/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: Darth Bane

A pusztítás útja

Drew Karpyshyn

„Kettőnek kell lennie; nem többnek és nem kevesebbnek. Az egyik, hogy birtokolja a hatalmat, a másik, hogy sóvárogjon a hatalom után.” Darth Bane, a Sith-rend Sötét Nagyura Valaha a Sith-rend mestereinek száma több ezerre rúgott, ám a belviszályok megosztották őket. Végnélküli csatákat vívtak egymással, mígnem egy nagyúr egyesítette őket, hogy közösen hajtsák uralmuk alá a Galaxist – és az utolsó szálig kiirtsák a Jediket... Dessel, a kortózisbányász a Köztársaság igazságszolgáltatása elől menekülve a Sith Hadseregben rejtőzik el, és hamarosan a Köztársaság és a Jedik ellen vívott háborúban találja magát. Ereje, ravaszsága és különleges képességei miatt a Sith-mesterek felfigyelnek rá, és lehetővé teszik számára, hogy a Sith Akadémia tanítványaként megismerje az Erő sötét oldalát – feltéve, ha bebizonyítja, hogy érdemes rá. A Sith-ek köreiben megszokott árulások és orvgyilkosságok örökös viharában a könyörtelenség a túlélés egyetlen kulcsa. Bane egy napon rádöbben, hogy csakis akkor reménykedhet a Rend győzelmében, ha visszatér annak ősi hagyományaihoz, ha elveti mindazt, amit tanult, és a legelső Sith-ek rég elfeledett bölcsességébôl merít – hogy a hamvaiból mindannak, amit meg kell semmisítenie, megteremthesse a sötét oldal új korszakát...

STAR WARS

DREW KARPYSHYN

A PUSZTÍTÁS ÚTJA

SZUKITS KÖNYVKIADÓ ALAPÍTVA 1929 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: DARTH BANE: PATH OF DESTRUCTION by Drew Karpyshyn

Del Rey® Books, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc., 2006

Copyright © 2010 by Lucasfilm Ltd. & ® or ™ where indicated.

All Rights Reserved.

Used Under Authorization.Cover art copyright © 2010 by Lucasfilm Ltd. Translation copyright © 2010 by Lucasfilm Ltd. Fordította

SZENTE MIHÁLY

Borító

JOHN PALENCAR

ISBN 978-963-497-200-6

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2010

Lektor: Pető Bálint

Tördelés: KARAKTERAX Bt., Szvoboda Gabriella Színre bontás, tipográfia: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits GáborDebreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Jennek, aki mindent lehetővé tesz

Köszönetnyilvánítás

Ez a regény nem születhetett volna meg a barátaim segítsége nélkül.

Szeretnék köszönetet mondani a szerkesztőimnek, Shelly Shapiro-nak és Sue Rostoninak, amiért elviseltek a közös munkánk idején. Bele sem merek gondolni, hogy hová jutottam volna az ő értékes ötleteik és tanácsaik nélkül.

Mindenki, aki olvasta a Jedi- v. Sith-sorozatokat, látni fogja, hogy sokkal tartozom a Dark Horse Comics-nek, de szeretném kihangsúlyozni, hogy munkatársaim és barátaim a BioWare-nél szintén rengeteg mindennel járultak hozzá ehhez a könyvhöz. A regény alapjai, és háttéranyagai a KOTOR fejlesztése során végzett együttes munkánkból származnak. Ezért külön köszönet illeti Dave Gaidert, Luke Kristjansont, Peter Thomas-t és James Ohlent.

Még egyszer kösz mindenért, srácok!

Drew

Prológus

A Régi Köztársaság fennállásának utolsó évtizedeiben a Sith-ek – az Erő sötét oldalának szolgái és a Jedik ősi ellenségei – létszáma egyszerre mindössze kettőre rúgott: egy mesterre és a tanítványára. Ám ez nem mindig volt így. Ezer esztendővel a Köztársaság összeomlása és Palpatine császár hatalomra kerülése előtt Sith-ek egész serege élt a Galaxisban…

Kaan Nagyúr, a Sötét Testvériség alapítója lassú, méltóságteljes léptekkel haladt előre a csatamezőn. Az ütközet véget ért. A komor alak magányosan járkált a sűrűsödő alkonyatban; messziről nézve inkább sötét szellemre emlékeztetett, semmint eleven teremtményre. Több ezer köztársasági gyalogos és közel száz Jedi áldozta fel életét, hogy megvédjék ezt a világot az ő seregétől – és veszítettek. A Nagyúr kéjesen fürdőzött a gyötrelmeikben és kétségbeesésükben. Még most is tisztán érzékelte a szenvedést, amely úgy szállt fel a hatalmas völgyben szanaszét heverő hullákból, mint valami különös, közönséges érzékszervekkel nem észlelhető kipárolgás.

A távolban vihar készülődött. A sötétedő égbolton átcikázó villámok újra meg újra kékesfehér fényáradattal öntötték el a tájat, és ilyenkor, a messzeségben egy-egy pillanatra láthatóvá vált a Korriban fenséges Sith-temploma, amely úgy magasodott a látóhatár fölé, mintha nem is mesterséges építmény, hanem egy komor, zömök hegy lett volna.

Két alak várakozott a mészárszékké vált mező közepén, egy ember és egy twi'lek férfi. Kaan a rossz látási viszonyok ellenére is már messziről felismerte őket: Qordis és Kopecz állt ott, két hatalmas és mindenre elszánt Sith Nagyúr. A közelmúltban egymás ádáz vetélytársának számítottak, de manapság már együtt szolgálták a Testvériséget. Kaan gyors léptekkel, szélesen mosolyogva közelítette meg őket.

A megjelenésében csontvázra emlékeztető, magas és ösztövér Qordis viszonozta a mosolyt, és fennhangon megszólalt:

– Hatalmas győzelmet arattunk, Kaan Nagyúr! És legfőbb ideje volt! Szörnyen távolinak tűnik az az idő, amikor a Sith-ek még akadémiát tartottak fenn a Korribanon.

– Jól tudom, mi jár a fejedben, Qordis Nagyúr! – válaszolta továbbra is mosolyogva Kaan. – Ordít rólad, hogy majd szétvet a türelmetlenség. Alig várod, hogy elkezdhesd itt az új tanítványok képzését, aminek roppant mód örülök. Számítok rád, számítok arra, hogy az elkövetkező évek folyamán rátermett és hűséges tanítványok egész seregével fogsz ellátni engem.

– Téged? – csattant fel éles hangon Kopecz. – Nem azt akartad mondani, hogy minket? Mi talán nem vagyunk tagjai a Sötét Testvériségnek?

Kaan könnyed kacagással fogadta a kínos kérdést, és sietve kijelentette:

– Természetesen, minket, Kopecz Nagyúr. Nyelvbotlás volt csupán.

– Kopecz Nagyúr nem hajlandó örülni a diadalunknak – jegyezte meg derűsen Qordis. – Egész este így viselkedett.

Kaan a jobbjával átölelte a twi'lek széles, izmos vállát, és magyarázni kezdett:

– Csakugyan fontos győzelmet arattunk. A Korriban nem egyszerűen egy újabb megszerzett világ. A Korriban jelkép. A Sith-rend szülőföldje. A visszahódításával üzenetet küldünk a Köztársaságnak és a Jediknek. Mostantól tudni fogják, hogy félniük kell a Testvériségtől.

Kopecz lerázta magáról Kaan kezét, majd elfordult, közben meglendítette és a nyaka köré fonta mindkét lekkuját.

– Hát ünnepeljetek, ha úgy tartja kedvetek! – morogta, mialatt lassú léptekkel maga mögött hagyta a társait. – De én tudom az igazságot. Én tudom, hogy az igazi háború még csak most kezdődik.

ELSŐ RÉSZ

HÁROM ÉVVEL KÉSŐBB

Első fejezet

– Dessel tökéletesen belefeledkezett a munka miatti kínjaiba, jószerével nem is figyelt a környezetére. Mindkét karja, a kisujja hegyétől egészen a válláig sajgott és szaggatott a hidraulikus ütvefúró szapora és ritmikus hátrarúgásaitól. Apró kőszilánkok pattantak le az üreg sziklafaláról, amelyek alkalmanként hosszan felkarcolták a védőszemüvegét, továbbá fájdalmasan szurkálták védtelen arcát és csupasz alkarját. A levegőben szállongó, finomra őrölt por elhomályosította a látását. A súlyos gépezet jajongó dübörgése minden más hangot elnyomott a fülében, mialatt lassan, gyötrelmesen lassan mind mélyebbre fúrt a falban futó kortózistelérbe.

A hőnek és energiának szinte áthatolhatatlan kortózis a legértékesebb, legdrágább ásványok közé tartozott. A személyi páncélok és az űrhajók gyártásánál használt fém úgy kereskedelmileg, mint katonailag stratégiai nyersanyagnak számított, főleg most, amikor háború dúlt a Galaxisban. A kortózisból készült ötvözetek ellenálltak a legtöbb sugárvető lövedékének, sőt egyes – ellenőrizhetetlen – pletykák szerint még a fénykard energiapengéjének is.

Ám ugyanazon tulajdonságai, amelyek oly értékessé tették, szélsőségesen megnehezítették a kitermelését. A bányászok plazmavágókkal gyakorlatilag semmire sem mentek; ezekkel az eszközökkel napokig tartott, amíg egy-egy ökölnyi darabkát leválasztottak a kortózissal átszőtt sziklákról. Egyedül a hidraulikus ütvefúrók nyers erejével boldogultak, ha állhatatosan, erejüket nem kímélve ostromolták a telért, de egyszerre így is csupán apró, legfeljebb félujjnyi szilánkokat tudtak lehasítani a drága fémet tartalmazó kőzetből.

A kortózis a világegyetem legkeményebb anyagai közé tartozott. A fejtés során a fúrófejek hamar elhasználódtak, szinte hasznavehetetlenné tompultak. A por behatolt a hidraulikus dugattyúkba, lerakódott és felgyülemlett bennük, amitől azok folyton beszorultak. A kortózisbányászat megviselte a szerszámokat – és még jobban megviselte a bányászokat.

Des már csaknem hat standard órája fúrta-véste a sziklát. Hat órája tartotta a magasban és nyomta a falnak a harminc kilónál is nehezebb fúrót, és az állandó erőkifejtés megszedte a maga vámját. A két keze már reszketett a megerőltetéstől. A tüdeje valósággal égett az oxigénhiánytól, és a fúrófej alól nagy felhőkben kiszakadó por miatt fuldokolva kapkodott levegő után. Még a két fogsora is sajgott, a szüntelen, rángató vibráció miatt úgy érezte, mintha a fogai meglazultak volna az ínyében.

Ám az Apatros bányászait a kitermelt kortózis mennyisége alapján fizették. Ráadásul, ha valaki abbahagyta a munkát, valamelyik társa nyomban elfoglalta a helyét a fejtésben, hogy ő is kicsikarja a maga részét a makacs sziklákból. Márpedig Des nem akart másokkal osztozni a kínnal-keservvel feltárt teléren.

A fúró hajtóművének üvöltése hirtelen panaszos vonyítássá változott. Des jól tudta, hogy mi rejlik a jelenség hátterében. A percenkénti húszezres fordulatszámmal üzemelő motor úgy nyelte-szívta a port, ahogyan a kiszáradt bantha a vizet egy hosszú sivatagi átkelés végén. A por ellen csakis rendszeres tisztítással és karbantartással lehetett volna védekezni, ám a Külső Gyűrű Ércfeldolgozó Társaság nem szívesen költötte a kreditjeit karbantartásra, inkább felvásárolta a másutt már kihajított, ócska szerszámokat, és azokat adta a munkásainak kezébe. Des pontosan tudta, hogy mi fog történni, és a következő pillanatban meg is történt. A hajtómű még vinnyogott egyet-kettőt, és leállt. A hidraulikák dugattyúi szörnyű recsegés-ropogás közepette besültek, aztán fekete füst tört elő a fúró hátuljából. Des elátkozta a Társaságot, a vezetők fösvénységét, közben sziszegve lefeszegette görcsbe rándult ujjait a kioldókarról, végül földhöz vágta a kivénhedt és immár végképp tönkrement ütvefúrót.

A következő másodpercben súlyos kéz zuhant a vállára, és a háta mögött megszólalt egy rekedtes hang:

– Lépj félre, kölyök!

Des nyomban lerázta magáról a kezet, mire a Gerd nevezetű, nálánál idősebb bányász szorosan melléállt, és megpróbálta félretolni őt az útból, hogy hozzáférjen a kortózistelérhez. Gerd már közel húsz éve dolgozott a bányában, és a két évtizednyi nehéz fizikai munkának köszönhetően kemény, kötött izmok feszültek úgy a testén, mint a végtagjain. Csakhogy maga Des is több mint tíz éve, kamaszkora óta bányászkodott, és testi erő dolgában hajszálnyival sem maradt le idősebb társa mögött, sőt valamivel magasabb és vállasabb volt nála. Így aztán szilárdan megvetette a lábát, és nem tágított a helyéről.

– Még nem végeztem itt – morogta rosszkedvűen

–, a fúróm kinyúlt, ez minden. Add ide a tiédet, és folytatom még egy darabig!

– Ismered a szabályokat, kölyök! – vágott vissza gúnyosan vigyorogva Gerd. – Befejezted a munkát, ezért hagynod kell, hogy valaki átvegye a helyedet!

A szabályokat betűhíven értelmezve Gerdnek igaza volt. Ám az még sosem fordult elő, hogy valaki egy műszaki hiba miatt követelte magának a társa által talált telért. Hacsak az illető nem azért tette, hogy verekedést kezdeményezzen…

Des gyorsan körülnézett. Teremtett lélek sem tartózkodott a közelükben, amit egy pillanatig sem talált meglepőnek. Általában a fő alagúthálózattól távol eső vájatokat szokta választani, hogy minél messzebb legyen a többi bányásztól. Ezért aztán nem lehetett a puszta véletlen műve, hogy Gerd éppen itt bukkant fel.

Des, mióta az eszét tudta, ismerte Gerdet. A középkorú férfi az apja, Hurst egyik legjobb cimborája volt. Annak idején, amikor Des tizenhárom éves korában munkába állt a bányában, rengeteg megaláztatást kellett elszenvednie a társaitól. A legtöbb esetben a tulajdon apja kínozta-gyötörte, ám ezt gyakran Gerd sugallatára tette, aki amúgy is, a többi társánál gyakrabban ugratta, piszkálta és sértegette a gyengéket, valamint a fiatalokat.

Aztán Hurstöt elvitte egy váratlan, gyilkos erejű szívroham, és a zaklatásnak egy csapásra vége szakadt – de persze nem azért, mert a régi cimborák megsajnálták az elárvult fiút. Mire Hurst meghalt, a magas, vézna és félszeg kamaszból robbanékony természetű, tagbaszakadt fiatal férfi lett. Nehéz volt a bányászok élete, majdnem olyan nehéz, mint amilyent a Köztársaság külső börtönkolóniáin élő, kényszermunkára ítélt rabok éltek. Ha valaki eltöltött néhány évet az Apatros kincset rejtő, föld alatti üregeiben, hatalmas izmokra tett szert – és történetesen Des nőtt a legnagyobbra valamennyiük közül. Véraláfutásosra ütött nyolc-tíz szempárt, eltört néhány orrot, valamint egy állkapcsot, és Hurst cimborái belátták, hogy jobban járnak, ha békén hagyják őt.

Ám ezzel együtt úgy tűnt, hogy a régi társak valami képtelen, nyakatekert módon a fiút okolják az apa haláláért, és két-három hetente akadt valaki, aki megpróbálta visszaállítani a régi viszonyokat. Gerdnek mindig volt annyi esze, hogy tartsa a tisztes távolságot – egészen mostanáig.

– Ha jól látom, nincsenek itt a barátaid, öreg – válaszolta Des –, úgyhogy tűnj el a teléremtől, és senkinek sem esik bántódása!

Gerd kiköpött Des lába elé, és dühösen ráförmedt:

– Fogalmad sincs, hogy milyen nap van ma, igaz, kisfiam? Te pimasz, hálátlan dög!

Elég közel álltak egymáshoz, így Des megérezte az idősebb bányász leheletéből áradó alkoholbűzt. Nyomban tudta, hogy Gerd teleszívta magát olcsó, koréliai whisky-vel, aztán lejött ide, hogy verekedést kezdeményezzen.

– Öt standard évvel ezelőtt – folytatta Gerd, és szomorúan csóválgatta a fejét –, öt átkozott évvel ezelőtt halt meg az apád, és még csak nem is emlékszel rá!

Des az utóbbi három esztendőben jószerével nem is gondolt az apjára. Fikarcnyit sem sajnálta, hogy a kötekedő alak eltávozott az élők sorából. A legelső emlékei között szerepelt, hogy az apja megpofozza őt. Azt viszont nem tudta felidézni, hogy miért kapta azt a verést, de Hurstnek nem is kellett indok ahhoz, hogy eljárjon a keze.

– Nem állítanám, hogy hiányzik Hurst – válaszolta halkan –, úgy meg végképp nem, ahogyan neked.

– Hurst? – horkant fel megvetően Gerd. – Anyád halála után egyedül nevelt fel, és te arra sem méltatod, hogy apádnak nevezd? Hálátlan dög vagy, ahogy az imént mondtam!

Des haragosan és fenyegetően meredt Gerdre, ám az alacsonyabbik férfi túl ittas volt, és túlságosan elöntötte a jogosnak vélt felháborodás ahhoz, hogy egy mégoly dühös tekintettel meg lehessen félemlíteni.

– De hát mit is vártam! – folytatta könyörtelenül.

– Számítanom kellett volna arra, hogy egy magadfajta nyavalyás kölyök így fog viselkedni! Hurst mindig is azt mondta, hogy ócska kis senki vagy, aki nem jó semmire. Tudta, hogy baj van veled, te… te csapás!

Des dühében résnyire vonta a szemét, de nem harapott rá a csalétekre. Hurst szokta ezen a néven nevezni őt, amikor lerészegedett. Csapás. Az apja őt, vagyis a tulajdon fiát hibáztatta felesége haláláért. A fiát hibáztatta, amiért itt ragadt, ezen a nyomorult bolygón. Úgy tartotta, hogy az egyetlen gyermeke csapás az ő puszta létezésére, és ezt a nézetét gyakran hangoztatta, amikor ittasan tombolt.

Csapás. Ebbe a szóba sűrűsödött mindaz a gyűlölet, harag és bánat, amit Des az apja iránt, az apja miatt érzett. A szó minden gyermek legbelső, legtitkosabb félelmeit hívta elő belőle: a csalódástól, az árvaságtól, az erőszaktól való félelmeket. Kölyökkorában ez a szó jobban fájt neki, mint az apjától kapott, valamennyi pofon együttvéve. Ám Des kinőtt a kölyökkorból. Az elmúlt öt év folyamán megtanult közömbösen reagálni úgy erre a névre, mint az összes többi, aljas sértésre, amelyet az apja valaha is a fejéhez vágott.

– Erre nekem nincs időm – morogta halkan –, dolgoznom kell!

A jobb kezével kirántotta a hidraulikus ütvefúrót Gerd kezéből, és a baljával ellökte magától az idősebb bányászt. Az ittas férfi hátratántorodott, a sarka beakadt egy sziklába, amitől hanyatt zuhant. Dühösen hörögve állt fel, ökölbe szorította a kezét, és felkiáltott:

– Úgy látom, túl régen halt meg az apád! Szükséged van valakire, aki újra megtanít a jó modorra!

Gerd részeg volt, de nem ostoba. Pontosan tudta, hogy kettejük közül Des a fiatalabb, a magasabb, az erősebb. Viszont azzal is tisztában volt, hogy kiszemelt áldozata mostanra már hat órát dolgozott az ütvefúróval. Dest tetőtől talpig vastag mocsokréteg borította, és a verejtéke már az összes ruháját átáztatta. Ezzel szemben Gerd kezeslábasa tiszta maradt, ráadásul egyetlen izzadságfolt sem sötétlett rajta. Nyilvánvalónak tűnt, hogy már a műszak kezdete óta készült a verekedésre. Kényelmesen elüldögélt valahol, és kivárta, hogy leendő ellenfele kifárassza magát.

Ám Desnek eszébe sem jutott megfutamodni. Elhajította Gerd fúróját, széles terpeszbe ugrott, berogyasztotta a térdét, és kissé széttárva maga elé emelte mindkét karját.

Gerd előrelendült, és gyilkos erejű jobbegyenest indított. Des tökéletes időzítéssel felrántotta a balját, nyitott tenyérrel elkapta Gerd öklét, és ügyesen letompította az ütés erejét. Ezalatt a jobbjával felnyúlt, megragadta Gerd csuklóját, majd hirtelen lehajolt, és mialatt maga felé rántotta az ellenfelét, vállát a férfi hasába taszította. A mozdulatsor betetőzéseképpen megrántotta Gerd csuklóját, és az ellenfele saját lendületét felhasználva átdobta a derekán az idősebb bányászt. Gerd megpördült a levegőben, és hatalmas puffanás kíséretében a hátára esett.

Az összecsapás ebben a másodpercben véget is érhetett volna. Des kapott a sorstól egy fél másodpercet, hogy rátérdeljen az ellenfelére, kiszorítsa belőle a szuszt, és addig verje a fejét, amíg a részeg alak elveszíti az eszméletét. Csakhogy ebben a pillanatban túlerőltetett, kifáradt izmai görcsbe rándultak, és késéles fájdalom hasított a hátába. Az ösztöneinek engedelmeskedve felegyenesedett, mindkét kezével hátrakapott, és fojtott hangon nyögdécselve nyomkodta-markolászta a gerince két oldalán lefutó, vaskos izomkötegeket. Így aztán Gerdnek maradt annyi ideje, hogy lélegzethez jusson, félreguruljon és talpra vergődjön.

Des is összeszedte magát, és ismét támadóállásba ugrott, de közben hangosan felszisszent. Gerd felnézett, meglátta a fájdalomtól eltorzult arcot, mire gúnyosan felkacagott, és felkiáltott:

– Szaggat, mi, kölyök? Kellett neked leállnod verekedni egy hatórás műszak végén! Több eszed is lehetett volna! De most már késő!

Azzal ismét rohamra indult. Ezúttal nem szorította ökölbe a kezét, hanem ellenkezőleg, széttárta és kimeresztette az ujjait, hogy megragadja Des ruháját, vállát vagy karját, és azzal egyenlítse ki a fiatalabb férfi magasságából fakadó fölényt, hogy a közvetlen közelébe kerül. Des megpróbált elhátrálni előle, de fáradt lába túlságosan elnehezült, így csak lassan tudott mozdulni. Hirtelen egy erős kéz markolt a derékszíjába, egy másik az ingébe, aztán Gerd egyszerűen eldobta magát, és mialatt elzuhant, őt is magával rántotta.

Egymásba kapaszkodva birkóztak, ide-oda gurulva, ádázul küzdöttek az üreg egyenetlen, kemény sziklapadozatán. Az idősebb bányász Des mellkasába fúrta az arcát, így a fiatal férfi nem tudta sem lefejelni, sem kellő erővel megütni őt. Gerd baljával továbbra is elszántan markolta Des derékszíját, ám a jobbja szabaddá vált, és vaktában arrafelé csapott, ahol ellenfelének arcát sejtette. Des arra kényszerült, hogy ellentámadás helyett a karját Gerd könyökére fonja, és leszorítsa azt. A két férfi kölcsönösen lefogta egymást, mindketten hörögvevicsorogva rángatóztak és szitkozódtak, de egyikük sem tudta megütni a másikat.

Miután a lábukat sem használhatták, a stratégia és az ügyesség mit sem ért. Összecsapásuk a testi erő és a kitartás próbájává vált. Des megkísérelte a hátára fordítani Gerdet, ám minden ízében sajgó teste elárulta őt. A tagjai elnehezültek és elgyengültek, ezért nem tudták kifejteni a szükséges emelőerőt. Így aztán Gerd fölénybe került. A felsőtestét oldalra csavarva, egy erőteljes rántással kiszabadította a jobbját, mialatt a képét továbbra is Des mellkasába temette, hogy az ellenfele ne tudjon hozzáférni.

Des már nem volt ilyen szerencsés… Nem rejthette el, és nem védhette az arcát. Gerd ezúttal is lesújtott, de a kezét most más módon szorította ökölbe. Négy ujját szorosan a tenyerébe vájta, ám a hüvelykjét mereven előrenyújtotta, hogy azzal találja el ellenfele szemét. Ám néhány centivel elvétette, így a kemény, bütykös ujj Des arcának közepébe fúródott.

Eltartott néhány pillanatig, mire Des rájött, hogy mi történik. A hatórás műszak nem csupán a testét, de az agyát is kifárasztotta. A gondolatai lassan, nehézkesen forogtak. A második ütés előtt éppen csak félre tudta fordítani kissé a fejét, így a gyilkos hüvelykujj ezúttal sem a szemébe, hanem a halántékába csapódott.

Izzó harag öntötte el a lelkét. Az őrjöngő indulatok áradata úgy mosta el a kimerültségét és tompultságát, ahogyan a megáradt hegyi folyó a gátjait. Az agya szempillantás alatt kitisztult, a testét erősnek, a tagjait könnyűnek és rugalmasnak érezte. Máris elhatározta, hogy mit fog tenni, de ami ennél is fontosabb, teljes bizonyossággal tudta, hogy Gerd mire készül.

Képtelen lett volna megmagyarázni, hogy honnan tudta. Néha megtörtént vele, hogy előre látta az ellenfél következő lépését. Az ösztönei súgták – mondták volna mások, de Des úgy sejtette, hogy többről van szó. A rejtélyes eredetű megérzések túlságosan részletesek voltak, és túl sok szállal kapcsolódtak az adott helyzethez ahhoz, hogy az ösztönei sötét, ködös világából fakadjanak. Ő maga inkább egyfajta látomásoknak tartotta őket, rövid bepillantásoknak a jövőbe. És valahányszor bevillant az elméjébe egy-egy megérzés, teljes bizonyossággal tudta, hogy mit kell tennie, mintha egy láthatatlan, titokzatos hatalom irányította volna a cselekedeteit.

Így aztán tökéletesen felkészülve várta a következő csapást. Már annak érkezése előtt lejátszotta elméjében, hogy mi fog történni. Pontosan tudta, hogy mikor érkezik, és hová irányul. Ezúttal az előbbivel ellentétben nem jobbra, hanem balra, vagyis a lesújtó ököl felé fordította a fejét – és hatalmasra nyitotta száját.

Aztán tökéletes időzítéssel összezárta az állkapcsát, és iszonyú erővel ráharapott Gerd mocskos, durva bőrrel borított hüvelykujjára.

A részeg férfi felüvöltött, mialatt Des metszőfogai belemélyedtek az ujjába, könnyedén áthasították annak mozgatóizmait és inait, egészen a csontig. Des agyán átvillant a kérdés, hogy vajon képes lesz-e leharapni Gerd hüvelykjét, és a következő pillanatban – mintha csak a puszta gondolat idézte volna elő – az ujj leszakadt a tövéről.

Az üvöltések fájdalmas sikolyokká alakultak. Gerd kitépte magát Des fojtogató öleléséből, oldalra perdült, aztán ép baljával kétségbeesetten megmarkolta sérült jobbját, mialatt az ujjai közül sötétvörös vér bugyogott elő.

Des lassan feltápászkodott, majd többször kiköpött. Furcsa módon egyszerre érezte undorítónak és izgatónak a szájába került vér ízét. A testébe új erő költözött, mintha óriási energiák áramlottak volna végig az erein. Az ellenfelének minden harci kedve elszállt, most már azt tehetett vele, amit akart.

Gerd ide-oda gurult és vonaglott a padozaton, megcsonkított jobbját a mellkasához szorította, míg a baljával hol a levegőbe csapkodott, hol pedig a sérült kezét dajkálgatta. Hangosan nyögdécselt és zokogott, közben kegyelemért könyörgött, vagy éppen segítségért kiáltozott.

Des utálkozva csóválgatta a fejét. Gerd magának köszönhette azt, amit kapott. A kettejük küzdelme egyszerű ökölharcnak indult. A vesztes megúszta volna néhány véraláfutással és horzsolással, de komolyabb baja nem esett volna. Ám a részeg alak egy másik, magasabb szintre mozdította az összecsapást azzal, hogy megpróbálta megvakítani őt, és ő ennek megfelelően reagált. Des régen megtanulta, hogy verekedés közben sose emelje a tétet, sose változtasson élethalálharccá egy egyszerű verekedést, hacsak nem óhajtja súlyos sérülésekkel megfizetni ennek árát. És most már Gerd is megtanulta ezt a leckét.

A nehéz életkörülmények robbanékonnyá formálták Des természetét. Könnyen dühbe gurult, de nem volt az a fajta, aki a lelket is kitapossa magatehetetlen – vagy más módon védtelenné vált – ellenségeiből. Sarkon fordult, és anélkül, hogy visszanézett volna, kisietett az üregből, majd a főalagút felé vette az irányt, hogy beszámoljon a művezetőnek a történtekről, és keressen valakit, aki ellátja Gerd sérülését.

A következmények miatt egy pillanatig sem aggódott. Jól tudta, hogy az orvosok könnyedén viszszavarrják majd Gerd ujját, és ő maga sem kap súlyosabb büntetést, legfeljebb levonják két-három napi bérét. A Társaság nem nagyon törődött azzal, hogy mit művelnek az alkalmazottjai mindaddig, amíg a kortózisérc folyamatosan áramlott kifelé a bányából. A bányászok gyakran összeverekedtek, és a vállalat vezetése általában szemet hunyt az esetek felett, noha ez az összecsapás az átlagosnál súlyosabbra sikeredett – rövid volt, durva és kegyetlen.

Akárcsak az élet az Apatroson…

Második fejezet

Des a bánya és a telep között közlekedő csapatszállító sikló végében üldögélt. Zsibbasztó fáradtság telepedett rá, minden ereje elszállt. Nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy visszatérjen a barakkjába, végigvágja magát a priccsén, és aludjon egyet. Az adrenalin felszívódott a szervezetében, így a tagjai ismét elnehezültek, és kegyetlenül sajogtak. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és körülhordozta tekintetét a gép belsejében.

Hétköznapi esetben rajta kívül még húsz bányász zsúfolódott volna össze az utastérben, de most mindössze ketten tartózkodtak a fedélzeten: ő és a pilóta. A Gerddel vívott összecsapás miatt a művezető azonnali hatállyal felfüggesztette, és a telepre küldte a járattal.

– Kezdem unni ezt a dolgot, Des – magyarázta döntését a középkorú, agyonhajszolt férfi, mialatt rosszkedvűen ráncolgatta a homlokát.

– Egyre több a verekedés, és legfőbb ideje, hogy példát statuáljunk. Kitiltalak a bányából. Csak akkor jöhetsz vissza, ha Gerd felépült, és újra munkába állt!

Des tisztában volt azzal, hogy mi rejlik az ítélet mögött: egyetlen, árva kreditet sem fog keresni, amíg Gerd nem áll talpra. Ugyanakkor – magától értetődően – továbbra is fizetnie kell a szállásért és az ellátásért. Mindez azt jelentette, hogy minden egyes, tétlenséggel töltött nappal tovább növeli az adósságát, amelynek kifizetéséért oly elszántan küzdött.

Úgy számította, hogy négy-öt napba is beletelik, mire Gerd ismét a kezébe veheti a hidraulikus ütvefúrót. A szolgálatos bányaorvos vibroszikével lemetszette a seb környékén elhalt szöveteket, majd néhány csepp mesterséges izom segítségével viszszaragasztotta a helyére a leharapott ujjat. Ezenfelül a sebesült legfeljebb néhány koltoinjekciót és egy-két doboz olcsó fájdalomcsillapítót kaphatott. A baktakezelés természetesen egyetlen nap leforgása alatt helyrehozta volna, ám a bakta drága volt, és a Társaság nem szívesen pazarolta kreditjeit a betegek és sérültek gyógyítására. Így aztán csakis azoknak jutott az értékes folyadékból, akik rendelkeztek bányabiztosítással – márpedig Des biztosra vette, hogy Gerd nem kötött semmi ilyesmit.

A bányászok túlnyomó többsége sosem szállt be a vállalat biztosítási programjába. Elsősorban azért nem, mert sokba került. Már a szállásért, az ellátásért és a közlekedésért is sokat fizettek, és a legtöbben úgy gondolták, hogy a Társaság a biztosítási díj nélkül is éppen eléggé lefölözi kínkeservesen megkeresett kreditjeiket.

És a történet nem csupán a költségekről szólt. Úgy tűnt, hogy a bányában dolgozó nők és férfiak igyekeznek szépíteni vagy tagadni a valóságot. Mintha nem akarták volna elismerni, hogy halálos veszélyek leselkednek rájuk a felszín alatt, és a biztosítás megkötésével kénytelenek lettek volna szembenézni a szikár, dermesztően könyörtelen tényekkel.

Nem sok bányász érte meg a nyugdíjas éveit. Rengetegen vesztették életüket a föld alatti járatokban. A holttestük mindörökre ott maradt az omlásokban, vagy éppen szénné égett, amikor valaki véletlenül belefúrt egy robbanékony gázokkal teli üregbe. Ám a nyugdíjas bányászok sem élvezték sokáig a megérdemelt pihenést. A bánya megkövetelte azt, ami járt neki. A hatvanadik életévüket éppen csak betöltött bányászok úgy érezték magukat, és úgy is néztek ki, mintha már a kilencvenes éveiket taposnák. A gerincüket, izmaikat és ízületeiket iszonyatosan megviselte a nehéz fizikai munka, míg a belső szerveiket a levegőben keringő, mérgező részecskék tették tönkre, amelyek átjutottak a Társaság által beszerelt, silány minőségű légszűrőkön.

Amikor Hurst meghalt – természetesen nem volt biztosítása –, Des nem örökölt tőle mást, csupán a felgyülemlett adósságot. Az apja jóval több időt töltött ivászattal és szerencsejátékkal, mint bányászkodással. Hogy fizethesse kamrájának bérleti díját, illetve az étkezését, újabb és újabb kölcsönöket vett fel a Társaságtól, méghozzá olyan kamatra, amely a Külső Gyűrűt leszámítva mindenütt bűncselekménynek minősült volna. A tartozás nőttön-nőtt, hónapról hónapra, évről évre, de Hurst nem törődött vele. Egyedül nevelte fiát, akit nem szívelt, adósságcsapdába került, ráadásul olyan munkát végzett, amit gyűlölt. Megkeseredett, magába zárkózott, és már sok-sok évvel a halálos szívroham előtt feladott minden reményt, hogy egyszer maga mögött hagyhatja az Apatrost.

Des úgy sejtette, hogy az apja valószínűleg örült volna, ha a tudomására jut, hogy tetemes tartozása a fiára szállt, és őt is csapdába zárta.

A csapatszállító szinte hangtalanul siklott a kisbolygó lapos sziklákkal teli, kopár felszíne felett. Az utastérben csupán a hajtóművek fojtott zúgását lehetett hallani. Amikor Des kinézett az egyik oldalsó ablakon, nem látott mást, csupán egybemosódó, alaktalan, szürke foltokat, amelyek mintha hátrafelé száguldottak volna. A látvány valósággal megdelejezte a fiatal bányászt, aki mindennél jobban vágyott egy hosszú és mély, pihentető alvásra.

Így kapnak el majd mindenkit – mondta magának gondolatban. – A végkimerülésig dolgoztatnak. Eltompítják az agyadat, valósággal megbénítanak, amíg fel nem adod. Egészen addig hajszolnak, amíg elfogadod a sorsodat, és az egész életedet eltékozlod a kortózisbánya mocskában.

A csapda meglepően hatékonynak bizonyult. Könnyűszerrel beszippantotta, és rabul ejtette a Gerdhez és Hursthöz hasonló alakokat, de Des szilárdan megfogadta, nem hagyja, hogy a Társaság élete végéig fogságban tartsa őt.

Biztosra vette, hogy egy napon az utolsó kreditig ki fogja fizetni az apjától örökölt, irdatlan és nyomasztó tartozást, és mindörökre maga mögött hagyja a mostani életét. Határozottan érezte, hogy a társaival ellentétben ő maga nem erre a kisszerű, jelentéktelen sorsra, hanem fontos feladatokra, komoly célok elérésére született és ítéltetett. Teljes bizonyossággal tudta ezt, és ez a tudat adott erőt neki. Erőt adott, hogy tovább küzdjön és harcoljon, amikor néha, a lelke mélyén már-már feladta.

A sikló hátsó ülésén elterülve is megoldás után kutatott az elméjében. Felfüggesztették, így néhány napig nem dolgozhatott a bányában, de más módja is létezett annak, hogy valaki krediteket keressen. Des összeszedte minden megmaradt erejét, és felállt. A fémpadló folyton fel-le mozgott a talpa alatt, mialatt a gép hol emelkedett, hol pedig süllyedt, hogy igazodjon előre programozott, a talajtól számított másfél-két méteres utazómagasságához. Néhány pillanat alatt hozzászokott a sikló ritmikus ringásához, ekkor kissé tántorgó léptekkel végigsétált az ülések közötti, keskeny közlekedőfolyosón, végül megállt a műszerfal mögött ülő pilóta mellett. Nem ismerte a férfit, de hát a pilóták egyébként is ugyanúgy néztek ki, és ugyanúgy viselkedtek: a zordon, barátságtalan alakok képén örökösen olyan kifejezés honolt, mintha észbontó fejfájás gyötörte volna őket.

– Hahó! – köszönt Des, és a továbbiakban mindent elkövetett annak érdekében, hogy barátságosnak, de közönyösnek tűnjön. – Mi újság odahaza? Érkezett ma hajó az űrkikötőbe?

Egyetlen oka sem volt annak, hogy a pilóta akár a műszerfalra, akár a külső környezetre irányítsa a tekintetét és minden figyelmét. A bánya és a kolónia közötti, mintegy negyvenöt percig tartó utat a gépek sík terület felett, nyílegyenesen repülve tették meg. A pilóták a fedélzeti automatikára bízták a vezérlést, és néha még aludtak is egyet útközben. Ám ez az alak valamiért nem óhajtott Desre nézni, mialatt kegyeskedett válaszolni neki.

– Pár órával ezelőtt leszállt egy teherhajó – morogta kelletlenül. – Katonai gép, a Köztársaság flottájából.

– És vajon meddig marad? – érdeklődött mosolyogva Des.

A pilóta nem válaszolt, csupán felmordult, és utálkozva csóválta a fejét, mintha a világ legnagyobb ostobaságának tartotta volna a kérdést. Des tétován biccentett, majd visszabotorkált az utastér hátuljába, és ismét elfoglalta az előbbi helyét. Ő maga is ismerte a választ.

A kortózist elsősorban űrjárművek – úgy a kis vadászgépek, mint a hatalmas csatacirkálók – burkolatának, illetve személyi páncélok gyártásánál használták fel. És miután a Sith-ekkel vívott háború egyre hosszabbra nyúlt, a Köztársaságnak egyre több és több kortózisra támadt szüksége. Az utóbbi időben jószerével hetente érkeztek köztársasági teherhajók az Apatrosra. A következő napon máris folytatták útjukat, de addigra a rakterűket csordultig megtöltötte az értékes ásvány. Az indulásig a hajók személyzetének nem akadt semmi dolga. Des a múltbeli tapasztalatai alapján jól tudta, hogy a Köztársaság hivatásos tisztjei, illetve besorozott közkatonái szívesen űzik el kártyázással a tétlenül töltött órák unalmát. És azzal is tisztában volt, hogy ha valahol valakik kártyát vesznek a kezükbe, ott pénzt is lehet keresni…

Egymásba fűzte, és megropogtatta az ujjait, aztán úgy döntött, hogy az eddigi terveivel ellentétben egyelőre nem fekszik le aludni.

Mire a csapatszállító leszállt a telep határában, Des már szinte toporzékolt türelmetlenségében. Kiugrott a gépből, és a barakkja felé vette az irányt. Igyekezett feltűnés nélkül, nyugodtan lépkedni, de csak nagy nehézségek árán küzdötte le a késztetést, hogy rohanjon. A képzeletében megjelent egy kép, amelyen kreditektől duzzadó zsebű, köztársasági katonák ültek a telep egyetlen kocsmájának kártyaasztalai körül. Képtelen volt megszabadulni ettől a látomástól. Hiába űzte ki elméjéből, folyton visszatolakodott a gondolatai közé.

Ám a józan eszével pontosan tudta, hogy a sietségnek semmi értelme. Késő délutánra járt az idő, a rendszer központi napjának izzó korongja még jóval az északi látóhatár felett fénylett. Az éjszakai műszakban dolgozó bányászok ezekben a percekben ébredeztek, szedelőzködtek a barakkjaik mélyén. Közülük jó néhányan már betértek a kocsmába, hogy ott üssék el valamivel a járatok indulásáig hátralévő időt. Des úgy számította, hogy a következő két standard órában csak hatalmas szerencsével találhat magának üres ülőhelyet a kantinban, arra pedig jószerével esélye sincs, hogy odaférjen valamelyik kártyaasztalhoz. Ezt követően viszont beletelik néhány órába, mire a nappalos műszak bányászai beszállnak a csapatszállítókba, és hazatérnek, így őket már jócskán megelőzheti.

A barakkjába érve Des letépte magáról átizzadt, vastag koszréteggel borított kezeslábasát, átsietett a közös zuhanyzóba, majd a bőven zuhogó, langyos víz alatt lesúrolta magáról a bánya mocskát. Miután megtörölközött, tiszta ruhába öltözött, aztán kiszaladt az utcára, ahol ismét nyugalmat kényszerített magára, és lassú, kényelmes léptekkel elindult a városka másik végében álló kantin felé.

A tulajdonosa nem adott nevet a kocsmájának. Nem érezte szükségét, mert így is mindenki könynyűszerrel odatalált hozzá. Az Apatros a kisebbfajta világok közé tartozott, méretei tekintetében alig múlt felül egy saját légkörrel és némi őshonos növényzettel rendelkező holdat. Kevés hely akadt a felszínén, ahová az értelmes lények elmehettek: a bányatelep, a kolónia, míg a kettő között kopár, élettelen kősivatag terült el. A hatalmas bányatelepen nem csupán a kitermelés folyt, de ott működtek a finomítók és a feldolgozó üzemek is, amelyeket szintén a Társaság üzemeltetett.

Az űrkikötő is a bányatelep mellett kapott helyet. Naponta indultak kortózissal megrakott teherhajók a Magban keringő, gazdagabb világok felé, míg az érkező hajók felszerelést és ellátmányt hoztak. A gyengébb vagy idősebb alkalmazottak, akik nem bírták volna órákig tartani a nehéz fúrókat, a finomítókban, az ércfeldolgozó üzemekben vagy az űrkikötőben dolgoztak. Kevesebbet kerestek ugyan, mint a bányászok, de egészségesebb körülmények között végezték munkájukat, és általában tovább éltek, mint a felszín alatt gürcölő társaik.

De nem számított, hogy melyikük hol dolgozott, a munkaidő végén valamennyien ugyanoda tértek haza. A kolónia, ez a szegény, lepusztult település mindössze néhány tucat barakkból állt, amelyeket a Társaság építtetett, hogy szálláslehetőséget biztosítson a munkásainak. A kisbolygóhoz hasonlóan magát a telepet is Apatrosnak nevezték hivatalosan, de az itt élők csak a lekezelő és megvető „sárfészek” néven emlegették. A duracélból emelt, sötétszürke és viharvert barakkok nem csupán kívülről, de belül is ugyanúgy néztek ki. Az eredetileg átmeneti szálláshelyeknek szánt épületek az idők folyamán állandó otthonokká váltak. Valamennyi építményben négy, egymástól vékony fémfalakkal elválasztott szoba kapott helyet. Ezeket két emberre tervezték és méretezték, de gyakran megesett, hogy hárman, sőt négyen is laktak a parányi kamrákban. Néha egész családok osztoztak egy-egy ilyen helyiségen, hacsak közösen nem kerestek annyit, hogy megfizessék a nagyobb lakrészek felháborítóan magas bérleti díját.

A nyomorúságos, éppen csak egy apró ablakkal ellátott kamrák falaira felhajtható priccseket szereltek, egyetlen ajtajuk egy szűkös közös helyiségbe nyílt. A közös fürdőszobát a barakkon végigfutó, keskeny folyosó végébe építették. Az ajtók fülsértően nyikorogtak rosszul illeszkedő, kenőanyagot sosem látott forgópántjaikon. A nagyobb esőzések idején folyton beázó tetőket annyi helyen borították az utólagosan rájuk forrasztott javítófoltok, hogy az eredeti fémlemezeket jószerével látni sem lehetett. A kitört ablakokat hosszú szigetelőszalagcsíkokkal összefogatták, de sosem cserélték ki őket. Mindent ellepett a por, mert a munkába belefásult lakók közül kevesen törődtek azzal, hogy tisztán tartsák az otthonaikat.

A négyzet alaprajzú település egyenes határainak hossza nem haladta meg az egy kilométert, így húsz standard perc leforgása alatt akár kényelmesen sétálva is át lehetett vágni az egész kolónián. Az építmények vigasztalan egyformasága ellenére még az idegenek sem tévedtek el az Apatrostelepen. A barakkokat egyenes sorokba és oszlopokba, egymástól azonos távolságra telepítették, így egyforma szélességű és hosszúságú utcák – fentről nézve szabályos négyzetrácsot alkotó – hálózata alakult ki közöttük. Ezeket az utcákat senki sem nevezte volna tisztának, de az is tény, hogy sehol sem bűzölögtek szemétkupacok. A Társaság rendszeres időközönként eltakarította a háztartási hulladékot, miután egy, a mocsok miatt kirobbanó járvány kedvezőtlenül befolyásolta volna a termelést. Ugyanakkor a vállalat képviselői nem sokat törődtek a fertőzést nem terjesztő lomokkal, holott óhatatlanul azok is keletkeztek és felgyülemlettek a városkában. Így aztán lerobbant generátorok, rozsdamarta, kivénhedt gépezetek, horpadt fémlemezek és megviselt, kihajított szerszámok alkottak embermagas halmokat a barakkok közötti, keskeny sikátorokban.

Az egész telepen csupán két építmény akadt, amely többé-kevésbé elütött a többitől. Az egyik a Társaság által üzemeltetett bolt volt, az Apatros egyetlen boltja. Eredetileg ez is barakknak épült, de a belső válaszfalakat eltávolították belőle, a pricscsek helyére polcokat szereltek, és a közös fürdőt zárható raktárhelyiséggé alakították. A külső falon, a bejárat mellett fehér festékkel felmázolt számok jelezték a nyitva tartási időt. Az üzletben és annak közelében nyoma sem látszott reklámtábláknak vagy plakátoknak, amelyekkel a vásárlókat próbálták volna becsalogatni. Odabent csakis a legalapvetőbb cikkeket árusították, mindent botrányos árréssel. A boltosok készségesen adtak hitelt bárkinek, természetesen a Társaságra oly jellemző, vérlázító kamatokkal, mert a vállalat ezzel is biztosította, hogy eladósodott alkalmazottai még többet dolgozzanak.

A másik egyedi építmény, a kantin, a lehangoló külsejű barakkokhoz képest maga volt a külsőbelső építészet csodája. A városhatártól kétszázkétszázötven méterre állt, távol a poros, unalmasan egyforma utcák hálózatától. Mindössze három emelet magasságba nyúlt, de mert közel s távol csakis földszintes épületek akadtak, így is valósággal uralta a tájat. Nem mintha szükség lett volna erre a magasságra. A kantin belsejében minden a legalsó szinten kapott helyet. Az emeleteket csakis a látszat kedvéért húzatta fel Groshik, a neimoidi tulajdonos. A legalsó szint mennyezete felett a második és harmadik emelet voltaképpen nem is létezett. Odafent nem akadt más, csak a csupasz falak és egy a tetőbe épített, belülről megvilágított, lila üvegből készült kupola. A vendégtérben a jókora üveg félgömb színéhez illő, lila lámpák világították meg a halványkékre festett falakat. A látvány a Galaxis összes világán hivalkodónak és ízléstelennek számított volna, de az Apatros szürkeségében kétszeresen is annak hatott.

Groshik gyakran állította, hogy szándékosan alakította, festette ennyire rikítóra a kocsmáját, mert így akarta bosszantani a Társaság törtető és szívtelen tisztségviselőit. Ez a kijelentése népszerűvé tette őt a bányászok köreiben, ám Des gyanította, hogy a Társaság nem nagyon törődik az ilyesmivel. A vezetők felől Groshik olyan színűre mázolhatta a kocsmáját, amilyenre csak akarta mindaddig, amíg pontosan, hétről hétre leadta a vállalatnak járó százalékot.

Az Apatros húsz standard órából álló napját a bányászok két egyenlő részre osztották. Des és a nappalos műszak többi tagja 8.00-tól 18.00 óráig dolgozott, míg a váltótársaik 18.00-tól 8.00-ig. Groshik, hogy a lehető legnagyobb haszonra tegyen szert, kora délután, 13.00 órakor nyitott, és tíz teljes órán keresztül, megállás nélkül dolgozott. Ezzel a megoldással elérte, hogy még kiszolgálhatta az éjszakásokat, mielőtt azok munkába indultak, de elcsípte a bányatelepről hazatérő nappalosokat is. Hajnali háromkor bezárt, két órán keresztül rendet rakott és takarított, majd aludt hat órát, aztán másnap 11.00-kor felkelt, és kezdte elölről az egészet. A bányászok jól ismerték ezt a körfolyamatot; a neimoidi pontosság és megbízhatóság tekintetében hajszálnyival sem maradt le az Apatros fakósárga napja mögött, amely mindig ugyanabban a percben kelt fel, és ugyanabban a percben bukott le a horizont mögé.

Des még csak félúton járt a telep határa és a kantin bejárata között, amikor megütötte fülét a vendégsereg lármája. Tisztán hallotta a fülsértő zenét, a durva röhögéseket, az ordítva kiejtett szavakat és az üvegek csörömpölését. Már majdnem 16.00 óra volt. A nappalos műszakot csupán két óra választotta el a munkaidő végétől, de a kocsmát továbbra is szinte zsúfolásig megtöltötték az éjszakások, akik benéztek ide, hogy igyanak, vagy egyenek valamit, mielőtt beszállnak a csapatszállító siklókba, amelyek majd a bányához repítik őket.

A kocsmába érve Des gyakorlatilag egyetlen ismerős arcot sem látott maga körül; a nappalos és az éjszakai műszak tagjai ritkán keresztezték egymás útjait. A vendégek zöme emberi lény volt, de akadtak közöttük twi'lekek, sullustiak és cereaiak, sőt egy-egy rodiai is felbukkant a tömegben. A jelekből ítélve az éjszakás csapat jobban megtűrte soraiban a más fajok fiait, mint a nappalos társaság. A kocsmában nem dolgoztak sem pincérnők, sem pincérek, sem pedig táncosok, az egyetlen alkalmazott maga a tulajdonos volt. Ha valaki inni akart, szépen odaballagott a hátsó falnál húzódó pulthoz, és megrendelte az italát.

Des átnyomakodott a tolongó sokaságon. Groshik hamarosan észrevette őt, ekkor sietve lebukott a pultja mögé, és amikor újra megjelent, egy Gizer sörrel teli korsót tartott a kezében.

– Korán ideértél ma – állapította meg, mialatt tökéletes időzítéssel az érkező Des elé koppantotta a korsót. A fiatal bányász a nagy zsivajnak köszönhetően alig értette az üdvözlésnek szánt szavakat. Groshik amúgy is furcsán, csikorogva-recsegve beszélt, mintha a torka legmélyén képezte volna a hangokat.

A neimoidi kifejezetten kedvelte őt, noha Des nem igazán értette, hogy miért. Talán azzal vívta ki magának a kocsmáros rokonszenvét, hogy gyakorlatilag a szeme előtt nőtt fel, vagy a neimoidi egyszerűen csak sajnálta őt, amiért neki kellett megfizetnie az apja vétkeiért. Mindenesetre kettejük között létezett egy hallgatólagos egyezmény: Desnek sosem kellett fizetnie azért az italért, amit Groshik kérés nélkül, a saját jószántából töltött neki. Ezúttal is hálásan elfogadta az apró adományt. Egyetlen húzásra lezúdította kiszáradt torkán a sört, majd visszacsapta a pultra a korsót.

– Összerúgtam a port Gerddel – válaszolta komoran, és bal kézfejével megtörölte a száját. – Leharaptam az egyik ujját, mire a művezető hazazavart.

Groshik oldalra billentette a fejét, és a fiatal férfire szegezte hatalmas, vöröslő szemét. A kétéltűekéhez hasonlatos arcán ülő kifejezés nem változott, de a válla aprókat remegett. Des elég jól ismerte a kantinost ahhoz, hogy tudja, ezekben a pillanatokban jókat derül magában.

– Nekem tisztes cserének tűnik – jegyezte meg nagy vidáman Groshik, és ismét teletöltötte a korsót.

Des a második adagot már az előzőnél jóval lassabban iszogatta. A neimoidi ritkán hívta meg egynél több körre, és ő nem akart visszaélni a tulajdonos nagylelkűségével.

Megfordult, és a vendégekre fordította a figyelmét. Könnyűszerrel kiszúrta a köztársasági látogatókat, akik a Flotta, ropogósra keményített, tökéletesre vasalt egyenruháját viselték. Ezek az illetők nem csupán a ruhájuk miatt tűntek ki a sokaságból. A derekukat szálfaegyenesen kihúzva ültek vagy álltak, míg a bányászok általában mélyen előregörnyedtek, mintha hatalmas súlyok nyomták volna a vállukat.

A bejárattól balra eső fal mentén a belső tér egy részét kötélkorlát választotta el a többitől. A kantinnak ehhez a részéhez Groshiknak nem volt az égvilágon semmi köze. A Társaság engedélyezte ugyan a szerencsejátékot az Apatroson, de csakis úgy, hogy maga a vállalat üzemeltette és ellenőrizte az asztalokat. Ezt a döntésüket hivatalosan azzal indokolták, hogy így akarják elejét venni a csalásnak, de mindenki tudta, hogy a vállalat tisztviselői valójában a játékosokat akarják kordában tartani. Nem vették volna jó néven, ha valamelyik alkalmazottjuk nagyot kaszál egy szerencsés éjszakán, és egyszerre kifizeti az összes tartozását. Ezzel párhuzamosan, a legnagyobb tétek megszabásával a Társaság gondoskodott arról, hogy jobban megérje a bányában dolgozni, mint szerencsejátékot játszani.

A nevezetes sarokban a Köztársasági Flotta négy tagja már javában kártyázott úgy tíz-tizenkét bányásszal. Egy a zubbonyának hajtókáján őrmesteri rangjelzést viselő, twi'lek hölgy pazaakot játszott. A szabakk asztalnál egy fiatal zászlós fennhangon magyarázott valamit a körülötte ülőknek, holott jól láthatóan senki sem áldozta rá a figyelmét. Két további tiszt – két emberi lény, egy nő és egy férfi – foglalt helyet ugyanennél az asztalnál. A nő hadnagyi rangban szolgált, míg a férfi zubbonyának gallérján hajóparancsnoki rangjelzések villogtak a lila lámpák szűrt fényében. Des nyomban gyanította, hogy a kortózisért érkezett köztársasági teherhajó parancsnoki karát látja.

– Látom, észrevetted a toborzókat – állapította meg fojtott hangon Groshik.

A Sith-ek ellen vívott háború hosszúra nyúlt – a hivatalos szervek szerint csupán egy sor jelentéktelen összecsapás történt, de mindenki tudta, hogy valójában háború dúl a Galaxisban –, és a köztársaságiak kétségbeesetten próbálták feltölteni a csaták során megritkult soraikat. A Flotta parancsnokai valamilyen oknál fogva úgy hitték, hogy a Külső Gyűrű lakói tódulni fognak a zászlójuk alá. Valahányszor egy-egy köztársasági hadihajó leszállt az Apatroson, a tisztjei megpróbáltak begyűjteni néhány újoncot. Meghívták a bányászokat egy körre, aztán az ital ürügyén beszélgetést kezdeményeztek. Általában a katonák dicsőséges és hősi életéről regéltek, néha pedig a Sith-ek durvaságára és kegyetlenségére játszottak. Máskor a jobb élet ígéretével kecsegtették a hallgatóságukat. Mindenesetre mindig barátságot és együttérzést színleltek a helyiek iránt, abban a reményben, hogy néhányukat megnyerik az ügyüknek.

Des élt a gyanúperrel, hogy a Flotta tisztjei külön jutalomban részesülnek valamennyi újonnan toborzott katonáért, akit csellel-fortéllyal rávesznek arra, hogy aláírja a szerződést. Ám azt is sejtette, hogy a tisztek az Apatroson aligha fognak sikerrel járni. A Köztársaság nem örvendett különösebb népszerűségnek a Külső Gyűrűben. Az itteni népek

– természetesen Des is – jól tudták, hogy a gazdag Magvilágok lakosai könyörtelenül kizsákmányolják az Apatroshoz hasonló, védtelen és katonailag gyenge világokon élőket. Ellenben a Sith-ek számtalan irántuk rokonszenvet érző, míg a Köztársaságot szívből gyűlölő teremtményt találtak idekint, a civilizált űr peremvidékén. Többek között ez volt az oka annak, hogy a Sith seregek létszáma napról napra gyarapodott, és a háború egyre hosszabbra nyúlt.

Ugyanakkor a Magvilágokkal szembeni ellenérzéseik dacára az itteni lakosok talán felcsaptak volna katonának, ha a Köztársaság nem követte volna betűhíven a törvényeket. Ha valaki azt remélte, hogy a flotta vagy a hadsereg kötelékébe belépve kimenekülhet a Társaság karmaiból, kínos meglepetésben részesült. Hiába harcolt a Galaxist rémuralommal fenyegető, egyre inkább erőre kapó Sith-ek ellen, továbbra is fizetnie kellett a törlesztőrészleteit. Ha valaki tartozott egy törvényesen működő vállalatnak, a Köztársasági Flotta letiltotta a járandóságait, amíg nem egyenlítette ki az adósságát. Így aztán kevés munkás lelkesedett a gondolatért, hogy beszálljon egy háborúba, és még egy árva kreditet se keressen.

A bányászokat általában bosszantotta, hogy a rangidős tisztek folyton magukhoz édesgetik a tapasztalatlan fiatalokat, és megpróbálják rávenni őket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Velük ellentétben Dest hidegen hagyta, hogy mit művelnek a köztársaságiak. Úgy döntött, hogy akár reggelig hallgatja a fecsegésüket, ha közben nem hagyják abba a kártyázást; készséggel megfizeti ezt az árat, ha cserébe megkaparinthatja a kreditjeiket.

A mohósága alighanem kiült az arcára, legalábbis Groshik észrevett rajta valamit, és megkérdezte:

– Szerinted van arra esély, hogy ezek a népek küldték rád Gerdet, mert azt akarták, hogy korán ideérj?

– Képtelenség – válaszolta a fejét csóválva Des. – Véletlen egybeesés, ez minden. Ezúttal mivel szédítik a jónépet? A Köztársaság dicsőségével?

– Felhívják a figyelmünket a Sötét Testvériség borzalmas tetteire – válaszolta semleges, óvatos hanghordozással a neimoidi. – De nem boldogulnak valami fényesen.

A kantin tulajdonosa mindig megtartotta magának a véleményét, ha a politikára terelődött a szó. Felőle a vendégei arról beszélhettek, amiről csak akartak, és nem számított, hogy mennyire szenvedélyessé vált a vita, Groshik sosem hajlott arra, hogy állást foglaljon.

– Árt az üzletnek – magyarázta egyszer Desnek. – Egyetértesz valakivel, és az illető a barátod lesz az éjszaka hátralévő részére. De ha ellentmondasz nekik, hetekre meggyűlölnek.

A neimoidiak a kiváló üzleti érzékükről váltak híressé a Galaxisban, és Groshik is rendelkezett ezzel a tulajdonsággal.

A következő pillanatban egy bányász tolakodott a pulthoz, és nagy hangon italt rendelt. Amikor Groshik elment, hogy kiszolgálja az illetőt, Des megfordult, és ismét a kártyasarokban zajló eseményekre fordította a figyelmét. A szabakk-asztalnál egyetlen szabad hely sem akadt, így továbbra is a tétlen szemlélő szerepére kényszerült. Több mint egy standard órán keresztül tanulmányozta tisztes távolságból a jövevényeket; különösen a tiszteket tartotta szemmel. A hivatásos katonák általában jobban játszottak, mint a besorozott vagy éppen toborzott közlegények – talán éppen azért, mert sokkal több kredit csörgött a zsebükben, mint az alattasaiknak.

Az Apatroson a Bespin Standard Szabakk egyik változata dívott. A játék alapja egyszerűbb már nem is lehetett volna: huszonhárom pontot érő vagy ahhoz közeli lapkombinációkat, úgynevezett „kezet” kellett összeállítani. A lapok összértéke lehetett huszonháromnál kevesebb, de ha valaki többet gyűjtött össze, azonnal veszített. A játékos minden egyes leosztásnál vagy megtartotta a lapjait, vagy passzolt. Ha valaki tartotta a tétet, kapott egy új lapot, és vagy eldobott egyet, vagy lerakta a közös mezőre, hogy zárolja az értékét. A játékosok minden kör végén teríthettek, ilyenkor a társaik is kötelesek voltak felfedni a lapjaikat. A legjobb kombináció nyerte a köralapot. Ha valaki többet gyűjtött huszonháromnál, vagy kevesebbet mínusz huszonháromnál, azt a többiek „kibombázták”, vagyis büntetést fizetett. És ha valakinek sikerült öszszeállítani egy huszonhárom pontot érő kezet, vagyis egy tiszta szabakkot, nem csupán a kör-, hanem a szabakk-alapot is megnyerte. Ám a játékba iktatott véletlenszerű váltások jóvoltából – amikor is a lapok hirtelen értéket cseréltek –, és mert a játékosok túl korán terítésre kényszeríthették társaikat, a tiszta szabakkot rendkívül nehezen lehetett elérni.

A szabakk több volt egyszerű szerencsejátéknál. Nem csupán a szerencséről, de a stratégiáról és a stílusról is szólt. A jó játékosnak tudnia kellett, hogy mikor blöfföljön, és mikor vonuljon vissza, tudnia kellett alkalmazkodni a folyton változó lapokhoz. Egyesek túlontúl óvatosan játszottak, még akkor is csak a minimális téttel emeltek, ha történetesen jó lapokat hoztak össze. Mások túl erőszakosan nyomultak, folyton megpróbálták észbontó tétek tartására kényszeríteni a többieket, holott gyenge kombináció lapult a kezükben. Des tisztában volt azzal, hogy szinte mindenkin meglátszanak a természetes hajlamai, ha valaki tudja, hogy milyen jeleket keressen.

Például a zászlós szemlátomást a kezdők közé tartozott. Az értéktelen kezeket is megtartotta, ahelyett hogy kiszállt volna. Folyton üldözte a szerencsét, nem elégedett meg a köralap megnyeréséhez elegendő lapokkal. Mindig a tökéletes kombinációt akarta összegyűjteni, hogy megszerezze a szabakkalapot, amely addig gyarapodott körről körre, amíg valaki megnyerte. Az elhibázott stratégia eredményeképpen többször is vagy besokallt, vagy mínuszba szaladt, így büntetést kellett fizetnie. Ám a kudarcok sem szegték kedvét, és nem térítették jobb belátásra. Azok közé a játékosok közé tartozott, akiknek több a kreditjük, mint a józan eszük – és ez a helyzet tökéletesen megfelelt Desnek.

Ahhoz, hogy valaki kiváló szabakk-játékos legyen, tudnia kellett, hogyan irányítsa a játékot. Des hamarosan felismerte, hogy a köztársasági parancsnok pontosan ezt teszi. A középkorú férfi tudta, hogy mikor emeljen nagyot, így kényszerítve ellenfeleit a nyerő lapjaik eldobására. És azt is tudta, hogy mikor kell apránként emelnie a tétet, ezzel csábítva folytatásra a többieket, holott azoknak passzolniuk kellett volna. A saját lapjai miatt nem sokat aggódott. Szemlátomást tisztában volt azzal, hogy miben rejlik a szabakk titka: kikövetkeztette, hogy mit gyűjtöttek a többiek, miközben a saját lapjait illetően félrevezette őket. Az ellenfelei általában csak azután jöttek rá, hogy mekkorát tévedtek, miután kölcsönösen felfedték lapjaikat, és a parancsnok elégedetten gereblyézte maga elé ujjaival a köralapot.

Des elismerte magában, hogy a férfi kitűnően játszik, sokkal jobban, mint az átutazó köztársaságiak túlnyomó többsége. Noha a modora nyájasnak tűnt, az egyes leosztások végén könyörtelenül besöpörte a nyereményt. Ám Desnek valamiért kellemes érzései támadtak; néha bizonyosan tudta, hogy nem veszíthet. Most is biztosra vette, hogy nyerni fog, méghozzá komoly összeget…

Az asztalnál ülő bányászok egyike felmordult.

– A következő körben enyém lett volna a szabakkalap – jelentette ki, és rosszkedvűen megrázta a fejét, majd a parancsnokra pillantva hozzátette:

– Szerencséjük, hogy maga éppen most terített!

Des tudta, hogy nem a szerencsén múlott. A bányász annyira izgult, hogy idegességében izgettmozgott a székén, így akinek volt egy csepp esze, az láthatta rajta, hogy nagy értékű kézre, valószínűleg éppen szabakkra hajt. A parancsnok természetesen felfigyelt az árulkodó jelekre. Véget vetett a leosztásnak, és a gyökerükig visszanyírta a másik játékos esélyeit és reményeit.

– Részemről ennyi volt – közölte még a bányász, és elnyomakodott az asztaltól –, nincs több kreditem.

– Ugy tűnik, eljött a pillanat – suttogta halkan Groshik, mialatt elsietett Des háta mögött. – Sok szerencsét!

Ezen az estén nem lesz szükségem szerencsére – bölcselkedett magában a fiatal férfi. Átvágott a vendégtéren, majd lábát a nanoselyem kötél felett átemelve belépett a kártyasarokba.

Harmadik fejezet

Des a szabakk-asztalhoz ballagott, majd kurta kézmozdulattal jelzett a Béta-4 típusú CardSharknak, hogy ő is kér lapot. A Társaság inkább droidokra bízta az osztó szerepét, mintsem emberekre. A gépek nem kértek fizetést, és egy mégoly ravasz játékos sem vehette rá őket csalásra.

– Beszállok! – közölte fennhangon Des, és elfoglalta a megüresedett széket.

A pontosan vele szemben ülő zászlós hosszú, hangos füttyöt hallatott, és elismerő hangsúllyal megjegyezte:

– Ezt nevezem, barátom! Te aztán szép nagyra nőttél! Milyen magas vagy? Egy-kilencven? Egykilencvenöt?

– Pont két méter – választolta Des anélkül, hogy a nagyszájú alakra nézett volna. Becsúsztatta a vállalati hitelkártyáját az asztalba épített leolvasóba, és beütötte a személyi kódját. A beszálló összeg nyomban hozzáadódott a tartozásához, és a CardShark engedelmesen odatolt elé egy halom zsetont.

– Sok szerencsét, uram – recsegte szenvtelen géphangján a droid. A zászlós tovább fürkészte Dest, alaposan meghúzta a korsóját, végül felkacagott, és részben ámuldozva, részben gúnyosan kijelentette:

– Huh, cimbora, ti aztán szép nagyra nőttök idekint, a Gyűrűben! Nem lehet, hogy valójában egy vuki vagy, akit valaki csupaszra borotvált a beugratás kedvéért?

Néhány játékos felnevetett, de gyorsan elhallgattak, mert észrevették, hogy Des arcizmai megfeszülnek a sértő és sikerületlen tréfa hallatán. A zászlós leheletéből messziről is érezni lehetett a koréliai sör szagát – ugyanazt a szagot, ami akkor csapta meg Des orrát, amikor néhány órával korábban Gerd kötekedni kezdett vele.

– Ugyan már, fiam! – szólt oda a fiatal bányásznak békítő szándékkal a parancsnok, és ezzel, ahogyan az imént, játék közben, ismét átvette az irányítást az asztal felett. A középkorú férfiből csak úgy áradt a higgadt tekintély, mint az ebédlőasztalnál ülő és a családi veszekedést uraló családfőből. – A zászlós úr nem akarta megbántani! Netán nem képes lenyelni, ha viccelődnek magával?

Des az egyetlen valódi ellenfelére pillantott, barátságosan mosolyt erőltetett az ábrázatára, és megenyhülve válaszolt:

– Zsebre teszem én, ha piszkálnak, jó uram! De inkább a kreditjeiket szeretném zsebre tenni!

Rövid szünet következett, aztán mindenki egyszerre sóhajtott fel megkönnyebbülésében. A parancsnok jókedvűen kuncogott, és ismét elmosolyodva megszólalt:

– Méltányolom az őszinteségét, fiam! Hát akkor rajta, vágjunk bele! Des óvatosan kezdett. Visszafogottan játszott, és gyakran passzolt.

Az alacsony tétek miatt az egy-egy körben felgyülemlett összeg amúgy sem haladta meg a száz kreditet. Mivel a játékosok leosztásonként öt kredittel szálltak be, és további két kredit kezelési költséget fizettek a Társaságnak, az egyes köralapok alig fedezték a játékkal járó kiadásokat. A trükk lényege abban rejlett, hogy éppen csak annyi köralapot kellett megnyerni, hogy valaki elüldögélhessen az asztal mellett, és esélye legyen megszerezni a folyton gyarapodó szabakk-alapot.

Röviddel azután, hogy Des játszani kezdett, a hadnagynő megpróbált szóba elegyedni vele.

– Megfigyeltem, hogy az emberi fajhoz tartozó bányászok többsége kopaszra borotválja a fejét… – mondta bizalmaskodó hanghordozással.

– Megkérdezhetem, hogy miért?

– Nem borotváljuk a fejünket – válaszolta Des. – Kihullik a hajunk, mert túl sokat dolgozunk odalent, a bányában. Sokszor csapágyasra hajtjuk magunkat.

– Úgy érti, a túlerőltetéstől van? – A nő meglepetten pislogott.

– A szűrők nem szedik ki az összes szennyező anyagot a levegőből – magyarázta közönyös hanghordozással Des, és az arca sem tükrözött keserűséget vagy másféle érzéseket. A légszennyezés a bányászok mindennapi életének szerves részét képezte. – A különféle vegyi anyagok megmérgeznek minket. Gyakran megbetegszünk, a hajunk kihullik. Elméletileg bizonyos időközönként néhány nap szabadságra kéne mennünk, de mióta a Társaság szerződést kötött a Köztársasági Flottával, a bányák szakadatlanul üzemelnek. Így aztán minket lassan megölnek a mérgek, hogy a maguk hajóinak raktere tele legyen, amikor továbbindulnak innen.

A rövid szónoklat csírájában fojtott el minden további faggatózást. A játékosok hosszú ideig hallgatagon játszottak. Des másfél óra leforgása alatt eleget keresett ahhoz, hogy a pénzénél legyen az este hátralévő részében, de még csak most kezdett belemelegedni. Bedobta az újabb alapot és a Társaságnak járó sápot, majd így tett az asztalnál ülő további hét játékos is. A droid két lapot osztott valamennyiüknek, és kezdetét vette az újabb kör. Ketten éppen csak belepillantottak a kártyáiba, és máris passzoltak. A zászlós is szemügyre vette a lapjait, aztán betolt annyi zsetont, hogy játékban maradhasson. Des nem lepődött meg. A fiatal férfi ritkán dobta el a lapjait, még akkor is, ha azok alig képviseltek némi értéket.

Aztán a zászlós gyorsan lecsapta az egyik lapját a közös mezőre. A játékosok minden egyes körben lerakhatták az elektronikus kártyák valamelyikét, így zárolták annak értékét arra az esetre, ha a kör végén váltás következne.

Des lassan csóválgatta a fejét; csak a tapasztalatlanok vagy a bolondok helyezték tartalékba a jónak ítélt lapjukat, amelyet aztán már nem dobhattak el. Ő maga jobban szerette, ha van választási lehetősége. Hanem a zászlós szemlátomást rövidtávra tervezett. Nem látott tovább az orra hegyénél, ami magyarázattal szolgált arra, hogy miért bukott máris több száz kreditet ezen a napon.

Des megnézte a saját lapjait, és úgy döntött, hogy tartja a tétet. A másik öt játékos passzolt, így csak ők ketten küzdöttek tovább. A CardShark újabb kört osztott. Des lenézett, és meglátta, hogy egy Kitartást kapott, egy alakos kártyát, amelynek értéke mínusz nyolc pontot képviselt. Összesen hat pontot érő kombináció lapult a kezében, ami szörnyen gyengének minősült.

A józan esze azt súgta, hogy szálljon ki, mert ha nem következik be váltás, neki vége. Ám Des tudta, hogy lesz váltás. Ugyanolyan biztosan tudta, mint nemrégiben azt, hogy melyik pillanatban hol lesz Gerd lesújtó ökle és hüvelykujja. Ritkán fordult elő vele, hogy egy-egy röpke másodpercre bepillantást nyert a jövőbe, de már régen megtanulta, hogy jól jár, ha a döntéseinél figyelembe veszi a látomásait, így aztán betolt néhány zsetont, és a zászlós is tartotta a tétet.

A CardShark középre húzta a színes műanyag korongokat, és hirtelen villogni kezdett a jelzőtáblája. Az asztal lapjába süllyesztett, tenyérnyi képernyő szaporán váltogatta a színét. A kék azt jelentette, hogy nincs váltás, valamennyi kártya megőrzi az eredeti értékét. A vörös váltást jelentett. Ilyenkor a rendszer korlátozott hatósugarú rádiójelet bocsátott ki, amitől a játékosok egy-egy lapja véletlenszerűen megváltoztatta az értékét. A jelző kék és vörös színe egyre gyorsabban váltogatta egymást, míg végül összemosódtak, és az emberi szem már csak valami lilás fényű villózást látott az apró monitoron. Aztán a váltások lassulni kezdtek, így a játékosok újra meg tudták különböztetni egymástól a színeket: kék, vörös, kék, vörös, kék, vörös… végül a jelző a vörösön állapodott meg.

– Tudtam! – kurjantott fel mérgesen a zászlós. – Mindig ez van! Ahányszor jó lapjaim vannak, mindjárt jön az az átkozott váltás!

Des tudta, hogy az ellenfelének nincs igaza. A váltás esélye mindig is ötven-ötven százalék volt, teljességgel véletlenszerűen. Senki sem tudta sem kiszámítani, sem megjósolni, hogy lesz-e váltás a kör végén, vagy sem – leszámítva azokat, akiknek néha ugyanolyan megérzései támadtak, mint neki.

A kártyák felvillantak, mialatt felvették az új értéküket, aztán Des ismét felkapta a lapjait. A Kitartás eltűnt, egy sima hetes került a helyére. A kombináció összértéke így már huszonegyre rúgott. Nem éppen tiszta szabakk, de erős, ütőképes kéz. Mielőtt a CardShark leosztotta volna a következő kört, Des a színükkel felfelé az asztalra csapta kártyáit, és kijelentette:

– Huszonegyem van!

A zászlós utálkozva elhajította a lapjait, és felhorkant:

– Nekem meg megint bomba jutott!

Des nyugodt mozdulatokkal felszedte a köralapot, képező zsetonokat, mialatt a fiatal altiszt szitokszavakat mormolva befizette a büntetést a szabakk-alapba, amelyben már vagy ötszáz kredit gyűlt össze.

Ekkor felállt az egyik bányász, és sajnálkozva közölte:

– Ennyi volt, lányok, fiúk, mennünk kell! Húsz perc múlva indulnak az utolsó siklók.

A többi bányász zúgolódva és hangos nyögéseket hallatva ugyan, de szintén feltápászkodott, aztán a csapat elindult a kijárat felé. A zászlós végignézte, amint elhagyják a kantint, majd Deshez fordult, és kíváncsian megkérdezte tőle:

– Te nem mész velük, nagy ember? Mintha az előbb arról panaszkodtál volna, hogy sosem kaptok szabadnapot!

– Én a nappali műszakban dolgozom – felelte Des. – Ezek a srácok az éjszakaiban.

– És hol vannak a társai? – érdeklődött a hadnagy, és látszott rajta, hogy azért teszi, mert így szeretné elejét venni a további ellenségeskedésnek.

– Szépen eltűnt a tömeg – tette hozzá, mialatt baljával körbemutatott a helyiségen, amelyben nem maradtak mások, csak a teherhajó legénysége. A köztársasági katonák meglátták az üres helyeket a kártyaasztalok mellett, és többen is úgy döntöttek, hogy beszállnak a játékba.

– Hamarosan itt lesznek – válaszolta kelletlenül Des. – Én egy kicsit korábban végeztem ma.

– Valóban? – kérdezte elnyújtva a hölgy, közben rejtélyes képet vágott, mintha sejtette volna, hogy a fiatal férfi miért hagyta el a bányát a munkaidő vége előtt.

– Parancsnok úr! – szólalt meg az egyik katona, aki ebben a pillanatban lépett az asztalhoz. – Nem bánja, ha csatlakozunk?

A parancsnok Desre pillantott, és mosolyogva válaszolt:

– Nem szeretném, ha újdonsült ismerősünk azt hinné, hogy a fél Köztársaság összefogott ellene. Ha elfoglaljuk valamennyi széket, hová fognak ülni a barátai, miután megérkeznek? Ha minden igaz, bármelyik percben befuthatnak.

– De most még nincsenek itt – jelentette ki Des –, és nem a barátaim. Üljenek le nyugodtan!

Azt már nem tette hozzá, hogy a nappali műszak bányászai valószínűleg amúgy sem csapódnának oda hozzájuk. Valahányszor a társai meglátták őt a kártyasarokban, általában elment a kedvük a játéktól. Nem szívesen mérték össze vele a tudásukat és a szerencséjüket, mert általában minden kreditjükből kiforgatta őket.

A biztató szavak elhangzása után az üres székek pillanatok alatt gazdára leltek.

– Nos, zászlós úr, milyen a lapjárás? – érdeklődött barátságosan egy fiatal nő, mialatt leült az iménti veresége miatt továbbra is csalódott képet vágó férfi mellé, és letett elé egy koréliai sörrel teli korsót.

– Lehetne jobb is – ismerte el a zászlós, azzal keserűen elvigyorodott, és felkapta a teli korsót.

– Később kifizetem ezt a sört, csak juttassa eszembe! Úgy látom, ma este nem lesz időm italért szaladgálni. – Des felé biccentett, és hozzáfűzte:

– Figyeljen arra a fickóra! Ugyanolyan jól játszik, mint a parancsnok. Vagy pedig hamiskártyás.

A következő pillanatban szélesen elmosolyodott, így jelezte, hogy ezúttal is tréfának szánta a szavait. Des szándékosan nem vett tudomást az újabb sértésről. Nem először nevezték csalónak. Titokzatos eredetű megérzései régóta jelentős előnyt biztosítottak neki kártyázás közben. Néha megfordult a fejében, hogy talán nem tisztességes, ha kihasználja ezt az előnyt, de akkor sem tartotta csalásnak. Elsősorban azért nem, mert nem mindig látta előre, hogy mi fog történni a következő körben, és persze nem tudta befolyásolni a rövid felvillanásokat. Ám amikor megtörtént vele, úgy érezte, hogy ostobaság volna a részéről, ha nem használná ki a helyzetet.

A CardShark zsetonokat osztott az újonnan érkezetteknek, közben valamennyiüknek sok szerencsét kívánt.

– Szóval, azt mondja, hogy nem jön ki a munkatársaival – jegyezte meg a hadnagy, aki szemlátomást felélénkült attól, hogy visszaterelheti a szót Des korábbi kijelentésére. – Nem gondolt még arra, hogy más foglalkozás után néz?

Des azonnal kapcsolt, és halkan felnyögött. Mire leült az asztalhoz, a tisztek befejezték a toborzást, és elsősorban a játékkal törődtek. Erre tessék, az imént ürügyet szolgáltatott nekik, hogy újra rázendítsenek a kedvenc nótájukra.

– Nem áll szándékomban katonának állni… – dünnyögte morcosan, és bedobott néhány zsetont.

– Csak ne kapkodja el a választ! – korholta szelíden, lágy hangon a hadnagy. – Számtalan előnnyel jár, ha valaki belép a Köztársaság hadseregébe vagy hadiflottájába. Sokkal jobb sora lenne, mint a bányában, erre akár mérget vehet!

– Egy egész galaxis várja magát odakint, fiam – tette hozzá a parancsnok. – Az Apatrosnál sokkal szebb, sokkal barátságosabb világok.

Mintha én nem tudnám! – dohogott magában Des, majd hangosan így válaszolt:

– Dehogy akarom én itt leélni az egész életemet! Viszont, ha már eltűnök erről a nyomorult sziklatömbről, nem szeretném azzal tölteni a napjaimat, hogy a Sith-ek sugárlövedékei elől ugrálok a frontvonalban.

– A Sith-ek elleni háborúnak rövidesen vége, fiam. Elkaptuk őket, már nem tartanak ki sokáig – jelentette ki a parancsnok, aki olyan nyugodtnak és olyan magabiztosnak tűnt, hogy Des majdnem hitt neki – de csak majdnem.

– Hát, én nem így hallottam! – vágott vissza hevesen. – Az a hír járja, hogy a Sötét Testvériség egyre többször győz. Úgy hallottam, hogy már tucatnyi szektort vontak ellenőrzésük alá.

– Az még Hoth tábornok felbukkanása előtt történt – kotyogott közbe az egyik katona.

Des természetesen látta a HoloHálózaton a tábornokot, a Köztársaság jóindulatú, máris legendás hősét. A majd tucatnyi, jelentős ütközet győztese, az elsőrangú, ihletett stratéga remekül értett ahhoz, hogyan arasson győzelmet a biztosnak tűnő vereség küszöbén.

– Hoth tábornok? – kérdezte ártatlanságot színlelve, mialatt lenézett. Egyetlen pillantással megállapította, hogy semmi sincs a kezében, és nyomban eldobta a lapjait. – Jól tudom, hogy Jedi az illető?

– Bizony, az – válaszolta a parancsnok, szemügyre vette a saját kártyáit, és középre tolt egy kisebb tétet. – Egészen pontosan Jedi-mester. És kiváló katona is egyben. Ha megfeszülünk, sem találnánk nála alkalmasabb parancsnokot a seregeink élére.

– Tudod, a Sith-ek nem egyszerű katonák – mondta komoran az egyre jobban lerészegedő zászlós. – Ugyanúgy tudják használni az Erőt, mint a Jedik! Egyszerű sugárvetőkkel semmire sem megyünk ellenük.

Des temérdek őrült mesét hallott már a Jedik rendkívüli tetteiről, amelyeket állítólag a titokzatos Erő segítségével hajtottak végre, és ezeket közönséges legendáknak tartotta – de legalábbis erős túlzásokkal teli beszámolóknak. Azt viszont készséggel belátta, hogy léteznek olyan erők vagy energiák, amelyek nem a látható és tapintható világból származnak. Erre éppen a saját megérzései szolgáltattak bizonyítékot. Ám a Jedik képességeiről és cselekedeteiről szóló történetek túlságosan elrugaszkodtak a valóságtól ahhoz, hogy hinni tudjon bennük. Ha az Erő csakugyan olyan félelmetes fegyver, miért húzódik el ennyire a háború?

– Nekem valahogy nem tetszik az ötlet, hogy egy Jedi legyen a főparancsnok – közölte a homlokát ráncolva. – Hallottam, milyen különös dolgokban hisznek. Azt is mondják róluk, hogy nincsenek érzéseik. Ez az én fülemben úgy hangzik, mintha droidokat akarnának csinálni belőlünk.

A CardShark újabb lapot osztott a bent maradt játékosoknak.

– A Jedik egyedül a bölcsességükre és a tapasztalataikra támaszkodva hoznak döntéseket – magyarázta a parancsnok. – Nem hagyják, hogy a vágyaik vagy a haragjuk elhomályosítsa az ítélőképességüket.

– Pedig a harag néha hasznos – mutatott rá Des. – Engem már többször kihúzott a bajból.

– Szerintem meg úgy kell intézni a dolgokat, hogy eleve ne is kerüljünk szorult helyzetbe – vélekedett mosolyogva a hadnagy.

Néhány körrel később véget ért a leosztás. A fiatal nő, aki italt hozott a zászlósnak, húsz pontot hozott össze – nem a legjobb, de nem is gyenge kombinációt. Várakozva nézett a parancsnokra, mialatt az felfedte lapjait, és a tizenkilencet érő kártyák láttán elmosolyodott. Ám a mosolya nyomban lehervadt, amikor a zászlós is terített, és kiderült, hogy ő huszonegy pontot teljesített. Amikor a fiatal férfi felmarkolta a köralapot, és gúnyosan felkacagott, a nő keményen oldalba vágta őt a könyökével.

Aztán mindenki beszállt, és a droid újra osztott.

– Szóval, a Jedik a Köztársaság védelmezői – folytatta nagy komolyan a hadnagy. – A módszereik néha különösnek, érthetetlennek tűnnek a hétköznapi teremtmények szemében, de annyi bizonyos, hogy ők a mi oldalunkon állnak. Nem akarnak mást, csupán békét.

– Valóban? – hümmögte szórakozottan Des, aztán megnézte a lapjait, és előretolt néhány zsetont.

– Én azt hittem, hogy ők a Sith-ek megsemmisítésére törekednek.

– A Sith-rend törvénytelen szervezet – magyarázta a hadnagy, majd rövid megfontolás után dobta a lapjait. – A Szenátus törvényen kívülieknek nyilvánította őket, úgy háromezer évvel ezelőtt. Röviddel azután, hogy Revan és Malak pusztulást hozott az egész Galaxisra.

– Hát, ez érdekes! – dörmögte Des. – Én mindig úgy hallottam, hogy Revan megmentette a Köztársaságot.

A parancsnok mélyet sóhajtott, és ismét bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– Revan esete eléggé bonyolult – közölte elgondolkodva –, de attól még tény, hogy a Szenátus hivatalból üldözendőnek nyilvánította a Sith-eket és a tanaikat. Már a puszta létezésükkel is megszegik a Köztársaság törvényeit, és ez nem véletlenül van így. A Jedik felismerték, hogy a Sith-ek milyen szörnyű veszélyt jelentenek. Ezért csatlakoztak a Flottához. A Sith-eket a Galaxis érdekében egyszer s mindenkorra el kell pusztítani.

Az ittas zászlós nyerte a következő kört, immáron a másodikat egymás után. Néha jobb, ha valakinek több szerencséje van, mint esze – bölcselkedett gondolatban Des, és csendesen somolygott, csak úgy magának.

– Szóval, a Köztársaság azt állítja, hogy a Sitheknek pusztulniuk kell – vette át a szót, mialatt beszállt a következő menetbe. – Fogadni merek, hogy ha a Sith-ek lennének a nagyfejesek, ugyanezt mondanák a Jedikről!

– Nem beszélne így, ha tudná, hogy milyenek a Sith-ek – szólt közbe az egyik katona. – Én harcoltam ellenük! Vérszomjas gyilkosok mindannyian!

Des felnevetett, és megkérdezte:

– Azért, mert megölik az ellenségeiket egy háború kellős közepén? És nem hagyják magukat lemészárolni? Micsoda elvetemült alakok!

– Te ostoba senkiházi! – hördült fel a katona, és talpra ugrott.

– Üljön vissza a helyére, fedélzetmester! – csattant fel nyomban a parancsnok. A katona, gondolkodás nélkül engedelmeskedett, de Des így is érezte, hogy a hangulat feszültté vált. Az asztal körül helyet foglaló köztársaságiak – a két tiszt kivételével – ellenséges pillantásokkal méregették őt.

Des magában örül a fordulatnak. Így legalább őrá, illetve a saját indulataikra, és nem a kártyáikra irányult a figyelmük. A dühös emberek mindig is csapnivalóan játszottak.

A parancsnok is érzékelte, hogy készül valami, és minden tőle telhetőt megtett, hogy lehűtse a felforrósodott kedélyeket.

– A Sith-ek az Erő sötét oldalának tanításait követik – magyarázta türelmesen. – Ha maga is látta volna, hogy miket műveltek a háború folyamán… és nemcsak az ellenség katonáival. Az sem érdekli őket, ha az ártatlan és fegyvertelen lakosság szenved.

Des csak félig-meddig figyelt oda. Lepillantott a lapjaira, és emelte a tétet.

– Nem vagyok ostoba, parancsnok úr – válaszolta néhány pillanattal később. – Akár elismeri a Köztársaság kormányzata, akár nem, maguk háborúban állnak a Sötét Testvériséggel. És háború idején minden érintett fél elkövet ocsmány tetteket. Szóval, hiába próbálnak meggyőzni engem, hogy a Sith-ek szörnyetegek! Ők is halandó teremtmények, akárcsak ön vagy én.

Az asztal körül ülő játékosok közül egyedül a parancsnok passzolt. Des tisztában volt azzal, hogy a katonák közül többen is azért tartották meg a rossz lapjaikat, mert azt remélték, hogy legyőzhetik őt.

A parancsnok felsóhajtott, és tovább beszélt:

– Egy bizonyos pontig igaza van, fiam. Az egyszerű katonák, akik azért szolgálnak abban a seregben, mert még csak nem is sejtik, hogy igazából mit művelnek a Sith-mesterek, és milyen a Sötét Testvériség, valóban hétköznapi, halandó lények. De ismernie kellene a háttérben rejlő eszméket is. Meg kellene értenie, hogy melyik oldal miért harcol.

– Hát akkor rajta, jó uram, világosítson fel! – javasolta kissé leereszkedő hangnemben Des. Hanyag mozdulattal bedobott néhány zsetont, abban a biztos tudatban, hogy a viselkedésével tovább ingerli az ellenfeleit. Örömmel látta, hogy senki sem szállt ki a körből. Most már úgy játszott a köztársaságiakkal, ahogyan egy bith zenész a harsonáján.

– A Jedik a béke megőrzésére törekednek – ismételte a parancsnok. – Ók az igazságot szolgálják. Valahányszor szerét ejthetik, arra használják az erejüket és tudásukat, hogy megsegítsék a bajba jutottakat. Szolgálni akarnak, és nem uralkodni. Őszintén hiszik, hogy valamennyi értelmes lény, fajától vagy nemétől függetlenül, egyenlőnek született.

Ezek a szavak kijelentő, és nem kérdő hangsúlylyal hangzottak el, de Des így is válaszolt rájuk:

– Csakhogy az értelmes teremtmények valójában nem egyenlőek, igaz? Úgy értem, egyesek okosabbak vagy erősebbek, mint mások… vagy éppen jobban kártyáznak másoknál.

Az utolsó kijelentésével halovány mosolyt csalt a parancsnok arcára, de a többiek komor képet vágva meredtek rá.

– Ebben van némi igazság – ismerte el nagyokat bólogatva a férfi –, de hát az erősnek talán nem kötelessége, hogy segítse a gyengét?

Des csak a vállát vonogatta; ő maga nem hitt az egyenlőségben. Úgy vélte, hogy ha a Jedik mindenkit egyenlővé akarnak tenni, azzal mindenkit megfosztanak annak esélyétől, hogy kiemelkedjen a szürke tömegből, és nagy tetteket hajtson végre.

– No, és hányadán állunk a Sötét Testvériséggel?

– kérdezte kihívó hangon. – Ők vajon miben hisznek?

– Mint már említettem, ők a sötét oldal eszméit vallják magukénak – felelte a parancsnok. – Őket csakis a hatalom megszerzése és megtartása érdekli. Szerintük a Galaxis természetes rendje az, hogy a gyengék szolgálják az erőseket.

– Elég jól hangzik azoknak, akik erősek – dünynyögte Des, azzal terítette a lapjait, felmarkolta a köralapot, és magában mulatva hallgatta a vesztesek fojtott hangú átkozódását. Aztán gonoszul rávigyorgott az asztal körül ülőkre, és megjegyezte:

– A Köztársaság érdekében forrón remélem, fiúk, hogy maguk jobb katonák, mint amilyen szabakkjátékosok!

– Te mocskos szájú, alávaló senki! – kiáltotta a zászlós, azzal felugrott, de közben felborította a söröskorsóját, amelynek tartalma a padlóra ömlött.

– Ha mi nem lennénk, a Sith-ek már itt ülnének a nyakatokon!

Egy másik bányász valószínűleg nekiugrott volna Desnek, ám a zászlósba elég fegyelmet vertek a Flottánál ahhoz, hogy még csak az ökleit se emelje fel. A parancsnok egyetlen szigorú pillantására visszaült a székre, és bocsánatkérő szavakat motyogott. A fordulat láttán Des meglepődött, és kissé csalódott is volt.

– Mi, akik itt élünk, mindannyian jól tudjuk, hogy a Köztársaságot miért érdekli az Apatros – folytatta, mialatt kényelmes mozdulatokkal összegyűjtötte, és tornyokba rendezte a zsetonjait. Nemtörődömséget színlelt, de valójában, a szeme sarkából a környezetét fürkészte arra az esetre, ha valaki más rátámadna. – Maguk részben kortózisból csinálják a hajóik külső héjazatát, de felhasználják a fegyvereik fokozatainak, sőt a személyi páncéljaik gyártására is. Nélkülünk maguk sem bírnák sokáig. A Sith-ek néhány hónap alatt elsöpörnék a seregeiket. Szóval, ne próbálják beadni nekem, hogy szívességet tesznek nekünk. Maguknak ugyanolyan szükségük van ránk, mint nekünk magukra! Egyelőre senki sem dobta be a következő kör beszálló tétjét. A játékosok, sőt a helyiségben tartózkodók mindegyike szinte lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. A CardShark mozdulatlanná dermedt, és újra meg újra kielemezte a körülményeket, mert korlátozottan hatékony programvezérlése nem tudta eldönteni, hogyan kezelje a helyzetet. Des jól tudta, hogy Groshik is őt, illetve az ellenfeleit figyeli a helyiség túlsó végéből, mialatt a jobb kezével már a kábítófegyvere felé tapogatózik, amelyet pontosan az ilyen esetekre tartott a pultban. Ugyanakkor Des erősen kételkedett abban, hogy a neimoidinak szüksége lesz a különleges sugárvetőre.

– Ebben is van némi igazság – ismerte el végül a parancsnok, azzal felkapott, és az asztal közepére hajított néhány zsetont. Miután valamennyi játékos követte példáját, a férfi hozzátette:

– De mi legalább fizetünk maguknak a kortózisért. A Sith-ektől egyetlen árva kreditet sem látnának. Egyszerűen elvennék maguktól az ércet.

– Súlyosan téved, uram – vetette ellen Des –, ugyanis maguk a Társaságnak fizetnek a kortózisért. Azok a kreditek alig csorognak le a magamfajta fickókhoz. – Eldobta a lapjait, de tovább beszélt:

– Elmondom, hogy mi a gond a Köztársasággal. Odabent, a Magban minden a legnagyobb rendben. A népek egészségesek, gazdagok, jóllakottak és boldogok. De idekint, a Külső Gyűrűben már korántsem olyan szép az élet. Vegyünk például engem. Mióta az eszemet tudom, a bányában dolgozom, ilyen vagy olyan munkakörökben, de a mai napig annyi kredittel tartozok a Társaságnak, amennyi durranásig töltené egy közepes méretű teherhajó rakterét. De a maguk Jedijeinek színét sem láttam még itt, az Apatroson. Egyszer sem tolták ide a képüket, hogy véget vessenek ennek az apró igazságtalanságnak.

Ezúttal senki sem válaszolt neki, még a parancsnok is mély hallgatásba burkolózott. Des úgy döntött, hogy éppen eleget beszéltek politikáról. Innentől kezdve minden figyelmét a szabakk-alapban felhalmozódott, mintegy kétezer kredit megszerzésére akarta összpontosítani, így aztán előhozakodott a végső érveivel, hogy lezárhassa végre a témát:

– Szóval, ne akarják rám sózni a Jedijeiket és a maguk Köztársaságát, mert az pontosan az, aminek mondom: a maguk Köztársasága. Azt állítják, hogy a Sith-ek csak az erőt tisztelik? Remek! Jobb, ha tőlem tudják, hogy itt, a Külső Gyűrűben is így működnek a dolgok. Az erős elnyomja a gyengét. És jobban teszik, ha vigyáznak, mert errefelé senki nem fog segíteni magukon. Azt is megmondom, hogy idekint a Sith-ek miért találnak annyi újoncot, akik hajlandók beállni a seregükbe. Ugyanis, akinek nincs semmije, annak nincs vesztenivalója. És ha ezt a Köztársaság fejesei nem ismerik fel hamarosan, a Sötét Testvériség fogja megnyerni a háborút, függetlenül attól, hogy hány Jedi áll a maguk hadseregének élére.

A baljóslatú szavakat hosszas, kínos csend követte, amelyet végül a hadnagy tört meg:

– Talán jobb lenne, ha csak a kártyázással törődnénk…

– Részemről rendben – egyezett bele nyomban Des. – De remélem, nincs harag!

– Nem, nincs harag – válaszolta a parancsnok, és kissé kényszeredett mosolyt erőltetett az ábrázatára.

A katonák egy része hallgatott, mások a fejüket lehajtva érthetetlen szavakat mormoltak, de Des tisztán érzékelte, hogy a kedélyek még korántsem csillapodtak le, és sokan neheztelnek rá. Éppen ezért rendkívül elégedett volt a teljesítményével. Minden tőle telhetőt megtett, hogy felkavarja ellenfelei lelki nyugalmát.

Negyedik fejezet

Estefelé, 21.00 órától kezdve ismét szállingózni kezdtek a vendégek. Kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek a nappalos bányászok, így az éjszakások távozása után kiürült kocsma 22.00 órára ismét, szinte zsúfolásig megtelt. A CardShark fáradhatatlanul osztott, a játékosok pedig lestek, cserélték, dobták a lapokat, és hol veszítettek, hol nyertek néhány kreditet. A Des előtt tornyosuló zsetonok mennyisége folyton gyarapodott, és a szabakk-alap is egyre kövérebbre hízott, 23.00 órára már ötezer kreditnél is többet ért. Viszont a játékosok már szemlátomást nem élvezték az elektronikus lapokkal vívott összecsapást. Des sejtette, hogy ő volt az, aki súlyos vádakkal és keserű igazságokkal teli, kurta szónoklatával elűzte a játék minden örömét. Ám a hangulatban beállt változás hidegen hagyta őt. Nem a szórakozás kedvéért játszott szabakkot. Az ő szemében a kártyázás munkának számított, ugyanolyan munkának, mint az, amelyet a bányában végzett. Azért ült le a kártyaasztalhoz, hogy minél több kreditet keressen, mihamarabb megszabaduljon az adósságától, és mindörökre eltűnjön az Apatrosról.

Két katona szinte egyszerre állt fel, miután mindketten kifogytak a kreditjeikből. Az üressé vált helyeket azonnal elfoglalta a nappalos műszak két tagja. A felduzzadt szabakk-alap csábította őket, noha más körülmények között nem szívesen szálltak volna szembe Desszel.

Egy újabb óra elteltével a két tiszt, a parancsnok és a hadnagy is befejezte a játékot. Az ő székeik is nyomban gazdára leltek. Természetesen az újonnan érkezett bányászok is arról ábrándoztak, hogy szerencséjük lesz, és zsebre vághatják a lassan-lassan mesebeli összeget. A köztársasági katonák is folyton váltották egymást. Valószínűleg nemrégiben kaphatták meg az illetményüket, mert gyakorlatilag valamennyien bőkezűen szórták a kreditjeiket.

Az új ellenfelek és a friss pénz folytonos áramlása miatt Des arra kényszerült, hogy változtasson a stratégiáján. Több száz kreditet nyert, eleget ahhoz, hogy szükség esetén megengedhesse magának néhány kör elvesztését. Innentől fogva a szabakk-alap védelmére kellett összpontosítania a figyelmét. Ennek érdekében gyakrabban terített, hacsak nem olyan lapokat kapott, amelyekkel megnyerhette a kört. Ha gyenge kombináció került a kezébe, hamar lezárta az adott leosztást, hogy senki ne gyűjthesse össze a tiszta szabakkot. Ha közepesen erős lapjai voltak, inkább játékban maradt, hogy idejében megfoszthassa vetélytársait a győzelem esélyétől.

Egy-két szerencsés váltásnak, illetve az ellenfelei néhány rossz döntésének köszönhetően a módszere eredményesnek bizonyult. Ám a szabakk-alap védelmére tett erőfeszítései kezdték felemészteni a nyereményét. Az előtte tornyosuló zsetontornyok magassága gyorsan és folyamatosan csökkent, ám Des úgy gondolta, hogy megéri az áldozat, ha cserébe megüti a főnyereményt.

Körülötte tovább cserélődtek a játékosok. A katonák sorban kiszálltak, miután kifogytak az erre az estére szánt pénzből, és nem engedhettek meg maguknak további veszteségeket. Végül, az eredeti társaságból már csak a zászlós és Des folytatta a játékot. A zászlós zsetonjai folyton gyarapodtak. A köztársaságiak közül néhányan az asztal körül maradtak, részben hogy legeltessék a szemüket, másfelől, hogy szurkoljanak a társuknak. Valamennyien azt remélték, hogy a zászlós legyőzi a nagyszájú bányászt, és ezzel bosszút áll a sérelmeikért.

Más bámészkodók is jöttek-mentek, vagy folyton ott ácsorogtak a kártyasarok környékén. Egyesek arra vártak, hogy valamelyik játékos feladja, és ők rögtön leüljenek a megüresedő helyekre. Másokban a látványos és fordulatos összecsapás, illetve a hatalmas tét felébresztette a kíváncsiságot. Egy újabb óra elteltével a szabakk-alap összege már tízezer kreditre rúgott, vagyis elérte az engedélyezett felső határértéket. Innentől kezdve minden egyes, az alapba kerülő kredit elveszett, egyenesen a Társaság számlájára került. De a játékosok nem panaszkodtak, mert így is fennállt a lehetőség arra, hogy kisebbfajta vagyont nyerjenek.

Des a falon függő órára pillantott, és kissé riadtan állapította meg, hogy már csak egyetlen órája maradt zárásig. Amikor leült az asztalhoz, biztosan érezte, hogy ezen az estén tekintélyes összeget fog bezsebelni. Egy darabig minden a tervei szerint alakult, apránként gyarapítgatta a pénzét, de az utóbbi két óra folyamán megfogyatkoztak a zsetonjai. A szabakk-alap védelmezése felemésztette a tartalékait. Elbukta a teljes nyereményét, sőt két alkalommal is kénytelen volt hozzányúlni a kínkeservesen összekuporgatott pénzéhez. Ő sem tudta elkerülni a szerencsejátékosok szokásos csapdáját: csakis a főnyeremény megszerzésével törődött, így szem elől tévesztette a veszteségeit. Elvakultságában elkövette azt a hibát, hogy személyes ügynek fogta fel a játékot.

Teljesen átizzadta az ingét, amely így lucskosan tapadt a testéhez. A lábai elzsibbadtak és meggémberedtek a hosszas üldögéléstől, a háta már erősen nyilallt attól, hogy folyton előregörnyedve leste a lapokat.

Már majdnem ezer kreditet veszített ezen az estén, de egyik ellenfele sem tudta a maga javára fordítani a balszerencséjét. Miután a szabakk-alap megtelt, a tétek és a büntetések a Társaság vagyonát gyarapították. Des tudatában volt annak, hogy legalább egy hónapig kell szenvednie a bányában, mire visszaszerzi a veszteségeit, de már túl késő volt, nem hátrálhatott meg. Egyedül abban talált némi vigaszra, hogy a zászlós legalább kétszer anynyit bukott, mint ő. Ennek ellenére a katona, valahányszor felélte a zsetonjait, újabb és újabb kreditkötegeket varázsolt elő a zsebéből, mintha kimeríthetetlen forrásokkal rendelkezett volna.

A CardShark leosztott egy újabb kört. Mialatt Des megszemlélte a lapjait, első ízben kételkedni kezdett önmagában. Mi van, ha ezúttal rosszul értelmezte a megérzéseit? Mi van, ha mégsem ez az ő nagy éjszakája? Mihez kezd, ha nem sikerül megszereznie a mesébe illő összeget? Nem tudott viszszaemlékezni olyan esetre, amikor titokzatos képességei elárulták őt, de ez nem jelentette azt, hogy nem is fog megtörténni vele.

Középre dobott néhány zsetont, pedig az ösztönei azt súgták, hogy szabaduljon meg a kezében tartott gyenge kombinációtól. Jól tudta, hogy a következő kör elején terítenie kell, függetlenül lapjai erősségétől. Nem engedhette tovább a játékot, mert fennállt a veszély, hogy valaki elviszi a szabakk-alapot.

A jelzőmonitor felvillant, és a kártyák értéket váltottak. Des azzal sem törődött, hogy megnézze a lapjait. Egyszerűen csak színükkel felfelé fordította őket, és sietve megszólalt:

– Terítek! Rajta, uraim, lássuk a lapokat!

Néhány pillanattal később lenézett, és amikor meglátta a kártyáit, úgy érezte magát, mintha az arcába sújtott volna egy kemény ököl. Pontosan mínusz huszonhárom pontja volt. A kibombázásért járó büntetés az utolsó darabig elvitte megmaradt zsetonjait.

– Hoppá, nagyfiú! – gúnyolódott részegen a zászlós. – Alighanem többet ittál a kelleténél pajtás, ha ezzel előjöttél! Ezt csúnyán benézted! Mégis, mi a fene járt a fejedben?

– Talán nem tudja, hogy mi a különbség a plusz és a mínusz huszonhárom között – jegyezte meg az egyik néző, aki úgy vigyorgott, mint egy mankamacska.

Des szándékosan nem vett tudomást róluk, mialatt befizette a büntetést. Magába roskadva ült a székén. Üresnek érezte magát, mintha a bensőjében hirtelen hatalmas, sötétlő szakadék nyílt volna.

– No lám, de elhallgattál! – horkant fel vigyorogva a zászlós. – Ha veszítesz, mindjárt nem olyan nagy a szád, mi?

Dest hirtelen elöntötte a gyűlölet, ezenkívül nem érzett semmi mást. Vegytiszta, fehéren izzó gyűlölet emésztette fel valamennyi gondolatát, valamennyi érzését, minden józan eszét. Egyik pillanatról a másikra már nem érdekelte a nyeremény, és nem érdekelte, hogy mennyi pénzt veszített. Nem akart mást, csak letörölni a zászlós képéről azt az undorító vigyort. És ezt csakis egyféle módon tehette meg.

Haragos, ádáz tekintettel meredt a zászlósra, de a férfi túl részeg volt ahhoz, hogy megijedjen néhány dühös pillantástól. Des a szemét továbbra is esküdt ellenségén tartva becsúsztatta hitelkártyáját a leolvasóba, és ismét befizette a beszállás díját.

A CardShark valószínűleg felismerte, hogy mi történik körülötte, de nem tehetett mást, Des felé tolta az újabb zsetonkötegeket, és gépiesen sok szerencsét kívánt.

Des egy ásszal és egy kard kettessel nyitott. A lapjai tizenhét pontot értek, ami veszedelmesnek számított: ha a következő leosztásnál túl magas lapot kap, azzal besokall, és újabb büntetést kell fizetnie. Néhány pillanat erejéig habozott, pedig jól tudta, hogy passzolnia kellene.

– Mi van, cimbora, meggondoltad magad? – érdeklődött gúnyosan a zászlós.

Des egy titokzatos eredetű késztetésnek engedelmeskedve lerakta a kettesét a közös mezőre, aztán bedobta a következő tétet. Rábízta magát a megérzéseire, hagyta, hogy az ösztönei irányítsák a cselekedeteit. A tudatos énje ugyan lázadozott az ötlet ellen, de nem törődött vele. És amikor a következő osztásnál kapott egy kard hármast, nyomban tudta, hogy mit kell tennie. Gyors mozdulattal lecsapta a hármast a már zárolt kettes mellé, aztán betolta a maximális tétet, végül hátradőlt a székén, és várta a váltást.

A szabakk-alapot kétféleképpen lehetett megnyerni. Elsősorban úgy, ha valaki összehozott huszonhárom pontot, vagyis egy tiszta szabakkot. De létezett egy ennél is jobb kombináció, az úgynevezett Őrült Sor. A Bespin Standard Játék módosított változatában, ha valaki begyűjtött egy azonos színű kettest és hármast, aztán kapott mellé egy Őrült nevezetű, nullaértékű lapot, azzal megszerezte az Őrült Sort: a kártyák értéke egymás mellé írva – 023

– kiadta a tiszta szabakkot, ám ez a kéz a szabályok értelmében annál is többet ért.

Des már a kétharmadát megszerezte ennek a rendkívül ritka kombinációnak. Most már nem volt szüksége másra, csupán egy váltásra, ami elviszi az ászát, és egy Őrültet rak a helyére. Ehhez először is az kellett, hogy bekövetkezzen a váltás, aztán, hogy valóban kapjon egy Őrültet… amiből mindössze kettő akadt a teljes, hetvenhat lapból álló pakliban. Maga is jól tudta, hogy az esélyei nevetségesen alacsonyak.

A jelzőmonitor színe a vörös fényen állapodott meg. A kártyák értéket váltottak. Desnek eszébe sem jutott, hogy megnézze az új lapot. Tudta, hogy mi lett az ászból. Tekintetét mélyen a zászlós szemébe fúrta, és fojtott hangon bejelentette:

– Terítek.

A zászlós lepillantott a saját kártyáira, és amikor meglátta, hogy mit kapott a váltás során, úgy elkezdett röhögni, hogy alig tudta megmutatni a lapjait. Egy palack kettese, egy palack hármasa volt… és egy Őrültje!

A tömeg felmorajlott, a nézők meglepetten és hitetlenkedve kiáltoztak.

– Ez hogy tetszik, kisfiam? – diadalmaskodott kacagva a katona. – Őrült Sor, méghozzá váltásból!

Hirtelen talpra ugrott, és kinyújtotta kezét az asztal közepén álló, kisebbfajta emelvény felé, amelyen ott csillogtak a szabakk-alapban felhalmozódott zsetondombok.

Des villámgyorsan előrehajolt, elkapta a férfi csuklóját, aztán felfordította a saját lapjait. Halálos csend telepedett a kantinra, még a zászlósnak is torkán akadt a nevetés. A következő másodpercben kitépte a kezét Des szorításából, aztán döbbenten tátogva visszarogyott a székére. Az asztal távolabbi végén valaki hangosat füttyentett. A sokaság ismét zajongani kezdett, ámuldozó és elismerő kiáltások röpködtek:

– Én még soha életemben…

– Ezt nem hiszem el…

– Statisztikailag lehetetlen…

– Két Őrült Sor egy körben? Ilyen nincs…

A CardShark a maga érzelemmentes módján öszszegezte az eredményt:

– Két játékos azonos értékű kézzel végzett. A végeredményt hirtelen halál fogja eldönteni.

A zászlós már korántsem a droid rendíthetetlen nyugalmával reagált a valóban meglepő fordulatra.

– Te nyomorult földtúró, te! – ordította a haragtól elvékonyodott hangon. – Most senki sem juthat hozzá ahhoz a rohadt szabakk-alaphoz!

A részeg alak vérben forgó szeme valósággal kiguvadt az üregéből, a halántékán hatalmasra duzzadt, és vadul lüktetett egy sötétkék ér. Az egyik társa a vállára tette a kezét, mintha attól tartott volna, hogy a bajtársa átugrik az asztalon, és megpróbálja kitekerni a vele szemben, ránézésre nyugodtan üldögélő bányász nyakát.

Des tudta, hogy a katonának igaza van. Ebben a körben már egyikük sem nyerhette meg a szabakkalapot. A „hirtelen halál” azt jelentette, hogy minden játékos kap még egy kártyát, amelynek értéke hozzáadódik a már nála lévő lapok értékéhez, és az így előálló legjobb kéz nyeri a kört. Ám a szabakkalapot csakis huszonhárom pontot érő kombinációval lehetett megnyerni, ami most már lehetetlennek tűnt. Mindkét Őrült előkerült, így a pakliban nem maradt nullapontos lap, amellyel kiegészülve az Őrült Sor továbbra is megtartotta volna az értékét, továbbá a legmagasabb kártya, az ász értéke sem haladta meg a tizenöt pontot.

Des már ezzel sem törődött. Meghiúsította ellenfele szándékát, összezúzta reményeit, elrabolta tőle a diadalt, és ő beérte ennyivel. Érzékelte a zászlósban tomboló gyűlöletet, és félig tudatosan, félig ösztönösen reagált rá. Noha az okát és a módját maga sem értette, erőt merített ellenfelének pusztító érzéseiből, amelyek ezzel párhuzamosan tovább hevítették a saját haragját is. Ám Desnek maradt annyi józan esze, hogy uralkodjon magán, így az ellenfelei, valamint az asztal körül ácsorgó bámészkodók nem vették észre rajta, hogy mi játszódik le a bensőjében. A harag olyan erővel tombolt benne, hogy minden akaraterejét összekaparva a lelkének mélyére zárta, mert attól tartott, hogy ha szabadjára engedi, talán a világot is képes összezúzni.

A droid ismét kiosztott két lapot, ezúttal színükkel felfelé, hogy mindenki láthassa az értéküket. Két kilences hevert az asztalon… Mielőtt a játékosok vagy a nézők akár csak megszólalhattak volna, a CardShark újraszámolta az értékeket, megállapította, hogy a játszma továbbra sem dőlt el, majd mindkettőjük elé odadobott egy-egy újabb kártyát. A zászlós nyolcast kapott, ám Des egy újabb kilencest. Aztán döbbenten bámulta a lapjait: Őrült, kettes, hármas, kilences, kilences – mindösszesen huszonhárom!

Des lassú mozdulattal kinyújtotta karját, a mutatóujjával megkopogtatta a kártyáit, majd rekedtes hangon egyetlen szót suttogott az ellenfelének:

– Szabakk…

A katona eszét vesztette. Talpra ugrott, mindkét kezével lenyúlt, megmarkolta az asztal peremét, és teljes erejével felfelé rántotta. Csakhogy a bútordarab túlságosan nehéznek bizonyult, ráadásul a beleépített stabilizátorok nyomban kiegyenlítették a váratlan lökést. Így az asztal csupán erősen megbillent, majd tompa döndülés és fülsértő reccsenés kíséretében visszazökkent a padlóra. A rajta álló poharak és korsók felborultak, sör és lum ömlött az elektronikus lapokra, amelyek áramkörei felszikráztak és rövidre zártak.

– Uram, kérem, ne nyúljon az asztalhoz – zümmögte a droid szánalmasan vékony, erélytelen hangon.

– Fogd be a pofád, te rozsdás ócskavas! – hörögte a zászlós, azzal felkapta az egyik felborult söröskorsót, és a CardSharkhoz vágta. A súlyos üvegpohár eltalálta a droidot, amely megtántorodott, és hanyatt esett.

A zászlós ekkor Desre szegezte a mutatóujját, és kifakadt:

– Csaltál, te átkozott! Még senki sem csinált szabakkot hirtelen halálnál! Ez csalás! – A dühöngő alak ismét a feltápászkodó droid felé fordult, és ráförmedt:

– És te is benne voltál! – Felmarkolt egy másik korsót, és azt is a jobb sorsra érdemes gépezethez vágta, amely ismét elterült a padlón. Ekkor két társa ugrott a férfi mellé, és megpróbálták lefogni. Ám a zászlós lerázta magáról a vállára fonódó kezeket, a tömeg felé pördült, és tovább ordítozott:

– Mindannyian benne voltatok! Az összes földtúró gazember! Mocskos Sith-imádó csőcselék! Gyűlölitek a Köztársaságot! Gyűlöltök minket! Tudjuk, hogy gyűlöltök! Jól tudjuk!

A bányászok közelebb nyomultak, és haragosan felmorajlottak. A részeg alak kijelentései inkább csak szépítettek a valóságon. Az Apatros népe még a gyűlöletnél is rosszabb érzéseket táplált a Köztársaság iránt, és fennállt a veszély, hogy ha a zászlós nem vigyáz a szájára, valaki megmutatja neki, hogy egészen pontosan miféle érzéseket.

– Mi akár az életünket is feláldozzuk, hogy megvédjünk titeket, de fikarcnyi hála sem szorult belétek! – folytatta az őrjöngő katona. – Ha megtehetitek, a porba aláztok minket, átkozottak!

A bajtársai ismét megragadták, és megpróbálták a kijárat felé vonszolni, csakhogy hamarosan rádöbbentek, hogy most már nem juthatnak át a szorosan összetömörült tömegen. Des látta a viszonylag józan katonák arcán, hogy halálra rémültek, és úgy gondolta, hogy minden okuk megvan az ijedtségre. Egyetlen fegyverük sem akadt. A hajójukon hagyták a sugárvetőiket és most csapdába estek. Tagbaszakadt bányászok gyűrűje vette körül őket, ráadásul ezek az izmos, durva alakok egész este csak úgy vedelték a sört és a tömény italokat. Ha mindez nem lett volna elég, a társuk teljesen megvadult, a világért sem fogta volna be a száját.

– Hálátlan dögök vagytok mind! – üvöltötte magából kikelve. – Térden állva kellene köszönetet mondanotok nekünk, valahányszor csak leszállunk ezen a banthatrágyából gyúrt golyón, amit ti a bolygótoknak neveztek! De ti túl ostobák vagytok! Nem veszitek észre, mekkora szerencsétek van, hogy a ti oldalatokon állunk! Tudjátok, hogy mik vagytok ti? Egy rakás koszos, önző, tanulatlan…

Nem fejezhette be a sértő mondatot. Egy súlyos üveg röppent elő a tömegből, amely pontosan homlokon találta, és a torkára forrasztotta a mocskolódó szavakat. A zászlós a padlóra roskadt, és a társait is magával rántotta. Des mozdulatlanul állt, mialatt a feldühödött bányászok egyre hangosabban ordítozva közeledtek az egymásba gabalyodva rúgkapáló köztársaságiak felé.

Hirtelen egy sugárlövedék sistergő süvítése hasított a fenyegető kiáltásokból és trágár szitkokból szövődő lármába. Mindenki mozdulatlanná dermedt, majd lassan a kantin hátsó fala felé fordult. Groshik a pulton állt, és két marokra fogva tartotta maga elé hatalmas kábítópisztolyát. A néma csendben jól hallható, halk sípolás azt jelezte, hogy a fegyver újratölti magát, és mindenki tudta, hogy a következő energianyaláb már nem a mennyezetbe fog csapódni.

– Hölgyeim és uraim, záróra! – rikoltotta fülsértően magas, csikorgó hangon a neimoidi. – Mindenki tűnjön el a kantinomból!

A bányászok lassú léptekkel hátráltak, és a katonák óvatos mozdulatokkal feltápászkodtak. A zászlós megingott, és amikor felemelte a fejét, látni lehetett, hogy a homlokán tátongó, vágott sebből egyenesen a jobb szemébe csorog a vér.

– Először maguk mennek! – parancsolta Groshik a három köztársaságinak, aztán a fegyverével végigpásztázott a tömegen, és ráförmedt a bányászokra:

– Engedjétek át őket!

A három katona kivételével mindenki a helyén maradt, és moccanás nélkül álldogált. Nem ez volt az első eset, hogy a neimoidi előkapta a fegyverét. A Blastech CS-33 Tűzköpő típusú kábítópisztoly a legjobb tömegoszlató eszközök közé tartozott. Egyetlen lövésével akár több célpontot is megbéníthatott. A bányászok közül többen is szembekerültek már a fegyver halált ugyan nem okozó, de iszonyatos erejű energialövedékével, amely azonnal eszméletlenre sújtott akár még egy banthát is. Des a saját tapasztalatai alapján bármikor tanúsíthatta volna, hogy a találatot követő pillanatokban érzett fájdalmakat nem lehet egykönnyen elfelejteni.

Miután a három katona eltűnt a sötét éjszakában, Groshik intésére a bányászok is elindultak az ajtó felé. Des felzárkózott a társai mögé, de alig tett meg két-három métert, amikor kiáltást hallott a háta mögül. Megfordult, és meglátta, hogy Groshik egyenesen rá szegezi a sugárvetőjét.

– Te nem mész sehová! – recsegte a neimoidi. – Maradj, ahol vagy, különben beléd lövök!

Des nem ijedt meg, mert egyetlen pillanatig sem hitte, hogy Groshik valóra váltja a fenyegetését. Ám annak sem látta értelmét, hogy tovább bőszítse a szemlátomást ideges kocsmárost. Engedelmesen megállt, és tapodtat sem mozdult a helyéről.

Miután az utolsó bányász is elhagyta a kantint, Groshik átrohant a vendégtéren, és gyorsan bezárta az ajtót. Végül leeresztette a fegyverét, és Deshez fordult.

– Azt hiszem, jobban teszed, ha egy darabig velem maradsz! – magyarázta lihegve. – Itt biztonságban leszel. Azok a katonák eszüket vesztették a dühtől. Lehet, hogy megvárnak valahol. Talán máris lesben állnak odakint, a sötétben.

– Tudtam, hogy nem haragszol rám – válaszolta mosolyogva Des.

– Hát akkor rosszul tudtad! – mordult fel Groshik. – Nagyon is haragszom! Éppen ezért marasztaltalak itt. Szép kis felfordulást csináltál, így aztán segíteni fogsz nekem rendet rakni!

Des felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.

– Te is láttad, hogy mi történt, Groshik! – vágott vissza keserűen. – Ugyanolyan ártatlan vagyok, mint a nézők, vagy akár te magad!

A neimoidi nem volt abban a hangulatban, hogy hallgasson az észérvekre.

– Csak láss munkához! – vezényelt komoran. – Először rakd fel a székeket!

A CardShark segítségével – Des szívből örült, hogy a gépezet nem csupán osztónak jó, hanem a házimunkához is ért – alig egy óra leforgása alatt befejezték a takarítást. Miután végeztek, a droid rogyadozó, reszketeg léptekkel eltotyogott a telep karbantartóműhelye felé, hogy rendbe hozassa a sérüléseit. Mielőtt azonban elhagyta a kantint, Des gondoskodott arról, hogy a káprázatos nyeremény rákerüljön a folyószámlájára.

Aztán, amikor végre kettesben maradtak, Groshik a pulthoz hívta a kényszerűségből nála ragadt vendéget, felmarkolt két poharat, majd lekapott egy palackot a falon futó polcról.

– Cortyg-pálinka – közölte, és miután egy pillanatra felmutatta az üveget, mindkét poharat félig töltötte annak tartalmával, közben elégedetten mosolyogva folytatta: –, egyenesen a Kashyyykról. De nem az a folyékony veszedelem, amit a vukik isznak. Annál hígabb. Lágyabb. Gyengébb.

Des belekortyolt a poharába, és kis híján megfulladt, amikor a tüzes folyadék végigperzselte a torkát és a nyelőcsövét.

– Ez a gyengébb változat?! – zihálta elhaló hangon, miután kiköhögte magát, és lélegzethez jutott.

– Ezek után bele sem merek gondolni, hogy mit isznak a vukik!

Groshik csak a vállát vonogatta, és megkérdezte:

– Miért, mit vársz tőlük? Nem egy hétköznapi társaság. Vukik, és kész.

Des a második kortynál már kétszer is megfontolta, hogy mit csinál. Megforgatta néhányszor a szájában, közben kíváncsian ízlelgette az ital különleges, erős zamatát.

– Te, Groshik, szavamra mondom, ez jó! – jelentette ki néhány pillanattal később. – És fogadni mernék, hogy drága is. Milyen alkalomból vetted elő?

– Abból az alkalomból, hogy egész jó napod volt

– válaszolta a neimoidi. – Gondoltam, jól jön egy kis különlegesség.

Des biccentett, azzal felkapta, és az utolsó cseppig eltüntette a méregerős italt. Groshik ismét félig töltötte a poharát, majd bedugaszolta a palackot, amit aztán visszatett a polcra.

– Aggódtam miattad! – csikorogta a neimoidi. – Már amiatt is aggódtam, ami közted és Gerd között történt.

– Gerd nem hagyott nekem túl sok választási lehetőséget – jegyezte meg rosszkedvűen Des.

– Tudom, tudom… – A neimoidi nagyokat bólogatott, aztán folytatta:

– Viszont… leharaptad a hüvelykujját. És ma este kis híján verekedést robbantottál ki a kantinomban.

– Hé, én nem akartam mást, csak kártyázni! – tiltakozott Des. – Igazán nem az én hibám, hogy elszabadultak az indulatok, és a fiúk begerjedtek!

– Hát, nem is tudom… – dünnyögte elbizonytalanodva Groshik. – Láttalak ma este, barátom, messziről figyeltelek. Felpiszkáltad azt a katonát. Játszottál vele, ahogy játszottál mindenki mással, aki csak leült kártyázni veled. Ugrattad, bőszítetted, felidegesítetted őket. Úgy rángattad és táncoltattad őket, akár a zsinórbábokat. Máskor is megtetted már az ellenfeleiddel, de ezúttal a szokottnál is messzebbre mentél. Még akkor is tovább nyomultál, amikor fölénybe kerültél. Pontosan arra játszottál, hogy az a katona dühbe guruljon.

– Azt állítod, hogy előre elterveztem az egészet?

– kérdezte kacagva Des. – Ugyan már, Groshik. Az a fickó a lapjárás miatt borult ki. Jól tudod, hogy nem csaltam. Nem is tehettem volna. Hogyan szólhattam volna bele abba, hogy kinek milyen lapokat osszon a droid?

– Többről volt itt szó, nem csupán a lapjárásról, Des – folytatta Groshik, és úgy lehalkította a hangját, hogy a bányásznak közelebb kellett hajolnia, különben nem értette volna a kocsmáros szavait. – Dühös voltál, Des. Még sosem láttalak ennyire dühösnek. A helyiség másik végéből is érzékeltem a haragodat. Szinte tapinthatóvá vált. Szerintem mindannyian érzékeltük. A tömeg alig néhány pillanat alatt vadult meg, Des. Mintha a te haragod és gyűlöleted tüzelte volna fel a fiúkat. Az erős érzelmek hullámokban törtek elő belőled, valóságos haragvihar tombolt idebent. Mindenkin végigsöpört, a bányászokon, a katonákon, mindenkin… még rajtam is. Engem is megérintett. Alig tudtam rávenni magam, hogy az első lövést a mennyezetbe küldjem. Valamennyi ösztönöm azt súgta, sőt követelte, hogy egyből lőjek a tömegbe. Igen, beléjük akartam lőni! Le akartam lőni mindenkit, hogy aztán végignézhessem, amint a padlón vonaglanak a fájdalomtól.

Des alig hitt a fülének.

– Hallom, hogy mit mondasz, Groshik, csak nem értem – válaszolta komoran. – Ez egyszerűen őrültség! Miről beszélsz? Te magad is jól tudod, hogy képtelen vagyok ilyesmire. Erre senki sem képes. Az égvilágon senki!

Groshik kinyújtotta hosszú, vékony karját, és vállon veregette a fiatal férfit.

– Régóta ismerlek, Des, ezért tudom, hogy nem szándékosan csináltad – felelte mosolyogva. – Sosem tennél ilyesmit. És azt is tudom, hogy őrültségnek hangzott mindaz, amit mondtam. De ma éjszaka megváltoztál. Valahogy más voltál, mint eddig. Hagytad, hogy az érzéseid magukkal ragadjanak, és szabadjára engedtél valami… valami különös dolgot, aminek a nevét sem tudom. De az bizonyos, hogy veszedelmes.

Azzal Groshik a szájához emelte és fenékig ürítette a poharát, majd egész testében megrázkódva lenyelte a kegyetlenül erős italt.

– Csak vigyázz magadra, Des! – tette hozzá a szokottnál is csikorgóbb hangon. – Kérlek! Rossz érzéseim vannak!

– Inkább te vigyázz, Groshik! – vágott vissza ismét felkacagva Des. – A neimoidik arról híresek, hogy nem törődnek az érzéseikkel, mert az nem tesz jót az üzletnek.

Groshik néhány pillanat erejéig szótlanul fürkészte a bányász arcát, aztán fáradtan bólintott.

– Ez igaz – ismerte el, és végre ő is elmosolyodott.

– Talán csak elfáradtam. Rám fér egy kiadós alvás. És ami azt illeti, neked sem ártana, ha aludnál egyet.

Azzal a két barát búcsúképpen kezet fogott, majd Des kisietett a kantinból.

Ötödik fejezet

Apatros utcáira teljes sötétség borult. A Társaság annyi pénzt kért az energiáért, hogy este kilenc órakor lekapcsolták a telep amúgy is silány közvilágítását, és ezen a késői órán már a hálókamrák apró lámpái sem pislákoltak a barakkok ablakaiban. A kisbolygó holdjából is csupán egy vékony szelet látszott a fekete égbolton. Még a kantin fényei sem segítették Dest a tájékozódásban, mert Groshik zárás után gondosan áramtalanította az épület falain, illetve a kupola alatt működő fényszórókat. Des az utca közepén gyalogolt, nehogy szétzúzza a sípcsontját az út két szélén heverő fémhulladékok kiálló darabjain.

Szinte tökéletes sötétség vette körül, valahogy mégis meglátta őket…

A másodperc törtrészével azelőtt, hogy megtörtént volna, megérezte, hogy veszély leselkedik rá, és azt is, hogy honnan várható. Három sötét alak szökkent felé, kettő szemből, egy pedig hátulról. Éppen idejében bukott előre, majd hajszálnyival a feje felett elsüvített az acélcső vagy rúd, amely biztosan betörte volna a koponyáját, ha eltalálja. Mihelyt a cső elhaladt felette, hirtelen felegyenesedett, és hatalmas erővel belevágta a jobb öklét a legközelebb eső támadójának arcába. Elégedetten hallgatta az émelyítő porc- és csontropogást, mert ebből tudta, hogy kemény bütykei sérülékeny részbe csapódtak.

Aztán inkább az ösztöneinek engedelmeskedve, semmint tudatosan megint elhajolt, ezúttal jobb felé, így az ismét a feje felé sújtó, hengeres fémtárgy a bal vállát találta el. Noha a tompa ütés nem okozott sérülést, az ereje oldalra taszította, mire megtántorodott, és kis híján elesett. A sötétség jótékonyan elrejtette őt a támadói elől, akik így nem használhatták ki a megingását, és mire rátaláltak, visszanyerte az egyensúlyát.

A három férfi testének éppen csak a fekete körvonalait látta. Az az illető, akit az előbb leütött, lassan feltápászkodott, a másik kettő ugrásra készen várakozott. Ám Desnek nem kellett látni az arcukat, így is tudta, hogy kikkel került szembe: a zászlóssal és a két segítőjével. Ha a puszta gyanakvása nem lett volna elég, a levegőben terjengő erős sörszag végképp megerősítette őt ebben a hitében. Azzal is tisztában volt, hogy mi történt: a köztársaságiak megvárták őt a kantin környékén, tisztes távolságból követték, és amikor megfelelőnek ítélték a pillanatot, lecsaptak rá. Mindez persze kapóra jött neki, mert azt jelentette, hogy az ellenfelei nem tértek vissza a hajójukra a sugárvetőikért.

A három férfi ismét támadásba lendült, egyszerre rontottak rá. Jelentős létszámfölényben voltak, és a Flottánál kapott kiképzés során a test test elleni küzdelemre is felkészítették őket. Des mellett szólt a magassága és a testi ereje, valamint az, hogy az elmúlt évek során számtalan verekedésben vett részt. Ám a szinte teljes sötétségben mindez nem számított, a küzdő felek egyike sem tudta igazán kihasználni az előnyeit.

Des a két öklét maga elé szegezve a felé rohanó támadók közé vetette magát, mire mind a négyen szerteszét dőltek, és elterültek a poros úton. Néhány pillanat alatt valamennyien talpra ugrottak, aztán ádáz közelharc kezdődött. Des még csak nem is gondolhatott stratégiára, taktikára, sőt gyakran még célozni sem tudott. Gyakorlatilag vaktában ütötte-rúgta az ellenfeleit. Oda csapott, ahol éppen meglátott egy többé-kevésbé ember formájú árnyékot. Ezúttal kevésbé élvezte a találatai nyomán felhangzó puffanásokat, roppanásokat és fájdalmas nyögéseket, mert az ő testére is tucatjával záporoztak az ütések.

Nem számított, hogy nyitva tartja-e a szemét, avagy becsukja, úgysem látott szinte semmit. Ösztönösen reagált és cselekedett, az ereibe folyamatosan áramló adrenalin elmosta minden fájdalmát és fáradtságát.

Aztán váratlanul mégiscsak meglátott valamit. Az egyik támadója előrántott egy vibrotőrt. Noha a fegyver ugyanolyan sötét volt, mint a bányászok szíve és lelke az omlások pillanataiban, Des mégis tisztán látta, mintha egy láthatatlan, belső tűz vörösre izzította volna a pengét. A tőr felemelkedett, és felé sújtott, mire Des két kézzel elkapta és megcsavarta tulajdonosának csuklóját, aztán minden erejét beleadva az előtte felbukkanó árnyalak felé taszította az immár visszafordított fegyvert. Éles kiáltás, majd gurgulázó, fuldokló hörgés hallatszott. Des szem elől tévesztette a tőrt, amiből arra következtetett, hogy a közvetlen veszély elmúlt.

Két ellenfele sietve eltávolodott tőle, ám a harmadik mozdulatlanul hevert a talajon. Két-három másodperccel később, halk kattanás kíséretében felgyúlt egy fényrúd. A hirtelen támadt, erős ragyogás néhány pillanatra elvakította Dest. Szorosan lehunyta a szemét, és meghallotta, hogy valaki levegő után kap.

– Meghalt! – kiáltotta rémülten az egyik katona. – Megölted!

Des jobb kezét a homlokához emelve leárnyékolta a szemét, aztán lenézett a lába elé, és pontosan azt látta, amire számított: a zászlós a hátán feküdt, a vibrotőr pengéje csaknem tövig a mellkasába fúródott.

Nem sokáig szemlélődhetett. A fényrúd egy újabb kattanással elsötétült, mire ő gyorsan összeszedte magát, hogy felkészüljön a következő rohamra. Néhány pillanatig elszántan várta a támadást, aztán a szapora, egyre halkuló lábdobogás hallatán rájött, hogy megmaradt ellenfelei menekülőre fogták, és hanyatt-homlok elrohantak a leszállópályák felé.

Ekkor ismét lenézett a tetemre, mert azt tervezte, hogy kihúzza belőle a tőrt, és annak halovány fényénél próbál tájékozódni a sötétben. Ám a penge – legalábbis az a mintegy kétujjnyi része, amely nem mélyedt bele a holttestbe – mostanra már elsötétedett, sőt Des ráeszmélt, hogy valójában soha nem is világított. Hirtelen észbe kapott: nem is áradhatott belőle fény, hiszen a vibrotőrök nem tartoztak az energiafegyverek közé. A pengéjük közönséges fémből készült…

Viszont nem törhette tovább a fejét azon, hogyan látott meg egy vibrotőrt a sötétben. Tisztában volt azzal, hogy a katonák a hajójukra érve nyomban jelentést tesznek a parancsnokuknak, aki nyilván értesíteni fogja a Társaság rendfenntartó erőit, amelyek aztán fenekestől felforgatják akár az egész bolygót is, hogy kézre kerítsék őt. Des tudta, hogy az esélyei csapnivalóan rosszak. Egy gyakori verekedéseiről elhíresült bányász vallomása fog szemben állni a Köztársasági Flotta két katonájának szavaival. Biztosra vette, hogy senki sem fog hinni neki. Senki nem fogja elhinni, hogy önvédelemből gyilkolt.

Hatalmasat sóhajtott, és feltette magának a kérdést, hogy csakugyan így történt? Jól látta a testének irányzott pengét. Talán feleslegesen ölt. Talán másképp is ártalmatlaníthatta volna azt a férfit. Hirtelen hevesen megrázta a fejét, hogy kiűzze elméjéből az önpusztító gondolatokat. Ráeszmélt, hogy nincs ideje sem a bűntudatra, sem a sajnálkozásra – később majd átadhatja magát ezeknek az érzéseknek, de most még nem. Először találnia kell egy rejtekhelyet, ahol meghúzhatja magát.

Jól tudta, hogy nem térhet vissza a barakkjába, mert az lesz az első hely, ahol keresni fogják. A bánya rengeteg búvóhelyet kínált, de azt is belátta, hogy hajnal előtt már nem érhet oda, és napkelte után a nyílt pusztaságon sem rejtőzhet el. Így aztán egyetlen lehetősége maradt, egyetlen reménye. Tisztában volt azzal, hogy végül ott is keresni fogják, de máshová nem mehetett.

Groshik még bizonyára ébren volt, és a kantinban tett-vett, mert néhány pillanattal azután, hogy Des bekopogott hozzá, kinyitotta az ajtót. A neimoidi egyetlen pillantást vetett a fiatal bányász véres ruhájára, aztán mindkét kezével keményen megmarkolta Des mellén az inget.

– Befelé! – csikorogta idegesen, azzal berántotta Dest az épületbe, és bevágta mögötte az ajtót. – Megsebesültél?

– Nem hiszem – válaszolta a fejét csóválva a bányász. – Ez nem az én vérem.

A neimoidi távolabbra hátrált tőle, és tetőtől talpig végigmérte őt.

– Jó sok van rajtad – állapította meg komoran. – Túlontúl sok. A szaga alapján emberi lény vére. Igazam van?

Miután Des nem válaszolt, Groshik halkan megkérdezte:

– Megint összeakadtál Gerddel?

Des ismét megrázta a fejét, és alig hallhatóan suttogta:

– A zászlóssal…

Groshik lehorgasztotta a fejét, és fojtott hangon szitkozódott. Hamar összeszedte magát, felnézett, és tovább faggatózott:

– Ki tud róla? Üldöznek már a hatóságok?

– Tudtommal még nem, de hamarosan a nyomomban lesznek – válaszolta Des, aztán magyarázkodni kezdett, hogy megindokolja a tettét:

– Hárman voltak, Groshik! Hárman ugrottak nekem. És csak az egyikük halt meg.

A neimoidi aprókat biccentve fejezte ki együttérzését, és megjegyezte:

– Biztosra veszem, hogy az az alak magának kereste a bajt. Akárcsak Gerd esetében. De ez fikarcnyit sem változtat a tényeken. A Köztársasági Flotta egyik katonája erőszakos halált halt. És te leszel az, akinek a nyakába varrják az egész ügyet.

Groshik elhallgatott, a pulthoz vezette Dest, aztán ezen az éjszakán immáron másodszor is levette a polcról a Cortyg-pálinkával töltött palackot. Egyetlen szót sem szólt, mialatt felmarkolt és megtöltött két poharat – ezúttal csordultig.

– Sajnálom, hogy ide jöttem – mormolta Des, mert már kétségbeesetten szerette volna megtörni az egyre kínosabb csendet. – Nem akartalak belekeverni ebbe az őrültségbe.

– Nem érdekel, hogy belekevertél az ügybe – válaszolta a neimoidi, és megnyugtatónak szánt mozdulattal megveregette barátja felkarját. – Csak azon töprengek, hogyan juthatunk ki ebből a helyzetből. Várj csak, hadd törjem egy kicsit a fejemet…

Mindketten a szájukhoz emelték, és egy húzásra eltüntették az italukat. Desnek minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy leküzdje magában az újra meg újra rátörő vakrémületet. Minden pillanatban azt várta, hogy egyszer csak berobban a bejárati ajtó, és bezúdul rajta vagy kéttucatnyi, a Társaságnál rendszeresített páncélzatba öltözött rendész. Óráknak tűnő, ám a valóságban csupán egy-két perces hallgatás után Groshik ismét megszólalt. Halkan, motyogva beszélt, és Des nem tudta eldönteni, hogy a barátja hozzá intézi-e a szavait, vagy csupán hangosan gondolkodik.

– Itt nem maradhatsz, annyi bizonyos – dünynyögte a neimoidi. – A Társaság nem engedheti meg magának, hogy elveszítse a Köztársasággal kötött szerződéseit. Hamarosan az egész bolygót átkutatják, hogy rád találjanak. Vagyis el kell tűnnöd az Apatrosról. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd az előbbinél hangosabban és határozottabban folytatta:

– De még ez sem elég, mivel reggelre a Köztársaságban működő összes híradóban a te ábrázatodat fogják mutogatni. Azzal sem megyünk sokra, ha megváltoztatjuk a külsődet. Amekkora darab vagy, még a fejeden parókával, a képedben arcprotézisekkel is kitűnsz a tömegből. Mindez azt jelenti, hogy ki kell juttatnunk téged a Köztársaság által ellenőrzött űrből. Ez pedig azt jelenti… – Groshik elhallgatott, és csak a fejét csóválgatta.

Des kíváncsian várt, de a türelme egyre apadt. A neimoidi lesütötte a szemét, és óvatosan megkérdezte:

– Szóval, azok a dolgok, amiket az este folyamán mondtál… a Sith-ekről meg a Köztársaságról. Komolyan gondoltad? Teljesen komolyan?

– Nem is tudom – felelte bizonytalanul Des –, talán igen.

Újabb hosszú szünet következett. Groshikról lerítt, hogy megrázó kijelentéseket fog tenni, és megpróbál ezekre lélekben felkészülni. Végül nagyot nyelt, és egy szuszra hadarta:

– Mit szólnál ahhoz, ha azt javasolnám, hogy csatlakozz a Sith-ekhez? Des sok mindenre számított, de ettől a kérdéstől úgy meglepődött, hogy kimaradt a lélegzete.

– Mi van?! – hördült fel, miután újra meg tudott szólalni.

– Ismerek… ismerek… valakit – felelte akadozva Groshik. – Kijuttatlak az Apatrosról. Még ma este. De az a népség nem utasokat keres. A Sith-eknek katonák kellenek. Folyamatosan toboroznak, akárcsak a köztársaságiak.

– Ezt nem hiszem el! – Des döbbenetében továbbra is lélegzet után kapkodott. – Te a Sith-eknek dolgozol? Hiszen mindig azt mondtad, hogy sosem állsz senki oldalára!

– Nem dolgozom a Sith-eknek! – csattant fel önérzetesen Groshik.

– Csak ismerek valakit, aki igen. Megnyugtatlak, olyan valakit is ismerek, aki a Köztársaságnak dolgozik. De tőlük ebben a helyzetben ne számíts segítségre! Tehát, Des, tudnom kell. Akarod ezt a dolgot, vagy sem?

– Nekem úgy tűnik, nincs sok választásom… – dörmögte keserűen a fiatal bányász.

– Talán mégis van – fejtegette tovább a neimoidi a gondolatmenetét.

– Ha itt maradsz, a Társaság rendészei hamarosan elfognak és letartóztatnak. Amit tettél, az nem előre megfontolt, hidegvérrel elkövetett gyilkosság volt. Talán nem sikerül bebizonyítanod, hogy önvédelemből tetted, de a bíróság mérlegelni fogja, hogy kényszerhelyzetben cselekedtél. Elküldenek egy büntetőtelepre, és öt, esetleg hat év múlva újra szabad ember leszel.

– Vagy beállok a Sith-ekhez…

– Vagy beállsz a Sith-ekhez – visszhangozta Groshik. – De ha az én segítségemmel csinálod, biztos akarok lenni abban, hogy tudod, mibe mászol bele.

Des végiggondolta az elhangzottakat, de nem sokáig törte a fejét.

– Az egész eddigi életem arról szólt, hogy megpróbáltam kijutni erről az átkozott sziklatömbről – mondta vontatottan. – Ha most átköltözöm egy börtönbolygóra, azzal nem teszek mást, csak az egyik kopár és undorító világot egy másikra cserélem. Nem lesz sok különbség ahhoz képest, mint ami itt van. Viszont, ha csatlakozom a Sith-ekhez, legalább kikerülök a Társaság hüvelykujja alól. És hallottad, hogy mit mondott az a köztársasági parancsnok: hogy a Sith-ek tisztelik az erőt. Azt hiszem, náluk is képes leszek megállni a lábamon.

– Ebben egy pillanatig sem kételkedem – jelentette ki ünnepélyes hanghordozással Groshik. – De ne hidd, hogy a parancsnok összevissza hazudozott! Amit a Sötét Testvériségről mondott, az utolsó szóig igaz. A Sith-ek könyörtelenek és kegyetlenek. Sokakból éppen a legrosszabb formájukat hozzák elő. Nem akarom, hogy beleess ebbe a csapdába.

– Először azt javaslod, hogy csatlakozzak a Sithekhez – dünnyögte megfontoltan Des. – Aztán pedig megpróbálsz lebeszélni róla. Akkor most hányadán állunk?

A neimoidi hatalmasat sóhajtott.

– Igazad van, Des – ismerte el rosszkedvűen. – Ez a dolog már eldőlt. A kegyetlen sors és a balszerencse összeesküdött ellened. Az élet más, mint a szabakk. Nem dobhatod el, és nem cserélheted ki a rossz lapokat. A való életben meg kell játszanod azokat a lapokat, amelyeket kaptál, és csakis azokkal játszhatsz. – Elfordult a barátjától, és elindult a kantin hátsó kijárata felé, közben visszaszólt:

– Gyere utánam! Néhány óra múlva, miután átkutatták a telep összes építményét, az űrkikötőben fognak keresni. Sietnünk kell, hogy még idejében és biztonságosan elrejtőzhess az egyik teherhajón.

Des átnyúlt a pult felett, és elkapta Groshik vállát. A kantinos visszafordult, mire Des megragadta a neimoidi hosszú, vékony alkarját.

– Köszönöm, öreg barátom! – hadarta Des felindultan. – Ezt sosem fogom elfelejteni neked.

– Tudom, hogy nem felejted el, barátom – válaszolta Groshik, és hiába a kedves szavak, csikorgó hangjából érezni lehetett, hogy keserű bánat emészti a bensőjét.

Des az ujjait szétnyitva elengedte a neimoidi karját, aztán egyszerre érezte magát esetlennek, hálásnak és izgatottnak, közben mélységesen szégyenkezett, és halálosan rettegett. Rövid hallgatás után úgy érezte, hogy mondania kell még valamit, ezért hozzátette:

– Meghálálom valahogy a segítségedet. Legközelebb, ha összefutunk…

– A te eddigi életed ma hajnalban véget ér, Des! – vágott közbe elszántan Groshik. – Nem lesz legközelebb. Nekünk, kettőnknek már soha többé. – A fejét csóválva folytatta:

– Nem tudom pontosan, hogy mi vár rád, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz könnyű dolgod. Ne számíts mások segítségére! Végül mindannyian magunkra maradunk. A túlélők viszont tudni fogják, hogyan vigyázzanak magukra.

Azzal újra megfordult, és szapora léptekkel elcsoszogott a hátsó kijárat felé. Des kivárt még néhány pillanatig, mert barátjának utolsó szavai úgy perzselték a lelkét, mintha lobogó tűz égett volna a bensőjében. Hamarosan összeszedte magát, és futva indult a máris messze járó neimoidi után.

Des mindent elkövetett annak érdekében, hogy minél kényelmesebben elhelyezkedjen, de a próbálkozásait nem koronázta siker. Már majdnem egy órája feszengett a szűkös rekeszben, amelyben a hajó legénysége más körülmények között a csempészárut szállította. A parányi kamra remekül megfelelt ládák és zsákok tárolására, de szörnyen kicsinek bizonyult a megtermett bányász számára.

Húsz perccel korábban hallotta, hogy megérkeznek a Társaság járőrei. A rendészek szerencsére hanyagul végezték a munkájukat. Éppen csak benéztek egy-két sarokba, és miután nyomát sem látták a körözött szökevénynek, rövidesen elhagyták a hajót. Néhány másodperccel később a kapitány az öklével megdöngette a panelt, amely alatt Des rejtőzött.

– Maradjon ott, amíg el nem indítjuk a hajtóműveket! – parancsolta fennhangon a magas, nyúlánk testalkatú rodiai, folyékonyan ejtve a Köztársaság közös nyelvének szavait. – Ha felszálltunk, előjöhet! Előbb semmi esetre!

Amikor Des a fedélzetre lépett, nem ismerte fel a kapitányt, aki az ő szemében ugyanúgy festett, mint bármely másik rodiai, akit korábban látott. Az illető azok közé a szabadúszó hajótulajdonosok közé tartozott, akik időről időre leszálltak az Apatroson, a saját pénzükön kortózist vásároltak, aztán forrón remélték, hogy egy másik világon jó nagy haszonnal fognak túladni a rakományon.

Des úgy sejtette, hogy ha a Társaság vérdíjat tűzött volna ki a fejére, a rodiai eladta volna őt. Ám a kapitány hallgatott, amiből Des egyértelműnek látta, hogy a vállalat nem óhajtja költségekbe verni magát miatta. A vezetők inkább hagyták, hogy egy szökevény elmeneküljön a Köztársaság igazságszolgáltatása elől, semmint fejvadászokra pazarolják a kreditjeiket. Des úgy vélte, Groshik bizonyára számított erre a fukarságra, amikor egyezséget kötött a teherhajó kapitányával.

Amikor a hajtóművek halk süvítése egyre hangosabbá vált, Des szétvetette a tagjait, majd kezétlábát a fülke falának préselve kitámasztotta magát. Néhány pillanattal később a süvítés fülszaggató bömböléssé erősödött, és a fémpadló vadul meglódult. A pilóták aktiválták a lebegtetőrendszert, egyensúlyba hozták a gépüket, aztán a hajó a magasba lendült, és a gyorsulás erőhatásai a hátsó válaszfal felé szorították Dest.

Hirtelen elhatározással nagyot rúgott a zárópanelba, aztán a keskeny nyíláson keresztül kimászott a rejtekhelyéről. Nyomát sem látta a személyzet tagjainak, akik a felszállás ideje alatt mindannyian a szolgálati helyükön tartózkodtak.

Des nem ismerte a teherhajó úti célját. Csak anynyit tudott, hogy az utazás végén egy emberi lény, egy nő várja őt, hogy beléptesse a Sith-ek hadseregébe. Ez a gondolat – ahogyan korábban is – vegyes érzéseket kavart fel a lelkében, amelyek közül a félelem és az izgatottság volt az uralkodó.

A fedélzet ismét, ezúttal finoman megremegett, amikor a hajó kitört az Apatros légköréből, és egyre gyorsulva maga mögött hagyta az apró, kegyetlen világot. Néhány pillanattal később Des életében először megtapasztalta azt az űrutazók meséiből jól ismert rándulást, amely azt jelezte, hogy a teherhajó a hiperűrbe ugrott.

Egy csapásra elöntötte a felszabadulás semmihez sem hasonlítható érzése. Szabad volt, szabad ember. Eddigi élete során első ízben kikerült a kortózisbányákból és a Társaság gyilkos karmaiból. Groshik nemrégiben azt mondta neki, hogy a kegyetlen sors és a balszerencse összeesküdött ellene, de máris kezdte más szemmel nézni a világot.

Noha az élete nem pontosan úgy alakult, ahogyan korábban tervezte – bűnöző lett, akinek a kezéhez egy köztársasági katona vére tapadt –, de végül megszökött az Apatrosról.

Megfordult a fejében, hogy talán nem is kapott olyan pocsék lapokat. Végső soron megszerezte azt, amire a legjobban vágyott. És mit számít a szenvedés, mit számítanak a megpróbáltatások, ha valaki eléri a legjobban áhított célját?

Hatodik fejezet

A Phaseera élénksárga napja delelőn állt, és szinte vakító fényárba vonta azt a tisztást, amelyen a katonák várakoztak. Des egy cyderafa árnyékában üldögélve, hogy elüsse valamivel az időt, lefuttatott egy gyors rendszerellenőrzést TC-22-es típusú sugárvetőjén. Elégedetten nyugtázta, hogy a tárat teljesen feltöltötték, mintegy ötven lövésre elegendő energiát tartalmaz, aztán sietve megvizsgálta a tartaléktárait is. Viszont az irányzék kissé oldalra csúszott, ami ezeknél a fegyvereknél általános típushibának számított. A TC sorozatú sugárvetők lőtávolsága és tűzereje kielégítette a Sith Hadsereg gyalogosainak igényeit, de a céltávcsövük időről időre elmozdult a helyéről. Des előkapott egy apró csavarhúzót, és néhány gyors mozdulattal állított a rögzítőkaron, így ismét pontosra hangolta a helyéről elcsatangolt műszert.

A keze és az ujjai ezernyi ismétlésből eredő gyakorlottsággal mozogtak. Az elmúlt tizenkét standard hónap során a kiképzőik annyira belésulykolták a rutineljárásokat, hogy a szemét behunyva, gondolkodás nélkül is képes lett volna végrehajtani valamennyit. Az ütközetek előtti fegyverellenőrzést egyetlen szabály sem írta elő a Sith Hadseregben, ám Des így is rászokott, mert ez a műveletsor már jó néhány alkalommal megmentette az életét. A hadsereg létszáma annyira gyors ütemben gyarapodott, hogy a parancsnokok nem győzték az iramot, nem tudták jó minőségű fegyverekkel ellátni az újoncokat. A legjobb felszerelés a veteránoknak és a tiszteknek járt, míg az újoncoknak azzal kellett boldogulniuk, ami éppen jutott nekik.

Dest nemrégiben őrmesterré léptették elő, így kérhetett volna egy jobbfajta sugárvetőt, ám a TC22-es volt az első fegyvere. Ezzel tanult lőni, teljesen hozzászokott, és kitűnően bánt vele. Úgy számította, hogy miután hónapokba telne, mire megismeri egy másik fegyver sajátosságait, jobban jár, ha megtartja, és rendszeresen átnézi, illetve megjavítja a korszerűtlen és ütött-kopott sugárvetőt. Viszont a lézerpisztolyánál jobb önvédelmi fegyvert nem is álmodhatott volna magának. A Sith Hadsereg nem minden katonája kapott pisztolyt, a legtöbb gyalogos közepes lőtávolságú, félautomata sugárvetőkkel indult csatába. A statisztikák szerint a legtöbben már jóval azelőtt meghaltak, hogy az ellenség közelébe kerültek, így nem vették volna hasznát egy mégoly hatékony pisztolynak. Ám az elmúlt esztendő folyamán Des tucatszor is bebizonyította, hogy kiváló katona, nem holmi értéktelen ágyútöltelék. És ha egy gyalogos elég ügyes volt ahhoz, hogy ép bőrrel átvészeljen egy gyilkos rohamot, az ellenség sorai közé rontva elsősorban olyan fegyverre volt szüksége, amelyet közelharcra terveztek és méreteztek.

Des számára ez a fegyver egy GSI-21D lett, a legjobb páncéltörő pisztoly, amely valaha lekerült a Galaktikus Megoldások Vállalat gyártósorairól. Az irányzott lőtávolsága alig haladta meg a húsz métert, ám a lövedéke ezen belül egyforma hatékonysággal hatolt át a személyi páncélokon, az eleven testeken és a droidok burkolatain. A 21D illegális fegyvernek számított a Köztársaság által ellenőrzött szektorokban, ami további bizonyítékul szolgált arra, hogy milyen félelmetes, pusztító tűzerőt hordozott. A páncéltörő pisztoly egy-egy energiatára mindössze tucatnyi lövésre elengedő töltést tartalmazott, ám amikor Des alig néhány lépésnyire állt az ellenségétől, ritkán kellett egynél többször tüzelnie.

Becsúsztatta a pisztolyt a derékszíjához kapcsolt, merev tokba, majd ellenőrizte a bakancsának szárába rejtett vibrotőrt, aztán a katonáira fordította figyelmét. A parancsnoksága alá rendelt nők és férfiak – mialatt az utasítást várták – a példáját követve a felszerelésüket vizsgálgatták. Des önkéntelenül elmosolyodott, mert a jelenet láttán biztosra vehette, hogy alaposan felkészítette a katonáit.

Nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy elégedettséget érzett. Több mint egy évvel ezelőtt azért állt be a Sith Hadseregbe, hogy megússza a börtönt, és kikerüljön az Apatrosról. Ám nem kellett neki sok idő ahhoz, hogy megszeresse a katonaéletet. Az oldalán harcoló nőket és férfiakat az igazi bajtársiasság eltéphetetlen kötelékei fűzték egymáshoz, és szorosan összetartó csapatuknak ő is részévé, elismert tagjává vált. Az Apatroson egyszer sem érezte úgy, hogy bármi összekötné őt a többi bányásszal. Groshikon kívül egyetlen barátja sem akadt, és mindig is végtelenül magányosnak tartotta magát. Aztán a katonaságnál megtalálta a helyét. Tudta, bizonyosan érezte, hogy ide tartozik, a katonákhoz. Az ő katonáihoz.

Adanar közlegény, a régi bajtárs észrevette, hogy Des éppen őt fürkészi, válaszképpen ökölbe szorított jobbját kétszer a mellkasához ütötte, közvetlenül a szíve felett. Ezt a jelzést csupán a szakasz tagjai ismerték és használták. Az egymás melletti kitartást és az egymás iránti hűséget jelképezte, valamint azokat a bizonyos érzelmi szálakat, amelyek valamennyiüket egymáshoz kötötték.

Des viszonozta a sajátos tisztelgést. Ő és Adanar ugyanabban a szakaszban szolgáltak katonai pályafutásuk első napja óta. A toborzó egyszerre léptette be őket a hadseregbe, és mindkettőjüket Ulabore hadnagy egységéhez, az Éjjárókhoz osztotta be.

Adanar felkapta a sugárvetőjét, odaballagott a bajtársához, és tiszteletteljes hangvételben megszólította:

– Úgy látod, hogy hamarosan szüksége lesz arra a kéziágyúra, őrmester úr?

– Abból nem lehet baj, ha felkészülünk – válaszolta mosolyogva Des, azzal előrántotta a szóban forgó fegyvert, az ujját a sátorvasba fűzve megpörgette néhányszor, majd gyors mozdulattal visszadugta a tokjába.

– Bárcsak kiadnák már az indítóparancsot – morogta rosszkedvűen Adanar. – Már két napja gubbasztunk az őserdőben. Mire várnak még?

Des a vállát vonogatva, közönyösen magyarázta:

– Nem mehetünk addig, amíg a főerő nem áll készen az indulásra. Ha túl korán vágunk bele, az egész terv darabokra hullik.

Az Éjjárók az elmúlt év folyamán tekintélyes hírnevet szereztek maguknak. Tucatnyi világon, tucatnyi csatában vettek részt, és számos esetben jócskán hozzájárultak a győzelmekhez. Néhány hónappal korábban a szakasz még csupán egy volt a többezernyi kevésbé értékes, vagyis feláldozható rohamegység közül, ám azóta a kulcsfontosságú küldetésekre tartogatott alakulatok közé lépett elő. A Phaseera nevezetű iparbolygó elfoglalására indított hadműveletben is kulcsszerep jutott nekik – amelyet boldogan eljátszottak volna, ha valaki végre útnak indítja őket. Mindannyian tudták, hogy a parancs megérkezéséig kénytelenek lesznek a hirtelenjében létesített, őserdei táborban rostokolni, alig egyórányi járásra a célpontjuktól. Még csak két napja várakoztak, ám a tétlenség és az unalom máris éreztette a hatását.

Adanar járkálni kezdett két kisebbfajta fa között. Des békésen üldögélt az árnyékban, és szótlanul figyelte a bajtársát. Egy-két perc múlva nem bírta tovább, és megszólalt:

– Ne fáraszd ki magad! Legkorábban sötétedéskor indulunk. Mi lenne, ha ledőlnél valahová, és pihennél egyet?

Adanar megállt ugyan, de továbbra sem ült le.

– A hadnagy azt mondja, hogy könnyű dolgunk lesz – válaszolta, és szemlátomást mindent megtett annak érdekében, hogy higgadtnak tűnjön, holott majd szétvetette az idegesség. – Szerinted igaza van?

Ulabore hadnagy számtalan dicséretben részesült már a szakasza sikereiért, ám az egység valamenynyi tagja tudta, hogy valójában ki irányította őket, ha röpködni kezdtek a sugárlövedékek.

Erre a tényre gyötrelmes körülmények között derült fény, körülbelül egy évvel ezelőtt, a Kashyyykon, ahol Des és Adanar átesett a tűzkeresztségen. A Sötét Testvériség a bolygó megszerzésével akarta megvetni a lábát a Középső Gyűrűben. A parancsnokok gyors egymásutánban indították a támadóhullámokat, hogy mihamarabb elfoglalják a vukik ásványi anyagokban és mindenféle természeti kincsben gazdag őshazáját. Ám a Köztársaság jókora helyőrséget állomásoztatott a Kashyyykon, és a védők akkor sem vonultak viszsza, amikor rádöbbentek, hogy a támadók többszörös létszámfölényben vannak.

Amikor a Sith-flotta leereszkedett a bolygó felszínére, a köztársaságiak egyszerűen bevonultak az erdőbe. A gyorsnak remélt megszállásból szinte állóháború, de mindenesetre hosszan elhúzódó hadjárat lett, amelynek csatáit a gigászi wroshyríák ágain, gyakran a talajtól több száz méteres magasságban vívták. A Sith-gyalogosok még sosem harcoltak ilyen viszonyok között. Az erdő gyakorlatilag egybefüggő lombtakarójának sűrű levélfüggönyei és hatalmas kshyy termései elsőrangú búvóhelyek millióit nyújtották, amelyeknek rejtekéből a köztársasági katonák és vuki kísérőik megindíthatták a rajtaütéseket. A támadók ezrével hullottak. A legtöbben úgy haltak meg, hogy még csak nem is látták az ellenségüket, aki leadta rájuk a végzetes lövést. Ám a Sith-mesterek egyre csak küldték az újabb és újabb csapatokat…

Az Éjjárók az erősítés második hullámával érkeztek a bolygóra. Az első ütközetük alatt elszakadtak a főerőktől, aztán egy hirtelen előrenyomuló köztársasági csapat teljesen elvágta őket a nagyobb Sithegységektől. Ulabore hadnagy nem tudta felvenni a kapcsolatot a feletteseivel, ezért hamarosan összezavarodott, aztán eluralkodott rajta a vakrémület. Közvetlen parancsok nélkül sejtelme sem volt arról, hogyan tarthatná életben a szakaszát. Szerencsére Des, ha nem is nyíltan kimondva, de átvette a parancsnokságot, és megmentette társai túlnyomó többségét.

A sikerét döntő részben annak köszönhette, hogy már akkor megérezte az ellenség közelségét, amikor még nem is látta őket. Egyszerűen csak tudta, hogy hol vannak. Képtelen lett volna megmagyarázni, hogy honnan származnak ezek az értesülései, de akkorra már nem is próbálta megfejteni egyedülálló képességeinek titkát. Ott, a Kashyyyk hátborzongató, ugyanakkor lenyűgöző őserdejének mélyén sem törte a fejét, csupán igyekezett a lehető legjobban kihasználni titokzatos adottságait. Az ő ihletett irányításával az Éjjárók elkerülték a csapdákat, és lassan visszaküzdötték magukat a főerőkhöz. Három nap és három éjszaka leforgása alatt jó néhány rövid, de ádáz csatát vívtak. Végtelennek tűnő távolságokat tettek meg az őserdőben, de megcsinálták. A gyilkos összecsapások folyamán a szakasz csupán maroknyi katonát veszített, és a túlélők egytől egyig jól tudták, hogy Desnek köszönhetik az életüket.

Az Éjjárók rendkívüli története hamarosan elterjedt a Sith Hadsereg soraiban, és alaposan felszította az idők folyamán veszedelmesen lehűlt harci kedvet. A katonák azzal győzködték magukat, hogy ha egyetlen szakasz három napig kitartott, akkor ezer szakasz bizonyosan képes megnyerni a háborút. Végül közel kétezer szakaszra való gyalogos kellett hozzá, de a Sith Hadsereg bevette a Kashyyykot.

Ulabore hadnagy, a hős Éjjárók vezetője rendkívüli dicséretben részesült. Eszébe sem jutott megemlíteni a feletteseinek, hogy a siker valójában az egyik újoncának köszönhető. Viszont szerencsére szorult belé annyi ész, hogy őrmesterré léptesse elő Dest, majd pedig, hogy félreálljon az útból, amikor felforrósodott a helyzet.

– Szóval? – sürgette türelmét vesztve Adanar a régi bajtársat. – Te mit mondasz, Des? Valóban könnyű lesz ez a feladat?

– A hadnagy csak azt mondja, amit szerinte hallani akarunk – válaszolta egykedvűen Des.

– Ezzel magam is tisztában vagyok – jelentette ki Adanar. – Éppen ezért fordultam hozzád, öreg barátom. Tudni akarom, hogy valójában mibe ugrunk fejest.

Des a gondolataiba temetkezett, és alaposan megfontolta a választ. Egy keskeny völgyet délről határoló, hosszan elnyúló dombvonulat gerincén állomásoztak. A völgy mélyén futott az egyetlen út, amely Phaseera fővárosába vezetett, abba a városba, amelynek határában állt a köztársasági helyőrség legnagyobb és legfontosabb tábora. Az Éjjárók által ellenőrzött magaslattal szomszédos dombok egyikére a köztársaságiak előretolt állomást telepítettek. Ha a Sith-parancsnokok megpróbálták volna átvinni a seregüket a völgyön, az állomás őrszemei még éjszaka is észrevették volna őket. Ebben az esetben riasztották volna a támaszpontjukat, így annak védői éberen és felkészülten várták volna a támadókat.

Az Éjjárók egyszerű feladatot kaptak: némítsák el a harcálláspont teljes személyzetét, hogy a fősereg észrevétlenül közelíthesse meg a köztársasági tábort. A cél érdekében felszerelték őket a katonák által – az interferencia szóból eredően – csak i-dobozoknak nevezett, hordozható zavaróberendezésekkel, amelyekkel elfojthatták az állomásról kiinduló rádióadásokat. A feladat valóban egyszerűnek ígérkezett, de gyorsan kellett cselekedniük. Az állomás minden hajnalban, valamivel pirkadat után adta le a napi jelentést, így aztán fennállt a veszély, hogy ha az Éjjárók túl korán csapnak le, akkor a jelentés nem érkezik meg idejében a támaszpontra, és az ottaniak tudni fogják, hogy történt valami.

Des tisztában volt azzal, hogy az időzítés a döntő tényező. Közvetlenül azelőtt kell elkapniuk a harcálláspont személyzetét, hogy a főerők behatolnak a területre. A csapatok így nyernek néhány órát, hogy átvonuljanak a völgyön, és rátörjenek a felkészületlen védőkre. A feladat kivitelezhetőnek tűnt, de csakis akkor, ha minden az ütemterv szerint, tökéletesen összehangolva történik. Az Éjjárók már elfoglalták a megindulási körletet, ám a sereg még nem készült fel az indulásra… így aztán Des és bajtársai nem tehettek semmit, várniuk kellett.

– Aggódom – bökte ki végül Des. – Valami azt súgja, hogy nem egykönnyen fogjuk elfoglalni azt az őrállomást. Túl szoros a terv. Ha belekezdünk, nem lesz hibahatár. Tökéletes munkát kell végeznünk. Ha a köztársaságiak meglepetéseket tartogatnak a számunkra, pillanatok alatt bajba kerülünk.

Adanar ingerülten kiköpött, és dühösen kifakadt:

– Tudtam! Annyira tudtam! Rossz érzéseid vannak, nem igaz? Én mondom neked, egy újabb Hsskhor készül itt!

A Hsskhor közelében lezajlott hadművelet katasztrófába torkollott. A Kashyyyk eleste után az életben maradt köztársasági katonák a szomszéd bolygóra, a Trandosha nevezetű világra menekültek. A Sith-parancsnokok húsz szakaszt – köztük az Éjjárókat – küldtek utánuk. Az üldözők egy sivatagos síkságon, Hsskhor városának közelében érték utol a menekülőket.

A kora hajnaltól estig tartó összecsapás során mindkét fél jelentős veszteségeket szenvedett, de egyikük sem mondhatta magát győztesnek. Desre rossz érzések telepedtek a csata idején, de akkor nem tudta megmondani, hogy miért. Aztán az éj beálltával a küzdő felek visszahúzódtak a csatatér két végébe, hogy összeszedjék magukat és rendezzék soraikat, ekkor még kínosabb érzései támadtak. Néhány órával később a Trandosha őslakói megtámadták őket.

Az éjszakai sötétség nem jelentett gondot a hüllőszerű teremtményeknek, ők ugyanis az infravörös fénytartományban láttak. Úgy csaptak le, mintha a semmiből bukkantak volna elő. Nem is eleven lényeknek, hanem anyaggá vált sötétségből álló, testet öltött rémálmoknak tűntek.

A vukikkal ellentétben a trandoshaiak a galaktikus polgárháború egyik résztvevőjével sem kötöttek szövetséget. Hsskhor fejvadászai és zsoldosai megtizedelték úgy a köztársasági, mint a Sithcsapatokat. Nem érdekelte őket, hogy kik ellen harcolnak. Nekik egyedül az számított, hogy trófeákat gyűjthessenek.

A mészárlásról sosem készült hivatalos jelentés, vagy ha mégis, hát sosem hozták nyilvánosságra. Des a véres forgatag kellős közepén küzdött, de még ő is alig tudta összerakni magában, hogy mi történik körülötte. A támadás a többi szakaszhoz hasonlóan az Éjjárókat is teljességgel váratlanul érte. Mire felkelt a nap, a Sith-gyalogosok közel fele holtan hevert a homokban. Des számos jó barátját vesztette el a véres ütközetben… Barátokat, akiket talán megmenthetett volna, ha több figyelmet szentel baljós megérzéseinek, amelyek akkor szállták meg, amikor először letette a lábát az elátkozott sivatagbolygó talajára. És még azon a reggelen megesküdött, hogy ha rajta múlik, nem fogja hagyni, hogy az Éjjárók még egyszer ilyen helyzetbe kerüljenek.

Hsskhor városa végül hatalmas árat fizetett a rajtaütésért. A Sith főparancsnokság erősítést küldött a Kashyyykról, amely szabályosan elsöpörte úgy a köztársaságiakat, mint a Trandosha népét. A Sith Hadsereg egyetlen hét leforgása alatt elfoglalta a bolygót. Az egykor büszke várost kifosztották, felperzselték, végül porig rombolták. A trandoshaiak tekintélyes hányada hamar feladott minden ellenállást, aztán felajánlotta szolgálatait a hódítóknak. Ezeket a gyilkosnak, de legalábbis vadásznak született teremtményeket szerte a Galaxisban elsőrangú fejvadászoknak és zsoldosnak tartották. Nem törődtek azzal, hogy kinek dolgoznak, amíg időről időre lehetőséget kaptak a vérontásra. Nem csoda hát, hogy a Sith-ek tárt karokkal fogadták őket.

– Nem fog megismétlődni a hsskhori eset – biztosította Des a szemlátomást zaklatott bajtársat. Igaz, nemrégiben rossz érzései támadtak, de ezúttal valahogy másfajták. Azt tudta, hogy nagy dolgok vannak készülőben, de hogy pontosan mifélék – jók avagy rosszak –, azt képtelen volt megmondani.

– Ugyan már, Des! – erősködött Adanar. – Menj, és beszélj Ulabore-ral! Előfordult már, hogy hallgatott rád, talán most is így tesz.

– Úgy? És mégis, mit mondjak neki?

Adanar idegességében toporzékolni kezdett, az ég felé lökte, és megrázta mindkét karját.

– Mit tudom én! – csattant fel mérgesen. – Beszélj neki a rossz érzéseidről! Vedd rá, hogy hívja fel rádión a főhadiszállást, és szóljon nekik, hogy vonjanak vissza minket. Vagy vegye rá őket, hogy adják ki a menetparancsot, bánom is én! Egy a lényeg, hogy történjen már valami! Itt aszalódunk a napon, mint egy rakás döglött womppatkány!

Mielőtt Des válaszolhatott volna, előtte termett egy Lucia nevű, fiatal nő, aki vigyázzba vágta magát, lendületesen tisztelgett, majd harsány és izgatott hangon jelentette:

– Őrmester úr! Ulabore hadnagy utasítja önt, hogy gyűjtsön össze mindenkit a sátránál. A hadnagy úr harminc perc múlva beszédet tart.

Des rávigyorgott a barátjára, és odaszólt neki:

– A jelekből ítélve, végre-valahára megjött a parancs…

A katonák feszes vigyázzban álltak, mialatt a hadnagy és Des szemlét tartott. Ulabore a szokásához híven fel és alá járkált a sorok között. Néha tétován bólogatott, néha elmotyogott néhány elismerő szót. Minden bevetés előtt eljátszotta ezt a színjátékot, mert ennek révén úgy érezhette, hogy ő is hozzájárult valamivel a küldetés sikeréhez.

Miután végeztek, a hadnagy az oszlop elejére sietett, ahol szembefordult az egységével. Des a legelső sor elé lépve, a katonáknak háttal lecövekelt, így ő is szemben állt a felettesével.

– Valamennyien ismerik a feladatunkat – kezdte Ulabore, szokatlanul vékony és kissé remegő hangon. Ugyanakkor hangosan beszélt, valósággal kiabált, hogy így próbáljon önbizalmat és bátorságot színlelni, de az eredmény csak valami rémült rikácsolás lett. – A részletes eligazítást az őrmester úr fogja megtartani. A küldetésünk nem könnyű, de már rég elmúltak azok a napok, amikor az Éjjárókra könnyű feladatokat osztottak. Nem is húzom tovább az időt. Tudom, hogy hozzám hasonlóan önök is torkig vannak a várakozással. Éppen ezért örömmel közlöm, hogy megkaptuk az indulási parancsot! Egy órán belül megtámadjuk a köztársaságiak előretolt állomását!

Meglepett hördülések és hitetlenkedő nyögések szakadtak fel a gyalogosok soraiból. Ulabore hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna. Alighanem lelkes éljenzésre, elragadtatott örömujjongásokra számított, és a velejéig megrázta, amikor megtapasztalta a haragra és fegyelmezetlenségre utaló jeleket.

– Éjjárók, vigyázz! – harsogta Des, majd miután a katonák elhallgattak, közelebb lépett a hadnagyhoz, és fojtott hangon megkérdezte tőle:

– Uram, teljesen biztos abban, hogy ezt a parancsot kaptuk? Mostantól számítva egy óra múlva kell elindulnunk? Nem azt mondták, hogy sötétedés után egy órával?

– Mi jut eszébe, őrmester?! – csattant fel Ulabore, akinek eszébe sem jutott, hogy jobban tenné, ha halkan beszélne. – Hogy képzeli? Kérdőre vonja az elöljáróját?

– Nem, uram. Viszont ha egy óra múlva indulunk, még világos lesz, amikor elérjük az állomást. Messziről meglátnak minket – mutatott rá komoran Des.

– Mire meglátnak minket, elég közel leszünk hozzájuk ahhoz, hogy zavarjuk az adásaikat! – vágott vissza a hadnagy. – Nem fogják tudni riasztani a támaszpontjukat.

– Nem is erről van szó, uram – vitatkozott tovább elszántan Des. – Hanem a siklókról. A felderítők jelentései szerint van három siklójuk, amelyek sorozatlövő sugárvetőket hordoznak. Ha fényes nappal támadunk, azok a gépek lekaszálnak minket a levegőből.

– Ez egy öngyilkos küldetés! – kiáltotta valaki a sorok közül. Ulabore résnyire vonta a szemét, és zavarában nyakig vörösödött.

– A fősereg alkonyatkor indul, őrmester! – sziszegte összeszorított fogain keresztül. – Sötétben fognak átkelni a völgyön, hogy napkeltekor csapjanak le arra a bázisra.

– Akkor meg különösen nincs értelme, hogy enynyire korán támadjunk! – válaszolta Des, mialatt hevesen küzdött, hogy megőrizze a hidegvérét. – Ha alkonyatkor indulnak a jelenlegi helyükről, legalább három órába fog telni, mire elérik a völgyet. Akkor is bőven lesz időnk elfoglalni azt az állomást, ha megvárjuk a napnyugtát!

– Maga nyilvánvalóan nem érti, hogy mi folyik itt, őrmester! – jelentette ki Ulabore gúnyos és kioktató hangnemben, mintha egy makacs gyermeket próbált volna meggyőzni az igazáról. – A főerők addig nem mozdulnak, amíg mi nem adtuk le a jelentést, hogy végrehajtottuk a küldetésünket. Ezért kell most elindulnunk.

A döntés józan belátásra vallott. A tábornokok csak akkor akarták útnak indítani a seregüket, ha már biztosra vehették, hogy meg tudják lepni az ellenséget. Viszont az Éjjárók valamennyien tisztában voltak azzal, hogy ha napvilágnál hajtják végre a bevetést, legalább ötször annyian fognak odaveszni közülük, mintha sötétedés után támadnának.

– Hát akkor, uram, lépjen kapcsolatba a főhadiszállással, és magyarázza el nekik a helyzetet! – vágott vissza Des. – Nem tudjuk leszedni a levegőből azokat a siklókat. Meg kell várnunk, amíg leszállnak éjszakára. Meg kell értetnie velük, uram, hogy mi ellen vonulunk fel.

A hadnagy úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérésbe burkolt követelést.

– A tábornokok kiadták a parancsot, őrmester! – kiáltotta ingerülten. – Ez egyszer és mindenkorra eldőlt! A főerők alkonyatkor indulnak, és nem fogják megváltoztatni a tervet a maga kedvéért!

– Nem is kell megváltoztatniuk a tervet! – makacskodott Des. – Ha sötétedés után rögtön elindulunk, még mindig lesz időnk elintézni az állomást, mire ők elérik a völgyet. De ha most odamegyünk…

– Ebből elég! – csattant fel mérgesen Ulabore. – Fejezze be! Ne bőgjön itt nekem, mint egy elcsavargott bantha! Megkapta a parancsot, haladéktalanul hajtsa végre! Vagy talán szeretné megtudni, hogy mi történik azokkal a katonákkal, akik megtagadják az elöljáróik parancsát?

Des hirtelen megértette, hogy valójában mi történt. Ulabore is rájött, hogy a parancs hibás, de túlságosan félt ahhoz, hogy cselekedjen. Az utasítást bizonyára valamelyik Sötét Nagyúr adta ki, Ulabore pedig inkább vállalta, hogy vágóhídra vezeti a csapatát, semmint szembenézzen az egyik Sith haragjával. Csakhogy Des nem akarta, hogy a hadnagy a halálba küldje az Éjjárókat. Szempillantás alatt felidéződött benne mindaz, ami a Hsskhor mellett történt, és eszébe jutott az akkori fogadalma. Csupán egyetlen másodpercig habozott, aztán hatalmas erővel állon vágta a hadnagyot.

Ulabore eszméletlenül rogyott a földre. A katonák döbbenten elhallgattak. Des gyorsan magához vette az ájult tiszt fegyvereit, aztán megfordult, rámutatott két, nemrégiben érkezett újoncra, és odaszólt nekik:

– Maga és maga! Gondoskodjanak arról, hogy miután a hadnagy úr magához tér, mindent megkapjon, amire szüksége van! De mindenáron akadályozzák meg, hogy az adó-vevő közelébe férkőzzön! – A híradóshoz fordulva folytatta:

– Közvetlenül napszállta előtt lépjen kapcsolatba a főhadiszállással, és jelentse, hogy sikeresen végrehajtottuk a küldetést, indíthatják a főerőket! így két óránk lesz befejezni a feladatot, mire ideérnek. Végül megállt a katonáival szemben, végigpásztázott rajtuk a tekintetével, és rövid szünetet tartott, hogy különleges nyomatékot adjon a következő szavainak. Néhány pillanatnyi várakozás után mélyet lélegzett, és a hangját felemelve tovább beszélt:

– Amit az imént tettem, zendülésnek minősül! Könnyen előfordulhat, hogy mindazok, akik mostantól kezdve engedelmeskednek az utasításaimnak, a bevetést követően hadbíróság elé kerülnek. Ha valaki úgy érzi, hogy a történtek után nem tud elfogadni felettesének, szóljon most, és készségesen átadom a parancsokságot Adanarnak, a rangidős közlegénynek!

Ismét végighordozta tekintetét a gyalogosok arcán. Néhány pillanat erejéig valamennyien moccanás nélkül, némán álltak, aztán egyszerre felemelték a jobb öklüket, és kétszer megveregették vele a mellkasukat, közvetlenül a szívük felett.

Dest elöntötte a büszkeség. A meghatottságtól elszorult a torka, így nagyot kellett nyelnie ahhoz, hogy képes legyen vezényelni a katonáknak – az ő katonáinak:

– Éjjárók, vigyázz! Oszolj!

A gyalogosok két-háromfős csoportokra szakadva szétszóródtak a fák között, közben lázas izgalommal suttogva tárgyalták a hihetetlen fordulatot. Adanar megvárta, amíg a társai eltávolodnak, aztán odaballagott Deshez.

– Ezt Ulabore nem fogja elfelejteni – mondta komoran és halkan. – Mit akarsz csinálni vele?

– Ha sikeresen elintézzük azt az állomást, az elöljáróink akkora érmet tűznek tisztelt parancsnokunk mellére, hogy az leszakítja a zubbonya elejét – válaszolta keserűen gúnyolódva Des. – Fogadni mernék, hogy inkább elfogadja az újabb kitüntetést, és befogja a száját, semmint elmesélje, hogy valójában mi történt.

Adanar felmordult, és elismerő hangsúllyal megjegyezte:

– Valami azt súgja, hogy ezt alaposan kitervelted.

– Szó sincs róla – válaszolta Des a fejét ingatva –, például még most sem tudom, hogyan fogjuk bevenni azt a harcálláspontot.

Hetedik fejezet

A köztársaságiak előretolt állomása egy lapos tetejű dombon elterülő tisztáson állt. Az Éjjárók a sötétség leple alatt átvágtak az őserdőn. Des négy osztagra bontotta a szakaszt, amelyek négy különböző irányból közelítették meg a célpontot. Amikor már csak fél kilométerre jártak a bázistól, az alegységek aktiválták az i-dobozaikat, amelyek az összes rádióadást zavarták a hatósugarukon belül. Az osztagok a tisztáshoz érve szétterültek annak határvonalán, így majdnem teljesen bekerítették a harcálláspontot. A katonák meglapultak, és várták, hogy újdonsült parancsnokuk megadja a jelet a támadásra. Miután az egyes alegységek nem léphettek egymással rádiókapcsolatba – az i-dobozok az ő adásaikat is elnémították – Des előrelátó módon közölte velük, hogy a jelzés egy sugárlövedék süvítése lesz.

Mialatt az őrmester az állomás tetejére épített leszállópályán álló siklókat figyelte, ismerős érzés telepedett a gyomrába. Valamennyi csatába induló katona, akár beismerte, akár nem, ugyanezt érezte: félelmet. A harcosok ütközet előtt féltek a kudarctól, féltek a haláltól, féltek attól, hogy a barátaik a szemük láttára fognak meghalni, továbbá féltek attól, hogy súlyos sebet kapnak, és az életük hátralévő részét vakon vagy nyomorékon kell leélniük. A félelem mindig jelen volt a csatamezőn, és elpusztította azokat, akik nem tudták kordában tartani.

Des viszont régen rájött, hogy ha valaki elég erős, akár hasznosíthatja is ezeket a bénító érzéseket. Ragadd meg azt, ami gyengévé tesz – biztatta magát gondolatban –, és változtasd azzá, amitől erős leszel! Alakítsd a félelmedet haraggá és gyűlöletté! Gyűlöld az ellenséget, gyűlöld a Köztársaságot és a Jediket! A gyűlölet erőt ad, az erő győzelemre segít.

Általában már a tűzharcok első pillanataiban könnyűszerrel végrehajtotta magában ezt az átalakítást. Az apja kegyetlen bánásmódjának köszönhetően szinte már gyerekkorában megtanulta, hogyan változtassa haraggá és gyűlöletté a félelmét. Talán éppen ezért lett belőle kiváló, rettenthetetlen katona. És a társai talán éppen ezért fogadták el parancsnokuknak.

Most is az ő jelére vártak; várták, hogy leadja az első lövést, és rohamra induljanak. Az állomás személyzetének létszáma kétszeresen meghaladta az Éjjárókét, akiknek így szükségük volt a meglepetés erejére ahhoz, hogy kiegyenlítsék az esélyeket. Ám a nehézfegyvereket hordozó siklók váratlan helyzet elé állították Dest.

A tisztás peremén jókora fényszórók álltak, amelyek valóságos fényárba vonták az állomást, és annak mintegy százméteres körzetét. És bár a siklók a leszállópályán sorakoztak, mind a négy jármű nyitott lövegtornyában egy-egy katona állt. A hengerforma lőállás derékmagasságú páncélfalai, valamint a sorozatlövő sugárvetőhöz illesztett, terjedelmes pajzs kiváló fedezéket biztosított a löveg kezelőjének.

A tetőn elterülő leszállópályáról a toronylövészek tökéletesen belátták a harcálláspont környékét. Des már a megérkezés első pillanataiban felmérte, hogy ha leadja azt a bizonyos lövést, és a katonái kirontanak a nappali fényben úszó tisztásra, akkor egyenesen a nehéz sugárvetők zárótüzébe kerülnek, amely ugyanúgy darabokra szaggatja őket, mint egy rankor a vermébe hajított zuccát.

Mi a baj, őrmester úr? – érdeklődött halkan Lucia, a fiatal lány, aki indulás előtt átadta neki a hadnagy üzenetét. – Mire várunk még, uram?

Des tudta, hogy már nem fújhatja le a bevetést. A főerők már útra keltek, és mire ők visszaérnének a táborhelyükre, hogy a nagy hatótávolságú adóvevőn keresztül értesítsék a parancsnokságot, a sereg már félúton fog járni a völgyben.

A fiatal újoncra pillantott, és észrevette a fegyverére szerelt, hatalmas céltávcsövet. Lucia nem közönséges sugárvetőt, hanem egy TC-17-es típusú mesterlövészpuskát hordozott. Izgalmában és félelmében olyan erővel szorongatta a fegyver markolatát, hogy az ujjai egészen kifehéredtek. A lány még csupán egyetlen kisebb összecsapásban vett részt, mielőtt áthelyezték az Éjjárókhoz, de Des tudta róla, hogy ő a szakaszának egyik legjobb lövésze. A TC-17-es egy-egy energiacellája mindössze tizenkét lövésre elegendő töltést tárolt, viszont az irányzott lőtávolsága jócskán meghaladta a háromszáz métert.

Amikor Des négy alegységre osztotta a szakaszát, ügyelt rá, hogy minden csapatba jusson egy-egy mesterlövész. Ezek a harcosok azt a feladatot kapták, hogy miután kezdetét veszi a tűzharc, figyeljék az állomás környékét, és gondoskodjanak arról, hogy egyetlen köztársasági se hagyhassa el élve a tisztást.

– Látja azokat a katonákat ott, a siklók végében? – kérdezte Des halkan. – A lövegek mögött?

Lucia szótlanul bólintott.

– Ha nem szabadulunk meg tőlük – magyarázta az őrmester –, darált hússá lőnek minket, nagyjából tíz másodperccel a roham megkezdése után.

A lány ismét bólintott, de most már levegő után kapkodva, rémülten bámult a köztársasági harcálláspont felé. Des megveregette a vállát, hogy megnyugtassa, majd halkan folytatta:

– Kérdezek valamit, gyalogos, és szeretném, ha alaposan megfontolná a választ. Mit gondol, menynyi idő alatt tudná leszedni őket innen?

A lány néhány pillanat erejéig habozott, majd bizonytalan, kissé reszkető hangon felelt:

– Én… még… még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán meg tudnám csinálni, uram… Mindegyiket biztosan nem tudom elkapni. Ebből a szögből lehetetlen, uram! Az elsőt simán le tudom szedni, de mihelyt lelövöm, a többiek nem fognak ott ácsorogni addig, amíg kényelmesen célba veszem őket. Valószínűleg nyomban lebuknak a pajzsok mögé, és onnantól egyiket sem fogom látni. De még ha elkapom is az összes toronylövészt, vagy fél tucat katona őgyeleg a leszállópályán, akik be tudnak ugrani a helyükre. Egyedül nem tudok leszedni kilenc célpontot ennyi idő alatt, őrmester úr! Erre a teljesítményre senki sem képes!

Des beharapta az alsó ajkát, és megoldás után kutatva törte a fejét. Először arra gondolt, hogy ha a szakasz négy mesterlövésze együtt és egyszerre nyitna tüzet, néhány pillanat alatt végeznének a tetőn tartózkodó, gyanútlan köztársaságiakkal. Ám nyomban rádöbbent, hogy a zavaróberendezések miatt nem léphet kapcsolatba az osztagaival, így nem tudja összehangolni a támadás nyitólépését. Csendesen elkáromkodta magát, és letett a tervéről.

Megcsóválta a fejét, aztán kikapta a mesterlövészpuskát Lucia kezéből. A vállához emelte a fegyvert, és a távcsövén keresztül szemügyre vette az állomást, hogy tisztább képet kapjon. Gyorsan végigpásztázott a tetőn, közben alaposan az emlékezetébe véste az egyes katonák helyzetét. A céltávcső nagyításának köszönhetően tisztán kivehette a vonásaikat – még azt is látta, hogy beszéd közben mozog a szájuk.

Rövid szemlélődés után gyakorlatilag reménytelennek ítélte a helyzetet. Az előretolt harcálláspont jelentette a Phaseera elfoglalásának kulcsát, míg a siklók lövegei az állomásét. Ám Des kifogyott a választási lehetőségekből, és egyre jobban szorította az idő. Lépnie kellett.

Minden korábbinál erősebb rettegés áradt szét a bensőjében, és mélyeket lélegezve összeszedte a gondolatait. A már bevált módszerhez folyamodva nekilátott, hogy haraggá alakítsa a félelmét, közben hatalmas mennyiségű adrenalin tódult az ereibe. Hirtelen elhatározással az egyik toronylövész mellkasára ültette a távcső szálkeresztjét. Vörös függöny ereszkedett a szeme elé… és a következő pillanatban elhúzta az elsütőbillentyűt.

Ösztönösen cselekedett, túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy a tudatos énje átvehesse az irányítást. Nem nézte végig, hogy az elsőnek lelőtt katona összerogy, azonnal a következő célpontra irányította a fegyverét. A második toronylövésznek éppen csak annyi ideje maradt, hogy ijedtében hatalmasra nyissa a szemét, aztán Des ismét lőtt, és máris a harmadik sikló lövészére mozdította a célkeresztet. Ám a fiatal nő még idejében meglátta, hogy mi történik, és villámgyorsan lekuporodott a lövegtorony aljába.

Des ellenállt a kísértésnek, hogy ész nélkül tüzet nyisson a páncélfalakra, inkább apró köröket írt le fegyvere csövével, de hiába próbált tiszta lövéshez jutni, semmit sem látott a kiszemelt célpontból. Sugárlövedékek éles süvítése hasított az éjszaka csendjébe. Az Éjjárók harsány csatakiáltásokat hallatva, vad lábdobogás közepette kirontottak a sűrűből, és rohanva indultak az állomás felé. Betűhíven végrehajtották a kapott parancsot: az első lövés hallatán megkezdték a támadást. Des tudta, hogy a toronylövészek pillanatokon belül tüzet nyitnak, és mészárszékké változtatják a tisztást, de hiába igyekezett, továbbra sem látta a harmadik lövegkezelőt.

Kétségbeesésében jobbra lendítette a puska csövét, és új célpontot keresett a tetőn. Két másodperccel később befogott egy újabb katonát a távcsövébe. A férfi egy kisebbfajta tartály mellett guggolt, és mindkét kezét az arcára tapasztotta, mintha a szemét próbálta volna védeni valamitől. A mesterlövészpuskából kiröppenő sugárnyaláb egyenesen a mellkasába csapódott, pontosan abban a pillanatban, amikor a lábánál heverő fémdoboz felrobbant.

– Vakítógránát! – sikoltotta Lucia, de elkésett a figyelmeztetéssel.

Des csak annyit érzékelt, hogy iszonyúan erős, fehér fény villan a távcsőben, aztán minden elsötétült előtte. Éppen kezdett haragudni magára, amiért hagyta, hogy az ellenség átmenetileg megvakítsa, amikor rádöbbent, hogy tökéletesen látja a fedezéket kereső köztársaságiakat. Pontosan tudta, hogy hol vannak, és hová tartanak.

A harmadik torony kezelője a rohamozó gyalogosokra irányította a fegyverét. Csakhogy elkövette azt a hibát, hogy izgalmában felegyenesedett a lőállásban, így a feje búbja kilátszott a lövegpajzs felett. Des nyomban észrevette a lehetőséget, és tévedhetetlen pontossággal, egyetlen lövéssel leszedte a nőt.

Valamiért úgy érezte, hogy lelassult körülötte az idő. A legteljesebb lelki nyugalommal jobbra lendítette a fegyverét, végzett egy újabb nővel, majd tovább mozgatta a csövet, és egy ütemmel később egyenesen homlokon lőtte azt a férfit, aki megtorpant összecsukló társa mellett. Ekkor észrevette, hogy egy katona az egyik sikló felé iramodik, és azonnal hátba lőtte. Egy másik már félúton járt a szomszédos sikló lövegtornyába vezető lépcsőn. Des kicsit elkapkodta az első lövést, így a sugárnyaláb a férfi combját ütötte át. A katona elvesztette az egyensúlyát, és oldalra bukott, de még mielőtt a betonra zuhant volna, Des egy újabb lövéssel végzett vele.

Három másodperc sem kellett ahhoz, hogy kiiktasson a kilenc célpontból nyolcat. Az utolsónak maradt katona kétségbeesetten rohant a leszállópálya széle felé, hogy ott leugorjon az épület tetejére. Des néhány pillanatig hagyta, hadd meneküljön. Rejtélyes módon, tisztán érzékelte halálra ítélt prédájának rémületét, amelyet élvezettel ízlelgetett, ameddig csak tehette. A katona elrugaszkodott a pálya peremén, elnyújtott ívben zuhant az állomás lapos teteje felé… aztán Des három sugárnyalábot repített a testébe, és ezzel teljesen kimerítette a fegyver energiacelláját.

Visszaadta a puskát Luciának, majd kipislogta a könnyeket, amelyek csak úgy patakzottak a szeméből, hogy lehűtsék és nedvesen tartsák megperzselődött szaruhártyáját. A vakítógránát villanásának hatása legfeljebb két percig tartott. Des hamarosan újra látott, de ezzel párhuzamosan eltűnt az a titokzatos belső látása, amely az imént megsegítette a nehéz pillanatokban.

Mialatt a szemét dörzsölgette, emlékeztette magát arra, hogy nincs ideje az újabb, csodával felérő élményen gondolkodni. Kiiktatta ugyan a toronylövészeket, de az ellenség még így is jelentős létszámfölényben volt. A katonáinak parancsnokra volt szükségük, méghozzá olyanra, aki a csata sűrűjében irányítja őket, így nem engedhette meg magának, hogy a harcmező szélén ácsorogjon.

– Tartsa a szemét a tetőn! – parancsolta Luciának.

– Ha egy köztársasági megjelenik odafent, azonnal végezzen vele! Egyikük sem érheti el azokat a siklókat!

A lány nem válaszolt. A száját tátva, döbbenten bámult. Szemlátomást nem tudta túltenni magát mindazon, amit az előző pillanatokban látott. Des vállon ragadta, és erősen megrázta őt, aztán határozottan ráförmedt:

– Szedje össze magát, katona! Feladatot kapott!

Lucia megrázta a fejét, hogy összekaparja a gondolatait, aztán bólintott, és gyakorlott ügyességgel, teli tárat csapott a fegyverébe. Des elégedetten biccentett neki, azzal előrántotta a lézerpisztolyát, sarkon fordult, és rohanva indult az állomás felé.

Három órával később az ostrom véget ért. A bevetés teljes sikerrel zárult. Az Éjjárók elfoglalták az állomást, és a köztársaságiak továbbra sem sejtették, hogy Sith-katonák ezrei özönlenek feléjük. A harcálláspontért vívott csata rövid volt, de véres: negyvenöt védő vesztette életét, míg a támadók kilenc bajtársukat gyászolták. Des az elesett Éjjárók holttesteinek láttán úgy érezte, hogy kudarcot vallott, de jól tudta, hogy a küldetésük nehézségi fokát tekintve akár örülhetne is, hogy ennyivel megúszták.

Miután felderítették és biztosították a környéket, az őrmester Adanarra és egy osztagra bízta az állomás őrzését, míg ő maga a szakasz többi tagjával elindult, hogy visszatérjen a táborhelyre.

Menet közben megpróbált nem odafigyelni katonái halk suttogására és a lopva ejtett, fürkész pillantásokra. Lucia – természetesen – mindenkinek elpletykálta, hogy mit tapasztalt az ütközet első pillanataiban, így az Éjjárók fő beszédtémája parancsnokuk bámulatos céllövő tudománya lett.

Egyikükbe sem szorult annyi vakmerőség, hogy nyíltan előhozakodjon a kérdéseivel, ám Des időről időre elkapott néhány szót, amiből tudta, hogy miről társalognak a háta mögött.

És még csak nem is hibáztatta őket ezért a viselkedésért. Hiába törte a fejét, ő maga sem tudott magyarázattal szolgálni arra, hogy mi történt vele. Azzal tisztában volt, hogy bár jól bánik a sugárvetővel, korántsem mesterlövész. Mégis elért vagy tucatnyi, lehetetlennek tűnő találatot egy olyan fegyverrel, amellyel akkor lőtt életében először… és mindezt azután, hogy egy villanógránát gyakorlatilag megvakította. Ez a teljesítmény a hihetetlent is túlszárnyalta. Mintha egy titokzatos hatalom átvette volna az irányítást a cselekedetei felett. A gondolat fellelkesítette, de ezzel párhuzamosan meg is rémült tőle. Honnan jött ez a hatalom? És miért nem tudja irányítani?

Olyannyira beletemetkezett a gondolataiba, hogy először észre sem vette a táborhely közepén várakozó idegeneket. Csak akkor döbbent rá, hogy mi történik vele, amikor a megtermett alakok rávetették magukat, lefogták, és szempillantás alatt kábítóbilincset csattintottak a csuklójára.

– Örülök, hogy visszatért, őrmester! – fröcsögte Ulabore gyűlölettel teli hangon.

Des felkapta a fejét, és körülnézett. Tucatnyi végrehajtó – a Sith Hadsereg katonai rendészéi – vette körül, és mindannyian fegyvert szegeztek rá. Ulabore a hátuk mögött ágált, az állán még most is ott vöröslött az a horzsolás, amelyet az ő ökle okozott. Des kissé oldalra fordította a fejét, és meglátta azt a két újoncot, akiket megbízott a hadnagy felügyeletével. A tábor szélén álltak, zavarukban és szégyenükben mindketten lesütötték a szemüket.

– Komolyan azt képzelte, őrmester, hogy azok a nyápic alakok képesek lesznek fogságban tartani a parancsnokukat? – diadalmaskodott fennhangon Ulabore a fegyveres őrök védőfala mögött. – Tényleg azt hitte, hogy majd vakon követik a maga ostoba utasításait?

– Azok az ostoba utasítások megmentették az életünket! – kiáltotta Lucia.

Des azonnal feltartotta megbilincselt kezét, hogy elhallgattassa a lányt. Elfogta az aggodalom, mert olyan helyzetbe kerültek, amely könnyen kicsúszhatott a józan ész ellenőrzése alól.

Miután néhány pillanat erejéig nem történt semmi más, a hadnagy visszanyerte a bátorságát. Átlépett a rendészek sorfala között, és lecövekelt Des előtt.

– Figyelmeztettem, hogy mi történik azokkal, akik megtagadják a parancsot! – jelentette ki gúnyos hanghordozással. – Most személyesen fogja megtapasztalni, hogy a Sötét Testvériség hogyan bánik a zendülő katonákkal!

Néhány Éjjáró tétova mozdulattal a fegyvere felé nyúlt, de Des megrázta a fejét, mire valamennyien mozdulatlanná dermedtek. A végrehajtók már a kezükben tartották a sugárvetőiket, és a tekintetük elárulta, hogy nem haboznának használni is azokat. Des tisztában volt azzal, hogy a katonái egyetlen lövést sem tudnának leadni, a rendészek sortüze lekaszálná őket.

– Most meg mi a baj, őrmester? – erőszakoskodott Ulabore, és közelebb lépett legyőzött ellenfeléhez; közelebb, mint kellett volna. – Talán kifogyott a mondanivalóból?

Des egyetlen, gyors ütéssel megölhette volna a hadnagyot, de persze tisztában volt azzal, hogy a rendészek nyomban végeznének vele. Szívesen agyoncsapta volna az undorító férget, néhány pillanatig az sem érdekelte, ha cserébe az ő életének is vége szakad. Ám nagy nehézségek árán ellenállt a késztetésnek, már csak azért is, mert felismerte, hogy értelmetlenül hajítaná el magától az életét. Azt ugyan valószínűnek tartotta, hogy a hadbíróságon halálos ítélet születik majd, de úgy gondolta, ha tárgyalják az ügyét, legalább lesz némi esélye.

Ulabore hirtelen meglendítette a kezét, nyitott tenyérrel pofon vágta Dest, aztán megvetése jeléül leköpte a bakancsát. Végül távolabbra hátrált, sarkon fordult, és ráparancsolt a végrehajtókra:

– Vigyék a szemem elől ezt a nyomorultat! Des a rendészparancsnok első szavára, engedelmesen elindult. Szótlanul ballagott a komor alakok gyűrűjében, ám néhány lépés megtétele után derékból hátrafordult, és a tekintetével még egyszer végigpásztázott a katonáin, akiknek alig néhány órával korábban megmentette az életét. Mialatt egy-egy pillanatra belenézett a szeműkbe, az a benyomása támadt, hogy a legközelebbi bevetés során Ulabore hadnagyot halálos baleset fogja érni – és ez a felismerés halovány, kesernyés mosolyt csalt az ajkára.

A csapat órákon át törtetett az őserdő sűrű aljnövényzetében. A rendészek mindvégig a kezükben tartották és Desre szegezték a sugárvetőiket. Csak akkor engedték le a fegyvereket, amikor összetalálkoztak a Sith-sereg főtáborának peremén mozgó járőrök egyikével.

– Foglyot hoztunk, haditörvényszék elé kerül – közölte kurtán az egyik rendész. – Értesítsék Kopecz Nagyurat!

Az egyik őr feszesen tisztelgett, és lélekszakadva rohant, hogy teljesítse a parancsot. A végrehajtók ekkor újra elindultak, és a tábor felé hurcolták a foglyukat. Menet közben Des észrevette, hogy jó néhány katona felismeri őt. A magassága és a testalkata révén eleve feltűnő alaknak számított, és a gyalogosok tekintélyes része hallott már a tetteiről. A bilincsbe vert, legendás katona látványa jól érzékelhetően mély benyomást tett valamennyi szemtanúra.

Hamarosan elérték a tábor fogdáját, ami jobb megoldás híján nem állt másból, mint egy három méter széles és hosszú, három méter mély veremből, amely fölé kisebbfajta zárómezőt telepítettek. A rendészek már az őrizetbe vétel pillanataiban elvették Destől a fegyvereit, de most alaposan, tetőtől talpig megmotozták, és megfosztották valamennyi személyes tárgyától. Aztán kikapcsolták a zárómezőt, és durván beletaszították őt a verembe, még azzal sem törődtek, hogy levegyék róla a bilincset. Des nem tudott egyensúlyozni, nagyot esett, és erősen beütötte az oldalát a gödör keményre döngölt fenekébe. Mialatt talpra küzdötte magát, meghallotta az újra aktivált zárómező jellegzetes bugását, és rádöbbent, hogy végképp és visszavonhatatlanul fogságba esett.

A börtönként szolgáló veremben ő volt az egyetlen fogoly. A Sith Hadsereg parancsnokai nem sokáig tartották rabságban a fegyelem ellen vétőket vagy a különféle kihágások elkövetőit. A Sötét Nagyurak nem az elnéző természetükről vagy a könyörületességükről híresültek el. Des fejében megfordult, hogy valószínűleg súlyos – vagy egyenesen végzetes – hibát követett el. Nemrégiben még azt remélte, hogy a múltban tett szolgálatai enyhítik majd leendő bíráinak szigorát, de az előző percek folyamán rádöbbent, hogy a hírneve valójában ellene dolgozik. Megtagadta egy parancs végrehajtását, és most már könnyen elképzelhetőnek vélte, hogy a hadbíróság elrettentő ítéletet fog hozni az ügyében.

Des utóbb nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig hagyták a gödör mélyén. Egy idő után felülkerekedett rajta a csata és a hosszas gyaloglás okozta kimerültség, és elaludt. A következő órák folyamán hol mély kábulatba merült, hol magához tért. Egyszer derengő félhomályt látott maga körül, ami arra utalt, hogy nappal van, aztán, amikor legközelebb felébredt, már az éjszaka sötétje borult a veremre.

Egyszer sem kapott enni; a gyomra hangos kordulásokkal tiltakozott, és emészteni kezdte önmagát. Víz hiányában a torka kiszáradt, és kegyetlenül égett, míg a nyelve akkorára dagadt, hogy kis híján megfojtotta. Noha legalább egy napja nem ivott, egyre erősebb nyomást érzett a hólyagjában, de nem akart könnyíteni magán, mert a gödörben már így is émelyítő szagok terjengtek.

Megfordult a fejében, hogy a pribékek talán soha többé nem fogják kiszedni a veremből, hanem hagyják, hogy lassan és magányosan haljon meg. Riasztotta a gondolat, ám amikor eszébe jutottak a Nagyurak kínzási módszereiről szóló mendemondák, szinte remélte, hogy itt fog elpusztulni, és nem kerül át egy ennél is rosszabb helyre.

Amikor közeledő léptek határozott, erőteljes dobbanásait hallotta, feltápászkodott, és teljes magasságában kihúzta magát. A zárómező kéklő energiafüggönyén keresztül csak elmosódott körvonalú, homályos alakokat látott, de annyit meg tudott állapítani, hogy az őrein kívül egy sötét köpenyt viselő férfi is áll a verem szélénél.

– Haladéktalanul vigyék át a hajómra! – rendelkezett az illető mély, reszelős hangon. – Személyesen fogok foglalkozni vele a Korribanon.

Nyolcadik fejezet

Des egyszer sem látta tisztán azt a Nagyurat, aki elrendelte az átszállítását. Mire az őrök kihúzták őt a gödörből, a férfi eltűnt a környékről. Néhány perccel később ennivalót és vizet kapott, majd bevitték egy sátorba, ahol megfürödhetett, aztán tiszta ruhát nyomtak a kezébe. Noha végre leszedték róla a bilincset, továbbra is erős őrizet alatt vezették fel a Korriban felé induló, kisebbfajta teherhajó fedélzetére.

Az utazás ideje alatt senki sem szólt hozzá, és fogalma sem volt arról, hogy mi történik vele. Még kevésbé tudta elképzelni, hogy a Sötét Nagyurak, avagy a katonai parancsnokok milyen sorsot szántak neki. Annak viszont szívből örült, hogy a súlyos és kemény bilincset nem tették vissza a kezére

– ezt a tényt biztató jelnek tekintette.

A teherhajó a nappali oldal felől közelítette meg a Korribant. Des arra számított, hogy Dreshdae-ban fognak leszállni, a riasztóan komor világ egyetlen városában. Ám a hajó egy sivár völgy fölé magasodó, hatalmas és ősrégi templom tetejére ereszkedett le. Amikor Des kiszállt a gépből, fagyos szél söpört végig a testén, de ő egyáltalán nem bánta. A verem dohos bűze és a hajó állott levegője után mérhetetlenül jól esett neki, hogy megmártózhat a frissítő szélben. Amikor első ízben letette a lábát a leszállópálya ősrégi, repedezett burkolatára, önkéntelenül megborzongott. Éppen eleget hallott már arról, hogy ez a világ titokzatos, rettenetes hatalom forrása és otthona volt egykoron, noha mostanra állítólag már csak halovány árnyékok maradtak belőle. De így is gonosz, rosszindulatú erők jelenlétét érzékelte attól a pillanattól kezdve, hogy az űrhajó behatolt a bolygó légkörébe.

A magasból jól látta a kopár felszínen szétszórtan álló, további templomokat és szentélyeket. A meszszeség dacára is meg tudta állapítani, hogy az ősrégi építmények valaha pompás falainak és szobordíszeinek állapota erősen leromlott. A völgyön túl terült el Dreshdae városa, amely ebből a távolságból apró, sötét foltnak látszott csupán.

A leszállópálya szélénél egy köpenyes alak várakozott. Des egyetlen pillantással felmérte, hogy ez az illető nem azonos azzal, amelyik érte jött a fogdához. Jóval alacsonyabb volt a megszabadítójánál, és nem áradt belőle az a parancsoló tekintély, amit ő még a zárómező energiaszövetén keresztül is érzékelt.

A nőneműnek tűnő idegen intett neki, hogy kövesse, azzal sarkon fordult, és elindult egy a templom mélyére vezető lépcsősor felé. Des a nyomába szegődött, aztán ők ketten hallgatagon siettek lefelé. Hamarosan átszeltek egy rövid folyosót, majd ismét egy lépcső következett, ami szintén egy alig tíz méter hosszú, vízszintes járatba vezetett, melynek másik végéből újabb lépcsősor vezetett a mélybe. Szintről szintre ereszkedtek lefelé, az épület legmagasabb csúcsától egészen a talajig. A folyosókról ajtók nyíltak, illetve keresztjáratok indultak ki, amelyekből Des néha szófoszlányokat hallott, de egyszer sem tudta megállapítani, hogy a láthatatlan illetők miről beszélnek.

A nő egyszer sem szólalt meg, és Des okosabb volt annál, semmint megtörje a hallgatást. Minden jel arra utalt, hogy éppen a hadbírósági tárgyalásra vezetik, és nem akarta tovább rontani a helyzetét azzal, hogy ostoba kérdésekkel hozakodik elő.

Amikor végre elérték az épület földszintjét, a nő egy jókora kövekből kirakott, boltíves átjáróhoz irányította Dest, amelyen túl kivilágítatlan csigalépcső vezetett a bolygó gyomrába. A kísérője kiemelt egy égő fáklyát az egyik falikarból, amit Des kezébe nyomott, aztán továbbra is szótlanul félreállt az útból.

Des óvatosan ereszkedett lefelé, közben azon törte a fejét, hogy titokzatos urai vajon miféle sorsot szánnak neki. Nem tudta megállapítani, hogy milyen mélységben jár, a nyomasztóan szűk térben nem lehetett tájékozódni. Néhány perc leforgása alatt elérte a lépcső alját, ekkor egy hosszú, boltíves mennyezetű alagutat látott maga előtt. Végigóvakodott ezen a járaton, végül belépett a végéből nyíló ajtón.

Az árnyakkal teli kamrában szinte teljes sötétség uralkodott. Csupán néhány fáklya sistergett a kőfalakon, haldokló lángjaik fénye megvilágítani nem tudta, csupán félhomályos derengésbe vonta a helyiséget.

Des a küszöbön állva várta, hogy a szeme megszokja a benti fényviszonyokat. Hirtelen meglátott egy fekete alakot, amely éppen intett neki.

– Lépj közelebb! – dörmögte egy mély hang.

Noha a kamrában kellemes meleg volt, Des hátán végigfutott a hideg. Az a benyomása támadt, hogy maga a levegő bizsergeti a bőrét, mintha feltöltődött volna elektromossággal. Meglepetten döbbent rá, hogy egyáltalán nem érez félelmet, inkább az izgatott várakozás készteti borzongásra újra és újra.

Bizonytalan léptekkel megtett még néhány métert, és ekkor már többé-kevésbé jól látta a kamrában tartózkodó idegent. Egy twi'lek férfi állt előtte. Noha bő szabású köpenyt viselt, így is látszott rajta, hogy a válla széles, és a tagjain hatalmas izmok feszülnek. A testmagassága majdnem elérte a két métert, így ő volt a legmagasabb twi'lek, akivel Des valaha találkozott. Vaskos, hosszú lekkui egymást keresztezve nyugodtak széles mellkasán, majd kétfelől felkunkorodva izmos nyaka köré fonódtak. A szeme sárgás fénnyel izzott, és tucatnyi apró fénypont formájában verte vissza a fáklyák fényét. A twi'lek elmosolyodott, így felvillantotta a fajára jellemző hegyes és éles fogait.

– Kopecz Nagyúr vagyok – mondta mély, zengő hangon.

Des ebben a pillanatban szemernyi kétség nélkül tudta, hogy ő volt az a titokzatos alak, akit a veremnél látott, és apró biccentéssel nyugtázta a bemutatkozást.

– Én leszek a bírád – folytatta Kopecz Nagyúr érzelmektől mentes, nyugodt hangon. – Egyedül én fogok dönteni a sorsod felől. Az ítéletem végleges lesz, fellebbezésnek nincs helye!

Des ismét bólintott. A twi'lek ekkor mélyen a fogoly szemébe nézett, és ismét megszólalt:

– Nem kedveled a Jediket, sem pedig az ő Köztársaságukat. Noha a Nagyúr szavai nem kérdésnek, hanem kijelentésnek hangzottak, Des szükségét érezte, hogy válaszoljon rájuk:

– Nincs miért kedveljem őket, uram. Sosem tettek értem semmit.

– Pontosan – helyeselt Kopecz, és a szája kegyetlen vigyorra görbült. – Tudok arról, hogy számtalan csatát vívtál a köztársasági erők ellen. A bajtársaid rendkívüli elismeréssel beszélnek rólad. A Sith-eknek égető szüksége van a hozzád hasonló katonákra ahhoz, hogy megnyerhessék a háborút. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd megfontoltan hozzátette:

– Mintakatona voltál, akit példaképül állíthattunk a többiek elé… csakhogy végül megtagadtál egy parancsot.

– Az a parancs hibás volt, uram – jegyezte meg Des. A torka teljesen kiszáradt és olyannyira összeszűkült, hogy alig tudott megszólalni.

– Miért nem voltál hajlandó megtámadni azt az állomást fényes nappal? Talán gyáva vagy?

– Ha gyáva volnék, aligha csináltam volna végig azt a bevetést! – tiltakozott elszántan Des, akit a vád érzékeny pontján talált.

Kopecz oldalra billentette a fejét, és várt.

– Taktikai hiba lett volna, ha fényes nappal hajtjuk végre a támadást, uram – magyarázta kissé felbátorodva Des. – A szakaszparancsnoknak jeleznie kellett volna a tévedést a főparancsnokság számára, de ő túlságosan rémült volt. Ulabore hadnagy volt a gyáva, nem pedig én. Ő inkább a halálba küldte volna a katonáit, mint hogy szembekerüljön a feletteseivel. Én meg nem szívesen hajítanám el értelmetlenül, a semmiért az életemet.

– Azt magam is látom a szolgálati lapodon – dünnyögte Kopecz. – Harcoltál a Kashyyykon, a Trandoshán, a Phaseerán… Ha a jelentések pontosak, bámulatos hőstetteket hajtottál végre, mialatt az Éjjáróknál szolgáltál. Olyan hőstetteket, amelyeket sokan lehetetlennek tartanának…

Des nyomban megértette, hogy miféle célzás rejlik a Nagyúr utolsó mondatában, és haragosan, öntudatosan felfortyant:

– A jelentések pontosak, uram!

– Ebben jómagam nem is kételkedtem – közölte a legteljesebb lelki nyugalommal Kopecz, aki vagy nem vette észre a fogoly dühös hanghordozását, vagy nem törődött vele. – Azt tudod, hogy miért hozattalak ide, a Korribanra?

Des kezdett rájönni, hogy valójában nem is haditörvényszék előtt áll. Gyanította, hogy valamilyen próbának vetik alá, de még csak nem is sejtette, hogy mifélének.

– Azt hiszem, uram, hogy kiválasztottak valamire.

Kopecz újabb, sejtelmes mosolyt villantott rá, és szemlátomást elégedetten folytatta:

– Helyes! Jól vág az eszed, annyi bizonyos. És most halljuk, mit tudsz az Erőről?

– Nem sokat – vallotta be Des, és közönyösen rántott egyet a vállán. – Azt tudom, hogy a Jedik hisznek benne. Valami titokzatos energiaféleség, amely keresztbe-kasul áramlik az egész világegyetemben, ha jól értettem azt, amit az űrutazók öszszehordtak róla.

– És mit tudsz a Jedikről?

– Tudom, hogy a Köztársaság őrzőinek tartják magukat – válaszolta Des, és meg sem próbálta elrejteni a Jedik iránti megvetését. – Tudom, hogy komoly befolyást gyakorolnak a Szenátusra. És azt is tudom, hogy rejtélyes hatalom birtokosának képzelik magukat.

– No és a Sötét Testvériség?

Des ezúttal alaposan megfontolta és gondosan megválogatta a szavait.

– Önök a hadseregünk vezérei és a Jedik esküdt ellenségei – felelte az előbbieknél jóval higgadtabban. – Sokan hiszik, hogy a Jedikhez hasonlóan maguk is rendelkeznek természetfeletti képességekkel!

– De te magad nem, igaz? – csapott le nyomban a Sith.

Des tétován hallgatott, és erősen törte a fejét, mert szeretett volna azzal a válasszal előállni, amit megítélése szerint Kopecz várt tőle. Végül nem tudta meghatározni, hogy a bírája miféle feleletre számít, így aztán – jobb híján – a valódi véleményét közölte:

– Én úgy gondolom, hogy Sith-ekről szóló történetekben sok a túlzás. Kopecz elnézően mosolygott, és lassan bólogatva felelt:

– Igen, ez az általános vélekedés. Azok, akik nem ismerik az Erőt, legendáknak vagy meséknek tartják ezeket történeteket. De az Erő igenis létezik, és azok, akik tudnak bánni vele, akkora hatalom birtokosai, amekkorát el sem tudsz képzelni. Részt vettél jó néhány ütközetben, de még egyszer sem tapasztaltad meg a valódi háborút. Mialatt a hétköznapi katonák bolygók és holdak megszállásáért avagy megtartásáért küzdenek, a Jedik és a Sith-ek egymás megsemmisítésére törekednek. Megállíthatatlanul sodródunk a végső összecsapás felé. És a fennmaradó Rend, legyen az akár a Jedi, akár a Sith, tehát a fennmaradó Rend fogja meghatározni a Galaxis sorsát a következő évezredek folyamán. Ebben a háborúban az igazi győzelmet nem a Flotta és nem a gyalogság fogja kivívni, hanem a Sötét Testvériség. Az Erő a legnagyobb fegyverünk, valamint azok a teremtmények, akik képesek parancsolni ennek a láthatatlan, egyszerre csodálatos és félelmetes hatalomnak. Olyan teremtmények, mint amilyen te magad is vagy.

Néhány pillanatra elhallgatott, hogy Des maradéktalanul felfogja szavai értelmét, aztán ismét megszólalt:

– Igen, Des, különleges teremtmény vagy. Számos rendkívüli tulajdonság lakozik benned. Ezek a tulajdonságok az Erő megnyilvánulásai, és már az eddigi életed folyamán is jó szolgálatokat tettek neked. De eddig még éppen csak megkóstoltad ezeket az adottságaidat. Ahogy azt az imént is mondtam, az Erő létezik. Mindnyájunkat körülvesz, ebben a pillanatban is. Jelen van ebben a kamrában is. Érzékeled a jelenlétét?

Des éppen csak egy másodpercig habozott, aztán nagyot bólintott, és halkan kijelentette:

– Igen, érzem. Forró és izgató. Olyan, mint egy lappangó, kitörni akaró tűzvész.

– Igen, ilyen a sötét oldal ereje! – vágta rá elégedetten a Sith Nagyúr. – A szenvedély és a harag forróságát érzed. Én is érzékelem benned. Ott parázslik a felszín alatt. Úgy lángol, mint a dühöd. Ez az, ami erőssé tesz téged.

Kopecz lehunyta a szemét, hátravetette a fejét, és olyan képet vágott, mintha kéjesen sütkérezett volna abban a forróságban, amelyről beszélt. A kamrára néma csend telepedett, csupán a fáklyák halk sercegését lehetett hallani. Kövér izzadságcsepp gördült végig Des kopasz tarkóján, majd a nyakán. Nem törölte le, holott kellemetlenül csiklandozta, mialatt végigcsorgott a hátán, a gerince felett. Végül nem bírta tovább, akarata ellenére összerándult, és ezzel a gyors mozdulatával kizökkentette a twi'leket különös révületéből.

A Nagyúr továbbra sem szólalt meg. Legalább fél percen keresztül némán tanulmányozta Dest azzal az átható tekintetével. Végül mélyet lélegzett, és tovább magyarázott:

– Ha nem is tudatosan, de használtad már az Erőt a múltban. Ám a mostani tudásod jelentéktelen, szánalmas semmi egy valódi Sith-mester hatalmához képest. Óriási lehetőségek lappanganak benned, Des! Ha itt maradsz a Korribanon, megtanítunk arra, hogyan engedd szabadjára, és hogyan használd fel a benned munkáló Erőt.

Des mukkanni sem tudott, tátogva kapkodott levegő után.

– Ha elfogadod az ajánlatomat, a korábbi életed mindörökre véget ér – folytatta Kopecz. – Átadjuk neked mindazt, amit mi magunk tudunk az Erő sötét oldaláról. A Sötét Testvériség teljes értékű tagja leszel. És soha többé nem térsz vissza az Éjjárókhoz.

Des megszédült, és úgy érezte, hogy felgyorsulva verdeső szíve egyenesen a torkában lüktet. Mióta az eszét tudta, tisztában volt azzal, hogy egyedülálló képességekkel rendelkezik. És az imént egy rettegett Sith Nagyúr közölte vele, hogy az adottságai eltörpülnek ahhoz képest, amit idővel elérhet.

Ugyanakkor nem szívesen szakadt volna el a katonáitól úgy, hogy még csak el sem búcsúzott tőlük. Nem egyszerűen a bajtársainak, hanem a barátainak tartotta Adanart, Luciát és a többieket. Valóban képes lesz egyszerűen hátat fordítani nekik, még akkor is, ha cserébe beléphet a Sith-mesterek közé?

Hirtelen eszébe jutottak a Groshiktól utoljára hallott, keserű mondatok: „Ne számíts mások segítségére! Végül mindannyian magunkra maradunk. A túlélők viszont tudni fogják, hogyan vigyázzanak magukra.” Des úgy érezte, hogy az elmúlt év során mindent megtett a szakaszáért, ami tőle telt. Anynyiszor mentette meg az életüket, hogy már nem is tudta összeszámolni. De végül, amikor a katonai rendészek elhurcolták, a bajtársai nem tudtak segíteni rajta. Igen, csak az ő jelzése akadályozta meg, hogy fegyvert rántsanak, de kudarcot vallottak volna.

Felismerte a szörnyű igazságot. Rádöbbent, hogy a katonái – a barátai – ebben a mostani helyzetben sem tehetnek érte semmit. Mint az Apatroson, születése pillanatától fogva bármikor, ezúttal is csak saját magára számíthat. És akkor követné el élete legnagyobb ostobaságát, ha nem használná ki a tálcán kínált lehetőséget. Így aztán mélyet lélegzett, és kijelentette:

– Megtiszteltetésnek veszem, Kopecz mester, és hálás szívvel elfogadom az ajánlatát.

– A Sith-ek útja nem való a gyengéknek – figyelmeztette a tagbaszakadt twi'lek, és baljós hanghordozással hozzátette:

– Azok, akik meginognak… hátramaradnak.

– Én nem fogok hátramaradni – fogadkozott jeges nyugalommal Des.

– Azt majd meglátjuk – jegyezte meg komoran Kopecz, aztán ünnepélyes hangnemre váltva folytatta:

– Ez egy új kezdet a számodra, Des. Egy új élet. Az ideérkező tanítványok között szokás, hogy új nevet választanak maguknak. Ez jelképezi, hogy maguk mögött hagyják a régi életüket.

Des eddigi életének egyetlen emlékéhez sem ragaszkodott, szívesen megszabadult volna valamennyitől, ha módjában áll. Gyűlölte az apját, gyűlölte a bányászéletet; gyakorlatilag kölyökkorától fogva egy másik, új életre vágyott. Az Éjjárók befogadták ugyan, de az a menedék átmenetinek bizonyult. És most lehetőséget kapott arra, hogy mindörökre maga mögött hagyja a múltját. Ennek érdekében csak annyit kellett tennie, hogy a Sith Nagyurak tanítványává szegődik. És mégis, egy általa is megmagyarázhatatlan oknál fogva dermesztő félelem lett úrrá rajta, és ez a félelem elbizonytalanította. Valószínűleg Kopecz is megérezte a vonakodását, mert a szemöldökét felvonva megkérdezte tőle:

– Szóval, Des, szeretnél új nevet választani magadnak? Szeretnél újjászületni?

Des bólintott.

Kopecz ismét elmosolyodott, és tovább faggatózott:

– És mit szeretnél, mostantól fogva milyen néven szólítsunk téged?

A félelem nem állíthat meg – biztatta magát gondolatban Des. – Megragadom a félelmet, átalakítom, és hasznosítom. Megragadom azt, ami egykor a gyengeségem volt, és átváltoztatom azzá, ami az erősségem lesz.

A nevem Csapás, vagyis Bane – mondta végül halkan, de elszántan. – Bane, a Sith.

Qordis Nagyúr, a korribani Sith Akadémia köztiszteletben álló nagymestere töprengve vakargatta az állát hosszú, karomszerű ujjaival.

– Ezt a tanítványt, akit nemrégiben hoztál ide – dörmögte kétkedő hangsúllyal –, ezt a Bane-t, még sosem tanították az Erő használatára?

Kopecz megrázta a fejét, és kissé megremegtette lekkuinak végét, ami a twi'lekeknél a türelmetlenség és a bosszankodás jelének számított.

– Ahogy azt már az imént is mondtam – válaszolta mogorván –, Bane az Apatroson nőtt fel, egy apró bányabolygón, amelyet a Külső Gyűrű Ércfeldolgozó Társaság tart ellenőrzése alatt.

– Valahogy mégis rátaláltál erre az ifjúra, és idehoztad, egyenesen az Akadémiára – jegyezte meg Qordis. – Nekem úgy tűnik, hogy az események túl simán zajlottak.

A tagbaszakadt twi'lek felmordult, és ingerülten felcsattant:

– Nem esküdtünk össze ellened, Qordis! Egyszer s mindenkorra felhagytunk a régi módszerekkel. Szövetségre léptünk, emlékszel? Mi vagyunk a Sötét Testvériség. Túlságosan gyanakvó vagy!

– Nem gyanakvó, hanem óvatos! – vágott vissza keserűen nevetve Qordis. – Az elővigyázatosság sokat segített, hogy megtartsam a helyemet itt, a megannyi becsvágyó, ifjú Sith között.

– Bane ugyanolyan adottságokkal rendelkezik, mint a többiek! – makacskodott Kopecz.

– Viszont jóval idősebb náluk – mutatott rá Qordis. – Jobban szeretjük, ha akkor kerülnek hozzánk a tanítványok, amikor még fiatalok és… és képlékenyek, hogy úgy mondjam…

– Most úgy beszélsz, mint a Jedik – gúnyolódott Kopecz. – Ők is lehetőleg minél fiatalabb tanítványokat keresnek abban a reményben, hogy amikor rájuk találnak, még tiszták és ártatlanok. Rövidesen eljutnak odáig, hogy csak az apró gyermekeket fogadják be maguk közé. Résen kell lennünk, hogy összeszedjük azokat, akiket ők túlkorosnak ítélnek. Ráadásul – tette hozzá megfontoltan –, Bane túl erős ahhoz, hogy lemondjunk róla. Érzésem szerint a Jedik is azonnal elfogadnák tanítványnak. Szerencsések vagyunk, hogy nem ők, hanem mi találtunk rá hamarabb.

– Igen, szerencsések – ismételte Qordis, és a hangjából szinte csöpögött a maró gúny. – Úgy tűnik, a megérkezésével párhuzamosan bizonyos események váratlan fordulatot vettek. Valóban szerencsénk volt.

– Egyesek valószínűleg így látják – ismerte el Kopecz. – Mások talán másképp. Esetleg úgy gondolják, hogy nem a Szerencse hozta el hozzánk Bane-t, hanem a Végzet.

Hosszas szünet következett, mialatt Qordis fontolóra vette egykori vetélytársának baljóslatú szavait.

– A többi tanítványt már évek óta képezzük – mondta végül. – Bane le van maradva tőlük.

– De ha lehetőséget kap, fel fog zárkózni hozzájuk – állította határozottan Kopecz.

– Elképzelhető, de vajon… de vajon a többiek megadják neki azt a bizonyos lehetőséget? – vetette fel töprengve Qordis. – Ha van egy csepp eszük, gátolni fogják az előrehaladásban. Ha így lesz, nem érünk el mást, csak megfosztjuk Kaan Nagyurat legjobb katonáinak egyikétől.

– Mindketten tudjuk, hogy a közönséges katonák nem győzhetik le a Jediket! – vágta rá szinte kiáltva Kopecz. – Jómagam boldogan elcserélek akár ezret is a legjobb gyalogosaink közül egyetlen Sith Nagyúrért.

Qordist jól láthatóan meghökkentette társa szenvedélyes kitörése, de hamar összeszedte magát, és fojtott hangon megkérdezte:

– Ezt a Bane-t… vajon annyira átjárja az Erő? Kopecz lassan bólogatott, aztán lehiggadva válaszolt:

– Igen, talán ő az, akit régóta keresünk. Talán ő lesz a Sith'ari.

Mielőtt azonban elnyeri ezt a címet – jegyezte meg Qordis, mialatt a szája ravasz mosolyra görbült –, túl kell élnie a kiképzést.

MÁSODIK RÉSZ

Kilencedik fejezet

A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik. A szenvedélyből erőt merítek.

Az erő révén hatalmat szerzek.

A hatalom révén győzelmet aratok.

A győzelem révén a láncaim lehullnak.

Kopecz elrepült, visszatért Kaan seregéhez, és a Sith-ek tovább vívták a háborút a Jedik és a Köztársaság ellen. Bane az Akadémián maradt, a Korribanon, hogy elsajátítsa a Sith-ek tanításait. Az első leckét már másnap reggel megkapta, magától Qordis Nagyúrtól.

– A Sith-ek dogmái nem csupán szavak, amelyeket alaposan az emlékezetünkbe kell vésnünk – fejtegette az Akadémia atyamestere a lába előtt kuporgó, újdonsült tanítványnak. – Tanuld meg őket, és értsd meg a jelentésüket! Elvezetnek téged oda, ahol az igazi hatalom lakozik. Elvezetnek téged az Erő sötét oldalához.

Qordis nem csupán Kopecznél, de még Bane-nél is magasabb volt. A rendkívül vékony testalkatú férfi fekete, bő szabású köpenyt viselt, amelynek terjedelmes csuklyája részben a vállán, részben a hátán terült szét. A megjelenése és a testfelépítése alapján emberi lény lehetett, ám a bőre beteges, halványkék színben játszott. Hosszú ujjain vagy kéttucatnyi gyűrűt viselt, és az ezek foglalataiban csillogó, színes drágakövek valahogy még inkább kihangsúlyozták bőre természetellenes árnyalatát. A szájában piramis formájú, hegyes és éles fogak sorakoztak, míg karmokhoz hasonlatos ujjainak végén hosszú, csorba körmök meredeztek.

Bane a lába előtt térdelt, hozzá hasonlóan sötét köpenyt viselt, amelynek csuklyáját ő is hátravetette. Ezen a reggelen hallotta első ízben a Sithalaptörvényt. A sötét titkokat hordozó szavak még frissen éltek benne. Folyton ott keringtek a tudatalattijában, időnként feltörtek elméje tudatos részeibe, mialatt megpróbált mögéjük hatolni, és megfejteni az értelmüket. A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik. Azt máris tudta, hogy az első dogma színigaz, mert az egész élete szolgált rá bizonyítékul.

– Kopecz Nagyúr úgy tájékoztatott engem, hogy te teljesen kezdőként érkeztél hozzánk – jegyezte meg Qordis. – Azt állította, hogy még egyetlen lépést sem tettél meg az Erő útján.

– Viszont gyorsan tanulok, nagyuram – felelte sietve Bane.

– Igen… és mélyen átjár a sötét oldal ereje – dünnyögte Qordis, majd emelt hangon hozzátette:

– Ám ezt mindenkiről elmondhatjuk, aki idejött hozzánk!

Bane nem tudta bizonyosan, hogyan válaszoljon, ezért úgy döntött, akkor jár el a legbölcsebben, ha csendben marad.

– Mit tudsz az Akadémiáról? – kérdezte végül

Qordis.

– A tanítványok itt sajátítják el az Erő használa

tának tudományát – felelte töprengve Bane. – A Sith Nagyurak itt vezetik be őket az Erő sötét oldalának rejtelmeibe. – Elhallgatott egy pillanatra, majd rövid habozás után hozzáfűzte:

– És tudom, hogy léteznek más, ugyanilyen aka

démiák.

– Ezt éppenséggel rosszul tudod – javította ki Qordis. – Nincs még egy ugyanilyen. Igaz, más felkészítő központjaink is működnek a mi folyton növekvő birodalmunk bizonyos világain. Iskolák és szentélyek, amelyekben az ígéretes teremtmények megtanulják, hogyan ellenőrizzék és hogyan használják fel a bennük rejlő erőket. Ám valamennyi létesítmény egyedülálló, és hogy az egyes tanítványok hová kerülnek, az attól függ, hogy milyen lehetőségeket látunk bennük. Azokat, akik érzékelhető, ámde korlátozott képességekkel rendelkeznek, a Honoghr-ra, a Gentesre vagy pedig a Gamorr-ra küldjük, ahol Sith-harcost faragnak belőlük. Megtanítják őket arra, hogyan korbácsolják az indulataikat őrjöngő, eszeveszett haraggá. A sötét oldal ereje vérszomjas fenevadakká alakítja őket, miközben halálos és pusztító szörnyetegekként rázúdulnak az ellenségeinkre.

A szenvedélyből erőt merítek – gondolta Bane, és félhangosan megjegyezte:

– Ám a nyers erő önmagában véve nem elég ah

hoz, hogy térdre kényszerítsük a Köztársaságot.

– Ez így igaz – helyeselt Qordis, és a hanghordozásából Bane tudta, hogy azt mondta, amit a mester hallani akart tőle. – Azok, akik fejlettebb adottságokkal rendelkeznek, a velünk szövetséges világokra kerülnek, a Ryloth-ra, az Umbarára vagy a Nar Shadaára. Ezek a tanítványok a sötétség és az árnyék gyermekeivé lesznek. Megtanulják azt, hogyan használják fel a sötét oldal erejét önmaguk álcázására, valamint mások megtévesztésére és befolyásolására. Mindazok, akik túlélik a felkészülést, tökéletes orgyilkosokká válnak, akik a sötét oldal segítségével akár a kisujjuk mozdítása nélkül is végezhetnek a célpontjaikkal.

– Gondolom, még ők sem érnek fel a Jedikkel… – dünnyögte Bane.

– Pontosan – ismerte el a mester. – Leginkább a Dathomiron és az Iridonián működő akadémiák hasonlítanak az ittenihez. Ezen a két helyen a tanítványok Sith-mesterek felügyelete alatt tanulnak. Azok, akik túlélik a kiképzést, Sith-inasokká válnak, és a hadseregünkben harcolnak. Ők a Jedi-lovagok ellenpárjai. Ám ahogyan a Jedi-lovagok engedelmességgel tartoznak a Jedi-mestereknek, úgy az inasok engedelmességgel tartoznak a Sötét Úrnőknek és Nagyuraknak. Végül pedig, azokat a jelölteket, akikben ott rejlik a lehetőség, hogy Sithmesterré váljanak, és csakis azokat, itt készítjük fel,

a Korribanon.

Az erő révén hatalmat szerzek – tette hozzá gondolatban Bane, és végigfutott a hátán a hideg.

– A Korriban a Sith-ek ősi otthona – magyarázta Qordis. – Ez a világ hatalmas erők forrása. A sötét oldal ott él és lélegzik ennek a bolygónak a magjában. Elhallgatott, lassan előrenyújtotta hosszú, vézna jobbját, és felfelé fordította nyitott tenyerét. Aztán begörbítette és finoman mozgatni kezdte az ujjait, mintha egy ökölnyi, láthatatlan – számára kedves és felbecsülhetetlen értékű – tárgyat tapogatottdédelgetett volna.

– Ezt a templomot több ezer évvel ezelőtt építették, hogy begyűjtse és összpontosítsa azokat az erőket. Itt érezheted a legjobban a sötét oldal energiáit – magyarázta, közben behajlította az ujjait, mélyen belevájta körmeit a tenyerébe, és vért fakasztott a bőréből. – Kiválasztott lettél, Bane, mert hatalmas lehetőségek lapulnak benned – suttogta átszellemülten. – Itt, a Korribanon, rendkívül komoly követelmények elé állítjuk a tanítványainkat. A felkészülés nehéz, de a sikerért járó jutalom

is rendkívüli.

Qordis előredőlt ültében, majd felsebzett tenyerét Bane csupasz fejbőrére tapasztva felkente őt egy Sith-mester vérével. Bane az elmúlt év során tengernyi vért látott, ám ez az öncsonkító szertartás valamiért jobban taszította és undorította, mint mindaz, amivel a harctéren találkozott. Minden lelkierejére szüksége volt ahhoz, hogy ne kapja el a fejét, és ne húzódjon messzebbre a mestertől.

– Megvan benned a lehetőség – folytatta emelt hangon Qordis –, hogy közénk léphess, és a Sötét Testvériség tagja legyél. Ha összetartunk, együttes erővel leszaggathatjuk magunkról a Köztársaság bilincseit.

A győzelem révén a láncaim lehullnak.

De figyelmeztetlek, még azok is elbukhatnak, akikben ott a lehetőség! – mondta végül Qordis. – Remélem, nem okozol nekünk csalódást!

Az ünnepélyes, ám baljóslatú szavak hallatán Bane szilárdan megfogadta magában, hogy végigmegy azon az úton, amelyen a Sith-mesterek elindították őt.

Bane belevetette magát a tanulásba, így a következő hét gyorsan eltelt. Már az első napokban – nem kis megdöbbenésére – felfedezte, hogy miután szinte semmit sem tud az Erőről, kivételnek számít a tanítványok között. Társai túlnyomó többsége már hónapok, esetleg évek óta tanult és gyakorolt, mire befogadták a Korribani Akadémiára.

Ezt a körülményt először aggasztónak találta. Éppen csak elkezdte a felkészülést, és máris hátrányban volt a többiekhez képest. Jól tudta, hogy ebben a versengéssel teli, könyörtelen környezetben könnyű célpont lehet belőle. Ám amikor alaposan végiggondolta a helyzetét, ráeszmélt, hogy korántsem annyira védtelen, mint kezdetben hitte.

Az Akadémia összes tanítványa közül egyedül ő volt képes mindenféle-fajta felkészítés nélkül előhívni magából a sötét oldal erejét. Olyan gyakran folyamodott rendkívüli adottságaihoz, hogy jóformán magától értetődőnek vette a létezésüket. Előnyt biztosítottak neki úgy a kártyaasztalnál, mint a véres ökölharcok pillanataiban. A harctéren idejében figyelmeztették a veszélyforrásokra, és győzelemre segítették olyan helyzetekben, amelyekből máskülönben aligha keveredett volna ki ép bőrrel.

És ő mindezt ösztönösen csinálta, gyakorlatilag nem is tudta, hogy valójában mit tesz. Most pedig, élete során első ízben tanítani kezdték arra, hogyan használja a képességeit.

Bane a hosszas töprengések során rájött, hogy nem kell aggódnia a többi tanítvány miatt – inkább nekik kell aggódniuk őmiatta. Határozottan érezte, hogy miután befejezi a felkészülést, messze kiemelkedik majd a társai közül.

Általában Qordis lábánál kuporgott, de más mesterek is tanították: Kas'im, Orilltha, Shenayag, Hezzoran és Borthis. Az Akadémián közös foglalkozásokat is tartottak, de csak ritkán, mert a mesterek nem engedték, hogy a lassan haladók és a gyengék hátráltassák az erőseket és a becsvágyókat. Valamennyi tanítvány a hataloméhségétől és tudásvágyától űzve, a saját ütemében haladt előre. Ugyanakkor hat növendék jutott egy-egy mesterre, és a kezdőknek először tanúbizonyságát kellett adniuk, hogy méltók a bizalomra: méltók arra, hogy az oktatók rájuk áldozzák drága idejüket, és bevezessék őket a Sith-ek titkaiba.

Bane hamarosan rájött, hogy egyszer s mindenkorra felhívta magára a Sötét Nagyurak, főleg Qordis figyelmét. Tisztában volt azzal, hogy ez a megkülönböztetett figyelem óhatatlanul ellenszenvet kelt iránta a többi tanítványban, de ezzel nem törődött. Úgy számította, hogy a mesterektől kapott külön tanítások jóvoltából a vártnál hamarabb felzárkózhat a társaihoz, aztán túlszárnyalhatja őket. És ha ez egyszer bekövetkezik, többé már nem kell aggódnia kicsinyes irigykedésük és féltékenységük miatt. Addig viszont akkor jár el a legokosabban, ha kitér előlük, és meghúzza magát.

Amikor éppen nem oktatták a mesterek, bevette magát a könyvtárba, és ősi feljegyzések tanulmányozásával töltötte az időt. A Jedik hatalmas archívumot tartottak fenn a Coruscanton álló templomukban, és a Sith-ek igyekeztek követni a példájukat. Folyamatosan gyűjtötték a különféle iratokat, amelyeket aztán a korribani szentély mélyén őriztek. Ugyanakkor a Jedik könyvtárával ellentétben – ahol az adatokat hang- és képfelvételek valamint hologramok és holokronok formájában tárolták – a Sith-ek gyűjteménye csakis tekercseket, hatalmas köteteket és kézzel írott naplókat tartalmazott. Háromezer év telt el azóta, hogy Darth Revan majdnem megbuktatta a Köztársaságot, és a Jedik azóta küzdöttek fáradhatatlanul, hogy mindörökre eltüntessék a sötét oldal, tanításra használható eszközeit. Az ismert Sith-holokronokat vagy megsemmisítették, vagy a coruscanti Jedi-templomba vitték megőrzésre. Bizonyos szóbeszédek szerint léteztek ugyan ismeretlen holokronok, ám ezeket vagy távoli világokon rejtették el, vagy féltékenyen őrizték bizonyos Sith-mesterek, akik maguknak akarták megtartani a bennük rejlő titkos tanokat. A Testvériség ugyan mindent elkövetett annak érdekében, hogy megtalálja ezeket az elveszett kincseket, de valamennyi erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Így aztán kénytelenek voltak a foszladozó tekercsekre és papirosokra hagyatkozni.

És mert a gyűjtemény folyamatosan, szinte napról napra bővült, a katalógusok és az egyéb útmutatók reménytelenül elavultak. A keresett irat vagy kötet előkerítése általában fáradságos munkával járt, sőt gyakran megesett, hogy a kutatás eredménytelennek bizonyult. Így aztán a tanítványok többsége úgy érezte, jobban jár, ha azzal tölti az idejét, hogy közvetlenül a mesterektől tanul, vagy valamilyen módon megpróbálja elkápráztatni őket.

Talán azért, mert idősebb volt a társainál, vagy talán azért, mert a bánya türelemre szoktatta, mindenesetre Bane minden egyes napon több órát töltött a könyvtár félhomályos csarnokaiban. Az ősi feljegyzések teljesen lenyűgözték. Az írások egy része ősrégi csatákról szólt, vagy rég halott Sith Nagyurak dicsőséges tetteit mesélte el. Ezek a történetek önmagukban véve kevés gyakorlati hasznot hordoztak, ám Bane az egyes műveket annak tekintette, amit képviseltek: egy hatalmas kép apró darabkáinak, a teljes egész megértéséhez szükséges kulcsoknak.

A feljegyzések alátámasztották mindazt, amit a mestereitől hallott, ezzel párhuzamosan összefűzték és világosabbá tették az elvont fejtegetéseket. Bane határozottan érezte, hogy idővel ez az ősi tudás lesz a képességei kibontakozásának nyitja. És így, lépésről lépésre haladt tovább az Erő megismeréséhez vezető úton.

Megértette, hogy a titokzatos és hétköznapi észszel felérhetetlen Erő természetes és létfontosságú: egyfajta energia, amely áthatja és összetartja a világegyetemet, valamint egymáshoz fűzi a benne élőket, értelmes lényeket, állatokat és növényeket egyaránt. Azt is megértette, hogy ez az energia megszelídíthető, befolyásolható és irányítható. Az olvasottak felcsigázták a képzeletét, felszították a becsvágyát, és már alig várta, hogy megtanuljon bánni az Erővel. Naponta gyakorolt és meditált, gyakran Qordis szigorú felügyelete mellett. Alig néhány hét alatt megtanulta, hogyan mozgasson kisebb tárgyakat pusztán a gondolatai erejével – holott ezt valamivel korábban még lehetetlennek tartotta volna.

Ám a gyors sikerek ellenére is belátta, hogy még csak az út elején jár. Kezdte megérteni a döbbenetes alapigazságot, amely szerint a túléléshez, a fennmaradáshoz szükséges erőt és kitartást önmagában kell keresnie, önmagából kell merítenie. Keserű tapasztalatok tanították meg arra, hogy végül mindenki csalódik a társaiban. Barátok, családtagok, bajtársak… végül mindenki magára marad. Így aztán szorult helyzetben mindenki csakis saját magától remélhet segítséget és megoldást.

Bane felismerte, hogy a sötét oldal táplálja az egyén lelkierejét, valamint hogy a Sith-mesterek tanításai erőssé teszik őt. Tudta, hogy ha elnyeri a tetszésüket, a segítségükkel kiteljesítheti az adottságait, és egy napon elfoglalhatja a helyét közöttük.

A Sith-hajók megérkezése teljességgel felkészületlenül érte a Ruusan körül keringő köztársasági flottát. A Köztársaság előretolt támaszpontot létesített ezen az apró, stratégiai szempontból jelentéktelen bolygón. Innen indultak útjukra a kisebbnagyobb kötelékek, amelyek aztán gyors, de hatékony csapásokat mértek a közeli Kashyyykrendszerben állomásozó Sith-csapatokra. Most az ellenségük ugyanezt a taktikát alkalmazta ellenük.

A Sith-flotta minden előjel nélkül bukkant fel. A hajók egyszerre törtek ki a hiperűrből, ami szinte öngyilkos manővernek számított egy ekkora flotta esetében. Mire a köztársaságiak észbe kaptak, mire riaszthatták volna egymást, máris pusztító erővel zúdult rájuk három Dreadnaught osztályú cirkáló, két fregatt, vagy harminc elfogó vadász, és tucatnyi Buzzard-vadász dühödt össztüze. És ha mindez nem lett volna elég, a támadóék élén a Sötét Testvériség vezérhajója, a Nightfall nevezetű, Sith Romboló osztályú óriáscirkáló haladt.

Kaan Nagyúr a Nightfall fedélzetéről, pontosabban a meditációs gömbjének mélyéről irányította a hadműveletet. A kamrából bármelyik hajóval kapcsolatba léphetett, és kiadhatta a parancsait abban a biztos tudatban, hogy azonnal és tökéletesen végrehajtják azokat. A gömb belsejében fényekből és hangokból szövődő zűrzavar tombolt. Derengő képernyők, valamint villódzó műszerek sípoltak és csipogtak szüntelenül, hogy figyelmeztessék őt a csata alakulásáról befutó, pillanatonként frissülő adatokra.

Ám a Nagyúr egyszer sem pillantott a műszerfalra. Az Erő sötét oldalát fürkészve követte nyomon az eseményeket, és nem létezett az a radar, az a szenzor, amely versenyre kelhetett volna az ő különleges érzékszerveivel. Pontosan tudta, hogy hol helyezkednek el az ütközetben részt vevő, úgy a saját, mint az ellenséges egységek. Érzékelt minden egyes sortüzet, minden egyes kitérő manővert és fordulót, minden csapást és ellencsapást. Gyakran még azelőtt megérzett bizonyos eseményeket, hogy azok a valóságban is megtörténtek volna.

A homlokát ezer ráncba gyűrve, feszülten összpontosított, közben elnyújtva, szaggatottan lélegzett. Jókora verejtékcseppek gördültek végig reszkető testén. Noha óriási erőfeszítéseket kívánt tőle, a meditációs gömb segítségével sikerült tovább összpontosítania, miközben az Erő sötét oldalából merítve igyekezett befolyásolni az ütközet eredményét.

A harci meditáció gyakorlásával – ezzel az ősi Sith-varázslóktól örökölt fegyverrel – zűrzavart keltett az ellenség soraiban. Félelmet és reményvesztettséget plántált a pilóták lelkébe, pusztító kétségbeesést zúdított a szívükbe. Cserébe a köztársaságiak hibát hibára halmoztak. Pillanatnyi tétovázásaikból téves döntések egész sora született, és még a legfegyelmezettebb alegységeiknél is a fejetlenség lett az úr. A csata éppen csak elkezdődött, de már kis híján véget is ért.

A köztársasági flotta felbomlott. Az egyes hajók egységes irányítás nélkül, egyedül próbáltak boldogulni. A négy Hammerhead osztályú csatahajójuk közül kettő már a Buzzardok első rácsapásai során elvesztette a fő védőpajzsait. A Sith Dreadnaughtok máris feléjük tartottak, és tűz alá vették a védtelenné vált egységeket az elülső, megsemmisítő erejű lövegeikkel. Ám a teljes bénultság és a végső kiszolgáltatottság határán vergődő csatahajók parancsnokai az utolsó pillanatokban elindították a saját vadászaikat, amelyek aztán elűzték a gyorsan közeledő ellenséges cirkálókat.

Ezalatt a Sith-fregattok, a Rage és a Fury, elsöprő erejű támadást indítottak a másik két Hammerhead ellen. A hatalmas testű csatahajók kísérő-fedező kötelékei sebtében kialakítottak egy védővonalat, amely mögött az óriások fordulózhattak, hogy az oldalsó nehézlövegeikkel is tűz alá vehessék a Sithflottát. A kisebb gépek támogatása nélkül ezek a nehézkesen manőverező hajók teljesen ki lettek volna szolgáltatva a náluk jóval kisebb és jóval fürgébb fregattoknak. A Rage és a Fury egymást keresztező vektorok mentén repültek, és olyan szögből közeledtek a Hammerheadek felé, hogy azok csak néhány lövegüket vethették be ellenük. Aztán, amikor a fregattok áthúztak a köztársasági csatahajók orra felett, valamennyi fedélzeti fegyverük egyszerre tüzet nyitott. Ekkor a Hammerheadek ismét fordulózni próbáltak, hogy lövéshez juttassák az oldalsó ütegsoraikat. Válaszképpen a fregattok szűk ívben kanyarodva elszakadtak tőlük, de máris visszatértek egy másik vektoron, és az iménti módszert megismételve újabb, pusztító sortüzeket adtak le rájuk. A Sith-hajók személyzete ezt a vakmerő manővert „fedélzetszántás” néven emlegette, és a saját fedező kötelékeik vagy más csatahajók támogatása nélkül a Hammerheadek nem sokáig állhattak ellen ennek a harcmodornak.

Ám a köztársasági flotta csatahajói nem siethettek szorongatott helyzetbe került társaik segítségére. Az egyikből csupán kiégett, több darabra szakadt roncsok maradtak, amelyek tehetetlenül sodródtak a bolygó éjszakai oldala felé. Ez az egység már az ütközet első pillanataiban megsemmisült, mert a Nightfall első sortüze akkor zúdult rá, amikor még nem aktiválta a védőpajzsait. A másik kettő körül elfogó-vadászok rajai keringtek, ráadásul a Nightfall is tűz alá vette őket oldalsó lézerágyúival, így számítani lehetett rá, hogy ezek sem bírják már sokáig.

Kaan tisztán érezte, hogy a vakrémület a futótűz gyorsaságával terjed szét a köztársasági pilótákon, a parancsnokokon és a hajózószemélyzet valamennyi tagján. A Nagyúr elégedett volt az eredménnyel.

Vakmerő támadást indított. A taktikája révén rövid idő alatt hatalmas pusztítást végzett, viszont egy jól szervezett ellentámadás esetén a saját hajói is roppantmód sebezhetőek lettek volna. Ám az ellencsapás egyelőre váratott magára. A köztársasági főtisztek képtelenek voltak összehangolni a hadmozdulataikat, képtelenek voltak kialakítani a védőkörzeteiket. Még egy tisztességes visszavonulást sem tudtak megszervezni, a menekülésre pedig nem kaptak lehetőséget. Kaan fáradtan, de magabiztosan mosolygott. Biztosra vette, hogy most már semmi sem foszthatja meg a jól megérdemelt győzelemtől.

Aztán a Fury egyik pillanatról a másikra megsemmisült. Hatalmas tűzgolyó robbant elő a gyomrából, és a törzse darabokra hullott. A fordulat olyan gyorsan következett be, hogy még a harci meditációhoz szükséges, rendkívül éber tudatállapotba merült Kaan sem látta előre. A két Hammerhead váratlanul és meglepő gyorsasággal keresztbe fordult a feléjük közeledő Fury előtt. Az egyik folyamatosan tüzelt a fregatt elülső pajzsára, hogy túlterhelje annak generátorát, aztán a másik kiválóan időzített sortüzet lőtt ugyanarra a pontra. A védőpajzs semmivé foszlott, így a hatalmas energiát hordozó sugárnyalábok közvetlenül a hajótestbe csapódtak, és szempillantás alatt végeztek a fregattal. A két Hammerhead elsőrangú manővert hajtott végre. Tökéletesen összehangolták a mozgásukat, és könyörtelen össztüzükkel elpusztították közös ellenségüket. A teljesítményük szinte a lehetetlen határait súrolta.

Kaan kitérő pályára rendelte a Rage-t. A fregatt éppen abban a pillanatban fordult más irányba, amikor a Hammerheadek tűz alá vették, így hajszál híján ugyan, de elkerülte testvérhajója sorsát. A megbénított Hammerhead felé tartó Dreadnaughtok is kénytelenek voltak beszüntetni a támadást, mert váratlanul négy teljes szakasz köztársasági vadász tört elő az elméletileg védtelen préda alsó hangáraiból. Ilyen gyorsan még kedvező körülmények között is nehéz lett volna útnak indítani a gépeket, de az adott viszonyok között egyenesen lehetetlennek tűnt. Kaan mégis érezte a jelenlétüket: majdnem ötven Aurek-vadász repült zárt támadóalakzatokban a Dreadnaught-ok felé, mialatt a négy Hammerhead visszahúzódott. Kaan meglepődött, mert az események arra utaltak, hogy a köztársaságiak védővonal kialakításán mesterkednek.

Sietve magába szívta a sötét oldal erejét, majd hirtelen kiterjesztette különleges érzékeit, és szempillantás alatt sorban megvizsgálta az ellenséges vadászpilóták elméjét. A legtöbben elszántak voltak, de nem estek kétségbe. Néhányan aggódtak, de nem uralkodott el rajtuk a vakrémület. A Nagyúr ezen felül fegyelmet, céltudatosságot és határozottságot érzett bennük. Aztán a következő pillanatban valami mást is érzékelt: egy különleges tudat jelenlétét.

A felfedezés megdöbbentette, különösen azért, mert csak most, a csata kellős közepén vette észre ezt az illetőt. Valaki az Erőt használta, hogy felszítsa a köztársasági katonák harci kedvét. Valaki az Erő világos oldalát használta, hogy ellensúlyozza az ő harci meditációjának hatásait, és ezzel megfordítsa a csata sorsát. És csakis egy Jedi-mester rendelkezett akkora erővel, hogy szembeszálljon egy Sith Nagyúrral…

Kopecz is megérezte a veszélyt. Elfogóvadászának ülésébe szíjazva, vadul pörögve és fordulózva száguldott a Hammerheadek elhárítólövegeinek kereszttüzében, amikor a Jedi-mester agyhullámai végigsöpörtek az elméjén. A jelenség váratlanul érte, és egy pillanatra kizökkentette az összpontosításból. Egy másik pilótának ennyi már elég lett volna ahhoz, hogy vége szakadjon az életének, ám Kopecz nem az átlagos, hanem a rendkívüli pilóták közé tartozott.

Az ösztöneiből táplálkozó, a kiképzéssel tovább tökéletesített és az Erő sötét oldalával megtámogatott gyorsaságával reagálva visszahúzta a tolóerőszabályzót, és ütközésig jobbra rántotta a kormányrudat. Az elfogóvadász szűk ívben fordulózott, aztán Kopecz az addigi vektorához képest lefelé vitte a gépét, így éppen csak átsiklott három, gyors egymásutánban érkező ionnyaláb alatt. Egyenesbe hozta a gépét, orsózott kettőt-hármat, majd a legnagyobb köztársasági csatahajó felé fordult. Érezte, hogy annak fedélzetén tartózkodik a Jedi. Az ő különleges érzékei számára az Erő úgy sugárzott ki abból a hajóból, mintha szemmel látható jelzőfény lett volna.

És Kopecz elindult, hogy végezzen az ismeretlen Jedivel.

Kaan a Nightfall fedélzetéről harcolt a Jedimesterrel, noha ők ketten kisebb-nagyobb hadihajók és pilóták közbeiktatásával vívták halálos párbajukat. A Sith Nagyúr már indulás előtt tudta, hogy a köztársasági flotta jelentős létszámfölényben lesz a saját kötelékéhez képest, ráadásul a hajóik tűzereje is meghaladja a Sith-egységekét. Éppen ezért a meglepetés erejére alapozta a tervét, valamint arra, hogy harci meditációjával megszerzi a győzelem kivívásához szükséges előnyt. Most viszont tervének mindkét alapja semmivé foszlott. És noha hihetetlen mélységekig ismerte az Erőt, csak néhány éve kezdte tanulmányozni a harci meditáció kevesek által művelt tudományát. Ugyanakkor érzékelte, hogy ellenfelét pontosan az ilyen helyzetekre képezték ki, gyakorlatilag karon ülő csecsemő kora óta. A köztársaságiak lassan átvették a kezdeményezést, és a Sötét Nagyurat egy pillanatra megszállta a kétségbeesés.

Sietve összeszedte minden akaraterejét, majd szabadjára engedte a bensőjében tomboló, sötét Erőt. Hogy ismét ellenőrzése alá vonja az eseményeket, elkeseredett lépésre szánta el magát.

A két, adrenalintól és vérszomjtól fűtött Buzzardpilóta nem tudott ellenállni a Sith Nagyúr kényszerítő parancsának. Mindketten megpróbálták belevezetni gépeiket a hozzájuk legközelebbi Aurek-rajba, hogy az öngyilkos támadással szétzilálják az alakzatot. Ám a köztársasági pilóták nem rémültek meg, és nem szóródtak szét, hogy elkerüljék a feléjük száguldó vadászokat. Gyors fordulatot vettek, így nyílegyenesen szemberepültek a támadóikkal, aztán egyszerre tüzet nyitottak, és izzó fémszilánkok felhőjévé lőtték a két Buzzardot, még mielőtt azok közéjük ronthattak volna.

A harci zóna másik oldalán Kopecz másodpercek alatt átvágott a vezérhajót és annak értékes utasát védő gyűrűn. Túl gyorsan, túl fürgén manőverezett ahhoz, hogy akár az Aurek-vadászok, akár a nagyobb egységek lövegtornyai eredményesen célba vehessék. Miután áthatolt a védővonalon, egyenesen a csatahajó főhangárjába vezette a gépét; a kapuk, vagyis a kétfelől középre sikló, hatalmas zárólemezek a másodperc törtrészével elkésve csattantak egymáshoz – immáron mögötte. Lecsapta a vadászgépet a hangár padozatára, és mialatt az forogva csúszott a fémlemezeken, minden fedélzeti fegyveréből tüzet nyitott, és halomra lőtte a hatalmas belső térben rekedt katonákat.

A gép végre megállapodott. Kopecz felcsapta a fülke áttetsző fedelét, és kiugrott az apró kabinból. A levegőben megpördült, aztán a talpára érkezve egyetlen gyors, milliószor begyakorolt mozdulattal előrántotta és aktiválta a fénykardját. A vörös energiapenge első, köríves csapásával félrepattintott néhány sugárnyalábot, amelyeket két, életben maradt katona lőtt rá. Aztán hatalmasat szökkenve átröppent azon a hat-nyolcméteres távolságon, amely elválasztotta őt a támadóitól, és két újabb csapással végzett velük.

A Sith Nagyúr ekkor egy pillanatra megállt, hogy felmérje a helyzetet. A hangár személyzete holtan hevert a fémpadozaton, míg az itteni droidokból és a kisegítő gépekből nem maradt más, csak néhány megolvadt vagy darabokra szakadt fémhalom. Kopecz elégedetten, bőszen mosolygott, aztán a hajó belsejébe vezető főfolyosóra nyíló átjáróhoz futott.

Gyors és magabiztos léptekkel sietett végig a folyosókon. A Jedi-mesterből áradó Erő úgy irányította és vonzotta őt, ahogyan a squellféreg illata csalogatja a tuk'atákat. Az egyik keresztfolyosón biztonsági osztagba ütközött. A zubbonyok ujján vöröslő jelvények arról tájékoztatták őt, hogy különlegesen kiképzett katonák elit egységével találkozott. Hamarosan megtudta, hogy valóban kitűnő harcosok – az egyiküknek kétszer is sikerült rálőnie, mialatt az egész csapatot lemészárolta a fénykardjával.

A tatba érkezve belépett egy jókora fülkébe, amelynek hátsó falán újabb átjáró nyílt. Érzékelte, hogy a célpontja a hátsó ajtón túli helyiségben tartózkodik, ám a fülke közepén két selkath állt – a Manaan bolygó kétéltű teremtményei –, akik mindketten működő fénykardot tartottak kezükben. Kopecz egyetlen pillantással felmérte, hogy padavanok, vagyis a Jedik tanítványai próbálják útját állni. Méltóságon alulinak érezte, hogy megvívjon velük, ezért más módszerhez folyamodott. Ökölbe szorította, majd hirtelen feléjük lökte a bal kezét, és az Erő segítségével hatalmasat taszított rajtuk. Mindketten átrepültek a kabinon, és nekicsapódtak a hátsó válaszfalnak. Az egyik padavan alaposan beverte a fejét, és néhány pillanatra elkábult. Mire magához tért, és tántorogva talpra vergődött, a társa már halott volt – a sötét oldal ereje kiszorította belőle az életet.

Az életben maradt Jedi-növendék kétségbeesetten hátrált a felé nyomuló Sith elől. Kopecz kimért léptekkel átszelte a helyiséget. Előrenyújtotta a balját, sietve megidézte magában a sötét Erőt, amit egy ütemmel később rázúdított a tanítványra. Hatalmas, kék kisülések törtek elő ujjai végéből, amelyek belecsapódtak tehetetlen áldozatába, behatoltak a bőre alá, és fel-le cikázva átjárták az egész testét. A selkath vad vonaglások közepette járta haláltáncát, míg füstölgő teteme végül a padozatra roskadt.

Kopecz átlépett a holttest felett, kinyitotta a fedélzeti átjárót, és belépett az azon túli helyiségbe. A fullasztóan szűkös meditációs kamra közepén egy a Jedi-mesterek egyszerű, barna köpenyét viselő, idős cereai asszony ült a csupasz padlólemezeken. Ráncos, cserzett arca verejtékben fürdött, és görcsösen meg-megrándult. A Kaan Nagyúrral vívott meditációs párbaj szemlátomást hatalmas szellemi és lelki erőfeszítéseket kívánt tőle.

A kimerült asszony nem érhetett fel a fölé tornyosuló Sith-tel. Nem próbált menekülni, és nem próbált védekezni. Tudatában volt annak, hogy másodpercek választják el a haláltól, de még az utolsó pillanatait is a köztársasági katonák megsegítésére használta fel.

Kopecz önkéntelenül is csodálattal adózott újabb áldozata bátorságának. Még akkor is így érzett iránta, amikor egyetlen, szűk ívű csapással végzett vele. Aztán már csalódás szállta meg. A Jedi-mester nyugodtan fogadta a sorsát, és ezzel elrabolta tőle a győzelem minden örömét.

– A lelki béke hazugság – dörmögte halkan, mialatt visszafelé tartott, a hangár és a vadászgépe felé.

A csatahajót hosszában átszelő főfolyosóra érve megszaporázta lépteit, végül már futott, hogy eltűnjön a Hammerheadről, mielőtt azt a Nightfall vagy egy másik Sith-egység darabokra lövi.

A Jedi-mester halála végleg eldöntötte a csatát. A köztársasági kötelékek felbomlottak, többé nem létezett szervezett ellenállás. Az ütközet hamarosan tömegmészárlássá alakult. A köztársasági katonákat már nem védte az Erő világos oldala, így percek alatt eluralkodott rajtuk az a vakrémület és kétségbeesés, amelyet Kaan Nagyúr plántált az elméjükbe. Az erősebb akaratúak minden reményt feladtak

– azt az egyet leszámítva, hogy ha menekülőre fogják, talán elevenen elhagyhatják a harci zónát. A gyengébb akaratúak teljesen elcsüggedtek, és már csakis abban reménykedtek, hogy gyors és könyörületes halálban lesz részük. Az előbbiek nem kapták meg azt, amit szerettek volna, ám az utóbbiak igen.

Kopecz Nagyúr sietve beszíjazta magát az ülésbe, és elindította a gépét. Néhány pillanattal azután, hogy kiszáguldott az időközben ismét kinyitott hangárkapun, egy hatalmas, mindent felőrlő robbanás megsemmisítette az ellenség vezérhajóját.

A Sith-kötelék a vártnál súlyosabb veszteségeket szenvedett, de teljes győzelmet aratott. Egyetlen köztársasági hajó sem vészelte át, egyetlen köztársasági pilóta vagy katona sem élte túl az Első Ruusani Csatát.

Tizedik fejezet

Bane ereje és tudása napról napra gyarapodott. Néhány hónap leforgása alatt rengeteget tanult az Erőről, elsősorban annak sötét oldaláról. A teste erősebb lett, mint amilyen valaha volt. A reggeli futások alatt majdnem öt kilométert rohant teljes sebességgel, mielőtt egyáltalán zihálni kezdett. A reflexei felgyorsultak, az elméje felszabadult, míg az érzékszervei olyan élesek lettek, hogy maga is csodálkozva próbálgatta őket.

Ha a szükség úgy hozta, átáramoltatta magán az Erőt, amelynek energialöketei lehetővé tették, hogy korábban lehetetlennek gondolt tetteket hajtson végre. Immáron képes volt álló helyzetből szaltót ugrani, sértetlenül talajt érni hihetetlen magasságból való lezuhanás végén, valamint tíz méterre vagy annál is nagyobb távolságokra ugrani.

Folyton tudatában volt környezete minden apró mozzanatának, és érzékelte mások közelségét. Néha még társai szándékait is megérezte, halvány benyomásai támadtak a gondolataikról. Most már nagyobb, súlyosabb tárgyakat is tudott lebegtetni, egyre hosszabb ideig. A hatalma napról napra, szinte óráról órára nőtt. Egyre könnyebben és ügyesebben bánt az Erővel. És gyakorlatilag minden héten észrevette, hogy utolért, és el is hagyott egy-két tanítványt, akik előzőleg még előtte jártak.

Ezzel párhuzamosan egyre kevesebb időt töltött a könyvtárban az ősrégi tekercsek tanulmányozásával. A kezdeti lelkesedése jócskán alábbhagyott, végül teljesen kihunyt, mert a mozgalmas mindennapok szédítő irama kioltotta, pontosabban más irányba terelte az érdeklődését. A rég halott mesterek tudásának elsajátítása lassú, unalmas folyamatnak bizonyult, ráadásul nem járt közvetlen haszonnal. A történelmi tárgyú feljegyzések böngészgetése nem vehette fel a versenyt azzal az izgatott lelkesedéssel, amely az Erő használata közben járta át. Ráadásul úgy érezte, hogy ő az Akadémiához és a Sötét Testvériséghez tartozik, vagyis a jelen részese, és nem a régmúlté.

Egyre több és több időt töltött társai körében. Hamarosan megérezte, hogy sokan féltékenyek rá, noha még egyikük sem szedte össze a bátorságát annyira, hogy lépéseket tegyen ellene. A mesterek kimondottan örültek, ha a tanítványok versenyre keltek egymással, sőt azt is hagyták, hogy a versengés, ellenségeskedésbe és gyűlölködésbe csapjon át. Viszont szigorú büntetés várt arra a tanítványra, akit rajtakaptak, hogy zavarja valamelyik társa felkészülését.

Ám előbb-utóbb valamennyi növendék megértette, hogy ilyen esetekben valójában azért kap büntetést, mert elég ostoba és ügyetlen volt ahhoz, hogy rajtakapják. Az árulás, az áskálódás hallgatólagosan elfogadottnak számított, legalábbis amíg az elkövető kellően ravasznak bizonyult ahhoz, hogy ne lepleződjön le. Bane-t az általa tanúsított látványos fejlődés sokáig megóvta társai mesterkedéseitől, mert senki sem léphetett ellene anélkül, hogy ne vonja magára Qordis vagy más Nagyurak figyelmét.

Ám ez a megkülönböztetett figyelem az ő számára is megnehezítette, hogy aljas módszerekkel éljen, hogy mások befolyásolásával vagy hasonló ügyeskedéssel vívjon ki magának minél előkelőbb helyet az Akadémia berkeiben.

Ugyanakkor létezett egy hivatalosan is szentesített módja annak, hogy valaki elbánjon egy-egy vetélytársával: a fénykardpárbaj.

A fénykard – úgy a Jedik, mint a Sith-ek legfőbb és legfontosabb fegyvere – több volt egy egyszerű energiapengénél, amely képes áthatolni az ismert galaxis csaknem valamennyi elemén, vegyületén és ötvözetén. A fénykard tulajdonosa testének és tudatának egyfajta meghosszabbításaként szolgált, egyben az illető Erő feletti hatalmát jelképezte. Csakis azok forgatták hatékonyan ezt a fegyvert, akik tökéletesen uralkodtak a gondolataik, illetve a testük minden egyes sejtje felett – legalábbis erre tanították Bane-t és a társait.

Egyelőre csak néhány tanítvány kapott saját fénykardot, a többieknek előbb be kellett bizonyítaniuk Qordis és más mesterek előtt, hogy méltók erre a megtiszteltetésre. Ez a szokás természetesen nem akadályozta meg Kas'im Nagyurat, a twi'lek vívómestert, hogy megismertesse velük azokat a stílusokat és módszereket, amelyeket majd használni fognak, miután megkapják a fénykardjukat. A tanítványok minden reggel összegyűltek a templom széles, lapos tetején, hogy Kas'im éberen figyelő szeme láttára végrehajtsák az arra a napra előírt gyakorlatokat, és eltanulják azokat az eljárásokat, amelyekkel majd megszerezhetik a győzelmet a csatamezőn.

A verejték már patakokban folyt Bane kopasz fejéről, és minduntalan belecsorgott a szemébe, mialatt újra és újra végrehajtotta a mozdulatsort. Szaporán pislogott, és az erőfeszítéseit megkettőzve újra meg újra előredöfött a gyakorlókarddal. Körülötte a társai ugyanígy tettek. Mindannyian azért küzdöttek, hogy áttörjék a testi korlátaikat, és nem csupán fegyvert forgató harcossá, hanem annál jóval többé, a sötét oldal pusztító eszközévé fejlődjenek.

Bane a hét hagyományos fénykardiskola vagy – forma alapvető elemeinek elsajátításával kezdte a tanulást. A felkészülés első néhány hete a védőállások, a csapások, hárítások és ellencsapások végeérhetetlen ismétlésének jegyében telt. Ez alatt az idő alatt Kas'im mester megfigyelte tanítványai természet adta hajlamait, majd ennek alapján meghatározta, hogy kihez melyik stílus illik a legjobban. Bane számára a Djem So néven is emlegetett, ötös számút választotta. Ezt a stílust néhai kidolgozói a testi erőre alapozták, így lehetővé tette Bane számára, hogy kihasználja a magasságából és erejéből fakadó előnyöket. Kas'im csak azután engedte meg neki, hogy belekezdjen a valódi felkészülésbe, miután úgy ítélte meg, hogy már kellően elsajátította a Djem So minden egyes lépését és mozdulatát.

Azóta Bane az Akadémia többi tanítványával együtt minden egyes reggelen legalább egy órát töltött azzal, hogy a vívómester szigorú felügyelete mellett, a kezében gyakorlókarddal tovább csiszolta a tudását. A duracélból készült, tompa élű gyakorlókardokat úgy alakították ki, hogy a tömegük, a méreteik és a súlypontjuk tekintetében tökéletesen utánozták a valódi fénykard sajátosságait. Ezek a fegyverek is komoly sérülést okozhattak, de mert a fénykard nem így működött, a gyakorlókardok pengéjét szabad szemmel nem látható, méreganyagot tartalmazó fémtüskék milliói borították. A mesterek a pelkobogártól vették az ötletet, egy ritka rovarféleségtől, amely kizárólag a Korribanon, a Nagyurak Völgyének homokjában élt, és amelynek hátán halálos méreggel teli, parányi csonttüskék sorakoztak.

Ha a gyakorlókard pengéje akárcsak erősebben súrolt valakit, az apró fémtüskék áthatoltak mindenféle-fajta ruhaszöveten, és belemélyedtek az áldozat bőrébe. A hígított pelkoméreg hatására a bőr azonnal megégett, és felhólyagosodott. Néhány pillanattal később a vegyület megbénította a találat pontja körüli idegpályákat. Miután így az adott végtag hasznavehetetlenné vált, ezzel a módszerrel híven lehetett utánozni egy kézfej, egy kar vagy akár egy láb elvesztésének hatásait.

A templom lapos tetején hangos nyögések, mordulások és a levegőt szelő duracél pengék éles suhogásai hallatszottak. A jelenet bizonyos értelemben a katonai kiképzésére emlékeztette Bane-t: itt is egy csapatra való harcos gyakorlatozott mindaddig, amíg a mozdulatai ösztönössé váltak.

Ám a Sith Akadémián nyomát sem lehetett felfedezni az összetartásnak és a bajtársiasságnak. A tanítványok még csak nem is színleltek barátságot, meg sem próbálták leplezni, hogy egymás vetélytársai, így aztán a légkör és az általános hangulat nem sokban különbözött attól, amit Bane az Apatroson nap mint nap megtapasztalt. Ennek ellenére úgy érezte, megéri vállalni ezt a fajta magányt és elszigeteltséget, ha cserébe a mesterek fokozatosan feltárják előtte a sötét oldal titkait.

– Rossz! Nem így kell! – csattant fel váratlanul Kas'im. Mindeddig folyamatosan járkált fel és alá a tanítványok sorai között, de most megtorpant Bane előtt, és fennhangon folytatta:

– Fortélyosan és pontosan sújts le! – Kinyújtotta a kezét, megragadta, és durván megcsavarta Bane csuklóját, hogy megváltoztassa a tanítvány pengéjének állásszögét. – Túl magasról indítasz! – tette hozzá magyarázatképpen. – Hibának itt nincs helye! Tovább!

Miután befejezte a rövid oktatást, néhány másodpercre ott maradt Bane mellett, amíg megbizonyosodott arról, hogy a növendék rendesen megtanulta a leckét. Bane a frissiben tanult módszert alkalmazva lesújtott néhányszor, mire a vívómester helyeselve bólogatott, aztán tovább rótta köreit.

Bane újra és újra megismételte ezt az egyetlen mozdulatot, közben gondosan vigyázott, hogy pontosan abban a magasságban és szögben tartsa a kardot, amelyet az imént a mester mutatott neki. Fáradhatatlanul, számtalan ismétléssel tanítottaszoktatta az izmait, amíg azok minden egyes alkalommal hibátlanul hajtották végre az egyes csapásokat és hárításokat, mert csakis így haladhatott tovább a bonyolultabb, összetettebb mozdulatsorok felé.

A folytonos erőkifejtés miatt hamarosan zihálva lélegzett. Kas'im vívóleckéi ugyan nem értek fel a bányában töltött műszakokkal – amikor még órákon át vésett-döngölt egy-egy kortózistelért a súlyos ütvefúróval –, de a maguk módján így is kimerítőnek bizonyultak. A gyakorlatozás hihetetlen éberséget és összpontosítást igényelt, mert a tanítványoknak állandóan figyelniük kellett még a puszta szemmel nem látható részletekre is. A fénykard forgatásának igazi művészetéhez a test és a szellem tökéletes együttműködése kellett.

Amikor két mester kardpárbajt vívott, az események olyan gyorsan követték egymást, hogy a szem nem láthatta, az agy nem elemezhette azokat. Mindent ösztönösen kellett végrehajtani. A testet meg kellett tanítani arra, hogy a tudat irányítása nélkül mozduljon és válaszoljon. Hogy elérje mindezt, Kas'im sorozatokat gyakoroltatott a tanítványaival, vagyis az egyes stílusokból átvett csapásokból, döfésekből és hárításokból ötvöződő mozdulatsorokat. Ezeket maga a vívómester állította össze, hogy a támadás a lehető leghatékonyabb legyen, de a sérülés veszélye a lehető legkisebbre csökkenjen.

Harc közben a sorozatok alkalmazása lehetővé tette, hogy a tanítványok szabadon használhatták az agyukat, mialatt a testük önmagától végrehajtotta a begyakorolt manővereket. A sorozatok jóvoltából nem kellett gondolkodniuk a következő lépésükön, így hatalmas előnyre tettek szert, a módszert nem ismerő ellenfelekkel szemben.

Ám a sorozatok begyakorlása hosszú és fáradságos folyamat volt. A növendékek többsége sokszor két-három hétig küszködött, mire elfogadható szinten megtanult egy-egy újat – néha ennél is hoszszabb ideig, ha a sorozat egy olyan stíluson alapult, amelyet még nem sajátítottak el tökéletesen. És a legkisebb tévesztés, a legapróbb rossz mozdulat is hasznavehetetlenné tette az egész sorozatot.

Bane elszánta magát, hogy kijavítja a vívómester által észrevett hibáját, még akkor is, ha ehhez a szabadidejében kell gyakorolnia. Mióta betette a lábát az Akadémiára, egyfolytában a tökéletességre törekedett, és nem csupán a vívóórákon, hanem tanulmányainak valamennyi területén. Úgy tartotta, hogy fontos küldetése van, és mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ez a küldetés sikerrel záruljon.

– Elég! – kiáltotta Kas'im. A kurta parancsszóra mindenki leengedte a kardját, alapállásba ugrott, és mozdulatlanná dermedt. A vívómester ekkor a rendezett sorokban álló tanítványok elé sietett, szembefordult velük, és újra megszólalt:

– Tíz perc pihenő következik! Aztán kezdődnek a párbajok!

A társaihoz hasonlóan Bane is nyomban leült a simára csiszolt kőlapokra, majd maga alá húzta egymáson keresztezett lábait. Maga mellé tette a gyakorlókardját, lehunyta a szemét, és az elméje máris belemerült a meditációs tudatállapotba. Sietve megnyitotta lelkét a sötét oldal előtt, hogy annak energiája új erővel töltse fel sajgó izmait, és felfrissítse fáradt agyát.

Mialatt az Erő átáramlott a testén, a gondolatai elkalandoztak. Ahogyan az gyakran megesett vele, ezúttal is felidéződött benne az az idő, amikor először merített a sötét oldalból. Nem azok a félszeg, ügyetlen tapogatózások, amelyekkel az Apatroson vagy éppen katona korában próbálkozott, hanem az a pillanat, amikor valóban megismerte az Erőt.

Az Akadémián töltött harmadik napján történt. Éppen az előző délután folyamán megismert meditációs eljárással kísérletezett, amikor hirtelen különös érzés lett úrrá rajta. Mintha valahol átszakadt volna egy gát, és egy dühöngő folyó zúdult volna végig úgy a testén, mint az agyán, és az őrjöngő víz elmosta volna minden gyengeségét: a bizonytalanságát, a félelmeit és az önnön képességei miatti kételyeit. Abban a pillanatban megértette, hogy miért került az Akadémiára. Abban a pillanatban kezdődött el a Desből Bane-né, egyszerű halandóból Sithté való átalakulása.

A hatalom révén győzelmet aratok.

A győzelem révén a láncaim lehullnak.

Bane mindent tudott a láncokról. Egy részük feltűnő volt és nyilvánvaló: egy kegyetlen apa, a bányában töltött, kimerítő műszakok; egy arctalan, könyörtelen vállalatnak járó adósság. Más láncok észrevétlenül, alattomosan fonódtak rá: a Köztársaság és annak ígérete a jobb életre, amely sosem vált valóra; a Jedik és az ő fogadkozásuk, hogy megszabadítják a Galaxist minden igazságtalanságtól. Bizonyos értelemben véve még az Éjjárók is gúzsba kötötték őt. Törődött velük, felelősséget érzett irántuk. De végül, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk, ugyan mi hasznukat vette?

Bane most már világosan értette, hogy a barátságok, a mindennemű személyes kötődések csak hátráltatják őt. A barátai terhet jelentettek a számára, amelyet folyton cipelni kellett. Rájött, hogy csakis saját magára számíthat. Saját magára kell támaszkodnia. Ki kell teljesítenie a benne rejlő lehetőségeket. A saját erejét és… és a hatalmát. Mert végül az lesz az, amit el fog érni. A hatalom. És a hatalmat minden más előtt a sötét oldal adhatja meg neki.

Idáig jutott az elmélkedésben, amikor neszezést hallott. A társai abbahagyták a meditációt, és halk ruhasuhogás közepette felálltak, majd elindultak, hogy kialakítsák a küzdőkört. Bane kinyitotta a szemét, jobbjával felmarkolta a gyakorlókardját, aztán felpattant, hogy csatlakozzon a többiekhez.

A vívóórák végén a tanítványok jókora gyűrűt kialakítva összegyűltek a templom tetején. Bárki beléphetett az így kialakított küzdőkörbe, hogy aztán kihívást intézzen valamelyik társához. Kas'im az első pillanattól az utolsóig felügyelte a párbajokat, és miután véget értek, apránként kielemezte az egyes küzdelmeket. A győztesek dicséretet kaptak a teljesítményükért, és valamivel feljebb kerültek az Akadémia nem hivatalos ranglétráján. A vesztesek szigorú megrovásban részesültek, és a tekintélyük is alaposan megcsappant.

Amikor Bane megkezdte a felkészülést, a társai előszeretettel hívták párbajra. Jól tudták, hogy teljességgel járatlan az Erőhöz kapcsolódó valamenynyi tudományban, és égtek a vágytól, hogy a többiek szeme láttára legyőzzék a tagbaszakadt óriást. Bane először visszautasította a kihívásokat. Jól tudta, hogy a párbajok révén szerezhetne magának a leggyorsabban hírnevet az Akadémián, de nem hagyta belerángatni magát olyan csatákba, amelyeket bizonyosan elveszített volna.

Viszont az elmúlt hónapok során keményen dolgozott, hogy tökéletesen elsajátítsa a Djem So stílus minden apró részletét, és tovább csiszolgassa az egyes elemeket. Gyorsan megtanulta az új sorozatokat. Amikor maga Kas'im mester észrevette rajta a fejlődés jeleit, és ezeket szóvá is tette, Bane elég magabiztossá vált ahhoz, hogy elfogadja a kihívásokat. Nem diadalmaskodott minden egyes alkalommal, de több ellenfelét győzte le, mint amennyitől vereséget szenvedett, így lassan-lassan, de egyre feljebb került a ranglétrán. Ezen a napon úgy érezte, hogy készen áll egy újabb lépés megtételére.

A tanítványok három sorba gyűlve álltak, így egy jókora gyűrűt hoztak létre, amelynek közepén egy nagyjából tíz-tizenkét méter átmérőjű, üres tér alakult ki. Kas'im méltóságteljes léptekkel besétált a küzdőkör közepére. Egyetlen szót sem szólt, csupán oldalra billentette a fejét, ezzel jelezte, hogy kezdődhetnek a párbajok.

Még mielőtt bárki megszólalhatott volna, Bane kilépett a sorból, és érces, zengő hangon kiáltotta:

– Kihívom Foharghot!

– Elfogadom! – hallatszott a tömegből, a vele szemközti oldalról. Aztán a tanítványok félreálltak, hogy átengedjék azt, aki válaszolt a kihívásra. Kas'im mindkét félnek odabiccentett, azzal az üres terület szélére sietett, hogy helyet csináljon nekik.

Fohargh a makurth nép fia volt. Számos vonása alapján a trandoshaiakra emlékeztette Bane-t, azokra a gyilkos teremtményekre, akikkel még az Éjjárók soraiban harcolt. Ahogyan a trandoshaiak, úgy a makurthok is két lábon járó, gyíkszerű humanoidok voltak. A testüket bőr helyett zöld pikkelyek borították, ám a fejük búbjából négy ívelt szarv nőtt.

Bane felkészülésének elején már vívott egyszer Foharghgal, és veszített. Méghozzá csúnyán.

A makurthok éjszakai életmódot éltek. Ahogyan az éjszakai műszak bányászainak az Apatroson, úgy Foharghnak is hozzá kellett szoknia a számára természetellenes bioritmushoz, máskülönben nem gyakorolhatott volna együtt a társaival. Az első párbajuk előtt Bane alábecsülte őt, arra számított, hogy az ellenfele lassú lesz a nappali órákban. Akkor alaposan megtanulta a leckét, és elhatározta, hogy nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát.

Mialatt Kas'im és a többi tanítvány néma csendben várt, a küzdő felek egymást kerülgették, és a készenléti állás szabályai szerint tartották testük előtt a gyakorlókardjaikat. A makurth halk mordulásokat hallatott, hogy megfélemlítse az ellenfelét. Időről időre harciasan felüvöltött, és vadul vicsorogva megrázta gyíkokéhoz hasonlatos, ám négy szarvval felfegyverzett fejét. Az előző alkalommal, amikor Bane összemérte erejét és tudását a zöld pikkelyes, démonforma lénnyel, valóban megijedt tőle, de ezúttal ügyet sem vetett a fennhéjázó magamutogatásra.

Hirtelen előrelódult, és egy egyszerű, felső vágással próbálkozott, ám Fohargh gyors hárítással félresöpörte a pengéjét. Az energiapengék találkozása esetén keletkező, búgó-sistergő hangok helyett a gyakorlókardok hangos csattanás és pendülés kíséretében csaptak össze. A küzdő felek azonnal távolabbra táncoltak egymástól, és ismét készenléti állást vettek fel.

Aztán Bane megint támadásba lendült. Először jobbra és felfelé lendítette a fegyverét, majd a teste előtt rézsútosan, balra és lefelé sújtott vele, így a kard hosszan elnyúló ívet rajzolt a levegőbe. Fohargh-nak egy keresztvágással sikerült oldalra vezetnie a csapás erejét, de közben elvesztette az egyensúlyát, megtántorodott, és elesett. Bane nyomban megpróbálta kihasználni a pillanatnyi előnyt, és kaszáló mozdulattal, jobbra és felfelé rántotta a pengéjét. A makurth azonban távolabbra pördült, majd ültében hátrafelé vergődött, hogy teret nyerjen. Bane megszakította a félig befejezett sorozatot, és ismét alapállásba helyezkedett.

Annak idején, az Apatroson sokszor megesett vele, hogy különleges, noha akkor még lappangó adottságainak jóvoltából előre látta ellenfele következő lépését, így annak megfelelően cselekedhetett. Itt viszont mindenkiben ott munkáltak ugyanezek a képességek, ennek eredményeként a győzelem az Erő alkalmazásán és a kardforgatásban szerzett jártasságon múlott.

Az elmúlt hónapok során Bane keményen dolgozott, hogy minél magasabb szintre fejlessze kardvívó tudományát. Tudásának gyarapodásával párhuzamosan egyre kevesebb figyelmet kellett szentelnie a döfések, hárítások és ellencsapások kivitelezésének. Mindez lehetővé tette számára, hogy tökéletesen összpontosítson. Az Erő segítségével kiszámíthatta ellenfele mozdulatait és stratégiáját, mialatt elhomályosította és összezavarta az ellenség saját előjelző érzékeit.

Amikor utoljára megküzdött Foharghgal, még újonc volt, aki csupán néhány sorozatot sajátított el. Most már csaknem százat ismert, vagyis tekintélyes támadó és védő eszköztárral rendelkezett. És a több választási lehetőség jelentősen megnehezítette az ellenfél dolgát, mert az illető jóval nehezebben láthatta előre az ő lépéseit.

Félelmetes megjelenése ellenére Fohargh jóval alacsonyabb és könnyebb volt Bane-nél. Miután testi erő dolgában nem vehette fel a versenyt az emberi lénnyel – aki ráadásul a Djem So stílust alkalmazta –, a makurth arra kényszerült, hogy az alapvetően védekező jellegű Hármas formához folyamodva tartóztassa fel Bane elsöprő erejű rohamait.

Bane hirtelen a levegőbe szökkent, megpörgette feje felett a kardját, és mialatt visszaesett, fentről lefelé iszonyatos csapást mért a makurthra. Fohargh a fegyverét rézsút a magasba rántva feltartóztatta ugyan a feje felé süvítő pengét, ám az abban munkáló erő így is akkorát taszított rajta, hogy hanyatt esett. Sietve gurult egyet, és éppen csak idejében kapta maga elé a fegyverét, hogy félresiklassa az ismét felé sújtó duracél pengét. Aztán őrült fémcsattogás csapott fel, mert Bane nyílegyenes, irtózatos csapások egész sorozatát záporoztatta az ellenfelére. A makurth mesterien kivitelezett hárításokkal megakadályozta, hogy közvetlen találat érje, aztán egy ügyes ollózással kirúgta Bane alól a lábát, így már mindketten a kövezeten feküdtek.

Ugyanazzal a mozdulattal, tökéletesen egyszerre ugrottak talpra. Azonnal egymásnak estek, a pengéik harsány pendüléssel csapódtak össze. A tömegből fojtott suttogások és dörmögve ejtett szavak hangzottak fel, de Bane minden tőle telhetőt megtett, hogy kizárja elméjéből a külvilág zajait. A nézők már azt hitték, hogy vége az összecsapásnak

– és ő maga is így gondolta. Elfogta a csalódás, amiért az imént nem tudta megbénítani a kövezeten elterült ellenfelét, de tudta, hogy már-már a markában tartja a győzelmet. Fohargh súlyos árat fizetett azért, hogy kikeveredjen a szorult helyzetből: alig kapott levegőt, a tagjai reszkettek, míg a válla, sőt az egész tartása megrogyott.

Bane újabb rohamra indult. Ezúttal azonban a makurth nem hátrált meg. Előreszökkent, és a Hármas formáról a támadó jellegű Kettes formára áttérve, villámgyorsan előredöfött. Bane-t meglepte a váratlan fordulat, és a másodperc törtrészével elkésve ismerte fel, hogy az ellenfele stílust váltott. Félresöpörte ugyan a mellének irányzott pengét, ám az így is megvágta a jobb vállát.

A tömeg felmorajlott, a makurth diadalittasan felordított. Bane felüvöltött fájdalmában, közben a kard kicsúszott hirtelen megbénuló ujjai közül, és a kövezetre hullott. Ekkor eszeveszett haragjában a baljával mellbe taszította Foharghot, aki a lökéstől mindkét kezével vadul kalimpálva hátratántorodott.

Bane távolabbra menekült, aztán a balját a kardja felé nyújtotta, amely tőle mintegy háromméteres távolságban hevert a kövezeten. Az Erő segítségével a markába rántotta a fegyverét, és mialatt a jobb karja hasznavehetetlenül himbálózott az oldalán, újra készenléti állást vett fel. A mesterek java része mindkét kezével tudott vívni, de Bane még nem érte el ezt a fejlett szintet. Ügyetlenül tartotta, és nehézkesen, esetlenül mozgatta a fegyverét. Jól tudta, hogy bal kézzel nem veheti fel a versenyt Foharghgal, vagyis a párbaj gyakorlatilag eldőlt. Fohargh is ugyanígy gondolta.

– A vereség mindig keserű, ember… – morogta a közös nyelven, mély és fenyegető hangon. – Megint jobb voltam nálad. Vesztettél.

Nem szólította fel Bane-t, hogy adja meg magát; a megadás a Sith-eknél szóba sem jöhetett. A makurth csupán gúnyolódott, hogy valamennyi társuk színe előtt megalázza ellenfelét.

– Hetekig gyakoroltál, hogy megmérkőzz velem!

– folytatta fennhangon. – Kihívtál, de felsültél! A győzelem ismét az enyém!

– Hát akkor gyere, és végezz velem! – vágott vissza ingerülten Bane. Mást nem tudott mondani. Az ellenfele igazat szólt, ám a szavai mélyebbre hatoltak, mint amilyen mélyre a gyakorlókard tompa pengéje vághatott.

– A párbaj akkor ér véget, amikor én akarom! – jelentette ki fennhéjázó hanghordozással a makurth, aki nem harapott rá a csalétekre, és nem rövidítette meg a legyőzött ellenfél szenvedését.

A többi tanítvány tekintete valósággal perzselte Bane-t. A csillogó szempárok látványa mindörökre beleégett az emlékezetébe. Valamennyien gyűlölték őt, szívből gyűlölték azért a megkülönböztetett figyelemért, amelyben a Nagyurak részesítették. Most pedig valósággal tobzódtak a kárörömben, amiért kudarcot vallott.

– Az a bajod, hogy gyenge vagy – közölte vigyorogva Fohargh, mialatt hanyag mozdulattal megpörgette a pengéjét, majd bonyolult ábrát rajzolt vele maga elé. – Gyenge vagy és kiszámítható!

Fejezd be! – akarta ordítani Bane. – Elég ebből! Gyere ide, és végezz velem! , És bár a bensőjében egyre hevesebben tomboltak az indulatok, nem akarta megadni ellenfelének azt az örömöt, hogy kimond még egy szót. Mélyeket lélegzett, és az ujjait szétnyitva ismét a kövezetre ejtette a gyakorlókardot, amelynek úgysem vette volna hasznát. Oldalra pillantva meglátta, hogy a küzdőkör szélén álló Kas'im mester éberen figyeli a jelenetet, és szemlátomást kíváncsian várja, hogyan ér véget az összecsapás.

– A Nagyurak kényeztetnek téged! – kiáltotta megvetően Fohargh. – Több időt és több figyelmet áldoznak rád, mint másokra. Sokkal, de sokkal többet. Többet, mint énrám!

Bane jószerével már nem is hallott. A szíve olyan hevesen vert, hogy annak lüktetése és az ereiben száguldó vér zúgása minden más hangot elnyomott a fülében. Szó szerint remegett tehetetlen dühében, mialatt lehorgasztotta a fejét, fél térdre ereszkedett, és csapásra kínálta védtelen nyakát.

– Mindennek ellenére, te továbbra sem érsz fel hozzám – folytatta Fohargh, és hozzátette –, Bane, a Sith.

Bane… Ahogy a makurth kimondta ezt a szót, valami arra késztette Bane-t, hogy felemelje a fejét. Az apja is így szokta kiejteni…

– Ez a név az enyém – suttogta halkan, de fenyegető hangsúllyal –, senki sem fordíthatja ellenem…

Fohargh vagy nem hallotta őt, vagy nem törődött vele. Lépett egyet előre, a kardjával a legyőzöttnek tekintett ellenfélre mutatott, és fennhangon kijelentette:

– Íme, Bane, a hitvány! Egy jelentéktelen senki! A mesterek hiába pazarolták rád az idejüket! Jobban tették volna, ha helyetted más tanítványokkal foglalkoznak. Találó a neved, hiszen valóságos csapás vagy az Akadémiára!

– Nem! – hördült fel vérfagyasztó hangon Bane, és mialatt az ellenfele felé szökkent, hogy jelképesen végezzen vele, a bal kezével taszító mozdulatot tett. A sötét oldal energiája előtört kifordított tenyeréből, elkapta a levegőben repülő makurth-t, és a küzdőkör széléhez repítette, ahol éppen a vívómester lába előtt zuhant a kövezetre.

Kas'im Nagyúr kíváncsian, de éberen figyelve várta a folytatást. Bane ökölbe szorította a bal kezét, és talpra állt. Néhány méternyire tőle Fohargh kínok között fetrengett. Összevissza rúgkapált, mindkét kezével a torkát markolászta, és fuldokolva kapkodott levegő után.

A makurth-tól eltérően Bane nem tudott mit mondani kiszolgáltatott ellenfelének. Konok hallgatásba burkolózva egyre keményebben és keményebben préselte össze az ujjait. Mialatt lassan, de biztosan kioltotta az élet lángját ellenfele lelkében, az a benyomása támadt, hogy az Erő úgy száguld át rajta, mintha valami isteni szél volna. Fohargh sarka szabálytalan, szaggatott ütemben dobolt a kövezeten, a teste vadul vonaglott. Hörögni kezdett, és vörös tajték fröcskölt az ajkai közül.

– Elég lesz, Bane – szólalt meg Kas'im higgadt hangon. Noha csak néhány centiméterre állt a haláltusáját vívó tanítványtól, a tekintetét arra szegezte, amelyik állva maradt.

Egy utolsó energiaáradat robbant elő Bane lényének legmélyéről, és mint egy láthatatlan, anyagtalan folyó, kizúdult a világba. Válaszképpen Fohargh rúgott még egyet, aztán valamennyi izma kőkeményre merevedett, és a szeme befordult a koponyájába. Bane lazított az Erőn keresztül kifejtett szorításon, és amikor teljesen eleresztette a makurth-t, annak teste elernyedt, aztán az élet utolsó foszlányai is elillantak belőle.

– Most elég! – mordult fel Bane, azzal hátat fordított a holttestnek, és elindult a templom mélyére vezető lépcső felé. A tanítványok eleven gyűrűje sietve megnyílt előtte. Nem kellett visszanéznie, így is tudta, hogy a háta mögött Kas'im mester érdeklődve fürkészi őt.

Bane már azelőtt érzékelte, hogy valaki követi, mielőtt meghallotta a lépcsőn surrogó lábak neszezését. Nem lassított, és nem is gyorsított, viszont megállt a következő folyosószakaszon, és megfordult, hogy szemtől szembe fogadja az illetőt. Féligmeddig arra számított, hogy Kas'im Nagyúr szegődött a nyomába, ám a vívómester arca helyett Sirak sárga szemét pillantotta meg a félhomályban

– ő is tanítvány volt, pontosabban az Akadémia élenjáró tanítványa.

Ebben az időszakban három zabrak tanult a Korribanon, ezek egyike volt Sirak. A zabrakokat általában becsvágyó, megszállott és gőgös alakoknak ismerték, szerte az egész Galaxisban. A faj Erőre fogékony egyedei talán éppen ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően tudták könnyűszerrel átadni magukat a sötét oldalnak – és Sirak ezen vonások tökéletes megtestesülésének bizonyult. Hármójuk közül messze ő volt a legerősebb és a legtapasztaltabb. Akárhová ment, a másik két zabrak hűségesen követte őt, úgy loholtak a sarkában, mintha engedelmes szolgái lettek volna. Ők hárman feltűnő látványt nyújtó csapatot alkottak: Llokay és Yevra bőre vörös, míg Siraké sárga színben pompázott. Ám Sirak ezúttal egyedül érkezett, amivel nyomban felkeltette Bane gyanakvását.

Sirak az Akadémián keringő szóbeszédek szerint Qordis Nagyúr védőszárnyai alatt kezdte meg a felkészülést, majd húsz évvel korábban, vagyis jóval azelőtt, hogy a Korribani Akadémia újra megnyitotta a kapuit. Bane nem tudta, hogy ezekből a híresztelésekből mi igaz, és mi nem, de úgy gondolta, hogy nem lenne bölcs ötlet rákérdezni. Az iridoniai zabrak erős volt és veszedelmes. Bane egészen mostanáig minden tőle telhetőt megtett, hogy ne hívja fel magára az Akadémia legjobb tanítványának figyelmét, ám a jelekből ítélve ezúttal nem folyamodhatott ehhez a jól bevált stratégiához.

Fohargh meggyilkolásának pillanataiban őrült adrenalinroham lázában égett, ám a vészhormon azóta felszívódott a szervezetében, és vele együtt eltűnt az az önbizalom és a legyőzhetetlenség érzése, amelytől hajtva eljutott a megrázó végkifejletig. Bane nem félt ugyan, mialatt a zabrak megközelítette őt, de éberen figyelt.

A folyosó fáklyáinak halovány, bizonytalan fényében Sirak világossárga bőre beteges, viaszszerű árnyalatot öltött. Ez a látvány előhívott Bane elméjének mélységes zugaiból egy réges-régi emléket. Abban az évben történt, amikor dolgozni kezdett a bányában az Apatroson. Egy váratlan omlás csapdába ejtett egy három férfiből és két nőből álló csapatot. Magát az omlást túlélték ugyan, mert még idejében bemenekültek egy a sziklákba vájt, megerősített falú mentőkamrába, ám a törmelékből mérgező gázok szabadultak fel, amelyek beszivárogtak a menedékükbe, és végeztek velük, mielőtt a mentőcsapatok elérték volna őket. Bane a főakna kijáratánál állt, amikor a felszínre hozták a felpuffadt tetemeket. A hullák arcának volt olyan a színe, mint most Sirak ábrázatának. Ez az árnyalat úgy égett bele Bane emlékezetébe, hogy ilyen a lassú kínhalál színe.

Megrázta a fejét, és kisöpörte elméjéből az emlékképet. Azt az életet Des élte, és Des mindörökre eltűnt.

– Mit akarsz? – kérdezte, mialatt igyekezett leplezni az idegességét. – Nagyon is jól tudod, hogy miért vagyok itt! – válaszolta dermesztő hangon a zabrak. – Fohargh miatt.

– Talán a barátod volt? – kérdezte Bane, és zavarba jött. A fajtársai kivételével Sirak ritkán állt szóba másokkal. Ráadásul a Fohargh által hangoztatott vádak – mint például a mesterek kedvező bánásmódja – az ő esetében is megálltak a helyüket.

– A makurth nem volt sem a barátom, sem pedig az ellenségem! – válaszolta gőgösen a zabrak. – Nem volt méltó a figyelmemre, ahogyan te magad sem. Egészen mostanáig…

Bane mélyen hallgatott, és rezzenéstelen arcot vágva meredt a másikra. A zabrak pupillája kicsinyítve tükrözte vissza a falikarokban lobogó fáklyák képét, ami azt a hatást keltette, hogy apró, de mohó lángnyelvek nyaldossák belülről a koponyáját.

– Érdekes ellenfél lett belőled… – suttogta Sirak, és lépett egyet Bane felé. – Félelmetes ellenfél… legalábbis a többi, úgynevezett tanítványhoz viszonyítva. Mostantól fogva figyelni foglak. És várok rád.

Lassan kinyújtotta a kezét, végül a mutatóujjával mellbe bökte Bane-t, aki kis híján elhátrált előle, de összeszedte magát, és leküzdötte a késztetést.

– Én nem hívok senkit párbajozni – folytatta a zabrak. – Nekem nincs szükségem arra, hogy próbára tegyem magam egy gyenge ellenféllel szemben. – Kegyetlen vigyorra húzta a szája sarkát, majd leeresztette a kezét, lépett egyet hátra, és hozzátette:

– Viszont amilyen ostoba vagy, előbb-utóbb azt fogod hinni, hogy készen állsz, és akkor ki fogsz hívni engem. Magam is jól tudom, hogy ezt nem lehet elkerülni. De jól vigyázz, mert nem fogok megfutamodni!

Azzal továbbsietett a keskeny folyosón, közben a vállával meglökte Bane-t, mintha nem vette volna észre, hogy ott áll, majd néhány pillanattal később már a következő lépcsőn haladt lefelé.

Bane megértette a taszításban rejlő üzenetet. Tudta, hogy Sirak megpróbálta megfélemlíteni őt – és belecsalogatni egy olyan összecsapásba, amelyre még nem készült fel. Neki azonban esze ágában sem volt belesétálni a csapdába. Továbbra is moccanás nélkül állt, és csak azért sem fordult meg, hogy a gyors ütemben távolodó zabrak után nézzen. Csupán akkor mozdult meg, amikor szaporán járó lábak tucatjainak tompa, de egyre erősödő dobogását hallotta, amiből tudta, hogy a társai is lefelé tartanak a lépcsőn. Hirtelen sarkon fordult, és sietős léptekkel elindult a templom mélye felé.

Tizenegyedik fejezet

Másnap reggel Bane nem jelent meg a tetőn, hogy együtt gyakorlatozzon a többi tanítvánnyal. A kora hajnali órákban Qordis Nagyúr üzent neki, hogy beszélni akar vele. Méghozzá négyszemközt.

Bane az Akadémia gyakorlatilag üres csarnokain átvágva tartott a mester szobája felé. Egy külső szemlélő nyugodtnak, magabiztosnak látta volna őt, de valójában majd szétvetette a visszafojtott idegesség, és szörnyű kételyek gyötörték.

Az éjszaka folyamán, mialatt kamrájának csendjében és sötétjében vergődött az ágyán, újra meg újra lejátszotta magában a párbajt. Miután a haragja elfüstölgött, ráeszmélt, hogy túl messzire ment. Tanúbizonyságát adta a Foharghgal szembeni fölényének azzal, hogy az Erő segítségével a kövezethez vágta őt, és már ezzel is elérte azt, amit akart. A makurth soha többé nem merészelte volna párbajra hívni azt, aki így elbánt vele. De valamilyen oknál fogva nem tudott megállni azon a ponton. És nem is akart megállni.

Egy darabig nem támadt bűntudata a gyilkosság miatt. Nem furdalta a lelkiismeret. Ám miután visszanyerte a hidegvérét, a lelke mélyén érezte, hogy rosszat tett. Vajon Fohargh valóban rászolgált a halálra?

Ennek ellenére sem hajlott arra, hogy bűnösnek tartsa magát. Egyáltalán nem kedvelte a makurth-t. Nem érzett iránta semmit, az égvilágon semmit. Számára Fohargh nem jelentett mást, csakis egy a fejlődésének útjában álló akadályt. Egy akadályt, amelyet el kellett távolítani.

Abban a pillanatban teljesen átadta magát a sötét oldalnak. Ami eluralkodott rajta, nem egyszerű harag volt vagy vérszomj, hanem ezeknél jóval több. Mélyebbre hatolt, egészen a testének, a tudatának, a lényének magjáig. Elvesztette minden józan eszét és önuralmát… ami valamiért mérhetetlenül jól esett neki.

Bane azzal töltötte a végtelenül hosszúnak tűnő, álmatlan éjszakát, hogy megpróbálta összebékíteni magában a két érzést: a diadal és a bűntudat érzését. Ám amikor kora reggel megkapta Qordis üzenetét, a jövő miatti félelmei egy csapásra feledtették vele a vívódását.

Jól tudta, hogy Fohargh halála komoly következményeket fog maga után vonni. A párbajok arra szolgáltak, hogy a tanítványok próbára tehessék a tudásukat és ügyességüket, hogy harcban, fájdalmak közepette erősíthessék meg a jellemüket. A gyilkolás nem szerepelt a célok között. Az Akadémia valamennyi növendékében – Siraktól kezdve a leggyengébb újoncig – ott rejlett a lehetőség, hogy egy napon mesterré váljon. Valamennyien birtokolták a sötét oldal végtelenül ritka adományát, a különleges képességeket, amelyeket a Jedik, nem pedig egymás ellen kellett felhasználniuk.

Bane tudta, hogy Fohargh megölésével megritkította a jövő Nagyurainak sorait. Meggondolatlan tettével súlyos csapást mért a Sötét Testvériségre. Az Akadémia minden egyes tanítványa jóval többet ért, mint akár egy egész gyalogosszázad. És ő megsemmisített egy értékes eszközt. Így aztán élt a gyanúperrel, hogy a gyilkosságért súlyos büntetésben lesz része.

Mialatt a sorsdöntő találkozó helyszíne felé sietett, megpróbálta kisöpörni tudatából úgy a félelmét, mint a bűntudatát. Foharghot már semmivel sem hozhatta vissza. A makurth elment, de ő itt maradt. És ő volt az, aki túlélte az összecsapást. Bane tudta, hogy erősnek kell lennie, és meg kell találnia a módját, hogy megindokolja tettét Qordis Nagyúr színe előtt.

Máris összeszedett néhány hathatósnak ítélt érvet. Először is, Fohargh gyenge volt. És amikor ő megölte, le is leplezte a gyengeségét. Qordis és a többi mester kimondottan támogatta, bátorította a versengést és a széthúzást a gondjaikra bízott növendékek köreiben. Az Akadémia oktatói ismerték a versenyben és a vetélkedésben rejlő értékeket. Mindazok, akik ígéretesnek tűntek – azok a tanítványok, akik valamilyen formában túlszárnyalták a többieket –, dicséretben és jutalomban részesültek. A mesterek külön-külön foglalkoztak velük, hogy tökélyre fejleszthessék a képességeiket. Ám azok, akik nem tudtak lépést tartani a többiekkel, óhatatlanul lemaradtak, és kihullottak az Akadémiáról. Így működött a természetes kiválasztódás a sötét oldal hívei között…

Fohargh pusztulása nem volt más, mint a sötét oldal törvényszerűségeinek egyenes következménye. A halálával bebizonyította, hogy nem tudott megfelelni a követelményeknek. Kudarcot vallott, így aztán miért is hibáztatnák a gyilkosát az ő saját gyengesége miatt?

Bane megszaporázta a lépteit, és nyugtalanságában szorosan összepréselte a két fogsorát. Most már egy pillanatig sem csodálkozott azon, hogy az érzései folyton egymásnak feszültek, folyton összecsaptak. Az Akadémia tanításaiban számos ellentmondás akadt. A sötét oldal harcosainak lelkében elméletileg nem volt helye sem a könyörületnek, sem a megbocsátásnak. A mesterek mégis elvárták a tanítványoktól, hogy visszavonuljanak, miután a küzdőkörben legyőzték az ellenfeleiket, amit Bane természetellenesnek és a sötét oldal parancsaival ellenkezőnek tartott.

Amikor elérte Qordis szobájának ajtaját, néhány pillanatra elbizonytalanodott. Egyfelől félt a rá váró büntetéstől, másfelől haragudott, amiért a mesterek nap nap után lehetetlen helyzetek elé állították a növendékeiket.

Végül úgy döntött, hogy a harag fogja jobban szolgálni őt, azzal elfojtotta félelmeit, és hagyta, hogy dühe még jobban eluralkodjon rajta.

Határozott mozdulattal bekopogott. Miután bentről megkapta az engedélyt, kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Qordis a helyiség közepén térdelt, és éppen meditált. Bane nem először járt a nagymester szobájában, de ezúttal is elcsodálkozott a látványon. A falakat nemes anyagból szőtt, méregdrága kárpitok és függönyök borították. A kövezeten helyenként jókora aranyserpenyők csillogtak, a bennük izzó parázshalmok fénye titokzatos, vörösessárga derengésbe vonta a jókora szobát. A bútorokra állított – szintén aranyból öntött – füstölőkbe vetett növénykötegek fűszeres illatú, sűrű füstöt eregetve égtek. Az egyik sarkot hatalmas, fényűző ágy foglalta el. A másikat egy obszidiánból készült, faragványokkal teli asztalka, amelyen kisebbfajta láda állt.

A láda fedele nyitva volt, így Bane jól látta a tartalmát: a nemesfémekből készült nyakláncokat, a hivalkodó ékkövekkel díszített arany és platinagyűrűket. Qordis szemlátomást nem sajnálta magától a szépet és a jót. A jelekből ítélve sokat fáradozott azon, hogy kiváló minőségű, gyönyörű és értékes tárgyakkal vegye körül magát, de még többet tett annak érdekében, hogy mások is észrevegyék a gazdagságát. A hivalkodó berendezést fürkészve Bane-ben feltámadt a gyanú, hogy a Nagyúr talán azért lakik ilyen körülmények között, mert képes erőt meríteni abból a sóvár irigységből, amelyet kincseinek látványa ébreszt fel másokban.

Bane-t teljességgel hidegen hagyta a pompa. Őt inkább a fal mellett álló, hatalmas könyvespolcon sorakozó tekercsek és kötetek nyűgözték le, különösen azok az ősrégi, bőrbe kötött könyvek, amelyeknek gerincét majd tenyérnyi, aranyból megformált falevél díszítette. A kötetek tekintélyes része több ezer éves volt, és Bane tudta, hogy az ősi Sith-ek elfeledett titkait őrzik megsárgult lapjaikon.

Qordis Nagyúr végül felállt, és teljes magasságában kihúzta magát, így szürke, beesett szemével fentről lefelé nézhetett a tanítványra. Mélyet lélegzett, és megszólalt:

– Kas'im mester tájékoztatott a tegnap reggel történtekről. Azt mondta nekem, hogy te vagy a felelős Fohargh haláláért. – Mialatt beszélt, a hangja egyszer sem árulkodott arról, hogy miféle érzelmek munkálnak a lelkében.

– Nem én vagyok a felelős a haláláért – válaszolta nyugodtan Bane. Haragos volt, de nem ostoba. Ettől függetlenül gondosan megválogatta a következő szavait, mert arra törekedett, hogy meggyőzze Qordis Nagyurat, és nem pedig arra, hogy felbőszítse őt. – Kettőnk közül Fohargh volt az, aki valamiért nem használta a pajzsát. Így aztán védtelenül állt a küzdőkörben. A gyengeség vagy az ostobaság jele lett volna, ha nem használom ki a kínálkozó lehetőséget.

A kijelentés nem fedte ugyan teljes mértékben a tényeket, de elég közel járt az igazsághoz. Kas'im már a kezdet kezdetén megtanította a növendékeknek, hogy harc közben hogyan szőjenek maguk köré láthatatlan védőpajzsot, amely megakadályozza, hogy az ellenségük az Erőt használja ellenük. Az Erővel bánni tudó harcosok bármikor kiránthatták ellenfelük kezéből a fegyverét, egy taszítással leverhették őt a lábáról, sőt kiolthatták fénykardjának energiapengéjét. A sötét oldal energiájából kialakított pajzs volt a Sith-mesterek legalapvetőbb és legfontosabb védelmi eszköze.

A tanítványok megtanulták ösztönösen alkalmazni, idővel szinte a személyiségük részévé vált. Amint előkerültek a fegyverek, nyomban maguk köré fonták ezt a láthatatlan védőfüggönyt. Az Erővel végrehajtott támadások elleni védekezés és a saját szándékok leplezése legalább annyi figyelmet és energiát kívánt, mint amennyit a saját támadások megerősítése, illetve az ellenfél várható lépéseinek kiszámítása. Általában nem a fénykardokkal végrehajtott, látványos csapások és hárítások döntötték el egy-egy párbaj sorsát, hanem ez a közönséges szemnek láthatatlan csata, az egymásnak feszülő akaratok viadala.

– Kas'im szerint Fohargh egyetlen pillanatra sem hagyott fel a védekezéssel! – vágott vissza Qordis. – Azt mondja, hogy te egyszerűen áthatoltál a pajzsán, ami nem tudott ellenállni a hatalmadnak.

– Ezek szerint azt parancsolod, mesterem, hogy ha a jövőben egy nálamnál gyengébb ellenféllel vívok, fogjam vissza magam?

Bane igyekezett ártatlan képet vágni, de természetesen így sem tudta megtéveszteni Qordist. A Nagyúr pontosan tudta, hogy a kérdésre adott felelet más irányba vinné a beszélgetést, ezért nem is vett róla tudomást, hanem zavartalanul folytatta:

– Az fontos, hogy legyőzted az ellenfeledet a küzdőkörben. Csakhogy ő már a köveken feküdt, amikor te tovább támadtad. Már jóval azelőtt legyőzted, hogy megölted őt. Amit tettél, az semmiben sem különbözik attól, mint amikor valaki egy eszméletlen, magatehetetlen ellenségére sújt le a kardjával… és ez gyakorlatozás közben szigorúan tilos.

A szavak célba találtak, és felerősítették azt a bűntudatot, amelyet Bane oly kínkeservesen próbált eltemetni magában. Qordis hallgatott, kíváncsian várta, hogy mit mond most a növendék. Bane erősen törte a fejét, de csak egy kérdéssel tudott előhozakodni, mégpedig azzal, amelyikkel már a kora hajnali órák óta birkózott. Összeszedte minden bátorságát, és egy szuszra elhadarta:

– Kas'im mester miért nem avatkozott közbe? Jól tudta, hogy mi történik. Látta, hogy mit művelek! Miért nem állított meg engem?

– Csakugyan, vajon miért nem? – visszhangozta szemrebbenés nélkül Qordis. – Kas'im Nagyúr látni akarta a folytatást is. Látni akarta, hogy te hogyan cselekszel abban a bizonyos helyzetben. Látni akarta, hogy vajon könyörületes leszel-e… vagy pedig erős.

Bane hirtelen rájött, hogy nem azért hívatták ide, mert itt fogják kiszabni rá méltó büntetését.

– Én… én nem… nem értem – dadogta zavarodottan. – Én azt hittem, hogy tilos megölni egy másik tanítványt.

Qordis nagyot bólintott, és kissé elkomorodva válaszolt:

– Ez így igaz. Nem engedhetjük meg, hogy a növendékeink megtámadják egymást az Akadémián. Azt akarjuk, hogy a Jedikre zúdítsátok minden haragotokat és gyűlöleteteket, nem pedig egymásra.

Bane a Nagyúr szavaiban a néhány perccel ezelőtt kieszelt, saját érveinek egyikét hallotta vissza.

– Mindennek ellenére – folytatta Qordis –, Fohargh halála jelentéktelen veszteségnek bizonyulhat, amennyiben segít neked, hogy kiteljesítsd a képességeidet. Módunkban és hatalmunkban áll kivételt tenni azokkal, akiket mélyen átjár a sötét oldal ereje.

– Az olyanokkal, mint például Sirak? – érdeklődött Bane, és meglepődött. A szavak hamarabb hagyták el a száját, mintsem ráébredt volna, hogy mit akar mondani.

Szerencsére úgy tűnt, hogy a kérdése inkább elszórakoztatja, semmint haragra gyújtja a Nagyurat.

– Sirak ismeri a sötét oldal erejét – válaszolta Qordis mosolyogva. – A szenvedély, az indulat táplálja a sötét oldalt.

– A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik – dünnyögte gépiesen Bane. – A szenvedélyből erőt merítek.

– Pontosan! – vágta rá szemlátomást elégedetten Qordis, noha nem lehetett megállapítani, hogy kivel elégedett: a tanítványával vagy saját magával. Oldalra billentette a fejét, és tovább sorolta:

– Az erő révén hatalmat szerzek, a hatalom révén győzelmet aratok.

– A győzelem révén a láncaim lehullnak… – idézte engedelmesen Bane az utolsó dogmát.

– Ha megérted ezt, Bane – mondta fennhangon a Nagyúr –, ha egyszer valóban megérted, a képességeidnek többé nem lesznek korlátai!

Azzal Qordis egy kézlegyintésével elbocsátotta a tanítványt, majd visszaereszkedett a meditációs szőnyegre. Bane elindult az ajtó felé, ám amikor odaért, egy pillanatra megállt, majd megfordult, és zavartan kibökte:

– Mester, mi az a Sith'ari?

Qordis kissé félrefordította a fejét, a szeme sarkából méregette a növendéket, aztán komor hangon visszakérdezett:

– Hol hallottad ezt a szót?

– Néhány… néhány társamtól – felelte Bane, és még nagyobb zavarba jött. – Sirakra mondták. Azt mondták, hogy ő lehet a Sith'ari.

– Régi feljegyzésekben lehet olvasni a Sith'ariról – válaszolta vontatottan Qordis, és méltóságteljes mozdulattal végigmutatott a polcokon álló kötetek és tekercsek sorain. – Az van bennük, hogy egy napon a Sith-eket egy tökéletes teremtmény fogja vezetni. Egy lény, aki megtestesíti a sötét oldalt, illetve mindazt, amiért küzdünk.

– És Sirak ez a tökéletes teremtmény?

– Ő az Akadémiánk legerősebb tanítványa – jelentette ki Qordis a vállát vonogatva. – Legalábbis jelenleg. Idővel talán túlszárnyalja Kas'im mestert, engem, az összes többi Úrnőt és Nagyurat. Talán nem így lesz. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán szemlátomást elkomorodva folytatta:

– De azt is tudnod kell, hogy a mesterek jó része nem hisz a Sith'ari legendájában. Például Kaan Nagyúr is vitatja. Ellene szól a Sötét Testvériséget megalapozó gondolkodásmódnak.

– Na, és te, mester? Te hiszel a legendában? – érdeklődött kíváncsian Bane, aztán türelmesen várt, amíg a Nagyúr alaposan megfontolta a válaszát. A néhány másodperc egy örökkévalóságnak tűnt.

– Veszedelmes kérdésekkel hozakodsz elő – felelte végül Qordis. – Ám ha a Sith'ari nem pusztán legenda, nem fogja a születésének pillanatától magában hordozni valamennyi tudásunkat. Szörnyű megpróbáltatások és véres csaták tucatjain, százain kell átesnie ahhoz, hogy elérje azt a fajta tökéletességet. Egyesek még azt is vitatják, hogy a felkészítés a mi Akadémiánk feladata volna. Jómagam viszont így gondolom, ezért ragaszkodom ahhoz, hogy mi képezzük a tanítványokat, akik aztán belépnek a Nagyurak közé, és csatlakoznak a Sötét Testvériséghez.

Qordis ismét elhallgatott, és jelentőségteljes pillantást vetett Bane-re, aki ráeszmélt, hogy most már valóban vége a beszélgetésnek. Sietve meghajolt, és kiment a szobából. Mialatt a folyosókon ballagott, felidézte magában az elmúlt percek eseményeit. Feloldozták a bűne alól, a benne rejlő lehetőségek miatt megbocsátottak neki. Tudta, hogy örülnie kellene, hogy győztesnek kellene éreznie magát. De miközben nekivágott a lépcsőknek, hogy felsiessen a tetőn gyakorlatozó társaihoz, nem tudott másra gondolni, csak Fohargh bugyborékoló halálhörgésére.

Bane azon az éjszakán, a kamrája magányában egyfolytában azon törte a fejét, hogy mi történt vele és körülötte. Mélyebb értelmet, rejtett bölcsességet keresett Qordis mester szavaiban. A Nagyúr célzott arra, hogy az érzelmei, egészen pontosan a haragja tette lehetővé, hogy legyőzze Foharghot. Azt is mondta, hogy a szenvedély, az indulat táplálja a sötét oldalt. Bane éppen elégszer átélte már ezt, így jól tudta, hogy a mester igazat állított.

Ennek ellenére sem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy ennél többről van szó, hogy valami más is lappang a háttérben. Sosem tartotta magát könyörtelen alaknak. Egy pillanatig sem hitte magáról, hogy kegyetlen, vagy hogy örömét leli mások szenvedéseiben. Viszont mi mással lehetne magyarázni azt, amit a kiszolgáltatott makurth-szal művelt? Amit tett, az gyilkosság volt, vagy kivégzés – és ezt Bane nem tudta elfogadni.

Rengeteg vér tapadt a kezéhez. Több száz vagy talán több ezer köztársasági katonával végzett, de az háborúban, a harctéren történt. És amikor megölte azt a zászlóst az Apatroson, önvédelemből tette. Ezekben a helyzetekben vagy gyilkolt, vagy őt gyilkolták volna meg, és fikarcnyit sem bánta mindazt, amit elkövetett. Egészen a végzetes párbajig.

Akárhogyan próbálkozott, nem tudott jogos indokot találni arra, ami a küzdőkörben történt. Fohargh gúnyolta őt, ezzel felszította a haragját. Ám ezt mégsem használhatta kifogásnak arra, hogy a pillanat hevében elvesztette a fejét. Nem használhatta, ha őszinte akart lenni önmagával. Mialatt merített a sötét oldalból, őrjöngő indulatok kerítették hatalmukba, ennek ellenére maga a tett megfontolt volt, szándékos, sőt kiszámított.

Mialatt Bane az ágyában hánykolódott, akarvaakaratlanul felmerült benne a gondolat, hogy a szenvedély és a sötét oldal közötti összefüggés talán jóval bonyolultabb annál, mint amilyennek Qordis láttatni akarta vele. Lehunyta a szemét, és újra felidézte magában a párbajt. Lassú, mély lélegzeteket vett, hogy lehiggadjon, aztán megpróbált felülemelkedni önmagán, hogy józanul és elfogulatlanul elemezhesse a történteket.

Megalázták és megszégyenítették, amire ő haraggal válaszolt. A haragja lehetővé tette számára, hogy megidézze magában a sötét oldal erejét, amelyet aztán rázúdított az ellenségére. Még most is híven emlékezett arra a lelkesedésre, a diadal mámorára, amely akkor töltötte el, amikor Fohargh elrepült, és a kövezetre zuhant. Ám azokban a pillanatokban valami más is jelen volt a lelkében. Hiába győzött, a gyűlölete nőttön-nőtt, úgy szökött egyre magasabbra, mint egy tűz pusztító lángjai, méghozzá egy olyan tűzé, amelyet csakis vérrel lehet elfojtani.

Aztán arra gondolt, hogy igen, az indulatok táplálják a sötét oldalt, de mi van, ha a sötét oldal is táplálja az indulatokat? Az indulatok erőt adnak, ám ez az erő még jobban felszítja az indulatokat – amelyek cserébe még nagyobb erőt hoznak létre. A folyamat bizonyos körülmények között önmagába visszatérő ciklust teremthet, amely csakis akkor szakad meg, ha valaki eléri a saját határait, és nem tud tovább parancsolni az Erőnek – vagy amikor a gyűlöletének és haragjának célpontja megsemmisül.

Noha a kamrában kellemes meleg uralkodott, Bane hátán végigfutott a hideg. Hogyan lehet kordában tartani vagy irányítani egy erőt, amely önmagából táplálkozik? Ezek szerint minél inkább képes lesz meríteni az Erőből, az indulatai annál jobban átveszik az irányítást úgy a teste, mint az akarata felett. Minél nagyobb hatalomra tesz szert, annál kevésbé lesz képes ésszerűen gondolkodni. A folyamat megállíthatatlan…

Nem! – tiltakozott gondolatban Bane, és feltámadt benne a gyanú, hogy elsiklott valami felett. Így kellett lennie. Mert ha mindez igaz volna, akkor a mesterek bizonyára azt is megtanítanák a növendékeknek, hogyan kerüljék el ezt a bizonyos helyzetet. Megtanítanák őket arra, hogyan uralják az indulataikat, még akkor is, amikor éppen azok segítségével folyamodnak az Erőhöz. Ám erről még egyetlen szó sem esett a felkészítés alatt, így aztán Bane arra a következtetésre jutott, hogy a gondolatmenete elhibázott. Annak kell lennie…

Lassan lecsillapodott a bensőjében tomboló érzelmi vihar, és nagy nehezen ugyan, de elaludt.

– Undorodom tőled! – fakadt ki dühösen az apja.

– Nézd meg, mennyit eszel! Nem is eszel, egyenesen zabálsz! Rosszabb vagy, mint egy átkozott, bélpoklos zuccadisznól Des megpróbált nem figyelni a szitkozódásra. Amennyire csak tudta, összehúzta magát a székén, a tányérjára szegezte a tekintetét, és bár a korábbinál jóval lassabb mozdulatokkal, de tovább kanalazta a vacsoráját.

– Nem hallottad, fiam? – csattant fel az apja. – Azt hiszed talán, hogy ingyen kapjuk valahonnan az ennivalót? Jól tudod, hogy fizetnem kell érte! Végigdolgoztam az egész átkozott hetet, és mégis több kredittel tartozok, mint ennek az átkozott hónapnak az elején!

Hurst szokása szerint ezen az estén is részeg volt. A szeme üvegesen csillogott, ültében is imbolygott, és csak úgy dőlt belőle a bánya bűze. Még azzal sem törődött, hogy lezuhanyozzon, mielőtt elővette az ágya alatt tartogatott üveget.

– Azt akarod talán, hogy kettős műszakban dolgozzak, hogy eltarthassalak, fiam?! – kiáltotta gyűlölködve.

Des a tekintetét továbbra is a vacsorájára szegezve, halkan dünnyögte:

– Én ugyanannyit dolgozok, mint te…

Hurst hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna, aztán fenyegetően sziszegte:

– Mi van? Mit mondtál az előbb?

Des ahelyett, hogy az ajkába harapva hallgatott volna, felemelte a fejét, aztán belenézett apjának véreres, kifejezéstelen szemébe, és halkan megismételte:

– Azt mondtam, hogy ugyanannyit dolgozok, mint te. Pedig még csak tizennyolc éves vagyok.

Hurst hátratolta a székét, és talpra állt.

– Tizennyolc éves vagy, de még most sem jött meg az eszed. Még most sem tudod, hogy mikor kell befognod a pofádat! – jelentette ki, mialatt csalódottságot színlelve ingatta a fejét. – Tudod, mi vagy te? Egy átkozott csapás az egész életemre! Az vagy!

Des levágta a kanalát, a székét hátralökve felállt, és kihúzta magát. Most már magasabb volt az apjánál, s a föld alatt végzett munka jóvoltából egyre vastagabb izmok duzzadoztak a testén és a végtagjain.

– Akkor most meg fogsz verni? – kérdezte megvetően az apjától. – Szeretnél móresre tanítani?

Hurst nagyot nézett, és meglepetten visszakérdezett:

– Hát beléd meg mi ütött, fiam?

– Gyűlölöm ezt az egészet! – fakadt ki félig dühösen, félig szomorúan Des. – Elegem van abból, hogy folyton engem hibáztatsz a gondjaidért, pedig te vagy az, aki eliszod az összes kreditünket! Ha abbahagynád a vedelést, talán eltűnhetnénk erről a mocskos világról!

– Te nagypofájú, undok vakarcs! – ordította Hurst, azzal úgy felrúgta az asztalt, hogy az a falon csattant. Egyetlen ugrással átszelte a kettejüket elválasztó távolságot, és megragadta Des csuklóját. A fiú megpróbált kiszabadulni az acélbilincs szorításához hasonló erejű fogásból, de az apja vagy húsz kilóval többet nyomott nála, és a súlytöbblet legalább felét az izmai adták.

Des tudta, hogy a helyzete reménytelen, így néhány másodperccel később feladta a küzdelmet. Ám szilárdan megfogadta, hogy nem fog sem megrettenni, sem sírni. Ezúttal nem.

– Ha ma este megversz – suttogta rekedtes hangon –, jusson eszedbe, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom. Jobban teszed, ha alapos munkát végzel…

Hurst megfogadta a tanácsot. Egy megkeseredett és minden reményét elvesztett férfi ádáz dühével támadt a fiára. Eltörte Des orrát, kiverte két fogát, felhasította az ajkát, és megrepesztette két lengőbordáját. Ám a fiú egész idő alatt egyetlen szót sem szólt, és egyetlen könnycseppet sem ejtett.

Azon az éjszakán Des a fájdalmai miatt jószerével egy percet sem aludt. Órákon keresztül egyetlen gondolat keringett az agyában, amely olyannyira lekötötte, hogy még a másik sarokban alvó Hurst részeg hortyogását sem hallotta.

Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz…

Még sosem gyűlölte úgy az apját, mint azokban a pillanatokban. Vigasztalásképpen maga elé képzelte, hogy egy hatalmas kéz behatol az apja mellkasába, ahol megmarkolja, és iszonyatos erővel öszszezúzza azt a kegyetlen szívét.

Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz…

Makacsul hajtogatta magában a kurta mondatot, mintha a puszta akaratával valóra válthatta volna a keserű szavakat.

Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz…

Végül előtörtek szeméből az apja tombolása alatt visszatartott könnyek, és forró cseppek folytak végig sötétvörösre színeződött, feldagadt arcán.

Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz. Remélem, meghalsz…

Bane hangos, elgyötört nyögést hallatva felriadt, és villámgyorsan ülő helyzetbe pattant. A szíve hevesen vert, a teste a rémület jeges verejtékében úszott, és ész nélkül rúgkapált, hogy megszabaduljon a lábára csavarodott takarótól. A másodperc törtrészéig azt hitte, hogy az Apatroson van, a szűk, rideg szobában, amelyet teljesen betölt a Hurst szájából áradó bűz. Aztán rádöbbent, hogy a korribani Sith-templom mélyén, a saját ágyán kuporog. A nyomasztó rémálom máris szétfoszlott az elméjében – és szörnyű felismerés kúszott a helyére.

Hurst meghalt azon az éjszakán, a telep hatóságai szerint természetes halállal. Szívroham végzett vele, amelyet a rengeteg ital és az évek hosszú során át végzett kimerítő munka készített elő, továbbá az a megerőltetés váltott ki, amely akkor érte, amikor kis híján agyonverte a fiát a puszta kezével. Az orvos vagy a rendészek még csak nem is gyanították, hogy mi lehetett a valódi ok. És Bane sem. Egészen mostanáig.

Enyhén reszketve eldőlt az ágyon, aztán az oldalára fordult, de hiába telepedett rá iszonyatos fáradtság, gyanította, hogy ezen az éjszakán már nem fog aludni.

Nem Fohargh volt az első, akit az Erő segítségével ölt meg. És valószínűleg nem is ő lesz az utolsó…

Megrázta a fejét, hogy kisöpörje az agyából Hurst halálának emlékét. Az apja nem érdemelt sem sajnálatot, sem pedig könyörületet. Az erős mindig eltapossa a gyengét. És Bane tudta, hogy ha életben akar maradni, akkor az erősek egyikévé kell lennie. Ezért van itt, az Akadémián. Ez a feladata, vagy még inkább a küldetése.

Ám ez a felismerés sem fojtotta el a bensőjét emésztő kínos érzéseit, és amikor lehunyta a szemét, továbbra is maga előtt látta az apja arcát.

Tizenkettedik fejezet

– Nem! Rossz! – harsogta Kas'im, és megvető mozdulattal félresöpörte Bane gyakorlókardját a saját fegyverével. – Rossz! Túl lassú voltál az első átmenetnél. Védtelenül hagytad a bal oldaladat, az ellenfeled egy gyors szúrással elérte volna!

A vívómester egy újabb sorozatot tanított Banenek, és már több mint egy hete erőlködtek, mert ő valamilyen oknál fogva nem tudta elsajátítani a bonyolult mozdulatsor bizonyos részleteit. Nehézkesen, néha kimondottan ügyetlenül forgatta a kardját.

Hátralépett, és ismét felvette a készenléti állást. Kas'im tetőtől talpig végigmérte, aztán védőállásba ugrott előtte. Bane mélyet lélegzett, gyorsan összeszedte magát, és újra belekezdett a sorozatba.

Az ösztöneire bízta az irányítást, így a tudatalattija vezérelte szempillantás alatt működésbe lépő izmait. Magasról indított, lefelé sújtó pengéje éles szisszenés kíséretében szelte a levegőt, olyan gyorsan, hogy szinte látni sem lehetett… de a csapás ezúttal is lassúnak bizonyult. Kas'im oldalra táncolt, hatalmas ívet leírva megpörgette kettős pengéjű kardját, aztán az egyik pengéjével keményen tanítványa bordái közé sújtott.

Az erőteljes ütés minden levegőt kiszorított Bane tüdejéből. Küszködve próbált lélegzethez jutni, közben megérezte előbb az apró fémtüskék bizsergető szúrását, majd a túlságosan is ismerős zsibbadást, amely pillanatok alatt szétterjedt felsőteste bal oldalán.

Kas'im mozdulatlanná dermedve, csendben figyelt, mialatt Bane tehetetlenül hátratántorodott. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy talpon maradjon, de így is a kövezetre roskadt. Felnézett, és azt látta, hogy a vívómester csalódottan csóválgatja a fejét.

Ekkor nagy nehézségek árán függőleges helyzetbe tornászta magát, közben igyekezett elrejteni az idegességét. Majdnem három hét telt el azóta, hogy legyőzte Foharghot a küzdőkörben, és azóta gyakorolt kettesben Kas'immal, hogy fejlessze a vívótudását. Ám valamilyen oknál fogva tapodtat sem haladt előre.

– Sajnálom, mester! ígérem, mihelyt rendbe jövök, tovább gyakorolok! – fogadkozott nyögdécselve.

– Gyakorolsz? – kérdezett vissza kegyetlen és gúnyos hanghordozással a twi'lek. – Hát annak meg mi haszna lesz?

– Jobban… jobban meg kell tanulnom ezt a sorozatot – lihegte Bane. – Hogy gyorsabb legyek.

Kas'im a kövezetre köpött, és kijelentette:

– Ha valóban hiszel is abban, amit mondasz, akkor ritka nagy bolond vagy!

Bane nem tudta, hogyan válaszoljon, így aztán komor hallgatásba burkolózott.

A Nagyúr ekkor elé ugrott, és nyitott tenyérrel fültövön vágta. Nem akart sérülést okozni a pofonnal, megszégyenítésnek szánta.

– Fohargh gyakorlottabb volt nálad! – közölte megvetően. – Több sorozatot ismert, és több stílusban szerzett jártasságot, mint te. Ám a tudása nem menthette meg őt.

Kas'im rövid szünetet tartott, aztán belevágott a magyarázatba:

– A sorozatok csupán eszközök. Segítenek neked, hogy felszabadíthasd az elmédet, és meríthess az Erőből. Ebben fogod megtalálni a győzelem kulcsát. Nem az izmaidban, nem a testi erődben, és nem a pengéd gyorsaságában. A sötét oldalhoz kell folyamodnod, hogy megsemmisítsd az ellenségeidet!

Bane szorosan összepréselte a fogát. Az égő fájdalom most már a testének teljes bal felére kiterjedt, így legfeljebb bólogatni tudott.

– Visszafogod magad – folytatta a mester. – Nem használod az Erőt. Márpedig az Erő nélkül a mozdulataid lassúak és kiszámíthatóak.

– Majd… majd keményebben próbálkozom, mester!

– Próbálkozol? – A twi'lek megvetése jeléül elfordult tőle. – Hát akkor te már nem akarsz harcolni. Ennek az oktatásnak vége.

Bane ráeszmélt, hogy elküldték. Lassú léptekkel elindult az épület mélyébe vezető lépcsősor felé. Amikor elérte a boltíves kaput, Kas'im utána kiáltott még egy utolsó tanácsot:

– Akkor gyere vissza, ha már nem menekülsz a sötét oldal elől, hanem készen állsz arra, hogy átadd magad neki!

Bane nem fordult meg, hogy visszanézzen. Az oldalát hasogató fájdalom és a bénultság miatt nem is tudott volna megfordulni. Mialatt lefelé bicegett a lépcsőn, a fülében folyton ott csengtek Kas'im mester szavai. És tudta, hogy ez a mondat magában hordozza az igazság magvát.

Nem ez volt az első gyakorlat, amelyen kudarcot vallott. És nem csupán a vívóórákon, hanem a felkészülés más területein is egyre több gondja támadt. Jelentős hírnévre és komoly tekintélyre tett szert, amikor legyőzte Foharghot. Jó néhány mester vállalta, hogy külön, kettesben foglalkozik vele. Ám a megkülönböztetett figyelem és bánásmód dacára a tudása nem gyarapodott. A képességei egyáltalán nem fejlődtek tovább, sőt igazából viszszafejlődtek.

A folyosók hosszú során átvágva visszasántikált a kamrájába, aztán óvatosan ledőlt az ágyára. Amíg a pelkoméreg ott keringett a szervezetében, és átmenetileg megbénította, nem csinálhatott semmit, legfeljebb pihenhetett és meditálhatott.

Egyértelműnek látta, hogy valami nincs rendjén vele, de hogy mi, azt nem tudta megállapítani. Nem érezte magát ébernek. Nem érezte magát elevennek. Amikor először ébredt tudatára annak, hogy az Erő átáramlik rajta, az érzékszervei elképesztően élessé váltak, és valahogy mozgalmasabbnak, valósabbnak látta a világot. Az elmúlt napok folyamán mindent tompának és távolinak érzékelt. Úgy körözött az Akadémia csarnokaiban, mintha egyfajta révületbe esett volna.

Keveset és rosszul aludt, folyton rémálmok gyötörték. Gyakran álmodott Hurstről és az ő halálának éjszakájáról. Máskor a Foharghgal vívott párbajról álmodott. Az álmai néha összekeveredtek, és szörnyű látomásban egyesültek: a makurth verte agyba-főbe őt az Apatroson, és az apja hevert holtan a küzdőkörben, a korribani templom tetején. És valahányszor felébredt, fuldokolva üvöltött, és dideregve reszketett, holott a teste verejtékben fürdött.

De nem csupán az alváshiány miatt élt egyfajta ködös kábulatban. A szenvedély, amely mindeddig hajszolta-űzte őt, nyomtalanul eltűnt. A bensőjében tomboló tűz kialudt, fagyos üresség költözött a helyére. És az indulatai nélkül képtelen volt megidézni az Erőt. Egyre nehezebben és nehezebben parancsolt a sötét oldal energiáinak.

A változás rejtve, kezdetben szinte észrevétlenül ment végbe, ám idővel egyre feltűnőbb lett. Most már a kisebbfajta tárgyak gondolati úton való mozgatása is kimerítette. A mozdulatai lelassultak, és esetlenül bánt a gyakorlókarddal. Már nem tudott ráérezni arra, hogy mire készül az ellenfele. Sokszor elkésve reagált, és csak futott az események után.

Többé már nem tagadhatta, hogy megakadt a fejlődésben. Egyes tanítványok, akiket rég túlszárnyalt, most sorban utolérték őt. Ezt a tényt már abból is meg tudta állapítani, hogy a közös gyakorlatozás alatt lopva figyelte társait – ami azt jelentette, hogy nyilván ők is észrevették rajta a visszaesés jeleit.

Felidézte magában azt, amit a twi'lek mester afféle zárszó gyanánt mondott neki: te már nem akarsz harcolni.

Bane igazat adott Kas'imnak. Azóta érezte ezt, mióta először álmodott az apjáról. Ugyanakkor fogalma sem volt arról, hogyan szíthatná fel ismét a haragját, és hogyan ébreszthetné fel magában azt a küzdőszellemet, amelynek révén mindeddig egy meteor gyorsaságával haladt felfelé a Sithtanítványok rangsorában.

Akkor gyere vissza, ha már nem menekülsz a sötét oldal elől, hanem készen állsz arra, hogy átadd magad neki!

Valami visszafogta őt. Volt valami a lelkében, ami megrettent attól, hogy mivé válik a kiképzés végére. Meditálhatott órákon át, összpontosíthatott, hogy rátaláljon a sötét oldal örvénylő, lüktető dühére – amely ott lappangott valahol a tudatának mélyére zárva –, hiábavalóan kutatott. Jéghideg fátyol hullott lényének legbelső magjára, és hiába próbálkozott, nem tudta sem letépni, sem kettészakítani, hogy megragadja az alatta nyugvó erőket.

És mialatt önmagával viaskodott, kezdett kifutni az időből. Mindeddig senki sem merészelte kihívni őt a küzdőkörben – Fohargh halála óta a társai jobbnak látták, ha nem küzdenek meg vele. A makurth szörnyű pusztulása elég félelmet ébresztett a többi növendék szívében ahhoz, hogy valamennyien nagy ívben kikerüljék őt. De Bane tudta, hogy már nem sokáig maradnak tisztes távolságban tőle. Az önbizalma és az ereje folyton apadt, és a leépülése egyre feltűnőbbé vált. Tisztában volt azzal, hogy hozzá hasonlóan hamarosan mások is felfigyelnek visszaesésének jeleire.

Tudta, hogy hamarosan belép a küzdőkörbe valaki, aki ég a vágytól, hogy térdre kényszerítse őt. És semmit sem tehetett, hogy megakadályozza annak a pillanatnak az eljövetelét.

Kaan Nagyúr nyugtalanul toporgott a Nightfall hídján, mialatt a fenséges cirkáló orbitális pályára állt a Brentaal IV. felett. A Sith Flotta nemrégiben elfoglalta a Bormea-szektort, vagyis az űrnek azt a szeletét, ahol a Perlemiai Kereskedelmi Útvonal és a Hydiai Út keresztezte egymást. A Sötét Testvériség most már kettőt ellenőrzött a Magvilágokat kiszolgáló, legfontosabb hipersávok közül. A Köztársaság egyre kevésbé tudott ellenállni a folyton előrenyomuló Sith Flottának.

Ám a legutóbbi győzelem ellenére Kaan sejtette, hogy valami nincs rendjén. Túl könnyen, legalábbis a vártnál jóval könnyebben hódították meg a Bormea-szektort. A Corulag, a Chandrila és a Brentaal rendszerek világai gyors egymásutánban estek el. A védőik jelképes ellenállást tanúsítottak, aztán sietve visszavonultak a megszálló csapatok elől.

A csaták során Kaan Nagyúr érzékelte, hogy csupán maroknyi Jedi tartózkodik a velük szembeszálló köztársasági csapatok soraiban. Nem ez volt az első eset, hogy a Jedik gyakorlatilag nem vettek részt a kulcsfontosságú ütközetekben. A Bespinnél, a Sullustnál és a Tanaabnál vívott csaták előtt és alatt a Nagyúr mindvégig arra számított, hogy a híres Jedivel, Hoth nagymesterrel fog szembekerülni, az egyeden köztársasági parancsnokkal, aki alkalmasnak tűnt arra, hogy győzelmet arasson a Sith-ek felett. Ám Hoth tábornok – a háború korai szakaszában kiérdemelt hírneve ellenére – egyszer sem bukkant fel.

Kaan először csapdára gyanakodott, egy bonyolult tervre, amelyet a fortélyos Hoth főzött ki, hogy megtévessze és megsemmisítse esküdt ellenségeit. De ha fel is állították azt a csapdát, sosem lépett működésbe. A Sith-kötelékek minden irányból, rendületlenül folytatták az előrenyomulást, szinte már a Coruscant légköre felett száguldoztak. És a Jedik nyomtalanul eltűntek. Látszólag sorsára hagyták a Köztársaságot, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rájuk.

A Nagyúr kétségek között vergődött. Igen, a Jedik nélkül a háború hamarosan véget ér. A Köztársaság néhány hónap alatt elbukik, és a Sith-ek fognak uralkodni a Galaxisban. De vajon hová tűntek a Jedik? Kaan egyáltalán nem örült a váratlan fordulatnak. A néhány órával ezelőtt Kopecztől kapott, különös üzenet jóvoltából egyenesen kínos érzései támadtak. A twi'lek úton volt a Nightfall felé. Fontos híreket hozott a Ruusanról, olyan híreket, amelyeket nem továbbíthatott a megszokott csatornákon. Híreket, amelyeket annyira fontosnak tartott, hogy jobbnak látta, ha személyesen közli őket.

– Egy Buzzard dokkolt a Nightfall alsó hangárában, uram! – jelentette fennhangon a hídon szolgáló személyzet egyik tagja.

Noha Kaant erős nyugtalanság gyötörte Kopecz értesülései miatt, ellenállt a késztetésnek, hogy lerohanjon elé a hangárba. Érezte, hogy nagyon nagy a baj, és éppen ezért fontosnak ítélte, hogy a legénység a szokottnál is higgadtabbnak és magabiztosabbnak lássa őt. Ugyanakkor elenyészően kevés Sith Nagyúr rendelkezett a türelem erényével, így aztán Kaan fel és alá járkálva várta, hogy a twi'lek felérjen a hídra, és beszámoljon a rossz hírekről.

Végtelen óráknak tűnő, ám a valóságban csak néhány percig tartó várakozás után Kopecz végre megérkezett. Mialatt mestertársa felé közeledve átszelte a hidat, az ábrázatán ülő kifejezés fikarcnyit sem enyhítette Kaan egyre növekvő balsejtelmeit. Végül lecövekelt Kaan előtt, szertartásosan meghajolt, és megszólalt:

– Beszélnem kell veled, Nagyúr! Méghozzá négyszemközt!

– Itt is szabadon beszélhetsz – biztosította sietve a társa. – Ami itt elhangzik, nem kerül ki a hajóról.

Kaan személyesen válogatta össze a Nightfall legénységét. Mindannyian esküt tettek, hogy teljes hűséggel fogják szolgálni őt, és jól tudták, hogy milyen súlyos, sőt végzetes következményekkel járt, ha valaki megszegte a fogadalmát.

Kopecz gyanakodva körülhordozta tekintetét a hídon, ám a személyzet valamennyi tagja a saját munkaállomására vagy műszerfalára irányította figyelmét. Úgy tűnt, még csak észre sem vették az ő megérkezését. Végül mélyet lélegzett, aztán a figyelmeztetés ellenére is lefojtotta a hangját, és egyszerűen, kertelés nélkül közölte:

– Elvesztettük a Ruusant… a felszíni támaszpontot, az orbitális flottát… minden megsemmisült! Kaan úgy meglepődött, hogy néhány másodpercig nem jutott szóhoz. Miután összeszedte magát, ugyanolyan halkan beszélt, mint az imént a társa:

– Hogyan történhetett meg? A kémhálózatunk átszövi a Köztársaság teljes hadseregét. Az összes flottájukat, minden nagyobb hadihajójukat visszavonták a Magba. Valamennyit! Nem szedhettek össze akkora erőket idekint, hogy képesek legyenek visszafoglalni a Ruusant. A tudtunk nélkül semmiképpen!

– Ezt nem a Köztársasági Hadsereg vagy a Flotta hajtotta végre – válaszolta komoran Kopecz –, hanem a Jedik. Több százan voltak. Vagy inkább több ezren. Jedi-mesterek, Jedi-lovagok és padavanok. Egy teljes Jedi-hadsereg…

Kaan Nagyúr hangosan átkozódott. A személyzet egyetlen tagja sem pillantott felé, amivel a szolgálatban lévő tisztek, altisztek és közlegények tanúbizonyságát adták fegyelmezettségüknek, illetve a parancsnokuk haragjától való rettegésüknek.

– Hoth mester felismerte, hogy a Jedik túlságosan szétszóródtak ahhoz, hogy megvédhessék a Köztársaságot – folytatta Kopecz. – Egyetlen seregbe gyűjtötte őket, amelynek egyetlen célja van: megsemmisíteni a sötét oldal híveit. Most már nem törődnek sem a felszíni csapatainkkal, sem a flottáinkkal. Nem akarnak mást, csak minket kiirtani az utolsó szálig. A növendékeket, az inasokat, a mestereket… de különösen a Sötét Nagyurakat. Hoth mester személyesen vezeti őket – tette hozzá a twi'lek, noha erre Kaan magától is rájött. – Úgy nevezik magukat: a Fény Hadserege.

Kopecz szünetet tartott, hogy a társa megemészthesse az eddig elhangzottakat. Kaan vett néhány mély lélegzetet, és hogy összeszedje vadul csapongó gondolatait, némán elsorolta a Sith-dogmákat. Amikor a végére ért, hangosan felkacagott, és kijelentette:

– A Fény Hadserege a Sötét Testvériség ellen! Kopecz zavarodottan bámulta.

– Hoth tudja, hogy a Jedik nem képesek megsemmisíteni vagy megfutamítani a mi hatalmas seregeinket – magyarázta derűsen Kaan Nagyúr. – Túl erősek vagyunk nekik. A Köztársaság bukásra ítéltetett. Így aztán kizárólag miránk összpontosít, a hatalmas seregek vezéreire. Ha levágja a fejet, a test elpusztul. Ilyen egyszerű!

– Küldjük oda a flottánkat a Ruusanhoz! – javasolta Kopecz. – Minden hadihajónkat! Egyetlen, hatalmas csapással összezúzzuk a Jediket, és mindörökre eltüntetjük őket a Galaxisból.

Kaan megcsóválta a fejét.

– Hoth pontosan erre játszik – fejtegette mosolyogva. – Hogy tereljük másfelé a csapatainkat, vonjuk el őket a Coruscanttól. Hogy adjunk fel minden megszerzett szektort egy ostoba és értelmetlen támadás kedvéért.

– Értelmetlen?

– Az imént azt mondtad, hogy Hoth-nak egy egész Jedi-hadsereg áll a rendelkezésére – válaszolta Kaan. – Több ezer Jedi. Szerinted mennyi esélye volna egy csupán hétköznapi katonákból álló seregnek egy ilyen ellenséggel szemben? A hadihajók és a fegyverek nem érhetnek fel az Erővel. És ezzel Hoth is tisztában van.

Kopecz végül – megértése jeleként – nagyokat bólogatott, közben megjegyezte:

– Te mindig azt hajtogattad, hogy a háború sorsát nem a katonai erők fogják eldönteni.

– Pontosan – helyeselt Kaan Nagyúr. – A Köztársaság megdöntése nem elég. Csak a Jedi-rend teljes megsemmisítésével érhetjük el a teljes győzelmet. És Hoth megtette nekünk azt a szívességet, hogy egy helyre gyűjtötte össze valamennyi Jedit.

– Csakhogy a Testvériség nem képes elbánni az egész Jedi-renddel – vetette ellen Kopecz. – Túl sokan vannak hozzánk képest.

– Többen vagyunk, mint gondolnád! – vágta rá Kaan. – Csak jusson eszedbe, hogy hány akadémiánk működik szerte a Galaxisban. Feltölthetjük sorainkat a Honoghron és a Gentesen képzett harcosokkal. Összeszedhetjük az Umbarán felkészített orgyilkosokat. Ráparancsolhatunk a dathomiri, az iridoniai és az összes többi akadémiánk növendékeire, hogy csatlakozzanak a Sötét Testvériséghez. Létrehozunk egy Sith-ekből álló hadsereget, az egyetlent, amely képes lesz megsemmisíteni Hoth-t és az általa teremtett Fény Hadseregét.

– És mi lesz a korribani Akadémiával? – vetette fel Kopecz.

– Az ottani növendékek is csatlakozni fognak a Testvériséghez – válaszolta Kaan, és a mutatóujját intő gesztussal felemelve hozzátette:

– De csakis azután, hogy Qordis Nagyúr felügyelete mellett befejezték a felkészülést.

– Pedig jó hasznukat vennénk a Jedik ellen – erősködött Kopecz. – A Korriban a legjobb, legerősebb tanítványaink otthona.

– Pontosan ezért veszélyes bevonni őket ebbe az összecsapásba – magyarázta bólogatva Kaan. – Az erővel kéz a kézben jár a becsvágy és a versenyszellem. Könnyen megeshet, hogy egy-egy csata hevében a tanítványokon eluralkodnak az indulataik, és ha elveszítik a fejüket, a végén még egymás ellen fordulnak. A belviszályok megbontanák a sorainkat, mialatt a Jedik egységesek maradnak. Így tehát az lesz a legjobb, ha a korribani tanítványok ott maradnak, ahol most vannak. Qordis majd önfegyelemre, illetve a Testvériség iránti, feltétlen hűségre szoktatja őket. Csakis felkészülten csatlakozhatnak hozzánk a harcmezőn.

– Ez az, amiben hiszel, vagy az, amit Qordis mondott neked? – kérdezte óvatosan a twi'lek.

– Ne hagyd, hogy a Qordisszal szembeni bizalmatlanságod elvakítson! – feddte meg a társát Kaan Nagyúr. – A növendékei jelentik a Testvériség jövőjét. Sőt az egész Sith-rend jövőjét. Nem fogom bevetni őket mindaddig, amíg nem állnak készen. – Egy pillanatra elhallgatott, és amikor újra megszólalt, a hangszíne elárulta, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a vitát. – A korribani tanítványok a megfelelő időpontban közénk fognak állni. De az nem most van.

– Pedig jobb lenne mihamarabb sort keríteni rá – dörmögte Kopecz, akit társának érvei csak féligmeddig győztek meg. – Valami azt súgja, hogy nélkülük nem tudjuk térdre kényszeríteni Hoth-t.

Kaan kinyújtotta kezét, és határozottan belemarkolt a twi'lek izmos vállába.

– Egyet se félj, barátom! – mondta mosolyogva. – A Jedik nem érnek fel velünk. Halomra öljük őket a Ruusanon, mindörökre kisöpörjük őket a Galaxisból. Mert igaz ugyan, hogy a tanítványok jelentik a Testvériség jövőjét, de a jelen a miénk!

Kaan nagy-nagy megkönnyebbülésére Kopecz viszonozta a mosolyt. Ám a Testvériség vezetője kevésbé örült volna, ha tudomást szerez arról, hogy a twi'lek elsősorban annak örült, hogy Qordisnak egyetlen csepp sem fog jutni a végső győzelem dicsőségéből.

Kas'im Nagyúr belépett a hivalkodó pompával berendezett lakosztályba, fejet hajtott a másik mester előtt, és megszólalt:

– Látni kívántál, Qordis Nagyúr?

– Friss híreket kaptam, egyenesen a frontról – válaszolt Qordis, mialatt lassan felemelkedett a meditációs szőnyegéről. – Esküdt ellenségeink egyetlen zászló alá gyűltek a Ruusanon. Hoth tábornok vezeti őket. Válaszul Kaan Nagyúr is összeszedte a saját seregét. Máris úton vannak, hogy megütközzenek a Jedikkel.

– Mi is csatlakozunk hozzájuk? – kérdezte Kas'im, és a lekkui meg-vonaglottak, mert szempillantás alatt fellelkesült a gondolattól, hogy hamarosan összemérheti erejét és tudását a legnagyobb Jedi-mesterekével.

Qordis határozottan megrázta a fejét.

– Mi nem – mondta komor hanghordozással. – Egyik mester sem. És a tanítványok sem, hacsak nem gondolod úgy, hogy valamelyikük felkészült.

Kas'im éppen csak néhány pillanatig töprengett, majd sietve kijelentette:

– Nem, nem gondolom úgy. Esetleg Sirak jöhet szóba. Ő már elég erős. Viszont rettentően öntelt, és még sokat kell tanulnia. Mindenekelőtt önfegyelmet.

– És Bane-nel hányadán állunk? – érdeklődött a jobb szemöldökét felvonva Qordis. – Fohargh megölésével tanúbizonyságát adta, hogy rendkívül ígéretes.

– Az egy hónappal ezelőtt történt – válaszolta a vállát vonogatva a vívómester. – Azóta egy tapodtat sem haladt előre. Valami visszatartja őt. Azt hiszem, a félelem.

– Valóban? És mégis, mitől fél? A többi tanítványtól? Vagy éppen Siraktól?

– Nem, ezek egyikétől sem – válaszolta megfontoltan Kas'im Nagyúr. – Azt hiszem, az a baj, hogy végre meglátta, mire képes. Belekóstolt a sötét oldal teljes erejébe. És ha jól sejtem, fél szembenézni vele.

– Akkor neki már nem vesszük hasznát – jelentette ki ridegen Qordis. – Azt javaslom, hogy mostantól kezdve irányítsuk figyelmünket a többi növendékre. Ne pazaroljuk a drága időnket erre a Bane-re!

A vívómester meghökkent egy pillanatra. Őszintén meglepődött attól, hogy Qordis ilyen gyorsan lemondott egy tanítványról, akiben tagadhatatlanul ott rejtőzött mindaz, ami naggyá tehet egy Sith-et.

– Úgy hiszem, Bane-nek csupán időre van szüksége – válaszolta óvatosan. – A tanítványaink túlnyomó többsége hosszú ideje, évek óta tanulmányozza a sötét oldalt. Néhányan gyerekkoruk óta. Bane viszont csak felnőtt korában kezdte meg a felkészülést.

– Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Bane milyen körülmények között került az Akadémiára!

– csattant fel ingerülten Qordis, mire Kas'im hirtelen megértette, hogy miről van szó.

A Sötét Testvériség köreiben nyílt titoknak számított, hogy Kopecz és Qordis átkozottul nem szívelik egymást. És miután Bane-t nem más, mint maga Kopecz hozta az Akadémiára, a tanítvány kudarca rossz fényt vetett Qordis legádázabb vetélytársára is.

– A legközelebbi alkalommal, amikor Bane arra kér, hogy külön foglalkozz vele, utasítsd el! – mondta végül Qordis Nagyúr, és a hanghordozása nem hagyott kétséget afelől, hogy szavait utasításnak, és nem kérésnek szánta. – És add értésére valamennyi mesternek, hogy Bane már nem méltó a megkülönböztetett figyelmünkre!

Kas'im kurta biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette az elhangzottakat. Noha nem értett egyet a paranccsal, esze ágában sem volt megtagadni azt. Természetesen jól tudta, hogy amire készülnek, az tisztességtelen lesz Bane-nel szemben, ez viszont fikarcnyit sem zavarta. Elvégre a Sith-ek nem a tisztességükről híresültek el…

Tizenharmadik fejezet

Bane tudta, hogy tennie kell valamit. Kétségbeejtő helyzetbe került. Továbbra is csak vergődött, képtelen volt megidézni magában azokat az energiákat, amelyek segítségével megölte Foharghot. És most már mások is látták rajta, hogy az Erő elhagyta őt.

Az előző napon, az esti vívógyakorlat alatt odalépett Kas'imhoz, hogy még több különórát kérjen tőle, mert azt remélte, hogy ezzel a módszerrel lerázhatja magáról a nyomasztó levertséget. Ám a vívómester csak megrázta a fejét, és ismét a többiekre fordította a figyelmét. Valamennyi tanítvány megértette az üzenetet: Bane kiszolgáltatottá vált, vagy még inkább célponttá, akire bárki szabadon vadászhat.

Másnap reggel, amikor a növendékek kialakították a küzdőkört a templom tetején, Bane már tudta, hogy mit kell tennie. A hírneve mindeddig megóvta őt, egyik társa sem merészelte párbajra hívni. Ám a tekintélye mostanra semmivé foszlott. Nem várhatta meg, hogy valaki kihívja, és mindenki szeme láttára térdre kényszerítse. Tudta, hogy lépnie kell. Ezen a napon neki kell elsőnek belépni a küzdőkörbe…

Persze, azzal is tisztában volt, hogy ha egy nálánál gyengébb társát hívja ki, azzal mindenki előtt, végképp leleplezi a gyengeségét, amelyet mindeddig igyekezett eltitkolni. Csakis egyetlen módon szerezhette vissza a tekintélyét úgy a társai, mint a mesterei szemében. Csakis egyetlen ellenféllel mérkőzhetett meg.

Vagy tucatnyi tanítvány még ide-oda rohangálva kereste a helyét, ahonnan jól láthatja a reggeli viadalokat. A küzdeni akarók általában megvárták, hogy a nézők elcsendesedjenek, de Bane érezte, hogy minél tovább húzza az időt, annál nehezebb dolga lesz. Mélyet lélegzett, besietett a kör közepére, amivel máris kíváncsi pillantásokra késztette a társait.

Kas'im rosszalló képet vágva meredt rá, de Bane nem törődött a mesterrel.

– Küzdeni akarok! – kiáltotta erős, zengő hangon.

– Kihívom Sirakot!

A tömeg izgatottan felmorajlott, de Bane a saját szíve dübörgése miatt szinte semmit sem hallott. Sirak valójában ritkán mérkőzött meg a társaival, olyannyira ritkán, hogy Bane még nem is látta őt a küzdőkörben. Ám többször is fültanúja volt, amikor a társai a zabrak vívótudásáról és kegyetlenségéről beszéltek. Vadabbnál vadabb történeteket meséltek egymásnak, felülmúlhatatlan képességeiről. Mióta Sirak megszólította a lépcsőn, Bane titokban figyelte őt a gyakorlatok alatt, hogy amenynyire csak lehet, felkészüljön kettejük összecsapására. És a látottak alapján arra a következtetésre jutott, hogy az erősen eltúlzottnak tűnő szóbeszédek tökéletesen megfelelnek a valóságnak.

A tanítványok túlnyomó többségével szemben Sirak nem a hagyományos egypengéjű, hanem a kétpengés gyakorlókardot választotta. Kas'imtól eltekintve a zabrak volt az egyetlen, aki remekül bánt ezzel a különleges fegyverrel. Bane a maga gyakorlatlan szemével szinte tökéletesnek látta a vívótudását. Úgy tűnt, Sirak minden pillanatban uralja önmagát, és mesterien bánik a fegyverével. A többiekhez viszonyított fölénye még gyakorlatozás közben is jól láthatóan megmutatkozott. Mialatt a többi növendéknek két vagy három hét kellett egyegy új sorozat betanulásához, Sirak néhány nap leforgása alatt elsajátította azokat.

A zabrak kilépett a felsorakozott tanítványok közül. Lassan és méltóságteljesen mozgott, miközben fennhangon kiáltva válaszolt a kihívásra. Mialatt a küzdőkör közepe felé tartott, minden mozdulata fenyegetést hordozott. Járás közben hanyagul lóbálta és néha megforgatta a fegyverét, így a duracél ikerpengék jókora íveket leírva, sziszegve hasították a levegőt.

Bane szótlanul figyelte az ellenfelét. Érezte, hogy a szívverése és a légzése felgyorsult, mialatt a szervezete ösztönösen adrenalint juttatott az ereibe, hogy felkészüljön a közelgő összecsapásra. Viszont a szellemi és lelki állapotában nem érzékelt változást. Mindeddig arra számított, hogy Sirak közelségétől elönti a harag, indulatok kerítik hatalmukba, amelyek segítségével letépheti azt a bizonyos fátylat, és felszabadíthatja magában a sötét oldal erejét. Ám a nyomasztó kábulat, a levertség továbbra is úgy borult az elméjére, az egész bensőjére, mint valami súlyos, szürke lepel.

– Sajnálom, hogy nem hívtál ki korábban – suttogta Sirak olyan halkan, hogy csak Bane hallhatta.

– A Fohargh halálát követő egy-két hétben sokan hitték, hogy te és én egyenlőek vagyunk. Hatalmas tekintélyt szereztem volna magamnak, ha akkor legyőzlek. De ez az esély most már elszállt.

Sirak a küzdőkör közepétől néhány méterre lecövekelt, és lassan táncoltatta maga körül a fegyverét. A kétpengéjű kard úgy pörgött ide-oda, mintha önálló életre kelt volna – mintha nem is egy közönséges fémtárgy, hanem vérszomjas, a vadászat lázában égő fenevad lenne, amely túl izgatott ahhoz, hogy mozdulatlan maradjon.

– A legyőzésed most már nem lesz nagy dicsőség

– folytatta a zabrak. – Ettől függetlenül örülni fogok, amikor majd szenvedni látlak.

Bane észrevette, hogy az ellenfele háta mögött Llokay és Yevra, a másik két zabrak növendék kifurakodik a tömeg szélére, hogy jobban lássák fivérüket és imádott vezérüket. Sirak öccse kegyetlenül, bőszen vigyorgott, míg a húgát majd szétvetette az izgalom. Bane minden tőle telhetőt megtett, hogy ne vegyen róluk tudomást.

Minden figyelmét a Sirak kezében forgó és ideoda lendülő kard sima, zökkenőmentes mozgására irányította. Az elmúlt napok során a vívóórák alatt igyekezett az emlékezetébe vésni azokat a sorozatokat, amelyek elsajátításán a zabrak dolgozott. Most pedig nyomokat, apró jeleket keresett, amelyek felfedik előtte ellenfele lapjait, vagyis elárulják neki, hogy Sirak melyik sorozatokat szándékozik bevetni a párbaj alatt. Bane azt remélte, hogy ha jól méri fel a helyzetet, akkor rögtön az elején hatékony támadást indíthat, és már az első másodpercekben véget vethet az összecsapásnak. Tisztában volt azzal, hogy kizárólag így győzhet, de mert nem tudta megidézni magában az Erőt, nem sok esélyt látott arra, hogy képes lesz pontosan meghatározni az ellenfél harcmodorát.

Sirak a feje fölé lendítette, és úgy megpörgette a kétpengéjű kardot, hogy csak elmosódó körvonalú, szürke foltot lehetett látni belőle, aztán előrelendült. Lesújtott az egyik pengével, de Bane könnyedén hárította a fentről érkező csapást. Ám a mozdulat csak megtévesztés volt, előkészítése a következő támadásnak: a másik penge oldalról, vízszintesen kaszált előre. Bane az utolsó pillanatban vette észre a dereka felé villanó pengét, és már csak anynyit tehetett, hogy gyorsan hanyatt vetette magát, így ha hajszál híján is, de megúszta a találatot.

Még mielőtt talpra ugorhatott volna, ellenfele újra rárontott. Az ikerpengék szabályos ütemben váltakozva, két irányból sújtottak le: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb. Bane hárított, gurult, bukfencezett, ismét hárított, aztán ellentámadást indított. Megpróbálkozott egy lábsöpréssel, de Sirak fürgén félreszökkent, így Bane végre nyert annyi időt, hogy felpattanhasson.

A következő támadássorozat alatt Bane folyamatos hátrálásra kényszerült, de a terület tudatos feladásával és az alapvető védelmi sorozatok alkalmazásával megakadályozta, hogy ellenfele fölébe kerekedjen. Még ekkor is elszántan figyelte a zabrak mozdulatait, hogy előnyhöz juthasson – és kínos meglepetésben volt része. Sirak az egyik pillanatban a támadó jellegű Vaapad-stílus gyors és mély szúrásait alkalmazta, ám a sorozat közepén hirtelen átváltott a Djem So csapásaira. Hatalmas erővel sújtott le, és Bane hiába tartóztatta fel a pengéjét, az még így is akkorát taszított rajta, hogy hátratántorodott. Sirak ekkor megpörgette a kardját, aztán az egyik penge megint előrevágódott, ezúttal teljességgel váratlan szögből. Bane félreütötte ugyan a bordáinak irányzott fegyvert, ám közben elvesztette az egyensúlyát, és gyorsan oldalra ugrott.

Ekkor néhány másodpercig szünetelt az összecsapás, mert a küzdő felek megálltak, hogy újraértékeljék a stratégiájukat. Mindketten erősen ziháltak, de Sirak így is feláldozott némi energiát, hogy az ügyességét fitogtassa. A baljával nagy erővel a jobb karja alá csapta a kardját, hirtelen előrehajolt, amitől a fegyver keresztbe átfordult a hátán; ekkor visszaegyenesedett, és a jobbjával elkapta a bal válla felett a teste elé perdülő kardot. Szélesen elmosolyodott, majd visszafelé is megcsinálta a mutatványt.

Bane csüggedten figyelte a gőgös magamutogatást. Az első menetek során Sirak csak játszott vele, elnyújtotta a harcot, hogy még látványosabb győzelmet arasson. Ám az imént már valóban előhozakodott a tudásával. Több iskola elemeit egyesítő sorozatokat vetett be, szinte pillanatonként váltogatta a stílusokat. Bane még sosem találkozott ezzel a rendkívül összetett, éppen ezért kiismerhetetlen harcmodorral.

Mindez csupán egy újabb jele volt a zabrak fölényének. Bane tudta, hogy ha ő próbálná egyetlen sorozatba vegyíteni a különféle stílusok egyes mozdulatait, legfeljebb annyit érne el, hogy kiszúrná a saját szemét, vagy tarkón vágná magát. Tisztán látszott, hogy ellenfele sokszorosan felülmúlja őt. Már csak abban reménykedhetett, hogy a zabrak elbízza magát, és súlyos hibát vét.

Sirak ismét felé lendült, kardjának pengéi jól hallható süvítés kíséretében szelték a levegőt. Bane is előreszökkent, hogy kellő fogadtatásban részesítse ellenfelét, közben megpróbálta megidézni magában a sötét oldal erejét, hogy kiszámíthassa, hol fog lesújtani a szemnek szinte láthatatlanul gyorsan mozgó fegyver. Érzékelte, hogy az Erő átáramlik rajta, de távolinak és valahogy üresnek tűnt – a fátyol még most is eltakarta előle a bensőjében lakó energiákat. Egyelőre távol tudta tartani a testétől Sirak bénító pengéit, ám a saját kardjának irányítása minden figyelmét lekötötte… így még csak nem is sejtette, hogy valójában honnan fenyegeti veszély.

Bane úgy érezte, hogy a koponyája szétrobban, amikor Sirak homloka az arcába csapódott. A fájdalomtól elhomályosult a látása, és ezüstösen fénylő csillagok ugráltak a szeme előtt. Az orrában végigfutó porcváz émelyítő roppanás kíséretében darabokra tört, majd forró vér ömlött a szájára és az állára. Noha eléggé elkábult, és alig látott, a bensőjében éppen csak pislákoló Erőre és az ösztöneire hagyatkozva képes volt hárítani a következő csapást. Ám Sirak a feje fölé forgatta a kardját, hihetetlen gyorsasággal megpördült, és irtózatos erejű forgórúgást indított. A kemény csizmatalp célba talált, és szétzúzta Bane térdkalácsát.

Bane üvöltve megrogyott, oldalra dőlt, és szabad bal kezét a kövezetre csapta, hogy megtámaszkodjon. Az ellenfele ekkor szökkent egyet, és teljes súlyával ráugrott az ujjaira, szinte belepréseltetaposta őket a templom tetejét borító kőlapokba. Bane-nek elakadt a lélegzete, aztán csak annyit látott, hogy a szeme előtt felbukkan egy térd, amely a következő pillanatban az arcába vágódott, és eltörte úgy a bal pofacsontját, mint az alsó állkapcsát.

Összekaparta magában az Erő foszlányait, és egy utolsó, kétségbeesett lökéssel megpróbálta eltaszítani magától az ellenfelét. Ám a láthatatlan energiák lesiklottak az Erő-pajzsról, amely már a párbaj első pillanataitól fogva körülvette Sirak testét. A zabrak ekkor közelebb nyomult, hogy a kardjával fejezze be a művét. Az első csapása egy harci sebességgel száguldó csapatszállító lendületével talált célba, és eltörte Bane csuklóját. A férfi felnyögött, nem csupán fájdalmában, hanem mert a gyakorlókard markolata lassan kicsúszott elernyedő ujjai közül, és a fegyver a kövezetre hullott. A következő csapás ugyanazon a kezén érte, az előzőnél valamivel feljebb, és kificamította a könyökét. Aztán egy újabb rúgást kapott az arcába. Széttöredezett fogdarabok hasogatták az ínyét, de ezt jószerével nem is érezte, mert amúgy is törött állkapcsából elképesztő fájdalom sugárzott szét.

Bane előrebukott, és már alig volt eszméleténél, amikor Sirak hátralépett, leeresztette a kardját, majd előrenyújtotta a balját, és az Erő közvetítésével torkon ragadta őt. A következő pillanatban a zabrak fellendítette a karját, és szintén az Erő segítségével – könnyedén, mintha csak egy gyermeket mozgatott volna – fejmagasságig emelte tagbaszakadt ellenfelét, majd áthajította a küzdőkör másik oldalára.

Amikor Bane a kövezetre zuhant, halk roppanást hallott, amiből tudta, hogy megint eltört egy csontja, de a teste már olyan állapotba került, hogy nem érzett semmiféle fájdalmat. A tagjait szétvetve, mozdulatlanul hevert a hátán. Az orrából és a szájából ömlő vér egyenesen a torkába csorgott, amitől fuldokolni kezdett. Úgy köhögött, hogy az egész teste megrázkódott, és inkább csak hallotta, mintsem érezte, hogy törött bordái recsegve súrlódnak egymáshoz.

Lassan minden elhomályosult előtte. Annyit még látott, hogy két vérfoltos csizma közeledik felé, aztán átadta magát az agyára boruló, könyörületes sötétségnek.

Kopecz a fejét csóválva tanulmányozta a sátor közepén álló tábori asztalra terített térképet és a felette derengő hologramot. A nyolc-tíz centiméteres magasságban lebegő, vörösen izzó háromszögek a Sith csapatok helyzetét, míg a zöld négyszögek a Jedik állásait jelezték. A térkép egyszerű, kétdimenziós formában ábrázolta a Ruusan földrajzi viszonyait, és árnyalatnyit sem szemléltette azt a pusztítást, amely háború dúlta, kopár síksággá változtatta a bolygót.

Az elmúlt év folyamán három hatalmas űrcsata zajlott le a Ruusan körüli pályákon, amelyek nyomán millió tonnányi fémtörmelék zúdult a ritkán lakott, szerencsétlen bolygóra. Kiégett, darabokra tört hajóroncsok csapódtak a buján zöldellő erdőkbe, a robbanások nyomán keletkező tűzvészek pedig hamuvá és salakká perzselték a felszínt.

Ez a világ szerény méretei ellenére is fontos szerepet játszott úgy a Köztársaság, mint a Sith-ek terveiben. A Belső Gyűrű peremén keringett, vagyis a külső szektorokat és a biztonságos Magot elválasztó határvidéken.

A Ruusan nem csupán stratégiai jelentőséggel bírt, hanem jelkép is volt. A Sith-ek a meghódításával tanúbizonyságát adhatták erejüknek, illetve hogy feltartóztathatatlanul nyomulnak a belső világok felé, míg felszabadításával a Jedik bebizonyíthatták, hogy képesek elűzni a betolakodókat, és megvédeni a Köztársaság polgárait. A sajátos helyzetből ütközetek végeérhetetlen körforgása született, mert egyik fél sem tudta térdre kényszeríteni a másikat, és természetesen egyik fél sem akarta elismerni a vereségét.

Az Első Ruusani Csata folyamán a támadó Sithflotta a meglepetés erejének és Kaan Nagyúr harci meditációjának jóvoltából megsemmisítette a bolygó körül állomásozó köztársasági kötelékeket. A második ütközet során a köztársaságiak megpróbálták visszafoglalni a bolygót, ám kudarcot vallottak, mert a Sith-csapatok úgy a létszámukat, mint a tűzerejüket tekintve jelentős fölényben voltak.

A Ruusan égboltja felett zajló, harmadik ütközetet a Fény Hadseregének felbukkanása tette különösen emlékezetessé. A Sith-ek köztársasági cirkálókra és csatahajókra számítottak, ezzel szemben egy-vagy kétüléses vadászgépek zúdultak rájuk, amelyeket maguk a Jedik vezettek. A Kaan seregében szolgáló, hétköznapi teremtmények nem szállhattak szembe az Erővel, így a Köztársaság visszaszerezte a Ruusant – egy időre.

A Sith-ek azzal válaszoltak a Fény Hadseregének megjelenésére, hogy egyetlen seregbe gyűjtötték a Sötét Testvériséget, amit aztán rászabadítottak a Ruusanra. A bolygót feldúló háború az orbitális pályákról leköltözött a felszínre, ami még pusztítóbb következményekkel járt. A műszerfalak mögül vívott űrcsatákhoz képest a felszíni ütközetek kegyetlenek és véresek voltak, ráadásul sokkal több áldozatot követeltek.

Kopecz öklével az asztalra sújtott, és fennhangon kijelentette:

– Ez reménytelen, Kaan Nagyúr!

A sátorban összegyűlt Sötét Nagyurak komoran bólogattak, sőt egyesek hangosan is kinyilvánították, hogy egyetértenek a keserű szavakkal.

– A Jedik túlságosan jól védik az állásaikat, náluk van minden előny – folytatta ingerülten Kopecz. – Megszállták a magaslatokat, erődítményeket építettek ki, és ha mindez nem volna elég, jóval többen vannak, mint mi. Lássuk már be végre, hogy ezt a csatát nem nyerhetjük meg!

– Úgy? Akkor vessünk talán még egy pillantást a térképre! – javasolta Kaan. – Nézd csak meg, a Jedik túlságosan szétszóródtak!

A megtermett twi'lek alaposabban szemügyre vette a hologramokat, és kisvártatva rádöbbent, hogy Kaannak igaza van. A Jedik által teremtett védőövezet túlságosan messzire nyúlt a fő támaszponttól. Kopecznek mindössze néhány pillanat kellett ahhoz, hogy megfejtse ennek okait.

A Jedi-mesterek és Sötét Nagyurak által irányított hadseregek közötti összecsapás alapjaiban rázta meg a Ruusant. Az Erő energiái ellenőrizhetetlenül dühöngtek a csatamezők felett, és akkora pusztítást végeztek, mintha egy csillag robbant volna fel a bolygó közelében. Az őrjöngő vihar útjába kerülő városok és falvak eltűntek a föld színéről, nem maradt más belőlük, csak eltemetett halottakkal teli rommezők. A háború sodrába került, fegyvertelen bolygólakóknak menekülniük kellett; a fény és a sötétség bajnokai között dúló, sorsdöntő csata földönfutókká tette őket.

A szenvedésüket látva a Jedik igyekeztek megvigasztalni, ellátni és megoltalmazni a Ruusan ártatlan polgárait. A haditervek összeállítása során a települések védelmét is figyelembe vették, még akkor is, ha cserébe le kellett mondaniuk egyes taktikai-stratégiai előnyökről. Ezzel szemben a Sith-ek – magától értetődően – nem tettek ilyen és ehhez hasonló engedményeket.

– A Jediknek a mások iránti együttérzésük a gyenge pontjuk – folytatta elégedetten Kaan. – És mi kihasználhatjuk ezt a gyengeséget. Ha a nagyobb csapattesteket egy-egy pontra összpontosítjuk, áttörhetjük a védővonalaikat. És akkor már mi kerülünk előnyösebb helyzetbe.

A Sötét Testvériség jelen lévő tábornokai és stratégái derűs képet vágva, szapora bólogatással fejezték ki egyetértésüket. Néhányan máris győzelmi kiáltásokat hallattak, és akadt, aki a remek terv kiötlőjét éltette fennhangon. Egyedül Kopecz nem hajlott arra, hogy együtt ünnepeljen a tömeggel. Miután elhalkult a morajlás, a társai felé fordult, és odaszólt nekik:

– Ne feledjétek, a Fény Hadseregének létszáma kétszerese a miénknek! Lehet, hogy a védőövezetük bizonyos szakaszokon vékony, de nem tudhatjuk, hogy hol sebezhető. Az ellenségeink nagyon jól tudják, hogy a felderítőink állandóan szemmel tartják őket. Így aztán valószínűleg elrejtik az erősségeiket, ahogy mi is elrejtjük a sajátjainkat. Ha ott csapunk le, ahol erős a védelmük, mind egy szálig lemészárolnak minket!

A sokaság végképp elhallgatott. Most, hogy fény derült a kezdetben elsőrangúnak hitt haditerv égbekiáltó hibájára, már egyetlen Sötét Nagyúr sem osztozott a vezér lelkesedésében. Sőt ismét ellenkezésre és bosszankodásra utaló mordulások, szófoszlányok és félmondatok hallatszottak a sorokból. Kopecz nem törődött a többi Nagyúr ingerült reakciójával. Mert minden hatalmuk, minden tudásuk és minden becsvágyuk ellenére sokszor úgy viselkedtek, mint a banthák – ostoba fejjel, vakon követték a csordát. Elméletileg a Sötét Testvériség valamennyi tagja egyenlőnek számított, de a gyakorlatban Kaan irányított mindenkit.

Kopecz tudatában volt ennek a ténynek, és készséggel alávetette magát Kaan parancsainak. Jól tudta, hogy az akaratos Sith-eknek szükségük van egy erős kezű, tekintélyes parancsnokra, egy ihletett vezérre, aki elfojtja a soraikat megosztó belviszályokat. Kaan pontosan ilyen vezetőnek bizonyult, továbbá többször tanúbizonyságát adta remek taktikai érzékének. Ám ez a mostani terve maga volt az őrültség – vagy inkább az öngyilkosság. És a csőcselékkel szemben Kopecznek esze ágában sem volt vakon követni vezérüket a biztos halálba.

– Úgy veszem észre, alábecsülsz engem, Kopecz Nagyúr – jelentette ki olyan higgadt és magabiztos hanghordozással Kaan, mintha előre számított volna az iménti közbevetésre, és idejében felkészült volna a válasszal. A twi'lekben feltámadt a gyanú, hogy így is történt. Kaan halványan elmosolyodott, és belefogott a magyarázatba:

– Természetesen nem fogunk lesújtani mindaddig, amíg nem tudjuk, hogy hol vannak a védőöv leggyengébb pontjai. Mire megindítjuk a támadást, ismerni fogjuk a védővonalat alkotó valamennyi egység és járőr pontos létszámát, illetve összetételét.

– És mégis, honnan vesszük mindezt?! – csattant fel Kopecz. – Még az árnyékkémeink sem képesek ennyire részletes adatokat szerezni! Legalábbis, nem elég gyorsan ahhoz, hogy az értesüléseiket felhasználhassuk a tervezés folyamán. Sehogy sem kaphatjuk meg a szükséges információkat!

Kaan felkacagott, és nevetve visszavágott:

– De bizony megkaphatjuk! Az egyik Jedi fogja átadni nekünk!

Ebben a pillanatban, mintegy végszóra, szétváltak a bejáratot elzáró vászonlapok, és egy emberi teremtmény, egy fiatal nő lépett be a Sithfőhadiszállásként szolgáló, jókora sátorba. A Jedik hagyományos, sötétbarna köpenyét viselő lány magassága nem haladta meg a fajára jellemző átlagot, de ez volt az egyetlen vonása, amit átlagosnak lehetett nevezni. Sűrű szálú, éjfekete haja dús hullámokban, szabadon omlott le a vállára. Az arcát és az alakját mintha az emberi faj asszonyairól alkotott eszményképek alapján mintázták volna. Sima, hibátlan bőre sötétbarna színben játszott, míg ragyogó, zöld szemében különös, nem e világi tűz izzott, ami egyszerre tűnt riasztónak és ellenállhatatlanul vonzónak. Egy twi'lek táncosnő kecsességével lépkedve vágott át az összegyűlt Sötét Nagyurak között. Csodás rajzolatú szája szegletében ravasz mosoly bujkált, mialatt azt színlelte, hogy nem hallja a meglepett hördüléseket és suttogásokat.

Kopecz jó néhány, feltűnően szép hölgyet látott már. Például, a sátorban összegyűlt Sötét Úrnők java része nem csupán pusztító erejéről híresült el, hanem elképesztő szépségéről is. Ám mialatt az ifjú Jedi közeledett felé, a twi'lek azon kapta magát, hogy képtelen levenni róla a szemét.

A lány az állát felszegve lépdelt, büszke arckifejezése néma kihívást sugárzott. Aztán Kopecz meglátott, vagy inkább megérzett benne mást is: becsvágyat, erőszakos és zabolázhatatlan becsvágyat.

A mellette álló Kaan odasuttogott neki:

– Varázslatos, nemde?

A lány végül megállt a sátor közepén, fél térdre ereszkedett, és hódolata jeléül fejet hajtott Kaan Nagyúrnak.

– Údvözöllek köreinkben, Githany! – köszöntötte a nőt a Sith-sereg vezére, és méltóságteljesen intett neki, hogy álljon fel. – Már nagyon vártunk rád!

– Megtiszteltetésnek veszem, Kaan Nagyúr – dorombolta a Githanynak nevezett nő.

Kopecz érezte, hogy a térde meggyengül az érzéki hang hallatán, de nyomban ráparancsolt önmagára, hogy térjen észhez. Egy magafajta, öreg és bölcs harcos nem hagyhatta, hogy egy mégoly gyönyörű nő vonzereje elvakítsa. Csakis azzal törődhetett, hogy Githany miféle adatokkal szolgálhat, és ezeket hogyan lehet felhasználni a Jedik ellen.

– Ki vele, mit hoztál nekünk? – kérdezte nyersen a lánytól. Githany oldalra billentette a fejét, és kíváncsian végigmérte a twi'leket, mintha szerette volna kideríteni a fagyos fogadtatás okát. Rövid habozás után mélyet lélegzett, és megszólalt:

– Meg tudom mondani nektek, hogy pontosan hol és mikor sújtsatok le. Hoth nagymester egy Kiel Charny nevezetű Jedit bízott meg a védelmi rendszer kialakításával és működtetésével. Egyenesen tőle szereztem az értesüléseimet.

– Igen? És ez a Charny mégis miért osztotta meg veled ezeket a létfontosságú információkat? – kérdezte gyanakodva Kopecz.

A lány ravaszul elmosolyodott.

– Kiel és én, hogy is mondjam… közeli kapcsolatba kerültünk – válaszolta a szégyenérzet leghalványabb jele nélkül. – Számos dolgon megosztoztunk. És természetesen fogalma sincs arról, hogy eljöttem hozzátok.

Kopecz résnyire vonta a szemét, és megjegyezte:

– Én úgy tudtam, hogy a Jedik lemondanak azokról a bizonyos dolgokról.

Githany sejtelmes mosolya gúnyos vigyorrá torzult.

Igen, a Jedik sok mindenről lemondanak – felelte, és az állát felszegve hozzátette:

– Éppen ezért jöttem el hozzátok.

Mielőtt valaki előhozakodhatott volna egy újabb kérdéssel, Kaan a lányhoz lépett, otthonos mozdulattal rátette a kezét annak csípőjére, majd elfordította az áruló Jedit a twi'lek Nagyúrtól.

– Erre most nincs időnk, Githany – mondta sietve. – Át kell adnod a jelentésedet, aztán vissza kell térned a Jedik támaszpontjára, még mielőtt észreveszik, hogy eltűntél.

A lány káprázatos mosolyt villantott Kaanra, és szaporán bólogatva válaszolt:

– Természetesen, nagyuram! Igyekeznünk kell, az már biztos!

Kaan óvatosan a térképasztalhoz terelte vendégét, aki nyomban belekezdett a beszámolójába. A stratégák gyorsan közelebb húzódtak hozzá, teljesen körülvették, így eltakarták Kopecz szeme elől. Néhány pillanattal később Kaan felbukkant a tömegből, és odaballagott a twi'lekhez, aki suttogva megjegyezte:

– Az ifjú hölgyet mélyen átjárja az Erő, viszont csaknem szétveti a becsvágy. Őszintén szólva meglep, hogy a Jedik bevették maguk közé.

– Valószínűleg abban bíztak, hogy képesek lesznek a világos oldal felé fordítani őt – fejtegette a gondolataiba temetkezve Kaan, aztán megrázta a fejét, a társára nézett, és hozzátette:

– Csakhogy Githany a sötét oldalra született. Ahogyan én, és ahogyan te magad is. Már a születésének pillanatában eldőlt, hogy egy napon csatlakozni fog hozzánk.

– És az időzítés roppant szerencsés – állapította meg halkan Kopecz. – Talán túlságosan is szerencsés. Lehet, hogy csapda. Biztosra veszed, hogy megbízhatunk benne? Szerintem ez a nő veszélyes.

Kaan halk kacagással jelezte, hogy a maga részéről nem törődik a figyelmeztetéssel.

– Ahogyan te magad is, Kopecz Nagyúr! – válaszolta nevetve. – Pontosan ezért vagy oly rendkívül hasznos tagja a Testvériségnek!

Bane súlytalanul lebegett. Néma csend és sötétség vette körül, mintha a halál fagyos ürességében sodródott volna.

A tudata lassan éledezni kezdett. Mialatt valami kirángatta az öntudatlanság áldott érzéketlenségéből, a teste vadul rángatózott. A végtagjai eszeveszetten csapkodtak a sűrű, sötétzöld baktával teli üveghengerben, amitől buborékok százai keletkeztek, amelyek aztán lustán emelkedtek a felszín felé. Bane érzékelte, hogy a szíve egyre erősebben, ám a kelleténél jóval szaporábban ver, és meghallotta, hogy a vére zúgva áramlik az ereiben.

A szeme éppen idejében pattant fel, hogy meglássa a sebészdroidot, amely odalépett hozzá, és beállított valamit a tartály falára szerelt kezelőpanelen. Néhány pillanattal később a szívverése lelassult, aztán felsebzett, több helyen eltört végtagjai is mozdulatlanná ernyedtek. Ám a testét hiába csillapította le a nyugtató, tökéletesen eszméletére tért. Mindent látott, mindent hallott, tudatában volt környezete legapróbb rezdülésének is.

Mozdulatok és fájdalmak emlékei suhantak át az agyán. Egy párbaj pillanatképei, hangjai és rövidebb-hosszabb mozzanatai. Emlékezett a felé közeledő, vérfoltos csizmákra: az ő saját vére vöröslött rajtuk. Ám az emlékképek sora itt megszakadt, így legfeljebb találgatni tudott, hogy mi történt vele. Úgy sejtette, hogy miután elvesztette az eszméletét, Kas'im mester közbeavatkozott, és nem engedte, hogy Sirak megölje őt. Aztán beszállították ide, az Akadémia egészségügyi központjába.

Először meglepődött azon, hogy a mesterei egyáltalán hajlandóak megadni neki a szükséges gyógykezelést. Aztán rájött, hogy az Akadémia többi növendékéhez hasonlóan, minden kudarca ellenére ő maga is túl értékes a Testvériség számára ahhoz, hogy egyszerűen elhajítsák. Vagyis túl fogja élni – bár az életének lényegében vége.

Mióta betette lábát az Akadémiára, egyetlen cél érdekében dolgozott és küzdött. Testét-lelkét, az egész lényét alárendelte annak, hogy megismerje az Erő sötét odalát, és megtanuljon parancsolni neki. A sötét oldal hatalmat adott volna neki. Dicsőséget. Erőt. Szabadságot.

Mostantól viszont az Akadémia kitaszítottja lesz. Bizonyára meg fogják engedni neki, hogy részt vegyen az elméleti előadásokon, illetve a közös vívóórákon, de ennél többre nem számíthat. A megalázó és megsemmisítő vereség minden reményét szétzúzta, hogy elnyerheti a mesterek tetszését, és különórákat kaphat tőlük. És Bane jól tudta, hogy a Nagyurak célirányos útmutatása nélkül különleges képességei hamarosan hanyatlásnak indulnak, elsorvadnak, végül elhalnak.

Elméletileg a Sötét Testvériség valamennyi tagja egyenlőnek számított, de Bane használta az eszét, így hamar felismerte az igazságot. A gyakorlatban a Sith-eknek is szükségük volt vezetőkre, például Kaan Nagyúrra, vagy itt, az Akadémián Qordisra. Az erősek mindig előléptek, míg a gyengéknek nem maradt más választásuk, mint hogy kövessék az erőseket.

És Bane most arra ítéltetett, hogy az alárendeltek egyike legyen. Hogy alávetettségben, mások akaratának engedelmeskedve élje az életét. A győzelem révén a láncaim lehullnak…

Csakhogy ő vereséget szenvedett, és nagyon jól tudta, hogy a szolgaság láncai most már mindörökre megbéklyózzák. Tudta, hogy vége mindennek.

A lelke mélyén sajnálta, hogy Sirak nem fejezte be a művét.

Tizennegyedik fejezet

Szokatlanul ünnepélyes hangulat lengte be a Sith Akadémia csarnokait és folyosóit. A Sötét Testvériség fényes győzelmet aratott a Jedik felett a Ruusanon. Úgy a növendékek, mint a tanáraik már alig várták, hogy kezdetét vegye az ünnepi lakoma, amelyet Qordis rendezett, hogy emlékezetessé tegye a diadalt. A vívóórák, a különféle gyakorlatok és előadások alatt a tanítványok izgatottan suttogva tárgyalták a nagy csatáról hallott értesüléseiket. Néhányan azt állították, hogy a Ruusanon állomásozó Jedik majdnem az utolsó szálig odavesztek. Mások tudni vélték, hogy maga a főparancsnok, Hoth tábornok is elesett. Egyes hírek attól szóltak, hogy a coruscanti Jedi-templom szinte már védtelen, és csupán napok kérdése, hogy a Sith-rend Sötét Nagyurai azt is elfoglalják és feldúlják.

A mesterek persze tudták, hogy a szóbeszédekben hemzsegnek az erős túlzások és a pontatlanságok. Igaz, a Ruusanon harcoló Jediket legyőzték és megfutamították, de sokuknak sikerült megszökni. Hoth tábornok élve maradt, és valószínűleg máris javában gyűjtötte a Jediket a bizonyosan bekövetkező ellentámadáshoz. És a Coruscanton álló Jeditemplom továbbra is elérhetetlen messzeségben volt Kaan Nagyúr és a Sötét Testvériség számára. Ugyanakkor, a harci szellem felszítása érdekében Qordis utasította az oktatókat, hogy ne ábrándítsák ki a tanítványaikat, hanem hagyják, hadd lelkesedjenek kedvükre.

Az Akadémián tapasztalható emelkedett hangulat Bane-re nem gyakorolt semmiféle hatást. Három héten keresztül naponta több órát töltött a baktahengerben, mire teljesen rendbe jött. A párbajok vesztesei általában két-három napig lábadoztak a baktában, aztán visszatérhettek, hogy folytassák a felkészülést – de persze a legtöbbjüket nem verték össze annyira, mint őt.

Annak idején Hurst nem fukarkodott a pofonokkal, és mire Bane felnőtt, számtalan komoly verést kellett kiállnia. A gyerekkori büntetések jóvoltából idejében megtanulta, hogyan viselje el a testi fájdalmakat, de a Sirak által okozott megrázkódtatás messze rosszabb volt minden gyötrelemnél, amit az apja miatt kellett elszenvednie.

Nehézkesen, lassan csoszogott az Akadémia folyosóin, noha nem kényszerült rá, inkább maga választotta ezt a fajta járásmódot. A testében még ott bujkált a fájdalom, de már korántsem akadályozta a mozgásban. A csodás hatású baktának köszönhetően törött csontjai összeforrtak, míg vágott sebei és zúzódásai nyomtalanul eltűntek. Viszont a lelki sérülések gyógyulása jóval nehezebb és hosszadalmasabb folyamatnak ígérkezett.

Két nevetgélő tanítvány közeledett felé, akik a Ruusanon aratott győzelem tényszerűnek vélt történeteivel szórakoztatták egymást. Amikor már csak néhány méter választotta el őket a magányos alaktól, mindketten elhallgattak. Bane lehorgasztotta a fejét, hogy ne kelljen a szemükbe néznie, amikor elhaladnak mellette. Az egyikük suttogott valamit, amiből Bane egy szót sem értett, de a megvető hangsúlyból így is tudta, hogy a fiatal fiú őrajta köszörüli a nyelvét.

Ennek ellenére nem reagált, még csak fel sem nézett. Az egyetlen általa ismert módon igyekezett megbirkózni a lelki gyötrelmeivel – úgy, ahogyan gyerekkorában tette. Magába zárkózott, és megpróbált láthatatlanná válni, hogy elkerülje mások megvetését és gúnyolódását.

A veresége, az az oly látványos és oly tökéletes vereség szertefoszlatta sokak által eleve gyanúsnak tartott hírnevét. Néhányan már a párbaj előtt is érzékelték, hogy az ereje elhagyta őt. És azokban a szörnyű pillanatokban a gyanakvásuk igazolást nyert. Bane az Akadémia számkivetettje lett, akit a növendékek kikerültek, míg a mesterek elhanyagoltak.

Még Sirak sem törődött vele. Tönkreverte a legfőbb vetélytársát, akit többé nem tartott méltónak arra, hogy tudomást vegyen a létezéséről. A zabrak figyelme – ahogyan szinte az összes tanítvány figyelme – egy emberi teremtmény, egy fiatal nő felé fordult, aki röviddel a ruusani diadal után csatlakozott hozzájuk.

Githany a húszas évei elején járt. A közelmúltban még Jedi padavan volt, de a sötét oldal kedvéért elhagyta a világos oldalt… ami az Akadémián eléggé hétköznapi történetnek számított. Ugyanakkor maga Githany minden volt, csak átlagos nem. A hírek szerint rendkívül fontos szerepet játszott abban, hogy a Sith-ek elűzték a Jediket a Ruusanról, és amikor megérkezett a Korribanra, a győztes hősöknek kijáró fogadtatásban részesítették.

Bane nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy részt vegyen az ünnepi fogadáson, ahol Qordis bemutatta a jövevényt a többi növendéknek, ám azóta a templom folyosóin, hacsak messziről is, de megpillantotta néhányszor a lányt. És még harminc-negyven lépés távolságból is meg tudta állapítani, hogy Githany megdöbbentően gyönyörű. A megjelenésével alaposan felkavarta a kedélyeket. Egyértelműen látszott, hogy a puszta külsejével felébresztette, sőt felkorbácsolta a testi vágyakat a férfi növendékekben. Ugyanilyen nyilvánvalónak tűnt, hogy a női tanítványok féltékenyek voltak rá, és mérhetetlenül irigyelték a szépségéért, noha a saját érdekükben igyekeztek elrejteni az iránta érzett ellenszenvüket.

Githanyról hamar kiderült, hogy legalább annyira öntelt és kegyetlen, mint amilyen vonzó, továbbá hogy az Erő kivételesen mélyen áthatja őt. Alig néhány hét leforgása alatt elhíresült arról, hogy kíméletlenül eltapos mindenkit, aki az útjában áll. Ilyen körülmények között senki sem csodálkozott azon, hogy a lány gyorsan Qordis és a többi Sötét Nagyúr kedvence lett.

Bane-nek mindez fikarcnyit sem számított. A fejét leszegve rótta a folyosókat, hogy eljusson az Akadémia gyomrában rejtőző könyvtárba. A felkészülése elején a régi feljegyzések tanulmányozása tűnt a legjobb módszernek arra, hogy kiegészítse a mesterek tanításait. Most egyedül ez, a templom főfolyosóitól távol eső, csendes és hideg terem nyújtott neki menedéket, egyedül itt bújhatott el a világ elől.

Nem lepődött meg azon, hogy a jókora helyiség kongott az ürességtől, leszámítva a mennyezetig érő szekrényeket és polcokat, amelyeken halomban álltak a véletlenszerűen felhajított, aztán elfelejtett iratok és kötetek. A tanítványok ritkán érezték szükségét annak, hogy beüljenek ide néhány órára. Miért is vesztegették volna idejüket az ősök magvas gondolatainak olvasgatására, amikor az eleven Sötét Nagyurak lába előtt térdelve is tanulhattak? Az utóbbi időben még Bane is csak afféle végső megoldás gyanánt tért be a könyvtárba, miután a mesterek már nem pazarolták rá a drága idejüket.

Ám mialatt az ősrégi szövegeket böngészte, a bensőjében éledezni kezdett valami, amit rég halottnak hitt. A bensőjében lobogó tűz – az a lángoló harag, amely mindig is titkos tartalékként szolgálta őt – teljesen kialudt, még a helye is kihűlt. Viszont, ha csak haloványan is, de a sötét oldal továbbra is áthatotta a lelkét. Bane ráeszmélt, hogy egyelőre nem tudja és nem is akarja megadni magát a sorsának. Így aztán a tanulásnak adta át magát.

A tanítványok egyetlen tekercset vagy könyvet sem vihettek ki a könyvtárból, ezért az első betűtől az utolsóig itt olvasta el a kiválasztott írásokat. Az előző napon fejezte be egy Naga Sadow nevezetű, egykori Sith Nagyúr meglehetősen hosszú és alapos értekezését, amely az alkímia tudományáról, azon belül is a mérgekről szólt. Még ebben a műben is megtalálta néhány apró magvát annak a mélyebb bölcsességnek, amelyet meg akart szerezni magának. A tudása apránként ugyan, de ismét gyarapodásnak indult.

Lassan sétált fel és alá a tárlók előtt, a címeket és a szerzők neveit nézegette abban a reményben, hogy rátalál valamire, aminek hasznát veheti a jelenlegi, szorult és kínos helyzetében. Olyannyira belemerült a keresgélésbe, hogy észre sem vette a sötét köpenyt, illetve a fején csuklyát viselő, karcsú alakot, aki belépett a terembe, aztán az ajtóban állva, némaságba burkolózva figyelte őt.

Githany egyetlen szót sem szólt a könyvtárban bolyongó, magas, széles vállú férfihez, ugyanakkor a testének méreteit és arányait lenyűgözőnek találta

– még a bő szabású köpeny sem rejthette el, hogy hatalmas, kőkemény izmok feszülnek vaskos csontjain. A lány megidézte magában azt a tudományát, amelyet még a Jedi-mesterek tanítottak neki, és különleges érzékeivel kiderítette, hogy a sötét oldal ereje ott rejtőzik a férfi bensőjében. Hamarosan megállapította, hogy Bane-t rendkívüli mélységekig áthatja az Erő – és mégsem mozog vagy viselkedik úgy, mint egy testi erőtől duzzadó, nagy hatalmú férfiú. Még itt, ahol nem láthatta senki, még itt is eléggé meggörnyedve járkált, és a vállát előreejtette.

Így bánik el Sirak a vetélytársaival – összegezte magában a látottakat a lány. – Ez lesz belőlem is, ha megmérkőzök vele, és veszítek.

Githany feltette magában, hogy előbb vagy utóbb, de mindenképpen párbajra hívja az Akadémia elismerten legjobb növendékét – de csak akkor, ha már biztos lesz abban, hogy képes legyőzni őt a küzdőkörben.

Azért kereste meg Bane-t, mert azt remélte, hogy tanulhat a férfi hibáiból. Ám amikor az imént megpillantotta a megtört alakot, ráeszmélt, hogy nem csupán némi információt, hanem talán mást is megkaphat tőle. Mindeddig – merő elővigyázatosságból

– óvakodott attól, hogy összeszövetkezzen valamelyik társával. Világéletében jobban szeretett egyedül dolgozni, és nálánál jobban talán senki sem tudta, hogy milyen pusztító következményekkel járhat egy váratlan árulás.

Ám ez a férfi végtelenül sebezhetőnek, sőt egyenesen védtelennek tűnt. A magányosnak és elkeseredettnek látszó alak aligha volt abban a helyzetben, hogy eláruljon valakit. Githany úgy számította, hogy képes lesz irányítani és felhasználni őt, ameddig csak szüksége lesz rá, és képes lesz megszabadulni tőle, amikor már mindent megkapott tőle, amit akart.

Bane levett egy könyvet az egyik tárlóról, és fáradt léptekkel visszacsoszogott az asztalához. Githany megvárta, amíg kiszemelt áldozata leül, és nekilát az olvasásnak. Ekkor vett egy mély lélegzetet, és hátravetette a csuklyáját, aztán gyors kézmozdulattal szétterítette a vállán dús hajfürtjeit. Végül az arcára varázsolta a legcsábosabb mosolyát, és elindult.

Bane óvatosan fellapozta az ősrégi kötetet, amelyet az imént vett magához. A könyv „A rakaták és az Ismeretlen Világ” címet viselte, és az első lapjára nyomtatott dátum szerint majdnem háromezer éves volt. Nem a címe vagy a témája ragadta meg a férfi figyelmét, hanem az, hogy a gerincén a „Darth Revan” név díszelgett. Revan történetét ismerték úgy a Jedik, mint a Sith-ek, ám Bane-t elsősorban a Darth előnév használata érdekelte.

A jelenkori Sith-ek egyike sem vette fel ezt a címet, inkább a Sötét Nagyúr megjelölést részesítették előnyben. Hogy miért, azt Bane mindig is rejtélyesnek találta, de sosem kért magyarázatot a mesterektől. Azt remélte, hogy a címet még használó, nagy Sith-ek egyike által írt könyvből kiderítheti, hogy a későbbi korokban élő Nagyurak miért szakadtak el ettől a hagyománytól.

Éppen csak elkezdte olvasni az első oldalt, amikor közeledő lépteket hallott. Felnézett, és meglátta, hogy az Akadémia legújabb tanítványa nyílegyenesen felé tart. Githany kedvesen mosolygott, amitől eleve szép vonásai még vonzóbbá váltak. Bane mindeddig csak távolról látta őt, és most, hogy közelről is szemügyre vette, a torkán akadt a lélegzete. Amikor a lány elfoglalta az övével szomszédos széket, finom parfümillat csiklandozta meg az orrát, amitől máris hevesen dobogó szíve még gyorsabban vert.

– Üdvözöllek, Bane – suttogta Githany, ösztönösen lefojtva a hangját, holott csak ők ketten tartózkodtak a könyvtárban, így senkit sem zavarhattak a beszélgetésükkel. – Örülök, hogy rád találtam. Éppen téged kerestelek.

Bane meglepődött a váratlan kijelentés hallatán.

– Hogy… hogy engem kerestél? – dadogta zavartan. – És mégis, miért? Nahát…

Githany kecsesen kinyújtotta a jobbját, és finoman a férfi bal alkarjára tapasztotta tenyerét.

– Mert szükségem van rád – válaszolta őszintén.

– Szükségem van rád, hogy legyőzhessem Sirakot.

A lány közelségétől, könnyed érintésétől és csábító illatától Bane szédelegni kezdett. Az agyában keletkező, különös zsongás elhomályosította a gondolatait, így eltartott néhány pillanatig, mire felfogta Githany szavainak értelmét, de amikor észbe kapott, a hirtelen támadt érdeklődés okát is megértette. A zabraktól elszenvedett, keserű megaláztatásának híre nyilván elért a lány füléhez. Githany nyilván azért jött ide, mert azt remélte, hogy megtudhat valamit, amivel elejét veheti annak, hogy kudarcot valljon. Nem akart ugyanarra a sorsra jutni, mint amilyenre ő maga, a nagy vesztes jutott.

– Nem segíthetek neked. Nem tudtam legyőzni Sirakot – válaszolta halkan, azzal ismét a könyve felé fordította a fejét, és konokul leszegte az állát.

A bőrére tapadó, vékony ujjak óvatosan megszorították az alkarját, mire ismét felnézett. A lány időközben közelebb hajolt hozzá, és Bane azon kapta magát, hogy egyenesen abba a gyönyörű, smaragdzöld szempárba bámul.

– Kérlek, Bane – suttogta Githany –, legalább hallgasd meg azt, amit mondani szeretnék!

Bane csak biccentett, mert képtelen lett volna megszólalni, amíg a lány arcát legfeljebb húsz centiméter választotta el a sajátjától. Githany hálásan felsóhajtott, és kissé távolabbra húzódott. Bane enyhe csalódottságot érzett, amikor az a finom kis kéz lesiklott az alkarjáról.

– Tudom, hogy mi történt veled a küzdőkörben – kezdte a lány minden kertelés vagy szépítgetés nélkül. – Tudom, hogy mindenki azt hiszi, hogy Sirak egyszer s mindenkorra elintézett téged, hogy a vereséged valahogyan megfosztott az erődtől. És most már látom, hogy te magad is így hiszed.

Mialatt beszélt, sajnálkozó kifejezés költözött az arcára. Szerencsére sajnálkozó, és nem szánakozó. Bane nem akarta, hogy szánják, különösen azt nem, hogy ez a gyönyörű nő szánakozzon rajta. Miután nem válaszolt, Githany vett egy mély lélegzetet, és folytatta:

– Ám valamennyien tévednek, Bane. Te magad is tévedsz. Nem veszítheted el a különleges képességeidet. Egyikünk sem veszítheti el. Az Erő a testünklelkünk része, ha úgy tetszik, a lényünk része. Arról is hallottam, hogy mit tettél azzal a makurth-szal. Az a cselekedeted nyíltan megmutatta, hogy mire vagy képes. Felfedte a benned rejlő képességeket. Bebizonyította, hogy a Sors hatalmas ajándékkal áldott meg… – Hirtelen elhallgatott, néhány pillanatig feszülten fürkészte a férfi ábrázatát, majd hozzátette:

– Talán azt képzeled, hogy eltékozoltad vagy elvesztetted ezt az adományt. De én pontosan tudom, hogy mi az igazság. Érzékelem benned az Erőt. Tisztán érzem. Még mindig ott van, a lelked mélyén.

Bane megrázta a fejét, és a jobb tenyerét a mellkasára tapasztva kijelentette:

– Lehet, hogy az Erő még idebent van, de már nem tudom irányítani. Nem tudok bánni vele. Már nem vagyok az, aki voltam.

– Az lehetetlen – válaszolta kedvesen mosolyogva Githany. – Mondd csak, hogyan tudsz hinni ebben az ostobaságban?

Noha Bane ismerte a választ, habozott néhány pillanatig, mielőtt kimondta. Ezt a kérdést számtalanszor feltette magának, mialatt súlytalanul lebegett a sűrű és ragacsos baktában. A veresége után rengeteg ideje akadt, hogy megküzdjön a kudarcával, és végül, hosszú-hosszú töprengés után azt megfejtette, mi volt a hiba – azt viszont nem, hogyan javítsa ki.

Azt sem tudta biztosan, hogy szeretné-e megosztani a felfedezését egy vadidegennel. De ki másnak mondhatta volna el? A többi tanítványnak nem, a mestereknek meg különösen nem. És bár alig ismerte Githanyt, a lány segítő kezet nyújtott felé. Ő volt az egyetlen, aki megtette.

A hibáit és a gyengeségeit csak egy bolond vagy ostoba alak fedte volna fel itt, az Akadémián. Viszont Bane már semmit sem kockáztatott, semmit sem veszíthetett azzal, hogy elmondja a kőkemény igazságot.

– Nekem egész életemben a haragom szolgáltatott hajtóerőt – magyarázta halkan. Lassan, akadozva beszélt, közben tekintetét az asztal lapjára szegezte, mert nem tudott a lány szemébe nézni. – A haragom erőssé tett. Ez az érzés kötött össze engem és az Erő sötét oldalát. Amikor Fohargh meghalt… pontosabban, amikor megöltem őt, rádöbbentem, hogy én vagyok a felelős apám haláláért. A sötét oldal erejét felhasználva megöltem a saját apámat.

– És bűntudatod van emiatt? – kérdezte suttogva Githany, és együttérzése jeleként ezúttal a férfi vállára rakta a kezét.

– Nem. Vagyis, talán… Nem is tudom… – válaszolta bizonytalanul Bane. Mostanra már teljesen összezavarodott, mert a köpenyének vastag szövetén keresztül is érezte a lány kezének melegét. Hamarosan összeszedte a gondolatait, és komoran folytatta:

– Csak… csak azt tudom, hogy teljesen megváltoztam ettől a felismeréstől. A haragom, ami erőt adott és folyton hajszolt, nyomtalanul eltűnt. Nem maradt más utána, csak… hát… a nagy semmi.

– Add ide a kezed! – parancsolta meglepően szigorú hanghordozással Githany, és Bane csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt engedelmesen előrenyújtotta a karját. A lány a két tenyerébe vette a fiú kezét. – És most csukd be a szemed! – rendelkezett ismét, mialatt ő maga is lehunyta a sajátját.

Miután Bane-re ráborult a sötétség, észrevette, hogy a finom női kéz olyan erővel szorul a sajátjára, hogy a tenyerében érzi Githany szívének dobbanásait. A lüktetés szapora volt és valahogy sürgető, amire Bane máris hevesen dübörgő szíve azzal válaszolt, hogy még jobban felgyorsított.

A következő pillanatban különös csiklandozást érzett az ujjaiban, amit nem a puszta testi érintkezés gerjesztett, hanem valami egészen más. Hirtelen rájött, hogy a lány megidézte magában az Erőt.

– Gyere vele, Bane… – suttogta átszellemült hangon Githany. Bane hirtelen úgy érezte, mintha zuhanna. Nem, nem is zuhant, hanem merült. Hatalmas mélységbe merült, a lelkét kitöltő, sötét és fagyos semmibe. A bőre bizseregni kezdett, aztán már nem érzékelte a végtagjait. Nem érezte, hogy a lány ujjai a kezére fonódnak. Még csak azt sem tudta, hogy Githany továbbra is ott ült mellette. Egyedül volt a dermesztő, végtelennek tűnő ürességben. Aztán meghallotta a lány szavait, amelyek valahonnan a messzeségből szálltak felé, és bár eléggé lehalkultak, mégis érthetőek maradtak.

– A sötét oldal maga a szenvedély, Bane – magyarázta Githany. – Harag, gyűlölet, szerelem és vágy. Ezek tesznek minket erőssé és hatalmassá. A lelki béke hazugság. Csakis a szenvedély létezik. – A szavak egyre hangosabbak lettek, elég hangosak ahhoz, hogy elfojtsák Bane fülében saját szívének őrült dübörgését. – A szenvedélyed, az indulataid még most is benned vannak, Bane… Kutasd fel őket! Szerezd vissza őket!

És mintha csak a bátorító mondatokra adott válasz gyanánt történt volna, Bane lelkének mélyén kezdtek feltörni az indulatok. Egyik pillanatról a másikra elöntötte a harag. A düh. A vegytiszta, perzselő gyűlölet. Gyűlölte a tanítványokat, akik kiközösítették őt, és gyűlölte a mestereket, akik a sorsára hagyták. Ám a legjobban Sirakot gyűlölte. És ettől a gyűlölettől felébredt benne a bosszúvágy.

Aztán valami mást is megérzett. Egy apró, jeges szikrát; egy fényvillanást, illetve forróságot a dermesztően hideg sötétségben. A szelleme előrelódult, megragadta azt a lángot, és egy másodperc törtrészéig érzékelte, hogy az Erő dicsőséges és csodálatos energiái ismét átáramlanak a testén.

Ekkor Githany elengedte a kezét, és Bane hirtelen ismét a könyvtárban találta magát. Eltűnt a sötétség, eltűnt a hideg, és eltűnt a láng. Minden, amit az imént látott vagy érzett, egy csapásra szertefoszlott, mintha csak képzelte volna az egészet. De így is tudta, hogy nem képzelődött. Amit megtapasztalt, az maga volt a valóság. Valóban érezte magában az Erőt…

Óvatosan nyitotta ki a szemét, mint amikor valaki felébred egy csodás álomból, amelyet nem akar elfelejteni. A Githany arcán ülő kifejezésből tudta, hogy a lány is érzékelt valamit.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte. Próbált ügyelni a hangjára, hogy ne érződjön belőle a felindultsága, de a próbálkozása nem sok sikerrel járt.

– Erre Handa mester tanított meg, amikor a padavanja voltam – felelte a lány. – Egyszer, soksok évvel ezelőtt én is elvesztettem a kapcsolatot az Erővel, ahogyan most te. Még kislány voltam, amikor történt. Az agyam egyszerűen nem tudott megbirkózni azzal a hatalmas és végtelen valamivel, amit Erőnek nevezünk, így aztán falat emelt maga köré, hogy megvédje önmagát.

Bane bólintott, és némán, lázas izgalommal várta a folytatást.

– A haragod még most is ott van benned, Bane – magyarázott tovább Githany. – Ahogyan az Erő is. Most neked is át kell törnöd azokat a falakat, amelyeket köré építettél. Vissza kell térned a kezdetekhez, és újra meg kell tanulnod, hogyan lépj kapcsolatba az Erővel.

– És ezt hogyan csináljam? – kérdezte riadtan a férfi.

– Természetesen gyakorlással! – vágta rá Githany, mintha ez csakugyan magától értetődő lett volna. – Méghozzá rengeteg gyakorlással. Máshogy nem fog menni.

Az a halvány remény, amit a lány felfedezése az imént gyújtott Bane lelkében, szempillantás alatt elhalt.

– A mesterek már nem foglalkoznak velem – motyogta keserűen. – Qordis megtiltotta nekik.

– Majd én tanítalak – felelte csábosan mosolyogva Githany. – Átadok neked mindent, amit a Jedik tanítottak nekem az Erőről. És azt is megosztom veled, amit itt tanulok a sötét oldalról.

Bane elbizonytalanodott, és a fejét törve tétovázott. Githanyt még hosszú út választotta el attól, hogy a mesterek közé emelkedjen, viszont a Jedik évekig képezték. Valószínűleg rengeteget tudott az Erőről, ami minden bizonnyal újdonságot jelent majd neki, az Akadémia számkivetettjének. Legalábbis többet tanulhat a lány segítségével, mint anélkül. Ennek ellenére akadt valami az ajánlatban, ami kifejezetten zavarta őt.

– És miért csinálnád ezt? – kérdezte gyanakodva.

A lány félénken elmosolyodott, és visszakérdezett:

– Tehát még most sem bízol bennem? Nem baj, nem is kell. Ha mindenáron tudni akarod, hát elárulom, hogy elsősorban saját magamért csinálom. Egyedül nem tudom legyőzni Sirakot. Túl erős nekem.

– Egyesek azt mondják, hogy ő a Sith'ari – dünynyögte Bane.

– Én nem hiszek a jóslatokban – vágott vissza Githany. – De az tény, hogy Sirak rendkívül erős. És egyetlen szavára az a másik két zabrak leugrana a templom tetejéről. Ha egyszer, valamikor a jövőben kihívom őt, szükségem lesz valakire, aki mellettem áll. Valakire, akit mélyen átjárt az Erő. Valakire, aki olyan, mint te.

A lány érvei logikusnak tűntek, de Bane úgy érezte, hogy még egy részletet tisztáznia kell.

– Qordis Nagyúr és a többi mester nem fog örülni ennek az egésznek – figyelmeztette komor hangon a lányt. – Szörnyű kockázatot vállalsz.

– A győzelmet általában kockázatos úton lehet megszerezni – válaszolta mosolyogva Githany. – Ezenfelül átkozottul nem érdekel, hogy mit gondolnak a mesterek. A túlélők tudni fogják, hogyan vigyázzanak magukra.

Eltartott néhány pillanatig, mire Bane rájött, hogy ezek a szavak ismerősen csengenek a fülében. Aztán eszébe jutott, hogy hasonló mondatot hallott Groshiktól, mielőtt elmenekült az Apatrosról. Végül mindannyian egyedül maradunk. A túlélők viszont tudni fogják, hogyan vigyázzanak magukra.

Te segítesz nekem, hogy visszaszerezzem az erőmet, én pedig segítek neked, hogy legyőzhesd Sirakot – összegezte az alku lényegét Bane, és jobbját a lány felé nyújtotta. Githany egy pillanatra megszorította a fiú kezét, aztán felállt, hogy elinduljon. Ám Bane továbbra is határozottan markolta a tenyerébe simuló, nőies kezet, így Githany kénytelen volt visszaereszkedni a székre. A szemében veszedelmes fény lobbant, de a férfi így sem eresztette el.

– Miért hagytad ott a Jediket? – kérdezte fojtott hangon Bane.

A lány megrázta a fejét, és feszült vonásai ellágyultak. Kinyújtotta a szabad kezét, és a tenyerét finoman Bane arcára tapasztotta.

– Azt hiszem, még nem készültem fel arra, hogy ezt elmondjam neked – felelte halkan, de határozottan.

Bane beharapta az alsó ajkát, és bólintott. Megértette, hogy nem szabad tovább erőltetnie a kérdést, mert még nem nyerte el a jogot a válaszhoz. Aztán a finom tenyér elvált az arcától, mire ő elengedte Githany kezét. A lány még egy utolsó, fürkész pillantást vetett rá, aztán felállt, és fürge, céltudatos léptekkel a kijárat felé vette az irányt. Egyszer sem nézett vissza, de Bane beérte azzal, hogy szabadon megcsodálhatta újdonsült szövetségesének lenyűgözően formás, ringó csípőjét, amíg csak el nem tűnt a szeme elől.

Githany tudta, hogy Bane egyfolytábanőt nézte, mialatt elhagyta a könyvtárat. A férfiak mindig megbámulták őt, és már régen megszokta a testére vetett kéjsóvár pillantásokat.

Mindent egybevetve úgy érezte, hogy a találkozó jól sikerült. A végén, a másodperc törtészéig – amikor Bane nem akarta elengedni a kezét –, azt hitte, hogy alábecsülte a férfit. A nyílt ellenállás meglepte, mert arra számított, hogy kiszemelt áldozata gyenge és alázatos. De aztán mélyen belenézett Bane szemébe, és rájött, hogy a férfi kétségbeesésében és rettegésében kapaszkodik bele. Githany elégedetten mosolygott, csak úgy magának. Ez volt az első és egyetlen találkozásuk, és Bane máris alig bírta elviselni a gondolatot, hogy elválnak egymástól.

Noha csak néhány hete érkezett a Sith-ek közé, természetesnek vette és magától értetődően alkalmazta a sötét oldal módszereit. Nem érzett Bane iránt sem sajnálatot, sem szánalmat. A férfi sebezhetősége csupán annyit jelentett a számára, hogy majd könnyebben irányíthatja őt. És a Jedikkel ellentétben a Sith-ek nagyra értékelték a becsvágyat. Githany hamar felismerte, hogy valahányszor maga mögé utasítja egy-egy vetélytársát, tanúbizonyságát adja rátermettségének, és magasabbra emelkedik a Sith-rend rangsorában.

Minden jel arra vallott, hogy Bane tökéletes eszköz lesz vetélytársai legyőzéséhez. A férfit a csontja velejéig áthatotta a sötét oldal ereje. Erősebben, mint Githany korábban hitte. Egészen lenyűgözte az az erő és hatalom, amelyet Bane bensőjében látott. És az imént tökéletesen az ujja köré csavarta a vesztes alakot. Most már csak fenn kell tartania ezt az állapotot.

Githany úgy tervezte, hogy óvatosan húzza majd maga után Bane-t, gondoskodni fog arról, hogy a férfi néhány lépéssel mindig mögötte járjon. Veszedelmes játszmának ígérkezett, de tudta, hogy ügyesen és jól fog játszani. Tanítani fogja Bane-t, hogy cserébe dróton rángathassa őt, rákényszeríthesse az akaratát, végül felhasználja, hogy a támogatásával összezúzza Sirakot. És akkor, ha majd úgy érzi, hogy Bane túlontúl erős lett, őt is meg fogja semmisíteni…

Sötét éjszaka telepedett a Sith Akadémiának otthont adó szentélyre. A sziporkázó fáklyák fényei hatalmas, kísérteties árnyékokat vetettek a csarnokok falaira. Mialatt Bane fekete köpenyébe burkolózva végigsietett a folyosókon, az a benyomása támadt, hogy ő maga sem más, csak egy gyorsan mozgó, sötét árnyék.

A tanítványoknak parancsba adták, hogy nem hagyhatják el szobájukat a takarodó idején. A korlátozó intézkedés egyike volt Qordis lépéseinek, amelyeket azért tett, hogy elejét vegye a „megmagyarázhatatlan” haláleseteknek, amelyek az utóbbi időben gombamód szaporodtak az egymással versengő tanítványokkal benépesített akadémiákon. Bane tudta, hogy ha elkapják, szigorú büntetés vár rá, de csakis ezekben az órákban nem kellett attól félnie, hogy valamelyik társa meglátja.

Gyors, nesztelen léptekkel átsietett a növendékek hálórészlegének folyosóján, aztán megállt a felső szintekhez és a mesterek lakosztályaihoz vezető lépcső alján. Gyorsan körülnézett, és alaposan szemügyre vette a kőfalakon táncoló árnyékokat. A lélegzetét is visszafojtva hallgatózott, hátha meghallja egy közeledő alak lépteit. Jó előre az emlékezetébe véste az éjszakánként a folyosókon bolyongó járőrök útvonalait és szokásait, így aztán tudta, hogy a következő órában egyikük sem fog visszatérni az épületnek erre a szintjére. Csakhogy az őrszemeken kívül mások is felbukkanhattak a környéken – a konyhai személyzet tagjai, a takarítók és a karbantartók, vagyis mindazok, akik kiszolgálták és működtették az Akadémiát.

Miután egyetlen neszt sem hallott, nekivágott a lépcsőnek. Gyorsan elsurrant Qordis lakosztálya, aztán vagy fél tucat Nagyúr szobája előtt, és csak akkor torpant meg, amikor a vívómester kamrájának bejáratához ért.

Az ajtóhoz koppantotta begörbített mutatóujját, de nagyon óvatosan, nehogy másokat is felébreszszen. Mielőtt másodszor is kopoghatott volna, feltárult az ajtó, és meglátta a twi'leket. A másodperc törtrészéig arra gondolt, hogy Kas'im talán a másik oldalon állva várta őt, ám ez lehetetlen lett volna. Valószínűbbnek tűnt, hogy a vívómester a maga elképesztő reflexeinek jóvoltából olyan gyorsan reagált, hogy már átvágott a szobáján, és feltépte az ajtót, mire ő egyáltalán mozdulhatott volna.

A twi'lek már csak nadrágot viselt ezen a késői órán, megmutatva ezzel a mellkasát borító forradásokat és tetoválásokat. Kas'im zavartan bámult, de éppen csak egy pillanatig, aztán mindkét kezével megragadta Bane köpenyét, és egyszerűen berántotta a férfit a szobába.

Mielőtt Bane ráeszmélt volna, hogy mi történt vele, a háta mögött becsukódott az ajtó, amely így összezárta kettőjüket a szűkös, sötét kamrában. A házigazdája felkapcsolta az ágy melletti éjjeliszekrényen álló, apró fényrudat, aztán megfordult, és szigorú pillantásokkal méregette hívatlan és váratlan vendégét.

– Mit keresel itt? – sziszegte halkan.

Bane tétovázott, mert nem tudta eldönteni, hogyan hozakodjon elő a kérésével. Egyfolytában Githany ajánlata járt az eszében, illetve az, amit úgy a lány, mint Groshik mondott neki búcsúképpen. Most már bizonyosan tudta, hogy ők ketten igazat szóltak. És arra is rájött, hogy a mondás fordítva is igaz: gondoskodnia kell magáról, ha életben akar maradni. Ami azt jelenti, hogy nem Githanynak, hanem neki kell legyőznie a zabrakot…

– Azt akarom, hogy újra foglalkozz velem, mester! – suttogta felindultan. – Azt akarom, hogy taníts meg mindenre, amit te magad tudsz a kardvívás művészetéről!

Kas'im komor képet vágva megrázta a fejét, de Bane érezni vélte, hogy a vívómester egy pillanatra elbizonytalanodott a tiltakozó gesztus előtt.

– Qordis sosem adna rá engedélyt – válaszolta halkan a twi'lek. – Világosan és egyértelműen utasításba adta, hogy többé egyik mester sem pazarolhatja rád az idejét.

– Nem is tudtam, hogy köteles vagy engedelmeskedni Qordisnak – vágott vissza Bane. – Nem arról volt szó, hogy a Sötét Testvériségben mindenki egyenlő?

A kérdés eléggé otrombán vette célba a vívómester büszkeségét, és a twi'lek természetesen felismerte a csapdát. A tanítvány vakmerőségétől elámulva szélesen elmosolyodott, és bevallotta:

– Ez így igaz. De itt, a Korribanon valamennyi Nagyúr behódolt Qordisnak. Ezzel a megoldással elkerülhetjük a… elkerülhetünk bizonyos bonyodalmakat.

– Qordisnak nem kell megtudnia – jegyezte meg Bane, mert felbátorodott attól, hogy Kas'im nem utasította el őt az első pillanatokban. – Titokban képezhetnél engem. Találkozhatnánk éjszakánként a templom tetején.

– És mégis, miért tenném ezt? – kérdezte a twi'lek. – Egy Sith Nagyúr tanítását kéred, de mit tudsz felajánlani cserébe?

– Tudod, hogy milyen lehetőségek rejtőznek bennem – erősködött Bane. – Qordis lemondott rólam, az út szélére hajított. Ha ezek után sikert aratok, neki ahhoz nem lesz semmi köze. Nem arathatja le a dicsőséget. És ha én a Testvériség hős harcosa leszek, Kaan Nagyúr tudni fogja, hogy ki volt az, aki felkészített engem. Gondoskodom róla. És ha kudarcot vallok, nem fogja megtudni soha senki, hogy tanítottál. Akármi történjék, te nem veszthetsz az égvilágon semmit.

– Semmi mást, csak az időmet… – dörmögte Kas'im, és töprengve vakargatta az állát. – Csakhogy te már nem akarsz harcolni. Ezt éppen a Sirakkal vívott párbajban bizonyítottad be.

Miután kimondta a vészjósló mondatokat, a lekkui finoman megremegtek, és az apró jelet a tanítvány annak tudta be, hogy tiltakozó szavai ellenére a mester komolyan fontolóra vette az ajánlatot.

Bane-t ekkor ismét kételyek szállták meg. Nem tudta eldönteni, hogy mennyit merészeljen felfedni Kas'im előtt. Továbbra sem akart lemondani arról, hogy tanuljon Githanytól, viszont arra is rájött, hogy ha a lány lesz az egyedüli mentora, sosem fogja utolérni őt. Így aztán, ha azt akarja, hogy ne Githany, hanem ő maga legyen az, aki legyőzi Sirakot, szüksége lesz Kas'im segítségére – amit természetesen el kell titkolni a lány elől.

– Visszatért a harci kedvem – válaszolta végül, miután úgy döntött, elhallgatja, hogy Githany milyen szerepet játszott az ő váratlan feltámadásában.

– Készen állok, hogy átadjam magam a sötét oldalnak. Kas'im bólintott, és tovább faggatózott:

– És miért akarod ezt az egészet?

Bane tudta, hogy ez a végső próbatétel. A Sithrend egyik Sötét Nagyura előtt állt. Kas'im a tudását és a tapasztalatait azoknak tartotta fenn, akik egy napon majd felemelkednek, és elfoglalják a nekik járó helyet a Sötét Testvériség soraiban. A mester meggyőző bizonyítékot akart arról, hogy ő valóban készen áll erre a feladatra. Bizonyítékot akart arról, hogy ő valóban méltó arra, hogy egyszer majd Sith Nagyúr legyen belőle.

– Hogy bosszút állhassak – felelte Bane rövid, de gondos mérlegelés után. – Bosszút akarok állni. Meg akarom semmisíteni Sirakot. Szét akarom taposni őt, mint a csizmám sarka alá került férgeket.

Kas'im bősz elégedettséggel vigyorgott a válasz hallatán, és annyit mondott:

– Holnap kezdünk.

Tizenötödik fejezet

Bane óvatos, kimért léptekkel vágott át a folyosón. Noha kifelé továbbra is lehangoltnak és eltompultnak mutatta magát, a lelke örömmámorban úszott. A Githanyval való sorsdöntő találkozója óta a helyzete teljesen megváltozott.

A lány megtartotta szavát, minden egyes napon tanított neki valamit. Az első néhány foglalkozás során lassan haladtak, mert Githanynak először át kellett segítenie őt a saját képességeitől való félelmein. A fekete fátyol apránként kettészakadt. A lány mindvégig mellette állt, és segített neki lépésről lépésre visszaszerezni azt, amit elvesztett, amíg ismét megérezte, hogy a sötét oldal ereje szabadon áramlik a testében.

Azóta jóval gyorsabban haladtak. Bane-t a boszszúvágy sarkallta a tanulásra. A bosszúvágy volt az, ami felfűtötte és táplálta az Erőhöz kapcsolódó képességeit, továbbá alkalmassá tette arra, hogy befogadja a Githanytól hallottakat. Noha a korábbi mentorai hátat fordítottak neki, újra tanulhatott, újra elsajátíthatta mindazt, amire a többi növendéket tanították – és Bane gyorsan tanult.

Valahányszor más tanítványok közeledtek felé, gyorsan lehajtotta a fejét, és továbbra is alázatot, illetve gyengeséget színlelt. Döntő fontosságúnak ítélte, hogy a társai ne fedezzék fel rajta a változás jeleit. A lánnyal közös gyakorlatokat mindenki elől, még Kas'im elől is titkolta, a vívómestertől kapott különórákról pedig nem számolt be Githanynak.

Kas'im tudta, hogy Bane vívótudása félelmetes iramban fejlődik, de mit sem tudott arról, hogy a tanítványa más területeken is öles léptekkel halad előre. Githany látta, hogy Bane egyre jobban bánik az Erővel, de még csak nem is sejtette, hogy a férfi közben fokról fokra elsajátítja a fénykarddal való vívás művészetét. Ennek eredményeként mindketten alábecsülték a tudását és a hatalmát, míg Bane mérhetetlenül élvezte, hogy titokban mindenkihez képest jelentős előnyre tesz szert.

A napjait most már kitöltötte a tanulás és a gyakorlatozás. Az éjszaka legsötétebb órájában, napkelte előtt a tetőn találkozott Kas'immal, hogy gyakoroljon, gyakoroljon, és rendületlenül gyakoroljon. Githanyval déltájban találkozott a könyvtárban, ahol nem kellett attól tartaniuk, hogy megzavarják vagy leleplezik őket, mialatt a lány megosztja vele a régebben avagy frissiben szerzett tudását. És a fennmaradó, üres óráiban a polcokon fellelhető, ősrégi könyveket bújta.

Egy újabb tanítvány közeledett felé. Bane sietve kitért oldalra, hogy továbbra is gyengének és bátortalannak mutassa magát, és mindenki elől elrejtse bámulatos újjászületését. Megvárta, amíg a másik növendék lépteinek zaja elhal a távolban, aztán felgyorsított, és a templom mélységes gyomrában rejtőző régi kötetek és tekercsek felé vette az irányt.

A mesterek valószínűleg képesek lettek volna az álcája mögé látni, és megérezték volna a valódi erejét, ha a saját fennhéjázásuk nem vakította volna el őket. Ám Kas'imot leszámítva mindannyian úgy ítélték meg, hogy miután az ígéretes növendék kínos kudarcot vallott a küzdőkörben, most már nem méltó a figyelmükre. Bane-nek szerencsére tökéletesen megfelelt a névtelen és láthatatlan senki szerepe.

Az utóbbi időben jószerével nem is aludt. Úgy tűnt, hogy a szervezetének nincs szüksége pihenésre, mintha a teste a sötét oldal feletti, egyre nagyobb hatalmából táplálkozott volna. Napi egy-két óra meditáció elég volt ahhoz, hogy az izmai erőtől duzzadjanak, és az agya friss maradjon. Egy kiéheztetett rankor étvágyával falta a tudást. Válogatás nélkül mindent felzabált, amit titkos mentoraitól kapott, ám az éhsége ennek ellenére sem csillapodott. A vívómestert egészen lenyűgözte a fejlődésével, míg Githanynak – noha ő évekig tanult a Jediknéí – erőlködnie kellett, hogy a tervei szerint egy-két lépéssel mindig a fiú előtt járjon. Ráadásul Bane a tőlük tanultakat az elődök bölcsességével egészítette ki. A Korribanra való megérkezése után valahogy ráérzett az ősi írások értékére, de hamarosan felhagyott a tanulmányozásukkal, amikor az Akadémia gyors iramú napi körforgása és az izgalmas, érdekes előadások magukkal ragadták őt. Most viszont ráeszmélt, hogy az ösztönei nem tévedtek: a megsárgult pergamenek és a bőrkötéses könyvek időtlen, örök érvényű tudást tartalmaztak. Bár az Akadémia mostani mesterei más utakon jártak, mint az elődeik, valamennyien válaszokat kerestek az Erővel, de még inkább a sötét oldallal kapcsolatban felmerülő kérdésekre.

Valahányszor eszébe jutott a helyzetében rejlő irónia, Bane önkéntelenül elmosolyodott. Számkivetett volt, vesztes tanítvány, akit Qordis hátra akart hagyni. Ezzel szemben a Githanytól és a Kas'imtól tanultak, illetve a könyvtárban végzett tanulmányai révén messze jobb képzésben részesült, mint a korribani Akadémia más növendékei.

Tudta, hogy az igazság hamarosan napvilágra kerül. Tudta, hogy közeleg a perc, amikor úgy a mesterek, mint a tanítványok rá fognak döbbenni, hogy alaposan alábecsülték őt.

– Kiváló! – kiáltotta Kas'im.

Az elismerés annak szólt, hogy Bane sikeresen megállította a Sötét Nagyúr őrült rohamát, és a sajátjával vágott vissza. Noha nem ért el közvetlen találatot, iszonyatos erejű, villámgyorsan zuhogó csapásaival rákényszerítette a mestert, hogy egy teljes lépést hátráljon előle.

A twi'lek ekkor a levegőbe szökkent, hogy egy hatalmas szaltóval átugorja őt. Repülés közben elcsavarta a felsőtestét, és amikor a röppályájának legmagasabb pontjára ért, lesújtott az ellenfelére. De Bane résen volt, és támadásból védelembe váltott, méghozzá oly ügyesen, hogy a kardját zökkenőmentesen siklatta át csapásból hárításba, és a két külön mozdulata egynek tűnt. Félresöpörte Kas'im mindkét pengéjét, közben lebukott, és biztonságos távolságba perdült a háta mögött a kövezetre érkező mestertől.

Nyomban az ellenfele irányába fordult, de azzal szembesült, hogy Kas'im leengedte a fegyverét, ezzel jelezve a gyakorlat végét.

– Nagyon jó volt, Bane! – dörmögte a twi'lek, és kissé meghajtotta fejét a tanítványa előtt. – Azt hittem, hogy meg tudlak lepni az ugrással, de te előre láttad, és ha nem is a lehető legtökéletesebb módon, de kivédted a támadást.

Bane valósággal sütkérezett a mester dicséretében, viszont szívből sajnálta, hogy az óra véget ért. Erősen zihált, a bőre fénylett a verejtéktől, továbbá az izmai meg-megrándultak a vérében felszaporodott adrenalin hatására, mégis úgy érezte, hogy még órákig képes lenne folytatni a harcot. Az árnyékvívás és a gyakorlat most már jóval több volt egyszerű erőkifejtésnél. Minden mozdulata, minden csapása és minden döfése alatt, a tudata az Erő kiterjesztése, míg a hús-vér teste a sötét oldal eszköze lett.

Már nagyon vágyott arra, hogy megmérkőzzön valakivel a küzdőkörben. Sóvárgott a kihívás után, hogy próbára tehesse magát a többi tanítvánnyal szemben. De tisztában volt azzal, hogy egyelőre nem jött el a színvallás ideje. Még nem. Még mindig nem érezte felkészültnek magát arra, hogy legyőzze Sirakot, és tudta, hogy amíg nem képes térdre kényszeríteni a zabrakot, titokban kell tartania gyors ütemben fejlődő képességeit.

Kas'im odadobott neki egy törülközőt. Bane örömmel látta, hogy a twi'lek is verejtékezik, noha korántsem annyira bőségesen, mint ő maga.

– Mit kívánsz tőlem, mester, mit csináljak holnap? – kérdezte izgatottan. – Mit fogunk tanulni? Egy új sorozatot? Egy új stílust? Vagy valami mást?

– Te már messze túlszárnyaltad a sorozatok és stílusok szintjét – válaszolta a mester. – Az utolsó összecsapásunk során a sorozat közepén félbeszakítottad a támadást, aztán egy teljességgel más, váratlan szögből sújtottál le.

– Tényleg? – kérdezte meglepetten Bane. – Én… én nem is tudom… Nem is akartam…

– A mozdulatod pontosan emiatt hordozta magában a győzelem lehetőségét – magyarázta Kas'im. – Ezúttal hagytad, hogy az Erő irányítsa a pengédet. Gondolkodás vagy elemzés nélkül cselekedtél. Hagytad, hogy az indulataid vezessenek: a harag, a düh… és talán egy szemernyi gyűlölet is. A kardod most valóban a sötét oldal eszközévé vált.

Bane képtelen volt elrejteni elégedettségét. Bőszen vigyorgott, de néhány pillanattal később a mosolya lehervadt, és gondterhelten ráncolgatta a homlokát.

– Viszont így sem tudtam áthatolni a védelmeden, mester – mondta, mialatt gondolatban ismét lejátszotta magának az iménti párbajt. Nem számított, hogy mivel próbálkozott, a twi'lek kétpengéjű fegyvere valahogy mindig a megfelelő helyre villant, és feltartóztatta vagy félresöpörte az ő kardját. A kételkedés magva ismét csírázni kezdett a lelkében, mert eszébe jutott, hogy Sirak is ugyanolyan fegyverrel szokott vívni, mint a mester. Hatalmasat sóhajtott, és megkérdezte:

– Áruld el nekem, a kétpengéjű fénykard előnyt biztosít a számodra?

– Így igaz, de nem úgy, ahogyan te gondolod – válaszolta mosolyogva Kas'im.

Bane mélyen hallgatott, türelmesen várta a bővebb magyarázatot. Néhány másodperccel később a Nagyúr teljesítette a kimondatlan kérést:

– Ahogyan azt már te magad is tudod, az összecsapások, párbajok sorsának valódi kulcsa maga az Erő. Ugyanakkor az egyenlet korántsem ilyen egyszerű. Ha valaki jól forgatja a kardot, könnyen alulmaradhat egy olyan ellenféllel szemben, aki nálánál jobban bánik az Erővel. Az Erő lehetővé teszi, hogy előre megérezd az ellenfeled mozdulatait és szándékait, és így idejében cselekedhetsz. Csakhogy minél több lehetőség áll az ellenséged rendelkezésére, annál nehezebb kiszámítani, hogy melyiket fogja kihasználni.

Bane érteni vélte a gondolatmenetet, és elhamarkodottan kijelentette:

– Világos! Tehát a kétpengéjű kard több választási lehetőséged biztosít számodra!

– Hát, nem! – vágott vissza mosolyogva Kas'im. – Viszont te azt hiszed, hogy igen, ami ugyanazt a hatást eredményezi.

Bane néhány pillanatra elgondolkodott a különös szavakon, hogy megfejtse az értelmüket. De hiába törte a fejét, hamarosan belátta, hogy kudarcot vallott.

– Még mindig nem értem, mester… – vallotta be kissé szégyenkezve.

– Jól ismered az egypengéjű kardot – felelte Kas'im. – Te magad is ezt forgatod, és ezt láttad a többi tanítvány kezében. Az én kétpengéjű fegyverem idegen a számodra. Ismeretlen. Így aztán nem igazán tudod, hogy mire képes, és mire nem. – A mester hangjából teljességgel hiányzott úgy a türelmetlenség, mint az ingerültség, amiből Bane rájött, hogy a twi'lek nem is várta el tőle, hogy magától fejtse meg a rejtélyt.

– Harc közben az agyad külön-külön próbálja nyomon követni a két pengét – folytatta Kas'im –, így gyakorlatilag megkettőzi a választási lehetőségeket. Csakhogy a két penge össze van kötve egymással, tehát ha ismered az egyik helyzetét, máris ismered a másikét. Sőt, elárulok neked még valamit. A valóságban a kétpengéjű kardban rejlő lehetőségek jóval korlátozottabbak, mint azok, amelyeket a hagyományos fegyver nyújt. A kétpengéjű kard lassabb és kevésbé pontos, mint az egypengéjű. Hosszú, kaszáló mozdulatokat kíván, amelyeket nem lehet gyorsan átvinni másik irányú döfésbe vagy csapásba. Ugyanakkor, miután ennek a fegyvernek a forgatását nehezebb jól megtanulni, csupán maroknyi Jedi és bizony alig néhány Sith ismeri. Ebből fakadóan a legtöbben nem tudják, hogyan szálljanak szembe hatékonyan egy olyan ellenféllel, aki ilyen fegyvert forgat. Mindez jelentős előnyhöz juttatja azokat, akik ismerik a kétpengés kard rejtelmeit.

– Olyan ez, mint Githany korbácsa! – kiáltott fel izgatottan Bane.

Githany lemondott a hagyományos fegyverekről a kevesek által használt energiakorbács kedvéért. Ez is egyike volt a lány sajátos vonásainak, amelyek révén kitűnt a többi tanítvány közül. A korbács ugyanazon az elven működött, mint a fénykard, de egyetlen szál, mereven álló penge helyett a kristályai egy hosszú, hajlékony energiaszalagot bocsátottak ki, amely Githany karmozdulatainak, illetve az Erőn keresztül kiadott parancsainak megfelelően fordult, csavarodott és csapott.

– Pontosan! – helyeselt Kas'im Nagyúr. – Az energiakorbács jóval kevésbé hatékony, mint a hagyományos fénykard. Viszont szinte soha senki nem gyakorolja az ellene való harcot, így senki sem ismeri, hogyan lehet védekezni ellene. Githany ravasz teremtés. Pontosan kiszámította, hogy ezzel a fegyverféleséggel alaposan összezavarja az ellenfelet, ami jelentős előnyt biztosít a számára.

– Most viszont elárultad nekem a titkot, amivel lemondtál a te saját előnyödről – jegyezte meg Bane, és mosolyogva rámutatott a mester gyakorlófegyverére.

– Csupán bizonyos mértékig – javította ki Kas'im.

– Most már érted, hogy miért nehéz védekezni egy különleges vagy ismeretlen fegyver ellen, de amíg nem tanulod meg az adott fegyver sajátosságait, a párbaj hevében a lehetőségek elemzése fogja lekötni a figyelmedet.

Bane égett a vágytól, hogy a gyakorlatba is átültesse frissen szerzett elméleti tudását, ezért tovább faggatózott:

– Szóval, ha tanulmányozom a különféle stílusokat és fegyvereket, semlegesíthetem azt a bizonyos előnyt?

– Elméletileg igen – felelte Kas'im rövid megfontolás után. – Csakhogy ezekkel a tanulmányaiddal a saját stílusod tökéletesítésétől rabolod el az időt. Márpedig akkor haladsz a legjobb ütemben, ha nem az ellenfeleidre, hanem elsősorban önmagádra összpontosítod minden figyelmedet.

– Akkor viszont miért mondtad el nekem ezt az egészet? – fakadt ki csalódottan Bane.

– A tudás hatalom, Bane! – válaszolta méltóságteljesen Kas'im. – Az én feladatom, hogy átadjam neked a tudást. A többi rajtad múlik. Neked kell kitalálnod, hogyan hasznosítsd.

Ezekkel a szavakkal a vívómester magára hagyta a tanítványát, és elindult a lépcső felé, hogy napkelte előtt még aludjon néhány percet. Bane pedig a gondolataiba temetkezett, hogy a Githanyval való találkozásig hátralévő időben megeméssze az elhangzottakat.

Az égő ózon bűze teljesen betöltötte a könyvtár csarnokát, és kellemetlenül csípte Githany érzékeny orrát. A kőfalakról fülsértő recsegések és sistergések hangjai verődtek vissza, mialatt Bane magába gyűjtötte, majd hatalmas ívelő, kék színű villámok formájában szétszórta az Erő energiáit.

Githany szorosan Bane mellett állt, a forgatag középpontjában. Erős légörvény kavargott körülöttük, amely újra meg újra belekapott a hajukba és a köpenyük redőibe. A váratlanul kitörő szélrohamok megrázták a polcokat, leverték a tekercseket és könyveket, amelyekből aztán kitépték a lapokat. Maga a levegő is feltöltődött elektromossággal, amitől Githany bőre bizseregni kezdett.

És Bane a tomboló vihar kellős közepén harsányan, boldogan kacagott, majd győzelemittasan maga elé emelte a kezét, és kilőtt egy újabb villámot, amely lepattant a szemközti falról, és a menynyezetbe csapódott. Valahányszor felvillant egyegy újabb kisülés, kékesfehér fénye majd kiégette Githany látóidegét, így a lány egy idő után kénytelen volt a homlokához emelni kezét, és tenyerével leárnyékolni a szemét. Ám azt is észrevette, hogy Bane egyszer sem nézett félre, szinte eszelős tekintettel, mohón bámulta a vakító energiaáradatot.

Fülrepesztő dörgések hallatszottak, és a vihar még tovább erősödött. Githany attól tartott, hogy ha Bane nem vigyáz, a visszhangok elérik a könyvtár feletti szinteket, és leleplezik kettejük titkos búvóhelyét az Akadémia többi növendéke, illetve oktatói előtt.

Kinyújtotta a kezét, és óvatosan megfogta Bane vállát. A férfi villámgyorsan oldalra rántotta a fejét, hogy szembeforduljon vele. A tekintetéből sugárzó őrület láttán Githany kis híján hátrahőkölt, de nyomban erőt vett magán, és szélesen elmosolyodott.

– Nagyon jól csinálod! – kiabálta torkaszakadtából, hogy hangja a dobhártyarepesztő lárma közepette is eljusson Bane füléhez. – Ügyes vagy, de mára ennyi elég lesz!

Idegességében visszatartotta a lélegzetét, végül megkönnyebbülve látta, hogy a férfi bólint, és leengedi mindkét karját. A teremben dühöngő energiavihar máris alábbhagyott, majd néhány pillanattal később teljesen elcsitult. Nem maradt más a nyomában, csak a szélkavarta felfordulás.

– Én… én még sosem éreztem ehhez foghatót! – zihálta felindultan Bane, mialatt az arcán továbbra is látszottak az elragadtatás jelei.

– Valóban nem hétköznapi élmény! – Githany bölcselkedve bólogatott. – De vigyáznod kell, nehogy túlságosan belefeledkezz!

A lány Qordis intő szavait sorolta el, Qordisét, aki néhány nappal korábban megtanította őt a Sithvillámok előállításának módszereire. Csakhogy Githanynak egyszer sem sikerült megidéznie semmit, ami akárcsak megközelítette volna azt a fenséges és félelmetes energiaáradatot, amelyet Bane az imént szabadított el.

– Nem veszítheted el a fejed, máskülönben könynyen azon kaphatod magad, hogy a vihar az ellenségeiddel együtt téged is elragad – magyarázta Githany, közben megpróbálta utánozni azt a higgadt, méltóságteljes és kissé leereszkedő hangnemet, amelyet a mesterek alkalmaztak a tanítványaikkal szemben. Nem hagyhatta, hogy Bane tudatára ébredjen, hogy máris túlszárnyalta őt ezen az új és még java részben felfedezésre váró területen. Azt pedig végképp nem akarta Bane tudtára adni, hogy az iménti percekben, az elképesztő mutatvány láttán úgy érezte, egy jeges kéz szorongatja a szívét.

A férfi végighordozta tekintetét a felborult szekrényeken, valamint a kövezeten szanaszét heverő könyveken és tekercseken.

– Jobb lesz, ha rendet rakunk, mielőtt valaki benéz, és elgondolkodik azon, hogy mi történt itt – javasolta dörmögve.

Githany ismét bólintott, aztán mindketten nekiláttak, hogy visszaállítsák a korábbi állapotokat. Mialatt hallgatagon serénykedtek, Githany elméjében felmerült a gondolat, hogy minden gondos mérlegelése ellenére is talán hibát követett el, amikor szövetségre lépett Bane-nel.

Csak az élenjáró növendékek lehettek jelen, amikor Qordis megtanította nekik, hogy a sötét oldal segítségével hogyan alakítsák gyilkos viharrá az Erőt. Azon a napon valamennyiüknek – még Siraknak is – csupán néhány kisebbfajta kisülésre futotta a tudományából. Ezzel szemben Bane mindössze egyetlen órányi elméleti felkészülés után annyi energiát idézett meg, amennyivel kis híján romba döntötte a könyvtárat.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Githany elmagyarázott valamit Bane-nek, aki már az első próbálkozásra felülmúlta őt. Bane-t sokkal mélyebben átjárta az Erő annál, mint Githany kezdetben hitte, és úgy tűnt, a tudása napról napra gyarapodik. A lány egyre jobban aggódott, hogy a végén még nem lesz képes irányítani és befolyásolni az első pillantásra tökéletes bábnak látszó férfit.

Githany természetesen mindvégig vigyázott. A könyvtárban töltött órák alatt egyszer sem számolt be mindenről, amit a Sith Nagyuraktól tanult vagy hallott. Mégis úgy tűnt, hogy ezzel a megoldással sem tudja biztosítani azt az előnyt, amellyel a tervének kidolgozása közben számolt. Néha még az is megfordult a fejében, hogy talán éppen ellenkezőleg áll a helyzet, hogy Bane az ősi szövegek tanulmányozásával jelentős előnyhöz jut vele és mindenki mással szemben. Azzal érvelt magának a kínos gondolat ellen, hogy egy valódi, eleven Sith lábánál tanulni nyilván hasznosabb, mint több ezer éves elméleti fejtegetéseket böngészgetni – hacsak a jelenkor Sötét Nagyurai nem tévednek valahogy, valahol…

Ám legnagyobb sajnálatára elképzelni sem bírta, hogy az elméletét hogyan tehetné próbára a gyakorlatban. Jól tudta, hogy ha egyik napról a másikra ő is elkezdené olvasgatni a rég halott szerzők műveit, Bane gyanút fogna. Talán úgy érezné, hogy a tőle, Githanytól hallott tanítások korántsem anynyira értékesek, mint azok, amelyeket a tekercsekből olvas ki. És ebből fakadóan talán úgy döntene, hogy tovább már nincs szüksége kényszerűségből fogadott mentorára, akit így feláldozhatónak ítélne. És a lány immáron korántsem vette biztosra, hogy ha ők ketten összemérnék az erejüket, képes lenne legyőzni Bane-t.

Csakhogy Githany azzal szokott tetszelegni önmagának, hogy a természete rugalmas, és az alkalmazkodóképessége roppant fejlett. Minden jel arra vallott, hogy a továbbiakban nem kivitelezhető az eredeti terve, mely szerint annyi tudást csepegtet Bane-nek, hogy ő néhány lépéssel mindig a férfi előtt járjon. Viszont továbbra is maga mellett akarta tudni Bane-t, mert erős szövetségesnek ígérkezett.

A következő óra folyamán szótlanul dolgoztak: összeszedték a szétszóródott könyveket, felállították, és a helyükre rakták a felborult vagy elmozdult szekrényeket és tárlókat. Mire többé-kevésbé helyreállt a rend, Githany háta megfájdult a folytonos hajolgatástól, emelgetéstől és ágaskodástól. Beleroskadt az egyik székbe, és fáradtan rámosolygott Bane-re.

– Teljesen kimerültem – közölte egy alaposan eltúlzott sóhaj kíséretében. – Kész vagyok!

A férfi odasétált hozzá, mögé lépett, és a vállára tette hatalmas kezét, közvetlenül a nyaka tövéhez. Aztán lassú mozdulatokkal, a testméreteihez kénest meglepően gyengéden masszírozni kezdte Githany izmait.

– Mmmm… nagyon jó érzés! – mormolta a lány.

– Ezt meg hol tanultad?

– Ha valaki évekig dolgozik egy kortózisbányában, sok mindent megtanul a fájdalomról és a görcsökről – magyarázta Bane, mialatt a hüvelykujjával keményen megdolgozta a lány két lapockája között feszülő izmokat. Githany hirtelen megfeszítette a hátát, aztán lassan elernyedt, amikor az erőteljes gyúrás hatására görcsbe rándult izmai kiengedtek.

A férfi ritkán beszélt az előző életéről, viszont az együtt töltött idő alatt Githany összerakosgatta az emlékezetében Bane múltjának apránként megismert töredékeit. Ő ugyanakkor gondosan vigyázott arra, hogy mennyit árul el önmagáról.

– Egyszer megkérdezted, hogy miért hagytam ott a Jediket – motyogta, mialatt a nyakán érzett, ütemes nyomkodás hatására egész testében ellazult. – Még sosem mondtam el neked, igaz?

– Mindannyiunk múltjában vannak olyan dolgok, amelyeket jobb, ha nem idézünk fel – válaszolta Bane anélkül, hogy az ujjai akárcsak egy pillanatra is megálltak volna. – De tudtam, hogy egyszer, amikor eljön az ideje, elmondod nekem azt, amit fontosnak tartasz.

Githany lehunyta a szemét, és mialatt Bane tovább gyúrta-gyömöszölte az izmait, hátrahajtotta a fejét, aztán halkan, szinte álmodozó hanghordozással belekezdett:

– A mesterem egy cathar volt. Handa mester. Mióta az eszemet tudom, ő volt a mentorom. Még csupán csecsemő voltam, amikor a szüleim a Jedirendnek adtak.

– Igen, azt én is hallottam, hogy a Jedik nem törődnek a családokat összetartó kötelékekkel – dünnyögte Bane.

– Valóban így áll a helyzet – erősítette meg a lány rövid megfontolás után. – Ők csakis az Erővel törődnek. Úgy tartják, hogy az e világi kötődések, például a barátságok, szerelmek, a gyermek és szülő közötti kapcsolatok érzésekkel, szenvedélyekkel és indulatokkal árasztják el az elmét.

Bane mély, kissé rekedtes hangon felnevetett, és sietve megjegyezte:

– Hát igen, a harag a sötét oldalra vezet. Valami ilyesmit hallottam.

– A Jedik szemében ez egyáltalán nem vicces! – vágott vissza Githany. – Handa mester meg főleg nem tekintette annak. Tudod, a catharok eléggé forrófejű, robbanékony természetű népség hírében állnak. A mesterem mindig figyelmeztetett engem és Kielt, hogy milyen veszélyekkel jár, ha szabad folyást engedünk az érzéseinknek.

– Kiel? Hát ő meg kicsoda?

– Kiel Charny – válaszolta a lány. –Ő volt Handa mester másik padavanja. Sokszor megesett, hogy együtt tanultunk és együtt gyakoroltunk. Kiel csak egy évvel volt idősebb nálam.

– Egy újabb cathar? – érdeklődött Bane.

– Nem, Kiel emberi lény – felelte Githany, aztán megköszörülte a torkát, és enyhe zavarodottságot színlelve hozzátette:

– Az évek folyamán közeli kapcsolatba kerültünk. Khm… nagyon közeli kapcsolatba. – Bane ujjai megrebbentek, amiből Githany tudta, hogy a férfi felfogta szavai jelentőségét, de úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit, és nyugodtan folytatta:

– Szóval, Kiel és én szeretők lettünk. A Jedik persze tiltották a szerelmi kapcsolatokat. A mesterek attól féltek, hogy a szerelem veszedelmes érzésekkel fertőzi meg az elmét.

– És valóban Kiel Charnyhoz vonzódtál, vagy inkább csak a gondolathoz, hogy titokban ellenszegülhetsz a feljebbvalóidnak? – kérdezte Bane.

Githany ezúttal alaposan megfontolta a választ, végül így felelt:

– Azt hiszem, egy kicsit mindkettő szerepet játszott. Kiel elég jóképű fiú, ráadásul okos is. És jó mélyen átjárja az Erő. Kétségkívül vonzó egyéniségnek ismertem meg.

Bane mordult egyet, és abbahagyta a masszírozást, de a kezét továbbra sem vette le a lány válláról.

– Miután szeretők lettünk, nem kellett hozzá sok idő, és Handa mester rájött, hogy van közöttünk valami – mesélte tovább Githany. – Hiába hirdette fennen, hogy mennyire fontos az önuralom, a kérdéses pillanatokban majd felrobbant haragjában. Ránk parancsolt, hogy fojtsuk el magunkban az egymás iránti érzéseinket, és megtiltotta, hogy folytassuk a viszonyunkat.

Bane gúnyosan felhorkant, és megvető hanghordozással megkérdezte:

– Vajon komolyan azt hitte a mestered, hogy ez ennyire egyszerű?

– Nézd, a Jedik a vadállati hajlamaink részének tekintik az érzéseket – magyarázta Githany. – Hiszik és vallják, hogy felül kell emelkednünk az alapvető ösztöneinken. De én tudom, hogy az érzelmek erőssé tesznek minket. Szerintem a Jedik is csak azért félnek a szenvedélytől, mert kiszámíthatóvá és nehezen kezelhetővé teszi a padavanokat. Szóval, Handa mester heves dühkitörése rádöbbentett az igazságra. A Jedik torz képet festettek és festenek maguk elé az Erőről. Minden, amiben hisznek, közönséges ostobaság és hazugság. És végül megértettem, hogy Handa mester irányítása mellett a képességeim sosem fognak teljes valójukban kibontakozni. Ez volt az a perc, amikor elegem lett a Jedi-rendből, és nekiláttam terveket szövögetni arról, hogyan állhatnék át a Sith-ekhez.

– És mi történt Kiellel? – érdeklődött gyanúsan fojtott hangon Bane. Ismét elkezdte dörzsölgetnigyúrogatni a lány vállát, de valamivel durvábban, mint az imént.

– Beszéltem vele, és megkértem, hogy jöjjön velem – vallotta be Githany. – Megmondtam neki, hogy választanunk kell. Vagy a Jediket, vagy egymást. És Kiel a Jediket választotta.

Miután befejezte a mondatot, megérezte, hogy a Bane mozdulataiból áradó feszültség enyhülni kezd.

– És meghalt? – kérdezte a férfi. Githany felkacagott.

– Nem öltem meg, ha erre gondolsz! – vágott vissza nevetve. – Sőt, amikor utoljára hallottam felőle, élt és virult. Lehet, hogy azóta elesett a Ruusan felszínén vívott csatákban, de én magam valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy végezzek vele.

– Azt hiszem, hogy ebben az esetben mégsem volt annyira fontos neked, mint gondoltad.

Githany egész testében megmerevedett. Bane utolsó mondata lehetett volna akár tréfa is, de ő tudta, hogy a szavak mélyén ott rejtőzik az igazság. Kiel annak idején kapóra jött neki. Noha valóban létezett kettejük között egyfajta vonzalom, Githany úgy érezte, hogy főleg a helyzetük miatt kötöttek ki egymás karjaiban. Éjt nappallá téve tanultak együtt Handa mester szigorú felügyelete mellett, és hihetetlen nyomást gyakorolt rájuk a tudat, hogy meg kell felelniük a Jedik valóságtól elrugaszkodott eszményképeinek. Ha mindez nem lett volna elég, Githany szinte fuldokolt attól, hogy belekeveredett egy látszólag végeérhetetlen háborúba a Ruusanon, és sokáig sejtelme sem volt arról, hogyan másszon ki a szorult helyzetből.

Bane határozottan, de nem szorosan megmarkolta, és megmozgatta-megcsavargatta a lány nyakát. Aztán előrehajolt, és közvetlen közelről Githany fülébe suttogta:

– Amikor végül majd elárulsz engem, remélem, leszek annyira fontos a számodra, hogy megpróbálsz saját kezűleg megölni.

Githany vadul előrehajolt ültében, majd felpattant a székről, és szembefordult Bane-nel. Egy pillanatra mintha önelégült kifejezést látott volna a férfi arcán, ami a következő másodpercben eltűnt, és bűnbánat, illetve aggodalom költözött a helyére.

– Sajnálom, Githany! Csak tréfáltam – mentegetőzött Bane. – Nem akartalak felbosszantani.

– Én feltártam előtted a múltam egy igencsak fájdalmas részét – válaszolta sértett hanghordozással Githany. – Egy olyan szakaszt, amit én magam nem tudok, és nem is akarok könnyedén venni.