.

Zanna rövid időre elgondolkodott, és alaposan megfontolt mindent, amit eddig elsajátított.

- Hogy a bennem lévő lehetőségek teljesen kibontakozhassanak - mondta aztán. - Hogy megismerjem a sötét oldal útjait.

Bane bólintott, és nyomban feltette a következő kérdést:

- És ha én már nem taníthatlak meg semmire? Akkor mi lesz?

Zannah a homlokát ráncolva töprengett, de ezúttal nem bukkant rá a válaszra, és végül bevallotta:

- Azt... azt nem tudom.

- Ha már nem taníthatlak semmire, az azt fogja jelenteni, hogy a felkészülésed véget ért - fejtegette Bane. - Egyszer eljön a nap, amikor megérted és elsajátítod valamennyi tanítást, amikor a sötét oldalra vonatkozó összes tudásom a tiéd lesz. Azon a napon párbajra hívsz majd engem. Megvívunk a mesteri címért, és az összecsapást csakis egyikünk fogja túlélni.

A lány előbb hatalmasra nyitotta, majd résnyire vonta a szemét, és éberen figyelte mesterének szavait.

- Megvan benned a lehetőség, hogy túlszárnyalj engem - folytatta Bane. - Ha a képességeid maradéktalanul kibontakoznak, ha eléred a lehetőségeid csúcsát, többé nem leszek hasznos a számodra. Más forrásokat kell keresned, hogy tovább fejlődhess. És tanítványt kell keresned magadnak, hogy egy napon, a távoli jövőben legyen kinek átadnod a Sith-rend titkait.

Rövid szünetet tartott, hogy a lány végiggondolhassa az elhangzottakat, majd tovább beszélt:

- Amikor a hatalmad felülmúlja az enyémet, én feláldozható leszek. Ez a Kettő Szabálya: egy mester és egy tanítvány. Amikor majd készen állsz arra, hogy levedd a vállamról, és magadra öltsd a Sötét Nagyúr köpenyét, csakis úgy teheted meg, ha végzel velem. Ez az összecsapás elkerülhetetlen. A Sith-ek csakis így maradhatnak fenn. Ez a sötét oldal útja.

Zannah nem szólt semmit, de az arckifejezése elárulta, hogy küszködve próbálja felfogni a tanítást. Nem értette, hogy a mestere miért tanítja őt, amikor tudván tudja, hogy valamikor a jövőben halálos párbajt vívnak majd egymással, és egyikük megöli a másikat. De nem is kellett megértenie. Most még nem. Bane-nek egyelőre elég volt annyi, hogy a tanítványa engedelmeskedjen neki.

- Juss el az Onderonra! Ott fogunk találkozni tíz standard nap múlva! - utasította a lányt, és magában hozzátette: „miután megtaláltam Nadd sírját a Dxunon".

- És mit gondolsz, hogyan fogok eljutni oda? - tiltakozott felindultan Zannah.

- Te vagy a kiválasztott - felelte ridegen Bane. - Te vagy a rendünk hagyatékának felkent örököse. Meg fogod találni a módját.

- És ha nem sikerül?

- Azzal bebizonyítod, hogy méltatlan vagy arra, hogy az utódom legyél - válaszolta Bane. - És másik tanítványt keresek.

Nem maradt más mondanivalója, így aztán sarkon fordult, és elindult a hajó felé. Zannah meredten figyelte, de nem szólt semmit. Bane menet közben érzékelte, hogy a tanítványában felébred a harag, ami valóságos gyűlöletorkánná erősödött, mire belépett a pilótafülkébe. Begyújtotta a hajtóműveket, és a lány dühének forrósága mosolyt csalt az arcára. A Valcyn a levegőbe emelkedett, hátrahagyva Zannaht - az apró alak a bolygó felszínén sokáig nézett a hajó után, és olyan mozdulatlanul állt, mintha hideg, kemény kőből faragták volna.

Hatodik fejezet

- Ez az egész nem más, mint félreértés - állította a rekeszben ácsorgó férfi.

- Szörnyű hibát követnek el - tette hozzá a mellette álló nő.

Johun vett egy mély lélegzetet, és hosszú, fáradt sóhajjal engedte ki a tüdejéből a levegőt. Több mint egy órája tért vissza a Kedvező Szélre a két fogollyal. Azonnali meghallgatást kért Farfallától, de azt a választ kapta, hogy a főparancsnoknak jelenleg a háború után kialakult helyzet rendezése követeli a figyelmét. Így aztán lehozta a foglyait ide, a vezérhajó legalsó fedélzetére, és berakta őket egy ráccsal zárható tárolórekeszbe, hogy ott várakozzanak. Ezt követően, miután jobb dolga nem akadt, úgy határozott, hogy letelepszik egy közeli székre, és velük együtt vár.

Nem kellett hozzá sok idő, és keservesen megbánta a döntését.

- Mi sosem voltunk a Sith Hadsereg tagjai! - kiáltott át a rekesz rácsán a nő. - Egyszerű gazdálkodók vagyunk!

- Az egyszerű gazdálkodók nem viselnek harci páncélzatot és nem hordoznak fegyvereket - jelentette ki rosszkedvűen Johun, és a sarokba mutatott, ahol a zsoldosoktól lefoglalt sugárvetők és felszerelések hevertek egy kisebb asztalon.

- Az ott nem a miénk! - tiltakozott a férfi. - Mi... mi csak találtuk. Reggel elindultunk sétálni, és... és véletlenül megtaláltuk azt az elhagyatott tábort. Megláttuk a szerteszét heverő holmikat, és úgy gondoltuk, vicces lesz, ha beöltözünk katonának.

A raktárfülke ajtajánál álló, a foglyok őrzésére rendelt köztársasági katona felnevetett a szánalmas hazugság hallatán. Johun csak lehunyta a szemét, és a jobbját a fejéhez emelve megnyomkodta a halántékát. Odalent, a Ruusanon a foglyok alig várták, hogy bevallhassák bűneiket. Annyira rettegtek az ismeretlen Sith Nagyúrtól, hogy jószerével nem is gondolkodtak. De idefent, a felszíntől biztonságos távolságban, a Köztársaság egyik börtönbolygóján letöltendő, öttől tíz évig terjedő szabadságvesztés rémével szembekerülve, hamar visszavonták az eredeti vallomásukat.

- És mi a helyzet a többiekkel? - kérdezte Johun, abban a reményben, hogy hazugságon kapja őket. - A barátaitokkal, akik meghaltak a támadás alatt. Ők is gazdálkodók voltak?

- Igen! - vágta rá a férfi.

- Igazából nem ismertük őket - jelentette ki ezzel egy időben a nő.

- Na, akkor most melyik? - kérdezte hűvösen az ifjú padavan.

A két zsoldos hosszú, fanyar pillantást váltott egymással, majd ismét a nő szólalt meg:

- Csak ma reggel találkoztunk velük. Ott, a Sith-ek táboránál. Azt mondták, ők is gazdálkodók, akárcsak mi. Persze lehet, hogy hazudtak.

- Hazudtak? Tényleg? - dörmögte gúnyos hanghordozással Johun. - Nehéz elképzelni, hogy miért vetemedne ilyesmire valaki!

Az őr ismét felkacagott, és szélesen vigyorogva kijelentette:

- Nektek, kettőtöknek össze kéne állnotok! Felléphetnétek ezzel a számmal. Persze csak akkor, ha túlélitek a börtönt.

A rekeszbe zárt férfi az arckifejezéséből ítélve szintén csípős visszavágásra készült, de befogta a száját, mert a társnője a könyökével oldalba vágta. Ebben a pillanatban Farfalla küldönce, egy fiatal nő bedugta a fejét az ajtón, és odaszólt a padavannak:

- A tábornok úr fogadja önt, uram!

Johun talpra ugrott, és a kijárat felé lódult.

- Hé, szóljon neki, hogy engedjenek ki minket innen! - kiáltott utána a zsoldos. - Nehogy megfeledkezzen rólunk! Hallja?

„Arra csekély az esély" - gondolta Johun, és odaszólt az őrnek:

- Tartsa rajtuk a szemét! És akármit mondanak, ne higgyen nekik!

A küldönc hosszú, kanyargós útvonalon vezette felfelé a Kedvező Szél fedélzetein. A rakterek a hatalmas hajó legalsó szintjén kaptak helyet, míg Farfalla a legfelső, parancsnoki fedélzeten tartózkodott. Johun menet közben ismerősök tucatjai mellett haladt el, akik odabiccentettek vagy intettek neki, de a feladataik túlságosan lefoglalták őket ahhoz, hogy váltsanak vele néhány szót.

És olyanok is akadtak szép számmal, akiket Johun nem ismert. Az evakuáltak közül sokakat hoztak ide a kiürítés őrült hajszájában, és ezek egy része javában készülődött, hogy visszatérjen a felszínre, és folytassa a régi életét. De rengetegen voltak olyanok, akiknek az otthona vagy a családja teljesen megsemmisült a háborúban, és nem várta őket odalent semmi, csak a fájó emlékek. Farfalla úgy rendelkezett, hogy azokat, akik nem kívánnak visszatérni a Ruusanra, elszállítják a Köztársaság belső világaira, hogy aztán az átélt borzalmak színhelyétől távol újrakezdhessék az életüket.

„Mennyien vannak! - kesergett magában Johun, mialatt komor szótlanságba burkolózva követte a küldöncöt. - Mennyi szenvedés... És még többen fognak szenvedni, ha akárcsak egyetlen Sith-nek sikerült megszöknie." Röviddel ezután elérték a parancsnoki fedélzetet, ahol a küldönc Farfalla magánkabinjához vezette őt. A nő finoman megkopogtatta az ajtót, mire ismerős hang hallatszott a bejárat mellé szerelt konzolból:

- Tessék!

A küldönc a panelre tapasztotta a tenyerét, és amikor az ajtó félresiklott előtte, intett a padavannak. Johun köszönetképpen biccentett egyet, majd belépett a kabinba, és az ajtó nyomban bezárult mögötte.

A kabin nagyobb volt annál, mint amire számított, és abban a hivalkodó stílusban rendezték be, amiről Valenthyne Farfalla elhíresült. A padlón vörös és arany színekben pompázó szőnyeg terült el, míg a falakon festmények lógtak, amelyek még az Alderaan legjobb művészeti galériáiban is megállták volna a helyüket. A bejárattal szembeni falnál hatalmas ágy állt, amelynek keretét egy wroshyrfa törzséből faragták ki - ezt a bútort a Kashyyyk egyik vuki törzsfőnöke ajándékozta valaha a nagymesternek. A takarókat és a párnákat sárga és vörös, fényes selyemhuzat borította, míg az ágy vaskos oszlopait kisebbfajta festmények díszítették, amelyek Farfalla életének legjelentősebb pillanatait ábrázolták: a megszületését, felvételét a Jedi-rendbe, mesterré való előléptetését, illetve a Sith-seregek fölött a Kashyyykon aratott híres győzelmét.

A tábornok terjedelmes íróasztala mögött ült a bejárattól balra eső sarokban, és az asztal lapjába épített képernyőre meredt.

- Csalódást okoztál nekem, ifjú padavan - jelentette ki, mialatt kikapcsolta a monitort, és a székével szembefordult Johunnal.

- Bocsánatodat kérem, amiért megtagadtam a parancsodat, Farfalla mester - válaszolta Johun. - Sajnálom.

Farfalla felállt, és átszelte a kabint, a fényűző, vastag szőnyeg elfojtotta lassú lépteinek neszét.

- Pillanatnyilag ez a legkisebb gondom - mondta, és a fiatal férfi vállára tette a kezét. A szeme alatt karikák sötétlettek, és általában derűs arcán most kimerültségről, valamint aggodalmakról árulkodó kifejezés honolt.

- Irtanna... - motyogta Johun, és lehajtotta fejét, mert mélységesen szégyellte magát, amiért az Erőt felhasználva vette rá a pilótát, hogy magával vigye őt.

- Mi, Jedik sosem használjuk arra a hatalmunkat, hogy manipuláljuk barátainkat és szövetségeseinket - mondta halkan a nagymester. - Még ha nemes szándékok vezérelnek is minket, ez nem más, mint a helyzetünkkel és tudásunkkal való visszaélés, és elárulása annak a bizalomnak, amit mások vetnek belénk.

- Tudom, hogy helytelenül cselekedtem - ismerte el Johun -, és kész vagyok elfogadni minden büntetést, amit méltányosnak tartasz annak érdekében, hogy meglakoljak a vétkemért. De előbb feltétlenül el kell mondanom valamit.

Farfalla mélyen belenézett a fiú szemébe, majd levette a kezét a válláról, és egy pillanatra mintha csalódott kifejezés jelent volna meg az arcán.

- Igen, persze... - hümmögte bólogatva Farfalla, majd sarkon fordult, és visszament az íróasztalához, ahol lenyúlt, és bekapcsolta a monitort. - Az általad letartóztatott foglyok vallomásai...

- Hát olvastad őket? - kérdezte meglepetten Johun.

- Minden beérkező jelentést elolvasok - válaszolta Farfalla. - A főparancsnoknak kötelessége tudni, hogy a katonái mit művelnek. Ennél is fontosabb, hogy meg kell állítania őket, ha elhamarkodott vagy téves döntéseket hoznak.

- Ezek szerint nem hiszel abban, hogy néhány Sith esetleg túlélte a gondolatbomba robbanását? - tudakolta Johun.

- A forrásaid szavahihetőségében nem hiszek - felelte a fejét ingatva Farfalla. - Ők zsoldosok, vagyis mondjuk ki nyíltan, a Galaxis söpredéke. Honnan tudod, hogy nem azt mondják neked, amit hallani szeretnél tőlük?

- Miért tennék ezt? - kérdezte értetlenül pislogva Johun.

- Talán azt képzelik, hogy te majd kiállsz értük - válaszolta a vállát vonogatva a nagymester. - Hogy majd elintézed, hogy jobb bánásmódban legyen részük a börtönben. Vagy kijárod, hogy enyhébb büntetést kapjanak. Ne feledd, ezek romlott, megalkuvó alakok. Habozás nélkül kihasználnak minden előnyt. A hazugság a mindennapi életük része.

- Nem hiszem, hogy hazudnak, mester - vitatkozott Johun. - Ha láttad volna őket odalent, a felszínen... majd belepusztultak a rettegésbe! Valami szörnyűség történt velük.

- Ilyen a háború - jegyezte meg Farfalla. - Háborúban gyakran történnek szörnyűségek.

- És mit szólsz a vallomásuk részleteihez? - erősködött Johun.

- A vörös pengéjű fénykardhoz? A Sith-villámhoz? Ezek a sötét oldal fegyverei! - Amennyiben Kaan seregében szolgáltak - felelte higgadtan a nagymester pontosan tudták, hogy a Sith-ek miféle eszközöket használnak az ellenségeik elpusztítására. Ezeket az elemeket igazán nem nehéz beleszőni a mesébe.

Johun csalódottságában keményen összepréselte a két fogsorát, majd vádló hangon kifakadt:

- Te hinni akarod, hogy a Sith-ek mindörökre eltűntek! Ezért nem vagy hajlandó meglátni azt, amit itt van, közvetlenül az orrunk előtt!

- Te pedig azt akarod hinni, hogy a Sith-ek továbbra is léteznek - vágott vissza Farfalla, noha az ő hangjából teljességgel hiányzott a padavan szavaiból érezhető indulat. - Szeretnél lesújtani azokra, akik megölték a mesteredet. A bosszúvágyad elvakít, nem látod meg a nyilvánvaló tényeket. Ha képes lennél tisztán gondolkodni, rájönnél, hogy a történetnek van egy részlete, ami megkérdőjelezi a vallomások hitelességét.

Johun meglepetten pislogott, és jóval halkabban megkérdezte:

- Bizonyítékod van arra, hogy hazudnak?

- Benne van az általad leadott jelentésben - közölte méltóságteljesen bólogatva Farfalla. - Azt állítják, hogy egy Sötét Nagyúr lemészárolta a barátaikat. De ők valahogyan túlélték az összecsapást. Ez vajon hogyan lehetséges?

- Úgy... úgy, hogy be... bemenekültek az erdőbe - hebegte Johun, noha maga is érezte, hogy ez a magyarázat erősen sántít.

- Te Jedi vagy - válaszolta a mester - ismered az Erő hatalmát. Valóban elhiszed, hogy megszökhettek egy Sith Nagyúr haragja elől azzal, hogy egyszerűen berohantak az erdőbe?

„Könnyűszerrel elkapta volna őket. Annyi esélyük sem lett volna, mint a zuccadisznóknak a hajtóvadászaton" - ismerte be magának Johun, de mert még ekkor sem akarta feladni az álláspontját, a parancsnok szemébe nézve felvetette:

- Talán szándékosan, egy általunk ismeretlen célból hagyta futni őket.

- Miért? - kérdezte nyomban Farfalla. - Ha egy Sith Nagyúr túlélte a gondolatbombát, miért hagyna hátra szemtanúkat, akik leleplezhetik őt az ellenségei előtt?

Johun erre nem tudott mit felelni. Kifogyott az érvekből, és különben is, teljesen értelmetlennek látta az egészet. Csakhogy tudta - biztosan tudta hogy a zsoldosok igazat mondanak.

- Figyelj rám, Johun - kérte Farfalla, érzékelve a padavan vívódását teljesen őszintének kell lenned önmagadhoz! Valóban azt hiszed, hogy megbízhatunk abban a két zsoldosban?

Johun visszagondolt a rekeszben raboskodó alakokra, és a szájukból özönlő hazugságáradatra. Aztán arra gondolt, hogy ő maga mire figyelmeztette az őrt: „akármit mondanak, ne higgyen nekik". És ekkor végre belátta, hogy tévúton jár.

- Nem, Farfalla mester - mondta halkan. - Igazad van. Nem bízhatunk bennük. - Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzátette:

- Miután Irtanna és Bordon visszatér, beszélek velük. Bocsánatot kérek tőlük azért, amit elkövettem ellenük.

- Ezt örömmel hallom, Johun - jelentette ki mosolyogva Farfalla. - Mi, Jedik, nem vagyunk tévedhetetlenek. Rendkívül fontos, hogy elég alázatosak legyünk ahhoz, hogy beismerjük, ha hibát követünk el.

Rövid időre elhallgatott, majd ismét megszólalt:

- Ám sajnálatos módon nem lesz lehetőséged arra, hogy személyesen kérjél tőlük bocsánatot. Kaptam egy üzenetet, amelyben a Coruscantra hívnak, ahol is Valorum kancellárral fogok találkozni. És mert úgy érzem, nem bízhatok meg abban, hogy a távollétemben betartod az utasításaimat, te is elkísérsz, mint szárnysegédem.

Noha első hallásra úgy tűnhetett, a nagymester azért akarja magával vinni, hogy önfegyelemre szoktassa, Johun szíve hatalmasat dobbant. Farfalla valójában felajánlotta neki, hogy a jövőben a mentora lesz, vállalja a további felkészítését.

- Kö... köszönöm, mester! - hebegte felindultan, és mert nem igazán tudta, mit kellene még tennie, esetlenül meghajolt.

- Biztosra veszem, hogy Hoth mester is ezt szeretné - válaszolta halkan Farfalla, és emelt hangon folytatta:

- Azonnal indulunk, mihelyt tájékoztatom és eligazítom azokat a tiszteket, akik a távollétemben átveszik a flotta irányítását.

- Miért akar a kancellár ilyen sürgősen találkozni veled? - kíváncsiskodott Johun.

- Most, hogy a Sötét Testvériség vereséget szenvedett, a Galaktikus Szenátus tagjai szeretnék hivatalosan is lezárni a háborút - magyarázta Farfalla. - Fontos törvénycsomag fekszik előttük, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatja a Köztársaság arculatát. Valorum szeretné megvitatni velem, mielőtt szavazásra bocsátják.

- És ezek a törvények a Jediket is érintik? - érdeklődött Johun.

- Igen, érintik - felelte elkomorodva Farfalla.

- Méghozzá oly módon, amit még elképzelni sem tudsz.

Zannah talpa kegyetlenül szúrt. A lábikrája sajgott. A combizmai úgy égtek, mintha eleven tűz lobogott volna bennük. Mégis sikerült valahogy kizárnia a tudatából a fájdalmakat, és tovább hajszolta magát.

Egyfolytában gyalogolt, mióta Darth Bane hajója eltűnt a felhők között, és ő ismét magára maradt. A feladata egyértelmű volt: el kellett jutnia az Onderonra. Ennek érdekében keresnie kellett egy űrhajót, amely elviszi őt a Ruusanról. Ehhez viszont az kellett, hogy más embereket találjon. Csakhogy fogalma sem volt arról, hol találhat rá más emberekre, így aztán találomra kiválasztott egy irányt, és útnak indult.

Túl kicsi volt ahhoz, hogy elkormányozza a robogót, de ez nem számított neki, legalábbis kezdetben. Az újonnan felfedezett képességeit használva, az Erő segítségével hajtotta magát előre, és olyan gyorsan haladt, hogy elmosódottnak látta maga körül a világot. Csakhogy az Erőben hiába rejlettek kimeríthetetlen tartalékok, az ő képességeinek megvoltak a korlátai. Mert nem rendelkezett kellő tapasztalatokkal, a fáradtság hamar éreztetni kezdte a hatását. Érzékelte, hogy egyre lassul, azzal párhuzamosan, hogy az ereje folyton apadt, és bár megpróbálta feléleszteni magában a sötét oldal tüzét azzal, hogy megcsapolta a lelke mélyén őrzött haragot és gyűlöletet, fáradt akarata csupán halvány szikrákat tudott gerjeszteni.

Hamarosan hétköznapi, kimerült kislányként baktatott a háború dúlta vidéken. Mégsem adta át magát a csüggedésnek, minden megmaradt energiájával arra összpontosított, hogy egyik lábát a másik elé rakja. Nem tudta megállapítani, hogy meddig haladt ezzel a módszerrel - hogy hány órán át gyalogolt, vagy hogy hány kilométert tett meg -, de végül, afféle jutalom gyanánt, rátalált arra, amit keresett: egy kompot pillantott meg a távolban.

A remény új erővel töltötte fel fáradt tagjait, és ha imbolyogva és bicegve is, de futva tartott a jármű felé. A gép körül emberek jöttek- mentek: egy fiatal nő, egy középkorú férfi, és két tizenéves fiú. Amikor Zannah a közelükbe ért, a nő odakiáltott a társának:

- Hé, Bordon! Szólj a fiúknak, hogy találtunk valakit, akinek segítségre van szüksége.

Percekkel később Zannah a hajó rakterében találta magát. Egy jókora ládán ülve egyik táprudat a másik után falta fel, és a falatokat kellemesen forró teával öblítette le. Az egyik fiú meleg takarót terített a vállára, és mind a négyen ott őgyelegtek körülötte, mintha csak a kívánságait lesték volna.

- Még sosem láttam olyan kislányt, aki ennyit tudott enni! - jegyezte meg kacagva a nő.

A húszas éveinek közepén járó nő nem úgy festett, mint aki a Ruusanról származik. A bőre és rövidre nyírt haja sötét volt, a pilótadzsekije alatt tucatnyi zsebbel ellátott, vastag mellényt viselt.

Ezenfelül sugárvetőt hordott a derekára szíjazva, ami arról tanúskodott, hogy egy hadsereg katonája.

- Mire számítottál, Irtanna? - kérdezte mosolyogva a férfi, akiről viszont lerítt, hogy a Ruusan gyermeke. A kabátja szinte lerepedt széles, izmos válláról, a bőre napbarnított és cserzett volt, míg az állát rövid szakáll borította. Mind a megjelenésével, mind higgadt, derűs viselkedésével Rootra emlékeztette Zannaht, arra az unokabátyjára, aki felnevelte őt a Somov Riten. A férfi megcsóválta a fejét, szánakozva felsóhajtott, és hozzátette:

- Szegényke, csupa csont és bőr! Mondd csak, kicsim, mikor ettél utoljára rendes ételt?

- Nem tudom - felelte Zannah tele szájjal.

Csakis udvariasságból fogadta el az ennivalót. Mióta megérkezett a Ruusanra, gyökereken és bogyókon élt, állandóan egyetlen lépés választotta el az éhezéstől. Már annyira hozzászokott gyomra folyamatos mardosásához, hogy alig érzett éhséget. Ám abban a pillanatban, hogy igazi ételbe mélyesztette a fogát, megjött az étvágya, és a teste arra sürgette, hogy pótolja be a többhetes tápanyaghiányt.

- Hol vannak a szüleid? - kérdezte az Irtanna nevezetű nő.

- Meghaltak - felelte rövid habozás után Zannah, és nekilátott annak, ami az egységcsomagból megmaradt. Az étel fenségesnek bizonyult, az evés puszta testi öröme csodás érzéseket váltott ki belőle. Viszont nem engedhette meg magának, hogy bármi elterelje a figyelmét. Nagyon meg kellett fontolnia, hogy mit mond az idegeneknek.

A férfi leguggolt mellé, hogy az arca egy magasságba kerüljön az övével, és együttérző hangon megkérdezte:

- És vannak más rokonaid? Fivéreid vagy nővéreid? Valaki más?

Zannah csupán a fejét rázta.

- Hadiárva - suttogta szomorúan Irtanna.

- Az én nevem Bordon - mondta ekkor a szakállas férfi. - A hölgy Irtanna, ők pedig a fiaim, Tallo és Wend. Téged hogy hívnak?

Zannah nem akarta elárulni a valódi nevét. Egy-két másodpercig habozott, majd úgy döntött, hogy a gyermekkori becenevén mutatkozik be, és kibökte:

- A nevem... a nevem Eső.

- Eső? Milyen vicces név! Még sosem hallottam ehhez foghatót! - kurjantotta vigyorogva Tallo, aki tizenöt-tizenhat évesnek tűnt.

- Rengeteg név van, amit még nem hallottál! - szólt rá a fiára éles hangon Bordon, majd barátságos modorra váltva megkérdezte a lánytól:

- Megsérültél, Eső? Fáj valamid? Bőven van gyógyszerünk!

- Jól vagyok - felelte Zannah csak éhes voltam, ennyi az egész.

- Magunkkal vigyük? - kérdezte Irtanna a férfira pillantva.

Bordon a szemét a lányon tartva válaszolt:

- Mi lenne, ha ezt tőle kérdeznénk meg? Szóval, Eső, szeretnél velünk jönni?

- El kell jutnom az Onderonra - válaszolta Zannah gondolkodás nélkül, és amint kiejtette a száján a szavakat, nyomban megbánta.

- Az Onderonra? - kiáltotta meglepetten Tallo. - De hát azon a sziklán csak szörnyek és szörnylovasok élnek! Ha tényleg oda akarsz menni, nagyon buta vagy!

- Hallgass, fiam! - csattant fel Bordon. - Még sosem tetted ki a lábad a Ruusanról, akkor meg honnan tudhatnád?

- Másoktól hallottam róla - felelte Tallo. - A táborokban meg ilyen helyeken.

- Nem kéne elhinned minden mesét, amit a tábortüzeknél hallasz - figyelmeztette a fiát Bordon. - Most pedig fogd az öcsédet, és menjetek a pilótafülkébe. Ott várjatok ránk!

- Gyere! - morogta Tallo, és karon ragadta a testvérét.

- De miért? - tiltakozott felháborodottan Wend, mialatt a fivére elvezette. - Én nem csináltam semmit!

- Szóval, miért szeretnél az Onderonra menni? - érdeklődött Irtanna, miután a fiúk eltűntek a raktérből. - Az nagyon veszélyes világ. Nem egy magányos kislánynak való.

- Nem leszek egyedül... rokonaim élnek ott - hazudta Zannah.

- Csak meg kell keresnem őket.

Bordon a kézfejével megdörzsölgette az állát, meghúzkodta a szakállát, és elgondolkodva megjegyezte:

- Az Onderonon nem lesz könnyű megtalálni őket. Nincs valaki, akivel felvehetnénk a kapcsolatot? Mondjuk, egy távoli rokon, vagy egy jó barát itt, a Ruusanon?

- El kell jutnom az Onderonra - felelte az állát leszegve Zannah.

- Értem - dörmögte a férfi, azzal felállt, és Irtanna felé fordulva kijelentette:

- Úgy tűnik, a mi ifjú vendégünk keményen megfogadta, hogy eltűnik erről a bolygóról.

- Figyelj rám, Eső - kérte ekkor Irtanna -, szeretnénk segíteni neked, de az Onderonra nem tudunk elvinni. Azt viszont megtehetjük, hogy magunkkal viszünk, amikor elhagyjuk a Ruusant.

- Hová? - kérdezte Zannah, és gyanakodva sandított a nőre.

- Hatalmas flottánk kering a bolygó körül - magyarázta Irtanna. - Odafent biztonságban leszel. Keresünk valakit, aki ad neked tiszta ruhát, aztán gondoskodik rólad.

- Tudok gondoskodni magamról - válaszolta kihívó hanghordozással Zannah.

- Igen, azt magunk is látjuk - avatkozott közbe Bordon, nehogy elmérgesedjen a vita -, de fogadni mernék, hogy nagyon magányosnak érezted magad, amíg egyedül voltál. - Elhallgatott néhány másodpercre, és miután Zannah nem felelt, tovább beszélt:

- Elmondom neked, hogy szerintem mit kéne csinálni. Odakint hamarosan besötétedik. Mi lenne, ha most szépen feljönnél velünk a flottához? Aztán holnap majd kitaláljuk, hogy mi legyen a folytatás. Ha még akkor is az Onderonra szeretnél menni, utánanézünk, hogy tudunk-e segíteni. De ha netán meggondolnád magad, egy időre itt maradhatsz a Ruusanon velem és a fiaimmal. Legalábbis addig, amíg megtaláljuk a rokonaidat.

Zannah az ajánlat hallatán úgy meglepődött, hogy még a lélegzete is elakadt. Bordon finoman megveregette a vállát, és ismét megszólalt:

- Minden rendben, Eső... Nem kell azonnal választ adnod. Csak gondolkodj rajta egy kicsit.

Zannahnak nagy nehezen sikerült biccentenie egyet, és ismét nekilátott az evésnek, közben a gondolatai vadul kavarogtak.

- Megyek, előkészülök a felszálláshoz - jelentette be Irtanna, azzal megfordult, és elindult az orr felé.

- Rendben - dünnyögte Bordon, és ismét Zannahra nézve közölte:

- Előre kell mennem, hogy segítsek Irtannának. Te maradj itt nyugodtan, és egyél, amennyi beléd fér, rendben?

Zannah ismét bólintott. Hihetetlenül megnyugtatónak találta Bordon viselkedését, de még a puszta közelséget is. Biztonságban érezte magát a férfi mellett. Elgondolkodva nézett utána egészen addig, amíg Bordon belépett a rakteret és a pilótafülkét összekötő, rövid átjáróba, ahonnan visszaszólt neki:

- Ha szükséged van valamire, csak kiálts!

Alig egy perccel később felbömböltek a hajtóművek, és a komp a levegőbe emelkedett. Zannah azonban jószerével észre sem vette, hogy mi történik körülötte, mert a gondolatait a saját ellentmondásos érzései kötötték le. Egyfelől úgy érezte, hogy képtelen tétlenül üldögélni, hogy cselekednie kell, méghozzá azonnal. Nem hagyhatta, hogy elvigyék a flottához. Túl sokan voltak ott. Túl sok Jedi. Attól félt - vagy inkább rettegett -, hogy valaki felfigyel különleges képességeire, és elkezd faggatózni. És ha netán kiszednek belőle valamit Darth Bane-ről, akkor mindent elveszít, amit a mester ígért neki - a sötét oldal titkait és hatalmát.

Másfelől viszont nem bánta volna, ha elrepül a flottához. Bane figyelmeztette, hogy tanítványként hosszú és kemény küzdelem vár rá. És ő már szörnyen belefáradt a folytonos küzdelmekbe. Ráadásul Bane magára hagyta. Ezzel szemben Bordon felajánlotta neki, hogy magához veszi, hogy befogadja a családjába. Miféle baj származna abból, ha elfogadná ezt az ajánlatot? Bane azt mondta, hogy ő az ősi Sith-ek hagyatékának felkent örököse, de valóban erre vágyott?

Mielőtt rátalált volna a válaszra, zajt hallott, és amikor felkapta a fejét, azt látta, hogy Wend átjön hozzá a pilótafülkéből, nyilván azért, hogy beszélgessen vele.

- Apám azt mondja, hogy neked nincs családod - mondta üdvözlés helyett a fiú, aki legfeljebb a tizenharmadik életévében járhatott.

Zannah nem tudta, mit feleljen, így aztán csak bólintott.

- A háborúban haltak meg? - kíváncsiskodott Wend. - A Sith-ek ölték meg őket?

Zannah csupán a vállát vonogatta, mert nem akart belemenni a részletekbe, nehogy eláruljon valamit, amivel leleplezi magát.

- Az anyám katona volt - közölte Wend. - Nagyon bátor volt. Amikor a Sith-ek először lerohanták a bolygót, elment, hogy harcoljon ellenük.

- És mi történt vele? - kérdezte Zannah csak azért, mert tudta, hogy a fiú várja ezt a kérdést. Különösnek tűnt volna, ha nem teszi fel, és nem akarta a kelleténél jobban felhívni magára a figyelmet.

- Meghalt a Ruusan negyedik csatájában - magyarázta Wend. - A Sith-ek ölték meg. Apa azt mondta...

- Wend! - kiáltotta ebben a pillanatban Bordon a pilótafülkéből. - Gyere vissza ide! Hagyd Esőt, hadd pihenjen! Rég nem volt része békességben és nyugalomban!

A fiú szégyenlős mosolyt villantott a lányra, és kisietett a raktérből. A szavai viszont hozzásegítették Zannaht a döntéshez. Bordon felajánlotta neki, hogy befogadja a családjába. Egyszerű, de boldog élet ígéretével csábította őt - csakhogy egy üres ígérettel... A lelki béke hazugság...

„Mi a jó a családban vagy a barátokban, ha nem tudjuk megvédeni a szeretteinket? - tette fel magának a kérdést Zannah. - Bordon elvesztette a feleségét, Tallo és Wend elvesztették az anyjukat. Amikor a Sith-ek eljöttek a világukra, nem bírtak annyi erővel és hatalommal, hogy megvédjék azt, akit a legjobban szerettek..." Zannah tudta, milyen érzés gyengének lenni. Tudta, milyen érzés, amikor elragadják tőle azt, ami minden másnál többet számít neki. És megesküdött magának, nem fogja hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen vele.

Bordon és a fiai áldozatok voltak - rabszolgák, akiket a saját gyengeségük vert láncokba. Zannah szilárdan megfogadta, hogy ő maga soha többé nem lesz áldozat. Bane megígérte, hogy beavatja a sötét oldal titkaiba. Hogy megmutatja neki, hogyan idézheti meg az Erőt, hogyan tehet szert hatalomra, és hogyan rázhatja le magáról a világ bilincseit.

„A hatalom révén győzelmet aratok. A győzelem révén a láncaim lehullnak!" A gondolat nyomán végre felismerte, hogy milyen az ő valódi énje, és beletörődött a sorsába - ami nyomban cselekvésre ösztönözte. Megpróbált meríteni az Erőből, hogy a sötét oldal energiáival feltöltse fáradt tagjait, ám még ekkor is túlontúl kimerült volt ahhoz, hogy használja a képességeit. Nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a csüggedés, inkább kutakodni kezdett a raktérben felhalmozott ládákban, hogy keressen valamit, amivel megakadályozhatja, hogy Bordonék elvigyék őt a Jedik flottájához.

Éppen rátalált arra, amit keresett, amikor Tallo belépett a raktérbe, és rajtakapta őt a bűnjellel a kezében.

- Apa megkért, hogy nézzelek meg... - hadarta a fiú, de hirtelen felcsattant:

- Hé! Te meg mit művelsz?

Zannah éppen megfogta a sugárvető markolatát, amikor Tallo nekirontott, és a padlóra taszította.

- Te mocskos kis tolvaj! - átkozódott a fiú, mialatt a sima fémlemezekre szorította a lányt, és megpróbálta kitépni a kezéből a fegyvert. Legalább harminc kilóval többet nyomott nála, de Zannah vad elszántsággal küzdött, és mialatt ide-oda gurultak, Tallo nem tudta szilárdan megmarkolni a sugárvetőt.

A küzdelem zaja a raktérbe csalta Bordont, aki berontott a helyiségbe, és felkiáltott:

- Ti meg mit csináltok? Mi a hétlángú szupernóva ütött belétek?

Ebben a pillanatban a sugárvető elsült. Nem lehetett megállapítani, hogy kinek az ujja feszült az elsütőbillentyűre; Tallo és Zannah mindkét kezükkel markolták a fegyvert, hogy kicsavarják a másik markából. Ám a balszerencsének vagy a sötét végzetnek köszönhetően a döntő másodpercben a cső egyenesen Tallóra irányult. A töltet tátongó lyukat ütött mellkasának közepébe, és azonnal megölte.

A fiatal fiú mindkét keze elernyedt, és lecsúszott a sugárvetőről. Egy ütemmel később a teste előrebukott, és maga alá temette Zannah lábát. A raktér másik végében álló Bordon lélegzet után kapott, és kínjában üvöltve előrelódult, hogy segítsen a fiának.

A felé rohanó, megtermett férfi láttán Zannah ösztönösen cselekedett: megint elsütötte a fegyvert. A sugárnyaláb közvetlenül a derékszíja felett találta el Bordont, mire ő nyomban elhallgatott, és térdre roskadt. Fájdalmas nyögést hallatva markolászta a hasán keletkezett, füstölgő lyukat, majd előrenyújtotta véres kezét. Zannah félelmében és undorában felsikított, ismét lőtt, és ezzel véget vetett Bordon életének.

- Bordon! - zendült ekkor Irtanna kiáltása a fedélzeti hangszórókban. - Lövéseket hallottam! Mi folyik ott?

Zannah gyorsan kimászott Tallo teteme alól, talpra ugrott, és átrohant a pilótafülkébe. Mire megérkezett, Wend még az ülésébe szíjazva próbált hátrafordulni ültében, hogy megnézze, mi történik mögötte. Irtanna éppen ekkor állt fel, hogy Bordon segítségére siessen. Csakhogy, mielőtt elhagyta a helyét, aktiválnia kellett a robotpilótát, és ezzel a késlekedéssel megadta Zannahnak azt a másodpercet, ami ahhoz kellett neki, hogy uralhassa a helyzetet.

- Ülj vissza, és ne mozdulj! - kiabálta Zannah, és a nőre szegezte a sugárvetőt. A hangja elvékonyodva és remegve tört elő a torkából - egy rémült kislány visítása töltötte be a fülkét.

Irtanna tétovázott néhány pillanatig, majd engedelmeskedett, és higgadtan megkérdezte:

- Mi történt hátul? Megsebesült valaki?

- Táplálj be új úticélt! Az Onderonra megyünk! - parancsolta Zannah, a kérdést megkerülve. Őrülten kalapáló szívének dübörgésétől alig hallotta a saját szavait.

- Rendben - válaszolta megfontoltan Irtanna, azzal kinyújtotta a kezét, és beütötte a koordinátákat a hajó navigációs konzoljába. - Megteszem, amit kérsz. Csak ne csinálj semmi ostobaságot!

A fedélzeti számítógép kellemes csilingeléssel jelezte, hogy vette az új úticélt, mire Irtanna megfordult ültében, belenézett az őt túszul ejtő kislány szemébe, és halkan megszólalt:

- Eső, tedd le azt a fegyvert...

A hanghordozásából higgadt önbizalom érződött, az arcán komor és elszánt kifejezés honolt.

- Nem vagyok Eső - vágott vissza dacosan Zannah -, a nevem Zannah!

- Akárhogyan hívnak is - felelte Irtanna, és lassan felállt -, most szépen ideadod nekem azt a sugárvetőt...

- Ne mozdulj, vagy lövök! - csattant fel riadtan Zannah. „Ez a nő hogyan tud ennyire higgadt maradni?" - kérdezte magától, mialatt azért küzdött, hogy lelassítsa szapora, ziháló légzését. Hiába volt nála a fegyver, úgy érezte, hogy az irányítás kicsúszik a kezéből.

- Nem - mondta nyugodtan a nő, és lépett egyet előre -, nem fogsz lelőni. Te nem vagy gyilkos.

Zannah elméjén átsuhant a Jedik képe, akiket az erdő mélyén ölt meg, aztán Bordonra, valamint Tallóra gondolt, akik immáron élettelenül feküdtek a raktérben.

- De igen, az vagyok - suttogta, és meghúzta az elsütőbillentyűt.

Irtanna meglepett hördülést préselt ki magából, és a padlóra roskadt - a halála gyors volt és tiszta. Zannah kivárt egy-két másodpercig, és miután meggyőződött arról, hogy Irtanna valóban meghalt, Wendre szegezte a sugárvetőt. A fiú bénultan nézte végig a jelenetet, még arra sem futotta az erejéből, hogy kicsatolja a védőhámját.

- Ne ölj meg... - könyörgött a szíjak fogságában vergődve.

Zannah érzékelte a fiúból áradó félelmet, és ezzel párhuzamosan megérezte a bensőjében a sötét oldal egyre erősödő melegét. Áldozatának szenvedése felélesztette, majd táplálta a titokzatos energiákat. Az áradat úgy özönlött végig a testén, akár a folyékony tűz, elsöpörte a bűntudatát, és megerősítette az elszántságát.

Az elméjét hirtelen támadt, megdöbbentő felismerés töltötte be: a félelem és a fájdalom a létezés szerves része. És jobb, ha másoknak okoz szenvedést, mintha ő maga szenved...

- Kérlek, ne lőj - nyöszörgött Wend -, még csak gyerek vagyok! Ahogyan te is!

- Én nem vagyok gyerek - válaszolta ridegen Zannah, és meghúzta az elsütőbillentyűt. - Én Sith vagyok!

Hetedik fejezet

A Valcyn belemerült a Dxun légkörének legfelső rétegeibe, és Bane meghallotta a hajtóművek visítását. A hajó minden eresztékében jajongva tiltakozott a túlterhelés ellen. A Ruusantól az Onderon hatalmas holdjáig tartó utazás egy T osztályú cirkálóval - mint amilyen a Valcyn is volt - normális esetben négy-öt standard napot vett volna igénybe, de Bane kettő alatt teljesítette a távot.

Néhány órával azt követően, hogy maga mögött hagyta a Ruusant, illetve Zannaht, ismét rátörtek a fejgörcsök, és ezúttal szinte kibírhatatlanul gyötörték. Ha mindez nem lett volna elég, velük együtt váratlan és a legkevésbé sem szívesen látott útitársat is kapott. Az utazás első napján Kaan Nagyúr fényalakja mindvégig ott derengett mellette a pilótafülkében, mintegy látható megnyilvánulásaként annak a károsodásnak, amelyet a gondolatbomba okozott az elméjében. A szellem egyszer sem szólt hozzá, csak vádlón meredt rá, viszont egyetlen pillanatra sem tűnt el.

A jelenléte arra késztette Bane-t, hogy felelőtlen, sőt veszedelmes iramban repüljön. A gyártó által ajánlott biztonságos paramétereken messze túlhajszolta a Valcynt, hogy hamarabb érjen célba, semmint végképp elboruljon az elméje. Eszeveszett sebességgel száguldott a Dxun felé, mert a lelke mélyén azt remélte, hogy ha rábukkan Freedon Nadd sírjára, akkor megtalálja a módját, hogy megszabaduljon a kínzó látomásoktól.

Az utazás első napjának vége felé Kaan kísértete váratlanul elillant, de csak azért, hogy egy még utálatosabb látogató foglalja el a helyét. Innentől kezdve nem a Sötét Testvériség alapítója lebegett Bane közelében, hanem maga Qordis Nagyúr, a korribani Sith Akadémia néhai vezetője. A halvány, áttetsző alak pontosan úgy nézett ki, mint a Sith-nagymester a halálát megelőző percekben, vagyis akkor, amikor Bane megölte. A magas és ösztövér Qordis beesett és aszott ábrázata - amely leginkább a kiszáradt hullák arcára emlékeztetett - sokkal jobban illett a szellemmásához, mint egykori, hús-vér önmagához. Viszont Kaannal ellentétben Qordis egyfolytában beszélt. Végeérhetetlen vád- és panaszáradat ömlött a szájából, és elsorolta egykori tanítványának valamennyi bűnét.

- Elárultál minket! - jelentette ki a fantom, előrenyújtva hosszú, göcsörtös ujját, amelynek végén a ragadozómadarak karmaira emlékeztető köröm meredezett. Bane-nek nem kellett lenéznie, így is tudta, hogy az ujjon ugyanazok az ékkövekkel teli, vagyont érő gyűrűk sorakoznak, mint amelyeket Qordis életében viselt.

- Megsemmisítetted a Testvériséget, a Jedik kezére játszottad a győzelmet! És most elmenekülsz a helyszínről, akár egy gyáva, éjszakai tolvaj!

„Nem vagyok gyáva! - tiltakozott gondolatban Bane. Feleslegesen mondta volna ki a szavakat, miután az alak csakis az ő elméjében létezett. Úgy sejtette, hogy ha már hangosan vitatkozik a jelenésekkel, az szellemi állapota további romlásának jele lesz. - Csak azt tettem, amit tennem kellett. A Testvériség egy förtelem volt! Pusztulnia kellett!" - A Testvériség tagjai rengeteget tudtak a sötét oldalról - közölte a szellem. - Felbecsülhetetlen tudásanyag és tengernyi bölcsesség veszett el mindörökre miattad!

Bane kezdett belefáradni a túlontúl ismerős mondatokba. Korábban többször is megvitatta magával ugyanezt, mielőtt elhatározta, hogy megsemmisíti Kaant és híveit, és most sérült elméjének tévképzetei jóvoltából újra és újra átélte ugyanazt a vívódást. És ahogyan annak idején, úgy ezúttal sem hagyta, hogy a kételyek vagy bizonytalanságok meggyengítsék az elszántságát - azt tette, amit tennie kellett.

„A Testvériség tagjai eltévelyedtek - gondolta ingerülten. - Letértek a sötét oldal igazi útjáról. Mindaz a tudás, amint Qordis és a társai átadtak az Akadémia tanítványainak, mit sem érő ostobaság volt!"

- Ha ez igaz - válaszolta a jelenés a néma érvre - akkor mivel magyarázod ezt a jelenlegi utazásodat? Azt állítod, hogy elveted a tanításaimat, holott én voltam az, aki rátaláltam Freedon Nadd sírjának helyére.

„Te nem találtál meg az égvilágon semmit - vágott vissza gondolatban Bane. - Csupán egy látomás vagy. És lehet, hogy Qordis véletlenül belebotlott az adatba, de nem tudott mit kezdeni vele. Egy igazi Sith-nagymester elhagyta volna a Ruusant, hogy megkeresse Nadd sírját. Qordis azonban úgy döntött, hogy marad, és segít Kannak katonásdit játszani a Jedik ellen."

- Alaptalan vádak és kifogások - felelte a kísértet. - Kaan hatalmas harcos volt. Te viszont inkább elbújsz az ellenségeid elől, semmint hogy harcolj ellenük.

Bane a fogait csikorgatta, amikor a Valcyn elérte a Dxun vastag felhőtakarójában tomboló légörvényeket. Még ekkor is túl gyorsan száguldott, és minden erejét bevetve markolta a kormányt, hogy irányon tartsa a gépet, míg a sűrű atmoszférában roppant erőknek kitett hajótest minden ízében nyikorgott és recsegett.

- Elárultál minket - kezdte újra Qordis.

Bane fojtott hangon káromkodott, és minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy ne figyeljen a saját elméje által elébe varázsolt alak zagyválására. Hányszor folytatta le ugyanezt a beszélgetést az elmúlt két napban? Ötvenszer? Százszor? Mintha egy beragadt holovetítővel veszekedett volna, amely újra és újra lejátszotta ugyanazt az üzenetet.

- Megsemmisítetted a Testvériséget, a Jedik kezére játszottad a győzelmet! És most elmenekülsz a helyszínről, akár egy gyáva, éjszakai tolvaj! - sorolta tovább a szellem.

- Elég! Pofa be! - üvöltötte Bane. - Te nem létezel! Nem vagy valódi!

Nem tudta tovább türtőztetni magát, szabad folyást engedett a haragjának. Megidézte magában az Erőt, és pusztító energiahullámot indított a jelenés felé, hogy a feledésbe taszítsa. Qordis valóban eltűnt, ám Bane diadala rövid életűnek bizonyult. Vészjelzők kezdtek villogni a különféle műszerfalakon, és riadójelzések szólaltak meg.

A sötét energiák áradata kiégette a vezérlőegységeket. Bane a szellemeket, illetve az önnön meggondolatlanságát átkozva keserves harcot vívott, hogy biztonságosan tehesse le a gépet, közben Qordis kegyetlen és gúnyos kacagását hallotta a háta mögül.

A Valcyn szabadesésben zuhant a Dxun sűrű erdővel borított felszíne felé. Bane keményen hátrarántotta a botkormányt, és hatalmas erőfeszítések árán sikerült laposabb ereszkedési szögre állítania a hajóját. Csakhogy még lassítania is kellett ahhoz, hogy egy darabban érjen földet.

Lecsapott a hajtómű paneljára, a bal kezével gombokat nyomogatott és kapcsolókat állítgatott, hogy újraindítsa a hajtóműveket, míg a jobbjával a nekivadulva táncoló botkormányt igyekezett egy helyben tartani. Miután nem történt semmi, lehunyta a szemét, kiterjesztette a tudatát, és az Erő anyagtalan csápjaival tapogatózott a kiégett áramkörök és megolvadt kábelek között.

Testétől elkülönült tudata végigszáguldott a Valcyn rendszereit vezérlő elektronika őrjítően bonyolult útvesztőin. Áthangolta és átirányította a különféle alközpontokat, hogy találjon egy konfigurációt, amellyel helyreállíthatja a tönkrement gyújtáskapcsolókban az energiaszolgáltatást. Az első kísérlete vakító szikrazáport eredményezett, amely a központi konzolból robbant elő, de a második próbálkozását siker koronázta - a hajtóművek fülsértő dübörgéssel keltek életre.

Már csak néhány száz méter választotta el a felszíntől, amikor végre-valahára fékezésre állította a fúvókákat. A hajó egyre lassulva süllyedt, de még mindig túl gyorsan haladt. Egy másodperccel azelőtt, hogy elérte a fák csúcsát, Bane az Erő energiáiba burkolózott. Védőburokkal vette körül magát, és forrón remélte, hogy az elég erős lesz ahhoz, hogy túlélje az elkerülhetetlenül bekövetkező ütközést.

A Valcyn negyvenöt fokos szögben süvített be a fák közé. A leszállótalpak fültépő reccsenés kíséretében azonnal leszakadtak. A hajó oldalain hatalmas lyukak keletkeztek, ugyanis az ágak akkora erővel csapódtak neki, hogy átütötték és letépték a tartókeretükről a burkolat páncéllemezeit.

Bane ide-oda röpködött a pilótafülkében, forogva és hánykolódva pattogott az oldalfalak, a mennyezet és a padló között. Még az Erő sem tudta teljesen megóvni, mialatt a Valcyn kilométeres hosszúságú, megperzselődött és szétzúzott fákkal szegélyezett ösvényt szántott az erdőbe, míg végül egy mocsár sáros talajába vágódva megállapodott.

Bane néhány másodpercig nem mozdult. A hajója füstölgő roncsdarabbá vált, de ő maga csodával határos módon életben maradt – a testét körülölelő sötét energiák megmentették. Ugyanakkor nem úszta meg sértetlenül. A bőrének szinte minden tenyérnyi foltjára jutott egy-egy fájó zúzódás vagy horzsolás. Az arcát és a kezét üvegszilánkok kaszabolták össze, amelyek valahogy átjutottak a védőburkon. A jobb felkarján egy legalább öt centiméteres, erősen vérző seb tátongott. A bal válla kificamodott, míg két bordája eltört, de egyik sem szúrta át a tüdejét. A jobb térde máris hatalmasra duzzadt, bár úgy érezte, hogy nem sérültek meg sem az ízületi porcok, sem pedig az inak. És a száját is elöntötte a vér, egy sebből szivárgott, ahonnan két fogát is kiütötte valami. Szerencsére egyik sérülése sem fenyegette halállal.

Lassan, sérült térdét kímélve, feltápászkodott. A Valcyn roncsa az oldalán hevert, amitől a pilótafülke rendkívül zavaró módon, kilencven fokkal elfordult. Óvatos léptekkel megközelítette a vészkijáratot, a bal karja tehetetlenül himbálózott az oldala mellett. Tekintetbe véve a hajó helyzetét, a vészkijárat most felette sötétlett, és az égre nézett.

Bane tudta, hogy akármilyen erős is, egyetlen ép karral nem fog kivergődni a hajóból. A helyében egy Jedi az Erőhöz folyamodott volna, hogy begyógyítsa sebeit, csakhogy ő a sötét oldal híve volt. Még ha nem is merítette volna ki minden tartalékát annak érdekében, hogy túlélje a kényszerleszállást, a Sith-ek alig ismertek egy-két gyógyító eljárást. Viszont, mielőtt Sith-nagymester lett belőle, katonaként szolgált, ahol megkapta az alapvető elsősegély-kiképzést.

Mint minden űrhajó, úgy a Valcyn felszereléséhez is tartozott egy elsősegélykészlet, ami a pilótaülés alatt kapott helyet. Ez a készlet gyógystimulátorokat tartalmazott, amelyekkel Bane helyrehozhatta a legsúlyosabb sérüléseit.

Ám amikor visszamászott az üléshez, és benézett alá, nem látott semmit.

Nyomban rájött, hogy a láda a becsapódáskor szabadulhatott el, és addig tapogatózott és kotorászott, amíg megtalálta. A fémdoboz tucatnyi helyen behorpadt, sőt meghajlott, de máskülönben sértetlennek tűnt. Bane háromszor is próbálkozott, mire egy kézzel felpattintotta a zárat. Amikor végül sikerrel járt, megkönnyebbülten állapította meg, hogy a stimulátorok épek maradtak.

Kiemelte az egyiket, és a tartalmát a combjába injektálta. Néhány másodperccel később megérezte, hogy a vegyület beindítja testének természetes gyógyító folyamatait. A sebeiből csorgó vér máris kezdett megalvadni. És ami ennél is fontosabb, a gyógyszer letompította a felduzzadt térdében, illetve a törött bordái végénél lüktető fájdalmat, és máris szabadabban lélegzett, illetve mozgott.

A kiugrott válla viszont közvetlenebb kezelést kívánt. A jobbjával megragadta a bal csuklóját, és kínjában a fogait csikorgatva, minden erejét beleadva, előrerántotta a bal kezét abban a reményben, hogy az ízület visszaugrik a helyére. A katonai szolgálata alatt termetének és erejének köszönhetően számtalanszor megesett, hogy a tábori felcserek segítségül hívták, amikor egy-egy kificamodott végtagot kellett a helyére tenni. Jól ismerte hát az egyszerű eljárást, amely tekintélyes mennyiségű, egyenes vonalban ható erőt, illetve forgatónyomatékot igényelt, viszont hamarosan rádöbbent, hogy egyszerűen nem tudja úgy kitámasztani magát, hogy végrehajtsa.

Az erőfeszítések miatt verejtékezve és nagyokat nyögve belátta, hogy jóval szélsőségesebb módszerre van szüksége. Ülő helyzetbe ereszkedett, mélyen előrehajolva felhúzta a lábát, és a két bokája közé fogta sérült bal karját. Vett egy mély lélegzetet, keményen összepréselte a fogsorát, és hatalmas erővel kirúgott a lábával, míg a felsőtestét hátrarántotta.

Torkaszakadtából ordított kínjában, de a válla jól hallható pattanással visszaugrott a helyére. Iszonyatos fájdalom járta át, minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne veszítse el az eszméletét. A függőlegesen felmeredő padlónak támasztotta a hátát, és a megpróbáltatástól holtsápadtan, minden ízében remegve pihent egy kicsit. Néhány másodperccel később máris megérezte, hogy az ujjai bizseregni kezdenek, biztos jeleként annak, hogy helyreáll bennük a vérkeringés.

Rövid pihenő után beadott magának még egy adag stimulánst, és hamarosan mindkét kezét használhatta. Ekkor kikapaszkodott a vészkijáraton, leereszkedett a roncs oldalán, és megviselten, de korántsem legyőzve végre rálépett a Dxun talajára.

A legkevésbé sem lepődött meg, amikor azzal szembesült, hogy Qordis már idelent várja.

- Csapdába estél, Bane - jelentette ki gúnyosan mosolyogva a jelenés. - A hajód megsemmisült, még csak nem is remélheted, hogy valaha helyre lehet hozni. És itt nem fogsz másik hajót találni. Ezen a holdon nem élnek értelmes lények. Mentőcsapatra is hiába vársz. Senki sem tudja, hogy ide jöttél, még a tanítványod sem.

Bane nem vesztegette válaszra az időt, inkább még egyszer ellenőrizte a felszerelését. Indulás előtt, még a pilótafülkében felkapott, és a hátára szíjazott egy túlélőkészletet. A csomag élelemadagokat és vizet tartalmazott, továbbá fényrudakat, néhány gyógystimulátort, valamint egy közönséges vadásztőrt, amit a csizmája szárába csúsztatott. A roncsból nem hozott ki mást, csakis ezt a készletet, illetve a derékszíjára akasztott fénykardot.

- A Dxun őserdői tele vannak gyilkos ragadozókkal - folytatta Qordis szelleme. - Éjjel-nappal ott fognak ólálkodni körülötted, és mihelyt alábbhagy az éberséged, azonnal lecsapnak rád. De még ha túléled is az erdő borzalmait, hogyan fogsz elkerülni erről a holdról? Innen nem menekülhetsz el, Bane! Nincs kiút! - tette hozzá elégedetten. - Itt fogsz meghalni, Bane!

- A nevem Darth Bane - vágott vissza komoran mosolyogva Bane. - És egyelőre nem haltam meg. Nem úgy, mint te!

Úgy tűnt, a válasz kielégítette a tudatalattijának azon részét, amely az alakot elébe varázsolta, mert Qordis szempillantás alatt eltűnt.

Most, hogy már semmi sem terelte el a figyelmét, Bane szabadon és alaposabban megvizsgálhatta a környezetét. A magas fák egymásba boruló lombkoronája felfogta a természetes fény java részét, így a talajszinten még nappal is alkonyati félhomály uralkodott - de Bane-nek nem kellett a szemére hagyatkoznia ahhoz, hogy tisztán lásson.

Megidézte magában az Erőt, kiterjesztette a tudatát, és a láthatatlan energianyúlványokkal letapogatta a környéket. Azonnal megtudta, hogy hatalmas kiterjedésű erdő szívében jár. Fák sorakoztak körülötte minden irányban, több száz kilométeres távolságban. És miközben életjelek után kutatva felderítette a környező lombokat, azt is megtudta, hogy a jelenés egyvalamiben igazat mondott: a Dxun erdejében hemzsegtek a gyilkos hajlamokkal teli, vérszomjas ragadozók. A felfedezés nyomán eltöprengett azon, hogy vajon mennyi időbe telik, mire az erdő lakóinak egyike megpróbálja kideríteni, hogy ő, az ismeretlen jövevény hová illik bele a helyi táplálékláncban.

Ennek ellenére egy pillanatig sem aggódott. Még mielőtt Nadd sírját elrejtették itt, az ősi korok Sith-mesterei vonzódtak ehhez a holdhoz. A Jedik gonosz helynek tartották, és Bane most megértette ennek okát: a Dxunt mélyen áthatották a sötét oldal energiái. Erősnek érezte magát, szinte megfiatalodott...

És ekkor, a mentális felderítés folyamán rábukkant arra, amit keresett. Sok-sok kilométeres távolságban jellegzetes energiakoncentrációt érzékelt. A legkevésbé sem esett nehezére betájolni a környéket átjáró energiák forrását, amely úgy sugárzott, akár egy haza vezető rádiójel.

Nem lehetett más, mint Nadd végső nyughelye, és Bane ebből a közelségből úgy érezte, hogy a sír hívja őt. A Valcyn maradványait maga mögött hagyva útnak indult. A legrövidebb útvonalat követve, nyílegyenesen haladt, néha a fénykardjával vágott utat magának a sűrű aljnövényzetben.

Figyelmének egy részét arra áldozta, hogy a sír felé vezető utat kövesse, míg tudatának a többi részét hiperéber állapotba hozta. Ahogyan a legtöbb erdei ökoszisztémában történt, úgy a Dxunon kifejlődött teremtmények is uralták a világukat, és mesterien használták a környezeti adottságokat. Számtalan állat tökéletesen álcázta magát, olyannyira, hogy nem csupán a fákba olvadtak bele, de még a sötét oldal által keltett, örökösen érzékelhető háttérzajba is.

Bane-t minden ébersége ellenére csaknem váratlanul érte a támadás. Egy hatalmas macskaféle vetette rá magát felülről. Néma csendben zuhant, csupán a karmainak halk szisszenését lehetett hallani, amikor elrántotta a mellső mancsát ott, ahol egy pillanattal korábban a kiszemelt célpont nyaka volt.

Bane az utolsó lehetséges pillanatban érezte meg a fenevad közelségét. Éppen csak egy apró zavart észlelt az Erőben, és máris lehajolt, hogy kitérjen a halálos karmok elől. A hatalmas test még így is nekivágódott, és akkorát taszított rajta, hogy a földre zuhant.

A Sith Sötét Nagyura azonnal meghalt volna, ha a teremtmény nem lepődik meg támadásának váratlan kudarcán. A fenevad összezavarodott néhány pillanatra, és ezzel időt adott Bane-nek, hogy talpra ugorjon, és előrántsa, illetve aktiválja a fénykardját.

Most, hogy az erdő már nem rejtette el előle, végre szemügyre vette az ellenfelét, amely az imént kis híján végzett vele. Az állat hatalmas szeme pontosan úgy festett, mint más világok ragadozó nagymacskáinak szeme, viszont a szőre acélszürkében játszott, továbbá a bőrét apró, sárgásbarna pikkelyek borították, amelyek sejtelmesen villóztak, valahányszor megmozdultak az alattuk rejtőző izmok. A marmagassága elérte a másfél métert, és legalább háromszáz kilót nyomott. Négy vastag, izmos lábon járt, hatalmas mancsaiból behúzható karmok meredeztek.

Ám a legfeltűnőbb vonása, amely azonnal magára vonta Bane figyelmét, kígyótesthez hasonlatos ikerfarka volt, amelyeknek végéből egy-egy csonttüske állt ki - és ezekből zöld színű, sűrű méreg csöpögött.

Bane lassan hátrált, amíg a hátával nekitámaszkodott egy magas fa girbegurba törzsének. A szörnyeteg óvatos léptekkel osont felé, aztán vérfagyasztó morgást hallatva hatalmasat szökkent, és a levegőben repülve szemkápráztató gyorsasággal előrelendítette mindkét farkát. Bane a kellő pillanatban oldalra ugrott, mert fel akarta mérni ellenfele harcmodorát, mielőtt nyíltan összecsap vele. Látta, hogy az elülső mancsok mereven előrenyújtva hasítják a levegőt, és megfigyelte, hogy az ikerfarkak magasan felívelve átlendülnek a lény teste felett, és beledöfnek oda, ahol az imént még ő állt. A csonttüskék akkora erővel csapódtak a fatörzsbe, hogy az hosszan felhasadt, belefecskendezték maró mérgüket a fába, és amikor visszarándultak, két füstölgő, fekete lyuk maradt a helyükön.

A teremtmény mind a négy lábával egyszerre érkezett a talajra, és szempillantás alatt szembefordult Bane-nel, még mielőtt neki esélye lett volna lesújtani a lény védtelen oldalára. A szörnyeteg mordult egyet, és ismét elindult felé, de ezúttal, amikor elrugaszkodott, ő már készen állt.

A fenevad az ösztöneitől vezérelve cselekedett. Ostoba állat volt csupán, ami az erejére és a gyorsaságára támaszkodott, hogy legyőzze az ellenségeit. A támadási módszerei évezredeken keresztül, nemzedékek hosszú során át fejlődtek ki, amíg a lényének részévé váltak, így aztán magától értetődően ugyanazt a mozdulatsort hajtotta végre annak érdekében, hogy második alkalommal végezzen a kiszemelt zsákmánnyal.

Magasan repült a levegőben, és előrenyújtotta a mellső lábát, pontosan úgy, ahogyan Bane várta. A legtöbb préda természetes reakciója az lett volna, hogy hátraugrik a karmok elől - hogy aztán az előrelendülő csonttüskék felnyársalják. Bane viszont lebukott a mancsok alá, és ebben a testtartásban a fénykardját magasra feltartva szökkent egyet.

Az energiapenge hosszan felhasította az állat hasát, egyforma könnyedséggel vágta át az útjába kerülő csontot, bőrt és izmokat. Bane menet közben kissé oldalra mozdította a fegyverét, hogy a rézsútosan haladó penge biztosan kettészeljen néhány létfontosságú szervet. A csapás egyszerű volt, gyors és halálos.

A lendület átvitte a feje felett a macskaféle fenevadat, ami aztán a háta mögött a földre zuhant - a testén iszonyatos seb tátongott, amely a mellkasának közepétől egészen kettős farkának tövéig ért. Még rúgott egyet-kettőt, majd a talajra eresztette a farkát, míg fénylő szemére tejfehér, csillogó hártya zárult.

Bane mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa hevesen verdeső szívét. Elhátrált legyőzött ellenfelének hullájától, a vérében keringő adrenalin szinte perzselte az ereit. Diadalittasan felkacagva hátravetette a fejét, és torkaszakadtából harsogta:

- Ez volt a legjobb, Qordis? Ennél többre nem vagy képes?

Gyorsan körülnézett, félig-meddig azt remélve, hogy egykori mesterének szelleme megjelenik a közelében. Ám ezúttal nem Qordis bukkant elő a semmiből.

- Már megint te! - mondta megvetően Kaan Nagyúr szellemének. - Mit akarsz?

Szokásához híven Kaan ezúttal sem beszélt. Sarkon fordult, és elindult az erdő mélye felé, anyagtalan fényteste egyszerűen átsiklott a fákon és a bokrokon. Eltartott néhány másodpercig, mire Bane rájött, hogy a jelenés Nadd sírja felé tart.

- Akkor legyen így - mormolta, azzal Kaan nyomába szegődött, és megint a fénykardjával vágott ösvényt magának.

Nem létező útikalauza mindvégig vele maradt az út hátralévő részében, élénk iramot diktálva sietett előtte. Majdnem négy órán keresztül törtetett az aljnövényzetben, mire elérte a célját - egy kisebbfajta tisztást, amelyen egyetlen fűszál sem nőtt. A kopár terület kellős közepén legalább húsz méter magas, szabálytalan alakú, acélszürke piramis állt. Bane megállt az erdő határán. Terméketlen, sáros föld terült el előtte. Nadd sírjának árnyékában egyetlen növény sem tudott gyökeret verni, egyetlen állat sem maradhatott életben. Még a tisztást határoló fák és bokrok is elcsökevényesedtek, nyilván a hatalmas Sith-mester maradványait körüllengő sötét energiák rontották meg őket.

Bane szemügyre vette a síremléket, és eléggé zavarba ejtőnek találta az alakját. A falai furcsa szögben álltak, az élek mentén hézagok tátongtak, mintha maguk az építőkövek is eltorzultak volna az elmúlt évszázadok folyamán.

Az építmény egyetlen bejáratát egykoron nyilván lezárták és lepecsételték, de most úgy nézett ki, mintha sok-sok évszázaddal korábban bezúzta volna valaki, aki Nadd végső nyughelyének titkai után kutatott. Kaan szelleme az ajtó mellett állt. Hirtelen intett Bane-nek, hogy kövesse, majd eltűnt a sötét nyílásban.

Bane lassú, óvatos léptekkel közelítette meg a piramist, és az érzékeit kiterjesztve kereste az annak idején lerakott, esetleg még működőképes csapdákat. Menet közben óhatatlanul eszébe jutott mindaz, amit a Korribanon, a Nagyurak Völgyében látott és tapasztalt. Közvetlenül azelőtt, hogy elhagyta az Akadémiát, bemerészkedett azokba a sötét és veszedelmes kriptákba, hogy útmutatást keressen. Ezt megelőzően számos beszámolót olvasott, amelyek szerint az ősi Sith-ek szellemei néha megjelennek, hogy megosszák titkaikat azokkal a tanítványokkal, akik felkeresik őket, és akiket erre érdemesnek tartanak. De ő a Korribanon nem talált mást, csupán port és csontokat.

Lecsúsztatta a válláról a zsákját, hogy ne akadályozza a mozgásban, és kivett belőle félmaréknyi fényrudat, amelyeket a derékszíjába dugott, aztán a bejárat közelében, a földön hagyta a zsákot.

A piramis mennyezete alacsonyan húzódott, le kellett hajtania a fejét, hogy beléphessen. Egy fényrúddal világítva óvakodott befelé, és hamarosan egy szűk előkamrában találta magát, amelyből járatok indultak három különböző irányba. A bal oldalit választotta, és nekilátott a felderítésnek. Helyiségről helyiségre járva kutatta át a síremléket, de nem talált semmi értékeset. Egyes kamrákon látszott, hogy már járt bennük valaki, és Bane felidézte magában a legendákat, amelyek arról szóltak, hogy egy rég letűnt korban Exar Kun, a Sötét Jedi megtalálta és átkutatta Freedon Nadd halotti piramisát. A történetek szerint Kun a legvadabb képzeletet is felülmúló hatalomra lelt. Mégis, mialatt makacsul folytatta a keresést, a kétely kezdett belopózni a gondolatai közé. Lehetséges, hogy ez a sír - akárcsak azok a korribani kripták - csupán egy üres, mit sem érő kőrakás?

Egyre csalódottabban kutakodott tovább, és addig bolyongott a kanyargós, szűk járatokban, míg végül a szentély sötét szívében elért egy ránézésre jelentéktelen kamrához, amelynek a bejárata félig beomlott. Qordis és Kaan már odabent várta őt.

Egymástól nagyjából kétlépésnyire álltak egy a hátsó falba vésett ajtó két oldalán. Az ajtó legfeljebb egy méter magas lehetett, és egy szorosan beleilleszkedő, fekete kőtömb zárta el, amelynek láttán Bane-ben ismét feltámadt a remény. Látott rá esélyt, hogy még senki sem találta meg ezt a kamrát, amely az alagutak kusza útvesztőjének végében rejtőzött - vagy ha rábukkant is, nem tudta elmozdítani a követ. Még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a szűkös bejáratot Sith-mágusok feledésbe merült varázslatai rejtették egykoron, majd ezek a varázslatok az évszázadok folyamán fokozatosan meggyengültek, a közelmúltban szétfoszlottak, és feltárták a régóta őrzött titkot.

Egy-egy gyors pillantást vetett a szellemekre, majd leguggolt, hogy megvizsgálja a tömböt. A felszíne sima volt, és éppen csak félujjnyira állt ki az átjáró keretéből, így aztán nem lehetett szilárd fogást venni rajta. De természetesen más módszerek is léteztek, amelyekkel el lehetett mozdítani...

Bane megidézte magában az Erőt, és a sötét energiákkal maga felé húzta a tömböt, ám az éppen csak megmoccant. Önmagában véve is nehéz lehetett, de nem csupán a puszta tömege tartotta a helyén. Bane érzékelte, hogy valami ellenáll neki, kitartóan harcol az ő akaratával.

Vett egy mély lélegzetet, a fejét néhányszor jobbra-balra billentve megropogtatta a nyakcsigolyáit, és ismét nekiveselkedett.

Ezúttal mélyebbre hatolt, mint az előző alkalommal, és belevetette magát a bensőjében lakó hatalom mély kútjába. Visszanyúlt a múltba, felidézte magában a tudatalattijába temetett emlékeit: apjának emlékét, a tőle elszenvedett verések emlékét, valamint a gyűlöletet, amelyet az őt felnevelő férfi iránt érzett. És mialatt így tett, megérezte, hogy az energiák kezdenek felhalmozódni benne.

Mint minden alkalommal, most is egy apró, forró szikrával kezdődött. A szikrából hamarosan láng lett, a lángból dühöngő tűzvész. Bane minden ízében remegve erőlködött, hogy magában tartsa a láthatatlan erőket mindaddig, amíg a sötét oldal energiái elérik a kritikus tömeget. A fogát csikorgatva kényszerítette magát, hogy elviselje a gyilkos forróságot, ameddig csak lehetséges, aztán, amikor nem bírta tovább, előrevágta mindkét öklét, és a bensőjében őrjöngő fergeteget egyszerre rázúdította a kőtömbre, amely elzárta őt a végzetétől.

A tömb átrepült a helyiségen, tompa dobbanással nekivágódott a falnak, és a padlóra hullott. A falon hosszú, függőleges repedés jelent meg, de maga a kő sértetlen maradt. Bane a megpróbáltatástól hevesen zihálva térdre roskadt. Amikor felemelte a fejét, meglátta, hogy a szellemek továbbra is ott lebegnek az átjáró két oldalán. Megrázta a fejét, majd négykézláb odamászott az immáron nyitott ajtóhoz, és átnézett rajta.

A szomszédos helyiségben teljes sötétség uralkodott, ezért előhúzott egy fényrudat az övéből, bekapcsolta, és áthajította a nyíláson. A fényrúd a kemény kőpadlóra érkezett, és sárgás fénybe borította a helyiséget. Bane egy kerek alaprajzú, magas mennyezetű kamrát pillantott meg, amelynek átmérője körülbelül öt méter lehetett. A kellős közepét derékmagas kőtalapzat foglalta el, amelyen ökölnyi méretű kristálypiramis állt - egy Sith-holokron.

A letűnt korok Sith-mesterei holokronokban tárolták a tudásukat, bölcsességeiket és titkaikat. Rengeteg információt tartalmaztak, például megsemmisítő erejű rituálék leírását, vagy az ősi Sith-mágusok varázslatait feltáró kulcsokat, sőt a készítőiket helyettesítő, mesterséges képmásokat is. A beléjük zárt tudásanyag felbecsülhetetlen értéket képviselt, miután a hatalmas Sith Nagyurak kizárólag holokronokat használtak, hogy a jövő nemzedékeire örökítsék szellemi hagyatékukat.

Sajnálatos módon készítésük módszerei a feledés ködébe vesztek. Ezenfelül az évszázadok folyamán a jedik átfésülték az egész Galaxist, hogy felkutassák az ismert Sith-holokronokat, és amelyiket megtalálták, azt elrejtették coruscanti könyvtárukba, hogy senki se férhessen hozzá a tiltott tudáshoz. Hogy rábukkanjon erre a holokronra - amely talán magának Freedon Naddnak a tanításait tartalmazta -, ahhoz akkora szerencse kellett, amekkoráról Bane álmodni sem mert.

Még jobban összehúzta magát, és átpréselte széles vállát a szűkös ajtón. Fikarcnyit sem lepődött meg azon, hogy Qordis és Kaan már odabent várja őt. Eppen csak egyetlen pillantásra méltatta őket, majd felnézett a magasban elterülő mennyezetre. Valami mozgott odafent, mintha élőlények tucatjai mászkáltak volna a feje felett.

Mozdulatlanul állt, és a fülét hegyezve figyelte a halk, szörcsögő neszeket. A szeme néhány pillanat alatt hozzászokott a félhomályhoz, és ekkor meglátta, hogy különös, páncélos teremtmények kapaszkodnak a mennyezetbe. A testük majdnem teljesen lapos volt, ovális alakú, és a két végén egy-egy ponttá keskenyedett. A legkülönfélébb méretekben fordultak elő, a legkisebb legfeljebb akkora lehetett, mint egy férfiököl, míg a legnagyobb átmérője egy jókora tányéréval vetekedett. A halk szörcsögés tőlük származott, a páncéljuk mélyéről hallatszott, miközben csillogó nyálkacsíkokat maguk mögött hagyva ide-oda mászkáltak.

Mialatt Bane figyelmesen tanulmányozta őket, az egyik levált a mennyezetről, és egyenesen felé zuhant. Megvető könnyedséggel félreütötte; a kemény héjjal védett test végigpattogott a padlón, és az oldalfalnak ütközve megállapodott.

Ebben a pillanatban egy második teremtmény is lezuhant. Bane aktiválta a fénykardját, és könnyed mozdulattal a lény felé suhintott. A csapás félresöpörte a teremtményt, amely forogva repült a távolabbi sarokba, ahol is a falnak ütközött, majd a padlóra esett. Bane döbbenten nézett utána - az energiapengének ketté kellett volna vágnia az egész testet, de még csak meg sem karcolta a kemény, csillogó héjat.

Egyszeriben rájött, hogy komoly veszélyben van, és a holokron felé szökkent. Abban a pillanatban, amint megmarkolta, a mennyezetbe kapaszkodó összes teremtmény egyszerre levált, és sűrű tömeget alkotva zúdult felé. A bal kezében a holokront szorongatva félreütötte néhányukat a fénykardjával, míg másokat a sötét oldal energiáival hajított messzebbre. Csakhogy túl sokan voltak ahhoz, hogy valamennyit távol tarthassa magától - mintha esőcseppekkel hadakozott volna vihar idején.

Az egyik a vállára hullott, szilárdan megkapaszkodott, és savas váladékával azonnal átégette a páncélját, illetve a ruháit. Bane egy ütemmel később megérezte, hogy ezernyi apró fog mélyed a hátizmaiba, míg a maró váladék kegyetlenül perzselte a bőrét. Felordított, és a falnak vágta a hátát abban a reményben, hogy ezzel megszabadulhat a förtelmes lénytől, ám az kitartott. Mialatt azért küszködött, hogy lerázza magáról, újabb támadó hullott egyenesen a mellkasa közepére. Ismét felüvöltött, és néhány pillanatig a kínoktól bénultan, tehetetlenül állt, mialatt a savas nyálka átmarta a ruházatát, majd ismét apró fogak hatollak a bőrébe, de még vastag mellizmaiba is, aztán szilárdan összezárultak a szegycsontján.

A testét átjáró fájdalmak miatt megtántorodott, de sikerült lesújtania az Erővel. Az energiahullám eltaszította tőle a többi lényt, amelyek úgy repültek a levegőben, akár a falevelek a szélviharban, hangos koppanások kíséretében a falnak csapódtak, és a kövezetre zuhantak. Bane a pillanatnyi szünetet kihasználva térdre vetette magát, valósággal fejest ugrott az átjáróba, és visszamászott a másik helyiségbe.

A hátát és a mellkasát marcangoló kínnal nem törődve merített az Erőből, és annak láthatatlan csápjaival felemelte a kamra másik oldalán heverő kőtömböt. A gyötrelmei megsokszorozták az erejét, ráadásul a tömböt most nem tartotta vissza semmi, így aztán valósággal átrepítette a helységen, és eltorlaszolta vele az átjárót, még mielőtt a különös állatok átmászhattak volna rajta.

Néhány pillanatig zihálva feküdt az oldalán, elszántan szorította a holokront, és megpróbálta kizárni tudatából a fájdalmat, amelyet a testéből táplálkozó élősködők keltettek. Hallotta, hogy a túloldalon az odaát rekedt teremtmények ide-oda mozognak, aztán fojtott szörcsögések és halk koppanások kíséretében valamennyien visszamásztak a mennyezetre.

És más hangokat is hallani vélt: Qordis és Kaan harsány, gúnyos röhögése visszhangzott Freedon Nadd sírjának falai között.

Nyolcadik fejezet

- Valorum főkancellár fogadja önöket - közölte az íróasztal mögött ülő tw'ilek titkárnő.

Farfalla felállt a székéről, mire Johun gyorsan utánozta a példáját, majd ügyetlen mozdulatokkal eligazgatta magán a díszes köntöst. A mestere ragaszkodott hozzá, hogy a találkozó idejére öltse magára ezt a cifra ruhadarabot. Noha tiltakozott, és többször felhozta az érvet, miszerint az öltözetének nincs köze ahhoz, hogy kicsodák ők, illetve, hogy miért vannak itt, Farfalla végül kijelentette:

- A Coruscanton sokat számít a megjelenés!

Johun még sosem járt a Coruscanton - sőt a többi Magvilágon sem. A Sermerián született és nevelkedett, a Külső és a Belső Gyűrű között elterülő Expanziós-régió egyik agrárbolygóján. A családja egy közepes méretű gazdaságot művelt néhány kilométerre Adolistól. Ez a városka apró csavarja volt a hatalmas sermeriai mezőgazdasági gépezetnek, amely olyan bőségben termelt élelmiszert, hogy rengeteg terméket adtak el azoknak a jóval fejlettebb bolygóknak, amelyek nem rendelkeztek kellő mennyiségű termőfölddel ahhoz, hogy eltartsák a lakóikat.

Johun tízéves korában hagyta el a Sermeriát, hogy megkezdje a felkészülést. Az azóta eltelt évtizedben számtalan világra elkísérte Hoth tábornokot, viszont néhai mestere jobban szeretett a Külső Gyűrűben tartózkodni, távol a politikusoktól, illetve a Köztársaság fővárosának kultúrájától. Elsősorban a kisebb, elmaradottabb bolygókat járták, mint amilyen maga a Sermeria volt. Ennek eredményeként Johun még sosem látott semmit, ami akár csak távolról hasonlított volna Coruscantra, erre az egész bolygót lefedő, gigászi metropoliszra.

Amikor leereszkedtek a bolygóra, Farfalla igyekezett megmutatni a nevezetes épületeket, mint például a Szenátus Nagy Rotundáját és a Jedi-templomot, csakhogy Johun hegyekhez, erdőkhöz és síkságokhoz szokott szemében minden beleolvadt a felszínt borító, színes fényekkel teli, lustán hullámzó beton- és acélóceánba.

A leszállást követően elhagyták a kompot, és beszálltak egy siklóba, amely máris a találkozó helyszíne felé repítette őket. Johun csak ült és a száját tátva bámulta a hihetetlen látványt, mialatt az égi utakon száguldó gép ide-oda kanyargott a felhőkarcolók között, amelyek olyan magasak voltak, hogy a talajszintet nem is lehetett látni alattuk. Néha pedig meredek szögben emelkedtek vagy süllyedtek, amikor az útvonaluk függőhidak, lebegő platformok vagy más irányból érkező járművek alatt vagy felett vezetett el.

Az utazás végére Johun érzékei teljesen összezavarodtak a forgalom folytonos áradatától, valamint a Coruscanton élő és dolgozó teremtmények irtózatos tömegétől. Az élményből az az általános benyomás maradt meg benne, hogy járművek és élőlények tarkabarka, összemosódó sokasága száguld el és kavarog körülötte, míg a látványhoz hangok millióiból összeálló, fülsiketítő lárma társul... Mindez túl soknak bizonyult ahhoz, hogy ő, az egyszerű parasztfiú megbirkózzon vele.

Farfalla viszont elemében volt. Johun észrevette, hogy újdonsült mentora a leszállást követően szó szerint feléled - mintha az óriási város energiáiból táplálkozott volna. A szédítő iram és az őrjítő tömeg új erőkkel töltötte fel Farfallát. A metropolisz puszta látványa egy csapásra kisöpörte belőle a távoli, sivár határbolygón vívott hosszú hadjárat minden fáradtságát. Sőt még a külseje is másként hatott itt: a galaktikus főváros nyüzsgő forgatagában azok a ruhái, amelyek hivalkodónak tűntek a Ruusanon, ezen a bolygón divatosnak és stílusosnak hatottak.

Farfalla még a hatalom csarnokaiban is tökéletesen higgadtan viselkedett. Köszönet gyanánt elegánsan meghajolt a főkancellár titkárnője előtt - amivel kacér mosolyt csalt a fiatal nő élveteg ajkára majd magabiztos és céltudatos léptekkel besétált Valorum belső szentélyébe. Johun a maga merev és kényszeredett módján szintén meghajolt, és a mestere után sietett.

A főkancellár irodája kevésbé díszesnek és sokkal célszerűbbnek bizonyult annál, mint amire Johun számított. A falak, a szőnyegek és a bútorok sötétbarna színben játszottak, amivel komoly és méltóságteljes hangulatot kölcsönöztek a helyiségnek. Az egyik falat hosszú ablak helyettesítette, amelynek külső redőnyeit lezárták a találkozó idejére - az ifjú padavan hatalmas megkönnyebbülésére. Az iroda közepét félköríves tárgyalóasztal foglalta el, körülötte hat-nyolc párnázott forgószék állt. A falak mentén képernyők sorakoztak, amelyeken a HoloHálózat különféle hírműsorai futottak.

Tarsus Valorum terjedelmes íróasztala mögött ült, a bejárattal szemben, és amikor a vendégei beléptek, nyomban felállt, hogy üdvözölje őket. A magas férfi az ötvenes éveinek elején járt, noha legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott. Fekete hajába egyetlen ősz szál sem vegyült; eleven szeméből átható tekintet sugárzott. Az orra egyenes volt és kissé hegyes, míg az álla szinte tökéletesen szögletes - ezt az arctípust „becsületes és határozottságot sugalló arc"-nak szokták nevezni szerte az egész Galaxisban. Mindezen vonásai, valamint a köz szolgálatában betöltött különféle állások hosszú-hosszú sora révén az elmúlt négyszáz évben Valorum lett az első olyan főkancellár, aki nem tartozott a Jedi-rend kötelékébe.

Johun hallott bizonyos híreszteléseket, melyek szerint eredetileg Farfalla kapta volna ezt a magas állást, ám ő visszautasította, hogy csatlakozhasson a Fény Hadseregéhez, és kivegye a részét a Ruusani Hadjáratból. Az ifjú padavan eltöprengett azon, hogy a mestere vajon miként vélekedik arról a férfiról, akit végül főkancellárrá választottak.

- Üdvözlöm, Farfalla mester! - köszönt szívélyesen Valorum, és barátságos, jól begyakorolt módon kezet fogott a nagymesterrel. - Köszönöm, hogy azonnal eljött!

- Ön nem sok választást hagyott nekem, excellenciás uram! - jegyezte meg hűvösen mosolyogva Farfalla.

- Ezért máris az elnézését kérem - felelte Valorum, azzal oldalra fordulva kezet nyújtott Johunnak. - A fiatalember pedig nyilván a tanítványa - tette hozzá, felfigyelve a Johun homlokába lógó, keskeny hajfonatra.

- Johun Othone padavan vagyok, excellenciás uram - közölte Johun.

Valorum fogása határozott volt, de nem túl erős - a tökéletes politikusi kézfogás. Kétszer megrázta a fiú jobbját, majd elhúzta a kezét, és a tárgyalóasztal körül álló székekre mutatva megszólalt:

- Uraim, kérem, foglaljanak helyet!

Farfalla a hozzá legközelebbi, legszélső széket választotta, Johun a sor másik végén állót, míg a főkancellár a fő helyen, vagyis kettőjük közé telepedett le. Miután mindenki elfoglalta a helyét, Farfalla kissé kifordult ültében, hogy szemben legyen a főkancellárral, és megnyitotta a tárgyalást:

- Meg kell mondjam, excellenciás uram, az üzenete teljességgel váratlanul ért. És az időzítés sem volt a legszerencsésebb. Sajnálatos módon továbbra is a háború utáni helyzet rendezésével bajlódunk a Ruusanon.

- Megértem a helyzetét, Farfalla mester - válaszolta bólogatva Valorum de önnek is meg kell értenie az enyémet. A Sötét Testvériség vereségéről szóló hírek máris szétterjedtek a HoloHálózaton. Amennyire a közvéleményt érdekli, a háború véget ért. És a szenátorok alig várják, hogy egyszer s mindenkorra magunk mögött tudhassuk ezt a sok kellemetlenséget.

- Akárcsak a Jedik - felelte Farfalla -, csakhogy az ön tervezete, az úgynevezett Ruusani Reformáció néhány, ugyancsak szélsőséges intézkedést tartalmaz.

- Pontosan ezért kérettem önt ide - közölte a főkancellár hogy megvitassuk a javaslataimat, még mielőtt szavazásra bocsátom őket. Szeretném, ha világosan látná, hogy miért van szükség minderre.

Johun nem olvasta Valorum üzenetét, és Farfalla sem beszélt neki róla a Coruscantba való utazás alatt. Ennek eredményeként nem sokat értett a politikusok nyelvén elhangzó beszélgetésből. Szerencsére Farfalla úgy határozott, hogy félreteszi a diplomatikus udvariaskodást, és rátért a lényegre.

- Mondja, Tarsus, tisztában van azzal, hogy mit kér tőlünk? - kérdezte tőle szokatlanul éles, már-már kihívó hanghordozással. - A javaslatával felszólít minket, Jediket, hogy mondjunk le minden katonai rangunkról, és oszlassuk fel az összes felszíni, bolygóközi, illetve mélyűri egységünket. Gyakorlatilag azt kérik, hogy semmisítsük meg a Fény Hadseregét!

- A Fény Hadseregét a Sötét Testvériség elleni válaszlépésként teremtették meg - vágott vissza Valorum. - Most, hogy a Testvériség nincs többé, a létezése okafogyottá vált.

Johun nem hitt a fülének, és mert képtelen volt türtőztetni magát, ingerülten kifakadt:

- A létezésének oka a Köztársaság védelme!

- Kiktől kellene megvédeni a Köztársaságot? - kérdezte Valorum, a fejét hirtelen az ifjú Jedi felé fordítva. - A Sith-ek nem léteznek többé.

- A Sith-ek igazából sosem fognak eltűnni - felelte komoran Johun.

- És íme, megérkeztünk a probléma magvához - jelentette ki nagyokat bólogatva Valorum. - Az elmúlt négyszáz év során azt tapasztaltuk, hogy a Jedik újra és újra háborút hirdetnek a sötét oldal hívei ellen. Ez a harc sosem ér véget. És minden egyes hadjárattal egyre több és több polgári személy sodródik bele a háború hálójába. Ártatlan teremtmények ezrei halnak meg, miután beállnak az önök vagy az ellenségeik seregeibe. Legfőbb ideje megszakítani ezt az őrült körforgást!

Még mielőtt Johun megszólalhatott volna, Farfalla feltartotta a kezét, majd megvárta, hogy Valorum ismét őrá fordítsa a figyelmét, és megkérdezte:

- Tarsus, valóban azt hiszi, hogy az ön által javasolt változások ezt fogják eredményezni?

- Igen, szilárdan hiszem - válaszolta mély meggyőződésre valló hangon a főkancellár. - A Köztársaság törvénytisztelő, jóravaló polgárai közül sokan félnek a Jediktől. Félnek attól, amire a Jedik képesek. Közülük sokan háborús uszítóknak látják a Jediket. Önök azt állítják, hogy az Erő vezérli a cselekedeteiket. Csakhogy azok számára, akik nem érzékelik az Erőt, úgy tűnik, hogy maguk nem tartoznak felelősséggel és elszámolással semminek és senkinek.

- Ezért ön azt tervezi, hogy saját maga alá rendeli a Jediket - jegyezte meg mélyet sóhajtva Farfalla. - Pontosabban saját maga, illetve a Szenátus alá.

- Azt szeretném, hogy a Jedik felelősséggel és elszámolással tartozzanak a Köztársaság polgárait képviselő, választott tisztviselőknek - felelte higgadtan Valorum. - Szó sincs arról, hogy megpróbálom magamhoz ragadni a hatalmat. A jövőben is a Jedi Tanács irányítja a rendet. Ám ezt a Szenátus Igazságügyi Bizottságának felügyelete mellett fogják tenni. Ez az egyetlen módja annak, hogy begyógyítsuk a Sith-ek ellen vívott háború sebeit.

Elhallgatott néhány pillanatra, majd mélyet sóhajtva folytatta:

- Lássuk be, hogy a Köztársaság lassan szétmorzsolódik. Legalább ezer éve rothad, és lassan, de biztosan széthullik. Az újjászületés az egyetlen megoldás arra, hogy megállítsuk ezt a pusztító és alattomos folyamatot. Nézze, Farfalla mester, a Ruusani Reformáció nevezetű törvénycsomag java része jelképes, ám ezek a jelképes intézkedések komoly erőt hordoznak. Mindezzel új korszakot nyitunk a Köztársaság történelmében. A jólét és a béke kora veszi kezdetét. A Jedik most megmutathatják a béke iránti elkötelezettségüket. Tegyék le, hajítsák félre a fegyvereiket, és foglalják el az önöket jogosan megillető helyüket! Legyenek a mi bölcs tanácsosaink, mutassanak utat nekünk, hétköznapi teremtményeknek. Ahelyett, hogy végeérhetetlen háborút vívnak a sötét oldal ellen, segítsenek nekünk, hogy a világos oldal felé haladhassunk!

Valorum befejezte a beszédét, és várakozva nézett Farfallára. Johun izgalmában visszafojtotta a lélegzetét. Arra számított, hogy a nagymester csodás ékesszólással és rendíthetetlen tényekkel megcáfolja a főkancellár érveit. Arra számított, hogy Farfalla védelmébe veszi mindazt, amiért a Jedik küzdenek, és bebizonyítja, hogy Hoth tábornok igazságosan járt el, amikor azt tette, amit tett...

- Beszélni fogok a Jedi Tanáccsal, excellenciás uram - válaszolta elkomorodva Farfalla -, és gondoskodom arról, hogy a rendünk eleget tegyen az ön kéréseinek. Továbbá, mihelyt a Szenátus megszavazza a törvénycsomagot, elküldöm a társaimat, hogy lássanak neki a Fény Hadserege leszerelésének.

Johun meredten bámulta a nagymestert, túlontúl döbbent volt ahhoz, hogy megszólaljon.

- Nagyra értékelem az együttműködését, Farfalla mester - mondta ünnepélyesen Valorum, és talpra állt. - Most pedig, ha megbocsátanak, meg kell nyitnom a Szenátus soros ülését.

Miután elhallgatott, félig az ajtó felé fordulva állt, mintha arra készült volna, hogy kikíséri a vendégeit az irodából. Ám amikor Johunra pillantott, nyilván meglátta rajta, hogy egyelőre nem tud belenyugodni mindabba, amit az előző percekben hallott, így aztán kivárt, hogy a padavan is közölhesse a véleményét. Johun viszont konok hallgatásba burkolózott. Valorum egy pillanatra összenézett Farfallával, tiszteletteljesen fejet hajtott neki, és megszólalt.

- Farfalla mester, nekem most mennem kell. Nyugodtan maradjanak még, ameddig csak jólesik.

Azzal barátságosan odabiccentett mindkét Jedinek, és magukra hagyta őket. Abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott mögötte, Johun a mestere felé hajolva felcsattant:

- Hogyan tehetted?

A nagymester felsóhajtott, hátradőlt székében, majd a két kezét az álla alá emelve összefonta az ujjait, és higgadtan felelt:

- Tudom, Johun, hogy ezt nehéz megérteni, de a főkancellárnak igaza van. Minden, amit mondott, színigaz.

- Hoth tábornok sosem egyezne bele ebbe a gyalázatba! - förmedt a mesterre Johun.

- Ez is igaz - ismerte el Farfalla -, ő sosem tudta belátni, hogy a kompromisszumok néha rendkívül hasznosak lehetnek. Ez volt az ő hatalmas hibája.

- És mi a te hibád? - kiabálta Johun, azzal mindkét öklével az asztalra vágott, és olyan lendülettel ugrott fel, hogy felborította a székét. - Hogy elárulod a barátaid emlékét?

- Uralkodj az érzéseiden! - figyelmeztette szelíden a nagymester a tanítványát.

Johun mozdulatlanná dermedt, és elvörösödött szégyenében, illetve zavarában. Vett néhány mély lélegzetet, vagyis elvégezte azt a gyors szertartást, amellyel a Jedik megtisztították lelküket és összpontosították gondolataikat. Miután ellenőrzése alá vonta elszabadult érzelmeit, felállította a székét, és ismét leült rá.

- Sajnálom, Farfalla mester - motyogta szomorúan -, de úgy érzem, szégyent hozunk Hoth tábornokra.

- Néhai mestered roppant erővel és szilárd meggyőződéssel bíró Jedi volt - válaszolta Farfalla, mialatt továbbra is az álla alatt tartotta összekulcsolt kezét. - Csakis ő vezethetett át minket a válságos időszakon, senki más. Ám a Galaxis nem létezhet az örökös válság állapotában. Mi, Jedik a Köztársaság védelmére esküdtünk fel. Harcolunk a háborúkban, hogy megvédjük, ám amikor a háború véget ér, le kell tennünk a fegyvereket, hogy a béke nagyköveteivé válhassunk.

- Akkor sem érzem helyesnek - mormolta a padavan a fejét ingatva.

- A felkészülésed kezdete óta háború vesz körül téged - mondta ekkor Farfalla. - Ilyen körülmények között nyilván nehezedre esik emlékezni arra, hogy csak akkor folyamodunk erőszakhoz, amikor már az összes többi módszerrel kudarcot vallottunk. De sosem szabad megfeledkezned arról, hogy a Jedik minden másnál többre becsülik a bölcsességet és megvilágosodást. Az általunk keresett nagy igazságokra nehéz rátalálni. Néha megesik, hogy könnyebb keresni magunknak egy ellenséget, amellyel háborúzhatunk... főleg, ha szeretnénk bosszút állni elesett társainkért. Csakhogy aki ezen az úton jár, könnyen áldozatául esik a sötét oldal csábításának.

- Elnézésedet kérem... - suttogta Johun, és bár valóban őszintén sajnálta a történteket, nem tudott többet mondani.

- Te még padavan vagy. Senki sem várja el tőled, hogy olyan bölcs legyél, mint egy mester - vigasztalta Farfalla a fiút. - Pontosan ezért hoztalak ide: hogy tanulj és fejlődj.

- Igyekezni fogok, mester - fogadkozott Johun -, minden tőlem telhetőt megteszek.

- Ennél többet nem is kérek - válaszolta Farfalla, és elmosolyodott.

A Nadd sírjában talált holokronnak köszönhetően Bane most már tudta, hogy a hátára, illetve a mellkasára tapadt páncélhéjas teremtményeket orbalisknak nevezik. Azt is felfedezte - a saját próbálkozásán és szenvedésén keresztül hogy nem tudja eltávolítani őket a testéről.

Egy-két perccel azután, hogy kimenekült a titkos kamrából, megpróbálta letépni azt, amelyik a mellkasán lapult, de mindhiába. Gyors elhatározással elővette a vadásztőrét, és azzal igyekezett lefeszíteni magáról a teremtményt, de így sem sikerült. Ekkor úgy döntött, hogy kivágja a testéből. Közvetlenül az ovális héj mellett beledöfte a pengét a saját bőrébe és húsába, aztán, noha iszonyatos fájdalmakat érzett, egyenes vonal mentén felfelé húzta a tőrt. Néhány másodperccel később hitetlenkedve és a velejéig megdöbbenve bámult, ugyanis a seb szinte azonnal összeforrt - nyilván az orbalisk gyakorolt valamilyen hatást testének szöveteire, amitől azok pillanatok alatt regenerálódtak.

Ezt követően az Erőhöz folyamodott. Mélyen belenézett saját magába, hogy megértse, mi történik vele. Érzékelte, hogy a teremtmények az ő erejéből táplálkoznak, hogy lassan és állhatatosan szívják magukba a sejtjeit és szerveit átitató sötét energiákat. Igen, paraziták voltak, de cserébe adtak is valamit. Táplálkozás közben vegyületeket juttattak a vérébe. Az idegen folyadékok martak, akár a sav, mialatt beszivárogtak a keringési rendszerébe, részt vettek az anyagcsere-folyamataiban, és beépültek a szervezetébe, azt az érzést keltve, hogy minden egyes vércseppje külön-külön forr... ám a kedvező hatásokat sem hagyhatta figyelmen kívül. A testének csodálatos öngyógyító képességén túl erősebbnek érezte magát, mint valaha. Az érzékszervei élesebbek lettek, a reflexei sokkal gyorsabbak. Ezenfelül a mellkasára, illetve a hátára tapadt lények eleven páncélként szolgálták őt azáltal, hogy a héjuk mindennek ellenállt, még egy fénykard közvetlen találatának is.

Bane végül rádöbbent, hogy a teremtmények sajátos szimbiózisban élnek vele, legalábbis addig, amíg ő képes lesz elviselni a vérébe kerülő idegen nedvek által keltett fájdalmakat. Rövid töprengés után úgy döntött, hogy ezt az árat hajlandó megfizetni, aztán a holokronra fordította a figyelmét. A kripta előcsarnokában letelepedett a kőpadlóra, és maga elé tette az ökölnyi piramist. Megidézte magában az Erőt, és egy sötét energiákból szőtt csáppal, valamint az ujja hegyével finoman végigsimított az egyik simára csiszolt kristálylapon, mire a holokron halovány fényre gyúlt.

A következő négy nap és négy éjszaka folyamán teljesen beleveszett az ősi kincs titkainak kutatásába. Már az első percekben beigazolódott a sejtése, miszerint a holokront Freedon Nadd készítette egykoron. Az őrző vezette őt, vagyis a kristályszerkezetbe épített mesterséges személyiség, amely a rég halott Sötét Nagyurat megjelenítő apró hologram formájában derengett előtte, és beszélt hozzá. Az őrző mindvégig irányította és segítette, afféle mentorként támogatta a tanulásban.

A fényalak kétségkívül emberi lényt ábrázolt, csakhogy lerítt róla, hogy még életében áldozatául esett annak a különös és eléggé ijesztő testi romlásnak, amely néha elhatalmasodott azokon, akik túlságosan megnyitották magukat a sötét oldal előtt. A bőre megfakult, az izmai összeaszalódtak, vagy inkább elsorvadtak, míg sárga fénnyel izzó szeméből teljességgel hiányzott a szivárványhártya és a pupilla. Nadd ennek ellenére félelmetes harcosnak tűnt: az ösztövér, de széles vállú alak harci páncélzatot viselt, valamint sisakot, amely koronaként is szolgálta őt abban az időben, amikor az Onderon uralkodójának kiáltotta ki magát.

Az őrző beszámolt arról, hogy a néhai mester kísérleteket folytatott az orbaliskokkal, és megpróbálta ellenőrzése alá vonni őket, ám ezen törekvéseiben csupán részsikereket ért el. Bane nem pusztán a nevüket ismerte meg, de az információk megerősítették azt, amire magától is rájött, nevezetesen hogy ha a teremtmények egyszer rátapadnak egy gazdaszervezetre, többé nem lehet eltávolítani őket. Ám arról is tudomást szerzett, hogy mialatt jótékony hatásokat gyakorolnak a testére, módjában áll meríteni az energiáikból, tovább növelve ezzel a saját hatalmát.

Ugyanakkor Nadd a kutatásai során talált néhány kedvezőtlen, sőt veszedelmes mellékhatást.

Bane megtudta, hogy ha a testére tapadó teremtmények valamilyen úton-módon elpusztulnának, akkor a tetemük egyre növekvő mennyiségű méreganyagot bocsátana ki, amelyek néhány nap leforgása alatt végeznének vele. Ezenfelül az orbaliskok idővel megnőnek majd, amíg a feje búbjától a talpáig beborítják az egész testét. Szerencsére röviddel a nyugtalanító felfedezés után rátalált egy különleges sisak, illetve maszk tervrajzaira. Ezek az eszközök megakadályozták, hogy az élősködők ránőjenek az áldozatuk szemére, szájára, valamint az orrára.

A holokron a furcsa teremtményekkel kapcsolatos kutatási anyagokon felül még elképesztő mennyiségű információt tartalmazott. Freedon Nadd Jedi volt egykoron, mígnem áttért a sötét oldalra, és Naga Sadow-nak, vagyis az ősi Sith Birodalom egykori uralkodójának tanítványa lett. Sadow akkora hatalomra tett szert, hogy a sötét oldal energiáiból táplálkozva közel hatszáz évig élt. A tanítványaként Nadd magába szívta minden tudását és tanítását, amelyeket aztán a holokronba továbbított, mielőtt megölte Sadow-t, és elfoglalta a helyét.

A legkevésbé sem meglepő módon a tudásanyag java része a kristályszerkezet mélyére zárva rejtőzött, és csakis hosszú-hosszú idő alatt, elmélyült meditációk útján, gondos és óvatos tanulmányozással lehetett hozzáférni. Bane úgy számította, hogy hónapokba, esetleg évekbe telik, mire megszerzi a legnagyobb titkokat. És pillanatnyilag ennél sokkal sürgetőbb gondokkal kellett törődnie.

Így aztán a ruhájába, biztonságos helyre süllyesztette a holokront, majd kimerészkedett a piramisból, hogy elinduljon, és megtalálja a módot, amellyel elhagyhatja a Dxunt. Kaan és Qordis szelleme a kijárat mellett várta.

- Csapdába estél! - állapította meg Qordis, rögtön rázendítve kudarcról és kétségbeesésről szóló, végeérhetetlen siránkozására. - Mi haszna a holokronnak, ha sosem tudod elhagyni ezt a holdat?

Bane megidézte az Erőt, és ezúttal nem csupán saját magából merített, de a mellkasára és a hátára tapadó orbaliskokból is. A sötét energiák korábban sosem tapasztalt hevességgel és erővel törtek fel benne. Várt néhány pillanatig, majd szabadjára engedte a pusztító áradatot. A láthatatlan erők azonnal és véglegesen elsöpörték, megsemmisítették a tévképzeteket, amelyek a gondolatbomba robbanása óta kísértették és gyötörték. Érzékelte, hogy erősebb, mint valaha, és azt is tudta, hogy a halott Sith-ek szellemei többé nem fogják háborgatni.

A látomásoktól megszabadult ugyan, de még mindig el kellett tűnnie a Dxunról. Felnézett az égre, és szemügyre vette az Onderon hatalmas gömbjét. A hold a bolygójához olyan közel keringett, hogy az elmúlt évszázadok folyamán a légkörük többször is áthaladt egymáson. Ilyenkor, egy-egy rövid időszak erejéig a Dxun óriási, repülő fenevadjai átszárnyalhattak az Onderonra, ahol is a bolygó Galaxis-szerte híres szörnylovasai befogták és betanították őket, félelmetes hátasokat neveltek belőlük.

Bane a fél eget eltakaró világot fürkészve megérezte, hogy Zannah hamarosan megérkezik oda. A tanítványa rövidesen leszáll arra a halálos veszélyekkel teli bolygóra, és ha ő nem lesz mellette, aligha fog életben maradni...

Mialatt a gondolataiba merülve meredt felfelé, észrevette, hogy egy hatalmas, szárnyas teremtmény kering felette, prédára lesve. Ugyanebben a pillanatban a portyázó vadász is felfigyelt őrá. Azonnal a testéhez rántotta terebélyes bőrszárnyait, és meredek zuhanórepülésben süvített lefelé.

Bane higgadtan, a röppályát elemezve figyelte a szédítő sebességgel közeledő szörnyeteget. A holokron, illetve Nadd jóvoltából tudta, hogy az állat neve drexl, és hogy egyike a Dxun égboltját uraló, ragadozó hüllőknek. Az óriási szárnyas gyík sötétlila bőrét jókora pikkelyek borították. Többé-kevésbé henger formájú, izmos teste hátsó végéből a tövénél vastag, fokozatosan elvékonyodó farok nyúlt hátra. Hajlékony, hosszú nyakán hatalmas fej ült. Félköríves csonttaréjjal védett szemüregében apró hüllőszem sötétlett, míg szélesen vicsorgó szájában hegyes és késéles fogak sárgállottak. Bane úgy becsülte, hogy ez a példány lapos orrától a farka hegyéig körülbelül tíz méter hosszú lehet, míg a szárnyainak fesztávolsága a húsz métert is eléri. Egy kifejlett hím tartott felé, ami elég nagy volt ahhoz, hogy megfeleljen a céljainak...

A teremtmény a földtől alig néhány méterre a szárnyát szétcsapva lefékezett, szinte belefagyott a levegőbe. Bane ebben a pillanatban megidézte az Erőt, és a sötét energiákkal behatolt a lény tudatába, hogy átvegye az ellenőrzést az akarata felett. Egyszer már sikerült neki valami hasonló, akkor egy rankort vont az uralma alá a Lehon nevezetű, pusztuló bolygón. Csakhogy a drexl elméje eresebbnek bizonyult a vártnál. A szörnyeteg ellenállt a parancsnak, és vérfagyasztó rikoltást hallatva előrelendítette a jobb lábát, hogy megragadja a kiszemelt zsákmányt.

A roppant karmok eltalálták ugyan Bane-t, de lesiklottak a mellkasához rögzült orbalisk páncélhéjáról. A szörnyeteg nem tudta ugyan felkapni és elhurcolni őt, de a súlyos végtag akkora ütést mért rá, hogy elrepítette. Legalább nyolc méterrel hátrébb zuhant a talajra, gurult néhányat, majd felpattant, a teste köré emelt, láthatatlan védőpajzsnak köszönhetően teljesen sértetlenül. Azonnal támadásba lendült, és másodjára akkora erővel zúdította az akaratát a drexl agyára, mint amekkorával annak idején a pörölyökkel ostromolta a sziklafalat az Apatros bányáiban.

A fenevad egész testében megremegett, és tiltakozása jeléül olyat visított, hogy a környéken álló fák levelei megrezdültek. Ezúttal viszont Bane sikerrel járt: egyetlen csapással átvette az irányítást a teremtmény gondolatai felett.

A drexl egyre lassuló iramban leírt még két kört, és leereszkedett újdonsült gazdája mellé. Az újabb, mentális parancsra lekuporodott, és ellenállás nélkül tűrte, hogy Bane felmásszon a hátára. A következő másodpercben széttárta a szárnyát, a levegőbe szökkent, majd egyre magasabbra és magasabbra emelkedett.

Bane a légkör legmagasabb rétegei felé irányította a hátasát. A feje felett az Onderon egyre nagyobbnak látszott, míg végül betöltötte az egész horizontot. A Dxunt a naprendszerek és a csillagközi utak mércéjével mérve jelentéktelen távolság, alig néhány száz kilométer választotta el a bolygótól. Bane máris érzékelte az Onderon gravitációját. A roppant tömegű, nagyobbik égitest vonzása mind erősebben harcolt a jóval könnyebb hold által kifejtett, visszafelé húzó erőkkel. A gazdájának könyörtelen akarata által hajszolt drexl lendületesen, gyors ütemben mozgatta fel és le a szárnyait, minden csapásával tovább gyorsult és emelkedett.

Bane ismét megidézte az Erőt, és kitartóan gyűjtötte magába a sötét energiákat. Aztán a kellő pillanatban anyagtalan védőburkot szőtt mind a saját, mind a szörnyeteg teste köré, és egy utolsó mentális paranccsal még gyorsabb mozgásra ösztökélte a teremtményt. Néhány másodperccel később kitörtek a Dxun légköréből, és belemerültek az űr fagyos vákuumába - a gyilkos semmibe, amely a Sötét Nagyurat elválasztotta az Onderontól és a szabadságtól.

Kilencedik fejezet

Zannaht a Csillagpor autonavigációs rendszerének riadójelzése verte fel nyugtalan álmából. Összegömbölyödve kuporgott a pilótaülésben, a háta és nyaka megmerevedett, és kegyetlenül sajgott ettől a kényelmetlen testhelyzettől. Hátul, a raktérben számtalan hely akadt, ahol lefekhetett és kinyújtózhatott volna, de ott, a holttestek közvetlen közelében nem tudott volna aludni.

Röviddel azután, hogy lelőtte Irtannát és Wendet, nekilátott, hogy eltávolítsa a tetemüket. Kemény küzdelmet vívott, mire kiszedte a fiút az üléséből, ám akkor még a gyilkosságok miatt magas volt vérének adrenalinszintje, és sikerült áthúznia a testet a raktérbe, ahol Bordon és Tallo hullája hevert.

Irtanna tetemével már sokkal nehezebben boldogult. A megtermett, izmos katonanő legalább kétszer annyit nyomott, mint ő. Az első kísérletek alkalmával megmozdítani sem bírta. Mire eszébe jutott, hogy az Erőt hívja segítségül, a felindultsága jócskán alábbhagyott, és ennek nyomán ráeszmélt, hogy erős érzések nélkül sokkal nehezebben tudja megidézni a titokzatos energiákat. Ekkor a lelke mélyére zárt gyűlöletből és haragból próbált meríteni, ám a lelkiismerete harcba szállt az akaratával. A furcsa erők ismerős forrósága helyett csupán bűntudatot érzett, és kételyek támadtak benne. Bordont és a fiait ábrázoló képek árasztották el az elméjét, és folyton megzavarták az összpontosításban.

Zannah megpróbálta kizárni a tudatából a képeket, és átadni magát a sötét oldalnak, de ez csak részben sikerült. Végül inkább az elszántságára és a testi erejére hagyatkozott, semmint az Erőre. Hangosan nyögve és kínkeservesen erőlködve sikerült úgy félméternyire odébb rángatnia Irtanna holttestét, ám ekkor hevesen zihálva rövid pihenőt tartott. Aztán újra és újra megismételte ezt a lépést, mindaddig, amíg hátravonszolta, és a többiek mellé fektette Irtannát.

Vér szerencsére kevés folyt. Leszámítva azt a gyilkos találatot, amelyet Bordon kapott a hasába, a sugárnyalábok kiégették a sebeket. Ám a tetemek még így is nyugtalanító látványt nyújtottak, főleg a szemük, amely megüvegesedve meredt felfelé a semmibe. Zannah rákényszerítette magát, hogy fölébük hajoljon és lezárja a szemhéjukat; a keze megreszketett, valahányszor hozzáért a hullák nyirkos, hideg bőréhez. A helyzet éppen csak egy kicsit javult, ezért addig keresgélt, amíg kerített néhány takarót, amelyeket a holttestekre terített. Az arcélük így is felismerhető maradt, de ezzel már végképp nem tudott mit kezdeni. Ezek után már csak egyszer tért vissza a raktérbe, amikor is felmarkolt annyi élelemcsomagot, amennyit csak elbírt, és gondosan ügyelve arra, hogy ne nézzen a letakart tetemekre, visszamenekült a pilótafülkébe.

A következő hét nap folyamán egyfelől azért imádkozott, hogy mihamarabb érjen véget az utazás, találkozzon a mesterével, és elinduljon végre a Sith-ek útján, másfelől rettegett attól a pillanattól. Egész idő alatt csak akkor hagyta el a pilótafülkét, amikor fel kellett keresnie a mosdókabint. Akárhogyan próbált elaludni, legfeljebb el-elbóbiskolt, de még ilyenkor is rémálmok gyötörték, amelyek során újra és újra átélte a véres mészárlást.

Valahányszor felriadt, feltépett egy élelemcsomagot, és mohón tömte magába az ennivalót, így a teste lassan bepótolta azt, amit a Ruusanon töltött hetek alatt elveszített. Csakhogy az adagokat felnőtteknek szánták, és sosem tudta megenni az egészet. Miután jóllakott, a rakteret és a fülkét összekötő átjáró falában lévő tárolódobozba dobta azt, amit meghagyott. A harmadik napon romlásnak indult maradékok szaga kezdte belengeni a hajót, ám Zannah kimondottan örült ennek, mert a szag legalább elfedte a raktérben bomladozó holttestek mind áthatóbb, émelyítő bűzét.

Hogy elűzze valamivel az unalmát, megpróbálta elképzelni, hogy miféle jövő vár rá Darth Bane oldalán. Felidézte magában a mester ígéreteit, és elábrándozott arról, hogy milyen lesz, amikor majd bárhol és bármikor meríthet az Erőből, amikor megismeri a sötét oldal titkait, amikor majd a képességeit és lehetőségeit kiteljesítve akkora hatalomra tesz szert, amekkoráról korábban álmodni sem mert. Ám a gondolatai folyton visszatértek a Csillagpor halott személyzetéhez. És valahányszor ez megtörtént, azon töprengett, hogy a mestere vajon mit szólna ehhez a gyengeséghez.

Az autonavigációs rendszer ismét csilingelt, mire a képernyőre pillantott, és leolvasta a hirtelen megjelenő feliratot: „A hajó öt perc múlva belép a légkörbe." A figyelmeztetést kérdés követte, a robotpilóta a leszállóhely koordinátáit tudakolta tőle.

Zannah a derekát egyenesre húzva ült a pilótaülésben, és a homlokát ráncolva tanulmányozta a monitort. Mindeddig azt remélte, hogy az automata rendszerek, amelyek elvezették a hajót a Ruusan-tól az Onderonig, le is viszik a bolygó felszínére, de legnagyobb sajnálatára úgy tűnt, hogy ez a feladat őrá hárul...

Megnyomta a képernyőn a „Leszállózónák" feliratú gombot, mire számára teljességgel ismeretlen helyszínek nevei és koordinátai tűntek fel a monitoron. Még csak nem is sejtette, hogy mit jelentenek a számok, és fogalma sem volt, hogy hogyan kell kiválasztani valamelyiket.

Mialatt a képernyőt bámulta, a gép rázkódni kezdett, biztos jeleként annak, hogy elérte az Onderon atmoszférájának legfelső légörvényeit. Részben csalódottan, részben rémülten odakapott a monitorhoz, és találomra, össze-vissza nyomkodta az elővillanó érintőbillentyűket, egészen addig, amíg a robotpilóta sípolt egyet, és a képernyőn megjelent a felirat: „Úticél elfogadva".

Megkönnyebbülten felsóhajtva hátradőlt az ülésben, és magára szíjazta a biztonsági hámot. Megpróbált átkémlelni a műszerfal felső pereme felett, hogy megnézze, merrefelé tart, de túl alacsony volt ahhoz, hogy tiszta képet kapjon. Mindössze annyit látott, hogy a gépe előtt egybefüggő, zöld növénytakaró terül el minden létező irányban. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a bolygó egyik kevésbé lakott vagy talán teljességgel lakatlan vidékén fog földet érni.

Hirtelen nyugtalanító kérdés villant át az elméjén: vajon a robotpilóta tudja, hogyan szálljon le egy erdő kellős közepén? Vagy egyszerűen beviszi a fák közé a gépet, ahol az darabokra szakad?

A robotpilóta, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, újabb riadójelet adott, és a navigációs képernyőn megjelent a felirat: „Elégtelen feltételek a kiválasztott leszállózónában. A legközelebbi alkalmas helyszín keresése indul." Ezt követően a hajó egyre lassulva kanyargott jobbra-balra, közben hol felemelte, hol pedig leeresztette az orrát, mialatt a felderítőrendszer letapogatta a környéket. Alig két perc elteltével beállt egy bizonyos irányba, és az orrát ismét leengedve megkezdte a végső megközelítést.

Zannah hangos csattanást hallott, majd a külső héjnak csapódó ágak ütemes dobolását, mialatt a Csillagpor lapos szögben besüvített a fák közé. Hirtelen az oldalára billent, és szabályosan lepattant egy különösen vastag fatörzsről, amelyet nem tudott szétzúzni. Pillanatokkal később földet ért, majd a levegőbe többször visszapattanva, meg-megfarolva siklott a talajon, mire végre teljesen lefékeződött és megállapodott.

A kényszerleszállással felérő landolás alatt Zannah ugyan alaposan összerázódott, de sértetlen maradt. Kicsatolta a biztonsági hámot, és kinyitotta a hátsó zsilipet. Lassú léptekkel leóvakodott a rakodórámpán, és ekkor felfedezte, hogy egy körülbelül kétszáz méter átmérőjű, többé-kevésbé kerek tisztás szélére került. És legnagyobb meglepetésére, a tisztás közepén magányos alak állt, aki széles karmozdulatokkal integetett neki. Az illető aztán futva indult felé, és amikor a közelébe ért, odakiáltott neki:

- Akárki vezeti azt a gépet, üzenem neki, hogy ő a Galaxis legrosszabb pilótája!

Pillanatokkal később megállt a lány előtt, és tetőtől talpig végigmérte őt, cserébe Zannah is megnézte magának az idegent.

A vékony testalkatú férfi a húszas éveinek vége felé járhatott, bár ezt nem volt könnyű megállapítani, ugyanis kissé beesett arcát koszfoltok borították. Hosszú, rézvörös haja is mocsoktól összetapadva, borzasan lógott, míg az állát egyenetlenül nyírt, ápolatlan szakáll keretezte. Bő szárú nadrágot és rongyos inget viselt, amely valaha fehér lehetett, ám jelenleg sárból és másfajta, azonosíthatatlan anyagokból álló rétegek takarták. Az ing felett rövid, kirojtosodott bőrmellényt hordott, míg a lábán terjedelmes, vastag talpú bőrbakancsot. Mindennek a tetejébe az ápolatlan alak körül csípős izzadságszag terjengett.

- Mi a baj, kislány? - kérdezte hetykén vigyorogva. - Valami elvitte a nyelvedet? Vagy nem beszéled a közös nyelvet? Az előbb azt mondtam, hogy akárki vezette a gépedet, a legrosszabb pilóta, akit valaha láttam.

- Senki sem vezette - válaszolta óvatosan Zannah, és visszanézett a Csillagporra, amelytől immáron legalább harminc méter választotta el. - Robotpilótára volt kapcsolva.

- Igen, ez mindent megmagyaráz - mondta tudálékosan bólogatva a férfi. - A robotpilóta csak a kiépített pályákkal boldogul. Erre, mifelénk egy halom bantatrágyát sem ér.

Az idegen ekkor lépett egyet előre, mire Zannah ösztönösen lépett egyet hátra. Furcsának találta, hogy ez az ember itt várta őt, a hatalmas vadon mélyén elterülő tisztás kellős közepén. De pillanatnyilag a legkevésbé sem törődött a rejtély megfejtésével, inkább azon gondolkodott, mivel tudná megakadályozni, hogy a férfi felfedezze a hajó rakterében heverő hullákat.

- Miért az autonavigációs rendszer vezette a gépet, kicsi lány? - érdeklődött a vörös hajú férfi. - Nem volt veled pilóta?

- Nem - válaszolta a fejét rázva Zannah -, nincs rajta senki. Csak én jöttem vele.

- Csak te? - kérdezte az illető. - Teljesen biztos?

- Igen... elloptam a hajót - jelentette ki kihívó hanghordozással Zannah, és azt remélte, ha meg tudja győzni a férfit arról, hogy egyedül utazott, akkor talán nem megy fel a fedélzetre, ahol rögtön felfedezné a tetemeket.

- Azt mondod, loptad? - kérdezte a férfi, azzal felkacagott, majd kiáltva hozzátette:

- Hé, fiúk, ezt hallgassátok meg! Tolvajt fogtunk!

A tisztás szélén álló fák közül tíz-tizenkét férfi és nő bukkant elő. Valamennyien emberek voltak, nagyjából annyi idősek lehettek, mint a vörös hajú alak, és hozzá hasonlóan rongyosra szakadt, mocskos ruházatot viseltek. A jövevények egy része a tisztás távolabbi peremén jelent meg, de négyen-öten a Csillagpor mögül léptek elő, és néhány gyors lépéssel elvágták Zannaht a hajójától. Ezenfelül az újonnan előkerült idegenek a vörös hajú férfival ellentétben sugárvetőkkel vagy vibrokardokkal voltak felfegyverkezve.

- Hogyan... hogyan találtatok rám? - kérdezte Zannah, mialatt lassan körbefordulva rádöbbent, hogy minden oldalról bekerítették.

- A felderítőink jelentették, hogy a hajód behatolt a felségterületünkre - válaszolta a vörös hajú alak. - Úgy számítottuk, hogy ha leszállásra alkalmas helyet keresel, akkor itt fogsz leereszkedni, a mi leszállópályánkon.

- Leszállópálya? - ismételte a szót megrökönyödve Zannah, egy pillanatra megfeledkezve a veszélyes helyzetről. - Azért irtottátok ki a fákat, hogy a hajók leszállhassanak itt?

- Ki beszél hajókról? - kérdezte ravaszkásan vigyorogva a férfi, azzal a szájába vette jobb kezének hüvelyk- és mutatóujját, és olyan éleset füttyentett, hogy Zannah önkéntelenül összerándult.

A feltámadó szél fojtott zúgására emlékeztető hang hallatszott, és sötét árnyék takarta el a napot. Zannah felnézett, és álmélkodva bámulta a négy hatalmas, szárnyas hüllőt, amelyek zuhanórepülésben közeledtek a magasból, majd jócskán lelassítva leszálltak a tisztás távolabbi szélére. A teremtmények vastag bőrszíjakból font kantárt viseltek roppant fejükön, míg a hátukon hosszú bőrnyerget hordoztak, amely elég nagynak tűnt ahhoz, hogy akár három ember is elférjen rajta.

- Ti szörnylovasok vagytok! - nyögte Zannah lélegzet után kapva, miután eszébe jutott, hogy mivel ijesztgette őt Tallo, amikor először hozta szóba az Onderont.

- Így van, ez itt a Skelda-klán - felelte a vörös hajú férfi. - És ahogy már az imént említettem, behatoltál a felségterületünkre.

- Sajnálom - mentegetőzött Zannah. - nem tudtam...

- Az a legkevésbé sem számít, hogy tudtad-e vagy nem - vágott közbe a férfi, a vállát vonogatva. - A Skelda-klán leszállópályájára ereszkedtél le, ezért hát bérleti díjat kell fizetned.

Zannah a szeme sarkából meglátta, hogy a klán többi tagja lassan, de folyamatosan közeledik hozzá, és ezzel mind szűkebbre vonják körülötte a kört.

- Nekem nincs pénzem - mondta, és lépett egyet hátra.

- Semmi gond - válaszolta hanyagul legyintve a férfi. - Akkor elvesszük a hajódat.

Zannah megpördült, és az erdő felé iramodott, de a férfi azonnal utána szökkent. Nyilván számított a kétségbeesett próbálkozásra, és átkozottul gyorsan mozgott. Alig néhány lépéssel beérte a lányt, rávetette magát, a puszta súlyát felhasználva a földre teperte, rátérdelt a hátára - és a következő pillanatban forogva repült a levegőben.

A férfi Zannahtól hat-hét méterre, hatalmas nyögést hallatva zuhant a talajra, és akkora ütést kapott a hátára, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből. Zannah talpra ugrott, és gyorsan körülnézett. Amikor az imént futásnak eredt, a klántagok előrerontottak, hogy feltartóztassák, de most valamennyien magasan a fejük fölé emelték a fegyverüket, és sietve hátráltak előle, közben ijedten és hitetlenkedve meredtek rá. Zannah ekkor meghallotta, hogy a vezér felröhög a háta mögött, és gyorsan megfordult. A vörös hajú férfi feltápászkodott, és elégedetten mosolyogva odaszólt a társainak:

- A jelekből ítélve egy kicsi Jedit fogtunk! - Rákacsintott a lányra, és megkérdezte tőle:

- Mi szél hozott az Onderonra, kicsi Jedi? Elmenekültél a mesteredtől?

- Nem vagyok Jedi! - suttogta fagyosan Zannah.

- Ezzel rendben is volnánk - jelentette ki a klánvezér. - Egyelőre nem tudod irányítani az Erőt, nem igaz? Csak akkor jön elő, amikor félsz, vagy amikor dühös vagy. Nem így van?

Zannah szorosan összepréselte a két fogsorát, és résnyire vonta a szemét, de nem válaszolt.

- Hallgass ide, kicsi Jedi! - folytatta a férfi, azzal előhúzott egy kisebbfajta tőrt a bakancsának szárából, és lassú léptekkel elindult a lány felé. - Mi tizenketten vagyunk, te pedig egy szál egyedül. Komolyan azt képzeled, hogy le tudsz győzni minket? Mindannyiunkat?

- Talán igen - felelte Zannah, és dacosan felszegte az állát.

- És mi a helyzet velük? - érdeklődött a vezér a repülő gyíkok felé intve, közben folytatta az óvatos előrenyomulást. - Ha valamelyikünk egyet füttyent, a mi kis kedvenceink letépik a nyakadról azt az édes kis fejedet. Szerinted van akkora hatalmad, hogy megállítsd őket?

- Nincs - ismerte el Zannah, és a következő pillanatban furcsa érzés keletkezett az elméje mélyén, mintha valaki szólította volna.

- Ideje feladni, kicsi lány - jelentette ki a száját könyörtelen mosolyra húzva a férfi. Ekkor már csak néhány lépés választotta el a lánytól, és a tőrét maga elé tartva, tovább közeledett. - Lásd be, egyedül vagy!

Zannah visszamosolygott a vezérre, és megkönnyebbülten odaszólt neki:

- Nem... nem vagyok egyedül!

Amint kimondta a kurta mondatot, sötét árnyék telepedett kettejükre. A klánvezérnek éppen csak annyi ideje maradt, hogy felnézzen, aztán egy óriási láb lecsapott rá, és egyszerűen felkapta a földről. Zannah felemelte a fejét, és már az első pillantásával felmérte, hogy ez a drexl sokkal nagyobb, mint a tisztás másik oldalán várakozó fenevadak bármelyike. A következő pillanatban behúzta a nyakát, ugyanis a feje felett átszáguldó teremtmény olyan rikoltást hallatott, hogy még a talaj is megremegett a lába alatt. A szörnyeteg aztán visszalendült az ég felé, és Zannah ekkor meglátta, hogy a hátán nem más ül, mint a mestere, Darth Bane.

A drexl körülbelül harmincméteres magasságig emelkedett, és szétnyitotta a karmait. A vörös hajú férfi ernyedt teste forogva zuhant, és tompa dobbanás, illetve hangos csontropogás kíséretében vágódott a talajba.

A magasból lehulló, véres hulla látványa cselekvésre ösztönözte a klán tagjait. A közöttük álldogáló lányról megfeledkezve rohantak a hátasaik felé, közben vérfagyasztó csatakiáltásokat harsogtak, és fülsértően füttyögtek.

Az elsőnek felemelkedő drexl hátán csupán két ember utazott. Az elöl ülő nő a gyeplőt markolta, és minden erejét, illetve figyelmét a fenevad irányítására fordította. A mögötte ülő férfi felderítőként és parancsnokként működött. Folyamatosan nyomon követte az ellenség mozgását, és utasításokat kiabált - hogy mikor emelkedjenek, mikor süllyedjenek, mikor forduljanak, és mikor támadjanak és a nő gondolkodás nélkül végrehajtotta a parancsokat. A mögöttük lévő, üres nyeregszakaszt kétségkívül a vörös hajú férfi foglalta volna, ha nem hal meg már a légi ütközet kezdete előtt.

A többi szárnyas hüllő három-három harcost szállított - az egyik irányította a szörnyeteget, a másik figyelt és parancsnokolt, míg a harmadik jókora sugárvetővel lövöldözött. Az energianyalábok nem sokat ártottak a vastag bőrű gigászoknak, de egy-egy jól irányzott lövés akár nagy távolságból is végezhetett az ellenséges szörnylovasokkal. A lövészek ugyan jelentős előnyökhöz juttatták az egyes rajokat, csakhogy ezeket ellensúlyozta az általuk képződő súlytöbblet, ami miatt a hátasaik lassabban repültek és lomhábban manővereztek.

Az elsőnek felszálló szörnyeteg csupán két harcost vitt a hátán, így hamar lehagyta a másik hármat. Alig fél perc alatt felszárnyalt a kéklő égboltra, abba a magasságba, ahol Bane és hátasa körözött - már a puszta jelenlétük is olyan kihívást jelentett, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Amikor első ellenfele a közelébe ért, a Sötét Nagyúr hátasa fülrepesztő harci rikoltást hallatott, és támadásba lendült. Zannah a talajról csak annyit látott, hogy a szörnyetegek szélvészgyorsan közelednek egymáshoz, és teljes lendülettel összeütköznek, aztán egymásba kapaszkodva, lassan forogva zuhantak a föld felé. A közelharc rövid volt és ádáz. A hatalmas teremtmények nekivadulva ütötték-vágták egymást. Súlyos bőrszárnyukkal sújtottak a másikra, roppant karmaikkal tépték a húsát, és újra meg újra meglendítették a farkukat, hogy megvakítsák az ellenséges lényt, vagy lesöpörjék hátáról az utasát. A kígyók testéhez hasonlatos nyakak végén ülő, hatalmas fejek ide-oda fordultak és lendültek, a félelmetes fogsorok messziről is jól hallhatóan csattogtak.

A szörnylovasok arra számítottak, hogy a létszámfölényük, valamint a légi harcokban szerzett tapasztalataik révén könnyen végeznek a magányos idegennel, akinek nyilván már a drexl irányítása is teljesen leköti a figyelmét. Nem ismerték fel, hogy a betolakodó az Erőnek köszönhetően tökéletesen uralja a szárnyas fenevadat, így esélyük sincs a győzelemre. Bane repülő gyíkja sokkal nagyobb és erősebb volt a másik négynél, továbbá csak egyetlen ember súlyát kellett hordoznia, és nem viselt sem kantárt, sem nyerget, ami akadályozta volna a mozgásban.

A földtől alig húszméternyire Bane hátasa hátrarántotta, majd villámgyorsan oldalra és előre lendítette a fejét, és egyetlen harapással összeroppantotta a másik lény torkát. A talajtól tízméternyire elrúgta magát halott ellenfelétől, egy-két hatalmas szárnycsapással kijött a halálos szabadesésből, és máris diadalittasan száguldott felfelé. A halálos sebet kapott drexl a talajba csapódott, az ütközés ereje azonnal megölte mind a fenevadat, mind az utasait.

Az egész összecsapás legfeljebb tíz másodpercig tartott, de a Skelda-klán többi rajának ennyi is elég volt ahhoz, hogy magasan a célpontjuk fölé kerüljenek, és ezzel jelentős taktikai előnyre tegyenek szert. Bane hátasa ütemes és erőteljes szárnycsapásokkal tört felfelé, hogy megütközzön velük. A lövészek össztüzet zúdítottak a magányos idegenre, ám a Sith-mester aktiválta a fénykardját, és tévedhetetlen pontossággal hárította a felé villanó sugárnyalábokat.

A magasan felette keringő szörnyetegek egyike hirtelen leborított, és zuhanórepülésben közeledett felé, ám csupán színlelt támadást hajtott végre annak érdekében, hogy elvonja a figyelmét a másik kettőről. A drexl mellette húzott el, túl messze ahhoz, hogy valóban harcba bocsátkozzon, majd éles szögben jobbra fordult, és ismét emelkedni kezdett. Nem jutott messzire, amikor a Sötét Nagyúr az Erő láthatatlan nyúlványával elszakította a vastag bőrhevedert, amely a nyerget rögzítette a hátához. A nyereg levált, a rajta ülők rémülten ordítottak fel, aztán sikoltozva zuhantak a több száz méteres mélységbe, amelynek végén a biztos halál várta őket. A terhétől megszabadult szörnyeteg tág köröket leírva emelkedett, hogy később ismét lecsaphasson.

Bane nem szakított időt arra, hogy megízlelje zuhanó ellenségeinek szenvedését. Mielőtt elérték volna a talajt, a harmadik rajra fordította a figyelmét. Hatalmas ívben cikázó Sith-villámokkal elhamvasztotta az embereket, míg a drexlt füstöt okádó, fekete húshalommá égette, ami aztán lassan forogva bezuhant a fák közé.

Bane egyetlen gondolati parancsával az utolsónak megmaradt raj felé fordította a hatását - amivel komoly taktikai hibát vétett. Ugyanis, noha a gazdái elpusztultak, a második drexl még életben volt, és ősi ösztöneinek engedelmeskedve visszatért, hogy megtámadja a felségterületére betolakodó idegen hímet.

Ez a szörnyeteg pontosan akkor vágódott neki Bane hátasának, amikor az összeütközött az utolsó raj szörnyetegével. A három óriás összegabalyodott, majd őrjöngve marcangolták egymást. És mert a szárnyukat csakis arra használták, hogy lefogják a másikat vagy csontrepesztő ütéseket mérjenek rá, a hatalmas fejekből, vaskos lábakból, csattogó fogsorokból és véresen villogó karmokból összeálló, vonagló és rángatózó, egyesült test egyre gyorsulva zuhant.

Forró, habos vér fröccsent Bane arcába, és miután a kézfejével letörölte, a kiszámíthatatlanul ide-oda lendülő végtagok és bőrszárnyak között meglátta a másik fenevad utasainak egyikét. A fiatal nő ijedten rángatta a gyeplőt, hogy engedelmességre bírja eszét vesztett hátasát - ha megkésve is, de felismerte, hogy valamennyien a kegyetlen és elkerülhetetlen vég felé tartanak.

Bane szabadjára engedte a repülő hüllő tudatát és akaratát, és a három szörnylovas félelmeire összpontosított. Magába szívta a rettegésüket, és felszította velük a saját érzéseit. Egy a bensője mélyén rejtőző pontba sűrítette, majd az orbaliskok felé terelte az energiáit, amelyek készségesen - vagy inkább mohón - megnyitották magukat a sötét oldal előtt. Cserébe tekintélyes adag adrenalint, illetve másfajta hormonokat és vegyületeket pumpáltak a vérébe, amely lehetővé tette a számára, hogy még több energiát gyűjtsön magába, amit megint a testére tapadó teremtmények felé irányított - és ezt a körfolyamatot újra és újra megismételte, egészen a becsapódás előtti utolsó pillanatig.

Zannah végignézte, hogy az utolsó három szárnyas gyík összekapaszkodik. Mialatt a lények spirális pályán, egyre gyorsulva hullottak a biztos pusztulás felé, mindvégig arra számított, hogy az egyik hirtelen elszakad a többitől, és visszaszárnyal az égboltra - ám ez nem következett be.

Felsikoltott rémületében, amikor a szörnyetegek a gazdáikkal együtt a talajba vágódtak. A becsapódást akkora dobbanás kísérte, mintha egy közepes méretű bomba robbant volna a közelben. Földdarabok és kövek repültek a tér minden irányába. A lökéshullám leverte Zannaht a lábáról, és gyors ütemben szétterjedő porfelhőt szabadított el, amely pillanatok alatt elérte és elborította őt.

A leendő Sith-tanítvány köhögve és fuldokolva talpra vergődött, közben kavicsok és rögök záporoztak rá. A tekintetét a porfüggönybe fúrta, és döbbenten fedezte fel az iménti másodpercben keletkezett, legalább húsz méter széles és két méter mély krátert. A közepén véres húsdomb magasodott; a repülő gyíkok és a rajtuk ülő emberek reszkető, összezúzott masszává olvadtak össze.

A kavargó, lassan oszladozó porfelhőből vérben úszó, széles vállú alak bontakozott ki. A bal karját az oldalához szorította, és előregörnyedve, erősen imbolyogva sántikált egyenesen a lány felé. Zannah azonnal felismerte őt, aztán hüledezve és hitetlenkedve bámult. A Sötét Nagyúr minden egyes lépésénél valamivel biztosabban járt, mind kevésbé bicegett, és egyre jobban felegyenesedett, míg végül teljes magasságában kihúzta magát, és hagyta, hogy a bal karja szabadon lengedezzen mellette.

„Darth Bane életben van! - lelkendezett magában Zannah. - És az a hatalom, amely lehetővé tette számára, hogy túlélje ezt a hihetetlen megpróbáltatást, a sötét oldal hatalma, egy napon az enyém lesz!" Az érzései eluralkodtak rajta, előrelépett, hogy megölelje a mesterét - és visszahőkölt, amikor meglátta a férfi mellkasából kiálló, idegen teremtményt.

- A nevük: orbalisk - közölte Bane köszönés helyett. - Ezek a lények a sötét oldal energiáiból táplálkoznak. Nélkülük aligha éltem volna túl azt, amit az imént láttál.

Mialatt beszélt, néhányszor elakadt a lélegzete, de hogy azért-e, mert fájdalmai voltak, vagy pedig azért, mert rendkívül mélyen merített az Erőből, és ez irtózatos erőfeszítéseket kívánt tőle, azt Zannah nem tudta megítélni. A mester megállt előtte, mire ő kinyújtotta a jobbját, óvatosan megérintette a kemény héjat - és rögtön visszakapta a kezét, amikor megérezte, hogy a hideg test megrándul az ujja alatt.

- Érzékelik benned a sötét oldal jelenlétét - közölte Bane olyan hanghordozással, amellyel a büszke apák szoktak beszélni a gyermekükről.

- Hogyan veszed le őket magadról? - érdeklődött Zannah részben kíváncsian, részben pedig mélységesen undorodva.

- Sehogy - felelte Bane -, ez a páncél állandó és örökös.

- Nekem is viselnem kell majd? - kérdezte halkan a lány.

Bane néhány pillanatra elgondolkodott, majd megfontoltan válaszolt:

- Az orbaliskok hatalmas erőket kölcsönöznek nekem, de ennek ára van. A velük járó megterhelés... eléggé súlyos. Valószínűleg nem is tudnád viselni őket, amíg gyerek vagy. Talán soha nem is leszel alkalmas rá.

Zannah megkönnyebbülten bólintott. Úgy látta, a mestere mostanra teljesen helyrejött, bár az arca és a ruházata még most is vérben úszott. Hirtelen észrevette, hogy Bane elnéz mellette, és szemügyre veszi a tisztás szélén álló Csillagport, mire halkan bejelentette:

- Loptam egy hajót. És... és meg kellett ölnöm a személyzetét.

- Azt tetted, amit tenned kellett annak érdekében, hogy elérd a célodat - válaszolta Bane.

- Tanúbizonyságát adtad a hatalmadnak és az akaraterődnek azzal, hogy megsemmisítetted azokat, akik az utadban álltak. Megkerested azt, amire szükséged volt, és elvetted, függetlenül attól, hogy milyen árat kellett fizetni érte. Igazi Sith-hez méltó módon cselekedtél.

Zannaht elöntötte a büszkeség, és szélesen mosolyogva megkérdezte:

- És mi lesz most, mester?

- Kezdetét veszi az igazi felkészülésed - közölte az öröm vagy az elégedettség leghalványabb jele nélkül Bane, és elindult a Csillagpor felé.

Zannah sietve felzárkózott a férfi mögé. A félelmek és a kételyek, amelyeket a hajó fedélzetén, magányosan töltött idő alatt megtapasztalt, nyomtalanul eltűntek a bensőjéből - mesterének szavai, valamint rettentő hatalmának nyílt és látványos megmutatkozása söpörték el őket. Most már nem félt a jövőtől, minden bizonytalansága szertefoszlott. Végül elfogadta azt, hogy kicsoda ő valójában: Darth Bane kiválasztott tanítványa. A sötét oldal hagyatékának örököse. És a Sith-rend jövőbeni Sötét Úrnője.

- Hívattál, Farfalla mester? - kérdezte Johun, mialatt belépett a nagymester magánlakosztályába.

Három nap telt el azóta, hogy a Szenátus megszavazta a Ruusani Reformáció nevezetű törvénycsomagot, és ők továbbra is a Coruscanton tartózkodtak. Johun alig várta, hogy végre elhagyja a városbolygót, de a Valorum főkancellár irodájában történt szégyenletes kifakadása után szilárdan megfogadta, hogy csak azért is megmutatja: képes uralkodni az érzésein, és megbízik mesterének bölcsességében. És mindaddig, amíg itt kell maradnia, zokszó nélkül fog szolgálni.

- Foglalj helyet, Johun - mondta halkan Farfalla, és rámutatott az egyik székre. A hanghordozásából és viselkedéséből kitűnt, hogy rossz hírei vannak.

Johun letelepedett, és már előre félt attól, amit hallani fog.

- Megtaláltuk a Csillagport - közölte Farfalla.

Johun felkapta a fejét, a szíve hatalmasat dobbant. Röviddel azután, hogy elvált Irtannától és Bordonéktól, a hajó a teljes személyzetével együtt eltűnt. A keresésükre küldött mentőcsapatok nyomukat sem találták. És most, közel két héttel az eltűnése után a hajó előkerült! Johun először nagyon megörült, de a lelkesedése pillanatok alatt alábbhagyott, amikor is rájött, hogy a mestere a Csillagporról beszélt, míg a fedélzetén tartózkodókat meg sem említette.

- Mi történt? - kérdezte, és szinte félt kiejteni a szavakat a száján.

- Úgy véljük, hogy talán zsoldosok támadtak rájuk - felelte Farfalla. - A hajót a Japrael szektorban találták meg. Elhagyatva sodródott a semmiben. A fedélzetéről minden értékes vagy hasznavehető tárgy eltűnt. A személyzet valamennyi tagja meghalt. Sugárvetőkkel végeztek velük, közvetlen közelről leadott lövésekkel.

- Mindenki? - bökte ki megrendülten Johun.

- Irtanna? Bordon? Még a fiúk is?

Farfalla is csupán komor bólogatással tudott válaszolni.

„Nincsenek érzések - idézte fel magában Johun a Jedi-alaptörvényt, mialatt hirtelen feltörő haragjával küzdött. - Csak a lelki béke létezik."

- Tudom, hogy ezt nem könnyű elfogadni - mondta Farfalla, és leült a tanítványával szemközti székre. - De most már semmit sem tehetünk értük. És akármi történt is a barátainkkal, nem szabad elhatároznod, hogy bosszút állsz a halálukért.

- Ennek tudatában vagyok, mester - válaszolta a könnyeit nyeldesve Johun -, de nagyon szomorú vagyok, és ezt az érzésemet nem tudom elfojtani.

- Nem is kell, ifjú padavanom - válaszolta Farfalla, és bátorításképpen finoman megveregette a fiatalember térdét, majd felállt, és hozzátette:

- Teljesen természetes, hogy gyászolod azokat, akiket elvesztettél. A gyász önmagában véve nem hordoz semmiféle veszélyt.

Miután elhallgatott, átsétált a szoba másik végébe, és a falon függő festményeket tanulmányozta, így biztosítva időt arra, hogy a tanítványa összeszedhesse magát. Néhány perccel később Johun felkelt a székéről, mire a mester szembefordult vele.

- A hír mélyen lesújtott, mester - jelentette ki Johun. - De tisztában vagyok azzal, hogy a gyilkosok kézre kerítése nem az én feladatom. És hálás vagyok azért, mert idehívattál, és elmondtad nekem mindezt.

- Nem csak ezért kérettelek ide - vallotta be Farfalla. - Van egy feladatom a számodra. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy különleges küldetésem...

- Hallgatlak, mester. Szolgálatra készen állok - felelte habozás nélkül Johun, és arra gondolt, hogy ennél igazabb szavakat még sosem ejtett ki a száján. Kétségbeesetten vágyott arra, hogy tegyen valamit, bármit, ami eltereli a gondolatait Irtannáról és Bordonékról.

- A Szenátus megszavazta a Ruusani Reformáció nevű törvénycsomagot - kezdte Farfalla. - Azt máris tudod, hogy ezek az intézkedések mit jelentenek a rendünk számára, de szép számmal akadnak más vonatkozásaik is. Ahogyan azt Valorum főkancellár kijelentette, a Köztársaságnak újjá kell születnie.

Johun szótlan bólogatással jelezte, hogy tudatában van mindennek.

- Ám szerte a Galaxisban sokan élnek olyanok, akik a kezdetektől fogva ellenezték és manapság is ellenzik az új törvényeket - folytatta Farfalla. - Ők úgy látják, a Köztársaság újraegyesítését célzó erőfeszítések valójában azt a célt szolgálják, hogy a Szenátus ismét kiterjessze a hatalmát azon világokra, amelyek függetlennek nyilvánították magukat... vagy amelyek most készülnek ugyanerre.

- És te aggódsz a főkancellár életéért - szólt közbe Johun.

- Pontosan - erősítette meg a feltevést méltóságteljesen bólogatva Farfalla. - Ezenfelül fontosnak tartom, hogy mi, Jedik, adjuk tanúbizonyságát annak, hogy támogatjuk Valorum főkancellárt, illetve az új törvényeket. Vezető szerepet kell vállalnunk abban, hogy megvédjük őt azoktól, akik ártani akarnak neki.

Johunnak megint küszködnie kellett, hogy ellenőrzése alatt tartsa az érzéseit. Farfalla az imént azt mondta, hogy különleges küldetést tartogat a számára. Talán a Külső Gyűrűbe küldi őt, hogy épüljön be egy szélsőséges szakadár mozgalomba, vagy egyenesen egy harcmezőre, a frontvonalba, hogy harcoljon egy veszedelmes, lázadó csoport ellen!

- Rád esett a választásom, ifjú padavanom. Te fogod képviselni a Jediket Valorum kancellár személyi testőrségében - közölte ekkor Farfalla, és Johun úgy érezte magát, mintha ököllel gyomron vágták volna.

A legkevésbé sem vágyott arra, hogy a Coruscanton éljen, erre tessék, a mestere arra ítéli, hogy itt maradjon a főkancellár megbízatásának lejártáig. És még négy évig, amennyiben Valorum ismét elnyeri ezt a magas állást.

- Bosszúsnak tűnsz, Johun - jegyezte meg halkan Farfalla.

- Nem bosszús vagyok - felelte a szavait óvatosan megválogatva a fiatalember - hanem csalódott. Nem ebben reménykedtem.

- Mi, Jedik a szolgálatra esküszünk fel - válaszolta Farfalla. - Gyakran megesik, hogy mások érdekében fel kell áldoznunk azt, amit a legtöbbre tartunk. Ezt jelenti az, ha valaki Jedi.

Johun nem érzett késztetést, hogy vitába szálljon. Ahogyan azt már megszokhatta, a mesterének megint igaza volt. És ha a mestere ezt a szerepet szánta neki, ha ezt a feladatot szabta ki rá, akkor ő nem csupán engedelmesen elfogadja, hanem testestől-lelkestől beleveti magát...

- Farfalla mester, alázattal elfogadom, és hatalmas megtiszteltetésnek tekintem ezt a megbízatást - mondta felindultan. - Teljes szívemből és lelkemből, a képességeim legjavát nyújtva fogom szolgálni Valorum főkancellárt.

- Nekem pedig rendkívüli örömöt okozol azzal, hogy ilyen készségesen elfogadtad a sorsodat - válaszolta méltóságteljesen bólogatva Farfalla, és sejtelmesen mosolyogva folytatta:

- De lenne még itt egy apróság... Néhány nap múlva el kell hagynom a Coruscantot, más ügyek követelik a figyelmemet. Magad is tudod, hogy nehéz idők járnak a rendünkre.

- Természetesen, mester.

- És azt is meg kell értened, hogy nem hagyhatok felügyelet nélkül egy padavant itt, a galaktikus fővárosban - tette hozzá Farfalla.

Johun tudta, hogy a mestere megint színigazat beszél - valamennyi tanítványnak egy mester ellenőrzése alatt kellett maradnia egészen a felkészülésének végéig. Ám egy kissé így is összezavarodott, és kibökte:

- Nem igazán értelek. ha te elmész innen, miféle új mestert fogok szolgálni?

- Úgy gondolom, hogy a szolgálatod egy bizonyos szakasza véget ért, ifjú Jedi! - válaszolta még szélesebben mosolyogva Farfalla.

Eltartott néhány pillanatig, mire Johun felfogta a mondat értelmét. Csak akkor sikerült neki, amikor rájött, hogy a nagymester nem padavannak vagy tanítványnak szólította, hanem a megtisztelő Jedi néven.

- Ez... ez azt jelenti... - hebegte megrendülten Johun - hogy... lovag leszek?

- Pontosan ezt jelenti - erősítette meg Farfalla. - Beszéltem a Jedi Tanáccsal, és a nagymesterek kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy készen állsz az előléptetésre.

Johun önkéntelenül a derékszíjához eresztette a kezét, és megtapogatta fénykardja markolatát. Ő maga készítette a fegyvert Hoth sürgetésére, néhány héttel volt mestere halála előtt. És most, ezekben a szédítő pillanatokban rájött, hogy a tábornok már akkor erre a percre igyekezett felkészíteni őt. Ugyanakkor, a fénykard készítése még csupán az első lépcső volt a Jedi-lovaggá váláshoz vezető úton.

- És mi lesz a próbákkal? - kérdezte Johun, mialatt szinte kétségbeesetten küzdött, hogy türtőztesse magát. - Még ki kell állnom a Tanács különféle próbáit.

- Erről is beszéltem velük - közölte elégedetten Farfalla -, és a nagymesterek abban is egyetértenek, hogy a Ruusanon töltött szolgálati időd alatt számtalanszor adtad tanúbizonyságát a rátermettségednek. Azzal, hogy beosztottalak Valorum testőrségébe, még egy utolsó próba elé állítottalak. Te pedig azzal, hogy békésen és engedelmesen elfogadtad a megbízatást, bebizonyítottad, hogy képes vagy feláldozni a saját vágyaidat és igényeidet mások érdekeiért.

- Én... én... nem is tudom, mit mondjak, mester - dadogta Johun.

- Megérdemled, hogy lovaggá léptessünk elő - biztosította őt Farfalla. - Hoth mester büszke volna rád.

Farfalla ekkor a kezébe vette, és aktiválta a fénykardját. Johun tudta, hogy mi következik. Kérés nélkül lehajtotta, és oldalra fordította a fejét. Farfalla mozdított egyet a csuklóján, és az energiapengéje lemetszette az ifjú Jedi lecsüngő padavanfonatát. Johun érezni vélte a hajának súlyát, mialatt az a padlóra hullott, és amikor felemelte a fejét, könnyek csillogtak a szemében. Képtelen volt megszólalni. Felbolydult elméje egyelőre nem tudta feldolgozni mindazt, ami az előző percekben történt vele: hogy lovaggá léptették elő, hogy beosztották Valorum személyi testőrségébe, hogy hírt kapott Irtanna és Bordonék tragikus haláláról.

- A közeli és távoli jövőben úgy tekints vissza erre a napra - mondta ekkor Farfalla, afféle utolsó tanács gyanánt hogy ez volt az a nap, amelyen hatalmas öröm ért, egyszersmind szörnyű bánat sújtott le rád. Segíteni fog emlékezni arra, hogy az életben ez a kettő gyakran szorosan összekapcsolódik.

- Emlékezni fogok rá, mester - fogadkozott Johun, és egyszeriben rádöbbent, hogy élete során első ízben nem padavanként, hanem Jedi-lovagként szólalt meg.

Darovit mérsékelt iramban, de kitartóan baktatott a napégette táj repedezett földjén. A bal kezében botot szorongatott, amellyel a lépteit segítette, jobb kezének csonkján vastag kötés szürkéllett. Mögötte és valamivel felette egy-egy pattogó lebegett - mintha zöld, szőrös léggömböket húzott volna maga után. A teremtmények gömbölyű testén szemhéj nélküli, barátságos szemek sötétlettek, míg a szájukat vagy orrukat nem lehetett látni. Hosszú, vékony faroknyúlványaik lustán hullámozva lengedeztek mögöttük, valahogy úgy, ahogyan a szalagok lobognak a gyenge szélben.

A pattogók a barlangban találtak rá Darovitra, ahol ő már napok óta feküdt, szinte katatón állapotba zuhanva. A kézcsonkját szorongatva, összegömbölyödve hevert a sziklapadlón, és minden reményét feladta. Mire a teremtmények rábukkantak, nem vágyott másra, csak a halálra.

A részvétteljes telepata lények sokáig keringtek felette, megnyugtató és biztató szavakat sugároztak közvetlenül az elméjébe. Lecsillapították zaklatott lelkét, és bár a sebeit nem tudták begyógyítani, a testi fájdalmait jócskán letompították.

Miután talpra állt, a lények tévedhetetlen biztonsággal kiterelték őt a föld alatti járatokból, vissza a felszínre, a napfényre és a friss levegőre. Aztán elvezették egy ligetbe, ahol hűvös forrásvizet talált, amellyel a szomját olthatta, illetve édes bogyókat, amelyekkel elverhette mardosó éhségét. Ezt követően a pattogók megmutattak neki egy elveszített elsősegélykészletet, és ekkor végre rendesen megtisztította és bekötözte megcsonkított jobb kezét, hogy elejét vegye a fertőzéseknek.

Darovit napokig rejtőzött a ligetben, amíg összeszedte magát, és a sebei is gyógyulásnak indultak. Nem vágyott vissza a saját fajtájához, mert félt attól, hogy felismerik benne a Sith-ek harcosát. Túlságosan szégyellte a tetteit és a nyomorékságát ahhoz, hogy még egyszer találkozzon valamelyik embertársával. Am a félelemnél és a szégyenérzetnél is erősebben dolgozott benne a harag - Eső megfosztotta őt a kezétől! A saját unokahúga elárulta és megcsonkította! Bosszúállásról és megtorlásról szóló gondolatok emésztették, nyugtalan álmaiban újra és újra elkapta, és megölte a lányt...

Ám azzal párhuzamosan, hogy a teste gyógyulni kezdett, a haragja is alábbhagyott. Kétségbeesetten kapaszkodott a gyűlöletébe, folyton lejátszotta magában az iszonyatos találkozást - mígnem felismerte az igazságot. Felismerte, hogy Eső voltaképpen megmentette őt.

A szelíd pattogók megnyugtató közelségében Darovit végül megértette, hogy mi történt. Az unokahúga mögött álló Sith gondolkodás nélkül megölte volna. Eső azzal, hogy megnyomorította, gyakorlatilag a haláltól mentette meg - egyfajta utolsó, könyörületes tett volt a részéről, mielőtt végképp a Sötét Nagyúr befolyása és uralma alá került.

A felismerést az elfogadás követte. Darovit belátta, hogy a kezét nem adhatja vissza senki és semmi. Eső eltűnt az életéből, valószínűleg mindörökre. Az álmai arról, hogy csatlakozik a Jedikhez vagy a Sith-ekhez, a semmibe vesztek. Nem maradt semmije és senkije - csakis a pattogók.

Hálás volt nekik a kedvességükért, de fel nem foghatta, hogy miért segítettek rajta. Talán azért, mert rajta kívül mindenki más elment. A Sith Nagyurak megsemmisültek, míg a katonáik elmenekültek a Ruusanról, vagy hadifogságba estek. A Jedik és a Fény Hadseregében szolgáló harcosok elmentek. Két nappal korábban, röviddel napnyugta után Darovit látta a jellegzetes villanásokat, amelyek a bolygó körül keringő hajók hiperugrását kísérték. A Ruusan lakói pedig elhagyták a sötét és a világos oldal közötti csaták helyszíneit, és visszatértek a falvaikba vagy a birtokaikra. Darovit napok óta nem látott más eleven teremtményt, mint a körülötte keringő pattogókat.

Megértette, hogy a lények adtak neki még egy esélyt. Lehetővé tették a számára, hogy maga mögött hagyja a múltját, és újrakezdje az életét. De minek? Mi célból? A pattogók gyakran beszéltek neki a jövőről, mintha a maguk rejtelmes módján bepillantást nyertek volna az eljövendő korba. Viszont a legtöbb látnokhoz hasonlóan ők is általánosságokat fogalmaztak meg, és szinte rejtvényekben beszéltek, így a titokzatosság leplével burkolt szavaik nem adták meg Darovitnak a rá váró sorsot feltáró kulcsokat.

„Darovit szomorú" - sugallta neki az egyik teremtmény, és inkább kijelentésnek, semmint kérdésnek szánta a kurta üzenetet.

- Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek - válaszolta halkan Darovit. Noha a pattogók képesek voltak átsugározni neki a gondolataikat és érzéseiket, nem láttak bele az elméjébe, így szólnia kellett hozzájuk ahhoz, hogy beszélgetést folytasson velük.

- Miféle jövő vár rám? - kesergett tovább, hangot adva annak a gondjának, amellyel már napok óta vívódott magában. - Kudarcot vallottam Jediként. Kudarcot vallottam Sith-ként. Miben reménykedhetek? Mi lehet még belőlem?

„Ember..." A válasz olyan váratlanul érte, hogy megtorpant.

- Ember? - ismételte meghökkentem Nem Sith és nem Jedi. Nem zsoldos, és nem katona. Semmi más, csupán egy egyszerű, hétköznapi ember. Darovit mind határozottabban bólogatott, és amikor ismét nekivágott a kopár síkságnak, az a benyomása támadt, hogy hatalmas súly került le a válláról.

- Egy egyszerű ember - dörmögte, csak úgy magának. - Miért is ne...

Tizedik fejezet

Tíz évvel később

A Külső Gyűrűben keringő Serenno a Köztársaság leggazdagabb világai közé tartozott. Ennek dacára - vagy talán éppen ezért - az egész bolygó kiváló táptalajként szolgált a Köztársaság-ellenes eszméknek és a radikális szakadár mozgalmaknak. Gyakran megesett, hogy az utóbbiakat Serenno dúsgazdag nemesi családjai pénzelték, abban a reményben, hogy lerázhatják magukról a Galaktikus Szenátus politikai igáját.

Ám a helyi kultúrát hiába fertőzték lázongó szellemi áramlatok, a főváros, Carannia hatalmas piactere a csillagközi kereskedelem egyik jelentős központjaként működött. Kéttucatnyi nép kereskedői vegyültek össze az ezer és ezer, ponyvatetővel védett pult között. Napkeltétől napnyugtáig harsogtak a Galaxis legkülönfélébb zugaiból származó portékákat dicsérő árusok ordításai, amelyekre az alkudozó vásárlók szintén kiabálva megtett ajánlatai feleltek. Még a gazdagok és kiváltságosok is bemerészkedtek a zsúfolt vásártéren tolongó tömegbe, készségesen belevetették magukat a tarkabarka, lármás sokaságba, mialatt ritka vagy értékes árucikkekre vadásztak, amelyeket csakis itt lehetett fellelni.

Zannah mozdulatlanul állt a tér egyik elzárt sarkában, és igyekezett elkerülni, hogy valaki felfigyeljen rá. Nem egykönnyen olvadt bele a tömegbe. Noha nem sokkal nőtt magasabbra, mint egy átlagos emberi lény, az évek folyamán feltűnően szép nő lett belőle. Így aztán óvintézkedésekhez kellett folyamodnia, ha nem akarta magára vonni a férfiak kéjsóvár, illetve a nők irigy pillantásait.

A jelen esetben bő szabású, fekete köpenyt öltött magára, amely tetőtől talpig beburkolta, és ezzel elrejtette karcsú, formás alakját. A fejére húzott csuklya eltakarta hosszú, szőke hajának göndör fürtjeit, és jótékony árnyékot vetett szabályos, gyönyörű arcára, illetve fényesen csillogó szemére.

Ezenfelül a jelentéktelenség aurájával vette körül magát, vagyis a Sith-ek egyik ősrégi, jellegzetes fogását alkalmazta, amellyel akár nyilvános helyeken is elrejtőzhetett mások elől. A láthatatlan lepel természetesen nem óvta meg az egyenesen őrá irányuló szemektől, de mindaddig, amíg nem hívta fel magára a figyelmet, a hétköznapi teremtmények túlnyomó többsége nem vette észre, vagy ha mégis, akkor később nem emlékezett rá.

Az óvintézkedések ellenére is megesett, hogy valaki alaposan végigmérte. Volt benne valami - mind a mozgásában, mind a testtartásában -, ami miatt jócskán elütött másoktól. De neki még így is könnyebb volt észrevétlennek maradni, mint a mesterének. Az elmúlt évtized folyamán az orbaliskok benőtték Bane egész testét. Csakis a talpa, valamint a két keze és az arca maradt szabadon, és ezek is csak azért, mert rendkívül elővigyázatosan járt el. Éjjel-nappal különleges kesztyűt, illetve csizmát viselt, és valahányszor nyugovóra tért, kalitkára emlékeztető, különleges sisakot húzott a fejére, amely megakadályozta, hogy a paraziták ellepjék az arcát.

Ám még a köpenyek és a több rétegű ruházatok sem rejthették el teljesen, hogy Darth Bane mivé lett. Ha valaki az öltözetének résein keresztül véletlenül megpillantotta a sötéten csillogó páncélhéjakat, holta napjáig sem feledte a látványt. Ennek eredményeként Bane ritkán hagyta el az Ambriát. A tanítványára támaszkodott, aki a szemeként és füleként szolgált a külvilágban. Zannah képviselte a mester akaratát, ő koordinálta és felügyelte a bonyolult műveleteket, amelyeket Bane a háttérből irányított.

Most is efféle ügyben járt. Egy fiatal twi'leket várt, akit Kelad'den néven ismert. Persze egy pillanatig sem hitte, hogy ez a férfi valódi neve. Végső soron Kel sem tudta az ő igazi nevét... dacára annak, hogy a közelmúltban szeretők lettek.

Kel afféle önjelölt forradalmárként harcolt a zsarnokság ellen, egy a Köztársaság megdöntésére szövetkező, szélsőséges csoport magas rangú tagjaként. Zannahnak többheti szívós munkájába került, mire elnyerte a férfi bizalmát, de végül sikerült. A múlt éjszaka, mialatt összeölelkezve feküdtek az ágyban, Zannah apró lakásában, a twi'lek megígérte neki, hogy elviszi a csoport egyik titkos gyűlésére, és úgy beszélték meg, hogy itt, a vásártéren fognak találkozni.

A nap már túlhaladt a delelőpontján, ami azt jelentette, hogy Kelad'den késik. Zannah mégis várt. Már a tanulmányai legelején megtanulta a türelem értékét...

- Titoktartás. Ravaszság. Türelem. Ezek a Sith-ek fegyverei - mondta akkor a mester.

Nyolc nappal korábban szálltak fel az Onderonról. Hátrahagyták a Csillagport, aztán egy neimoidi kereskedőtől elvették a hajóját, amellyel az Ambriára utaztak. A kiképzés itt, ezen a távoli világon vette kezdetét.

- Cselekedj elhamarkodottan, és máris előnyt adsz az ellenségednek - magyarázta Bane. - Néha akkor járunk el helyesen, ha nem cselekszünk, akármilyen nehezünkre esik is. Sokszor a legnagyobb harcosok sem tudják kivárni a megfelelő pillanatot, már jóval korábban lesújtanak. Ezt a hibát mi nem engedhetjük meg magunknak.

Zannah szaporán bólogatott, elemezte magában a tanítást, amit aztán gondosan elraktározott az emlékezetében. Ám a szavak csupán a felkészülésének egy részét képezték. A mestere feladatot adott neki - próba elé állította, hogy bebizonyíthassa, valóban megértette az elhangzottakat.

A táborhelytől néhány kilométerre elterülő Natth-tó partján neek-ek éltek, az Ambrián őshonos, növényevő hüllők. Az alig egy méter magas állatok a hátulsó lábukon jártak, míg a farkukat egyensúlyozásra, kapaszkodásra és támasztéknak használták. Az elülső lábuk annyira elcsökevényesedett, hogy legfeljebb a talaj felszínének közelében lapuló gyökereket tudták kiásni vele, esetleg kisebb dióféléket cipeltek vele a barlangjukba. Hosszú, vékony nyakuk végén apró fej ült, amelynek elejéből csőrre emlékeztető, fogatlan száj meredt előre.

Az első napon, amikor Zannah és Bane megérkezett a bolygóra, a lány máris felfedezte a szelíd teremtményeket, amelyek naphosszat a homokos parton, illetve a környező sziklákon rohangáltak, élelem után kutatva. Bane a kiképzés nyitányaként megbízta őt, hogy vigyen neki egy eleven neeket, de úgy, hogy nem kötözi meg, sőt hozzá sem ér.

A feladat a vártnál sokkal nehezebbnek bizonyult. A fürge teremtmények a tó partján gyakran portyázó húsevők egyik fő élelemforrásaként szolgáltak, így természetükből eredően rendkívül félénkek voltak. Amint megpillantották Zannaht, hanyatt-homlok menekültek előle, és pillanatok alatt eltűntek a sziklafal sötét, mély repedéseiben.

Csapdát nem állíthatott nekik, mert Bane szigorúan kikötötte, hogy a neeknek saját akaratából kell követnie őt. Zannah először ennivalót szórt el a tópartot és a tábort összekötő útvonal mentén, de a lények nem bíztak benne, és nagy ívben kerülték a csemegéket. Másodjára megpróbálta uralma alá vonni valamelyik akaratát, ahogyan a mestere tette a hatalmas drexllel. Csakhogy a távoli múltban egy Jedi-nagymester megkötötte a Natth-tó partját átható, sötét energiákat. Ugyanezen erők évszázadokon keresztül szivárogtak a megmérgezett vízből, mutációt okoztak a neekek szervezetében - és Zannah hiába próbálta befolyásolni a tudatukat, az erőfeszítései rendre kudarcot vallottak.

Végül rájött, hogy meg kell szelídítenie az egyiket, vagy legalábbis hozzászoktatni a saját közelségéhez. Így aztán minden reggel odament a barlang bejáratához, letelepedett a puszta sziklákra, és nekilátott végrehajtani a mesterétől elsajátított meditációs gyakorlatokat.

Órákon keresztül mozdulatlanul üldögélt, majd a késő délután folyamán egyszerűen felkelt, és visszatért a táborba, aztán másnap megismételte az egészet. Az első három napon teljesen magára hagyatva kuporgott, ám a negyedik délelőttön a neekek kezdtek feltünedezni körülötte. Először rendkívül óvatosak voltak, a legkisebb mozdulatára is elmenekültek a közeléből. A második hét közepére mind jobban hozzászoktak a jelenlétéhez, ekkor tőle hat-nyolc méterre leültek, és éberen figyelték. Egyik-másik teremtmény néha halk, ugatáshoz hasonlatos hangot adott ki - mintha a saját nyelvén megszólította volna az idegent -, vagy éppen mély, reszketeg csipogást hallatott, amely a torka mélyéből szakadt fel. A harmadik héten egy különösen kíváncsi kölyök, amely Zannahnak legfeljebb a térdéig ért, elég közel merészkedett ahhoz, hogy a lány a kezét kinyújtva megérinthesse.

Ezt követően gyümölcsöket is vitt magával, és apró falatokat helyezett a combja mellé eresztett tenyerére. Ugyanaz az apró neek egyre közelebb ment hozzá, közben ösztönös félelmei, illetve az illatos ennivaló csábítása között őrlődve, minden ízében remegett. Zannah halk, barátságos hangon biztatta a kölyköt, mire az végre összeszedte minden bátorságát, odaugrott hozzá, felkapott a tenyeréről egy dióféle gyümölcsöt, aztán izgalmában nyüszítve berohant a barlangba.

Ezek után Zannah az állatok üregeitől egyre távolabb telepedett le meditálni. Az apró neek minden egyes napon megkereste őt, még akkor is, ha ehhez el kellett távolodnia a falka felségterületétől. Apránként közeledtek a táborhoz, aztán egy napon, amikor Zannah felállt, hogy hazatérjen, a neek a nyomába szegődött.

Lassan mozgott, nehogy elriassza az állatkát. Puha és rövid léptekkel haladt, a lehető legóvatosabban helyezte át a testsúlyát egyik lábáról a másikra, és apránként, méterről méterre araszolgatva elvezette az apró teremtményt a mesteréhez.

Jóval napnyugta után érkezett meg, ebben az iramban közel négy óra alatt tette meg a tábort és a tópartot elválasztó, viszonylag rövid távolságot. A táborhelyen számos sátor állt, azokon felül, amelyekben ő és a mestere aludt. Egyben az élelmiszert tárolták, egy másikban a ruházatukat és a különféle felszerelési tárgyakat, a többiben a fegyvereket, valamint az űrhajójuk és a lánctalpas terepjárójuk üzemanyagát. A könnyűszerkezetes vászonépítmények félkört alkotva sorakoztak, a bejáratuk a tűzrakó helyre nézett.

Bane a tábortűz mellett várta a tanítványát, és néha meg-megkavarta a nyálcsordító illatú, bugyborékoló levest. Az éjszakai forróság miatt levetette az ingét, és a lángok táncoló fényénél látni lehetett, hogy az orbaliskok máris kezdtek szétterjedni a testén. A hátára tapadó teremtmény benőtte a jobb vállát, és vastag karján lefelé nyújtózva már csaknem a könyökéig ért, míg a mellkasát borító élősködő lefelé terjeszkedve félig eltakarta a hasát, és a felső pereme félúton járt a nyakán. A fénylő héjakat világosszürke, puhának tűnő sávok szeldelték, amelyek láttán Zannah úgy sejtette, hogy az orbaliskok nem csupán növekednek, de osztódásra készülnek. Az undortól megborzongva lecövekelt a férfi mögött, és halkan odaszólt neki:

- Elvégeztem a feladatot, mester.

Bane megfordult ültében, és szemügyre vette a lány mögött topogó neeket - a tanítványa kitartásának és türelmének szemmel látható bizonyítékát. Zannah a tekintetét követve megfordult, és szintén az állatkát fürkészte. A neek felnézett rá, és izgatottan csicsergett, mintha várt volna valamit. Zannah lehajolt hozzá, hogy megsimogassa, és Bane ekkor az Erő közvetítésével eltörte a lény nyakát.

- Jól csináltad - mormolta a mester, és visszafordult a tűz felé, mialatt a tanítványa szörnyülködve bámulta a lába előtt vonagló apró testet. - Most pedig fogd meg, és dobd bele a levesbe!

Zannahnak kellett néhány pillanat, hogy megacélozza az akaratát, és elfojtsa a bensőjében ébredező bánatot. Egy csapásra ráeszmélt, hogy amikor Bane megbízta őt a feladattal, biztosan tudta, hogy meg fogja kedvelni az állatot. És arra is rájött, hogy ha a kezdet kezdetén bölcsebb lett volna, előre látja mindezt, és akkor csupán egyszerű eszköznek tekinti a neeket - eszköznek, amelyet felhasznál és elhajít -, és nem hagyta volna, hogy kialakuljon benne a teremtmény iránti kötődés. A fájdalom, amelyet ezekben a pillanatokban érzett, egyfajta figyelmeztetés volt, vagy inkább örök emlékeztető arra, hogy az egyetlen szövetségese a mestere.

Végül felkapta az ernyedt hullát, odavitte a tűzhöz, és beledobta a kondérba, aztán mélyen belenézett a férfi szemébe, és halkan megjegyezte:

- Szóval, úgy döntöttél, mester, hogy két tanításban részesítesz egyetlen napon...

Darth Bane válasz gyanánt csupán bősz mosolyra húzta a száját.

Zannaht a piactér lármájába hasító, harsány kiáltás zökkentette ki az emlékezésből.

- Zápor! - kurjantotta valaki a küldetései során használt álnevét. Végigsöpört a tekintetével a nyüzsgő sokaságon, és hamarosan felfedezte Kelad'dent, aki a tér másik oldalán integetett neki.

A Galaxis különféle pontjain élő twi'lekek bőre változatos színekben játszott, és Kel a viszonylag ritka, vörös bőrű lethan alfajhoz tartozott. Mint népének fiai általában, ő is rendkívül vonzó látványt nyújtott. Magas alkatához, széles vállához, és karcsú derekához arányos, izmos végtagok társultak. Szűk, fekete nadrágot viselt, illetve bő szabású inget, amelyet nem gombolt be, hogy közszemlére tegye remekül domborodó mellizmait, valamint lapos, izmos hasát. Az arcvonásai tökéletesen szimmetrikusak voltak, az ajka telt és puha, míg parázsló szeme ellenállhatatlan erővel vonzotta-csalogatta azokat, akik túl sokáig néztek bele. Kemény, formás lekkuit a nyaka köré kerítve hordta, a végük kecses ívben, sokat sejtetően bújt be az inge alá, és tapadt hozzá izmos mellkasához.

- Zápor! - kiáltott másodjára is, amivel elérte, hogy többen is megálltak előtte, és kíváncsian meredtek rá. Zannah káromkodott egy sort, és sietve átvágott a kavargó tömegen.

- Halkabban beszélj! - förmedt rá a férfira, amikor odaért hozzá. - Mindenki minket bámul!

- Hadd bámuljanak! - válaszolta dacosan Kel, de azért lefojtotta a hangját. - Ezek itt mind közrendűek. Úgy is mondhatnám, a csőcselék. A véleményük mit sem jelent a számomra.

Kelad'den gazdagnak és kiváltságosnak született. Azonfelül, hogy a lethanok fia volt, olyan nemesi családból származott, amely még a twi'lekek harcos kasztjában is kiemelkedőnek számított. A környezetében élők születésének perce óta magyarázták neki, hogy milyen különleges, így aztán magától értetődött, hogy mélységesen lenézte a rangban alatta állókat.

Zannah néha csodálta a férfit ezért a fennhéjázó gőgjéért, amit ő a belső erő jelének vett. Kel tudta magáról, hogy felsőbbrendű, és ezt nem félt kimutatni. Ám ezen vonása egyben a gyenge pontja is volt. Zannah hamar rájött, hogy a twi'lek hízelgéssel és a büszkeségét érintő kihívásokkal könnyűszerrel manipulálható, és nem habozott kihasználni ezt a felfedezését annak érdekében, hogy teljesítse a küldetését.

- Késtél - mondta megbántottságot színlelve -, nem szeretek várni.

- Nem is lenne szabad ezt csinálnom - vágott vissza Kelad'den.

- Bocsánat - suttogta Zannah, azzal odasimult a férfihoz, a nyaka köré fonta a karját, és lágyan dorombolva folytatta:

- Kezdem azt hinni, hogy van egy másik szeretőd is... Ha valaha rajtakaplak egy másik nővel, kivágom a szívedet!

Kel derékon kapta őt, még közelebb rántotta magához, és közvetlen közelről belesuttogott a fülébe:

- Te bőven elég vagy bármelyik férfinak...

Zannah a bók hallatán kellemesen megborzongott, gyorsan szájon csókolta a twi'leket, majd a két karját szétnyitva elhúzódott tőle, és megszólalt:

- Sajnálom, de erre most nincs időnk. A barátaid várnak ránk. Már biztos nagyon idegesek.

Kelad'den kéjesen végignyalta az ajkát, mintha még most is érezte volna rajta a csók ízét, aztán csuklón ragadta Zannaht.

- Igazad van, gyerünk! - mondta, azzal a lányt maga után húzva belevetette magát az árusok és a vásárlók tömegébe.

Mialatt az alkonyat lassan rátelepedett a környező tájra, Darth Bane kinyújtotta a jobbját az apró kristálypiramis felé, amelyet gondosan beállítva helyezett el a máskülönben üres sátor közepén álló talapzaton. Lassan és óvatosan megérintette a piramis hideg, sima oldalát, majd visszahúzta a kezét, mert meglátta és megérezte, hogy az ujjai megremegnek. Egy másodperccel később az ujjai már megállíthatatlanul, görcsösen rángatóztak, ráadásul szaggató fájdalom rohangált fel és alá a csuklója és a könyöke között. Csendes átkot suttogva lehunyta a szemét, és a fogait csikorgatva igyekezett elfojtani a rohamot.

A testét elborító orbaliskok jóvoltából hozzászokott a folyamatos fájdalomhoz. Egy percre sem múlt el, ha tompán is, de folyton ott lüktetett a tudatának érzékelési küszöbe felett. Általában meg tudta oldani, hogy ne figyeljen rá, és a külső szemlélők számára láthatatlanul viselte el a kínjait. Ugyanakkor, ha nem vigyázott, ha túlhajszolta magát, akkor a hatások egy idő után megmutatkoztak. A remegés figyelmeztetés volt, előjele annak, hogy tűrőképessége határához érkezett.

Mindeddig háromszor próbálta megteremteni a saját holokronját, és mindhárom alkalommal csúfos kudarcot vallott. Ezúttal azonban úgy számította, hogy végre siker koronázza az erőfeszítéseit. Tudván tudta, hogy ebben a szakaszban elég egy rossz mozdulat, és a hosszas felkészüléssel töltött évek minden eredménye veszendőbe megy. Ám azt is tudta, hogy nincs más választása, valahogyan le kell gyűrnie a fájdalmat, és folytatnia kell a munkát.

Az első kísérletre öt évvel ezelőtt kerített sort. Freedon Nadd holokronját mintának használva létrehozta azt a lapokból, szálakból és végpontokból álló bonyolult kristályrácsot, amely kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy szinte végtelen mennyiségű tudásanyagot tárolhasson egy akkora adathordozóban, amekkora elfért a tenyerén. Hónapokba telt, mire összegyűjtötte a kellő mennyiségű ritka ásványokat, amelyeket aztán megfelelő méretű és alakú szálakká és alakzatokká formált, ezt pedig heteken át tartó, aprólékos és fáradságos finomítás követte. A kristályszerkezetnek könyörtelen előírásoknak kellett megfelelnie, a tűréshatár nulla volt. Bane több száz órát töltött azzal, hogy az Erő segítségével szubatomi módosításokat hajtott végre, mire valamennyi kristályszál a helyére került, és a megfelelő szögben állt.

Miután elkészült a holokron belsejét kitöltő ráccsal, óvatosan belevéste a piramis oldalába az ősi Sith-jelképeket. Ezek az ábrák kellékként szolgáltak egy rendkívül hatékony szertartáshoz, amely megőrizte a kristályszerkezet stabilitását azok után, hogy ő feltöltötte azt a sötét oldal energiáival. És mert Bane nem ismerte a titokzatos képjelek pontos jelentését, illetve rendeltetését, megint csak Nadd holokronjához folyamodott. Hosszasan és alaposan tanulmányozta az oldalaira vésett ábrákat, amelyeket aztán a lehető legpontosabban átmásolt a saját művére.

Ám amikor az energiáit a holokron felé terelve megpróbálta aktiválni azt, a kristályrács egyszerűen összeomlott, és az ökölnyi piramis hangos csattanás, illetve vakító villanás kíséretében fehér porfelhővé robbant.

Néhány hónappal később ismét nekiveselkedett, de hajszálpontosan ugyanarra az eredményre jutott. Kénytelen-kelletlen belátta, hogy a holokron elkészítése egyelőre meghaladja a képességeit, és ekkor nagyszabású kutatásba kezdett, hogy amit csak lehet, megtudjon ezekről az ősrégi műkincsekről. És Zannah segítségével hatalmas mennyiségű tudásanyagot szedett össze.

Végigolvasta valamennyi adatlemezt, történelmi beszámolót és személyes emlékiratot, amelyet csak elő tudott keríteni, hogy megismerje az ördögien bonyolult piramisok megteremtésének titkait. Ezer és ezer alig leplezett hivatkozásra bukkant, több száz elméleti fejtegetésen rágta át magát, de egyetlen olyan forrást sem talált, amely tételesen és részletesen felsorolta volna a szükséges lépéseket - így aztán a rejtély továbbra sem oldódott meg.

Bane nem volt hajlandó feladni. Folytatta a kutatást, régi könyveket, titkos iratokat és tiltott tudást tartalmazó tekercseket olvasott. Három évébe telt, mire tudomást szerzett a képjelek jelentéséről és rendeltetéséről - és közben arra is megtalálta a választ, hogy az eddigi próbálkozásai miért fulladtak kudarcba. Felfedezte, hogy az egyes holokronok oldalába vésett szimbólumok voltaképpen az adott műtárgyat megteremtő Sith Nagyurat képviselik. Az apró piramisok nem egyszerű adathordozók voltak, hanem annál sokkal, de sokkal többet tudtak. A tudást az őrző osztotta meg a felhasználóval, vagyis a készítőt helyettesítő, mesterséges személyiség. A megfelelően összeállított ábrák az ősi Sith-ek különleges varázslataival megtámogatva lehetővé tették, hogy Bane megörökítse a megjelenését, a tudását és a gondolkodásmódját. Mindezek a holokron belsejében háromdimenziós hologrammá alakultak, amely tanította és irányította azokat, akik képesek voltak aktiválni ezt a lélegzetelállítóan különleges rendszert. Az őrzőt működtető, gondolkodó-elemző hálózat egyben stabilizálta a kristályrács éleit és végpontjait, és megakadályozta ezek összeomlását.

Két évvel ezelőtt Bane az újonnan szerzett értesüléseivel felfegyverkezve harmadszorra is nekilátott, hogy megteremtse a saját holokronját. A lehető leggondosabban járt el. A Segítségkérő Szertartás, amelyet a piramis oldalaiba vésett ábrák kialakítása közben kellett végrehajtania, mind testileg, mind szellemileg rendkívül fárasztó volt. Annak érdekében, hogy ne kövessen el hibát, végtelenül lassan dolgozott, és ezzel két hétre nyújtotta a műveletet. Ironikus módon az óvatossága okozta a mű végzetét. Mialatt a munka végső szakaszában nekilátott óvatosan igazgatni a belső szerkezetet, hirtelen megérezte, hogy a jelképekben fokozatosan lecsökken az energiaszint. A gondolkodó-elemző hálózat annyira lelassult, hogy az őrző többé nem tudta megőrizni a kristályrács stabilitását.

Bane kétségbeesetten kereste a módszert, amellyel felgyorsíthatja a rendszer működését, de azzal szembesült, hogy az erőfeszítései hiábavalóak. Az újabb kudarcon feldühödve a puszta öklével zúzta porrá a hasznavehetetlen piramist.

Mielőtt nekikezdett a legutóbbi, sorban a negyedik próbálkozásnak, esküvel fogadta meg, hogy ezúttal nem fog hibázni. Most már tudta, hogy az idő a kulcs: be kell fejeznie a szerkezet finomhangolását, és fel kell töltenie a sötét oldal energiáival, még mielőtt az őrző lassulni kezd. És most, a ritka ásványok több hónapig tartó gyűjtögetését, a meditációval töltött heteket, valamint a három álló napon keresztül végzett megfeszített munkát követően a végcélja közelébe került. Már csak néhány kisebb beállítást kellett végrehajtania, viszont tudván tudta, hogy az idő gyorsan fogyatkozik.

Három napon keresztül merített folyamatosan az Erőből. Nem evett, nem ivott, és nem aludt, aminek következtében a teste, a lelke és szelleme egyaránt kimerült. Ebben az állapotában különösen sebezhető volt az orbaliskok számára. A teremtmények az őt átható sötét energiákból táplálkoztak, de a holokron megteremtése megkívánta tőle, hogy minden energiáját közvetlenül a művébe áramoltassa. A paraziták éheztek, és ennek következtében különféle vegyületeket és hormonokat juttattak a vérébe, eszelős haragra gyújtván őt, hogy aztán, amikor szabadjára engedi a dühét, telezabálhassák magukat a sötét oldal erőiből.

Az ujjait és a kezét megtámadó izomgörcsöket a teremtmények nedvei okozták, és Bane nem tehetett semmit ellenük. Várnia kellett, míg a rohamok elmúlnak. Már csak néhány órája maradt, hogy befejezze a művét, de nem kockáztathatta meg, hogy hibát vét, és megsérti a holokron belsejét kitöltő finom kristályszerkezetet.

Lassan, fokról fokra visszanyerte uralmát rángatózó ujjai felett, közben keservesen sajnált minden múló másodpercet, amit erre kellett szánnia. Amikor a keze végül megnyugodott, vett egy mély lélegzetet, összpontosította a gondolatait, majd megidézte az Erőt, és ismét megérintette a kristályrácsot.

Ebben a pillanatban irtózatos görcs hasított a hátizmaiba, amitől önkéntelenül hátrafeszítette a felsőtestét, és felüvöltött kínjában. A fájdalom megzavarta az összpontosításban. Ellenőrizetlen energiahullám söpört végig rajta, ami egyenesen a holokronra zúdult. A piramis egy pillanattal később felrobbant, kristályszemcséket és port szórva a tér minden irányába.

Darth Bane néhány másodpercig hitetlenkedve bámulta az üres talapzatot. Mélyen átérezte az orbaliskok mardosó éhségét, és a saját feltámadó dühét. Aztán vörös fátyol borult a szemére, és átadta magát a haragjának.

Tizenegyedik fejezet

- Ez meg ki? - kérdezte az ajtórésben felbukkanó férfi, és gyanakodva méregette Zannaht. Az illető ember volt, viszont az arcán és kopaszra borotvált fején annyi tetoválás tarkállott, hogy a vonásait alig lehetett kivenni. A világoskék inget és sötétkék nadrágot viselő alak valamivel alacsonyabb volt Kelad'dennél, viszont derékban és mellkasban sokkal vastagabb.

- A hölgy velem van, Paak - válaszolta Kel, azzal félretolta az illetőt, és Zannaht maga után vonva belépett az ajtón.

Szűkös, sötét és bútorozatlan helyiségbe érkeztek. A felettük működő kocsmából zeneszó és harsány röhögések szűrődtek le, míg a pincében összegyűltek az összeesküvők módján, fojtott hangon beszélgettek. A kamra közepén négyen álltak, szűk kört alkotva: két fiatal férfi, egy fiatal nő, aki legfeljebb egy-két évvel lehetett idősebb Zannahnál, valamint egy kék bőrű, vörösen izzó szemű chiss asszony.

Paak nem hagyta annyiban, a jövevények után lódult, és fennhangon kijelentette:

- Nem hozhatod ide!

- A hölgy a nagykövetségen dolgozik - közölte Kel, továbbítva azt a hamis fedőtörténetet, amelyet Zannah mesélt neki az első találkozásuk alkalmával. - Sokat segíthet nekünk.

A testes férfi ekkor elkapta a twi'lek könyökét, gyors rántással szembefordította magával Kelt, és ingerülten ráförmedt:

- Nincs jogod ilyen döntéseket hozni! Nem te vagy a vezérünk, hanem Hetton!

- Hetton engem választott parancsnoknak ehhez a küldetéshez! - jelentette ki mérgesen Kel.

- De csak azért, mert felajánlottad, hogy megvásárolod azokat a hamis útleveleket, amelyekkel átjutunk a nagykövetség őrségén - vágott vissza a Paak nevezetű alak. - Csak azért nevezett ki parancsnoknak, mert szüksége van a kreditjeidre!

- Hettonnak nincs szüksége senki kreditjeire - válaszolta megvetően a vörös bőrű twi'lek. - Azért nevezett ki parancsnoknak, mert már halálosan unja, hogy hozzád hasonló ostoba senkikkel kell foglalkoznia.

Paak fenyegetően vicsorgott, de Kel egyszerűen hátat fordított neki, nyíltan megmutatva, hogy mennyire lenézi. Zannah várt még néhány pillanatig, mert attól tartott, hogy a tetovált képű férfi ráveti magát a twi'lekre, de Paak csupán megrázta a fejét, és visszament őrködni az ajtóhoz.

Kel odasétált a többiekhez, akik kérés nélkül tágabbra nyitották a kört, hogy maguk közé engedjék. Zannah kissé lemaradva követte a szeretőjét, és észrevette, hogy az idegenek kíváncsian merednek rá. Ő is végigjártatta rajtuk a tekintetét, noha máris tudta róluk mindazt, amit tudnia kellett.

Kelad'denhez hasonlóan forradalmárok voltak: fiatalok, idealisták, forrófejűek és szánalmasak. A tüzes beszédekkel és szenvedélyes retorikával könnyűszerrel befolyásolható alakokat a titokzatos Hetton vette rá, hogy csatlakozzanak a Köztársaságellenes Felszabadítási Fronthoz, vagyis egy jelentéktelen, szakadár mozgalomhoz, amelyhez hasonlóak százával működtek szerte a Galaxisban.

Viszont apró, szélsőséges csoport létére a KFF tekintélyes pénzalapok felett rendelkezett, és a tagjai között aránytalanul nagy számban fordultak elő kiválóan képzett, veszedelmes egyének. Az olyan elit harcosok, mint Kelad'den, vagy olyanok, akik komoly katonai kiképzésen estek át, inkább átlagosnak számítottak, semmint kivételesnek. És különféle okokból hűséget esküdtek Hettonnak, illetve szervezetének.

Zannah úgy sejtette, hogy mindannyian hősnek képzelik magukat, sőt talán a dicsőséges ügyük leendő mártírjának. Mégsem érzett irántuk mást, csakis megvetést. Minden felkészültségük dacára nagyra nőtt gyerekek voltak, akik apró, sötét szobák mélyén titkos terveket szövögettek, és kicsinyes terrorista akciókra készültek a hatalom, a galaktikus kormányzat ellen - amelynek tagjai a létezésükről sem tudtak.

Zannah bizonyos mértékig még Kelad'dent, a saját szeretőjét is megvetette. Ennek ellenére bevallotta magának, hogy a férfiban van valami delejesen vonzó. A küldetésének sikere érdekében nem kellett feltétlenül megosztania vele az ágyát, mégis hajlott arra - sőt egyenesen vágyott rá -, hogy felhívja magára a főnemes figyelmét. Kelad'den nem csupán a testi adottságainak köszönhette vonzerejét. Vad energiák lengték körül. Szinte tombolt benne az elvakult gőg, és ennek tüze elborította Zannaht, valahányszor meztelenül ölelkeztek az ágyban.

A lány tudta, hogy részben azért vonzódik ehhez a forrósághoz, mert a mestere mindig is annyira rideg volt. Darth Bane az őrzőjeként és gyámjaként szolgált tíz éven keresztül. Felnevelte és minden bajtól megóvta őt, továbbá átadta neki a Sith-ek tudását. Mégsem tudta nevelőapjaként tisztelni a férfit. Bane ugyan sosem kegyetlenkedett vele, de nem is mutatott iránta semmiféle gyengédséget, még együttérzést vagy sajnálatot sem. Nem gondolkodó és érző teremtménynek, hanem eszköznek tekintette őt, egyfajta gépezetnek, amely idővel továbbviszi majd a Sith-ek hagyatékát.

Mindennek a tetejébe, az orbaliskpáncélba zárt Darth Bane-ből szinte kivesztek az emberi vonások. Harag, gyűlölet, szerelem, vágy - mindezek csupán eszközöket jelentettek a számára, amelyekkel táplálhatta a hatalmát. Zannahnak viszont továbbra is szüksége volt arra, hogy érezzen. Vágyott a valódi érzésekre és a nyers szenvedélyre. Sóvárgott utánuk... És Kelad'denben megtalálta mindezt. A férfi megadta neki az egyetlen dolgot, amit a mesterétől nem kaphatott meg. Ennek ellenére, meg sem fordult a fejében, hogy elárulja vagy elhagyja Bane-t. A saját szemével látta, hogy a mestere mire képes az Erővel, rajta keresztül kóstolót kapott a sötét oldal hatalmából. Darth Bane a Sith Sötét Nagyura volt, és Zannah biztosan tudta, hogy egy napon letépi a férfi válláról a köpenyét, és saját magára teríti. Semmi sem akadályozhatta meg abban - sem holmi ábrándos vágyak, sem az érzelmi kielégülés csábítása, de még a szerelem ígérete sem -, hogy végigmenjen az úton, és beteljesítse a sorsát.

Ehhez a célhoz viszonyítva Kel és a pincében összegyűlt szakadárok parányi, jelentéktelen lények voltak, akik parányi, jelentéktelen életet éltek. Zannah csakis azért ereszkedett le hozzájuk, mert a mestere úgy vélte, egy napon felhasználhatják őket, és neki kellett gondoskodnia arról, hogy akármiféle őrültséget főznek ki, az beleilleszkedjen Bane átfogó terveibe.

Kelad'den egy meghitt vacsora alatt elárulta, hogy mi a céljuk. Arra készültek, hogy elrabolnak egy helyi politikust, és elképesztő váltságdíjat kérnek érte. A legkomolyabban hittek abban, hogy miután a HoloHálózat világgá repíti a hírt, az ő merész vállalkozásuk lesz az a katalizátor, amelynek hatására a Külső Gyűrű népei fellázadnak, egyesítik erőiket, és megdöntik a Szenátust.

Zannah szánalmasnak tartotta ezt a gyermeteg hitet és viselkedést. A nyomorultak még csak nem is sejtették, hogy egy nagyszabású játszma feláldozható bábui. Közönséges eszközök, amelyeket felhasználnak, és elhajítanak, miután betöltötték a rendeltetésüket...

- Honfitársaim! - kezdte Kel a közönséget megszólító, gyakorlott szónokok ünnepélyes hanghordozásával. - Szövetségre léptünk egy szent cél érdekében, nevezetesen, hogy térdre kényszerítsük, és megsemmisítsük a Galaktikus Köztársaságot. És mégis, mit tettünk eddig annak érdekében, hogy elérjük a célunkat? Forradalomról beszélünk, és mégis félünk megtenni azt, amivel kirobbanthatjuk a forradalmat! Ám ez hamarosan megváltozik. Három nap múlva rákényszerítjük a hatalmasokat, hogy emeljék fel a fejüket, és vegyenek észre minket.

- Három nap múlva? - szólt közbe Cyndra, a chiss asszony. - Te meg miről beszélsz?

- Hetton azt akarja, hogy a Fegyverszüneti Emléknapon sújtsunk le - tette hozzá Paak. - Sokkal nagyobb feltűnést fogunk kelteni, amennyiben a Ruusani Reformáció évfordulóján cselekszünk.

- Miért várnánk hónapokig, amikor a tökéletes alkalom itt van, közvetlenül előttünk? - kérdezte Kel, azt az érvet felhasználva, amellyel Zannah meggyőzte őt. - Egy egyszerű nagykövet sorsa senkit sem érdekel. Olyan célpontot kell keresnünk, akit mindenhol ismernek, és akinek elrablására mindenki felfigyel.

- És ki lenne az? - érdeklődött az egyik fiatal férfi.

- Valorum főkancellár - válaszolta Kel.

- Valorum főkancellári mandátuma két éve lejárt - szólt oda Paak az ajtó mellől.

- De továbbra is utazó nagykövetként szolgálja a Szenátust - érvelt Kelad'den. - És ne feledjük, hogy az ő úgynevezett Egyesítési Elvei rángattak vissza számtalan világot a Köztársaság érdekszférájának hálójába. Ő a felelős mindenért, ami ellen harcolunk, ő jelképez mindent, amit meg akarunk semmisíteni. Ő a tökéletes célpont.

- És hogyan kapjuk el? - kérdezte Cyndra.

- A napirendjében szerepel egy titkos találkozó Serenno legbefolyásosabb nemesi családjaival - magyarázta a twi'lek. - Sejtésünk szerint megpróbálja rábeszélni a helyi hatalmasságokat arra, hogy tegyenek lépéseket a szeparatista mozgalmak felszámolására. Az olyan mozgalmakéra, mint amilyen a miénk is.

- Honnan tudsz te erről? - kérdezte a fiatal nő.

Kel válasz helyett Zannah felé biccentett, és megrezegtette a lekkuit. Zannah lépett egyet előre, és beszélni kezdett:

- A nevem Zápor. Titkárnőként dolgozom a Köztársaság nagykövetségén.

Ezzel a hazugsággal keltette fel maga iránt Kelad'den érdeklődését, és már csak azért is kapóra jött neki, mert magyarázatul szolgált arra, hogy honnan származnak az értesülései, amelyeket valójában Bane vásárolt az egyik titkos kapcsolatától...

- Minden készen áll, Eddels Nagyúr - brekegte a muun, és egy adatolvasót nyújtott a mester felé. - Ebben mindent megtalál, amire szüksége lesz.

Zannah ekkor látott először muunt, és eléggé zavarba ejtőnek találta a teremtmény megjelenését. Legalább olyan magasra nőtt, mint Bane, viszont a feje, a teste, valamint a végtagjai hosszúak és vékonyak voltak, mintha valami szörnyű módon megnyújtották volna, hogy elérje a jelenlegi magasságát. Tésztaszerű, fehér bőrét helyenként gusztustalan, rózsaszínű foltok tarkították. A szeme és pofacsontjai mélyen besüppedtek máskülönben lapos ábrázatába, az orrának nyomát sem lehetett látni, míg vékony szájának mindkét sarka lefelé görbült, mintha folyton megvető képet vágott volna. A fején egyetlen hajszál sem nőtt, és sötétbarna, egyszerű ruházatot viselt. Lerítt róla, hogy rendkívül kényelmetlenül érzi magát a Tatuin ikernapjainak forróságában, de egyetlen szóval sem panaszkodott.

Zannah néhány nappal korábban megtudta a mesterétől, hogy a Dűne-tenger homoksivatagában tartott találkozó egyfajta csúcspontja annak a tervnek, amelyet, ha akaratlanul is, de ő maga lendített mozgásba egy évvel korábban, röviddel azután, hogy Bane és ő első ízben leszálltak az Ambriára. Ugyanis a ruusani Sith-táborban talált kézirat hátulján hosszú számsorok sorakoztak: az Intergalaktikus Bankkartellnél fenntartott titkos számlák kódjai.

Bane elmesélte Zannahnak, hogy Qordis Nagyúr megszállottan rajongott a ritka és értékes műtárgyakért. Az évek folyamán elképesztő összegeket sikkasztott el a Sötét Testvériség pénzalapjaiból, amelyekből aztán mindenféle kincseket vásárolt, hogy kielégíthesse a szenvedélyét. A Testvériség pusztulását követően egyedül Bane tudott ezekről a számlákról, és egyedül ő férhetett hozzájuk. Persze eszébe sem jutott, hogy akár fényűző életet is élhetne, a kreditek csakis arra kellettek neki, hogy megvalósítsa a céljait.

- Az információ árucikk - magyarázta megfontoltan a tanítványának. - Cserélhető, eladható és megvásárolható. A kreditek végsősoron csak annyit érnek, mint a titkok, amelyeket megveszünk rajtuk.

Az előző év folyamán Bane hozzányúlt a tartalékokhoz. Helyi és köztársasági hivatalnokokat vesztegetett meg, hogy hozzáférjen a titkos aktákhoz. Kormányzati kémeket és kiváló kapcsolatokkal rendelkező bűnözőket bérelt fel, hogy az ő ügynökeiként dolgozzanak. A váratlanul előkerült vagyont felhasználva hatalmas hálózatot épített ki, amelynek tagjai az ő szemeként és füleként szolgáltak több száz világon.

Maga Bane természetesen sosem lépett közvetlen kapcsolatba ezekkel az illetőkkel. A Sith-rend utolsó képviselőjeként létfontosságú volt, hogy a névtelenség és ismeretlenség leplébe burkolózzon. Mindent egy bizonyos közvetítőn keresztül intézett - azon a muunon keresztül, aki most ott állt előtte.

- Pontosan követted az utasításaimat? - kérdezte tőle Bane.

- Betűhíven, Eddels Nagyúr - felelte magabiztosan a teremtmény. - Valamennyi kifizetés három számlán keresztül fog történni, így a forrást lehetetlen lesz kinyomozni. Cserébe ön rendszeres jelentéseket kap, folyamatosan áradnak majd önhöz mind a törvényesen, mind a törvénytelenül megszerzett információk. Amennyiben utasítást kíván adni az ügynökeinek, azokat különféle titkos üzenetközvetítő szolgálatok fogják eljuttatni a címzettekhez. Tökéletesen névtelenül.

- És senki sem tudja, hogy én állok a háttérben? - kérdezte a szemét résnyire vonva Bane.

- Nyilván tisztában van azzal, hogy minek köszönhetem a hírnevemet - válaszolta a muun. - Számomra a diszkréció mindennél fontosabb, és erre büszke is vagyok. Ezért keresnek fel az önhöz hasonló ügyfelek...

- Hát akkor a kettőnk ügye itt lezárul - jelentette ki Bane.

A muun meghajolt a mester előtt, odabiccentett Zannahnak, aztán sarkon fordult, és elindult a közelben várakozó hajója felé. Zannah mindvégig szemmel tartotta, mert érdekelte, hogy miféle halál fog lesújtani rá. Meg sem fordult a fejében, hogy mestere életben hagyja a muunt. Egyedül ő tudta, hogy ki hozta létre, és ki irányítja az egész Galaxist átszövő kémhálózatot, és egyedül ő látta Bane arcát.

A teremtmény azonban minden gond nélkül elérte a hajót, és felszállt annak fedélzetére. Pillanatokkal később feldübörögtek a hajtóművek, majd a gép felemelkedett, és hamarosan eltűnt a láthatárról. Zannah ekkor a mesteréhez fordult, és értetlenül pislogva megkérdezte:

- Miért hagytad életben?

- Mert még a jövőben is értékes lehet a számunkra - felelte Bane.

- De hát látott téged! - tiltakozott a lány. - Tudja, hogy ki vagy!

- Csak annyit tud, amennyit tudnia kell - magyarázta higgadtan Bane. - Egy magát Eddels Nagyúrnak nevező dúsgazdag ember felbérelte őt, hogy állítson fel egy titkos információs hálózatot. Fogalma sincs, hogy ki vagyok valójában, sem pedig hogy mik a céljaim. És fogalma sincs, hogy hol és hogyan talál meg engem, hacsak én nem lépek vele kapcsolatba.

Zannahnak eszébe jutott egy történet, amelyet a mestere egy korábbi alkalommal osztott meg vele. Bane akkor is az Ambrián tartózkodott, és már csak néhány óra választotta el a haláltól, amikor rátalált egy Caleb nevezetű orvosra. Csakhogy Caleb érzékelte benne a sötét oldal jelenlétét, és nem akarta meggyógyítani. Bane azzal kényszerítette engedelmességre az illetőt, hogy ha nem segít rajta, akkor megöli a lányát. Aztán, miután meggyógyult, nem állt bosszút az orvoson, amiért az nyíltan szembeszegült vele. Caleb bizonyságot tett a képességeiről, illetve felkészültségéről, Bane pedig tudta, hogy a férfi nem jelent veszélyt őrá nézve, sőt egy napon még szüksége lehet a tudására. A megölésével inkább csak kockázatok jártak volna - és némi kicsinyes élvezet, amiről ő készségesen lemondott.

- A halálából nem származik semmiféle előny - mormolta akkor Zannah, és elgondolkodva rágcsálta az alsó ajkát...

- Zápornak módjában áll megadni nekünk a Valorum főkancellár napirendjében szereplő helyszíneket és időpontokat - magyarázta Kelad'den a társainak. - Amikor az űrhajója leszáll, mi már várni fogjuk őt.

- Vannak testőrei - jegyezte meg kurtán Paak.

- Csakis a személyi biztonsági osztaga - vágott vissza Zannah. - Minden más túlontúl nagy feltűnést keltene.

- Szeretné titokban lebonyolítani az itteni találkozóját - tette hozzá Kel. - A Szenátus még a szakadár mozgalmak puszta létezését sem hajlandó hivatalosan elismerni, így aztán a küldetését magánlátogatásnak minősítik.

- Három napot mondtál? Az nagyon kevés! - tiltakozott Cyndra. - Több idő kell a felkészüléshez.

- Mindenünk megvan, ami csak kell - felelte Kelad'den. - Vannak fegyvereink, és értünk is a kezelésükhöz. Tudjuk, hogy a főkancellár mikor és hová érkezik. Mi kell még?

- Például Hetton parancsa. - dörmögte Paak.

Kelad'den feléje fordult, és ráförmedt:

- Tényleg szükségünk van Hetton engedélyére? Mik vagyunk mi, gyerekek? Magunktól nem tudunk cselekedni?

- Ő a vezetőnk - felelte komoran Paak. - Ő mondja meg, hogy mit csináljunk.

- Így vagyunk a Köztársaság Szenátusával is - szólt közbe Zannah. - Ők is előírják, hogy mit csináljunk és hogyan. Hát nem éppen ez ellen harcoltok? Ha a gazdátoknak engedelmeskedtek, rabszolgák vagytok, függetlenül attól, hogy kiféle-miféle a gazda.

A legteljesebb meggyőződés hangján ejtette ki ezeket a szavakat, noha a legkevésbé sem hitt bennük. Ezzel egy időben megidézte magában az Erőt, és annak láthatatlan nyúlványaival óvatosan megérintette a helyiségben tartózkodók elméjét. Módjában állt volna az uralma alá vonni az akaratukat, de az ebben a helyzetben nem segített volna rajta. A tudati befolyásolás hatásai Valorum megérkezésének időpontjára nyomtalanul elillannának.

Zannah ezért egy jóval kifinomultabb eszközt választott. Ahelyett, hogy az Erő segítségével rájuk kényszerítette volna az akaratát, inkább felszította az érzéseiket, hogy sokkal érzelgősebb és erőszakosabb lelkiállapotba hozza őket. Ez az eljárás önmagában véve keveset ért, de ha meggyőző erejű és kellően felkavaró szavak társultak hozzá, akkor a hatásai sokkal erősebbek és tartósabbak lettek, mint az egyszerű tudati befolyásolásnak.

Csakhogy ezek a szavak nem hangozhattak el az ő szájából. A szakadárok számára idegen volt, nem bíztak benne. Természetes ösztöneik parancsára azonnal elvetették volna az érveit, sőt mesterségesen gerjesztett, hiperagresszív állapotukban valószínűleg ellene fordultak volna. Valaki másnak kellett beszélnie hozzájuk, egy olyan valakinek, akit régóta ismertek - például Kelad'dennek.

- Azt mondjátok, függetlenséget akartok - mondta nekik a jóképű twi'lek. - Azt mondjátok, harcolni akartok a szabadságért. Ám amikor felajánlom a lehetőséget, eloldalogtok, mint a falkából kiűzött kath kutya!

- Meg kell várnunk a Fegyverszüneti Emléknapot - makacskodott Cyndra. - Tartanunk kell magunkat az eredeti tervhez.

- A tervek mit sem érnek, amíg nem hajtjuk végre őket - válaszolta Kel. - Folyton arról beszélünk, hogy mit fogunk tenni a jövőben, de amikor eljön az Emléknap, nem lesz nehéz újabb kifogást találni arra, hogy várjunk még egy kicsit! Nézzétek, titkos találkozókkal nem lehet megváltoztatni a Galaxist. A tervek önmagukban nem ijesztik meg a Szenátust, és nem kényszerítik térdre a Köztársaságot. Cselekednünk kell, méghozzá most azonnal!

Zannah felismerte a saját szavait Kel beszédében. Ő maga suttogta el őket a meghitt beszélgetések alatt. Elültette a gondolatok magvait, aztán figyelemmel kísérte a növekedésüket. A twi'lek most szenvedélyesen és tüzesen adta elő a mondandóját, mintha szilárdan hitte volna, hogy a saját nézeteit hangoztatja.

- Döntő fontosságú esemény előtt állunk! - folytatta felindultan. - Három nap múlva lesújtunk a Köztársaság zsarnokaira! Megtesszük az első lépést a függetlenség és az igazi szabadság felé vezető úton!

Ketten-hárman tapsolni és éljenezni kezdtek, amiből Zannah tudta, hogy Kel megnyerte őket magának. Egyedül Paakon és Cyndrán mutatkoztak a vonakodás jelei, de amikor a csoport többi tagja nekilátott kidolgozni Valorum elrablásának részleteit, még ők is félretették a kételyeiket.

A találkozó az éjszakába nyúlt, és amikor véget ért, Zannah és Kelad'den visszatért a lány bérelt lakásába.

- Csodálatos voltál ma este - suttogta Zannah, miután beléptek az ajtón.

- Most néhány napra el kell válnunk egymástól - felelte a twi'lek. - Amíg nem ér véget az a bizonyos dolog, nem találkozhatunk. A többiek számítanak rám. Nem engedhetem meg, hogy bármi elvonja a figyelmemet.

Válasz helyett Zannah a férfihoz simult, és szorosan átölelte.

Kelad'den kora hajnalban, még napkelte előtt távozott. Zannah az ajtóban elbúcsúzott tőle, majd visszabújt az ágyba, hogy aludjon még egyet. Néhány órával később ismét felkelt, és nekilátott összeszedni a holmiját. A küldetése itt véget ért. Tudta, hogy többé nem látja Kelad'dent. Eljött az idő, hogy visszatérjen az Ambriára.

A tábor romokban hevert. A sátrakból csupán szétszaggatott, megpörkölődött rongyok maradtak. A készleteket tartalmazó ládák szilánkokra zúzódtak, a tartalmuk szétszóródott a környéken. Több száz kilogramm súlyú üzemanyagcellák feküdtek mindenfelé, némelyik ötven méterre repült a tárolóhelyétől.

A törmelékkel és szeméttel telehintett talajon megperzselt foltok feketéllettek, amelyekben Zannah a Sith-villámok nyomaira ismert. A levegő még ekkor is szinte sistergett a sötét oldal energiától, amitől a lány megborzongott félelmében és izgatottságában.

Nem esett nehezére kitalálnia, hogy mi történt: Bane-nek ezúttal sem sikerült elkészítenie a holokronját, és elvakult dühében mindent megsemmisített maga körül. A felismerés nyomán eltűnődött azon, hogy ha itt lett volna a kérdéses percekben, vajon meg tudta volna állítani a mesterét? Sőt ő maga túlélte volna a vihart?

Darth Bane a tábor távolabbi határán üldögélt, a hátát fordítva a leszállózóna felé. Amikor Zannah odaért hozzá, megfordult, majd felállt, és teljes, kétméteres magasságában kihúzta magát, amitől a tanítványa fölé tornyosult. A ruhái ronggyá szakadtak, és több folton kiégtek, így látni lehetett, hogy az orbaliskok mennyire elszaporodtak. Több tucat teremtmény tapadt a bőrére, az arcát és a kezét leszámítva az egész testét ellepték. Bane úgy festett, mintha elpusztult, kagylóféle

teremtményekből megformált páncélt viselt volna. Ám Zannah jól tudta, hogy a héjak alatt rejtőző orbaliskok nagyon is élnek, és a mesteréből táplálkoznak.

Bane azt állította, hogy a teremtmények megnövelik a hatalmát, továbbá természetellenesen nagy testi erőt és különlegesen hatékony öngyógyító képességet kölcsönöznek neki. Ám a holokronkészítés területén vallott újabb kudarc következményei láttán Zannah elgondolkodott azon, hogy miféle árat kell fizetni ezekért a képességekért... Mi haszna a nagyobb hatalomnak, ha a birtokosa nem tudja irányítani?

Legnagyobb megkönnyebbülésére úgy látta, hogy a mestere időközben lecsillapodott, és sokkal okosabb volt annál, semhogy a lelkiállapota felől érdeklődjön - inkább belekezdett a küldetéséről szóló beszámolóba:

- Minden készen áll, mester. Amikor Valorum főkancellár kompja földet ér, Kelad'den és a társai várni fogják őt.

- Jó munkát végeztél - ismerte el Bane.

A dicséret hallatán Zannaht, mint minden korábbi alkalommal, ezúttal is elöntötte a büszkeség és elégedettség érzése. Ám az örömét jócskán tompította a tudat, hogy mindörökre elvesztette a twi'lek férfit.

- Van valami esély arra, hogy sikerrel járnak? - kérdezte halkan.

- Nincs - felelte Bane rövid megfontolás után.

- Hát akkor mi értelme az egésznek? - fakadt ki Zannah, végül utat engedve a csalódottságának. - Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért bízol rám efféle küldetéseket! Miért vesztegetjük az időnket és erőnket, ha tudjuk, hogy kudarc vár rájuk?

- Nem kell sikerrel járniuk annak érdekében, hogy értékesek legyenek a számunkra - válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal Bane. - A szakadárok csakis zavaró tényezőnek kellenek. Magukra vonják a Szenátus figyelmét, és vakká teszik a Jediket.

- Vakká teszik a Jediket? - ismételte értetlenül Zannah.

- A Jedik alárendelték magukat a Szenátus akaratának - fejtegette Bane. - Hagyták, hogy belesüllyedjenek a politika és a bürokrácia mocsarába. A Köztársaság hívei azt szeretnék, hogy egyetlen, egyesített kormányzat legyen, amely fenntartja a békét az egész Galaxisban, és a Jedik ezen cél eszközévé silányították önmagukat. Valahányszor a szélsőségesek csapást mérnek a Köztársaságra, a Szenátus a Jediket szólítja fel cselekvésre. Így aztán az ellenségeink lázongások elfojtására, felkelések leverésére pazarolják az erejüket és idejüket, s a legkevésbé sem figyelnek ránk.

- De miért kell a szeparatistáknak folyton kudarcot vallaniuk? - kérdezte Zannah. - Úgy is segíthetnénk nekik elérni a céljaikat, hogy nem kockáztatjuk meg a lelepleződést!

- Ha sikerrel járnak, egyre több támogatóra tesznek szert - magyarázta türelmesen Bane. - A hatalmuk és a befolyásuk nőni fog. Egyre nehezebb lesz manipulálni és irányítani őket. Még az is meglehet, hogy annyira megerősödnek, hogy egy napon képesek lesznek megdönteni a Köztársaságot.

- És az nem jó nekünk? - mormolta Zannah.

- A Köztársaság tartja kordában a Jediket - felelte Bane. - A Köztársaság irányít és parancsol több ezer világon. Viszont ha elbukik, több tucatnyi vagy talán több száz új csillagközi kormányzat és galaktikus szervezet lép a helyébe. Egy ellenséget sokkal könnyebb ellenőrizni és manipulálni, mint húszat. Ezért kell a szélsőséges szeparatista csoportokon tartanunk a szemünket. Azonosítjuk azokat, amelyekben megvan a lehetőség, hogy valódi fenyegetéssé váljanak, majd arra biztatjuk őket, hogy sújtsanak le, még mielőtt valóban készen állnának erre. Kiaknázzuk a bennük rejlő lehetőségeket, kijátsszuk őket a Köztársaság ellen. Hagynunk kell, hogy az ellenségeink meggyengítsék egymást, mialatt mi rejtőzködünk és egyre erősödünk. Egy napon a Köztársaság elbukik, és a Jedik megsemmisülnek. De ez csakis akkor történhet meg, amikor mi már készen állunk arra, hogy magunkhoz ragadjuk a hatalmat.

Zannah bólogatott, noha szinte beleszédült, amikor megpróbálta átlátni Darth Bane rendkívül bonyolult és szövevényes politikai mesterkedéseinek összességét. Visszagondolt a múltbeli küldetéseire, és azon törte a fejét, hogy ezek hogyan illeszkednek bele az átfogó tervekbe.

- Korábban sosem támadtak kételyeid a feladataidat illetően - jegyezte meg Bane, és inkább kíváncsinak tűnt, semmint haragosnak.

Zannah nem akart Kelad'denről beszélni. Noha mindent végrehajtott, amire Bane utasította, biztosra vette, hogy a twi'lek iránti érzéseit mestere a gyengeség jelének fogná fel.

- Még ha nem is értettem mindig a küldetéseim célját, a bölcsességedben sosem kételkedtem, mester - válaszolta alázatosan, mert hirtelen felismerte, hogy hogyan fordíthatja előnyére a kínos kérdést.

- És most kételkedsz bennem? - kérdezte Bane.

Zannah lassan végigjáratta tekintetét a tábor helyén heverő romhalmazon, majd a hazugság magvát az igazság leplével burkolva felelt:

- Még sosem tapasztaltam, hogy ennyire elvesztetted az uralmadat a hatalmad felett. Attól tartok, hogy az orbaliskok megrontják az ítélőképességedet. És félek attól, hogy végül az őrületbe kergetnek téged.

Bane nem válaszolt azonnal, és amikor megtette, a hangja komoran és ingerülten recsegett:

- Én parancsolok az orbaliskoknak, és nem ők nekem!

- Természetesen, mester, bocsáss meg a feltételezésért! - mentegetőzött Zannah, ám a férfi reakciójából azt a következtetést szűrte le, hogy sikerült elvetnie a kétely magvát. Azzal, hogy megpróbálta manipulálni a mesterét, veszedelmes játszmába kezdett, de ezt a kockázatot vállalnia kellett. Valóban tartott attól, hogy ha az orbaliskok még egyszer az őrjöngésbe hajszolják Bane-t, akkor azt ő nem fogja túlélni. Az önfenntartás ösztönének parancsára akarta rávenni a mesterét arra, hogy igyekezzen megszabadulni az élősködőktől.

- Hozd rendbe a tábort! - rendelkezett fojtott hangon Bane. - Aztán utazz vissza a Serennóra! Készletekre van szükségünk.

Zannah engedelmes főhajtással nyugtázta a parancsot, és mialatt a férfi meditálni kezdett, nekilátott összeszedni a szemetet. És munka közben ráeszmélt, hogy a mesterének elméjébe plántált kételyek hosszú távon egy másik, számára rendkívül hasznos eredményt is szülhetnek.

Bane éppen elégszer magyarázta el neki, hogy ők ketten egy napon megküzdenek majd a mesteri címért. Csakhogy a férfiban rendkívüli testi erő dolgozott, rettentő tudással rendelkezett, és az Erő is mélyen áthatotta. Az eleven páncélzatba burkolva - amely megnövelte a hatalmát, és megvédte őt gyakorlatilag valamennyi ismert fegyvertől - szinte legyőzhetetlen volt.

Zannah rájött, hogy csakis akkor reménykedhet a jövőbeni győzelmében, ha valamilyen úton-módon eléri, hogy Bane-nel levetesse magáról az orbaliskokat.

Tizenkettedik fejezet

Johun mocorogni kezdett ültében, hogy kényelmesebb helyzetet találjon, közben arra gondolt, hogy gyerekként mennyivel könnyebben elviselte az űrutazással járó megpróbáltatásokat. Mostanra messze maga mögött hagyta a kamaszkort. Még a húszas évei legelején is nőtt, a magassága immáron elérte a 185 centimétert, míg valaha vékony testén kemény izmok feszültek. A régi külsejére már csak szőke haja emlékeztette, amely továbbra is a vállát verdeste, és színét tekintve feltűnően elütött az állát keretező, fekete szakálltól.

Ismét megmozdult, és morcosan pillantott Tarsus Valorumra, aki a vele szemben lévő ülésben elterülve pihent. A főkancellár már a hatvanas éveiben járt, noha a halántéka környékén megjelenő ősz hajszálait leszámítva majdnem pontosan úgy festett, mint azon a napon, amelyiken Johun első ízben találkozott vele. Tarsus mosolyogva állta a Jedi tekintetét, aztán csak megvonta a vállát, és Johun tudta, hogy ennél hangsúlyosabb bocsánatkérést nem fog kapni, amiért ezen a másodrendű hajón kénytelen kibírni a hosszúra nyúló csillagközi utazást.

Az Új Hajnal, ez az Envoy osztályú komp számtalanszor bebizonyította, hogy megbízható és jól kezelhető hajó, de fényűzőnek korántsem lehetett nevezni. Tarsus Valorum, a Galaktikus Köztársaság korábbi főkancellárja igényelhetett volna egy különlegesebb egységet személyes használatra - például az új Cygus Théta osztály egyik példányát, vagy akár egy Consular típusú, pompás cirkálót, amely rövid idő alatt olyannyira népszerű lett diplomatakörökben. Tekintetbe véve az előző állását, nem lehetett kétséges, hogy a Szenátus jóváhagyta volna a kérését, és megszavazta volna a gép megvásárlásához szükséges összeget. Csakhogy Valorum ragaszkodott az Új Hajnalhoz. Azt állította, hogy miután a hivatali ideje véget ért, a kétfős személyzettel repülő, hat utas szállítására alkalmas, hatos szintű hiperhajtóművel felszerelt egység tökéletesen megfelel a céljainak és igényeinek.

Ez a szerénységre és gyakorlatiasságra valló gesztus minden szónál ékesebben beszélt magáról a férfiról. Az elmúlt évek folyamán Johun számtalanszor megfigyelhette a főkancellárt úgy nyilvános szerepléseken, mint a lakosztályának magányában, és minél jobban megismerte, annál jobban tisztelte. De arra is rájött, hogy Valorum néha hihetetlenül makacs, sőt a megátalkodottságig konok, amit egyebek mellett azzal is bizonyított, hogy bár a Szenátus felajánlotta neki, hogy díszőrséget ad mellé a diplomáciai küldetéseihez, ő visszautasította az ajánlatot.

- Egy visszavonult politikus nem jelent veszélyt senkire - érvelt akkoriban. - És én biztosan nem vagyok annyira fontos, hogy valaki veszélybe sodorja magát azzal, hogy ártani próbál nekem.

Johun továbbra is elkísérte hosszú útjaira, ám ő maga döntött így, nem a főkancellár. Jól tudta, hogy Valorum továbbra is rendkívül értékes munkát végez, és azt is tudta, hogy szép számmal akadnak még olyanok, akik szívesen megtorolnák rajta vélt vagy valós sérelmeiket. Többször is megpróbálta rábeszélni Tarsust, hogy biztonságosabb körülmények között utazzon, de mindhiába. Így aztán úgy határozott, hogy mindaddig, amíg konok barátja nem veszi körül magát komolyabb testőrséggel, személyesen kíséri el valamennyi küldetésére.

- Remélem, hamarosan odaérünk - dörmögte rosszkedvűen, elárulva ezzel kínos érzéseit.

- Máskor meditálni szokott, hogy elüsse valamivel az időt - jegyezte meg ravaszkásan mosolyogva Valorum. - Amúgy sem rajong az üres fecsegésért.

Tarsus csakis a kettejük között régóta fennálló baráti viszony miatt engedte meg Johunnak, hogy elkísérje őt. Az első, négyéves főkancellári megbízatásának java ideje alatt a Jedi tagja volt a személyi testőrségének, és mindvégig a második időszakban. Jelenleg mint „Jedi tanácsadó" szolgálta őt, noha Johun még sosem adott semmiféle tanácsot, és elképzelni sem tudta, hogy erre valaha is sor kerül.

Tarsus Valorumot úgy ismerték szerte az egész Galaxisban, mint a férfit, aki megmentette a Köztársaságot. Azzal, hogy áthajszolta a Ruusani Reformációt a Szenátuson, a béke, a jólét és a gyarapodás új korszakát vezette be. Johun azonban nem azért tartotta nagyra őt, amit elért, hanem azért, ahogyan elérte.

A főkancellár mellett szolgálva megtapasztalhatta a szavak és eszmék valódi hatalmát. Tarsus Valorumban mély meggyőződés munkált, azon ritka politikusok közé tartozott, akik valóban hittek a saját szavaikban. Valaha egyszer elhatározta, hogy megteremti az aranykort a Galaxis lakói számára, és fáradhatatlan lendülettel űzte az újjászületett és újra egyesített Köztársaságról szőtt álmait. Az elmúlt három-négy, háborúkkal és zűrzavarral teli évszázad folyamán több száz világ szakadt ki a Köztársaságból, és ezek jó része az ő uralma alatt visszatért. Aztán, amikor a mandátuma lejárt, és eljött a perc, hogy átadja helyét az utódjának, gondoskodott róla, hogy minden rendben legyen, és a hölgy zökkenőmentesen folytathassa az ő munkáját.

Csodálatra méltó módon a nagy újraegyesítés a lehető legkevesebb vérontás és csatározás árán zajlott le. Valorum nagykövetekre és békeszerződésekre támaszkodva elérte azt, amit hadseregekkel és háborúkkal sosem lehetett volna. „Hogy megnyerj egy világot, meg kell nyerned a lakóinak szívét és elméjét" - magyarázta egy alkalommal, röviddel azután, hogy Johunt beosztották mellé. És a Jedi azok után, hogy egy évtizeden keresztül közvetlen közelről kísérte figyelemmel Valorum működését, biztosan tudta, hogy ezeknél igazabb szavakat még senki sem mondott.

- Becsült érkezési idő: öt perc - recsegett a pilóta hangja a fedélzeti hangszórókban. - Készüljenek fel a leszállásra!

Johun megkönnyebbülése jeléül jócskán eltúlozva felsóhajtott, mire a főkancellár derűsen kuncogott. Ezt a játékot már sokszor eljátszották. Tarsus hiába vonult vissza, eszébe sem jutott egyszerűen távozni a politika birodalmából. A Köztársaság életerős és hasznos tanácsadója maradt. A főkancellári megbízatásának lejárta óta eltelt két évben Johun több mint ötven diplomáciai küldetésre kísérte el - mint ahogyan ezen alkalommal is.

A Serenno bolygó fontos volt a Köztársaság számára. A kormányzó nemesi családok tagjai a Galaxis leggazdagabb magánszemélyei közé tartoztak. Azonfelül, hogy hihetetlen összegeket fordítottak jótékony célra, vagy adtak politikai szervezeteknek, annyi tőkével rendelkeztek, hogy segíthettek végrehajtani akár a kormányzat legnagyobb beruházásait is.

Ezenfelül a forrásaik révén módjukban állt a Köztársaságot ellenző csoportokat pénzelni - és ezt meg is tették. A különféle szakadár csapatok gyakran találtak maguknak dúsgazdag jótevőt Caranniában, Saffiában és Fiyarróban, vagyis a Serenno három legnagyobb városában.

Valorum azért jött ide, hogy találkozzon a bolygó hat leggazdagabb családjának vezetőivel, és reményei szerint rávegye őket arra, hogy a befolyásukat latba vetve beszéljék rá a többi családot, hogy a jövőben ne támogassák a Köztársaság-ellenes csoportokat. A feladat nehéznek ígérkezett, miután a Serenno grófjai nem arról híresültek el, hogy engednek a kívülállók követeléseinek.

Hogy megkönnyítsék a helyzetet, a tárgyalást nem hivatalos körülmények között tervezték lebonyolítani. Valorum egyszer elmagyarázta Johunnak, hogy a legtöbb uralkodó és politikus teljesen másképp viselkedik, ha tudja, hogy a tetteinek híre biztosan eljut a közvéleményhez. Ezek a döntéshozók akármit gondoltak magukban, sokszor beszéltek úgy, hogy megfeleljenek a köznép elvárásainak - ezt a taktikázást Tarsus mélyen megvetette. A nyilvános fórumokon sokszor ígérték meg, hogy támogatnak egy olyan ügyet, amelyben ők maguk egy pillanatig sem hittek, aztán amikor a polgárok érdeklődése alábbhagyott, a korábbival homlokegyenest ellenkező nézetekre váltottak. És persze arra is akadt példa, hogy a hatalom birtokosai hirtelen ellenezni kezdtek egy korábban általuk is támogatott eszményt, csak azért, hogy ne tűnjenek gyengének vagy könnyen manipulálhatónak. A Serennón is így állt a helyzet. Ha híre ment volna annak, hogy a Köztársaság képviselője azért keresi fel a grófokat, hogy cselekvésre szorítsa őket, már csak az elveik miatt is szembeszálltak volna vele.

- Sose bízz olyan ígéretben, amelyet holovetítő előtt tettek - figyelmeztette gyakran Valorum a környezetében élőket. - Ha valamit el akarsz intézni, tárgyalj zárt ajtók mögött, és nézz bele a másik fél szemébe.

- Figyelem, a végső megközelítés következik! - jelentette be a pilóta, és egy ütemmel később Johun megérezte, hogy a hajó kissé jobbra dől.

Egy magánűrkikötő felé tartottak, amelyet Nalju gróf birtokolt, aki a hat Fenséges Ház egyikének feje volt, valamint a Köztársaság sziklaszilárd szövetségese. A megállapodás úgy szólt, hogy a gróf birtokának egyik eldugott zugában működő leszállópályától siklóval utaznak tovább a találkozóra, amelyen részt vesz valamennyi Fenséges Ház egy-egy képviselője, és amelyen Valorum előadja majd a kérését.

A hajó éppen csak érzékelhető zökkenéssel landolt, és a személyi rámpa hangos sziszegés kíséretében máris leereszkedett. Johun már alig várta, hogy végre kinyújtóztassa a tagjait, és sietve talpra ugrott.

- Kiszállunk, excellenciás uram? - kérdezte, azt a megszólítást használva, amely még a visszavonulását követően is megillette a főkancellárt.

Valorum felállt, és még egyszer, utoljára ellenőrizte a megjelenését. Johun a Jedi Rend hagyományos barna-sárga ruházatába öltözött, de Tarsus indulás előtt díszruhát öltött magára, amely megfelelt a serennói előkelőségek ízlésének, szokásainak és jelenleg uralkodó divatjának. Sötétkék nadrágot és bő szabású, fehér inget viselt, mindkettőt egy híres mesterszabó készítette. A vállára éjfekete selyemköpenyt terített, amit Nalju gróftól kapott ajándékba. A köpenyének szegélyeit, valamint az ingének kézelőjét és gallérját hímzés díszítette, amelynek folyton ismétlődő mintázata kék háttér előtt három, egymást részben fedő, fehér kört ábrázolt - vagyis a Nalju-ház címerét.

Ezeket a ruhákat a legfinomabb és legdrágább anyagokból szabták - Johun megborzongott, amikor belegondolt, hogy mennyibe kerülhettek. Ám az öltözék jelképként szolgált, azt jelenítette meg, hogy a Nalju-ház megingathatatlanul támogatja a korábbi főkancellár ügyét. Egy befolyásos és régóta fennálló Ház segítsége nélkül a helyi nemesek szóba sem álltak volna Valorummal, aki az ő köreikben kívülállónak, illetve alsórendűnek számított. Tarsusnak természetesen módjában állt volna megtéríttetni a költségeit a Szenátussal, ám a rá jellemző módon úgy döntött, hogy maga fizeti a számláit.

A kiszállást követően kisebbfajta leszállópályán találták magukat, amely egy az óceánból kiemelkedő, többé-kevésbé henger formájú, hatalmas kőtömb tetejére épült. Ezt a roppant oszlopot alig három lépés széles és körülbelül ötven méter hosszú acélhíd kötötte össze a függőleges sziklafallal övezett, magas part tetején elterülő fennsíkkal. A szédítően keskeny járda kellős közepén ötször öt méteres terasz állt egy bonyolult tartószerkezeten, amely szintén a vízből emelkedett ki.

A leszállópályát és a hidat nem szerelték fel korlátokkal. Johun tudta, hogy ez a szembetűnő hiányosság önmagában véve is jelkép, akárcsak a Serenno kultúrájának oly sok vonása. A helyi nemesek mindennél többre becsülték és ádázul védelmezték az egyéni függetlenségüket. A pályát vagy a hidat kísérő korlát a gyengeség jele lett volna, nyílt beismerése az élet törékenységének, illetve a halandóságnak, ami aláaknázhatta volna a Nalju-ház erejét és helyzetét. A Jedi viszont aggódott a főkancellár biztonsága miatt, főleg amikor belegondolt, hogy mi várna rá, ha véletlenül leszédülne a járdáról, és legalább ötven-hatvan métert zuhanna az odalent háborgó, fagyos vízig.

Miután pontosan azért szálltak le éppen itt, hogy kerüljék a harsonákat és a feltűnést, egyikük sem lepődött meg azon, hogy alig néhányan várták őket. A fogadóbizottság tagjai ugyanolyan öltözetet viseltek, mint Valorum, amiből nyilvánvalónak tűnt, hogy Nalju gróf kíséretéhez tartoznak.

A semmi felett lebegő, nyolcszögletű teraszon négyen álltak. Az óceán felől fúvó erős szél bele-beletépett a ruháikba, amitől a köpenyük a hátuk mögött csapkodott. Közülük hárman emberek voltak: két férfi és egy nő. A negyedik illető, egy vörös bőrű twi'lek férfi láttán Johun fejében megfordult, hogy a helyi nemesek köreiben talán státusszimbólumnak számít egy-egy lethant szerepeltetni a személyi kíséretben.

A híd másik végén túl két további alak várakozott egy fényűző kivitelű sikló mellett. Ők ketten messze álltak ahhoz, hogy Johun megállapíthassa akár a nemüket, akár azt, hogy melyik nép szülöttei.

A pilóták leállították az Új Hajnal hajtóműveit, a gépek dübörgését a sziklákat ostromló hullámok morajlása váltotta fel.

- Ha rajtam múlik, nem itt szállunk le - jegyezte meg Johun elég hangosan ahhoz, hogy Tarsus meghallja a szavait az erős háttérzajban.

- Hát én magam kértem Naljutól, hogy egy mindentől távol eső helyen szállhassunk le! - kiabálta vissza nevetve Valorum, és a teraszon ácsorgó alakok felé biccentve hozzátette:

- Megértem őket, hogy csak félútig jöttek elénk.

- Ön tovább menne ezen a járdán, mint amennyire muszáj? - kérdezte a Jedi.

- Biztos, hogy nem! - válaszolta Valorum, azzal leszegte az állát, hogy elrejtse az arcát a szél elől, és nekivágott a hídnak.

Egy másodperccel később Johun a nyomába szegődött, noha valamiért furcsán érezte magát - talán az egész helyzet miatt.

- Legyen óvatos! - kiáltotta a főkancellár után. - Ha letántorodik a hídról, nem ígérem, hogy el tudom kapni!

Valorum válasz nélkül hagyta az intést - vagy nem hallotta meg, vagy minden figyelmével az átkelésre összpontosított.

Már csak néhány lépés választotta el őket a terasztól, amikor Johunnak baljós előérzete támadt. Különös, megmagyarázhatatlan eredetű zavart érzett az Erőben, ami arra figyelmeztette, hogy valami szörnyűség fog történni. Eddig a pillanatig Valorum haladását követte nyomon, hogy szükség esetén közbeavatkozzon, de most átadta magát az Erőnek, és megnyitotta a tudatát, hogy átfogó, teljes képet kapjon a környezetéről.

Hamarosan felfedezte, hogy a teraszon várakozó alakok sugárvetőkkel és vibropengés fegyverekkel szerelkeztek fel. A siklónál álló illetők - egy zömök, erőteljes felépítésű férfi, akinek karját és nyakát zöld, illetve lila tetoválások díszítették, valamint egy középkorú chiss nő - szintén fegyvert viseltek. És ami ennél riasztóbbnak hatott: a chiss mintha rejtegetett volna valamit a kezében.

Johun ekkor anélkül, hogy megfordult volna, feljebb vitte a tudatának látópontját, és megvizsgálta a háta mögött nyugvó Új Hajnalt, valamint a hajó közvetlen környékét. Pillanatokkal később érzékelte, hogy a leszállópálya tenger felé eső pereme alatt robbanótöltetek lapulnak, és ebből arra következtetett, hogy a chiss egy távirányítású detonátort szorongat a markában.

A másodperc törtrésze alatt hajtotta végre a felderítést, de így sem volt elég gyors ahhoz, hogy megmentse az Új Hajnalt vagy annak személyzetét. A chiss a hüvelykujjával felpattintotta a detonátor kapcsolóőrét, megnyomta az aktiváló gombot, és a töltetek felrobbantak. A detonáció feltépte a komp páncélozatlan burkolatát, a szétrepülő acéldarabok hatalmas, füstölgő lyukakat ütöttek a hajótestbe. Az odabent tartózkodó pilótának és a navigátornak esélyük sem volt a menekülésre, a repeszek azonnal végeztek velük.

A leszállópálya majdnem pontosan középen kettétört, a nyílt tenger felé eső része zökkent egyet, és kifelé billent. Az Új Hajnal végigcsúszott ezen a megdőlt szakaszon, és kirepült a semmibe. Zuhanás közben egyszer nekivágódott a sziklatömb oldalának, majd messze hangzó dörrenéssel a vízbe csapódott. Hatalmas vízoszlop robbant az ég felé, és a hajó szinte azonnal a tajtékzó felszín alá süllyedt.

Amikor a leszállópálya leszakadt, az acélhíd rándult egyet, és meghajlott, amitől a főkancellár oldalra tántorodott, és mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát, lelépett a járdáról. Johun az Erő segítségével hatalmasat szökkent, a hasára érkezve siklott még egy métert, közben előrelökte a jobbját, és az utolsó pillanatban elkapta Valorum köpenyének végét. A főkancellár egy-két másodpercig a biztos halált jelentő, legalább ötvenméteres mélység felett függött, aztán a Jedi meglóbálta, és fellódította maga mögé a hídra.

Johun éppen idejében aktiválta a fénykardját ahhoz, hogy háríthassa a terasz felől érkező sugárnyalábokat, majd talpra ugrott, és szembefordult a támadóival. A jellegzetes fegyver láttán mind a négyen beszüntették a tüzelést, és csak bámultak - nyilván azt mérlegelték magukban, hogy mennyi esélyük van egy Jedivel szemben.

A haladék nem tartott sokáig, de lehetőséget adott Johunnak arra, hogy felmérje a helyzetet. Azonnal belátta, hogy nincs hová visszavonulni: az acéljárdának az a szakasza, amelyen ő és a főkancellár állt, elvált az amúgy is szétroncsolódott leszállópályától, és meredek szögben emelkedve nyújtózott a terasz felé. Így aztán csakis előre, a fennsík felé mehettek - csakhogy ehhez át kellett törniük az ellenségen.

- Ne mozduljon! - kiáltotta Johun a főkancellárnak, azzal hatalmas szökkenéssel felugrott a teraszra.

A nő, valamint a két férfi időközben elrakta a sugárvetőit, és előrántották vibrokardjukat, míg a twi'lek a part felé hátrált. Johun egyetlen pillantással felmérte, hogy a kardok pengéjén kortózisbevonat csillog, vagyis a fénykardja nem fogja egyszerűen kettévágni őket. Ha mindez nem lett volna elég, már az első csapásváltás alatt felismerte, hogy az ellenfelei rendkívül képzett és tapasztalt kardforgatók. Gyors keresztvágással hárította az elsőnek támadó férfi csapását, majd megpördült, és félreütötte a nő fegyverét, amely roppant erővel süvített a nyaka felé. Villámgyors forgó rúgást indított a második támadója felé, a talpa telibe találta az oldalát, mire a nő megtántorodott, és éppen csak nem bukott át a peremen. Johun nem ugorhatott utána, hogy végezzen vele, mert mindössze annyi ideje maradt, hogy kardját maga mögé lendítve feltartóztassa a csapást, amelyet a másik férfi mért az ő védtelen hátára.

Johun a felkészülése során kizárólag a Nimannak is nevezett Négyes Forma, vagyis valamennyi közül a legkiegyensúlyozottabb stílus csapásait és hárításait sajátította el. A néha tréfásan Diplomatastílusnak is nevezett Nimannak nem voltak különösebb erősségei, sem gyengeségei. Általános sokoldalúságával jól szolgálta őt annak idején, a ruusani csatamezők kiszámíthatatlan, vad forgatagában. Csakhogy az azóta eltelt évtizedben csupán a legalapvetőbb erőfeszítéseket tette annak érdekében, hogy fenntartsa a kardforgatásban szerzett jártasságát, inkább a diplomáciával kapcsolatos tudásának bővítésére fordította idejét és energiáit. Ám ettől függetlenül Jedi-lovag maradt, vagyis félelmetes harcos.

Több ellenféllel állt szemben, ám azok egyenként rontották rá, nem tudták, vagy nem is akarták összehangolni a támadásaikat. A nő, amint visszanyerte az egyensúlyát, újabb rohamra indult, de Johun még idejében oldalra perdült, és a magasabbik férfi felé taszította őt. Hatalmas lendülettel szaladt neki a társának, ledöntötte a lábáról, és mindketten elterültek a fémlemezeken.

Miután ez a kettő átmenetileg kiesett az összecsapásból, Johun minden figyelmét az alacsonyabb férfira összpontosította. Amikor az imént egyszerre hárman támadtak rá, puszta védekezésre kényszerítették. Most viszont, hogy mindössze egy ellenféllel kellett felvennie a harcot, magához ragadhatta a kezdeményezést. Agresszívan nyomult előre, nem lassítva és nem mérlegelve, abban a biztos tudatban, hogy nem csupán a saját, hanem a főkancellár életéért is küzd. A pengéje búgva és sisteregve táncolt, túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy közönséges szem követni tudja.

A férfi kétségbeesetten kapkodva hárította a csapásokat, és folyamatosan hátrált, mígnem megérezte, hogy a sarka túlnyúlik a terasz szélén. Végső elkeseredésében előrelendült, és ügyetlen döfést indított Johun szíve felé. A Jedi egyszerűen félreütötte a vibropengét, és egy gyors csapással felhasította ellenfele mellkasát - amivel azonnal véget vetett az illető életének.

A másik kettő időközben talpra vergődött. A nő újabb vakmerő rohamra indult. Johun ezúttal tapodtat sem mozdult, csak elhajolt a vízszintesen előre kaszáló kard elől. A kellő pillanatban odakapott, megragadta a nő csuklóját, majd hanyatt vágta magát, és felrántotta mindkét lábát. A mozdulatsor folytatásaként a támadójának lendületét felhasználva maga fölé rántotta őt, a hasának támasztotta a talpát, és egy ütemmel később mindkét lábával egyszerre kirúgott. A nő legalább négy métert repült, jóval a terasz szélén túlra - ahol a halál várta. Zuhanás közben mindvégig sikított, az utolsó kiáltásai hirtelen szakadtak meg, amikor a kőtömböt övező sziklák közé vágódott.

Johun azonnal talpra ugrott, és támadóállásban várta a magasabbik férfi következő rohamát. Ám az illetőnek esze ágában sem volt egyedül szembeszállni vele. Hirtelen sarkon fordult, és a fennsíkra vezető hídszakasz felé lódult.

Hanyatt-homlok rohanva elszáguldott a mozdulatlanul várakozó twi'lek mellett, majd hirtelen megtorpant, egész testében megmerevedett, és mindkét kezével a nyakához kapott. Lassan, aprókat topogva szembefordult Johunnal, majd egyre gyengülve markolászta a torkán tátongó, véres sebet, végül előredőlt, és arcra borulva elterült a terasz acéllemezein.

A jelenet olyan gyorsan és váratlanul játszódott le, hogy beletelt néhány pillanatba, mire Johun felfogta, mi történt. Igazából csak akkor értette meg, amikor felfedezte, hogy a twi'lek mindkét kezében egy-egy félhold alakú pengét tart. Ezek a fegyverek úgy festettek, akár egy kisebbfajta sarló; az egyik ezüstös fénnyel csillogott, a másikról vér csöpögött.

A siklónál álldogáló chiss nő, illetve a tetovált férfi az imént elindult a terasz felé, hogy bekapcsolódjon a küzdelembe. Ám amikor azt látták, hogy a lethan meggyilkolja menekülni akaró cinkosukat, egy csapásra meggondolták magukat. Szembekerülve egy szörnyű tudással felvértezett Jedi-lovaggal, valamint egy olyan szövetségessel, aki megölné őket, ha szökni próbálnának, meghozták az egyetlen helyes döntést: megpördültek, és visszarohantak a fennsíkra. Beugrottak a siklóba, begyújtották a hajtóműveket, és elszáguldottak, hogy tovább már ne kelljen részt venniük a félresikerült merényletben.

A twi'lek éppen csak utánuk pillantott, majd átlépett utolsókat vonagló bűntársa felett, és sajátos támadóállást vett fel: széles terpeszbe ugorva közepes mélységű guggolásba ereszkedett, és a két kezét vízszintesen oldalra nyújtotta. A legkevésbé sem törődött azzal, hogy magára maradt. A lekkui a hátán csüngtek, és finoman meg-megremegtek a visszafojtott izgatottságtól, míg a szája sarka megvetően lefelé görbült.

- Mindig is szerettem volna próbára tenni a harci jártasságomat egy Jedi ellenében - mormolta alig hallhatóan.

Johun nem csupán készségesen, de egyenesen boldogan elfogadta a kihívást. Az Erőtől kölcsönzött, szemkápráztató gyorsasággal előreszökkent, és a twi'lek mellkasa felé döfött, hogy gyorsan véget vessen a kettejük összecsapásának. A vörös bőrű alak azonban egyszerűen csak hátrahajolt, majd oldalra dőlve elkígyózott a szívének szánt penge mellett, és különös, félhold formájú fegyverét előrelendítve a Jedi torkát vette célba.

Johun az utolsó pillanatban fordult ki; az első penge a felsőteste előtt süvített el, de a második elkapta a jobb vállát, és mély, fájdalmas sebet vágott az izmaiba. Hogy időt nyerjen, távolabbra táncolt, és amikor körbepördült, azzal szembesült, hogy a twi'lek az előzőleg felvett harci tartásban guggol, noha most mindkét fegyverét maga előtt lebegtette. Másodjára jóval óvatosabban közeledett felé, mert most már tudta, hogy ez az egyetlen ellenfele sokkal veszélyesebb, mint amilyen a másik három együttvéve volt.

Szűk csapásokkal és gyors döfésekkel próbált rést találni a lethan védelmén, és igyekezett kitapasztalni a ritka fegyverféleség mozgásmintáit és ritmusát. A twi'lek megvető könnyedséggel hárította valamennyi támadását, közben folyton váltogatta a kezét, hogy az egyik pengéje mindig a teste előtt, védekező helyzetben maradjon.

Johun hamarosan rájött, hogy a szokatlan fegyver használói a gyorsaság és a mozgékonyság kedvéért kénytelenek feláldozni a távolságot. Mindezt azt eredményezte, hogy ha túl közel engedte a lethant, akkor sebezhetővé vált, viszont ha távol tartotta magától, ő került előnyösebb helyzetbe. Valószínűleg az ellenfele is eljutott ugyanehhez a felismeréshez, mert ha apránként is, de egyre közelebb nyomult hozzá.

Johun ekkor egy különösen agresszív sorozattal akarta hátrálásra kényszeríteni a twi'leket, de nem tudott áthatolni annak védelmén. Nem számított, mivel próbálkozott, az ellenfele mindig szabadon tartotta legalább az egyik pengéjét, és sorban hárította valamennyi csapást.

Johun csalódottságában elvétette az egyik döfését. A kelleténél valamivel előrébb hajolt, néhány centiméterrel feljebb vitte előre a pengéjét, valamint túl sok súlyát helyezte az elülső lábára - és a hibáért kis híján az életével fizetett.

A lethan félresöpörte a homloka felé tartó energiapengét, előreszökkenve alig egy méterre csökkentette a kettejüket elválasztó távolságot, és ezzel a fénykard hatékony hatótávolságán belülre került. Egy ütemmel később a bal kezében tartott pengét függőlegesen húzta le, míg a jobbal alacsonyan és vízszintesen előrevágott. Johun csak hátrálni tudott, hogy elkerülje az első csapást, de a szerencséje elfogyott, amikor az ellenfele az előző pályájukon, ám az ellenkező irányba rántotta a fegyvereit.

A felfelé süvítő félhold felhasította az arcát, és éppen csak elvétette a szemét. A másik hosszú, felszínes sebet vágott a bordái felé, amely ugyan kegyetlenül fájt, de nem bénította meg. Mindennek a tetejébe a lethan már annyira közel volt hozzá, hogy nem sújthatott le a

fénykardjával. Csak annyit tehetett, hogy hirtelen hátradőlt, majd előrelendült, és belefejelt az előtte vöröslő arcba. A kemény ütés hatására ellenfelének orra szabályosan behorpadt, a benne lévő csontok és porcok hangos ropogással zúzódtak darabokra. A twi'lek hátratántorodott, de szinte azonnal összeszedte magát, és ismét támadóállásba helyezkedett. Mindkét orrlyukából dőlt a vér, a sötétvörös folyamot még sajátos színű arcbőrén is jól lehetett látni.

Johun megpróbálta megidézni magában az Erőt, hogy letaszítsa ellenfelét a teraszról. Csakhogy a világos oldal energiáinak begyűjtéséhez összpontosítania kellett volna, márpedig egy másodperc törtrészére sem figyelhetett másra, csakis a párbajra. A twi'lek valahogy érzékelte a még oly rövid kihagyást, és azonnal támadásba lendült - a félhold formájú pengék halálos félkörívet leírva süvítettek a levegőben.

Johun az utolsó pillanatban szökkent hátra, aztán a kínkeservesen összeszedett energiái nyomtalanul elillantak, mialatt folyamatosan hátrált, hogy kitérjen az őrjöngő roham elől. Hirtelen guggolásba ereszkedett, és a lethan lába felé rúgott, hogy kisöpörje alóla. Az ellenfele azonban számított erre az ellentámadásra, fürgén átugrott a lába felett, majd tökéletes időzítéssel úgy rántotta fel a térdét, hogy az pontosan a Jedi állának ütközött.

Johun csillagokat látott, ám amikor a félelmetes pengék ismét lesújtottak rá, oldalra gurult, és így, ha hajszál híján is, de elkerülte, hogy a twi'lek lefejezze. A következő másodpercben talpra ugrott, és vad csapást mért a lethanra, ám az kitért lefelé villanó energiapengéje elől, majd a közvetlen közelébe szökkent, mire megint csak hátrálnia kellett, hogy túlélje a szemkápráztató gyorsasággal zuhogó csapások sorozatát.

A twi'lek könyörtelenül nyomult felé, és mindvégig annyira közel maradt hozzá, hogy nem is gondolhatott ellentámadásra, csakis védekezésre futotta az idejéből és erejéből. Az ellenfele hol jobbra, hol balra oldalazott, hogy elvágja a menekülés útját, és addig szorította őt hátrafelé, mígnem egy újabb lépést követően megérezte, hogy a sarka a mélység felett lebeg.

Johun belátta, hogy nem tudja legyőzni a lethant. Az ellenfele gyorsabb volt nála, ráadásul a fegyverforgató képességeit és jártasságát hosszú éveken keresztül, kemény képzéssel fejlesztették gyakorlatilag tökéletesre. Harcolhatott még vele, de a végkimenetel nem lehetett kétséges - tudta, hogy itt fog meghalni, ezen a szűkös acélteraszon. A sorsát már semmiképpen sem kerülhette el, viszont még most is módjában állt feláldozni magát annak érdekében, hogy megmentse a főkancellárt.

Nincs halál, csak az Erő létezik...

A twi'lek minden erejét összeszedte, hogy felkészüljön egy végső, elkeseredett ellentámadásra. Arra számított, hogy a Jedi megpróbál utat törni magának, hogy eltávolodhasson a peremtől. Ám Johun hirtelen eldobta a fegyverét, s mindkét kezével előrekapva megmarkolta a lethan ingét. A fénykard hangos koppanással érkezett a fémlemezekre, az energiapenge azonnal kialudt.

A váratlan mozdulat tökéletesen meglepte a twi'leket. Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd hirtelen hatalmasra nyitotta a szemét, amikor rájött, hogy mi fog történni. Mindkét pengéjével egyszerre sújtott le, és mély sebet vágott az ellenfele alkarjába, de Johun eltökélten szorította tovább a vékony ruhadarabot.

Miután amúgy is a peremen egyensúlyozott, egyszerűen csak hanyatt dőlt, és magával rántotta az ellenfelét. Mialatt az ötven méterrel lejjebb hullámzó vízből kimeredő sziklák felé zuhantak, a lethan torkaszakadtából üvöltött, míg Johun nem érzett mást, csupán tiszta és mindent betöltő békességet.

Úgy érezte, egy örökkévalóságig hullanak. Mintha lassított felvételen látta volna a világot, és teljesen megnyitotta magát az Erő előtt. A titokzatos energiák átáramlottak rajta, sokkal erősebben, mint korábban bármikor. A becsapódás előtti pillanatban mélyen belenézett a twi'lek szemébe, és elmosolyodott. Még sosem érzett nagyobb és kellemesebb békességet, mint ebben a másodpercben.

Eddigi életében sokszor ugrott bele különféle vizekbe - folyókba, tavakba és medencékbe de amit ezen alkalmakkor megtapasztalt, a legkevésbé sem hasonlított ahhoz, amit most élt át, a vízbe érkezés pillanatában. A felszín felületi feszültsége miatt akkora ütést kapott, mintha egy roppant pöröllyel sújtottak volna rá. Még a levegőben repülve jobbra dőlt, így a tompa, de iszonyatos erőhatás az oldalát érte. Érezte, hogy több bordája eltörik, majd fagyos hullám vágott végig rajta, amikor a dermesztően hideg víz körülzárta a testét.

Néhány pillanatra az a benyomása támadt, hogy a semmiben lebeg, majd ráeszmélt, hogy nem halt meg. Még ha nem is a sziklákra esett, a zuhanásnak abból a magasságból végzetesnek kellett volna lennie. De valahogy mégis életben maradt, noha gyors ütemben süllyedt a sötét tengerfenék felé. „Az Erő - gondolta részben elámulva, részben hitetlenkedve -, teljesen átadtam magam neki, cserébe megmentette az életemet." Hirtelen rájött, hogy még most is görcsösen markolja a twi'lek ingét. Kinyitotta a szemét, és a zöld árnyalatú vízen keresztül meglátta, hogy ellenfelének feje természetellenes szögben oldalra dőlve billeg előre-hátra - a becsapódás pillanatában a lethan nyaka eltört.

Johun szétnyitotta az ujjait, és erőteljes csapásokkal úszott felfelé. Pontosan abban a pillanatban, amikor úgy érezte, hogy a tüdeje mindjárt szétrobban, felért a felszínre, aztán köhögve és köpködve szívta magába az éltető levegőt. A fenti terasz tartószerkezete tőle alig néhány méterre meredt ki a vízből. Néhány rúgással közelebb vergődött hozzá, majd felnyúlt, és megragadta az egyik acélgerendát, és bár az ujjai máris meggémberedtek a hidegtől, mászni kezdett.

A két alkarján tátongó sebekből patakzott a vér. Viszont, noha a lethan pengéi mélyre hatoltak, szerencsére nem értek fontos idegeket vagy inakat, így mindkét kezét használhatta, mialatt kitartóan kúszott felfelé a kicsapódott párától nedves és csúszós acélelemeken.

Hamarosan félútig ért, amikor is a szél miatt reszketve megpihent, és ekkor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. Felnézett, és megpillantotta Valorum aggodalmas arcát. Abban a tudatban, hogy takarékoskodnia kell az erejével, szóval nem, csupán egy bágyadt intéssel válaszolt.

Fél méterre járt a terasztól, amikor főkancellár lenyúlt felé, és megragadta a csuklóját. A kimerült Jedi mélységes hálát érzett, mialatt Valorum felhúzta, és a peremtől biztonságos távolságra vonszolta. Megpróbált ugyan felállni, de a lába cserbenhagyta. Csak arra futotta az erejéből, hogy a hátára forduljon, aztán nagyokat fújtatva bámulta az égboltot.

- Megmentette az életemet - mondta neki Valorum, miközben mellé telepedve várta, hogy összeszedje magát. - Sosem tudom meghálálni azt, ami értem tett, de ha van valami, amit megtehetek önért, csak szóljon, és én máris teljesítem.

- Volna egy apróság... - zihálta Johun hanyatt fekve, mert még ekkor is fáradt volt ahhoz, hogy egyáltalán felüljön. - Kérjen magának egy nyavalyás biztonsági osztagot!

Tizenharmadik fejezet

Zannah lassan vágott át Carannia piacán, és menet közben megvásárolta azokat a készleteket, amelyeket Bane akaratlan dührohamában megsemmisített. Mindössze egyetlen hét telt el azóta, hogy utoljára itt járt, de ezen rövid idő alatt sok minden megváltozott.

Először is, Kelad'den meghalt. A HoloHálózat valósággal sistergett a Valorum főkancellár elleni, kudarcba fulladt merényletről szóló hírektől, és valamennyi beszámolóban külön kiemelték, hogy egy vörös bőrű twi'lek is részt vett a támadásban, valamint, hogy egy Johun Othone nevezetű Jedi végzett vele.

A csoport további három tagja is életét vesztette, viszont a jelentések szerint két összeesküvő elmenekült a helyszínről. A megadott személyleírásuk alapján Zannah számára nyilvánvaló volt, hogy Paak és Cyndra élte túl a balul sikerült merényletet.

A Szenátus, illetve a Köztársaság mindenféle-fajta kormányzatai azonnal elítélték a merényletet. És ami ennél is fontosabb: a Serenno főnemesei megígérték, hogy a közeljövőben gyors és határozott lépéseket fognak tenni a tisztes világukat fertőző szakadár szervezetek felszámolása érdekében. A szökevények mielőbbi kézre kerítése céljából magas nyomravezetői díjat ajánlottak fel - és ez a rendkívüli összeg arról tanúskodott, hogy komolyan gondolják az ígéretüket.

Zannah most már biztosra vette, hogy a grófok akkor is így reagáltak volna, ha Kelad'den és a társai sikerrel járnak. A támadást követően a nyomozók holttesteket találtak a helyszín közelében, Nalju gróf szolgáinak tetemét. A gróf a főkancellár fogadására küldte ezeket a kísérőit, és a csapdát felállító szélsőségesek hidegvérrel meggyilkolták őket.

A régi, hűséges hívek halála megrázta az egész Nalju-házat, míg maga a támadás ténye óriási és általános felháborodást váltott ki. Nalju személyesen intézkedett Valorum látogatása körül, és a nagyra becsült vendég elleni merénylet egyenesen a család becsületét vette célba - felért azzal, mintha magát a grófot támadták volna meg. És miután a Serenno főnemesei mindig is hajlottak arra, hogy megvédjék az övéiket, egyként sorakoztak fel Nalju mögött, miközben ordítoztak és esküdöztek, hogy felkutatják és kivégzik azokat, akik felelősek ezért az aljasságért.

Darth Bane kétségkívül előre látta ezeket a következményeket. És joggal számított arra, hogy az elkövetkező évek folyamán a Köztársaság őrzői éberen figyelik majd a Serennót, főleg a főnemesek hadjáratát, amelyet a világukat bemocskoló szakadár elemek ellen vívnak...

Zannah idáig jutott a töprengésben, amikor váratlanul kemény tárgy nyomódott a hátának, és egy ingerült hang a fülébe suttogta:

- Ne mozdulj...

- Eléggé meglep, hogy van bátorságod nyilvános helyen mutogatni a képedet - válaszolta fojtott hangon Zannah, anélkül hogy szembefordult volna a mögötte álló chiss nővel. - Rengeteg kreditet tűztek ki a fejedre.

- Neked köszönhetően! - recsegte Cyndra, azzal keményen megbökte Zannah hátát a sugárvetőjének csövével. - Most pedig indulj! Lassan és feltűnés nélkül!

Zannah tucatnyi módon fordíthatott volna a helyzeten, csakhogy a zsúfolt piactéren nem akarta megmutatni a hatalmát. Így aztán a parancsnak engedelmeskedve, szótlanul ballagott a bódésorok közötti, keskeny utcákon, és a megfelelő alkalomra várt. Cyndra szorosan mögötte lépkedett, és a testével takarta a fegyverét.

- Hová viszel? - kérdezte egy idő után Zannah.

- Meglátogatjuk Hettont - felelte gúnyos hanghordozással a chiss nő. - Van néhány kérdése a számodra.

„Ez éppen kapóra jön - állapította meg magában Zannah. - Nekem is van néhány kérdésem az ő számára." Cyndra hamarosan beterelte őt egy a vásártérről leágazó, keskeny sikátorba, amely egy kihalt mellékutcába torkollott.

- Itt most megállunk. Ha megmozdulsz, lövök - közölte a kereszteződéshez érkezve a chiss nő, azzal a derékszíjából előhúzott egy adó-vevőt, és halkan beleszólt:

- Elkaptam. Gyere, szedj fel minket!

Alig egy perccel később kisebbfajta sikló kanyarodott be az utcába, és nyomban a kövezetre ereszkedett. Zannah a legkevésbé sem lepődött meg, amikor meglátta, hogy Paak ül a kormány mögött. Cyndra sietve a géphez lökdöste a foglyát. Amikor odaértek, a férfi kiugrott a járműből, és elégedetten odaszólt a társának:

- Megmondtam, hogy visszajön! Igazam lett?

- Ne a szádat jártasd - förmedt Cyndra a férfira -, inkább kutasd át!

Paak gyors, durva mozdulatokkal megmotozta Zannaht.

- Ezt nézd meg, mit találtam! - kurjantotta hirtelen, amikor felfedezte a lány fegyverét, amit nyomban az orra elé tartott, hogy közelebbről is szemügyre vegye.

Zannah kardjának markolata valamivel hosszabb volt az átlagos fénykardokénál, hogy mindkét végében elférjen egy-egy kristály. Ugyanakkor, mialatt a hagyományos kétpengés kardok fesztávolsága aktív állapotban néha a három métert is meghaladta, az ő aktív fegyverének hossza alig érte el a két métert. Ez a hozzá nem értők szemében jelentéktelennek tűnő különbség döntő fontosságú volt a vívó stílusa szempontjából...

- A rövidebb pengék nagyobb gyorsaságot és mozgékonyságot biztosítanak a számodra - magyarázta Bane tizennegyedik életévében járó tanítványának, aki a bal kezével forgatta újonnan készített fegyverét, és minden figyelmével arra összpontosított, hogy kitapasztalja annak egyensúlyát.

- Könnyedén, az ujjaiddal tartsd a markolatot! - folytatta a mester. - Inkább a csuklóddal és a kezeddel irányítsd, semmint az egész karoddal és válladdal. Ezzel ugyan feláldozod a távolságot és a nyomatékot, viszont képes leszel áthatolhatatlan védőfalat teremteni magad körül.

- Védekezéssel nem lehet megölni az ellenfelet - jegyezte meg Zannah, mialatt a gyorsan pörgő fegyvert zökkenőmentesen átvette a jobb kezébe, majd vissza a balba.

- Belőled hiányzik az a testi erő, amely a Djem So vagy a többi, támadó jellegű stílus erőteljes csapásaihoz szükséges - fejtegette Bane. - Neked a gyorsaságodra, a ravaszságodra és mindenekfelett a türelmedre kell hagyatkoznod, hogy legyőzd az ellenségeidet.

Azzal aktiválta a saját fénykardját, és hosszan ívelő csapást indított a tanítványa felé, mire Zannah a fegyverét maga elé lendítve oldalra térítette a lefelé tartó energiapengét.

- A Hármas forma lehetővé teszi a számodra, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel háríthasd a támadásokat - mondta ekkor Bane.

- Az ellenfeled értékes erőt és energiát veszít minden egyes csapásával, és lassan kifárad, mialatt te friss és erős maradsz.

Bane mindkét kezével megragadta a markolatot, magasan a feje fölé emelte a fegyverét, majd függőlegesen, roppant erővel lerántotta. Zannah csakis azokkal a mozdulatokkal védhette magát, amelyeket az elmúlt év minden egyes napján két órán keresztül gyakorolt. Ha megpróbálta volna egyszerűen megállítani mestere a pengéjét, akkor az az erejénél fogva a fejéhez vágta volna a saját fegyverét, vagy kiverte volna a kezéből a markolatot. Ehelyett inkább a megfelelő szögben, éppen csak hozzáütötte a pengéjét, amitől a sistergő energianyaláb irányt váltott, és rézsútosan haladva tovább, ártalmatlanul suhant el a vállától alig néhány ujjnyira.

- Jó - mondta kurtán, de elégedetten Bane, azzal újra felemelte a fegyverét. - Ne próbáld megállítani! Tereld el! Várj, amíg az ellenfeled fáradt és csalódott lesz. Hagyd, hadd kövessen el hibát, akkor ragadd meg, és használd ki az alkalmat!

Hogy szemléltesse az elhangzottakat, vad csapást indított, amit a tanítványa könnyedén félreterelt. Bane a lendülettől túlságosan előrehajolt, és ezzel mintegy odakínálta védtelen vállát és hátát a lánynak. Zannah villámgyors csuklómozdulattal a rés felé irányította a fegyverét, és közvetlen találatot ért el: az egyik pengéje legalább tíz centiméter hosszan végigsiklott mesterének vállán, és ezzel minden más ellenfelének levágta volna a karját. Ám ebben a mostani esetben az izzó energianyaláb csupán Bane ujjasát hasította fel, és éppen csak látható, fekete sávot égetett a ruha alatt rejtőző orbalisk páncéljára.

- Halott vagy! - kiáltott fel diadalmasan Zannah, és tovább pörgette a fegyverét, amely egy pillanatra sem lassult.

Bane helyeslőn bólintott - csakhogy korán volt még, és a napi vívóóra éppen csak elkezdődött.

- Újra! - parancsolta azon a zordon és kíméletlen őrmesterhangján, amit az erőnléti edzések és a gvakorlatozások alatt szokott használni...

- Ez meg mi? Egy fénykard? - dörmögte meglepetten Paak, és ide-oda forgatta a fegyvert. - Ezt meg hol szerezted, kicsi lány? Elloptad egy Jeditől, vagy ilyesmi?

Zannahnak nem volt kedve válaszolni. Senki sem járt a környéken, hármasban álldogáltak az elhagyatott utcában. Könnyűszerrel végezhetett volna a fogvatartóival. Csakhogy az imént azt mondták, elviszik őt Hettonhoz, és alig várta, hogy találkozzon a Köztársaságellenes Felszabadítási Front titokzatos alapítójával és vezetőjével.

- Ez a kard érdekelni fogja Hettont - közölte Paak. - Nagyon-nagyon kíváncsi lesz...

- Rendben, induljunk! - mondta Cyndra a társának. - Nem akarom megváratni Hettont. Már így is éppen eléggé haragszik ránk.

Paak bedobta a fénykardot az elülső utasülésre, majd bemászott a kormány mögé.

- Szállj be hátra! - rendelkezett Cyndra, és a nyomaték kedvéért meglóbálta a sugárvetőjét.

Zannah ezúttal is némán engedelmeskedett. Miután helyet foglalt, a chiss nő beült mellé, és nyomban rászegezte a fegyverét. A sikló felemelkedett, aztán az alacsony háztetők felett a város északi határa felé tartott. Percekkel később, amikor már szántóföldek és mezők felett repültek, Zannah megkérdezte:

- Mikor érünk oda?

- Fogd be a pofád! - válaszolta megvetően vicsorogva Cyndra. - Bőven lesz még alkalmad beszélni. Például, amikor megmagyarázod Hettonnak, hogy miért árultál el minket.

- Kel mindig is odáig volt egy-egy helyes pofikáért... - jegyezte meg hátrapillantva Paak. - Én meg mindig tudtam, hogy egyszer ez lesz a halála. Ha lett volna esze, megmarad melletted, Cyndra.

- Te is fogd be a pofádat! - csattant fel mérgesen a chiss nő. - Csak vezess!

- Te és Kel... - mondta Zannah őszintén meglepődve. - Sajnálom... nem tudtam.

- Ne aggódj, Cyndra sem tudott semmiről! - közölte felröhögve Paak. - Legalábbis addig nem, amíg te nem bukkantál fel azon a gyűlésen. A legszívesebben ott helyben megfojtott volna. Szerencséd, hogy érti a dolgát.

Az utazás hátralévő ideje alatt mindhárman hallgattak. Egyre messzebbre és messzebbre távolodtak a várostól. Hamarosan már a nemesi családok vidéki birtokai felett repültek, és ezzel Zannah beigazolódni látta a gyanúját, miszerint Hetton egy befolyásos Ház dúsgazdag sarja. A gondolat nyomán eltöprengett azon, hogy vajon mi lesz az illetővel most, miután Caranniában a közhangulat a szakadárok ellen fordult.

A sikló állhatatosan haladt tovább északkeletnek. Hatalmasan elterülő rózsakertek felett száguldottak, amelyek öntözővizét szobrokkal díszített, márvány szökőkutak szolgáltatták, és amelyeken kertészek egész hada ásott, kapált és metszett, hogy tökéletes állapotban őrizzen meg minden egyes virágot.

A láthatáron hatalmas udvarház bukkant fel, amely inkább hatott pazar kastélynak, semmint lakóháznak. A számtalan tornyon röpködő zászlók vérvörös színben pompáztak, a rájuk hímzett címer egyetlen, nyolcágú aranycsillagot ábrázolt - Zannah élt a gyanúperrel, hogy a jelkép a Demici-ház ötágú csillagából származhat. Ezek után valószínűnek vélte, hogy Hettonékat rokoni szálak fűzi a Demicikhez, és valamilyen úton-módon elnyerték a jogot, hogy megteremtsék a családi címer saját változatát.

Az udvarház parkjában leereszkedő siklót hat hosszú, vörös köpenybe burkolózó őr fogadta. A magas, széles vállú alakok sisakot viseltek, amely tökéletesen eltakarta mind a fejüket, mind az arcukat, és valamennyien energialándzsát hordoztak. A másfél méter hosszú rudak végén kábítómodulok sötétlettek, amelyeknek elektromos kisülései mély ájulásba taszították vagy megbénították az ellenfelet - vagy akár meg is ölték, ha a lándzsa forgatója elég magasra állította a feszültséget. Zannah mestere tanításai alapján azonnal felismerte ezt a különleges fegyvert. Az umbarai Árnyharcosok használták előszeretettel, bár ezen csoport tagjai elrejtőztek a Sötét Testvériség bukása és pusztulása után.

- Kifelé! - parancsolta ekkor Cyndra, és megint intett a sugárvetőjével.

Zannah valahol a lelke mélyén sajnálta a chisst - Kelad'den felhasználta, majd elhajította őt -, viszont haragudott is erre a kék bőrű vetélytársára. Ugyanakkor szilárdan megfogadta, nem fogja hagyni, hogy ezen érzései közül valamelyik befolyásolja, ha döntenie vagy cselekednie kell.

Az utasításnak megfelelően kiszállt a járműből, és ellenállás nélkül tűrte, hogy az idegen őrök egyike megmotozza. Aztán maga elé tartotta mindkét kezét, és tétlenül végignézte, hogy egy másik őr a csuklójára csap egy elektrobilincset. Cyndra ennek láttán végre leengedte a sugárvetőjét, és belecsúsztatta a derekáról függő tokba. Ezt követően megragadta Zannah karját, és a ház felé induló őrök után húzta, míg Paak néhány lépéssel lemaradva követte őket.

A csapat hamarosan áthaladt a magas, boltíves bejárat alatt, amelyen túl hatalmas márványcsarnok terült el. A falak mentén festmények és szobrok sorakoztak, a mennyezeten művészi holoképek derengtek. Zannah úgy sejtette, hogy a gazdagságnak ez a szembetűnő fitogtatása valószínűleg lenyűgözi, sőt talán megfélemlíti a legtöbb látogatót, ő viszont puszta pazarlásnak tartotta a gyűjteményt. Érzése szerint a ház tulajdonosa merőben felesleges hiábavalóságokra költötte azt a rengeteg kreditet, amit sokkal jobb, hasznosabb célokra is fordíthatott volna.

Az épület hatalmas volt, legalább öt perc kellett ahhoz, hogy a siklótól eljussanak a fogadóteremig, ahol is Hetton várt rájuk. Amikor az őrök végül megálltak egy magas, kétszárnyú ajtó előtt, amely áttörhetetlen akadályként állta útjukat, Zannah nyomban tudta, hogy megérkeztek az úti céljukhoz. Két vörös köpenyes alak nekitámaszkodott egy-egy ajtószárnynak, majd ünnepélyes lassúsággal nyitott állásba tolták őket.

A túloldalon legalább harminc méter hosszú és húsz méter széles terem fogadta a csapatot. Az előcsarnokhoz hasonlóan a falakat itt is képzőművészeti alkotások ékesítették. A bejárattól hosszú, vörös szőnyeg vezetett a szemközti falnál elterülő lépcsős emelvényig. A lenyűgöző helyiségből teljességgel hiányoztak a bútorok, leszámítva egy trónnak is beillő ülőalkalmatosságot, amely az emelvény kellős közepén állt.

A magas támlájú, kárpitozott szék mellett kétfelől egy-egy vörös köpenyes, fején sisakot viselő harcos őrködött, míg rajta egy férfi ült, aki nem lehetett más, mint maga Hetton. A meglepően alacsony előkelőség az ötvenes éveinek vége felé járhatott. A helyi szokásokkal ellentétben nem a Házának színeiben pompázott, hanem egyszerű szabású fekete nadrágot, fekete inget, fekete csizmát és fekete bőrkesztyűt viselt. A csizmájának peremén és a kesztyűjének hajtókáján keskeny, vörös szegély futott körbe. A vállán szintén vörössel szegett, éjfekete köpeny terült el, amelynek a csuklyáját hátravetette, így nyíltan megmutatta az arcát.

Finom szálú, őszülő haját egészen rövidre vágatta. Az orra hosszú volt és hegyes, míg halványkék szemei aránytalanul kicsinek tűntek, ráadásul túl közel ültek egymáshoz. A szája sarka örökösen lefelé görbült, azt a benyomást keltve, hogy megvetően tekint az egész világra. Amikor az őrök bekísérték a foglyot, a férfi előrehajolt ültében, és megmarkolta trónjának karfáját, amitől púpos, baljóslatú és ugrásra kész alaknak látszott.

Noha az arcvonásai vagy éppen a termete alapján aligha lehetett volna vonzónak vagy tiszteletet parancsolónak nevezni a megjelenését, kétségkívül a tekintély és a hatalom aurája lengte körül. Zannah először úgy hitte, hogy a vagyonból, illetve az előjogokból táplálkozó önbizalom kelti ezt a benyomást, csakhogy mialatt a vörös szőnyegen lépdelt az emelvény felé, rádöbbent, hogy ennél sokkal többről van szó: Hettonból a sötét oldal energiái sugároztak!

Amikor csupán tízméternyire jártak a trónhoz vezető lépcsősortól, az emelvényen álló őrök egyike felemelte a jobbját, mire a kurta menetoszlop megállt. A fegyveres kísérők minden további parancs nélkül eltávolodtak az oldalfalak felé, így már csak Zannah, Cyndra és Paak maradt a ház ura előtt.

- No és te ki lennél, kedvesem? - érdeklődött Hetton, kissé elharapva a szóvégeket, és a hangja jócskán letompulva, de még hallhatóan verődött vissza a csarnok magas márványfalairól.

- A nevem Zápor - felelte Zannah és Kelad'den barátja vagyok. Pontosabban, voltam.

- Ő árult el minket a köztársaságiaknak - csattant fel ingerülten Cyndra, és megrázta Zannah kezét.

- Én nem árultam el senkit! - tiltakozott Zannah, hogy húzza az időt, amíg fel tudja mérni a házigazda hatalmát.

A Sötét Testvériség és a Fény Hadserege között lezajlott hosszas háborúskodás alatt mindkét fél módszeresen kereste az Erőre fogékony teremtményeket, hogy a soraiba állítsa őket. Viszont a gazdag és befolyásos családoknak - mint amilyen Hettoné is volt - nem jelentett gondot elrejteni a különleges képességekkel rendelkező tagjaikat mind a Jedik, mind a Sith-ek elől.

- Ismerted a tervünk minden részletét! - közölte emelt hangon Cyndra. - Ki más lett volna az áruló?

- Nekem úgy tűnik, hogy te és Paak valahogyan életben maradtatok - vágott vissza Zannah, és mialatt a kimondatlan vád ott lebegett a levegőben, óvatosan tovább vizsgálgatta Hettont.

A férfi hatalma nem tűnt nyersnek és zabolátlannak, mint általában azoké, akik nem estek át kiképzésen. Lehetséges, hogy valaha volt egy mestere? Egy mentora, aki tudott bánni az Erővel, és egy darabig vezette őt a sötét oldal ösvényein, aztán elhagyta, hogy csatlakozzon Kaan Nagyúrhoz? Vagy a magyarázat teljesen másutt keresendő?

- Nem vagyok áruló! - kiáltotta felháborodottan Cyndra.

- Higgadj le, Cyndra! - szólt rá Hetton a chiss nőre, és elmosolyodott, mintha magában mulatott volna annak kitörésen. - Valorum főkancellárt egy Jedi kísérte. A küldetésetek kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. De még ha sikerül - tette hozzá a hangját halk, fenyegető suttogássá fojtva akkor is a fejünkre vontátok volna a Fenséges Házak haragját.

- Mit képzeltetek? - harsogta aztán olyan erős és átható hangon, hogy Paak és Cyndra összerezzent. Zannah érzékelte, hogy a levegő szinte sistereg, mialatt az alacsony férfi megidézi az Erőt, és kezdi magába gyűjteni a sötét oldal energiáit. Kétségkívül rendelkezett hatalommal, de a lány azt is fel tudta mérni, hogy a tudása és képességei nem érnek fel a sajátjaival.

- Hetton, várj! - kiáltotta riadtan Paak, mert egyszeriben rájött, hogy ő és a társa veszélybe került. - Van valamink a számodra!

Azzal felmutatta Zannah fénykardját, és a nyomaték kedvéért meglengette a feje felett. A hatás nem maradt el: Hetton mozdulatlanná dermedt, a szemét a markolatra szegezve, hangtalanul tátogott, és a bensőjében gyülekező sötét energiák szempillantás alatt szertefoszlottak. Egy-két másodperccel később összeszedte magát, hátradőlt a trónján, és kurta kézmozdulattal jelzett az egyik őrének, hogy vigye oda neki a kincset.

Amikor a kezébe kapta a fegyvert, egy teljes percig gondosan tanulmányozta, majd tiszteletteljesen az ölébe fektette.

- Hol találtátok? - kérdezte halkan és higgadtan, bár kissé vészjósló hangon.

- A lánynál volt - közölte Paak de nem hajlandó elmondani, hogy honnan szerezte.

- Lehetséges, hogy... - mormolta Hetton, azzal megújult érdeklődéssel tekintett a fogolyra, és mialatt végigfuttatta az ujjait a fénykardon, furcsa, kissé reszkető hangon megszólalt:

- Rendkívüli módon érdekelne, hogy az ifjú hölgy hogyan jutott hozzá ehhez a tárgyhoz!

- Hadd maradjak vele kettesben öt percre! - kérte Cyndra. - Szóra bírom, erre akár mérget vehetsz!

Zannah úgy döntött, hogy a játszma elég hosszúra nyúlt. Egyszerű lett volna az Erő segítségével megbilincselt kezébe rántani a fénykardot, viszont másfajta fegyverek is a rendelkezésére álltak...

- Az Erő különféle módokon nyilvánulhat meg - magyarázta neki annak idején Darth Bane. - Minden egyénnek vannak erősségei és gyenge pontjai. Akadnak területek, amelyeken felülmúl másokat, de olyanok is, amelyeken alulmarad másokkal szemben.

A tizenkét éves Zannah bólintott. Néhány hónappal korábban a mester feltárta Freedon Nadd holokronjának egy eladdig zárt adatbankját. Noha nem árulta el, hogy mit talált, röviddel a felfedezés után újabb elemekkel bővítette a felkészítést. Két-három naponta szigorú próbáknak vetette alá a tanítványát, és kihívások elé állította őt, amelyekkel felmérhette, hogy Zannah mennyire képes uralni az Erő különféle megnyilvánulási formáit.

Egészen addig a napig nem volt hajlandó elárulni a kísérleteinek eredményét, és Zannah kezdett attól félni, hogy valamilyen tekintetben kudarcot vallott.

- Egyesek nyers, elemi hatalmat birtokolnak - fejtegette tovább Bane. - Képesek gyilkos villámokat szórni az ujjaikkal, vagy hegyeket megmozgatni a puszta gondolataikkal. Mások az Erő rejtettebb, finomabb ágaira fogékonyak. Nekik megadatott a képesség, hogy meggyőzéssel vagy harci meditációval befolyást gyakoroljanak az elmékre, a szövetségeseik és az ellenségeik tudatára egyaránt.

Elhallgatott néhány másodpercre, és hosszasan bámulta a tanítványát, mintha azt mérlegelte volna, hogy mit áruljon el, és mit tartson meg magának. Végül vett egy mély lélegzetet, és ismét megszólalt:

- És néhány egyénnek megadatott, hogy természeténél fogva vonzódjon magához a sötét oldalhoz. Ők képesek leásni az Erő legmélyére, és megidézni a legősibb, legalapvetőbb energiákat, amelyekkel megváltoztathatják, eltorzíthatják maguk körül a világot. Ők képesek végrehajtani az ősi Sith-szertartásokat. Gyilkos erőknek parancsolnak, és szörnyű varázslatokat idéznek meg.

- Ez az én adottságom? - kérdezte Zannah, és alig tudta magába zárni az izgatottságát. Nyelt egyet, és elfúló hangon kibökte:

- Sith-mágus vagyok?

- Megvan benned a lehetőség - válaszolta Bane, azzal a köpenye alól előhúzott egy vékony, bőrbe kötött könyvecskét. - A holokron mélyén rendkívüli erejű varázslatok leírására bukkantam. Mindent részletesen beleírtam ebbe a kötetbe. Ezek az írások segíteni fognak, hogy a lehető leghatékonyabb módon, a lehető legnagyobb erővel összpontosítsd és irányítsd az energiáidat... de csakis akkor, ha gondosan és elmélyülten tanulmányozod őket.

- Úgy lesz, mester - fogadkozott Zannah, és a szeme lázasan csillogott, mialatt odanyúlt, hogy kivegye a könyvet Bane kezéből.

- Én nem tudlak végigvezetni a mágia útjain, a képességeim ezen a területen korlátozottak - figyelmeztette ekkor a Nagyúr a tanítványát. - Az én adottságaim másban nyilvánulnak meg. Hogy kiteljesíthesd a benned rejlő tehetséget, a tanulás és a kutatás java részét magadnak kell elvégezned. És ez... veszélyes lesz...

A gondolat, hogy egyedül kell felderítenie a Sith-mágia sötét és veszedelmes útjait, rettegéssel töltötte el Zannaht, viszont a lehetőség, hogy olyan hatalomra tegyen szert, amelynek megértése meghaladja mesterének képességeit, akkora csáberővel bírt, amekkorának nem tudott ellenállni.

- Nem fogok csalódást okozni, mester - ígérte megrendülten, és a melléhez szorította a vékony kötetet.

- És ha valaha megpróbálod ellenem felhasználni a varázslataidat - tette hozzá zárszó gyanánt Darth Bane -, megsemmisítelek...

Zannah kirántotta a könyökét a chiss nő markából, és az arca elé emelte egymáshoz bilincselt kezét. Az ujjaival bonyolult ábrát rajzolt a levegőbe, közben megidézte magában az Erőt, és annak nyúlványaival behatolt Cyndra elméjének legmélyére, hogy felkutassa az oda temetett titkokat és ősi félelmeket. A chiss nő agyának sötét zugaiban megnevezhetetlen szörnyűségek rejtőztek: rémálomba illő teremtmények, amelyeknek sosem lett volna szabad napvilágra kerülniük. Csakhogy Zannah egy rég letűnt korból származó Sith-varázslattal kitépte őket eleven sírjukból, és új életet adott nekik.

Az egész eljárás fél másodpercet vett igénybe. Ezt követően Cyndra előrántotta a sugárvetőjét, de ahelyett, hogy Zannahra szegezte volna, a saját feje fölé célzott, aztán vadul tüzelt a démonokra, amelyeket a saját, megbolygatott elméje idézett a szeme elé, és amelyeket csakis ő láthatott.

A tévképzetek az idő múlásával egyre valósabbnak és ijesztőbbnek tűntek, de Zannahnak egyelőre nem állt szándékában véget vetni a varázslatnak. A chiss nő végül felsikoltott, és elhajította a fegyverét. Ide-oda vágta a fejét, majd eltakarta mindkét karjával, és folyamatosan azt sikoltozta:

- Neee! Neee! Hagyjatok! Hagyjatok!

Aztán a szőnyegre roskadt, a térdét a hasához rántva összegömbölyödött, és egyre halkabban hajtogatta:

- Ne! Ne! Hagyjatok! Neeeeee!

A fogadóteremben tartózkodók részben zavarodottan, részben iszonyodva bámulták. Az őrök közül néhányan hátrálni kezdtek, valószínűleg attól tartottak, hogy az őrültség rájuk is átragad.

Zannahnak továbbra is módjában állt volna véget vetni a jelenetnek. Megtehette volna, hogy szétfoszlatja a varázslatot, és hagyja, hogy Cyndra elveszítse az eszméletét. Ebben az esetben, mire a chiss nő órák múlva felébred, csupán ködös és töredékes emlékei maradtak volna a történtekről, mivel a többit az elméje merő önvédelemből elzárná valahová. De Zannah azt is megtehette, hogy tovább működteti a varázslatot, és ezzel az őrület határára, majd azon túlra hajszolja az áldozatát. A lelki szemei előtt megjelent egy kép, amelyen Cyndra és Kel meztelenül, egymásba fonódva fekszik egy ágyon - és fenntartotta a varázslatot.

Cyndra rémült kiáltásai vadállati üvöltésekké torzultak, miközben a szörnyű látomások szétszaggatták a tudatát. A tíz körmével marcangolta az arcát, majd a szemébe döfte az ujjait, és kitépte azt az üregéből. Vér patakzott az arcán, és még a vakság sem menthette meg azoktól a borzalmaktól, amelyek sorban előkúsztak az elméjének még épen maradt részeiből.

Hirtelen elhallgatott, de nem azért, mert jobban lett, hanem azért, mert az izmai görcsbe rándultak. A szája habzott, a tagjai vadul doboltak a padlón. Aztán egy utolsó, vérfagyasztó sikoly szakadt fel a torkából, amelynek végén egész testében elernyedt, és onnantól kezdve mozdulatlanul, hang nélkül feküdt. Az elméje tökéletesen és jóvátehetetlenül széthullott, míg megbénult teste immáron nem volt más, csupán egy üres héj.

Kicsivel később a tagjai még egyszer megmoccantak, és Zannah tudta, hogy Cyndra agyának legmélyén, egy apró zugban még pislákol a tudat, és a chiss nő ebbe az anyagtalan börtönbe zárva a holta napjáig küzdeni fog a szintén oda zárt démonokkal.

Noha a teremben tartózkodók végignézték az eseményeket, egyedül Zannah tudta, hogy mi történt valójában. De még ő sem lehetett biztos abban, hogy az áldozata miket látott. És Cyndra reakcióiból ítélve úgy sejtette, hogy jobb, ha nem is tudja meg. Ridegen végigmérte a továbbra is meg-megránduló testet, aztán az emelvényre nézett - és azzal szembesült, hogy Hetton a száját tátva mered rá.

Lassan körbefordult, hogy végigjárassa a tekintetét az őrökön, ám Paak hirtelen őrá szegezte a mutatóujját, és felordított:

- Ő csinálta! Végezzetek vele, vagy mindannyiunkat elpusztít!

Az őrök tettek egy-két bizonytalan lépést, de Hetton a jobbját könnyedén megemelve megállította őket.

- Cyndra nem halt meg - jelentette ki Zannah. - Bár ami megmaradt a lényéből, az most alighanem a megváltó halálért könyörög.

A válasz a legkevésbé sem nyugtatta meg az egyre rémültebb Paakot. Hirtelen belenyúlt a csizmája szárába, előrántott onnan egy rövid pengéjű vibrotőrt, amit aztán magasra emelt, és torkaszakadtából üvöltve nekirontott a lánynak.

A Cyndrára idézett varázslat hatékonynak bizonyult, de tekintélyes energiákat igényelt. Zannah érzékelte, hogy a tartalékai kimerültek, és kételkedett abban, hogy képes lenne hasonló eredményt elérni Paaknál, mielőtt a férfi belé vágja a tőrét. Így aztán a mágia helyett a hagyományosabb módszerekhez folyamodott, hogy védje magát és végezzen a támadójával.

Kinyújtotta összebilincselt kezét, az Erő közvetítésével kirántotta Hetton öléből a fénykardját, ami szempillantás alatt átrepült a termen, és az ő tenyerében csattant. Mialatt a pengék életre keltek, egyetlen gondolatával lepattintotta a csuklójáról az acélkarikákat.

Paak egészen mostanáig arra számított, hogy egy védtelen foglyot fog ledöfni, nem készült fel arra, hogy egy felfegyverkezett ellenféllel szálljon szembe. Zannah azonnal és könnyedén megölhette volna, de észrevette, hogy Hetton érdeklődve fürkészi őt, és úgy döntött, hogy tart egy kis bemutatót.

Így aztán ahelyett, hogy egyetlen csapással lefejezte volna rohamozó ellenségét, inkább eljátszadozott vele. Ide-oda pörgette és forgatta a fénykardját, bonyolult mintákat rajzolt vele a levegőbe, közben kecsesen és könnyűszerrel hárította Paak esetlen döféseit és csapásait. A férfi jellegzetes kocsmai verekedőnek bizonyult: tekintélyes erő munkált a tagjaiban, de hiányzott belőle az ügyesség és a kifinomultság, így a támadásait nevetségesen egyszerű volt kivédeni. Háromszor rontott rá Zannahra, összevissza csapkodott és szurkált, de a lány minden egyes alkalommal fürgén elsiklott előle, és valamelyik pengéjével megállította a vibrotőrt. Egyfajta halálos tánccá változtatta a kettejük párbaját, amelynek során mindvégig és egyértelműen ő vezette a partnerét.

A három sikertelen kísérlet után Paak eldobta a tőrt, és felkapta Cyndra sugárvetőjét. Szempillantás alatt célzott, és közvetlen közelről leadott két lövést, de Zannahnak szeme sem rebbent.

Az Erő által gerjesztett hiperéber állapotát felhasználva idejében kiszámította a röppályákat, és a fénykardjának fel-felsistergő, vörös pengéjét a sugárnyalábok útjába rántotta. Az elsőt felfelé pattintotta, a mennyezet irányába, míg a másodikat visszaküldte Paakra.

A lövedék a férfi szeme közé csapódott, és füstölgő lyukat ütött az orra tövébe. Paak egy pillanatra megmerevedett, majd hanyatt dőlve elzuhant.

Zannah a kardját tovább pörgetve ismét szembefordult Hetton-nal. A főnemes nem mozdult a trónjáról, és a testőreinek sem jelzett. Néhány pillanatig kivárt, majd lassan talpra állt, lesétált a lépcsőn, és elindult a lány felé. Amikor már csak két méter választotta el tőle, megállt, majd térdre vetette magát, és a fejét lehajtva, rekedtes hangon suttogta:

- Egész életemben egy olyan valakire vártam, mint amilyen te vagy...

Tizennegyedik fejezet

Johun gyors, elnyújtott léptekkel rótta a hatalmas Jedi-templom szállószintjének folyosóit. Keresztfolyosók és lépcsők előtt haladt el, amelyek a Coruscanton élő Jedi-lovagok és padavanok lakóhelyéül szolgáló termekhez és hálókamrákhoz vezettek. A Tanács tornyának alapja felé tartott, ahol a bentlakó mestereknek fenntartott magánlakosztályok kaptak helyet.

Menet közben udvariasan odabiccentett azoknak, akik intettek neki vagy a nevét kiáltották, de nem szakíthatott időt arra, hogy megálljon, és kellemesen elcsevegjen az ismerőseivel. Már a megérkezése percében üzenet várta az űrkikötőben, amelyben Valenthyne Farfalla magához hívta, és Johun nagyjából sejtette, hogy egykori mestere miről óhajt beszélni vele.

Amikor megérkezett a megjelölt helyre, meglepetten látta, hogy Farfalla lakosztályának ajtaja nyitva áll. A nagymester odabent ült az íróasztala mögött, és elmélyülten tanulmányozta az előtte villódzó képernyőt.

- Látni kívántál, mester? - kérdezte Johun köszönés helyett, azzal belépett a helyiségbe, és bezárta maga mögött az ajtót.

A szoba majdnem pontosan úgy festett, mint Farfalla kabinja a Kedvező Szél, az immáron feloszlatott Jedi-flotta vezérhajója fedélzetén. A falakon értékes művészeti alkotások függtek, a padlót drága, süppedős szőnyegek borították, míg a sarokban ott állt a terjedelmes ágy, amelynek tartóoszlopait a nagymester életének fontos eseményeit ábrázoló festmények díszítették.

- Ah, Johun! - felelte kissé meglepődve Farfalla. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar ideérsz. - A bejárat felé fordult, és a szoba közepén sorakozó székekre mutatva jelzett a vendégének, hogy foglaljon helyet.

- A hívásod eléggé sürgetőnek tűnt - válaszolta Johun, és mert nem akarta kényelembe helyezni magát, a lábát kissé szétvetve lecövekelt az íróasztallal szemben.

- Igen, beszélnem kell veled - közölte Farfalla egy fáradt sóhaj kíséretében.

- Mint a barátomnak, mint a mesteremnek, vagy mint a Jedi Tanács képviselőjének? - kérdezte a szemét résnyire vonva Johun.

- Az attól függ, hogy mit mondasz el nekem - felelte a maga diplomatikus módján Farfalla.

- Úgy hallottam, Valorum főkancellár petíciót kíván benyújtani a Szenátusnak. A hírek szerint pénzt kér, hogy emlékművet emeltessen Hoth tábornoknak, illetve a többi Jedinek, akik a Ruusanon vesztették életüket.

- Kétségkívül úgy gondolja, hogy ez méltó tiszteletadás volna azoknak, akik életüket adták a Köztársaság biztonságáért - jegyezte meg Johun. - Egyesek szerint rég esedékes tiszteletadás...

- Szóval, neked semmi közöd ehhez a kéréshez? - kérdezte a jobb szemöldökét magasra felhúzva Farfalla. - Az ötlet Valorum fejében fogant meg?

- Ezt sosem állítottam - közölte Johun. Mindketten pontosan tudták, hogy Valorum azért vállalta el a kérés beterjesztését, mert ezzel akarta meghálálni azt, hogy a testőre megmentette az életét a Serennón.

- Szóval, pontosan úgy történt, ahogy sejtettem - dörmögte Farfalla, és ismét felsóhajtott.

- Tudnod kell, Johun, hogy a Jedi Tanács nem helyesli a tervet. A büszkeség és a gőg jelének tartják.

- Gőgösek vagyunk, ha tisztelgünk azok előtt, aki meghozták a legnagyobb áldozatot? - kérdezte higgadtan Johun, aki most már Jedi-lovagként állt a nagymester előtt; az egykori padavan, aki a legkisebb ellenvetésre meghátrált volna, rég nem létezett.

- Ha azt kéred, hogy emeljünk emlékművet néhai mesterednek, az hiúságra vall - magyarázta Farfalla. - Ha felmagasztalod azt az embert, aki téged felkészített, azzal saját magadat is felmagasztalod.

- Ez a legkevésbé sem hiú cselekedet, mester - válaszolta türelmesen Johun. - Egy emlékmű a Ruusanon fennen hirdeti majd a hőstettet, amikor is száz derék teremtmény önként és készségesen vállalta a biztos halált annak érdekében, hogy a Galaxis lakói békében élhessenek. Hathatós jelkép lesz, amiből sokan merítenek majd kitartást és bátorságot.

- A Jediknek nincs szükségük jelképekre ahhoz, hogy kitartóak és bátrak legyenek - emlékeztette Farfalla régi tanítványát.

- De a Köztársaság polgárainak szükségük van rájuk - vitatkozott Johun. - A jelképek jelenítik meg az eszményeket. A jelképek szólnak a hétköznapi teremtmények szívéhez és elméjéhez. Segítenek valósággá alakítani az elvont értékeket és hiteket. Ez az emlékmű a ruusani győzelmet fogja dicsőíteni. Azt a győzelmet, amely nem a fegyverek erejéből született, hanem Hoth és híveinek bátorságából, meggyőződéséből, valamint önfeláldozásából. Ragyogó példaként fog szolgálni, amely irányt mutat majd a Köztársaság polgárainak, eligazítja őket, hogy hogyan gondolkodjanak és cselekedjenek.

- Látom, Valorum szónoklatok iránti rajongása rád is átragadt - jegyezte meg Farfalla bánatosan mosolyogva, miután felismerte, nem tudja rábírni Johunt arra, hogy változtassa meg az álláspontját.

- Annak idején te rendeltél engem a főkancellár mellé - válaszolta eltökélten Johun. - És az elmúlt évek alatt sokat tanultam tőle.

Farfalla felállt a székéből, és járkálni kezdett a szobában.

- Az érveid igazán ékesszólóak, Johun - mondta megfontoltan.

- De tudnod kell, hogy nem fogják megingatni a Jedi Tanács tagjait.

- Ez az ügy kívül esik a Tanács hatáskörén - vágott vissza Johun.

- Amennyiben a Szenátus megszavazza a pénzalap megteremtését, az építkezés egy hónapon belül elkezdődik.

- A Szenátus sosem fogja visszautasítani Valorum kéréseit! - horkant fel Farfalla, majd megtorpant, és a fiatal férfival szembefordulva megkérdezte:

- És mi lesz a te szereped?

- Azt is a Szenátus fogja eldönteni - felelte kitérően Johun, ám egy pillanattal később megenyhült, és úgy döntött, hogy elmondja az igazságot. - A főkancellár beleegyezett, hogy egy teljes biztonsági osztag kísérje a jövőbeni diplomáciai útjaira, így aztán szabadon elutazhatok a Ruusanra, hogy felügyeljem az emlékmű építését.

Farfalla felsóhajtott, és visszaült a székére.

- Megértem, hogy miért csinálod, Johun - mondta szomorúan bólogatva. - Nem helyeslem ugyan, de megértem. És ahogyan én, úgy a Jedi Tanács sem fog az utadba állni. - Elhallgatott, majd kisvártatva hozzátette:

- Van egy olyan érzésem, hogy akkor sem tudnánk megállítani, ha netán megpróbálnánk.

- Néha nagyon konok tudok lenni - válaszolta a Jedi-lovag, a száját halovány mosolyra húzva.

- Akárcsak Hoth mester annak idején - dünnyögte Farfalla.

Johun rövid mérlegelés után úgy döntött, hogy bóknak veszi a megjegyzést.

- Az apám meghalt, amikor még kisgyerek voltam - közölte Hetton olyan halkan, hogy a márványpadlón koppanó lépteik csaknem elnyomták a hangját. - A Ház irányításának minden terhe az anyám nyakába szakadt, és ő a szolgákra hagyta a neveltetésemet. Ők már sok-sok évvel azelőtt tudtak a különleges képességeimről, hogy a hír eljutott az anyám fülébe.

- Nyilván tartottak attól, hogy mihez kezd, ha tudomást szerez róluk - vetette fel Zannah.

Ő és Hetton kettesben rótták a folyosókat. A fogadóteremben lezajlott események után a férfi ragaszkodott ahhoz, hogy megmutassa vendégének Sith-kéziratokból és műtárgyakból álló gyűjteményét, amelyet a hatalmas udvarház másik végében lévő szentélyében tárolt. Az őröket hátrahagyva indultak el, és mialatt a folyosók és termek végeérhetetlennek tűnő sorát járták, hogy elüssék valamivel az időt, Hetton az életéről mesélt.

- Igen, az anyám erős és félelmetes asszony volt - ismerte be, elmélyülten bólogatva. - A szolgák valószínűleg féltek tőle. Akármi volt az ok, már a húszas éveim elejét tapostam, amikor megtudta, hogy fogékony vagyok az Erőre.

- És ekkor mit lépett?

- Anyám a rá jellemző módon eszköznek látta a képességeimet, amellyel tovább gyarapíthatjuk a Ház vagyonát - válaszolta Hetton.

- Ezen cél érdekében nem vette volna hasznát a Jediknek, és persze a Sith-eknek sem, viszont feltétlenül keríteni akart valakit, aki megtanít engem arra, hogy hogyan teljesíthetem ki és használhatom fel szunnyadó képességeimet. Ez még jóval a Sötét Testvériség megteremtése előtt történt. Anyám óvatosan és titokban keresgélt. Sokakat megvesztegetett, és többeket próbára tett, míg végül megállapodott egy Gula Dwan nevezetű durosnál.

- Ő lett az ön mestere? - kérdezett közbe Zannah.

- Nos, a mester címet sosem érdemelte ki - felelte kissé keserűen Hetton. - Közönséges fejvadász és orgyilkos volt, aki egész szép vagyont szedett össze az Erővel kapcsolatos képességei kamatoztatásával. Az évek során kitapasztalta és elsajátította a legalapvetőbb módszereket hatalmának megidézésére, így aztán képes volt például kisebb tárgyakat lebegtetni, és még néhány ehhez hasonló mutatványra. Viszont nem csatlakozott sem a Sith-ekhez, sem a Jedik-hez. Csakis ahhoz volt hűséges, aki a legtöbb kreditet fizette neki. És a családom többet fizetett, mint amennyiről valaha is álmodott.

Ebben a pillanatban megérkeztek egy újabb magas, felül boltívben végződő ajtó elé, amely szemmel láthatóan belülről volt bezárva. Hetton a jobb oldali szárnyra tapasztotta a tenyerét, és lehunyta a szemét. Zannah érzékelte, hogy az Erő kissé felkavarodik körülötte, aztán a zárszerkezet kattant, és az ajtó feltárult.

A terem részben könyvtárként, részben pedig múzeumként szolgált. A falak mentén ősrégi kéziratokkal és tekercsekkel, valamint különféle adathordozók hosszú sorával teli polcok álltak. A helyiség középvonalán üvegtárlók vonultak végig, amelyekben a Hetton által az utóbbi harminc évben összegyűjtött Sith-emléktárgyak kaptak helyet: sejtelmesen derengő, furcsa formájú amulettek, ékkövekkel kirakott tőrök, ritka és különleges kövek és kristályok, valamint legalább tucatnyi különböző fénykardmarkolat.

- A Gulától tanultak alapot szolgáltattak nekem, amelyre építkezhettem - mesélte büszkén Hetton -, viszont a tudásom java részét azokból a könyvekből és kéziratokból szereztem, amelyeket idebent lát.

Lassan sétáltak végig a polcok és tárlók előtt, Zannah megosztotta figyelmét Hetton szavai, illetve a valóban érdekes Sith-műtárgyak között. Némelyikben még most is érzékelni lehetett a sötét oldal energiáinak maradványait, fakuló emlékét azoknak a hihetetlen erőknek, amelyeket egykoron tartalmaztak.

- Már a tanulmányaim legelején felismertem, hogy Gula mennyire ostoba alak - folytatta a házigazda. - A sürgetésemre az anyám a családunk rendelkezésére álló anyagi és egyéb forrásokat felhasználva átfésülte az egész Galaxist, hogy felkutasson minden elérhető írást, tárgyat vagy csecsebecsét, aminek akár a leghalványabb köze van a sötét oldalhoz, hogy aztán tovább gyarapíthassam a tudásomat anélkül, hogy kizárólag az úgynevezett mesteremre kelljen támaszkodnom. Ahogyan az várható volt, a leletek java része hasznavehetetlen ócskaságnak bizonyult. De az évek folyamán számos ritka és értékes tétel került a birtokomba.

Hetton ekkor a polcok felé fordult, gyengéden végigfuttatta a jobb keze ujjait a gondosan sorba rendezett kötetek gerincén, és hozzátette:

- Az így megszerzett tudás révén hamar utolértem, majd felülmúltam Gulát. Miután az anyám úgy ítélte meg, hogy többé nem hajt hasznot a számunkra, megölette őt.

Zannah felkapta a fejét, és meglepetten pislogott - a reakciója láttán Hetton felkacagott, és kijelentette:

- Anyám becsvágytól fűtött, könyörtelenül gyakorlatias asszony volt. Keményen megdolgozott azért, hogy eltitkolja a létezésemet a Jedik, illetve a Sith-ek elől. Ha egyszerűen elbocsátotta volna Gulát, akkor ő biztosan leleplezte volna a családunk legnagyobb titkát.

- A halála szükséges volt - jegyezte meg bólogatva Zannah, és gyanította, hogy a helyében Bane ugyanígy vélekedne. Aztán, hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte:

- Maga ölte meg Gulát, igaz?

- Ön ugyanolyan okos, mint amilyen veszedelmes - felelte mosolyogva Hetton. - Szóval, amikor anyám kiadta a parancsot, boldogan hajtottam végre. Gula nyomasztó teherré vált, és már csak akadályozott a sötét oldal felderítését célzó utazásban.

- Úgy beszél az anyjáról, mintha már halott volna - szólt közbe Zannah. - Vele mi történt?

Hetton résnyire vonta a szemét, és elkomorulva válaszolt:

- Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, amikor Kaan megalapította a Sötét Testvériséget, és elkezdte összegyűjteni a Sith-eket, az anyám arra biztatott, hogy csatlakozzak hozzájuk. Hitt abban, hogy sikerrel járnak, és megdöntik a Köztársaságot, így aztán igyekezett szövetséget kötni ezzel a felemelkedő, új erővel. De én nem voltam hajlandó belépni Kaan szektájába. Főleg, mert ő azt hirdette, hogy a sötét oldal hívei egyenlőek, és egymást kell szolgálniuk. Egyfajta demokrácia a Sith-rendben? Visszataszítónak találtam az elveiket. Úgy éreztem, ez az elképzelés torz, beteges képmása mindannak, amit tanultam, és amiben hittem.

A házigazda elhallgatott néhány pillanatra, majd mélyet lélegzett, és tovább beszélt:

- Anyám viszont továbbra is kormányzati és egyéb politikai szövetségekben gondolkodott. Jómagam a sötét oldallal való kapcsolatom révén felülemelkedtem az ő közönséges, világias érdekein, de nem tudta felfogni, hogy engem milyen célok vezérelnek. Így aztán rákényszerültem, hogy félreállítsam az utamból.

Zannah ezúttal nem lepődött meg.

- Nem vett tudomást az ön vágyairól, és megpróbált szövetséget kötni a Testvériséggel - mondta, és elmélyülten bólogatva jelezte, hogy megérti, sőt még helyesli is azt, hogy Hetton végzett a saját anyjával. - Leleplezte volna önt. Nem maradt más választása.

- Almában mérgeztem meg - közölte Hetton, és bár igyekezett közönyösnek mutatni magát, kissé rekedtes hangja elárulta, hogy a lelke mélyén érez némi sajnálatot. - A halála békés volt, észre sem vette, hogy mi történt vele. Nem akartam, hogy szenvedjen, elvégre nem vagyok szörnyeteg...

Hetton rövid ideig ismét hallgatott, talán egykori tettéről gondolkodott. Aztán, miközben a bejárattól legtávolabb eső sarokban működő számítógép felé terelte a vendégét, megint beszélni kezdett:

- A Testvériség bukását és a Jedi-rend átformálását követően egyre merészebb lettem. Azonfelül, hogy tovább kutattam, és kutatok a mai napig az ősi Sith-ek tudása és tárgyai után, nekiláttam megteremteni egy saját hadsereget. A szeparatisták zászlaja alatt különleges adottságokkal bíró egyéneket állítottam a szolgálatomba. A Köztársaság, illetve a Jedik iránti gyűlöletünk egyesít minket, de egyelőre óvakodok felfedni a valódi célomat: a Sith-rend feltámasztását! És most ön megjelent a házamban - tette hozzá zárásképpen, azzal lenyúlt, és kivett egy adatlemezt a számítógép olvasóegységéből. - Az időzítés nem is lehetne tökéletesebb...

Zannah elképzelni sem tudta, hogy mire gondol a férfi, de mielőtt rákérdezhetett volna, Hetton a markába nyomta az adatlemezt.

- Ez mi? - mormolta ekkor, kissé meglepetten.

- Hallotta már a Belia Darzu nevet? - kérdezett vissza Hetton, és miután a lány megrázta a fejét, megfontoltan folytatta:

- A Sith Sötét Úrnője volt, kétszáz évvel ezelőtt élt. A Sith-alkímiát tanulmányozta, és egyes hírek szerint megfejtette a mechu-deru, vagyis azon eljárás titkait, amellyel fémmé és gépezetté lehet változtatni az eleven teremtmények testét. Belia Darzu ezen tudását felhasználva technoszörnyekből álló sereggel vette körül magát. Organikus droidokkal, amelyek csakis neki engedelmeskedtek.

Zannahnak eszébe jutott, hogy a tanulmányai folyamán találkozott egy a technoszörnyekre utaló hivatkozással, viszont a Belia Darzu név teljességgel ismeretlen volt a számára.

- Sokak szerint a halála előtt a Sith-holokronok készítésének rejtélyeire is rájött - tette hozzá Hetton, aminek nyomán Zannah a mesterére, valamint az ő kudarcba fulladt kísérleteire gondolt.

- Beliát végül a saját hívei elárulták és meggyilkolták - folytatta Hetton. - Az általam olvasott régi történetekben eléggé gyakori ez a fordulat... Amikor meghalt, valamennyi titkát magával vitte a sírba, noha bizonyos feltételezések szerint a felfedezéseinek tekintélyes része a mai napig megtalálható az erődjében, a Tythonon.

- A Tythonon? - kiáltott fel Zannah, mert ezzel a névvel már sokszor találkozott. - Az nem a Mélymag világainak egyike?

A Mélymag néven ismert kisebb csillaghalmaz a Galaxis szívében, egy fekete lyuk körül keringett. Az itteni világok - mint például a Tython - jellemzően a mítoszokban és a legendákban szerepeltek, vagy a félbolond felfedezők meséiben, akik azt állították, hogy jártak ezeken a bolygókon. Az instabil csillagtömegek, az antianyag foltok, valamint a tér-idő kontinuumot is eltorzító, hihetetlenül erős gravitációs terek jelenléte miatt még senkinek sem sikerült feltérképezni az ezen a régión átvezető hiperűr-útvonalakat.

- Tudom, mi jár a fejében - jelentette ki nagyokat bólogatva Hetton. - Kezdetben én magam is kételkedtem. De minél többet tudtam meg Beliáról, annál több bizonyítékot találtam arra nézve, hogy az erődje a Tythonon állt.

- Még ha ez igaz is, senki sem tudja, hogyan lehet eljutni a Tythonra - tiltakozott Zannah.

- Én igen - válaszolta ravaszkásan mosolyogva Hetton. - A kutatásaim során rábukkantam egy a Mélymagot átszelő, rég elfeledett útvonal koordinátáira. De sosem volt bátorságom belevágni az utazásba. Attól féltem, hogy Belia erődjének védelmi rendszerei áthatolhatatlannak bizonyulnak. És erre tessék, találkoztam önnel.

- Nem értem, hogy mi közöm van ehhez az egészhez - jegyezte meg Zannah.

- Éveken át tanulmányoztam a sötét oldal rejtelmeit, de mostanra megrekedtem egy bizonyos szinten - magyarázta Hetton. - Magamtól tovább nem tudok fejlődni. Szükségem van egy új mesterre, egy igazi mesterre, aki képes áthatolni Belia erődjének védelmi rendszerein, és megszerezni a néhai úrnő titkait.

- A tanítványom kíván lenni? - kérdezte Zannah, a hitetlenkedéstől a hangját felemelve.

- Minden, amit Belia Darzuról tudok, többek között a Tython-hoz vezető hiperút adatai, megtalálható ezen az adatlemezen - hadarta sietve Hetton. - Ajándékba adom önnek, a tiszteletem és a csodálatom jeléül, valamint az ajánlatom komolyságának bizonyítékaként.

- De hát maga legalább kétszer annyi idős, mint én! - fakadt ki Zannah, és továbbra sem bírt eligazodni az események váratlan és meglepő fordulatán.

- Az Erő dolgaiban az életkornak kevés a jelentősége - biztosította őt Hetton. - Az ön hatalma messze nagyobb az enyémnél. Azt kérem öntől, hogy vezessen a sötét oldal útjain, cserébe szabadon hozzáférhet mindahhoz a tudáshoz, amit az elmúlt harminc évben összegyűjtöttem.

- Én magam is tanítvány vagyok - vallotta be Zannah. - És a mesteremnek eszébe sem jutna, hogy éljen az ajánlatával, inkább mindkettőnket megölne. A Sith-rend fennmaradása érdekében egyszerre csakis egyetlen mester és egyetlen tanítvány létezhet.

- És hogyan adják tovább az örökséget? - kérdezte összezavarodva Hetton.

- Amikor majd felülmúlom a mesteremet, megölöm őt, és elfoglalom a helyét - magyarázta Zannah, gondolkodás nélkül tovább adva azt a hitet, amelyet Bane vert bele az elmúlt évtized folyamán. - Aztán keresek egy tanítványt, aki tovább viszi a hagyatékot.

Hetton néhány másodpercig mély hallgatásba merülve töprengett a lány szavain, majd halkan megjegyezte:

- Talán most jött el az idő. Maga és én véget vethetünk a mestere uralmának.

A felvetés hallatán Zannah felkacagott, amitől Hetton egy pillanatra résnyire húzta a szemét, mintha zokon vette volna ezt a reakciót.

- Több forrás áll a rendelkezésemre, semmint el tudná képzelni - jelentette ki aztán, és a jobbját felemelve pattintott az ujjaival.

Két vörös köpenyes őr jelent meg mellette, akik mintha a semmiből bukkantak volna elő. Zannah a fénykardjához kapott, mert azt hitte, hogy csapdába csalták. Fogalma sem volt, hogy az őrök honnan kerültek elő. Még ha valahogyan álcázták is magukat, az Erőn keresztül meg kellett volna érezni a jelenlétüket.

Az őrök meg sem moccantak, mire Zannah rövidesen megnyugodott, és kérdőn pillantott a házigazdára.

- Ahogyan már az imént említettem, jó néhány különleges képességekkel megáldott illetőt állítottam magam mellé - fejtegette Hetton. - Többek között az Umbarai Sith Akadémia nyolc egykori tanítványát.

Bane jóvoltából Zannah tudott arról, hogy az Umbarán a lopakodás és az orgyilkosság művészetére oktatták a hallgatókat, akik egyebek mellett azt is megtanulták, hogy az Erő segítségével hogyan álcázhatják magukat úgy, hogy semmiféle műszerrel vagy érzékszervvel ne lehessen felfedezni a jelenlétüket - ezért nem vette észre ő sem, hogy a teremben tartózkodnak.

- Amennyiben elfogad engem tanítványának, úgy a testőreim önnek is hűséget esküsznek - jelentette ki már-már ünnepélyes hanghordozással Hetton. - És onnantól kezdve nyolc megállíthatatlan, láthatatlan és érzékelhetetlen harcos áll majd rendelkezésére.

Zannah legalább két percre a gondolataiba merülve fontolgatta a férfi ajánlatát.

- Nem kockáztathatjuk meg, hogy a Jedik tudomást szerezzenek a létezésünkről - mondta végül. - Ha a tanítványom lesz, mindent itt kell hagynia.

- Sokáig már amúgy sem maradhatok itt - felelte a vállát vonogatva Hetton. - A Fenséges Házak vezetői hamarosan rájönnek, hogy én vagyok a Köztársaság-ellenes Felszabadítási Front alapítója. Akkor pedig árulónak bélyegeznek, és elkobozzák a vagyonomat. A menekülésem előkészítése folyamán máris megkezdtem az itt felhalmozott tudásanyag adathordozókra való rögzítését.

Mialatt a férfi beszélt, Zannah gondolatban összevetette Darth Bane hatalmát és képességeit a nyolc Árnyharcoséval, és azt számítgatta magában, hogy melyik fél az erősebb. Végül nem tudta megítélni, hogy ki élné túl az összecsapást, de úgy határozott, hogy meg akarja tudni.

- Mennyi idő kell ahhoz, hogy ön és az orgyilkosai felkészüljenek? - kérdezte.

- Néhány óra múlva indulhatunk - válaszolta magabiztosan Hetton.

- És miután Darth Bane meghal, elrepülünk a Tythonra?

- Amennyiben ez az óhajod - ígérte Hetton mélyen meghajolva -, úgy lesz, mester.

Tizenötödik fejezet

Sötét éjszaka telepedett az Ambriára, de Bane-nek eszébe sem jutott, hogy nyugovóra térjen. A táborhely közepén letelepedett a puszta földre, hogy ott várja meg, amíg Zannah megérkezik a készletekkel. És várakozás közben a holokronkészítés során vallott kudarcairól elmélkedett.

A dilemma megoldása nehéznek ígérkezett. Ha sietett és túlhajszolta magát, akkor a teste elárulta őt, aminek következtében hibákat követett el a kristályszerkezet finomhangolása során. Ha viszont lassan dolgozott, hogy takarékoskodjon az erejével, akkor nem tudta befejezni a művet a gondolkodó-elemző hálózat felbomlása előtt. A két tényező egymás ellen hatott, és Bane állandóan azon törte a fejét, hogy hogyan egyensúlyozhatna az idő, illetve a szükséges energiák követelményei között.

A legutóbbi kísérlete során a legvégső testi-lelki korlátokig erőltette magát, és ezzel a teljes kimerültség határára került. De még így is úgy érezte, hogy akkor sem tudta volna időben befejezni a művét, ha nem követ el egy súlyos hibát, ami a szerkezet összeomlását okozta.

Minél tovább töprengett, annál jobban eluralkodott rajta a csalódottság. Mindkét szempontból kudarcot vallott: a megszabott időkereten belül nem készült el a kristályszerkezettel, és hiányzott belőle az erő ahhoz, hogy hiba nélkül valósítsa meg a tervét.

Lehetséges, hogy létezik még egy-két létfontosságú elem, amiről nincs tudomása? Lehet, hogy rejtőznek még valahol titkok, és ezeket feltárva végre képes lesz megteremteni a saját holokronját, amellyel átörökítheti minden bölcsességét és tudását az utódaira? Vagy saját magában keresse a hibát? Lehet, hogy kevésbé képes bánni az Erővel, mint az ősi Sith Nagyurak, például Freedon Nadd?

A gondolatsor nyomán kínos érzései támadtak, de rákényszerítette magát, hogy fontolóra vegye ezt a lehetőséget. Sokat olvasott a hatalmas Nagyurakról. A róluk szóló történetekben hemzsegtek a hihetetlenebbnél hihetetlenebb tettek. De Bane úgy érezte, hogy még ha nem is képes egész világokat megsemmisíteni, vagy nóvává változtatni egy napot, a hatalma és a tudása mindenképpen felér azokéval, akik annak idején sikeresen megteremtették a saját holokronjukat.

„De mennyi energiádat szívják el a testedet ellepő élősködők?" A kérdés váratlanul ugrott elő az elméje mélyéről, ráadásul nem a saját, hanem tanítványa hangján szólt. Zannah nemrégiben közölte, hogy aggódik az orbaliskok hatásai miatt - talán nem is alaptalanul.

Bane mindig is úgy tartotta, hogy a furcsa teremtményekkel járó hátrányokat - a folyamatos fájdalmat és a feltűnő megjelenést - bőven ellensúlyozzák a jótéteményeik. Meggyógyították őt, rendkívüli testi erőt biztosítottak számára, és megvédték mindenféle-fajta fegyvertől. Viszont, noha módjában állt átcsatornázni rajtuk, és ezzel átmenetileg felerősíteni az energiáit, hosszú távon valójában legyengítették. Folyamatosan elszívták a testén átáramló energiák egy részét. Lehetséges, hogy egy évtizednyi fertőzöttséget követően már nem is képes olyan hatékonyan és mélyen meríteni az Erőből, mint valaha?

Ezt a gondolatot egykoron azonnal elvetette volna. Csakhogy a holokronkészítés terén bekövetkezett sorozatos kudarcai rákényszerítették, hogy újraértékelje a különös teremtmények és közte fennálló, szimbiózisnak hitt viszonyt. Ezekben a pillanatokban is érzékelte, hogy táplálkoznak, hogy elszívják a testén átáramló Erőt...

Az orbaliskok hirtelen izgatottak lettek: megmegrándultak és reszkettek. Bane érzékelte, hogy az éhségük egyre növekszik, mintha új energiaforrás bukkant volna fel a közelben. Körülnézett, és arra számított, hogy Zannaht fogja megpillantani, amint a holdfényben fürdő tábor felé tart. De nem látott semmit, és ami ennél is furcsább, nem érzékelt semmit, még azon állatok és rovarok jelenlétét sem, amelyek éjszakánként szoktak előbújni és zsákmányra vadászni a levegőben vagy a part menti homokon. A környező világ ingerei különös módon fojtottnak tűntek... vagy álcázottnak!

Bane felpattant, és előrántotta a fénykardját, az energiapenge sistergő búgással kelt életre. Vöröslő fénygömb robbant köré, amely megvilágította a közvetlen környezetét, és elsöpörte a láthatatlan ellenségeit leplező tévképzeteket.

Nyolc vörös köpenyes alak vette körül a tábort, a sisakjuk elrejtette az arcvonásaikat. Mindannyian egy-egy hosszú fémrudat hordoztak, amelyekben Bane felismerte az elektrolándzsákat, az umbarai Árnyharcosok hagyományos fegyverét.

Az Erőre fogékony ellenfelek becserkészésére és megölésére kiképzett Árnyharcosok bevetés közben elsősorban a lopakodásra és a meglepetés erejére támaszkodtak. A Bane-ből előtörő energiák szertefoszlatták az álcájukat, és hirtelen azon kapták magukat, hogy elvesztették legfőbb előnyüket. És bár nyolc harcossal került szembe, a Sötét Nagyúr egy pillanatig sem tétovázott.

Hatalmasat szökkent, és megölte a hozzá legközelebb álló alakot, még mielőtt annak esélye lett volna reagálni - egyetlen, vízszintes csapással kettévágta, valamivel a dereka felett.

A többiek odarontottak hozzá, körülrajzották, és vadul döfködtek felé a lándzsáikkal, hogy halálos elektromos töltetet küldjenek a testébe. Bane a gyors ellencsapás taktikáját választva meg sem próbálta hárítani a támadásokat, az orbaliskokra bízta, hogy megvédjék őt.

Váratlan rohamával tökéletesen meglepte még két támadóját, egyenesen belerohantak egy kétkezes csapásába, amely mindkettőjüket kibelezte. Az öt megmaradt Árnyharcos egyszerre sújtott le, a lándzsáik végére szerelt modulokból összesen egymillió volt szabadult ki. Az orbaliskok elnyelték ugyan a töltet java részét, de így is elég áram hatolt át rajtuk ahhoz, hogy Bane egész testében elzsibbadjon. A Sötét Nagyúr megtántorodott, és térdre roskadt. Az Árnyharcosok ahelyett, hogy odaugrottak volna hozzá, hogy végezzenek vele, a helyükön maradtak, és tétlenül várakoztak. Elképzelni sem tudták, hogy bármi, ami kisebb egy banthánál, túlélheti egy maximális feszültségre állított elektrolándzsa találatát, hát még öt fegyver együttes találatát. A tévedésük elég időt adott Bane-nek ahhoz, hogy leküzdje az utóhatásokat, és talpra álljon - az ellenségei legnagyobb meglepetésére és rémületére.

- Zannahnak igaza volt veled kapcsolatban! - zendült ekkor egy hang a háta mögött.

Bane megpördült, és egy középkorú férfit pillantott meg, aki a tábor távolabbi végében állt. A tetőtől talpig feketébe öltözött illető zöld pengéjű fénykardot tartott a kezében, bár abból, ahogyan a markolatot fogta, első pillantásra kitűnt, hogy nem kapott megfelelő kiképzést a kardforgatás művészetéből. És a férfi oldalán Zannah állt, aki nem vette a kezébe a fegyverét - legalábbis egyelőre.

A tanítványa árulásának egyértelmű jelei láttán Bane ingerülten vicsorgott, egyre erősödő haragját tovább szították a vegyületek, amelyeket az orbaliskok juttattak a keringési rendszerébe.

- Ütött a halálod órája! - jelentette ki a fekete ruhás idegen, és rohamra indult.

Ezzel egy időben az öt vörös köpenyes alak is támadásba lendült. Bane szembefordult velük, és a bal kezét előrelökve pusztító energiahullámot indított feléjük. A Jedikhez és a

Sith-ekhez hasonlóan az Árnyharcosok is már a felkészülésük kezdetén megtanulták az Erő-pajzs megteremtésének módszereit. Az energiáikat összegyűjtve képesek voltak anyagtalan védőfalat emelni maguk köré, amely megóvta őket az Erő közvetítésével végrehajtott csapásoktól. Ám ha az ellenfél kellően erős volt, egy összpontosított támadás áthatolhatott a pajzson, márpedig Darth Bane, a Sith Sötét Nagyura a legerősebbek közé tartozott.

Két orgyilkos futás közben megtorpant, és elterült a földön, mintha láthatatlan falnak ütközött volna. További kettő túlontúl gyengének bizonyult, őket a hullám egyszerűen felkapta és elrepítette. Egyedül az ötödik rendelkezett kellő hatalommal ahhoz, hogy ellenálljon a taszításnak, és folytassa a rohamot.

Csakhogy ennek az illetőnek nélkülöznie kellett a társai támogatását, így azon kapta magát, hogy egyedül néz szembe a feldühödött Sötét Nagyúrral. Alig két másodpercig védhette magát a csapások és döfések vad sorozatától, aztán elterült a földön, és a mellkasán, illetve az arcán öt-hat, külön-külön is halálos seb tátongott.

Mialatt a négy életben maradt orgyilkos talpra vergődött, Bane ismét a vezérük felé pördült. A fekete ruhás alak időközben - módfelett bölcsen - beszüntette a támadást, és pillanatnyilag éppen az Erőből merített. Mialatt Bane megindult felé, a férfi felemelte a balját, és egyetlen vékony, kéklő villámot indított útjára. Bane a fénykardjával tartóztatta fel a lövedéket, a pengéje fülsértően sisteregve nyelte el az abban rejlő energiákat. Megtorlás gyanánt ő is Sith-villámokkal vágott vissza - tucatnyi kisülés száguldott különféle irányokból a célpontja felé.

A férfi felszökkent a levegőbe, és hatalmas hátraszaltót ugrott, hogy kitérjen a halálos csapás elől. Legalább tíz méterrel távolabb érkezett vissza a talajra, míg egy kisebb, füstölgő kráter jelezte a helyet, ahol az imént állt.

- Zannah! - kiáltotta ekkor az illető. - Csinálj valamit!

Hiába kért segítséget, a fiatal lány meg sem mozdult. Biztonságos távolságba húzódva álldogált, és tétlenül figyelte az eseményeket.

Az orgyilkosok ismét nekirontottak Bane-nek, de ő ahelyett, hogy eltaszította volna őket magától, az orbaliskok közreműködésével rendkívüli mértékben felerősítette az energiáit, míg végül a sötét oldal pusztító hatalmának eleven megtestesülésévé alakult. Forgószélként pörögve rontott előre, a pengéje közönséges szemnek követhetetlen gyorsasággal cikázott ide-oda, és őrjöngő csapásaival pillanatok leforgása alatt lemészárolta az Árnyharcosokat.

Mind a négyen meghaltak, bár egyiküknek sikerült bevinnie egy találatot az elektrolándzsájával, mielőtt a vöröslő energiapenge hosszan felhasította a torkát, és csaknem leválasztotta a fejét a nyakáról. Az elvakult haragtól és gyűlölettől fűtött Bane körülbelül annyira vette fel az átlagos emberi lényekre halálos csapást, mint amennyire egy bantha veszi fel egy vennbogár marását.

És ekkor ismét a fekete ruhás alakra fordította a figyelmét. Lassú léptekkel tartott felé, míg az ellenfele dermedten állt, nyilván megbénította a tudat, hogy pillanatok választják el a biztos haláltól.

- Zannah! - ordította megint, és a teste elé tartotta függőlegesen felmeredő fénykardját, mintha az talizmán lenne, és egy démont akart volna távol tartani vele. - Mester! Segíts!

Bane lesújtott a férfi jobb könyökére, és kettészelte a karját. Az alacsony illető felsikoltott és térdre roskadt. Egy pillanattal később a torkán akadt a hang, amikor Bane egy lendületes döféssel felnyársalta őt. Az energiapenge közvetlenül a szíve alatt hatolt be a mellkasába, és legalább fél méter hosszan kiállt a lapockái közül.

Bane egy ütemmel később visszarántotta a fegyverét, és mialatt a hulla előredőlve elterült a földön, a Sötét Nagyúr a tanítványa felé fordult. Zannah továbbra is csak állt, és szótlanul várakozott.

- Elárultál! - üvöltötte Bane, és a lány felé szökkent.

Zannah kíváncsian nézte végig az összecsapást. Gondosan megfigyelte Bane taktikáját, illetve hajlamait, és a megállapításait gondosan elraktározta az emlékezetébe. A mestere könnyűszerrel végzett Hettonnal, valamint az Árnyharcosokkal, pontosan úgy, ahogyan ő várta... bár a harc elején, egy röpke pillanatra Bane sebezhetőnek tűnt. Az orbaliskok szemmel láthatóan nem tudták teljesen megvédeni őt az elektrolándzsák magas feszültségű tölteteitől - és ezt a tényt Zannah megint csak gondosan megjegyezte magának.

Miután Hetton is meghalt, a mestere szembefordult vele. Azt várta, hogy Bane magyarázatot követel majd tőle, ehelyett tajtékozva ordított, és támadásba lendült. Zannahnak alig maradt ideje, hogy aktiválja ikerpengéit, és védje magát a teljességgel váratlan támadással szemben.

Védekező taktikát alkalmazott, mint oly gyakran tette a felkészülése folyamán, csakhogy ez most nem vívólecke volt. A mestere olyan gyorsasággal és vadsággal rontott rá, mint korábban soha. Teljesen átadta magát orbaliskok által felszított vérszomjának, és úgy harcolt, akár egy veszett vadállat. A legkülönfélébb szögekből vadabbnál vadabbul sújtott le. A csapásai olyan gyorsan követték egymást, mintha nem is egy, hanem legalább hat fénykardot forgatott volna. Zannah nem gondolhatott másra, csakis a visszavonulásra, így aztán folyamatosan hátrált az őrjöngő férfi elől.

- Nem árultalak el, mester! - kiáltotta, hogy megpróbálja jobb belátásra téríteni Bane-t, mielőtt kettéhasítja őt. - Idecsaltam Hettont, hogy végezhess vele!

Lebukott a vízszintesen kaszáló vörös fénykard alá, ám ekkor elsöprő erejű rúgást kapott a bordáira. Oldalra tántorodva elterült a földön, és éppen csak lekapta a fejét a következő csapás elől. Rögtön ezután félrepattintotta mesterének ezúttal függőlegesen lefelé tartó pengéjét, majd maga alá rántotta a lábát, felpattant a levegőbe, és egy hosszan ívelő hátraszaltóval legalább tíz méterrel hátrébb ugrott.

- Hallgass meg, mester! - ordította most, hogy némi távolság választotta el a dühöngő Nagyúrtól. - Ha valóban elárultalak, miért nem segítettem nekik a... uuuuhhhhh...

Láthatatlan, kőkemény ököl találta mellbe, az ütés messzire repítette. Csakis az utolsó pillanatban, ösztönösen kialakított Erőpajzs óvta meg attól, hogy a csontjai porrá zúzódjanak.

Talpra vergődött, és forgatni kezdte maga előtt a kardját abban a reményben, hogy sikerül áttörhetetlen védelmet teremtenie. Ám Bane meg sem próbált áthatolni a sebesen pörgő pengéken. Hatalmasat szökkent, és szinte a tanítványa nyakába zuhant. Zannah ügyesen félresöpörte a feje felé száguldó pengét, közben oldalra perdült, hogy kitérjen a súlyos test elől. Csakhogy fordulás közben mesterének könyöke az állának ütközött, amitől a feje hátracsapódott. A lába felmondta a szolgálatot, és miközben fénykardjának markolata kicsúszott elernyedő ujjai közül, lassan összerogyott.

Néhány másodpercre minden elsötétült előtte. Amikor a látása kitisztult, Darth Bane-t látta maga felett, aki magasan a feje fölé emelte két kézre fogott fénykardját, hogy megadja a kegyelemdöfést.

- Csakis érted tettem, mester! - kiabálta Zannah, az állkapcsában lüktető fájdalommal nem törődve. - El akartam hozni neked a holokronkészítés kulcsát!

Bane mozdulatlanná dermedt, és jól érzékelhetően elbizonytalanodott. Az utolsó mondat végre áthatolt azon a sűrű ködön, amit az őrült harag terített az elméjére. Legalább fél percig szótlanul meredt a lányra, aztán, ahogy a vérszomja alábbhagyott, oldalra billentette a fejét, és gyanakodva megkérdezte:

- Értem tetted?

Zannah szaporán bólogatott, amitől erős szédülés tört rá.

- Hetton rájött, hogy Sith vagyok - hadarta kétségbeesetten. - Meg kellett találnom a módját, hogy megszabaduljunk tőle és a szolgáitól, hogy te és én titokban tarthassuk a létezésünket.

- Szóval, idecsaltad őket, hogy támadjanak meg engem - mondta Bane, és a hangszíne arra vallott, hogy a kételyei továbbra sem tűntek el.

- El kellett nyernem a bizalmát - magyarázta Zannah, azzal benyúlt a ruhája alá, és előhúzta a Hettontól kapott adatlemezt. - Rá kellett vennem, hogy átadja ezt nekem, hogy aztán én átadhassam neked.

Felnyújtotta jobbját mestere felé, közben önkéntelenül elcsodálkozott azon, hogy a kártya látható sérülések nélkül vészelte át az iménti összecsapást. Bane kivette a kezéből, majd leeresztette a fénykardját, és kikapcsolta a pengét.

Néhány másodpercig szótlanul méregette az apró adathordozót, végül kurtán biccentett, és lépett egyet hátra. Zannah az Erő közvetítésével a tenyerébe rántotta a saját fénykardját, és nehézkes mozdulatokkal feltápászkodott. Az állára kapott ütéstől továbbra is szédült, és nehezére esett megingás nélkül állni.

- Tudtam, hogy legyőzöd őket, mester - mondta határozottan. - Ezért nem siettem a segítségedre.

- És ha tévedtél volna? - kérdezte Bane halk, fenyegető hangon. - Mi lett volna, ha valamilyen úton-módon megölnek engem?

- Akkor bebizonyosodott volna, hogy gyenge vagy - válaszolta merészen Zannah. - Bebizonyosodott volna, hogy nem vagy méltó a Sith Sötét Nagyura címre. És megérdemelted volna a halált.

- Pontosan - felelte Bane jellegzetes, komor mosolya kíséretében, és Zannah tudta, hogy a mester helyesli azt, amit ő tett.

Tizenhatodik fejezet

A tél továbbra is új, és nem szívesen fogadott jelenségnek számított a Ruusanon. Az egykoron szelíd bolygó éghajlatát régebben barátságossá és kiegyensúlyozottá tették a felszínt borító, óriási őserdők. Ám a Sötét Testvériség, valamint a Fény Hadserege közötti, hosszúra nyúló háborúskodás több millió hektáron tizedelte meg az öreg faóriásokat, és a Ruusan északi féltekéjén hatalmas területek váltak sivár kő- és homoksivataggá.

Az élővilágban beállt változások önmagukban még így sem váltották volna ki az éghajlat eltolódását. Viszont a természetet ért károk sebezhetővé tették a bolygót, kevésbé tudott ellenállni a gondolatbomba hatásainak. Kaan Nagyúr végső fegyvere megbolygatta az Erő belső egyensúlyát: a sötét és a világos oldal energiáinak óriási, láthatatlan örvénye tartósan megváltoztatta a korábban megszokott időjárási viszonyokat.

Ennek eredményeként minden évben rendszeresen havazott, még azokon a területeken is, amelyeken megmaradtak a buja őserdők. A kiszámíthatatlanul beálló telek általában csak két-három hónapig tartottak, de súlyos csapást mértek a melegebb éghajlaton kialakult élővilágra. A Ruusan egyes növényei és állatai - akárcsak az emberek, akik továbbra is itt éltek - megtanultak alkalmazkodni, míg más fajok egyszerűen kihaltak.

Darovit az évek folyamán megtanulta, hogy a gyilkos hideg túlélésének három kulcsa van. Először is, hogy mindig rétegesen kell öltöznie. Csuklyás nagykabátját egy gazdától kapta, akit kikezelt egy különösen makacs gombás fertőzésből. Az alatta viselt, vastag pulóvert fizetség fejében kapta, mert rendbe hozta egy bányász lábát, amit az illető a saját ütvefúrójával zúzott össze. Igazából a ruházatának valamennyi darabját - hosszú ujjú ingét, vastag nadrágját, bélelt bakancsát, a bal kezén viselt bőrkesztyűt, valamint a jobbjának csonkját borító, prémből szabott kupakféleséget - ajándékba kapta a helyi lakosoktól, akik eljöttek hozzá, hogy segítséget kérjenek tőle, a „Gyógyító Remetétől".

A fagy átvészelésének második kulcsa az volt, hogy állandóan szárazon tartotta az öltözetét. Megtanulta folyamatosan szemmel tartani az égboltot, hogy a rossz idő közeledésének első jelére menedéket keressen. Nem hagyhatta, hogy a ruhái átnedvesedjenek, mert a kihűlés végzett volna vele, még mielőtt biztonságos helyre ér. Ez volt az egyik hátránya annak, hogy egyedül élt az erdő mélyén, de már túlságosan megszokta a magányt ahhoz, hogy lemondjon róla.

Az első években céltalanul bolyongott. Keresztbe-kasul bejárta a Ruusan vadonjait, mialatt ide-oda vándorolt az elszórtan álló, kisebb-nagyobb települések között. Ám azzal párhuzamosan, hogy megtanult vadászni és gyűjtögetni, egyre kevesebb indokot talált arra, hogy betérjen az útjába akadó falvakba és városokba.

Hat évvel ezelőtt belefáradt a vándoréletbe. Kiválasztott egy mindentől távol eső helyet, egy óriási fákkal és sűrű bokrokkal övezett tisztást, ahol is gallyakból, illetve sárból egyszerű kunyhót épített magának. A nyomorúságos hajlék az állandóság és a biztonság érzetét adta neki, mialatt lehetővé tette számára, hogy élvezze a lelki békét, amelyre az önmagára kirótt száműzetés alatt talált rá.

Az otthona körül tíz kilométeres körzetben nem akadt emberi település, de még a pattogók legközelebbi telepétől is legalább öt kilométer választotta el. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy nem voltak látogatói. A pattogók tanításai, valamint a vándorlásai során szerzett tapasztatainak jóvoltából értett a gyógynövényekhez és a természetes gyógymódokhoz. Havonta háromszor-négyszer beállított hozzá valaki, aki azt kérte tőle, hogy kúrálja ki valamilyen betegségből vagy sérülésből. Darovit sosem utasította el ezeket az illetőket, csupán azt kérte tőlük, hogy a kezelésért cserében tartsák tiszteletben a magányát. És a betegei hálájuk jeléül gyakran adtak neki kisebb ajándékokat, mint például a ruhákat, amelyeket jelenleg is viselt.

A barátságtalan ruusani tél túlélésének harmadik kulcsa az volt, hogy sötétedés után sose merészkedjen ki a kunyhójából. A csontig ható fagyok, az eltévedés állandó veszélye, illetve az időról időre felbukkanó ragadozók miatt veszedelmes és ostoba vállalkozás lett volna éjszaka az erdőben sétálgatni.

Ezúttal azonban Darovit éjnek évadján a szabadban tartózkodott; a talpa alatt hangosan ropogott a keményre fagyott hó. Órákkal ezelőtt elhagyta meleg és biztonságos otthonát, hogy személyesen járjon utána a legutóbbi betegeitől hallott híreknek.

„Darovit haragos?"

- Nem - suttogta a feje felett lebegő apró, zöld szőrrel borított pattogónak -, csak kíváncsi.

Valamilyen oknál fogva, amit ő a mai napig nem értett, a pattogók valósággal rajongtak érte. A nappali órákban kettő-három mindig ott körözött a kunyhója körül, és valahányszor elment valahová, legalább egy elkísérte.

Talán felelősséget éreztek iránta azok után, hogy kimentették a gondolatbomba üregéből. Vagy talán a többé-kevésbé hasonló foglalkozásuk miatt vonzódtak hozzá: a pattogók enyhítették a testi vagy lelki fájdalmaktól gyötört szenvedők kínjait, míg ő maga a betegei testét gyógyította meg. Még az is elképzelhetőnek tűnt, hogy egyszerűen szórakoztatónak, netán mulatságosnak találták őt, noha sosem adták tanújelét annak, hogy egyáltalán szorult beléjük humorérzék.

Mindenesetre hamar hozzászokott a közelségükhöz. Szelíd és kedves társaknak bizonyultak, és valahogy mindig tudták róla, hogy mikor van kedve beszélgetni, és mikor vágyik arra, hogy magára hagyják a gondolataival. Általában megnyugtatónak találta a jelenlétüket, bár egyes pattogók kevésbé hagyták békén, mint mások. Például Yuun, a fiatal nőstény, aki most elkísérte őt, beszédesebb volt a legtöbb társánál.

„Darovit most már hazamegy?" - érdeklődött a gondolatai útján.

- Egyelőre nem. - suttogta Darovit.

A Ruusan három ikerholdja közül kettő kitelve ragyogott az égbolton, a fényük ezüstös árnyalatot kapva verődött vissza az elmúlt hetekben jócskán megvastagodott hótakaróról.

Darovit egy kisebb liget határára érve leguggolt, a botjára támaszkodva előrehajolt, majd csonka jobb kezével óvatosan oldalra húzta maga elől az ágakat, hogy a lelepleződés veszélye nélkül átkémlelhessen közöttük. Noha a saját leheletének fehér párafelhői ott gomolyogtak az orra előtt, egyetlen pillantással felmérte, hogy igazak a hírek: a Jedik visszatértek a Ruusanra!

Az első alkalommal nyíltan kigúnyolta a betegét, aki azt állította, hogy a Köztársaság emlékművet épít a Ruusanon elesett hősöknek. Azzal érvelt, hogy egy efféle vállalkozásnak nem volna semmi értelme most, egy évtizeddel a háború után. De amit az ágak függönyén keresztül felfedezett, azt nem lehetett letagadni.

Az erdő peremén túl jókora folt terült el, amelyről valakik eltakarították a havat, feltárva ezzel a keményre fagyott, gazzal és fűvel borított talajt. A kiszemelt területet karókra fűzött színes szalagok ölelték körül, és a földmunkák máris megkezdődtek. Az építődroidok mély árkokat ástak az alapoknak, amelyeket Darovit a bolygó testén ütött sebeknek látott. A megtisztított és feltúrt területen hatalmas sziklatömbök hevertek elszórtan, ezeket a pletykák szerint az egyik itt elesett Jedi szülőbolygójáról szállítottak ide. Darovit szemében az idegen kövek úgy kiríttak innen, ahogyan egy vuki egy csapatra való java közül. Úgy érezte, a tömbök erőszakos betolakodók, és bemocskolják a ruusani tájat.

- Nincs joguk itt lenni! - recsegte ingerülten.

„Nem ártanak senkinek" - sugallta Yuun.

- Ez a világ még csak most kezd kigyógyulni az átkozott háborújuk során elszenvedett sérüléseiből - válaszolta fojtott hangon. - Tíz év kellett ahhoz, hogy tompuljon valamennyire az itt lakók fájdalma. És a Jedik most feltépik a régi sebeket.

„A Szenátus hagyta jóvá a tervet. Nem a Jedik" - vetette fel Yuun.

- Nem érdekel, hogyan szól a hivatalos magyarázat - mormolta Darovit. - Tudom, hogy a Jedik vannak a háttérben. És hidd el nekem, ebből még nagy baj lesz!

„Nagy baj?" - visszhangozta a gondolatai útján a pattogó.

Yuun túl fiatal volt ahhoz, hogy emlékezhessen a bolygóját feldúló háborúra. Ő maga nem látta azt a rengeteg értelmetlen halált, és nem tapasztalta meg a szenvedést, amely a fajtársainak ezreit kergette az őrületbe. A reménytelenül sérült pattogók fájdalmas és gyötrő gondolatokat sugároztak, megtámadtak, sőt meg is öltek más élőlényeket, mígnem a kiirtásukra küldött Jedi-csapatok halomra gyilkolták őket.

- A Jedik háborúja csaknem megsemmisítette a Ruusant - mondta halkan Darovit. - Rengeteg gyermek, nő és férfi vesztette életét. Az erdők hamuvá égtek. És addig vadásztak a fajtársaidra, amíg kis híján kiirtottak titeket.

„A Sith-ek kezdték a háborút" - jegyezte meg Yuun.

- A Sith-ek önmagukban nem tudtak volna háborúzni. Szükségük volt valakikre, akikkel harcolhatnak, és Hoth boldogan bevetette ellenük a híveit - érvelt Darovit, mialatt azon töprengett, hogy a pattogók - és főleg Yuun - mennyit tudhatnak az ő múltjáról. - Mindkét fél egyformán hibás.

„Darovit bűntudatos..." A pattogó által sugárzott gondolat inkább tűnt kijelentésnek, semmint kérdésnek.

- Talán igen - ismerte el lassan bólogatva a fiatal férfi -, de én úgy látom, hogy a Jedik akárhová mennek, a baj elkíséri őket. És nem fogom tétlenül végignézni, hogy másodszor is elpusztítják ezt a bolygót.

Az építődroidokat leszámítva a környéken senki sem mozgott. A személyzet eleven tagjai csakis napvilágnál dolgoztak. Darovit mélyen lekuporodva, a botját vízszintesen maga mellett tartva kióvakodott a fák közül.

„Békesség... barátom... nyugalom... - sugározta utána Yuun, hogy csillapítsa a haragját. - Gyere vissza..." A pattogó nem volt elég bátor ahhoz, hogy kimerészkedjen a nyílt területre, Darovit pedig ügyet sem vetett a folyton gyengülő könyörgésekre, és néhány másodperccel később kiért a teremtmény telepatikus kommunikációjának hatóköréből.

Darovitot nem hatotta át mélyen az Erő, többek között ezért nem sikerült csatlakoznia sem a Jedikhez, sem a Sith-ekhez. Ám egy kissé tudott bánni vele, eléggé ahhoz, hogy a félintelligens építődroidok számára láthatatlanul belopózzon az építési területre.

Ezeket a droidokat csupán az egyszerű, alapvető feladatokra lehetett használni. Az építési munkálatok zömét, ahogyan mindenütt a Galaxisban, úgy itt is értelmes teremtmények végezték nehézgépekkel és lebegőszánokkal. Darovit gyors léptekkel odaosont a legközelebb eső lebegőszánhoz, és lebújt mögé, hogy senki se láthassa meg.

Indulás előtt alaposan felkészült. Tekintélyes adag porított tassgyökeret és legalább két marék csiliszőlőszirmot gyömöszölt bele a kabátja zsebeibe. Ezek az anyagok külön-külön teljesen ártalmatlanok voltak, de összevegyítve és megnedvesítve meghökkentő reakcióba léptek egymással.

Darovit az ép kezével felnyitotta a szán vezérlőegysége alá épített szerelőpanelt, és négy sziromdarabot dugott a lebegtető hajtómű tekercseibe. Ezt követően csipetnyi gyökérport szórt valamennyi sziromra, majd felmarkolt némi havat, megvárta, amíg olvadásnak indul a tenyerében, aztán hólét az apró porkupacokra csöpögtette.

Halk sistergést hallott, míg az orrába alkáli elemek csípős szaga csapott, ami azt jelezte, hogy a pépes keverék kezdi átmarni a tekercseket. Végezetül visszacsukta a panelt, amelynek szélei mentén máris sárgás-zöld füstcsíkok kígyóztak felfelé.

A következő óra folyamán Darovit végigjárta a szánokat. Valahányszor felbukkant a közelében egy-egy építődroid, azonnal elrejtőzött, és türelmesen lapult, amíg a gép eltávolodott tőle. Az óvatosságával elérte, hogy az előre beprogramozott feladataikat végző gépezetek mit sem vettek észre a körülöttük és közöttük lezajló rombolásból. Mire visszatért oda, ahol Yuunt hagyta, minden egyes lebegőszán megbénult.

„Átmeneti megoldás... megjavítják a gépeket" - vélekedett a pattogó.

- A lebegtető tekercsek sokba kerülnek - válaszolta derűsen mosolyogva Darovit. - És akkora irántuk a kereslet, hogy állandóan hiánycikknek számítanak. Ez legalább egy héttel visszaveti őket.

„Aztán mi lesz?" - vetette fel Yuun.

- Tartogatok még néhány trükköt a tarsolyomban a mi Jedi barátainknak - biztosította Darovit az apró teremtményt. - Ez még csak a kezdet volt.

„Hamarosan világosodik. Most már haza?" - érdeklődött Yuun.

Darovit felnézett, és amikor meglátta, hogy a Ruusan ikernapjainak első fényei szürkére festik a láthatárt, elégedetten bólogatva válaszolt:

- Igen, haza.

Három hét telt el azóta, hogy Zannah átadta mesterének az adatkártyát, amelynek megszerzéséért majdnem az életével fizetett. Ezt az időt Bane arra használta fel, hogy gondosan áttanulmányozta a lemez tartalmát, és kielemezte valamennyi információt, amelyet Hetton gyűjtött össze Belia Darzuról. Az anyagot aztán összevetette a saját forrásaiban fellelhető adatokkal, míg végül teljesen bizonyossá vált abban, hogy a középkorú férfi felfedezései és állításai színigazak.

Belia a Sith-alkímia területén végrehajtott kísérletei során olyan titkokat tárt fel, amelyek lehetővé tették számára, hogy technoszörnyekből álló hadsereggel vegye körül magát. Ennél is lenyűgözőbb volt, legalábbis Bane szemszögéből nézve, hogy a néhai Sötét Úrnőnek sikerült létrehoznia a saját holokronját. Mindennek a tetejébe komoly bizonyítékok támasztották alá az elméletet, miszerint ez a holokron - Belia felfedezéseinek és tudásának tárolója - még manapság is ott rejtőzik valahol a Tythonon.

Bane lefuttatta az utolsó diagnosztikai teszteket a hajóján. Most végképp nem engedhette meg, hogy valami meghibásodjon a rá váró utazás folyamán. A Mélymagot átszelő hiperút veszedelmesnek ígérkezett, és tudván tudta, hogy ha egy tönkrement alkatrész megbénítja a hajóját, senki nem siethet a segítségére. Hosszú és magányos haldoklás vár rá, és a teteme fagyos fémkoporsójába zárva kering majd a Galaxis szívét elfoglaló fekete lyuk körül mindörökké...

A központi számítógép szerint a Mystic valamennyi fő- és alrendszere tökéletesen működött. A Mysticet, a Sienar Gépgyár vadonatúj, Infiltrator sorozatának ezt a példányát Bane az ügynökhálózatán keresztül vásárolta, így senki sem tudta, hogy ő a tulajdonos. A közepes méretű, hosszú hatótávolságú cirkáló hat utast szállíthatott. A tervezői a gyorsaságra és a fürgeségre összpontosítottak, így csupán könnyű fegyverzettel és páncélzattal látták el. Bane a vásárlást követően átalakíttatta a hajót: négyes osztályú hiperhajtóművet szereltetett bele, amelynek révén a Mystic a Galaxisban közlekedő hajók túlnyomó többségét könnyűszerrel maga mögött hagyta.

Noha a fedélzetén bőven akadt volna hely mindkettőjük számára, Bane úgy határozott, hogy Zannah nem fogja elkísérni őt erre az utazásra - de nem is fog tétlenül várakozni az Ambrián a hazatéréséig.

Az adatlemez tanulmányozásán felül sokat töprengett a testére tapadó orbaliskokról.

Noha lehetségesnek vélte, hogy a Tythonon új információkra bukkan majd, amelyek feltárják előtte a holokron-készítés végső titkait, azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy Belia ugyanazzal a módszerrel ért el sikert, amellyel ő sorozatosan felsült. Ennélfogva egyelőre nem tudta elvetni azt az elgondolását, amely szerint az orbaliskok a felelősek a kudarcokért, mert elszívták belőle az eljárás befejezéséhez szükséges energiamennyiséget.

Ezenfelül más szempontokat is figyelembe kellett vennie. A közelmúltban kétszer is megtörtént, hogy őrült harag uralkodott el rajta, amely teljesen elvette a józan eszét, és arra késztette, hogy semmisítsen meg mindent, amit csak elér. Az első esetben lerombolta a tábort, amivel ostoba módon, merőben feleslegesen pazarolta a rendelkezésére álló forrásokat.

A második alkalommal majdnem hatalmas árat fizetett. Ha megölte volna Zannaht, ugyan megtalálta volna nála Hetton adatkártyáját, viszont kénytelen lett volna új tanítványt keresni. Tízévi felkészülés veszett volna oda, tíz év munkáját és küszködését hajította volna el átmeneti elmezavarában.

Zannah az utolsó pillanatban megmagyarázta, hogy miféle szándékok vezérelték, és ezzel megmenekült a haláltól. A mestere tanításaival tökéletes összhangban cselekedett - amit neki, Bane-nek fel kellett volna ismernie. Csakhogy az orbaliskok megzavarták az ítélőképességét, és nem jött rá, hogy a tanítványa a lehető legjobb módszert választotta: a megtévesztések és a ravasz fortélyok útján járt. És ennek nyomán rájött, hogy a teremtményektől kapott nyers erőért cserébe le kell mondania a Sith-ek legfőbb fegyveréről, vagyis a háttérben való ármánykodásról, amit aligha engedhetett meg magának.

Így aztán úgy döntött, hogy egyedül repül el a Tythonra, és néz szembe Belia elveszett erődjének veszélyeivel, míg Zannahra külön feladatot bíz.

Hetton hajója remekműnek bizonyult. Az átalakított cirkáló hossza a nyolcvan métert is meghaladta. A fedélzetén kényelmesen elfért húsz utas, és mégis, akár egyetlen pilóta is könnyűszerrel irányíthatta. A tervezésének és kivitelezésének minden részlete megfelelt Hetton kényes ízlésének és aprólékos elvárásainak. Mialatt akkora tűzerővel bírt, és annyi páncélt hordozott, hogy akár egy közepes méretű hadihajót is megsemmisíthetett, belső tereinek fényűző kialakítása révén a gazdája dúsgazdag előkelőségeket is vendégül láthatott a fedélzeten. Hetton nem törődött a költségekkel, mivel a hajó legalább annyira szolgált hihetetlen vagyona jelképeként, mint közlekedési eszközként. Zannahnak egyedül az nem tetszett, hogy a korábbi tulajdonosa az anyja után Lorandának nevezte el a pompás cirkálót.

Kinyújtotta a jobbját, és lenyomott néhány gombot a műszerfalon, aztán nem győzött csodálkozni előbb azon, hogy a gép milyen simán hajtotta végre a felszállást, aztán pedig azon, hogy felfelé tartva milyen készségesen engedelmeskedik a kormánynak. Úgy tervezte, hogy két nap múlva fog leszállni a Coruscanton, ahol is kétségkívül meg kell majd vesztegetnie az űrkikötő egyik alkalmazottját annak érdekében, hogy érkezésének ténye ne kerüljön be a hivatalos dokumentumokba. A Loranda továbbra is Hetton nevén szerepelt, és a Coruscanton való felbukkanásával kétségkívül magára vonta volna az illetékes hatóságok figyelmét.

Szerencsére a Serenno nemesei gyakran szálltak le előzetes bejelentés nélkül a különféle világokon, még a Coruscanton is. A kiváltságosok ritkán tartották magukat a törvényekhez úgy, ahogyan a Köztársaság átlagos polgárai. Így aztán Zannah joggal számíthatott arra, hogy nem fog különösebb feltűnést kelteni, ha szolgának adja ki magát, akit a gazdája küldött, hogy lefizesse az űrkikötőben működő hatóságokat. De persze azt is tudta, hogy ha sikerül észrevétlenül megérkeznie a városbolygóra, az még a küldetésének könnyebbik része lesz. A második feladat - bejutni a Jedi-templom Könyvtárába - sokkal nehezebbnek ígérkezett...

Bane rendkívül kockázatos játszmába kezdett azzal, hogy odaküldte őt. Az elmúlt tíz évben elrejtőztek a Jedik elől, most pedig ő, a Sith-tanítvány arra készült, hogy behatoljon a Rend legbelső szentélyébe. De nem szállhatott vitába a mesterével, főleg mert maga is szerepet játszott a döntésben. Ő plántálta Bane elméjébe az orbaliskokkal kapcsolatos kételyek első csíráit, és a terve most gyümölcsözőre fordult. Darth Bane úgy határozott, hogy részben a saját, részben pedig a Sith-rend érdekében megpróbál megszabadulni az élősködőktől.

Freedon Nadd eredeti kísérletei során semmi sem utalt arra, hogy az orbaliskokat el lehet távolítani, és Bane saját kutatásai alatt sem derült fény ezzel ellentétes adatra. És az ismert Galaxisban a Jedik rendelkeztek az egy helyre gyűjtött legnagyobb tudásanyaggal. Ha létezett válasz, akkor annak ott kellett lennie a Könyvtárban.

Bane minden óvintézkedést megtett annak érdekében, hogy a tanítványa elrejthesse a valódi kilétét, amikor felkeresi a Jedi-templomot. Titokzatos informátorokból, kémekből és ügynökökből álló hálózatán keresztül megszerezte a Jedi-rend gyakorlatilag valamennyi tagjának személyi adatait és életrajzát. Ebből az anyagból aztán gondos mérlegelés után kiválasztott valakit, aki tökéletesen megfelelt a céljainak.

A Nalia Adollu nevezetű padavan számos vonásában hasonlított Zannahhoz. Anno Wen-Chiivel, a híresen zárkózott természetű pyng'gani mesterrel élt a Külső Gyűrű egyik bolygóján, a Poluson. Zannah az elmúlt hetek folyamán alaposan belevéste emlékezetébe a tanítvány, valamint Anno mester adatait és élettörténetét, hogy kiadhassa magát Nalia Adollunak.

Az álcázásnak kieszelt történet viszonylag egyszerű volt, de leleményes: Zannah azt fogja állítani, hogy a mestere egy a Polus felszínét borító jégtakaró alatt élő ritka parazitafélét tanulmányoz. És mert Anno Wenn-Chii szeretné ugyan összehasonlítani az újonnan felfedezett létformát más világok hasonló teremtményeivel, viszont a puszta gondolatától is irtózik, hogy elhagyja kedvelt bolygóját, elküldte a tanítványát, hogy gyűjtse össze a kellő kutatási anyagokat a Jedi-könyvtárban.

A hihető mese természetesen nem lett volna elég ahhoz, hogy Zannah biztonságban tudhassa magát, amikor odaáll a Könyvtár vezetője elé, és az engedélyét kéri, hogy szabadon keresgélhessen az anyagok között. A Jedi-tanítvány és ő nagyjából ugyanannyi idősek voltak, a magasságuk centire megegyezett, és a testalkat dolgában is erősen hasonlítottak egymásra. Mindketten hosszú hajat viseltek, bár Zannahnak fényes feketére kellett festenie a sajátját, hogy pontosan úgy nézzen ki, mint a padavané. És mert az elmúlt öt évben Nalia nem tágított a mestere mellől, csekély volt az esélye annak, hogy Zannah összefut valakivel, aki felismeri benne a csalót. De még ha a külseje nem is árulhatta el, akadt egy utolsó tényező, amit figyelembe kellett venni: a küldetése során mindvégig a világos oldal hívei fogják körülvenni. Ha érzékelik benne a sötét oldal jelenlétét, azonnal lelepleződik. És ebben az esetben napvilágra kerülne a nagy titok, amelynek megóvása érdekében a mestere és ő oly sokat és oly keményen küzdött. Egy csapásra megsemmisül minden, amiért tíz éven át dolgoztak, minden, amit elértek. Zannah biztosan tudta, hogy ha lebukik, őt magát letartóztatják és valószínűleg halálra ítélik, míg Bane ellen hajtóvadászatot indítanak, és addig üldözik, amíg meg nem ölik.

A terv csakis úgy működhetett, ha a Sith-mágiát felhasználva sikerül elrejtenie a valódi hatalmát, és ezzel párhuzamosan a világos oldal auráját sugározni magából. Ez a varázslat a legnehezebbek és legbonyolultabbak közé tartozott, és korábban még sosem próbálkozott vele. A megvalósításához a legdurvább és a legfinomabb energiák között kellett egyensúlyoznia, és az indulását megelőző hetekben egyfolytában gyakorolt, gyakorolt, és megint csak gyakorolt. De minden erőfeszítése ellenére akadtak pillanatok, amikor a figyelme kihagyott, a varázslat álcázó leple felhasadt, és a résen keresztül megmutatkozott az igazi természete.

Zannah csak abban reménykedett, hogy ha ez a Coruscanton is megtörténik vele, egyetlen Jedi sem lesz a közelében.

Tizenhetedik fejezet

Hideg szélrohamok söpörtek végig az erdőn. A hőmérséklet jóval a fagypont alá csökkent, de Johun az Erőből merítve melegen tartotta a testét, és sikeresen verte vissza a gyilkos hideg újabb és újabb rohamait.

A Jedi-lovag csalódott volt. Az elmúlt hetek során az építési munkálatok jócskán lelassultak, sőt napokra elakadtak. A nagy és dicsőséges terv tudatos rombolás áldozatává lett.

Az egész a lebegőszánok megrongálásával kezdődött. Titokzatos kezek valamilyen fajta pépet kentek a lebegtető tekercsekre, ami szétmarta a drága és nehezen beszerezhető alkatrészeket. A tartalék tekercsek leszállítása és beszerelése négy napba telt.

A második alkalommal a markolókat és a földgyalukat vonták be vastag, sűrű folyadékkal, amely rendkívül ragadósnak bizonyult. A munkások kesztyűi, bakancsai és különféle ruhadarabjai azonnal és letéphetetlenül odaragadtak a gépek burkolatához - szerencsére a puszta bőrével senki sem ért hozzájuk. Órákba telt megtalálni a megfelelő oldószert, és még két napba az utolsó cseppig lemosni a gépekről a nyúlós ragacsot.

Johun fontolóra vette, hogy éjszakára őrt állít. Csakhogy az emlékmű helyének kiszemelt terület messze esett a tábortól, a személyzet minden reggel siklókon érkezett a helyszínre. Az itt hagyott emberek teljesen magukra maradtak volna a vadon közepén, és ha az ismeretlen rongálók netán fegyvert viseltek, megölhették vagy megsebesíthették volna az őröket - ezt pedig a Jedi nem akarta megkockáztatni.

A második támadást követően néhány éjszakára felbérelt egy magán biztonsági osztagot abban a reményben, hogy a környéken cirkáló őrök talán nyakon csípik az elkövetőket. Csakhogy ezek az éjszakák eseménytelenül teltek, a rongálókat valószínűleg már a fegyveresek puszta látványa is elijesztette. Ám az építkezésre szánt összeg korlátozott volt, és Johun az előző károk miatt máris túllépte a keretet. Végül felmondta a biztonságiakkal kötött szerződést - és két nappal később a rongálók megint lecsaptak.

A harmadik eset úgy kezdődött, hogy amikor hajnalban megérkeztek a munkások, azzal szembesültek, hogy valaki az építkezés egész területét beszórta valamilyen fajta, erős illatú virágporral. Aztán a napkeltét követő percekben óriási madárraj érkezett. Apró madarak ezrei vagy inkább tízezrei vetették rá magukat a földre hintett csemegére - nyilván az illat csalta őket oda. Annyian voltak, hogy szó szerint elhomályosították mindkét napot. Őrjítően visítozva és rikácsolva röpködtek összevissza, ellepték a talajt, tucatjával szálltak rá a munkásokra - egyszerűen nem lehetett tőlük dolgozni. Mindennek a tetejébe, miután a pollen elfogyott, az illata még két napig megmaradt, mindkét reggelen visszavonzotta a madarakat, és ezzel az építkezés megint leállt.

Johun végül úgy döntött, hogy a saját kezébe veszi az ügyet. Akárki állt a háttérben, óvatosan járt el, és a helyszín határán ácsorgó őrök túlontúl feltűnőek lettek volna ahhoz, hogy kézre lehessen keríteni a bajkeverőket. Így aztán három egymást követő este folyamán, amikor a személyzet beszállt a tábor felé induló siklókba, Johun hátramaradt, mert feltette magában, hogy ha törik, ha szakad, elkapja és bíróság elé állítja a tetteseket.

Mint tapasztalt Jedi, akár több napig is kibírta ébren. Alvás helyett nem túl mély, de pihentető meditációs transzba merült, amely lehetővé tette a számára, hogy figyelje a környezetét. Ezenfelül biztosra vette, hogy meg tudja védeni magát abban az esetben, ha az elkövetők netán fegyverrel támadnának rá.

Egy terepszínű ponyva alatt lapult a területet körülölelő erdő fái között. Kisebbfajta lapos domb tetején helyezkedett el, ahonnan egy éjjellátó készülékkel beláthatta az egész környéket. Az első két éjszakán nem történt semmi, és kezdett attól tartani, hogy a titokzatos tettesek felfedezték őt. Hosszas töprengés után úgy határozott, hogy ha ez az éjszaka is eseménytelenül múlik el, akkor más megoldással fog próbálkozni.

Körülbelül két órával később a türelme kifizetődött, amikor is az éjjellátó készülékkel szemlélődve felfedezte, hogy tőle körülbelül száz méterre magányos alak lopózik ki az erdő szélén álló fák közül. Az illető hosszú, vékony tárgyat tartott a baljában, ami lehetett bot, fegyver vagy akár mindkettő.

Johun sietve végigpásztázott a környéken, hogy megtudja, hány támadóval áll szemben. Nem talált rá másra, csupán egy apró, zöld gömbre, amely körülbelül háromméteres magasságban lebegett az ágak között. Felismerte benne a Ruusanon őshonos pattogót, és önkéntelenül megborzongott, mert eszébe jutott az a rettegés, amit a faj egyedei gerjesztettek a Jedikben azok után, hogy a Sith-ek egy iszonyatosan pusztító szertartással megsemmisítették az otthonaikat, míg őket magukat az őrületbe kergették.

A Jedi-lovag egy pillanatig sem csodálkozott volna, ha kiderül, hogy a pattogók állnak a rongálás hátterében. Hoth tábornok, hogy megvédje a csapatait, a háború utolsó napjaiban állandó parancsot adott ki, amelynek értelmében a harcosainak azonnal le kellett lőniük a pattogókat, amint megpillantják őket, és a katonák, illetve a Jedik százával, ezrével gyilkolták a korábban ártalmatlan teremtményeket. Noha az idő múltával az életben maradt egyedek visszaváltoztak a korábbi, szelíd önmagukká, lehetségesnek tűnt, hogy a történtekért továbbra is haragot táplálnak a Rend iránt. Ám ez még korántsem szolgált magyarázattal arra, hogy hogyan került ide az a humanoid lény, aki lassan lopakodott a terület közepén álló gépek felé...

Johun előtört a rejtekhelyéről. Tudta, hogy a pattogó el fog menekülni előle, egyszerűen felröppen a magas ágak közé, ahová ő már nem követheti, míg azt a lehetőséget, hogy végezzen a lénnyel, azonnal elvetette. Ugyanakkor a pattogó társa gyalogosan közlekedett, és Johun biztosra vette, hogy gyorsabban tud futni minden hétköznapi embernél.

Hosszú szökkenésekkel száguldott a célpontja felé, és a hóban ropogó lépteinek hallatán az alak felkapta a fejét. Johun a másodperc törtrészéig meglátta a csuklya árnyékában rejtőző vonásokat, és megtudta, hogy egy fiatal férfi felé tart. Az illető eldobta a botját, és a fák felé lódult, hosszú télikabátja vadul csapkodott a háta mögött.

Johunnak még ötven méter hátrányt kellett ledolgoznia. A világos oldal energiáit a lábába terelve arra számított, hogy pillanatok alatt megteszi ezt a távolságot. Csakhogy az ellenfele meglepően gyorsan futott, és a Jedi hamarosan rádöbbent, hogy a titokzatos idegen, ha kis mértékben is, de tud bánni az Erővel.

A nyílt területen még így is gyorsabban mozgott nála, de még tíz méter hiányzott az utolsó ugráshoz, amikor a fiatalember elérte az erdő határát, és becsörtetett az aljnövényzetbe. Ezt követően olyan útvonalon haladt tovább, amellyel szinte mindenkit lerázott volna. Hajmeresztő iramban rohanva cikázott és kanyargott a fák, illetve a bokrok között, lassítás nélkül bújt át a mélyen lelógó ágak alatt, és szökkent át a talajból kiemelkedő, vastag gyökerek felett. Johun viszont mélyen merített az Erőből, így képes volt nyomon követni a célpontját. Futás közben félresöpörte maga elől a lengedező ágakat, nehogy az arcába csapódjanak, és pontos ugrásokkal kikerülte a gyökereket, amelyek máskülönben elgáncsolták volna.

Kilométereken át rohantak az erdőben. Johun nem tudta utolérni a fiatal férfit, cserébe az sem tudta maga mögött hagyni őt. A vad hajsza akkor ért véget, amikor mindketten berontottak egy kisebb tisztásra, amelynek közepén apró sárkunyhó állt. A titokzatos alakot annyira elvakította a rémület, hogy az ösztöneitől vezérelve egyenesen az otthonához rohant.

A férfi az ajtó felé vette az irányt, mintha azt remélte volna, hogy a házába bezárkózva mindent megúszhat. Aztán hirtelen megdermedt, nyilván felismerte, hogy mekkora hibát követett el. Lehajtotta a fejét, leeresztette a vállát, és csak tétován álldogált. Akkor sem próbált elmenekülni, amikor Johun óvatosan megközelítette.

- Nem hittem volna, hogy bárki képes lépést tartani velem az erdőben - dörmögte az illető, azzal kinyitotta a kunyhó ajtaját. - Akár be is jöhetsz! Minek ácsorognánk idekint, a hidegben...

A kezdetleges építmény belseje egyszerűbb már nem is lehetett volna, viszont mindenütt

tisztaság uralkodott. Éppen csak annyi hely akadt benne, hogy a két férfi elférjen anélkül, hogy kényelmetlenül érezzék magukat. A berendezés egyetlen, a sarokban heverő matracféleségből állt. A helyiség közepébe vájt lyukban parázsdarabok pislákoltak, és elég meleget adtak ahhoz, hogy Johun levethesse vastag téli köpenyét, és letelepedjen a döngölt földpadlóra.

A házigazdája szintén megszabadult a felsőruházatától, és leült a földre. Johun úgy becsülte, hogy a férfi alig néhány évvel fiatalabb nála, körülbelül a húszas éveinek elejét taposhatja. Vállát verdeső, sötét haját és hosszú, bozontos szakállát valószínűleg hetek óta nem fésülte meg, viszont mindkettő tisztának tűnt. A tekintete alapján okosnak látszott, de a szeméből egyfajta vadság is sugárzott. Johun végül észrevette, hogy az illetőnek hiányzik a jobb keze, és ekkor rájött, hogy a Ruusan híres Gyógyító Remetéje ül vele szemben.

- Tudod, hogy ki vagyok? - kérdezte halkan.

- Tudom, hogy Jedi vagy - válaszolta a remete. - Ezért nem bírtalak lerázni.

- A nevem Johun Othone - közölte Johun. - Én vezetem azt az építkezést. Emlékművet állítunk azoknak, akik itt, a Ruusanon feláldozták az életüket másokért.

Miután elhallgatott, kivárt, hogy lehetőséget adjon a férfinak a válaszra. Ám a remete szótlanul bámult maga elé, és a bal kezét az ölében nyugtatva óvatosan tapogatta-simogatta jobbjának csonkját.

- Miért rongáltad meg a gépeinket? - kérdezte aztán Johun, és félig-meddig arra számított, hogy a remete tagadni fog, elvégre nem érték tetten. Ám az illető minden tiltakozás és vita nélkül beismerte a bűncselekményt:

- Meg akartalak állítani titeket. Azt hittem, hogy ha elég időtök és kreditetek vész el, feladjátok a tervet, és visszamentek oda, ahonnan jöttetek.

- Miért? - kérdezte Johun, míg magában elcsodálkozott azon, hogy a remete milyen gyűlölettel teli hangon beszél.

- Mert nem akarjuk, hogy te és a hozzád hasonlók itt legyetek a Ruusanon! - csattant fel a fiatal férfi. - Nincs jogotok itt lenni!

- Hoth tábornok alatt szolgáltam a Fény Hadseregében - felelte Johun, és bár eléggé felháborodott, igyekezett megőrizni a hidegvérét. - Láttam meghalni a barátaimat. Láttam, hogy feláldozzák magukat, hogy megmentsék a Galaxist a Sith-ektől.

- Nekem hiába magyarázol! - vágott vissza gúnyosan a remete. - Mindent tudok a Sith-ekről. És a Jedikről is! Én magam is átéltem a háborút. Tudom, hogy mi történt... - Egy pillanatra elhallgatott, majd vádló hanghordozásra váltva kifakadt:

- Nézd meg, hogy a ti háborútok mit művelt ezzel a bolygóval! Minden évben havazik, és minden télen egyre több és több állat pusztul el a fagy miatt! Tíz évvel a ti úgynevezett győzelmetek után még mindig egész faj ok tűnnek el mindörökre!

- Hidd el, őszintén sajnálom, hogy a háború annyi szenvedést hozott erre a világra! - válaszolta szomorúan bólogatva Johun. - De nem lehet mindenért a Jediket hibáztatni. A legnagyobb károkat a Sith-ek okozták.

- Jedik, Sith-ek, mind ugyanolyanok vagytok! - felelte ingerülten a remete. - Annyira elvakított titeket az egymás iránti gyűlölet, hogy észre sem vettétek a háború következményeit. És végül a tábornokotok levonult a felszín alá, hogy a barlangrendszer mélyén szembenézzen Kaan híveivel, holott tudván tudta, hogy a Sötét Nagyúr gondolatbombája szörnyű pusztulást zúdít a Ruusanra.

- Hoth feláldozta magát, hogy megmentsen másokat! - tiltakozott Johun.

- A gondolatbomba maga volt az iszonyat! - kiáltotta felindultan a remete. - Hoth-nak mindent meg kellett volna tennie, ami hatalmában állt, hogy megakadályozza a bevetését! Ehelyett gyakorlatilag rákényszerítette Kaant, hogy felhasználja!

- Hoth-nak nem volt más választása - felelte Johun, hogy védje néhai mesterét. - A gondolatbomba robbanása megsemmisítette a Sötét Testvériséget, és mindörökre megszabadította a Galaxist a Sith-ektől.

A remete előbb keserű gúnykacajt hallatott, majd a fejét csóválva megkérdezte:

- Valóban hiszel ebben? Hogy a Sith-ek mind egy szálig meghaltak? - Hirtelen lefojtotta a hangját, és alig hallhatóan mormolva hozzátette:

- Szerencsétlen, megtévesztett Jedi...

- Ezt meg hogy érted? - csapott le nyomban Johun, és az az érzése támadt, hogy egy jeges kéz markolja meg a szívét. - Te nem hiszed el, hogy a Sith-eknek végük?

- Tudom, hogy nincs végük - válaszolta síri hangon a remete. - A Sötét Nagyurak egyike életben maradt, és maga mellé vette az unokahúgomat tanítványnak.

Johun úgy kapta hátra a fejét, mintha pofon vágták volna, és meglepetten felhördült:

- Az unokahúgod?

A kijelentés őrültségnek hangzott, teljességgel valószínűtlen és elképzelhetetlen őrültségnek. Ám a remete, noha a szeméből továbbra is furcsa, vad tekintet áradt, a legkevésbé sem keltette azt a benyomást, hogy elvesztette a józan eszét.

- És te honnan tudsz erről? - kérdezte Johun, miután úgy-ahogy lehiggadt.

- A gondolatbomba robbanása után bementem a barlangba, hogy megnézzem az eredményt - suttogta a remete az emlékek hatására elkomorulva. - Ott láttam őket. Az unokahúgomat és Bane Nagyurat. - Felmutatta csonka jobb kezét, és hozzátette:

- Ezt ők tették velem.

Johun munkára fogta az elméjét, a gondolatai szédítő iramban követték egymást. Híven emlékezett még a zsoldosokra, akikkel a háborút követő napokban találkozott, és a meséjükre, amely szerint egy Sith-nagymester lemészárolta a társaikat. Noha később visszakozott az álláspontjától, és Farfalla megcáfolhatatlan érveinek hatására elvetette a történetet, a lelke mélyén mindig is úgy hitte, hogy a katonák igazat mondtak. Miután akkoriban nem álltak a rendelkezésére sem bizonyítékok, sem egyéb nyomok, egy idő után többé nem próbált fényt deríteni arra, hogy a Sith-mesterek egyike valóban megszökött-e a Ruusanról. És most, egy apró sárkunyhó falai között rábukkant a bizonyítékra, amely tíz évvel korábban olyannyira hiányzott neki.

- Azt állítod, hogy láttál egy Bane Nagyúr nevezetű Sith-et? - kérdezte mohón, további megerősítést várva. - Honnan tudod, hogy ő volt az?

- Egy darabig Kaan hadseregében szolgáltam - vallotta be halkan a remete. - Mindannyian tudtuk, hogy kicsoda Bane.

- Ez... ez... hihetetlen! - dadogta Johun, és az emlékművel, illetve a rongálásokkal kapcsolatos gondolatai egy csapásra kiszaladtak a fejéből. - Értesítenünk kell a Jedi Tanácsot! El kell utaznunk a Coruscantra, amilyen hamar lehetséges!

- Nem.

A remete megint csak fojtott hangon beszélt, de olyan végső bizonyossággal ejtette ki a szót, hogy Johun megdermedt ijedtében.

- De... de hát az a Sith még most is szabadon portyázik valahol! - tiltakozott aztán, amikor visszanyerte a lélekjelenlétét. - Figyelmeztetnünk kell a Tanácsot!

- Hát akkor figyelmeztesd őket. - válaszolta a vállát vonogatva a remete. - Az én helyem itt van, a Ruusanon.

- Nem fognak hinni nekem - ismerte be rosszkedvűen Johun. - Személyesen akarnak majd kifaggatni téged.

- Láttam, mi történt, amikor a jedik és a Sith-ek háborúztak egymással - felelte a fejét ingatva a remete. - Én ebben nem veszek részt. Nem megyek el a Coruscantra.

- Megrongáltad a Köztársaság tulajdonát - emlékeztette őt Johun. - Módomban áll letartóztatni és bíróság elé állítani téged.

- És aztán mi lesz, Jedi? - kérdezte keserűen mosolyogva a fiatal férfi. - Addig kínzol, amíg nem mondom el, hogy mit láttam? Vagy az Erőt felhasználva belepiszkálsz az agyamba, és kimondatod velem azt, amit hallani akarsz? Akkor aztán a Tanács biztosan hinni fog neked!

Johun a homlokát ráncolva töprengett. A remetének igaza volt - a Tanács tagjai csakis akkor fogják elhinni a történetet, ha minden befolyástól mentes tanúvallomást hallanak.

- Hát nem látod, mi forog kockán? - kérdezte, taktikát váltva. - Láttad, mi történt, amikor a Sith-ek hadsereget teremtettek, és háborúba indultak. Ha most velem jössz, a Jedi Tanács hallgatni fog a figyelmeztetésedre. A föld alól is előkerítjük ezt a Bane Nagyurat, és leszámolunk vele, még mielőtt ezreket állítana maga mellé.

Mialatt beszélt, megidézte magában az Erőt, és finoman megérintette a remete tudatát. Nem kényszerítette rá a férfit, hogy engedelmeskedjen a kérésnek, mert azzal nem ment volna semmire. Régtől fogva tudta, hogy az Erővel való meggyőzés csakis átmeneti megoldást jelenthet, vagyis mire eljutnak a Coruscantig, a hatásai rég elmúlnának. A remete ráeszmélne, hogy manipulálták, amitől valószínűleg még jobban megmakacsolná magát, és végképp kezelhetetlenné válna.

Így aztán Johun csupán igyekezett rávenni a férfit, hogy hallgasson az ő érveire. Először is a nyugalom és a békesség fátylát terítette zaklatott gondolataira, majd óvatosan félretolta a keserűségét és haragját, hogy szenvedélyek és érzések nélkül tudja mérlegelni a logikus érveket.

- Bane elrejtőzött - folytatta csendesen. - Ha nem találjuk meg, bujkálni fog, amíg újjáteremti a Sith-ek hadseregét, és akkor megint háború tör ki a Galaxisban. De ha most velem jössz, együtt meg tudjuk győzni a Jediket arról, hogy meg kell keresniük őt. Segíts nekem megállítani a Sötét Nagyurat, és azzal megakadályozhatunk egy újabb háborút!

A remete sokáig meredt maga elé, végül bólintott egyet, és megszólalt:

- Ha ezzel valóban megakadályozhatunk egy újabb háborút, elmegyek veled a Coruscantra.

A Jedi-könyvtár vezetőjét, a tiszteletre méltó cereáni férfit Barra-Rona-Bannak hívták.

- Üdvözöllek a Coruscanton, Nalia padavan! - mondta barátságosan mosolyogva, és felállt, hogy köszöntse az irodájába érkező Zannaht. - Milyen volt az út? Messze van a Polus, nem igaz?

Barra mester szolgálati helye pontosan úgy festett, mint amilyennek Zannah elképzelte. A Jedi íróasztalát takaros tornyokba rendezett naplók, kézzel írott jegyzetek és különféle elektronikus adathordozók borították. A halmok között egy kisebbfajta monitor derengett, előtte lapos számítógép feküdt, amely összeköttetésben állt a Könyvtár katalógusával, így a mester bármikor belenézhetett az anyagokba.

- Az utazás hosszú volt, de eseménytelen - felelte Zannah.

A hangja nyugodtan csengett, noha a szíve hevesen vert. Az álcázó varázslat mindeddig remekül működött, de most szemtől szemben állt egy Jedi-mesterrel, és tudta, hogy ha akármilyen csekély hibát követ el, mindennek vége.

- Jó egy kicsit kiszakadni abból a hidegből - tette hozzá. Az igazi Nalia a mesterétől eltérően nem a Poluson született, hanem a Corsin trópusi vidékeiről származott.

A cereáni felnevetett, amitől magas, kúp formájú homloka ezer ráncba szaladt.

- Erős a gyanúm, hogy Anno mester nem értene veled egyet - mondta derűsen.

Zannah könnyed kacagással felelt.

- A mesterem üdvözletét küldi - mondta aztán, emlékezve arra, hogy Anno és Barra annak idején rövid ideig együtt tanult. - Nem tervezed, hogy meglátogatod őt a közeljövőben a Poluson?

- Attól tartok, ez lehetetlen - válaszolta mélyet sóhajtva a Jedi. - Állandóan rajta kell tartanom a szemem a Könyvtáron. Egyetlen órára sem szabadulhatok innen.

- Anno mester előre megmondta, hogy ezt fogod felelni - jegyezte meg mosolyogva Zannah. - Azt is megmondta, hogy minden kifogásba belekapaszkodsz, csak ne kelljen még egyszer betenned a lábad a Polusra.

- Nem mindenki rajong úgy a jégért és a fagyért, mint egy pyn'gani - vallotta be ravaszkásan kacsintva a cereáni férfi.

Az udvariaskodás ezzel véget ért. Barra visszatért a székébe, lenyomott egy billentyűt, amivel jókora szövegdobozt varázsolt a képernyőjére.

- Elolvastam a Könyvtár látogatására vonatkozó kérésedet - mondta a lányra pillantva és azt hiszem, módunkban áll megadni neked azt, amit kérsz.

Ismét lenyomott néhány billentyűt, majd egy adatkártyát illesztett a számítógép megfelelő aljzatába.

- A Könyvtár bármikor nyitva áll, éjjel és nappal egyaránt - tájékoztatta a vendégét. - Szabad hozzáférést kapsz az általános gyűjteményhez, de jegyezd meg, kérlek, hogy az elemzőszobák és a holokronok tárolókamrái zárt területnek minősülnek.

- Azokra aligha lesz szükségem - felelte Zannah. - Anno mester nagyon pontosan meghatározta, hogy mit kell keresnem.

A letöltés befejeződött, az adatkártya kipattant az aljzatból, mire Barra mester kihúzta és átadta Zannahnak, majd magyarázni kezdett:

- Valahányszor szeretnél megkeresni valamit a katalógusban, illeszd bele a lemezt valamelyik terminálba. Az eredeti műveket nem viheted el, de szabadon átmásolhatsz mindent erre a lemezre, amire csak szükséged van, akár magáncélú felhasználásra, akár egy másik gyűjtemény részére. - Egy pillanatra elhallgatott, majd elmosolyodva hozzátette:

- Vettem a bátorságot, és rátöltöttem néhány alapművet, amelyeket talán hasznosnak fogsz találni a kutatásaid során.

- Nagyon köszönöm, Barra mester! - válaszolta Zannah, és mélyen meghajolt.

- És mi a terved, meddig maradsz itt, a Coruscanton? - érdeklődött Barra.

- Legfeljebb két-három napig - felelte a lány. Erősen kételkedett abban, hogy ennél hosszabb ideig képes lenne működésben tartani a varázslatot, amely elrejtette a Jedik elől a bensőjében lappangó sötét energiákat. - Anno mester alig várja, hogy folytathassa a kutatást. Azt kérte, hogy haladéktalanul térjek vissza, amint megszereztem azokat az információkat, amelyekre szüksége van.

A cereáni megértően bólogatott.

- Természetesen - mondta -, de remélem, hogy amíg itt vagy, nem fogod minden idődet paraziták és szimbióták tanulmányozására fordítani. Ritkán adódó lehetőséget kaptál, hogy felfedezd a Galaxis minden tudását és csodáját. Nehogy elszalaszd!

- Majd igyekezni fogok, mester - fogadkozott Zannah, noha egyetlen pillanattal sem akart tovább itt maradni a feltétlenül szükségesnél.

- Sok szerencsét, Nalia padavan! - mondta a könyvtáros búcsú gyanánt.

Zannah újra meghajolt, azzal sarkon fordult, és elhagyta a szobát. Most már jobban bízott abban, hogy a küldetése sikerrel zárul, mint korábban bármikor. Úgy gondolta, hogy ha meg tudta téveszteni Barra mestert, a Jedi-könyvtár híres vezetőjét, ha el tudta hitetni vele, hogy ő Nalia Adollu, akkor bárkit képes lesz becsapni.

Tizennyolcadik fejezet

A Mystic alig érzékelhető zökkenéssel tört ki a hiperűrből. A pilótafülke elülső ablakán túl jókora égitest lebegett, alig néhány ezer kilométeres távolságban. A felszínét vastag, kavargó felhőtakaró rejtette. Bane a navigációs számítógép képernyőjére pillantott, és a koordinátákat leolvasva meggyőződött arról, hogy valóban megérkezett a Tythonhoz.

Ahogyan a Mélymag valamennyi bolygóját, úgy a Tythont is legendák és rejtélyek övezték. Egyes források szerint a Jedik megszállták a bolygót a Nagy Vadászat korában, körülbelül háromezer évvel ezelőtt, hogy kiirtsák a rettegett terentatekeket, az Erőre fogékony teremtmények vérével táplálkozó, különös szörnyetegeket.

A még régebbi legendákban az szerepelt, hogy a Jedi-rend ezen a bolygón született, több mint huszonötezer évvel ezelőtt. Ezen mesék szerint a világ papjai és filozófusai képesek voltak meríteni egy titokzatos energiából, amit ők Ashlának neveztek, és ami az együttérzést és a könyörületet képviselte a világegyetemben. Velük szemben állt egy rivális csoport, amelynek tagjai a Bogából szerezték erejüket, a nyers szenvedélyek és az ellenőrizetlen érzések megnyilvánulásából.

A történetek arról szóltak, hogy a két csoport hosszú háborút vívott egymással, amiből az Ashla hívei kerültek ki győztesen. Az első Jedik feltehetően a háború túlélőiből fejlődtek ki, és a beavatási szertartásuk keretében megteremtették az első fénykardokat. Sok-sok évvel később - így folytatódott a legenda - ezen Jedik közül néhányan elhagyták a Tythont, és kimerészkedtek a jórészt ismeretlen hiperutakra, hogy elterjesszék hitüket a Mélymagon túli világokon. És miközben találkoztak, illetve összevegyültek más civilizációkkal, az Ashla és a Boga az Erő világos és sötét oldala néven vált közismertté.

Bane nem tudta, hogy a legenda igaz-e, de úgy vélte, hogy ha netán igaz, akkor is csupán a sötét oldal felsőbbrendűségét igazolja, valamint azt, hogy végül győzni fog a világos oldal felett. Mert bár az Ashla hívei állítólag legyőzték a Boga harcosait, végül a sötét oldal diadalmaskodott. A Tython, amelyben sokan a Jedi-rend szülőbolygóját tisztelték, immáron a sötét oldal bástyájaként szolgált, és otthont adott Belia Darzu titkos erődjének.

Bane tudta, hogy talán élnek még értelmes lények a Tythonon, a korai Jedik leszármazottai, akik eónokon át fennmaradtak a Mélymag teljes elszigeteltségében. De nem állt szándékában felkeresni őket, még ha léteztek is. Hetton adatkártyájának információival felvértezve megtehette, hogy egyenesen Belia erődjéhez repül.

A botkormányt előrenyomva meredek zuhanórepülésbe vitte a hajóját, és pillanatokkal később belemerült a szemnek áthatolhatatlan felhőrétegekbe. Röviddel ezután kitört a ködből, és meglátta a hamuszínű felszínt - végeérhetetlennek tűnő, kopár síkság terült el a szürke, borongós ég alatt.

Bane mélyre merült, majd alig kétszáz méterrel a föld felett vízszintesre húzta a Mysticet, és a láthatárból kiemelkedő, egyetlen tereptárgy felé száguldott: egy masszív, teljes egészében duracélból épült, kéttornyú várféleség irányába.

A szögletes építmény mind a négy oldalának hossza egyaránt százötven méterre rúgott. A külső védőfal legalább harminc méter magasra emelkedett, és az egyetlen bejárat, a húsz méter széles kapu az északi falban sötétlett. Ugyanezen fal két végén egy-egy torony állt, amelyek nagyjából tíz méterrel magasodtak a sarkok fölé.

Amikor Bane-t már csak négy-ötszáz méter választotta el az erődtől, ionágyúk sortüze tört elő a tornyokból. Keményen oldalra rántotta a kormányt, kilencven fokkal jobbra fordította a hajóját, és ha szűken is, de kitért a váratlan csapás elől. A támadás meglepte, arra számított, hogy csupán technoszörnyek fogják őrizni Belia erődjét.

Szűk kört leírva ismét a fellegvár felé vette az irányt, és a lőelemképzőt ráállította a közelebb álló lövegtoronyra. Újabb ionsugarak száguldottak felé, mire a gépét balra rántva kisiklott a lővonalból, majd tüzet nyitott, és egy villámgyors sorozattal olvadt fémhalommá változtatta a tornyot.

Ezt követően néhány méteres magasságban elhúzott az építmény mellett. A Mystic szenzorai nem érzékelték élőlények jelenlétét, ami azt jelentette, hogy az ionágyúkat egy három évszázad elteltével is aktív automata rendszer vezérli. Húsz másodperccel később a feltevése bizonyságot nyert, amikor is hajszálpontosan megismételte az előző rácsapást, és a gyors kitérő manőver után szétlőtte a második tornyot - az önműködő védelmi eszközök mindig is kiszámíthatóan reagáltak.

Még kétszer megkerülte az erődöt, és miután mind vizuális, mind szenzoros felderítéssel meggyőződött arról, hogy immáron nem fenyegeti semmiféle veszély, a bejárattól húsz-harminc méterre letette a hajót a kopár talajra.

A fénykardját előhúzva kiugrott a pilótafülkéből, óvatos léptekkel megközelítette a kaput, és megállt előtte. A nyomasztóan óriási, egyetlen darabba öntött acéllemezen egyetlen fogantyú, forgópánt vagy kezelőpanel sem akadt. Bane megidézte magában az Erőt, és a sima, hideg fémfelületre tapasztotta a tenyerét. Egy ütemmel később a kapu fültépő dörrenés kíséretében valósággal berobbant, az éles csattanás még pillanatokig ott visszhangzott az erőd mélyére vezető hosszú, sötét folyosó falai között.

Bane megint csak óvatosan, nesztelenül osont előre, közben éberen figyelt az esetleges csapdákra. Tisztán érzékelte a sötét oldal jelenlétét, de nem fedezett fel semmit, ami közvetlen veszélyt jelentett rá, így aztán folytatta útját.

A következő órák folyamán helyiségről helyiségre átkutatta az egész erődöt, lépteivel évszázadok alatt lerakódott porrétegeket kavart fel. Az építmény elsősorban támaszpontként szolgált. A kisebb-nagyobb termek túlnyomó többsége harcosok szálláshelye és étkezője lehetett egykoron, és a méretekből ítélve az erőd egy egész hadsereget befogadhatott. Ám a helyiségek kivétel nélkül elhagyatottak voltak. Még a más, ódon épületekben gyakran látható rágcsálók vagy rovarok sem mászkáltak a falakon és a szegletekben, bár hogy ezeket a lényeket a sötét energiák űzték el, avagy valami más, azt Bane nem tudta megítélni.

Az erőd legmélyebben rejtőző részére érve rátalált Belia laboratóriumaira. A hosszú acélasztalokon különös színű folyadékokkal teli lombikok sorakoztak. A falak mentén üres fémhordók álltak, amelyekből desztillálásra vagy folyadékok szétválasztására szolgáló spirális rézcsövek emelkedtek ki. Az egyik kamrában legalább tucatnyi különféle faj egyedeinek agya és szíve lebegett jókora üvegekben, a víztiszta konzerváló folyadék örök időkre tartósította valamennyit. Egy másik laboratórium asztalain iratok és jegyzetek hevertek, amelyeket Belia készített, mialatt az élőlények organikus droiddá való átváltoztatásának titkait kutatta.

Bane itt megállt, hogy belenézzen a feljegyzésekbe, de hamarosan ismét elindult. Egyetlen szót sem tudott elolvasni a titkos kóddal írt szövegekből. Meg kellett találnia Belia archívumát - és remélhetőleg a minden tudását magába záró holokronját is - ahhoz, hogy megfejtse a néhai Úrnő kísérleteinek titkait.

Az építmény déli részén járva rábukkant egy a föld alatti szintekre vezető keskeny lépcsősorra. Hetton a kutatásai során egyvalamit nem tudott előkeríteni, mégpedig az erőd térképét, viszont Bane érzékelte a talpa alól felfelé áradó energiákat. A legkevésbé sem kételkedett abban, hogy a vár folyosóit és termeit belengő erők valahonnan az alagsorból származnak, ami alapján biztosra vette, hogy odalent fogja megtalálni a Sötét Úrnő legbelső szentélyét.

Leóvakodott a lépcsőn, az alján egy újabb hosszú folyosó fogadta, amely kisebbfajta ősrégi faajtóhoz vezetett. Az ajtólap és a küszöb közötti keskeny résből ezüstös árnyalatú, halvány fény áradt. A jelenség láttán megsejtette, hogy a fenti szintektől eltérően idelent a generátorok még most is ellátják árammal az átjárón túli helyiséget - ami megint csak arra utalt, hogy az különös fontossággal bír.

Az ajtóhoz surrant, és lecövekelt előtte. Akármivel próbálkozott, nem tudta kideríteni, hogy mi várja az ajtón túl. Különleges érzékszerveit elárasztották és összezavarták a rendkívüli töménységben jelen lévő sötét energiák. Végül vett egy mély lélegzetet, óvatosan benyomta az ajtót, aztán részben álmélkodva, részben iszonyodva bámult.

Óriási csarnok terült el előtte, a hosszúsága elérte az ötven, a szélessége a húsz métert. A kellős közepét majd két méter magas kőtalapzat foglalta el, amelynek tetején apró, négyoldalú piramis állt: Belia Darzu holokronja. Ám Bane figyelmét elsősorban nem a kincs ragadta meg. A helyiség többi részét technoszörnyek egész serege töltötte be.

Az első pillanatokban úgy hitte, hogy a Galaxis valamennyi ismert fajának akad itt egy-egy képviselője. Humanoid lényeket és közönséges állatokat látott, Belia technovírusának áldozatait. Az eleven testek és gépek sajátos keverékeként létező teremtmények élő szöveteinek java része rég elrothadt. A megsárgult csontokhoz szikkadt bőrcafatok és índarabok tapadtak, a rozoga vázakat huzalok, csavarok, tengelyek és rozsdás fémdarabok fogták össze.

Egyes két lábon járó lények mindkét karja hosszú, fűrészes élű csontpengévé alakult - valószínűleg még az illetők életében. A nagyobb teremtmények - mint például a bantha, amely a terem távolabbi végében állt, vagy a rankor, amely a talapzat közelében kuporgott - valóságos hadigépekké változtak. A vállukból lézerlövegek meredtek ki, míg a bőrük fémtüskékkel teli páncélburkolattá alakult.

Hetton kutatásai alapján Bane tudta, hogy a technovírus az agy elülső lebenyeit támadta meg, és ezzel gondolatok nélküli, magasabb rendű funkciókra képtelen droiddá korcsosította az áldozatát - komor végzet volt ez minden értelmes lény számára. És a csarnokban tartózkodó teremtmények még ennél is rosszabb állapotba kerültek. Az évszázadok folyamán a technovírus nanogénjei ugyan életben tartották az agyuk egy részét, de az óhatatlanul bekövetkező leromlás elsöpörte a finom motorikus koordinációjukat, amitől botorkálva-dülöngélve közlekedő, mumifikálódott fémtömegekké silányultak.

Bane úgy sejtette, hogy a teremben tartózkodó harcosok valaha az erőd kamráiban és folyosóin bolyongtak, őrszolgálatot láttak el, és kiszolgálták az úrnőjüket. Belia halálát követően - a Mecrosa-rend orgyilkosai mérgezték meg, miután a vele kötött szövetségük felbomlott - felhagytak a céltalan és értelmetlen járkálással. Az évek vagy évtizedek folyamán sorban behúzódtak ebbe a csarnokba. Talán a holokronból, az úrnőjük utolsónak fennmaradt emléktárgyából sugárzó sötét energiák vonzották ide őket. A legegyszerűbb, legősibb ösztöneiktől vezérelve csakis engedelmeskedni tudtak, önállóan cselekedni nem, így végül valamennyien összegyűltek ebben az egyetlen helyiségben.

A teremben kísérteties csend uralkodott, a szerencsétlen teremtmények hangszalagjai réges-régen szétfoszlottak. Nem lehetett mást hallani, csak a gépi ízületek halk, szaggatott zümmögését és a kőpadlón vonszolódó fémlábak csikordulásait. Az organikus droidok körülbelül harmada zavarodottan és cél nélkül csoszogott ide-oda. A többiek a talapzat körül járkáltak, alkalmanként halk csendülés és koppanás kíséretében egymásnak ütköztek. Csakhogy, mialatt a holokron jól érzékelhetően vonzotta-csalogatta őket, egyik sem mert három méternél közelebb menni hozzá. Az élőhalottak tágas, folyton hullámzó körben vándorolva várták a parancsot, amely már sosem fog megérkezni...

Bane a fénykardját a kezében tartva belépett a csarnokba. A technoszörnyek nem törődtek vele, minden figyelmüket a holokronra irányították. A talapzat felé tartva lassan oldalazott át közöttük, és megpróbálta felbecsülni, hogy hány teremtmény veszi körül. Ötven? Száz? Nem lehetett megszámolni őket. A rozsdás fémből és mumifikálódott húsból álló testek mintha egyetlen, hátborzongató masszává olvadtak volna össze.

Bane a tömeg közepén emelkedő talapzathoz érve megállt, mert fogalma sem volt, hogy mi fog történni, ha a kezébe veszi a holokront. A teremtmények vajon meghajolnak előtte, mint új gazdájuk előtt, vagy eszeveszett dühvel nekiesnek, hogy megvédjék imádott bálványukat? Csakis egyetlen módon tudhatta meg...

Amint az ujjai összezárultak a sima piramis körül, furcsa hang ütötte meg a fülét, mire rögtön visszakapta a kezét. Mintha egy a sírjából kiemelkedő, rég halott istenség nyögését hallotta volna. Körülötte száz és száz gépesített végtag lendült mozgásba dühödt zúgással, és a szörnyek hirtelen felé lódultak.

Bane elsöprő Erő-hullámot indított útjára, amivel porrá, keményre száradt szövetfoszlányokká és eltorzult fémdarabokká robbantott legalább tucatnyi teremtményt. Ám a többiek szempillantás alatt odaértek hozzá, és a padlóra taszították. Taposták és rugdosták, pengévé változott karjukkal sújtottak rá, mialatt a hideg kőlapokon feküdt, de egyetlen csapás sem hatolt át az orbaliskok kemény páncélhéján. Célzás és válogatás nélkül, teljesen vaktában vagdalkozott maga mögött a fénykardjával, valamennyi mozdulatával végtagokat és testeket hasított ketté. Nem hallott ordításokat, nyomát sem látta vérnek vagy belsőségeknek - az ellenségei réges-régen kiszikkadtak és elporladtak. Az összecsapás nyomasztó csendben zajlott, amelyet csupán Bane saját nyögései és zihálása, a kövezetre hulló fémtagok csörömpölése, illetve egy-egy szikrazápor sistergése tört meg.

A technoszörnyek még ebben a felindult állapotukban is lassan, nehézkesen mozogtak. Bane hamarosan elég helyet csinált magának ahhoz, hogy talpra ugorhasson, ekkor meglátta, hogy az ellenségei több soros csatárláncba szerveződve nyomulnak felé, és gyors elhatározással Sith-villámokat zúdított rájuk. A kisülések ide-oda pattogtak a főként fémből álló testek között, és kiégették a szörnyeknek életet adó nanogépeket. Ezúttal is legalább tucatnyi teremtmény roskadt a padlóra, és többé nem kelt fel onnan.

Bane ekkor erőteljes ütést kapott a hátára - a fémrankor hatalmas, bunkószerű öklének találata egyszerűen elrepítette. Körülbelül tíz méterrel távolabb nekivágódott egy lénynek, ami valaha ember lehetett, mire a technoszörny kinyitotta a száját, és ritkás ködre emlékeztető spórafelhőt fújt egyenesen az arcába.

Végzett ugyan az ellenfelével, egy vízszintes csapással kettévágta, de közben belélegezte a leheletét. Azonnal megérezte a technovírus jelenlétét. A nanogén spórák a szájpadlásába behatolva máris felfelé fúrták magukat, az agya irányába, hogy elemésszék a homloklebenyét, és ezzel elkezdjék átváltoztatni őt azzá az iszonyattá, amely se nem droid, se nem élőlény.

Mielőtt megidézhette volna az Erőt, hogy megszabaduljon a fertőzéstől, forró hullám szaladt végig az erein: az orbaliskok vegyületeket juttattak a vérébe, hogy elpusztítsák a mikroszkopikus behatolókat. Az a benyomása támadt, hogy a koponyájában tűzvész tombol, mialatt a szíve átpumpálta a vegyi anyagokat az artériáin, és azok bejutottak az agyának hajszálereibe, de azt is érzékelte, hogy ez a forróság azonnal kiszárítja és megöli a gyilkos nanogéneket. A fejét marcangoló fájdalmat felhasználva felszította a haragját, majd megpördült, rávetette magát a rankorra, és kettévágta mindkét lábát. A teremtmény vállából kiálló lézerlövegek megpróbálták tűz alá venni őt, ám a megteremtésük óta eltelt kétszáz év alatt az energiacellák kimerültek, és a fegyverek csupán halkan kattogtak. A megcsonkított lény elterült a padlón, de még ekkor is Bane felé kapott a karmaival, mire ő gyorsan hátraugrott, aztán ismét előreszökkent, és tőből lecsapta a szörnyeteg mindkét karját.

Miután megszabadult a legfélelmetesebb ellenfelétől, egy újabb energiahullámmal szétrobbantott még két hatalmas termetű technoszörnyet, és rögtön ezután valami nekiütődött a lábának. Éppen abban a pillanatban nézett le, amikor a rankor állkapcsa összezárult csizmája szárán. A fenevad megpróbálta leharapni a lábát, de az orbaliskok ezúttal is megvédték őt. Ekkor egy dühödt csapással kettéhasította a hatalmas fejet, és megkönnyebbülten látta, hogy a rankor végre mozdulatlanná dermed.

Noha már jó néhány ellenfelével végzett, még mindig több tucat teremtmény maradt a csarnokban. Teljesen körülzárták, és ha lassan is, de elszántan közeledtek felé. Bane most már tudta, hogy valószínűleg nem árthatnak neki, de arra is rájött, hogy csak úgy tudja megállítani a technoszörnyeket, ha szabályosan feldarabolja őket.

A mészárlás több mint egy standard óráig tartott. A fénykardját használva pusztította a lényeket, és tartalékolta az energiáit, hogy szükség esetén új erővel tölthesse fel kifáradó izmait. Az egyoldalú ütközet alatt három ízben is kizökkent az összpontosításból, és a harci ösztönei is cserbenhagyták, annyira zavarta ellenfelei hihetetlenül nyomasztó némasága. És valahányszor hagyta, hogy elterelődjön a figyelme, nyomban a padlóra söpörte valamelyik túl közelre került szörnyeteg ütése vagy lökése, és ekkor újra küszködnie kellett, hogy talpra állhasson. A csata során még kétszer áradt szét a fejében a különös forróság, ami azt jelentette, hogy az orbaliskok vegyületei kiégették a szervezetéből a nanogén spórákat, amelyeket úgy lélegzett be, hogy észre sem vette.

Mire a tömegmészárlás véget ért, testének valamennyi izma kegyetlenül sajgott attól, hogy több köbméter fémet vágott át, és ez az érzés az Apatros bányáiban teljesített hosszú műszakokat juttatta eszébe. A csarnok padlóját egyik faltól a másikig végtagok, csonka testek és fejek borították. A látványt csak az tette elviselhetővé, hogy egyetlen vércsepp vagy kiontott belsőség sem akadt sehol.

Darth Bane erőtlen, bizonytalan rúgásokkal keskeny ösvényt nyitott magának a maradványok között, és visszatért a terem közepére. Kikapcsolta és a derékszíjára akasztotta a fénykardját, de mielőtt még egyet léphetett volna, kegyetlen görcs állt mindkét lábának valamennyi izmába. Egyensúlyát vesztve előretántorodott, és megkapaszkodott a talapzat felső peremében, nehogy elzuhanjon. A fogait csikorgatva rátámaszkodott a kőoszlopra, hogy amennyire lehet, tehermentesítse az izmait, és mélyeket lélegezve összekaparta megmaradt energiáit, hogy új erőt adjon a tagjainak. Néhány perccel később a görcsök enyhülni kezdtek, és képes volt ismét megállni a lábán.

A teste és az akarata egyaránt kimerült. Tudván tudta, hogy akkor járna el bölcsen, ha pihenne egyet, mielőtt megpróbálja megnyitni a holokront, de túl nagy utat tett meg, túl sokat kellett elviselnie ahhoz, hogy tovább várjon. Mindkét kezével a talapzatba kapaszkodva a talizmánra szegezte a tekintetét, és ráirányította az energiáit, hogy életre keltse. Az apró piramis oldalai halvány, sötétlila fényre gyúltak, és Darth Bane elmosolyodott.

Belia Darzu titkai hamarosan az övéi lesznek...

Tizenkilencedik fejezet

- Azt hittem, Johun, rég elfelejtetted ezt az őrültséget - jelentette ki Farfalla, és csalódottan csóválgatta a fejét.

- Nem őrültség - állította konokul Johun. - A férfi ott volt. A saját szemével látta.

Farfalla mélyet sóhajtva felállt a székéből, és járkálni kezdett; szűk köröket írt le magánlakosztályának fényűző szőnyegein. Johun ülve maradt, és minden lelkierejével arra összpontosított, hogy megőrizze a nyugalmát, és ennek révén a logika, valamint a józan ész vezérelje az érvelésben.

- Mondd csak, hogyan bírta elviselni Hoth a makacsságodat? - fakadt ki Farfalla, azzal megtorpant, és kétségbeesése jeléül fellökte mindkét kezét.

- Más volt a vérmérséklete, mint neked - felelte higgadtan Johun. - Hoth gyakran a szememre vetette, hogy túl közönyös vagyok.

Farfalla ismét megcsóválta a fejét, és az asztala mögé visszatérve leült a székére.

- Biztos vagy abban, hogy ez a szemtanú megbízható? - kérdezte, arra a két zsoldosra célozva, akikre Johun tíz évvel ezelőtt hivatkozott.

- A történetének minden részletét ellenőriztem - felelte Johun. - Manapság a Darovit nevet viseli, de akkoriban Kandúrnak hívták. A saját feljegyzéseink megerősítik, hogy a Somov Riten toborozta őt Torr Snapit, és az unokatestvéreivel együtt repült a Ruusanra, hogy csatlakozzon a Fény Hadseregéhez.

- És ezen unokatestvérek egyike a lány, aki megsemmisítette a jobb kezét? - vetette fel Farfalla.

- Tíz évvel ezelőtt volt lány - válaszolta Johun. - Ma már inkább fiatal nő. A neve Eső. Darovit és ő akkor szakadt el egymástól, amikor a Ruusanra való megérkezésük pillanataiban rájuk támadt egy Sith-vadászgép. A lány eltűnt, és mindenki halottnak hitte. Ám a jelekből ítélve valahogyan életben maradt, aztán ez a Bane Nagyúr rátalált, és maga mellé vette tanítványnak.

- Hallottam már ezt a nevet - mormolta Farfalla, és hátradőlve nekitámasztotta hátát a széke támlájának. - Hadifogságba esett Sith-katonák vallomásaiban szerepelt. Ha nem csal az emlékezetem, az utolsók között csatlakozott a Sötét Testvériséghez.

- Darovit ugyanezt mondta - közölte szaporán bólogatva Johun. - Úgy tudja, Bane mindig is vonakodott Kaant követni. Márpedig, ha nem tartott a többiekkel, amikor azok bevették magukat a barlangba, az megmagyarázná, hogy miért élte túl a gondolatbomba robbanását.

- Igen, ez lehetséges - ismerte el Farfalla. - Viszont Darovit honnan ismerte Bane-t?

- A Sith Hadseregben szolgált, de a háború vége felé megszökött - mondta Johun.

Farfalla ismét fellökte a kezét, és felcsattant:

- Egy katonaszökevény, Johun? Aki korábban elárult minket, Jediket? A Tanács tagjai sosem fognak hinni neki!

- Szerintem meg éppen ellenkezőleg - vitatkozott Johun. - Ettől a története csak még hihetőbb. Ha hazudna, könnyen találna másik magyarázatot arra, hogy honnan ismeri Bane-t. Ehhez képest készségesen bevallotta nekem a bűnét, mert úgy ítélte meg, hogy eljött az idő, amikor elő kell hozakodnia az igazsággal.

- És miért is? - tudakolta Farfalla. - A jelentésed szerint a Ruusanon töltötte az elmúlt tíz évet, ahol is gyógyítóként élt. Miért döntött hirtelen úgy, hogy előjön a rejtekhelyéről?

- Amikor első ízben beszéltem vele a Ruusanon - válaszolta Johun meggyőztem arról, hogy a Sith-ek rendkívüli veszélyt képviselnek. Meg akarja állítani Bane-t, mielőtt újabb háborút robbant ki.

- Meggyőzted? - ismételte a szót kérdő hangsúllyal Farfalla, és felvonta a jobb szemöldökét. - Tíz éven keresztül hallgatott és lapult, aztán egy kicsit elbeszélgettél vele, és máris kész tanúvallomást tenni? Ezt egészen pontosan hogyan érted el?

- Nem az Erővel kényszerítettem rá - tiltakozott a kimondatlan vád ellen Johun. - Legalábbis nem úgy, ahogyan gondolod! Csak rávettem, hogy végighallgasson.

- Hát nem könnyíted meg a dolgomat! - dünnyögte Farfalla, azzal a jobbját felemelve megnyomkodta a halántékát.

- Csak annyit kérek, hogy te magad is beszélj vele, mester! - felelte Johun már-már könyörögve. - Hallgasd meg őt! Hallgasd végig, és majd aztán döntsd el, hogy odaállítod-e a Tanács elé.

- Rendben... rendben - válaszolta Farfalla, és megadása jeléül mindkét kezét feltartotta. - Beszélek vele. Hol van most?

- Szeretne minél többet elsajátítani a rendünk gyógyító tudományából - közölte Johun.

- Barra mester engedélyezte számára, hogy szabadon kutathasson a Könyvtárban.

Farfalla a térdére csapott a tenyerével, talpra állt, és határozottan megszólalt:

- Hát akkor azt javaslom, keressük meg, mielőtt észhez térek!

A Jedi-könyvtár általános gyűjteménye négy hatalmas termet töltött meg, amelyek egy óriási, központi körcsarnokból indultak ki sugárirányban. Valamennyi terem közepén egy-egy széles főfolyosó húzódott végig, és ezekről több száz keskenyebb másodlagos folyosó ágazott le. Ezen járatok falai mentén polcok álltak, amelyen több milliárd adathordozó sorakozott milliónyi kategóriába, témába és altémába rendezve. A lemezeket és kártyákat a főfolyosók közepén végigvonuló pultokba épített terminálokkal lehetett elolvasni. Ugyanezen terminálok hozzáférést nyújtottak a központi katalógushoz, amelynek segítségével a látogatók kideríthették, hogy melyik csarnok melyik részén kell keresniük az áhított tudásanyagot.

Az első csarnok - amelyen mindenki áthaladt, aki a Jedi-templomból érkezve belépett a Könyvtárba - filozófiai és történelmi tárgyú feljegyzéseket tartalmazott. Az itteni tárlókon Jedi-mesterek és lovagok, valamint politikai vezetők és más fontos történelmi személyiségek naplóit és műveit lehetett megtalálni. Az Erő kutatásával kapcsolatos alapművek is itt kaptak helyet, bár ezekhez a padavanok csak korlátozottan férhettek hozzá, nehogy rosszul értelmezzenek valamit, és tévútra térjenek.

A második csarnokot a matematikának és a műszaki tudományoknak szentelték. Az itt tárolt anyagok többek között a tér-idő elméletet és a hiperhajtást taglaló munkákat, a hivatalos és kormányzati épületek alaprajzait, továbbá a Galaxisban valaha gyártott összes jármű, fegyver és különféle-fajta gépezet részletes tervrajzait tartalmazták.

A harmadik a Galaxis valamennyi ismert világának élővilágáról, földrajzáról és kultúrájáról szóló műveket vonultatta fel. Az itteni polcokon felszíni és csillagközi térképeket, valamint minden egyes valaha feljegyzett civilizációról szóló leírásokat lehetett megtalálni.

Zannah viszont a negyedik csarnok felé tartott, amely a Galaxis összes ismert létformájának biológiai kutatási anyagait tartalmazta. A harmadik napját töltötte a Könyvtárban, és egyelőre nem találta meg azt, amit keresett. A Barra mestertől kapott kártyájára előzetesen rátöltött művek segítettek neki abban, hogy leszűkítse a keresés körét, de így sem volt könnyű dolga, mert egy bizonyos apró információt keresett egy végtelennek tűnő tudásóceánban.

Megfordult a fejében, hogy visszatér a Könyvtár vezetőjéhez, vagy a folyosókon bolyongó elemző droidok valamelyikétől kér segítséget a gyorsabb haladás érdekében, ám ebben az esetben a kényes téma miatt kínos kérdésekre kellett volna válaszokat adnia. Így aztán Zannah kénytelen volt úgy kutatni, hogy csakis a saját tapasztalataira hagyatkozott, amelyeket a felkészülése alatt, különféle régi művek tanulmányozása során szerzett.

Az erőfeszítései eredményeképpen hamar rábukkant több ezer cikkre és kísérletre, amelyekben legalább hivatkoztak az orbaliskokra, de egyetlen hivatkozást sem talált arra nézve, hogy hogyan lehet eltávolítani őket a gazdaszervezet pusztulása nélkül. Tudta, hogy hamarosan kifut az időből, de mialatt a rotunda felé tartva átvágott az első csarnokon, szilárdan megfogadta, hogy előkeríti azt, amiért idejött.

A Könyvtárban rendszerint sokan tartózkodtak, de mert a főfolyosók tágasak voltak, és rengeteg mellékág akadt, Zannahnak sosem kellett attól tartania, hogy valaki véletlenül felfedezi, hogy ő milyen témakörben kutat. Még így is rossz érzései támadtak, amikor elhaladt a közelében valaki, ráadásul folyton aggódott amiatt, hogy kihagy a figyelme, és egy-egy pillanatra nem sugározza magából a világos oldal auráját.

A központi körcsarnokba érve odabiccentett az egyik elemző droidnak, majd jobbra fordult, és a negyedik csarnok felé vette az irányt. Menet közben a Jedi-rend régi nagyjainak bronziumból öntött mellszobrai előtt haladt el. Ahogyan az elmúlt három napban oly gyakran, ezúttal is megállt az Elveszettek szobrai előtt. Ezek az alkotások azt a mindössze tizenkét személyiséget ábrázolták, akik a múltban megszegték az esküjüket, és elhagyták a Jedi-rendet.

Az Elveszettek szobrai mementóként szolgáltak, mégpedig arra emlékeztették a Jediket, hogy minden tudásuk és bölcsességük ellenére sem tévedhetetlenek. A Jedik a Rendjük és nem az egyén kudarcának tartották az Elveszetteket. A szobrok talapzatába ágyazott fémlapokon ott szerepelt a szolgálatuk története. Az írások felmagasztalták mindazt, amit az illetők elértek, és amihez hozzájárultak, mielőtt kiléptek a Rend kötelékéből. Különös módon egyik véset sem adott magyarázatot a kiválás okáról.

Zannah megcsóválta a fejét, és folytatta útját. Sith-tanítványként elképzelni sem tudott olyan okot, amiért megtiszteltetésben részesítene valakit, aki elhagyja az ügyét... bár azzal, hogy mindössze egyetlen mesterből és egyetlen tanítványból állt, a Sith-rend jócskán különbözött a több ezer tagot számláló Jedi-rendtől.

A negyedik csarnokot elérve egyenesen a főfolyosó legutolsó olvasótermináljához sietett. Beleillesztette a Barra mestertől kapott személyi adatkártyát, és miután belépett a központi katalógusba, ott folytatta a kutatást, ahol az előző napon abbahagyta.

Hamarosan összeállított egy jegyzékszámokból álló listát, ekkor begépelt egy védőkódot, hogy lezárja a terminált mások elől, majd ide-oda vándorolt a polcsorok között, és összeszedte azt a féltucatnyi adatkártyát, amelyeket át akart tanulmányozni. A Könyvtár kártyái merő szükségből legalább kétszer akkorák voltak, mint a személyi kártyája, ugyanis mindegyik példány több száz, ha ugyan nem több ezer mű teljes szövegét tartalmazta.

Zannah öt órán keresztül dolgozott megállás nélkül. Időről időre újabb kártyákat vitt a termináljához, és gondosan átfésülte őket, de mindhiába, nem talált az égvilágon semmit. Egyre csalódottabban összeállította a lehetséges források újabb listáját, aztán visszatért a mellékfolyosókra, hogy kicserélje a már átnézett kártyákat azokra, amelyek jobb eredménnyel kecsegtették.

A gyomrának korgása figyelmeztette arra, hogy ideje szünetet tartani. Nem engedhette meg magának, hogy bármi megzavarja az összpontosításban, mert akkor széthullhatott az álcázó varázs, és ezzel feltárult volna valódi természete a környezetében tartózkodók előtt. Egy alkalommal már megtörtént vele, amikor is az első napon majdnem éjfélig dolgozott, és ezzel túlhajszolta magát. Csupán egyetlen pillanatig tartott, de éppen elég lett volna ahhoz, hogy a vesztét okozza. Szerencsére alig néhány látogató akadt a Könyvtárban azon a késői órán, és senki sem volt elég közel hozzá, hogy felismerje benne a Sith-et. Mindenesetre azóta még jobban vigyázott, nehogy lelepleződjön.

Már csak egyetlen kártya maradt, amibe még nem pillantott bele. Úgy döntött, hogy ezt még átnézi, aztán elmegy az étkezőbe, és csak akkor tér vissza, amikor már jóllakott. Belenyomta az aljzatba, és gyorsan átfutotta a tartalomjegyzéket. Amikor rábukkant arra, amit keresett, leütött egy billentyűt, és egy akadémiai értekezés szövege jelent meg a képernyőn:

EGY RENDKÍVÜL VESZEDELMES ÉS PÁRATLANUL ALKALMAZKODÓKÉPES ORGANIZMUS VISZGÁLATA

ÍRTA: DR.OSAF HAMUD

„A kutatásaim során számos létformával találkoztam, amelyeknek egyedei főként vagy kizárólag más fajok egyedeivel együtt élve léteznek. Ezen viszonyok egy része semleges, amikor is egyik egyed sem gyakorol jelentős befolyást a másikra. Más viszonyok kölcsönösek, amikor is mindkét érintett egyed hasznot húz az együttélésből. És akadnak parazitikus viszonyok, amikor is az élősködők a gazdaszervezet kárára növekednek és fejlődnek. Természetesen annak érdekében, hogy megfelelően besoroljuk az együttélés egyes típusait az említeti három kategória valamelyikébe, először is tisztáznunk kell, hogy mit értünk olyan kifejezéseken, mint a hasznos vagy káros. Erre a feladatra sokan úgy tekintenek..."

Zannah szaporán pislogott, hogy elűzze az elméjére telepedő kábulatot. A Könyvtár általános gyűjteményében szép számmal szerepeltek nagy felfedezők emlékiratai, amelyek legalább annyi izgalmat tartogattak az olvasók számára, mint a jól megírt regények, de bőven akadtak benne akadémiai tanulmányok, amelyek annyira szárazak és unalmasak voltak, hogy még egy Jedi-mester türelmét is próbára tették. És a jelekből ítélve dr. Osaf Hamud művei az utóbbi kategóriába tartoztak...

Egy futó pillanat erejéig arra gondolt, hogy egyszerűen kikapja a kártyát a terminálból, és elmegy ebédelni, de aztán úgy döntött, hogy előbb még rákeres az „orbalisk" szóra. Tucatnyi oldal gördült végig a monitoron, majd a gép a kellő helyen megállította a szöveget:

„...amelyeket a helyi Nikto populáció orbahsknak nevez. Az egyik harcos beszámolt arról, hogy legalább egy évig szenvedett a fertőzéstől, mire megszabadult a teremtményektől, amelyek annyira elcsúfították őt, hogy nem talált párt magának.

Ez a tény visszairányít minket a korábbi dilemmánkhoz, miszerint meg kell határoznunk a hasznos és káros fogalmát. Az előző eszmefuttatást felülvizsgálva az érvek közé most már a párválasztást is be kell vennünk..."

Zannah az oldal első sorához siklatta a tekintetét, és még egyszer elolvasta:

„Az egyik harcos beszámolt arról, hogy legalább egy évig szenvedett a fertőzéstől, mire megszabadult a teremtményektől..."

A váratlan eredménytől fellelkesülve begépelt egy új kifejezést, ismét lenyomta a „Keresés" billentyűt, majd mohón átfutotta az újonnan előugró részt:

„A legtöbb állattankutató megcáfolhatatlan ténynek fogadja el az állítást, miszerint az orbaliskokat nem lehet eltávolítani anélkül, hogy a gazdaszervezet ne pusztulna el. Ugyanakkor a kutatásaim során fény derült arra, hogy egy fertőzött egyedet igenis meg lehet gyógyítani, noha az eljárás egyfelől veszedelmes, másfelől rendkívül bonyolult, ahogyan azt lentebb részletezem.

Először is a fertőzött egyednek kiváló egészségnek kell örvendenie. És ahogyan az elvárható, először is tisztáznunk kell, hogy mit értünk a kiváló egészség, sőt egyáltalán az egészség fogalmán..."

„Megvan! Megtaláltam!" - ujjongott magában Zannah.

Talpra ugrott, magasan a feje fölé lendítette mindkét kezét, és alig tudta megállni, hogy ne kezdjen el táncolni. És a lelkesedés pillanataiban a valódi személyiségét álcázó varázslat szertefoszlott.

Zannah észbe kapott, villámgyorsan helyreállította a varázslatot, és a fejét ide-oda kapkodva körülnézett, hogy kiderítse, felfigyelt-e valaki. A torka összeszorult, a szíve hevesen vert, de nyugalmat kényszerített magára, és a csatlakozóaljzatba illesztette a személyi adatkártyáját, hogy átmásolja rá Osaf Hamud művét. Ebben a pillanatban a háta mögött megszólalt valaki:

- Eső? Hogy kerülsz te ide?

Darovit félig-meddig révületbe esve bolyongott a Jedi-könyvtár negyedik csarnokában; az itt felhalmozott tudásanyag puszta mennyisége elkáprázatta.

Röviddel az érkezése után megpróbált információkat keresni a Ruusan őslakos állatairól és növényeiről, abban a reményben, hogy ha tovább gyarapítja a tudását, akkor még inkább segíthet azokon, akik felkeresik. Csakhogy ő egy egyszerűbb világhoz szokott, és ijesztőnek találta a Könyvtár korszerű technológiáit. Egy elemző droid elmagyarázta neki, hogy hogyan használhatja a keresőrendszert, de az élénk iramú oktatást hallgatva csak még jobban összezavarodott.

Más kutatók is akadtak körülötte, és bármelyiküktől kérhetett volna segítséget, de nem akart a terhükre lenni. Végül aztán elkezdett fel és alá járkálni a folyosókon, hogy szemlélődéssel üsse el a Johun megérkezéséig hátralévő időt.

Darovit máris bánta, hogy eljött a Coruscantra. A pillanat hevében hagyta magát rábeszélni az utazásra. A gondolat, hogy megakadályozhat egy a Sith-ekkel vívott újabb háborút, felelevenítette benne azokat a romantikus eszményeket, amelyeknek hatására annak idején, bő tíz évvel ezelőtt elment a Ruusanra. Csakhogy azokat az álmokat egy kölyök álmodta, és az a kölyök időközben felnőtt, megkomolyodott, és sokkal bölcsebbé vált.

Idegennek és félelmetesnek érezte a Jedik világát. Az egész Galaxis gondjai nyomták a vállukat, a döntéseikkel milliárdnyi teremtmény sorsát befolyásolták. Darovit a legkevésbé sem vágyott erre a szörnyű felelősségre. A lenyűgöző és fenséges Könyvtárban sétálgatva csakis arra vágyott, hogy visszatérhessen egyszerű kunyhójába, a ruusani őserdő mélyére.

Erre azonban sajnálatos módon még várnia kellett. Beleegyezett, hogy eljön ide, és Johun szilárdan eltökélte, hogy a Jedi Tanács elé állítja őt.

Hogy elterelje figyelmét a saját nyomorúságáról, a többi látogatót kezdte tanulmányozni. Kivétel nélkül Jedik vették körül: padavanok és mesterek, fiatalok és idősek, emberek, humanoidok és más népek szülöttei. Észrevett egy fekete hajú fiatal lányt, aki meredten bámulta az előtte villódzó képernyőt, és az alsó ajkát rágcsálva olvasott valamit.

Darovit ismerősnek találta, noha biztosra vette, hogy még sosem találkozott vele. Az elmúlt évtized során nem találkozott mással, csak azzal a néhány beteggel, aki beállított hozzá, márpedig a lányról lerítt, hogy nem a Ruusan gazdaságaiból vagy falvaiból származik.

Rövid habozás után elindult felé. Nem akarta megzavarni az olvasásban, de szerette volna megtudni, hogy miért véli ismerősnek. Lassan araszolgatott előre, és feltűnés nélkül figyelte. A lány szemmel láthatóan csalódott volt, valószínűleg azért, mert nem bukkant rá arra, amit keresett. Hirtelen felugrott, mindkét kezével a levegőbe csapott, és Darovit ismerős Erő-rezgéseket érzékelt.

Az életének első tíz éve alatt mindvégig érezte ugyanezt a jelenlétet. Gyermekkorukban olyan szálak fűzték őket egymáshoz, amelyek messze túlszárnyalták az unokatestvérek közötti, megszokott kötelékeket - mintha ők ketten édestestvérek lettek volna. És bár az előtte álló karcsú alak nem szőke, hanem éjfekete hajat viselt, a legkevésbé sem kételkedett abban, hogy kicsoda ő.

- Eső? - kérdezte halkan, nehogy megijessze az unokahúgát. - Hogy kerülsz te ide?

A lány megpördült, és megrökönyödésében nagyot nézett. Először csak dermedten bámult, nyilván nem ismerte fel a fiatal férfit, akit utoljára tíz évvel ezelőtt, még kisfiúként látott. Aztán a pillantása Darovit jobb kezének csonkjára esett, és tátogva, rekedtes hangon megkérdezte:

- Kandúr?

- Ma már inkább Darovit - válaszolta bólogatva Darovit. - Bár néha jobban tetszik a Kandúr.

- Jedi lettél? - suttogta Zannah, mert összezavarodott attól, hogy itt, a Jedi-könyvtárban akadt össze rég elvesztett unokatestvérével.

- Szó sincs róla! - tiltakozott sietve Darovit. - A Ruusanon maradtam azok után... azok után, hogy ez történt - tette hozzá, a csonkját felmutatva. - Gyógyító lettem.

- És mit keresel itt? - érdeklődött továbbra is elképedten Zannah.

- Azért jöttem, hogy... - kezdett magyarázkodni Darovit, de a mondat közepén elakadt, mert egyszeriben rádöbbent, hogy Eső veszélyben van. És ő maga sodorta veszélybe. Mélyet lélegzett, és a hangját lefojtva folytatta:

- Eső, el kell tűnnünk innen. A Jedik hamarosan keresni fognak téged.

- Kandúr, miről beszélsz?

- Nemrégiben egy Jedi érkezett a Ruusanra - felelte Darovit. - Beszéltem neki rólad és Bane-ről. Ezért hoztak ide engem!

Zannah szemében felgyúltak a gyűlölet és a harag fényei, mire Darovit fején átfutott a gondolat, hogy a lány talán itt, a Jedi-könyvtár kellős közepén végez vele.

- Mennyit tudnak? - kérdezte aztán Zannah. - Mondj el mindent, amit nekik is elmondtál!

- Erre most nincs idő! - hadarta Darovit. - Éppen őket várom, nemsokára értem jönnek. Bármelyik percben itt lehetnek. El kell tűnnöd innen, máskülönben elkapnak, hát nem érted meg?

Zannah megfordult, és leütötte a terminál egyik billentyűjét, majd kikapta az aljzatból kiugró, kisméretű adatkártyát, és az ujjasa belső zsebébe rejtette. Ezt követően megragadta Darovit csuklóját, és vonszolni kezdte a főfolyosón a központi rotunda felé. Élénk iramban lépkedett, de futni nem akart, nehogy feltűnést keltsen. Darovit nem mert ellenállni, bár menet közben halkan megkérdezte:

- Hová megyünk?

- A Tythonra - suttogta Zannah. - Figyelmeztetnem kell a mesteremet!

Pillanatokkal később elérték a hatalmas körcsarnokot, de ahelyett, hogy az első terem felé fordultak volna, a lány a harmadik irányába húzta az unokafivérét.

- Mit művelsz, Eső? - kérdezte Darovit az előzőnél jóval erősebb hangon. - Értsd már meg, hogy mennünk kell!

A közeli termináloknál ülő látogatók egyike, egy idősebb nő, akinek a haja rézvörös színben játszott, a fojtott kiáltás hallatán felkapta a fejét, és körülnézett.

- Hallgass, Kandúr, zavarsz másokat! - mormolta Zannah, és sajnálkozó arcot vágva odaszólt az asszonynak:

- Elnézést...

Az illető hölgy alaposan szemügyre vette őket, majd a fejét csóválva a képernyője felé fordult. Zannah ekkor megrángatta Darovit kezét, és ismét elindult.

- Sajnálom - suttogta alig hallhatóan Darovit -, de tényleg el kell tűnnöd innen. Indulj a Tython felé, mielőtt rád találnak!

- Fogalmam sincs, hogy hol van! - vágott vissza a fogait csikorgatva Zannah. - Meg kell keresnünk a hiperút adatait.

Leült a következő terminálsor egyik készüléke elé, és begépelt néhány szót. A monitor kivilágosodott, és hivatkozási számok hosszú sora jelent meg rajta.

- Ülj le ide, és itt várj meg! - mondta ekkor Zannah, azzal felállt, és lenyomta a székre Darovitot, majd elsietett, és hamarosan bekanyarodott az egyik mellékfolyosóra.

Mialatt Darovit az unokahúga visszatérésére várt, felrémlett neki, hogy hirtelen és teljességgel váratlanul átállt a másik oldalra. Azért jött a Coruscantra, hogy segítsen a Jediknek elkapni a Sith-eket, és ezzel megakadályozzon egy újabb háborút. Ám az egész Galaxisra kiterjedő szenvedés ködös és nehezen felfogható fogalma mit sem jelentett a számára, amikor szemtől szemben találta magát gyermekkori barátjával. Most már csak arra tudott gondolni, hogy mi lesz Esővel, ha elfogják, és úgy érezte, hogy kész megtenni bármit, amivel megmentheti a lányt.

Zannah alig két perc múlva visszatért, és egy adatkártyát csapott a terminálba, majd Darovit válla felett áthajolva addig nyomkodta a billentyűket, amíg egy felhőtakaróba burkolózó bolygó képe jelent meg a monitoron.

- Ezt át kell másolnom - mormolta halkan, azzal a ruhája mélyéről előhúzta az előbb használt személyi adatkártyát, amit beleillesztett a leolvasó másik foglalatába.

- Miért nem visszük el az eredetit? - vetette fel Darovit.

- A Könyvtár ajtóiban szenzorok vannak - magyarázta a lány. - Ha átviszel köztük egy eredeti adathordozót, megszólal a riasztó.

Az áttöltés befejeződött. A terminál sípolt, és a kisebbik kártya kiugrott belőle. Zannah felkapta, és ismét a belső zsebébe csúsztatta, majd a könyökénél fogva talpra rántotta az unokafivérét.

- Indulás! - vezényelt fojtott hangon. - Még mielőtt a barátaid ideérnek...

Nem vesztegetett időt arra, hogy visszavigye az eredeti példányt a helyére, elhúzta Darovitot a termináltól, és a rotunda felé vette az irányt. Előző, élénk iramban vágtak át az első csarnokon, és hamarosan maguk mögött hagyták a Jedi-könyvtárat.

Huszadik fejezet

- Egyszerűen nem értem, Farfalla mester - jelentette ki Johun, mialatt a fejét forgatva szemlélődött. - Itt hagytam őt, alig egy órával ezelőtt...

Mindeddig arra számított, hogy valamelyik terminál előtt fog rátalálni Darovitra, esetleg a körcsarnok bronziumszobrainál, de mire idehozta Farfallát, hogy beszéljen vele, a remete eltűnt.

- Valószínűleg eltévedt a mellékágakban - találgatott Farfalla.

Johun intett egy a közelükben elhaladó elemző droidnak. A gépezet irányt váltott, és jellegzetes, merev lépteivel odament hozzájuk.

- Miben lehetek a segítségükre? - érdeklődött udvariasan.

- Keresünk valakit - felelte Johun. - Egy fiatal férfit.

- A Könyvtárat különféle fajokhoz tartozó, különféle korban járó teremtmények látogatják, uram - közölte a maga szenvtelen módján a droid. - Amennyiben pontosabb leírást ad róla, talán többet segíthetek.

- Hiányzik a jobb keze - válaszolta Johun -, a csuklójától lefelé.

A droid halk zümmögés kíséretében egy-két másodpercig keresgélt az adatbankjaiban.

- Azt hiszem, a harmadik csarnokban láttam az önök által keresett illetőt, méghozzá alig néhány perce - mondta aztán, és máris elfordult, hogy a megnevezett helyre kísérje a Jediket.

Johun nem bírt várni. A droidot megkerülve, gyors iramban elindult, Farfalla szorosan a nyomában lépkedett. A harmadik csarnokban sokan tartózkodtak - egyesek a képernyőkre meredve olvastak, mások a tárlók között járkáltak -, de a Ruusan Gyógyító Remetéje nem volt köztük.

- Meg kell találnunk őt! - mordult fel idegesen Johun, azzal végigfutott a főfolyosó teljes hosszán, közben a fejét ide-oda kapkodva benézett a mellékágakba, de mindhiába, nyomát sem látta Darovitnak. Mindenesetre többeket megzavart a viselkedésével, és néhányan rosszallóan, sőt mérgesen pillantgattak rá.

Amikor másodjára elszaladt Farfalla mellett, a nagymester elkapta a kezét, és halkan odaszólt neki:

- Lásd be, Johun, nincs itt!

Ebben a pillanatban a közelükben valaki jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, és amikor a hangforrás irányába fordultak, egy idősebb, vörös hajú asszonyt pillantottak meg, aki odalépett hozzájuk, és megszólalt:

- Farfalla mester, minden tiszteletem fenntartása mellett szeretnélek emlékeztetni, hogy a Könyvtár az elmélyült kutatás és a gondolkodás színtere. A te ifjú barátod jobban tenné, ha az arra kijelölt helyeken, mondjuk, valamelyik edzőteremben folytatná a testgyakorlást.

- Elnézésedet kérjük, Qiina mester - suttogta Farfalla de rendkívül sürgős ügyben járunk. Szeretnénk előkeríteni valakit, aki eltűnt.

- A Könyvtárban felhalmozott tengernyi bölcsességben könnyű elveszni - jelentette ki Qiina. - Egy időben jómagam is több napra eltűntem itt...

A tréfa hallatán Farfalla udvariasan mosolygott, de azért halkan megjegyezte:

- Ez most egy kicsit más ügy.

Ebben a pillanatban odalépett hozzájuk az előbb megkérdezett elemző droid - még csak most érte utol őket. Johun előbb a gépezetre pillantott, majd visszanézett az asszonyra, és megszólalt:

- Egy fiatal férfit keresünk. Hiányzik a jobb keze.

- Láttam őt, alig harminc perccel ezelőtt - felelte a jobb szemöldökét magasra felvonva Qiina. - Egy fiatal hölgy is volt vele.

- Fiatal hölgy? - ismételte meglepetten Farfalla.

- Úgy vettem észre, hogy jól ismerik egymást - közölte az idős Jedi -, amolyan butuska beceneveken szólították a másikat. Kandúr és Eső, ha jól emlékszem...

Johun megragadta Farfalla karját, és izgatottan hadarta:

- Esőnek hívták az unokahúgát! Azt, akivel a barlangban találkozott! A lány itt van, mester!

- Nem tudod véletlenül, Qiina mester, hogy hová mentek? - érdeklődött Farfalla.

- Azt nem - felelte a fejét csóválva az asszony, majd rámutatott a közeli terminálok egyikére, és hozzátette:

- Azt a leolvasót használták, hogy megkeressenek valamit. Aztán távoztak.

Farfalla a droid felé fordult, és megkérdezte tőle:

- Hogyan lehetne kideríteni, hogy milyen anyagot néztek meg?

- Attól tartok, uram, sehogy - felelte a droid.

- Az adatvédelmi előírások értelmében a terminálok csakis olvasásra szolgálnak, még átmenetileg sem tárolják a kártyákon szereplő anyagokat.

- Mindenesetre nekem úgy tűnt, hogy az ismerőseitek ugyancsak sietnek - jegyezte meg ekkor Qiina. - Érzésem szerint nem szakítottak időt arra, hogy visszavigyék a kártyákat a helyükre. Talán még most is benne vannak a terminálban.

Johun a mutatott leolvasóhoz futott. A berendezés valóban üzemelt, és a Nalia Adollu név alatt kapcsolódott a központi katalógushoz. És ahogyan Qiina megjósolta, az egyik aljzatából egy adatkártya állt ki. Johun előhívta a tartalomjegyzéket, közben Farfalla odaállt mögé, és a válla felett figyelte a monitort.

- Tython - mormolta kisvártatva a nagymester, amikor az ezer és ezer cím között rátalált a névre. - A Jedi-rend szülőbolygója.

- A nyakamat rá, hogy ezt keresték! - vágta rá Johun. - Bane minden bizonnyal a Mélymagban bujkál. - Ismét elkapta Farfalla könyökét, és már-már könyörögve folytatta:

- Mester, azonnal beszélned kell a Tanáccsal! El kell érned, hogy engedjenek utánuk minket!

Farfalla elkomorult, a szeméből fagyos tekintet sugárzott.

- Erősen kétlem, hogy a Tanács sietni fog, hogy lépéseket foganatosítson ebben az ügyben - mondta megfontoltan.

- De Farfalla mester... - kezdte volna ismét Johun, azonban Farfalla gyors intéssel elhallgattatta, és megszólalt:

- A Tanács nem fog segíteni, Johun. Ebből eredően nekünk kell intézkednünk. Elrepülünk a Tythonra.

Johun úgy meghökkent, hogy kimaradt a lélegzete. A szemét hatalmasra nyitva és némán tátogva meredt a mesterre.

- Annak idején esküt tettem Hoth tábornoknak - magyarázta Farfalla arra a kemény, parancsoló hangra váltva, amelyet nem használt a Fény Hadseregének feloszlatása óta. - Megígértem neki, hogy nem nyugszom, amíg nem tisztítjuk meg a Galaxist a Sith-ektől. És én a mai napig tartom magam ehhez az eskümhöz.

Elhallgatott néhány pillanatra, majd a tekintetét egykori tanítványának szemébe fúrva hozzátette:

- Menj, és keresd meg Raskta és Worror mestereket! Ők is Hoth alatt szolgáltak a Ruusanon. Csatlakozni fognak hozzánk. Mondd meg nekik, hogy egy órán belül indulunk!

Röviddel azután, hogy a Loranda elszakadt a Coruscant körüli orbitális pályáktól, és végrehajtotta a hiperugrást, Zannah nekilátott, hogy kimossa a fekete festéket a hajából.

Először is alaposan ellenőrizte a műszereket, aktiválta a robotpilótát, aztán bevette magát a hátsó részben található mosdókabinba. Amíg odabent tartózkodott, Darovit szabadon bolyonghatott a fedélzeten. Mire a lány újra előkerült - még ekkor is szárítgatta a haját egy törülközővel az unokafivére a legteljesebb lelki nyugalommal várta.

Darovit a Loranda fejedelmi szalonjában telepedett el. Kényelmesen végignyúlt egy süppedős kanapén, míg a kezében aranysárga folyadékkal teli poharat tartott - ami arra utalt, hogy rábukkant Hetton italkészletére. Továbbra is rongyos remeteruháját viselte, amivel kirítt a fényűző környezetből, és eléggé furcsa látványt nyújtott.

- Hiába vagy újra szőke, még most sem úgy nézel ki, mint amilyennek annak idején elképzeltelek - jegyezte meg, miután végigmérte a lányt.

Zannahnak nem csupán a hajszíne változott meg. A Jedik szürke és barna öltözetét a számára sokkal ismerősebb és kényelmesebb fekete ruházatra cserélte. Balkezes lévén fénykardjának markolata a bal csípőjén himbálózott, míg az orbaliskokról szóló anyagot tartalmazó adatkártyát a jobb combján lévő tágas zsebbe rejtette.

- Ez a valódi énem - közölte ridegen a lány.

A küldetései során gyakran játszott különféle szerepeket, és általában álruhát öltve is jól érezte magát. Ám Nalia Padollu, vagyis egy Jedi-padavan bőrébe bújva mélységes undor járta át, és alig várta, hogy megszabaduljon a kellékektől.

- Szóval, most a foglyod vagyok? - érdeklődött Darovit, mialatt Zannah leült vele szemben egy másik terjedelmes kanapéra.

- A foglyoknak szerintem nem szokták megengedni, hogy tarult kortyolgatva heverésszenek - felelte a lány, és maga mellé dobta a törülközőt.

- Akkor miért hoztál magaddal? - kérdezte Darovit, azzal felült, előrehajolt, és megkomolyodva, éberen figyelte az unokahúgát.

- Nem hagyhattalak ott - felelte Zannah. - Lelepleztél volna engem és a mesteremet. Veszélyt jelentesz a Sith-rendre.

- Valóban Sith-nek tartod magad, Eső? - érdeklődött a fejét oldalra billentve Darovit.

- Ne szólíts így! - csattant fel Zannah. - Eső halott. Meghalt a Ruusanon. A nevem most már Zannah.

- Hát azt hiszem, Kandúr is meghalt a Ruusanon... - felelte mélyet sóhajtva Darovit, és a poharát megforgatva megköröztette az italát. - Talán jobb lenne, ha Darovitnak szólítanál. De nem válaszoltál az iménti kérdésemre. Valóban azt hiszed, hogy Sith vagy?

- Darth Zannah vagyok, Darth Bane-nek, a Sith Sötét Nagyurának tanítványa - felelte Zannah, és meg sem próbálta eltitkolni, hogy büszkeséget érez, amikor kimondja a címeket.

- Egy napon meg fogom ölni a mesteremet, majd tanítványt választok magamnak, és tovább viszem a sötét oldal hagyatékát.

- Én ezt nem hiszem - válaszolta Darovit, akit a hangzatos kijelentések a legkevésbé sem nyűgöztek le. - Ismerlek, Zannah. Te nem vagy gonosz.

- A gonosz szót csak a tudatlanok és a gyengék használják! - vágott vissza Zannah. - A sötét oldal a túlélésről szól. Az egyén erejét hirdeti és dicsőíti.

- Ez sem vall rád - közölte Darovit. - A sötét oldal hívei durvák és kegyetlenek. Te nem vagy sem ez, sem az. Te törődsz másokkal.

- Nem ismersz engem - állította határozottan, a száját lebiggyesztve Zannah. - Elképzelni sem tudod, mennyi értelmes lényt öltem már meg.

- Én is öltem már, nem is egyszer. Bogár is miattam halt meg - felelte halkan Darovit a közös unokatestvérükre hivatkozva, aki annak idején velük együtt utazott a Ruusanra. - De attól, hogy gyilkolunk, még nem válunk Sith-té.

- Ne akarj kioktatni a rendem útjairól! - vágott vissza ingerülten Zannah, azzal talpra ugrott, és felkapta a törülközőjét. - Mégis, mit tudhatsz te rólunk, amit én még nem tudok?

- A sötét oldalt kevéssé ismerem - ismerte be Darovit, a lányra felpillantva, de téged annál jobban. Tudom, hogy mire vagy képes.

Zannah dühösen elhajította a törülközőt, ami a nyitott ajtón át egyenesen berepült a mosdókabinba. Aztán ugrott egyet, megragadta és durván felrántotta Darovit jobbját, amitől annak csonkja a férfi szeme elé került.

- Talán elfelejtetted, hogy ezt kitől kaptad - jegyezte meg a lány végtelenül ridegen.

Darovit meg sem próbálta kiszabadítani a karját, noha Zannah mélyen a bőrébe vájta a körmeit.

- Nem vagyok ostoba, Zannah - mondta higgadtan. - Pontosan tudom, mi történt. A mestered megölt volna engem abban a barlangban. Azért csináltad, hogy megmentsd az életem.

Zannah szétnyitotta az ujjait, megvetően ellökte magától a férfi kezét, majd sarkon fordult, és elindult a pilótafülkébe vezető folyosó felé. Darovit a tőle balra álló asztalkára tette a poharát, amelyből az imént a heves mozdulatoktól kilöttyent az ital, és talpra állt.

- A saját testi épségedet kockáztattad, hogy megments engem, Zannah! - kiáltotta a lány után, aki ekkorra már a fülke bejáratánál járt. - Azért tetted, mert érdekelt a sorsom, és mert törődtél velem!

Zannah megpördült, megidézte magában az Erőt, és a sötét energiák nyúlványával megrántotta Darovitot, aki vadul felé lódult, majd tőle alig félméternyire, hangos nyögést hallatva hasra esett.

- Azóta sok minden megváltozott - jelentette ki Zannah, azzal ismét elfordult, és ingerülten belevetette magát a pilótaülésbe.

Darovit lassan feltápászkodott, tett néhány lépést az orr irányába, és az unokahúga mögé érkezve lecövekelt.

- Ha már nem érdekel a sorsom, miért hoztál magaddal? - kérdezte halkan.

- Az előbb már megmondtam - válaszolta a műszereket fürkészve Zannah. - Lelepleztél volna minket. Nem hagyhattalak ott.

- Megölhettél volna.

- Ugyan! - csattant fel Zannah gúnyosan felkacagva, és ültében megfordulva megvetően felnézett az unokabátyjára. - Sújtsak le rád a sötét oldal erejével a Jedi-könyvtár kellős közepén? Ennyire ostobának hiszed a Sith-eket?

- Most már nem vagyunk a Jedi-könyvtárban - felelte fojtott hangon Darovit. - Most miért nem végzel velem?

Zannah előrerántotta a fejét, és ismét a műszerfalra szegezte a tekintetét, hogy ne kelljen a férfira néznie.

- Gyógyító vagy - mormolta rekedtes hangon. - Még hasznodat vehetjük.

- Rengeteg orvos él a Galaxisban - erősködött Darovit. - Nyilván olyanok is, akik nem lepleznének le titeket a Jedik előtt.

- Nincs időm keresgélni - magyarázkodott Zannah. - Jókor voltál jó helyen. Szerencséd volt.

- Ez nem igaz, Zannah! - vitatkozott Darovit. - Mit gondolsz, hogyan ismertelek fel annyi év után? Téged és engem különleges szálak fűznek össze. Mindig is léteztek. Éppen csak megszülettél, és máris kialakultak.

Zannah nem szólt semmit, de mocorogni kezdett ültében, mintha kínosan érezné magát.

- Emlékszel még a gyerekkorunkra? - kérdezte Darovit. - Mindenki azt hitte, hogy engem átjár az Erő, és még csak nem is sejtették, hogy valójában te vagy fogékony rá.

Zannah ezúttal sem válaszolt, de hűen emlékezett mindenre. Annak idején az unokabátyja volt az, aki tárgyakat lebegtetett, és bekötött szemmel elkapta vagy egy bottal félreütötte a felé dobott gyümölcsöt. Az ő saját hatalma csak akkor mutatkozott meg, amikor magára maradt a Ruusanon.

- Akkoriban persze nem jöttem rá - folytatta Darovit -, de a hatalmam, a trükkök... azokat nem én csináltam, hanem te. Már kislányként is tudtad, hogy mennyire szeretnék Jedi lenni, és segíteni akartál nekem. Így aztán belém áramoltattad a saját energiáidat, és ezzel lehetővé tetted a számomra, hogy végrehajtsam azokat a mutatványokat!

- Én nem így emlékszem - jegyezte meg fagyosan Zannah.

- Nem szándékosan tetted - magyarázta Darovit. - A kettőnk közti kötelék olyan erős volt, és annyira törődtél velem, hogy a tudatalattid működésbe lépett és cselekedett.

- Ennél őrültebb elméletet még sosem hallottam - jelentette ki Zannah, továbbra is a műszerekre meredve.

- Valóban? Hát akkor gondold végig! Miután elszakadtunk egymástól a Ruusanon, az energiáim, a hatalmam szinte nyomtalanul eltűnt. Ezért vallottam kudarcot úgy Jediként, mint Sith-ként. Engem éppen csak áthat az Erő. Ezért éltem túl a gondolatbomba robbanását, mialatt körülöttem az összes Jedi és az összes Sith elpusztult. A bomba csakis azokra gyakorolt befolyást, akiket mélyen átjárt az Erő...

Darovit néhány pillanatra elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait, aztán a kérdést más irányból megközelítve folytatta:

- Vagy vegyünk téged. A te hatalmad óriási. Miért lappangott olyan sokáig? Miért csak annyi idő elteltével mutatkozott meg? Mert mindig is átcsatornáztad belém. - Megint elnémult, aztán jóval halkabban, jóval szelídebben hozzáfűzte:

- Te sosem leszel a Sith Sötét Úrnője, Zannah. Ellenkezik a természeteddel. És erre előbb-utóbb te magad is rá fogsz jönni.

- Pofa be! - csattant fel Zannah, maga elé meredve. - Még egy szó, és a másik kezedet is megsemmisítem!

Darovit engedelmeskedett a zordon utasításnak, de ösztönösen megtapogatta a kézcsonkját.

- Egyetlen, és csakis egyetlen ok miatt hoztalak magammal - mondta ekkor tökéletesen közönyös hanghordozással Zannah. - A mesteremet orbalisk nevezetű élősködők fertőzték meg. És te fogod meggyógyítani őt.

- De hát... én nem tudom, hogyan... - tiltakozott Darovit, a parancsról megfeledkezve.

Nem fejezhette be a mondatot. Láthatatlan, anyagtalan csáp tekeredett a légcsövére, és egyre erősebben szorította, míg végül alig kapott levegőt. Pillanatokkal később térdre roskadt, és a torkához kapott.

- A szalon hátsó falánál van egy terminál - folytatta Zannah, nem törődve a háta mögött felhangzó, rekedtes zihálással. - Kapcsold be, és olvasd végig a tanulmányt, amit a Jedi-könyvtárban találtam.

Előhúzta a combzsebéből az adatkártyát, és ledobta az unokafivére elé. Darovit ekkor már ide-oda gurult a padlón, és rémülten kaparászta a torkát. Az arca sötétvörösre színeződött, a szeme egyre jobban kidagadt az üregéből.

- Ha nem találod meg az eljárást, amivel meggyógyíthatod a mesteremet, mire odaérünk a Tythonhoz - tette hozzá Zannah - meg fog ölni téged!

Azzal szétfoszlatta az energianyúlványt, mire Darovit fellélegzett, és mohón szívta magába az éltető levegőt. Zannah felé fordult ültében, és gúnyos mosolyra húzta a száját, hogy megmutassa neki, mennyire élvezi a szenvedését. Aztán Darovit összeszedte magát, feltápászkodott, felvette az adatkártyát, és elindult a szalon felé.

Miután elnyelte a folyosó, Zannah is talpra állt, és járkálni kezdett a pilóta, illetve a másodpilóta ülése közötti szűkös helyen. Tudta, hogy Darovit téved. Ennek így kellett lennie. Ő maga teljesen biztos volt a sötét oldal iránti elkötelezettségében, dacára mindannak, amit az unokabátyja az imént összehordott. Ám elég súlyos érvekkel hozakodott elő, amelyeket fontolgatva Zannah azon kezdett töprengeni, hogy Bane vajon mit fog gondolni minderről.

Ha Darovithoz hasonlóan a mestere is úgy véli majd, hogy ő nem a Sith-ek ridegen számító, könyörtelen módján gondolkodik és cselekszik, abból előbb-utóbb nagy baj lesz...

Belia Darzu shi'ido volt, vagyis ahhoz a különleges fajhoz tartozott, amelynek egyedei tetszésük szerint változtathatták a külsejüket. Így aztán Bane a legkevésbé sem lepődött meg azon, hogy a holokron őrzője gyakran váltogatta a megjelenését: hol egy twi'lek, hol egy iridoniai, cereáni vagy pedig ember alakjában bukkant fel, és néha még a nemét is megváltoztatta.

- A holokron készítésének folyamatát nem szabad elsietni - magyarázta az őrző. – A kristályszerkezet hangolását a lehető legnagyobb pontossággal és gondossággal kell elvégezni.

Ezekben a pillanatokban a leggyakrabban használt alakjában jelentkezett: a háromdimenziós felvétel egy emberi lényt, egy magas nőt ábrázolt. A rövid, barna hajú nő a harmincas éveiben járhatott, az arcán örökösen ravasz, már-már alattomos kifejezés honolt. Fekete, testhez álló pilótaruhát és rövid, sárga mellényt viselt, a lábán pedig fekete csizmát. A kezét könyökig érő, sárga kesztyűbe bújtatta, a derekán vörös derékszíj feszült, míg a fejére vörös pilótasapkát húzott.

Miután Bane első ízben aktiválta a holokront, és futólag belenézett annak tartalmába, felkapta az apró piramist, és átvitte egy az erőd földszintjén elterülő terembe, amely valaha Belia eleven híveinek étkezőjeként szolgált. Az elmúlt napok során itt, ebben a poros és sötét helyiségben kutatta a rég halott Úrnő titkait. A technoszörnyekkel vívott csata teljesen kimerítette, így aztán óvatosan, megfontoltan haladt előre. A lassú tempó lehetővé tette számára, hogy visszanyerje energiáit, és új erőkkel töltse fel megfáradt tagjait.

A kezdetben felfedezett anyagok java része a Sith-alkímiához kapcsolódó szertartásokat és eljárásokat taglalta - Bane természetesen ezeket is át akarta tekinteni, de csak később, amikor több időt szentelhet majd a tanulásra. Mindezeken felül az Erőhöz kötődő filozófiai fejtegetésekre, valamint kísérletek leírásaira bukkant, ám ezek igazából kevés olyan ismeretet tartalmaztak, amire ő maga még nem jött rá. És csak ezt követően talál rá arra, amit valójában keresett.

- Hetekbe, sőt akár hónapokba telik - fejtegette az őrző mire sikerül befejezni az eljárás utolsó lépéseit.

Belia alakja villózni kezdett, majd eltűnt, és a helyét egy holokron metszeti ábrázolása foglalta el. A képen látható kristályszálak és alakzatok ide-oda mozogva és csavarodva szemléltették az őrző magyarázatát. Bane-t ez a rész kevésbé érdekelte, azt ugyanis már tudta, hogy a finomhangolást hogyan kell végrehajtani.

- Azt állítod, hogy hónapokat vesz igénybe. Ez hogyan lehetséges? - kérdezte a fejét csóválva. - A gondolkodó-elemző hálózat sokkal hamarabb széthullik.

A holokron képe eltűnt, megjelent az őrző, és kijelentette:

- Mielőtt elkezded, a gondolkodó-elemző hálózatot át kell vinned a zárókőbe.

Belia képmása megint szertefoszlott, és a helyén kialakult egy holokron külső képe. A piramis csúcsába épített apró, fekete kristály folyamatosan villogott.

- Az eljárás kulcsa a zárókő - magyarázta Belia ezúttal láthatatlanul. - Nélküle a gondolkodó-elemző hálózat valóban széthullik, még mielőtt befejezhetnéd a végső beállítást.

Bane álmélkodva nézte a térhatású képet. Azt eddig is tudta, hogy a sötét kristály a holokron fontos, sőt nélkülözhetetlen része, de mindeddig úgy hitte, hogy az az egyedüli rendeltetése, hogy a piramis oldalába vésett képjelek energiáit a kristályszerkezetbe terelje. Meg sem fordult a fejében, hogy más feladata is lehet.

- Hogyan vihetem át a gondolkodó-elemző hálózatot a zárókőbe? - kérdezte mohón, mert eljött a pillanat, amikor feltárult előtte a titok, amelyet oly sokáig nem sikerült megfejtenie.

- Végre kell hajtanod a Beavatás Szertartását - felelte neki Belia.

A holokron eltűnt, a helyén egy hihetetlenül bonyolult Sith-szertartás egyes mozzanatait ábrázoló képek jelentek meg, egy olyan szertartásé, amely messze túlszárnyalt mindent, amit Bane eddigi életében elsajátított. Az Erővel végrehajtott, finom lökésekkel lapozgatta az oldalakat, és hamarosan rájött, hogy hónapokba fog telni, mire alaposan áttanulmányozza és az emlékezetébe vési a rituálé lépéseit. Viszont... végre feltárult előtte a rejtély!

A felfedezésével elégedetten lezárta a holokront. Ideje volt elhagyni a Tythont, és visszatérni az Ambriára. Ha minden úgy ment, ahogyan eltervezte, Zannah már ott fogja várni...

A lehető legrövidebb úton kisietett az erődből, és odament a hajójához. Csakhogy, mialatt ellenőrzés gyanánt körüljárta a Mysticet, észrevette, hogy a távolból egy gép száguld egyenesen felé. Megidézte magában az Erőt, és miután kinyújtotta energiacsápjait, Zannah jelenlétét érzékelte a fedélzeten... és még valakiét.

A Loranda a Mystictől alig ötvenméternyire ereszkedett a talajra. Bane mozdulatlanul állva várta, hogy Zannah előkerüljön a fényűző cirkálóból. Amikor ez megtörtént, egy fiatal férfi lépkedett az oldalán. Bane érzékelte, hogy az idegent áthatja az Erő, bár olyan kis mértékben, hogy nem jelentett fenyegetést kettejük számára. Pillanatokkal később észrevette, hogy az illetőnek hiányzik a jobb keze, és az agyában egy csapásra összeállt a kép.

- Azt mondtam, hogy az Ambrián találkozunk! - förmedt rá ingerülten a tanítványára. - Miért jöttél ide? És miért hoztad őt magaddal?

- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek - hadarta sietve Zannah. - A Jedik tudják, hogy túlélted a gondolatbombát.

- Nyilván tőle - felelte higgadtan Bane, a másik férfi felé biccentve.

- Azt akarták, hogy beszéljen a Jedi Tanács előtt - magyarázta Zannah. - Arra gondoltam, hogy ha eltűnik, valószínűleg alaptalannak ítélik a híresztelést, miszerint te még életben vagy.

- Miért nem ölted meg? - kérdezte vészjósló hangon a Sötét Nagyúr.

- Darovit gyógyító - válaszolta habozás nélkül Zannah. - Tudja, hogyan szabadíthat meg téged az orbaliskoktól.

Bane úgy érezte, a tanítványa túl gyorsan felelt a kérdésre. Mintha már jó előre felkészült volna ezzel az érvvel. Mintha már sokszor elpróbálta volna magában ezt a jelenetet...

- Igaz ez? - kérdezte kurtán az idegenre pillantva.

- Itt nem tudom megcsinálni - válaszolta Darovit. - Különféle anyagokra van szükségem, és különleges eszközökre. A gyógymód kockázatos, de azt hiszem, sikerülni fog.

Bane habozott. Nem a lehetséges veszélyek miatt, mert azt már régtől fogva tudta, hogy nem egykönnyen fog megszabadulni a fertőzéstől. Viszont most már azt is tudta, hogy a holokronkészítés terén vallott kudarcai nincsenek összefüggésben az energiáiból táplálkozó orbaliskokkal, és újra meg akarta fontolni az eltávolításukra vonatkozó döntését.

A töprengésből egy újabb hajó felbukkanása zökkentette ki. A gép egyelőre túl messze járt ahhoz, hogy meg lehessen állapítani a típusát vagy a hovatartozását, ám néhány pillanattal később Bane érzékelte, hogy a fedélzetén tartózkodókat az Erő világos oldalának energiái hatják át.

Nyilván a tanítványa is megérezte ugyanezt, mert hirtelen megpördült, és az idegen hajóra nézett.

- Valami baj van? - érdeklődött a fiatal gyógyító, aki felfigyelt a változásra. - Mi történt?

- Követtek minket - mormolta Zannah.

Bane néhány pillantással felmérte, hogy a gép gyorsan közeledik, túl gyorsan ahhoz, hogy ők hárman beugorjanak a saját hajóikba és a levegőbe emelkedjenek - ha megpróbálnák, az ellenségeik még a felszállás előtt megsemmisítenék őket.

- Be az erődbe! - parancsolta erős hangon. - A Jedik ránk találtak.

Huszonegyedik fejezet

Johun még sosem utazott Raskta mester Igazság Bajnoka nevezetű hajójánál gyorsabb géppel. A kisebbfajta vadász cirkálót négy személy kezelte. Johun szerencséjére rajta kívül pontosan négyen tartózkodtak a fedélzeten, mindannyian egyszerű, barna köpenyt viseltek, ami első pillantásra elárulta róluk, hogy a Jedi-rend tagjai.

A hajót maga Raskta Lsu mester, az echani nő irányította. A bőre és a haja hófehérben játszott, míg a szeme a fajára jellemző módon ezüst színben. A magassága, a testfelépítése és az izomzata pontosan úgy festett, mint amit joggal lehet elvárni egy olyan nép szülöttétől, amely a közelharcot az önkifejezés eszközének, valamint a legmagasabb fokú művészetnek tartja. A Jedi-hölgy Raskta Fenni, a legendás echani harcos után kapta a nevét, akit korának legjobb kardvívójának tartottak, és az egész életét a harci képességeinek tökéletesítésére áldozta, hogy egy napon felérjen a névrokonával, sőt ha lehet, túlszárnyalja őt.

Raskta Lsu valamikor a múltban elnyerte a ritka és hatalmas megtiszteltetésnek számító Jedi-fegyvermester címet. Nem folytatott más irányú tanulmányokat, sőt még az Erőhöz kapcsolódó képességeinek fejlesztését is elhanyagolta annak érdekében, hogy minden erejével és energiájával a fénykardra és a közelharcra összpontosíthasson, míg végül valóságos élő fegyverré formálta magát.

Egy ideje a Jedi-templom növendékeit oktatta a vívás tudományára, viszont annak idején részt vett a ruusani hadjáratban. Bármilyen fajta páncél nélkül, mindkét kezében egy-egy kék pengéjű fénykardot forgatva, félelmetes látványt nyújtott a csatamezőn. Johun még élénken emlékezett azokra a percekre, amikor Raskta mester gyors ütemben előrenyomulva széles ösvényt vágott az ellenség soraiban, megcsonkított, véres tetemek tucatjait hagyva maga mögött. A háborút követő időszakban az a szóbeszéd járta, hogy legalább annyi Sith Nagyúr esett a pengéi áldozatául, mint amennyivel a gondolatbomba végzett.

A pilóta mögé épített fegyvervezérlő pult mögött Sarro Xaj mester ült, aki Raskta padavanjaként szolgált a Ruusanon. A Johunnál egy-két évvel idősebb, sötétbarna bőrű férfi ökölnyi méretű, gömbölyű kontyba fonva viselte éjfekete haját. Nála nagyobb termetű emberi lénnyel Johun még sosem találkozott. A több mint két méter magas és százötven kilós férfi inkább tűnt szőrtelen vukinak, semmint embernek. Ám roppant tömege ellenére olyan gyorsan mozgott, hogy röptében elkapta a zesslegyet. Amikor hét évvel ezelőtt elnyerte a lovagi címet, úgy döntött, hogy mestere nyomdokaiba lép, és azóta minden figyelmét arra összpontosította, hogy minél tökéletesebben bánjon kétpengés fénykardjával, amelynek hossza elérte a három métert. Johun élt a gyanúperrel, hogy kevés olyan lény akad a Galaxisban, amelyik képes lenne egy-két percnél tovább ellenállni a roppant fegyver kéklő pengéinek.

A fülke hátsó falába épített navigációs pultot Worror kezelte, az ithori mester. A testét előre és felfelé ívelő, hosszú és lapos nyak kötötte össze T-formájú fejével, amelyek két végén - a képzeletbeli T vízszintes vonalának végén - egy-egy jócskán kidülledő szemgolyó ült. Ennek a különös megjelenésnek köszönhetően a tudatlanok és érzéketlenek pörölyfejűeknek nevezték az ithori nép szülötteit, szerte az egész Galaxisban. Worror mester vezetéknevét csakis azok a teremtmények tudták helyesen kiejteni, akik - akárcsak az egyedülálló testfelépítésű ithoriak - két szájjal és négy gégével rendelkeztek. Johun sokszor hallott már arról, hogy az ithori Jedinek az Erő segítségével módjában áll pusztító szonikus fegyverré alakítani többszörös szólamban zengő hangját.

Worror mester Hoth tanácsadójaként szolgált a Ruusanon, és kulcsfontosságú szerepet játszott számtalan csatában, noha ő maga még csak nem is hordott fénykardot. Nem közvetlenül szállt szembe az ellenséggel, hanem háttértámogatást nyújtott, részben a gyógyító képességeit bevetve, részben pedig a harci meditáció ritka művészetét gyakorolva. Jóllehet nem rendelkezett akkora hatalommal, hogy döntően befolyásolja egy-egy átfogó, több ezer teremtmény részvételével zajló ütközet sorsát, képes volt új energiákkal és erőkkel feltölteni a környezetében küzdő Jedik testét-lelkét, vagy akár felszítani a harci kedvüket, és ezzel magasabb szintre fejleszteni a szövetségesei különféle képességeit.

Szintén a fülke hátsó részében tartózkodott a csapat negyedik tagja, Farfalla mester, aki a különféle rendszereket felügyelve támogatta a pilótát, a navigátort és a tüzért. Az előtte álló monitorokon a hajtóművek és a fegyverek állapotát leíró adatok, valamint a letapogatók jelentései villóztak, továbbá minden más, amire a többieknek szükségük lehetett annak érdekében, hogy zavartalanul végezhessék a dolgukat.

A Könyvtárban talált adatkártyán szereplő, rég elfeledett útvonal koordinátái alapján a csapat behatolt a Mélymagba. Az utazás kezdetén Raskta mester hangot adott súlyos aggodalmainak: a feljegyzések szerint a használni kívánt hiperút hajlamos volt átmenetileg összeomlani. Márpedig az a hajó, amely éppen áthaladt a nanoszekundum alatt eltűnő és újra kialakuló hiperfolyosó bármely pontján, mindörökre elveszett. Ez a jelenség a Mélymag más veszélyeivel együtt - többek között a vándorló fekete lyukak miatt, amelyek szétzúzhatták a hajókat, akár a hiperűrben tartózkodókat is - oda vezetett, hogy a bizonytalan útvonalon egyre kevesebben utaztak, és az adatai végül, legalább ezer évvel ezelőtt, a feledés homályába vesztek.

Worror úgy számította, hogy több mint két százalék az esélye annak, hogy a folyosó pont a repülésük alatt omlik össze. Ez az érték elég magas volt ahhoz, hogy Johun megkönnyebbülten fellélegezzen, amikor sértetlenül bukkantak elő a hipertérből, az úti céljuktól néhány ezer kilométernyire.

- Fegyverek élesítve - jelentette be Sarro a zárt láncú hírközlő hálózaton keresztül. - Van errefelé valaki, aki miatt aggódnunk kell?

- Az orbitális pályák üresek - közölte Farfalla. - Úgy tűnik, csak mi vagyunk idekint.

- Rendben, megnézzük a felszínt - válaszolta Sarro. - Hátha rátalálunk valamire.

Alig két perccel később, amikor a bolygó légkörének közelébe értek, Farfalla ismét megszólalt:

- Ionnyomokat veszünk. Úgy néz ki, közvetlenül előttünk járnak.

- Ráállok a nyomokra... megvan - mondta Worror, és mély, erős hangja a hangszórók sistergését is elnyomva zengett végig a fedélzeten.

- Átváltok robotpilótára - közölte Raskta. - Nézzük, hová visz minket. Sarro, tartsd az ujjad a tűzkioldón!

A robotpilóta meredek ereszkedő pályára állította őket. Hamarosan belemerültek a Tython vastag felhőtakarójába, és néhány pillanatig az ablakokon kitekintve nem láttak mást, csak a sűrű, gomolygó ködfalat. Cserébe, amikor végre kitörtek belőle, azonnal megpillantották az úti céljukat.

- Azt hiszem, egyértelmű, hogy hová tartunk - dörmögte Sarro.

Hatalmas, teljesen lapos síkság terült el alattuk, amelyen egy fűszál sem nőtt. A horizonton komor erődítmény sötétlett, közel s távol az egyetlen látható építmény.

- A szenzorok szerint két kisebbfajta űrjármű állomásozik a talajon - jelentette Farfalla, a műszereit fürkészve. - Élőlényeknek nincs nyoma az épületen kívül.

Ekkorra már közel jártak az erődhöz, és valamennyien meglátták, hogy az északi fal sarkain álló lövegtornyok megsemmisültek.

- Életjeleket veszek - közölte Farfalla. - Az építmény belsejéből származnak. Úgy tűnik... igen, hárman vannak.

- Csak hárman? - mormolta Sarro jól érzékelhetően csalódott hangon. - Ez túl könnyű lesz.

- Erre azért ne számíts! - figyelmeztette a társát Farfalla, mialatt Raskta átvette a hajó irányítását, és felkészült a leszállásra.

Zannah igyekezett koncentrálni, hogy összegyűjtse energiáit a küszöbön álló csatához - ám mesterének készülődése folyton megzavarta.

Darth Bane döngő léptekkel járkált fel és alá, akár egy feldühödött rankor, a fénykardját máris a kezében tartotta. A sötét oldal energiái mind hevesebben tomboltak benne. Ezt a folyamatot részben a Jedik iránti végtelen gyűlölete táplálta, részben az őt leleplező Darovit iránti haragja, és persze a tanítványára is haragudott, amiért ide, a Tythonhoz vezette a Jediket. Zannah arra számított, hogy az orbaliskok bármelyik pillanatban az őrjöngésbe hajszolhatják a mesterét, de egyelőre kordában tartotta a dühét - nyilván az összecsapásra tartogatta.

Bane az erőd déli részébe vezette a kísérőit, egy jókora terembe, amelynek rövidebbik falaiban egy-egy ajtó állt. Egyetlen bejáratot könnyebb lett volna védeni, de a Sötét Nagyúr aggódott amiatt, hogy esetleg csapdába esik. Fennállt a veszély, hogy a Jedik sarokba szorítják őket, aztán kivárják, amíg megérkezik az erősítés. És mert ők ketten voltak az utolsó Sith-ek, Zannahnak és a mesterének nem adatott meg ugyanez a lehetőség, így aztán menekülési útvonalról is gondoskodniuk kellett.

A csarnokban egyetlen bútordarab sem akadt. Ezen tény, valamint a méretei alapján - a hossza elérte a negyven, a szélessége a harminc métert - Zannah úgy sejtette, hogy valamilyen fajta gyakorlóterem vagy kiképzőközpont lehetett egykoron. A két bejáraton kívül a hosszabbik oldalainak egyikében keskeny ajtó állt, amely egy szűkös raktárféleségbe nyílt. Ez a helyiség valószínűleg fegyverek és céltárgyak, vagy egyéb kiképzési segédeszközök tárolására szolgált valaha.

Bane utasítására Zannah bement a kamrába, és elrejtette a Jedi-könyvtárból lopott adatkártyát, míg a mestere ugyanígy tett Belia Darzu holokronjával, aztán Zannah felvetésére Darovit is itt húzta meg magát. A gyógyító fegyvertelen volt, ráadásul a kamra mélyéről nem segíthetett egyik félnek sem.

- Ne gyere elő, amíg nem ér véget a harc! - figyelmeztette őt Zannah, amivel fanyar, helytelenítő pillantásra késztette a mesterét. - Csak útban volna... - magyarázkodott aztán, mialatt Darovit becsukta maga mögött a kamra ajtaját.

Ezt követően nem akadt más dolguk, mint, hogy várják az ellenség megérkezését. Szerencsére - vagy talán sajnos - nem kellett sokáig várniuk.

A bejáratok hirtelen berobbantak, és mindegyiken két-két Jedi rontott be a terembe - nyilván azért váltak szét, hogy hatékonyabban koordinálhassák a támadást. Az elsőnek érkező páros - egy echani nő, aki mindkét kezében egy-egy kék pengéjű fénykardot tartott, illetve egy aranyszínű kardot forgató, rikító ruhát viselő férfi - egyenesen Bane felé rohant. A másik kettő - egy gyors mozgású fiatal férfi, akinek energiapengéje zöld fénnyel izzott, valamint egy gigászi emberhegy, aki hatalmas fesztávolságú, kétpengés kardot pörgetett - Zannaht vette célba.

Zannah aktiválta kétpengés kardját, és azt szélsebesen forgatva vakítóan villogó védőfalat létesített maga körül, ugyanakkor a saját fegyverét apró játékszernek látta az óriás vészjóslóan hatalmas kardjához viszonyítva. Mielőtt az ellenfelei összecsaphattak volna vele, az egyik sarok felé hátrált, és csak attól alig néhány méterre állt meg. Itt a két összetartó falszakasz jobbról és balról is védte őt, viszont elég helye maradt ahhoz, hogy szabadon mozoghasson.

Egy gyors, oldalra vetett pillantással megállapította, hogy a mestere teljesen más harcmodort választott: a védelmét az orbaliskok áthatolhatatlan héjára bízva, nyílegyenesen rohant az ellenségei felé.

És a felé tartó Jedik ekkor rávetették magukat Zannahra, aki alig néhány másodperc alatt felmérte, hogy kettejük közül a tagbaszakadt férfi sokkal veszélyesebb a társánál. Mire a kisebbik alak kétszer lesújtott zöld pengéjével, az óriás legalább hat-hét csapást mért rá. Ezenfelül jelentős különbség mutatkozott a vívóstílusuk, illetve a támadásaik hatékonysága között is. A zöld kardot forgató Jedi csak az alapvető jártasságot szerezte meg. Vagy nagy erővel, vagy gyorsan sújtott le, de egyszerre erősen és gyorsan soha. A pengéje vagy magasan érkezett, vagy alacsonyan, de mindig megtartotta az induló irányát. Ezzel szemben az óriás leleményesen kiválasztott, váratlan szögekből sújtott le, vastag és hosszú kék pengéinek iránya gyakran a támadás kellős közepén megváltozott. Minden egyes mozdulata a halálos hatékonyság mintapéldája volt, erőteljes és lendületes csapásaival folyton bizonytalanságban tartotta Zannaht.

A lány mindennek ellenére úgy ítélte meg, hogy amíg folyamatosan pörgeti maga körül a fegyverét, megőrizve annak lendületét, képes lesz védeni magát. Ezt a véleményét főleg arra alapozta, hogy a kisebbik Jedi, akarata ellenére, folyton akadályozta a másikat. Hol előrenyomulva, hol pedig visszavonulva arra törekedett, hogy ők ketten felváltva támadjanak, és ezzel állandó nyomás alatt tartsák az ellenfelüket. Csakhogy a nagydarab férfi nem zúdíthatott hosszabb csapássorozatot Zannahra, mert fennállt a veszély, hogy hihetetlenül hosszú fegyverével megsebesíti vagy talán meg is öli folyamatosan előre-hátra táncoló társát. Ennek eredményeként állandóan megtorpant, kitért vagy éppen elhátrált, és ezzel félbeszakította a támadást. Szabálytalan, nehézkes ütemben nyomult előre és vonult vissza, az időzítését és a stratégiáját legalább annyira a szövetségese szabta meg, mint az ellensége.

Zannah villámgyorsan forgó pengéinek áthatolhatatlan védőfala mögül figyelte meg mindezt, és egyelőre beérte azzal, hogy ő maga teljesen passzív szerepet játszik az összecsapásban. Valószínűnek vélte, hogy ha az óriás nem állna vele szemben, egy támadó sorozattal hamar végezne a kisebbik Jedivel. Viszont azt is belátta, hogy ha ez a pocsékul vívó illető nem venne részt a csatában, a másik, tapasztalt ellenfele a végsőkig próbára tenné az ő tudását, így aztán ez az elrendezés remekül megfelelt neki, mert lehetővé tette számára, hogy kijátssza egymás ellen a támadóit. Nem kellett megölnie őket; csakis annyit kellett elérnie, hogy távol tartsa őket magától, amíg az orbaliskok áttörhetetlen páncéljával védett Bane végez a saját ellenfeleivel, és a segítségére siet.

Zannah kivárta, hogy a kisebbik Jedi ismét támadásba lendüljön, majd felmérte a csapás nevetségesen kiszámítható pályáját. Pontosan tudta, hogy a teste irányába süvítő penge hová fog érkezni, így megengedhette magának, hogy elszakítsa tekintetét a felé lóduló alakról, és megnézze, mit művel a mestere.

Legnagyobb meglepetésére Bane mindkét ellenfele életben volt, biztos jeleként annak, hogy kivételesen képzett és tapasztalt kardforgatók. És azt is észrevette, hogy időközben egy ötödik Jedi érkezett a csarnokba. Ez az illető, egy ithori férfi a küzdő felektől távolabbra húzódva állt, és mindkét szemét lehunyta, mintha meditált volna. Zannah ennyit állapított meg, aztán ismét a saját ellenségeire fordította a figyelmét, éppen idejében ahhoz, hogy elkerülje a halált.

Csupán a másodperc törtrészéig nézett a mesterére, de a megtermett Jedinek ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy közvetlenül elébe szökkenjen, és az egyik pengéjét az arca felé döfje, akár egy lándzsát. Zannah az utolsó lehetséges pillanatban kapta el a fejét, és tisztán hallotta a halk sistergést, amikor a feje mellett elvillanó energiapenge lenyírta és elhamvasztotta néhány hajfürtjét. A váratlan, heves mozdulattól kizökkent a ritmusból, és megingott. Sebesen pörgő kardját félresöpörte a másik alak imént indított csapása, amitől a fegyver elvesztette a forgatónyomatékát, és lelassult.

Kellett néhány pillanat, hogy a csuklóját elcsavarva felgyorsítsa a kardját, és ismét bonyolult pályákon mozgassa maga körül. Erre az időre többé-kevésbé védtelen maradt, amit a tagbaszakadt Jedi azonnal kihasznált. Az első, magasan előrekaszáló vágás a fejét vette célba, majd miután lebukott, az ellenkező irányból érkező, visszakezes csapás a lábára irányult, és ugrania kellett, még mielőtt teljesen összeszedhette volna magát. Elszökkent ugyan a penge útjából, viszont rossz szögben érkezett vissza a kövezetre. Az óriás ekkor újra lesújtott rá, és mert a támadás irányához képest kifordulva állt, kénytelen volt egy az egyben feltartóztatni a vaskos pengét ahelyett, hogy félrepattintva elvezette volna maga mellett. Az ütközés erejétől megtántorodott, és mert végképp elvesztette az egyensúlyát, a kőpadlóra zuhant.

A kisebbik Jedi mentette meg. Előreszökkent, hogy végezzen vele, és ezzel megakadályozta, hogy a társa bevigye a halálos csapást. A silány támadásokat Zannah fektében is könnyűszerrel hárította, majd talpra ugrott, és villámgyorsan belekezdett abba a mozgássorozatba, amely az ő gyakorlatilag áthatolhatatlan védelmének alapját képezte.

Egy röpke pillanatra meglátott egy rést, de ahelyett, hogy megölte volna az ellenfelét, inkább életben hagyta abban a biztos tudatban, hogy ez az alak jobban akadályozza a szövetségesét, mint őt.

Néhány pillanattal később a csarnok másik felében küzdő Jedik egyike felkiáltott:

- Johun! Sarro! Erősítésre van szükségünk!

- Menj! - harsogta a megtermett férfi. - Ezt én elintézem!

A következő másodpercben a zöld fénykardot forgató Jedi sarkon fordult, és elrohant.

A sötétbarna bőrű óriás a mellkasát kidüllesztve kihúzta magát, és Zannah rádöbbent, hogy az ellenfele még Bane-nél is magasabb és izmosabb. Hosszú energiapengéi hangosan sisteregve bonyolult mintázatokat rajzoltak a levegőbe előbb a teste körül, majd magasan a feje felett. Sejtelmesen mosolyogva és aprókat bólogatva nézett le az előtte álló Sith Úrnőre - tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az imént miért nem tudta megölni.

Aztán előreszökkent, és Zannah számára kezdetét vette a valódi összecsapás.

Farfalla sok-sok éve nem harcolt Worror harci meditációjának támogatásával. Már el is felejtette, hogy az ithori mester bámulatos képességének köszönhetően mennyivel gyorsabbnak és erősebbnek érzi magát. Az Erő hihetetlen lendülettel tódult át rajta, és csordultig töltötte energiákkal. De még így is megfordult a fejében, hogy ő és a társai talán nem élik túl az összecsapást.

Amikor berontottak a csarnokba, a férfi, aki nem lehetett más, mint maga Darth Bane, vakmerő rohamra indult. Ez a lépés mindenki más esetében halálos lett volna, mivel Raskta, a társa előrefutott, hogy felaprítsa a Sith-et.

Az echani Jedi-hölgy kék pengéit emberi szemnek szinte követhetetlen gyorsasággal mozgatva hárította a megtermett alak első vad csapásait, közben féltucatnyi, külön-külön is halálos csapást mért a mellkasára és a hasára. Ám a Sith ahelyett, hogy holtan zuhant volna a kőpadlóra, feltartóztathatatlanul nyomult tovább. Egyszerűen feltaszította és letaposta volna Rasktát, ha ő az utolsó pillanatban nem szökken félre az útjából.

Bane nem állt meg, és a lendület egyenesen Farfalla felé hajtotta. A Jedi-mester kapott még egy pillanatot, amikor is felfedezte, hogy a Sith különös, fekete páncélzatot visel a ruhája alatt, aztán neki is ugrani kellett. Csakis azért élte túl a megállíthatatlan rohamot, mert Worror erőinek köszönhetően az ösztönei és reflexei a megszokottnál nagyságrendekkel jobban működtek.

Raskta máris megindította az ellentámadást, hatalmas ívű ugrással repült a Sith felé. Bane megpördült, és a sötét oldal energiáinak láthatatlan hullámát zúdította a fegyvermesterre, aki nem értett az Erővel végrehajtott támadások elleni védekezéshez. A hullám elsöpörte és a falhoz vágta volna, ha Farfalla nem hoz létre egy Erőfalat, hogy megóvja őt. Az echani mester így is elszakadt a kövezettől és többméteres távolságba repült, viszont még a levegőben elcsavarta a testét, és a talpára érkezett vissza.

A Sötét Nagyúr ekkor Farfalla felé fordult, nyilván érzékelte, hogy ki védte meg a célpontját. A gondolat gyorsaságával megidézte az energiáit, és Sith-villámok egész sorozatát szabadította el. Farfalla ismét Erő-falat létesített, ezúttal maga előtt, de a kisülések áttörtek a láthatatlan gáton, és felé íveltek. Ekkor Raskta felbukkant oldalról, és az előbbi kölcsönt visszafizetve megmentette a társa életét: elébe szökkent, szempillantás alatt védekező stílusba váltott, és a két kardját tágas ívekben lengetve sorban elkapta a villámokat, míg a fegyvere maradéktalanul elnyelte azok energiáit.

A Sith ekkor ismét nekik esett, a villámokkal végrehajtott csapást ádáz közelharc követte. Raskta megint előrerontott, hogy megállítsa a második rohamot. Két döfés között hirtelen leguggolt, és mindkét kardjával egyszerre előrevágott, hogy lehasítsa az ellenségének egyik vagy mindkét lábát. A pengéi átvágták Bane csizmáját, hosszan felnyitották nadrágja szárát, és ekkor kiderült, hogy a lábát is az a különös, fénylő páncél veszi körül, amelyet nem fog a fénykard.

Bane iszonyatos erővel, függőlegesen sújtott le, mire az echani Jedi keresztezte a pengéit, hogy azok találkozási pontjánál csapdába ejtse ellenfele kardját. Csakhogy a Sith színlelt támadást indított: az utolsó pillanatban visszarántotta a fegyverét, közben a jobb lábát előrelendítve hasba rúgta Rasktát, aki megint csak több métert repült, és hanyatt esve elterült a kövezeten. Bane nem törődött vele, inkább tovább nyomult előre, Farfalla felé.

A Jedi-mester elegáns védőállásba ugorva várta a támadást.

- Vigyázz! A markolat! - kiáltotta Raskta, mialatt talpra ugrott.

A figyelmeztetés éppen idejében érkezett. Farfalla lepillantott, és felfedezte, hogy az ellensége kardjának markolata kissé íves formájú, és szokatlanul áll a markában. Azonnal rájött, hogy mindez megváltoztatja a Sith csapásainak jellegét, lehetővé teszi számára, hogy ritkán alkalmazott irányokból sújtson le. A Jedik és Sith-ek között zajló kardpárbajok már-már előírásosan szabályos, hiperpontos világában ez a megoldás egyedivé és teljességgel kiszámíthatatlanná tette a Sötét Nagyúr vívóstílusát.

Farfallának mindössze a másodperc törtrésze kellett ahhoz, hogy észlelje, illetve feldolgozza ezt az információt, és persze reagáljon rá, így aztán a kardjának állásszögén módosítva megállította a vöröslő pengét, amely máskülönben lesiklott volna a saját pengéje mentén, és levágta volna a jobb kezét. Az ütés ereje így is kitépte az ujjai közül a markolatot, kardja a padlóra hullott, és halkan csörömpölve távolabbra pattogott. Farfalla immáron fegyvertelenül állt az ellensége előtt, de Raskta másodízben is megmentette az életét.

Az echani Jedi-hölgy abban a biztos tudatban, hogy a kardja nem hatolhat át Bane páncélján, nekifutott, a kellő pillanatban a kövezetre vetődött, az oldalán fekve a Sith háta mögé csúszott, és kirúgta alóla mindkét lábát. A megtermett alak elzuhant, de a padlóra érkezve gurult egyet, és máris felpattant. Ám a rövid haladék lehetővé tette Farfalla számára, hogy gyorsan körülnézzen, és az Erő segítségével a markába rántsa a kardját.

Ismét az ellenfele felé pördült, és azzal szembesült, hogy Raskta megint támadásba lendült: villámgyors csapások és döfések egész fergetegét zúdította a Sith-re, és csakis annak védtelen arcára célzott, vagyis a testének egyetlen részére, amelyet nem borított az a különös, fénylő páncélzat. És figyelemre méltó módon a mindeddig ádázul rohamozó Bane ezúttal folyamatosan hátrált.

- Maradj mögöttem! - kiabálta Raskta a társának. - Csak útban lennél!

Farfalla engedelmeskedett, és sietve összegyűjtötte magában a világos oldal energiáit, hogy szükség esetén azonnal védőfalat vonhasson a fegyvermester köré.

Raskta olyan gyorsan mozgott, hogy úgy tűnt, a tér különböző pontjain harcol ugyanazon időpillanatban: a Sith előtt, mögötte és mellette. Hol mélyen lelapulva körözött, hol lábujjhegyen állva táncolt, hol külön-külön sújtott a két kardjával, hol pedig egyszerre, és mindvégig a Sith arcát támadta. A tagbaszakadt férfi elhajolt, forgolódott, vagy ide-oda ugrott, hogy nyomon kövesse a Jedi-hölgyet, és elkerülje a halálosan gyors csapásokat, de közben szemmel láthatóan kereste a lehetőséget, hogy ellentámadást indítson.

Raskta egyedülálló vívótudásról tett tanúbizonyságot, de még Worror harci meditációjával megtámogatva sem tudta eltalálni őrjöngve védekező ellenfelének arcát. Viszont az új stratégiájával átvette a kezdeményezést - vagy legalábbis Farfalla így gondolta.

Bane folyamatosan hátrált, és bal felé húzódva tért ki Raskta pengéi elől, aztán hirtelen megpördült, és a bejárat közelében álló ithori felé lódult.

A harci meditáció Worror mester minden figyelmét lekötötte, esélye sem lett volna védekezni. Farfalla tudta, ha a Sith végez az ithorival, akkor ő és a többi társa elveszíti az egyetlen előnyt, amelynek révén talán győztesen és élve kerülnek ki ebből az őrült összecsapásból.

Egyetlen, összpontosított kitörés formájában szabadjára engedte a bensőjében felhalmozott erőket, és egy a világos oldal energiáiból szövődő sztázismezőbe zárta Bane-t, amely mozdulatlanságra kényszerítette őt. Csakhogy a Sötét Nagyúr minden képzeletet felülmúló hatalomról tett tanúbizonyságot, amikor is megidézte a sötét oldal energiáit, és egyszerűen lerobbantotta magáról a láthatatlan burkot. Viszont ez a másodpercnyi szünet lehetővé tette az echaninak, hogy az ithori mester és a Sith közé vesse magát.

A kék energiapengék búgva és sisteregve zengték halálos dalukat, amikor Raskta nekirontott Bane-nek azzal a szándékkal, hogy bármi áron, de távol tartja őt Worror mestertől.

Farfalla ekkor rádöbbent, hogy ők ketten nem bírnak el a Sith-tel: egyfelől, mert iszonyatos testi erő dolgozik benne, másfelől, mert hihetetlen energiatartalékokkal és tudással rendelkezik. Mintha Raskta és ő egy természeti erő ellen harcolt volna...

- Johun! Sarro! - ordította ekkor. - Erősítésre van szükségünk!

A kiáltás hallatán Johun a távolabb harcoló társai irányába pillantott.

- Menj! - kurjantotta neki Sarro. - Ezt én elintézem!

A fiatal Jedi-lovag a terem másik oldala felé nézett, és azonnal megértette, hogy mi történik. Worror mester halálos veszélybe került. Meg kellett védeni őt, már csak azért is, mert a támogatása nélkül elszállt volna a győzelem minden reménye.

Johun hatalmasat szökkent, az Erővel hajtva magát szabályosan átrepült a termen, és a küzdő felek közvetlen közelében érkezett vissza a kövezetre. Raskta alig kétméternyire állt Worrortól, és kétségbeesetten küzdött, hogy távolabbra szorítsa a Sith-et. Johun már csapásra emelte a kardját, de elbizonytalanodott, mert észrevette, hogy a magas, széles vállú alak bőrét furcsa, feketén csillogó héjféleségek borítják.

- Az arcára célozz! - kiáltotta neki Farfalla, aki rohanva érkezett az összecsapás helyszínére, és lassítás nélkül rávetette magát az ellenségre, mire Johun sietve követte a példáját.

Hárman együtt meg tudták fékezni a Sötét Nagyurat; Farfalla bal felől, Johun jobbról, míg Raskta szemből támadta őt. Tapodtat sem hátrálva hárították a csapásait, újabb és újabb csapásokat vagy döféseket irányoztak az arcának, és az erőiket egyesítve végre elérték, hogy a rettentő harcosnak minden figyelmét és erejét a védekezés kötötte le, támadásra és előrenyomulásra még csak nem is gondolhatott.

Johun még a gyilkos összecsapás közepette is elámult azon, hogy Raskta milyen gyorsasággal és ügyességgel forgatja a két kardját. Az imént, amikor még a lánnyal küzdött, az a benyomása támadt, hogy ügyetlen rohamaival akadályozza Sarrót, de most úgy tűnt, Raskta képes kihasználni az ő jelenlétét. Amikor magasra célzott, az echani alacsonyan támadott. Amikor Bane bal oldalára sújtott, az echani jobbról csapott le. Raskta ezt részben a fegyverei miatt tehette meg, mert két pengéjét külön-külön pontosabban és fürgébben tudta mozgatni, mint Sarro azt a döbbenetesen hosszú kardját. De nem csak ezen múlott: a Jedi-hölgy az ösztöneinek és felkészültségének köszönhetően előre megérezte, mire készül Johun, és arra villámgyorsan reagálva a maga javára fordította a helyzetet.

A Sith másik oldalát ostromló Farfalla elegáns csapásokkal és döfésekkel küzdött. Minden mozdulata arról tanúskodott, hogy az évek, évtizedek folyamán tökéletesre csiszolta a vívóstílusát. És mégis, noha mindhárman tartották a helyüket, nem tudták meghátrálásra kényszeríteni vagy megölni a Sötét Nagyurat.

Holtpontra jutottak. Egyszer sem tudták eltalálni Bane testének egyetlen sebezhető részét. Aztán Johun meglátott egy keskeny bőrcsíkot, amely a Sith alkarján fehérlett, közvetlenül hosszú szárú kesztyűjének szegélyénél, két páncélburok között. A nyílás keskeny volt ugyan, de elég széles ahhoz, hogy egy jól irányzott csapás behatolhasson rajta.

Johun gondosan kivárta a megfelelő pillanatot, és lesújtott erre az újonnan kiszemelt célpontra. Worror támogatása jócskán felfejlesztette a képességeit, az Erő szabadon áramlott át rajta, és a célba vezette a kardját. A találat nem sikerült tökéletesre, a pengéje az egyik páncéldarab szélébe csapódott, és onnan lecsúszva belemélyedt a Sith bőrébe - csakhogy az ütközéstől elvesztette a lendületét, és ahelyett, hogy levágta volna Bane karját, alig kétujjnyira hatolt bele, és csupán néhány izmot, illetve inat metszett át.

A Sötét Nagyúr felüvöltött haragjában, amikor az ujjai szétnyíltak, és a kardja a kövezetre zuhant. Ám mielőtt bármelyik Jedi kihasználhatta volna, hogy az ellenfelük fegyvertelen, a sebesült Sith fájdalmában és haragjában iszonyatos energiahullámot indított feléjük, amely mindhármukat elsöpörte.

Johun legalább tíz métert repült, aztán a kövezeten hasalva, elborzadva nézte végig, hogy az ívelő markolatú fénykard felszökken a kövezetről, és visszaröppen gazdája kezébe. Bane megdöbbentő módon azonnal megmarkolta a fegyverét, mintha a sérülései néhány pillanat leforgása alatt begyógyultak volna...

Immáron senki sem állt közte és az ithori között, mert az iménti hullám Johunhoz hasonlóan Farfallát és Rasktát is elsodorta. A Sötét Nagyúr felemelte a kardját, hogy végezzen Worrorral, és Johun ekkor minden megmaradt energiáját szabadjára engedte.

Tudatában volt annak, hogy nem képes áthatolni Bane védelmén, éppen ezért nem a tagbaszakadt férfit vette célba, hanem Worrort taszította meg. Az ithori mester a sarokba repült, és a vörös energiapenge, amely máskülönben kettészelte volna őt, ártalmatlanul csapódott a padlóba.

Johun a következő pillanatban megérezte, hogy minden ereje elhagyja, és egy csapásra eluralkodik rajta a fáradtság. A harci meditáció jótékony hatásai eltűntek, ami arra utalt, hogy Worror kizökkent az összpontosításból. Ám a Jedi-mester életben volt, és Farfalla, illetve Raskta már a lábukon álltak. Johun tudta, ha ők ketten csak néhány másodpercre feltartóztatják a Sith-et, az ithori mester tovább meditál, és újra megadja nekik, hármójuknak azt a támogatást, amelynek révén van némi esélyük a győzelemre.

Zannah oldalra siklott, gyorsan forgó kardja elterítette a torkától ellenségének pengéjét, ami így ártalmatlanul suhant el a válla mellett. Egy ütemmel később a penge ikerpárja a másik irányból lendült a csípője felé, mire ő gyors hátraszaltóval kitért előle, és a mozdulatsort tökéletesen kivitelezve a talpára érkezett. Azonnal védőállásba ugrott, és mialatt tovább pörgette maga körül a fegyverét, rádöbbent, hogy egészen mostanáig sejtelme sem volt arról, mit takar valójában a harcművészet kifejezés.

A hatalmas termetű Jedi a lehető legmagasabb szintre fejlesztette a kardvíváshoz szükséges valamennyi képességét. Egy táncos kecsességével mozgott, óriási fegyvere halálos csatadalt zengett. Évek vagy inkább évtizedek berögződéséből táplálkozó gyorsasággal és eleganciával hajtotta végre valamennyi mozdulatát. Zannah érzékelte, hogy ellenfele a stílusából eredően teljességgel védtelen az Erővel végrehajtott támadások ellen, viszont állandó és heves rohamaival elérte, hogy ő nem tudta hatékonyan összegyűjteni az energiáit.

Arra is rájött, hogy ha a Jedik rendelkeznének azzal az előnnyel, amit az orbalisk páncél nyújt Bane-nek, akkor a csata rég véget ért volna. A mestere nem törődött a találatokkal, amelyek máskülönben végeztek volna vele, a személyes biztonságáról megfeledkezve vakmerően és agresszívan harcolt, hogy elsöpörje az ellenfeleit. Vele ellentétben az óriásnak vigyáznia kellett, mert akármekkora volt is, egyetlen jól irányzott csapás vagy döfés végzett volna vele. Egy pillanatra sem hagyhatta magát védtelenül, ezért óvatosabb harcmodort kellett alkalmaznia. Így aztán, noha nagyságrendekkel jobban vívott, mint Bane, Zannah tartani tudta magát vele szemben - legalábbis mindeddig.

A Jedi ismét felé lendült, a pengéje a csapás kellős közepén olyan gyorsan váltott irányt, hogy görbének tűnt, mintha meghajlott volna a hirtelen rántástól. Zannah hevesen zihálva, dühödt védősorozattal hárította a támadást. A vívóstílusát a harc elnyújtására tervezték, hogy kifárassza az ellenfeleit, de valahányszor összecsapott az óriással, ő kényszerült arra, hogy elhasználja értékes erejét és energiáit - és ennek eredményeképpen mind jobban kimerült.

A gyilkos rohamok közepette azt is felismerte, hogy a jelenség nem csupán ellenfele tehetségének és felkészültségének tulajdonítható. Érzékelte, hogy valamilyen fajta magasabb rendű erők munkálnak a háttérben. Az energiák úgy tódultak át a Jedin, mintha valaki más áramoltatta volna a testébe azokat, még magasabb szintre fejlesztve a képességeit.

Az újabb csapásváltás alatt Zannah hátrálni kényszerült. A Jedi szédítő gyorsasággal jobbra-balra táncolva elvágta minden útját, a sarok felé szorította, hogy lekorlátozza a mozgásterét. Arra törekedett, hogy megfossza őt a mozgékonyságától, abban a biztos tudatban, hogy testi erő dolgában nem érhet fel vele. És Zannah semmit sem tehetett. Lépett még egyet hátra, és a sarka a fal tövének ütközött. Innen már sehová sem mehetett. Tudta, hogy közel a vég.

Ebben a pillanatban meghallotta, hogy a terem másik végében Bane őrjöngve üvölt, és felkészült az utolsó rohamra, amelyről tudta, hogy nem fogja túlélni. Az ellenfele megforgatta maga körül kétpengés kardját, hogy lendületet gyűjtsön a következő támadáshoz. És ekkor a tagbaszakadt alakot támogató, titokzatos eredetű energiák egyik pillanatról a másikra eltűntek.

Az óriás elbizonytalanodott, és hogy kiderítse, mi történt, gyors pillantást vetett a társaira. Zannah azonnal megragadta a lehetőséget: az ujjait bonyolult mintázat mentén mozgatva Sith-varázslatot idézett az ellenségére.

A Jedi a szemét hatalmasra nyitva távolabbra botladozott, és a fénykardját vadul lengetve próbálta elűzni magától képzeletbeli démonait. Pillanatokon belül a rettegéstől félőrülten vagdalkozva harcolt a láthatatlan szörnyekkel, és teljesen megfeledkezett Zannah-ról, aki közelebb szökkent hozzá, és a hátára mért egyetlen, rézsútos csapással véget vetett az életének.

Mialatt a hatalmas test elterült a kövezeten, Zannah a terem másik végében küzdő Bane-re fordította a figyelmét. A mestere egymaga vívott a három Jedivel, de még így is sikerült a sarokban fekvő ithori felé szorítania őket.

Zannah megidézte az Erőt, és a sötét oldal energiáiból álcázó palástot vont maga köré, pontosan úgy, ahogyan a coruscanti tartózkodás alatt tette. Ezekben a pillanatokban meglátta, hogy az ithori feltápászkodik, és miután feláll, lehunyja a szemét, mintha meditálna. Rögtön ezután a világos oldal energiái szétáradtak a csarnokban. A Jedik azonnal erőre kaptak, és villámgyors ellentámadásba lendülve az oldalsó fal felé terelték Bane-t - főként az arcára és az alkarjának azon részére céloztak, ahol az orbaliskhéjak között keskeny rés nyílt.

Zannah rohanva indult, hogy segítsen a mesterének. Nesztelenül suhant a neki háttal álló Jedik irányába, az álcázóvarázs elrejtette előlük a jelenlétét, így még csak nem is sejtették, hogy feléjük tart. Elsőnek az echanira csapott le, pontosan a háta közepébe döfve teljesen felnyársalta a testét, mire a nő felhördült, és élettelenül rogyott a kőpadlóra. A Bane-t balról támadó, zöld fénykarddal harcoló férfi ekkor félig Zannah felé fordult, egy pillanatra megfeledkezve a vele szemben álló ellenfeléről. Bane azonnal kihasználta a lehetőséget, és villámgyorsan előreszökkenve levágta az illető jobb karját, valamivel a könyöke felett. A Jedi felordított, térdre roskadt, és elkeseredetten markolta a csonkot, amelyből egyetlen csepp vér sem fröcskölt, mivel az izzó energiapenge elégette és lezárta az ereit. A látvány a Ruusan felszíne alatt lejátszódott jelenetet juttatta Zannah eszébe, amikor is megsemmisítette az unokatestvére kezét...

A fejét hevesen megrázva kisöpörte elméjéből a felkavaró emléket, de a pillanatnyi kihagyással lehetőséget adott a sebesült Jedi-nek arra, hogy oldalra vetődve távolabbra guruljon. Zannah ekkor habozott, mert hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy a megcsonkított harcossal végezzen-e, vagy a mesterének segítsen.

A kérdés a következő pillanatban megoldódott, amikor is Bane orbalisk-páncélba zárt bal alkarjával félreütötte a felsőteste felé lendülő, aranyszínű energiapengét, és jobbkezes csapásával lenyakazta az elegáns ruhákat viselő Jedit.

A sarokban álló ithori megérezte, hogy a társai meghaltak, és kiszakadt a meditációs transzállapotból. Mielőtt azonban cselekedhetett volna, Bane odaugrott elé, és egyszerre széthasította mind a négy gégéjét. Az ithori előrezuhanva elterült a padlón, és Bane megfordult, hogy végezzen a félkarú Jedivel.

Maga elé nyújtotta a bal kezét, és megidézte magában az Erőt, ám egyetlen pillanattal azelőtt, hogy elszabadította volna a bíborszínű villámok viharát, a lábánál fekvő ithori elkapta a bokáját. És a halálos sebet kapott jedi utolsó cselekedeteként bevetette a saját, különleges fegyverét.

Kék színű, halványan derengő gömb jelent meg Bane körül, és az ujjvégeiből kiszakadó villámok ahelyett, hogy a célpontja felé íveltek volna, visszapattantak az anyagtalan burok belső felületéről. A lövedékek összevissza cikáztak a gömb belsejében, és olyan heves energiavihart teremtettek, hogy Zannahnak el kellett fordítania a fejét, nehogy belevakuljon a mind erősebb ragyogásba. Néhány pillanat múlva, a heves sistergés és recsegések közepette meghallotta Bane üvöltését, és amikor visszanézett, azzal szembesült, hogy a gömb eltűnt, és a helyén egy feketére égett, füstölgő alak fekszik - a mestere.

Már-már elindult felé, de ekkor észrevette, hogy az egyetlen, még élő Jedi a kövezeten heverő fénykardja irányába kúszik, hogy még ebben a szörnyű állapotában is tovább harcoljon.

Zannah odarontott a sebesülthöz, és gyűlölettől, illetve haragtól torzult arccal, vérszomjasan vicsorogva megforgatta a kardját a feje felett. A Jedi könyörögve nézett fel rá, de ő válasz gyanánt lesújtott, és véget vetett a nyomorult alak életének.

Huszonkettedik fejezet

Amikor Zannah odaért Bane mellé, biztosra vette, hogy a mestere halott. A villámok hamuvá égették a ruházatát, és megolvasztották a csizmáját, illetve a kesztyűjét. Az arcának és kezének bőre elszenesedett, továbbá mindenütt hólyagok borították, amelyekből sárgás, sűrű genny szivárgott. A mellkasára és a hátára tapadó paraziták egy része elpusztult; sötétbarna héjuk feketére változott és ezernyi helyen berepedezett. A lapos testek alól vékony füstcsíkok szálltak ki, és olyan émelyítő bűzt hoztak magukkal, hogy Zannahnak felfordult a gyomra.

Aztán meglátta, hogy Bane mellkasa lassan emelkedik és süllyed, de a férfi olyan felszínesen és rendszertelenül lélegzett, hogy alig lehetett észrevenni. Minden jel arra vallott, hogy az elviselhetetlen fájdalomtól súlyosan sokkos állapotba került, és az eszméletét is ezért vesztette el. Zannah várt egy kicsit, mert arra számított, hogy mesterének elégett szövetei máris elkezdenek regenerálódni, de nem tapasztalt semmit, ami arra utalt, hogy a sérülések begyógyítása meghaladja az orbaliskok képességeit.

Hirtelen halk nyikorgást hallott a háta mögül, és amikor megfordult, azt látta, hogy Darovit éppen kilép a rejtekhelyéről. A férfi végighordozta tekintetét a hullákon, majd elindult a mestere mellett térdelő Zannah felé.

- Ő is...? - kérdezte menet közben, a Sötét Nagyúrra mutatva.

- Ő még él - válaszolta ingerülten Zannah, és felállt.

Darovit odaballagott hozzá, közben az ép kezével a mellkasához szorította Belia Darzu holokronját, illetve a kisméretű adatkártyát. Zannah, amint meglátta a kincseket, odanyúlt, és kikapta őket az unokatestvére markából. Darovit semmivel sem törődve bámulta a kövezeten heverő, fekete testet, amelyben csodával határos módon még pislákolt az élet lángja.

- Szedd össze a fénykardokat! - parancsolta neki Zannah. - Azonnal indulunk!

Darovitnak volt annyi esze, hogy ne szálljon vitába, inkább elsietett, hogy összegyűjtse az elesett Jedik fegyvereit: a Tythonon aratott Sith-győzelem trófeáit.

Zannah a ruhájának belső zsebébe rejtette a holokront és az adatkártyát, majd vett egy mély lélegzetet, hogy összpontosíthassa a gondolatait. Megidézte magában az Erőt, aztán felemelte a kövezetről és derékmagasságban lebegtette Bane testét. Ezzel a módszerrel vitte ki mesterét az erődből, Darovit szorosan a nyomában lépkedett. A szabadba érve Zannah fontolóra vette, hogy melyik hajóval hagyják el a bolygót, és rövid latolgatás után a Lorandára esett a választása, mert azonfelül, hogy nagyobb volt, mint a Mystic, egykori tulajdonosának parancsára a gyártói kiválóan felszerelt orvosi kabint is berendeztek a fedélzetén.

- Nyisd ki a rakteret! - rendelkezett a fényűző cirkáló felé biccentve.

Darovit előrefutott, és végrehajtotta az utasítást, majd Zannah lassan és óvatosan felvitte a rámpán a mesterét.

Az orvosi kabinba érve rácsatlakoztatták Bane-t a baktaszivattyúra. A sérülései alaposabb kezelést kívántak volna, nevezetesen, hogy néhány napot baktatartályban töltsön, de ez a lehetőség nem állt a rendelkezésükre. A második legjobb megoldást a szivattyú jelentette: hatalmas adag baktát injektált Bane ereibe, átkeringette a szervezetén, majd kiszűrte a véréből, hogy aztán újra és újra megismételje a folyamatot.

- Stabil az állapota - jelentette ki Darovit a műszereket fürkészve de ez nem fog sokáig tartani. Amikor egy orbalisk elpusztul, megmérgezi a gazdaszervezetet.

- Tudomásom szerint elolvastad a kártyán szereplő anyagot - válaszolta Zannah. - Szedd le őket róla!

- Azzal sem segítenék rajta - közölte Darovit, továbbítva azt, amit a tanulmányból megtudott. - Túl késő. Az orbaliskok a haláluk pillanatában toxinokat juttattak a szöveteibe. A méregmolekulák mikroszkopikus szinten behatoltak a sejtjeibe. Legfeljebb néhány napja van hátra.

- Te egy átkozott gyógyító vagy! - rivallt rá Zannah az unokafivérére. - Mentsd meg!

- Nem tudom megmenteni - válaszolta higgadtan Darovit. - Itt nem. Nincsenek megfelelő berendezéseink és gyógyszereink. De még ha volnának is, akkor sem tehetnék semmit. Miután az orbaliskok mérgei behatolnak a gazdaszervezetbe, sehogyan sem lehet megállítani a folyamatot.

„Még nem halhatsz meg! - gondolta Zannah a fogait csikorgatva, és a mesterét bámulva. - Még sok mindent kell megtanítanod nekem!" Darth Bane hatalma messze meghaladta a sajátját. Megvolt benne a lehetőség, hogy egy napon túlszárnyalja a mesterét - ezt maga a mester mondta neki -, viszont Bane máris rendelkezett azzal a tudással, amire ő egyelőre csak áhítozott. Szép számmal akadtak titkok, amelyekbe a Nagyúr egyelőre nem avatta be, és amelyek révén a mostaninál sokkal nagyobb hatalomra tehetett volna szert. Zannah elképzelhetőnek tartotta, hogy egy napon neki is sikerül majd feltárni ezeket a rejtélyeket, de Bane további útmutatására támaszkodva biztos lehetett a sikerben.

És amit még feltétlenül meg kellett tudnia, az jóval túlhaladta az Erőhöz kötődő ismereteket. Az elmúlt tíz évben csak azzal foglalkozott, hogy megtanulja irányítani a sötét oldal energiáit. Ezen időszakban a mestere elkezdte összeállítani az apró darabokat, amelyek egyszer, a távoli jövőben lehetővé teszik majd, hogy a Sith-ek felemelkedjenek, és az uralmuk alá hajtsák az egész Galaxist.

Bane kémekből és informátorokból álló, hatalmas hálózatot hozott létre, de Zannahnak fogalma sem volt ennek kiterjedéséről és mélységéről, de még arról sem, hogy hogyan léphetne kapcsolatba az egyes ügynökökkel. A mestere száz és száz tervet szőtt, bonyolult folyamatokat indított be annak érdekében, hogy a Sith-ek mindinkább megerősödjenek, és a Köztársaság fokozatosan meggyengüljön. De Zannah keveset látott, és még kevesebbet értett ezekből a hosszú távra szóló, átfogó politikai cselszövésekből.

Bane rendelkezett azzal a különleges adottsággal, hogy jócskán előrelátott a jövőbe. Pontosan tudta, hogyan aknázhatja ki a Köztársaság sebezhető és gyenge pontjait. Tudta, hogyan vonhatja el a Jedik figyelmét a sötét oldalról, és ezzel párhuzamosan ráterelte őket a teljes megsemmisülésükhöz vezető hosszú útra. Tudta, hogyan manipuláljon egyes teremtményeket, szervezeteket és kormányzatokat, és hogyan vessen el magvakat, amelyek évekig, netán évtizedekig rejtőznek majd, mielőtt szárba szökkennek.

Zannaht mélységesen lesújtotta a tény, hogy ha a mestere meghal, akkor megsemmisül minden, amit az elmúlt évtizedben megteremtett. És akkor neki elölről kell kezdenie mindent. Keresnie kell egy tanítványt, noha még saját magának is sokat kellene tanulnia ahhoz, hogy a képességei a maguk teljességében kibontakozzanak. Vakon botorkál majd előre, minden oldalról ellenségektől szorongatva. Nehezére esett elképzelni, hogy egyetlen hibát sem fog elkövetni, egy hibát, amely a bukását okozza... és a Sith-ek végső, visszavonhatatlan pusztulását. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Életben kellett tartania Darth Bane-t, mind a saját, mind a rend érdekében. És ha Darovit nem is rendelkezett elegendő tudással ahhoz, hogy meggyógyítsa a mesterét, ő maga hallott valakiről, aki talán képes lesz erre. Valakiről, aki egyszer már megmentette Bane életét.

- Gondoskodj róla, hogy életben maradjon! - parancsolta halálos fenyegetést hordozó hangon az unokafivérének.

Zannah rögtön ezután elhagyta az orvosi kabint, átsietett a pilótafülkébe, és beült a műszerfal elé. Betáplálta az Ambria koordinátáit a navigációs számítógépbe, de nem a táboruk felé indult. Egy Caleb nevezetű férfit akart előkeríteni.

Noha Caleb kunyhója alig száz mérföldre esett a saját táboruktól, Zannah még sosem találkozott a híres illetővel. Csakis a mesterének történeteiből ismerte. Bane elmondta neki, hogy a gyógyítót átjárja az Erő, de nem úgy merít belőle, ahogyan a Jedik és a Sith-ek - a világos vagy a sötét oldal mit sem jelent a számára, hanem titokzatos természeti energiáknak parancsol.

Akkoriban nem tudta felfogni, hogy miről beszél Bane, de miután letette a Lorandát a talajra, alig ötvenméternyire az apró, düledező viskótól, amelyet Caleb az otthonának nevezett, kezdte megérteni. Különös energiák hatották át a környéket, amelyek megszólították ugyan, de semmit sem értett furcsa, számára teljességgel idegen nyelvükből. Az orrában érezte a jelenlétüket, amikor kinyílt a raktér hátsó rámpája, és a lábában is érzékelte, amikor kiugrott a hajójából. Maga a föld is vibrált a talpa alatt, különös dallamot zengett, amely túl halk volt ahhoz, hogy a fülével hallja, de túl átható ahhoz, hogy rezgésbe hozza a fogait.

Darovit a hajó lebegőhordágyát irányítva lépkedett a háta mögött. A gépezet mellette úszott a levegőben, és a felületén a továbbra is eszméletlen Darth Bane feküdt. Ahogyan nemrégiben Belia erődjénél, úgy Zannah most is minden ceremónia nélkül szállította a mesterét, mint valami rakományt. Ezúttal viszont nem az Erő, hanem a hordágy hajtóművei tartották őt körülbelül egy méterrel a föld felett.

- Ez a hely lenyűgöző! - bökte ki ámuldozva Darovit. - Még sosem éreztem ehhez foghatót! Olyan... nyers...

Zannahnak eszébe jutott, hogy bár az unokatestvéréből hiányzik a Jedik és Sith-ek hatalma, bizonyos mértékig fogékony az Erőre. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy Darovit talán ugyanolyan képességekkel rendelkezik, mint Caleb, de nyomban rájött, hogy ez fikarcnyit sem változtat az indokon, amiért ő idejött. Négy nap telt el azóta, hogy maguk mögött hagyták a Tythont, és Bane állapota folyamatosan romlott. Minden jel arra vallott, hogy segítség nélkül hamarosan meghal.

Zannah az első benyomásai alapján nem sok reményt táplált az iránt, hogy a mestere megmenekül. Ahogyan az Ambrián szinte mindenütt, itt is kopár, terméketlen kősivatag terült el körülöttük minden irányban, ameddig a szem ellátott. A zordon egyhangúságot nem törte meg más, csupán néhány kiugró sziklatömb, valamint Caleb kunyhója és tűzverme. A minden kényelmet nélkülöző táborhely elhagyatottnak tűnt.

A kunyhó kicsi volt, az oldalainak hossza az öt métert sem érte el. A falai negyvenöt fokos szögben befelé dőltek, és egy pontban találkoztak középtájt, így az építmény a formája alapján piramisra emlékeztetett. Hogy Caleb honnan és hogyan szerzett fát, azt nem lehetett megállapítani, de nyilvánvalónak tűnt, hogy évek óta egyetlen alkotóelemet sem cserélt ki. A gerendák világossárgára fakultak a tűző naptól, és bár az Ambria száraz éghajlatán nem rohadtak el, a felületükbe keskeny és sekély csatornák százai mélyedtek, amelyeket az évtizedek alatt lefutó esővíz vájt ki. A tűzrakó helyre néző falban alacsony nyílás sötétlett, az ajtót agyonfoltozott takaró helyettesítette, amely lustán lengedezett a sivatagi szellőben.

Maga a tűzrakó hely nem állt másból, mint kéttucatnyi, kör alakban lerakott, lángoktól és koromtól megfeketedett kőből. Háromlábú vasállvány magasodott fölébük, amelynek csúcsáról kurta vasláncon jókora, üres és rég kihűlt üst függött.

Zannah hűen emlékezett a mesterétől hallott történet azon részére, amikor is Caleb belemerítette a kezét a fortyogó levesbe, hogy bebizonyítsa, nem fél a fájdalomtól, és nem lehet megfélemlíteni. Tíz évvel ezelőtt a gyógyító először nem akarta elvállalni a súlyos mérgezéstől haldokló Sith kezelését, de aztán, amikor Bane megfenyegette azzal, hogy megöli a lányát, mégis belement. Mindennek fényében Zannah elgondolkodott azon, hogy ha netán rátalálnak a gyógyítóra, vajon ismét elutasítja-e, hogy segítsen a mesterén.

- Hahó! - kiáltotta Darovit, és a hangja beleveszett a tábort körülölelő ürességbe. - Hahó!

Zannah lassú léptekkel megközelítette a kunyhót, és amikor odaért, félrehúzta a bejárati nyílást takaró ócska pokrócot. Nem látott mást odabent, mint egy a sarokba vetett, lapos szalmazsákot. Visszalépett az ajtóból, majd lassan körbefordulva végighordozta tekintetét a tábor körüli, kövekkel telehintett sivatagon, hátha felfedez valamit, ami Caleb hollétére utal. Darovit is körülnézett, majd kibökte az egyetlen logikus következtetést:

- Nincs itt senki.

Zannah rövid töprengés után rájött, hogy nem csupán a gyógyító tűnt el. Hol vannak például a gyógyszerei, amelyekkel kezelni szokta a betegeit? Hol vannak az alapvető készletei - a víz, az ennivaló, a tűzifa amelyek nélkül néhány napnál tovább nem maradhatott volna életben itt, a kősivatag kellős közepén?

A lány emlékezett arra, hogy Caleb annak idején azért jött az Ambriára, hogy elmeneküljön a Sith-ek és a Jedik között dúló háború elől. Szerencsétlenségére a háború végül követte őt még erre a távoli világra is. Ám a gyógyító a harcok idején mindvégig semleges maradt, nem segített sem a világos, sem a sötét oldal hívein - Bane-nek is csak halálos fenyegetések árán sikerült kicsikarnia belőle, hogy kivételt tegyen a szabály alól. A háború végén talán feladta magányos útjait, visszatért a szülőbolygójára, és visszailleszkedett a galaktikus társadalomba. Ez még csupán egy volt a számos lehetőség közül, amelyek magyarázattal szolgálhattak az eltűnésére.

Lehet, hogy meghalt. Tíz év telt el azóta, hogy Bane a táborában járt, és bár Caleb akkoriban legfeljebb ötvenéves lehetett, sok minden történhetett vele az elmúlt évtizedben. Az Ambria barátságtalan, sőt veszedelmes világ volt. Megeshetett, hogy az orvost megölték és felzabálták a hssissek, a félelmetes húsevő gyíkok, amelyek elsősorban a Natth-tóban portyáztak, de néha a partokra kimászva vadásztak zsákmányra.

És a bolygón olyan ragadozók is akadtak, amelyek az értelmes lények közé tartoztak. Az a maroknyi teremtmény, aki továbbra is az Ambrián lakott, az egykori csaták maradványaiból élt. Összegyűjtötték a sérült alkatrészeket és régi gépezeteket, majd helyrehozták és eladták azokat más világokra. A roncsvadászok - így nevezték őket - durva alakok voltak ugyan, viszont senkinek sem ártottak, csak megpróbáltak boldogulni valahogy. Egyesek viszont elszánt bűnözők lettek, akik bárkit megöltek bármiért, ami némi értéket képviselt - mint például Caleb eltűnt gyógyszerei és készletei.

Az is megtörténhetett, hogy Caleb betegség vagy sérülés áldozata lett, amelyből még ő sem tudta kigyógyítani magát. Ha természetes halált halt, nem kellett hozzá sok idő, hogy a sivatagi dögevők széthordják a maradványait, nem hagyva hátra semmiféle nyomot, amely elárulta volna, hogy mi történt.

Zannah számára egyértelműnek tűnt, hogy itt nem kaphat segítséget, és nem látta értelmét, hogy máshová menjen. A mesterének legfeljebb egy-két napja maradt, mielőtt az orbaliskok mérgei elérik a halálos szintet. Így aztán tehetetlenül ácsorgott a kunyhó előtt, és elképzelni sem tudta, hogy mitévő legyen. És ekkor eszébe jutott a Bane-től hallott történet egy másik részlete.

Caleb annak idején megpróbálta elrejteni a lányát, de a mestere könnyűszerrel felfedezte a viskóban lapító teremtést, ugyanis a táborban nem akadt más rejtekhely - legalábbis tíz évvel ezelőtt.

- Itt várj! - parancsolta Zannah az unokafivérének, és hátrahagyta, hogy őrködjön Bane hordágya mellett.

Besietett a kunyhóba, félrerúgta a szalmazsákot, és elégedetten bólintott, amikor meglátta a deszkapadlóba ágyazott, kisebbfajta csapóajtót. Az Erő közvetítésével felemelte, és egy férfit pillantott meg, aki a szűkös pincéből meredt fel rá.

Az illető az arckifejezése alapján nem tűnt ijedtnek, de még dühösnek sem. Inkább csak fáradtnak látszott, mintha előre tudta volna, hogy hosszú és unalmas vita vár rá.

-