/ Language: Hungary / Genre:antique

Mass Effect: Felemelkedés (II)

Drew Karpyshyn


Drew Karpyshyn

FELEMELKEDÉS

Drew Karpyshyn: Mass Effect: Ascension

Fordította: Tuza Veronika és Molnár Máté

Mass Effect – Felemelkedés kitalált történet. A nevek, karakterek, helyek és a történet a szerző képzeletének szüleményei.

Minden valóságos eseménnyel, hellyel vagy személlyel történő egyezés a véletlen műve..

Feleségemnek, Jennifernek

Nem lettem volna képes erre

a Te kifogyhatatlan szereteted és támogatásod nélkül.

Köszönetnyilvánítás

Ez a második Mass Effect-regény, és újra szeretném megköszönni az egész BioWare-csapatnak, hogy lehetővé tették a létrejöttét. Megtiszteltetés és kiváltság a számomra, hogy ilyen hihetetlenül tehetséges emberekkel dolgozhatok. Kreativitásuk, kemény munkájuk, ragyogó elméjük és szenvedélyük nélkül a Mass Effect nem létezne.

PROLÓGUS

A hírblokkok alatt véget nem érő folyamban váltották egymást a Saren támadása nyomán a Fellegvárat ért pusztítás nyomait rögzítő képek. Az összecsapás után a gethek maradványai és az F-Sechez, a Fellegvár biztonsági szolgálatához tartozó tisztek holttestei hevertek elszórva a Tanácsteremben. Az Elnökség teljes szekciói változtak felperzselt, kicsavart fém rudakká. A Fellegvár egykori hajóinak megolvadt, megfeketedett roncsai céltalanul lebegtek a Kígyó-ködben – vérontásból és mészárlásból született kisbolygóövként.

A Titokzatos Ember az egészet hideg távolságtartással figyelte. A hatalmas űrállomás újjáépítésén és javításán már megkezdődtek a munkálatok, de a csata utóhatásai messze túlszárnyalták a fizikai károkat. A pusztító geth támadás óta eltelt hetekben a galaxis minden nagyobb médiuma tele volt a mostanáig elképzelhetetlen eseményekről szóló híradásokkal.

A támadás alapjaiban rengette meg a galaxis eddigi hatalmi berendezkedését, megfosztva a nagyhatalmakat sebezhetetlenségük naiv ábrándjától. A Fellegvár, a Tanács székhelye és erejének elvitathatatlan szimbóluma igen gyorsan alulmaradt egy ellenséges flottával szemben. Több tízezer élet veszett oda; a Tanácsi Űr gyászba burkolózott.

Mégis, amiben mások a tragédiát, ő a lehetőséget látta meg. Talán mindenki másnál jobban tudta, hogy a galaxis figyelmeztetése saját sebezhetőségére előnyös lehet az emberiség számára. Ez tette őt különlegessé, látnokká.

Egyszer olyan volt, mint bárki más. Ő is csodálkozott – mint a legtöbb földi ember mikor rábukkantak a protheánok nyomaira a Marson. Ámulva figyelte a híreket, mikor beszámoltak az emberiség első ismeretlen fajjal való erőszakos kapcsolatfelvételéről. Akkoriban átlagos ember volt, átlagos munkával és átlagos élettel. Voltak barátai és családja. Még neve is volt.

Ez már azonban mind a múlté. Küldetése miatt szükségessé vált megválnia tőlük. Ő lett a Titokzatos Ember, elhagyta és elfelejtette régi valóját egy sokkal nagyobb cél érdekében. Az emberiség kiszabadult a Föld karmai közül, de nem találta meg Isten arcát. Helyette egy virágzó galaktikus közösségre leltek: tucatnyi faj, melyek naprendszerek százait és világok ezreit ismerik és lakják. Idegenként csöppentek a csillagközi politika küzdőterére. Az emberiségnek alkalmazkodónak és rugalmasnak kellett lennie, ha életben akart maradni.

Nem helyezhették sorsukat a Szövetség kezébe. Kormányzati tisztviselők és különböző katonai csoportok duzzadt koalíciójaként a Szövetség a törvények és a közvélemény megsemmisítő súlya alatt nyögő otromba, buta eszköz volt csupán. Túlságosan lefoglalta a béke fenntartása és a megalázkodás a különböző idegen fajok előtt, s így nem volt képes meghozni azokat a nehéz döntéseket, amelyek a végzete, felemelkedése felé irányították volna az emberiséget.

A földi embereknek szükségük volt valakire, aki az ügyük bajnoka lesz. Hazafiakra és hősökre vágytak, akik meghozván a szükséges áldozatokat, az emberi fajt csillagközi riválisaik fölé emelik. Szükségük volt a Cerberusra, és a Cerberus nem létezett volna a Titokzatos Ember nélkül.

Mint látnok, megértette ezt. A Cerberus nélkül az emberiség alantas létezésre lett volna kárhoztatva, behódolva valamelyik idegen fajnak. Persze vannak olyanok, akik bűnnek neveznék azt, amit tett. Etikátlannak. Amorálisnak. A történelem majd felmenti, de addig ő és követői rejtőzködő életre kényszerülnek, céljaik eléréséért titokban kell dolgozniuk.

A kijelzőn változott a kép, most Shephard parancsnokot mutatták. Shephard, az első emberi Fantom nagy segítséget jelentett Saren és a gethek legyőzésében... legalábbis a hivatalos jelentések így szóltak.

A Titokzatos Ember csak arra tudott gondolni, vajon mit hagytak ki ezekből a jelentésekből. Tudta, hogy több állt a támadás hátterében, mint egy simlis turián Fantom, aki egy geth sereget vezetett a Tanács ellen. Először is ott volt Sovereign, Saren nagyszerű zászlóshajója. A hírekben azt állították, a gethek készítették, de csak a vakok vagy a bolondok dőltek be ennek a maszlagnak. A hajó, ami képes ellenállni a Tanácsi és a Fellegvári Flotta együttes erejének, sokkal fejlettebb technológia segítségével kellett hogy épüljön, mint amivel az ismert fajok rendelkeznek.

Egyértelmű volt, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem akarnak a lakosság tudtára hozni. Féltek, hogy pánikot keltene; félremagyarázták a tényeket és elferdítették a lényeget, mialatt megkezdték a Tanácsi Űrben szétszóródott geth ellenállás maradékának felszámolását.

A Cerberusnak voltak ügynökei a Szövetségben, magas rangú személyek. Így idővel a támadás minden iktatásra került részlete a Titokzatos Ember asztalára kerül majd. Beletelhet hetekbe, talán hónapokba is, mire megtudja a teljes igazságot, de tudott várni. Türelmes ember volt.

Nem tagadhatta, érdekes időket éltek. Az elmúlt dekádban a Tanács három vezető faja – a salariánok, a turjánok és az asarik – azért harcoltak, hogy sakkban tartsák az emberiséget, ajtót ajtó után csapva annak arcába. Most ezek az ajtók lerobbantak a zsanérjaikról. Mivel a Fellegvár seregeit megtizedelték a geth támadások, a Szövetség serege vitathatatlanul a galaxis egyetlen domináns erejévé vált. Még maga a Tanács is, amely az utóbbi szinte ezer évben lényegében változatlanul működött, gyökeresen átalakult.

Egyesek úgy vélték, ez majd véget vet az idegen triumvirátus uralmának és utat enged az emberi faj megállíthatatlan felemelkedésének. A Titokzatos Ember azonban megértette, hogy sokkal nehezebb a hatalmat megtartani, mint megszerezni. Bármekkora politikai előnyre is tesz szert a Szövetség ebben a rövid periódusban, jelen helyzetben az lesz a legjobb, ha maximálisan kihasználják a felkínálkozó lehetőséget. Hiszen apránként ugyan, de Shephard tetteinek emléke és a Szövetségi Flotta hősiessége mind kifakul majd a galaxis kollektív emlékezetéből. Az idegen kormányok csodálata és hálája idővel megfogyatkozik majd, helyébe pedig gyanakvás lép, s nemsoká újjáépítik a flottáikat. Elkerülhetetlen, hogy az idegen fajok újra versengésbe kezdjenek az emberiséggel, megoldást keresve saját fajuk felemelésének problémáira.

Az emberi faj hatalmasat lépett előre, de a cél még nagyon messze volt. A galaktikus dominanciáért számtalan csata várt még rájuk, számtalan fronton. A Fellegvárat ért támadások csak darabkái voltak a hatalmas kirakójátéknak, amelynek elemeit a Cerberusnak kellett a megfelelő helyre terelni.

Jelen pillanatban azonban más jelentett közvetlen fenyegetést; figyelmüket másfelé kellett fókuszálniuk. Mint látnok, a Titokzatos Ember felfogta, milyen fontos lehet az, hogy az ember több vasat is tartson egyszerre a tűzben. Tudta, mikor kell kivárni, és mikor kell előrenyomulni.

Az előrenyomulás ideje pedig most, a Felemelkedés-projekttel jött el.

EGY

Paul Grayson sosem álmodott. Gyermekként háborítatlanul aludta át az éjszakákat, de az ártatlanság kora már sok évvel ezelőtt véget ért.

Két órája voltak úton és még négy óra volt a célig. Grayson ellenőrizte a hajtómű és a tömegmeghajtó állapotát, aztán – egy órán belül már negyedszer – ellenőrizte a hajó útvonalát a navigációs képernyőn. Útközben nem volt szükség a pilótára; minden teljesen automatikusan működött a hajón, ha az a fénysebességnél gyorsabban haladt.

Nem álmodott minden este, de kétnaponta szinte mindig. Talán az öregedés jele volt, vagy a vörös homok mellékterméke, amit néha felszippantott, vagy talán csak a lelkiismerete háborgott. Egy salarián közmondás szerint a titkokkal teli elme sosem képes pihenni.

Újra és újra leellenőrizte a műszereket és kijelzőket, hogy biztosra mehessen. Saját felismerése lehetővé tette számára – kényszerítette őt –, hogy szembenézzen a helyzetével. Mély levegőt vett, hogy összeszedje magát, a szíve a torkában dobogott, mialatt lassan felemelkedett a székéből. Nem volt már értelme halasztgatni. Eljött az idő.

Bizonyos szintig tudatában volt annak, mikor álmodik. Furcsa köd ült mindenen, tompa, homályos hártya, amely feledtette a hamis valóság érzetét. Ám még ezen a sötét szűrőn keresztül is pár dolog tökéletes pontossággal kivehető volt, apróbb részletek kitörölhetetlenül belemarták magukat a tudatalattijába. Az éles határvonalak és a szürrealitás valahogy mégis elevenné, intenzívebbé tették az álmait, mint az ébrenlét világát.

Elindult a pilótafülkéből előre, az utaskabinok irányába. Lábai puhán és halkan érintették a folyosó szőnyegét. A társalkodóban Pel és Keo foglalt helyet az asztal mellett, egymással szemben. Pel széles vállú, bronzbőrű, nagydarab ember volt. Szoros afro-frizurája és az állát vékonyan keretező, fekete szakáll tette egyedivé megjelenését. Mikor Grayson belépett, mindketten felé fordultak, Pel lazán előre-hátra ringatózott a fülhallgatójából áradó zene ritmusára. Ujjvégeivel finoman dobolt combján, tökéletesen manikűrözött körmei halk susogásban találkoztak nadrágjának sötét anyagával. Nyakkendője még mindig a nyaka körül pihent, de zubbonyát már kigombolta, napszemüvegét a jobboldali mellényzsebébe tűzte. Szemei szinte lecsukódtak, ahogy belefeledkezett a muzsika élvezetébe – ez a békés, nyugodt kép szöges ellentétben állt Pel hírnevével, mely szerint ő volt a Terra Firma egyik legjobb testőre.

Keo partneréhez hasonló öltözékben foglalt helyet, ám a nő mellőzte a nyakkendő viselését. Társával ellentétben messze nem rendelkezett olyan fizikai adottságokkal, amit egy tipikus testőrtől elvárhatna az ember. Egy teljes fejjel alacsonyabb volt Pelnél és talán fele annyit nyomott, de szálkás, kemény izmai láttán senki sem kételkedhetett felkészültségében.

Keo valódi korát nehéz lett volna meghatározni, bár Grissom tudta, legalább negyven évesnek kell lennie. A táplálkozás és a génterápia területén történő fejlődésnek hála mindennapossá vált, hogy az emberek az ötvenes éveikben is olyan fiatalnak és egészségesnek tűnjenek, mint amilyenek húszas éveikben voltak. Keo szokatlan megjelenése azonban még nehezebbé tette a feladatot. Krétafehér bőre, rövidre nyírt, ezüstszín haja igencsak elütött a megszokottól.

A földi rasszok közti keveredés az elmúlt két évszázadban ritkasággá tette az alabástrombőrt. Grayson úgy gondolta, Keo bőrszínét egyszerű pigmenthiány okozza, ami nem zavarta a lányt annyira, hogy változtatni akarjon rajta... persze az is megeshetett, hogy a kozmetikai célú bőrfakító eljáráson esett át. Végül is a feltűnő megjelenés kulcsfontosságú eleme volt a munkájának: hadd tudják az emberek, hogy szolgálatban van, így kétszer is meggondolják, hogy hülyeséget csináljanak.

A nő háttal ült Graysonnak, de megpördült a székkel, mikor az belépett a kabinba. Tekintete feszültséget tükrözött, olyan volt, mint aki mindenre készen áll – tökéletes ellentéte volt a nyugodt Pelnek. Úgy tűnt, képtelen lazítani.

– Mi történt? – kérdezte gyanakvó tekintettel a belépő pilótát.

Grayson megállt, kezeit a levegőbe emelte, a két ülve maradt társa a válláig ért.

– Csak iszom egyet – válaszolta.

Az ideges várakozás lassan erőt vett rajta. Alig sikerült lepleznie a hangja remegését.

Ez a bizonyos álom túlságosan is ismerős volt. Az elmúlt tíz évben túljutott az első száz, ha nem ezer gyilkosságán. Persze voltak másfajta megbízások is; másfajta halálok. A nagyobb jó érdekében már sok-sok lény életét elvette. Annak érdekében, hogy az emberi faj túléljen – hogy a többi fajon uralkodhasson áldozatokat kellett hozni. Ám az összes meghozott áldozat, kioltott élet és teljesített küldetés közül erről álmodott a legtöbbször.

Megelégedvén azzal, hogy a pilóta nem jelentett közvetlen fenyegetést, Keo elfordult tőle és visszasüppedt a székébe, bár láthatóan a legkisebb provokáció jelére azonnal ugrott volna. Grayson folytatta az útját a lány széke mögött elhaladva az utaskabin végében álló hűtőszekrény felé. Nagyokat nyelt, a torka olyannyira ki volt száradva, hogy az ivás valósággal fájdalmat okozott neki. Maga elé képzelte, ahogy Keo füle megrándul a hang hallatán.

A szeme sarkából látta, ahogy Pel miközben felállt, hogy kinyújtóztassa tagjait, kivette a füléből a dugókat és nemtörődöm módon maga mellé dobta őket az ülésre.

– Mennyi van még az érkezésig? – kérdezte, de szavai egy ásítás burka mögül törtek elő.

– Négy óra – mondta a hűtő ajtajához hajoló Grayson, miközben megpróbált egyenletesen és nyugodtan lélegezni.

– Komplikációk? – kérdezte Pel, mialatt a pilóta a hűtőben kotorászott.

– Minden a terv szerint halad – válaszolta Grayson, mialatt a jobb kezében tartott vizesüveggel a baljában tartott hosszú, vékony, fogazott pengét takarta, amit már az utazás megkezdése előtt elrejtett a palackok között.

Még ha Grayson tudatában is volt annak, hogy ez csak egy álom, nem volt képes változtatni a történeten. A jelenet bármiféle beavatkozás vagy eltérés nélkül folytatódott tovább. A férfi a passzív megfigyelő szerepébe kényszerült; tanú, akinek saját szemével kell látnia, ahogy a történet kibontakozik. A tudatalattija nem engedte meg számára, hogy megváltoztassa a múltat.

– Asszem, ránézek Csipkerózsikára – bökte ki Pel közömbösen. Ez volt a kulcsmondat Grayson számára. Innen már nem volt visszaút.

Csak egy utas volt a hajón: Claude Menneau, a pro-emberi Terra Firma politikai párt egyik legmagasabb rangú tagja. Ez a karizmatikus, de nem feltétlenül kedvelhető közéleti személyiség óriási vagyonnal és hatalommal rendelkezett; az a fajta ember volt, aki megengedhet magának egy privát csillaghajót, saját pilótát és két testőrt, akik elkísérik őt gyakori útjain.

Szokás szerint Menneau rögtön felszállás után bezárkózott a hajó végében található VIP-kabinjába, ahol pihent és felkészült a következő nyilvános fellépésére. Pár óra múlva leszállnak Shanxi civil űrkikötőjében, ezen a bolygón pedig Menneau-nak a Terra Firma-dolgozók izgatott tömegével kell majd szembenéznie.

Mikor a Nashan Stellar Dinamics-botrány kitört, Inez Simmonst kényszerítették, hogy mondjon le pártelnöki megbízásáról. Egyértelmű volt, hogy akár Menneau, akár Charles Saracino követi őt, a Terra Firma vezetőjeként mindketten gyakran fognak ellátogatni a különböző emberi kolóniákra, hogy támogatókat toborozzanak.

A közvélemény-kutatások szerint jelen pillanatban Menneau állt előrébb három teljes ponttal. A Titokzatos Ember azt akarta, Saracino legyen a győztes. És a Titokzatos Ember mindig megkapja, amit akar.

Grayson felegyenesedett a hűtő előtt, az üveggel takarta a kezében tartott kést, felkészülvén arra az esetre, ha Keo az ő irányába nézne. Megkönnyebbült, mikor látta, hogy a lány még mindig a tarkóját mutatja neki, tekintetét a hajó farkában lévő VIP-szoba felé tartó, hosszú, egyenletes léptekkel távolodó Pel vállán tartotta.

Balja az üvegre kiülő párától hideggé és nyirkossá vált. Jobbja izzadt, olyan erővel szorította a fegyver markolatát. Tett egy halk lépést előre, így csak centiméterek választották el Keo szabad, védtelen nyakától.

Pelnek sosem sikerült volna ilyen közel kerülnie a lányhoz; legalábbis a nélkül nem, hogy felkeltette volna a gyanakvását. Annak ellenére, hogy szinte hat hónapja dolgoztak együtt Menneau testőreiként, Keo még mindig nem tudott teljes mértékben megbízni a partnerében. Pel azelőtt zsoldos volt, profi gyilkos, sötét múlttal a háta mögött. Keo mindig rajta tartotta az egyik szemét. Ezért kellett ezt Graysonnak csinálnia. A lány talán benne sem bízott – Keo nem bízott senkiben –, de nem figyelte minden mozdulatát, ahogy azt Pel esetében tette.

A fegyver támadásra készen pihent a férfi kezében, mély levegőt vett, előrelendítette a pengét egy felfelé ívelő mozdulattal, a hegyével a Keo koponyáján a füle mögött rejtőző puha lyukat keresve. Gyors, tiszta gyilkosságnak kellett volna lennie, de pillanatnyi hezitálása sokba került; Keo így esélyt kapott arra, hogy észlelje a támadást, mielőtt a penge áttörte volna a koponyáját. Reakcióidejét, túlélési ösztönét számtalan küldetés csiszolta tökéletesre, lecsúszott az ülésről, szembe pördült támadójával, mindezt mialatt a penge lesújtott. Hihetetlen reflexei megmentették őt az azonnali haláltól; ahelyett, hogy az agyát meglékelte volna, a penge mélyen belemart a lány nyakába, s elakadt.

Grayson hátrahőkölt. Érezte, ahogy a fegyver markolata kicsúszik izzadt tenyeréből. Akkor állt csak meg, amikor a háta a falat érintette a kis hűtő mellett; innen már nem volt hova hátrálnia. Keo mostanra felpattant és a szék túloldaláról bámulta őt. A lány hideg tekintetéből saját küszöbön álló halálának jeges bizonyosságát olvasta ki. Keo sokéves tapasztalata ellenében esélye sem volt a meglepetés ereje nélkül. Már fegyvere sem volt; hajdani kése most Keo nyakából állt ki, a markolat enyhén remegett.

Keo nem nyúlt az oldalán lógó pisztolyért, attól tartott, hogy a lövedék átüti a burkolatot. Inkább egy rövid, durván megmunkált kést rántott ki az övéből, és előreszökkent az őt Graysontól elválasztó szék takarásából.

Hatalmas hibát követett el. Grayson tapasztalatlanságából kifolyólag nem volt képes gyorsan végezni vele. Ez volt az, amiért Keo alábecsülhette őt; túlságosan agresszíven közeledett a férfihez. Gyorsan véget akart vetni a harcnak, ahelyett, hogy tiszta fejjel, óvatosan megkerülte volna a székeket. Ezzel a hibájával visszaadta ellenfelének az elveszettnek hitt előnyt.

Abban a pillanatban, amikor Keo lába elemelkedett a földtől, Grayson előrelendült. A levegőben úszó lány nem tudott lassítani vagy irányt váltani. Egymásnak csapódtak és a földre zuhanva próbáltak egymás fölé kerekedni. Grayson érezte, ahogy a lány kése felhasítja a bal bicepszét, ám a kistermetű Keo nem tudott elegendő lendülethez jutni és nem sikerült komolyan megsebeznie a férfit.

A lány kirúgott és megpróbált hátragurulni, hogy távolabb kerüljön ellenfelétől, hogy kihasználhassa az apró termete és gyorsasága nyújtotta előnyöket. Grayson nem próbálta megállítani. Ehelyett előrekapott a még mindig Keo nyakából meredező kés markolata felé. Egyetlen határozott, sima mozdulattal rántotta ki a fegyvert a feltápászkodó ellenfele húsából.

Karmazsin gejzír fakadt a kiszabaduló penge nyomán; a fogazott penge felhasította a nyaki artériát. Keónak még egy hitetlenkedő, meglepett pillantásra jutott ideje, mielőtt elájult. Ernyedt teste Grayson elé zuhant a földre.

A férfi arcát és kezét meleg, ragadós folyadék lepte el. Az undortól öklendezve igyekezett lábra állni, majd próbált minél gyorsabban elhátrálni a testtől, mígnem rövid időn belül már másodszor ütközött a hűtőszekrény melletti falrészbe. A vér csillapítatlanul zubogott tovább a nyaksebből, a folyam intenzitása azonban egyre gyengébbé és gyengébbé vált, ahogy a még életben lévő lány szíve utolsókat dobbant. Mikor feladta, a pulzáló folyam lassú folyású patakká apadt.

Pel kevesebb mint egy perccel később visszatért a hátsó szobából. A Graysont borító vért látva csak az egyik szemöldökét emelte fel, nem szólt egy szót sem. Ráérősen letérdelt Keo teste mellé, ellenőrizte a pulzust, de mindvégig ügyelt arra, hogy a padlón egyre nagyobb helyet elfoglaló vértócsa ne piszkítsa be a cipőjét. Elégedett arccal kelt fel a hulla mellől és visszatelepedett abba a székbe, amelyben korábban pihent.

– Szép munka, Gyilkos – mondta finoman kacagva.

Grayson még mindig a fal mellett állt. Mozdulatlanul nézte végig, ahogy Keo kivérzett. A hátborzongató jelenet egyszerűen megbabonázta. – Menneau halott?

Buta kérdés volt, de az első gyilkossága okozta adrenalinlöket tompává és lassúvá tette az elméjét. Pel bólintott.

– Bár közel sem olyan mocskosán, mint ö. Szeretek tiszta holttesteket hátrahagyni.

Pel még mindig a székben ülve a fülhallgató után nyúlt. – Nem kéne feltakarítanunk a vért?

– Nincs értelme – magyarázta Pel. – Amint találkozunk a másik csapattal, az első dolguk lesz ezt az egész hajót a legközelebbi napba irányítani.

– Ne felejtsd el elkérni a jussodat – tette hozzá a nagydarab fickó, miközben lecsukódó szemekkel és ritmusosan ringatózó testtel újra átadta magát a zene élvezetének.

Grayson nagyot nyelt, nehezen tudta a testét mozgásra bírni. Ellökte magát a faltól és Keo testéhez lépett. A lány az oldalán feküdt, az övére tűzött pisztolyt könnyen magához vehette. Remegő kezét kinyújtotta a fegyver irányába...

Az álom mindig pontosan itt ért véget. És minden alkalommal Grayson torkában dobogó szívvel, megfeszült izmokkal és izzadó tenyérrel ébredt, mintha a teste a tudatalattijával együtt újra átélte volna a történteket.

Nem tudta – és máig sem tudja miért kellett Menneau-nak meghalnia. Csak annyit tudott, hogy ez a nagyobb jót szolgálta valamilyen módon. Ennyi elég volt. Elkötelezettje volt az ügynek, teljes mértékben lojális volt a Cerberushoz és a vezetőjéhez. A Titokzatos Ember parancsot adott, és ő kérdés nélkül teljesítette azt.

Eltekintve attól, hogy Keóval nem mentek teljesen simán a dolgok, Grayson első akciója nem várt sikerrel járt. A felvevőcsapattal a kijelölt helyen találkoztak. A hajó Keo és Menneau testével együtt megsemmisítésre került. Voltak sejtések és teóriák Menneau és az emberei eltűnésének ügye körül, de mivel egyiket sem tudták bizonyítékokkal alátámasztani, összességében semmire sem mentek velük. És mivel a fő riválisa kiesett a versenyből, Charles Saracino lett a Terra Firma párt vezetője... de hogy ez milyen szerepet játszott a Titokzatos Ember hosszú távú terveiben, azt senki sem tudta.

Grayson teljesítménye felkeltette a Cerberuson belül a felettesei érdeklődését és ez a következő dekádban kapott több tucat megbízáshoz vezetett. Ám ennek vége szakadt, amikor Gillian bekerült a Felemelkedés-projektbe.

Nem szeretett Gillianre gondolni. Legalábbis nem ilyen körülmények között, egyedül a lakásban a nyomasztó sötétséggel. Elhessegette a lány arcát a gondolatai közül és a másik oldalára fordult az elalvás reményében. Mozdulatlanná vált, mikor a hálószoba ajtaja mögül zajt hallott. Elszántan hegyezte a fülét és meghallotta a kis lakásának nappalijából kiszűrődő hangokat. Lehet, hogy csak bekapcsolva hagyta a videoképernyőt, mikor betántorgott aludni. Lehetséges, de nem valószínű.

Takarók kusza rendetlenségét hagyva maga mögött, hang nélkül lecsusszant az ágyról. Mivel csak egy boxert viselt, egész teste megborzongott a szoba hideg levegőjétől. Hangtalanul kihúzta az éjjeliszekrény fiókját és megragadta a pisztolya markolatát. Keo pisztolya – helyesbített az agya, felkavarva újra az emlékeket.

Kezében a fegyverrel mezítláb indult meg a hálószoba túlsó végében lévő, a hallba vezető félig nyitott ajtó felé. A lakásban sötét volt, de a videoképernyő fényei kiszűrődtek a nappaliból. Összegörnyedt és úgy haladt tovább a nappali felé, így kisebb célpontot jelentett, mint amire a behatoló számíthatott.

– Tedd le a fegyvert, Gyilkos – szólt Pel, valahonnan az árnyak közül. – Csak én vagyok.

Grayson a bajsza alatt szitkozódva felegyenesedett és besétált a nappaliban lévő hívatlan vendégéhez.

Pel a kárpitozott kanapén hevert a videoképernyő előtt és a hírcsatornák egyikét nézte. Még mindig nagydarab, erős figura volt, de az elmúlt tíz évben felszedett pár kilót. Most valahogy puhábbnak tűnt. Olyan embernek, aki luxussal és élvezetekkel teli életet mondhat magáénak.

– Jézus, de szarul nézel ki – jegyezte meg Pel, amikor meglátta Graysont. – Ahelyett, hogy az összes pénzed vörös homokra költenéd, néhanapján vehetnél magadnak valami rendes ételt is.

Beszéd közben egyik lábával finoman megbökte a szoba közepén álló dohányzóasztalt. Grayson túlságosan el volt szállva ahhoz, hogy összetakarítson, mielőtt aludni ment – tükör, borotvapenge és egy kis csomag vörös homok pihentek az asztal közepén.

– Segít elaludni – motyogta Grayson.

– Még mindig rémálmaid vannak? – kérdezte Pel gúnyos hangon.

– Álmok. Keóról.

– Én is szoktam róla álmodni – ismerte el Pel ferde vigyorral. – Mindig érdekelt, hogy nézne ki egy zsákban.

Grayson az asztalra ejtette a pisztolyt és lomhán a kanapéval szemben álló fotelba telepedett. Nem tudta, hogy Pel viccelődött-e vagy sem. Pellel sosem lehetett tudni.

A képernyőre pillantott. A frissen felújított Fellegvárról mutattak képeket. Két hónapja csak a támadással foglalkozott a média csakúgy, mint minden élőlény a Szövetségi Űrben. Mostanra viszont a sokk és a borzalom elkezdett megfakulni. A dolgok kezdtek visszatérni a normális kerékvágásba. Az emberek és az idegen fajok tagjai is visszatértek mindennapjaikhoz: munka, iskola, barátok, család. A hétköznapi emberek továbbléptek.

A sztorinak még mindig volt létjogosultsága a médiában, de mostanra már csak a tudósok és a politikusok boncolgatták a történteket. Politikai szakértők egy csoportja – az asari nagykövet, egy volus diplomata és egy visszavonult salarián hírszerző – az emberiség által a Tanácsba javasolt jelöltek esélyeit vitatták meg.

– Gondolod, hogy az Embernek van valami köze ahhoz, kit válaszunk? – kérdezte Grayson a képernyő felé bökve az állával.

– Lehet – választolt Pel semmitmondón. – Nem ez lenne az első alkalom, hogy beleavatkozik a politikába.

– Gondolkodtál azon valaha is, miért akarta Menneau-t holtan látni? – Grayson előbb tette fel a kérdést, mint hogy rájött volna, tényleg kimondta, amire gondolt.

Pel közömbösen megvonta a vállát, de a pillantása bizalmatlanná vált.

– Száz meg száz oka lehetett. Én nem teszek fel kérdéseket. És neked sem kéne.

– Szerinted vak engedelmességgel tartozunk neki?

– Csak azt mondom, hogy ami volt, elmúlt, és nem tudod megváltoztatni. Az olyanok, mint mi, nem engedhetik meg maguknak, hogy a múltban éljenek. Érzelgőssé teszi az embert.

– Velem minden rendben – nyugtatta meg Grayson. – Látszik – bökött Pel az asztalon heverő vörös homok tasakja felé.

– Csak bökd ki, miért vagy itt – mondta Grayson fáradtan.

– Az Ember újabb halom gyógyszert akar beadni a lánynak.

– Van neve is – motyogta Grayson. – Gilliannek hívják.

Pel felült és előredőlve a combjára támaszkodott. Fejét elkeseredetten ingatta.

– Nem akarom tudni a nevét. A nevek személyessé teszik a dolgokat. Bemocskolod magad, ha a dolgok személyesek. Ő nem egy személy, csak egy birtokunkban lévő eszköz. Könnyebb lesz így, ha a Titokzatos Ember úgy dönt, fel kell áldozni.

– Azt nem akarhatja – vágott vissza Grayson. – Túlságosan értékes ahhoz, hogy csak úgy elveszítsük.

– Most éppen – mordult fel Pel. – De egyszer csak rájönnek, hogy sokkal többet tanulhatnak tőle, ha felnyitják a kis koponyáját, feltúrják az agyát. Mi lesz majd akkor, Gyilkos?

Grayson agyában felvillant egy kép: a műtőasztalon fekvő, feldarabolt testű Gillian, de nem állt szándékában ráharapni a Pel által bedobott csalira.

Egyébként pedig ez nem történhet meg. Szükségük van Gillianre.

– Hűséges vagyok az ügyhöz – ennyit mondott hangosan. Nem akart erről tovább beszélni Pellel. – Megteszek mindent, ami szükséges.

– Ezt örömmel hallom. Utálnám azt hinni, hogy elpuhultál.

– Valóban ezért jöttél? – Grayson tudni akarta az igazságot. – Iderángatott téged a Terminus Rendszerből, hogy rám nézz?

– Már nem tartozol nekem semmivel, Gyilkos – biztosította Pel. – Csak átutazóban vagyok. A Földön kellett elintéznem valamit, szóval önként jelentkeztem, hogy beugróm és átadom a felszerelést.

A nagydarab férfi egy átlátszó folyadékkal teli üvegcsét vett elő a kabátzsebéből és az asztal felett odadobta Graysonnak. A fiola nem volt felcímkézve, nem szerepelt rajta semmiféle információ arra vonatkozólag, hogy mi ez, vagy milyen hatása lehet; semmi utalás arra, hogy honnan származik.

Dolga végeztével Pel felegyenesedett a kanapéról és indulni készült.

– Jelented a vörös homokot? – szólt utána Grayson még mindig a fotelban ülve, mielőtt a másik elérte volna a bejárati ajtót.

– Semmi közöm hozzá – válaszolt Pel anélkül, hogy megfordult volna. – Felőlem minden este kiütheted magad. Találkoznom kell valakivel az Omegán. Holnap ilyenkorra tele lesz a tököm az idegenekkel.

– Az álcám része – védekezett Grayson. – Beleillik a karakterembe: problémás apa.

Pel a kezét az ajtópanelre helyezte, ami a falba húzódva utat engedett neki.

– Ahogy gondolod. Ez a te megbízatásod. Kilépett a folyosóra és megfordulva még odavetette:

– Ne puhulj el, Gyilkos. Utálok mások után takarítani. A becsukódó ajtó esélyt sem adott Graysonnak, hogy válaszoljon.

– A szemétládája, mindig övé kell, hogy legyen az utolsó szó – motyogott maga elé.

Nagy nyögések közepette feltápászkodott a fotelból. Az üvegcsét a vörös homok mellé állította a dohányzóasztalra, majd kelletlenül az ágy felé vette útját. Legnagyobb szerencséjére az aznapi álmai már csak a lányáról szóltak.

KETTŐ

Kahlee Sanders gyors és határozott léptekkel haladt lefelé a John Grissom Akadémia folyosóján. Ezt az űrállomást hét éve hozták létre az Elysium emberi kolónia feletti orbitális pályán. Nevét John Grissom admirálisról kapta, az első emberről, aki átlépett egy tömegrelén. Az emberiség egyik legnagyobb és legelismertebb élő hőséről.

Ám Grissom mindezek mellett Kahlee apja is volt.

Cipője sarkai puhán kopogtak, ahogy elsietett a hálótermek között. Laborköpenye halkan suhogott minden lépésénél. Körülbelül egy órával járhattak vacsora után, ezért az összes tanuló a kabinjában készült a másnapi órákra. Legtöbben bezárták szobájuk ajtaját. Akik mégis nyitva hagyták, felkapták fejüket a léptek zajára. Rámosolyogtak, vagy épp csak a fejükkel biccentettek az elhaladó Kahlee felé. A fiatalabbak közül voltak, akik lelkesen integettek neki, s a nő minden köszöntést kedvesen viszonzott.

Csak egy maréknyi ember tudott Grissom és Kahlee kapcsolatáról, mivel elég rossz viszonyt ápoltak. Pont ezért nem vádolhatta senki azzal, hogy az apja segítségével lépett jelenlegi pozíciójába. Nem tartották a kapcsolatot. Több mint egy éve beszéltek egymással utoljára, és az is – mint majd minden találkozásuk – veszekedésbe torkollott. Grissom elég nehéz természetű ember volt.

Az admirális már betöltötte a hetvenet, és – a modern gyógyászat világában – elég szokatlan módon annyinak is nézett ki. Kahlee a negyvenes évei elején járt, de legalább egy tízessel kevesebbnek látszott. Átlagos testfelépítésű nő volt, aki kora ellenére is rendelkezett a fiatalok fürgeségével. Bőre még mindig feszesnek tetszett, eltekintve attól a néhány ránctól, amit mosolya és nevetése csalt a szeme köré. A vállára omló haja még mindig szőkén aranylott. Még az az egy-két sötétebb, homokszínű tincs sem vesztett élénkségéből. Jó harminc évig nem kellett még aggódnia az ősz hajszálak miatt.

Vele ellentétben az apja öregnek látszott, ám éles nyelve és még mindig makulátlan elméje kellemetlen vitapartnerré tették. Teste fonnyadtnak és szikkadtnak hatott. Vonásai elmélyültek, száraz bőrét ráncok ezrei tarkították. Több évtizednyi stressz hagyta hátra keze nyomát Grissom fáradt arcán. Elő ikonként hosszú és fárasztó élet állt mögötte. Hófehér haja ritkulni kezdett. Mozgása lelassult és öregessé vált, háta meggörbült az idők súlya alatt.

Mikor Kahlee az apjára gondolt, nehezen tudta csak felfedezni benne azt a hőst, akit a média és a történelemkönyvek annyit ajnároztak. Sosem tudhatta pontosan, hogy az apjáról szóló történetek mekkora része szándékos félrevezetés. Mi az, amit csak azért túloztak el, hogy elrettentsék az ellenfeleiket, és mi igazság. Az apja ugyan hátat fordított a népszerűségnek, mert nem akarta, hogy bárki – akár a Föld, akár a Szövetség jelképként használja fel. Visszautasította a meghívást az akadémia megnyitójára, és az utóbbi hét évben még vagy többtucat felkérést, melyek az utána elnevezett állomásra invitálták. Pedig az állomás a körül a bolygó körül keringett, amelyet immáron otthonának nevezett.

– Talán jobb is így – gondolta Kahlee. Inkább emlékezzenek rá úgy, mint a nagylelkűség és bátorság megtestesítőjére, mint akként az embergyűlölő rohadékként, akivé vált. És mind e mellett volt elég dolga itt az akadémián.

Nem hiányzott neki még egy gonddal több.

Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, ahogy közeledett úticéljához, az egyik zárt panelhez. Lassan, kimérten kopogtatott a fémen.

– Szabad – hallatszott egy kisfiú neheztelő hangja, majd egy pillanattal később az ajtó a falba hózódott.

Nick a hátán feküdt és mogorva ábrázattal bámulta a plafont. Még csak tizenkét éves volt, de korához képest kicsi. Mégis volt benne valami – megfoghatatlan arrogancia és kegyetlenség –, amitől inkább tűnt tettesnek, mint áldozatnak.

Kahlee belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Nick még mindig csak a plafont bámulta makacsul, összeszorított ajakkal. Nem volt hajlandó tudomást venni a nő jelenlétéről. Még csak rá sem akart nézni. A számítógépe lecsukva hevert a szoba sarkában álló apró íróasztalon.

– Mi a baj, Nick? – kérdezte Kahlee, miközben az ágy felé indult, hogy leüljön a szélére.

– Három hét elzárást kaptam Hendeltől! – csattant fel a fiú, miközben felhúzta a lábait és hirtelen felült. Az arca őszinte és mély felháborodást tükrözött. – Még a netes játékokról is letiltott!

A John Grissom Akadémia tanulóinak igényeire nagy figyelmet fordítottak az oktatók, ám amennyiben helytelenül viselkedtek, bizonyos kiváltságokat – mint az Extranetes játékokkal való játék, kedvenc műsorok megtekintése a videoképernyőn vagy a népszerű zenék hallgatása – megvonhattak a diákoktól. Nicket, természetesen, már többször sújtották effajta büntetéssel.

– Három hét egy örökkévalóság! – méltatlankodott. – Ez egyáltalán nem igazságos!

– Három hét tényleg sok idő – mondta Kahlee egyetértően, miközben komoran bólintott. Alig bírta legyűrni a késztetést, hogy elmosolyodjon. – Mégis mit csináltál?

– Semmit! – terhes csend ült az apró szobára. – Én csak...egy kicsit... meglöktem Seshaunt.

Kahlee rosszallóan megrázta a fejét. A késztetés, ami az imént még mosolyra sarkallta, teljesen eltűnt. – Tudod, hogy az tilos, Nick – mondta teljes komolysággal.

A Grissom Akadémia összes tanulója különleges volt valamilyen módon. Matematikai géniuszok, hihetetlen technikai érzékkel megáldottak, briliáns művészek, világklasszis zenészek és zeneszerzők. Kahlee azonban csak és kizárólag a Felemelkedés-projektbe tartozókkal foglalkozott. Ebbe a programba csak olyan gyerekek kerültek, akik biotikus képességekkel rendelkeztek. A tervezet célja az volt, hogy segítsenek nekik, a résztvevőknek a képességeik maximális feltérképezésében és kiaknázásában. A projekt résztvevőinek idegrendszerébe ültetett mikroszkopikus erősítőknek hála, az alanyok képessé váltak tömeghatásmezők létrehozására pusztán az elméjükből kiinduló elektromágneses impulzusok segítségével. Hosszú évek mentális felkészülése és a biotik visszacsatolások gyakorlása után e mezők elég erőssé válhattak ahhoz, hogy akár fizikálisán is hassanak a környezetükre. Egy erős biotik tárgyakat emelhet a levegőbe, eltaszíthatja, vagy megállíthatja, vagy akár darabokra is szaggathatja őket mindössze a gondolatai erejével. Nem is volt csoda, hogy szigorú tilalmak vonatkoztak e képességek használatára. Csak ellenőrzött körülmények között engedélyezték alkalmazásukat.

– És megsérült?

– Egy kicsit – ismerte be Nick vonakodva. – Beütötte a térdét, amikor fellöktem. Nem nagy dolog.

– De igenis nagy dolog – jelentette ki Kahlee. – Nem használhatod a képességidet a többi gyereken. Tudod jól!

Mint ahogy a Felemelkedés-projektben részt vevő összes gyerek a korosztályából, Nick is már több mint egy éve átesett a beültetéseken. A legtöbb gyerek még mindig csak próbálkozott az újonnan felfedezett képességei alkalmazásával.

Nap nap után kiképzésekre és órákra jártak, hogy képessé váljanak az erősítőik és a saját szervezetük legtökéletesebb összehangolására. Nagyrészük az első két évben épphogy fel tudott emelni egy tollat pár centi magasra.

Nick azonban gyorsan fejlődött. Ugyan a tesztek alapján a kortársai a jövőben utolérik. Sőt, lesznek olyanok is, akik túlszárnyalják, de most még sokkal erősebb volt náluk. Elég erős ahhoz, hogy a földre taszítson egy másik tizenkét évest.

– De ő kezdte – jelentette ki Nick, hogy védje magát. – A cipőmön viccelődött, ezért meglöktem. Nem tehetek arról, hogy erős biotik vagyok.

Kahlee sóhajtott. Nick hozzáállása teljesen normális volt, és teljességgel elfogadhatatlan. A Felemelkedés-projektnek két fő célja volt: a teljesség igényével kiaknázni a biotikok képességeit, hogy maximalizálják az emberi potenciált ebben az irányzatban, valamit – és Kahlee ezt érezte fontosabbnak – segíteni nekik beilleszkedni az úgynevezett normális emberi társadalomba. A tanulók nemcsak biotik képességeik használatát sajátították el, a filozófiai és erkölcsi tanítások ugyanúgy a tananyag részei voltak. Ezek segítettek nekik felfogni a felelősséget, ami az erejükkel együtt járt.

Fontos volt, hogy a gyerekek felnőve ne érezzék magukat felsőbbrendűnek a különleges tehetségük miatt. Sokszor ez bizonyult a legnehezebb feladatnak.

– Seshaun nagyobb nálad, nem igaz? – jegyezte meg Kahlee egy pillanatnyi gondolkodás után.

– Az összes fiú nagyobb nálam – motyogta Nick, és keresztbe tette a lábait. Előredőlt és a takarójára könyökölt. Majd állát a tenyerébe helyezte, hihetetlen hajlékonyságról téve tanúbizonyságot.

– Mielőtt megkaptad az implantjaidat, piszkált téged? Bántott téged csak azért, mert nagyobb volt nálad?

– Nem – válaszolta Nick szemforgatva, mert érezte, hogy újabb lecke következik. – Az helytelen lett volna – tette hozzá kötelességtudóan. Tudta, hogy Kahlee ezt várja tőle.

– Az, hogy nagyobb vagy erősebb vagy másoknál, vagy erősebb biotik vagy, nem jelenti azt, hogy azt tehetsz, amit csak akarsz. – Kahlee folytatta, holott tudta, hogy a fiú csak félig-meddig figyel rá, ám remélte, hogy a sok ismételgetés meghozza a gyümölcsét. – Egy különleges ajándék birtokában vagy, de ez nem jelenti azt, hogy bánthatsz másokat.

– Tudom – ismerte be a fiú. – De ez inkább baleset volt. Bocsánatot is kértem.

– A bocsánatkérés nem mindig elég – válaszolta Kahlee. – Ezért kaptál elzárást Hendeltől.

– De három hét naaagyon hosszú idő!

Kahlee megvonta a vállát.

– Hendel régen katona volt. Hisz a fegyelemben. Most pedig nézzük az adataidat.

A fiú, aki még mindig a tenyerével támasztotta az állát, most lejjebb hajtotta a fejét, hogy Kahlee számára hozzáférhetővé tegye a nyakszirtjét. A nő gyengéden meglazította, Nick ugrott egyet, bár jobban hozzá volt szokva, mint Kahlee. A biotikok gyakran okoztak maguk körül apróbb elektromos kisüléseket. A testük egyfolytában feltöltődött statikus elektromossággal, mintha pamut zokniban csoszogtak volna végig egy szőnyegen.

Kahlee balkezével összecsípte a fiú bőrét a tarkóján, jobbjával pedig egy tűt varázsolt elő köpenyzsebéből, egy apró gömb alakú jeladóval a végén.

– Készen állsz? – kérdezte a nő.

– Egén – szűrte a szavakat a szorosan összeszorított fogain keresztül a kisfiú. Kahlee határozott mozdulattal döfte a tűt két csigolya közé.

A fiú mély morgást hallatott, a teste megfeszült, majd elernyedt, ahogy a jeladó belé hatolt. Kahlee a másik zsebéből egy omnitoolt halászott elő, és rárápillantott a kijelzőjére, csak hogy biztos legyen benne, hogy Nick adatai rendesen érkeznek a jeladóból.

– Ön is volt katona? – kérdezte Nick lehajtott fejjel.

Kahlee zavartan pislogott. A Grissom Akadémia a Szövetség és a civil lakosság közös kezdeményezése volt. A támogatás nagyrészt a Szövetségtől érkezett, de inkább hasonlított egy bentlakásos iskolára, mint egy kiképzőtáborra. A szülők bármikor meglátogathatták a gyerekeiket, és ki is írathatták őket bármilyen indokkal. A védelmi és rendfenntartó személyzet egyenruhás katonákból állt, de a tanárok, kutatók és a tudományos személyzet többsége civilekből verbuválódott. Ez különösen fontos volt a Felemelkedés-projekt számára, mivel eloszlatta az emberek bizalmatlanságát. Ugyanis sokan tartottak attól, hogy a Szövetség szuperkatonákat akar képezni a biotik gyerekekből.

– Régen a Szövetség tagja voltam – ismerte be Kahlee. – De már visszavonultam.

Programozóként Kahlee-t már huszonkét éves korában – nem sokkal anyja halála után – besorozták, mivel különös tehetséget mutatott a szintetikus és mesterséges intelligenciák fejlesztésében. Tizennégy évet dolgozott szigorúan bizalmas projekteken a Szövetség kötelékében, majd visszatért a civil életbe. A következő néhány évben szabadúszó vállalati tanácsadóként helyezkedett el. Ez idő alatt megszilárdította hírnevét. A legkiválóbbak közt tartották számon saját szakterületén belül. Aztán öt évvel ezelőtt a Grissom Akadémia igazgatósága magas fizetéssel járó állást ajánlott neki a Felemelkedés-projektben.

– Gondoltam, hogy katona volt – mondta Nick kicsit önelégülten. – Maga úgy néz ki, mint aki bármikor készen áll a harcra. Pont, mint Hendel.

Kahlee megdöbbent. Részt vett harci kiképzésen, hiszen ez kötelező volt mindenki számára, aki belépett a Szövetségbe, de soha nem hitte volna, hogy bármiben is hasonlít egy olyan harcedzett veteránra, mint Hendel. A szolgálati ideje nagy részét kutatólaborokban töltötte, számítógépekkel körülvéve, más tudósok között. Nem a csatatéren.

Kivéve, mikor segítettél Andersonnak megölni azt a krogan Csatamestert – csendült az agya egy távoli szegletében. Megpróbálta eltaszítani magától ezt az emléket. Nem szeretett a Sidonra gondolni, és arra sem, ami utána következett. Túl sok barát veszett oda akkor. Ám az utóbbi hónapokban Saren képével voltak tele a hírek, ami megnehezítette, hogy eltemesse magában az emlékeit. Akárhányszor látott felvételeket arról, ahogy a Sovereign tüzet nyit a Fellegvárra, nem tudott nem arra gondolni, hogy milyen kapcsolat lehetett Dr. Shu Qian illegális sidoni kutatásai és az óriáshajó között, amivel Saren a gethek támadását vezette.

– Miss Sanders? Azt hiszem, befejeződött a vizsgálat. Nick hangja visszarántotta a jelenbe. A jeladó a fiú nyakában halkan pittyegett.

– Ne haragudj, Nick. – motyogta, miközben kihúzta a tűt a gyerek nyakából. Nick a nyakát dörzsölgetve ült fel.

Zsebre tette a tűt, majd leellenőrizte az omnitoolján, hogy megvan-e minden adat, amire szüksége van. Ezek az adatok adták a munkája lényegét a Felemelkedés-projektben. A legújabb biotik implant, amit L4-esként tartottak számon, rendelkezett egy virtuális intelligencia-hálózattal. A VI chip megfigyelte az agyhullámok aktivitását, s ezen keresztül térképezte fel a hordozója összetett gondolati sémáját, majd alkalmazkodott hozzá, hogy maximalizálja a biotik erejét.

Az adatok kielemzése után Kahlee és a csapata képes volt apró, személyre szabott változtatásokat végrehajtani a VI-ben, ami az egyed erősítőit irányította, s ez rengeteg előnnyel járt. Az eddigi tesztek alapján az alanyok kilencven százalékánál tíz-tizenöt százalékkal erősödtek a biotik képességek a korábbi L3-ast használókhoz képest, ráadásul mellékhatások nélkül. Azonban, mint a biotik területeken végzett kutatások általában, még mindig csak egyhelyben topogtak.

Nick a megpróbáltatásoktól kimerülve feküdt vissza az ágyra.

– Erősödöm, igaz? – kérdezte lágyan, halovány mosollyal az arcán.

– Még nem tudom megmondani – válaszolta Kahlee. – Vissza kell mennem a laborba összevetni az eddigi adatokkal.

– Azt hiszem, erősödöm – jelentette ki magabiztosan a fiú, és lehunyta a szemét.

Kahlee kissé zavartan, gyengéden megveregette a fiú lábát, miközben felállt az ágyról.

– Pihenj egy kicsit, Nick – mondta és egyedül hagyta a szobájában.

HÁROM

Mikor Nick szobájának ajtaja becsukódott mögötte, Kahlee Hendelt pillantotta meg a folyosón közeledni. A férfi a szokásos ruházatát viselte: sárgásbarna nadrág és fekete, kényelmes szabású, hosszú ujjú ing. Majd kétméteres, szélesvállú ember volt, gondosan rendezett szakálla és bajsza eltakarta az állát és a felsőajkát, de szabadon hagyta az orcáit. Rozsdabarna haja és vezetékneve egyértelmű bizonyítéka volt skandináv származásának. Mégis, a bőre sötétebb tónusa és a keresztneve, Mitra vegyes felmenőkre engedett következtetni. New Calcutta külvárosában, a Föld egyik leggazdagabb régiójában látta meg a napvilágot.

Kahlee úgy gondolta, Hendel szülei még mindig ott élhetnek. A saját rossz viszonya Grissommal semmi volt a Hendel és a családja közt kialakult helyzethez képest. Az utóbbi húsz évben még csak nem is beszélt velük; azóta, hogy beadták a Biotik Beilleszkedési és Kiképző programba még tinédzser korában. A Felemelkedés-projekttel ellentétben, amely nyíltan működött a Grissom Akadémián, a BBK-program egy szigorúan titkos katonai bázison kapott helyet, mielőtt egy szomorú baleset miatt leállították volna. A BBK-program mögött álló elmék azt kívánták, hogy a program résztvevőinek családjai ne kommunikáljanak instruktorokkal. Ennek érdekében mindent megtettek, hogy a szülőket abba a tévhitbe ringassák, hogy biotik gyermekük veszélyt jelent.

Elérték, hogy szégyelljék magukat és féljenek saját gyermekeiktől, így emeltek falat a tanulók és a családok közé. Hendel esetében kiváló munkát végeztek.

Hosszú, gyors, határozott léptekkel közeledett. Nyitott ajtók mellett haladt el, de tudomást sem vett a szobáikból kíváncsian kikandikáló gyermekekről, csak egy ránc jelent meg a homlokán, ahogy elszánt tekintetét a padlóra szegezte.

Íme, valaki, aki úgy jár, mint egy katona – gondolta Kahlee.

– Hé! – szólt a férfi után meglepetten, mikor az úgy haladt el mellette, hogy láthatóan ügyet sem vetett az ő jelenlétére. – Figyelj, merre mész!

– He? – mondta Hendel emelkedő hangon, mialatt visszapillantott a válla felett. Úgy tűnt, csak ekkor vette őt észre. – Bocs. Sietek.

– Elkísérlek – ajánlkozott Kahlee.

Hendel a nővel az oldalán folytatta útját. A lánynak pár lépésenként kocogásba kellett váltania, hogy tartani tudja az iramot.

– Nickkel találkoztál?

– Duzzog, úgy hiszi, igazságtalan vagy vele.

– Pedig szerencséje van – dünnyögte Hendel. – Az én időmben akkora pofont kapott volna, hogy elered a füléből a vér. Mi csak elzárással és leckével fegyelmezünk. Tuti, hogy ezeknek a kölyköknek a fele arrogáns, nagyképű púnkként fog itthagyni minket.

– Szerintem kicsit nehezebb megbirkózni a tinédzserkorral, mint azzal, ha valaki biotik. – Tette hozzá Kahlee egy apró mosoly kíséretében. Hendel hevesen beszélt, de mindketten tudták, sose engedné senkinek, hogy megüsse a gyerekeket.

– Valakinek helyre kell tennie azt a kölyköt – jelentette ki. – Különben olyan emberré válik, aki amint belép egy bárba, valaki más nőjét szúrja ki magának. Aztán biotik erőket használva rúgja seggbe a fickót.

– Azt hiszi, ez az egész egy vicc... aztán majd a bár közönségének egy tagja kiakad és betöri a fejét egy sörösüveggel.

Kahlee kedvelte Hendelt a gyakori pesszimista kirohanások ellenére. Persze volt abban valami igazság, amit mondott – léteztek olyan biotikok, akik úgy viselkedtek, mintha elpusztíthatatlan szuperhősök lennének. A tehetségüknek azonban voltak korlátai. A tömeghatásmező létrehozása nem csak egy pillatatba került, ahogy az intenzív mentális koncentráció és fókuszálás sem. Gyorsan kifáradtak. Egy-két látványos bemutató után a biotik kimerült, ugyanolyan sebezhetővé vált, mint bárki más.

Több esetet dokumentáltak, ahol egy biotik az erejét fitogtatta: csaltak a kockán vagy a ruletten; megváltoztatták a labda röppályáját a kosármeccs kellős közepén; otromba viccekkel szórakoztatták magukat és a környezetüket, mint például kirántani valaki alól a széket. Ezek a tettek pedig gyakran jártak komoly következményekkel. A feldühödött tömeg képes volt megtorlásként megtámadni, néha megölni az ilyen kisebb kihágásokat elkövető biotikokat; tudatlanságuknak és félelmüknek köszönhetően szélsőségesen túlreagálták a dolgokat.

– Nickkel nem fog ez történni – nyugtatta meg Kahlee a férfit. – Majd megtanulja. Túl fogunk ezen jutni.

– Talán az egyik tanárnak meg kéne ráznia a kábítóval – mondta Hendel faarccal, miközben lehajtott fejjel, elgondolkodva bámulta a folyosó padlózatát.

– Ne is gondolj arra, hogy majd én megteszem – nevetett Kahlee. – Én nem hordom magamnál a sajátomat.

A kábító – apró elektrosokkoló az Aldrin Laboroktól, amely képes volt kiütni bármelyik diákot – a Felemelkedés-projektben dolgozók alapfelszereléséhez tartozott; egy kis elővigyázatosság arra az esetre, ha az egyik tanuló komoly támadást hajtana végre a személyzet egyik tagja vagy egy osztálytársa ellen. Jogi okokból kifolyólag minden nem-biotik alkalmazottnak kötelessége volt kábítót hordania magánál a munkaideje alatt, de Kahlee nyíltan dacolt ezzel a szabállyal. Gyűlölte a kábítót. Úgy tűnhetett, a bizalmatlanságnak és a félelemnek ide is sikerült begyűrűznie. Mindemellett a Felemelkedés-projekt elindulása óta nem volt szükség a kábítók használatára.

Reméljük, soha nem is lesz – gondolta Kahlee. Hangosan azonban csak ennyi kérdezett:

– Hova is sietünk ennyire?

– Gillianhez.

– Nem várhat? Jiro épp az adatait ellenőrzi. – És nem felügyeled?

Bizonyos okokból kifolyólag Hendel sosem melegedett össze Jiróval. Talán a korkülönbség miatt – Jiro a személyzet egyik legfiatalabb tagja volt vagy a személyiségeik különbözősége miatt. Jiro vidám, extrovertált és beszédes, nehezen körülírható alaknak tűnt bárki számára, ezzel szemben Hendel személyiségét egyetlen szóval is tökéletesen lehetett jellemezni: sztoikus.

– Semmi bajom Jiróval – biztosította Hendel, bár Kahlee tudta, hogy ez nem felel meg a teljes igazságnak. – De Gillian nem olyan, mint a többi diák.

– Túlságosan sokat aggódsz miatta.

– Vicces ezt pont tőled hallani – vágott vissza a férfi.

Kahlee nem reagált a szurkálódásra. Mindketten sokkal több időt töltöttek Gilliannel, mint a többi gyerekkel. Nem igazán volt igazságos a többiekkel szemben, de Gillian más volt. Több segítségre volt szüksége, mint másoknak.

– Kedveli Jirót – magyarázta Kahlee. – Ő pedig jó munkát fog végezni a nélkül is, hogy körbe-körbe járkálnál körülötte, mint egy túlságosan protektív szülő.

– Ennek semmi köze az adatok ellenőrzéséhez – morogta Hendel. – Grayson megint el akar jönni látogatóba.

Kahlee megtorpant, és a könyökénél megragadva megállásra kényszerítette és maga felé fordította a nála jóval magasabb férfit.

– Nem – mondta Kahlee határozottan. – Nem akarom, hogy ezt tőled hallja.

– Én vagyok ennek a szárnynak a biztonsági főnöke – replikázott Hendel védekezőn. – Minden látogatási kérelemhez az én jóváhagyásom szükséges.

– Nem gondolhatod komolyan, hogy megtagadod a kérelmét?! – csattant fel Kahlee elborzadva. – Ő az apja, joga van hozzá!

– Ha úgy látom, hogy a látogatás veszélyt jelenthet az adott gyermekre, elutasíthatom a szülő kérelmét – válaszolt Hendel fagyosan.

– Veszélyt? Miféle veszélyt?

– Az isten szerelmére, ez egy drogfüggő!

– Nincs rá bizonyítékod – figyelmeztette Kahlee. – És feltételezésekre támaszkodva nem utasíthatod el a kérelmét. Legalábbis úgy nem, hogy ne rúgjanak ki.

– Holnapután akar jönni – ágált Hendel. – Csak meg akartam nézni, Gillian készen áll-e rá. Talán jobb lenne, ha várna pár hetet, hogy a lánya hozzászokhasson a gondolathoz.

– Aha, persze – válaszolta Kahlee szarkasztikus hangnemben. – Ez az egész csak arról szól, neki mi a legjobb. Semmi köze sincs ahhoz, hogy te hogyan érzel Grayson iránt.

– Gilliannek következetességre és a megszokott napirendjére van szüksége – érvelt Hendel. – Tudod, milyen zaklatottá válik, ha megzavarják a napirendjét. Ha az apja része akar lenni Gillian életének, akkor eljöhet minden hónapban, mint az összes többi szülő. Ahelyett, hogy azon az évi egy-két alkalmon, amikor kényelmesnek érzi eljönni idáig, és benéz Gillianhez. Ezek a váratlan látogatások túlságosan megviselik a kislányt.

– Majdcsak megbirkózik vele – mondta Kahlee összehúzott szemekkel. – Majd én elmondom Gilliannek, hogy az apja meglátogatja. Te csak menj vissza az irodádba és engedélyezd azt a kérelmet.

Hendel szóra nyitotta a száját, majd inkább bölcsen elhallgatott.

– Azonnal hozzáfogok – motyogta és hátat fordítva öles léptekkel indult meg az épület adminisztratív szárnya felé.

Kahlee figyelte, ahogy távolodik. Mély levegőt vett, megpróbálta megnyugtatni magát. Gillian meglepően jó megfigyelő volt; alaposan kiértékelte a környezetében lévők érzelmeit és igen intenzíven reagált is rájuk. Emellett pedig felnézett Hendelre. Ha a férfi hozta volna meg az apja látogatásának hírét, a lány pillanatokon belül átvette volna a helytelenítés érzését és szimpatizáns negatív reakciót mutatott volna. Ez pedig nem lett volna fair Graysonnal és a lányával szemben.

Gillian szobája a folyosó csendesebb végén kapott helyet. Az utolsó volt a hálók közül, annak reményében helyezték ide, hogy itt talán kevesebb lesz a zaj, ami megzavarhatja a lányt. Mire Kahlee az ajtóhoz ért, örömteli várakozásra utaló kifejezést erőltetett az arcára. Felemelte a kezét és csendesen bekopogott. Jiro válaszolt neki.

– Gyere be!

Az falba besikló ajtópanel mögött feltűnt az asztalánál ülő Gillian. Vékony és szögletes lány volt, majd’ egy fejjel magasabbra nőtt, mint a korosztályába tartozó gyerekek. Ragyogó fekete haja a csípőjéig ért, távolülő, hatalmas szemei miatt feltűnő jelenség volt. Kahlee úgy gondolta, a lány inkább az anyjára üthetett, mert leszámítva karcsú testfelépítésüket, semmiben sem hasonlított Graysonra.

Gillian tizenkét éves volt, akárcsak Nick. Valójában a Felemelkedés-projektben részt vevő gyerekek hozzávetőlegesen ugyanabból a korcsoportból kerültek ki.

Tizenhárom évvel ezelőtt három különböző emberi kolónián bekövetkezett súlyos ipari baleset több mint négyhavi felfordulást okozott. A körülmények gyanúsak voltak, de a nyomozás során nem találtak kapcsolatot az incidensek között. Természetesen ez kicsit megnyugtatta az Extraneten összeesküvés-elméleteket gyártókat, akik nem akarták elhinni, hogy a történtekért csak a véletlent és az oda nem figyelést lehet hibáztatni.

A harmadik baleset volt a legpusztítóbb; kezdetben egyes riportokban az emberiség legszörnyűbb toxikus katasztrófájaként emlegették. Egy teletöltött Elfdell-Ashland szállítóhajó az atmoszférán belül robbant fel. A személyzet azonnal meghalt. A felrobbanó hajó mérgező nullelem-felhőt okádott a Yandoa-kolónia teljes lakosságára, beleértve a több ezer magzatot.

Annak ellenére, hogy a többségre nem volt a szennyezés káros hatással, a még meg nem született gyermekek százainál jelentkeztek különféle elváltozások: rákok, szervmutációk, születési rendellenességek, spontán vetélés. Azonban az életben maradottak közül harmincheten a vizsgálatok során nemcsak hogy egészségesnek bizonyultak, de kiderült, hogy különböző mértékben ugyan, de jelentős biotik erővel bírnak. Mostanra mindannyian itt voltak a Grissom Akadémia falai között.

Gillian általában megszállottan dolgozott, mindig sokáig bámulta a számítógép képernyőjén lévő feladatokat. Néha órákig ült így, egyetlen rezzenés nélkül. Aztán egyszer csak, minta egy ismeretlen kapcsolót átbillentettek volna az agyában, szélvész gyorsasággal kezdte begépelni a válaszokat. Olyan gyorsan gépelt, hogy a megfigyelő tanárok számára elmosódtak az ujjainak és a kézfejének a körvonalai. A válaszai a sietség ellenére is kivétel nélkül mindig százszázalékig tökéletesek voltak.

– Végeztetek? – kérdezte Kahlee a szoba túlsó szegletében a felszerelését összepakoló asszisztensétől.

– Ebben a pillanatban – válaszolta Jiro egy mosoly kíséretében.

Huszonöt éves, jóképű, előnyös alkatú fiú volt. Arcán kellemes keveréket alkottak az amerikai és ázsiai felmenőitől örökölt jellegzetes vonásai. Sötétvörösre festett haja mindig úgy állt, mintha most ugrasztották volna ki az ágyból. Kedves, magabiztos kisugárzása és huncut mosolya még fiatalabbnak mutatta Jirót, mint amilyen valójában volt.

Liliomtipró – pirított rá Kahlee-re saját lelkiismerete.

– Gillian ma nagyon ügyes volt – mondta Jiro mosolyát a lányra villantva. – Igaz, Gillian?

– Azt hiszem – motyogta a lány továbbra is a képernyőt bámulva.

Gilliannek voltak jó és rossz napjai. A tény, hogy beszélt, azt engedte feltételezni Kahlee számára, hogy a mai a jobb napok közül való.

– Izgalmas híreim vannak – mondta Jiro mellé lépve.

Bármely másik gyerek esetében Kahlee az asztal sarkára ült volna, vagy biztonságot nyújtón átkarolta volna a vállát, de Gillian a legkisebb érintésre, egyetlen ujjbegy lehető leglágyabb simítására is képes volt úgy reagálni, mintha izzó zsarátnokot nyomtak volna a bőréhez. Máskor viszont úgy tűnt, megszűnt a lány bőrérzékelése, mintha az idegvégződései teljesen halottak lennének. Ezért volt nehéz nap mint nap begyűjteni Gillian adatait, amikre szükség volt a kutatáshoz. Szerencsére Gillian jól reagált Jiro jelenlétére, aki általában meg tudta szerezni a szükséges adatokat anélkül, hogy a szükségesnél nagyobb kellemetlenséget okozott volna Gilliannek.

– Édesapád jön látogatóba. Két nap múlva érkezik.

A lány reakciójára várt. Megkönnyebbülten látta, hogy Gillian szája szegletében mosoly bujkált. Jiro felfigyelt a lány hangulatváltozására és azonnal válaszolt is rá.

– Lefogadom, alig várja már, hogy láthasson – jelentette ki csomagolás közben, földöntúli boldogsággal a hangjában.

A lány most feléjük fordult, szája széles vigyorra húzódott.

– Felvehetném a ruhát, amit tőle kaptam – mondta távoli, álmodozó hangon.

Azt a ruhát Grayson a legutóbbi látogatásán ajándékozta a lányának, majd’ kilenc hónappal ezelőtt. Kahlee kételkedett abban, hogy még mindig rámegy a kislányra, de nem akart most ezzel előhozakodni, nehogy elrontsa a pillanatot.

– Lefogadom, hogy szívesebben látná rajtad az iskolai egyenruhádat – szólt közbe Jiro egy pillanatnyi hezitálás nélkül. – Hadd lássa, milyen keményen dolgozol az osztályban.

Gillian arca elkomorult, homlokán barázdák jelentek meg, amíg feldolgozta az imént kapott információt. Aztán a homloka kisimult és a mosoly visszatért.

– Szeret az iskoláról beszélgetni.

– Mert nagyon büszke arra, hogy milyen okos vagy – tette hozzá Jiro.

– Be kell fejeznem a leckémet – mondta Gillian hirtelen. Tanulmányainak említése kilúgozott minden mást az agyából. Gondolatai mindig egyetlen dolog köré rendeződtek, csakis arra koncentrált, minden mást kizárt az elméjéből. A számítógéphez fordult és ismét a monitor kitartó bámulásába kezdett.

Kahlee és Jiro már kiismerték a lány szokatlan természetét. Nem fáradtak az elköszönéssel, amikor távoztak.

– Mit szólsz egy kis egyedülléthez? – súgta Jiro, mialatt Kahlee csípőjére fonta a kezét.

– Ott nem, ahol a gyerekek láthatnak – torkolta le Kahlee, mialatt játékosan a fiú bordái közé könyökölt. Jiro összerezzent, de nem tágított.

– Visszamehetnénk Gillian szobájába – vetette fel, közelebb húzva magához Kahlee-t. – Észre sem venné, hogy ott vagyunk.

– Ez egyáltalán nem vicces – hüledezett Kahlee és újra megütötte a fiút, de ezúttal erővel.

Jiro keze lecsúszott Kahlee csípőjéről, ahogy az ütés erejét eltúlozva összegörnyedt és úgy tett, mintha levegőért kapkodna. Kahlee szemforgatva folytatta az útját.

– Óvatosabban, katona – egyenesedett ki a fiú, majd kocogásba váltott, hogy utolérje a lányt. – Nem verhetsz össze ártatlan civileket csak úgy.

– Nehezen lehetne téged ártatlannak nevezni. Egyébként pedig, most én is civil vagyok.

– A sereg megszabadulhat a lánytól, de a lány sosem szabadulhat meg a seregtől – replikázta a fiú egy vigyor kíséretében.

Az egész csak ártalmatlan tréfa volt – Jiro mindig a katonai múltjával idegesítette azonban ez eszébe juttatta, amit Nick mondott róla és Hendelről.

– Úgy tűnt, Gilliannek jó napja van – terelte a beszélgetést más irányba Kahlee.

Jiro megvonta a vállát és elkomorodott.

– Még mindig nem teremt kapcsolatot a többiekkel. Ezenkívül csúnyán le van maradva az osztálytársaihoz képest.

Kahlee tudta, hogy a fiú a biotik képességekről és nem a tanulmányokról beszél. Gillian még itt, a Felemelkedés projektben részt vevő figyelemre méltó gyerekek között is különlegesnek számított. Hároméves korában a klasszikus erős autizmus egy gyenge formáját diagnosztizálták nála; emiatt majdnem elutasították az akadémiára való jelentkezését. Végül is felvették, ez köszönhető volt egyrészt a Grayson által kilátásba helyezett nagyobb adománynak, másrészt pedig annak, hogy Gillian sokkal nagyobb lehetőségeket hordozott magában, mint bármely másik tanuló...vagy emberi lény, a biotikok megjelenése óta.

Az elfogadott tudományos magyarázat szerint a biotik erő a kora gyermekkorban válik kimutathatóvá és onnantól kezdve fix és megváltoztathatatlan szinten is marad. Bizonyos programoknak, mint a Felemelkedés-projektnek is, az volt a célja, hogy megtanítsák a biotikoknak, hogyan használják ki maximálisan a képességüket, ezzel segítve őket abban, hogy felszínre hozzák születésüktől fogva adott, de rejtve maradt tehetségüket. Gillian esetében az, hogy a szokványos akadémiai vizsgálat eredménye szerint a képességei folyamatosan erősödnek – bár nem egyenletes tempóban eddig ismeretlen jelenségnek számított.

A szakadék Gillian és az osztálytársai között akkoriban nagynak számított, mostanra hatalmasra nőtt. Ezen előnyök ellenére Gilliannek mégis gondot okozott az erejét látható eredményekké változtatni. Egyedülálló megfigyelési folyamatából kifolyólag megpróbálta a mentális fókuszálás technikája által az erősítőit az agya elektromos hullámaival irányítani. Röviden, fogalma sem volt arról, hogyan kéne használnia a saját erejét, az oktatók pedig nem tudták, hogyan taníthatnák meg neki.

– Lehet, hogy az igazgatóság első döntése volt a helyes – sóhajtotta Kahlee. – Lehet, hogy ez már túl sok neki.

– Az apja látogatása talán segít – vélekedett Jiro reményvesztett hangon, s egy pillanattal később még hozzátette: – Mit szólt Hendel, amikor megtudta, hogy Grayson idejön?

– Ahogy előre sejtetted – válaszolt a lány. – Megpróbált kitalálni valamit, hogy elutasíthassa a kérelmet.

– Hadd találjam ki – szólt közbe Jiro mosolyogva. – Mint feljebbvalója, utasítottad őt.

– Hagyd már a sereget – mondta fáradtan Kahlee.

– Ne haragudj – kért bocsánatot a férfi, s az előbbi mosoly eltűnt az arcáról, de csak egy pillanatra. – Hé, miért nem lépsz le ma korábban? Megcsinálom, ami hátravan még neked – ajánlotta. – Te addig menj vissza az én szobámba, helyezd magad kényelembe, lazulj el egy kicsit, és én csatlakozom hozzád, amikor végeztem.

– Ez a nap legjobb ötlete – mondta sokat sejtetően mosolyogva Kahlee, és átnyújtotta az omnitoolját. Körülpillantott, hogy megbizonyosodhasson, tényleg egyedül vannak a folyosón, aztán megcsókolta a fiút.

– Aztán ne kelljen egész éjjel várnom.

NÉGY

– Vigyázz, hova lépsz, ember!

Pelre egy megtermett krogan bámult lefelé, akinek egy pillanattal ezelőtt véletlenül nekiment. A lény tekintetéből egyértelműen sütött: csak ürügyet keres a harcra. Normál esetben Pel senki – főleg nem egy idegen – kedvéért sem visszakozott volna, de volt annyi esze, hogy kivételt tegyen egy ideges, két és fél méter magas izomtömeggel.

– Bocsánat – motyogta kerülve a szemkontaktust, mialatt az óriási hüllő arrébb lépdelt, új célpontot keresve, akin kielégítheti vérszomját.

Normál esetben Pel sosem lett volna olyan figyelmetlen, hogy nekimenjen egy tank méretű beszélő gyíknak, még az Omega tömött utcáin sem, de abban a pillanatban a gondolatai máshol jártak. A Cerberus azért küldte őt ide, hogy találkozzon az új terminus rendszerbeli kontakttal, de az illető nem jött el. Ez így, önmagában is idegessé tette Pelt. Aztán meg, ahogy hazafelé tartott a szomszéd kerületbe, az az érzés lett rajta úrrá, hogy figyelik.

Nem vett észre senkit, aki követné, de a Cerberusnál úgy gondolták, az az ügynök, aki nem hallgat az ösztöneire, könnyen egy hullazsákban végezheti. Sajnos az Omega nem az a hely volt, ahol állandóan hátrafelé pislogva lehetett volna járkálni. Figyelni kellett, hova lép az ember, ha nem akarta késsel a gyomrában végezni.

A Terminus Rendszer mélyén lévő hatalmas űrállomás, az Omega nem hasonlított a galaxis egyetlen állomásához sem. Egy nagy, szabálytalan méretű aszteroidából alakították ki. A meteorit nehézfém magját addig bányászták kifelé, amíg a kisbolygó szinte teljesen üregessé nem vált. Aztán a kibányászott érccel borították be az állomás teljes felületét. Az űrváros korát senki sem tudta volna megmondani, csak annyiban lehettek biztosak, hogy még a protheánok építették. Azt azonban, hogy a protheánok rejtélyes eltűnése után melyik faj volt az első, aki áttelepült az Omegára, már nem tudták megállapítani.

Az állomás története során több csoport is megpróbálta már átvenni a hatalmat, de senkinek nem sikerült pár évnél tovább fenntartania az uralmát. Mostanra az Omega találkahellyé vált, meg persze olyan csillagközi csomóponttá, ahol a Fellegvár területén nem szívesen látott alakok – mint a batáriaiak vagy a salariaiak oldalági rokonai, a lysthenik, vagy más fajok zsoldosai, rabszolga-kereskedői, fejvadászai és különféle bűnözői csoportok – lebonyolíthatják az üzleteiket.

Annak ellenére, hogy időről időre háború tört ki az állomás fedélzetén, lényegében az Omega a Terminus Rendszer vezető hatalmává nőtte ki magát. Számtalan frakció telepedett itt le az évszázadok során és mindnyájan átépítették az állomás egy részét a fajuk speciális igényeinek megfelelően. Mindezek után az állomás már is nem hasonlított egy hatalmas, egybefüggő városra. Sokkal inkább volt számtalan egymás körül rendszertelenül elhelyezett önálló kerület gyűjteménye, amelyeket egymástól csak a különböző építészeti stílusok választottak el. A távolból szemlélve az űrállomás aránytalannak, sőt idomtalannak tűnt. Az aszteroida felületén a galaxis minden pontja felé meredeztek az energiaközponthoz kapcsolt fegyverek, amelyekről további kiegészítők nyújtóztak a csillagok irányába. A sokféle kerület miatt pedig úgy tűnt, mintha az épületeket terv és cél nélkül húzták volna fel; az utcák váratlan fordulatokat vettek, néha visszakanyarodtak önmagukba, ezzel dühítő zsákutcákat létrehozva. Még az állomás lakosai is könnyen eltévedtek, ez a helyzet pedig alapvetően nyugtalanítóan hatott az újonnan érkezettekre.

Pelnek nem ez volt az első látogatása az Omegán. Mostanra sikerült túltennie magát a zavaró összevisszaságon, de még mindig utálta ezt a helyet. Az állomáson minden faj képviseltette magát; még az emberiség is jelentős népességgel járult hozzá az amúgy is zsúfolt város lakóinak létszámához. Ellentétben a Fellegvárban tapasztalt harmonikus – szinte sterilnek mondható – együttéléssel, itt az utcákon hömpölygő tömeg mocskos és veszélyes volt. Nem létezett bűnüldöző szerv; a néhány életben lévő szabályt a kerületek urai által foglalkoztatott bandák és gengszterek tartatták be. Tombolt a kisstílű bűnözés, a gyilkosság pedig mindennapinak számított.

Mondjuk, ez nem zavarta Pelt; tudott ő vigyázni magára. Más problémái voltak az Omegával. Az állomás minden szeglete tucatnyi faj összekeveredett szagától bűzlött; olcsó, ismeretlen parfümökkel rosszul leplezett izzadtság és feromon szaga; azonosítatlan ételek kigőzölgései a nyitva hagyott ajtókon és ablakokon keresztül; a hátsó sikátorokat ellepő szemétkupacok bűzölgése lengte be a helyet.

A hangok azonban talán még a szagoknál is rosszabbak voltak. A Fellegvári Űrtől eltérően, itt a legtöbb faj csak akkor használta a közös nyelvet, ha feltétlenül szükséges volt. Röfögés, rikácsolás és vinnyogás végeérhetetlen kakofóniája temette maga alá a férfit, mialatt átvágott a tömegen. Automata fordítógépe használhatatlanná vált, mivel nem volt képes egyszerre ennyi csillagközi dialektus feldolgozására.

A fajok még az állomás nevében sem tudtak megegyezni. Mindenki másképp hívta a saját nyelvén. Az asariak kiejthetetlen nyelvükön a Gonosz Szívének nevezték, a turiánok a Törvény Nélküli Világként hivatkoztak rá, a salariánok a Titkok Bolygójának hívták, a kroganok pedig a Lehetőségek Földje néven ismerték. A kényelem jegyében a Pel övére tűzött fordítógép mindezen kifejezéseket egyetlen emberi szóra fordította: Omega – minden dolgok legvége.

Egyáltalán nem akart itt lenni, de a munkája ide szólította. A Cerberus azért küldte, hogy nyélbe üssön egy üzletet az összekötőjével, akit ismert annyira, hogy tudja, nem tenne keresztbe a Titokzatos Embernek. Persze ez nem jelentette azt, hogy az elmúlt pár évben a kontakt és csapata ne vállalkozott volna pár olyan szabadúszó akcióra, amit a feletteseik nem feltétlenül néztek volna jó szemmel. Ezért végezte mindig jól a dolgát: végrehajtotta a küldetést az utasítások szerint; feltűnésmentesen és hiba nélkül dolgozott, hogy ne hívja fel magára a figyelmet.

Kivéve persze, ha már felfigyeltek rá – gondolta Pel. Az is lehet, hogy az őt követő kopó is a Cerberusnak dolgozik és ez az egész csak azért volt, hogy az Omega utcáira csalják őt, ahol egy halott ember nem fog feltűnni senkinek.

– Csak egy módon deríthetem ki – motyogta maga elé, majd futni kezdett. Hálát adott azért, hogy nem viselt semmiféle páncélzatot, ami lelassította volna.

Keresztülverekedte magát a tömegen, ütött és lökött, többször is irányt váltott. Figyelmen kívül hagyta a felháborodott idegenek által utánavetett érthetetlen nyelvű fenyegetéseket és szitkokat. Hirtelen befordult egy üres mellékutcába, amit a helybéliek telezsúfoltak konténerekkel és szeméthalmokkal. Elfutott pár zárt ajtó mellett, majd lebukott egy nagyobb hulladéktároló-konténer mögé. Zsebéből apró tükröt húzott elő, amelyet olyan szögben tartott, hogy annak segítségével beláthassa a teljes sikátort anélkül, hogy ki kelljen dugnia a fejét a fedezéke mögül.

Pár pillanattal később valaki teljes erejéből futva bekanyarodott a főutcáról a kihalt sikátorba. Az alak legalább egy fejjel alacsonyabb volt Pelnél és a feje búbjától a lába ujjáig feketét viselt. Arcát szorosan a feje köré tekert sál takarta.

Az alak megtorpant és a sikátor két oldalát pásztázva kereste a helyet, ahol Pel eltűnhetett, eközben elővett egy pisztolyt, kibiztosította, majd elővigyázatosan megindult az utcácska belseje felé.

Pel is fegyvert ránthatott volna, széles volt a választék: a derekára szíjazott, megbízható Hahne-Keder pisztoly, az övén lógó kés, és a vész esetére a csizmája talpában rejtegetett sűrítőpisztoly. Úgy tűnt, az alak nem viselt semmiféle páncélzatot, amit kinetikus pajzs tehetne még erősebbé. Ezek alapján egyetlen jól irányzott lövés is megölhette volna. Azonban ha Pel végezne az üldözőjével, akkor sosem tudhatná meg, ki és miért figyelteti őt. Ezért inkább csak várt, hogy kellemetlen árnyéka közelebb óvakodjon.

Az alak továbbra is a sikátor közepén haladva közeledett. Egyértelmű volt, hogy nem akar túl közel menni a kapualjakhoz vagy a konténerekhez, ahonnan bármely pillanatban rávetheti magát az ellenség. Tekintetével az út két oldalát pásztázta, de egy lehetséges búvóhelyet csak a pillanat tört részéig figyelt.

Az áldozat már közel járt, talán háromméternyire, Pel a tükörből figyelte a mozgását. Mikor az alak elfordította a fejét, kitört a fedezékéből. Támadását ellenfele fegyveres kezére fókuszálta.

Bal kezével megragadta a fegyvert tartó kart, jobbjával pedig befordította a másik csuklóját, így a támadója a pisztolyát önmaga felé fordította. Lábaival nekifeszült a másiknak, kihasználva a lendülete és nagyobb tömege adta előnyt, hogy kibillentse egyensúlyából és ezáltal hátrálásra kényszerítse önmagánál kisebb ellenfelét.

A dulakodó páros kisodródott az utcára, a pisztoly koppanva ért földet, és Pel üldözője egyértelműen férfias hangon felnyögött. Birkózni kezdtek, és Pel hamar fölénybe került, kihasználva nagyobb termetét. Sikerült ellenfelét maga alá gyűrnie, arccal lefelé. Pel az alkarját a férfi álla alá feszítette, másik kezével pedig ellenfele karját csavarta a háta mögé.

Az alatta fekvő férfi vergődve próbálta lerázni magáról ellenfelét. Kitartónak bizonyult, ám nem tehetett semmit. – Ki vagy? – sziszegte Pel közös nyelven. – És ki küldött? – Golo – válaszolt a férfi erőlködve. Pel lazított a szorításon. – Golo küldött?

– Én vagyok Golo. – Pel fordítógépe standard nyelven közvetítette a szavakat, de ő felismerte a beszélő anyanyelvét és azt az összetéveszthetetlen hangot, mikor a szavak egy lezárt enviro-maszk mögül érkeznek.

Egy undorodó morgás kíséretében Pel lekászálódott a quariánról és felállt.

– A bárban kellett volna találkoznunk – mondta. Meg sem próbálta felsegíteni az idegent.

Golo óvatosan állt lábra, reménykedve abban, hogy semmije sem tört el. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi quarián, akikkel Pel valaha is találkozott. Az emberénél alacsonyabb és vékonyabb testét több réteg egymással össze nem illő ruhába burkolta. Az arcát takaró sötét sál a dulakodás közben elszakadt, így láthatóvá vált a fejét takaró sisak sima, fényvisszaverő vízóra.

– Elnézést kérek – mondta a quarián immár standard nyelven. – Azért szerveztem így a találkozót, hogy biztonságos távolságból megbizonyosodhassak arról, egyedül vagy. Túlságosan sok olyan találkozóm volt már a közelmúltban, ahol a fickó, akivel össze kellett volna futnom, csak csali volt, akivel csapdába akartak csalni.

– Mi van? – gondolkodott az egyre mérgesebb Pel hangosan. – Te rendszeresen átvered a kontaktjaidat? – túlságosan ideges volt ahhoz, hogy felfigyeljen arra, Golo milyen tökéletesen használja az emberi nyelvet.

– A szavamat adtam, hogy ott leszek a találkozón – biztosította Golo. – De sokan vannak, akik nem szeretik a quariánokat. Úgy gondolják, csak tolvaj csövesek vagyunk.

Mert azok vagytok – gondolta Pel.

– Követni akartalak a lakásodig – folytatta a quarián. – Csak ott fedtem volna fel magam.

– De inkább fegyvert fogtál rám.

– Csakis önvédelemből – magyarázott Golo. – Amikor futni kezdtél, tudtam, hogy kiszúrtál. Féltem, hogy megpróbálsz megölni.

– Még megtehetem – replikázott Pel, de nem volt ez több üres fenyegetésnél. A Cerberusnak élve kellett a quarián. Golo megérezhette, hogy elmúlt a veszély, mert hátat fordított Pelnek és felkapta a földön heverő fegyverét.

– Felmehetnénk hozzád és rátérhetnénk az ügyünkre – javasolta a pisztolyát ruhája gyűrődései közé rejtő quarián.

– Nem. Valami nyilvános helyen csináljuk. Nem akarom, hogy tudd, hol lakom – morogta Pel. – Talán még visszajössz nekem később és kipakolsz – tette hozzá gondolatban.

Golo egy közömbös vállrándítással reagált.

– Tudok egy helyet itt a közelben.

A quarián egy közeli kaszinóba kalauzolta az embert, amely a homlokzata alapján inkább tűnt egy drogtanyának. Az ajtónál álló erősen felfegyverzett krogan aprót bólintott, mikor beléptek. A feje fölött a cégéren egy neonfényben fürdő Szerencse Barlangfelirat ékeskedett több nyelven. Pel kételkedett abban, hogy akár egyetlen lélek is meggazdagodott volna ezen a helyen.

– Gyakran jársz ide? – kérdezte Golót, aki az egyik hátsó boxhoz vezette őt.

– Van egy egyezségem a tulajjal. Senki sem zavar minket, amíg itt vagyunk.

– Miért nem erre a helyre szervezted a találkozót?

– Már mondtam, hogy meg kellett bizonyosodnom arról, hogy egyedül vagy. Olthar nagyon boldogtalan lenne, ha egy csapat emberzsoldost hoznék a nyakára.

Olthar neve Golo szájából olyan volusosan hangzott, de Pel nem vett volna mérget a dologra. Nem mintha számított volna.

Mikor leült szemben Golóval, meglepődötten konstatálta, hogy a hely szinte teljesen üres. Két négyszemű batáriai kockázott, néhány pufók volus a backgammonhoz hasonló játékot játszott, és egy maréknyi ember a terem közepén kártyázott a sunyi kinézetű salarián osztónál. Inkább egy sztriptízbárba ment volna szíve szerint – olyanba, amiben emberi vagy asari táncosok vannak de nem akart panaszkodni.

– Nincsenek quasar gépek – jegyezte meg.

– Túl könnyű megbuherálni, túl drága megjavítani – magyarázott a quarián.

A pincérnő – ember – az asztalhoz lépett és szó nélkül egy korsót tett elé az asztalra, majd anélkül, hogy a férfire nézett volna, elsietett. Valamikor régen jól nézhetett ki. Ahogy elsietett, Pel egy apró elektronikus jeladót vett észre a bokáján; ez a műszer a rabszolga-kereskedők kedvelt darabja volt, így mindig tudták, merre jár a tulajdonuk.

Az állkapcsa önkéntelenül megfeszült. A gondolat, hogy egy emberi lényt egy idegen tart szolgasorban, kiborította, de nem tehetett semmit ezért a nőért. Legalábbis most nem.

Nemsoká eljön a leszámolás napja – nyugtatta magát. – És az igazság kardja lesújt majd ezekre az idegen rohadékokra.

– Én fizetem – mondta Golo az asztalon lévő korsó felé bökve.

A sörnek lehetett egy az idegenek által készített variánsa, de Pel már a saját kárán megtanulta, hogy ne fogyasszon nem emberi körülmények között készült emberi ételeket. Ha szerencséje van, csak állott és keserű lesz. Ha nincs szerencséje, a fél estét a bele kiokádásával fogja tölteni.

– Én inkább passzolok – mondta és eltolta maga elöl az üveget. – Te miért nem iszol semmit? – kérdezte hirtelen gyanakvóan.

– Baktériumok – mutatott Golo a sisakja arcrészére.

Pel bólintott. Mióta a quariánokat elűzte a geth a bolygójukról, gyakorlatilag minden quarián számára a Migráns Flotta jelentette az otthont. A Flotta, amelynek több ezer űrhajója céltalanul vándorol az űrön keresztül. Generációk nőttek fel ebben az izolált, gondosan kontrollált környezetben. Ettől a quariánok immunrendszere annyira meggyengült, hogy már nem volt képes felvenni a harcot a baktériumokkal és vírusokkal, amik a galaxis minden lakott bolygóját ellepték. A fertőzést elkerülendő állandóan testhezálló enviro-ruhát hordtak és társaságban soha nem vették le légmentesen záródó sisakjukat.

Ennek köszönhetően felütötte fejét az a pletyka, hogy a quariánok valójában kibernetikusak; védőöltözetük és sisakjuk alatt egy élőlény és gépek egyvelege rejtezik. Pel tudta, hogy a valóság ennél sokkal egyszerűbb – a quariánok képtelenek életben maradni a hermetikusan zárt ruhájuk és sisakjuk nélkül a flottájukon kívül.

– Térjünk rá az üzletre – váltott témát Pel. – Azt mondtad, meg tudod adni a Migráns Flotta átviteli frekvenciáit és kommunikációs kódjait.

A Migráns Flotta egyre jobban érdekelte a Titokzatos Embert és a Cerberust, különösen a Fellegvárt ért geth támadás óta. A legtöbb lény számára a quariánok csak nyűgöt jelentettek: több mint tizenhét millió, fejadagokon az életét egyik napról a másikra tengető menekültet, rossz állapotban lévő, öreg hajókon. Háromszáz évig utaztak rendszerről rendszerre, de hiába keresték a megfelelő lakatlan bolygót, amit az otthonukká tehettek volna.

A közhiedelem szerint a legnagyobb fenyegetés, amit a quariánok egy kolóniára hozhattak, egyrészt a helyi erőforrások kimerítése – mint például egy rendszer kisbolygóöveinek megtisztítása a fémektől és a nullelemtől másrészt pedig a hatalmas tumultus, amit a több ezer előre be nem jelentett és szabályozatlanul közlekedő hajó okozott, s amely megzavarta a kommunikációs vonalakat és a csillaghajók útvonalát. Ezek a kellemetlen mellékhatások tették a quariánokat az űr minden szegletében nem kívánatos vendéggé, de azt nem lehetett állítani, hogy bárki is valóban félt volna tőlük.

A Titokzatos Ember átlátott a szedett-vedett hajók és tarka ruhák tömegén. Tudta, hogy a quariánok technikailag könnyen felvehették volna a versenyt bármely más fajjal. Ők alkották a gethet, ami idővel a galaxis legnagyobb csapásává vált. Képesek voltak fenntartani egy majd’ tizenhétmillió főt számláló civilizációt évszázadokon keresztül felszíni erőforrások nélkül. Ki tudja, mire lehetnek még képesek?

Ezenkívül a Migráns Flotta volt az ismert galaxisok legnagyobb egy kézben lévő hajóhada: több tízezer hajó, az apró siklóktól a cirkálókon keresztül a három hatalmas Élethajóig, a hajóépítészet és a mérnöki tervezés csodájáig, amely biztosította a teljes hajóhad élelmiszerellátását. Mindenki tudta, hogy a flotta jelentős része fel van fegyverezve, de arról, hogy pontosan hány hajóról van szó és miért hordoznak fegyvereket, nemigen esett szó. Igazából elég kevés dolgot lehetett tudni a quariánok flottájáról. Teljesen elszigetelt közösség voltak; egyetlen kívülálló sem tette a lábát a hajóikra a három évszázaddal ezelőtt történt exodusuk óta.

A Titokzatos Ember nem bízott egy olyan fajban, akinek ennyi hajója és titka van. Ha megkapnák a quarián kódokat és átviteli frekvenciákat, a Cerberus nyomon tudná követni a Migráns Flotta hajói közti kommunikációt... feltéve, ha sikerül az egyik hajójukat feltűnésmentesen olyan közel juttatni, ahonnan már rá tud csatlakozni az adásukra. Pel nem tudta volna megmondani, a Titokzatos Ember hogy akarja megoldani a tervnek ezen részét, de ezzel nem is kellett foglalkoznia. Csak azért jött, hogy megszerezze a kódokat és a frekvenciákat.

– Most épp nem tudom megadni az átviteli kódokat – magyarázott Golo. – Megváltoztatták őket, mióta eljöttem.

Pel az ajkába harapott, hogy visszatartsa a kitörni készülő hangos káromkodást. Jobban kellett volna ismernie Golót annál, mintsem hogy megbízzon benne. Száműzték a Migráns Flottából. A quarián hajókon nem volt hely és felszerelés egy börtön kiépítésére, ezért a bűnözőket kiutasították a társadalmukból, magukra hagyva őket a legközelebbi lakott kolónián. Golo esetében az Omegán.

Milyen beteg, zavart barom lehet az, akit még a koldusok és tolvajok népe is kitaszít magából? – kérdezte magától Pel, arra gondolva, hogy Golo valószínűleg gyilkos, erőszaktevő, vagy egyszerűen szociopata.

– Azért mégis van valamim, ami érdekelhet téged – folytatta Golo, látszólag figyelmen kívül hagyva Pel rosszul leplezett dühét. – El tudlak vezetni valakihez, aki képes megadni neked a szükséges adatokat. De nem lesz ingyen.

Mocskos, csaló szemétláda.

– Nem ebben egyeztünk meg.

– Meg kell tanulnod alkalmazkodni – vont vállat a quarián. – Rögtönözni. Elfogadni a szituációt. Az én népem így csinálja. Én is így éltem túl, mikor ezen az állomáson találtam magam.

Úgy érted, mikor kidobtak téged. Mint a szemetet, amit valaki másnak kell feltakarítania.

Kimondatlan megvetése ellenére Pel irigy tisztelettel tekintett Golóra. A quariánokat épp annyira nem látták szívesen az Omegán, mint a galaxis bármely más pontján; a tény, hogy képes volt túlélni az állomáson, bizonyította ravaszságát és leleményességét. És pontosan ez volt az, ami arra figyelmeztette Pelt, hogy nem lehet megbízni benne. A fejvadász nem akart üres kézzel visszatérni a Titokzatos Emberhez, de nem volt képes teljes mértékben megbízni a quariánban. Anélkül biztosan nem, hogy többet ne tudna róla. – Mondd el, miért száműztek!

Golo hezitált. Talán a megbánás sóhajának hangja volt, ami kiszűrődött a maszkja mögül. Egy pillanatra Pel azt hitte, a quarián nem fog válaszolni, de aztán Golo megköszörülte a torkát.

– Úgy tíz évvel ezelőtt megpróbáltam üzletet kötni a Gyűjtőkkel.

A férfi már hallott a Gyűjtőkről, de még egyet sem látott élőben. Az igazság az volt, hogy sokan – köztük Pel is – még csak nem is voltak biztosak abban, hogy a Gyűjtők egyáltalán léteznek. A róluk keringő történetek alapján inkább tűntek egy városi legenda csillagközi megfelelőjének, mint egy létező fajnak.

A legtöbb beszámoló szerint durván ötszáz évvel ezelőtt tűntek fel a galaktikus élet porondján. Állítólag az űr egyik feltérképezetlen szegletéből kerültek elő, valahonnan az egyébként megközelíthetetlen Omega-4 relé túloldaláról. És ha a történetek igazat mondtak, már öt évszázada itt voltak. Szinte semmit nem lehetett tudni a rejtélyes fajról és titokzatos otthonukról. A Gyűjtök extrém mód izolált társadalmat alkottak. Szinte csak az Omegában és a körülötte lévő pár lakatlan világban tűntek fel nagy néha. Akár dekádok is eltelhettek Gyűjtőtevékenységre utaló jelentések nélkül. Ezekben az intervallumokban csak igen ritkán került elő pár tucat a faj képviselői közül, akik a más fajokkal folytatandó cserekereskedelem céljából látogattak a kolóniákra.

Azon ritka alkalmakkor, mikor a Gyűjtök a Terminus Rendszerbe érkeztek, egyértelművé tették, hogy más fajoknak az ő rendszerükbe történő belépése általuk nem kívánt esemény volna. Ennek ellenére számtalan hajó lépte át az Omega-4 relé küszöbét annak reményében, hogy rátalál a Gyűjtők otthonára. Egyikük sem tért vissza. Az Omega-4 relé túloldalán eltűnt borzasztó mennyiségű hajó és felderítő expedíció okán az ezen az oldalon élők vad spekulációkba kezdtek a portál túloldalával kapcsolatban. Egyesek úgy hitték, egy fekete lyukba vagy egy nap szívébe vezet, bár azt nem tudták megmagyarázni, hogy a Gyűjtők hogy képesek ennek ellenére használni az átjárót. Mások azt állították, hogy a Paradicsom futurisztikus megfelelője található a túloldalon: akik átkeltek a relén, most dekadens luxusban élik életüket egy idillikus bolygón és érthető módon nem akarnak visszatérni a törvényt nem ismerő, harcokkal teli Terminus Rendszerbe. A legelfogadottabb magyarázat szerint pedig a Gyűjtők kifejlesztettek valamiféle egyedi és nagyon fejlett védekezési technológiát, mely minden, a relén áthaladó idegen hajót azonnal megsemmisít.

De Pel nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e ezeknek a mendemondáknak.

– Azt hittem, a Gyűjtők létezése csak mese.

– Általános tévhit, főként a Fellegvárbeli Űrben. Mindenesetre személyes tapasztalataim alapján biztosíthatlak a létezésükről.

– Miféle üzletet kötöttél velük? – kérdezte Pel növekvő kíváncsisággal.

– Két tucat – tiszta – quariánt akartak, olyanokat, akik a teljes életüket a flottán élték le, s nem szennyezték be magukat más világokba tett látogatásokkal.

– Azt hittem, minden quariánnak el kell hagynia a flottát a Zarándoklata alatt – emlékezett Pel a quarián felnőtté válási szertartásra.

– Nem minden quarián megy Zarándoklatra – magyarázta Golo. – Kivételt képeznek azok, akik túlságosan betegek vagy gyengék és nem lennének képesek a túlélésre a kolónián kívül. Ritkán pedig egy különleges képességgel vagy tehetséggel rendelkező is felmentést kaphat az Admiralitástól. Már az elejétől kezdve tudtam, hogy valószínűleg le fognak kapcsolni, de az ajánlat túl jó volt ahhoz, hogy kihagyjam.

Pel bólintott: ez összecsengett a korábban hallott történetekkel. Amikor a Gyűjtők megérkeztek a piacra, az áruért és a technikáért cserébe általában élőlényeket kértek. Valahogy többek voltak egyszerű rabszolga-kereskedőknél. A kívánságaikról szóló történetek mindig szokatlanok vagy bizarrak voltak: két tucat balkezes salariai, tizenhat pár batáriai iker, krogan gyermek, akinek a felmenői harcban állnak egymással. Cserébe a Gyűjtők hihetetlen technológiát vagy tudást ajánlottak, mint egy hajót, amin új konfigurációjú tömegmeghajtó volt, ami növelte a motor hatékonyságát, vagy egy raktárat, ami tele van korszerűsített célzórendszerű VI-kkel, amiknek radikálisan megnőtt a pontossága. Végül is a galaktikus közösség egy emberként kötötte meg ezeket az üzleteket és vette át cserébe a technológiát, de néhány évvel később mindenkinek, akinek volt sütnivalója, feltűnt, hogy mit tettek. Vagy legalábbis így mesélik.

Mivel nem ismerték a faj valódi nevét, viselkedésük alapján nevezték el őket. Extravagáns fizetési módjuk és furcsa, igazán specifikus igényeik okán nyerhették el a Gyűjtők megnevezést. Az Omega-4 relé túloldalával foglalkozó történetekhez hasonlóan, számtalan fejtegetés akadt, ami a logikátlan igények okát próbálta felderíteni. Egyesek úgy gondolták, vallási okokból van szükségük az élőlényekre, mások szerint ez bizonyítékként szolgált ferde szexuális hajlamaikra, vagy hátborzongató kulináris élvezeteikre.

Abban az esetben, ha a Gyűjtők tényleg léteztek, ahogy Golo állította, Pel a leginkább elfogadott hiedelemhez akarta tartani magát, miszerint genetikai kísérleteket végeztek a többi faj képviselőin, bár arról fogalma sem volt, hogy miféle kísérletek lehetnek ezek, vagy hogy mi lehet velük a Gyűjtők célja. De természetesen ez is elég volt ahhoz, hogy minden felelősségteljes embert gyanakvóvá tegyen velük szemben.

– Ha a Gyűjtők tényleg léteznek, miért nem tettek többet azért, hogy megállítsák őket? – gondolkodott hangosan.

– Miért tennéd, amíg te is profitálsz az üzletből? – replikázott Golo. Költői kérdése magában rejtette a teljes Terminus Rendszer hozzáállását. – Felbukkannak és ajánlanak neked valamit pár millió kredit értékben, neked pedig csak annyit kell tenned, hogy átadsz nekik cserébe pár tucat foglyot. Nem rosszabbak a rabszolga-kereskedőknél, de sokkal jobban fizetnek.

A Fellegvárbeli Űrben tilos volt a rabszolgatartás, de itt, a Terminus Rendszerben elfogadottnak – sőt, inkább általánosnak – számított. Ám mégsem a Gyűjtők embertelensége volt az, ami nyugtalanította Pelt.

– Senkit sem érdekel, mit csinálnak annak a relének a túloldalán? Előállíthatnak akár erős genetikai fegyvereket is. Mi van, ha azért tanulmányozzák a fajokat, hogy megtalálják a gyenge pontunkat és lerohanhassanak minket?

Golo felnevetett. A kacaj még egy darabig távoli, fátyolos hangként visszhangzott a maszkjában.

– Afelől nincs kétségem, hogy valami kellemetlenre készülnek, de már ötszáz éve ezt csinálják. Ha inváziót terveztek, mostanra már meg kellett volna történnie.

– Nem is vagy kíváncsi?

– A kíváncsiak megpróbáltak átkelni az Omega-4 relén – emlékeztette emberi társát. – És soha nem tértek vissza. Az Omegán élők közül a legtöbben attól félünk, hogy a szomszédunk elvágja a torkunkat álmunkban. Nem érünk rá azzal foglalkozni, hogy mi történik a galaxis túloldalán. Az itteni túlélésre kell koncentrálnunk.

Jó meglátás.

– Azt mondtad, el tudsz vezetni valakihez, aki el tudja adni nekem azokat az átviteli kódokat.

Golo helyeslően bólintott, örült, hogy ismét az üzletükről van szó.

– Össze tudok hozni egy találkozót a Migráns Flotta egyik felderítő hajójának legénységével, de biztosítékot kérek arra nézve, hogy mind életben maradnak.

ÖT

A légiutaskísérő derűs mosollyal köszöntötte a férfit, a hangja meleg volt és hívogató.

– Isten hozta a fedélzeten, Mr. Grayson. A nevem Ellin. Nem ismerte a lányt. Talán nemrég vehették fel. Ellin – valószínűleg színezett – szemei meglepően zöldek voltak, hosszú, hullámos – minden bizonnyal festett – szőke haja csillogóan omlott a vállaira. Megjelenése alapján a húszas évei elején járt. Persze ez semmit sem jelentett, lehetett akár évtizedekkel idősebb is.

– Örvendek a találkozásnak, Ellin – biccentett Grayson a nő felé. Csak most vette észre, hogy milyen hülye vigyor ült ki az arcára.

Mindig a szőkék voltak a gyengéim.

– Még van pár perc az indulásig – világosította fel a nő, és a kezében lévő bőrönd felé nyúlt. – A szobája már készen áll. Kérem, kövessen. A helyére kísérem, amíg a pilóta elvégzi az repülés előtti utolsó ellenőrzéseket.

Grayson elismerően mérte végig a szűk folyosón előtte haladó nőt, amint az a hajó végében lévő VIP-kabinba kísérte.

– Remélem, mindennel meg lesz elégedve – suttogta a nő sejtelmes mosollyal az ajkán, ahogy céljukhoz értek. Majd kinyitotta az ajtót és ellépett a férfi útjából.

A szoba semmiben sem emlékeztetett a katonai hajókon található, sokszor túlzsúfolt barakkokra, sem a távolsági civil hajók hálókamráira. Fel volt szerelve egy franciaággyal, a legmodernebb videokijelzővel, zuhanyzóval és fürdőkáddal, egy teli bárszekrénnyel és majd minden fajta luxuscikkel, amit csak kívánhatott. Felvehette volna a versenyt bármely luxushotellel.

– Körülbelül nyolc óra múlva érjük el a Grissom Akadémiát, Mr. Grayson – folytatta Ellin, és a bőröndöt a sarokba állította. – Hozhatok önnek bármit a felszállás előtt?

– Azt hiszem, inkább csak pihennék egy kicsit – válaszolta. Minden ízülete sajgott, és a feje is lüktetett: a vöröshomokelvonás klasszikus tünetei. – Kérem, ébresszen fel egy órával a leszállás előtt!

– Természetesen, Mr. Grayson – válaszolta a nő, majd hátat fordított és távozott. Az ajtó bezárult mögötte, és Grayson egyedül maradt a szobájában.

Vetkőzés közben rá kellett ébrednie, hogy mennyire izzadt. Bal keze enyhén remegett, miközben kigombolta az ingét. Még csak át sem futott az agyán, hogy felszippantson egy kevés anyagot. Soha nem hagyta volna, hogy Gillian beállva lássa. Meztelenül az ágyra zuhant. Túl lázas volt még ahhoz is, hogy a puha selyemtakaró alá másszon.

Kisvártatva egy mély dörgő hang jelezte, ahogy a pilóta beindította a motort. Grayson egyedül is repülhetett volna... még mindig tudta, hogy hogyan vezessen el egy ilyen hajót, de a Cerberusnak ez alkalommal más tervei voltak vele. Álcája szerint a Cord-Hislop Aerospace, egy Elysiumi űrhajógyár magas rangú vezetője volt. Ez lehetővé tette számára, hogy háborítatlanul utazza keresztül a galaxist a magángépén. És magyarázattal tudott szolgálni a nagy összegű felajánlásra is, amit a Grissom Akadémia igazgatóságának juttatott el, hogy Gilliant bevegyék a Felemelkedés-projektbe.

Elmúltak már azok az idők, amikor feltörekvő politikusok magánpilótájának adta ki magát. Most ő élvezte a szoba és a személyi utaskísérő nyújtotta luxust. A Titokzatos Ember gondját viselte azoknak, akikben nem kellett csalódnia.

Gondolom, Menneau is pont ezt gondolta. Mielőtt Pel megölte.

Grayson felült az ágyon. Pel legutóbbi látogatása járt a fejében. Lehet, hogy a régi barátja mégis szólt a Titokzatos Embernek a vörös homokról? A Cerberus biztos nem nézné tétlenül, ha úgy gondolná, hogy a függősége veszélybe sodorhatja a küldetését.

Vajon Ellin tényleg csak egy légi utaskísérő? Átlagos emberek ezrei dolgoztak a Cord-Hislopnál, és még csak nem is sejtették, hogy a cég hátterében egy ködös paramilitáns szervezet állt. Senki sem sejtette a cégnél – valószínűleg sehol sem tudták –, hogy létezik egyáltalán olyan szervezet, mint a Cerberus. De az akták sorai és a vállalati szamárlétra fokai között a Titokzatos Ember több tucat ügynöke rejtőzött. Ellin talán egy lehet közülük. Talán éppen most is az ajtó mögött várakozott, hogy egy jégcsákányt állítson a nyakába, amint kilép a szobából. Pont, ahogy ő tette Keóval.

Legördült az ágyról és belebújt a falon lógó frottír fürdőköntösbe. Majd megnyomta a hívógombot. Néhány másodperccel később halkan kopogtak az ajtón. Grayson egy kicsit kivárt, mielőtt elhúzta a kezét az ajtónyitó panel előtt. Nehezen bírta le a késztetést, ami arra sarkallta, hogy hátraugorjon a kinyíló ajtóból.

Ellin állt előtte, de csak könyörtelenül piros ajkaival és csintalan természetével volt felfegyverezve.

– Szüksége van valamire, Mr. Grayson?

– A ruháim... ki tudná tisztíttatni és vasaltatni nekem?

– Természetesen, uram. A nő belépett a szobába és letisztult, beidegződött mozdulatokkal szedte össze a levetett ruhákat. Magabiztosságot sugárzott, és ez a profizmus utalhatott különleges katonai kiképzésre... vagy egyszerűen csak a munkáját végezte. Megpróbálta feltűnés nélkül szemmel tartani, és remélte, hogy rajtakapja, amint a másik is ugyanezzel próbálkozik. Ha a Cerberusnak dolgozik, minden bizonnyal parancsot kapott, hogy megfigyelés alatt tartsa az utasait.

Ellin felegyenesedett és szembefordult vele, kezében a köteg ruhával. Egy jól begyakorolt mosolyt eresztett Grayson felé, aki csak most vette észre, hogy még mindig erősen bámulja a nőt.

– Elnézést. Máshol járt az eszem.

A nő ismét elmosolyodott, de szemeiből idegesség sugárzott.

– Szolgálhatok még valamivel, Mr. Grayson?

Feltűnt neki, hogy a nő hangja kissé megremegett. Lehet, hogy tényleg csak egy ijedt stewardess, vagy valaki, aki nagyon, nagyon jól játssza a szerepét. De ezt a gondolatot gyorsan követte egy másik: A vörös homoktól paranoiás lettél.

– Köszönöm, Ellin. Egyelőre ennyi lesz.

A nő arcára egyértelmű megkönnyebbülés ült ki, ahogy a férfi ellépett előle, hogy kiengedje. Amint kilépett az ajtón, megtorpant, majd megfordult.

– Még... még mindig azt szeretné, hogy felébresszem egy órával leszállás előtt?

– Örülnék neki – válaszolta hirtelen és bezárta a nő előtt az ajtót, hogy amaz ne láthassa, ahogy elönti az arcát a szégyen vöröse.

Szedd már össze magad – korholta magát, majd levette a köntöst és visszadőlt az ágyra. – Ne vetődj folyton az árnyékokra. Ez a küldetés túl fontos ahhoz, hogy elcseszd.

A hajtóművek hangja megváltozott. Érezte, ahogy felülről gyenge nyomás nehezedik a mellkasára, ami a puha matrachoz nyomta. A gép a levegőbe emelkedett.

Egyszerre küzdött a gravitáció és a légkör ellen, ahogy a csillagok felé tört. A szoba, ami az imént még forrónak hatott, hirtelen kihűlt, és Grayson a takaró alá kúszott.

A mesterséges tömeghatásmezö, amit a hajótestben generáltak, tompította ugyan az emelkedés közben keletkezett turbulencia okozta lökéseket és a gyorsulást, de Grayson pilótaösztönei még így is jelezték a mozgást. Ismerős és biztonságot adó érzés volt. Percek alatt álomba ringatta.

– Új megbízásunk van a számodra – mondta a Titokzatos Ember, és Grayson rájött, hogy már megint álmodik.

Egyedül voltak Grayson lakásában, csak ők ketten... és a csecsemő, aki csendben aludt a Titokzatos Ember karjaiban.

– Tetszett, ahogy megoldotta az Eldfell-Ashland problémát. Tudom, hogy bonyolult küldetés volt.

– A nagyobb jóért történt minden – válaszolta.

Ha akart se tudott volna mást mondani. Régen minden egyes idegszálával hitte is, hogy így van. Még most is hitte, de elméjének az a része, amelyik tudta, hogy álmodik, tisztában volt vele, hogy már semmi sem olyan egyszerű, mint régen.

– Különleges feladatom van a számodra – mondta a Titokzatos Ember és felé nyújtotta a gyermeket. – Ez a gyermek egy biotik.

Grayson karjába fogta a kislányt. Puha volt és meleg. Könnyebb, mint amire számított. Úgy tűnt, megzavarta a mozgás, mert a szemei kipattantak és elkezdett nyöszörögni.

Grayson kedvesen csitítgatni és ringatni kezdte. A gyermek szempillái összezárultak, fújt egy aprót, és mar aludt is újra.

A korából ítélve kétség sem fért hozzá, hogy hogyan lett kitéve a nullelem hatásának.

– Az álcád részeként a Cord-Hislopnak fogsz dolgozni – tudatta vele a Titokzatos Ember. – Az értékesítésen fogsz kezdeni, de néhány év alatt felküzdöd magad igazgatói szintre. Azt akarjuk, hogy sajátodként neveldfel a gyereket.

– Ki lesz a társam?

– Senki. A feleséged meghalt a kislány születésekor, és nem nősültél újra.

Átfutott Grayson agyán, hogy mi történhetett a gyerek igazi szüleivel, de nem volt olyan ostoba, hogy rákérdezzen.

– Megértetted, milyen fontos ez a küldetés? – kérdezte a Titokzatos Ember. – Felfogtad, mit jelenthetnek a biotikok az emberiség számára?

A fiatalabb férfi biccentett. Hitt abban, amit csinált. Hitt a Cerberusban.

– Sok nehézségen kellett átverekednünk magunkat, mire rátaláltunk erre a gyermekre. Ő különleges. Azt akarjuk, hogy felnézzen rád. Bánj vele úgy, mintha a saját húsod és véred lenne.

– Úgy fogok – Ígérte Grayson.

Esküt tett, de nem fogta fel, hogy milyen következményekkel is járt ez. Ha ismerte volna az igazságot, bizonyára nem vágta volna rá a választ ilyen gyorsan... de végül is a válasz ugyanez lett volna.

A bébi halkan gagyogni kezdett. Grayson elbűvölve meredt a gyűrött kis arcra.

– Nem lesz egyedül – biztosította a Titokzatos Ember. – A legjobb specialistáinkat állítjuk az ügyre. Ők biztosítják majd, hogy a lány megkapja a megfelelő kiképzést.

Grayson átszellemülten bámulta az álmában mocorgó kislányt. Apró kezeit ökölbe szorította és kis köröket rajzolt a levegőbe.

A Titokzatos Ember elfordult és kifelé indult.

– Van neve? – kérdezte Grayson, anélkül, hogy felnézett volna.

– Egy apának joga van elnevezni a saját gyermekét – válaszolta a Titokzatos Ember, majd becsukta az ajtót maga mögött.

Grayson úgy ébredt, ahogy mindig. A csukódó ajtó hangja visszhangzott a fejében.

– Fényt, gyengét – utasította a fedélzeti komputert, és homályosan felragyogott az ágy melletti lámpa, elűzve az árnyakat a szobájából. Csak egy óra telt el. Hátra volt még hét az akadémiáig.

Kimászott az ágyából és belebújt a köntösbe, majd felemelte a bőröndjét. A szoba sarkában lévő apró íróasztalhoz vitte és a tetejére fektette. Leült az odakészített székre, és beütötte a zárkombinációt. Egy másodperccel később egy halk szisszenés kíséretében kinyílt a bőrönd.

Tele volt dokumentumokkal, amik a Cord-Hislop igazgató álcáját segítettek fenntartani – főleg szerződések és eladási jelentések. Kivette, majd a földre hajította őket. Majd kiemelte a bőröndből a titkos rekeszt elválasztó lapot, ami eddig a táska aljának tűnt. Figyelmen kívül hagyva az ampullát, amit Peltől kapott – arra nem lesz szüksége, amíg nem találkozik Gilliannel –, az apró celofánzacskó felé nyúlt, ami tele volt vörös homokkal.

Grayson azon gondolkodott, hogy vajon valójában mennyit is tudott a Titokzatos Ember a lányról azon az estén, mikor neki adta Gilliant. Tudott vajon a mentális állapotáról? Tudta vajon, hogy egy nap a Szövetség létre fog hozni egy olyan programot, mint a Felemelkedés-projekt? Úgy adta neki a gyermeket azon a napon, hogy tudta, egy napon majd arra utasítja, hogy mondjon le róla?

Kinyitotta a zacskót és óvatosan maga elé borított egy kis adagot a finom porból. Épp csak annyit, hogy lenyugtassa, nem többet. És még rengeteg ideje volt kitisztulni, mielőtt elérnék az akadémiát.

Kezdetben könnyű volt. Gillian pont olyan hétköznapi kislánynak tűnt, mint a többi. Pár havonta meglátogatták a Cerberus specialistái: vért vettek tőle és alfahullám-méréseket végeztek, ellenőrizték az egészségi állapotát, tesztelték a reflexeit és a reakcióit, de még azzal a sok orvossal körülvéve is Gillian boldog kislány volt.

A tünetei valamikor három-négy éves kora körül kezdetek jelentkezni. Egy eddig ismeretlen disszociatív rendellenesség, ahogy az orvosok mondták. Könnyű diagnosztizálni, de nehéz kezelni. Meg is próbálták. Drog- és viselkedés-terápiák tömkelegét kényszerítették a lányra, ám a kísérleteik kudarcot vallottak. A lány minden egyes évvel egyre inkább eltávolodott a világtól, és egyre zárkózottabb lett: csapdába esett saját elméjében.

Az egyre növekvő szakadék kettőjük között meg kellett volna, hogy könnyítse az elválást Grayson számára, mikor a Cerberus úgy döntött, hogy a Felemelkedés-projektnek adja a gyereket. Ám nem így történt.

Graysonnak nem volt túl sok mindene, amihez ragaszkodhatott a Cerberus iránti elkötelezettségén és a lánya iránti odaadásán kívül. És ez a két dolog elválaszthatatlan volt a számára. Mikor az ő felügyeletére bízták Gilliant, kivonták az aktív szolgálatból, hogy több figyelmet fordíthasson a lánya nevelésére. A gyámoltalan csecsemő gondozása betöltötte az űrt az életében. Ahogy nőtt – ahogy végignézte, ahogy csecsemőből gyönyörű, intelligens, gondolati problémákkal küszködő fiatal lánnyá cseperedett – a világa középpontjává vált... pont úgy, ahogy a Titokzatos Ember eltervezte.

Aztán két évvel ezelőtt megparancsolták neki, hogy küldje el.

Visszazárta a műanyag zacskót és visszadugta a táska titkos rekeszébe. Aztán felállt és kiment a fürdőszobába. Mikor kijött, már ott lógott kezében a borotvája. A pengével két hosszú, vékony csíkra osztotta az előtte heverő kupacot.

A Titokzatos Ember azt akarta, hogy Gillian a Felemelkedés-projektbe kerüljön, hogy a Cerberus a saját kutatásaiban kihasználhassa a Szövetség kutatásait.

Grayson tudta, hogy a döntés ez esetben nem az ö kezében volt, de még így is nehezére esett elengedni a lányt. Tíz évig volt az élete szerves része. Hiányzott neki, hogy nem látta reggelente és hogy nem takarhatta be esténként. Hiányoztak neki azok a ritka pillanatok, mikor sikerült áttörnie azokat a láthatatlan falakat, amik elzárták lányát a külvilágtól, és megmutatkozott az iránta érzett őszinte szeretete és ragaszkodása. Azonban, mint minden szülőnek, neki is a sajátja elé kellett helyeznie a lánya érdekeit.

A program jó volt Gilliannek. A tudósok az akadémián a biotikus kutatások határait feszegették. Olyan előrelépéseket tettek, amiket a Cerberus soha nem érhetett volna el egyedül. És ez volt az egyetlen hely, ahol Gillian megkaphatta a forradalmi L4-es erősítőket.

Lánya elküldése ezenkívül egy nagyobb célt is szolgált. Ez volt a legjobb lehetőség a Cerberus számára, hogy felmérje az emberi biotikok által elérhető maximális erő mértékét. Egy erős fegyverét, amit egy nap majd felhasználhatnak a Földnek és népének a többi idegen faj fölé emeléséért vívott, elkerülhetetlen küzdelemben. Gilliannek is el kellett játszania a szerepét a Titokzatos Ember terveiben, pont úgy, mint neki, és remélte, hogy egy nap majd úgy emlékeznek a lányára, mint az emberi faj hősére.

Grayson megértette ezt. Elfogadta. Ahogy azt a tényt is, hogy jelenleg nem volt más, mint egy közvetítő. Egy alkalmazott, aki lehetővé tette a Cerberus kutatói számára, hogy hozzáférjenek Gillianhez, amikor csak akartak. Sajnos az elfogadás cseppet sem könnyítette meg ezt a helyzetet.

Ha tehette volna, minden héten meglátogatja az akadémián. De tudta, hogy Gillian nem viselné jól a gyakori látogatásokat. A lánynak rendre volt szüksége, nem viselte jól sem az elválást, sem a meglepetéseket. Úgyhogy távol maradt tőle, és megpróbált nem rágondolni, ez elviselhetőbbé tette a magányt. Az állandó kín tompa fájdalomként motoszkált csak a gondolatai között.

Persze voltak pillanatok, amikor nem tudott nem n lányára gondolni – mint most is. A tudat, hogy látni fogja a lányát, azt is teljességgel világossá tette a számára, hogy mennyire fájdalmas lesz az újbóli elválás. Ilyenkor nem tudta tompítani a fájdalmat. Legalábbis segítség nélkül nem.

Előrehajolt, befogta a jobb orrlyukát és felszippantotta az első csík vörös homokot. Aztán a másikat fogta be és felszívta a másodikat. A por égette az orrüregét és könnyezett tőle a szeme. Felült és kipislogta a szeméből a könnyeket. Megmarkolta a szék karfáját olyan erősen, hogy kifehéredtek a bütykök az ujjain. Érezte a szívét, ahogy lassan és nehezen vert: tadam... tadam... tadam. Hármat dobbant, aztán elöntötte az eufória.

A következő néhány percben meglovagolta ezt a hullámot. Csukott szemmel ült, míg a feje előre-hátra járt. Időnként egy halk nyögés tört fel belőle. A gyönyör artikulálatlan hangja volt ez.

A kezdeti roham gyorsa enyhült. Grayson minden erejével küzdött a vágy ellen, ami arra sarkallta, hogy még egyszer kiüsse magát. Tudta, a kellemetlen érzések – félelem, paranoia, magány – még mindig ott kísértenek tudata sötét sarkaiban. Még mindig közel, de egyelőre elrejtőzve a narkotikum meleg ragyogása elől.

Kinyitotta a szemét és nyugtázta, hogy a szobában minden mintha rózsaszín lenne. Ez volt a vörös homok egyik mellékhatása, de nem a legkiemelkedőbb.

Magában kacarászva hátradőlt a karosszékben, s szemét körbehordozta a szobán megfelelő célpont után kutatva, míg végül észrevette a szoba padlóján heverő iratokat.

Óvatosan, nehogy felboruljon a székével, bal kezével a papírok felé nyúlt, miközben ujjaival a levegőt markolta. A lapok zörögni kezdtek, mintha lágy szellő játszadozna velük. Kínlódva próbált összpontosítani – ez mindig nehezen ment, ha az ember épp a vörös felhők között lebegett. Egy másodperccel később ütött egyet a levegőbe, és a papírhalom a levegőbe emelkedett, majd vadul örvényleni kezdett körbe a szobában.

A levegőben tartotta őket, amíg csak tudta. A drog okozta ideiglenes biotik képességei úgy táncoltatták az iratokat a szobában, mint ahogy a falevelek táncolnak a viharban.

Mire Ellin hét órával később kopogtatott az ajtón, már újra józan volt. Aludt egy pár órát, lezuhanyozott, megborotválkozott és a vörös homok miden nyomát eltakarította.

– Egy óra múlva leszállunk, Mr. Grayson – emlékeztette a nő, és átnyújtotta neki a frissen mosott és vasalt ruháit.

Biccentve elvette őket, majd becsukta az ajtót. Egyedül, a szobája magányában még utoljára ellenőrizte, hogy tényleg nem hagy-e hátra semmiféle bűnjelet.

Ez a különbség a függő és a drogos közt – emlékeztette magát, miközben öltözni kezdett. Ezúttal biztos kézzel gombolta be az ingét. Mindkettőjüknek szükségük van az adagjukra, de a függő megpróbálja elrejteni a világ elől azt, amit csinál.

HAT

Kahlee nem tudott aludni. Úgy gondolta, ennek egyrészt az az oka, hogy jobban szerette a saját ágyát, másrészt pedig az, hogy Jiro hangosan horkolt a füle mellett. Nem próbálkozott azzal, hogy felébressze – persze értelmetlen is lett volna. A szerelmeskedéseik általában így értek véget, annak ellenére, hogy Kahlee majdnem két évtizeddel volt idősebb a mellette fekvő fiatal férfinál. Jiro mindig nagy hévvel, szenvedélyesen és tüzesen kezdett hozzá, s képtelen volt lassabb tempóra váltani.

– Idővel majd belejössz – suttogta Kahlee, kedvesen megpaskolva a fiú csupasz combját. – És minden jövőbeli barátnőd hálás lesz nekem ezért.

Olyan halkan mozogva, hogy ne ébressze fel Jirót, Kahlee kicsússzam a takarók alól és meztelenül felegyenesedett az ágy mellett. Most, hogy már nem fűtötte őt a fiú felhevült teste, megborzongott a szoba hűvösétől.

Elkezdett a ruhái után kutatni, ami nem bizonyult könnyű feladatnak, mert a vágytól feltüzelt Jiro vetkőztetés közben a szoba különböző szegleteibe hajította azokat. Kahlee rátalált az ingére és épp áthúzta a fején, amikor úgy hallotta, Jiro álmában motyog valamit. Ahogy odapillantott, látta, hogy a fiú még mindig alszik, szavai csak értelmetlen álomnyelven szóltak. Kahlee egy hosszú percen keresztül csak nézte őt. Olyan fiatalnak tűnt így összegömbölyödve az ágyban. Egy röpke pillanatig lelkiismeret-furdalás és szégyenérzet szállta meg a nőt.

Nem volt semmi illegális abban, amit csináltak; megfelelő idősek voltak, technikailag a fiú főnöke volt, a munkahelyi szerződésükben sem volt semmi, ami kifejezetten tiltotta volna az ilyen típusú kapcsolatokat. Jiro szavaival élve: etikailag feltérképezetlen területen jártak.

Kahlee-nek néha az volt az érzése, hogy Jiro csak a karrierje előrelendítésére használja őt, ami lehetséges is volt. Neki akkor is csak annyi lett volna a bűne, hogy megpróbál mindent lehetőt kiszipolyozni ebből a kapcsolatból. Ha a fiú tényleg azt hitte, hogy az, ha lefekszik a főnökével, valahogy a javára válhat, nagyot tévedett. Emiatt csak többet várt Jirótól, mint a többi kutatótól, de a srác jól dolgozott; a munkatársai tisztelték és a tanulók is szerették. Ez tetszett benne Kahlee-nek a legjobban.

Meg a csinos kis segge – gondolta gonoszul vigyorogva.

Persze az évek során lefeküdt másokkal is, talán túl sok emberrel is, de Jiróhoz hasonlóan mind csak fellángolások voltak. Nem mintha valaha is komoly kapcsolatra vágyott volna. Amíg a seregben szolgált, mindig a Szövetség állt az első helyen, és amikor civillé vált, inkább fókuszált a karrierjére, mint egy hosszú távú kapcsolatra.

Szerencsére még rengeteg ideje volt. Az utóbbi évszázadban bekövetkezett egészségügyi fejlődésnek köszönhetően a nőknek még gondolniuk sem kellett a családalapításra, mielőtt betöltötték volna a negyvenedik életévüket. Ha úgy tartotta volna kedve, akkor még húsz év múlva is egy tökéletesen egészséges gyermeknek adhatott volna életet.

Kahlee azonban még mindig nem tudta biztosan, mit is akar. Nem arról volt szó, hogy ne szerette volna a gyerekeket; a biotik gyermekekkel való munka lehetősége volt az, amiért elfogadta az állást a Felemelkedés-projektben. Egyszerűen csak nem látta maga előtt, ahogy megállapodik.

Szedd össze magad – gondolta –, meg a hülye ruháidat is.

Ellökte magától az iménti gondolatokat. Megtalálta az egyik szék támlájára hajított nadrágját és felhúzta. Még mindig egy hiányzó zokni után kutatott, amikor Jiro egy hatalmas ásítás kíséretében felébredt.

– Elmész? – kérdezte álomittasan.

– Csak visszamegyek a saját szobámba. Nem tudok úgy aludni, ha a fülembe horkolsz, mint egy nagybeteg víziló.

A fiú mosolyogva az ágytámlához támasztotta a párnáját, feljebb csúszott az ágyon, szinte felült, és a szemét dörzsölgette.

– Biztos nincs ennek semmi köze Grayson látogatásához?

Kahlee nem fáradt a cáfolattal, inkább figyelmen kívül hagyta Jiro kérdését, s inkább folytatta a kutatást az eltűnt zokni után. Amikor megtalálta, az ágy szélére ülve felhúzta. Jiro csendben, türelmesen várt arra, hogy a lány megszólaljon.

– Sokkal inkább aggódom Gillian miatt – vallotta be végre. – Úgy tűnik, semmivel sem tudunk segíteni rajta. Talán a program nem neki való.

– Hű, váljál már! – kiáltott Jiro hirtelen éberen. Sietve keresztülmászott az ágyon és átkarolta Kahlee vállát. – Gillian több biotikus erővel bír, mint... hát, mint bárki más! A Felemelkedés-projekt pont a hozzá hasonlókról szól.

– De ő nem csak biotik – érvelt Kahlee, hangot adva az agyán átfutó gondolatoknak. – Ő egy komoly értelmi problémákkal küzdő kislány!

– Nem akarod arra kérni az igazgatóságot, hogy elküldjék, ugye? – kérdezte Jiro elborzadva.

Kahlee a fiú felé fordította fejét, homlokán ráncok jelentek meg.

– Ezt a döntést az apjának kell meghoznia. – Szóval elmondod Graysonnak, mit gondolsz? – kérdezte Jiro sokkal kevésbé aggodalmas hangnemben.

– Elmondom neki, mik a lehetőségei. Gillian talán jobban lenne, ha nem kellene a biotik képességei fejlesztésével foglalkoznia itt az akadémián. Szerezhetne neki egy magántanárt; valakit, aki képes javítani Gillian állapotán. Mindenki tudja, hogy lenne rá pénze.

– Mi van, ha nem akarja kivenni Gilliant a programból?

– Akkor el kell gondolkodnom azon, hogy tényleg a legjobbat akarja-e a lányának. – Amint ezek a szavak elhagyták a száját, Kahlee már meg is bánta őket.

– Most pont olyan vagy, mint Hendel – dorgálta Jiro.

Ez a megállapítás letaglózta; még élesen élt az emlékeiben, ahogy Nick tegnap összehasonlította őt a biztonsági főnökkel.

– Ne haragudj – kért bocsánatot. – Csak fáradt vagyok. Nem tölthetem itt minden éjszakámat. A nő megpróbált egy kis vidámságot is belecsempészni a beszélgetésbe, ezért hozzátette:

– Ha majd annyi idős leszel, mint én, neked is szükséged lesz majd az alvásra.

– Most viccelsz, ugye? – kérdezte Jiro hitetlenkedve. – Hiszen alig látlak. Folyton dolgozol... vagy Hendellel lógsz.

– Szereti tudni, mi van a tanulókkal – válaszolt. – De főleg Gillian érdekli.

– Kezdem azt hinni, hogy több van köztetek, mint barátság – mondta Jiro baljósan.

Kahlee hangos nevetésben tört ki. Látta, ahogy Jiro megmerevedik, majd elfordul tőle.

– Ne haragudj – mondta Kahlee, átölelve a fiút. – Nem akartalak kinevetni. De higgy nekem, nem vagyok Hendel típusa. De te annál inkább az vagy.

Jiro egy pillanat erejéig zavartnak tűnt, fiús arcára kiült az értetlenség.

– Ohhh – nyögte egy másodperccel később, elértve Kahlee mondandóját.

A hálóban lévő telefon megcsörrent, mielőtt bármi mást mondhattak volna. Jiro a kijelzőn lévő azonosítóra pillantott és felhúzta a szemöldökét. – Hendel az!

– Na és? – vont vállat Kahlee. – Vedd fel! Jiro előrelendítette a karját és megnyomta a kihangosító gombját.

– Hendel?

– Grayson gépe most lépett a naprendszerbe – köpte a hang a vonal túlvégéről. – Egy órán belül itt lesz.

– Úgy tűnik, a bunkója a saját órájához igazodik – tette hozzá Hendel.

Kahlee a szemét forgatta. Az emberek általában úgy tervezték meg a bolygók vagy űrállomások közti utazásokat, hogy helyi idő szerint nappal érkezzenek meg. Ám Grayson a munkájából kifolyólag sokat utazott és az időzónák közti folyamatos ugrálás megtette a hatását. Nem Gillian apja volt az egyetlen olyan szülő, aki az éjszaka közepén állított be hozzájuk, de ő volt az egyetlen, akinek ezt Hendel nem nézte el.

– Aha, jó, oké – válaszolta Jiro. – Mindjárt kész leszek.

– Hívtam Kahlee szobáját is, de nem vette fel – tette hozzá Hendel. – Gondolom, veled van.

Jiro felhúzott vállakkal fordult Kahlee felé. Tekintetéből ez volt kiolvasható: Mit kéne mondanom neki?

– Itt vagyok – szólalt meg Kahlee a hosszú, kínos csendet megtörve. – Grayson elé megyek Jiróval a landolóhangárokhoz.

– Ott találkozunk háromnegyed óra múlva. – A hívás egy kattanással véget ért.

– Honnan szerzett tudomást rólunk? – gondolkodott hangosan Kahlee. Azt hitte, senki sem tud kettőjükről; Jiróval mindig nagyon diszkrétek voltak.

– Nem lenne jó biztonsági főnök, ha nem vette volna észre – kuncogott Jiro a fürdő felé indulva egy gyors páros tusolásra.

Hendel gorombaságán csak mogorvasága tett túl, és általában túlreagálta a problémákat, de soha senki sem vádolhatta volna meg azzal, hogy rosszul végzi a munkáját. Ennek ellenére Kahlee nem volt elégedett.

– Mit gondolsz, miből jött rá? – kérdezte, mialatt kibújt az ingéből.

Jiro kidugta a fejét a fürdőből.

– Valószínűleg te voltál az. Lefogadom, hogy úgy olvas benned, mint egy nyitott könyvben. Nem vagy túl jó a titoktartásban.

– Lehet, hogy te voltál – folytatta Kahlee, mialatt kigombolta a nadrágját. – Te sem vagy egy nagy összeesküvő.

– Jobb vagyok benne, mint gondolnád – mondta a fiú rejtelmesen, majd felkacagott és újra eltűnt a fürdőben. Egy perccel később Kahlee meghallotta a zuhanyrózsából ömlő víz hangját.

Kahlee teljesen meztelen volt, mikor átsétált a szobán és belépett a tusolóba. Jiro sokat sejtetően felhúzta a szemöldökét, mikor a lány kinyitotta a zuhanykabin tolóajtaját és belépett mellé.

– Felejtsd el – mondta Kahlee. – Oda kell érnünk, mielőtt Grayson bedokkol. Félek attól, mi történne, ha kettesben hagynánk Hendellel.

– Mégis miért utálja ennyire Graysont? – kérdezte Jiro Kahlee hajának samponozása közben.

Mert úgy érzi, Graysonnak olyan előítéletei vannak a biotikokkal szemben, hogy évente maximum kétszer képes ránézni a lányára. Mert mikor a szülei Hendelt gyerekkorában a BBK-programba lökték, gyakorlatilag le is mondtak róla. Mert egy része azt hiszi, hogy ha segít Gilliannek megtanulni, hogyan használja az erejét, azzal enyhítheti a saját elhagyatása és elszigetelt gyermekkora okozta fájdalmat.

– Ez elég bonyolult dolog. – Kahlee végül csak ennyit mondott.

– Az is lehet, hogy beleesett – csipkelődött Jiro. Kahlee rosszallóan sóhajtott.

– Imádkozom az Istenhez, hogy ne legyél olyan hülye, hogy akkor viccelődj ezzel, amikor ő is hall.

HÉT

A Grissom Akadémia egy közepes méretű űrállomás volt. Külsején féltucat hangár helyezkedett el, mind képes volt kis-és közepes méretű hajók befogadására is. Az ide érkező hajók többségén a szükséges ellátmányt szállították ide Elysiumból, ezenkívül naponta kétszer fordult egy személyszállító is az akadémia és az alatta lévő bolygó felszíne között.

Mikor Jiro és Kahlee megérkeztek, Hendel már ott várt rájuk, szúrósan nézett kifelé a megfigyelőablakon a hangárok irányába. Kahlee csalódott volt, hogy az ablakok éppen nem a bolygóra néztek, amelynek orbitális pályáján az akadémia keringett; mindig is úgy gondolta, hogy az űrben alattuk lebegő Elysium látképe igazán fenséges látvány.

Az Akadémiára látogatók többsége – nagy általánosságban az itt dolgozók szülei és barátai – az Elysiumra váltották meg a jegyüket és onnan a kis személyszállítóval érkeztek meg ide. Csak a kiválasztott keveseknek, akik elég fontosak vagy gazdagok voltak, adatott meg az a kiváltság, hogy az Akadémián szállhasson le a hajójuk, és így megkímélhessék magukat a nyilvános űrkikötők nyűgétől.

Ez az engedmény lehetővé tette számukra, hogy kikerüljék a bolygón várható vám- és biztonságügyi ellenőrzéseket, ezért törvény írta elő, hogy az Akadémiára történő érkezéskor a biztonságiaknak mindenkit át kell vizsgálniuk. Ez persze inkább csak formalitás volt, mint valódi vizsgálat, és Hendel általában valamelyik beosztottjára bízta ezt a feladatot. Ám azon ritka alkalmakkor, amikor Grayson jött látogatóba, a biztonsági főnök mindig személyesen köszöntötte őt. Kahlee tudta, Hendel így akarja – nem túl finoman – Grayson tudtára hozni, hogy figyeli.

Szerencsére Grayson gépe még nem érkezett meg. Hendel a közeledők felé fordulva szakította el tekintetét az ablaktól.

– Már kezdtem aggódni, hogy ideérsz-e időben.

Csak Kahlee-hez beszélt; úgy tűnt, mintha szándékosan nem venne tudomást Jiro jelenlétéről. Kahlee úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a sértést.

– Mennyi van még az érkezésig?

– Öt, talán tíz perc. Beléptetem Graysont, aztán a tiéd. Vidd a kávézóba egy pár órára, vagy valami.

– Azonnal látni akarja majd a lányát – ágált Jiro.

Hendel úgy nézett a fiatalabb férfira, mintha az egy magánbeszélgetést zavart volna meg, majd megrázta a fejét.

– Ezek a meglepetésszerű látogatások megviselik Gilliant. Nem fogom felébreszteni őt az éjszaka közepén, csak mert az apja túlságosan önző és nem képes várni reggelig, mielőtt bemegy hozzá.

– Nem nevezheted önzésnek, hogy látni akarja a lányát – vágott vissza Kahlee.

– Az utóbbi hónapokban Gillian amúgy is korán kelt – tette hozzá Jiro. – Csak pár órát alszik esténként. Az idő további részében csak ül az ágy sarkán a sötét szobában és a falat bámulja. Szerintem ez is az állapotával van összefüggésben.

Hendel arca kelletlen grimaszba fordult.

– Erről senki nem tájékoztatott.

A férfi komolyan vette a munkáját és nem szerette, ha mások többet tudnak a tanulók szokásairól és viselkedéséről, mint ő.

Balhét akar – gondolta Kahlee.

– Semmit sem tehettél volna – felelte Kahlee fagyosan. –

Emellett pedig Dr. Sanchez azt mondta, nincs mitől tartanunk.

Hendelnek feltűnt a lány hangjában bujkáló ki nem mondott fenyegetés és elengedte a koncot. Pár másodpercig csendben álltak egymás mellett, mind kifelé néztek az ablakon. Végül Hendel szólalt meg először, látszólag ártatlan módon.

– Szóval a te régi barátod a Tanács tagja akar lenni – jegyezte meg.

– Régi barát? – kérdezte Jiro gyanakvón.

– David Anderson kapitány – magyarázta a biztonsági főnök, láthatóan ügyet sem vetve Kahlee tükörképére, aki igen mogorván nézett rá. – Együtt szolgáltak a Szövetségnél.

– Hogyhogy sosem említetted? – kérdezte Jiro a lány felé fordulva.

– Régen volt – válaszolta Kahlee, s remélte, hogy sikerül elég semleges hangnemet megütnie. – Évek óta nem beszéltünk.

Kényelmetlen csend telepedett rájuk, és Kahlee nem tudott másra gondolni, csak arra, milyen kérdések pöröghetnek most Jiro fejében. Magabiztos fiatalember volt, de biztosan nyugtalanította a tudat, hogy a barátnőjének azelőtt kapcsolata volt az emberiség egyik legnagyobb hősével. Jiro következő mondata teljesen váratlanul érte Kahlee-t.

– Szívesebben látnám Udina nagykövetet a Tanácsban.

– Érdekes figyelni, hogyan alakulnak a dolgok – válaszolta Hendel, szemöldökét érdeklődőn felvonva.

A beszélgetést kettévágta egy éles sípoló hang, amely a fejük felett elhelyezkedő intercomból tört elő, s amely egy beérkező hajóra hívta fel a figyelmet. A megfigyelőablakokon keresztül láthatták a vörösen villogó fényeket az egyik hangár oldalán. Pár másodperccel később feltűnt Grayson hajója is: egy kisméretű, magas tattal épített vállalati szállítóhajó.

A hajó a dokkokkal szembe manőverezve beúszott a hangárok egyikébe. Kahlee finom lökéseket érzett a talpa alatt, amikor a két hatalmas, automata dokkolókar megragadta és az állomáshoz rögzítette a hajót. Pár másodperccel később egy dokkolóalagút indult meg a fogadórészleg felől a hajó irányába, majd a zsilipre tapadt.

– Rendben, menjünk és köszöntsük vendégünket – morogta Hendel, nem is próbálta leplezni nemtetszését.

Az állomásra érkező vendégek a dokkolóalagúton keresztül az állomás főzsilipjébe juthattak, onnan pedig egy felületes szenzoros letapogatás után a váróterembe, ebbe a hatalmas golyóállóüveg-falú rekeszbe. A terem zsilipjénél sárga jelzést festettek a burkolatra. A páros csíkok vonalában, az állomás hivatalos határán két szövetségi őr állt, mindketten fegyveresek – emlékeztetőül az ide látogatók számára, miszerint a Grissom Akadémiát közösen működteti a civil lakosság és a hadsereg.

Az őrök mögött egyetlen megerősített kapu vezetett a recepcióra, ahol egy újabb szövetségi katona ült egy számítógép mögött és rögzítette minden érkező és távozó ember adatait. Ez az ajtó azonban zárva maradt egészen addig, amíg az ebben a szobában dolgozó katona meg nem bizonyosodott arról, hogy az előtérben várakozó személyek megkapták az állomás területére való belépési engedélyt.

Grayson már a váróteremben volt, amikor a recepcióra értek, és türelmetlenül járkált fel-alá a sárga vonal mögött. A szobában tartózkodó őrök nemes egyszerűséggel nem vettek tudomást a sietségéről.

A regisztrációs asztal mögött ülő fiatal nő felpillantott a gépéről, s mikor Hendel mellé ért, az arca felragyogott.

Csak időpocsékolás, kislány – gondolta Kahlee.

– Minden a szokásos protokoll szerint halad, csak egy látogatónk van – mondta a katonanő egy árnyalattal magasabb és élénkebb hangnemben, mint ahogy azt egy tökéletes profi tette volna. – Csak az átvilágításra vár.

– Engedje be – sóhajtotta Hendel.

A nő elmosolyodott és lenyomott pár billentyűt a klaviatúrán. Az üvegajtó fölött kigyulladt egy kicsi, zöld lámpa, majd egy hangos kattanás kíséretében a zár kinyílt. Egy másodperccel később az ajtó hangtalanul becsúszott a falba.

– Bemehet, Mr. Grayson – hallotta Kahlee az egyik őr hangját, de eddigre Grayson már úgyis ebben a teremben volt.

Szörnyen néz ki – gondolta Kahlee.

Grayson egyszerű öltönyt viselt és egy drágának tűnő diplomatatáskát tartott a kezében; a ruhái tiszták és frissen vasaltak voltak, és nyilvánvaló volt, hogy nemrég borotválkozott. Ám mindezek ellenére volt valami egészségtelen, szinte reménytelen a külsejében. Mindig is vékony ember volt, de most pontosan úgy nézett ki, mint egy csontváz; a ruhái lógtak rajta. Az arca nyúzott és sovány volt, a szemei véreresek és beesettek, ajkai szárazak és cserepesek. Kahlee még mindig nem akarta elismerni Hendel igazát, miszerint Grayson drogfüggő, de jelen pillanatban a férfi pont úgy festett.

– Örülök, hogy újra látom, Mr. Grayson – mondta Kahlee előrelépve és kezet nyújtva, mielőtt Hendel szóhoz juthatott volna.

– Hosszú ideje nem láttuk – tette hozzá a biztonsági főnök, fittyet hányva Kahlee erőfeszítéseire. – Már kezdtük azt hinni, elfelejtette, hol talál minket.

– Ha tudnék, gyakrabban jönnék – válaszolt Grayson, miközben kezet rázott Kahlee-vel, de Hendelre nézett beszéd közben. Nem tűnt dühösnek. Inkább védekezőnek. Vagy bűnösnek.

– A dolgok mostanában... bonyolulttá váltak.

– Gillian igazán izgatott lett, mikor elmeséltük neki, hogy meglátogatja, uram – szólt közbe Jiro mosolyogva Kahlee válla fölött. Alig várom, hogy láthassam őt, Dr. Toshiwa – mosolygott rá vissza Grayson. Kahlee-nek feltűnt, hogy a férfi fogai elszíneződtek és halvány derengő hártya feszül rajtuk – még egy jel, ami arról árulkodik, ha valaki gyakran szippant.

– Óhajtja, hogy elvegyem a bőröndjét? – kérdezte Hendel szinte kellemetlenül.

– Szívesebben tartom magamnál – válaszolt Grayson. Kahlee észrevette a rosszallást a férfi arcán, amikor Hendel szemébe nézett.

– Jöjjön – mondta, miközben megragadta Grayson karját és szelíden elfordította őt Hendeltől. – Menjünk, látogassuk meg a lányát.

– Sajnálom, hogy ilyen szörnyen időzítettem az érkezésemet – mondta neki Grayson, mialatt a Felemelkedés-projektben részt vevők hálószobái előtt sétáltak. – Mindig problémáim vannak a napirendem helyi időhöz történő igazításával.

– Nem probléma, Mr. Grayson – nyugtatta meg a lány. – Bármikor eljöhet a lányához látogatóba. Éjjel-nappal.

– Rosszul érzem magam, hogy felébresztem – folytatta. – De pár óra múlva már mennem is kell.

– Majd hagyjuk, hogy átaludja a holnapi tanóráit – szólt közbe a pár lépéssel mögöttük sétáló Hendel.

Grayson nem vett róla tudomást, és Kahlee nem is volt biztos abban, hogy egyáltalán hallotta a kommentárt.

Amikor elérték Gillian szobáját, Kahlee a bejárati panelhez emelte a kezét, és az ajtó kinyílt.

– Fényt – mondta lágyan, és ragyogás töltötte be a szobát.

Gillian nem aludt. Ahogy Jiro figyelmeztette őket, keresztbetett lábbal ült az ágyon, a paplan tetején. Kifakult rózsaszín pizsamája egy számmal kisebb volt a kelleténél; Kahlee úgy emlékezett, Graysontól kapta egy pár hónappal ezelőtt a szülinapjára.

– Szia, Gigi.

A kislány szeme felpattant, karjával a férfi felé nyúlt, de nem változtatott ülő helyzetén. – Apu!

Grayson az ágy mellé lépett és lehajolt, hogy megölelje a lányát, de gyorsan felegyenesedett és inkább belecsapott Gillian tenyerébe, mert a kislány ezt akarta.

– De nagyra nőttél! – csodálkozott Grayson, mialatt egyik kezét szabaddá téve hátrált egy lépést, hogy jobban lássa a lányát. Egy hosszú, csendes pillanattal később lágyan megszólalt. – Pont olyan vagy, mint édesanyád.

Kahlee megragadta Hendel és Jiro könyökét és finoman az ajtó felé irányította őket, érzékeltetve velük, hogy itt lenne az ideje távozni. Mindhárman kiléptek a szobából, és az ajtó a helyére csusszant mögöttük.

– Gyerünk – mondta Kahlee a folyosón állva. – Hagyjuk őket kettesben.

– Az akadémia látogatói állandó felügyelet alatt kell, hogy álljanak – emlékeztette Hendel.

– Én itt maradok – ajánlkozott Jiro. – Úgyis azt mondta, hogy csak pár órát tud maradni, szóval nem lesz túl fárasztó. Plusz én ismerem Gillian aktáit. Arra az esetre, ha kérdései lennének.

– Így jó lesz – mondta Kahlee.

Úgy tűnt, Hendel is egyetért ezzel a tervvel.

– Ne felejtsd el kijelentkeztetni és tudasd velem, ha távozott.

– Na gyere! – fordult Kahlee Hendelhez. – Kísérj le az étkezőbe és meghívlak egy kávéra.

Az étkező üres volt – hátravolt még pár óra addig, amíg a személyzet tagjai vagy a diákok becsődülnek ide reggelizni. Hendel helyet foglalt az ajtóhoz közeli asztalok egyikénél, Kahlee pedig az ital-automaták felé vette az irányt. Lehúzta a dolgozói kártyáját a vágatban és rendelt maguknak két kávét, mindkettőt feketén, majd azokkal a kezében visszasétált az asztalhoz és az egyiket odanyújtotta Hendelnek.

– Az a szemét rosszabbul néz ki, mint valaha – mondta a biztonsági főnök, mialatt átvette a kávét. – Talán most is be van szívva.

– Túl szigorú vagy vele – sóhajtotta a lány és leült a Hendellel szemközti székre. – Nem ő az első biotik-szülő, aki vörös homokkal kísérletezik. Ez egy lehetőség nekünk, hétköznapi embereknek, hogy megértsük, milyen lehet biotiknak lenni.

– Nem – vágott közbe a férfi hevesen. – Annak, hogy betép és pár órán keresztül gemkapcsokat hajigál az elméjével, semmi köze sincs ahhoz, milyen biotiknak lenni.

– De egy olyan ember, mint Grayson, így kerülhet a legközelebb hozzá. Képzeld magad az ő helyébe. Csak próbál kapcsolatot teremteni a lányával.

– Ahhoz talán többször kéne meglátogatnia, nem csak évente kétszer.

– Neki sem lehet könnyű – emlékeztette Kahlee Hendelt. – A felesége szülés közben ment el. A lánya a mentális állapota miatt érzelmileg távolságtartó. Aztán kiderül, hogy a kislánynak hihetetlen képességei vannak és el kell küldenie egy magániskolába.

– Valószínűleg érzelmi hullámvasúton utazik minden egyes alkalommal, amikor eljön hozzá: szeretet, bűntudat, magány. Tudja, hogy a lányának így lesz a legjobb, de ez nem jelenti azt, hogy könnyű neki.

– Egyszerűen rossz érzésem van vele kapcsolatban és megtanultam, hogy bízzak az ösztöneimben.

Válasz helyett Kahlee nagyot kortyolt a csészéből. A kávé finom és meleg volt, de enyhén keserű utóízt hagyott maga után.

– Jobb kávét kell kérnünk az igazgatóságtól – motyogta, remélve, hogy ezzel elterelheti a témát.

– Mióta vagytok együtt Jiróval? – kérdezte Hendel. – Mióta tudod? – Két hónapja.

– Akkor kábé két hónapba telt, mire rájöttél. – Vigyázz azzal a gyerekkel, Kahlee. A lány felkacagott.

– Ígérem, nem töröm el.

– Nem így gondoltam – mondta a férfi komoly hangon. – Van valami, amiért nem tudok megbízni benne. Túlságosan simulékony.

– Már megint az ösztöneid? – kérdezte Kahlee az arca előtt tartott csészével takarva mosolyát. Úgy tűnt, Hendel nem csak a tanulókat félti túlságosan.

– Láttad, hogy reagált, amikor megemlítettem az Andersonnal közös múltadat.

– Ezúton is köszönet érte – mondta a lány összehúzott szemöldökkel.

– Nem tűnt úgy, mintha meglepődött volna – folytatta Hendel, tudomást sem véve a verbális döfésről. – Mintha már tudott volna róla.

– És ha igen?

– Nos, elég nyilvánvaló, hogy nem te mondtad el neki. Szóval, honnan tudja? Annak az akciónak az aktái zárolva vannak. Basszus, én is csak azért tudom, mert te elmondtad nekem.

– Az emberek beszélnek. Talán megemlítettem a személyzet egyik tagjának, aki megemlítette neki. Túl nagy ügyet csinálsz ebből.

– Lehet – ismerte be. – De légy óvatos. Megtanultam, hogy bízzak az ösztöneimben.

Grayson a következő négy órát Gilliannel töltötte. Hagyta, hogy főként a lánya beszéljen, aki az egyik pillanatban szinte őrjöngött a kirobbanó lelkesedéstől, a másikban pedig hosszú percekre csendben maradt és úgy tűnt, meg is feledkezett az apja jelenlétéről. Szerette a kislány hangját hallgatni, de a csöndet sem bánta. Már az is jó volt, hogy újra láthatta őt.

Gillian legtöbbet az iskoláról és az akadémiáról beszélt: melyik tanárt szerette és melyiket nem; a kedvenc tárgyairól; új dolgokról, amiket az órákon tanult. Graysonnak feltűnt, hogy egyszer sem említett más diákokat, sem a biotik kiképzést. Úgy döntött, nem erőlteti. Már megkapott minden információt, amire szüksége lehetett.

Már majdnem mennie kellett. Az idők folyamán megtanulta, minél tovább marad, annál nehezebb elmenni. Ezért minden látogatás előtt felállított egy limitet; az időkorlát megkönnyítette neki, hogy megtegye, amit meg kell tennie.

– Gigi – mondta szelíden.

Gillian a falat bámulta. Ismét elveszett önmagában. – Gigi? – mondta egy kicsit hangosabban. – Apunak mennie kell. Oké?

Legutóbb, amikor itt hagyta, még csak fel sem ismerte őt, amikor el akart köszönni tőle. Ez alkalommal viszont a kislány finoman az apja felé fordította a fejét és bólintott. Nem tudta eldönteni, melyik volt a rosszabb.

Grayson felállt az ágy széléről és a lánya fölé hajolt, hogy egy finom puszit nyomjon a feje búbjára.

– Bújj be az ágyba, drágám. A takaró alá. Próbálj meg aludni.

A lány lassan mozogva, mintha az apja szavai automatikusan mozgatnák a testét, úgy tett, ahogy Grayson mondta. Mikor Gillian elhelyezkedett és becsukta a szemét, a férfi átsétált a szoba túlsó végébe és kinyitotta az ajtót.

– Fények ki – suttogta. A szobára sötétség borult, ahogy az ajtó becsukódott mögötte.

Jiro a hallban várt rá.

– Biztonságos itt? – kérdezte Grayson mogorvábban, mint akarta.

– Annak kell lennie – válaszolta fojtott hangon a fiatalember. – Még mindenki alszik. Ha ez eltart egy darabig, akkor bemehetünk a szobámba is.

– Essünk túl rajta, hogy eltűnhessek a francba erről az állomásról – mondta Grayson, miközben féltérdre ereszkedett és aktatáskáját a földre fektette.

Kinyitotta a zárat, kiemelte a hamis aljat és elővette a Peltől kapott üvegcsét. Majd felállt és átadta Jirónak. A tudós a folyosó mennyezetén lévő lámpa felé tartotta az üveget.

– Úgy tűnik, megint megváltoztatták az összetevőket. Az Ember biztos valami mást akar kipróbálni. – A fiolát a zsebébe csúsztatta. – Ez nem fog meglátszani a kórlapján, ugye? Úgy értem, nem visszakövethető, ugye?

– Maga szerint? – kérdezett vissza Grayson hűvösen.

– Aha, oké. Ugyanaz a dózis, mint eddig?

– Nem adtak új instrukciókat.

– Ötlete sincs, hogy ez az új cucc mit fog csinálni a lánnyal?

– Nem teszek fel ilyen kérdéseket – válaszolt Grayson keményen. – Ha okos vagy, te sem teszed.

Krisztusom – gondolta, amint ezek a szavak elhagyták az ajkát. – Most pont olyan vagyok, mint Pel. Őszintén szólva nem tudta volna megmondani, hogy ez jó-e vagy rossz, de abban biztos volt, hogy régi partnere humorosnak találná a szituációt.

– Nem fog ártani neki – tette hozzá Grayson. Abban sem volt biztos, hogy Jirót vagy önmagát akarta-e meggyőzni. – Túlságosan értékes.

Jiro bólintott.

– Itt vannak a Felemelkedés-projektben részt vevők legutóbbi eredményei – mondta, és egy optikai meghajtót húzott elő laborköpenye zsebéből, amit odanyújtott Graysonnak. – Plusz a személyes kutatásaim a sztártanulónkról. – Fejét Gillian ajtaja felé döntötte.

Grayson szó nélkül elvette a meghajtót és a táskájába süllyesztette.

– Lefekszik Sandersszel?

– Úgy éreztem, belefér a küldetés kereteibe – válaszolt Jiro vigyorogva. – Ki kell belőle izzasztanom az információt, szóval minden alkalmat megragadok az izzasztására.

– Figyeljen oda, hogy érzelmileg ne váljon érintetté – figyelmeztette Grayson. – Az bemocskolja a dolgokat.

– A kezemben tartom az ügyet – biztosította a kölyök dühítően beképzelt módon vigyorogva.

Grayson úgy képzelte, Pel valahol szétröhögi a belét.

NYOLC

Feda’Gazu vas Idenna megigazította az övén lógó pisztolyt, amikor lemászott a terepjáróról. Otthon nem volt fegyvere, de azok a quariánok, akik hátrahagyták a Migráns Flotta nyújtotta biztonságot, a nap minden percében fel voltak fegyverezve.

Lige és Anwa, csapatának azon tagjai, akiket kiválasztott, hogy elkísérjék erre a találkozóra, kimásztak a járműből és a főnökük köré álltak. Érezte az idegességüket. A sajátját tükrözte vissza.

Nem bízott Golóban. Ő is quarián volt ugyan, de ezzel együtt bűnöző is. Olyan elvetemült és veszélyes, hogy elűzték a Flottától. Ezért nem akart vele az Omegán találkozni: túl sok lehetséges csapda. Golo ajánlotta azt a helyet, de aztán belement, hogy ahelyett a Shelbán – a közeli Vinoss Rendszer egy elhagyatott, lakatlan bolygóján – találkozzanak.

A Shelbán az atmoszféra épp hogy alkalmas volt a légzésre, a hőmérséklet állandóan fagypont alatt maradt, alkalmatlanná téve ezzel a bolygót a letelepedésre vagy a gazdálkodásra. A kéreg pedig csak értéktelen fémeket és ásványokat rejtett, ami miatt a bányászat is gazdaságtalan lett volna. A bolygót a galaxis népei elfelejtették.

Feda annak ellenére reszketett, hogy enviro-ruházata a legnagyobb hidegtől is megvédte őt. Egy része nem akarta ezt az üzletet; csak megfordulni és hazamenni. Ám Golo az ígérte, hogy egy rakomány levegőszűrő-tekercset, reakció-katalizátort és még számos olyan pótalkatrészt ad el neki, amire a flotta hajóinak mindenképpen szüksége volt. Személyes állásfoglalása ellenére nem tudta volna jó szívvel visszautasítani ezt az ajánlatot.

– Ott – mondta az egyik kísérője és karjával a horizont felé mutatott, melyet a meddő bolygó felszínét borító hatalmas kék síkság és szikrázó zöld sziklák foglaltak el.

Egy apró terepjáró tűnt fel a távolban, türkiz porfelhőt hagyva maga mögött. Feda újra körülnézett más járművek nyomai után kutatva. Megkönnyebbülésére nem látott semmit.

Egy mérföldre onnan Pel felkapaszkodott egy smaragdszín szikla tetejére és a quariánok érkezését Volkov-típusú mesterlövész-puskájának távcsövén keresztül nézte végig. Volt némi kétsége afelől, hogy egyáltalán eljönnek-e, ismerve Golo hírnevét, de a száműzött quarián biztosra vette, hogy itt lesznek.

Úgy tűnik, igaza volt a kis köcsögnek.

A quariánok kiszálltak a járművükből.

– Három célpontunk van – hallotta az enviro-ruha sisakjába beépített headseten keresztül.

– Alfa-osztag, szedjétek le a jobboldalit – válaszolta fojtottan. – Béta-osztag, tiétek a baloldali. A középsőt hagyjátok meg nekem.

– Alfa-osztag, célpont bemérve – válaszolta a hang.

– Béta-osztag, célpont bemérve – szólalt meg egy másik, női hang is a fülesben.

A távcsőbe tekintve biztosra vette, hogy az emberei eltalálják a célpontjukat, még ilyen távolságból is, de a quariánok páncélt viseltek, és kevés esélyt látott arra, hogy az őket körülvevő áttetsző kinetikus páncélok mögé bújva ne tudnának visszabújni az autóba. Ennek a problémának a megoldását Golóra bízták.

– Ne nyissanak tüzet, amíg meg nem kapják a jelemet – parancsolta Pel, célkeresztbe véve a középen álló quariánt.

A quariánok türelmesen vártak, amikor az összekötőjük felbukkant. Hamarosan Feda meghallotta a Rover motorjának bőgését és a gumik ropogását a durva, egyenetlen terepen. A gyér atmoszféra mindent zajt éles, törékeny hanggal ruházott fel.

Amikor a kocsi ötvenméteres közelségbe ért, Feda tenyérrel előre felemelte a kezeit. A jármű megállt. Pár pillanattal később egy quarián pattant ki belőle és feje fölé emelt kézzel lassan feléjük indult. Tíz méterre tőlük megállt, pont, ahogy a találkozó szabályainak lefektetésekor utasította őt. Lige és Anwa a jövevényre fogta a fegyverét.

– Golo? – kérdezett rá a maszk mögötti személy kilétére.

– Azért jöttél, hogy kirabolj? – mondta a jövevény válaszként fejével a mellkasára irányuló pisztolyok csöve felé intve. A kezeit továbbra is magasan tartotta. Fedával és csapatával ellentétben ő nem viselt páncélt.

– Nem áll módomban kockáztatni – válaszolta a quarián nő. – A te esetedben semmiképp.

Számos olyan bűntett volt, ami a Flottából való kiűzetést vonta maga után: gyilkosság, ismétlődő erőszakos bűncselekmények, az Élethajó és az élelemkészletek ellen irányuló vandalizmus és szabotázs. Golo bűne azonban – megpróbált quariánokat eladni a Gyűjtőknek – különösen kegyetlennek tűnt. A hűség a quarián kultúra egyik alapköve; a Migráns Flotta túléléséhez minden tagja közös munkája szükségeltetett. Egy quarián társ eladása személyes vagyonszerzés céljából mindennek ellentmondott, amiben Feda valaha is hitt; megbocsáthatatlan bűn volt.

– Egyedül jöttél? – kérdezte.

Golo bólintott.

– A cuccok a kocsi hátuljában vannak, ha látni akarjátok. Feda előhúzta a pisztolyát és Golóra fogta, majd odabiccentett Ligének, hogy menjen és nézze meg a szállítmányt. Lige lassan, a fegyvert maga elé tartva közelített az autóhoz. A kocsi egy egyszerű kétszemélyes áruszállító volt, nagy rakodótérrel hátul, ami egy négyszögletes dobozra hasonlított leginkább.

Lige megnyomta a tréleren lévő panelt, de ahelyett, hogy az ajtó kinyílt volna, a panel élesen sípolt és vörösre váltott.

– Zárva van.

– Mi a kód? – tudakolta a fegyverét még mindig fenyegetően Golóra fogó Feda.

– Hét-kettő-hat-kilenc – válaszolta, és Lige beütötte a számokat.

Aztán elszabadult a pokol.

– Készülj – mormolta Pel az adóvevőjébe, amikor az egyik quarián Golo járművéhez lépett.

Egy szívdobbanással később hatalmas villanás öntötte el a tájat, ahogy a Golo kocsijában lévő bomba felrobbant. A légnyomás a tréler mellett álló quariánt a levegőbe, a többieket – beleértve Golót is – a földre taszította.

– Tűz – mondta Pel nyugodt hangon, miközben egy sima, egyenletes mozdulattal nyomta az elsütőbillentyűt.

Fedát a robbanás ereje leverte a lábáról. Hangos puffanással ért földet, de gyorsan talpra ugrott és felkapta a pisztolyát, hogy a még mindig a földön fekvő Golóra lőhessen.

Meghúzta a ravaszt, de semmi sem történt. Lepillantva észrevette, hogy a fegyvere állapotjelzője vörösen világít – túltöltődött az automata célzórendszer. Átkozódva csapott rá a kézivezérlést szabályzó gombra a markolaton, tudván-tudva, hogy az az impulzus, ami a fegyverét kiiktatta, nagy valószínűséggel a páncélját is használhatatlanná tette.

Kínzó forrósággal hasított a vállába a tű méretű, hipergyors lövedék, amely könnyedén utat talált magának Feda páncéljának rögzítésén, hogy a húst átütve az alatta lévő csontba csapódjon. A becsapódás erejétől megpördült, és a pisztoly kihullott a kezéből. Érezte, ahogy a térde kifordul alóla, és a földre zuhant, sikolya elnyomta a nagyteljesítményű fegyverek levegőt szelő lövedékei által kiadott, mással össze sem téveszthető süvöltő hangot.

Rálátott Lige testére, aki még mindig ott feküdt, ahová a robbanás repítette. A detonáció közelsége miatt szilánkokká tört maszkja az arcát véres húscafatokká változtatta. Csak az egyik szeme maradt ép; azzal pedig Fedára meredt élettelenül. A test össze-összerándult, ahogy belecsapódtak az ellenséges lövedékek, amelyeket egy hullára pazaroltak el.

A kocsihoz! – sikított az elméje, válaszként hason csúszva megindult az autó felé. Meg sem érezte a golyót, amely áthatolt a koponyája hátulján és véget vetett az életének.

Pel folytatta a tüzelést, golyót golyó után tömve a moccanatlan testekbe, amíg Golo hangja meg nem szólalt a sisakjában.

– Szerintem leállhattok. Mind halottak.

Felállva Pel összecsukta fegyverét és egy gyorskioldó kapoccsal a hátára erősítette.

– Béta-osztag, találkozzunk a randevú helyszínén. Alfaosztag, figyelje, hogy nem érkezik-e erősítés.

A Shelbán a Földhöz viszonyítva csupán kilenctizednyi volt a gravitáció, ezért jó időt tudott futni még az őt korlátozó enviro-ruhában is. Alig öt percébe került, hogy a mészárlás helyszínére érjen. Golo és a Béta-osztag két női tagja ott vártak rá. Mostanra már megszabadították a halott quariánokat a páncélzatuktól és felszerelésüktől. A sötét színű öltözékeken golyótépte lyukak tátongtak és vérfoltok éktelenkedtek, de nem volt valószínű, hogy ez bárkinek is fel fog tűnni addig, amíg már túl késő nem lesz.

Pel túl nagy volt quariánnak, de a nők megfelelő magasságúak és testfelépítésűek voltak. Az arcukat sisakkal takarva, rongyokba csavarva nehéz lesz megkülönböztetni őket áldozataiktól.

– Megtaláltad a hajójukat? – kérdezte Golo, amikor Pel odaért. A nőkhöz hasonlóan ő is rongyokkal takarta a testét.

– Kiszúrtuk őket, amikor földet értek – mondta Pel. – Talán tíz klikk ide.

– Még három-négy lehet a fedélzeten – tájékoztatta a quarián. – Valószínűleg fegyveresek, de nem viselnek harci öltözéket. Emlékezz, hogy az egyikükre élve van szükségünk. A pilótára, ha lehetséges.

Hilo’Jaa ves Idenna, az Idenna-flotta Cyniad nevű felderítőhajójának pilótája meglepődött, amikor Feda autója feltűnt a horizonton.

Kinyújtotta a kezét és lenyomta az adóvevő gombját.

– Feda? Itt Hilo. Hallasz engem?

Egy pillanattal később megérkezett a válasz, de a légköri zavarok miatt semmit sem lehetett kivenni belőle.

– Nem hallak, Feda. Minden rendben?

Ezúttal a válasz egy fültépő sikoly volt, ahogy a rádió gerjedni kezdett. Hilo ijedten összerezzent és lekapcsolta az adóvevőt.

– Készüljetek – szólt bele Hilo a hajó intercomjába. – Feda már visszafelé jön.

– Miért nem szólt ide előre? – válaszolt egy hang a hangszórón keresztül pár másodperccel később.

– Úgy tűnik, valami baj van a terepjáró rádiójával.

– Múlt héten javítottam meg! – tiltakozott a hang.

– Hát úgy tűnik, újra meg kell javítanod – mosolygott Hilo. – Mindenesetre légy készen.

A Cyniadon nem volt szokatlan dolog, ha valami elromlott. Mint minden a Migráns Flottához tartozó hajó, cirkáló és jármű, az ő terepjárójuk is látott már szebb napokat. A legtöbb faj már rég leselejtezte vagy a szeméttelepre szállította volna őket. A quariánoknak azonban, anyag- és erőforrások híján, nem adatott meg ez a luxus.

Hilo azon tűnődött, mennyi ideig tudják még a szükségmegoldásaikkal életben tartani a terepjárót, mielőtt beismernék a vereségüket és apró darabjaira szednék. Remélhetőleg legkevesebb pár hónapig még menni fog. Talán még egy évig, ha szerencséjük van.

A szerencse nem az a fogalom, amit általában hozzánk, quariánokhoz szoktak kötni – futott át az agyán, mialatt az autó megállt a raktér ajtaja előtt.

Három alak ugrott ki belőle. Az egyikük jelbeszéddel jelezte a hajónak, hogy nyissák ki a raktér ajtaját, hogy azon keresztül be tudják vinni a konténert, amiben a szállítmány van. Hilo felkelt a székéből és a raktár felé vette az irányt, hogy segíthessen a dolgok elpakolásában. Félúton járt, épp az apró kantin székei és asztalai között préselte át magát, amikor fegyverropogást és sikolyokat hallott.

Megmarkolva az övén lógó pisztolyt, félrerúgta az útjában álló székeket és a társai segítségére sietett. Félig mászott, félig csúszott a raktérbe lefelé vezető létrán, nem tudott nem arra gondolni, hogy talán túl későn ér oda.

Berontott a raktárba és megtorpant, a látvány rettenetes volt. A konténer ajtaja nyitva állt és üresen tátongott. A legénység tagjai szétszórtan hevertek a földön, mindenki ott, ahol a halálos lövés érte. Néhány felfegyverzett páncélos figura, akik túl nagyok voltak quariánnak, a termet pásztázta további túlélők után kutatva. Ami még jobban összezavarta, hogy Feda, Lige és Anwa álltak vele szemben, és fegyvert fogtak rá. Még közelről is egy másodpercbe telt, mire rájött, hogy nem a társai jutottak fel a hajóra.

Addigra már túl késő volt. Az egyikük tüzelt, a golyó kiszakított egy darabot a húsából, ahogy áttépte a combját. Üvöltve ejtette el fegyverét. Aztán ketten rávetették magukat és a földre teperték. A harmadik fölé tornyosult, fegyverének csövét még mindig a fejére szegezte. Hilo vadul küzdött ellenük, félelemtől zsibbadt agya fittyet hányt a combjából sugárzó kínzó fájdalomra és a fejéhez szegezett pisztolyra is.

– Hagyd abba és életben hagyunk – mondta a felette álló alak tökéletes quarián kiejtéssel.

Még felkavart állapotában is képes volt arra, hogy felismerje, kivel beszél. Feda figyelmeztette őket, mert akivel találkoznia kellett: egy száműzött volt, aki elárulta a saját népét. Mostanra az Idenna legénysége is a csapdájába esett. Hilo teste elernyedt, ahogy az elméje a reménytelenség és keserűség mocsarába süllyedt.

A quarián a fegyverét leengedve odahajolt az arcához.

– Ki vagy te?

Nem válaszolt.

– A nevedet kérdeztem – ismételte az idegen és pisztolya markolatával tarkón vágta Hilót. – Ki vagy te? A quarián pilóta megint nem válaszolt.

A pisztolymarkolat újra lesújtott, és a pilóta elharapta a nyelvét. Vér ízét érezte a szájában, de nem veszítette el az eszméletét.

– Golo’Mekk vas Usela a nevem. Még egyszer utoljára megkérdezlek: Ki vagy te?

Golo, az Usela legénységének tagja.

– Nincs jogod ehhez a névhez! – kiáltotta Hilo, szavai visszhangoztak a sisakjában. – Te Nedas vagy! Golo nar Tasi!

A semmi legénysége; Golo senki gyermeke. Kitaszítva. Egyedül. Meggyalázva.

Ekkor a pisztoly a sisak arcvédőjéhez csapódott, elég erővel ahhoz, hogy betörje az üveget. A szüretien levegő ismeretlen, félelmetes szaga – baktériumokkal és vírusokkal fertőzött levegőé – tolult be a lyukon.

A tiszta, elemi félelem adta adrenalin-löket új erőt vitt Hilo végtagjaiba, és sikerült kiszabadulnia fogvatartói kezei közül.

Térdre emelkedett és megpróbált felugrani és futni, de a beléfúródott golyó használhatatlan péppé változtatta a combizmait. Arccal előrezuhant a raktér acélpadlójára.

Valaki a hátára vetette magát elég erővel ahhoz, hogy kinyomja belőle a szuszt. Egy szívdobbanással később apró tűszúrásszerű fájdalmat érzett a nyaka hátsó oldalán és elméjére meleg, émelyítő köd telepedett.

Érezte, ahogy megfordítják, de képtelen volt ellenállni. A földön feküdt, a mennyezeti lámpákba bámult és képtelen volt megmozdulni vagy beszélni. A köd egyre sűrűbb lett és elnyelte Hilót, míg a világ eltűnt a szeme elől. Az utolsó dolog, amit hallott, mielőtt elvesztette az eszméletét, emberi beszéd volt.

– Összetörted a maszkját. Ha elkap valamit és meghal, annak a főnököm nem fog örülni.

KILENC

Gillian lassú, bizonytalan léptekkel haladt az étkező felé. A többi gyerek beszélgetett és nevetgélt; mindent megtett, hogy figyelmen kívül tudja hagyni ezt a félelmetes, képtelen, nyomasztó zajt.

Ebédjét a tálcán maga előtt tartva óvatosan egyensúlyozott, miközben remegő lábakkal a terem túlsó végén lévő üres asztal felé lépdelt. Mindennap ennél az asztalnál ült, egyedül. Olyan messze a gyerekek hangjától és őrjöngésétől, amennyire csak lehetséges volt. Néha egy kifejezetten hangos zaj – egy éles kacaj, a földre hulló tálca csörömpölése – miatt hirtelen megrándult a nyaka, mintha felpofozták volna. Mindig nagyon odafigyelt, hogy ne ejtse el a tálcáját, ha ilyen történt.

Kisebb korában, mikor az ebédet jelző csengő megszólalt és a többiek az étkezőbe rohantak, ő az osztályteremben maradt. Hendel vagy Miss Sanders hozott neki ebédet, amit az asztalánál ehetett meg a magány édes csendjében. Mostanság azonban már nem így tett, próbált beilleszkedni.

Gillian fájdalmasan tudatában volt a másságának és mindennél jobban szeretett volna normális lenni. A többi gyerek megijesztette: olyan gyorsak voltak, olyan hangosak. Folyton megérintették egymást: a fiúk vagy egymás hátát ütötték tenyérrel, vagy öklözték a másik vállát; néha meglökték egymást és hangosan nevettek a vicceken, amiket ő nem értett. A lányok közel hajoltak egymáshoz, tenyerük egyik felét az ajkukhoz, másikat valaki más füléhez szorították és titkokat sugdostak. Visítoztak és vihogtak, egymás könyökébe kapaszkodtak vagy összefonták a kezüket egy barátjukéval. Máskor látta őket egymás haját fonni. Nem tudta elképzelni, milyen érzés lehet olyan világban élni, ahol a fizikai kontaktus nem jár égető fájdalommal vagy fagyos hideggel.

Legalább senki sem csipkelődött vele és nem csináltak belőle viccet – legalábbis előtte nem. Legtöbbször távolról elkerülték. Gillian persze látta, milyen érzelmek ülnek ki az arcukra, amikor az ő irányába fordítják a fejüket: zavar, bizalmatlanság; de ő próbálkozott. Mindennap elszenvedte az étkezőn való átkelés megpróbáltatásait, amíg tálcáját lassan és elővigyázatosan a sarokban álló asztalához vitte. Remélte, hogy idővel könnyebb lesz, elviselhetőbb az ismétlés és a rutin miatt. Mostanáig nem történt meg a kívánt változás.

A lány elérve célját leült arra a székre, amin mindennap ült háttal a falnak, hogy rálásson az egész étkezőre. Aztán hozzákezdett az evéshez, lassan, megfontoltan rágott, rémülten és epekedve bámulta a többieket. Érthetetlen volt számára az ő világuk, de remélte, egy nap majd olyan lehet, mint azok.

Nick figyelte, ahogy Gillian végigment az étkező középső folyosóján. Amikor az asztalukhoz ért, metsző, nyüszítő hangot hallatott, mint egy kutya, akire ráléptek. A lány hátrált egy lépést, de nem ismerte fel. És legnagyobb sajnálatára a tálcáját sem dobta el.

– Hah! Megmondtam! – fecsegett Seshaun vidáman.

Nick mogorván átnyújtotta a csokoládétortáját, amely a fogadás tétje volt.

– Tulajdonképpen mi a baja? – tette fel az asztalnál helyet foglaló fél tucat fiúnak a kérdést.

– Valami van az elmeállapotával vagy ilyesmi – mondta az egyikük. – Hallottam egyszer Hendelt beszélni róla.

Nick a név hallatán grimaszolni kezdett. Még mindig mérges volt Hendelre, amiért elzárta.

– Miért van a mi osztályunkban, ha egyszer retardált?

– Nem retardált, te faszfej – válaszolt Seshaun. – Csak más.

– Lefogadom, hogy még csak nem is biotik – folytatta Nick Gilliant fixírozva.

A lány visszanézett, bár Nick nem tudta volna megmondani, hogy őt nézi-e vagy valaki mást a teremben.

– Mindig eljön az edzésekre – vágott vissza az egyik fiú.

– Igen, de mindig csak ott ül. Soha nem csinálja a gyakorlatokat.

– Ez azért van, mert ő más! – ismételte Seshaun.

Most biztosra vette, hogy őt nézi a lány. Hirtelen a feje fölé repítette a karját, de nem váltott ki vele semmiféle reakciót.

– Integetsz a barátnődnek?

Nick válaszként flegmán lesöpörte a vállát – ezt a mozdulatot nemrégiben tanulta.

– Miért nem mész oda és csókolod meg? – húzta Seshaun.

– Miért nem nyalod meg a zacskómat?

– Csak ülj oda hozzá és beszélj vele. Meglátjuk, mit csinál.

– Hendel azt mondta, senki sem zavarhatja – vágott közbe az egyikük.

– Hendel bekaphatja – válaszolta Nick automatikusan, de azért a válla fölött hátrapillantott az étkező elejébe, ahol a biztonsági főnök pár tanár társaságában ült.

– Akkor jó – sürgette Seshaun. – Menj oda. Beszélj hozzá.

Nick körbepillantott az asztalnál ülő buzgón vigyorgó fiúkon, akik csak arra vártak, hogy elfogadja a kihívást.

– Ha megcsinálod, visszaadom a tortádat – mondta Seshaun a szó szoros értelmében megédesítve az ajánlatot.

Nick habozott. Aztán megkordult a gyomra, eldöntve helyette a kérdést. Eltolta magát az asztaltól és gyorsan felállt, mielőtt megmásíthatta volna a döntését. Gyorsan hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon arról, Hendel még mindig a többi tanárral való beszélgetéssel van elfoglalva, aztán végigrohant a folyosón egyenesen Gillian asztalához. – Szia – mondta.

A lány nem válaszolt és nem hagyta abba a szájában lévő falat rágását sem. Nicknek feltűnt, hogy a tálcája még szinte tele van: egy tál leves, két szendvics, egy banán, egy alma, egy szelet vaníliatorta és fél liter tej.

A hatalmas adag étel nem volt szokatlan – az első dolgok között tanulják meg a gyerekek, hogy a biotikoknak több ételre van szükségük, mint másoknak. Nick azt nem tudta felfogni, ahogy Gillian elfogyasztotta az ebédjét. Minden a tálcán lévő ételből hiányzott egy falat – még a tortából is.

A hitetlenkedéstől elbűvölve nézte, ahogy a lány felemeli az egyik szendvicset, beleharap, leteszi, szándékosan lassan rágja meg, majd felemeli a másik szendvicset, hogy megismételje a folyamatot.

Egyetlen harapás után az alma következett, aztán a banán, a torta és a tej, majd a leves és végül visszatért a szendvicshez. Egész idő alatt egyetlen szót sem szólt.

– Miért eszel így? – kérdezte végül Nick.

– Éhes vagyok – válaszolta lapos, tónustalan hangon a lány, amiből Nick arra következtetett, hogy nem viccnek szánta azt, amit mondott.

– Senki sem eszik így – mondta a lánynak, s mikor az nem válaszolt, hozzátette: – Először a levest és a szendvicseket kéne megenned. Aztán a gyümölcsöt. A torta marad utoljára.

Gillian a falat közepén megállt, az alma félúton rekedt az aszta és a lány szája között.

– Mikor igyam meg a tejet? – kérdezte ugyanazon a monoton hangon.

Nick megrázta a fejét.

– Nem lehetsz igaz.

A lehetetlen válasz úgy tűnt, kielégítette Gillian igényeit, mert visszatért az evés általa eddig is gyakorolt módjához, egyet harapva minden ételből.

Visszafordulva Nick látta, hogy az asztalnál maradt Seshaun a többiekkel együtt obszcén jeleket mutogat felé. Visszafordult Gillianhez; úgy tűnt, a lány nem vette észre őket.

– Hogyhogy sosem csinálsz semmit a biotik-órákon? – kérdezte.

A lány ráfigyelt, de nem válaszolt.

– Tudod egyáltalán, hogy kéne csinálni? Én elég jó vagyok a biotik dolgokban. Mutathatok neked egy trükköt, ha szeretnéd.

– Ne – mondta Gillian egyszerűen.

Nick összeráncolta a homlokát. Úgy érezte, valami olyan részese, amit nem ért meg, mintha a lány valahogy viccet csinálna belőle. Aztán támadt egy ötlete.

– Óvatosan azzal a tejjel – mondta és undok vigyor terült szét az arcán. – Úgy tűnik, ki fog ömleni.

Amint a szavak elhagyták az ajkát, elméje hatalmával meglökte az üveget. A tej kiömlött, eláztatta a szendvicseket és átbukott a tálca peremén, majd elérte az asztal szélét és Gillian ölébe folyt.

Aztán Nick arra eszmélt, hogy hátrafelé repül.

Jacob Berg, az akadémia matematika-professzora egy krogan bárba besétáló asariról és volusról szóló vicc közepén tartott, amikor Hendel a szeme sarkából kiszúrt valamit, ami egyszersmind volt hihetetlen és rémisztő.

Az étkező túlsó végén Nick keresztülszállt a termen. Hat métert repült, mielőtt becsapódott az egyik asztalba. A becsapódás erejétől tálcák repültek a magasba és eltörtek az asztallábak, az asztallap a földre zuhant és összetört. Az asztalnál ülő tanulók közül többen sikoltozni kezdtek meglepetésükben, majd döbbent csend lett úrrá a termen, mikor elkezdték keresni a felelőst.

Hendel épp annyira meglepődött, mint mindenki más, amikor meglátta a terem végében álló Gilliant, aki arcán a düh és harag maszkjával kezeit az égnek emelve fújtatott. És akkor, legnagyobb rémületére rájött, hogy a lány még nem végzett.

A Gillian előtti asztal arrébb perdült, az azt körülvevő üres székek cigánykereket hányva repültek odébb, mintha egy láthatatlan óriás rúgott volna beléjük. Az étkezőben mindenfelé tálcák emelkedtek a plafonig, és amikor leestek, étellel és evőeszközökkel borították be a diákokat.

Kitört a pánik. Sikoltozó diákok ugrottak fel az asztalok mellől és a terem túloldalán lévő kijárathoz rohantak. Immáron megüresedett székeik felemelkedtek és véletlenszerűen szétrepültek a teremben, ezzel is növelve a káoszt.

Hendel talpra ugrott, a tömeg árjával szemben mozogva kétségbeesetten próbált közel kerülni Gillianhez. Azonban bármilyen termetes is volt a gyerekekhez képest, nehéz volt átvágnia magát a hullámzó embertömegen.

– Gillian! – kiáltotta, de a hangja beleveszett a sikolyok kakofóniájába.

Nick még mindig a földön feküdt annak az asztalnak a romjain, amibe becsapódott. Hendel térdre vetette magát, hogy ellenőrizze a fiú állapotát: eszméletlen volt, de lélegzett.

Újra felegyenesedve folytatta az előrenyomulását, a gyerekeket durván ellökte az útjából, amíg ki nem ért a tömegből. Kevesebb mint tíz méter választotta már csak el Gilliantől.

A kettőjük közti terület úgy nézett ki, mintha egy tornádó haladt volna rajta keresztül: felfordult asztalok és székek voltak szétszórva, a padlót a kiömlött ételek és tej borította. Gillian még mindig a hátsó fal mellett állt felemelt kezekkel. Sikoltozott; magas, éles hangjától felállt a szőr Hendel hátán.

– Gillian! – kiáltotta a lány felé futva. – Ezt azonnal fejezd be!

Átvetette magát egy széttört asztal felett. A lábai majdnem kiszaladtak alóla, amikor a túloldalon egy szendvicsre érkezett. Karjaival körbe-körbe hadonászva próbálta megtartani egyensúlyát, amíg el nem találta egy repülő szék.

Az ütés nagy volt, de Hendel nem veszítette el az eszméletét. Újra talpra küzdötte magát. Térdét és kezét tejtől ázott kenyérdarabok borították.

– Gillian! – ordította. – Le kell állnod!

A kislány nem válaszolt. Úgy tűnt, észre sem vette, hogy Hendel is ott van. A férfi újra előreindult, kezét az övén lógó kábítóra tette, de vonakodott annak használatától, ezért inkább még egy kísérletet tett arra, hogy elérje a lányt.

– Kérlek, Gillian! Ne kényszeríts... – a mondanivalója itt kettészakadt, ahogy egy láthatatlan biotik erőhullám letaglózta. Olyan erővel vágta mellkason, mintha egy magasról ráejtett üllő tette volna, kiszorítva belőle az összes levegőt. Elemelkedett a talajtól és – mintha kötélen húznák – egyenesen hátrafelé repült. Röptében keresztülszáguldott asztalokon és székeken, melyekbe olyan erővel vágta be a fejét és a könyökét, hogy az egyik karja teljesen érzéketlenné zsibbadt.

Hat méterrel távolabb egy székekből és tálcákból álló halom közepére zuhant. Tántorogva állt lábra. Köhögnie kellett és vér ízét érezte a szájában.

Hendel egy másodperc alatt összeszedte magát, majd saját biotikus képességeit felhasználva felhúzott egy erős, magas gravitációjú falat, hogy ezzel védekezzen a repülő berendezési tárgyak és Gillian későbbi támadásai ellen.

A csillámló pajzsfal mögött görnyedve Hendel az övén lógó kábító után matatott. Jobb karja könyöktől lefelé még mindig érzéketlen volt, ezért baljával kellett átkarolnia önmagát, hogy megkaparinthassa a fegyver markolatát.

– Kérlek, Gillian! Ne kényszeríts arra, hogy ezt kelljen tennem! – próbálta meg még egyszer, de a lány saját sikolyaitól nem hallotta őt.

Hirtelen valami forrón, élesen villant pár méterre mellette. A villanás irányába rántva fejét megdöbbentő látványban volt része. A padlótól a plafonig tartó kavargó örvényt látott, amely koncentrált sötét energiából jött létre és lassan elérte azt a kritikus pontot, ahol összeomlott.

Mint jelentős katonai tapasztalattal rendelkező biotik, Hendel gyorsan rájött, mi történt: Gillian szingularitást hozott létre – egy szinte végtelen tömeggel rendelkező szubatomikus pontot, mely a középpontján elegendő gravitációs erővel rendelkezik ahhoz, hogy kirántsa az anyagot a tér-idő kontinuumból. A közelben lévő székek és asztalok csúszni kezdtek a padlón, kérlelhetetlenül közeledve az űrállomás étkezőjében hirtelenjében manifesztálódott kozmikus jelenség epicentrumához.

Ösztöneire hagyatkozva Hendel kiugrott a pajzsfal mögül és a szingularitás által kibocsátott gyorsan növekvő gravitációs mezőre fogta fegyverét. Célzott és lőtt. A kábító sugara szétzilálta a szingularitást egyben tartó biotikus energiamezőt. A jelenség hangos dörejjel tűnt el, a téranomália által meggyűrt falak és padlóelemek sikoltva egyenesedtek ki, ahogy a gravitációs mező ismét helyreállt. A szoba egy pontja úgy festet, mintha egy hatalmas kéz Toppantotta volna össze, majd úgy, ahogy ismét kisimította volna a lemezeket. A lány sikolyai félbeszakadtak abban a pillanatban, amikor Hendel ismét lőtt, és az elektromos impulzusok keresztülvágtak a gyermek testén. Úgy tűnt, megpróbál lábra állni, fejét megmerevedett izmai miatt továbbra is arccal felfelé fordította. Aztán a teste megrázkódott, rövid, görcsös táncra kényszerítve a végtagjait, mielőtt eszméletlenül terült volna el a földön.

Hendel odarohant hozzá, rádióján orvosi segítséget kért.

Gillian motyogott álmában. A kórházi ágy szélén ülő Kahlee ezt hallva ösztönösen kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kislány homlokát, s csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, fékezte meg a mozdulatot.

Azon gondolkodott, vajon mikor fog a kislány felébredni.

Majdnem tíz óra eltelt, mióta szabadjára engedte Gillian a biotikus erejét az étkezőben. A doktor szerint tizenkét órán belül vissza kell hogy nyerje az eszméletét.

Kahlee lehajolt és halkan azt suttogta:

– Gillian? Hallasz engem?

A lány válaszként az oldaláról a hátára fordult. Pillái megremegtek és a szeme hirtelen tágra nyílt. Tekintetében az ismeretlen környezet okozta rémület bujkált.

– Minden rendben, Gillian – nyugtatta meg Kahlee. – A kórházban vagy.

A lány lassan felült, körülnézett, homlokán az értetlenség vetett ráncokat.

– Tudod, hogy kerültél ide? – kérdezte Kahlee.

Gillian kezeit az ölébe ejtve bólintott, tekintetével a padlót fixírozta, így nem kellett Kahlee-re néznie.

– Az étkező. Rosszat csináltam. Bántottam az embereket.

Kahlee-t megdöbbentette, milyen részletességgel számol be a történtekről. Nagyméretű vagyoni kárról volt szó, pár kifordult bokáról és zúzódott ujjról, amit azok szereztek, akik elestek a tömegben és a többiek átgázoltak rajtuk. A legrosszabb állapotban Nick volt, aki agyrázkódást és gerincsérülést szenvedett, de az orvosok szerint ő is teljesen fel fog épülni.

– Már mindenki jól van – nyugtatta meg Kahlee. – Csak tudni szerettem volna, mi történt. Valaki felbosszantott?

– Nick kiöntötte a tejemet – mondta a kislány, bár Kahlee ezt már tudta a fiútól.

– Miért lettél ilyen mérges?

A lány nem válaszolt a kérdésre, inkább másról kezdett el beszélni.

– Hendel kiabált velem – Gillian arca elkomorodott, homlokán ráncok jelentek meg. – Mérges volt rám.

– Nem volt mérges. Csak megijedt. Mind megijedtünk. Gillian nem szólalt meg, csak bólintott, ezzel jelezve, hogy megértette a dolgot.

– Emlékszel még valamire, Gillian?

A lány arckifejezése kiüresedett, mintha mélyre csúszott volna önmagában a választ keresve.

– Nem – válaszolta végül. – Csak arra emlékszem, hogy Hendel kiabált velem.

Kahlee gondolta, hogy így lesz. Amíg Gillian eszméletlen volt, lehúzták az adatokat a chipjéről, hátha megtudnak belőle valamit, de a látottaknak nem volt semmi értelme. Az elmúlt napokban hirtelenjében minden logikus magyarázat nélkül megugrott az alfahullám-aktivitása, ez vezetett a kirobbanásához. Kahlee személy szerint úgy gondolta, lennie kellett valamiféle emocionális oknak a dolog hátterében, mivel Gillian alfaszintje az apja látogatása óta fokozatosan nőtt.

– Hogy lehet az, hogy Hendel nincs itt? – kérdezte bűntudatosan Gillian.

Kahlee egy féligazsággal válaszolt.

– Nagyon elfoglalt.

Hendel mint biztonsági főnök még mindig az étkezőben történtekkel volt elfoglalva. Mindent megtett, hogy az incidens a valósnál kisebbnek tűnjön: egy nyilatkozat került a média asztalára, a személyzetet és a diákokat kikérdezték, a szülőket pedig figyelmeztették.

Elővigyázatossági okokból a Grissom Akadémia még mindig teljes lezárás alatt állt. Azonban bármilyen elfoglalt is volt, Kahlee tudta, hogy valami más tartja őt távol a kislánytól. Lehetett mérges, csalódott vagy éppen gyötörhette a bűntudat... de valószínűleg a férfi mindezek keverékét érezte. Mindenesetre Kahlee nem azért volt itt, hogy megpróbálja ezt elmagyarázni egy tizenkét évesnek. – Mikor látogat meg?

– Hamarosan – Ígérte Kahlee. – Szólok neki, hogy várod. Gillian elmosolyodott. – Olyan vagy, mint Hendel.

– Ő egy jó barátom.

A lány szája még szélesebbre húzódott.

– Egyszer majd összeházasodtok?

Kahlee hangosan felnevetett a kérdés hallatán.

– Szerintem Hendel nem akar megházasodni.

Gillian mosolya összehúzódott, de nem tűnt el teljesen.

– Feleségül kéne vennie téged – tartott ki a véleménye mellett a lány igen tárgyilagos hangon. – Kedves vagy.

Nem most volt itt az ideje annak, hogy elmagyarázza a lánynak, miért nem fog ez soha bekövetkezni, s ezért Kahlee témát váltott.

– Egy pár napig ebben a szobában kell maradnod, Gillian. Megértettél engem?

Ez alkalommal a mosoly teljesen eltűnt, a kislány bólintott. – Most aludni szeretnék.

– Rendben – mondta Kahlee. – Lehet, hogy nem leszek itt, amikor felébredsz. Ha bármire szükséged van, nyomd meg azt a piros gombot!

Gillian az ágy oldalán lógó gombra pillantott és újra biccentett. Aztán végigfeküdt az ágyon és behunyta a szemét.

Kahlee megvárta, hogy Gillian elaludjon, mielőtt kiment a szobából.

TÍZ

Kahlee nem foglalkozott a kopogtatással. Ülve maradt az íróasztalánál. Továbbra is a számítógépe kijelzőjére meredt. Azokat a számokat próbálta értelmezni, amiket Gillian implantjaiból szereztek. Biztos, hogy nem sikerül eltussolni azt, ami az ebédlőben történt. A következő néhány napban az emberek követelni fogják a válaszokat. Azt várják majd tőle, hogy magyarázza el, mi történt, és hogy miért nem látta senki előre a dolgok ez irányú kitörését. Egyelőre azonban még egyetlen választ sem talált a számukra. Ismét kopogás hallatszott, az előbbinél sürgetőbb.

– Ajtó, nyitás! – mondta, de nem állt fel a székéből.

Azt hitte, Hendel lesz az, de valójában Jiro dörömbölt. Hétköznapi ruhát viselt. Kék, hosszú ujjú ing és fekete nadrág volt rajta. Az egyik kezében egy üveg borral és egy dugóhúzóval, a másikban két talpas pohárral.

– Hallottam, hogy kemény napod volt – mondta. – Gondoltam, jólesne egy ital.

Kahlee nem volt messze attól, hogy közölje Jiróval, jöjjön vissza később, de végül csak bólintott. A férfi belépett és elhúzta a borosüveget a beléptető panel előtt. Az ajtó becsukódott a háta mögött. Letette a bort az asztalra és elkezdte beletekerni a dugóhúzót.

– Tudod már, hogy mi történt? – kérdezte, ahogy a dugó egy lágy, de jól hallható pukkanással kiszabadult az üvegből.

– Tényleg nem akarok most a munkáról beszélni – válaszolta a nő, miközben felállt a székből és az épp bort töltő férfi felé indult.

– Amit csak kíván az úrnőm – mondta Jiro, miközben felé nyújtotta a poharat és rákacsintott.

Belekortyolt a borba és megforgatta a szájában. Hagyta, hogy az ital fanyar íze és különleges zamata szétáradjon a nyelvén.

– Ez kedves.

– Akkor szereztem, amikor legutóbb az Elysiumon jártam – válaszolta csintalan mosollyal az arcán a férfi. – Reméltem, hogy ezzel majd sikerül meglágyítanom a főnököm szívét...

– Hát nálam bevált – vallotta be Kahlee, miközben lehúzta a maradék borát, és előrenyújtotta a poharát. – Most, hogy már nyitva az üveg, nincs értelme hagyni, hogy kárba menjen.

Jiro kötelességtudóan töltött. Ahogy elfordult, hogy letegye az üveget, Kahlee előredőlt és megcsókolta. A férfi válaszként a dereka köré fonta a karját és olyan közel húzta, hogy a csípőjük egymásnak feszüljön.

– Nem hittem, hogy ilyen gyorsan fog hatni ez a cucc – nevetett Jiro.

– Nem tehetek róla. Nem bírom az italt – mondta a nő, miközben szabad kezével ügyesen kigombolta a férfi ingének legfelső gombját.

– Azt mondják, a bort hagyni kell levegőzni, mielőtt megiszod – suttogta, miközben orra hegyével a nő fülcimpáját csiklandozta.

– Tőlem... – válaszolta Kahlee és az asztalra tette a poharát, majd felugrott és a férfi dereka köré fonta a lábát, miközben amaz az ágyhoz cipelte.

A szerelmeskedés nem tartott sokáig. Kahlee diktálta az iramot, az aktus gyors volt és szenvedélyes. A nő megpróbált megszabadulni a munkával járó stressztől és nyomástól, Jiro pedig örült ennek.

– Te aztán tudod, hogy hozd meg egy nő szomját.

Jiro értette a célzást. Lemászott az ágyról és néhány másodperc múlva a borral együtt tért vissza.

– Most már készen állsz arra, hogy beszélj róla? – kérdezte, miközben átnyújtotta neki a boros poharat és bemászott mellé az ágyba. – Lehet, hogy jobban érzed majd magad tőle.

– Én valójában nem voltam ott – emlékeztette a férfit, miközben elvette a felé nyújtott poharat, majd hozzábújt. – Csak annyit tudok, amennyit hallottam.

– Beszéltél Hendellel?

Beszéd közben finoman végigfutatta ujjait a nő vállán. Kahlee a gyengéd simogatástól libabőrös lett.

– Nem nagyon ért rá. Csak néhány szót tudtam váltani vele.

– Akkor máris többet tudsz nálam. Szóval mi történt?

– Gillian romba döntötte az ebédlőt – közölte a nő nemes egyszerűséggel –, Hendelnek a kábítójával kellett ártalmatlanítania.

– Nincs ötleted, hogy kezdődhetett? Mi indíthatta be?

– Szerintünk Nick cukkolta.

Jiro a fejét ingatta.

– Folyton csak a bajt keresi, nemde?

– De most nagyobbat kapott, mint kellett volna. Hendel szerint Gillian hat métere hajította. – Megsérült?

– Megmarad. Semmi komoly.

– Akkor jó – válaszolta Jiro, de a szavai üresnek hatottak. Mintha csak reflexből válaszolta volna. – Átnézted már Gillian adatait?

Kahlee bólintott.

– Az alfahullám-aktivitása egy nappal az után kezdett növekedni, hogy Grayson itt járt. Mostanra teljesen lement a skáláról.

– Tudod, hogy mi indította be a növekedést?

Volt valami a hangjában, ami nyugtalanította Kahlee-t. Inkább tűnt izgatottnak, mint aggodalommal telinek.

– Fogalmam sincs – vallotta be. Egy pillanatnyi várakozás után hozzátette: – Hendel azt mondta, hogy szingularitást hozott létre.

– Jézusom – a meglepetéstől a férfi lélegzete is bennakadt. – Ez hihetetlen!

Kahlee felült és lerázta magáról a férfi finom kezeit, vádlón rivallt Jiróra.

– Mi bajod van neked? – csattant fel. – Úgy beszélsz, mintha örülnél neki, hogy ez történt!

– Hát elég izgalmas – vallotta be. Hangjában nyoma sem volt szégyennek vagy sajnálatnak. – Egy lány, mindennemű kiemelt képzés nélkül, képes volt előhívni magából az egyik legerősebb biotik képességet. A francba is. Tudtam, hogy tehetséges, de nem hittem volna, hogy ennyire.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy ezek után az akadémiát szét fogja cincálni a média?

– Az legyen az igazgatóság baja – közölte a férfi. – Nekünk ezt egy lehetőségnek kell tekintenünk. Mindig is érdekelt minket, hogy mire is lenne képes Gillian, ha képes lenne kihasználni a teljes erejét. Ez lehet az az áttörés, amire vártunk.

Kahlee homlokráncolva meredt a férfira, de aztán rájött, hogy csak őszinte volt, és hangot adott egy olyan gondolatnak, ami egy ideje már az ő fejében is ott motoszkált. Persze aggódott Gillianért, de a benne lévő tudós már azon gondolkodott, hogy vajon mit jelent majd ez a további kutatások számára.

Hagyta, hogy a ráncok visszahúzódjanak a homlokáról, és kortyolt még egyet a poharából, mielőtt visszadőlt Jiro meztelen mellkasára. Nem haragudhatott rá csak azért, mert őszinte volt. Elhivatott volt a munkájában, fiatal és lendületes, de a Grissom Akadémia vezetői idősebbek és bölcsebbek voltak.

– Ne éld bele magad túlságosan – figyelmeztette a férfit. – Ezek után az igazgatóság minden bizonnyal úgy dönt majd, hogy túl veszélyes lenne Gilliant a programban tartani.

– De te ezt úgy sem fogod hagyni, igaz? Most biztos nem, amikor Gillian végre a fejlődés jeleit mutatja!

– Nem Gillian az egyetlen diák a Felemelkedés-projektben. Ez alkalommal szerencsénk volt, de még egy ilyen kirohanás, és valaki komolyan meg is sérülhet. Vagy meg is halhat.

– Ezért kell mindenképp itt tartanunk – erősködött Jiro. – Hova máshova mehetne, hogy megkapja azt a fajta segítséget, amire szüksége van? Ki más tanítaná meg arra, hogy hogyan tartsa kordában az erejét?

– Az apja megengedheti magának, hogy magán biotik-oktatót fogadjon mellé – vágott vissza a nő.

– Mindketten tudjuk, hogy az nem lenne ugyanaz – válaszolta a férfi, a hangja egyre erősödött. – Nekik nem lesz hozzáférésük azokhoz az erőforrásokhoz és olyan személyzethez, mint amilyenek nekünk vannak.

– Engem nem kell meggyőznöd – közölte a férfival. Felemelte a hangját pont amennyire a férfi tette. – Ez nem az én döntésem. Az igazgatóságé. Meg az apjáé.

– Grayson a programban akarja majd tartani – válaszolta Jiro teljes bizonyossággal. – Talán küldhetne egy újabb adományt az igazgatóságnak, ami meggyőzné őket arról, hogy a lánynak maradnia kell.

– Ez most nem pénzkérdés.

– Beszélhetnél az igazgatósággal – erősködött tovább a férfi. – Mond meg nekik, hogy a Felemelkedés-projektnek szüksége van Gillianre. Az adatok szerint, amiket tőle töltöttünk le, messze a többi gyerek előtt jár. Olyan, mintha egy másik fajhoz tartozna. Tanulmányoznunk kell őt. Ha meg tudnád találni az ereje forrását, olyan fejlődést érhetnénk el az emberi biotikok területén, amilyenről nem is álmodtunk.

Kahlee nem válaszolt azonnal. Valahol értette azt, hogy amit a férfi mond, igaz, de Gillian több volt egy kísérleti alanynál; volt személyisége is a tömegnyi adat és szám alatt. Ember volt; egy fiatal lány előrehaladott rendellenességgel, és nem volt benne biztos, hogy hosszú távon is a program lenne a legjobb a számára.

– Beszélek az igazgatósággal – Ígérte végül, de gondosan válogatta meg a szavait. – De nem tudom még, hogy mit fogok javasolni nekik. És nem biztos, hogy hallgatni fognak rám.

– Akár az apádat is megkérhetnéd, hogy beszéljen velük. Szerintem hallgatnának rá. Elvégre róla nevezték el az iskolát.

– Nem fogom belerángatni ebbe az apámat – mondta Kahlee hidegen, lezárva a vitát.

Néhány percig csak csendben ültek egymás mellett. Jiro szólt először. Nem akarta még lezárni a Gillian-témát.

– Úgy hallottam, karantén alatt tartják.

– Csak néhány napig. Hendel úgy gondolta, így biztonságosabb lesz, amíg ő rendbe szedi az ügyet.

Az újabb hosszú, kínos csendet Jiro törte meg.

– Biztos nagyon fél. Szeretném meglátogatni.

Ez Jirónak egy másik arca volt: az érzelmes fiatalember, akit jobban érdekeltek egy tizenkét éves kislány érzései, mint a saját kutatása. Kahlee felé gördült és megcsókolta a meztelen mellkasát.

– Annak biztos örülne. Holnap mehetsz. Elintézem, hogy szabad utad legyen.

Amikor Kahlee másnap felébredt, a feje zsongott a tegnap esti bortól. Jiro már elment, és meglepődve vette tudomásul, hogy már több mint egy órája fel kellett volna kelnie.

Öregszel, ha egy fél üveg bortól átalszod az ébresztőd – gondolta, miközben kimászott az ágyból és felállt.

Ekkor vette észre, hogy az asztalon lévő tegnapi üveg bor alá egy üzenetet csúsztattak. Kezét a lüktető halántékára nyomva elbotorkált az asztalhoz, hogy elolvassa a levelet.

Elmentem Gillianhez. Lekapcsoltam a vekkered. Gondoltam, rádfér egy alvás. J.

Összegyűrte a levelet és bedobta az újrahasznosítóba, és elindult a fürdőszobába.

Mire lezuhanyozott és átöltözött, a másnapossága teljesen eltűnt. Beszélni akart Gilliannel, hogy megtudja, emlékszik-e még valamire, de előbb Hendellel kellett találkozni. Az órájára pillantva tudta, hogy az irodájában fogja találni.

– Hogy vagy kölyök? – kérdezte Jiro, csak fejét dugva be Gillian kórtermébe.

A lány kórházi köntöst viselt, s az ágy végében ülve az előtte lévő üres falat bámulta. Amikor meghallotta a férfi hangját, az ajtó felé fordult és elmosolyodott.

Régebben, amikor Jiro elkezdte kezelni Gilliant, aggódott, hogy rossz rezgéseket közvetít a lány felé. Az állapota miatt sokkal körülményesebben kezelte, és félt, hogy a gyerek valahogy megérzi majd az érdeklődésének valódi okát. Gillian reakciója azonban pont ellenkezőnek bizonyult – úgy tűnt, őszintén kedveli a férfit.

Jirónak megvolt a saját elképzelése, amivel megmagyarázhatta a lány viselkedését. Megigézte a kutatás, amit a Cerberus végzett az emberi biotikok területén. Alig várta, hogy lássa, milyen hatással lesz a következő szérum Gillianre. Ezért minden alkalommal, amikor jött az adatokért, teljesen fel volt spannolva. Úgy gondolta ez az energia és izgatottság volt az, amiből a lány szimpátiája táplálkozott, és ettől volt készségesebb vele, mint a többi kutatóval.

– Szép kis helyed van itt – mondta, miközben odasétált az ágy mellé.

– Vissza akarok menni a saját szobámba – válaszolta Gillian a megszokott monotonitással.

Jiro figyelmesen végigmérte a lányt, miközben beszéltek. A változás jeleit kereste rajta a történtek után. Nincs látható változás az éberségben – jegyezte meg magában.

– Most még nem mehetsz vissza a szobádba – közölte vele. – Mindenki azt próbálja kitalálni, mi történt veled a minap az ebédlőben. Beleértve engem is.

Mikor Grayson a múlt héten megjelent azzal az ismeretlen folyadékkal teli fiolával, és ő beadta neki, érezte a csontjaiban, hogy valami történni fog. Nem tudta megmagyarázni, miért, de úgy hitte, hogy áttörést értek el. Azonban nem számított rá, hogy ilyen gyorsan megmutatkozik a szérum hatása... pláne nem ekkora intenzitással.

Nem volt kétsége afelől, hogy a lány váratlan erőfitogtatása és a misztikus Cerberus-elixír között kapcsolat van. Sajnos a kísérlet váratlan sikere belezavart a tervbe. Ma kellett volna Gilliannek beadni a második dózist, de ezt itt nem tudta megtenni. Túl sok ember volt körülöttük, és túl sok biztonsági kamera.

– Utálom ezt a szobát – informálta Gillian.

– Szeretnél sétálni menni? – ajánlotta, hogy olyan helyzetet teremtsen, ahol kettesben lehetnek Gilliannel a karanténon kívül. – Elmehetnénk az átriumba.

A lány elgondolkodott az ajánlaton, de körülbelül öt másodperc után határozottan bólintott.

– Akkor te öltözz föl – mondta a Jiro Gilliannek. – Én szólok az ápolónőnek, hogy megyünk.

A férfi elhagyta a szobát és egyenesen a nővérpulthoz sétált. Felismerte a szolgálatban lévő nővért. Látta már az állomáson, de nem emlékezett a nevére. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy flörtöljön vele, amikor megérkezett.

– Máris megy? – kérdezte a nő hatalmas mosollyal. Alacsony volt, sötétbőrű, szép, kerek arccal.

– Leviszem Gilliant az átriumba. Jót fog tenni neki, ha kicsit kiszabadulhat abból a szobából. A nő összeráncolta a homlokát.

– Nem lenne szabad hagynom, hogy elvigye – mondta bocsánatkérően.

– Megígérem, hogy visszahozom, ha végeztünk – viccelődött, és a legelbűvölőbb csábmosolyával vigyorgott a nőre.

A nő homlokáról eltűntek a ráncok, de még mindig bizonytalannak tűnt.

– Hendelnek nem tetszene.

– Hendel pont olyan, mint bármely túlprotektív anya – mondta Jiro könnyedén, kacagva. – És különben is visszahozom, mielőtt bárkinek feltűnne, hogy elmentünk.

– Nem akarok bajba kerülni. – A nő már kezdett hajlani a dologra, de még nem volt meggyőzve.

A férfi átnyúlt a nővérpult fölött és biztonságot adón a nővér vállára tette a kezét.

– Ne aggódj, Hendel és én nagyon jóban vagyunk. Megvédelek, ha esetleg fennakadna a dolgon – mondta, és a nővérre kacsintott.

A nő egy pillanatnyi várakozás után engedett és átnyújtotta neki a lány kórlapját.

– De ne tartson túl sokáig – figyelmeztette, miközben a férfi kiírta Gilliant.

Visszaadta a nőnek a kórlapot és egy utolsó mosolyt küldött felé. Aztán a küszöbön csendben álló Gillian felé fordult, aki feszülten figyelte őket.

– Ideje menni – mondta a lánynak, és ő engedelmesen felzárkózott mellé.

Kahlee-t nem lepte meg, hogy Hendel irodájának ajtaját zárva találta, mikor odaért. El sem tudta képzelni, mennyi mindent kellett kiállnia a férfinak az elmúlt huszonnégy órában.

– Ajtó, nyitás! – hallotta a férfi hangját a kopogására válaszul.

Amikor meglátta, hogy Kahlee áll az ajtóban, intett neki, hogy jöjjön be, mielőtt azt mondta:

– Ajtó, zárás!

Nagy volt a rendetlenség Hendel irodájában, de ez nem volt szokatlan. A férfi szerette a papírmunkát, és emiatt gyorsan felgyűltek az iratok. Mindig volt néhány stósz jelentés az asztalán, és még annál is több mellette, amelyek még mindig arra vártak, hogy átnézze őket. A hátsó falnál lévő iratszekrények teteje el volt árasztva ezernyi formanyomtatvánnyal, kérvénnyel és más iratokkal, amik csak a szignójára vártak, és arra, hogy a megfelelő mappába kerüljenek.

A biztonságiak főnöke az íróasztala mögött ült és a számítógépe monitorát bámulta. A nő átsétált a szobán, és helyet foglalt az íróasztal másik oldalán lévő két szék egyikében. A férfi kinyúlt előre és kikapcsolta a képernyőjét, ahogy a nő leült. Egy hosszú, kimerült sóhajt hallatott és hátradőlt a székében.

Már nem a tegnapi elázott, ételfoltos ruhákat viselte, amikben Kahlee Gillian kórházi szobájában látta a férfit, de úgy tűnt, arra már nem vette a fáradságot, hogy lezuhanyozzon. Még mindig voltak kenyérdarabkák a hajában és a rövid, vörösesbarna szakállába akadva. Egynapos borosta ült az arcán, és a szemei vörösek és táskásak voltak.

– Egész este dolgoztál? – kérdezte a nő.

– Kárelhárítás – bólintott. – Valami névtelen szemét a személyzetből kiszivárogtatta a sztorit. Folyamatosan hívogatnak az újságírók, az iskola adminisztrátorai, állami hivatalnokok és a dühös szülők. A dühös szülök a legrosszabbak.

– Csak a gyerekeikért aggódnak.

– Igen, tudom – bólogatott. – De ha megtalálom azt a köcsögöt, aki kiszivárogtatta a sztorit, kirúgatom innen, az biztos. – A férfi előredőlt a székében és az asztalra csapott, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

– Beszéltél már Graysonnal?

Hendel megcsóválta a fejét rosszallóan.

– Hagytam neki egy üzenetet, de még nem hívott vissza.

– Lehet, hogy most nem elérhető.

– Egy vészhívó szám szarra se jó, ha nem vagy elérhető rajta egy vészhelyzet alatt – csattant fel Hendel, de azonnal bocsánatot is kért. – Ne haragudj. Sok minden jár mostanában a fejemben.

– Szeretnél beszélni valamiről?

– Nem – válaszolta férfi, és az asztalra könyökölt, az arcát pedig a tenyerébe fektette.

Kahlee csendben maradt és türelmesen várt. Egy pár másodperccel később a férfi felnézett rá és lágyan annyit mondott:

– Lehet, hogy el kell távolítanunk Gilliant a programból. – Én is erre gondoltam – mondta a nő és együttérzően bólintott.

Hendel ismét hátradőlt a székében. Feltette a lábait az asztalra, tekintetét pedig a plafonra függesztette.

– Fontolgatom, hogy beadom a főnökségnek a felmondásom – mondta olyan természetességgel, ami egyáltalán nem illett ehhez a döbbenetes kijelentéshez.

– Micsoda? – kiáltott fel Kahlee. – Nem mondhatsz fel! A gyerekeknek szükségük van rád!

– Valóban? – kérdezett vissza hangosan Hendel. – Tegnap cserbenhagytam őket, amikor a legnagyobb szükségük volt rám.

– Miről beszélsz? Csak Nick és Gillian sérült meg, és ők is teljesen rendbejönnek néhány nap alatt. Mindent jól csináltál!

A férfi a lábait az asztalról a földre ejtette és egy gyors mozdulattal felült és előrehajolt.

– Nem, nem csináltam – mondta a nőnek halálosan komoly hangon. – Amikor rádöbbentem, hogy Gillian nem fog leállni, azonnal meg kellett volna ütnöm a kábítómmal, gondolkodás nélkül, de hezitáltam.

– Szerintem ez így volt rendjén – tiltakozott Kahlee. – Jobban aggódnék, ha nem gondoltad volna meg kétszer is.

– Az ebédlőben mindenki veszélyben volt – magyarázta a férfi, egész lassan. – Minden egyes másodperccel, amíg hagytam, hogy tomboljon, nőtt az esélye annak, hogy még valaki megsérül, vagy hogy valami rosszabb történik.

– De nem így történt. Nincs értelme ezzel gyötörnöd magad.

– Nem érted – rázta meg a fejét idegesen Hendel. – Gillian biztonságát az összes többi akadémiai diák biztonsága elé helyeztem. Ezt nem engedhetem meg magamnak az én pozíciómban. Kiképeztek rá, hogy képes legyek vészhelyzetekben is cselekedni, és nem hagyhatom, hogy a személyes érzelmeim befolyásoljanak.

Kahlee nem válaszolt azonnal. Fel kellett dolgoznia az információkat. Úgy gondolta, hogy a férfi túlreagálja a dolgot, de tudta azt is, hogy nem szokott a levegőbe beszélni. Nem volt kétsége afelől, hogy komolyan gondolja a távozást.

– Mit fogsz csinálni?

– Arra gondoltam, megkérem Graysont, hogy vegyen fel Gillian mellé magántanárnak.

Hirtelen minden világossá vált a számára. Kahlee rájött, hogy ez nem arról szól, hogy Hendel bűnösnek érzi magát a történtek miatt. Minden programban lévő gyerekkel törődött, de Gillian más volt. Több segítségre volt szüksége, mint a többi gyereknek. Több időre és odafigyelésre. Ezért Hendel jobban kötődött hozzá, mint a többiekhez. Nem volt igazságos a dolog, de az élet sem az.

Gillian különleges volt a számára. Hendel törődött vele. Szerette. És mindenre képes lett volna, hogy az élete része maradhasson. Még a karrierjét is feladta volna érte.

– Tartsd még magadnál kicsit azt a felmondást – mondta Kahlee, és előredőlve, kedvesen megpaskolta a férfi kezét. – Legalább addig, amíg ki nem derül, hogy az igazgatóság hagyja-e, hogy Gillian a programban maradjon.

– Nem fogják engedni. Ezt mind a ketten tudjuk.

– Valószínűleg nem – ismerte be a nő. – De mindig van rá esély. – Visszaemlékezett az előző esti beszélgetésére Jiróval. – Ha muszáj, bevonhatom az apámat is.

– Az apádat? – kérdezte Hendel zavartan.

– John Grissom admirálist.

Hendelnek leesett az álla.

– Grissom az apád? Én... én nem is tudtam.

– Nem igazán szeretek róla beszélni – mondta Kahlee. – Valószínűleg Jiro az egyetlen, aki tudja.

– És mit mondott, amikor elmondtad neki? – kérdezte Hendel, még mindig döbbenten.

– Én... én nem emlékszem – válaszolta Kahlee bizonytalanul. Megpróbált visszaemlékezni. Vicces. Emlékeznem kéne rá, hogy mikor mondtam meg neki egy ilyen dolgot. – Igazából nem emlékszem rá, hogy elmondtam volna neki. De tudja. Tegnap este beszéltünk róla. – De ha nem én mondtam el neki, akkor honnan tudja?

Hendel ábrázata hitetlenkedőből nyugtalanná változott.

– Kahlee? Mi történt? Mi a baj?

– Senki se tudja, hogy ki az apám – mondta lassan, miközben próbált magyarázatot találni a dologra. – Még a szövetségi kartonomra sincs felvezetve. Csak egyetlen irat tesz említést az apámról: egy titkosított jelentés, amit Anderson írt húsz évvel ezelőtt. Szigorúan bizalmas hozzáférést igényel.

– És biztos vagy benne, hogy sosem említetted neki? Miért lenne valamelyik laborosodnak szigorúan bizalmas hozzáférése? – kérdezte Hendel aggódva. – Ez nem áll össze.

Kahlee egy darabig csak bólogatni tudott. Megnémult a lehetőségtől, hogy a férfi, akivel megosztja az ágyát, végig hazudott neki. De vajon mi mindenről hazudott? És miért?

– Beszélnem kell Jiróval, most azonnal – közölte vele Hendel, miközben kirántotta az íróasztala fiókját és előhúzott belőle egy pisztolyt. – Hol van? – kérdezte, miközben felkötötte az oldalára a fegyverét. – Meglátogatja Gilliant.

Hendel gyors mozdulattal rávágott a kihangosító gombjára, de nyugodt és összeszedett maradt. Kahlee feldúlt volt és meglepte a férfi villámgyors reakciója. Talán már egy ideje várt arra, hogy ismét a kezébe vehesse az irányítást, hogy ne kelljen többet rágódnia a tegnap történteken.

– Karanténszoba – válaszolt egy női hang.

– Itt a biztonságiak főnöke, Mitra. Dr. Toshiwa meglátogatta már Gilliant?

– Igen uram. Elvitte sétálni az átriumba. Szeretné, ha...

Hendel megszakította a hívást. Csak annyit vakkantott:

– Ajtó, nyitás! – és kirohant a szobájából. Olyan gyorsan mozgott, hogy Kahlee-nek egy egész másodpercbe tellett, mire felfogta, mi történt, és utána eredt.

TIZENEGY

– Mindjárt ott vagyunk – mondta Jiro bátorítón. – Már csak egy kicsit kell menni és leülhetünk.

Gillian lassú, fájdalmasan kimért léptekkel sétált végig a Grissom Akadémia átriumának gyalogösvényén. Jirónak számítania kellett volna erre a reakcióra. A fák és a virágok zavarták a kislányt; a milliárdnyi méretű levél és a szivárvány minden színében pompázó növények áradata egyszerűen túl sok volt neki. Korlátozott érzékelésével nem volt képes mindezt egyszerre feldolgozni.

Mostanáig egy lelket sem láttak az átriumban, ami nem volt meglepő, hiszen a személyzet többsége és a tanulók nagy része órán voltak éppen. Az ösvény, ami a fákkal betelepített parkon keresztül vezetette őket, kedvelt edzőhelye volt azoknak, akik szabadidejükben a futást választották edzésként. Jiro nem akarta, hogy egy szolgálaton kívüli szövetségi katona futás közben rajtakapja őt, amint beadja a gyógyszert a kislánynak. Úgyhogy megpróbálta minél gyorsabban átvezetni Gilliant az átriumon. Óvatos volt, nehogy megérintse, vagy túlzott aggodalmaskodásával felingerelje a kislányt.

– Ott a vízesésnél pihenhetünk. Gyere, már nincs sok hátra.

Az átrium egy ötholdas erdő volt az űrállomás szívében, melynek segítségével mind a tantestület, mind a diákok élvezhették a természet nyújtotta örömöket. Az üvegtető mozgatható tükrökkel volt tele, melyek az Elysium napjának fényét verték vissza az alattuk lévő fákra, így másolva a nappal és éjszaka hosszát, valamint az évszakokat.

A helyi flóra nagyobbrészt a bolygón megtalálható fajokból tevődött össze, de a park területén elszórva volt pár más emberi kolóniákról idehozatott egzotikus növény is. Az átrium ezenkívül otthont adott számos gondosan ellenőrzött tenyészetnek: madaraknak, az Elysiumon őshonos kisemlősöknek, és a tájat át- meg átszelő patakokban többféle halfaj is élt.

A mesterséges patakok vize örök körforgásban volt, mely egy a park közepén lévő füves domb melletti nagy tóból indult és ugyanoda is érkezett. A domb lábánál volt egy tisztás, pont ott, ahol a víz mesterségesen létrehozott zuhatagként érkezett a tóba, mely kedvelt helye volt a piknikezőknek. Jiro úgy sejtette, hogy felkapottsága ellenére ilyen korai órán még nem fognak ott találni senkit... és biztonságos távolságban volt a futók által használt ösvényektől.

– Ügyes vagy, Gillian – trillázta, amikor a lány újra nekiindult. Amaz a látvány csodálatosságától megzavarodva lassan forgatta fejét egyik oldalról a másikra.

– Jól van, most fordulj jobbra – mondta a férfi, amikor elértek a tisztáshoz vezető leágazáshoz. A mesterséges napfény meleget sugárzott; Jiro izzadt a laborköpeny alatt.

A kislány megbotlott egyszer a vízeséshez tartó ösvényen: a gondosan rendben tartott futóösvényekkel ellentétben itt a talajt durvává és egyenetlenné tették a növények gyökerei. Jiro utánakapott a könyökének, hogy megmentse az eséstől. Szerencséjére Gillian figyelme egy mókusra, legalábbis annak elysiumi megfelelőjére fókuszálódott, aki nem sokkal a fejük felett zörgött a levelek között, és úgy tűnt, nem reagál a férfi érintésére.

A férfi a kezét még mindig a lány könyökén tartva gyorsan levezette őt az ösvényen, egészen a rétig. A tisztáson fél tucat pad állt, mindegyik a lezúduló víz felé fordítva. Jiro örömmel konstatálta, hogy a padok üresek.

Több mint egy óra volt még hátra az ebédidőig, és nem volt valószínű, hogy addig bárki is idejöjjön rajtuk kívül, azonban a férfi nem akart a szükségesnél több kockázatot vállalni. Gilliant – még mindig a könyökénél fogva – odavezette egy árnyékos padhoz, leültette, majd elengedte.

Aztán várt. Időt adott a kislánynak, hogy megszokja új környezetét. Azt remélte, a vízesés szelíd hangja nyugtató hatással lesz rá.

Pár másodperc elteltével a kislány motyogva megszólalt:

– Miért hoztál ide?

Jiro rájött, hogy Gillian valószínűleg átvette az ő sietős érzését. Gondosan megválogatta a szavait. Nem akarta megijeszteni vagy felidegesíteni a kislányt; azok után semmiképp, hogy megmutatta, mire képes.

– Le kell vennem az adataidat, Gillian – mondta nyugodt hangon.

Gillian ráncolni kezdte a homlokát, amitől Jiro szíve gyorsabb ritmusban kezdett verni. – Miss Sanders tegnap vette le őket.

– Tudom, hogy nem szereted, de újra meg kell tennem – magyarázta Jiro. – Amiatt, ami tegnap történt.

Gillian beharapta az ajkát, majd bólintott és előredöntve fejét szabaddá tette nyaka hátsó részét.

Jiro benyúlt a laborköpeny zsebébe és előhúzta a Graysontól kapott fiolát. Egy másik zsebből egy hosszú fecskendőt vett elő.

– Lehet, hogy fájni fog – figyelmeztette a kislányt, miközben a fecskendőbe szívta a folyadékot.

Jiro a póló gallérját óvatosan lejjebb húzva a lány vállai közti húsba illesztette a tűt, s a hegyét gondosan a csigolyák közé vezette.

A Cerberustól kapott utasításoknak megfelelően a legutóbbi adagot szájon át adta be neki. Belekeverte egy pohár vízbe, amit bevitt a kislány szobájába. Viszont a folyamatban lévő kísérlet részeként minden második dózist egyenesen a cerebrospinalis folyadékba kellett injekciózni.

Gillian egy halk nyögést hallatott, mikor Jiro ujja megnyomta a fecskendő tetejét.

Jiro nem tudta pontosan, milyen gyógyszereket kap Gillian, csak annyira jött rá, hogy neurológiai stimulánsokról van szó. Az előző adag hígított állapotban jutott el a vér-agy gáthoz, hiszen átfutott az emésztőrendszeren és a vérkeringésen, mire odaért. Ezzel szemben egy egyenesen a cerebrospinalis folyadékba adott injekció sokkal gyorsabb és drámaibb hatást eredményezhet.

– Kész is vagyunk – mondta és kihúzta a tűt.

Amikor Gillian felemelte a fejét, a tekintete még mindig a vízesésre szegeződött. Egyik keze szórakozottan felemelkedett és megdörzsölte a nyaka hátulját, ahová az injekciót kapta.

Furcsa. Sosem csinált még ilyet.

– Fáj? – kérdezte Jiro.

A lány nem válaszolt, de a karja aláhullott a nyakáról. A teste mellett lógott puhán és használhatatlanul.

– Gillian? Mi a baj?

Gillian feje oldalra bicsaklott, szemei befordultak a koponyájába. A lány teste reszketni, majd remegni kezdett, végül olyan erővel rángatódzott, hogy fejjel előre lefordult a padról, Jirónak épp hogy volt ideje elkapni, mielőtt a feje földet ért.

Jiro arccal maga felé fordította a lányt, akinek karjait és lábait egy hamisítatlan, valódi, teljes értékű roham rántotta görcsbe.

– Ó, Jézusom – lehelte, mikor Gillian szája habzani kezdett.

Hendel lába keményen csattant a padlón. Futás közben az agya megpróbálta feldolgozni a helyzetet. Jiro talán nem az, mint akinek gondoltuk.

Ez nem feltétlenül tette őt ellenséggé, de amíg Hendel ki nem derítette, mi folyik itt, a legrosszabbat kellett feltételeznie. Futás közben előhúzta a pisztolyát, a keze egyetlen, sima mozdulatával szabadította ki a fegyvert a tok rabságából, anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból.

Segítséget akart hívni, de gyorsan el is vetette az ötletet. Jiro nem tudta, hogy az álcája már a múlté; Hendel pedig nem akarta, hogy valaki megfújja a vészkürtöt és lebuktassa.

Minek vitte Gilliant az átriumba?

Nem tudta, milyen kapcsolat van Jiro és Gillian között, vagy hogy őt lehet-e felelősnek tekinteni az étkezőben történtekért, de eldöntötte, hogy kideríti... bármi áron.

A kanyarban kisodródva a falhoz csapódott, csípőjével és vállával tompította az ütést, úgyhogy szinte egy másodpercet sem vesztett.

Túl sokan voltak az elkülönítőben. Egyedül akart lenni. De miért?

Befordult egy újabb sarkon, végigrohant egy rövid folyosón és egy balkanyarral később az erdőség nyugalmába vezető folyosón találta magát.

Ha Jiro egyedül akart lenni, nem maradhatott az ösvényen Gilliannel. Azonban nem rángathatta ki csak úgy az erdőbe, hiszen a kislány minden alkalommal kiakad, ha egy bokor hozzáér.

A tisztás a vízesésnél.

A Gilliant vezető Jirónak a hosszú, kanyargó, de végül a vízeséshez érkező ösvényen kellett maradnia. Hendelnek emiatt nem kellett aggódnia. Bízva irányérzékében lefordult az útról és a bokrok között folytatva útját saját ösvényt vágott magának.

Ágak vágódtak az arcába és téptek bele a ruháiba. Félreütötte az útból egy Elysium-fenyő szívós ágát, de az visszacsapódott és tűi végigkarcolták az arcát, világos vörös barázdákat hagyva maguk után.

Hendel egyszerűen kizárta a fájdalmat, csak előre tudott figyelni, amíg be nem robbant a tisztásra. Jiro a földön térdelt Gillian teste fölött.

– Menj onnan! – kiáltotta Hendel pisztolyával a fiatal tudósra célozva.

A másik férfi félelemmel és zavarral teli tekintettel nézett fel rá.

– Állj fel és menj onnan!

Jiro lassú mozdulatokkal eleget tett a felszólításnak. Kezét a magasba emelte.

– Nem tudom, mi történt. Egyszer csak rohama lett.

Hendel futó pillantást vetett a földön eszméletlenül fekvő Gillianre.

– Oda – mutatott a pisztolyával a fűre kissé odébb. – Arccal a földre, és ne mozdulj!

Jiro gyors mozdulatokkal végezte el a számára kijelölt feladatot. Mikor lefeküdt, Hendel térdre vetette magát Gillian mellett, minden figyelmével a kislányra fókuszálva.

Jiro óvatosan oldalra billentette a fejét, így láthatta, hogy a biztonsági főnök az eszméletlen lány túloldalára került. Lassan és halkan az övén lógó kábítóért nyúlt. Abban a pillanatban, mikor Hendel letette a fűbe a pisztolyát, hogy ellenőrizze a lány életjeleit, Jiro célzott és lőtt.

Az ütés a lapockái között találta el a biztonsági főnököt. A férfi háta ívbe feszült, torkából üvöltés tört elő, majd Gillianre borult.

Jiro felpattant és futni kezdett, lehajolt, hogy bal kezébe vegye Hendel pisztolyát, jobbjában még mindig erősen szorította a kábítót. Mikor a fegyverre kulcsolódtak az ujjai, Hendel keze villámgyorsan fogott rá a csuklójára.

Jiro a meglepetéstől felsikkantott és megpróbált elhúzódni. Hendel – a 100 000 voltos áramütés után kótyagosan, de eszméleténél volt – rászorított a kezére és megpróbálta kicsavarni a csuklóját, ezzel kényszerítve Jirót, hogy eldobja a pisztolyt.

Jiro fekvő ellenfele felé rúgott. Az első rúgás egyenesen a bordái között találta Hendelt, aki a fájdalomtól nyögve az oldalára fordult és eleresztette Jiro csuklóját. A második rúgás a gyomrán érte, de a biztonsági főnöknek sikerült elkapni és átkarolni a fiatalabb férfi lábát.

Az egyensúlyát vesztett Jiro a földre zuhant. Egy pillanattal később Hendel már fölötte is volt. Rövid ideig közvetlen közelről öklözték egymást, közben arrébb görögtek a földön fekvő Gillian mellől. A biztonsági főnök nagyobb, erősebb és jobban képzett volt, de Jirónak még mindig megvolt a kábítója.

A fegyvert ellenfele bordái közé döfte és elsütötte, pontosan ugyanabban a pillanatban, mint mikor Hendel a könyökével erősen halántékon vágta Jirót.

Jiro eszmélt először, kóvályogva állt talpra. Billegve próbálta visszaszerezni egyensúlyát és nem hitt a szemének: Hendel megpróbált lábra állni. A fiatalabb férfi immár harmadszor használta a kezében lévő kábítót, ezúttal teljesen lemerítve az elemet. Hendel arccal előre a földre zuhant és mozdulatlanul feküdt.

Félve attól, hogy ellenfele még mindig magánál van, Jiro hátat fordított és a fák felé vette az irányt. A mostanra használhatatlanná vált kábítót elhajította és a halántékára mért ütéstől még mindig kótyagosan botladozva futott az erdőben.

Kahlee tüdeje tüzelt, mire az átrium bejáratához ért. Próbált lépést tartani az irodájából kirohanó Hendellel, de annak minden hosszú, erős lépése egyre nagyobbra növelte a kettejük közti távolságot. Másodpercek alatt eltűnt a szeme elől és egy perc múlva már a léptei sem hallatszottak.

Kahlee tovább futott a folyosókon és lépcsőkön az átriumig... és most nem tudta, merre tovább. Ezért megállt, kifújta magát és megpróbálta kitalálni, hogyan tovább.

Az egyik lehetőség az volt, hogy segítséget hív; az átrium bejárata mellett volt egy segélyhívó, de Hendel a biztonsági főnök, és ha támogatásra lenne szüksége, már hívott volna erősítést.

Valószínűleg túlreagálod – mondta önmagának. – Csak annyit tudsz biztosan, hogy Jiro hazudott neked. Még ha ez idegessé is tesz, nem kell miatta a biztonságiakat hívni.

Saját tétlenségétől frusztráltan előre-hátra lépkedett, de még mindig nem volt használható terve. Utánuk mehetett volna megkeresni őket, de számtalan ösvény és csapás volt a parkban; nagy volt az esély arra, hogy rosszat választ és elkerüli őket. Ugyanakkor az átriumnak csak egyetlen bejárata volt, tehát ha itt marad, előbb vagy utóbb mindnyájan maguktól fognak eljönni hozzá.

És mikor ez megtörténik, válaszokat akarok majd kapni!

Hendel nem érezte a testét. Nem tudta, hogy alszik, ébren van, él-e vagy meghalt. A feje összefüggéstelen gondolatoktól és érzelmektől fortyogó üst volt. Aztán egy tiszta kép buggyant a felszínre. Gillian.

Mély levegőt vett, benn tartotta három másodpercig, aztán kifújta. Ösztönös módon cselekedett: hosszú évek biotik edzései alatt a vérébe ivódott ez a gyakorlat, mellyel megnyugtatta és fókuszálta elméjét. Egy újabb mély lélegzettel az őt körülvevő világ elcsendesedett, tudata szilánkjai lassacskán visszacsúsztak a helyükre.

A földön hasalt, teste minden pontjában izomláza volt és teljesen kimerült.

Meglőtt egy kábítóval. Az a szemétláda meglőtt egy kábítóval.

Fáradt volt. Ki kellett volna aludnia magát. Másra nem lett volna képes.

Nehogy elájulj, te értéktelen faszkalap!

Fejében a saját szavai első kiképzőtisztje hangján szólaltak meg. Bármikor elbizonytalanodott a karrierje során a Szövetségnél – a határait feszegette egy húsz kilométeres futással, vagy teljesen kimerült egy több órás biotik edzés után mindig az ő hangját hallotta, a tisztét, aki könyörtelenül hajtotta őt. Ő azonban már visszavonult. Nem volt többé katona.

Ne etess ezzel a szarral! A katona mindig katona marad! Emeld fel a lusta segged és indulj!

Valami csoda folytán talált magában még annyi erőt, hogy négykézlábra emelkedjen. Ekkor látta meg a még mindig a fűben fekvő Gilliant. Már nem rángatózott. Mozdulatlanul feküdt. Nem is lélegzett.

Lenyúlt az övén függő vészhívó-gombhoz és megnyomta. A biztonsági és orvosi osztagok azonnal megkapták a visszakövethető jelzést. Az átriumtól a vízesésig hét perc volt az út.

Túl lassú. Nincs már annyi ideje.

Elkezdett Gillian irányába mászni. Izmai a fájdalom tüzében égtek, nem volt elég ereje ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljon felállni.

Jiro cifrán káromkodott az anyanyelvén. A ruháját szaggató tüskés bokrokat átkozta, miközben az átrium bejárata felé csörtetett az erdőben. De nem állt meg; nem tudta, Hendel mennyi ideig lesz eszméletlen, és kiutat kellett találnia az állomásról, még mielőtt a biztonsági főnök magához tér.

Volt egy mentőhajó a hangárban, ami levihette volna őt a bolygóra. Egy jó kifogással volt esélye meggyőzni vagy megvesztegetni a pilótát, hogy megtegye vele az utat. Ha ez nem jönne össze, el kéne térítenie, vagy akár el is lophatná. Őrült, kétségbeesett terv volt, de ő maga is kétségbe volt esve. Attól a pillanattól fogva, hogy Hendel rájuk talált a tisztáson, tudta, hogy az egyetlen esélye, ha elhagyja a létesítményt.

Kevesebb mint két méterrel az átrium kijárata előtt robbant ki a sűrű növényzetből a futók ösvényére. Nem vette észre az ott ácsorgó Kahlee-t, amíg az meg nem szólította.

– Jiro? Mi történt veled? – kérdezte az ösvényen a férfi felé indulva.

Erősen gyanakodva méregette a másik szakadt ingét, a kezén és arcán lévő horzsolásokat, a halántékán lévő zúzódást. – Jiro – szólította meg újra. – Válaszokat akarok. Hol van Hendel?

– Honnan kéne tudnom? – mondta a férfi lazán mosolyogva. – Ő a te haverod, emlékszel?

Ha a nő csak egy kicsit közelebb jönne, elérhetné őt és lefoghatná, még mielőtt segítségért rohanhatna, de Kahlee pont kartávolságon kívül megállt.

– Kijelentetted Gilliant a szobájából. Hol van?

Kahlee vádló hangnemét felismerve Jiro rájött, hogy ebből már nem tudja kidumálni magát.

– Menj az utamból – mondta félretéve a színlelést, fagyosan. – Ha nem teszed, bajod esik.

– Nem mész te sehová – mondta Kahlee, mialatt megvetette a lábát és harcállásba helyezkedett. – Addig nem, amíg meg nem tudom, mi folyik itt.

Jiro gyorsan felmérte a helyzetet. Túl volt már egy verekedésen Hendellel, fitt volt és fiatal, vele szemben Kahlee pedig legalább húsz kilóval kevesebbet nyomott, mint ő. Tudta, hogy a nő a hadseregnél átesett egy harci kiképzésen, de úgy számította, a körülmények az ő malmára hajtják majd a vizet. Elmosolyodva megrántotta a vállát, úgy téve, mintha feladná a harcot. Aztán rávetette magát.

Azt remélte, meglepetésszerűen támadhat, de Kahlee nem dőlt be az átlátszó trükknek. Sőt, erősen térden rúgta a férfit, mialatt félreperdült az útjából. Jiro egyensúlyát vesztve tántorgott előre, Kahlee felé ütött, de csak a levegőbe kaszált, mert a lány lehajolt az ügyetlen ütés elől. Jiro megperdült a tengelye körül, hogy újra szembe állhasson Kahlee-vel és egy újabb támadásra készült.

Esélye sem volt. Kahlee előrelendült, bal öklével a férfi arcát célozta. Jiro oldalra bukott, de egyenesen Kahlee jobbhorgának útjába került. A nő ütése az állkapcsán érte. A férfi fájdalmában felmordult és hátratántorodott. Ám az ellenfele nem engedte őt ilyen könnyen. Kahlee gyors ütések és rúgások rohamával zárkózott fel, de Jiro ügyesen hárította őket. Egy torkát ért ütés miatt levegőért kapkodott, egy köríves rúgás a földre taszította. Amikor megpróbált felállni, Kahlee térddel érkezett az ágyékára, ezzel vetve véget a kegyetlen, egyoldalú küzdelemnek.

Kahlee felállt és letekintett a földön magzati pózba görnyedt, ágyékát szorongatva agonizáló Jiróra. A férfi megpróbált kegyelemért könyörögni, de mikor kinyitotta a száját, nem jött ki rajta más, csak a szörnyű fájdalom által okozott hosszú nyögés.

Kahlee a fekvő mellé térdelt és két ujjával annak orrlyukaiba nyúlt, majd finoman húzni kezdte. A fájdalom elviselhetetlen volt, és Jiro rémülten sikoltott fel.

– Most pedig, édesem – búgta Kahlee kedvességet imitáló hangon, ujjaival még mindig Jiro orrában. – Fel fogok tenni pár kérdést. Te pedig válaszolni fogsz nekem.

A fájdalom jó dolog, te csíra! Innen tudod, hogy még életben vagy!

Mikor elérte Gillian testét, hátrahúzta a kislány fejét és kétszer levegőt fújt a szájába, aztán gyors egymásutánban tenyerének élével tízszer benyomta a mellkasát a szegycsontja alatt.

Tudta, hogy a mesterséges lélegeztetés nem fogja beindítani a szívét – ilyen varázslatos dolog csak a filmekben történik. Csak azért csinálta, hogy áramoltassa a vérét és oxigénnel lássa el Gillian agyát, amíg a valódi segítség megérkezik.

Csak tartsd őt életben. Tartsd őt itt.

A szívmasszázs kimerítő volt; percenként száznál kevesebb nyomás nem volt elég ahhoz, hogy megmentse a lányt. Hendel jelenlegi állapotában pedig egyenesen reménytelennek tűnt ilyen ütemben folytatni az életmentő tevékenységet.

Ne merészeld nekem abbahagyni! Az én osztagomban senki nem hagyja abba!

Lélegzete nyálas zihálássá vált, homlokáról patakokban folyt a verejték a szemébe. Karizmai égtek, minden egyes mozdulatnál görccsel fenyegetve. Az őt körülvevő világ a fájdalom és kimerültség zavaros ködévé változott, amíg Gillian helyett pumpálta a kislány szívét.

EgyKétHá’ NégyÖtHatHétNyolcKilenTiz Levegő-Levegő

EgyKétHá’ NégyÖtHatHétNyolcKilenTíz Levegő-Levegő

EgyKétHá’ NégyÖtHatHétNyolcKilenTíz Levegő-Levegő

Aztán kezeket érzett a vállán, amik arrébb tolták őt. Egy pillanatig gyöngén küzdött ellene, mielőtt megértette, hogy megérkezett a segítség. Amint arrébb húzódott, a két sürgősségi orvos Gillian mellé vetette magát. Az egyik omnitoollal a kezében rohant a kislányhoz, ellenőrizve annak életjeleit.

– Tizenkettes kód – mondta tárgyilagosan és bólintott.

Szavai mindkettejüket cselekvésre ösztönözték. Mozdulataik több száz órányi gyakorlatuknak köszönhetően tökéletesen koordináltak voltak. Az egyikük kipattintotta orvosi táskáját, kirántott belőle egy fecskendőt és hiperoxigenizált keveréket fecskendezett Gillianbe, hogy azzal helyettesítse a véráramba került folyamatosan apadó anyagot.

A másik egy kis, tenyér méretű készüléket akasztott le az övéről – Hendel még zavart állapotában is felismerte a hordozható defibrillátort – és a kislány mellkasához nyomta. Csak addig várt, amíg partnere befejezte a gyógyszer befecskendezését, mielőtt elfordította volna a kapcsolót. A gép elektromos impuzusok sorozatával bombázta Gillian szívét, hogy újrainduljon.

– Van pulzusa – mondta a másik ápoló egy másodperccel később, omnitoolja adatait olvasva. – Az oxigénszint megfelelőnek tűnik. Szerintem átvészeli. Hendel még mindig ugyanott feküdt, ahová a sürgősségiek húzták, mikor megérkeztek. Most nem tudta eldönteni, hogy örömében nevessen vagy megkönnyebbülten sírjon. Mindezek helyett az oldalára borult és eszméletét vesztette.

TIZENKETTŐ

Grayson belépett a nappalijába. Nem volt rajta semmi más, csak a háziköntöse. Az agya még mindig zsongott a tegnap este felszívott vörös homok hosszantartó hatásának hála, de mikor megpróbálta az asztalon fekvő golyóstollat táncra bírni, az mozdulatlanul feküdt tovább.

Múlik a hatás. Egy tollat sem tudsz megmozdítani. Ha nem vigyázol, egy óra múlva kitisztulsz.

Egy újabb löketre vágyott, de ahelyett kényszerítette önmagát, hogy megnézze a leveleit. Nem volt meglepve, mikor azt látta, hogy amíg aludt, Gillian akadémiájáról keresték.

Vagy csak annyira készen voltál, hogy nem hallottad meg a hívást.

Ez volt a negyedik alkalom, hogy megpróbálták elérni. Nem akarta meghallgatni az üzenetet; az első három ugyanarról szólt. Valami történt Gilliannel, valamiféle baleset az étkezőben. Valami a biotikus képességeivel kapcsolatban.

Nem lepődött meg a hírek hallatán. Azóta számított rá, mióta Pel megjelent az új szerrel. A Titokzatos Ember türelmes volt, de a Cerberus már túl sok időt és eszközt áldozott Gillianre és túl kevés eredményt kapott érte cserébe. Az új drog bizonyítéka volt annak, hogy magasabb szintre emelik a programot. Valaki úgy döntött, hogy átlépi a határokat, a lánya határait. Mindezt egy áttörés reményében.

Elkerülhetetlen volt, hogy valami történjen. Jó vagy rossz.

Szánalmas vagy. Tudtad, hogy ez ártalmas lehet rá nézve és mégis belementéi.

Elfogadta a döntést, mert hitt a Cerberusban. Hitt abban, amiért kiálltak. Tisztában volt azzal, hogy vannak kockázatok, de Gillian kulcsfontosságú lehetett az emberi faj túlélése szempontjából. Az új és elképesztő biotik energiák felszabadítása jelenthette azt az előnyt az emberiség számára, amellyel a többi faj fölé tudhat kerekedni.

A kockázatokat fel kellett vállalniuk. Áldozatokat kellett hozni. A Titokzatos Ember mindenkinél jobban megértette, hogy miért teljesíti minden parancsát kérdés nélkül Grayson. Ám ezen a reggelen nem tudott nem arra gondolni, hogy ez a döntése vajon hazafivá vagy gyávává tette-e.

Ez csak azon múlik, hogy ki fogja megírni a történelemkönyveket, nem?

A túlsó falon lévő vid-képernyőhöz sétált, majd lehajolt és megnyomta az automata üzenetlejátszó gombját.

– Mr. Grayson? Itt Kahlee Sanders a Grissom Akadémiáról.

Letiltotta a készülék videohívó alkalmazásait; előnyben részesítette a csak hang útján történő kommunikációt. Ám még vizuális kontaktus nélkül is meg tudta mondani a nő hangjából, hogy valami más is történt. Valami rossz.

– Nem is tudom, hogy mondjam el, Mr. Grayson. Gillian a kórházban volt, az étkezőben történtek után lábadozott, amikor... nos, azt hisszük, megpróbálták megölni. Úgy gondoljuk, Dr. Toshiwa kísérletet tett a meggyilkolására. Életben van – tette hozzá gyorsan Kahlee hangja. – Hendel időben rátalált. Volt egy rohama, de már jól van. Orvosi felügyelet alatt tartjuk. Kérem, Mr. Grayson, lépjen kapcsolatba az akadémiával, amint megkapja ezt az üzenetet.

A felvétel egy kattanással véget ért. Grayson mozdulatlanul állt egyhelyben, amíg az agya megpróbálta feldolgozni a nő szavainak jelentését. Úgy gondoljuk, Dr. Toshiwa kísérletet tett a meggyilkolására.

Grayson volt Jiro egyetlen kapcsolata a Cerberussal; nem volt lehetőségük egyenesen vele kommunikálni... legalábbis ő nem tudott róla. Ez volt a bevett eljárás: ha többen rendelkeztek volna közvetlen hozzáféréssel, kisebb lett volna a titokban való működés esélye. És ha egy emberük kompromittálta a küldetést, a Cerberus könnyebben rájött, ki az áruló.

Jiro nem olyan hülye, hogy a Titokzatos Ember ellen forduljon, de még ha meg is tette, annak semmi értelme, ha megpróbálja megölni Gilliant.

Volt még egy értelmes magyarázat: az új gyógyszer. Ha az okozta a rohamot, és rajtakapták Jirót, amint beadta Gilliannek, akkor azt hihették, hogy meg akarta ölni. Ez vajon azt jelenti, hogy Jirót őrizetbe vették? És ha igen, vajon mit mondott el nekik mostanáig?

Megnyomta a gombot, hogy újra lejátssza a felvételt.

– Mr. Grayson? Itt Kahlee Sanders a Grissom Akadémiáról. Nem is tudom, hogy mondjam el, Mr. Grayson. Gillian a kórházban volt, az étkezőben történtek után lábadozott, amikor... nos, azt hisszük, megpróbálták megölni. Úgy gondoljuk, Dr. Toshiwa kísérletet tett a meggyilkolására. Életben van, Hendel időben rátalált. Volt egy rohama, de már jól van. Orvosi felügyelet alatt tartjuk. Kérem, Mr. Grayson, lépjen kapcsolatba az akadémiával, amint megkapja ezt az üzenetet.

Az összes többi hívás a biztonsági főnöktől érkezett. Nem tudta eldönteni, hogy jelent-e valamit, hogy ezt az egyet valaki más küldte.

Jiro beköpött téged? Megpróbálnak csapdába csalni? Odacsalogatnak?

Nem halogathatta tovább; fel kellett hívnia. És ez alkalommal reaktiválnia kellett a vizuális kommunikátort. Gyorsan körülnézett a szobában, hogy nem hagyott-e elöl egy tűt, vagy vörös homokos zacskót, ami a vid-képernyön látható lenne. Aztán vetett önmagára egy pillantást a tükörben: fáradtnak és ziláltnak tűnt, a szemei véreresek voltak. Azonban ha a szoba túlsó végében lévő székbe ül, ez nem lesz feltűnő. Legalábbis remélte.

Mikor minden készen állt, leült és megkezdte a hívást. Pár másodperccel később a Titokzatos Ember képe töltötte meg a képernyőt. Az arca a képernyőre lett teremtve: ezüstszürke haja rövidre volt vágva, megfelelően keretezve és hangsúlyozva tökéletesen szimmetrikus vonásait, melyeket tovább erősített simára borotvált álla és fájdalmasan arányos orra.

– Grayson – mondta a férfi üdvözlésként nyugodt hangon. Ha el is gondolkodott azon, miért ül Grayson a szoba túlsó végében lévő széken, ami két-három méterre is lehetett a képernyőtől, az arcán ennek nem látszott semmi nyoma.

– Történt valami Gilliannel – mondta Grayson gondosan tanulmányozva a Titokzatos Ember reakcióját. Újnak számít ez az információ? Meglepődött vagy már tudott róla? Persze a Titokzatos Ember acélkék szeméből semmit sem lehetett kiolvasni; arca érzelemmentes, megfejthetetlen maszk volt.

– Jól van? – kérdezte. Hangjában épp hogy fel lehetett lelni a törődés legkisebb jelét, de lehet, hogy azt csak Grayson kedvéért csempészte bele. Elképzelhető volt, hogy már tudott a történtekről.

– Rohama volt. Az új gyógyszer túl sok volt neki.

– Ezt Jiro mondta? – Hangjában éppen annyi törődés és féltés volt, hogy a kérdés ne tűnjön kegyetlennek.

– Az akadémia felhívott, hogy tudassák velem. Jiro kompromittálódott.

A Titokzatos Ember arcán egy pillanatra megjelent valamiféle érzelem, de hip-hopp gyorsan el is tűnt, Graysonnak nem volt ideje felismerni. Düh? Meglepettség? Csalódottság?

– Mennyit mondott nekik?

– Nem tudom. Az üzenet tegnap este érkezett. Amint lehallgattam, felhívtam magát.

– A végére kell járnunk a dolognak – mondta a Titokzatos Ember egy pillanatnyi gondolkodás után. – Bizonyosodjon meg arról, hogy nem leplezte le a maga álcáját.

Valószínű feltételezés volt. Jiro új volt a Cerberusban – csak pár évvel ezelőtt szervezték be de felfogta, hogyan működnek a dolgok. Két dolog biztosította a hallgatását – legalábbis egy időre: az ügyhöz való hűsége és a félelem a Titokzatos Ember haragjától.

Elkerülhetetlen volt, hogy beszéljen – előbb vagy utóbb a Szövetség meg fogja törni. Azonban minél tovább kitart, annál több időt hagy a többieknek, hogy eltakarítsanak utána. Ha kibírja annyi ideig, amíg a küldetést megmentik, akkor nem kell félnie attól, hogy a Cerberus beteljesíti rajta a bosszúját. Amíg csukva tartja a száját, kapaszkodhat abba a hitbe, hogy a Titokzatos Ember majd küld valakit, aki megmenti. Kulcsfontosságú ügyeknél már volt erre példa, de Grissom úgy gondolta, Jiro feláldozhatónak fog bizonyulni.

– Vegye fel a kapcsolatot az akadémiával – utasította a Titokzatos Ember. – Mondja meg nekik, hogy kiveszi Gilliant a programból. A birtokunkban van minden, amit a Felemelkedés-projektből magunknak akartunk. Itt az ideje, hogy személyesen felügyeljük a kiképzést.

– Igen, uram – csak a pillanat töredékéig habozott, mielőtt válaszolt volna, de ennyi elég volt a Titokzatos Embernek, hogy észrevegye.

– Ami az akadémián történt, baleset volt. Hiba – a férfi arcára őszinte sajnálat és megbánás ült ki. – Nem akarjuk, hogy Gilliannek bántódása essen. Túlságosan értékes. Túl fontos. Minket érdekel, hogy mi történik vele.

Grayson nem válaszolt azonnal.

– Tudom – mondta végül.

– Mindig fennáll a kockázata annak, hogy az új készítmények mellékhatásokkal járnak, de nem hittük, hogy bármi ilyesmi fog történni – folytatta a Titokzatos Ember a magyarázatot. – A távolból való megfigyelés, az adatok utólagos kielemzése... magában foglalja annak a kockázatát, hogy valami balul sül el. Amint behozza őt ide, lehetőségünk lesz állandó felügyelet alatt tartani őt. Óvatosabbak lehetünk. Lassíthatunk a tempón.

Természetesen pont a megfelelő dolgokat mondta. Grayson tudta, hogy valamennyi igazság is van a szavaiban.

Csak azt mondja, amit hallani akarsz! Átver téged!

– A szavamat adom, hogy ez nem fog újra megtörténni – fogadkozott a Titokzatos Ember.

Grayson hinni akart neki. Hinnie kellett, mert ha nem tette volna, milyen lehetőségek álltak volna előtte? Ha nem adja át Gilliant a Cerberusnak, ha megpróbál elszökni vele, rátalálnak, és akkor mit tehetne, ha valamilyen úton mégis sikerülne elrejtőzniük?

Gillian működéséhez szükséges volt a rend és a mindennapi rutin. El sem tudta volna képzelni, hogyan viselkedett volna, ha egy szökevény életét kell élnie, folyton menekülni egyik helyről a másikra, hogy mindig egy lépéssel az üldözőik előtt járjanak. És mi történne, ha az ereje tovább nőne? Valaha is meg tudná tanulni, hogyan kontrollálja a képességeit? Vagy örökké egy időzített biotik bomba maradna, ami csak arra vár, hogy felrobbanjon?

– Tudom, hogy Gillian más, mint a többiek – mondta a Titokzatos Ember, mintha csak olvasott volna Grayson gondolataiban. – Nem tudom, hogy meggyógyíthatjuk-e, de minél többet tudunk róla, annál többet tehetünk érte. Nem akarunk hátat fordítani neki. Túl sokat jelent nekünk. Nekem.

– Felhívom az akadémiát – válaszolta Grayson. – És megmondom nekik, hogy úton vagyok.

Gilliannek sürgős segítségre van szüksége. A Cerberus mindenkinél jobban ismeri az állapotát. Erre van szüksége.

Túlságosan leegyszerűsíted – szólt közbe egy keserű hang az agya egy sötét szegletéből. – Nézz szembe az igazsággal. Ha a Titokzatos Ember akar valamit, akkor meg is kapja.

Pel táskája nehéz volt; egyik kezéből átvette a másikba újra meg újra, de nem tagadhatta, hogy kezdett fáradni. Szerencséjére már csak egy háztömbnyire volt a kis kétszintes háztól, amit a Cerberus raktárként használt az Omegán történő bevetések esetére. Egy kicsi, rendezetlen űrkikötőtől kényelmes távolságban volt a ház a Talonok – egy főként turiánokból álló zsoldos banda – által uralt kerületben.

Alapvetően Pel nem szeretett más fajok képviselőivel üzletelni, de a Talonok jelentették a legjobb lehetőséget azoknak a szabadúszóknak, akik meg akarták vetni a lábukat az Omegán. A raktár igazán jó helyen állt: az űrállomás szomszédsága miatt a kisebb hajók a figyelem felkeltése nélkül jöhettek és mehettek és az egysínű vasút legközelebbi állomása sétatávon belül volt, annak segítségével pedig a város bármely részébe könnyedén el lehetett jutni. A Talonok borsos árat kértek a helyért és a védelemért, de nem tettek fel kérdéseket és nem ütötték az orrukat olyan dolgokba, ami nem rájuk tartozott. Ezeken kívül azon kevesek közé tartoztak, akik képesek voltak uralni a saját birtokukat, megfékezve a lázadásokat és felkeléseket, amelyek időről-időre felütötték a fejüket az Omega leginstabilabb körzetében.

Annak ellenére, hogy turián kerületként volt számon tartva, a többi faj képviselői is fellelhetőek voltak ennek a szektornak az utcáin. Egy batáriai páros sétált szembe Pellel, majd elhaladtak mellette, méregető pillantásokat vetve rá és a táskájára. Egy hanar lebegett fel a háta mögött és gyors mozdulataival megdörzsölte a vállát. A férfi ösztönösen elhúzódott a medúzaszerű lény hosszú, lobogó csápjai elől. Egy maréknyi ember lehetett még ott, de egyikük sem volt a Cerberus alkalmazottja. Az az öt férfi és három nő, akik Pel csapatába tartoztak, a raktárban kellett, hogy maradjanak; főleg most, hogy volt egy kihallgatni való foglyuk.

Egy pár lépés választotta már csak el Pelt a raktár ajtajától, amikor egy ismerős figura lépett elő az árnyékokból.

– Mi van a táskában, barátom? – kérdezte Golo.

– Hogy találtál rá erre a helyre? – kérdezte Pel a táskát letéve, és kezét lazán az övére – pont a pisztoly fölé – helyezte.

– Rajtad tartottam az egyik szemem – ismerte be a quarián. – Nem volt azért olyan nehéz felkutatni ezt a helyet. – Pel nem tudhatta, hogy az idegen vigyorgott-e, de egy önelégült mosolyt képzelt a maszk alá.

Igazából nem volt nyugtalan; Golo nem jelentett fenyegetést arra nézve, amit csináltak, de nem szerette, ha bárki is kémkedett utána. Főként akkor, ha ez a valaki, az idegen megfelelője volt egy cigány tolvajnak.

– Mit keresel itt?

– Újabb üzleti ajánlatom van a számodra – válaszolta Golo. Pel grimaszolni kezdett.

– Még mindig pipa vagyok az utolsó közös munkánk miatt. A quarián hajón elfogott pilóta nem adja meg nekünk a kódokat.

– Meg kell értenetek a Migráns Flotta kultúráját – magyarázta Golo. – A quariánokat szinte minden faj megalázta. Csak egymásra számíthatnak, ha túl akarnak élni. Már kora gyermekkorukban megtanulják értékelni a családhoz és a közösséghez való hűséget. Az anyahajóhoz való hűség pedig mindenekelőtt áll.

– Ötletem sincs, miért rúghattak ki téged.

Pel nem tudta megítélni, hogy sikerült-e a quarián tyúkszemére lépnie; beszélgetőpartnere arcát eltakarta a maszk. Golo úgy folytatta a csevegést, mintha meg sem hallotta volna a sértést.

– Őszintén meglep, hogy nem sikerült még kiverned belőle az információt, amire szükséged van. Biztos voltam abban, hogy nagy gyakorlatod van a foglyok kihallgatásában.

– A kínzás nem segít sokat, ha az alany hallucinál – válaszolt Pel, saját megítélése szerint túlzottan védekező hangnemben.

– Elkapott valami vírust vagy ilyesmi. Igen magas láza van – folytatta egyre veszélyesebb és sötétebb hangon. – Meglehet, hogy akkor történt, mikor betörted a maszkját.

– Engedd meg, hogy kijavítsam a hibám – válaszolta Golo nyugodtan. – Biztos vagyok abban, hogy nem akarod kihagyni az ajánlatomat. Nem mehetnénk be megbeszélni?

– Esélytelen. Itt várj. Öt perc múlva visszajövök.

Újra felvette a táskát és szúrósan nézett a quariánra, amíg az hátat nem fordított neki. Amint megbizonyosodott arról, hogy az idegen már nem látja a kezét, beütötte az ajtó nyitókódját és belépett.

Mikor visszajött, már majdnem tíz perc is eltelt, de Golo még mindig várt rá. Pel félig-meddig bízott abban, hogy a quarián addigra csalódottan elsétál.

– Még mindig gyötör a kíváncsiság, barátom – üdvözölte újra az idegen. – Mi volt abban a táskában?

– Semmi közöd hozzá. És nem vagyunk barátok.

Tulajdonképpen a táska csak hétköznapi élelmiszereket rejtett. A bázison hatalmas élelmiszerkészlet állt rendelkezésükre, de túlságosan unalmas és ízetlen ételek voltak ahhoz, hogy csak azokkal vészeljék át a bent töltött időt. Szerencsére Pel felfedezett egy boltot egy szomszédos kerületben, ami tradicionális emberi ételeket is árusított. Minden harmadik napon felszállt az egysínű vasútra és akkora mennyiségű ellátmányt vásárolt, amivel jóltápláltan és boldogan tarthatta az embereit. Nem volt olcsó mulatság, de a Cerberus állta a költségeket. Az emberek emberi ételt érdemeltek, nem pedig valami idegenek által előállított kotyvalékot.

Semmi gondot nem jelentett volna, ha megosztja Golóval ezt az információt, de Pel meg akarta őrizni eddigi ellentmondásos viszonyukat. Csak az előnyére válhatott, ha Golo nem tudta, hányadán is állnak.

– Egy ajánlatot emlegettél – kezdte.

Golo láthatóan idegesen körbenézett.

– Ne itt. Beszéljük meg valami csendesebb helyen.

– Mit szólsz a bűnbarlanghoz, ahova a múltkor vittél? A Szerencse Barlang?

A quarián a fejét csóválta.

– Abban a kerületben épp a tulajdonjogok felett megy a vita. A batáriaiak megpróbálják kiszorítani a volusokat. Nekem túl sok most ott a lövöldözés meg a bombázás.

Hogy a jó büdös kurva életbe – gondolta Pel. – Az erőszak elkerülhetetlen velejárója annak, ha különböző fajok megpróbálkoznak az együttéléssel – szavalta a Cerberus egyik alaptételét. Ha a Szövetség fel tudta volna ezt fogni, soha nem lett volna szükségünk valaki olyanra, mint a Titokzatos Ember.

– Nagyon csábító lehetőségről van szó – bizonygatta Golo. – Biztos vagyok abban, hogy érdekelni fog, amint meghallod a részleteket.

Pel összefonta a mellkasán húsos karjait és várakozón pillantott a quariánra.

– A Gyűjtőkkel kapcsolatos – suttogta Golo közelebb hajolva.

Hosszú szünet után Pel felsóhajtott és a raktár ajtaja felé fordult.

– Rendben. Menjünk be.

TIZENHÁROM

– Az engedély a négyes hangárba történő landolásra megadva. Vége.

Grissom kismértékben megváltoztatta a röppályáját a forgalomellenőrző torony utasításainak megfelelően, hogy hajójával a Grissom Akadémia külső dokkoló hangárjaihoz tudjon kapcsolódni. A közepes méretű utasszállító, amit most vezetett, sokkal kisebb és puritánabb volt, mint a vállalati hajó, amit normális körülmények között vett igénybe a látogatásaikor, de a mostani körülmények nehezen voltak normálisnak nevezhetők.

Erre az útra egyedül vállalkozott, egy dühös apa látszatát akarta kelteni, aki a nagybeteg gyermekéhez rohan. Nem volt nehéz eljátszania a szerepet, figyelembe véve, hogyan érzett Gillian iránt. Valóban aggódott érte, de attól függően, hogy Jiro mennyit mondott el nekik eddig, meglehet, hogy ez mit sem számít már.

Türelmetlenül várta, hogy a transzfer ajtaja csatlakozzon a dokkolóplatformhoz, majd átsietett a nagy, üvegfalú váróterembe. Rajta kívül senki sem várt átvilágításra. A két szövetségi őr egyike kezével jelezte, hogy jöjjön közelebb. Láthatta, hogy Dr. Sanders és a Felemelkedés-projekt biztonsági főnöke az átlátszó, golyóálló fal túloldalán vár rá.

– Fáradjon be, Mr. Grayson – mondta az egyik őr kedves hangon. Ez alkalommal nem kellett átesnie még a felületes vizsgálatokon sem.

Grayson úgy döntött, ezt jó előjelnek veszi.

– Biztos vagy abban, hogy elég jól vagy ehhez? – súgta Kahlee Hendelnek, mialatt Grayson átvágott a biztonsági átvizsgáló szobán. – Még mindig úgy tűnik, hogy nem állsz biztosan a lábadon.

– Jól vagyok – suttogta a férfi. – Emellett pedig látni akarom, hogyan reagál, mikor elmeséljük neki, mit tudtunk meg.

Kahlee valami olyasmit szeretett volna mondani neki, mint: Nem gondolhatod komolyan azt, hogy Graysont nem érdekli, ha a lányát megpróbálják megölni! De Grayson mostanra átért a biztonságiakon és meghallhatta volna, így hát csukva tartotta a száját és abban reménykedett, hogy Hendel megfelelő udvariassággal fogja kezelni a férfit.

– Mr. Grayson – biccentett Hendel kurtán.

– Hol van Gillian? – sürgette. – Látni akarom a lányomat.

Nem meglepő módon a lány apja sokkal rosszabbul nézett ki, mint a legutóbbi találkozásukkor. Most nem öltönyt, hanem farmert és rövid ujjú inget viselt, amely szabadon hagyta vékony, inas karjait. Többnapos borostája volt, kétségbeesés bujkált a tekintetében és ideges hangulat lengte körül... ami nem volt meglepő, figyelembe véve a történteket.

– Természetesen – mondta Kahlee gyorsan, mielőtt Hendel bármi mást ajánlhatott volna. Nem akarta Graysont az előtérben várakoztatni. Lesz elég idejük megbeszélni a dolgokat később, miután a férfi már találkozott a lányával.

Hendel egy bosszús pillantást vetett rá, de csak annyit mondott: – Kövessen.

Egy szót sem szóltak, amíg el nem érték a gyengélkedőt, de Kahlee látta, hogy Hendel nyakán ugráltak az izmok, ahogy megfeszítette és elernyesztette az állkapcsát.

A terem ajtajában Grayson megtorpant. Egyik kezét lassan a szája elé emelte, mikor meglátta az ágyban fekvő, legalább egy tucat gépre rákötött kislányát.

– Ó, Gigi – suttogta. A hangját átható fájdalom összeszorította Kahlee szívét.

– Mire kellenek ezek a gépek? – kérdezte egy másodperccel később remegő hangon.

– Csak megfigyelésre – magyarázta Kahlee. Remélte, hogy mondandójából kihallatszik a nyugalom és az optimizmus.

Grayson belépett a kórterembe. Lassan mozgott, mintha víz alatt járna. Letérdelt a lány ágya mellett és egyik kezével a lánya felé nyúlt, de nem a fejére tette, hanem az ágyneműre, közvetlenül a válla mellé.

– Ó, Gigi... mit tettek veled? – motyogta.

Hangja hallatán Gillian kinyitotta a szemét és felé fordította a fejét.

Hendel és Kahlee távolabb álltak meg, hogy kettesben lehessen a lányával.

– Hallottam, mi történt – mondta. – Annyira megijedtem.

– Minden rendben – biztosította a lány az apját, miközben megpaskolta a kezét. – Már jól vagyok.

Nehéz lett volna megmondani, hogy a szobában lévő felnőttek közül melyik lepődött meg jobban a közvetlen gesztus láttán. A hosszú évek alatt, mióta Gillian a Grissom Akadémián tanult, Kahlee még sosem látta, hogy valódi fizikai kontaktust kezdeményezett volna egy másik emberrel. Úgy tűnt, Gillian nem vette észre a reakciójukat. Kezét visszaejtette maga mellé az ágyra és becsukta a szemét.

– Fáradt vagyok – suttogta. – Aludni szeretnék.

Pár pillanattal később már csendesen hortyogott. Grayson még pár hosszú másodpercig nézte őt, mielőtt felállt volna az ágy mellől és a szobában lévők felé fordult volna. Kínos csend telepedett rájuk.

Kahlee törte meg.

– Az orvosok szerint teljesen fel fog épülni. Csak megfigyelés céljából szeretnék itt tartani pár napig. Az állapota miatt.

– Azt mondja, Dr. Toshiwa tette ezt vele? – Grayson arca felderült, amikor Gillian megérintette a kezét. Most viszont durva, rosszul leplezett harag látszódott rajta.

Kahlee az ajtó felé biccentett a fejével, azt jelezve, hogy folytathatnák a beszélgetést a kórtermen kívül is, hogy ne zavarják az alvó kislányt. A két férfi elértette a célzást és mindhárman elhagyták a szobát. A folyosón hallótávolságon kívülre érve megálltak. Kahlee-nek feltűnt, hogy Grayson és Hendel is megtorpant, mielőtt befordulhattak volna a sarkon, aminek túloldaláról már nem lehetett volna rálátni a kórteremre.

– Jiro nem megengedett kísérleteket végzett rajta – magyarázta Hendel, újra felvéve a gondolat fonalát. – Jelenleg őrizetben van.

Grayson aprót bólintott.

– Helyes.

– A Cerberus nevezetű csoportnak dolgozott – bökte ki hirtelen Hendel. Kahlee látta, hogy valamiféle reakciót próbál kicsikarni az apából.

– Cerberus? – kérdezte Grayson kíváncsi hangon, fejét lassan félrebillentve.

– Radikális prohumán terrorista szervezet – válaszolta Hendel. – Jól ellátott szervezetről van szó. Jiro az egyik ügynökük volt. Úgy gondoljuk, azért épült be a Felemelkedés-projektbe, hogy közelebb kerüljön Gillianhez.

– Sosem hallottam róluk. Egyedül dolgozott?

Hendel a válasz előtt hezitált, és Kahlee attól tartott, a biztonsági főnök valamiféle játékba akar kezdeni Graysonnal. Legnagyobb örömére, mikor a férfi megszólalt, teljes őszinteséggel válaszolt.

– Még nem tudjuk. A kihallgatás időigényes feladat. Lépésről lépésre adja fel. Lehet, hogy azt hiszi, rövidebb börtönbüntetést tud kieszközölni magának, ha most visszatart némi információt.

– Kínzással kéne próbálkozni a kihallgatás helyett.

Grayson nyugodt és kimért maradt, de nem lehetett nem észrevenni a hangjából sugárzó haragot – egy gyermekét féltő apa dühét.

– A Szövetség nem így intézi az ügyeit – mondta Kahlee.

– Belátható időn belül meg fogjuk kapni a minket érdeklő válaszokat – tette hozzá Hendel, de Kahlee nem volt biztos abban, hogy megnyugtatni akarja-e ezzel az aggódó szülőt, vagy fenyegetni.

Grayson egyik kezével a borostáját simogatva elkezdett a folyosón előre-hátra ingázva toporogni.

– Tehát az eddigi információik alapján akár több Cerberusügynök is dolgozhat a létesítményben.

– Ez nem valószínű – nyugtatta meg Hendel. – A Szövetségnél töltött évek alatt találkoztam már párszor a Cerberussal. Megtudtam egy-két dolgot a módszereikről. A beépített ügynökeik egyedül dolgoznak.

– De nem tudja biztosan – erőltette Grayson, közvetlenül Hendel elé lépve. – Dr. Toshiwa évek óta dolgozott itt, és magának fogalma sem volt arról, hogy velük van.

A biztonsági főnök nem válaszolt, csak kényelmetlenül hátrébb lépett.

– Bárki dolgozhat nekik. Egy másik kutató. Egy tanár. Az egyik nővér. Még maga is!

Mondanivalója megerősítéseként ujja hegyét Hendel férfias állára szegezte. A nála nagyobb férfi megremegett, de féket tett a nyelvére. Kahlee előrelépett és ráfogott Grayson csuklójára, lassan lenyomva a férfi kezét.

– Hendel mentette meg Gillian életét – emlékeztette.

Az apa bosszúsan lehajtotta fejét.

– Elfeledkeztem róla. Bocsásson meg.

Mikor újra felnézett, kezet nyújtott Hendelnek.

– Köszönöm, Mitra Főnök. – Hendel nem mondott semmit, de kezet rázott vele.

– Nagyra értékelem azt, amit Gillianért tettek – mondta nekik Grayson az eddiginél sokkal üzletiesebb hangnemben. – Nemcsak azt, amit most tettek, hanem mindent, amit itt az akadémián töltött évei során kapott önöktől. És hálás vagyok, hogy lehetősége volt bekerülni a Felemelkedés-projektbe. De ezek után nem hagyhatom őt itt. Magammal kell vinnem. Ez az egyetlen módja annak, hogy megbizonyosodjak arról, biztonságban van.

Kahlee bólintott.

– Sajnáljuk, hogy elveszítjük őt, de megértjük a döntését, Mr. Grayson. Keresünk önnek egy megfelelő szobát itt az állomáson, amíg a lánya elég jól lesz az utazáshoz.

– Azt hiszem, nem értett meg – rázta meg a fejét Grayson. – Elmegyek. Most. És magammal viszem a lányomat.

– E... elnézést – válaszolt Kahlee meglepetten. – De ez jelenleg egyszerűen lehetetlen. Orvosi felügyeletre van szüksége, amíg rá nem jövünk...

– Azt mondta, fizikailag semmi problémája – ellenkezett Grayson, félbeszakítva a nő mondatát.

– A megpróbáltatások, amiken keresztülment, legyengítették – vágott vissza Hendel emelkedő hangnemben. – A biotikoknak szerfelett nagy kalóriabevitelre van szükségük, hogy...

– Van étel a hajómon.

– Az állapota miatt speciálisan kialakított diétára van szüksége.

– Inkább hagyom, hogy kimaradjon az étrendjéből egy-két megfelelően tápláló hozzávaló, mint hogy itt hagyjam őt magukkal! – üvöltötte Grayson a haragtól fuldokolva. – Valaki megpróbálta megölni!

Kahlee felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa a beszélgetést, mielőtt még Hendel válaszolhatott volna. – Biztosíthatjuk önt arról, hogy folyamatosan egy őr fog állni az ajtaja előtt – nyugtatta meg Graysont.

– És mi van akkor, ha az az őr is ennek a Cerberuscsoportnak dolgozik? – vágott vissza. – Mi van azokkal a nővérekkel, akik az eredményeket ellenőrzik? Vagy azokkal az emberekkel, akik az ételt hozzák? Ne mondják nekem, hogy biztonságban lesz itt!

– Sehol sem lenne biztonságban! – vágott vissza Hendel. – Van bármi fogalma arról, hogy kikkel van dolga? A Cerberusnak valószínűleg minden emberi világon és kolónián vannak ügynökei. Tele van a kormány és a hadsereg az embereikkel! Ha elviszi őt innen, meg fogják találni magát!

– A francba, Hendel! – kiáltotta Kahlee, és erősen oldalba ütötte a férfit, hogy elhallgattassa. A biztonsági főnök mérgesen nézett le rá, de mikor meglátta a nő dühös arckifejezését, elhallgatott.

– Miért nem megy vissza és mondja meg Gilliannek, hogy elmennek – ajánlotta Graysonnak. – Mi pedig keresünk valakit, aki leszedi őt a gépekről.

– Köszönöm – válaszolt Grayson és aprót biccentett. Aztán hátat fordított nekik és visszasétált Gillian kórtermébe.

Kahlee megvárta, amíg az ajtó becsukódik mögötte, mielőtt Hendelhez fordult volna.

– Mi a franc bajod van? – kérdezte. – Tényleg azt hitted, hogy meg tudod ijeszteni annyira, hogy itt hagyja Gilliant?

– Félnie kéne – válaszolta a biztonsági főnök. – A Cerberus veszélyes. Nem kéne hagynod, hogy elmenjenek.

– Nincs más választásunk – mondta Kahlee. – Gilliant nem rabként tartjuk itt. Ha az apja el akarja vinni, nem állíthatjuk meg.

– Akkor húzd az időt – javasolta. – Legalább addig, amíg sikerül többet megtudnunk Jirótól.

– És mégis mennyi idő kell majd ehhez? – kérdezte hitetlenkedve. – Egy óra? Egy nap?

– Nem az a kis púnk hozta meg a döntéseket – mondta Hendel. – Itt kell tartanunk Graysont, amíg meg nem tudjuk, kitől kapta Jiro az utasításokat.

– Te tényleg azt hiszed, hogy ő is benne van? – kérdezte Kahlee hitetlenkedve.

– Rossz érzés fog el a közelében – mondta a biztonsági főnök. – Valami nincs rendben azzal a fickóval. És még ha nem is a Cerberusnak dolgozik, még mindig drogfüggő! Nem adom át neki Gilliant harc nélkül!

Kahlee elég jól ismerte ahhoz Hendelt, hogy tudja, nem fogja feladni. Azt is tudta, hogy Grayson aggódik a lánya életéért és nem fog bedőlni Hendel provokációjának. Ha nem csinál valamit, nagy baj fog történni. Ötletek százai peregtek le a szeme előtt, mialatt megpróbált megoldást találni erre a helyzetre.

Végszóra meglátta Graysont és Gilliant – aki még mindig a kórházi köntösét viselte, ahogy elhagyják a kórtermet. Hendel is meglátta őket és feléjük vette az irányt.

Ez volt az a pillanat, mikor Kahlee-nek támadt egy őrült ötlete.

Grayson szíve a torkában dobogott, amíg a kórteremben a nővért várta, akinek le kellett volna kötnie Gilliant az őt megfigyelés alatt tartó gépekről. Mostanáig jól játszotta a szerepét, de tudta, hogy már nincs hátra túl sok idő addig, amíg a Szövetség kihallgatótisztjei kiszedik Jiróból az összekötője nevét. Addigra pedig már messze akart lenni az állomástól.

Idegesen toporgott Gillian ágyának lábánál.

Nem jön a nővér. A biztonsági főnök pikkel rád. Le akar lassítani. Kifutsz az időből.

Hirtelen megfordult, abbahagyta a toporgást és gyors léptekkel Gillian ágyának fejéhez sietett, hogy a lány feje fölé hajolva a fülébe suttoghassa:

– Gyerünk, Gigi. Ébredj, szívem. Ideje indulnunk.

A lány a hátára fordult és felült, tekintete homályos volt, még félig aludt. – Hová megyünk?

Az apja nem válaszolt, hanem a gépek felé fordította a fejét. Mindegyik elég egyszerűnek tűnt.

– Sietnünk kell, Gigi – mondta újra a lánya felé fordulva. – Ki kell húznom a gépeket.

A kislány összezavarodott, az arcára kiülő aggodalom az apjáét tükrözte, de bólintott. Csak egy percbe tellett lekötni őt a gépekről: csak le kellett vennie egy pár elektródát, ami a fejére volt ragasztva, egy a csuklójára és egy a hasára pántolt monitort. A lány arca minden alkalommal önkéntelen grimaszra húzódott, mikor az apja hozzáért. Úgy tűnt, réges-régen volt az a pillanat, mikor önként megérintette Grayson kezét.

– Kész is vagyunk – mondta, mikor végzett.

Tekintetével kétségbeesetten újra és újra végigpásztázta a szobát, míg rá nem lelt a sarokban lévő szandálra. Felkapta őket és az ágy mellé tette a földre.

– Vedd fel gyorsan a cipődet.

Gillian azt tette, amire utasították, és pár pillanattal később már mindketten a folyosón voltak. Nem tettek meg többet tíz lépésnél, mikor Grayson vállán súlyos kéz landolt elég erővel ahhoz, hogy összerezzenjen alatta.

Megpördült a tengelye körül és nem volt teljesen meglepve, mikor meglátta, hogy Hendel volt az, aki megállította. Kahlee a magas biztonsági főnök mögött állt, úgy tűnt, összezavarodott és bizonytalan.

– Meg kellett volna várnia a nővért – monda Hendel mérgesen.

Grayson lerázta magáról a férfi kezét.

– Minden itt töltött perc veszélyt jelent Gillianre. Meguntam a várakozást.

– Hova akar menni? – kérdezte Hendel. – Mit gondol, hol van az a hely, ahol a Cerberus nem fog rátalálni?

– Ismerek valakit a Terminus Rendszerben – válaszolta gyorsan, tudván, hogy mondania kell valamit. – Valakit, akiben bízom.

– Kit? A dílerét?

Grayson válasz helyett hátat fordított. Hendel újra megragadta és megperdítette, aztán az ingénél fogva a falhoz szorította. Odaszögezve Grayson látta, hogy Gillian őszinte rémületei a szemében nézi végig a jelenetet.

– Várj! – állt kettőjük közé Kahlee. – Mi lenne, ha magukkal mennénk?

Mindkét férfi úgy nézett rá, mintha őrültet látna.

– Maga el akarja vinni innen Gilliant – mondta gyorsan Graysonnak. – Mi lenne, ha elkísérnénk? Én ellenőrizhetném Gillian implantjait, Hendelnek pedig komoly orvosi gyakorlata van.

Egyik férfi sem válaszolt, de Hendel elengedte Grayson ingét és tett egy lépést hátra.

– Ha tényleg el akar bújni egy terroristaszervezet elől, nagy szüksége lesz a segítségre – tette hozzá Kahlee.

– Honnan tudhatnám, hogy bízhatok magukban? – kérdezte Grayson gyanakvón.

– Hendel egyszer már megmentette Gillian életét – emlékeztette Kahlee. – Velem kapcsolatban pedig az ösztöneire kell bíznia magát.

Grayson bólintott, a váratlan helyzetet végiggondolva. Nem ez volt az ideális szituáció, de minden az állomáson töltött másodperc közelebb vitte őt a lebukáshoz. Most csak el kellett tűnnie az akadémiáról, ráért később foglalkozni ezzel a kettővel.

Most azonban hiteles alakításra volt szükség. – Értik, hogy ez mit jelent, ugye? Valószínűleg mindketten elveszítik az állásukat?

Kahlee elkapta Hendel pillantását, majd visszafordult Graysonhoz és ünnepélyesen bólintott.

– Rendben. Mindketten velem jöhetnek – mondta. – De most azonnal indulnunk kell, és nem mondom meg senkinek, hova megyünk. Ha vannak még Cerberus-ügynökök az akadémián, nem akarok nekik esélyt adni arra, hogy kövessenek minket.

– Részemről rendben – egyezett bele Kahlee, majd Hendelhez fordult. – Benne vagy?

Egy pillanatig hezitált, mielőtt válaszolt volna.

– Ha csak így vigyázhatok Gillianre és rád, akkor azt hiszem, nincs választásom. – Elkapta Grayson pillantását. – Benne vagyok.

Grayson lehajolt Gillianhez, hogy a szemük azonos magasságba kerüljön. A kislány még mindig rémültnek tűnt.

– Minden rendben, Gigi – mondta halkan. – Már senki nem mérges. Most mi mind elmegyünk egy kis kirándulásra, rendben?

Pár másodpercbe beletelt, mire Gillian agya feldolgozta a helyzetet, aztán a félelem helyét átvette a mindennapi, megszokott közömbös arckifejezés. Bólintott.

Négyesben végigmentek a kórházon, majd végig a folyosón a landolóhangárokig. Öt perccel később a biztonságiaknál jártak. Leszámítva pár a szolgálatban lévő őröktől kapott gyanakvó pillantást, Hendel pár gyors utasításának köszönhetően gond nélkül átjutottak. Tíz perccel később pedig a hajó fedélzetén voltak és távolodtak az űrállomástól. Grayson ült a volánnál, Hendel, Kahlee és Gillian pedig a hajó végében, az utasülésekbe szíjazva utazott.

Nála volt Gillian és egyre távolodott az akadémiától, és amint elérik a fénysebességet, nem lesz senki, aki a nyomukra bukkanhatna. Persze még ki kellett találnia, mit fog kezdeni a két nem várt potyautassal, de már dolgozott a terven.

A fizikai konfrontációt kizárta. Nemcsak, hogy a biztonsági főnök nagyobb volt nála, de biotik volt, pisztollyal az oldalán, és az általa tanulmányozott személyi akták alapján Mitra és Sanders is nagy gyakorlattal rendelkezett a szemtől szembeni harc terén.

Ha nem lettél volna félig készen, mikor elindultál erre az utazásra, akkor talán lettél volna olyan okos, hogy tegyél egy fegyvert ide a pilótafülkébe.

Nem volt semmije, amivel bedrogozhatta volna őket, de még ha lett is volna, kételkedett abban, hogy Hendel akár csak egy pillanatra is olyan elővigyázatlan lett volna, hogy egyen vagy igyon olyan ételből, amibe belecsempészhettek valamit.

Szerencsére Graysonnak nem kellett egyedül csinálnia a dolgokat. Bepötyögött egy rövid, kódolt üzenetet, mielőtt az Omega felé vették volna az irányt.

Lássuk, hogyan birkózik meg Hendel Pellel és a bandájával – gondolta, miközben a hajó elérte a fénysebességet és a tompított gyorsulás gyengéden a székébe nyomta. Csak ezek után engedett meg magának egy hosszú, lassú, megkönnyebbült sóhajt.

TIZENNÉGY

Hat standard héttel ezelőtt Lemm’Shal nar Tesleya sok másik fiatal és naiv quariánhoz hasonlóan arra lett kiválasztva, hogy Zarándoklata során az Omegára látogasson. Ostobán romantikus elképzelései voltak arról, milyen lehet az élet a rideg Migráns Flottán kívül, ezért elbűvölte az egymáshoz ilyen közelségben élő, törvények és kormányzatok megkötései nélkül élő millió különböző fajú és kultúrájú lény gondolata. Minden sarkon kalandot és izgalmat várt, és persze a szabadságot, hogy bármit megtehet.

Nem telt neki sok időbe, hogy felismerje a nyers valóságot: az Omega a romlottság és az erőszak pöcegödre. Értelmetlen, véletlenszerű halál ólálkodott minden árnyékban és sikátorban. Az állomás menedékül szolgált a rabszolga-kereskedőknek; saját szemével látott síró férfiakat, nőket és gyermekeket, akiket mint tárgyakat adtak és vettek. Nagyjából egy héttel később már megértette, hogy az Omega úgynevezett szabadsága nem volt más, mint a világ perverziója. Törvények és kormányzat nélkül az erő diktálta a törvényt; az erős diadalmaskodott és a gyenge rettenetesen szenvedett. Ám senki nem marad örökké erős, még ő is tudta, hogy akik most a csúcson vannak, egy napon letaszíttatnak.

Azt is megtanulta, hogy az Omega bennszülöttjei állandó félelemben élnek, a düh köpönyegét húzták magukra és gyűlölték nem beteríteni vele a többieket is. Az önzőség és kapzsiság által vezetett életük brutális, rövid és szánalmas volt. Szánta őket nyomorúságos életükért és hálát adott az őseinek a népében élő erős összetartás megteremtéséért. Így hát maga mögött hagyta az Omegát és folytatta utazását a Terminus Rendszerben lévő fél tucat világ egyikére.

Rájött, hogy a nagyrabecsülés, amit immár a quarián közösség, az önzetlenség és a nagyobb jóért hozott áldozatok iránt érzett, volt a Zarándoklat célja. Sokan gyermekként, tapasztalatlanul, lázadókként hagyták el a Migráns Flottát. Miután szembesültek más társadalmak életével, a legtöbben felnőttként tértek vissza: bölcsebbek voltak és készen álltak arra, hogy fenntartsák a quarián társadalom nagy becsben tartott eszméit. Természetesen mindig voltak páran, akik úgy döntöttek, nem térnek vissza, feláldozva a hajóhad kollektivizmusát az egyedüli, magányos élet megpróbáltatásaiért és szenvedéséért.

Lemm nem akart egy lenni ezek közül, de még nem térhetett vissza a Flottához. Mert bár megtanult egy fontos leckét, a Zarándoklata még nem ért véget. Ahhoz, hogy visszatérhessen, találnia kellett valamit, ami jelentős értéket képvisel a quarián közösség számára, majd átnyújtani azt az egyik hajó kapitányának. Amennyiben elfogadják az ajándékát, elveszíti a nar Tesleya nevet és megkapja az új kapitánya vezette hajó nevét utónévként.

Ezért tért vissza az Omegára annak ellenére, hogy mekkora megvetést érzett a hely iránt. Ezért rótta itt az utcákat egy quarián után kutatva, akit Golónak hívtak.

Ez a név nagyon rosszul csengett a Migráns Flotta berkein belül. Azoktól eltérően, akik saját elhatározásukból hagyták el a flottát, vagy nem tértek vissza a Zarándoklatukról, Golót az Admiralitás száműzte. Saját népe által árulónak bélyegezve, Golo arra a bolygóra távozott, ami a lehető legnagyobb mértékben viccet űzött abból, amiben a quariánok hittek és amiért kiálltak. Valahogy sikerült nemcsak hogy túlélnie a száműzetést, de még profitált is belőle, bár Lemm elméjében ez csak megerősítette a száműzetés szükségességét. Csak az maradhatott életben az Omega hitvány, rongyos társadalmán belül, aki kegyetlen, könyörtelen és teljességgel megbízhatatlan volt.

Lemm kevés csomaggal utazott. Egy sima páncélozott enviro-ruhát viselt, standard kinetikus pajzsokkal megerősítve, és a készleteit tartalmazó hátizsák lógott a vállán. A legbecsesebb tulajdona – az ajándék, melyet a Tesleya kapitányától kapott, mielőtt megkezdte volna a Zarándoklatát – a sörétes puskája volt: egy turiánok által előállított Armax Arsenal típusú nagy kaliberű fegyver, korszerűsített, automata célzórendszerrel és csökkentett visszarúgással.

Azonban nem a shotgunja volt az egyetlen fegyvere. A hajóhad elhagyása előtt minden quarián átesett egy szigorú, hat hónapig tartó programon, amely felkészítette őket azokra a hetekre, talán évekre, amelyeket az otthonuktól távol át kell vészelniük a beavatási szertartásuk keretein belül. A változatos tananyag magába foglalta a fegyverhasználat és pusztakezes harc elsajátítását; az ismert fajok történelmét, biológiáját és kultúráját; elsősegély-nyújtási ismereteket; alapvető navigátor-és pilótakiképzést a legelterjedtebb űrhajókra; és speciális technológiai kiképzést a dekódolás, elektronika és számítógép-hekkelés területén.

Minden, a Flotta biztonságát maga mögött hagyó quarián jól fel volt készülve az esetleges veszélyekre, amelyekkel találkozhat. Ami viszont ennél is fontosabb volt, megtanulták azt is, hogy a veszély elhárításának legjobb módja, ha eleve kerülik az azzal járó helyzeteket, így hát, mikor Lemmtől pár saroknyira fegyverropogás hangja hangzott fel, a fiatal quarián első cselekedeteként előhúzta a shotgunját és fedezéket keresett magának.

Egy elhagyottnak remélt ház sötét kapualjában görnyedve visszagondolt arra az alkalomra, mikor utoljára ezen a világon járt. Az Omega utcáin hömpölygött a tömeg, a rablások, erőszakos cselekedetek és még a gyilkosságok is mindennaposnak számítottak. Ebben a kerületben – ahol két ellenséges csoport véres harcok által próbálta megkaparintani az utcák feletti uralmat – az utcák mégis szó szerint üresek voltak. Alig egy maréknyi embert látott, akik egyik épületből a másikba siettek. Fejüket válluk közé húzva, görnyedten futottak végig az utcán, és remélték, hogy nem keltették fel senki figyelmét.

Teljességgel érthető volt a hozzáállásuk. Magát Lemmet már kétszer lőtték meg az épületek felsőbb emeletein bujkáló orvlövészek. Az első golyó célját tévesztette és a lába mellett csapódott be a földbe. A második lövedék viszont lyukat ütött volna a koponyájába, ha nem lettek volna kinetikus pajzsok a páncélzatán. Lemm mindkét alkalommal ugyanúgy reagált a történtekre – bevetette magát a legközelebbi sarok mögé és elmenekült a helyszínről. Új útvonalat keresett a céljához.

Visszarohanni az Omega nyüzsgő, zavaros utcáira jó mód volt arra, hogy az ember elvesszen; túl könnyű volt véletlenül a rossz mellékutcába befordulni és örökre ott is maradni. Szerencsére Lemmnek, mint a legtöbb quariánnak, kitűnő irányérzéke volt. Az évszázadok során kusza összevisszasággá alakult város nagyon hasonló volt az otthonához. A Migráns Flottának több hajója is kitekert labirintussá nőtte ki magát, ahol minden centiméternyi hely hasznosításra került. A falak belső felét gyakran használták hosszabb-rövidebb folyosók kialakítására, és mindent az otthon fellelhető alapanyagokból készítettek.

A fegyverropogás folytatódott, de – Lemm megkönnyebbülésére – egyre távolabbinak tűnt, ahogy az összecsapás árja a túlsó irányban lévő házak és utcák felé hömpölygött. Fegyverét még mindig a kezében tartva, óvatosan előbújt a fedezékéből. Pár perccel később megérkezett a céljához.

A Szerencse Barlang bejárata számos összecsapást túlélt már. Az ajtó feletti tábla szélén égésnyomok éktelenkedtek, és furcsa szögben lógott, mintha valaki sietve akasztotta volna vissza, miután lelőtték vagy lerobbantották a helyéről. A sorozatlövésektől megszaggatott edzett acél ajtó félig nyitott állapotban beragadt. Valószínűleg ugyanaz a robbanás görbítette el, mint amelyik megrongálta a táblát. Félig nyitva, félig csukva ragadt be, ennek köszönhetően nem lehetett könnyedén használni.

A quarián lecsúsztatta válláról a hátizsákot, hagyva, hogy a bejárat mellett a földre essen. Mély lélegzetet vett, a fegyverét még mindig a vállához szorította és oldalazva becsusszant az ajtónyíláson. Odabent öt batáriai foglalt helyet: egy a bárpult mögött, a többiek egy asztal körül ülve kártyáztak. Észrevette, hogy mindannyiuknál fegyver van; a hátsó falra valaki felszegezte egy krogan és egy volus fejét. Frissnek tűntek.

Az összes batáriai megfordult, hogy megnézhessék őt maguknak, de egyikük sem nyúlt a fegyveréért. A shotgunt könnyedén az egyik kezébe véve keresztülvágott a termen a pult felé, próbálva figyelmen kívül hagyni a minden mozdulatát követő szempárokat.

– Olthart, a tulajt keresem.

A pultos kegyetlen vigyorra húzta a száját és a falon lévő képek felé biccentett.

– Új vezetőségünk van. – A Lemm mögött ülő batáriaiak hangosan nevettek.

– Meg kell találnom egy Golo nevű quariánt – mondta Lemm nyugodt hangon, látszólag fel sem véve a rémisztő viccet. A kezében lévő shotgunt a bárpultra fektette, ujjait könnyedén a markolaton pihentette, alig pár centire a ravasztól.

Mikor legutóbb az Omegán járt, észrevette, hogy a rideg fellépés és a megingathatatlan önbizalom láttán az emberek kétszer is meggondolják, mielőtt erőszakhoz folyamodnának.

Persze ez sem vált be minden alkalommal, de ezért hozta magával a shotgunt.

– Golo nem jön ide többet.

– Kapsz kétszáz kreditet, ha elmondod, hol találom – ajánlotta.

A batáriai a megvetés jeleként jobbra billentette a fejét. A felső két szeme lassan lecsukódott, majd újra felnyílt, míg az alsó kettővel továbbra is a jövevényt nézte.

– Fiatalnak tűnsz – jegyezte meg a batáriai. – Azért akarod megtalálni Golót, hogy segítsen neked a Zarándoklatodban?

Lemm nem válaszolt a kérdésre. Minden edzés és felkészülés ellenére a Zarándoklatukat töltő quariánokat a többi faj képviselői tapasztalatlannak vagy sebezhetőnek tartották. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének tűnjön.

– Akarod a krediteket vagy nem?

– Mit szólnál, ha ahelyett, hogy megmondanánk neked, hol van Golo, egyszerűen csak elvennénk a kreditjeidet meg a csinos kis fegyveredet és a fejedet meg felszögeznénk a falra Olthar és a kiskutyája mellé?

Nevetés harsant a háta mögött és széklábak csúsztak a padlón, ahogy a batáriaiak felálltak az asztal mellől. Lemm meg sem próbált megmozdulni; egy fikarcnyi esélye sem volt, hogy túléljen egy összecsapást itt a bárban. Egyik batáriai sem viselt páncélt, de mégiscsak öten voltak egy ellen. A kinetikus pajzsai talán pár percig életben tartják, de golyózápornak kitéve még azelőtt lemerülnének, hogy akár az ajtóig visszajutna. Okosnak kellett lennie, ha egy darabban ki akart innen jutni.

Szerencséjére a batáriaiaknak ok kellett a gyilkoláshoz. Természetüknél fogva zsoldosok voltak, nem pedig harcosok. Ha ez egy kroganokkal tömött terem lett volna, már abban a pillanatban halott lett volna az ifjú quarián, amikor belépett.

– Megölhettek – ismerte el, egyenesen a batáriai pultos alsó, nem pislogó szemeibe nézve, mialatt ujját finoman a pulton fekvő shotgun ravaszára csúsztatta. – De azt biztosan állíthatom, hogy legalább egyet közületek magammal fogok vinni. A döntés a tiétek. Adjátok meg, hol találom Golót, és csendben elmegyek. Vagy mindenki lövöldözni kezd, és megtudjuk, túlélsz-e egy közvetlen közelből egyenesen a fejedbe repített golyót. Mindkét alkalommal nálatok végzi a kétszáz kredit.

A batáriai mind a négy szemével lepillantott a shotgunra, majd vissza Lemmre.

– Nézd meg a Carrd kerület piacait – mondta.

Lemm az enviro-ruha egyik külső zsebe felé nyúlt. Lassan mozgott, nehogy azt higgyék róla, hogy egy rejtett fegyvert akar előrántani, és két százas kreditet vett elő. A pultra dobta őket, felvette a shotgunt és lassan elhátrált az ajtóig, majd kilépett az utcára. Egész idő alatt a batáriaiakon tartotta a szemét. Ezek után az utcán újra a hátára kapta a táskáját és abba az irányba indult, ahonnan érkezett. Amennyiben még működőképes, az egysínű vasút elviszi őt oda, ahova mennie kell.

Golo nem lepődött meg, amikor a Carrd kerület piacát a szokásosnál sokkal tömöttebbnek találta. A szomszédos kerületben folyó batáriai-volus háború miatt az eladók és a vevők is a szomszédos kerületbe költöztek, amelyet az elcorok uraltak.

A nagyobb tömeg kényelmetlenséggel járt, de volt még pár hely, ahová mehetett. A quarián étel ritkaságnak számított az Omegán. Még akkor is aggódnia kellett a fertőzések miatt, amikor lehetősége nyílt biztonságos keretek között turián termékeket fogyasztani – a két faj közös dextro-amino-acid alapú biológiai felépítéssel rendelkezett. Azok a baktériumok és vírusok, melyek teljesen ártalmatlanok lettek volna egy turiánra, halálos veszélyt jelenthettek Golóra és a gyakorlatilag nem létező immunrendszerére.

A flottát elhagyó quariánoknak megvolt a lehetőségük ételt vinni magukkal: magas tápanyagtartalmú pasztával töltött tartályok, amelyek tartalmát egy apró, a sisakjuk belsejébe ragasztott adagolócső segítségével vették magukhoz. A paszta ízetlen volt, de ennek segítségével akár egy teljes hónapra elég élelmet magukkal tudtak hordozni egyetlen hátizsákban, és kapható volt a Terminus Rendszerben és a Fellegvárbeli Űrben is.

Azonban Golónak, akit száműztek és reményét sem látta annak, hogy valaha is visszatérhet a Flottába, nem volt ínyére a gondolat, hogy élete hátralevő részében ne egyen mást, mint csőből szívott pasztát. Szerencséjére hosszú távú üzletet kötött egy elcor boltossal, aki rendszeresen hozott neki hamisítatlan turián ételeket.

Még pár percbe telt, mire keresztülverekedte magát a tömegen és odaért a bolthoz. Mikor belépett, meglepetten vette észre, hogy egy másik quarián tartózkodik a helyiségben. Páncélt viselt az enviro-ruhája felett – Golo szerint ez volt a lehető legbiztosabb módja annak, hogy az ember nem kívánt figyelmet keltsen –, és egy igen drága shotgunnak tűnő valami lógott a hátán. A ruhája és maszkja miatt lehetetlen volt megtippelni a korát, de Golo azt gyanította, fiatal lehet. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy itt az Omegán összeakad valakivel a saját fajtájából, aki Zarándoklaton van.

Üdvözlésként biccentett. A másik nem szólalt meg, de viszonozta a biccentést. Golo folytatta az útját, hogy leadja a rendelését a pultnál. Amikor megfordult, meglepődve látta, hogy a másik quarián elment.

Golo különlegesen érzékeny túlélőösztöne riadót fújt. Az ő fajtája nagyon szociális volt. Ha megláttak egy idegen világban egy másik quariánt, azonnal beszélgetést kezdeményeztek, nem pedig eltűntek egyetlen szó nélkül.

– Ezekért visszajövök később – mondta, a kezében lévő élelmiszerekkel teli zacskót a boltosnak nyújtva.

– Hamisítatlan aggodalom: valami baj van? – kérdezte tőle az elcor mély, monoton hangon a fajok közti közös nyelvet használva.

– Nem lenne baj, ha a hátsó ajtón mennék ki?

– Őszinte ajánlat: csak nyugodtan, ha ezt szeretnéd.

Golo a bolt hátuljába ment és kicsusszant a vészkijáraton a sikátorba. Öt lépést sem tett meg, mikor quarián szavakat hallott közvetlenül a háta mögül.

– Ne mozdulj, vagy szétloccsantom a fejed.

Tudva, hogy az előbb látott shotgun ilyen távolságból szó szerint lefejezné, Golo mozdulatlanná dermedt.

– Lassan fordulj meg.

Úgy tett, ahogy utasították. Ahogy sejtette, a fiatal quarián a sikátor közepén állt és a shotgunját egyenesen Golo mellkasának szegezte.

– Te vagy Golo?

– Nem fognál rám fegyvert, ha valaki más lennék – válaszolta, mivel nem látott esélyt arra, hogy kihazudja magát ebből a helyzetből.

– Tudod, miért vagyok itt?

– Nem – válaszolta őszintén. Az elmúlt dekád során több tucat olyan dolgot tett, amiért egy bosszúra szomjas quarián nekiindulhatott volna, hogy levadássza őt. Értelmetlen lett volna megpróbálni kitalálni, hogy melyik miatt jött ez a bizonyos fiatal fajtájabéli.

– Az Idenna egyik felderítőhajója múlt héten itt az Omegán kötött üzletet. A Cyniad. Eltűntek. Azt hiszem, te tudod, mi történt velük.

– Ki vagy te? Az Idenna legénységéhez tartozol? – húzta az időt Golo, amíg ki nem talál egy tervet.

– A nevem Lemm’Shal nar Tesleya – válaszolta a másik. Golót nem lepte meg, hogy választ kapott a kérdésére. Még a flottában is a quariánok mindig magukon viselték az enviro-ruhájukat: még egy réteg védelmet jelentett a hajótest megsérülése vagy más, a rozoga hajóikon előforduló katasztrófák esetére. Ennek eredményeként a minden találkozáskor való bemutatkozás szokása mélyen beléjük ivódott. Erre számított, így pedig, hogy tudta az ellenfele nevét, már elindulhatott valamerre.

Nem ismerte a Shal klán nevét, de Lemm a nevében szereplő nar okán technikailag gyermeknek számított, ami azt jelentette, hogy nagy valószínűséggel a Zarándoklatát tölti itt. Továbbá a Tesleya nevezetű hajóról származott és nem az Idennáról, ami azt jelentette, hogy nem ismeri személyesen a legénységet. Másodkézből kellett hallania a dologról, biztos a napokban belefutott egy másik quariánba és ő mesélt neki róluk.

Golo egy perc alatt előállt egy csinos forgatókönyvvel. Az utazásai során valaki beszélt neki a Cyniad eltűnéséről. Most pedig Lemm úgy gondolja, hogy ha rájön, hol van az eltűnt hajó és személyzete – vagy kideríti, ki végzett velük akkor átnyújthatja ezt az információt az Idenna kapitányának. Ezért cserébe befogadnák őt az Idenna legénységének sorai közé, és a Zarándoklata véget érne.

– Miért hiszed, hogy bármit is tudok a Cyniadról? – kérdezte, azt remélve, hogy átverheti a fiatal quariánt.

– A Migráns Flotta nem üzletel az Omegával – felelte Lemm, aki egy pillanatra sem eresztette lejjebb a shotgun csövét. – Valakinek fel kellett vennie a kapcsolatot a Cyniaddal. Annak, akinek az ajánlata miatt idejöttek. Csak egy quarián tudhatta, hogy lehet ezt megtenni, és te vagy az állomás leghírhedtebb quariánja.

A maszk mögött Golo homlokán ráncok jelentek meg. A kölyök egyszerűen a megérzései után ment; a vakszerencse műve volt, hogy végül is igaza lett. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy letagadja az érintettségét, de aztán rájött, hogy egyszerűbb mód is van a kiútra.

– Azt hiszem, a hírnevem megelőz – ismerte el. – Én vettem fel a kapcsolatot a Cyniaddal, de én csak az összekötő voltam. Az üzlet mögött álló személy igazából egy ember volt.

– Melyik ember?

– Azt mondta, a neve Pel – mondta közönyösen megvonva a vállát. – Fizetni akart nekem azért, hogy felvegyem a kapcsolatot a Cyniaddal, és én örömmel fogadtam el a pénzét. Nem igazán akartam ennél többet tudni.

– Nem aggódtál amiatt, hogy az a fickó felülteti a Cyniad legénységét? Hogy csapdába csalja őket?

– A Flotta elfordult tőlem. Miért kéne, hogy érdekeljen, mi történik velük, amíg megkapom a pénzem.

Ez volt a hazugságok legjobb fajtája; szálai közé volt szőve a kellemetlen igazság fonala is. Őszintén szólva, érzéketlenségének felvállalásával és beismerésével a közvetlen érintettség tagadása sokkal hihetőbbé vált.

– Hánynom kell tőled – mondta Lemm. Golo úgy sejtette, hogy ha a fiatal quariánon nem lett volna sisak, most kiköpött volna a földre. – Itt helyben meg kéne öljelek!

– Nem tudom, mi történt a Cyniad legénységével – mondta Golo gyorsan, mielőtt még Lemmen a harag olyan mértékben elhatalmasodott volna, hogy valóban meghúzza a ravaszt. – De tudom, hogy deríthetnéd ki – Hezitált, majd hozzátette: – Adj ötszáz kreditet és elmondom.

Lemm magasabbra emelte a shotgunt, így Golo belátott a csőbe. Aztán közelebb lépett, amíg a fegyver csövének vége a másik quarián maszkjához nem nyomódott.

– Mit szólsz ahhoz, hogy elmondod ingyen?

– Pel a Talon kerületben bérel egy raktárat – köpte ki Golo. Lemm egy fél lépést hátrált, a shotgunt lejjebb engedte.

– Vigyél oda. Most.

– Ne hülyéskedj – csattant fel Golo, azon felbátorodva, hogy a fegyver már nem egyenesen rá mutatott. – Mi van, ha vannak őrszemei? Mit gondolsz, mit fognak gondolni, ha meglátnak két quariánt a búvóhelyük felé sétálni? Ha ezt akarod csinálni, akkor okosnak kell lenned – a hangja simává vált, mint a kereskedőké. – Elmondhatom neked, hol van a raktárház, de ez a dolog könnyebbik fele. Fel kell derítened a környéket, rá kell jönnöd, mi a helyzet, mielőtt megpróbálnál bemenni. Szükséged lesz egy tervre. Én segíthetek.

– Azt hittem, nem érdekel, mi történik a Migráns Flottával. Hirtelen mégis segíteni akarsz? – kérdezte Lemm egyértelműen gyanakodva.

– Tehetnék úgy, mintha bűntudatom támadt volna amiatt, hogy véletlenül csapdába vezettem a CyniadoX – hagyta el az újabb féligazság Golo száját. – De őszintén ez a legjobb módja annak, hogy ne tartsd az arcomba azt a fegyvert.

Úgy tűnt, Lemm elégedett a válasszal.

– Rendben, a te módszereddel próbálkozunk.

– Tűnjünk el az utcáról – ajánlotta Golo. – Keressünk egy nyugodtabb helyet, mondjuk a lakásom?

– Mutasd az utat – válaszolta Lemm, miközben leeresztette a shotgunt és a hátán lévő tokba tolta.

Golo mosolygott a maszkja alatt, mialatt kivezette az ifjú quariánt a sikátorból.

Pel és az emberei darabokra fognak szedni, fiú. Főleg, ha figyelmeztetem őket, hogy jössz.

TIZENÖT

Valaha is el fogja mondani nekünk, hova megyünk? – ébresztette fel Kahlee Graysont a szundikálásából.

Ahogy távozott a testéből a megmenekülésük okozta adrenalin-löket, a férfi álomba szenderült a pilótaülésben. Nem mintha ez valóban számított volna; fénysebességű repülés alatt, amint a pálya kijelölésre került, neki már semmi dolga nem volt. Tudva, hogy a hajó figyelmeztető jele fel fogja őt ébreszteni, amint annak a tömegrelének a közelébe érnek, ami ki fogja őket juttatni a Szövetségi Űrből a Terminus Rendszerbe, hagyta, hogy az agya kikapcsoljon.

– Elnézést – motyogta száraz szájjal. Megdagadt nyelve olyan volt, mint a gyapjú. – Azt hiszem, kidőltem.

Kahlee leült a mellette lévő székre. Grayson észrevette, hogy a nő elfintorodott, mintha áporodott szag csapta volna meg az orrát. A férfi lenézett az ingére és észrevette, hogy úszik az izzadtságban; a leszokás útjára lépett porfüggő bűzös kipárolgása. Magát elszégyellve mindent megtett annak érdekében, hogy feltűnésmentesen eltakarja azt.

– Azon gondolkodtam, hova megyünk – mondta Kahlee taktikusan úgy téve, mintha nem érezné a szagot.

– Én is ezen gondolkodtam – tette hozzá Hendel hátulról.

Székében hátrafordulva meglátta a pilótafülke ajtaját széles vállaival szinte teljesen kitöltő biztonsági főnököt.

– Azt hittem, Gillianre figyelsz – mondta Kahlee szúrósan.

– Alszik – replikázott Hendel mogorván. – Semmi baja.

– Van egy ismerősöm az Omegán – mondta Greyson, figyelmét ismét Kahlee felé fordítva.

– Omega? – a nő hangjában a rémület és a meglepetés keveréke volt fellelhető.

– Nincs más lehetőségünk – mondta komoran.

– Talán van. Vannak barátaim, akik segíthetnek rajtunk – biztosította Kahlee. – Személyesen ismerem Dávid Anderson kapitányt. Az életemet is rábíznám. Garantálom, hogy ő meg tudja védeni magát és a lányát.

Grayson legnagyobb megkönnyebbülésére Hendelnek nem tetszett az ötlet.

– Ez a lehetőség nem játszik. A Cerberusnak vannak emberei a Szövetségen belül. Még ha meg is bízhatunk Andersonban, hogyan tudnánk felvenni vele a kapcsolatot? Ő már egy fontos ember, nem jelenhetünk meg csak úgy a Fellegvárban, hogy egyszerűen besétáljunk az irodájába. A Cerberusnak biztosan vannak ügynökei, akik a hozzá hasonló fontos emberek minden lépéséről beszámolnak – folytatta. – Ha üzenetet küldünk, ők sokkal előbb fognak tudni az érkezésünkről, mint a kapitány. Soha nem jutnánk el odáig.

– Sose hittem volna, hogy egyszer az én pártomat fogja majd – mondta Grayson és óvatosan méregetve a másik férfit, próbálta kitalálni, mi lehet ezzel a biztonsági főnök célja.

– Csak azt akarom, ami Gilliannek a legjobb. Jelen pillanatban ez azt jelenti, hogy ki kell őt juttatni a Szövetségi Űrből, de nem az Omega lett volna az első választásom. Bőven van még hely a Terminus Rendszerben, ahol el lehetne tűnni.

– Nem mehetünk bármelyik emberi kolóniára – ellenkezett Grayson. – A Szövetség emberei állomásoznak rajtuk és ellenőriznek minden beérkező hajót. Az idegenek által irányított világokon pedig kilógnánk a sorból, mint fájós hüvelykujj a szorosra zárt ökölből. Az Omega az egyetlen hely, ahol elvegyülhetünk.

Hendel átgondolta a férfi érvelését, majd így szólt:

– Még mindig érdekel, ki a kapcsolata. – Úgy tűnt, most állnak a legközelebb ahhoz, hogy elfogadja, Graysonnak igaza van.

– Egy ügyfelem, a neve Pel – hazudta Grayson. – Majdnem két tucat hajót adtam el neki az elmúlt tizenkét évben.

– Mivel foglalkozik ez a férfi? – kérdezte Kahlee.

– Import-export – volt a kézenfekvő válasz.

– Drogfutár – morogta Hendel. – Én mondtam, hogy a díleréhez visz minket.

– Honnan tudhatjuk, hogy nem ad át miket a Cerberusnak? – tudakolta Kahlee.

– Fogalma sincs arról, hogy Gillian biotik, sem arról, valójában miért megyünk oda – magyarázta Grayson. – Azt mondtam neki, elkaptak egy lerakat vörös homokkal. Azt hiszi, az F-Sec elől menekülök.

– És mi hogy kerülünk bele a képbe? – kérdezte Hendel.

– Azt tudja, hogy van egy lányom. Majd azt mondom, Kahlee a barátnőm, maga pedig a Fellegvár Biztonsági Szolgálatának tisztje, akit megvesztegettem, hogy kivigyen az állomásról.

– Szóval már vár minket? – kérdezte Hendel. Grayson bólintott.

– Küldtem neki egy üzenetet, mikor elhagytuk az akadémiát. Bejelentkezem a kommunikációs hálózatba, ha a következő tömegrelé közelébe érve kilépünk a fénysebességből, és megnézem, válaszolt-e.

– Látni akarom az üzenetet, amit küld.

– Hendel! – tiltakozott Kahlee Grayson magánéletének védelmében.

– Nem kockáztatok – válaszolta Hendel. – A kezébe tettük az életünket. Tudni akarom, kivel van dolgunk.

– Persze – mondta Grayson. – Nem probléma. – Gyorsan a kijelzőkre pillantott, hogy legyen valami fogalma arról, hol járhatnak. – Egy óra múlva elérjük a relét.

– Az elég idő, hogy lezuhanyozzon – mondta neki Hendel. – Próbálja meg lemosni magáról a drogok bűzét, mielőtt a lánya felébred.

Igazán nem volt semmi, amivel Grayson visszavághatott volna, Hendelnek igaza volt.

Hatvan perccel később újra a pilótaülésben ült és friss, tiszta ruhát viselt. Már nem izzadt, de a kezei finoman remegtek, amíg beállította a vezérlőket. Tudta, hogy ez egyre rosszabb lesz, amíg fel nem szippant egy újabb löketet.

Kahlee még mindig az utasülésben ült, Hendel pedig ismét a pilótafülke ajtófélfájának támaszkodott. Gillian továbbra is nyugodtan aludt a hajó hátuljában; Grayson rápillantott zuhanyozás előtt és után is.

Halk elektronikus csengettyűszó figyelmeztette őket pár másodperccel azelőtt, hogy a hajó fénysebesség alá lassított volna. Halványan érezték a jármű lassulását és a navigációs képernyők életre keltek, amikor megjelentek rajtuk a körülöttük lévő űrhajók, kisebb aszteroidák és minden objektum, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a szenzorok regisztrálják a jelenlétét.

A hatalmas tömegrelé villogó kék foltként jelent meg a monitor közepén. Grayson a remegés ellenére gyorsan és magabiztosan nyúlt a vezérlők felé, amint azok megmutatták a hajó jelenlegi helyzetét.

– Megnézi az üzeneteit? – kérdezte Hendel, nem túl finoman célozva a még mindig fennálló bizalmatlanságra.

– Csak találnom kell egy helyi jeladót... meg is van. Rákapcsolódom.

Egy rövid sípolás után az egyik monitor felvillant, jelezve, hogy új üzenet töltődött le a csillagközi kommunikációs hálózatról, melyet a bóják, azaz jeladók közvetítettek a hatalmas kiterjedésű galaxison át.

– Játssza le – mondta Hendel.

Grayson megnyomott egy gombot, és Pel arca jelent meg a képernyőn, a hangja betöltötte a pilótafülkét.

– Megkaptam az üzeneted. Sajnálom, hogy rosszul alakultak a dolgok, de én figyelmeztettelek, hogy ne mocskold be magad – mondta egyik szemöldökét felhúzva. – Szerencsédre, azt hiszem, tudok segíteni. Elküldöm egy leszállópálya koordinátáit, ami nem messze van a raktáramtól az Omegán. Ott leszek pár emberemmel, amikor landoltok.

Rövid szünet után Pel felnevetett.

– Tisztában vagy azzal, hogy ennek meglesz az ára, ugye? Tudod, mennyire utálom mások után takarítani a mocskot.

Egy újabb sípolás után a kép kimerevedett, az üzenet véget ért. Grayson gondolatban megkönnyebbülten sóhajtott, de a valóságban nyomát sem adta az érzelmeinek. Számított arra, hogy Pel üzenete diszkrét lesz; a Cerberus ügynökei jó ismerői és gyakorlott használói voltak a kétértelmű beszédnek, amelyet rendszeresen alkalmaztak, ha nem titkosított csatornán keresztül léptek kapcsolatba egymással. Azonban a feje fölé magasodó Hendel miatt még akkor is bizsergett a félelemtől, amikor megnyomta az újralejátszó gombot.

– Elég homályos – mormogta a biztonsági főnök.

– Ez egy nyilvános csatorna – csattant fel Grayson. Az idegei pattanásig feszültek és egy adag vörös homokért könyörögtek. – Tényleg azt hitte, hogy bevallja, hogy egy drogbáró?

– Úgy hiszem, ennél nagyobb megerősítést már nem fogunk kapni – mondta Kahlee a partnerének.

Hendel egy pillanatig latolgatta a hallottakat, majd bólintott. – Oké, de még mindig nem tetszik a terv. Vigyen minket át a relén.

Grayson hátán felállt a szőr a parancsnak hangzó mondat hallatán; végül is ez az ő hajója volt, de úgy tett, ahogy utasították. Kijelölte a célpontot, amelyet már az üzenet felvétele előtt betáplált a gépekbe.

– Úgy nézel ki, mint akinek egy kis alvásra lenne szüksége – mondta Kahlee a biztonsági főnök felé fordulva. – Menj, feküdj le. Én figyelek Gillianre.

És fogadok, rám is – gondolta Grayson. De nem akart most próbálkozni semmivel. Egyszerűen megvárhatta, amíg földet érnek az Omegán, ahol Pel és a bandája majd mindent elintéz.

A hajójuk kilőtt előre, amikor felkapta a tömegreléből előtörő tekergő, csillámló, tiszta energiából álló villám. Grayson nem tudta megállni és elvigyorodott, amiért a dolgok ilyen jól mentek. Észrevette, hogy Kahlee – akinek tudomása sem lehetett arról, mire gondol ő ebben a percben – visszamosolygott rá.

Lemm a távcsövön keresztül fürkészte a raktárházat. Már órák óta kuksolt a szomszédos tömb egyik négyemeletesének tetején. Mostanáig semmi szokatlant nem vett észre, bár minden ablak színezett egyirányú üvegből készült, így lehetetlen volt belátni.

– Nem láttam egyetlen őrt sem – suttogta.

– Ott vannak – biztosította Golo. – Alig felfegyverezve. Pel nem bízik a nonhumánokban.

Lemm nem fáradt azzal, hogy feltegye a kérdést: egy fajgyűlölő miért épp az Omegán építi ki a bázisát; a kapzsiság szinte minden előítéletet felül tudott írni.

A raktár, akárcsak a körülötte álló épületek többsége, egy kétemeletes, zömök szerkezetű ház volt.

– Ha elég közel tudnék jutni ahhoz, hogy felmászhassak a falon, talán be tudnék mászni az egyik második emeleti ablakon – gondolkodott hangosan.

– Biztonsági kameráik vannak az utcán – figyelmeztette Golo. – Jobban teszed, ha felülről közelítesz.

El kellett ismernie, hogy a másik quariánnak igaza volt. A jelenlegi helyükről át tudna ugrani a szomszédos háromemeletes épület tetejére, egy emeletet zuhanva. A háztömb kialakítása miatt egészen a raktárig folytathatja az útját, egyik tetőről a másikra ugrálva. – Jó ötlet – ismerte el.

Még mindig nem kedvelte a másik quariánt; Golo mindig is egy megvetendő áruló marad a szemében. Azonban be kellett látnia, hogy elképzelhetetlen nagy segítséget jelentett a raktár elleni támadás tervének kidolgozásában. Majdnem elegendő volt ahhoz, hogy megbízzon benne; majdnem.

Akárhogy is, úgy tűnt, Golo bizonyítani akar. Még a raktárház alaprajzait is megszerezte valahogy; párját ritkító épület volt: folyosók és lépcsőházak tekergőztek kusza összevisszaságban, mintha pontosan azért lenne így kialakítva, hogy az ember elvesszen benne. Ám a kitekert elrendezés ellenére Lemm már memorizálta a nyomtatványokat. Egyszerűen leírva, az épület utcafrontja két emeletre volt osztva. Az alsó szinten lévő irodákat barakkokká alakították; a felső szint pedig javarészt kisebb raktárhelyiségekből állt. Az épület hátsó fele egy nagy, nyitott garázs volt, amibe befért egy tucat szállítókonténer és még sok jármű.

Amíg a raktárat figyelte, a garázs kapuja felgördült és két terepjáró hajtott ki rajta a közeli űrállomás irányába indulva. Nem húzta össze magát; gyakorlatilag semmi esély nem volt arra, hogy meglátják őt egy több száz méter távolságban lévő ház tetején fekve.

– Mit csinálnak?

– Talán felvesznek egy szállítmányt – találgatott Golo.

Lemm az esélyeit latolgatta. Be tudna-e jutni, mielőtt visszaérnek, hogy gyorsan körülnézzen? Golótól tudta, hogy öt férfi és három nő dolgozik Pelnek – az összességében kilenc ember. Fogalma sem volt arról, hányán mentek el most az autókkal, de valószínűnek tartotta, hogy csak páran maradtak ott az épületet őrizni. Ha tényleg úgy van, ahogy gondolja, és a Cyniad legénységét rabságban tartják odabent, akkor ez lehet a legjobb lehetősége, hogy kiszabadítsa őket.

– Bemegyek!

– Ne hülyülj! – pisszegte le Golo, és visszahúzta, mikor megpróbált felállni. – Fényes nappal van. Látni fogják, hogy közeledsz!

– Valószínűleg csak három-négy ember van odabent. Jobban tetszik ez a felállás, mint ha kilencen lennének.

– Azok az autók bármelyik pillanatban visszajöhetnek. Akkor újra túlerőben lennének, és te lennél az, akit felkészületlenül ér az ellenfele érkezése.

Lemm hezitált. A zsigerei azt üvöltötték, hogy induljon el, annak ellenére, hogy az idősebb quarián minden szava logikus értelemmel bírt.

– Maradj az eredeti tervnél. Menj be holnap este. Több időd lesz felkészülni. Plusz sötét lesz, és a legtöbbjük aludni fog.

Lemm sóhajtva visszaereszkedett és folytatta az őrködést. Nem szeretett csak ücsörögni és semmit tenni, de Golónak ismét igaza volt. Türelmesnek kellett lennie.

Az autók kevesebb, mint harminc perccel később visszatértek. Eltűntek a hatalmas garázsban, az edzett acél ajtók csattanva zárultak be mögöttük.

– Láttunk mindent, amit látnunk kellett – mondta Golo. – Induljunk. Pihenned kell, hogy felkészült legyél holnap estére. Alhatsz a lakásomban.

Lemm hezitálása érezhető volt, ezért Golo hozzátette: – Tudom. Még mindig nem bízol bennem. Tartsd a shotgunodat a párnád alatt, ha attól nagyobb biztonságban érzed magad.

Grayson egy hosszú, lassú mozdulattal a földre tette a hajót. A szenzorok szerint két jármű állt a hangárokat az állomás belsejétől elválasztó fal másik oldalán; úgy sejtette, Pel csapatához tartoznak.

A lehető leglágyabb módon landoltak. Lekapcsolta a vezérlőket és a motort, majd hátrasétált a pilótafülkéből a többiekhez.

Hendel és Kahlee közrefogták Gilliant, a trió a zsilipnél várt rá. Gillian lecserélte a kórházi köntöst egy régi pulóverére és nadrágjára, amit a hajó hátuljában találtak. Nyilvánvalóan nagyot nőtt, mióta ezeket a ruhákat hordta – a pulóver ujja alig ért a könyöke alá, a nadrág szára pedig centikkel a bokája fölött ért véget. Még mindig a kórházi szandált viselte.

A kislány mosolygott, amikor meglátta Graysont, aki közé és az elkomoruló arcú biztonsági főnök közé állt.

– Hagyják rám a beszédet – figyelmeztette őket Grayson, mialatt aktiválta a zsilipet.

A mögöttük lévő ajtó összezárult, ezzel bezárva őket. Erős szél kerekedett, amikor a hajó rendszere kiegyenlítette a külső és belső nyomást, mielőtt kinyílt volna a külső zsilipkapu és kinyúlt volna a landolóplatform, ami biztonságosan átvitte őket a hangárok vákuumán az állomás belélegezhető levegőjéhez.

Grayson és Gillian vezették a menetet, szorosan mögöttük haladt Kahlee és Hendel. Lassan lesétáltak a rámpán, míg el nem érték az Omega felszínét, ahol Pel és őt, Grayson által nem ismert ember várt rájuk: három férfi és két nő, mind páncélban és felfegyverkezve. Közülük páran még mosolyogtak is.

– Mi újság, Gyilkos? – mondta a nagydarab férfi, ahogy előrelépett üdvözölni őket.

– Gyilkos? – hallotta Grayson Hendel morgását, de nem foglalkozott a kommentárral, ehelyett előrelépett és megrázta Pel kezét.

– Ez mindenki? – kérdezte Pel, fogait kivillantva vigyorgásában, szívélyes kézfogásával majdnem eltörte Grayson ujjait. – Mindenki leszállt a hajóról és indulásra kész?

– Csak mi négyen vagyunk – erősítette meg Grayson, aki halkan felsóhajtott, mikor kiszabadult Pel markának szorításából. Tett egy lépést hátra.

– Engedd meg, hogy bemutassam...

Elakadt a szava, mikor Pel és a többiek egyszerre előhúzták a fegyverüket és rájuk szegezték a csövüket, a túszulejtés eltéveszthetetlen jeleként. Kedves fellépésük köddé vált, a helyére valami durva és veszélyes lépett.

Grayson halkan fogadkozott magában; megmondta Pelnek, hogy diszkréten viselkedjen, nehogy felzaklassa Gilliant. Épp szólni akart ezzel kapcsolatban, mikor hirtelen észrevette, hogy az egyik nő fegyverének csöve rá mutat.

– Mi folyik itt, Pel?

– Mindenki maradjon nyugodt és akkor senkinek nem esik bántódása – figyelmeztette őket Pel. Az egyik emberéhez fordult.

– A nagydarab és a kislány biotikok. Őket vigyétek elsőként.

A férfi a pisztolytáskájába csúsztatta a fegyverét és előhúzott valamit, ami egy többször használatos automata injekciónak tűnt. Jól begyakorolt mozdulatokkal Hendelhez lépett.

– Nyújtsd ki a kezed – utasította Pel. Hendel csak bámult rá.

– Nyújtsd ki a kezed, vagy lelövöm a nőt – tette hozzá Pel, és fegyverével Kahlee arcára célzott. A biztonsági főnök azon nyomban kinyújtotta ökölbe szorított kezét a tenyerével felfelé.

A férfi megragadta a kezét és szétnyitotta Hendel markát, az ujjvégeit gyengén lefelé nyomva. Majd a fecskendőt a szabaddá tett csuklóhoz nyomta. A megfeszített rugó éles hanggal engedett, és Hendel halkan felmorrant, mikor a láthatatlan tű átfúrta a bőrét és a szervezetébe juttatott egy ismeretlen szert. Egy másodperccel később eszméletét vesztette és összecsuklott.

– Hendel! – kiáltotta Kahlee, mialatt felé nyúlt, hogy elkaphassa, mielőtt a feje a földhöz csapódik. Összeroskadt a férfi súlya alatt és a fecskendőt tartó férfi lábaihoz esett. Hendel teste az övén feküdt.

A férfi lenyúlt és Kahlee nyakához illesztette a tűt. Újabb éles hang érkezett a rugó felől, és egy pillanattal később Kahlee eszméletlenül terült el a földön.

– Apu? – szólalt meg Gillian remegő hangon. Tekintetét áthatotta a félelem és az értetlenség.

– A lányt! – csattant fel Pel. – Gyorsan!

– Kérlek, ne – könyörgött Grayson, de eddigi partnere még csak felé sem fordult a hangja hallatán. A nő, aki fegyvert fogott rá, lassan megcsóválta a fejét, jelezve, hogy jobban teszi, ha nem mozdul.

A férfi megragadta Gillian csuklóját és durván kinyújtotta a lány kezét. A kislány arcára kiült a félelem a férfi érintése hatására, és hosszú, siralmas sikolyba kezdett. A férfi nem törődött vele és az eszközt Gillian karjához nyomva befecskendezte a lány karjába az ismeretlen narkotikumot. A sikoly megszakadt, és Gillian teste elernyedt a férfi kezei között, amikor a lány elvesztette eszméletét.

Addig engedte lejjebb és lejjebb, amíg a test nem feküdt végig a földön. Nem volt gyengéd, csak elővigyázatos. Aztán Graysonhoz lépett.

– Legalább megmondta, miért? – kérdezte Grayson. Mozdulatlanul állt, amíg a férfi a nyakához illesztette a fecskendőt.

– Nekünk többé nem parancsol a Titokzatos Ember – válaszolta Pel.

Újra felhangzott a rugó jól ismert hangja, és a világ elsötétült Grayson szemei előtt, még mielőtt megkérdezhette volna korábbi partnerétől, hogy értette, amit mondott.

Elképzelése sem volt, mennyi idő telhetett el, míg felébredt, de úgy érezte, jó pár órát átaludt. A por utáni ismerős sóvárgás még mindig jelen volt, de inkább mentális, mint fizikális állapotában. A vörös homok az a fajta drog volt, ami gyorsan kiürül a szervezetből; az elvonás fizikai tünetei általában tizenkét-tizenhat órán belül megszűntek.

Ez valószínűleg jó dolog volt, figyelembe véve azt, hogy egy szedett-vedett cella padlóján találta magát. Egy feltehetően zárt ajtó volt a túlsó falon, a világítást pedig a feje fölött lévő nagy hatásfokú LED izzó szolgáltatta. Nem volt se bútor, se dekoráció a szobában, csak egy apró kamera a felső sarokban, hogy szemmel tudják tartani őt.

Ülő pozícióba lökte magát. Kótyagos elméjének még egy percbe telt, mire felfogta, nincs egyedül. Kahlee hátát a falnak vetve ült a szoba túlsó végében.

– Gondolom, ezek után a barátja átad minket a Cerberusnak – mondta.

Grayson egy pillanatra összezavarodott, míg rá nem jött, hogy a nő nem hallotta a Pellel váltott utolsó szavait. Még mindig azt hitte, Pel egy drogdíler, és fogalma sem volt arról, kinek dolgozik valójában Grayson.

– Nem hiszem, hogy a Cerberusnak dolgozik – ellenkezett, úgy vélve, hogy ez az apró információmorzsa nem okozhat semmi bajt. – Tudja, mi történt Gilliannel?

A nő megrázta a fejét.

– Nem láttam se őt, se Hendelt.

Grayson beharapta az ajkát, miközben gondolkodott.

– Pel tudja, hogy biotikok – motyogta. – Biztos különösen elővigyázatos velük kapcsolatban. Lehet, hogy mindkettőjüket eszméletlenül tartja, amíg... – félbeszakította a mondatot, mikor rájött, hogy elképzelése sincs, mit akar velük Pel csinálni.

– Megnézte az ajtót?

– Szétkötötték a hozzáférési panelt. Csak kívülről nyílik. – Arrébb csusszant és keresztbe tette a lábait.

Próbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni a kemény padlón.

– Van bármi ötlete, hogyan jutunk ki innen?

A férfi csak a feje csóválásával tudott válaszolni. Nem volt már mit mondaniuk, így hát jó tíz percet ültek egymással szemben teljes csöndben, mielőtt az ajtó mindkettőjüket megijesztve egy hangos csusszanó hang kíséretében kinyílt.

Pel két felfegyverzett embere kíséretében besétált és egy kis fa széket tett a szoba padlójának közepére. Mikor helyet foglalt az apró ülőalkalmatosságon, a két őr a nyitva hagyott ajtó két oldalára helyezkedett.

– Azok után, amit te meg én végigcsináltunk együtt, úgy gondoltam, magyarázattal tartozom neked – mondta.

– Hol van a lányom? – követelt választ Grayson, aki láthatólag nem akart foglalkozni azzal, Pel hogyan próbálja megmagyarázni az árulását.

– Ne aggódj, biztonságban van. Nem akarjuk bántani őt. Túlságosan értékes. Ugyanez érvényes a te barátodra is – fordult Kahlee-hez.

– Mennyit fizet magának a Cerberus? – kérdezte a nő.

Pel felnevetett, és Grayson gyomra összerándult.

– A Cerberus nagyon jól fizet – ismerte el a nagydarab ember. – Nem igaz, Gyilkos?

Kahlee Graysonra nézett, de az képtelen volt viszonozni a pillantást.

– Tehát Hendelnek igaza volt – mondta inkább reménytelen és elkeseredett, mintsem mérges hangon. – Maga és Jiro összejátszottak. Hogy képes egy apa ilyet tenni a saját gyermekével?

Grayson sosem próbált meg azzal védekezni, hogy Gillian nem a vérszerinti gyermeke volt. Nem volt köztük biológiai kapcsolat, árvaházból vette magához. Tíz éven keresztül egyedül gondoskodott róla, tanította és ápolta, amíg fel nem vették a Felemelkedés-projektbe. Akkor és most is a kislány körül forgott az élete, ő volt a mindene. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Gillian valóban az ő lánya volt; ha nem lett volna az, minden sokkal egyszerűbb lett volna.

– Nem kellett volna így történnie – mondta halkan. – Gillian különleges. Csak segíteni akartunk neki megismerni a biotikus képességeit. Szerettük volna, ha maximálisan kihasználja a lehetőségeit.

– Úgy hangzik, mintha egy a Felemelkedés-projektet irányító ember mondta volna, nem? – vigyorgott Pel Kahlee-re.

– Mi sosem tettünk volna olyat, ami veszélybe sodorhatja egy tanuló életét! – kiáltott Kahlee a férfira, és most már dühösnek tűnt. – Nem éri meg a kockázatot!

– Mi van akkor, ha úgy hittem, több tucatnyi – vagy akár több ezer – életet menthetek meg? – kérdezte Grayson halkan.

– Mi van, ha a gyermekben megvan a lehetőség, hogy ő legyen az emberi faj megmentője? Mi az, ami nem éri meg? Mennyit tenne kockára?

– Más szavakkal – szólt közbe Pel még mindig vigyorogva.

– Ahhoz, hogy rántottát készíts, össze kell törnöd a tojásokat.

– Ők nem tojások! – kiáltotta Kahlee. – Ők gyerekek! – Nem tudunk mindenkit megmenteni – ismételte Grayson a Titokzatos Ember szavait. A földet nézte, miközben beszélt.

– Az emberiség túlélésének érdekében áldozatokat kell hoznunk. A nagyobb jóért tesszük. A Szövetség ezt nem érti meg, de a Cerberus igen.

– Ezek lennénk mi? – vágott vissza Kahlee megvetéssel teli hangon. – Az ügy mártírjai?

– Nem igazán – szólt közbe Pel ismét vidáman. – Tudja, a Cerberus jól fizet, de a Gyűjtők még jobban.

– Azt hittem, a Gyűjtők létezése csak mítosz – motyogta Kahlee, mert azt hitte, Pel csak játszadozik vele.

– Ó, léteznek. És nagyon jól fizetnek az egészséges emberi biotikokért. Elég pénzt csinálunk abból a lányból meg a maga barátjából ahhoz, hogy királyként éljük le a hátralévő éveinket. Mit akarnak csinálni velük a Gyűjtök? – kérdezte a nő.

Pel megvonta a vállát.

– Azt hiszem, jobb, ha nem ismerek minden hátborzongató részletet. Még rémálmaim lennének. Te tudod, milyen az, ugye, Gyilkos?

– Elárultad az ügyet. Az egész emberi fajt.

– A Cerberus eszméi mélyen beléd ivódtak – nevetett Pel. – Tudod, ha minden ügynökük ennyire elhivatott lenne, az Ember még el is érhetne valamit, de a tény az, hogy az ember természetétől fogva mindig jobbat keres. Kár, hogy erre te sosem jöttél rá.

– Velünk mi fog történni? – kérdezte Kahlee.

– Gondolom, a Gyűjtők fizetnek majd egy kis bonuszt érted bogárkám, mert valamiféle szakértője vagy az emberi biotikoknak. Ami régi barátomat illeti, őt ingyen adjuk. Segíthet majd később, ha a Cerberus rájön, mi történt.

– A Titokzatos Ember megöl titeket, mint a kutyákat – vicsorogta Grayson.

Pel felállt a székről.

– Annyiért, amennyit kapok, ezt a kockázatot be kell vállalni.

Kahlee felé biccentett.

– Dobd be őt a többihez. Ha kettesben hagyjuk ezeket, félő, hogy a csaj kinyomja a fickó szemét.

Az egyik őr belépett és a lábára állította Kahlee-t, majd kivonszolta a cellából.

Pel a székkel a kezében megállt és mielőtt becsukódott volna az ajtó, megszólalt. – Nem személyes ügy, Gyilkos – mondta. Megint övé volt az utolsó szó, mint mindig.

TIZENHAT

Pel követte az őröket és Kahlee-t a folyosó túlsó végén lévő szobáig, majd kinyitotta az ajtót, hogy a két fegyveres belökhesse rajta a nőt. Kahlee-nek elállt a lélegzete, amikor meglátta a két mozdulatlan testet a földön.

– Nyugi, picim – kacsintott Pel. – Csak öntudatlanok. Az őr betaszította az ajtón, és az becsukódott, mielőtt Kahlee bármit is mondhatott volna válaszként.

– Tartsátok rajta a szemeteket a kamerákon – mondta Pel a cellák belsejét mutató monitorokat figyelő két őrnek. Ha a biotikok közül az egyik akár csak a másik oldalára fordul, azonnal beadtok neki még egy adag jó éjt dzsúzt. Nem kockáztatunk.

Egyetértően bólintottak, és Pel otthagyta őket, a földszinten lévő ágya felé indult. Már éjfél is elmúlt, és ő készen állt egy kis szundikálásra.

Természetesen előbb még át kellett haladnia az épület belsejének őrjítő labirintusán. A kerület utcáihoz hasonlóan az épület belsejében lévő folyosók és lépcsőházak is össze-vissza kanyarogtak. Elkerülhetetlen volt, hogy lelépcsőzzön a földszintre, bevegyen pár jobb- és pár balkanyart a szerteágazó folyosókon, aztán felmásszon a túlsó oldalon a garázs tetején lévő apró leszállóhelyre, mielőtt elérte volna a harmadik lépcsőt, amin lesétálva bejutott a nagy nyitott terembe, amit barakkokká alakítottak át.

– Nem is olyan régen jött egy üzenet Golótól – mondta neki Shela, amikor elérte az úticélját. A nö a nem hivatalos helyettese volt.

A nő a priccse szélén ült, épp a csizmáját húzta le és lefekvéshez készülődött. Leszámítva azt a két őrt, akik a foglyokat felügyelték, és azt az egyet, aki a garázsra figyelt, már mindenki aludt.

– Új információja van arra vonatkozólag, hol fognak felbukkanni a Gyűjtők?

A nő megrázta a fejét.

– Mikor kérdeztem, annyit mondott, hogy eljönnek, ha felkészültek. Türelmesnek kell lennünk.

Pel nagyot sóhajtva leült.

– Akkor miért hívott?

– Figyelmeztetni akart minket. Azt mondta, van egy másik quarián, aki holnap este megpróbál majd bejutni az épületbe. Minden részletet megadott nekünk.

Meglepetésében Pel felemelte az egyik szemöldökét. Golo talán egy gyáva, áruló, kétszínű kis quarián, de átkozottul leleményes.

– Rendben, kitalálunk valamit és gondoskodunk róla holnap.

– És a másik a pincében? – tudakolta Shela.

A Grayson érkezése okozta izgalmak között Pel szinte meg is feledkezett a pincében tartott másik quariánról, akit a Cyniad fedélzetén fogtak el. Végre elérték, hogy megadja nekik a kívánt információkat, de kételkedett abban, hogy ennél többet ki tudnának húzni belőle. A kínzásoknak és láznak hála, ami annak a fertőzésnek volt köszönhető, amit akkor kaphatott el, mikor Golo betörte a maszkját, nem maradt belőle más, mint egy összefüggéstelenül gagyogó őrült. Persze most, hogy megszakítottak minden kapcsolatot a Cerberussal, ez az egész csak időpocsékolás volt... bár alkalmat adott Shelának, hogy bemutasson neki pár igencsak érdekes vallatási technikát.

– Már nem vesszük hasznát. Reggel rakd ki – mondta a férfi.

– Mikor legutóbb ránéztem, elég rosszul festett – jegyezte meg Shela. – Nem hiszem, hogy kibírja reggelig.

– A pénzed is úgy beszél, mint a szád?

– Húsz kreditem azt mondja, a quarián nem látja meg a napfelkeltét.

– Tartom.

Mikor Pel lehajolt, hogy a fogadás megpecsételéseként megrázza a nő kezét, az egész épület beleremegett egy shotgunból kilőtt sorozat mennydörgésébe. A hang a fölöttük lévő emeletről érkezett.

Lemm fiatal volt, de nem volt hülye. Tudta, hogy nem bízhat Golóban, ezért amikor az idősebb quariánt elnyomta az álom, kilopódzott a lakásból és visszament a Talon kerület háztetőire. Úgy gondolta, ötven százalék az esélye annak, hogy Golo jobb viszonyt ápolt az emberekkel, mint ahogy azt állította, és semmi kedve sem volt csapdába sétálni. A lehetséges csapda elkerülésének legjobb módja pedig az volt, ha egy nappal előbb támad. Ha Golo nem köpte be őt az embereknek, akkor alig változtat a dolgokon az időpont előretolása. Ha viszont beszélt, akkor most Lemm lesz előnyben, hiszen holnapig nem számítanak majd rá.

Gyorsan mozgott a tetőkön, vérében forrt az adrenalin, amíg visszatért korábbi őrhelyére, a kétemeletes ház tetejére. A tér érték volt itt az Omegán, így az épületek között nem volt nagyobb űr, mint öt-hat méter, csak ennyit kellett ugrania. Még a hátán lévő telepakolt hátizsákkal is nem az jelentette számára a legnagyobb veszélyt, ha leesik. Inkább annak a lehetősége, hogy belefut az egyik lakóba, aki feljött az éjszaka friss levegőjét élvezni az utca bűzének szagolgatása helyett. Ha ez megtörténne, a találkozás szinte bizonyosan azzal végződne, hogy valakit meglőnek.

Szerencséjére nem találkozott senkivel útközben. Mikor átugrott a raktárházra a mellette álló, annál három méterrel magasabb háromemeletes épület tetejéről, kigurulta az esést, hogy tompítsa a becsapódás erejét.

Felállt és egy ideig mozdulatlanul hegyezte a fülét olyan hangok után kutatva, melyekből arra következtethetett volna, hogy észrevették. Mivel semmi szokatlant nem hallott, kisétált a tető szélére és belesett az alatta lévő nagy ablakon.

Lehetetlen volt átlátni az egyoldalú üvegen, de nem az érdekelte, hogy mi van az ablak mögött, legalábbis még nem. Elővette az omnitoolját és bekapcsolta a zseblámpát. A gyenge fény vékony sugara lehetővé tette számára, hogy meglássa az ablakkereten elhelyezett infravörös érzékelőket. Átállított valamit az omnitoolján és rákapcsolódott a vezeték nélküli hálózatra, hogy felülírja a biztonsági rendszert.

Az ablakon nem volt kilincs, ezért Lemmnek a saját módszerével kellett azt kinyitnia. Lekapta a hátizsákját és a tetőre rakta, majd addig kutatott benne, míg megtalálta az üvegvágót. A lézer vékony sugara egy alig hallható, magas hang kíséretében áthatolt az ablakon. Levágott egy apró darabot a felső sarokból; csak akkorát, amin befér egy merev drót végére rögzített picike kamera, hogy azt bedugva körbenézhessen.

A kamera által készített felvétel az omnitoolján vált láthatóvá, így megnézhette, mi vár rá a túloldalon. Az ablak a folyosó egyik végén volt. Mindkét oldalon ajtók nyíltak, raktárhelyiségeket sejtett mögöttük. A folyosó másik végében egy kisebb asztal mellett két őr kártyázott és néha rápillantottak az asztal sarkán lévő monitorokra.

A kamera nagyítóját használva ráközelített a monitorok által sugárzott képekre. Összesen hat darab volt: négy üres szobákat mutatott, de az ötödikben egy magányos figura kuporgott a sarokban, az utolsóban pedig három alak volt, kettő a padlón feküdt, a harmadik köztük ült a földön.

Lemm gyorsan kihúzta a kamerát; egyértelmű volt, hogy a raktárhelyiségeket cellákká alakították és a két őr a foglyokra vigyáz. Az Omegán nem létezett rendőrség, se semmiféle rendfenntartó erő, ezért csak egyetlen értelmes magyarázatot talált.

Rabszolga-kereskedők. És volt egy tippje, kik lehetnek a rabszolgák.

Feldühödve azon, hogy quarián társait, mint az állatokat, ketrecben tartják, eltette a kamerát, felhúzta a hátizsákot a vállára, kézbe vette a shotgunt és leereszkedett a tetőről. Bizonytalanul egyensúlyozott az ablak vékony párkányán. Ez alkalommal nem fáradt az üvegvágóval, egyszerűen előrelendült. Bízott abban, hogy az üvegszilánkok nem szakítják át enviro-ruhájának vastag szövetét.

A lendület a folyosóra repítette őt, ahol földet érve bukfencet vetett, és már tüzelt is, mikor felegyenesedett. Egyik őr sem számított a támadásra, mindkettőjüket felkészületlenül érte a dolog. Az első két golyót felfogták a kinetikus pajzsaik, elég időt adva nekik ahhoz, hogy felpattanjanak ülő helyzetükből. A harmadik és a negyedik lövedék azonban megölte őket, mielőtt még fegyvert ránthattak volna. Olyan erővel csapódtak az asztalkához, hogy felborították az bútordarabot. A monitorok apró darabokra törtek a földön.

Tudva, hogy gyorsan kell cselekednie, Lemm a cellák felé fordította figyelmét. Négynek nyitva volt az ajtaja és nem volt bennük senki. Öklével szétverte a legközelebbi csukott ajtó mellett lévő hozzáférési panelt, remélve, hogy nem védték biztonsági kóddal. Megkönnyebbülésére szétcsusszantak az ajtók és meglátta a három alakot a cellában. Ebben a pillanatban rádöbbent, hatalmas hibát követett el.

Nem quariánok – a foglyok emberek voltak! Egy férfi és két nő. Nem, korrigált az agya, egy férfi, egy nő és egy lány. A nő felugrott, mikor meglátta, de a többiek mozdulatlanok maradtak. Legnagyobb meglepetésére, Lemm úgy sejtette, felismerte őt.

– Maga Kahlee Sanders? Gyorsan bólintott.

– Ki maga?

– Ne most – válaszolta a quarián. Próbálta lelki szemei elé idézni az épület tervrajzát. – Körülbelül egy percünk van, mielőtt megérkezik az erősítés. Induljunk.

– Nem hagyhatom itt őket – mondta a nő a két földön fekvő alak felé mutatva.

A lány elég kicsi volt ahhoz, hogy Kahlee el tudja vinni, de a férfi nagyobb volt, mint amit a nő vagy akár Lemm elbírt volna. A quarián odarohant Hendel mellé, térdre vetette magát és gyorsan megvizsgálta az omnitoollal.

– Azt hiszem, fel tudom ébreszteni – mondta. – Fogja az őrök fegyvereit és engedje ki a barátját a másik cellából.

– Hagyjuk itt – mondta a nő méregtől csöpögő hangon. – Velük van.

Lemm egy élénkítő folyadékkal teli fecskendőt vett elő a táskájából és a tartalmát azonnal be is adta a férfinak, amint Kahlee távozott a szobából. Mire a nő visszaért az őrök gépkarabélyaival, a biztonsági főnök már nyögdécselt és próbált felülni.

– Segítsen lábra állítani!

Kahlee letette a fegyvereket és odalépett, hogy segítsen. Egyesített erővel felemelték a nagydarab férfit a padlóról. Lemm megkönnyebbülésére a férfi képes volt megállni a saját lábán.

– Mi a neve?

– Hendel.

– Hendel! – kiáltotta abban a reményben, hogy a hangja áthatol a férfi agyát elhomályosító narkotikumok szürke hályogán. – A nevem Lemm. Ki fogom vinni magukat innen. Ért engem?

Az óriási férfi bólintott, de a lendülettől billegni kezdett a talpán. Lemmnek rá kell ébrednie, hogy még ha fel is ébreszti a lányt, az valószínűleg nem lesz elég erős ahhoz, hogy bő húsz percen keresztül sétáljon.

– Gyorsabbak leszünk, ha ébresztés helyett kézben viszem a kisebbiket – mondta Lemm.

Kahlee bólintott. A quarián megigazította a hátizsákját, lehajolt és bal kézzel a vállára emelte a lányt, mint egy zsák lisztet. Nehezebb volt, mint amilyennek tűnt. Még úgy is, hogy a jobb keze szabadon volt és a hátizsák ellensúlyozta a lány súlyát, tudta, hogy nehéz lesz egyszerre cipelni a gyereket és hatékony lövéseket leadni.

– A Szövetségnél megtanították magának, hogyan kell kezelni ezeket? – kérdezte Kahlee-t a földön fekvő gépkarabélyok felé fordítva a fejét.

A nő bólintott és felvette az egyiket.

– Honnan tudja, hogy a Szövetségnél szolgáltam?

– Később – válaszolta Lemm. – Most mennünk kell. Kahlee az egyik fegyvert odanyújtotta Hendelnek, de a puska kicsúszott a biztonsági főnök kezei közül és a földre zuhant.

– Felejtse el – mondta Lemm. Ilyen állapotban még a falat sem tudná eltalálni. – Kövessenek! – tette hozzá ordítva, abban reménykedve, hogy a kába férfi reagál a hangjára.

Végigvezette őket a kanyargó folyosókon. Tudta, hogy a legnagyobb esély a megmenekülésükre akkor lesz, ha meg tudják szerezni az egyik garázsban álló járművet. Szerencsétlenségükre valószínűleg az ellenség is tudta ezt. Vetett egy gyors pillantást a háta mögé, amikor elérte a földszintre vezető lépcsőket. Hendel tartotta a lépést, ami annak volt köszönhető, hogy Kahlee félig tolta, félig vezette. A lánnyal a vállán ügyetlenül lebotorkált a lépcsőkön, keresztülmentek a kicsi leszállópályán és elérték a garázst. A termet különféle fajtájú és méretű konténerek és szállítóládák töltötték ki; tökéletes fedezékek egy őrnek, aki arra vár, hogy lesből támadhasson rájuk.

– Oda – mondta Kahlee, egy halom acélládára mutatva, amik a terem sarkában voltak felhalmozva. – Maguk hárman odafutnak, én biztosítom a fedező tüzet.

Lemm biccentett és meggörnyedt, olyan gyorsan mozgott, ahogy esetlen terhe csak engedte. Egy rövid pillanatig még tudatában volt annak, hogy Hendel ott botladozik mögötte, aztán a terem túlsó végéből mozgást vélt felfedezni.

Egy nő ugrott elő az egyik láda mögül és ráfogta a fegyverét. Lemm halálra rémült, mikor eszébe jutott, hogy ugyan neki nyújtanak némi védelmet a kinetikus pajzsai, de a lány és az ember teljesen védtelenek. Kahlee azonban hamarabb húzta meg a ravaszt, mint a másik nő, így az visszabújt a ládák mögé.

A szeme sarkából Lemm meglátott egy férfit a jobb oldalon, aki félig a ládák takarásában volt. Az ember elsütötte a fegyverét, Lemmre célzott, Hendelt és a lányt figyelmen kívül hagyta. A quarián pár célzás nélkül leadott lövéssel felelt, amelyeknek hangja mennydörgésként visszhangzott a hatalmas raktárban.

Ilyen távolságból a célzás aligha számított; a fegyverek automata célzórendszere gondoskodott arról, hogy a golyók ne tévesszenek célt. Lemm pajzsa az összes golyót eltérítette, leszámítva egyet, ami ártalmatlanul belefúródott a harci öltözékének bélelt vállába, és egy másikat, ami átszakította a hátizsákja sarkát. Az ellenfele nem volt ennyire szerencsés. A nagy tűzgyorsasággal leadott shotgun-sorozat túlterhelte a védőmezőt és egy maréknyi sörét áthatolt a pajzsán. Becsapódáskor mély lyukakat vájtak a védtelen húsba a férfi arcán és kezén, az ember élettelenül terült el a padlón.

Mire a kis csapat végre beért a konténerek fedezékébe, Lemm gyorsan lerázta a táskát a hátáról, a földre fektette a lányt, aztán kiugrott a fedezékből, hogy fedező tüzet biztosítson Kahlee-nek. A nő ezt látva, fejét vállai közé húzva keresztülrohant a raktáron.

Fedező tűz biztosításához nem a shotgun volt a legalkalmasabb fegyver. A gépkarabéllyal ellentétben, ez nem egy szinte végtelen golyózáport okádott az ellenfeleikre. Lemm azonban emlékezett, honnan bújt elő a nő. Úgy számolt, ha a nő lesz olyan bolond, hogy nem vált pozíciót, mielőtt újra kidugja a fejét, akkor neki pont jó rálátása lesz a célpontra.

A nő pontosan így tett, és Lemm abban a pillanatban meghúzta a ravaszt, hogy az ember feje láthatóvá vált. A shotgun ismét iszonytató mennydörgéssel vetette szét a csendet, és az ember által fedezéknek használt láda hátracsúszott a lövés erejétől. A nő életét megmentették a kinetikus pajzsai, elnyelve a beérkező lövedékek tömött felhőjét, így képes volt ismét behúzódni a fedezék mögé. Lemm kételkedett abban, hogy még egyszer elkövetné azt a hibát, hogy ugyanott jelenik meg, mint korábban.

Kahlee a talpán csúszva, zihálva érkezett meg mellé. Szinte ugyanebben a pillanatban két másik őr – egy férfi és egy nő – rontott be a raktárba ugyanazon a bejáraton keresztül, ahol ők is érkeztek alig pár másodperccel ezelőtt. A shotgun és a géppuska összehangolt zárótüze visszakergette őket a sarok mögé.

– Körbe fognak menni a másik oldalra – figyelmeztette őket Lemm. Emlékei szerint két bejárat volt a raktárba, az apró leszállópálya a tetőn és a nagy garázsajtók a terem túlsó végén.

– Megpróbálnak oldalba támadni minket.

– Mit gondol, el tud jutni ahhoz a két terepjáróhoz?

– kérdezte Kahlee az épület ajtaja mellett parkoló járművekre mutatva.

– Alig van fedezék. Át kell jutnom a túloldalra. Meg tudja tartani ezt az lőállást?

– Egy rövid ideig. Van fogalmunk arról, hány ember ellen harcolunk?

– Amennyire tudom, kilencen voltak az elején. Kettő meghalt odafenn, egy idelenn.

– Hatan kettő ellen – motyogta Kahlee. – A terepjáró nélkül nincs túl sok esélyünk.

Hendel gügyögött valamit, de egyikük sem értette. Éberebbnek tűnt, de a szavai között még mindig nem volt összefüggés; az élénkítő hajtóvadászatot indított a narkotikumok ellen a szervezetében.

– Te itt maradsz velem és Gilliannel – mondta neki Kahlee és megpaskolta a combját. – Húzd be a fejed.

A konténerek és a fal közötti apró résen kikémlelve Lemm próbált fedezékből fedezékbe vezető útvonalat tervezni magának, amely végül a járműhöz juttathatta. Talált egyet, de folyamatosan mozgásban kellett maradnia, és Kahlee-nek is nagyon oda kellett figyelnie.

Amíg azon gondolkodott, hogy a nő készen áll-e, egy újabb rabszolga-kereskedő jelent meg a garázs általuk is használt bejáratánál. Kahlee felugrott a fedezéke mögül és egy rövid, jól célzott sorozattal földre küldte a férfit.

Most már öten kettő ellen.

– Rendben, készen állok – mondta Lemm és mély lélegzetet vett.

– Sok szerencsét – válaszolta a nő. Nem fordult felé, hogy lássa, a tekintetét a harcmezőn tartotta.

Mikor Lemm kiugrott a dobozok közül, Kahlee lőni kezdett.

Grayson hallotta a lövéseket a folyosóról, de nem volt biztos abban, mi lehet az oka. Pár perccel később lövöldözés hangjait hallotta a távolból, de úgy sejtette, még mindig az épületen belülről.

Valaki megtámadta a bázist. Itt a lehetőség, hogy kijuss innen.

Egy tárolóhelyiségbe volt bezárva, nem egy valódi börtöncellába, és a falak, amelyek bebörtönözték őt, nem voltak másból, mint a gipszkarton turián megfelelőjéből. Felkelt, a szoba végébe sétált és elkezdte a talpával ütni a falat.

Ha az őrök még mindig kint lettek volna, a kamerán keresztül látták volna, mit csinál, de Grayson kapizsgálta, hogy már eltették őket láb alól.

Pár erős rúgás után a lába átszakította a falat. A lyukra illesztette a szemét, hogy lássa, mi van a túloldalon. Egy ugyanolyan cellának tűnt, mint az övé. De ez a cella üres volt és az acélajtó nyitva állt.

Folytatta a fal bontását és öt perccel később már akkora volt a lyuk, hogy keresztül tudta préselni magát a nyíláson. Senki sem lépett be a cellába, hogy megnézze, mit csinál a lassú menekülése alatt, ezért úgy gondolta, egyetlen őr sincs a környéken. Az épületben továbbra is visszhangzó tűzharc hangjai miatt úgy sejtette, az őrök elmentek felvenni a harcot a támadókkal. Mikor kilépett a folyosóra és meglátta a két holttestet, rögtön rájött, hogy tévedett.

Egy gyors pillantás elég volt, hogy mindent megértsen. A többi cella üres volt; Gillian és a többiek eltűntek. Valaki nyilvánvalóan kiszabadította őket... de fogalma sem volt, ki lehetett az.

Bárki is volt, volt olyan kedves és itt hagyott nekem egy géppuskát – gondolta és felvette az egyik cella padlójáról a fegyvert.

Grayson nem tudta, hol van, de azt tudta, hova akar menni – meg akarta találni Gilliant. A leglogikusabb lépésnek az tűnt, ha követi a tűzharc hangjait.

Nem sokkal később rá kellett jönnie, hogy ez nehezebb volt, mint amilyennek tűnt. Gyorsan reménytelenül eltévedt az épület lehetetlen kialakításának köszönhetően.

Lemm előre-hátra ugrált a konténerek között, folyamatosan változtatta az irányt, megállt és elindult, és soha nem maradt egyhelyben hosszú ideig. A kezei erősen markolták a shotgunt, de nem nézett se jobbra, se balra – csak el akart jutni az autókig.

Kahlee megtett minden tőle telhetőt, hogy fedezze, de csúnyán alulmaradt. Azon egy alkalommal, mikor Lemm meg mert állni, hogy visszanézzen, azt látta, hogy két rabszolgakereskedő egy konténerrakás fedezékéből tüzel Kahlee-re, másik kettő pedig most érkezik meg és a kis leszállópályáról lőnek lefelé.

A két csapat összehangolt támadása nem adott lehetőséget Kahlee-nek, hogy viszonozza a tüzet, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy néha-néha kidugja a fejét és rájuk lőjön.

Bátor dolog, figyelembe véve, hogy nincsenek pajzsai.

Hogy Kahlee lefoglalt négyet az öt rabszolga-kereskedő közül, azt jelentette, hogy neki csak eggyel kellett elbánnia. Sajnos fogalma sem volt arról, merre lehet az ellenfele. Minden alkalommal, mikor elhagyott egy fedezéket, halálos golyózáporba futhatott.

Ne gondolj rá. Csak fókuszálj a kocsikra. Már majdnem ott vagy.

Csak a csupasz padló egy rövid szakasza választotta el őt a terepjáróktól; egy gyors sprint, és vége van, így vagy úgy.

Kitört a fedezékből és előrelendült a kocsik irányába. Az ötödik rabszolga-kereskedő várt rá, egy alig négy méterre lévő láda mögül emelkedett fel, mikor Lemm elfutott mellette. Közvetlen közelről tüzet nyitott a quarián ágyékára; betonfelhő emelkedett fel a padlóról a lövések nyomán. A nő mélyre célzott, ahol Lemm pajzsai a legsebezhetőbbek voltak, próbálta kilőni alóla a lábait.

Lemm fejét behúzva rohant tovább, tudva, hogy így van a legtöbb esélye túlélni a támadást. Egy féllépésnyire volt az autótól, mikor egy üreges lövedék belefúródott a bal lábikrájába. A golyó a becsapódás erejétől szétrobbant, acéldarabokat permetezve a lábszárába, az izmokba és az inakba. A fájdalomtól ordítva Lemm előrelendült, a fegyver kicsúszott a kezéből. A lendülete még két botladozó, egyensúlyát vesztett lépés erejéig kitartott, ami épp elég volt ahhoz, hogy az acélborítású terepjáró közé és a támadója közé kerüljön. Aztán a földre rogyott.

A hátára fordult, a térde alatt éktelenkedő véres pépbe kapaszkodott. Mikor lépteket hallott közeledni, rá kellett ébrednie, hogy a fegyverét elvesztette, ezért rögtön arra küzdötte magát, ahol a shotgunt sejtette.

Egy pillanattal később egy nő jelent meg a jármű elejénél. Mosolygott és ráfogta a fegyverét.

Lemm tekintetével követte az ember testének mozgását, ahogy magasra emelkedett a levegőben, nekicsapódott az egyik falnak és lezuhant a földre. Mozdulatlanul feküdt ott, a nyaka hátborzongató szögben állt. Ekkor hallotta csak meg, hogy Hendel ordít neki, és megértette, mi történt: a férfi biotik volt!

– A terepjáróhoz! Gyorsan!

A quarián tudta, hogy harminc-negyven másodpercre van szükségük, mielőtt Hendel újra használni tudja biotik erejét... ennyi idejük pedig nem volt. A fogait csikorgatva és remélve, hogy nem fog elájulni a fájdalomtól, felhúzta magát a terepjáró első lökhárítóján. A jó lábára támaszkodva kinyitotta a vezetőoldali ajtót és bemászott a kocsiba. Amennyire csak tudta, figyelmen kívül hagyta a fájdalmat. Nagyjából fél percébe telt, mire felülírta a központi kódokat és beindította a motort.

A kocsinak nem volt szélvédője. Nem polgári jármű volt, sokkal inkább hasonlított egy felfegyverzett szállítójárműre, amelyben a navigációs kijelzők helyettesítették a sebezhető szélvédőt. A szerves lényeket a jármű infravörös és ultraviola szenzorai apró pöttyökként jelenítették meg a navigációs kijelzőn, felfedve ezzel minden a raktárházban tartózkodó élőlény tartózkodási helyét, akár barát, akár ellenség volt az illető.

A terepjárónak nem voltak fegyverei, de négy tonna golyóálló acélból készült. Sebességbe tette az autót, a gumik füstölgő fekete csíkokat hagytak maguk utána a garázs padlóján, ahogy a kormányművel küzdve megpördült a kocsival.

Nekihajtott egy rakás acélládának, amik messze repültek. Elfordította a kormányt és rátaposott a gázpedálra. Tudomást sem véve a hihetetlen fájdalomról, amit a sérült lábának az oldalajtóhoz való ütközése okozott, Kahlee és a többiek felé vette az irányt.

A konténereken – amik fedezékül szolgáltak a földszinten lévő két rabszolgakufárnak – áthajtott, recsegve gyűrte be őket a kerekek alá, majd hosszú csúszás után alig pár centivel Hendel előtt állt meg.

Lemm kicsapta az ajtót és a biotik, kezében az eszméletlen lánnyal, bemászott a hátsó ülésre. Kahlee újabb sorozatot eresztett a leszállópályán lévő két túlélő felé. Viszonozták a tüzet, a golyók hangja, ahogy visszapattantak a páncélozott jármű tetejéről, fémes, szaggatott szimfóniát alkotott.

– Betöltenek egy rakétavetőt! – kiáltotta Kahlee, amikor az első ülésre felkapaszkodva hátradobta Lemm hátizsákját Hendel mellé. – Vigyél minket innen a francba!

– Jobb, ha maga vezet – szűrte a fogai között a szavakat Lemm, mialatt ügyetlenül megpróbált átcsusszanni az anyósülésre.

Kahlee lepillantott a quarián szétroncsolódott lábára, majd arrébb tolta Lemmet és a kormány mögé csusszant, olyan fájdalmat okozva ezzel a quariánnak, hogy az felüvöltött.

– Sajnálom! – kiáltotta a nő, miközben becsukta maga mögött az ajtót és hátramenetbe állította a kocsit.

Lenyomta a gázpedált és kifarolt. Egy gyorsan mozgó pont jelent meg a navigációs képernyőn: a rakétavető lövedéke. Lemm azt hitte, mind meghalnak, de Kahlee az utolsó pillanatban elfordította a kormányt. Ahelyett, hogy darabokra robbantotta volna a terepjárót, a lövedék a földbe csapódott mögöttük. Hatalmas detonáció rázta meg az épületet. Az autó hátulja megemelkedett, a hátsó kerekei a levegőben pörögtek, majd durván földet értek.

Kahlee-nek a navigációs képernyő segítségével sikerült megtartania az autó feletti irányítást, míg egyre gyorsulva keresztülfaroltak a garázson. Lemm elszörnyedve vette észre, hogy a nő teljes sebességgel a garázs megerősített fémajtaja felé hajt.

– Mindenki kapaszkodjon! – figyelmeztette Kahlee a többieket. – Ez fájni fog!

Olyan erővel csapódtak az ajtóba, hogy az egyik szárnyát letolták a sínről, a fém összegyűrődött a keretében. A terepjáró hátulja az ütközés hatására behorpadt. Mindenki belesüppedt a székébe, ahogy a hirtelen ütközés azonnali megállásra kényszerítette az autót.

Mikor Lemm visszapattant a székéről, a lába a műszerfalnak ütődött, amitől újra felüvöltött, próbált nem elájulni. Vetett egy pillantást Kahlee-re, aki az ülés szélére csúszott, a becsapódástól egy pillanatra elvesztette az eszméletét.

– Kahlee! – üvöltötte. – Vezetned kell!

Mintha a quarián hangja vert volna életet belé, Kahlee felült és megrázta a fejét. Újra a gázpedálra nyomta a lábát. A jármű, még mindig hátramenetben, újra az ajtónak csattant. A nő nem csökkentette a fordulatszámot, miközben megpróbáltak utat törni maguknak a meggörbült acéllemezen keresztül.

– Gyerünk, te szar! – szitkozódott. – Adj bele mindent!

Az ajtó behorpadt és kicsavarodott, a kocsi hat könyörtelenül forgó kereke kitartóan tolta előre a járművet, de nem sikerült akkorára tágítani a lyukat, amin kiférhettek volna. Így védtelenül várták a következő rakétát.

Ez NEM lehetséges!

Pel, mióta meghallotta az első lövést a barakkban, újra és újra átgondolta a történteket.

Üvöltve parancsolta ki az embereit az ágyukból, és küldte őket a raktárba, hogy elvágják a menekülési utat, amíg ő és Shela – a csapat egyetlen tagja, aki még nem volt ágyban – megragadták a fegyvereiket és elindultak a lépcsőn felfelé. Mire megérkeztek, az őrök már halottak voltak és a biotik foglyok eltűntek.

Visszarohanva a raktárra néző leszállópályához, jól ráláttak a harcmezőre, ahol a nő, Kahlee védekező állást vett fel. Volt egy félig összeszerelt rakétavető a pályán; a raktár védelmének legújabb tartozéka. Gyorsan megfontolta és elvetette az összeszerelésének és használatának ötletét; még mindig szeretett volna elkapni legalább egyet a biotikok közül, hogy eladhassa őket a Gyűjtőknek.

Nem telt bele sok idő és megbánta a döntését. A harc fölött elhelyezkedő magaslati pontról végignézhette, ahogy Kahlee golyózápora, Hendel biotik ereje és a saját megvadult terepjárójuk lemészárolja az embereit.

Ez NEM lehetséges – gondolta újra. Odakiáltott Shelának.

– Tedd használhatóvá azt a rakétavetőt! Iktasd ki a járművet!

A nő legörnyedt, hogy összeszerelje a fegyvert, mialatt Pel hiába lövöldözött a menekülőkre, akik bemásztak a terepjáróba. Az autó miatt nem tudott tiszta lövést leadni. Már csak egyetlen mód maradt arra, hogy megállítsák őket, és azt a szökevények egyike sem élhette túl.

– Töltve és kész! – kiáltott Shela, mikor a terepjáró kerekei felpörögtek és hátramenetben távolodni kezdett tőlük.

– Tűz, bassza meg!

A rakéta egyenesen a jármű felé tartott, de a terepjáró az utolsó pillanatban elkanyarodott és a lövedék ártalmatlanul a padlóba robbant. Az autó továbbra is gyorsított és egy végzetes mozdulattal nekiment az erősített acél ajtóknak. Az ajtó behorpadt, de nem nyílt ki.

– Nyírd ki őket! – üvöltötte Pel, és Shela másodszor és utoljára is betöltötte a rakétavetőt.

Grayson közel tíz percig bolyongott reménytelenül az ismeretlen folyosókon.

Talán a sokévi vörös homok elszúrta az irányérzékedet.

Az egyetlen dolog, ami miatt nem állt meg, az volt, hogy a tűzharc hangja egyre közelebbről hallatszott, és bárki is szabadította ki a többieket, Gilliant is magával vitte.

Épp a falba akart öklözni mérgében, mikor hihetetlenül nagy robbanást hallott – gránát vagy rakétavető lehetett, amit szörnyű csattanás követett. A hang pontosan a feje fölül érkezett. Halkan, de sietősen befordult a sarkon és egy kicsi leszállópályán találta magát, ami egy nagy, kétemeletes garázsra nézett.

A padlón szerteszét heverő ládák és konténerek között több holttest is feküdt. A terem túlsó végében egy autó éppen nekiütközött a garázsajtónak. És a pályán, tőle alig három méterre, de neki háttal ott állt Pel és egy ismeretlen nő. A nő épp egy rakétavetőt emelt a vállára.

A terepjáró motorja felbőgött, ahogy a kocsi megpróbálta áterőszakolni magát az ajtó acélján. A helyzetből kifolyólag Grayson szinte biztosra vette, hogy Gillian és a többiek ülnek az autóban.

– Nyírd ki őket! – kiáltotta Pel, és a nő célra tartotta fegyverét.

Grayson tüzet nyitott a gépkarabéllyal; nem voltak aggályai egy nő hátba lövésével kapcsolatban. A golyók zápora áthasította a nő pajzsait, kilyuggatta a páncélját és a lapockáitól az övééig véres húscafatokká változtatta a testét. A rakétavető kicsúszott tehetetlen kezei közül, és a lövések ereje előrelökte őt a leszállópálya derékmagas korlátjához. Grayson újabb sorozata áttaszította a korláton, egy emeletnyi zuhanásra kárhoztatva őt.

Pel megpördült és a saját géppuskáját próbálta épp célra tartani, amikor Grayson újra tüzelni kezdett. Pel jobb kezére koncentrált. A lövedékek szinte elválasztották a fegyvert tartó kezet a nagydarab férfi vállától. A férfi jobb karja és a fegyver átrepült a korlát felett.

Grayson korábbi partnere térdre hullott, szemei üvegesen csillogtak a sokktól, megcsonkított végtagjából sugárban spriccelt a vér. Szóra nyitotta a száját, de Grayson újabb sorozata elhallgattatta őt mindörökre. Az elmúlt húsz évben ez volt az egyetlen olyan alkalom, hogy nem Pelé volt az utolsó szó.

A terem másik végéből horpadó fém borzalmas sikolya hallatszott. Felpillantva meglátta, hogy a terepjárónak sikerült eltalálnia a garázsajtó sarkát, és felemelni azt. Grayson mozdulatlanul állt és nézte, ahogy az autó átküzdötte magát a nyíláson, mintha a garázs lenne a szülőanyja.

TIZENHÉT

A következő hatvan másodpercben nem mozdult, a túlélők hangjaira figyelt. Csak a terepjáró motorjának egyre halkuló búgását hallotta, ahogy a jármű távolodott az éjszakában. Kahlee az autóban hallotta, ahogy az acélajtó végigcsikorog a páncélozott jármű tetején, mialatt kierőszakolták magukat az Omega sötét utcáira. A kocsit még mindig rükvercben tartva megtett egy fél háztömbnyi utat, majd beletaposott a fékbe, elfordította a kormányt és száznyolcvan fokos fordulót hajtott végre. Végül ugyanabba az irányba haladtak, mint előtte, de már nem hátramenetben.

A raktárból sikerült kijutniuk, de nem vehették biztosra a megmenekülésüket, amíg maguk mögött nem hagyták az Omegát.

– Van hajód? – kérdezte az anyósülésen agonizáló quariántól.

– Menj az űrkikötőbe. A háztömb után jobbra. A harmadik utcán balra, aztán rögtön jobbra. – A hangja erőltetetten és gyengén szűrődött ki a maszkja mögül.

Kahlee egy pillanatra elszakította a tekintetét a navigációs kijelzőkről és vetett egy gyors pillantást a quarián sérült lábára. A seb csúnya volt, de nem tűnt életveszélyesnek.

– Hendel – szólt hátra –, nézd meg, hogy van-e elsősegélyláda ott hátul.

– Van medigél... a... hátizsákomban – a fájdalommal küszködő Lemm megpróbálta kinyitni a táskát.

Kahlee nem állította meg az autót, amíg ellátták a sebet. Szerencsére Hendel részt vett a katonai orvosi képzéseken; folyamatosan rázkódva rendbe hozni egy sérült lábat nem okozhatott gondot.

A quarián útmutatását követve gyorsan kijutottak az egymáshoz közel épült házak útvesztőjéből és a kerület szélén, egy leszállópályán találták magukat. Keresztülhajtottak a nyílt terepen. A navigációs képernyő három egymás mellett álló hajót jelzett.

– Lemm, melyik a te hajód? – kérdezte Kahlee.

– Amelyiket csak akarod. – A quarián hangja erősebbnek tűnt. Kahlee észrevette, hogy Hendel sínbe tette a lábát és steril kötést tett a sebre, hogy minimalizálja a vírusos fertőzés kockázatát, a medigél pedig csillapíthatta a fájdalmát, ezzel együtt pedig elkezdte gyógyítani és fertőtleníteni a sebet.

Kahlee öt méterre a legközelebbi hajó zsilipjétől megállította a kocsit, kiugrott belőle, majd visszafordult, hogy kisegítse a sérült quariánt. Lemm óvatosan az ajtóhoz csusszant az ülésen, majd Kahlee-re támaszkodva a jó lábával kilépett az autóból. Pár másodperccel később Hendel is kiszállt a járműből. Egyik kezében a még mindig eszméletlen Gilliant, a másikban Lemm hátizsákját hozta.

– Beszarok – motyogta az állomás bejárata előtt álló hajóra bámulva. Kahlee nem tudta megállni és elmosolyodott, amikor észrevette, mit néz a férfi: épp Grayson hajóját akarták ellopni.

A quarián nekiállt, hogy felülírja a hajó biztonsági rendszerét. Alig telt egy percbe és a zsilip egy halk kattanás kíséretében kinyílt és a hidraulika csendesen susogva leeresztette a rámpát.

A hajóban Hendel gyöngéden leültette Gilliant az egyik ülésre és hátradöntötte a támláját, hogy a kislány fekhessen, mialatt Kahlee segített bebotorkálni Lemmnek a pilótafülkébe.

– El tudod vezetni ezt az izét? – kérdezte Kahlee a quariánt.

Egy pillanatig a vezérlőműveken pihentette a szemeit, majd így szólt:

– Azt hiszem. Minden szabványosnak tűnik.

Lemm leült a pilótaülésbe és a konzolok felé nyúlt kesztyűs, háromujjú kezeivel. Kahlee hirtelen észbe kapott, a quariánok hiába tűnnek nagyon is emberinek, az enviro-ruhájuk alatt igenis idegenek. És ez az idegen kockára tette az életét, hogy megmentse őket.

– Köszönjük – mondta. – Az életünkkel tartozunk neked. Lemm nem fogadta el a köszönetnyilvánítást, helyette feltett egy kérdést.

– Miért tartottak rabságban titeket?

– El akartak adni minket a Gyűjtőknek.

Megvonta a vállát, de nem mondott semmit. Egy pillanattal később a kijelzők megelevenedtek.

– Nincs jele annak, hogy követnének minket – morogta.

– A Cerberus nem adja fel ilyen könnyen – figyelmeztette Hendel, aki épp most lépett be a pilótafülkébe.

– Nem a Cerberusnak dolgoznak – magyarázta Kahlee, emlékezve arra, hogy a biztonsági főnök nem volt jelen a Grayson cellájában folytatott beszélgetésénél. – Már nem. Úgy gondolom, rájöttek, hogy szabadúszóként többet kereshetnek.

Csak ekkor jött rá, hogy Hendel nem is kérdezett rá, miért hagyták ott Graysont. Jobban utálhatja, mint hittem. A történtek tekintetében azonban nem tudta hibáztatni Hendelt.

– Igazad volt Graysonnal kapcsolatban, a Cerberus ügynöke volt. Végig összejátszottak Jiróval.

A hajó enyhén megremegett és halkan felbúgott, amikor Lemm bekapcsolta a motort.

Úgy tűnt, a Grayson identitására vonatkozó új információk egyáltalán nem lepték meg Hendelt. Mentségére legyen mondva, a biztonsági főnök nem kezdett bele az „én megmondtam” kezdetű litániába. Helyette csak annyit kérdezett:

– Megölted?

– Amennyire tudom, még életben van – ismerte be Kahlee.

– Ha a Gyűjtők kezére adják, azt kívánja majd, bárcsak megölted volna – szólt közbe Lemm.

Kahlee ezen még nem gondolkodott, de az ötlet gonosz mosolyt csalt Hendel arcára.

A quarián végzett pár utolsó simítást a vezérlőkön. A töltetek bekapcsoltak, a hajó lassan a levegőbe emelkedett.

– Mit állítsak be célnak? – kérdezte Lemm. Jó kérdés – gondolta Kahlee.

– Semmi nem változott – gondolkodott hangosan Hendel. – A Cerberus még mindig meg akarja szerezni magának Gilliant, és még mindig nem kockáztathatunk azzal, hogy a Szövetséghez futunk. Grayson és a barátai talán már kikerültek a képből, de a Cerberusnak rengeteg ügynöke van.

– Nem számít, hova megyünk, előbb vagy utóbb ránk találnak.

– Akkor mozgásban kell maradnunk – mondta Kahlee.

– Egy lépéssel előttük járni.

– Gilliannek nehéz lesz – figyelmeztette Hendel a nőt.

– Nincs túl sok választásunk. Annyit tudunk, hogy a galaxis minden emberi világán, kolóniáján és űrállomásán vannak embereik.

– Én tudok egy helyet, ahol meghúzhatjátok magatokat és a Cerberus sosem talál rátok – fordult meg Lemm a székében, hogy bekapcsolódjon a párbeszédbe.

– A Migráns Flotta.

A harc után Grayson alaposan átvizsgálta a raktárházat. Egy pillanatig úgy hitte, beül a garázsban álló másik terepjáróba és megpróbálja utolérni Gilliant, de rájött, hogy mire odaérne az autóhoz, a másik jármű már messze járna. Ha meg akarta találni Gilliant, türelmesnek és okosnak kellett lennie.

A raktár földszintjének átvizsgálásakor több holttestet is talált, köztük azét a nőét is, akit ő lőtt hátba. Két másik alakot lelőttek, kettőn a hiányzó autó hajtott keresztül, egy nő pedig kitört nyakkal feküdt a fal mellett. Az utóbbi testen Grayson a biotik behatás árulkodó jeleit fedezte fel. Úgy sejtette, nem Gillian, hanem Hendel okozta a sérülést.

Egy shotgunt is talált a padlón a terem közepén. Turián készítménynek tűnt, de a rajta lévő rögtönzött, mégis ravaszul hatékony módosítások a quarián faj sajátjai voltak.

Felismerve a fegyver értékét, felvette a földről és magával vitte azt, mikor elhagyta a garázst, hogy átkutassa az épület többi részét. Többször is eltévedt a tekergőző folyosókon, de egyszer csak újra az első szinten találta magát, egy teremben, amit barakkokká alakítottak.

Tizenkét vaságyat talált, de csak kilenc tűnt használatban lévőnek. Grayson hét holttestet talált a garázsban, ezekhez hozzászámolva azt a két őrt, akik nem messze az ő cellájától lelték halálukat, magyarázatot adott arra, miért nem találkozott senkivel felfedezőútja során. Mivel el tudott számolni a raktár minden lakójával, végre megnyugodhatott.

Bármely másik űrállomáson vagy világon aggódnia kellett volna a harc hangjára kiérkező rendfenntartó erők miatt, de az Omegán nem volt rendőrség, és a fegyverropogás meg a rakéták zaja csak arra emlékeztették a szomszédokat, hogy törődjenek a saját dolgukkal. Majd jön valaki, hogy ellenőrizze a helyiséget – valószínűleg az, aki bérbe adta Pelnek és a bandájának. Akárhogy is, legalább egy pár napig Graysonnak nem kellett látogatókra számítania.

A barakkoktól egy rövid folyosó vezetett pár irodához, amit Pel eligazító központnak rendezett be. Átvizsgálva a számítógépeket és az optikai tárolólemezeket Grayson megtalálta az eredeti megbízásról szóló jelentéseket. Természetesen kódolva voltak, de csak a Cerberus rejtjeleivel, és Graysonnak nem okozott problémát feltörni őket.

Pelt azért küldték az Omegára, hogy módot találjon a quarián flottába való beszivárgásra. Sajnos a jelentések hiányosak voltak. Említést tettek egy Cyniad nevű hajóról, amit elkaptak, és egy fogolyról, akit kihallgattak, de a kihallgatás eredményei nem voltak rajta a szalagon. Nyilvánvalóan Pel felhagyott a napló vezetésével, amikor a titokzatos Gyűjtők beszervezésével emelte a tétet, és nem volt olyan hülye, hogy akár elektronikus, akár írott feljegyzést készítsen arról, hogy elárulja a Titokzatos Embert.

A quarián hajó és fogoly említése, valamint a quariánok által módosított shotgun kicsit megkavarta Grayson elképzeléseit arra vonatkozólag, hogy ki szabadíthatta ki a többieket. Úgy gondolta, hogy egy quarián mentőosztag érkezett a honfitársukért és valamilyen okból kifolyólag úgy döntöttek, magukkal viszik Gilliant, Kahlee-t és Hendelt.

Megelégedvén azzal, hogy annyit tudott meg az aktákból, amennyit csak lehetett, folytatta a termek átvizsgálását. Egy másik irodában, amiről ő úgy sejtette, az épület közepén állhatott, felfedezett egy apró ajtót a padlóban. Egyszerű szerkezet volt; ahelyett, hogy síneken csúszott volna, két fémzsanéron nyílt felfelé. Zárva volt és egy egyszerű lakat lógott rajta.

Grayson a frissen szerzett shotgunnal szétlőtte a lakatot, majd a csizmája orrával arrébb lökte. Várt pár másodpercet, és miután semmi nem történt, óvatosan előrelépett és felnyitotta az ajtót, készen arra, hogy lelőjön bárkit, aki kitörne az aknából.

A pincében teljes sötétség honolt. Egy rozoga falépcső másik vége beleveszett a feketeségbe. Grayson bekapcsolta a shotgun csövére erősített zseblámpát, amelynek erős fénye áttörte a sötétség fátylát, mialatt a férfi lassan elindult a lépcsőn lefelé.

Mikor a lépcső aljára ért, gyorsan körbenézett, bevilágítva ezzel a helyiség minden pontját. Egy körülbelül négyszer négy méteres szobában állt. Sima téglafalak és fedetlen cementpadló vették körül. A terem teljesen üres volt, leszámítva azt az egyetlen mozdulatlan alakot, aki a hátsó fal mellett feküdt.

Ráirányítva a lámpa sugarát és a shotgun célkeresztjét Grayson elindult az alak irányába. Alig pár lépésnyire volt tőle, amikor ráébredt, mit lát: megtalálta a quarián foglyot.

Végigfuttatva rajta a fénypászmát, észrevette, hogy a meztelenre vetkőztetett idegen kezei és lábai össze vannak kötözve. Mostanáig Grayson sosem látott quariánt az enviro-ruhája nélkül, bár kételkedett abban, hogy ez a lény egyáltalán közel állhat bármi olyanhoz, ami reprezentatív példája lehetne fajának. Az arca nem volt más, mint horzsolások, vágások és égésnyomok feldagadt masszája – egyértelmű bizonyítékaként a kínzásnak, aminek alávetették. Kiverték az összes fogát és eltörték az egyik arccsontját. A másik orcája szétnyílt, mintha felvágták volna a szájától addig, amit a quariánok a fülüknek hívnak.

Az egyik szeme akkorára dagadt, hogy nem tudta kinyitni. A másikról alul és felül is hiányzott a szemhéj, de a hús rongyos cafatjai még ott lógtak, azt tanúsítva, hogy kíméletlenül, fogóval tépték le őket. Grayson undorodva emlékezett vissza arra, mennyire is élvezte Pel a kínzásnak ezt a módját: a szemhéj brutális eltávolítása okozta fájdalom mellett az áldozat lassan és keserves fájdalmak között meg is vakult, mert a szeme dehidratálódott.

A test többi része is hasonló sérüléseket szenvedett. Az ujjai a kezén és a lábán is el voltak törve. A bőrének minden felületén ütés-, égés-, vágás- és savnyomok voltak, de volt valami még ennél is szokatlanabb a testen, ami arra késztette Graysont, hogy lehajoljon és vessen rá egy pillantást közelebbről is.

Valamiféle nyálkás, szürke anyag terjedt szét a quarián testén, mely a sebeiből indult ki. Graysonnak szüksége volt egy másodpercre ahhoz, hogy felfogja, egy bakteriális gombáról van szó; a szörnyű kínzások mellett az idegen még egy durva fertőzést is összeszedett.

Undorodva elfintorodott és hátrébb lépett a testtől. Meglepetésére a quarián egy rövid, félelemmel teli vak-kantással reagált a mozdulatra.

Jézus Krisztus, ez a szerencsétlen még életben van!

Az idegen beszélni próbált, remegős, reszelős hangján újra és újra elismételt egy mondatot. A szavai érthetetlenek voltak hiányzó fogainak és idomtalan arcának köszönhetően. Grayson automatikus fordítójának többszöri ismétlésre volt szüksége ahhoz, hogy értelmet öntsön a hagymázas katyvaszba.

– Frekvencia: 43223... A testem távoli csillagokra utazik, de a lelkem sosem hagyja el a Flottát... Frekvencia: 43223... A testem távoli csillagokra utazik, de a lelkem sosem hagyja el a Flottát...

Remegő, rémült hangja hol felerősödött, hol elhalt, mialatt újra és újra elismételte ezt a mondatot. Grayson közelhajolt hozzá, de vigyázott arra, hogy ne érintse meg a fertőzött húst.

– Nyugalom – mondta gyengéden, tudván, hogy a szavait a quarián a fordítógépe segítségével saját nyelvén fogja hallani. – Senki nem akar bántani. Nyugalom.

Úgy tűnt, a quarián nem hallja őt, egyre csak gagyogott, a szavak egyre gyorsabb ütemben hagyták el a száját, zavart elméje kétségbeesetten küzdött a kínzás elkerüléséért.

– Már vége van – csitította Grayson abban a reményben, hogy meg tudja nyugtatni az őrült foglyot. – Vége van.

Látszólag szavaival pontosan a kívánt hatás ellenkezőjét érte el, mert a quarián nekifeszült a kezeit és lábait szorító köteleknek. Csalódottan felkiáltott, majd köpködni és köhögni kezdett. Visszataszító szagú fekete nyálka finom felhője lövellt az égbe az idegen szájából és az arcán tátongó lyukból. Grayson hátraugrott, hogy elkerülje a permetet.

A quarián pár nehézkes, bugyogó sóhaja után a roham véget ért, az idegen megnyugodott és elcsendesedett. A test által kibocsátott undorító bűzre felkészülve Grayson elég közel ment ahhoz, hogy megbizonyosodjon arról, az idegen megszűnt lélegezni.

A testet a pince padlóján hagyta és fellépcsőzött a földszintre. Lecsukta és lelakatolta a csapóajtót maga mögött, majd magához vett minden értékeset, amit el tudott vinni. Tizenöt perccel később Pel másik terepjárójának kormánya mögött ült, az Omega ismeretlen utcáit járta, volt egy táskája, tele a zsákmánnyal, és az anyósülésen ott feküdt a shotgun.

Az elsődleges célra fókuszálva sikerült kizárnia az elméje hátsó, sötét szegletéből suttogó hangot, aki szerint fel kellett volna kutatnia egy pordílert egy gyors szippantásért. Ehelyett inkább egy jeladóállomást akart találni, ahol rákapcsolódhatott volna a kommunikációs hálózatra, hogy egy üzenet keretein belül megoszthassa a Titokzatos Emberrel a történteket.

Pel hátat fordított a Cerberusnak, de Grayson még mindig hű volt az ügyhöz... és tudta, hogy ők segíthetnek neki megtalálni Gilliant.

TIZENNYOLC

Nyolc óra telt el, mióta Kahlee-éknek sikerült elmenekülni az ómegái raktárból.

Lemmnek sikerült megtalálnia a quarián flottillát. Felkapcsolódott a kommunikációs hálózatra és szkennelte a hírjelentéseket. A Migráns Flotta épp egy volusok által uralt távoli bolygó mellett haladt el a Tanácsi Űr határainál. A hírek szerint több volus diplomata érkezett a Fellegvárba, hogy mindent megtegyenek a quariánok mielőbbi távozásának előremozdításáért.

Kahlee nem hitte, hogy sokra mennek a politikai felhívásaikkal. A Fellegvár még mindig küszködött a Saren és geth hadserege okozta káosszal. A legfontosabb céljuk egyelőre a megmaradt geth ellenállás felszámolása volt szerte a galaxisban. Ezt főként kényszerű szövetségeseik, az emberiség és a Szövetség erőltették. Kahlee úgy gondolta, amint visszanyomják a gépeket a Perseus Fátyol mögé, a következő lépés a Tanács újjászervezése lesz. Amit természetesen hatalmas politikai mozgolódás követ majd. A Migráns Flotta volt az utolsó dolog, amivel foglalkozni akartak.

Kahlee tudta, hogy az emberiség csatlakozását követő csillagközi békében a legtöbb faj a Flottát csak apró kellemetlenségként vagy semmiségként akarta kezelni... amíg el nem haladtak az ő valamelyik rendszerük mellett. Ilyenkor az volt a legjobb dolog, amit tehettek, hogy felajánlottak valamit a quarián Admiralitásnak nemkívánatos felszerelések és bontásra ítélt hajók, nyersanyagok és pótalkatrészek formájában.

A quariánok hajlottak az ilyesfajta megoldásra és a flottillát gyorsan tovább vitték, hogy más oldalában legyenek tüskék. Kahlee nem szerette az előítéleteket, de ezt az eljárást csak a kéregetés interstelláris megfelelőjeként tudta tekinteni.

És ha minden jól megy, negyven óra múlva csatlakozunk hozzájuk – gondolta, és hitetlenkedve rázta meg a fejét az elmúlt napok eseményeit felidézve.

Lemm betáplálta az útvonalukat a navigációs rendszerbe, és miután végrehajtották az FTL-ugrást, hátrament lefeküdni az alvókabinba. Kahlee még mindig rengeteg kérdést akart neki feltenni, például azt, hogy honnan tudta, hogy ő kicsoda. Ám azok után, amit értük tett, úgy gondolta, hogy türelmesnek kell lennie. Ad neki néhány órát, hogy kipihenje magát és elkezdjen felépülni a sérüléseiből, mielőtt elkezdi kérdésekkel bombázni. Különben is, már nagyon aggódott Gillianért és meg akarta látogatni, most, hogy felébredt.

Az első mondata azután, hogy visszanyerte az eszméletét, az volt, hogy: – Éhes vagyok. – Hendel könnyedén megoldotta ezt a problémát. Duplaadagos fogást tálalt fel neki a hajó élelmiszerkészletéből.

Mivel a hajó az előre betáplált koordináták felé haladt, nem volt szükség rá, hogy bárki is a vezérlésen tartsa a szemét. Úgyhogy mindhármuk – Kahlee, Gillian és Hendel – az utastérben gyűltek össze. A két felnőtt egymás mellett ült, arccal Gillian felé, amíg a lány egy ölében lévő műanyag tálcáról evett.

Épp most tüntette el az utolsó falatokat. Pont, mint az akadémián, eltökélten és határozottan rágott. Nem állt meg vagy esett ki a ritmusból. Kahlee viszont észrevette, hogy nem tartja magát a megszokott sémához.

Nem minden fogásból egy harapásnyit evett egyszerre. Az almapüréhez hozzá sem ért, amíg a többi étel el nem fogyott.

Mikor befejezte az evést, óvatosan a mellette lévő székre tette a tálcáját és megszólalt. Már másodjára azóta, hogy visszatért az emlékezete.

– Hol van a papám? – semmilyen érzelem sem volt a hangjában. Olyan lapos és monoton volt, mint egy primitív huszadik századi beszédszintetizátor.

Erre a kérdésre nem volt könnyű válaszolni. Szerencsére Kahlee és Hendel már előre megbeszélték, hogy mit mondjanak, amíg Gillian a fogvatartóiktól kapott drogoktól aludt.

– Volt még egy kis dolga – hazudta Kahlee. Úgy gondolta, hogy a lány még nem tudna megbirkózni az igazsággal. – Később csatlakozik hozzánk, de egyelőre csak te vagy, én és Hendel, rendben?

– Hogy fog minket megtalálni, ha elhoztuk a hajóját?

– Talál majd másik hajót – biztosította a lányt Kahlee. Gillian összehúzott szemekkel bámult rá. Mintha érezné, hogy félre akarják vezetni és a puszta szemével akarna átlátni a hazugságok hálóján, hogy meglássa az igazságot. Néhány másodperc után elfogadóan biccentett.

– Visszamegyünk az iskolába?

– Egyelőre nem – közölte Hendel. – Más hajókkal fogunk találkozni. Quariánokkal. Emlékszel rájuk? Tavaly tanultál róluk történelemórán.

– Ők csinálták a getheket – mondta egyszerűen.

– Igen – mondta Kahlee, és remélte, hogy nem ez az egyetlen dolog, amire asszociálni tud, amikor a megmentőik fajára gondol. – Emlékszel másra is?

– A geth majd három évszázada elűzte őket a saját rendszerükből. Azóta legtöbbjük a Migráns Flotta fedélzetén él. Egy tizenöt ezer hajóból álló flottilla, amely az egyszemélyes hajóktól a mobil űrállomásokig mindenfajta űrjárművet magában foglal – válaszolta, és Kahlee rájött, hogy a kislány szóról szóra mondja vissza az elektronikus történelemkönyvben található információkat.

– Mivel tizenhét millió quariánnak ad otthont, érthető, hogy ellátási problémákkal küszködik – folytatta.

– Éppen ezért a quariánoknak rituális utazást kell tenniük, amit Zarándoklatnak neveznek, amikor elérik a megfelelő kort. Elhagyják a Flottát, és csak akkor térnek vissza, ha találnak valami értékeset.

– Ennyi elég lesz, Gillian – mondta Hendel. Gyengéden megakasztotta, mielőtt felmondta volna nekik az egész fejezetet.

– Miért találkozunk egy quarián hajóval?

Kahlee nem tudta, hogy Gillian mennyire emlékszik a durva fogadtatásra, amiben az Omegára történő leszálláskor volt részük, ezért ködösített egy kicsit a válasszal.

– Találkoztunk egy Lemm nevű quariánnal, amíg aludtál. Segít nekünk elbújni néhány ember elől, akik meg akarnak találni minket.

– Cerberus – mondta a lány, és a felnőttek zavartan pillantottak egymásra. Nem tudták, hol hallhatta ezt a nevet.

– Így van – mondta Hendel egy pillanat múlva. – Bántani akarnak téged, de mi nem fogjuk hagyni.

Gillian összeráncolta a homlokát és az ajkaiba harapott. Hosszú pillanatokig csendben ült, majd feltette azt a kérdést, ami Kahlee-t is foglalkoztatta már egy ideje.

– Miért segít nekünk Lemm?

Egyikük sem tudott felelni erre a kérdésre.

– Meg kell majd kérdeznünk tőle, ha felébredt – ismerte be Kahlee végül.

Szerencsére nem kellett sokáig várniuk. Kevesebb, mint egy órával később hallották Lemm egyenlőtlen, nehézkes lépteit, amint lefele sétált a folyosón. Lábán egy kemény borítású, hermetikusan lezárt csizmát viselt, ami megóvott és megtartott mindent a lábujja hegyétől a térdéig. Természetesen még mindig rajta volt a maszkja és az enviro-ruhája. Kahlee úgy gondolta, nem is fogja levenni, amíg meg nem érkeznek a flottillához.

– Lemm – szólította meg Kahlee, ahogy belépett a kabinba –, ő Gillian; Gillian, ő Lemm.

A quarián finoman meghajolt és kesztyűs kezét előrenyújtotta. Ez bevett köszönési formának számított mindkét fajnál. Kahlee legnagyobb meglepetésére Gillian megragadta és megrázta.

– Örvendek – mondta a lány.

– Én is örvendek. Jó látni, hogy ébren vagy – válaszolta, majd elengedte a kezét és leült mellé a székre, szemben Kahlee-vel és Hendellel.

– Miért segítesz nekünk? – kérdezte Gillian.

Kahlee összerezzent. Még nem tudták értesíteni a quariánt Gillian állapotáról, és csak remélni tudták, hogy nem veszi magára a lány tapintatlanságát.

Szerencsére Lemm felülemelkedett rajta.

– Rögtön a lényegre térsz, igaz-e? – mondta kacagva a maszkja mögül.

– Autista vagyok – válaszolta Gillian, az érzelmek legkisebb szikráját sem mutatva.

Nem volt biztos, hogy Lemm tisztában van a kifejezés valódi értelmével, de Kahlee úgy gondolta, elég okos volt ahhoz, hogy megértse, hogy körülbelül miről van szó. Mielőtt bármit reagálhatott volna, Gillian megismételte a korábbi kérdést.

– Miért segítesz nekünk?

– Ez engem is nagyon érdekelne – tette hozzá Hendel és hátradőlt a székén, jobb lábát felemelve bokáját a bal térdére fektette.

– Én épp Zarándoklaton vagyok – kezdett bele a quarián. – Épp a Kenuk bolygón voltam és találkoztam a Bavea legénységének két tagjával. Az az Idenna cirkáló egyik felderítő hajója. Elmondták nekem, hogy egy másik felderítő hajó, a Cyniad az Omegára ment, hogy lebonyolítson egy üzletet és nem tért vissza. Azért mentem az Omegára, hogy felkutassam a Cyniad legénységét. Reméltem, hogy megmenthetem őket, de legalábbis megtudhatom, hogy mi lett a sorsuk. Az Omegán egy másik quarián, egy Golo nevű személy felvilágosított róla, hogy a Cyniad legénysége egy csoportnyi emberrel kötött üzletet. Betörtem a raktárukba, azt remélve, hogy rájuk találok. De ehelyett titeket találtalak ott.

– De miért kockáztattad az életedet, hogy megments minket? – kérdezte Hendel.

– Úgy gondoltam, a fogvatartóitok rabszolga-kereskedők voltak, és egyetlen faj sem érdemli, hogy csak úgy adják-vegyék őket. Erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy megmentselek titeket.

Kahlee nem kételkedett az őszinteségében, de tudta, hogy ez még csak a történet egyik fele.

– Felismertél – mondta a nő. – Tudtad a nevem.

– A Kahlee Sanders név az utóbbi hónapokban közismertté vált a népem berkein belül – ismerte be. – Egy régi képről ismertelek fel, amit még az Extranetről töltöttünk le. Alig változtál valamit az elmúlt tizennyolc év alatt.

Szép lassan a helyükre kerültek a darabok. Kahlee tizennyolc évvel ezelőtt egy illegális Szövetségi MI projektbe keveredett, amit egy bizonyos Dr. Shu Qian vezetett. Qian elárulta a projektet és Kahlee-t elkeseredett menekülésre kényszerítette. A nő így találkozott Anderson kapitánnyal... és egy Saren Arterius nevezetű turián Fantommal.

– A Sarennel való kapcsolatom miatt – mondta a nő, bizonyosságot keresve.

– A kettőtök kapcsolata és az ő és a gethek kapcsolata miatt – tisztázta Lemm. – A geth felkelés a legfontosabb esemény népem történetében. Száműzetésbe kényszerítettek minket; egy seregnyi szintetikus – kegyetlenek, könyörtelenek és megállíthatatlanok.

– De Saren geth hadakkal támadta meg a Fellegvárat. Valahogy elérte, hogy kövessék. Módot talált rá, hogy az uralma alá hajtsa őket és rájuk erőltesse az akaratát. Csoda, hogy ennyire érdekel minket Saren és mindenki, akihez valaha köze volt.

– Kahlee? – kérdezte Hendel. Lerakta a lábát és felült. Az izmai megfeszültek. – Miről beszél?

– Amikor még a Szövetségnél voltam, Saren volt a Fantom, akit nyomozni küldtek az egyik kutatás után, amiben dolgoztam – Andersonon kívül senkivel sem beszélt arról, hogy mi is történt pontosan ezen a küldetésen, és nem most akarta elkezdeni.

– Honnan tudnak erről a quariánok? – követelte a választ Kahlee. Hangja egészen magasra szökött; félni kezdett és ettől dühös lett. – Azok a szövetségi fájlok titkosítva voltak.

– Minden információnak megvan az ára – emlékeztette a quarián. Nehéz volt a maszk mögé rejtett vonásaiból olvasni, de a hangja nyugodtnak tűnt. – És mint említettem, megszállottan kutatjuk a gethet. Érthető módon.

– Amint megtudtuk, hogy Saren vezeti a seregüket, elkezdtük begyűjteni róla az összes fellelhető információt: a hátteréről, előző megbízatásairól. Mikor rájöttünk, hogy szoros szálak fűzik egy humán tudóshoz, aki egy illegális MI kutatóprojekten dolgozott; természetes volt, hogy utánanézünk az ő előéletének is.

– Illegális MI? – motyogta Hendel, és hitetlenkedve rázta a fejét a hallottak hatására.

– Az már régen volt – közölte Kahlee a quariánnal.

– Az Idenna kapitánya beszélni akar majd veled.

– Nem segíthetek – erősködött a nő. – Nem tudok semmit sem Sarenről, sem a gethről.

– Lehet, hogy többet tudsz, mint gondolnád – válaszolta Lemm.

– Úgy mondod ezt, mintha nem lenne más választásunk – jegyezte meg Hendel vészjóslón sötét hangon.

– Nem vagytok foglyok – biztosította őket a quarián. – Ha a Flottába viszlek titeket, akkor mint tiszteletre méltó vendégek lesztek jelen. Ám, ha nem akartok odamenni, akár most rögtön is megváltoztathatom az útirányt. Arra a világra viszlek titeket, amelyikre csak akarjátok.

– Viszont ha a Flottához megyünk, fennáll a lehetősége, hogy nem hagynak titeket azonnal továbbutazni – ismerte be. – A népem időnkét túl óvatosan jár el, ha a hajóik védelméről van szó.

A biztonsági főnök Kahlee-re pillantott.

– A te döntésed. Te vagy a híresség.

– Ez a Zarándoklatod végét jelentené, igaz? – akarta tudni a nő. – Az ajándékod a kapitány számára az, hogy találkozhat velem.

A quarián bólintott, de nem szólalt meg.

– Ha nem teszed meg, nem mehetsz vissza a Flottához, igaz?

– Kényszerűségből folytatnom kell majd az utamat addig, amíg nem találok valamit, ami értékes lehet a népem számára, de nem foglak kényszeríteni, hogy velem tarts. Az ajándékért, amit hozunk, nem fizethetünk szenvedéssel vagy ártó cselekedetekkel sem quariánoknak, sem más fajoknak.

– Rendben van – mondta Kahlee, miután átgondolta a dolgot. – Beszélek velük. Az életünkkel tartozunk neked, és ez a legkevesebb, amit tehetünk. Különben is, ott leszünk a legnagyobb biztonságban.

Negyven órával később fénysebesség alá lassítottak, kevesebb mint ötszázezer kilométerre a Migráns Flottától. Lemm megint a kapitányi székben ült, oldalán Kahlee-vel. Hendel a mostanra megszokottá vált helyén ácsorgott. A kabinokhoz vezető ajtó belső oldalánál támasztotta a falat. Még Gillian is csatlakozott hozzájuk. Pontosan a quarián széke mögött foglalt helyet.

A lány, úgy tűnt, megszerette Lemmet. Elkezdte mindenhova követni, vagy épp csak leült mellé és bámulta, ha ült valahol vagy aludt néhány órát. Gillian nem kezdeményezett beszélgetést, de rögvest válaszolt, ha a quarián beszélt hozzá. Szokatlan volt, de lelkesítő, hogy ilyen jól reagál valakinek a közelségére, úgyhogy sem Kahlee, sem Hendel nem próbálta meg megállítani, amikor feljött a pilótafülkébe.

A Migráns Flotta a maga ezer meg ezer hajójával szoros kötelékben repült és egyetlen hatalmas vörös pacaként jelent meg a navigációs képernyőn, miközben közeledtek. Lemm beizzította a normál hajtóműveket, és egyenletes sebességgel kezdtek haladni a flottilla irányába.

Amikor százötvenezer kilométeren belül ért, a navigációs képernyő több kisebb hajót jelzett, amelyek kiváltak az armadából és feléjük indultak. Nagy íveket írtak le, miközben többször is keresztezték az elfogópálya görbéjét.

– A haditengerészek minden hajót megvizsgálnak, amely a Flottához közelít – informálta őket Lemm már korábban. – Jól fel vannak fegyverezve, s megtámadnak minden hajót, ami nem azonosítja magát, vagy vissza nem fordul.

Az alapján, amit Kahlee a quariánok társadalmáról tudott, ez a reakció teljesen érthető volt. Hiszen mélyen a Migráns Flotta szívében ott lebegett a három Élethajó. Óriási mezőgazdasági hajók, amelyek élelemmel látták el a flottillán élő tizenhét millió egyén legtöbbjét. Ha bármilyen ellenség valaha is megrongálná vagy elpusztítaná bármelyiket, az elkerülhetetlenül éhezést, és végül quarián tömegek éhhalálát vonná maga után.

Lemm a gyorsan közeledő őrjáratot látva megnyitott egy kommunikációs csatornát. Néhány perccel később recsegő quarián nyelvű beszéd hangzott fel a hangszóróból. Az apró fordítókészülék, amit Kahlee medálként viselt, természetesen azonnal lefordította a szavakat emberi nyelvre.

– Tiltott űrterületre értek. Azonosítsák magukat.

– Itt Lemm’Shal nar Tesleya beszél. Engedélyt kérek a Flottához való csatlakozásra.

– Kérem a kódot.

Lemm már előre elmagyarázta nekik, hogy a legtöbb Zarándoklatra induló quarián egy újonnan szerzett hajóval tervezi a visszatérést. Mivel ezekről a hajókról általában semmilyen adattal nem rendelkeztek, csak egy bonyolult kódfrázisokból álló rendszer segítségével bizonyosodhattak meg a legénység személyazonosságáról. Mielőtt elhagyta a flottillát, a Tesleya kapitánya, ez volt Lemm szülőhajója, megtanultatott vele két speciális mondatot. Az egyiket arra az esetre, ha valami baj történne, például ellenségek a hajón, akik arra kényszerítik a kapitányt, hogy bevigye őket a Flottába. Ezt a mondatot hallva az erősen felfegyverzett őrjárat azonnal tüzet nyit a hajóra. A másik a minden rendben jelzés. Ez biztonságban átjuttathatja őket az őrjáraton, és csatlakozhatnak a sűrűn egymás mellett repülő kisebb hajók, cirkálók és anyahajók tömegéhez.

– A tudás útjára lépve hagytam el a népem; és most a bölcsességre rátalálva visszatértem hozzá.

Hosszú csend állt be, amíg az adást átküldték a Tesleyára, valahova a Flotta sűrűjébe, hogy elbírálják a választ. Kahlee-nek izzadt a tenyere és kiszáradt a szája. Nyelt egy nagyot és visszafojtott lélegzettel várakozott a csendben. Grayson hajóját gyorsnak és hosszú távú utazásra tervezték; nem voltak fegyverei, sem védelmi rendszere, sem komolyabb páncélzat a hajótesten. Ha Lemm összekeverte a veszélyt és a szabad átjárást jelentő mondatokat, vagy bármi más romlott volna el, az őrjárat pillanatok alatt miszlikbe aprította volna őket.

– A Tesleya üdvözöl itthon, Lemm – érkezett a válasz, és Kahlee hosszan és felszabadultan sóhajtott fel.

– Mondd meg nekik, hogy örülök, hogy itt lehetek – válaszolta és hozzátette: – Kapcsolatba kell lépnem az Idennával.

Ismét hosszú csend állt be, de Kahlee most nem érezte ugyanazt a feszültséget, mint az előbb.

– Küldöm az Idenna koordinátáit és az üdvözlő frekvenciáit – válaszolta végül az őrjárat.

Lemm visszaigazolta az információkat és bontotta a kommunikációs csatornát. Folytatták az útjukat a Flotta belsejébe. A navigációs képernyőn az óriás vörös paca mostanra több ezer apró pixelnek tetszett. Olyan közel repültek egymáshoz, hogy Kahlee-nek el kellett gondolkodnia azon, hogy a hajók, amiket szimbolizáltak, hogyhogy nem ütköznek össze.

A biztoskezű quarián pilóták a Flotta sűrűjébe kísérték őket, ahol az Idenna úszott a többi hajó között. Lemm húszpercnyi út után újra megnyitotta a kommunikációs csatornát, és üdvözlőjelet küldött ki.

– Itt Lemm’Shal nar Tesleya beszél. Engedélyt kérek az Idennán történő dokkolásra.

– Itt az Idenna. Engedély megadva. Folytassák az útjukat a dokkok felé.

Lemm háromujjú keze a megfelelő gombokra vándorolt és végrehajtotta a leszálláshoz szükséges módosításokat. Két perccel később egy apró rázkódást éreztek, ahogy a dokkoló kapcsok a hajóra szorultak, hogy a helyükön tartsák a járművet. Ezt egy éles csendülés követte, ahogy a kinti zsilip a hajó saját atmoszférájához igazodott.

– Kérnék egy biztonsági és egy karanténcsapatot – mondta Lemm a kommunikációs csatornán. – Legyen rajtuk az enviro-ruhájuk. A hajó nem tiszta.

– Kérés nyugtázva. A csapatok már úton vannak.

A quarián erre is figyelmeztette őket. A karanténcsapatra minden alkalommal szükség volt, amikor egy hajó először csatlakozott a flottillához. A quariánok nem kockáztathatták, hogy baktériumok, vírusok vagy egyéb a külső világból származó tisztátalan dolgok szaporodjanak el a flottában.

A biztonsági csapat kérése pedig alapvető udvariasságnak számított, amikor valaki először érkezett a Flottába. Annyit jelentett: nincs rejtegetnivalóm. Általában a csapat a fedélzetre lépett, elhangzottak a bemutatkozások, de a hajó átkutatására nem került sor.

A mostani helyzet azonban olyan távol állt a tipikustól, amennyire csak lehetett. A háromszáz évnyi száműzetés alatt még soha nem fordult elő, hogy másfajú lények léptek a flotta valamelyik hajójára. Hiába akarta Lemm az Idenna kapitánya elé vinni Kahlee-éket, nem állt hatalmában. Az emberek nem várt jelenléte pedig egy olyan hajón, ami épp most jutott át az őrjáratukon, várhatóan felborzolja majd a kedélyeket.

Erre a helyzetre nem volt protokoll, de Lemm elmagyarázta, hogy hogyan minimalizálhatják a veszélyt mind magukra, mind az Idenna legénységére nézve.

– Menjünk és üdvözöljük a vendégeinket – mondta Lemm, miközben felállt. Furcsa módon a sérült lábára nehézkedve tette. – Ugye emlékeztek? Maradjatok nyugodtak, és minden rendben lesz. Szépen lassan csinálunk mindent.

Mind a négyen átmentek az utaskabinba. A három ember leült, amíg Lemm előrement a zsiliphez, hogy üdvözölje a fedélzetre érkező biztonsági és karanténcsapatot.

Kahlee ismét érezte a kényszerű várakozás idegölő hatását. Mi van, ha Lemm tévedett a többi quarián reakciójával kapcsolatban? Mi van, ha valaki meglátta a humánokat és bepánikolt? Elég nagy bizalmat fektettek valaki olyanba, aki még a saját faja mércéjével sem számított felnőttnek.

Azt hiszem, rászolgált a bizalomra azok után, amit tett.

Kahlee nem szállhatott vitába saját elméjének tévedhetetlen logikájával, de ettől még nem múlt el a félelme. Hangokat hallott a zsilip felől közeledni, de még túl messze jártak ahhoz, hogy bármit is érteni lehessen abból, amit mondanak. A hangok egyike emelkedni kezdett, vagy a félelemtől, vagy a haragtól. Valaki – úgy hangzott, mint Lemm, de Kahlee nem volt biztos benne – nyugtatni próbálta a feldúlt beszélőt. Aztán lépteket hallott közeledni a zsilip felöl.

Néhány másodperccel később négy maszkos quarián, három férfi és egy nő lépett az utaskabinba, géppuskákkal felszerelve. A legelöl haladó nő, mikor meglátta az embereket, a válla fölött Lemmhez fordult, aki mögötte állt.

– Azt hittem, csak viccelsz – mondta. – Tényleg azt hittem, hogy viccelsz.

– Ez hihetetlen – motyogta az egyik.

– Mi a fenét képzeltél? – akarta tudni a nőstény. Egyértelmű volt, hogy ő a csapat vezetője. – Lehet, hogy kémek!

– Nem kémek – erősködött Lemm. – Nem ismered fel a nőt? Nézd meg közelebbről.

A három ember csendben ült, amíg a nőstény quarián közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye őket. – Nem... nem lehet. Mi a neved, ember?

– Kahlee Sanders.

Önkéntelenül szisszent fel a többi quarián, és Kahlee meg mert volna esküdni rá, hogy hallotta Lemmet kuncogni.

– Az én nevem Isli’Feyy vas Idenna – mondta a nőstény quarián, miközben lehajtotta a fejét, ami az elismerés jelének tűnt. – Megtiszteltetés megismerni önt. Ők a hajótársaim, Ugho’Qaar vas Idenna, Erdra’Zando vas Idenna és Seeto’Hodda nar Idenna.

Kahlee válaszképpen lehajtotta a fejét.

– Ők a barátaim, Hendel Mitra és Gillian Grayson. Megtiszteltetés számunkra, hogy itt lehetünk.

– Azért hoztam ide Kahlee-t, hogy beszélhessen a kapitánnyal – vetette közbe Lemm. – Ez a találkozó az én ajándékom az Idenna számára.

Isli hátrapillantott Lemmre, majd visszafüggesztette tekintetét Kahlee-re.

– Bocsásson meg nekem, Kahlee Sanders, de nem engedélyezhetem az Idennára lépését. Ezt a döntést a kapitánynak kell meghoznia, és ő minden bizonnyal egyeztetni akar majd a hajó civil tanácsával, mielőtt döntene.

– Ez pontosan mit jelent? – kérdezte Hendel, miután elég nyugodtnak találta a hangulatot a közbeszóláshoz.

– El kell mennünk?

– Egyelőre a távozásukat sem engedélyezhetjük – közölte Isli egy pillanatnyi gondolkodás után. – A kapitány jóváhagyása nélkül semmiképp sem. A hajójuknak a dokkban kell maradnia és maguknak pedig a hajójukon kell maradniuk, amíg döntés nem születik az ügyben.

– És mennyi ideig fog ez tartani? – kérdezte Kahlee.

– Szükségünk lesz ellátmányra – mondta Hendel. – Főként ételre, emberi ételre.

– És szükségük lesz enviro-ruhákra, ha majd a kapitány végül felengedi őket a hajóra – tette hozzá Lemm optimistán.

– Mindent megteszünk, hogy kielégítsük az igényeiket – közölte velük Isli. – Az Idennán nincs raktáron semmiféle nem quarián étel, de kapcsolatba lépünk a többi hajóval, és meglátjuk, mit tehetünk.

Ismét Lemmhez fordult.

– Neked pedig velem kell jönnöd. A kapitány személyesen akar majd beszélni veled. – Majd visszafordult az emberekhez.

– Ne felejtsék el, nem hagyhatják el a hajójukat. Ugho vagy Seeto a zsilipajtónál fog majd őrködni a nap minden percében. Ha bármire szükségük lenne, ők segíthetnek.

És ezzel a quariánok, beleértve Lemmet is, elhagyták a szobát. Egy percei később hallottak egy hangos döndülést, mikor az Idenna zsilipajtaja bezárult, ezzel csapdába ejtve őket a saját hajójukon.

– Hmph – morgott Hendel –, nem szokás így bánni a hírességekkel.

TIZENKILENC

Annak ellenére, amit a Cerberusért tett, bevetések százai és majdnem tizenhat év szolgálat után, Grayson egy kezén össze tudta számolni, hányszor találkozott személyesen a Titokzatos Emberrel.

A vid-képernyőn keresztül is karizmatikusnak, jóképűnek tűnt, de ha lehet, szemtől szemben még impozánsabb volt. Nyugodt hangulat lengte körül, a hatalom nehéz levegője. A férfit hűvös bizonyosság járta át, mintha ő irányított volna minden őt körülvevő embert és tárgyat. Acélos szemeiben az intelligencia összetéveszthetetlen fénye csillant; ezüstszürke hajával és félelmetes fellépésével azt az érzetet keltette, hogy olyan tudás van a birtokában, amely messze meghaladja egy átlagos ember képességeit.

Ezt a benyomást csak fokozta az iroda, amelyet a Titokzatos Ember a személyes találkozóin használt. A klasszikus, sötét faburkolat komoly, visszafogott, szinte komor kisugárzást kölcsönzött a szobának. A lámpák fénye gyenge és enyhén homályos volt, sötétségbe burkolva a helyiség sarkait. A szoba túlsó végében hat fekete szék vett körbe egy tejüveg asztalt, így lehetősége volt nagyobb csoportokat is fogadni.

Ez a találkozó azonban zárt keretek között zajlott. Grayson a szoba közepén álló hatalmas bőrfotelek egyikében ült, közvetlenül az Emberrel szemben. Mikor belépett a szobába, két őrt látott az ajtó mellett strázsálni, de az irodában, úgy tűnt, nem volt más, csak ők ketten.

– Egyelőre még nem találtunk bizonyítékot, ami alátámasztaná a történetedet – mondta a Titokzatos Ember a fotelben előredőlve. Könyökét a combján pihentette, ujjait összefonta.

Viselkedése szimpatikus, hangja megértő volt, de a gyöngéd felszín kevélységet rejtett. Grayson újra azon kapta magát, hogy egyszerre érezte a késztetést, hogy megfeleljen, de a megfélemlítettség érzése is úrrá lett rajta. Az Ember úgy viselkedett, hogy partnerei bízni akartak benne, de ha hazudtak neki, a szeme azt üzente, tudja, hogy nem a valóságot hallja... annak pedig komoly következményei lehettek.

Graysonnak az volt a szerencséje, hogy az igazság az ő oldalán állt.

– Kitartok a jelentésem mellett. Parancs szerint kivettem Gilliant a Felemelkedés-projektből. Az akció kivitelezése közben változtatnom kellett a terven Kahlee Sanders és Hendel Mitra beavatkozása miatt, mivel ők is Gilliannel akartak tartani. Megegyeztem Pellel, hogy gondoskodjon róluk, de mikor megérkezem az Omegára, ő elfogott minket, hogy mindünket eladhasson a Gyűjtőknek.

A Titokzatos Ember bólintott, mint aki minden szóval egyetért.

– Hogyne, természetesen, de az még mindig nem világos a számomra, hogy mi történt ezután.

A kérdés elég ártatlannak tűnt, de Grayson csapdát gyanított benne. Két nappal azután, hogy elküldte az üzenetet, a Cerberus kivonócsapatokat küldött érte az Omegára, akik visszahozták a Földre, hogy találkozzon a szervezet vezetőjével. Figyelembe véve azt, hogy Pel és a teljes csapata halott volt – párat közülük ő maga ölt meg –, olyan meghívás volt ez, amit nem állt módjában visszautasítani.

Amint földet értek, betuszkolták őt egy ott várakozó autóba és egyenesen ahhoz az irodaházhoz hajtottak vele, ami otthonul szolgált a Cord-Hislop Repülőgép-ipari Vállalat székháza számára, amely a Cerberus legitim fedővállalata volt. Az épület szó szerint tömve volt egyszerű férfiakkal és nőkkel, akik azzal töltötték a mindennapjaikat, hogy kisebb-nagyobb űrhajókat adtak el és állíttattak elő. Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy valójában egy ismeretlen személynek dolgoznak, aki az épület legfelső szintjén rendezkedett be, a vállalat sokkal inkább ismert vezetőinek magántulajdonában álló lakosztályok felett.

A Cord-Hislop tetejére tartó, látszólag végtelen hosszú liftút alatt Grayson bőre bizsergett, szervezete homokért sikoltott, de egy ilyen fontos – és veszélyes – találkozó előtt végtelenül nagy idiotizmusra vallott volna, ha akár csak a közelébe megy a pornak. Csak egy esélye volt arra, hogy meggyőzze a Titokzatos Embert arról, hogy Pel áruló volt. Ha elrontja, nagy valószínűséggel nem hagyja el az épületet élve, ami azt jelentené, hogy soha többet nem látja Gilliant.

– Elmondtam mindent, amit Pel haláláról tudok. Egy vagy több ismeretlen, valószínűleg quarián származású személy betört a raktárházba. Úgy vélem, ők segítettek a többieknek megszökni. Ennek során végeztek Pel csapatának legtöbb emberével. A harc alatt én kiszabadultam a cellámból. Magam végeztem Pellel és az utolsó túlélővel. Majd felvettem a kapcsolatot önnel.

A Titokzatos Ember ismét bólintott, majd lassan felállt. Majd kétméteres magasságával a még mindig ülő Grayson fölé tornyosult.

– Paul – mondta gyöngéden a magasból letekintve –, vöröshomok-függő vagy?

Ne hazudj. Nem kérdezné, ha nem tudná a választ.

– Nem voltam beszívva a küldetés alatt. Nem hallucináltam, amikor lelőttem Pelt, és nem öltem meg őt és a csapatát azért, hogy egy beszívott hibámat leplezzem. Csak azt tettem, amit tennem kellett.

A Titokzatos Ember hátat fordított és tett egy lépést, mialatt eltöprengett a férfi szavain. Anélkül, hogy megfordult volna, egy kérdést szegezett Graysonnak:

– Számít neked, mi lesz Gilliannel?

– Igen – ismerte el Grayson. – Annyira számít, mint bármely apának számítana a saját lánya. Ön mondta, hogy neveljem őt a sajátomként, hát megtettem. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy elnyerjem a bizalmát. – És erre a kérdésre is előre tudtad a választ.

A Titokzatos Ember újra felé fordult és még mindig állva válaszolt.

– Voltak valaha is kétségeid afelől, hogy mit csinálunk mi itt, a Cerberusnál, Paul? Valaha is megbotránkoztatott téged az, amit Gilliannel tettünk?

Grayson pár másodpercig nem szólalt meg, próbálta gondosan megfogalmazni a válaszát. Végül nem talált olyan választ, ami megkerülte volna a kérdést, ezért a lehető legőszintébben válaszolt.

– Sírnom kell, amikor csak az eszembe jut. – Majd meggyőződéssel a hangjában hozzátette: – De megértem, miért kell így lennie. Látom, hogy ezzel a nagyobb jót szolgáljuk. Hiszek az ügyünkben.

A Titokzatos Ember meglepetésében felhúzta az egyik szemöldökét, fejét elfordította, hogy az előtte ülő férfira vethesse pillantását.

– A korábbi partnered sosem adott volna nekem ilyen őszinte választ. – Grayson nem tudta eldönteni, ez bók vagy sértés volt-e.

– Én nem vagyok olyan, mint Pel. Üzletet kötött a Gyűjtőkkel. Elárulta az emberiséget. Elárulta a Cerberust. Elárulta magát.

Grayson egy cseppet megnyugodott, amikor a Titokzatos Ember visszaült a fotelba.

– Nem kaptunk jelentéseket a hajód hollétéről, amióta az elhagyta az Omegát. Nyoma sincs egyetlen űrállomáson vagy kolónián se a Tanácsi Űrben, se a Terminus Rendszerben.

– Szerintem, tudom, miért – jelentette be Grayson, és kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy benntartotta, míg ki nem játszotta ütőkártyáját. – Szerintem a quarián Flottában bujkálnak.

A Titokzatos Ember ismét felhúzta a szemöldökét meglepetésében. – Érdekelne, hogy jutottál erre a meglehetősen valószínűtlen következtetésre.

Nem volt megfelelő válasz a tarsolyában. A teóriája néhány részletre épült: a raktárban talált shotgun, a fogoly az alagsorban, és a megingathatatlan bizonyossága annak, hogy egyszerűen csak tudta, hol van Gillian.

– Ösztön – válaszolt végül. – A zsigereimben érzem. A quariánok elvitték a lányomat.

– Ha ők tették – válaszolt a főnöke akkor Gillian kikerült a hatáskörünkből.

Grayson megrázta a fejét, némán elutasítva a másik álláspontját.

– A raktárban megtaláltam Pel jelentéseit. Tudom, hogy a Migráns Flottába való beszivárgás lehetőségét kutatta, és úgy hiszem, ennek okán jelent meg ott a quarián mentőosztag. Azonban hátrahagytak valakit, aki közéjük tartozott; a foglyot, akit Pel a kínzásokkal az őrület szélére kergetett. Mielőtt meghalt, megadott nekem egy átviteli frekvenciát, amiről úgy hiszem, valamiféle belépési kód lehet. Pel jelentései említést tettek egy általuk elfogott quarián hajóról, a Cyniadról is. Úgy hiszem, megtölthetnénk azt a hajót az embereinkkel és a frekvencia segítségével bejuthatnánk a Flottába és visszaszerezhetnénk Gilliant.

A Titokzatos Ember nem próbálta meg letagadni Pel küldetésének a célját. Helyette mérlegelte Grayson tervét.

– Működhet... feltéve, hogy igazad van a quariánokkal kapcsolatban.

Ismét felállt, de most ez a mozdulat a találkozó végét jelezte.

– Megmondom pár a Terminus Rendszerben dolgozó ügynökömnek, hogy nézzenek utána, hátha találnak valamit, ami alátámasztja az elméletedet. Ha sikerrel járnak, küldünk egy csapatot a lányodért. Van egy quarián ügynökünk az Omegán, megadom neki a kódot, hogy bevizsgálhassa a hitelességét.

Grayson félig elérte azt, amit ettől a találkozótól várt: a Cerberus csapatokat küld Gillianért, de ezúttal nem érte be ennyivel; nem nézi többé tétlenül, hogy mások döntenek a lánya életéről.

– Benne akarok lenni abban a csapatban.

A Titokzatos Ember könnyedén megrázta a fejét.

– Az akciót precízen és hibátlanul kell végrehajtani. A legkisebb hiba is veszélybe sodorhatja a teljes csapatot. És úgy vélem, a Gillian iránt táplált érzéseid megzavarnák az ítélőképességedet.

– Ott kell lennem – ágált Grayson. – Vissza kell hoznom a lányomat.

– A szavamat adom, hogy semmi baja nem esik – biztosította a Titokzatos Ember mély, nyugtató hangon.

– Mindent megteszünk, hogy biztonságba helyezzük. Tudod, milyen fontos ő nekünk is. Erre számítottam.

A Cerberus több mint tíz éve kísérletezett Gilliannel. Több tízezer órát és milliárdnyi kreditet invesztáltak bele az ő kislányába abban a reményben, hogy egy nap majd az ő segítségével az emberi biotikus erők eddig ismeretlen területeit fedezhetik fel. A Titokzatos Ember legalább annyira vissza akarta kapni Gilliant, mint Grayson, bár más volt az indíttatásuk. Ez pedig valami olyat adott az apa kezébe, amit alig páran mondhattak a magukénak, ha a Titokzatos Emberrel üzleteltek: előnyt.

– Nem lesz más választása – figyelmeztette Grayson, és magabiztosan, kimérten ultimátumot adott neki. – Nem fogom megadni a kódot. Nem, amíg nem ülök azon a Migráns Flottába tartó hajón. Én vagyok az egyetlen esélye, ha vissza akarja kapni Gilliant.

Veszélyes játékot űzött. Bármikor megkínozhatják őt, hogy kikényszerítsék belőle az információt, és az ő embereik módszereihez képest az, amit Pel a quariánnal művelt, könyörületes bánásmódnak volt mondható. Ám Grayson akár a hasznukra is lehetett, hiszen Gillianről volt szó. A Cerberus tudott a lánya állapotáról; tudták, hogy rosszul reagál az idegenekre. Érdemes lett volna a közelben tudni az apját... legalábbis ő ezt remélte.

– Nagyon odavagy érte – mondta a Titokzatos Ember egy mosoly kíséretében, ami nem leplezte el teljesen a haragját. – Remélem, ez nem okoz majd problémákat a későbbiekben.

– Akkor mehetek?

A Titokzatos Ember bólintott.

– Előkészítek neked egy találkozót Golóval, az Omegán tartózkodó quarián ügynökünkkel.

Grayson a Titokzatos Ember intésére felállt. Emelkedett hangulatát próbálta gondosan eltitkolni a főnöke elől. Elég valószínű volt, hogy az ellenszegülése a későbbiekben visszaüt majd, de ez most egy cseppet sem érdekelte. Bármit odaadott volna azért, hogy visszakaphassa a lányát.

HÚSZ

– Emlékezz, mit mondtam, Gillian – mondta Hendel.

– Képzeld magad elé, szorítsd ökölbe a kezed és koncentrálj.

Gillian követte Hendel utasításait. Fogát csikorgatva fókuszálta minden figyelmét a párnára, mely annak az ágynak a végében feküdt, amin mindketten ültek. Kahlee érdeklődve figyelte őket a hálószoba túloldalán az ajtókeretnek dőlve.

Annak ellenére, hogy Kahlee nem volt biotik, ismerősek voltak neki a Hendel által oktatott technikák. A Felemelkedés-projektben egyszerű biomechanikus mozdulatokhoz kötötték a biotikus erők használatát, mint például a kéz ökölbe szorítása vagy magasba emelése. Az alapvető izommozgások és a szükségszerűen bonyolult gondolati elemek kombinációja olyan aktiváló mechanizmust hozott létre, amely a biotikus mutatványokra specializálódott. Gyakorlással és edzéssel a megfelelő fizikai mozdulat a szükséges mentális folyamatok katalizátorává vált, megnövelve mind a gyorsaságát, mind az erejét a kívánt biotikus hatásnak.

– Meg tudod csinálni, Gillian – bíztatta Hendel. – Ahogy gyakoroltuk.

A lány a fogát csikorgatva olyan erővel szorította a markát, hogy az remegni kezdett.

– Ügyes lány – bátorította Hendel. – Most csapd ki a kezed előre és képzeld el, ahogy a párna keresztülrepül a szobán.

Kahlee mintha gyenge derengést látott volna a levegőben, mint ahogy a nap perzselte aszfaltút felett hullámzik a hőtől a láthatár. A párna pedig elemelkedett az ágytól és egyenesen Kahlee felé tartott, majd arcon ütötte. Nem fájt, csak felkészületlenül érte.

Gillian felnevetett – az izgalomtól és a meglepettségtől félénken sikkantva. Még Hendel is megengedett magának egy apró mosolyt. Kahlee tettetett elkeseredéssel nézett rájuk.

– A reakcióidőd egy kicsit hosszabb, mint régen – mondta Hendel.

– Szerintem jobb, ha kettesben hagylak titeket, mielőtt elkapok egy lámpát a fogaimmal – válaszolta Kahlee, és a szobát elhagyva az utaskabinban lévő ülések felé vette az irányt.

Már három napja, hogy a hajójuk dokkolt az Idennán, de még mindig arra vártak, hogy a kapitány engedélyt adjon nekik, hogy a fedélzetre léphessenek. Végig jól el voltak látva, de Kahlee-n kezdtek kiütközni a kabinláz tünetei.

Gillian és Hendel az unalom elől a lány biotikus képességeinek fejlesztésébe menekült. A kislány elképesztő fejlődésen ment keresztül hihetetlenül rövid idő alatt. Talán azért, mert Hendel csak vele foglalkozott, vagy azért, mert az étkezőben történtekkor valamiféle lelki gát átszakadt benne, Kahlee nem tudta volna megmondani az okát. Azon túl pedig, hogy örömmel nézte Gillian fejlődését, nem tudott miben segíteni.

Mindemellett egyértelmű volt, hogy Gillian meglepően jól birkózik meg a szituációval. Mindig is voltak jobb és rosszabb napjai: az állapotának súlyossága szabálytalan időközönként változott. Az elmúlt pár napban az is megtörtént párszor, hogy Gillian egyszerűen csak elmerengett vagy elvesztette a kapcsolatot a körülötte lévő világgal, de általánosságban véve sokkal élénkebb és érdeklődőbb volt a szokásosnál. Kahlee ennek az okában sem volt biztos. Lehetett amiatt, hogy Gillian sokkal több figyelmet kapott, mint az akadémián. Azzal is kapcsolatban lehetett, hogy nem hagyhatták el a hajó szűkös helyiségeit. Lehet, hogy biztonságban érezte magát itt, a zárt fedélzeten, ami szöges ellentéte volt annak, amit a Grissom Akadémia folyosóin és iskolatermeiben való sétálgatás jelentett. Itt védettnek, ott sebezhetőnek érezhette magát. Vagy egyszerűen okozhatta a dolgot az, hogy kevesebb emberrel kellett kapcsolatot létesítenie – Kahlee-t és Hendelt leszámítva a hajó egyetlen látogatója Lemm volt.

Naponta egyszer-kétszer beugrott és elmondta nekik, mi történik az Idennán, és milyen fontos híreket kaptak a Flotta többi hajójától. A majd ötvenezer hajó – többségük fregatt, cirkáló és kisebb személyi hadihajó – között állandó volt az információk áramlása.

Szerencsére, a quariánok állandó erőforrás-keresésének köszönhetően, több tucat hajó érkezett és indult el közeli világokról nap mint nap. Ígéretéhez híven az Idenna kapitánya más hajókról hozatott emberi fogyasztásra alkalmas ételt és humán enviro-ruhát. Egy nappal az érkezésük után megérkeztek a készletek, melyek jelen pillanatban csurig töltötték a hajó raktárát.

Nem meglepő módon a kérésük gyanút keltett és pletykákat generált a Flottán belül. Lemm elmondása alapján ez volt az egyik oka annak, hogy ilyen sokáig nem kaptak választ. Minden kapitány teljhatalommal rendelkezett a saját hajója felett, amíg nem élt azzal vissza és nem jelentett veszélyt a Flotta többi tagjára. Nyilvánvalóan a nem quarián fajúak rejtegetése nem tartozott a megengedett dolgok közé.

Az Idenna furcsa, humán-centrikus rendelése nyomán a Konklávé és az Admiralitás – a quarián kormányzat tiszteletre méltó civil és katonai vezetői – is érintetté váltak a kérdés megvitatásában. Azok alapján, amit Lemm Kahlee-nek mondott, végső soron az utolsó szót az Idenna kapitánya fogja kimondani, csak akkor, ha már mindenki elmondta a véleményét és a tanácsait.

A Lemm látogatásai közötti időt Kahlee azzal ütötte el, hogy a zsilip mellé őröknek állított quariánokkal beszélgetett. Az idősebbik, Ugho udvarias, de mégis távolságtartó volt. A kérdéseire rövid, tömör válaszokkal felelt, és Kahlee rövid idő után fel is adta a beszélgetéssel való próbálkozást, ha Ugho volt szolgálatban.

Ellenben Seeto a szöges ellentéte volt társának. Kahlee úgy sejtette, egykorú lehet Lemm-mel, de nem a maszkja és az enviro-ruhája mögé bújtatott vonásai vezették őt erre a következtetésre, hanem a „nar” jelző a nevében. Azonban valamilyen okból kifolyólag Seeto még a megmentőjüknél is naivabbnak és fiatalosabbnak tűnt. Lemm a Zarándoklata alatt több hónapra távozott a Flottából, nem volt kétséges, hogy ez nyomot hagyott rajta. Kahlee-t megdöbbentette az a gyermeki rajongás, amivel Seeto Lemmet imádta, és ha ez nem lett volna elég, a quarián egyébként is izgága, nyitott természet volt.

Kahlee gyorsan rájött, hogy a fiatal quarián nagy dumás. A nő egy-két kérdésével megindíthatta a szavak folyását, amik aztán hömpölygő folyóvá nőttek és csak úgy áradtak a fiatal quariánból. Ez nem zavarta Kahlee-t. Gyorsabban telt így az idő, ő pedig Seetónak köszönhetően sokat megtudott a quariánról mint fajról és az Idennáról magáról is.

Alig harminc évével az Idenna új hajónak számított. Érthető volt, figyelembe véve a tényt, hogy a quarián Flottához tartozó hajók többsége több mint háromszáz évvel ezelőtt készült, még mielőtt a quariánok legyőzettek és száműzettek volna a geth által. Időről időre fejlesztették, javítgatták és átalakították őket, mígnem alig hasonlítottak már az eredeti hajóra, de még így sem tartották őket annyira megbízhatónak, mint egy új hajót.

Seetótól azt is megtudta, hogy az Idenna egy középméretű cirkáló, amely elég nagy volt ahhoz, hogy helyet kapjon a Konklávéban, amely az Admiralitást politikai döntésekben és a flottán belüli kérdésekkor tanácsokkal ellátó civil szervezet volt. Megtudta, hogy hatszázkilencvenhárom férfi, nő és gyermek tekinti az Idennát otthonának, illetve hatszázkilencvennégy, ha Lemm Zarándoklatáról hozott ajándékát elfogadja a kapitány és egyike lehet a hajó lakosainak. Kahlee-t megdöbbentette ez a szám; a Szövetségben egy középméretű cirkálónak maximum hetvennyolcvanfős személyzete volt. Lelki szemei előtt már látta is az Idenna lakosainak mocskos, túlzsúfolt, boldogtalan életét.

Minél többet beszélgetett Seetóval, annál kényelmesebben érezte magát. Megtudta, hogy Ysin’Mal vas Idenna a hajó kapitánya. A kapitányok hagyományosan olyan férfiak és nők közül kerültek ki, akik a tradíciók hívei voltak; ezzel szemben Mai neve egyet jelentett a haladás és változás erőteljes támogatásával. Ő még – suttogta bizalmasan Seeto – azt a javaslatot is felvetette, hogy küldjenek cirkálókat hosszú távú felfedezőutakra az űr feltáratlan régióiba, hátha találnak egy lakatlan, élhető világot, ahol a quariánok letelepedhetnének.

Mai sajátos szemléletmódja miatt gyakran került konfliktusba más hajók kapitányaival és a Konklávéval, akik úgy tartották, a quariánoknak együtt kell maradniuk a Flottában, ha biztosítani akarják a túlélésüket. Akárhogy is, abból, ahogy a fiatal quarián beszélt, Kahlee arra következtetett, Seeto inkább ért egyet a kapitányával, mint a tradíciókkal.

Amíg végigsétált az utaskabinon a zsilip felé, abban reménykedett, hogy odakint a társánál, a sztoikus Ughónál sokkal érdekesebb Seeto fog őrt állni. Mivel meg volt tiltva, hogy elhagyják a hajót, a zsilip intercomján keresztül kellett megkérnie az őrt, hogy lépjen a fedélzetre. Az ajtó hirtelen kinyílt.

Meglepetten lépett hátra az ajtótól, amint egy hétfős quarián osztag lépett be. Kahlee egy pillanatra megijedt a befelé masírozó különítménytől, de mikor észrevette, hogy a fegyvereik nincsenek a kezükben, megnyugodott.

Seetót és Ughót is felismerte köztük. Úgy sejtette, a csapat elején haladó quarián Isli volt, a biztonsági csoport főnöke, aki elsőként üdvözölte őket az érkezésükkor. A másik négyet nem ismerte.

– A kapitány beleegyezett abba, hogy találkozzanak – mondta üdvözlésképpen Isli.

Rohadtul itt volt már az ideje – gondolta Kahlee.

– Mikor?

– Most – felelte Isli. – A hídra kísérjük. Viselnie kell az enviro-ruháját, természetesen.

– Rendben. Hadd szóljak Gilliannek és Hendelnek, hova megyek.

– Nekik is jönniük kell – közölte Isli. – A kapitány mindhármukat látni akarja. Lemm már ott vár ránk.

Kahlee nem szívesen kényszerítette volna arra Gilliant, hogy elhagyja a hajót és nem akarta keresztülvonszolni őt az Idenna zsúfolt fedélzetén, de az adott körülmények között nem tudta, hogy kerülhetné ezt el.

Hendel osztozott az aggodalmában, de úgy tűnt, Gilliant nem zavarja az ötlet. Öt perccel később, mire mindhárman felvették az enviro-ruhájukat, már az Idenna fedélzetén voltak. Isli, Ugho és Seeto a kísérőikként csatlakozott hozzájuk, a másik négy hátramaradt.

– Sterilizálni kell a hajójukat – mondta nekik Isli. – Jobb, ha maguk nincsenek ott, amíg dolgoznak.

Kahlee azon gondolkodott, vajon tényleg a tisztítással lesznek-e elfoglalva, vagy kihasználják az alkalmat és pincétől a padlásig átkutatják a hajót anélkül, hogy az bárkit is kellemetlenül érintene. Nem mintha bármit is számított volna; nem volt semmi, amit takargatniuk kellett volna.

Isli vezetésével keresztülsétáltak a fedélzeten, Ugho csendesen lépkedett mellette. Seeto lemaradt az emberek csoportjához, hogy az úton látottakról felvilágosítást nyújthasson nekik.

– Ez itt az Idenna cserefedélzete – mondta, amikor elhagyták a dokkolóhangárokat, amelyek egy szövetségi hajón raktárként szolgáltak volna.

A terem tömve volt enviro-ruhát viselő quariánokkal. Mindegyikük táskát vagy hátizsákot hordott magánál. A fal mentén tárolószekrények sorakoztak. A legtöbb szekrény ajtaja nyitva volt, így láthatóvá vált a tartalmuk, amely világi dolgok kusza rendetlenségéből állt, a ruháktól a főzőeszközökig. Az egymáshoz hasonló eszközöket nagy, nyitott tetejű fémládákba és hatalmas fém konténerekbe halmozták, amelyek rendszertelenül hevertek a teremben szerteszét. Ezek a ládák és konténerek majdnem minden helyet elfoglaltak a helyiségben, csak az általuk kialakított szűk folyosók maradtak üresen.

A quariánok konténerről konténerre, szekrényről szekrényre haladtak. Átkutatták őket, egyszer-kétszer felemeltek egy-egy tárgyat, hogy megvizsgálják, mielőtt eltették vagy visszatették azt, hogy folytassák a keresést.

– Mindenki idehozza a felesleges tárgyait – magyarázta Seeto –, így mások elvihetik közülük azt, amire szükségük van.

– Úgy érted, bárki elvehet bármit bárkitől? – kérdezte Hendel meglepetten.

– Akkor nem, ha valaki más használja – mondta Seeto, a hangjából tisztán érződött, mennyire ostobán egyértelműnek találja a választ.

– De mikor nem használjátok a dolgaitokat, ide kell hoznotok őket, és ingyen odaadni valaki másnak?

– Te mi mást tennél velük? – kérdezte a fiatal quarián. A kérdés egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy Seeto számára teljesen ismeretlen volt a felesleges felszerelések pénzért történő eladásának ötlete.

– Mi történik, ha valaki felhalmozza a készleteit? – kérdezte Hendel. – Tudod, ha mindent megtart magának?

Seeto felnevetett.

– Ki tenne ilyet? Az élettere olyan zsúfolttá válna, hogy állva kellene aludnia, mindezt pedig azért, hogy birtokolhasson olyan dolgokat, amiket még csak nem is használ. – Megrázta a fejét és halkan kuncogott Hendel ostobaságán.

Mialatt keresztülmentek a cserefedélzeten, Kahlee vetett egy gyors pillantást Gillianre. A kislány érzelmei nehezen voltak megállapíthatók a maszkja miatt, de úgy tűnt, rendben van.

Kahlee elégedetten fordította figyelmét ismét a portékákat átkutató quariánok felé. Első pillantásra a helyszín bármelyik kolónia tömött piacterének beillett volna. Közelebbről nézve mégis nagyon-nagyon másnak tűnt. Hiányzott belőle a bazárok tipikus agresszív, nyüzsgő energiája. Leszámítva a tömeget – úgy saccolta, negyven-ötvenfős lehet –, senki sem lökdösődött, nem tolakodtak és nem veszekedtek a kirakott dolgok felett. Gyakran megálltak és beszélgetésbe elegyedtek, két-háromfős csoportjaik mindig odafigyeltek arra, hogy ne állják el az utat a vékony folyosón.

Még egy percre volt szüksége, hogy rájöjjön, mi hiányzik még: a zaj. Nem voltak árujukat hangosan dicsérő kereskedők, és nem hallatszott a vásárlók és tulajok hangos, mérges alkudozása sem. Csak a tárolók és ládák halk hangja, valamint a szomszédok és barátok visszafogott, jóindulatú beszélgetése zavarta meg a csendet.

A nagy teherlift felé tartottak, ami a hajó következő szintjére vitte volna őket, amikor Kahlee észrevett még valamit. Egy ismeretlen, idegen keményfából készített apró íróasztal állt a hangár oldalában a raktárszoba bejárata mellett. Az asztalon egy számítógép állt, mögötte egy nőstény quarián ült, előtte öt-hatfős sor tekergett. A nőstény mögött két hím quarián állt.

A sor elején álló férfi mondott valamit a nőnek, aki beírt valamit a számítógépbe. A férfi egy üres csomagot nyújtott át neki, amit a nő az egyik mögötte állónak adott tovább. Ő eltűnt a szobában, majd pár másodperccel később előjött és a – mostanra megtömött – csomagot visszaadta a sor elején állónak.

– Mi történik ott? – kérdezte Kahlee.

– A fontosabb dolgokat, mint például az étel vagy a gyógyszerek, elszeparálva tartjuk – magyarázott Seeto.

– Figyelemmel kell kísérnünk a tartalékaink mennyiségét, csak így lehetünk biztosak abban, hogy a kolónia minden lakójának jut belőlük.

– Mi történik, ha kifogytok a tartalékokból? – kérdezte Hendel.

– Ha megfelelően bánunk velük, ez sosem következik be – válaszolta Seeto. – Hetente érkeznek szállítmányok az Élőhajóról, amelyek gondoskodnak alapvető szükségleteink kielégítéséről. Vannak hajóink, amelyek azokat a világokat hivatottak feltérképezni, ahol a flotta áthalad. Részben ezeknek a hajóknak a segítségével szerezzük be a speciális vagy luxuscikkeket. Vagy a Flotta más hajóival folytatunk kereskedelmet.

Beléptek a felvonóba, amelynek emelkedésével maguk alatt hagyták a cserefedélzetet. Amikor elérték a következő emeletet, a lift ajtaja kinyílt. Kahlee álla leesett az elé táruló látványtól.

Ha ez egy szövetségi cirkáló lett volna, akkor most a legénységi fedélzeten lettek volna, azonban a várt kantin, alvófülkék, orvosi állomás vagy pihenőszoba helyett betekintést nyerhettek a quariánok többségének mindennapjaiba.

A fedélzet belső falainak többségét kiverték, hogy a lehető legtöbb helyet felszabadítsák. Hatos csoportokba tömörített hálófülkék hálózatával helyettesítették őket: három oszlopban álltak a hajó hosszában és kettőben a hajó széliében. A fülkék oldalfalai három méter magasak lehettek, a három oldalfalat háromnegyedükig vaslemezekkel burkolták. A fülkék negyedik oldala, amelyik a közöttük tekergő folyosórendszer felé nézett, nyitott volt, de a legtöbbjüket függönyként felaggatott vastag, színes anyagok zárták el a külvilágtól. A piacról hiányzó zaj mintha ide költözött volna, mindent átható lárma hallatszott a fülkék felől.

– Ezen a fedélzeten lakom – mondta Seeto büszkén, miközben Isli vezetésével beléptek a fülkehálózat egyik központi folyosójába. A cserefedélzethez hasonlóan az útvonalak itt is tele voltak a különböző irányba sietőkkel. Az itteniek sokkal céltudatosabban haladtak előre, mint a teszetoszán keresgélő „vásárlók”, de még itt is minden körülmények között szem előtt tartották azt, hogy ne állják el senkinek az útját.

Fülkét fülke mögött hagyva Kahlee azon töprengett, vajon a függönyként szolgáló anyagok színei és mintázata bír-e bármi jelentőséggel, például azonosítható-e ezek alapján egy klán vagy egy család. Próbált közös jeleket vagy ismétlődő mintákat keresni, de még ha voltak is ilyenek, ő nem vette észre őket.

A függönyök közül sok csak részben volt összehúzva, és Kahlee nem tudta legyőzni a késztetést, hogy menet közben egyik oldalról a másikra kapkodva a fejét, bepillantson az elhúzott függönyök mögé, ízelítőt kapva ezzel egy átlagos quarián mindennapjaiból. Volt, aki egy apró elektromos tűzhelyen főzött valamit, mások a fülkéjüket takarították. Megint mások kártyáztak vagy más játékot játszottak, és voltak, akik a saját vid-képernyőjüket nézték. Egyesek látogatóban voltak barátaiknál vagy családtagjaiknál, ők a földön ültek kisebb csoportokban. Olyanok is akadtak, akik aludtak, de mindannyian viselték az enviro-ruhájukat.

– Miattunk viselik az enviro-ruhát? – kérdezte Hendel. Seeto megrázta a fejét.

– Csak nagyon ritkán vesszük le az enviro-ruhát, bizalmas alkalmakkor és intim találkozásokkor.

– Sokat dolgozunk a hajónk karbantartásán – tette hozzá a csoportot vezető Isli – de bármilyen távolinak is tűnik, mindig felkészülten kell állnunk egy esetleges hajótestsérülésre vagy üzemanyag-szivárgásra.

A magyarázatnak volt értelme, de Kahlee-nek az volt az érzése, több is rejlik e mögött a dolog mögött. A hajótestsérülések és az üzemanyag-szivárgás valóban rendkívül ritkák voltak, még az idősebb, lejáró szavatosságú hajókon is, és pár egyszerű levegőminőség-ellenőrző berendezés, nullelem detektorokkal kombinálva, már jóval azelőtt felhívhatná a hajón tartózkodók figyelmét enviro-ruhájuk szükségességére, mint hogy bármi súlyos történhetne velük.

Sokkal inkább úgy tűnt, hogy az enviro-ruha viselése mélyen beidegződött tradícióvá vált, egy szokás, mely a túlzsúfolt hajón a magánélet elkerülhetetlen hiánya okán jött létre. A maszkok és a ruha rétegei fizikálisán, érzelmileg és pszichológiailag egyaránt határként szolgáltak ebben a közösségben, ahol az egyedüllét szó szerint elképzelhetetlen volt.

– Hogy vécéztek? – kérdezte Gillian, Kahlee legnagyobb meglepetésére. Arra számított, hogy a kislány a tömegtől és az ismeretlen, lármás helytől való menekülésképpen visszahúzódik majd.

Talán a maszk és az enviro-ruha neki is azt az érzetet kölcsönzi, hogy egymaga van.

– Az alsóbb szinteken vannak a mellékhelyiségek és a zuhanyzók – válaszolta meg Seeto Gillian kérdését. – A szoba zárt és steril. Az egyike azon helyeknek, ahol biztonságban érezzük magunkat az enviro-ruhánk nélkül is.

– És ha egy nem quarián hajón vagytok? – tudakolta Gillian.

– A ruhánk több napnyi végtermék tárolására képes a külső és a belső rétegek között. A ruhából ki lehet mosni a végterméket, amelyet bármely higiéniás létesítményben – mint a hajótokon lévő wc – el lehet helyezni anélkül, hogy a ruha viselője kitenné magát a szennyezéseknek.

Seeto hirtelen eléjük penderült és félrehúzta az egyik fülke függönyét.

– Ez az én szálláshelyem – mondta izgatottan és odaintette őket.

Bekukkantva Kahlee egy zsúfolt, de tiszta szobácskát látott. A matrac a sarokba volt támasztva. Egy aprócska tűzhely, egy vid-képernyő és egy számítógép állt az egyik fal mellett. Elénk narancssárga anyagok borították a falakat, színük megegyezett a függönyével.

– Egyedül laksz itt? – kérdezte Kahlee. Seetót ismét nevetésre késztette az emberi ostobaság.

– Anyámmal és apámmal élek itt. A nővérem is itt lakott velünk a Zarándoklata előtt. Most már a Rayya az otthona.

– Hol vannak most a szüleid? – kérdezte Gillian. Kahlee vágyakozást vélt felfedezni a kislány hangjában.

– Apám a felső fedélzeten dolgozik navigátorként. Anyám a civil Tanács tagja, akik Mai kapitány tanácsadói, de ezen a héten az Élőhajón önkénteskedik. Két nap múlva jön haza.

– És a falakat takaró narancssárga anyagok – kérdezte Kahlee – jelentenek valamit?

– Azt jelentik, hogy anyám szereti a narancssárga színt – kuncogott Seeto, és engedte, hogy a függöny visszaessen a helyére, ők pedig folytatták az útjukat.

Átvágtak a további fülkék között, míg végül elértek egy újabb felvonóhoz.

– Innentől egyedül kísérem az embereket – informálta Isli Ughót és Seetót. – Ti ketten visszatérhettek a teendőitekhez.

– Attól tartok, itt elválnak útjaink – biccentett Seeto udvariasan remélem, mihamarabb újra látjuk egymást.

Ugho is biccentett, de nem fáradt a beszéddel.

A felvonó ajtaja kinyílt és ők követték a beszálló Islit. Az ajtók bezárultak és a lift felrántotta őket a híd szintjére. Amikor kiléptek, Kahlee meglepetten vette észre a folyosó egyik oldalára épített fülkéket. Nyilvánvalóan a kihasználható tér olyan becses kincs volt, melyről még itt, alig pár centire magától a hídtól sem lehetett lemondani.

– Ez a kapitányi lakosztály – mutatott az egyik fülkére Isli, aki úgy tűnt, most, hogy Seeto már nem volt velük, átvette az idegenvezető szerepét. A kék és zöld színű függöny teljesen be volt húzva, egyáltalán nem lehetett belátni mellette. De a folyosó szélességéből és a fülke oldalát alkotó két fémlemez távolságából Kahlee úgy saccolta, a kapitány szobája ugyanakkora lehet, mint az összes többi.

Mikor elérték a hidat, Kahlee némi meglepetéssel vette észre, hogy ez volt a hajó egyetlen olyan része, ahol nem volt szokatlanul nagy a tömeg. Itt is sokan zsúfolódtak be egy kis helyre, egy kormányos, két navigátor, egy kommunikációs operátor, és sok más tagja a legénységnek, de a Szövetség bármely hajójának hídjáról ugyanezt lehetett volna elmondani. A kapitány a terem közepén ült egy székben, és a sérült lábát még mindig védőcsizmába bújtató Lemm ott állt mögötte. Amikor beléptek, a kapitány felállt és a sántikáló Lemm-mel a nyomában feléjük indult.

– Ysin’Mal vas Idenna kapitány – kezdte a bemutatást Lemm. – Engedje meg, hogy bemutassam Kahlee Sanderst és útitársait, Hendel Mitrát és Gillian Graysont.

– Isten hozta önt és a barátait az Idenna fedélzetén – mondta a kapitány és mindnyájukkal kezet rázott. Gillian ezúttal sem ijedt meg vagy hátrált el az érintéstől, de most nem volt bátorsága megszólalni.

Az enviro-ruhának kell lennie... – gondolta Kahlee. Kahlee szemében Mai kapitány pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi hímnemű quarián, akivel eddig találkozott. Tudta, hogy a megfigyelése több holmi fajok közötti előítéletnél. Figyelembe véve, hogy a fizikai különbözőségeket eltakarta az enviro-ruhájuk, nagy magabiztossággal kijelenthető általánosítás volt, hogy a quariánok igencsak hasonlítanak egymásra. Magasságuk és felépítésük szinte egyenlő volt, mindent egybevetve, sokkal kevesebb volt a változatosság a quariánok társadalmában, mint az emberi faj képviselői között.

Lemmen kívül, akit könnyű volt felismerni a csizmájáról, Kahlee-nek meg kellett tanulnia, hogyan különböztesse meg egymástól a quariánokat a ruhájukon található apró eltérések alapján. Példának okáért Seeto enviro-ruhájának bal vállán volt egy apró, de észrevehető elszíneződött folt, mintha hónapokon keresztül dörzsölte volna valami. Azonban ha Hendel és Grayson viselnének enviro-ruhát, sokkal könnyebben meg lehetne őket különböztetni egymástól, és nem kéne ilyen trükkökhöz folyamodnia – Hendel jó tíz centivel magasabb és vagy harminc kilóval nehezebb volt, mint Gillian apja. Az egymástól való különbözőségnek ez a foka egyszerűen nem létezett a quarián társadalomban.

Minden más fajjal így van – gondolta Kahlee. – Valamilyen okból kifolyólag az emberiség sokkal változatosabb genetikai anyaggal rendelkezett, mint a galaxis többi lakója. Mostanáig nem vette észre, legalábbis nem tudatosult benne, de itt, az Idenna hídján megértette a dolgot.

Velünk is ez történik – vette észre, miközben Hendel megrázta a kapitány kezét. A nagydarab férfi vonásai – amelyek az északi és az indiai jellegzetességek keverékéből alakultak ki – voltak az általánosan elterjedtek a Földön. Ennek a hasonlóságnak a szükségszerű genetikai mellékterméke a fizikailag homogénebb populáció. A huszonkettedik században a Kahlee-éhez hasonló szőke haj ritkaságszámba ment és a természetesen kék szem már nem is létezett. De kit érdekel, ha van hajfesték, bőrszínezék és színes kontaktlencse?

– Nagy örömmel látjuk önöket a hajón – mondta a kapitány, ezzel visszarántva Kahlee-t a jelenbe. – Megtiszteltetés találkozni önökkel.

– A megtiszteltetés a miénk, kapitány – felelte Kahlee. – Ön fogadott be minket, mikor nem volt hová mennünk.

– Mi magunk is vándorok vagyunk – mondta a kapitány. – Számunkra a Migráns Flotta biztonságot és közösséget jelent. Ezt a biztonságot tudom felajánlani önöknek.

– Köszönjük, uram – válaszolt Kahlee.

A kapitány lehajtotta a fejét a köszönetnyilvánítás elfogadásának jeleként, majd felemelte kezét és a nő vállára helyezte tenyerét, amelynek segítségével közelebb húzta magához és olyan halk hangon, hogy szinte Kahlee is alig hallotta, amit a maszkja hangmodulátora mögött mondott, így folytatta:

– Sajnos a Migráns Flotta biztonsága hamis ámítás – suttogta.

Kahlee-t felkészületlenül érte a rejtélyes figyelmeztetés, túlságosan is meglepődött ahhoz, hogy feleljen rá. Szerencsére a kapitány nem úgy tűnt, mint aki választ vár. Levette a kezét Kahlee válláról és lépett egyet hátra, a beszélgetést normális hangerőn folytatva.

– A Konklávé és az Admiralitás képviselői az Idennára látogatnak, hogy beszéljenek önökkel – mondta Kahlee-nek. – Nagy megtiszteltetés ez a hajónak és lakosainak.

A hangsúlyból Kahlee úgy sejtette, ez a megtiszteltetés valójában kényelmetlenséget jelent.

– Uram – szólította meg a kapitányt a legénység egyik tagja –, a Lestiak engedélyt kér a leszállásra.

– Küldje őket az ötös hangárba – felelte Mai. – Ott találkozunk velük.

– Jöjjenek – mondta Kahlee-nek és társainak. – Nem várakoztathatunk meg ilyen fontos vendégeket.

HUSZONEGY

Kahlee-t és a társait ismét három quarián vezette keresztül a hajón, de ezúttal a kísérőik Lemm, a kapitány és Isli voltak.

Levezették őket az alsóbb szintekre, el egészen a hangárokig. Ahelyett, hogy visszamentek volna Grayson hajójához, egy másik hangár felé vették az irányt. Itt várakozott a Lestiak és prominens utasai.

Figyelembe véve a Lestiakon tartózkodók politikai befolyását, Kahlee meglepődött, amikor a kapitány nem kért engedélyt, mielőtt kinyitotta volna a zsilipet, hogy belépjen a hajóba.

– Azt hiszem, a saját hajóján a kapitány oda megy, ahova csak akar. – Hendel a különös viselkedésre tett megjegyzést csak odasúgta Kahlee-nek.

A hajón egy nagy konferenciaterembe kísérték őket, amely úgy volt berendezve, mintha hivatali vizsgálatok lebonyolításának színhelye lenne. Vagy haditörvényszék – gondolta Kahlee. Volt ott egy hosszú, félkör alakú asztal, amely mögött hat szék sorakozott. Öt széken quariánok ültek, az utolsó üresen állt. Több fegyveres őr is állt a szoba végében, az asztalnál ülő főméltóságok háta mögött.

Mai a szoba közepére vezette őket, ott álltak, amíg ő mindenkit bemutatott nekik. Kahlee meg sem próbálkozott a felsorolt nevek megjegyzésével. Inkább azzal volt elfoglalva, hogy kitalálja, az öt quarián közül melyik három a Konklávé képviselője, és melyik kettő az Admiralitás küldötte.

Feltűnt neki, hogy mikor Mai bemutatta Lemmet, „Lemm’Shal vés Idenna”-ként hivatkozott rá; ami azt jelentette, hogy a fiatal quarián Zarándoklata véget ért és mostantól Mai hajója számít az otthonának.

Mikor a bemutatások végére ért, Mai előresétált és helyet foglalt az asztal mögött álló egyetlen üres székben. Isli vele tartott és mögé állt, csatlakozva ezzel azon őrök társaságához, akik a hátsó fal mellől nézhették végig a jelenetet. Lemm nem mozdult, az asztal előtt álló emberek között maradt.

– Kahlee Sanders – kezdte meg az eljárást az Admiralitás egyik képviselője – tudja, miért hívattuk ide?

– Azt gondolják, esetleg tudok valamit Saren Arteriusról, vagy arról, hogy volt képes uralni a gethet – válaszolta.

– Le tudná írni, milyen kapcsolatban áll Sarennel? – kérdezte egy másik, a civil Konklávéhoz tartozó képviselő.

– Nem álltam vele semmiféle kapcsolatban – jelentette ki Kahlee. – Csak futólag találkoztam vele két vagy három alkalommal. Amennyire tudom, ő volt az a Fantom, akit a felettesem, Dr. Shu Qian tetteinek kivizsgálásával megbíztak.

– Pontosan milyen tettekről volt szó?

– Felfedezett valamiféle idegen tárgyat – mondta szavait gondosan megválogatva. – Lehet, hogy protheán volt. Talán még annál is korábbi. Egyikünk sem tudta igazán. Úgy gondolta, ez lehet a mesterséges intelligencia megalkotásának a kulcsa, de minket, többieket nem avatott be a kutatásaiba; csak laboratóriumi lóti-futik voltunk neki, akik összegyűjtötték az adatokat a tesztjei és kísérletei után. Csak Qian tudott a tárgyról mindent: hol volt, mi volt, mit csinált. De Qian eltűnt és sosem került elő. Ahogy a feljegyzései sem.

– Lehetséges, hogy Saren rátalált azokra a feljegyzésekre? – tette fel a kérdést a Konklávé egyik képviselője. – Lehetséges, hogy rátalált erre a tárgyra és ennek segítségével uralma alá tudta hajtani a gethet?

– Lehetséges – felelt Kahlee vonakodva. Korábban már benne is felmerült ez az ötlet, de nem szeretett úgy gondolni magára, mint olyan valakire, akinek szerepe volt – bármilyen kicsi is – abban a pusztításban, amit a geth a Fellegvárra szabadított.

– Hallott valaha a Kaszások nevezetű fajról? – faggatta az első quarián.

Kahlee megrázta a fejét.

– Az a hír járja a Fellegvárban, hogy Sovereign, Saren hajója valójában egy fejlett MI volt. Élt, az egyik tagja volt egy teljes fajnak, amely hatalmas, érző hajókból áll, ezek a Kaszások.

– Ez csak pletyka – vetette közbe Hendel. – Nincs bizonyíték, amely alátámasztaná ezeket az elképzeléseket.

– De magyarázatot adna arra, miért követte a geth Saren utasításait – vágott vissza a quarián. – Egy fejlett MI felül tudná írni a geth kezdetleges intelligenciarendszerét.

– Nem igazán tudom a választ – mondta Kahlee. – Nem tudok többet a gethről annál, amit a hírekben láttam. És fogalmam sincs, miért követték Sarent.

– De ha Sovereign egy Kaszás volt – erősködött az Admiralitás egyik tagja akkor több hozzá hasonló is létezhet – ott szunnyadhatnak az űr feltáratlan régióiban, csak arra várva, hogy valaki rájuk leljen és felébressze őket.

– Esetleg – rántott egyet a vállán Kahlee határozatlanul.

– Számomra nyilvánvaló, hogy ez valami olyasmi, amit mindenképp el kell kerülnünk, bármi legyen is az ára – kapcsolódott be a beszélgetésbe a Konklávé egyik tagja. – Az egyik Kaszás szinte lerombolta a Fellegvárat. Egy másik befejezheti, amit ez elkezdett. A galaxis már most is minket hibáztat a geth létezése miatt. Ne adjunk nekik még egy okot arra, hogy gyűlöljenek minket.

– Vagy ha esetleg találnánk egyet ezek közül a Kaszások közül – vágott vissza Mai, most először felvéve a beszélgetés fonalát –, Sarenhez hasonlóan mi is használhatnánk arra, hogy uralkodjunk a gethen! Visszatérhetnénk az otthonunkba és visszaszerezhetnénk azt, ami jog szerint minket illet!

Hosszú csend után az Admiralitás egyik tagja Kahlee-hez fordult.

– Igaza van Mai kapitánynak? Lehetséges rátalálni egy szunnyadó Kaszásra, és arra használni, hogy uraljuk a gethet?

Kahlee zavartan rázta meg a fejét.

– Nem tudom. Túl sok az ismeretlen tényező.

– Kérem – sürgette a quarián, bár inkább hangzott parancsnak, amit mondott –, találgasson. Ön a galaxis egyik legjobb szintetikus-intelligencia szakértője. Szívesen hallanánk a véleményét.

Kahlee vett egy mély levegőt és jól átgondolta a problémát, mielőtt felelt volna a kérdésre.

– Dr. Qian kutatásait alapul véve, és ha Saren hajója volt az az idegen tárgy, amit mi tanulmányoztunk, akkor elképzelhetőnek tartom, hogy irányíthatja a gethet. És ha több olyan hajó is létezik, mint a Sovereign, akkor igen, logikus, hogy azokat is fel lehet használni a geth irányítására vagy befolyásolására... feltételezve, hogy Saren ezt tette.

Az asztalnál ülő quariánok testbeszéde nehezen volt olvasható, mert arckifejezésüket eltakarta a maszkjuk. De abból a pozitúrából, amit közülük páran felvettek, Kahlee úgy vélte, mérgesek és feszültek. Emellett úgy tűnt, Mai egyenesebben ül, mint előtte.

– Tud még mondani nekünk valamit, Kahlee Sanders? – kérdezte az Admiralitás egyik küldötte. – Bármit Sarennel, a gethtel vagy Dr. Qian kutatásával kapcsolatban?

– Tényleg nincs mit mondanom – mondta Kahlee bocsánatkérőn. – Bárcsak többet segíthetnék.

– Úgy hiszem, megkaptunk mindent, amit akartunk – mondta Mai felegyenesedve. – Köszönjük Kahlee.

Felismerve, hogy többet már nem húznak ki a vendégükből, a résztvevők többsége jóváhagyta a kapitány döntését és hozzá hasonlóan felemelkedett ülő helyzetéből.

– Köszönjük, hogy rabolhattuk az idejét – mondta az egyikük. – Mai kapitány, a Konklávé tagjaival szeretnénk folytatni ezt a beszélgetést. Örömmel vennénk, ha csatlakozna hozzánk.

Mai biccentett.

– Alig várom, hogy beszélhessek velük.

– Amint lehetséges, indulnánk – szólt közbe egy másik quarián. – Esetleg a biztonsági főnöke visszakísérhetné az embereket a hajójukra.

– Kahlee és a többiek az Idenna megbecsült vendégei – mondta Mai szúrósan. – Nincs szükségük biztonsági kíséretre. Szabadon mozoghatnak, amikor csak kívánják.

Döbbent csend állt be, amelyet végül az Admiralitás egyik küldötte tört meg.

– Értettük, kapitány.

Miután sikerült érvényre juttatnia akaratát, Mai odafordult Kahlee-hez és a többiekhez.

– Amíg nem okoznak gondot a hajó működtetésében, addig szabad járást biztosítok önöknek a hajómon. Amennyiben szükségük van egy idegenvezetőre, Lemm örömmel vállalkozik a feladatra.

– Köszönjük, kapitány – mondta Kahlee, aki alig várta, hogy maga mögött hagyhassa a Lestiakot és azzal együtt az egyre feszültebbé váló helyzetet.

– Esetleg, ha visszatértem a Konklávéból, újra beszélhetnénk – mondta.

– Természetesen – felelte Kahlee. – Mindig örömmel látjuk a hajónk fedélzetén.

Nem tudván, hogy át kell-e esniük még valamiféle formális ceremónián, mielőtt elmehetnek, Kahlee továbbra is ugyanott állt, egészen addig, amíg Lemm enyhén meg nem húzta a könyökét.

– Gyere – suttogta. – Induljunk.

Lemm elvezette őket, Mai és Isli pedig ott maradtak. Miután kiléptek a zsilipből és újra az Idenna fedélzetén álltak, Hendel odafordult Lemmhez.

– Mi a fene volt ez az egész?

– Politika – volt a rövid, tömör válasz.

– Nem részleteznéd ezt egy kicsit jobban a kedvünkért? – erősködött Kahlee.

– Biztos vagyok abban, hogy a kapitány mindent tisztázni fog, ha visszatért a Konklávéból – nyugtatta meg Lemm. – Kérlek, legyetek türelemmel még pár napig.

– Mintha lenne más választásunk – mormogta Hendel. – Lassan túllépjük a türelmem határait.

Grayson nem kedvelte Golót.

A Titokzatos Ember megszervezte a találkozójukat az Omegán, hogy megtervezhessék a Migráns Flotta elleni támadásukat. Erre a találkozóra a Talon kerület egy kicsi lakásában került sor, alig kéttömbnyire attól a raktárháztól, ahol Grayson végzett Pellel. A szobában nem volt más, csak két szék, egy asztal és ők ketten.

– Jobban teszed, ha feladod – jelentette ki Golo a beszélgetés elején. – A quarián flottába beszivárogni lehetetlen.

– Náluk van a lányom – válaszolta Grayson semleges hangon a torkát mardosó epe ellenére. – Vissza akarom őt kapni. Azt mondták, te segíthetsz.

Meglehet, hogy Golo szövetségese volt a Cerberusnak, de ugyanakkor elárulta a saját népét. Grayson képtelen volt tisztelni valaki olyat, aki pusztán a profit reményében a saját fajtája ellen fordult. Ez szembeszegült mindennel, amiben hitt.

– A Migráns Flotta ötvenezer hajóból áll – emlékeztette Golo. – Még ha náluk is van, honnan fogod tudni, melyik fedélzetén keresd?

– A felderítőhajó pilótája, akit Pel megkínzott, azt mondta, a neve Hilo’Jaa vés Idenna. Szerintem a Cyniad az Idenna felderítőhajója volt. Bárki is érkezett a keresésére, ugyanannak a legénységnek volt a tagja. Ők vitték el Gilliant.

– Van értelme annak, amit mondasz – ismerte el Golo. Azonban volt valami abban, ahogy ezt mondta a quarián, ami azt az érzést keltette Graysonban, hogy Golo játszadozik vele, mintha előre tudott volna minderről. – Ez azonban aligha számít. Az Idenna közelébe sem fogsz jutni. Még ha a Cyniadban ülsz is, az őrjárat azonnal lelő téged, ha nem használod a megfelelő kódot és az üdvözlőfrekvenciát.

– Ismerem a frekvenciát és a kódot – biztosította Grayson. – A pilóta a halála előtt megadta őket nekem.

Golo felnevetett.

– Honnan tudod, hogy igaziak? Mi van, ha hamis kódot kaptál?

Grayson visszagondolt a pincében talált quariánra. Pelnek volt egy hatodik érzéke azzal kapcsolatban, mennyi kínzásra van szükség valaki megtöréséhez; a kihallgatás mindig az erősségei közé tartozott.

– Az információ helyes – mondta. – Átjuttat minket az őrjáratokon.

– A magabiztosságod inspiráló – felelte a quarián, Grayson a hangjából hallotta, hogy önelégülten mosolyog. Tudta, hogy Golo volt Pel ómegái kontaktja. Szerepe volt a Cyniad elfogásában, és Grayson el sem tudta képzelni, mi mindent csinálhatott még ez a kettő közösen.

– Tízszer annyit kínálunk neked, mint amennyit a legutóbbi küldetésedért kaptál – mondta Grayson, miközben azért küzdött, hogy egyre növekvő dühét kordában tartsa.

Szüksége volt Golóra. Ismerni a kódokat nem volt elég; ha csak egy kis esélyük is van arra, hogy a küldetés sikerrel jár, akkor szükségük lesz valakire a hajón, aki ismeri a Migráns Flotta protokollját, hogy ne kövessenek el olyan hibát, ami leleplezhetné őket.

És kellett nekik valaki, aki folyékonyan beszéli a quarián nyelvet, hogy rádión kapcsolatba léphessen a cirkáló járőreivel; egy automata fordító nem lett volna képes erre.

– Tízszer annyit? – fontolta meg Golo az ajánlatot. – Nagylelkű, de megéri az életemet kockáztatni érte?

– Ez egyben lehetőség a bosszúra is – emlékeztette Grayson a quariánt, megédesítve ezzel a célt. Olvasta Golo aktáit Pel beszámolóiban. Tudta, hogy a quarián mélyen gyűlöli a társadalmat, amely száműzte őt, és Grayson nem akarta kiaknázatlanul hagyni ezt a gyűlöletet. Nem, ha ez a segítségére lehetett abban, hogy visszakapja Gilliant.

– A Flotta elűzött téged. Lemondtak rólad. Itt a lehetőség, hogy visszavágj nekik úgy, hogy sose felejtsék el. Segíts nekünk, és megfizetnek azért, amit tettek.

– Az érzéseimre próbálsz hatni – nevetett fel gonoszán Golo, Grayson érezte, hogy felfordul a gyomra.

– Ez azt jelenti, hogy benne vagy? – kérdezte Grayson.

– Még mindig van pár probléma, amit át kell gondolnunk – válaszolta Golo, de bólintott. – A Cyniad és a kódok segítségével átjuthatunk az őrökön, de ki kell találnunk valamit, amivel megzavarjuk az Idenna kommunikációs hálózatát, hogy miután dokkoltunk és megkezdjük a támadást, ne tudják riasztani a flotta többi hajóját.

– Ezt el tudjuk intézni – mondta Grayson, tudván, hogy a Cerberus már rendelkezik ilyen technológiával. – Mi van még?

– Szükségünk lesz a hajó alaprajzaira.

– Eredetileg egy forgalomból kivont batáriai Hensa-osztályú cirkáló – felelte Grayson azon információk alapján, amiket a Titokzatos Ember ügynökei mostanra összegyűjtöttek az akció előkészítéseként. – Megvannak a tervek.

– Figyelemre méltó – válaszolt Golo. – Végül is van esély arra, hogy sikerüljön. Feltéve, hogy te és a csapatod pontosan azt teszitek, amit mondok.

– Természetesen – szűrte a szót összeszorított fogai között Grayson, és kezet nyújtott a quariánnak. – Másképp nem tudnám megcsinálni.

HUSZONKETTŐ

Három nap telt el, mire Mai kapitány visszatért az Idennára. Az idő nagy részét Kahlee a quarián hajó felfedezésével töltötte, egyre inkább megismerte a lakóit és azok kultúráját.

Rá kellett jönnie, hogy a quariánokkal kapcsolatos ismeretei vagy egyenesen butaságok voltak, vagy csúnyán torzították a valóságot. Mindig úgy hitte, nyomorult koldusok és tolvajok: megbízhatatlan gonosztevők társadalma. Most úgy látta, egyszerűen csak találékonyak és eltökéltek. Olyan lények, akik a limitált mennyiségű hely és nyersanyag ellenére küzdenek a túlélésért, mindemellett nem engedik, hogy társadalmukon eluralkodjanak az önös érdekek vagy az anarchia; s hogy ezt megvalósíthassák, minden erejükkel az összetartozás erős kötelékébe kapaszkodtak.

Volt valami előkelő ebben az egységességben, valami, amit a körülmények alakítottak így. Minden quarián őszintén hitt abban, hogy az együttműködésük szükséges a faj túléléséhez. A hajótársak közti erős családi kötelékek, és az egyének hajlandósága, hogy feláldozzák magukat a nagyobb jóért, Kahlee szerint olyan értékek voltak, amelyeket a többi faj is nagyra értékelt volna... ha le tudták volna vetkőzni a quariánokkal kapcsolatos előítéleteiket.

Amíg Kahlee felfedezte a hajót, Hendel és Gillian Grayson utasszállítóján töltötték az idejüket és a biotikus erők igábahajtását gyakorolták. Még ha rajta is volt az enviro-ruha, Gillian még mindig kényelmetlenül érezte magát idegenek társaságában és szívesebben maradt távol tőlük a sokkal inkább ismerős környezetben.

Időnként Lemm vagy Seeto benézett hozzájuk, de egyikük sem válaszolt Hendelnek és Kahlee-nek azon kérdéseire, amelyek a quarián politikai helyzettel voltak kapcsolatosak. Frusztráló volt gyalognak lenni egy olyan játékban, aminek nem értették teljesen a szabályait, de Kahlee biztos volt abban, hogy hamarosan választ kapnak a kérdéseikre. Végül Mai kapitány jött el hozzájuk, hogy tájékoztassa őket.

Kahlee, Hendel és Gillian mind felöltötték az enviro-ruhájukat, hogy felkészüljenek a kapitány fogadására a hajójukon. Ezt az ötletet Lemm vetette fel egy nappal korábban, hogy a kapitány látogatásának tiszteletére kifejezhessék megbecsülésüket a quarián szokások és tradíciók iránt. Hendel úgy gondolta, amíg nem tudnak többet ennek a találkozónak az értelméről, addig érdemes megtenniük mindent, hogy jóban legyenek a hajó parancsnokával.

Némi vonakodás után Kahlee is beleegyezett a dologba. Nem szívesen viselte az enviro-ruhát, ha nem volt feltétlenül szükséges, bár nem tudta volna megmondani, mi az, amit nem szeret benne. A ruhák belső hőfoka teljesen klimatizált volt, ezért soha nem volt melege és sosem fázott, ha azt viselte, és a vékony, hajlékony anyag alig akadályozta a mozgásban. A maszk elején lévő vis-üvegnek és a beleépített tartozékoknak köszönhetően pedig szinte jobban látott és hallott, mint nélküle.

Mégis, sosem érezte jól magát, ha ebbe az öltözékbe kellett bújnia. A ruha meggátolta őt a tapintásban. Nem érezte a tenyere alatt a szék bőrkárpitjának melegét, ha végigsimított rajta, se az asztallap acéljának hüs tapintását, mikor az ujjaival dobolt a felületen. Sőt, a ruha azt is lehetetlenné tette, hogy a hajába túrjon.

Ezzel szemben úgy tűnt, Gillian kimondottan megkedvelte az enviro-ruhát, csak egyszer vette le, mióta találkoztak a kapitánnyal a hídon. A biotik tréningek alatt is viselte. Kahlee tudta, hogy Hendel furcsának találja Gillian viselkedését, de túlteszi magát rajta a kislány kedvéért. Annyit azért kiharcolt, hogy a foglalkozások alatt Gillian levegye a maszkot. Gillian panaszkodva és zúgolódva ugyan, de teljesítette a kérését.

A puszta tény, hogy panaszkodott és zúgolódott, tisztán rávilágított arra, mekkorát változott a kislány. Kahlee megemlítette Hendelnek, mennyit fejlődött Gillian, és azt az elméletét is megosztotta a biztonsági főnökkel, miszerint az enviro-ruha pszichológiailag befolyásolja a lányt, biztonságérzetet és önbizalmat kölcsönözve neki. Ennek ellenére Hendel egy másik elmélettel állt elő.

– Szerintem csak azért van jobban, mert a Cerberus már nem tömi őt mindenféle szerekkel.

Nyugtalanító gondolat volt, és Kahlee csodálkozott, miért nem jutott eddig ez neki is az eszébe. Egyértelmű volt, hogy Gillian állapotáért nem lehetett felelőssé tenni egyetlen szert sem, amit Jiro beadott neki, de nagyon is lehetséges volt, hogy azok a szerek rontottak az állapotán. Ez a felfedezés még borzasztóbbá tette Grayson szerepét az ügyben.

A zsilip nyílásának hangja zavarta meg Kahlee elmélkedését.

– Nem erősségük a kopogás, ugye? – mormogta Hendel a székéből felemelkedve, hogy üdvözölhesse a vendégüket. Kahlee és Gillian is felálltak.

Kahlee valamiféle díszőrségre vagy biztonsági személyzetre számított, akik a kapitány kíséretét alkotják, de ha voltak is ilyenek, minden bizonnyal kívül maradtak a hajón. Lemmet leszámítva Mai egyedül volt.

– Köszönöm a meghívást – mondta, miután mindenkivel kezet fogott.

– Megtiszteltetés, hogy eljött – felelte Kahlee. – Kérem, foglaljon helyet és érezze otthon magát.

Az utaskabinban csak négy szék volt, így miután az összes felnőtt leült, Gillian felkucorodott Hendel térdére. Kahlee ismét elámult, látva, hogy a kislány mennyit fejlődött az elmúlt két hétben.

Mielőtt egyikük is megszólalhatott volna, megzavarta őket egy rövid, tompa sípolás, amely Mai maszkja mögül érkezett – egy bejövő üzenet hangjelzése, amelyet a sisakjába épített rádióra továbbítottak. Egyik kezét felemelve kért csendet a jelenlévőktől, amíg az üzenet szövegére figyelt. Kahlee nem hallotta, mit mondanak egyenesen a fülébe, de látta, hogy bólintott.

– Küldd őket a hetes hangárba – adta ki az utasítást. – És mondd meg nekik, örülünk, hogy újra köztünk vannak.

– Bocsássanak meg – mondta egy pillanattal később Kahlee-nek és a többieknek. – A jóváhagyásom szükséges minden hajó dokkolásához.

– El kell mennie? – kérdezte Kahlee. A kapitány megrázta a fejét.

– Nem. Isli és a csapata üdvözlik őket. Folytathatjuk a dolgunkat.

– És mi is az a dolog tulajdonképpen? – kérdezte Hendel, mellőzve minden tapintatot. Kahlee nem tudta hibáztatni; ő is épp ugyanezt akarta kérdezni. Szerencsére úgy tűnt, Mai teljesen őszinte akar lenni velük.

– A Migráns Flotta haldoklik – mondta halkan. – Hosszú, lassú, szinte láthatatlan módon, de a tény tagadhatatlan. Egyre közelebb kerülünk a krízishez, amely fenyegeti a fajunkat. Nyolcvan-kilencven év múlva a populáció túlságosan nagyra fog nőni, nagyobbra, mint ahány főt a hajóink el tudnak látni.

– Úgy tudtam, a populáció stagnál – mondta Kahlee, felidézve Seeto elbeszélését a születésszabályozás általánosan elfogadott törvényéről, amelyet az egyik alsóbb szintre tett kirándulásuk alatt osztott meg vele.

– A populáció stabil, a Flotta nem az – magyarázta a kapitány. – A hajóink gyorsabban öregednek el és robbannak le, mint hogy meg tudnánk javítani őket vagy másikat tudnánk a helyükbe állítani. Apránként kifutunk az élhető helyekből, de ennek ellenére sem a Konklávé, sem az Admiralitás nem akar tenni semmit. Attól tartok, mire rájönnek, hogy mindenképp tenniük kell valamit, már túl késő lesz, és nem fogják tudni megállítani a folyamatot.

– És mit tehetnék én? – tudakolta Kahlee. – Miért faggattak a gethről és a Kaszásokról?

– A kapitányok között van egy apró, ám egyre növekvő csoport, akik úgy hiszik, azonnal tennünk kell valamit, ha azt akarjuk, hogy a fajunk túléljen – magyarázta Mai. – Azt javasoltuk, hogy pár hajót a legnagyobbak közül szereljünk fel hosszú távú utazásra. Kettőtől öt évig tartó utakra akarjuk küldeni őket az űr feltérképezetlen részeibe és felderítetlen tömegrelék másik oldalára.

– Veszélyesen hangzik – jegyezte meg Hendel.

– Az is – ismerte el Mai –, de ez lehet az egyetlen esélyünk arra, hogy biztosítsuk a quarián faj hosszú távú túlélését. Élhető, lakatlan világokra kell lelnünk, amelyeket majd magunkénak mondhatunk. Vagy ha itt elbuknánk, rá kell jönnünk, hogyan térhetünk vissza a Perseus Fátyolba és hogy szerezhetjük vissza otthonunkat a gethtől.

– Maga tényleg hisz abban, hogy az űr egyik feltérképezetlen szegletében találnak egyet ezek közül az úgynevezett Kaszások közül? – kérdezte Hendel.

– Hiszem, hogy jobb cselekedni, mint csak ülni és várni, hogy a népünk visszafordíthatatlanul hanyatlásnak induljon.

– Logikusan hangzik – ismerte el Kahlee. – Akkor miért van ennyi ellenzője a hajók kiküldésének?

– A társadalmunk borzasztóan törékeny – fejtette ki Mai. – Ha elküldünk párat a legnagyobb hajóink közül, az egész Flotta meggyengül, amíg vissza nem térnek. A Konklávé legtöbb képviselője nem akarja vállalni ennek a kockázatát.

Érthető az elővigyázatosságuk – ismerte el a kapitány. – Már majdnem háromszáz éve a Konklávé és az Admiralitás intézménye áll csupán az útjában annak, hogy az a kevés, ami nekünk maradt, darabokra hulljon. Nincs más választásuk, mint konzervatív és óvatos rendelkezéseket hozni. Ezek a döntések egy darabig a javunkra váltak, de most alkalmazkodnunk kell. Újfajta döntésekre van szükségünk, ha túl akarunk élni. Szerencsétlenségünkre, a tradíciók mélyen áthatják a Flottát és a változástól mindenki fél. Ezért volt olyan fontos, hogy megjelenjen a képviselők előtt Kahlee – tette hozzá Mai. – Másokat is meg kell nyernünk az ügyünknek, hogy észrevegyék, ez a lehetőség a legjobb esélyünk a túlélésre. Még ha nem is találjuk meg a Kaszásokat, vagy nem jövünk rá, hogy űzhetnénk ki a gethet a Perseus Fátyolból, még mindig találhatunk új világokat, ahol letelepedhetünk.

– De az én meghallgatásom értelmetlen volt – mondta Kahlee. – Csupán spekulációkból és talánokból állt az egész mondanivalóm. Nem tudok semmi hasznosíthatót se a gethről, se a Kaszásokról. És sosem mondtam, hogy ha hajókat küldenek a feltérképezetlen űrbe, az segíthet magukon.

– Ez lényegtelen – magyarázott Mai. – Azt hiszik, maga olyan tudás birtokában van, amivel le lehet igázni a gethet; nem érdekes, hogy tényleg így van-e. Maga a remény szimbólumává vált a társadalmunk jövőjére nézve. Ha más kapitányok látják, hogy ön jóban van velem, megnyerhetjük őket az ügyünknek. Ezért van az, hogy a velünk egyet nem értők azt akarják, hogy elhagyja az Idenna fedélzetét.

– Elhagyni az Idennát? – aggodalmaskodott Hendel. – Úgy érti, kidobnak minket a Flottából?

– Nem fogják ezt tenni – nyugtatta meg Mai. – Azzal az ügy mártírjaivá válnának, ezzel pedig még több követőt találnánk.

– De sok olyan kapitány van, aki nem ért egyet velünk – folytatta. – Többen felajánlották, hogy menedéket biztosítanak önöknek a saját hajójukon, ha elhagyják az Idennát. Úgy hiszik, ha velük utaznak, azzal az ő oldalukat támogatják.

– Nem szeretek a politikusok bábja lenni – mormogta keserűn Kahlee.

– Megértem – mondta Mai kedvesen. – És sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam önt. Ha nagyon nem szeretne belekeveredni az ügybe, szabadon távozhat a Flottából.

Kahlee arca elkomorodott. A Flottát elhagyni a biztos véget jelentette volna a számukra, legalábbis amíg a Cerberus még kutat utánuk.

– Kérlek, Kahlee – szólt közbe Lemm a felderítőhajók kiküldése a legjobb esély a népem túlélésére.

Lemm valószínűleg azzal is rá tudta volna venni, hogy egyezzen bele a dologba, ha emlékezteti arra, hogy még mindig tartozik neki, amiért megmentette az életüket az Omegán. Kahlee azonban ismerte annyira a quariánok kultúráját, hogy tudja, sosem kényszerítené őt ilyen eszközökkel, másrészről tényleg tartozott neki, és Mai érvelésében volt ráció.

Mielőtt azonban válaszolhatott volna, meghallották az Idenna távoli, de eltéveszthetetlen fedélzeti riasztóját.

– Meg kell tudnunk, hogy az információid megbízhatóak-e – suttogta Golo, miközben a Cyniad navigációs képernyőin több, a Migráns Flotta kötelékét elhagyó őrjárat jelent meg.

A quarián hajón tíz jól képzett Cerberus kommandós, Golo, Grayson és a pilóta utazott, akit kiképeztek a quariánok által átalakított hajók irányítására. Mindenki tetőtől talpig páncélt viselt, amit kinetikus tompítókkal szereltek fel, s mindegyikőjük egy-egy nehézgéppuskát hordott magánál.

– Nyisd meg az üdvözlőcsatornát – adta ki az utasítást Golo, és a pilóta követte azt. Technikailag Grayson volt az akció vezetője, de a küldetés nagy része Golón és a nyelvtudásán múlott.

Pár pillanattal később a rádió felrecsegett és a quarián őrök felszólítását közvetítette.

– Tiltott övezetbe lép be. Azonosítsa magát.

– Itt a Cyniad, az Idenna felderítőhajója – válaszolt Golo. – Kérek engedélyt a Flottába való belépésre.

– Adja meg az ellenőrző kódot.

Grayson visszatartotta a lélegzetét és Golo elcitálta a kulcsmondatot.

– A testem távoli csillagokra utazik, de a lelkem sosem hagyja el a Flottát.

Eltelt pár pillanat, míg választ kaptak.

– Az Idenna megerősítette a személyazonosságukat. Isten hozott itthon, Cyniad.

Golo kikapcsolta a kommunikációs csatornát.

– Lassan és ügyesen vigyél be minket – utasította a pilótát.

– Nem akarunk szemet szúrni senkinek.

Megtalálni az Idennát a tengernyi hajó között meglepően egyszerű volt. A Flotta minden hajója tájolójeleket adott le a saját frekvenciáján. Mint felderítőhajónak, a Cyniad műszerei alapvetően az Idenna frekvenciájára voltak beállítva, így a hajó zöld pöttyként jelent meg a navigációs képernyőn a többi hajót jelző piros pontok között.

Ahogy közelebb értek, Golo újra megnyitotta a kommunikációs csatornát.

– Itt a Cyniad. Engedélyt kérünk, hogy dokkolhassunk az Idennán.

Pár pillanatig csend töltötte be a pilótafülkét, mielőtt a rádió felrecsegett volna.

– Itt az Idenna. Engedély megadva. A hetes hangárban dokkolhatnak. A kapitány üzeni: örülünk, hogy újra köztünk vannak.

– Örülünk, hogy újra itt lehetünk – válaszolta Golo.

– Jobban tennék, ha biztonsági és karanténcsapatokat küldenének – tette hozzá, mielőtt lekapcsolta volna a kommunikációs csatornát.

– Biztonsági csapat? – kérdezte Grayson gyanakodva.

– Standard protokoll eljárás – felelte Golo. – Ha nem kérek egyet, gyanakodni kezdtek volna.

– Fel lesznek fegyverezve?

– Meglehet, de nem számítanak majd semmi problémára. Az osztagod különösebb nehézség nélkül kiiktatja őket.

Grayson gyomra görcsbe rándult, amikor besodródtak a dokkolóhangárba. Napok óta először úgy érezte, fel kéne szippantani egy kis port, de messzire taszította magától ezt a gondolatot és a küldetésre koncentrált.

A pilótafülkében lévő három ember csendbe burkolózott, amíg meg nem hallották a dokkolókarok okozta zajt, ahogy rögzítették a hajót.

– Fogd be a com-központot – adta ki az utasítást Golo, a pilóta bólintott. – De ne nyiss tüzet, amíg nem adok rá parancsot.

A Cerberus végzett pár fejlesztést a Cyniadon, többek között felszereltek egy kicsi, de erőteljes, rövid hatótávú lézert. Egy jól irányzott lövés kiiktathatta az Idenna rövid hatósugarú jeladóját, ezzel megszüntetve a hajó külső kommunikációs hálózatát és lehetetlenné téve, hogy riadóztassák a Flotta többi hajóját.

Az időzítésnek is tökéletesnek kellett lennie. Az Idenna még mindig rendelkezni fog a belső kommunikációs hálózatával, és abban a pillanatban, hogy a jeladót kiiktatják, a híd riadóztatni fogja a hajón tartózkodókat. Grayson várni akart ezzel, amíg a fogadásukra küldött biztonsági csapattal elbánnak.

– Alfa-csapat – mondta Grayson a sisakja adóvevőjébe –, társaságot kapnak, amikor kinyílik a zsilip. Jelentést kérek, amint végeztek velük.

Pár pillanattal később sorozatlövő fegyverek ropogását hallották a hajó közvetlen közeléből.

– Az ellenség kiiktatva – válaszolt az Alfa-csapat vezetője. – Nincs veszteség a mi oldalunkon.

– Szedd le a jeladót – mondta Golo, és a pilóta elsütötte a lézert, ami egy gyors, tiszta vágással lemetszette az egységet a hajótestről. A fedélzeti riasztó szinte azonnal bekapcsolt. Most kezdődik a móka – mondta Golo, és Grayson tudta, hogy mosolyog a maszk mögött.

HUSZONHÁROM

– Mi történik? – kiabálta túl Kahlee a távolban üvöltő riasztót.

A kapitány figyelmesen végighallgatott egy üzenetet, majd megosztotta a híreket a többiekkel is.

– Az egyik felderítőhajónk, a Cyniad most dokkolt. Kilőtték a rövid hatósugarú jeladónkat.

– A Cyniad legénységét kerestem abban a raktárházban, ahol titeket találtalak – tette hozzá Lemm gyorsan.

– Úgy hiszem, a fogvatartóitoknak lehet valami köze ahhoz a hajóhoz.

– A Cerberus – mondta Hendel. – Gillianért jönnek.

– Mi történt a biztonsági osztaggal, akiket odaküldött? – kérdezte Kahlee, felidézve a kapitány korábbi utasításait. – Islivel és a többiekkel?

– Nem válaszolnak – mondta Mai sötéten. Mind tudták, ez mit jelent.

– Ha a Cerberus az, akkor egyenesen ehhez a hajóhoz fognak jönni – figyelmeztette őket Hendel. Gyorsan meg akarják szerezni Gilliant, hogy mihamarabb távozhassanak vele, még mielőtt bármiféle ellenállást tudna szervezni.

– Van fegyveretek a fedélzeten? – kérdezte Lemm. Kahlee megrázta a fejét.

– A puskában, amit a raktárból hoztunk, már alig van lőszer. Hendel biotik, de ez minden, amink van.

– Hívja a biztonságiakat – mondta a nagydarab férfi.

– Nem érnének ide időben – felelte Mai. – A Cyniad innen számítva a második hangárba dokkolt be.

Még csak le sem tudjuk zárni a hajót, hogy elszökjünk vele. Ennyi idő alatt nem tudjuk leválasztani magunkról a dokkolókarokat.

– Gyerünk – ugrott talpra Kahlee. – Itt nem tudjuk feltartóztatni őket.

Az ötfős csoport – két quarián és három ember – kirohant a hajóból, keresztül a zsilipen, az Idenna leszállóhangárába. Hendelnek félig vonszolnia, félig vinnie kellett Gilliant, hogy a kislány ne maradjon le; a riasztók összezavarták és lassú, zavart léptekkel mozgott.

– A cserefedélzet! – üvöltötte Mai. – A raktárhelyiségben vannak fegyvereink!

Mialatt végigfutottak a tömött folyosókon, Kahlee nem tudott másra gondolni, csak arra, mi lesz, ha a Cerberus katonái üresen találják Grayson hajóját? A quariánok sosem számítottak a hajójukon belülről érkező támadásra. A fegyverviselés ilyen körülmények között, ahol ekkora volt a tömeg, a katasztrófa felé vezető út első lépése lett volna. Ennek eredményeként a biztonsági szolgálatot teljesítők maréknyi csapatán kívül senki nem hordott magánál fegyvert. Ha a felfegyverzett Cerberus-ügynökök Gillian után kutatva elkezdik átfésülni a belakott fedélzeteket, annak mészárlás lesz a vége.

Mai utasításokat kiáltott a rádiójába, próbált erősítést küldeni, hogy azok visszaszorítsák az ellenséget.

– Meg kell állnunk! – kiáltotta Kahlee. – A cserefedélzeten kell tartanunk őket! Ha nem tesszük, százak halnak meg!

A kapitány bólintott, majd a rádióján keresztül továbbította az információkat a hídra.

Hogy találtak itt ránk? – töprengett Kahlee, mialatt futottak. – Hát nincs egyetlen hely sem a galaxisban, ahol Gillian elrejtőzhet előlük?

A Cerberus csapata üresen találta Grayson régi személyszállítóját.

– Biztos bementek a hajóra, hogy elbújjanak – találgatott Golo.

– Hány quarián van a fedélzeten? – tudakolta Grayson.

– Hat- és hétszáz között – saccolt Golo. – De csak pár tucat lesz fel fegyverezve. Maradj itt pár emberrel és biztosítsátok a hajót, én meg magammal viszem a többieket. Megtaláljuk Gilliant és idehozzuk.

Grayson megcsóválta a fejét.

– Ő a lányom. Veletek megyek.

– Felejtsd el – felelte Golo. – Nincs rád szükségünk.

– Én vagyok a küldetés vezetője – emlékeztette Grayson.

– Én meg az vagyok, aki közületek egyedül kiigazodik egy quarián hajón – vágott vissza Golo. – Nélkülem nem vagy képes megcsinálni, én pedig nem megyek be oda, ha te is a csapatom tagja akarsz lenni. Érzelmileg túlságosan érintett vagy – folytatta szinte bocsánatkérőn.

– Nem gondolkodsz logikusan, nem állsz készen erre.

Grayson nem értett ezzel egyet. Alig aludt, mióta megszökött Pel raktárából; végső soron nem volt más, csak egy elkeseredett, adrenalin-hajhász porfüggő. A kimerültség és a döntésképtelenség lelassítanák a reakcióidejét és megzavarnák az ítélőképességét, ami veszélybe sodorná az egész csapatot.

– Ha tényleg vissza akarod kapni a lányod – suttogta a quarián gyengéden akkor a legtöbb, amit tehetsz, az az, hogy itt maradsz és készenlétbe helyezed a hajót, hogy el tudjunk menekülni, ha megtaláltuk.

Golo játszadozott vele; nyomkodta az érzelmi hívógombjait. A quariánt nem érdekelte, mi lesz Gilliannel. Egy hazug, manipulatív rohadék volt, aki csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, de ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna igaza.

Jobb, ha nélküled mennek. Az akció sikeréért – Gillianért – ki kell ebből maradnod.

– Te, te és te – mutatott rá Grayson a pilótára és még két emberére. – Itt maradtok velem. Emlékezzetek, hogy csak harminc percünk van elhagyni ezt a hajót.

– Ha az emberek bementek a hajóra, valószínűleg enviro-ruhát viselnek – jegyezte meg Golo szinte mellékesen.

Grayson hangtalanul káromkodott az extra komplikáció miatt.

– A Titokzatos Ember élve és sértetlenül akarja visszakapni Gilliant – emlékeztette a Golóval tartó nyolc katonát, biztosra akarta venni, hogy megértették a dolgot. – Ne nyissatok tüzet semmire, ami kisebb egy kifejlett quariánnál.

– Addig legalábbis ne, amíg nem vagytok hozzá annyira közel, hogy meg tudjátok számolni, hány ujja van – tette hozzá Golo nevetve.

– A híd lezárja a hajó bizonyos részeit – mondta Mai, miközben a raktárban lévő fegyverek felé haladva elmentek az ételek, gyógyszerek és más gondosan elrendezett felszerelések mellett. – Nem fogja megállítani őket, de talán kissé lelassul az előrenyomulásuk. A civileket a felsőbb fedélzetekre evakuálják, és minden biztonsági csapatot arra utasítottam, hogy jöjjenek le ide, hozzánk.

Kahlee elvette a géppuskát, amit a kapitány odanyújtott neki, kezébe fogva megpróbálta megsaccolni a súlyát. Egy turián puska olcsó volus másolata volt, kifogásolható minőségű fegyver, de jobb, mint a semmi.

Körbenézve a szobában felmérte az esélyeiket. A cserefedélzetre csak egy bejárat vezetett a leszállóhangárok felől: a Cerberus embereinek egy hosszú, egyenes folyosón kell végigjönniük, de ha túljutnak a folyosó végén lévő ajtón, számtalan fedezéket találnak majd a felszerelések raktározására használt hatalmas ládák és tárolórekeszek között, amikkel tele volt a terem. Egy jól szervezett csapatnak nem jelentene problémát szétszéledni és oldalba támadni Mai embereit, és ha vissza kell vonulniuk, nincs más választásuk, mint felmenni a fölöttük lévő sűrűn lakott lakófedélzetre.

Két quarián biztonsági csapat már a cserefedélzeten volt, mire Mai kiosztotta a fegyvereket Lemmnek, Kahlee-nek és Hendelnek, s még négy csapat érkezett a felsőbb szintekről.

– Mindenki széledjen szét és keressen fedezéket – parancsolta a kapitány. – Tartsátok a hangárok felőli ajtót, amíg csak lehet. Amikor kiadom a parancsot, visszavonulunk a felsőbb szintre.

A quariánok elrohantak, hogy fedezéket keressenek, Kahlee pedig Gillianhez fordult. A lány nem mozdult, nem nézelődött; csak bámult maga elé a semmibe, kezei rongydarabokként lógtak a teste mellet.

– Emlékszel, hol van Seeto szobája? – kérdezte Kahlee. Próbált nem arra gondolni, hogy a fiatal quarián Islivel és Ughóval egyetemben valószínűleg mostanra már halott.

Gillian nem válaszolt rögtön, mozdulatlanul állt tovább, maszkja mögül bámulta a semmit.

– Gillian! – kiáltotta Kahlee. – Ez most fontos! A kislány lassan felé fordította a fejét.

– Emlékszel, mikor Seeto megmutatta a szobáját? – ismételte meg Kahlee. A lány biccentett egyet. – Tudod, hol van?

– A felettünk lévő szinten – válaszolta monoton hangon, ami azt sejtette, hogy egyre távolabb kerül a környezetétől. – Az első fülke a csoportjában, a negyedik oszlopban és a hatodik sorban.

– Azt akarom, hogy menj oda és ott várj, amíg Hendel vagy én érted nem megyünk! – kiabált Kahlee. – Értetted? Menj Seeto szobájába és bújj el!

Gillian ismét biccentett, majd megfordult és lassú, kimért lépésekkel elindult a felvonó irányába.

– A lépcsőn, Gillian! – kiáltott utána Kahlee, tudva, hogy a vészlezárás miatt a felvonó nem fog működni. – A lépcsőn kell menned!

A lány nem nézett vissza rá, csak megváltoztatta az útirányát a lépcső irányába.

– Biztos vagy abban, hogy egyedül kell őt elküldeni? – kérdezte Hendel, miközben a fegyvere kijelzőjét és automata célzórendszerét ellenőrizte.

Kahlee nem volt biztos a dologban. Sőt, egyenesen gyűlölte ezt az ötletet, de nem volt más lehetősége.

– Nem maradhat itt, és nem küldhetünk vele senkit. Mainak mindenkire szüksége lesz ahhoz, hogy esélyünk legyen feltartóztatni a behatolókat.

Hendel egy biccentéssel jelezte, hogy elfogadja a nő magyarázatát, majd elrohant, hogy fedezékbe húzódjon egy túlméretes acéltároló mögött, ahonnan tiszta célpont volt számára bárki, aki a leszállóhangárok felől belépett a terembe. Kahlee is ugyanezt tette, egy nagy fémláda mögé guggolt, amiben serpenyők vártak új gazdájukra.

A Cerberus nem váratta őket sokáig.

A támadás kezdeteként egy maréknyi gránátot dobtak be az ajtón a cserefedélzetre. Mai emberei közül senki sem volt annyira közel, hogy a robbanások megsebezzék őket, de több láda is szilánkokra robbant. Senki sem sérült meg, de ez a mozzanat csak figyelemelterelésként szolgált, amíg az előrenyomulás első hullámaként két Cerberus-ügynök jelent meg az ajtóban.

Kahlee és a többiek tüzet nyitottak, megpróbálták visszaszorítani a behatolókat a folyósóra. A páros bízva kinetikus pajzsaiban viszonozta a tüzet és az egyik közeli láda felé rohant, amely fedezéket jelenthetett számukra.

A terv működhetett volna, ha nincs ott Hendel. Míg Kahlee és a többiek hiábavalóan ürítették egyik tárat a másik után az ellenség pajzsaiba, a biotik összegyűjtötte az erejét. Abban a pillanatban, amikor a Cerberus emberei lebuktak a láda mögé, amitől fedezéket reméltek, Hendel magasba emelte a konténert, kitéve ezzel a két férfit egy újabb géppuskasorozatnak.

Az ügynökök pajzsai kimerültek az előbbi roham alatt, így ettől a golyózáportól már nem tudták megmenteni őket. Mindkét férfit több tucat találat érte, véres torzójukat a becsapódásuk ereje egészen a kapuig taszította. Kahlee legszívesebben diadalittas ujjongásban tört volna ki.

A nő jókedve azonban gyorsan elpárolgott. A Cerberus katonáinak második hulláma – ezúttal egy háromfős csoport – alig pár másodperccel az első után érkezett és ugyanezt a technikát alkalmazta, mint az előző rohamcsapat. Hendelnek több időre volt szüksége a biotikus ereje összegyűjtéséhez, mielőtt újra lesújthatott volna, így ez a trió biztonságban eljutott az egyik tároló takarásába. Az ellenség tüzétől védett helyen újra alakzatba álltak, és volt elég idejük, hogy a pajzsaikat feltöltsék, mielőtt újra támadásba lendültek.

Mindhárman egyszerre ugrottak ki a fedezékből, mind más irányba indultak, és ide-oda futkostak a ládák és konténerek labirintusában. Kahlee a legközelebbire koncentrált, a másik kettőnek nyomát vesztette. Jól irányzott lövésekkel próbálta őt leszedni, amikor az egyik fedezéktől a másikig rohant, de a férfi jól ismerte pajzsa képességeit, így mindig még azelőtt befutott egy fedezék mögé, hogy a pajzsok lemerültek volna.

Kahlee látta, hogy a férfi a terem túloldalára akar eljutni, ahol elérhetett volna egy olyan szervízalagút-szakaszt, amelyen a védők mögé kerülhet. A szeme sarkából Kahlee látta, hogy az egyik quarián kilépett a ládák fedezékéből, hogy lelője a férfit, de a Cerberus ügynökeinek harmadik hullámaként érkező három katona golyózápora végigsöpört rajta.

Kahlee-ben ekkor tudatosult a helyzetük reménytelensége.

Annak ellenére, hogy két-háromszoros túlerőben voltak, a Cerberus embereinek taktikai és technológiai fölényéhez nem tudtak felérni. Jobbak voltak a fegyvereik, jobb volt a páncéljuk és a kiképzésük. Mai csapatának a fele – köztük Lemm, a kapitány, Hendel és Kahlee – még csak nem is viselt páncélt.

A Cerberus embereinek viszont gránátjai is voltak.

Hangos robbanás hallatszott a fedélzet túlsó végéről. Fejét hátrakapva látta a feloszló füst mögött fekvő két megégett, mozdulatlan quarián holttestét, akiket elkapott a robbanás.

Legalább Hendelt az oldalukon tudhatták. A nagydarab férfi kidugta fejét a láda mögül és ismét fókuszálta az erejét. A tőle majd húszméternyire fedezékből tüzelő két Cerberusügynök váratlanul kizuhant a fedezék mögül, amikor a biotikus energiafal felkapta őket, s a közeli falhoz csapta a testüket. Az egyikük nem messze egy ládától zuhant a földre, s kúszva igyekezett újra fedezékbe jutni. Kahlee folyamatosan tűz alatt tartotta a másik kommandóst, szinte földhöz szögezte a lövéseivel. A férfi kinetikus pajzsa egy villanással tartóztatta fel az utolsó lövéseket, mielőtt végképp kihunyt volna. A nő következő sorozata szinte kettéfűrészelte.

Egy pillanattal később viszont Hendel volt az, aki a levegőben úszva repült hátra, nyilván a Cerberus-ügynökök között is volt egy biotik. Hendel felkiáltott meglepetésében, majd a falnak csapódott. A földre csúszott és nem mozdult.

– Hendel! – sikoltotta Kahlee, azon öngyilkos gondolat ellen harcolva, hogy fedezékét elhagyva odarohanjon a férfihoz.

Ehelyett minden figyelmét ismét az ellenségre fordította, ahogy a szövetségi kiképzés során tanulta. A katonák elesnek a harcban, még a barátok is. Általában nem tehet értük semmit az ember, amíg az ellenséget ki nem iktatták.

Kahlee tartotta a pozícióját, célpontjait gondosan megválogatta. Látta, hogy a Cerberusnak még egy zsoldosa a földre került, számításai szerint már csak öten voltak, köztük a biotik. Ennek ellenére azonban Mai embereinek sikolyai töltötték be a termet. Amikor a Cerberus biotikja újra bevetette erejét, és ezzel arrébb taszította egy mesterlövészpuskával felfegyverzett quarián fedezékét, akit azon nyomban lelőttek, a kapitány végre kiadta azt a parancsot, aminek érkezésére Kahlee már számított.

– Visszavonulás! – üvöltötte. – Visszavonulás!

Nem akarta hátrahagyni Hendelt, de ha megpróbált volna eljutni hozzá, szinte biztosra vehette volna, hogy lelövik. A fájdalomtól nedves szeméből kipislogta a könnycseppeket és leadott egy sorozat fedezőtüzet, mialatt megkezdte a visszavonulást.

Gillian előre-hátra vándorolt a fülkék alkotta hálózatban, magában számolt, amíg el nem ért az élénk narancssárga függönyig. Messziről hallotta a pattanó hangokat, amiket nem tudott – vagy nem akart – azonosítani.

Tudta, hogy valami baj van, és azt is tudta, hogy ez valamilyen módon az ő hibája, de bármennyire is próbálta összeilleszteni a darabokat, a kép sehogy sem akart összeállni. A helyzet adta stressz transzközeli állapotba kergette, zavart elméje két, egymással kapcsolatban nem álló részre vált.

Példának okáért észrevette, hogy több quariánnak kéne itt lennie. Ködös, homályos emlékeiben hömpölygött a tömeg a fülkék között. Fel tudta idézni a csevegés zümmögő hangját, amely úgy körözött a feje körül, mint mérges méhek felhője. Ám most a fülkék üresek voltak, minden nyugodt és csendes volt.

Erről is tudta, hogy nem így kellene lennie. Csak arra nem tudott rájönni, miért.

Kahlee azt mondta, bújj el Seeto szobájában – gondolta, mikor odaérve félrehúzta a függönyt. A szoba nem olyan volt, mint amilyennek az emlékeiben élt. A matrac húsz centivel odébb volt, mint legutóbb, és a tűzhelyet kilencven fokkal elfordították.

Gillian tudta, hogy az emberek néha arrébb rakják a dolgokat, de nem szerette. A dolgokat mindig ugyanoda kell visszatenni.

Nem szeretek itt lenni. Vissza akarok menni a hajónkra.

Visszaejtette a függönyt a helyére és hátat fordított a fülkének. Lassú, bizonytalan léptekkel haladva elindult visszafelé a kanyargó folyosókon a lefelé vezető lépcső felé. Nagy kerülőt tett, egészen más úton ment visszafelé, mint amin idejött.

Kahlee visszavonult a lépcsőre, tudván-tudva, hogy ha a Cerberus zsoldosai követik őket és a tűzharc áthúzódik a felsőbb szintre, a fülkehálózatba, akkor elszabadul a pokol. Még úgy is, hogy a civileket evakuálták, a harc a kanyargós folyosókon csak további előnyhöz juttatná a jobb fegyverzettel rendelkező Cerberus-ügynököket.

Miközben Mai emberei közül jó páran fedezékbe vonultak a lépcsőhöz közeli fülkék között, fegyverükkel az ajtóra célozva, amin a Cerberus zsoldosai be fognak jönni, Kahlee egyenesen Seeto fülkéje felé ment, hogy magához vegye Gilliant.

Mire odaért, már hallotta mindkét oldal fegyvereinek a ropogását. Tudta, hogy nincs sok ideje; amilyen könnyen áttörtek a Cerberus emberei a lenti védelmen, olyan nehéz lesz itt megállítani őket. Egyszerűen túl sok fedezék és útvonal volt; a quariánoknak nem volt túl sok reménye leszámolni az ellenséggel, ha annak mindig megvolt az esélye, hogy visszavonuljon az alsóbb fedélzetre és pont a másik oldalon jöjjön fel újra.

Félrehúzta a narancssárga függönyt és egy üres fülkét talált mögötte.

Gillian még mindig a fülkék között bandukolt, amikor a hangos pattogás, amit korábban nem akart értelmezni az elméje, ismét felharsant, ezúttal még nagyobb hangerővel. Látta, hogy egy quarián átfut a folyosó másik végén, és a kezében lévő fegyver kényszerítette őt arra, hogy felismerje a fegyverropogást.

Nem akarok itt lenni – üvöltötte a tudata. – Menj vissza a hajóra.

Gillian pontosan ezt akarta tenni. Már minden irányból hallotta a tűzharc hangjait, lövéssorozatok hangja érkezett elölről, hátulról, jobbról és balról is, de kimerült elméje egyszerűen kizárta a zajt a tudatából és folytatta a lépcső felé vezető útját.

A lány befordult jobbra és szemtől szembe találta magát egy férfival és egy nővel. Rögtön meg tudta mondani, hogy nem quariánok: nem viseltek enviro-ruhát. Sisak volt rajtuk, de a vizorjuk csak az arcuk kétharmadát takarta el, nagy, vastag mellény védte a mellkasukat, vállukat és a karjukat. Mindketten fegyvert viseltek, és mikor meglátták a kislányt, felemelték a puskájukat és egyenesen rá céloztak.

Gillian tovább sétált az irányukba, mintha nem vette volna észre, hogy ott vannak.

– Ne lőj! – kiáltotta a nő. – Ez ő! Grayson lánya!

A férfi leengedte a fegyverét és futva indult Gillian irányába, karját kinyújtotta, hogy megragadhassa őt. Anélkül, hogy végiggondolta volna, Gillian ökölbe szorította a kezét és előrecsapott, ahogy Hendel tanította neki. A férfi félrezuhant az útjából, hátát az egyik fülke sarkába vágta. Hangos csattanás hallatszott, és furcsa pózban csúszott le a földre.

– Jézus Mária... – zihálta a nő, de Gillian kettévágta a mondatot. Ösztönösen cselekedve tenyérrel felfelé, lefeszített kézfejjel kitartotta a karját, majd megfordította a kezét. A nő a plafonig emelkedett, olyan erővel csapódott a mennyezetnek, hogy betört a sisakja. Gillian lábai elé zuhant, a szemei kifordultak, vér csordogált az orrából és füléből. Kirúgott egyszer, lába egy fülke oldalának csattant, aztán mozdulatlanná vált.

A kislány egyszerűen átlépte a testet és folytatta az útját. Míg elérte a lépcsőt, nem találkozott mással. Elindult az alsóbb szint felé.

Még mindig hallotta fentről a fegyverropogást, de itt lent már sokkal halkabbnak tűnt. Kicsit jobban érezte magát és dallamtalanul dúdolva a személyszállító felé indult.

Kahlee a pánik határán rohangált a folyosókon fel-alá, elkeseredetten keresve Gilliant. Szerencséjére a kiképzésen megtanították neki, hogy tartsa kordában a gondolatait annyira, hogy ne csináljon semmi hülyeséget, így ahelyett, hogy vakon befordult volna a sarkokon, először a fejét dugta ki a fülke takarásából, lehetséges ellenfél után kutatva.

Mindenfelől tűzharc hangjait hallotta, de nem találkozott a Cerberus egyetlen emberével sem, amíg rá nem talált két holttestre, akik a folyosó közepén feküdtek. Egy pillanatig azt hitte, bizonyítékot talált arra, hogy Hendel túlélte azt, hogy hat métert repült a levegőben: egyértelmű volt, hogy egy biotik végzett velük. Aztán egy másik gondolat ötlött az agyába.

Gillian.

Mióta az Idennára érkeztek, Hendel sokat foglalkozott a lánnyal, arra tanította, hogyan irányítsa és befolyásolja saját biotikus erőit. Azonban az elmúlt pár nap figyelemre méltó változásai ellenére Gillian még mindig csak egy emocionálisan érzékeny, könnyen megzavarható kicsi lány volt. Valami felbosszantotta őt az akadémia étkezdéjében, biotikus erők tomboló viharát szabadítva el. Most Kahlee-nek világos bizonyítéka volt arra, hogy a vihar ismét elszabadult.

Fél – gondolta Kahlee. – Össze van zavarodva. Olyan helyre akar menni, ahol biztonságban érzi magát.

Egy pillanattal később már tudta a választ.

Visszamegy a hajónkhoz.

A két holttestet érintetlenül hagyva a földön, Kahlee óvatosan elindult a folyosók között a lépcső felé.

Golo mindennél jobban élvezte a korábbi honfitársai ellen vívott csatát. Mivel sosem volt az Idenna legénységének a tagja, nem okozott számára gondot, hogy az általa lelőtt quariánok helyére azokat képzelje, akik elűzték őt az Useláról.

Erősen felfegyverkezve és páncélozva, máris hat életet sikerült kioltania a harc közben – kettőt a cserefedélzeten és még négyet a fülkék közötti vadászat során. A Cerberus által biztosított kiváló fegyverekkel ez nem is volt tisztességes küzdelem... és Golo pont ezt szerette. Valójában annyira jól szórakozott, hogy majdnem elvesztette az időérzékét.

Csak mikor a sisakjában az időzítő halk sípolásba kezdett, ébredt rá, hogy alig tíz percük van. Még nem találták meg a lányt, de ez sem számított neki. Itt volt az ideje, hogy visszavonuljanak Grayson hajójához és elhagyják az Idennát.

Tudta, hogy a csapat többi tagja még öt percig harcolni fog és keresni fogják Gilliant, de ő nem szerette, ha ilyen szoros a napirendje.

Egy csalódott sóhajjal felhagyott a fülkék labirintusában való vadászattal és gyorsan, de elővigyázatosan a lefelé vezető lépcső felé indult.

Az Omegáról lopott Cyniad utasfülkéjében Grayson aggódva várakozott. Az órájára pillantva észrevette, hogy alig tíz percük van hátra.

– Te és te – mondta két zsoldosra mutatva a háromból, akik ott maradtak vele a hajó biztosítására. – Menjetek és keressétek meg a vezérlőket, szabadítsátok meg a hajót a dokkolókaroktól.

Úgy tervezte, az utolsó pillanatig várni fog, de ez nem jelentette azt, hogy ne készülhetett volna elő az indulásra.

A két férfi kirohant a zsilipen, Grayson és a másik férfi pedig – a pilóta, aki a quarián hajót idáig vezette – csendben várt.

Hangos, kemény döndülést hallott a hajó külső oldala irányából. Kíváncsian és gyanakodva a zsiliphez ment, amin kitekintve a hangár közepén egy alacsony, női, enviro-ruhát viselő alakot pillantott meg.

– Apu? – kérdezte a lány. Bár a hangot részben eltorzította a maszk és a légzőkészülék, Grayson azonnal felismerte.

– Gigi – mondta féltérdre esve, egyik kezét a lány felé nyújtva.

A lány az ismerős, nyújtott lábú lépéseivel odasétált hozzá, amíg kartávolságba nem ért. Grayson jól ismerte lánya állapotát, ezért leeresztette a kezét anélkül, hogy hozzáért volna Gillianhez. És ekkor, az apa legnagyobb meglepetésére, a lánya tett még egy lépést előre és megölelte őt.

Csak mikor a lánya köré kulcsolta karjait, vette észre a két katonát, akiket egy pillanattal korábban küldött ki, be voltak szorítva egy felfordult targonca alá, amit a quariánok minden bizonnyal a teherhajók be- és kipakolásakor használtak. Úgy tűnt, mintha a hattonnás targoncát felemelték és rájuk dobták volna. Összezúzták őket, mint a hangyákat. Azonnal meghaltak.

Az egymásra találásuk egy másodperccel később félbeszakadt, mikor a háta mögül meghallotta a másodpilóta hangját.

– U-u-uram – dadogta remegő hangon, a két katona targonca alól kilógó szétzúzott holttestére bámulva. – Mi történt velük?

– Ne törődjön vele – mondta Grayson határozottan, miközben elengedte a lányát és felállt. – Menjen a fedélzetre és aktiválja a hajtóművet. Itt az ideje, hogy elinduljunk.

– Még nem indulhatunk – mondta Gillian. Grayson meglepődött, hogy valódi érzelmeket hall ki a lány hangjából és nem a megszokott monoton szól hozzá. – Meg kell várnunk a barátaimat.

– A barátaidat? – viccelődött Grayson.

– Hendelt, Kahlee-t és Lemmet – válaszolta Gillian. – Lemm quarián.

– Nem várhatjuk meg őket, szívem – felelte Grayson gyengéden.

Gillian összefonta a kezét a mellkasán és tett egy lépést hátra, Grayson még sosem látta tőle ezt a mozdulatot.

– Nem megyek el nélkülük – mondta dacosan. Grayson meglepetten pislogott, majd bólintott.

– Rendben, szívem. Megkeressük őket.

Amikor a kislány elfordult, hogy belépjen a hajó belsejébe, az apja mögé lépett és egy apró kábítót húzott elő az övéből. Egy gyors lövés a lapockák közé, és Gillian Grayson várakozó kezeibe hanyatlott.

Bűntudatot érzett, amiért a lányán használta a fegyvert, de tudta, hogy csak kevés idejük van, ezért felnyalábolta őt és bevitte a hajóba.

– Amint bent voltak, a hálószobába vitte Gilliant és az ágyra fektette. Levette róla az enviro-ruha sisakját és egy hosszú pillanatig csak nézte az arcát, s csak akkor vette le róla a szemét, amikor a pilóta ismét megszólította. Uram? – mondta az ajtóban állva. – A dokkolókarok még mindig a hajóhoz rögzítenek minket.

– Menjen és oldja le őket – utasította Grayson. – Nem mozdulok a lányom mellől.

A férfi bólintott, majd megfordult és magukra hagyta őket.

– Ne aggódj, Gigi – suttogta. – Gondoskodom arról, hogy mostantól gondodat viseljék.

HUSZONNÉGY

Kahlee keresztülrohant az elhagyatott cserefedélzeten. A hajó felé tartott, amit Gillian már az otthonának tekintett. Olyannyira koncentrált arra, hogy megtalálja a lányt, hogy eszébe se jutott, hogy ránézzen Hendelre, aki az asztal mögött feküdt.

Lelassított, ahogy keresztülhaladt a folyosón, ami elválasztotta egymástól a csere- és leszállófedélzetet. Csendben mozgott, hátha Cerberus-csapatok várnak rá valahol. Az óvatossága úgy tűnt, kifizetődött; egy őr tevékenykedett pont az ajtó előtt. A férfi háttal állt neki, egyik kezével a vezérlőpanelt ütötte, hogy elérje, hogy a dokkolókarok visszahúzódjanak, a másikkal egy gépfegyvert markolt.

A puskaropogás túl feltűnő lett volna a környéken ólálkodók számára, de ez nem jelentette azt, hogy Kahlee nem használhatja a géppuskáját. Tudta, hogy a katona páncélja rendelkezik kinetikus pajzzsal, de azt is, hogy arra van programozva, hogy a sebességre reagáljon. Ha leütött vagy hátba szúrt valakit, nem aktiválódott. Egy nagysebességű sorozatra volt szükség ahhoz, hogy a pajzs reagáljon. Egy fejre mért ütés nem aktiválta.

A nő gyorsan mozogva a férfi mögé lopakodott. Ujjait a puska csövére fonta és úgy tartotta a fegyvert, mint egy baseballütőt. Amint elég közel ért hozzá, minden erejével meglendítette az alkalmi fegyverét.

A zaj, amit akkor keltett, amikor végigszaladt a rámpa fém padlózatán, pont elégnek bizonyult arra, hogy figyelmeztesse a férfit a közelségére, és elég időt adjon neki reagálni. A kommandós fél testével felé fordult, felemelte egyik kezét és lehajolt. Ettől a csapás nem a fejét, hanem a karját érte. Az ütés erejétől a férfi elejtette a fegyverét, ami csörömpölve hullott a földre. Támolyogva próbált talpon maradni.

Kahlee újra lesújtott, de túl közel volt, ezért nem tudott elég lendületet szerezni. A csapás a sisakja oldalán érte a kommandóst, de ahhoz nem elég nagy erővel, hogy kiüsse a férfit. A katona kábultan zuhant a falnak, az övén függő pisztolya után matatva.

Kahlee megpörgette kezében a fegyverét és alulról sújtott le a fickó sisakjára. Pont a háromnegyedes visor sarkát találta el, összezúzva ezzel a férfi alsó állkapcsát és kiütve néhány fogát. A katona feje hátrabicsaklott és elzuhant. Kahlee rávetette magát és ezúttal két kézzel vágta a fickó fejébe a puska tusát.

Még a sisakja sem menthette meg a brutális csapások sorozatától. A hat egymást követő ütés után Kahlee már biztos volt benne, hogy a fickó nem kel fel többé, de még lesújtott kétszer, csak hogy biztosra menjen.

Mikor felemelkedett, látta, hogy a fegyvere elgörbült az ütésektől.

Használhatatlan volus szar – gondolta, miközben a halott katona övéről leemelte a pisztolyt.

Mivel ellenfél híján maradt, gyorsan körbepillantott a leszállófedélzeten, s amikor meglátta a két Cerberus-katona testét a targonca alatt, tudta, hogy a lány erre járt.

Fellopózott a hajóra, amilyen halkan csak tudott. Az utastér üres volt, ezért tovább ment a pilótafülkéig, de ott sem talált senkit. A hátsó alvófülkékhez érve, csak kissé lepődött meg, mikor ott találta az ágyon alvó Gilliant és az apját, aki az álmát őrizte.

Felemelte a pisztolyt és Graysonra célzott vele. – Tűnj a közeléből, te rohadék.

A férfi felkapta a fejét a női hangra. Amikor meglátta Kahlee-t, a szemei tágra nyíltak a meglepetéstől. Beletelt egykét pillanatba, mire felismerte a nőt az enviro-ruha és maszk mögött.

– Kahlee? – motyogta.

A nő bólintott és a pisztollyal intett felé. Grayson lassan felállt és elhátrált az ágytól.

Kahlee Gillianre pillantott és észrevette, hogy a lány eszméletlen.

– Mit csináltál vele? Megint bedrogoztad? – követelte a választ.

– Kábító – suttogta Grayson. Kahlee hallotta a hangjában, hogy a férfi szégyelli magát ezért. Rájött, hogy eltekintve mindattól, amit tett, Grayson mégis szerette a lányát. Mindezek fényében a Cerberus iránti elhivatottsága még borzalmasabbnak és szánalmasabbnak tűnt.

Aztán megérezte a bordái közé nyomódó pisztolyt.

– Dobd el a fegyvert.

Kahlee egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy lelövi Graysont, de azzal, hogy megöli a lány apját, még nem mentette volna meg Gilliant, és majdnem biztos volt, hogy ezzel aláírta volna a saját halálos ítéletét. Ehelyett hagyta, hogy a pisztoly kihulljon a kezéből.

– Arccal a földre, kezeket a tarkóra – utasította a hang. Nyomatékosításként ismét a bordái közé döfte a fegyvert.

A nő engedelmeskedett a hangnak, és a földön fekve hallotta ismeretlen támadója lépteit, amint az ágy felé közeledett.

– Ne érj hozzá, Golo – figyelmeztette Grayson. A hangjából áradó jeges harag megállásra késztette a léptek gazdáját.

A hasán fekve Kahlee, összeszedve bátorságát, megpróbált felnézni. Meghökkenve vette tudomásul, hogy Grayson egy quariánnal beszél.

Hendel a fájdalomra tért magához. A testében lévő minden izom és csont sajgott, miután hozzácsapták a falhoz. Csak feküdt ott, ahogy lassan visszatért belé az élet, miközben próbált rájönni, mi történt. Pár másodperc múlva elkezdtek visszatérni az emlékei. A cserefedélzeten volt, ahol a quariánok a Cerberus embereivel harcoltak.

Még mindig hallott fegyverropogást, de már csak távolabbról.

A harc már a feljebb lévő fedélzeten folyik.

Legyűrve az izmaiban lévő fájdalmat, kényszerítette magát, hogy felálljon. Néhány pillanatnyi szédülés után sikerült úrrá lennie testén. Körbenézve megpillantotta a géppuskáját, ami ott hevert mellette a földön, s felvette.

Segítenem kell Kahlee-nek és a többieknek.

Mielőtt sikerült volna kimásznia az íróasztal mögül, hangos, rohanó lépteket hallott lesietni a lépcsőn. Két Cerberus-katona érkezett a felső szintről, de nem vették észre Hendelt. Figyelmüket lekötötték az őket támadó quariánok.

Visszavonulnak! – Jött rá Hendel. – Nyertünk!

Biztos volt abban, hogy nem lenne képes használni a biotikus erejét. Még mindig forgott vele a világ a falnak csapódástól, és valószínűnek tartotta, hogy enyhe agyrázkódása is van, de ahhoz elég jól volt, hogy használja a gépfegyverét.

Bízva abban, hogy a fegyver automata célzórendszere korrigálja majd a szédülés keltette bizonytalanságát, célba vette a legközelebbi Cerberus-katonát és tüzelt.

Ekkora távolságból a golyók gyorsan lemerítették az ügynök pajzsait. Ugyan még Hendel felé tudott fordulni, de már nem tudta ráemelni a fegyverét és viszonozni a tüzet.

A második katona azonnal felé fordult, amint az első lehanyatlott, és Hendelnek fedezékbe kellett vetődni az íróasztal mögé. Az ellenfele első sorozata hatalmas darabokat tört le a kemény falapról, de egyben maradt. Ez a mozzanat pont elegendő időt biztosított Hendel számára ahhoz, hogy a biztonságos raktárhelyiségbe vetődjön.

Kidugta a fejét az ajtón, hogy viszonozza a tüzet, és látta, hogy a Cerberus-katona kereszttűzbe került. Hendel tüzet nyitott, és ugyanígy tett még jó néhány, a felső fedélzetről érkező quarián. Mivel lőttek rá szemből és hátulról is, a katona néhány pillanat után lehanyatlott.

– Hendel vagyok! – kiáltott ki a raktárhelyiségből. Nem akart csak úgy felbukkanni előttük, hogy véletlenül lelőjék.

– Hendel! – hallotta a férfi Lemmet kiáltani. – Örülök, hogy életben vagy!

A férfi kilépett a szobából és óvatosan átmászott az íróasztalon. Lemm, Mai és még négy quarián várta a lépcső lábánál.

– Ezek voltak az utolsók? – kérdezte Hendel, fejével a földön fekvő két Cerberus-katona felé intve. Úgy gondolta, a harcnak vége, mivel nem hallott már fegyverropogást.

– Lehet, hogy még akad egy-kettő – válaszolta a kapitány, – akik visszavonultak a Cyniadra.

– Már megfutamítottak minket, amikor hirtelen elkezdtek visszavonulni – tette hozzá Lemm.

– Miért tennének... – kezdett bele Hendel, de megdermedt. – Hol van Kahlee? Hol van Gillian?

Senki sem válaszolt.

– A Cerberus elkapta! – kiáltotta Hendel. – Ezért vonulnak vissza!

Az egész csoport a leszállófedélzet felé kezdett rohanni.

– Lelőjem? – kérdezte Golo.

Grayson Kahlee-re nézett, aki még mindig hason feküdt a földön az enviro-ruhájában. A quarián épp a tarkójára célzott a pisztolyával.

– Ne – mondta Grayson. – Hagyd életben. Kiváló szakértője a biotikus erősítők konfigurációjának. A Cerberus lehet, hogy hasznát tudná venni Gillian új képzése közben.

– Soha nem fogok segíteni a beteg kísérleteikben – csattant fel Kahlee a padlón fekve.

– Csendet – figyelmeztette Golo, és erősen oldalba rúgta a nőt. Grayson arca megrezzent.

Kahlee felmordult és a hátára fordult, miközben kezeivel a bordáit szorította.

– Gillian gyűlölni fog ezért – zihálta, miközben megpróbálta visszanyerni a lélegzetét. – Soha nem bocsát meg neked!

A quarián elhúzta a száját és még egyet rúgott Kahlee-be. A nő felhúzta a térdeit és összekuporodott, hogy védje magát.

– Elég! – csattant fel Grayson.

– Hogy hagyhatod, hogy ezt tegyék a saját lányoddal? – szűrte a szavakat Kahlee az összeszorított fogain keresztül. Még mindig összegömbölyödve a fájdalomtól.

– Láttad odakint a targoncát? – tudakolta Grayson.

– Láttad, mire képes Gillian? Ezt a Cerberusnak köszönheti!

– Fegyvert akarnak csinálni belőle – vágott vissza Kahlee. A szavai tele voltak fájdalommal és haraggal. – Azok a drogok csak rontottak az állapotán. Azok nélkül esélye lehet a normális életre!

Graysonnak hirtelen eszébe jutott az a pillanat, amikor Gillian megölelte a zsilipajtó előtt. Emlékezett a szavaira és a meglepő ellenállására.

Meg kel! várnunk a barátaimat. Nem megyek el nélkülük.

– Gillian boldog volt itt – folytatta Kahlee. – Láttál már ilyet valaha? Tényleg boldog volt!

– Kussolj! – kiáltott rá Golo, és megint belerúgott. Ezúttal nem állt le. Addig rugdosta, amíg Grayson hirtelen felcsattant.

– Megállj! Elég volt. Vége van.

Golo a férfira nézett. Az erőfeszítéstől zihálva megvonta a vállát. Kahlee erőtlenül gördült egyik oldaláról a másikra.

Fájdalmas sóhajok és nyögések hallatszottak a maszkja mögül.

Grayson tekintete az ágyon fekvő Gillianre vándorolt. Olyan aprónak, törékenynek és gyámoltalannak tűnt.

A megváltásnak ára van – hallotta a Titokzatos Ember hangját a fejében. Aztán hirtelen bevillant az elméjébe a Pel raktárában talált megcsonkított quarián emléke.

Ne a módszereink, hanem a céljaink alapján ítélj meg minket.

– Mindjárt kifutunk az időből – emlékeztette Golo. – Mennünk kell, most! Nem várhatunk a többiekre.

Grayson hirtelen megtalálta a hasonlóságot a quarián és a régebbi partnere között. Mindkettő kegyetlen volt és szadista. Mind a ketten lelkiismeret-furdalás nélkül kínoztak és öltek meg másokat a saját érdekeikért.

És mind a ketten elárulták a saját népüket. A gondolatától is rosszul volt annak, hogy milyen emberekkel lépett szövetségre.

Óriási terheket veszünk magunkra a nagyobb jóért, de ezt az árat meg kell fizetnünk az ügyért.

– Indítsd be a motorokat és vigyél minket ki innen – parancsolta Grayson.

A quarián hátat fordított és kifele indult. Grayson pedig szép nyugodtan lehajolt és felvette Kahlee pisztolyát a földről. A quarián mögé lépett és a tarkójához szorította a fegyvert, hogy még a kinetikus pajzsa se védhesse meg. Aztán elsütötte a fegyvert. A lövedék áthatolt Golo fején, a maszkján át távozott és belefúródott a válaszfalba. A quarián előrebukott, Grayson pedig hagyta, hogy a fegyver a kezéből a földre hulljon. Megfordult és Kahlee-re nézett, de nem tudta megmondani, hogy mire gondol, mivel az arcát még mindig maszk takarta.

– A hajó, amivel érkeztünk, tele van robbanóanyaggal – közölte a férfi. – Körülbelül két percünk van a robbanásig, ami feltépi az Idenna oldalát. Szükségem lesz a segítségedre, ha le akarjuk állítani.

– Tudsz járni? – kérdezte Grayson, és felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki talpra állni.

Kahlee egy fél pillanatig hezitált, mielőtt megragadta a férfi kezét és morogva talpra küzdötte magát.

– Az biztos, hogy megpróbálom – válaszolta Kahlee.

Hendel és a quariánok sprintelni kezdtek, amikor beértek a rakodófedélzetre. A Cyniad a hetes dokkban állt, a fedélzet végénél a többi hajó mögött. Az ex-biztonsági főnök hosszú lépéseivel a többiek elé került, de utolérték, amikor megállt és döbbenten meredt a hármas dokkban álló hajó zsilipén kifelé tartó két alakra.

Kahlee még mindig az enviro-ruhájában és Grayson Cerberus-páncélban épp kifelé tartottak a hajóból. A nő egyik kezét átvetette Grayson nyakán, és úgy tűnt, a férfi segít neki talpon maradni. Egyiküknél sem volt fegyver.

– Hendel! – kiáltotta Kahlee, de a hangja elcsuklott a fájdalomtól. Szabad kezével az oldalához kapott.

– A Cyniad – vette át a szót Grayson – a hetes hangárban áll. Tele van robbanóanyaggal.

Hendelt zavarba ejtették a látottak és nem tudott mást tenni, mint megcsóválni a fejét.

– Mi történt? Hol van Gillian?

– Biztonságban van – válaszolta villámgyorsan Grayson. – De fel kell jutnotok a Cyniádra és hatástalanítanotok a bombát, mielőtt felrobban!

– Mi a francról beszélsz?

– A Cerberusról. Nem akartunk elmenekülni a Cyniaddal. Az én hajómmal akartunk elmenni. A Cyniad tele van robbanóanyaggal, amit időzítővel akartunk felrobbantani, hogy megléphessünk a zűrzavarban.

– Mennyi robbanóanyaggal raktátok meg a hajót és mikor robban? – követelte a választ Hendel.

– Két perc múlva, és elég sokkal ahhoz, hogy lyukat vágjon az Idenna oldalába.

– Tartsátok szemmel! – mondta Hendel Graysonra mutatva, miközben elfordult és megindult.

– Várj! – kiáltotta Grayson, és ez megakasztotta az ex-biztonsági főnök lépteit. – Ez egy kétszemélyes, szinkronizált detonátor. Két embernek egyszerre kell bevinni a kódot, különben felrobban.

– Mi a kód? – követelte Mai.

– Hat-kettő-három-kettő-egy-kettő.

– Mindenki más hagyja el a rakodófedélzeteket – parancsolta a kapitány, majd Hendel felé fordult. – Menjünk.

Kevesebb mint harminc másodperc alatt érték el a Cyniad zsilipét. Isli, Seeto és Ugho holttestei pont előtte hevertek. A zsilip pedig le volt zárva.

– Várj! – mondta Mai és karon ragadta Hendelt. – Mi van, ha csapda?

A biztonsági főnök is pont erre gondolt.

– Ezt a kockázatot vállalnunk kell.

Kinyitották a zsilipet és felrohantak a quarián hajóra. A rakodófedélzeten elég robbanóanyag volt ahhoz, hogy felrobbantsanak egy kisebb aszteroidát: legalább ötven rakétaüzemanyaggal teli hordó, mind Hendel válláig ért. A hordók egymáshoz kötözve a terem közepén álltak, és valahonnan a halom belsejéből, teljesen hozzáférhetetlen helyről hallották a ritmikus beep-beep-beep hangját a visszaszámlálónak.

– Keresd meg a hatástalanítókat! – kiáltotta Hendel, és szétszéledtek, az egyikük balról kerülte meg a hordókat, a másikuk pedig jobbról. Úgy gondolta, körülbelül harminc másodpercük lehet még a robbanásig, amikor végre megtalálta, amit keresett: egy apró billentyűzet volt az egyik tartály oldalára erősítve. Két drót futott ki belőlük a hordók köré tekert vezetékek közé. Hendelnek kétsége sem volt afelől, hogy ha bármelyiket is leválasztaná közülük, az egész felrobbanna.

– Az enyém megvan! – kiáltott fel Mai a tartályok túloldaláról.

– Az enyém is – válaszolta Hendel. – Háromra írjuk be a kódot! Kész? Egy... kettő... három!

Bevitte a számokat, tudva, hogy Mainak csak néhány pillanatnyi ideje van ugyanezt tenni. Ha nincsenek szinkronban, ha valamelyikük hezitál vagy hibázik, mindketten azonnal elporladnak.

A visszaszámláló bipelése hirtelen metsző sípolássá változott. Hendel ösztönösen becsukta a szemét, hogy felkészüljön a robbanásra...

És semmi sem történt.

A metsző sípolás szép lassan elhalt. Hendel az arcához nyúlt, hogy kitörölje az izzadságot a szemöldökéből, de kesztyűs keze az enviro-ruha maszkjának ütközött.

Ez aztán a „tiszta jelzés”, motyogta a bajsza alatt. Aztán nevetni kezdett.

HUSZONÖT

A harc után a quariánok őrizetbe vették Graysont. A férfi sorsa az elkövetkező majdnem egy hétben az Admiralitás, a Konklávé és az Idenna civil Tanácsának jóindulatától függött.

Több tucat, talán több ezer életet mentett meg azzal, hogy figyelmeztette őket a töltetekre, de többek között Kahlee is úgy gondolta, hogy csak Grayson volt a felelős azért, hogy veszélybe került az életük. Sok vér tapadt a férfi kezéhez, amiért felelősségre lehetett volna vonni. Az Idenna legénységének több mint húsz tagja vesztette életét a támadásban, amelyben elhullottak a Cerberus katonái és Golo, az áruló is. Az ár, amit fizettek, magas volt, de lehetett volna ennél sokkal több is.

Mai tisztában volt mindezzel és figyelembe is vette, amikor a kapitány jogán meghozta a végső ítéletet Grayson felett. Kahlee attól tartott, hogy a dolognak Hendelre és rá nézve is lesznek következményei, hisz mindebből a szörnyűségből semmi sem történt volna meg, ha a quariánok nem fogadják be őket. Azonban alulbecsülte a közösségnek a quarián kultúrában betöltött szerepét. Vendégekként tartották őket számon ezen a hajón, magyarázta el neki Mai. Tagjai voltak az Idenna-családnak. A kapitány nem akarta elűzni őket és nem akarta őket felelőssé tenni a Cerberus támadásáért.

Végül Mai beleegyezett abba, hogy Kahlee a saját foglyaként visszavigye Graysont a Szövetségnek, még a férfi hajóját is visszaadta, hogy a nő azon szállíthassa el a foglyot. Lemm beleegyezett, hogy mint a hajó pilótája velük tart és rajta tartja a szemét a foglyon.

Hendel és Gillian viszont nem tartott velük.

– Biztos tudod, mit csinálsz? – kérdezte Hendeltől Kahlee, mikor a hangároknál búcsút mondtak egymásnak.

– Gilliannek erre van szüksége – mondta a férfi. – Láttad, mennyit haladt, mióta itt vagyunk. Nem tudom, mi teszi ezt vele, a hajó, az enviro-ruha, vagy a drogok hiánya... csak azt tudom, hogy az Idennán boldog... És nemsokára már a Cerberus hatókörén is kívül lesz – tette hozzá egy másodperccel később.

Kahlee bólintott, elfogadta a tényt, hogy nem tud változtatni a férfi elhatározásán.

Annak a híre, hogy egy ellenséges erő belülről támadt rá a Migráns Flottára, a velejéig megrázta a quarián társadalmat. A sokkoló igazsággal szembesülve, miszerint még a flottilla támogatásával is sebezhetőek voltak, a kapitányok nagy része megváltoztatta az álláspontját azzal kapcsolatban, hogy hosszú távú utakra küldjenek felderítőhajókat az ür feltérképezetlen szegleteibe.

A Konklávé hevesen vitázott az ügyről, de végül azok kerültek fölénybe, akik Maihoz hasonlóan a felderítő küldetések mellett álltak. Az Admiralitás megvétózhatta volna a Konklávé döntését, de úgy tűnt, ők is meggondolták magukat. Beleegyeztek a döntésbe, de szigorú szabályokat és előírásokat állítottak fel azzal kapcsolatban, hogy hány hajó vehet részt a küldetésben, és mikor indulhatnak.

Nem volt meglepő, hogy az Idenna lett az első ezek közül a hajók közül. Három hét múlva egy nemrégiben aktivált tömegrelén keresztül egy feltérképezetlen rendszerbe fog belépni, ismeretlen helyek felé utazva. Mostanra új technológiákkal szerelték fel, amelyeknek segítségével képesek lesznek az egyedüli túlélésre a következő öt évben, minden külső kapcsolat és erőforrás nélkül. Hogy az utazás megvalósítható legyen, a majdnem hétszázfős legénységet alig több mint ötvenre kellett csökkenteni. Ezeket a quariánokat Mai személyesen válogatta ki.

A kapitány megadta az engedélyt Hendelnek és Gilliannek is, hogy velük tartsanak.

– Tényleg úgy gondolod, hogy öt év alatt a Cerberus felhagy a Gillian utáni kutatással? – kérdezte Kahlee.

Hendel megrántotta a vállát.

– Nem tudom. Csak szeretnék esélyt adni neki arra, hogy felnőjön, mielőtt újra szembe kéne néznie velük.

Hendel a hajó felé pillantott, ahol Gillian végső búcsút mondott az apjának. Hendelnek nem volt ínyére a dolog, de Kahlee meggyőzte. Grayson ennyit megérdemelt.

– Mit gondolsz, mit mond neki az apja? – töprengett a biztonsági főnök.

– Nem tudom.

Kahlee el sem tudta képzelni, min mehetett keresztül Grayson. Mindennel, amit a felnőtt életében tett, minden tettel, minden döntéssel a Cerberust és az úgynevezett jó és dicső ügyét szolgálta. Azonban végül ezek helyett a ködös eszmék helyett a lányát választotta. Sajnos ez a választás azt jelentette, hogy nem maradhatnak együtt.

– Mit fogsz mondani Gilliannek, ha majd erről kérdez? – fordult Hendelhez.

– Az igazat – mondta. – Az apja bonyolult személyiség. Elkövetett pár hibát, de nagyon szereti őt és csak a legjobbat akarja neki. És végül meghozta a jó döntést.

Kahlee újra bólintott és közel húzta magához Hendelt, hogy megölelhesse.

– Vigyázzatok magatokra odakint – suttogta.

– Úgy lesz.

Lemm csizmájának ismerős kopogását meghallva kibontakoztak egymás öleléséből.

– Készen állunk az indulásra? – kérdezte Lemm.

Kahlee tudta, hogy a fiatal quarián alig várja, hogy kitehesse őt és Graysont a legközelebbi szövetségi kolónián, hogy aztán még időben csatlakozhasson az Idenna legénységéhez. Hendelhez és Gillianhez hasonlóan Mai őt is beválogatta a hosszú és veszélyes küldetés résztvevői közé.

Kahlee már elbúcsúzott Gilliantől, és bármennyire is gyűlölte, hogy el kell szakítania Graysont a lányától, itt volt az ideje, hogy induljanak.

– Készen állok – mondta.

Pár órára a Cuervótól, a legközelebbi szövetségi kolóniától, fénysebesség alá lassítottak. Lemm előre beprogramozta a navigációs rendszerbe az úticéljukat, Kahlee pedig kiküldött egy com-üzenetet: egy biztonsági őrjárat vár majd rájuk a leszálláskor, hogy azonnal őrizetbe vegyék Graysont.

A quarián szundított egyet a hálóban, míg Kahlee és Grayson egymással szemben ültek az utaskabinban. Grayson bilincsbe vert kezei a térdén nyugodtak. Elővigyázatosságból Kahlee magához vett egy kábítót és egy pisztolyt is arra az esetre, ha a férfi meggondolná magát.

Látta rajta, hogy félt. A tekintete újra és újra végigpásztázta a kabint, mintha kiutat keresne, és az ujjai nyugtalanul izegtek-mozogtak a combján.

– Tisztában van azzal, hogy ez számomra a halálos ítéletet jelenti? – kérdezte Grayson.

– A Szövetség meg fogja védeni magát – nyugtatta meg Kahlee. – Értékes információi vannak a Cerberussal kapcsolatban. Életben akarják tudni magát.

– Nem tudnak megvédeni – rázta meg a fejét Grayson. – Talán egy hónapba, talán egy évbe fog kerülni, de előbb vagy utóbb az egyik Szövetségbe beépült ügynökük rám fog találni.

– Mit vár, mit tegyek? – kérdezte Kahlee. – Nem engedhetem el magát.

– Nem – mondta halkan. – Gondolom, nem.

– Tudnia kellett, hogy ez fog történni – mondta Kahlee.

– De végül is segített rajtunk. Azt hiszem, vezekelnie kell a múltjáért.

– Szeretném az hinni, hogy ebbe a vezeklésbe nem tartozik bele a halál – mondta Grayson fanyarul vigyorogva.

– Emlékezzen, miért csinálja ezt az egészet – mondta Kahlee annak reményében, hogy jobb kedvre derítheti a férfit.

– Gillianért.

A lánya említésére a férfi ajka kétségbeesett mosolyra húzódott.

– Igaza volt – mondta. – Abban, amit azelőtt mondott nekem, hogy megöltem Golót. Gillian most boldog. Azt hiszem, ennél nem kívánhatok többet.

Kahlee bólintott.

– Helyesen cse...

A mondat félbeszakadt, amikor Grayson a nőre vetette magát. Gyorsan mozgott, előrelendített fejével Kahlee védtelen orrát vette célba. A nő az utolsó lehetséges pillanatban odébb kapta a fejét, így a férfi csak a vállát találta el.

A férfi tejes súlyával ránehezedett, belenyomva őt a székbe. Megbilincselt kezével fogást keresett rajta, mialatt Kahlee erősen rámarkolt Grayson légcsövére.

A férfi zihálva és fulladozva leborult a székéről és magzatpózba gömbölyödve feküdt a padlón. Kahlee felállt a székéből és a férfi fölé tornyosult, izmait még mindig megfeszítve, hátha Grayson újra próbálkozna.

– Próbáld meg újra és lelőlek – figyelmeztette, de a hangjában nem volt harag.

Kahlee szíve kalapált, a vére megtelt adrenalinnal, de a férfi valójában nem bántotta őt. Számított valami ilyesmire; a férfi elkeseredetté vált. Csakis önmagát okolhatta azért, hogy nem vette észre, Grayson még mindig veszélyt jelenthet.

– Jöjjön – mondta lágyabb hangon és tett egy lépést hátra. –

Nem ütöttem meg annyira. Keljen fel.

Grayson az oldalára fordult és Kahlee-nek feltűnt, hogy a férfi szorongat valamit a még mindig bilincsbe vert kezében. Egy teljes másodpercbe került, mire felismerte a kábítóját, biztos a dulakodás alatt akasztotta le az övéről!

Lemmnek akart kiáltani, de Grayson meghúzta a ravaszt és minden elsötétült.

Mikor magához tért, Lemm aggódó pillantását érezte magán. A hajó egyik hálószobájában feküdt, s a kábító utóhatásaként még kissé émelygett.

– Hol vagyunk? – kérdezte és megpróbált felülni.

– A Daelonon – felelte Lemm. – Egy kis volus kolónián.

– Azt hittem, a Cuervóra megyünk – összezavarodott elméje még mindig a széthullott darabok összeillesztésével próbálkozott.

Lemm vállat vont.

– Csak annyit tudok, hogy valaki kiütött egy kábítóval, s amikor magamhoz tértem, már itt voltunk, a daelom űrállomáson.

– Hol van Grayson? Mi történt Graysonnal?

– Elment – felelte Lemm. – Utána indulhatunk, ha szeretnéd. Lehet, hogy még mindig a Daelonon van.

Mikor Kahlee felfogta, mi történt, megrázta a fejét.

– Már régen elment. Sosem találnánk meg.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte a quarián.

– Fogd a hajót és menj vissza vele az Idennára. Még sok mindent el kell intézned, mielőtt megkezditek az utazást.

– Veled mi lesz?

– Csak dobj ki a Grissom Akadémiánál – mondta Kahlee. – Sok más gyerek van még a Felemelkedés-programban, akiknek szüksége van a segítségemre.

Aztán mosolyogva hozzátette.

– Nagy biztonsággal állíthatom, meg tudom győzni a bizottságot arról, hogy visszavegyenek.

EPILÓGUS

A vid-képernyő sípolt egyet a bejövő üzenet jeleként. Az asztalánál ülő Titokzatos Ember felpillantott a jelentésből, amit éppen tanulmányozott, és észrevette, hogy a hívás a biztonsági vonalak egyikén érkezett.

– Válasz – mondta, és Paul Grayson arca jelent meg a képernyőn.

A Titokzatos Ember meglepetten pislogott. Biztosra vette, hogy a quarián flottába való beszivárgás kudarcba fulladt, hiszen már két hét is eltelt és nem hallott semmit az osztag felől. A híreket figyelve csak általános információkhoz juthatott a Cerberus legtöbb küldetését illetően, de mivel a quarián flottában nem képviseltette magát a média, olyan tájékozatlanságra volt kárhoztatva, mint egy átlagos ember.

– Paul – mondta a fejét egy cseppet félrebillentve. – Visszaszereztétek az eszközt?

– A neve Gillian – felelte a férfi. Az ellenséges hangnemet nem lehetett nem észrevenni.

– Akkor Gilliant – egyezett bele a Titokzatos Ember jeges hangon. – Mi történt a küldetés során? Miért nem jelentkeztetek?

– A csapat halott. Mindegyikük. Golo. Mindenki.

– Kivéve téged.

– Én is halott vagyok – felelte Grayson. – Már csak egy szellem vagyok. Sosem talál rám.

– És a lányod? – kérdezte a Titokzatos Ember. – Hogy lesz képes a túlélésre, ha állandóan menekülnie kell? Ez az élet nem neki való. Hozd őt ide, Paul, és megbeszéljük, mi a legjobb Gilliannek.

Grayson felkacagott.

– Nincs is velem. Egy a mélyűr felderítésére indult quarián hajó fedélzetén van valahol a feltérképezetlen rendszerekben a galaxis határán is túl. Sosem talál rá.

A Titokzatos Ember összeszorította állkapcsát, amikor rájött, hogy a lányt elveszítette. A tény, hogy Grayson kigúnyolja őt azzal, hogy megadja a lány pontos helyét, egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy esélye sincs megtalálni Gilliant. A Cerberus informátorai a Tanácsi Űrben és a Terminus Rendszerben folyamatos információáradattal látták el őt, de ezen a hálózaton túl gyakorlatilag vaknak számított.

– Azt hittem, hűséges vagy az ügyünkhöz, Paul.

– Az voltam – válaszolta Grayson. – Aztán találkoztam azokkal az emberekkel, akik osztoznak a maga látomásában, és meggondoltam magam.

A Titokzatos Ember gúnyosan a képernyőre tekintett.

– Én életeket mentek. Emberi életeket. Egykor megértetted ezt. Most úgy tűnik, hirtelen a lelked megmentése lett a legfontosabb a számodra.

– Azt hiszem, a lelkemet már nem lehet megmenteni.

– Akkor miért hívtál? – tudakolta a Titokzatos Ember, hangjában épphogy érezhető volt a zavar.

– Figyelmeztetni akarom – mondta a képernyő túloldalán lévő férfi. – Maradjon távol Kahlee Sanderstől. Ha megpróbál a nyomába eredni, mindent kitálalok a Szövetségnek.

A Titokzatos Ember alaposan szemügyre vette a vid-képernyő állal kivetített képet. Észrevette, hogy a Grayson vöröshomok-függőségére utaló jelek – a véreres szemek, a halványan csillogó bevonat a fogain – eltűntek. És megértette, hogy a férfi nem blöfföl.

– Mitől jelent neked ilyen sokat ez a nő?

– Számít ez? – vágott vissza Grayson. – Magának aligha jelent bármit is. Semmi köze az én mocskos kis titkaimhoz. Szerintem, ha a hallgatásomért cserébe biztonságban tudhatom őt, akkor jó üzletet kötöttünk.

– Rád találunk, Paul – Ígérte a Titokzatos Ember halk, fenyegető hangon.

– Talán – ismerte el Grayson. – De nem ezért hívtam. Kahlee Sanders – megegyeztünk?

Egy másodpercig a Titokzatos Ember mérlegelte az alkut, majd a beleegyezés jeleként biccentett. Gillian elvesztése legalább egy évtizeddel veti vissza őket a biotikus kutatások terén, de túl sok projektjük volt emellett, amelyeket nem érte volna meg ennyiért kockára tenni. A képernyőn Grayson elmosolyodott. Egy pillanattal később a hívás megszakadt és a kép elsötétült.

A Titokzatos Ember nem vesztegette az idejét azzal, hogy megpróbálja lenyomozni a hívást – Grayson túlságosan okos volt ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű dolgon bukjon el. A Titokzatos Ember hosszú, hosszú ideig bámulta a sötét képernyőt, miközben lassan ökölbe szorította jobbját.

VÉGE

TARTALOM

PROLÓGUS

EGY

KETTŐ

HÁROM

NÉGY

ÖT

HAT

HÉT

NYOLC

KILENC

TÍZ

TIZENEGY

TIZENKETTŐ

TIZENHÁROM

TIZENNÉGY

TIZENÖT

TIZENHAT

TIZENHÉT

TIZENNYOLC

TIZENKILENC

HÚSZ

HUSZONEGY

HUSZONKETTŐ

HUSZONHÁROM

HUSZONNÉGY

HUSZONÖT

EPILÓGUS