Drew Karpyshyn

FELISMERÉS

Drew Karpyshyn: Mass Effect: Revelation

Fordította: Szántai Zsolt

Mass Effect – Revelations kitalált történet. A nevek, szereplők, helyszínek és történések bármiféle egyezése a valósággal a véletlen műve.

Feleségemnek, Jennifernek

Míg a kreatív őrület torkában időztem, sosem nyaggattál a szennyessel. Sosem voltál mérges a mosatlan edények miatt, és nem voltál dühös, mikor elfelejtettem segíteni a házkörüli teendőkben. Mindig mellettem álltál, hogy elolvass és elbírálj mindent, amit írtam, és mindig meghallgattál, amikor bolond vágyaim és félelmeim kiszakadtak belőlem, még akkor is, ha az éjszaka közepén keltettelek fel.

Ez a segítség és támogatás tesz téged ilyen különlegessé.

Ezért szeretlek.

Köszönetnyilvánítás

Megalkotni egy intellektuális terméket, amely mélységeiben mutatja be a Mass Effect világát, hatalmas vállalkozás, ami egyszerűen lehetetlen lett volna minden barátom és BioWare-es kollégám segítsége nélkül.

Külön köszönettel tartozom Casey Hudsonnek és Preston Watamaniuknak, amiért segítettek formába önteni a Mass Effect átfogó képét, és itt szeretnék megemlíteni minden írót a BioWare-nél, akik a projekten dolgoztak: Chris L’Étoile (a technikusunk és tudományos gurunk), Luke Kristjansen, Mac Walters, Patrick Weekes és Mike Laidlaw.

Szeretném megköszönni a szerkesztőmnek, Keith Claytonnak, aki dacolva a szűk határidőkkel mindent megtett azért, hogy a könyvem a lehető legjobb legyen.

Ez a könyv nem jöhetett volna létre e hozzájárulások nélkül, és hálás vagyok mindenért, amit tettetek.

PROLÓGUS

– Közeledünk az Arcturushoz. FTL hajtómű kikapcsol.

Jon Grissom, a Szövetség ellentengernagya, a Föld és három új csillagközi kolóniájának leghíresebb embere, felkapta a fejét, amikor meghallotta az SSV New Delhi kormányosának hangját az intercomban. Egy pillanat múlva a hajó tömeghatás-mezői lekapcsoltak, és a New Delhi fénysebesség alá lassítva visszaugrott az einsteini univerzumba.

Az ismerős vörös derengés beömlött a kabin apró ablakán, majd fokozatosan elhalványult, ahogy a hajó veszített sebességéből. Grissom utálta a hajóablakokat; a szövetségi hajókat szenzorok segítségével navigálták – a vizuális észlelés teljes mértékben szükségtelen volt. A hajók mégis tele voltak kisebb ablakokkal és legalább egy főablak is helyet kapott rajtuk, tipikusan a hídon, az űrutazáshoz kapcsolódó elavult, romantikus elképzeléseknek tett engedményként.

A Szövetség keményen dolgozott e romantikus elképzelések életben tartásán, mivel sorozáskor jól jöttek az efféle érzelmek. A Földön maradtak számára az űr felderítetlen sötétsége még mindig csodálatosnak tűnt. A csillagok közötti utazás felfedezése az emberiség számára dicsőséges kalandnak ígérkezett, a galaxis titkai felfedezésre vártak.

Grissom tudta, hogy az igazság ennél jóval összetettebb. Első kézből bizonyosodhatott meg arról, milyen szépségesen hideg tud lenni ez a galaxis, amely egyszerre gyönyörű és félelmetes. Tudta, hogy jó néhány dolog rejtőzik még odakint, amire az emberiség még nem készült fel. A titkos üzenet, amit aznap reggel a Shanxi bázisról sugároztak, pont megfelelő bizonyíték volt erre.

Sok szempontból az emberiség olyan, mint egy gyermek: naiv és tudatlan. Ez persze nem meglepő. Hosszú történelme során az emberi faj alig kétszáz éve szakította át saját maga és a Föld korlátait, hogy bemerészkedjen az űr hideg vákuumába. A csillagközi utazás – a képesség, hogy saját naprendszerükön túli helyekre utazzanak – csak az utóbbi tíz évben vált lehetségessé. Pontosabban alig tíz éve.

2148-ban történt, mindössze kilenc évvel ezelőtt, amikor egy marsi bányászalakulat feltárta egy rég elhagyott kutatóállomás maradványait mélyen a bolygó felszíne alatt. A felfedezést az emberiség történetének legjelentősebb eseményeként harangozták be, s ez mindent örökre megváltoztatott.

Most először az emberiségnek vitathatatlan, megcáfolhatatlan bizonyítéka volt arra, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. A világ összes médiuma rávetette magát a történetre. Kik voltak ezek a rejtélyes idegenek? Hol vannak most? Kihaltak? Visszatérnek? Milyen hatással voltak az emberi faj múltjára? És milyen hatással lesznek a jövőjére? Az első néhány hónapban filozófusok, tudósok és önjelölt szakértők végeérhetetlenül vitatkoztak képernyőn és a sajtóban a felfedezés jelentőségéről, ezek a viták pedig hevesek, gyakran agresszívak voltak.

A földi vallások alapjaikban rendültek meg. Tucatnyi új vallás ütötte fel a fejét egyik napról a másikra, legtöbbjük a Beavatkozó Evolucionalisták tanaira alapozva, akik lelkesen hirdették, hogy az emberi faj egész történelme meg volt rendezve az űrlények által. Sok már létező vallás megpróbálta beépíteni az idegeneket saját mitológiájába, mások újraírták történelmüket, hitvallásukat az új felfedezés fényében. Pár makacs ember, aki nem volt hajlandó elismerni a valóságot, azt állította, hogy a Mars-bunker történetével csak el akarják tántorítani a hívőket az igaz útról. Egy dolog azonban biztos, még ma is, egy évtizeddel a felfedezés után a legtöbb egyház romokban hever.

Az intercom recsegése szakította félbe Grissom gondolatait, visszafordult a szembántóan ragyogó kilátástól a mennyezeti hangszóró felé.

– Készen állunk a dokkolásra az Arcturuson. Érkezésig hátralévő idő mintegy tizenkét perc.

Közel hat órát vett igénybe az utazás a Földről az Arcturusra, a Szövetség Naprendszeren kívüli legnagyobb bázisára. Az idő nagy részében Grissom a képernyő előtt görnyedt, helyzetjelentéseket és személyes aktákat nézett át.

Az utazást hónapokkal ezelőtt megtervezték, mint a jó propagandát általában. A Szövetség szerint Grissomnak beszédet kell mondania az Arcturusi Akadémia minden hallgatója előtt, elsőstől a végzősig, mintegy szimbolikusan átadva a stafétabotot a múlt legendájától a jövő vezetőinek. De pár órával indulás előtt a shanxii üzenet radikálisan megváltoztatta az utazás eredeti célját.

Az elmúlt évtized maga az aranykor volt az emberiség számára, mint egy csodálatos álom. Ő pedig éppen azon volt, hogy rájuk zúdítsa a zord valóságot.

A New Delhi majdnem elérte úti célját, itt volt az ideje, hogy Grissom elhagyja békés és magányos privát kabinját. Átmásolta a személyi aktákat egy aprócska optikai meghajtóra, s azt szövetségi egyenruhája mellény zsebébe csúsztatta. Majd kijelentkezett a számítógépből, eltolta székét az asztaltól és egyenes derékkal felállt.

A szállása kicsi és szűkös volt, az adatállomás pedig, ahol dolgozott, távol állt a kényelmestől. A Szövetség hajóin szűk tér állt rendelkezésre, privát kabin általában csak a hajó parancsnokának jutott. A legtöbb küldetésen még a VIP személyeknek is a közös étkezőt és alvótermeket kellett használnia. De Grissom élő legenda volt, kivételes bánásmódot érdemelt. Jelen esetben a kapitány nagylelkűen felajánlotta saját szállását a viszonylag rövid útra a Föld és az Arcturus között.

Grissom nyújtózkodott egyet, megpróbálta ellazítani elgémberedett nyakát és vállait. Fejét jobbra-balra forgatta, amíg a csigolyák kielégítő roppanását meg nem hallotta. A tükör előtt állva gyors pillantást vetett egyenruhájára – a látszat fenntartása egyike volt a hírnévvel együtt járó terheknek –, mielőtt kilépett volna a kabinajtón, hogy elinduljon a hídra a csillaghajó személyzetének hódolata közepette.

A legénység tagjai feladatukat félbehagyva tisztelegtek neki, mikor elhaladt előttük. Ösztönösen viszonozta a köszöntést, szinte észre sem vette, mit csinál. Nyolc év alatt – mióta az emberi faj hősévé vált – fejlődött ki benne ez a képesség, automatikusan viszonozta az emberek tiszteletet adó és csodálattal adózó gesztusait anélkül, hogy tudta volna, mit csinál.

Gondolatai még mindig a marsi idegen bunker felfedezése óta bekövetkezett változásokkal foglalkoztak, ami nem meglepő a Shanxiról kapott jelentések fényében.

A felismerés, hogy az emberiség nincs egyedül az univerzumban, nemcsak a Föld vallásaira volt hatással, hanem a politikai színképre is. A vallásokon káosz lett úrrá, és a szkizmák hatására extrém szakadár csoportok jelentek meg, ezzel szemben a felfedezés politikailag közelebb hozta egymáshoz az emberiség nemzeteit. Alapjában véve egyesítette a Föld lakosságát, a pán-globális kulturális identitás gyors megerősödése lassú, de biztos fejlődést hozott az elmúlt évtizedben.

Az ember alkotta Rendszer Szövetség – az első mindent felölelő globális koalíció – alapító iratát egy éven belül megírta és megerősítette a Föld tizennyolc legnagyobb nemzetállama. Az írott történelemben először a Föld lakói elkezdték magukat egységes, kollektív közösségnek látni: embereknek, az idegenek ellentéteinek.

A Rendszer Szövetség Hadserege is – a Földet és lakosait védelmező erő a földön kívüli fenyegetésekkel szemben – nem sokkal ezután megalakult, a bolygó szinte minden katonai szervezetéből összegyűjtve a felszerelést, a katonákat és a tiszteket.

Egyesek szerint túl gyorsan és kényelmesen történt a különböző földi kormányok gyors egységesítése egyetlen politikai entitássá. Az infonet tele volt olyan teóriákkal, miszerint a Mars-bunkert már sokkal régebben felfedezték, mint ahogy a nyilvánosság elé tárták; és a jelentés a bányászcsapat ásatásairól csak egy jól időzített fedőtörténet volt. A Szövetség megalakítása szerintük csak záróakkordja volt egy hosszú és bonyolult folyamatnak, amely nemzetközi árulásokkal és titkos hátsószobai alkukkal volt tele, s évekig, akár évtizedekig elhúzódhatott.

A közvélemény nagy része elutasította ezeket a paranoid összeesküvés-elméleteket. A legtöbb ember hinni akarta, hogy a felfedezés katalizátor volt, amely új erőt adott a világ kormányainak és polgárainak, merészen egy bátor, új korba, az együttműködés és a kölcsönös tisztelet korába vezetve őket.

Grissom túlságosan kiégett volt ahhoz, hogy hitelt adjon ezeknek a képzelgéseknek. Nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy a politikusok többet tudnak, mint amennyit a külvilággal megosztanak. Még most is azon elmélkedett, hogy vajon a kommunikációs egység, amelyik azt az aggasztó hívást küldte a Shanxiról, véletlenül érte-e el őket. Vagy már az előtt számítottak valami hasonlóra, hogy a Szövetséget megalapították volna. Ahogy közeledett a hídhoz, megszabadult az összes zavaró gondolattól. Gyakorlatias ember volt. A részletek a bunker felfedezése és a Szövetség megalakítása körül nem igazán érdekelték. A Szövetség megesküdött, hogy megvédelmezi és megóvja az emberiséget a csillagok között is, és ezért mindenkinek, beleértve Grissomot is, tennie kell a kötelességét.

Eisenhorn kapitány, a New Delhi parancsnoka kitekintett a főfedélzet hatalmas ablakán. Borsódzott a háta a csodától, amit odakint látott.

Ahogy közeledtek, a hatalmas űrállomás, az Arcturus egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszott. A Szövetség flottája – közel kétszáz hajó, a húszfős rombolóktól egészen a Rettenthetetlen osztályú csatahajókig, melyek legénysége akár több száz fős is lehetett – minden irányban szétterülve, acélóceánként vette körbe az állomást. Az egész jelenetnek különleges narancssárga hátteret adott a távoli K típusú vörös óriás, az Arcturus, a rendszer saját napja, amelyről az állomást is elnevezték. A hajók fémburkolata visszaverte a csillag tüzes ragyogását, s ettől úgy festett, mintha az igazság és a győzelem lángjaitól ragyogtak volna.

Eisenhorn ugyan már több tucatszor tanúja volt ennek a varázslatos jelenségnek, de még mindig lenyűgözte őt. A látvány káprázatos emlékeztetője volt annak, hogy milyen messzire jutottak, s milyen rövid idő alatt. A marsi felfedezés felemelte az emberiséget, összekötötte a nemzeteket, amelyek a legjobb szakembereiket összegyűjtve egyetlen dicsőséges projekt érdekében egyesítették képességeiket, hogy megpróbálják megoldani az idegen bunkerben eltemetett technológiai rejtélyeket.

Szinte azonnal világossá vált, hogy a protheánok – ezt a nevet adták az ismeretlen idegen fajnak – sokkal fejlettebb technológiával rendelkeztek, mint az emberiség... és nagyon-nagyon rég eltűntek. A legtöbb becslés szerint a lelet csaknem ötvenezer éves volt, tehát megelőzte a modern ember evolúcióját. Mindemellett a protheánok olyan anyagokból építették az állomásukat, amely cseppet sem hasonlított semmire, ami a Földön található, s az ötven eltelt évezred alig okozott károkat az odabent elrejtett az értékes kincsekben.

A legfigyelemreméltóbbak azonban mégis azok az adatbankok voltak, amelyeket a protheánok hátrahagytak: milliónyi terrabyte tudással töltve, s még mindig hozzáférhető állapotban; igaz egy teljesen idegen és furcsa nyelven. Megfejteni ezt az idegen nyelvet és a fájlok tartalmát – ez vált a tudósok Szent Gráljává. Több hónapnyi kitartó munkával végül mégis feltörték a protheánok kódjait és a darabok szép lassan elkezdtek a helyükre illeszkedni.

Az összeesküvés-elméleteket gyártóknak ez csak olaj volt a tűzre. Szerintük éveknek kellett volna eltelnie ahhoz, hogy az idegen bunkerból hasznos dolgok is előkerülhessenek. Ám többnyire nem hallgatták meg az érveiket, vagy nem foglalkoztak velük, köszönhetően a látványos tudományos eredményeknek.

Olyan volt, mintha egy gát megrepedt volna és a tudás áradata zúdulna az emberi pszichére. Az idáig tíz évekbe telt kutatások, most már nem igényeltek többet egy hónapnál. A protheán technológia használatával az emberiség képessé vált a tömeghatásmezők létrehozására és a fénysebességnél gyorsabb utazásra; a hajókat többé nem gátolták a tér-idő kontinuum kemény és engesztelhetetlen korlátai. Hasonló fejlődésbeli ugrások voltak megfigyelhetők más területeken is: tiszta és hatékony, új energiaforrások, ökológiai és környezeti fejlődés, terraformálás.

Egy év múlva a Föld lakói szétrajzottak a Naprendszer minden irányába. Hozzáférhetővé váltak erőforrások más bolygókon, holdakon, és az aszteroidákra orbitális pályán keringő űrállomásokat építhettek. Erőteljes terraformáló projekt indult a Hold életre alkalmatlan felszínének lakhatóvá tételére. Eisenhornt a többiekhez hasonlóan nem érdekelték azok, akik makacsul hajtogatták, hogy az emberiség aranykora csak egy jó előre megrendezett csalás, amely több tíz évvel ezelőtt vette kezdetét.

– Tiszt a fedélzeten – kiáltotta el magát a legénység egyik tagja.

A hang, s ahogy a teljes legénység felállt szalutálni, már akkor elárulta Eisenhorn kapitánynak, hogy ki az érkező, mielőtt odafordult volna. Jon Grissom admirális tiszteletet parancsoló jelenség volt. Súlyos és szigorú, s körüllengte őt valamiféle megmagyarázhatatlan hatalom, ami miatt tagadhatatlan jelentősége volt még a puszta jelenlétének is.

– Meglep, hogy itt vagy – morogta Eisenhorn az orra alatt, s megfordult, még egy pillantást vetve a kilátásra, amíg Grissom keresztüljött a hídon, hogy felvegye a pozícióját a kapitány mellett. Közel húsz éve, a Haditengerészet újoncaiként ismerték meg egymást, amikor a Szövetség még nem is létezett. – Nem te mondogatod folyton, hogy az ablakok a szövetségi hajók gyenge pontjai?

– Végzem a kötelességem – suttogta Grissom. – Úgy gondoltam, emelhetem a Szövetség renoméját, ha feljövök ide és ködös, bánatos szemmel bámulok kifelé az ablakon.

– A taktika annak az állásfoglalásnak a művészete, amellyel nem szerzünk ellenségeket – figyelmeztette Eisenhorn. – Ezt Sir Isaac Newton mondta.

– Nincsenek ellenségeim – mormogta Grissom. – Egy istenverte hős vagyok, emlékszel?

Eisenhorn barátjának tekintette Grissomot, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy nehezen kedvelhető embernek tartotta. Szakmailag az admirális a legjobb képet mutatta egy szövetségi tisztről: okos, szívós és igényes. Szolgálatban a szent eltökéltség, a törhetetlen magabiztosság és az abszolút hatalom aurája vette őt körül, ami az embereit hűségre és odaadásra késztette. Nem hivatalos szinten mégis mogorva és kedvetlen tudott lenni. A dolog csak rosszabb lett azóta, hogy a közvélemény látóterébe lökték mint a Szövetség ikonját. Úgy tűnt, hogy a rivaldafényben töltött évek nyers pragmatizmusát cinikus pesszimizmussá változtatják.

Eisenhorn számított rá, hogy Grissom savanyú lesz az út alatt – az admirális sosem volt nagy rajongója az ilyen „nagyközösség előtti előadásoknak”. De Grissom hangulata még hozzá képest is különösen borús volt; a kapitány arra gondolt, hogy talán más is lehet a háttérben.

– Nem csak azért vagy itt, hogy a végzősökkel beszélj, ugye? – kérdezte Eisenhorn, lehalkítva hangját.

– Nem, nem csak azért – mondta Grissom kurtán, olyan hangerővel, hogy a kapitány azért hallja. Aztán egy másodpercnyi tétovázás után még hozzátette: – De az utazásom valódi okát biztosan nem akarod tudni.

A két tiszt megosztott egymással egy percnyi csendet, amíg a közeledő űrállomásra meredtek az ablakon keresztül.

– Ismerd be – mondta Eisenhorn, remélve, hogy feloldja a férfi zord humorát –, az Arcturus, körbevéve a Szövetség teljes flottájával igen impozáns látvány.

– A flotta majd nem lesz ilyen impozáns látvány, ha egyszer szétszóródik jó néhány csillagrendszer között – vágott vissza Grissom. – Túl kevesen vagyunk, a galaxis pedig túlságosan nagy.

Eisenhornnak be kellett látnia, hogy Grissom valószínűleg sokkal inkább tisztában van ezzel a ténnyel, mint bárki más.

A protheánok technológiája több százezer évvel előrerepítette az emberi társadalmat, lehetővé téve a Naprendszer meghódítását. De még ennél is elképesztőbb távlatokat nyitott meg a Föld lakói számára: a saját napjukon túli űr feltérképezésének lehetőségét.

2149-ben egy kutatócsapat, amely épp az emberi terjeszkedés legtávolabbi peremén vizsgálódott, felfedezte, hogy a Charon, egy apró égitest, ami a Plútó körül kering, valójában egyáltalán nem hold, hanem a szunnyadó protheán technológia egy hatalmas darabja: egy térközrelé. Egy szerkezet, amely több tízezer évet töltött a hideg űr mélyén lebegve, mialatt több száz kilométer vastag jégpáncél és törmelékréteg keletkezett rajta.

A Földön lévő specialistákat ez a felfedezés nem érte teljesen váratlanul; a térközrelék létezését és funkcióját megemlíti a marsi bunkerben talált adatbázis. Ezek a hatalmas állomások, térközrelék összekapcsolt átjáró-hálózatot alkottak, amely képes volt elmozdítani egy hajót egyik relétől a másikig, mivel pillanatok alatt leküzdött akár több ezer fényévet. A térközrelék alapjául szolgáló tudományos elméletek azonban még mindig ismeretlenek voltak az emberiség legnagyobb elméi előtt is. Ám jóllehet a tudósok nem tudtak volna egy ilyet megtervezni, de képesek voltak újraaktiválni az alvó relét, amire rátaláltak.

A térközrelé a galaxisba... vagy egyenesen egy lángoló nap belsejébe, vagy egy fekete lyukba vezető átjáró volt. Az átküldött felderítő szondákkal azonnal elveszítették a kapcsolatot – ami nem meglepő, hiszen hirtelen több ezer fényévet utaztak. Csak úgy tudhatták meg, hogy mi van a másik oldalon, ha átküldenék valakit, aki vállalkozik a nagy ismeretlen meghódítására és szembenéz bármilyen veszéllyel és kihívással, ami a túloldalon várja. A Szövetség egyenként válogatta össze a legénységet bátor férfiakból és nőkből: katonákat, akik hajlandóak kockára tenni saját életüket, embereket, akik készen állnak a legnagyobb áldozatra a tudomány és haladás oltárán; s a csapat vezetésére egy kivételes karakterű és megkérdőjelezhetetlen erejű férfit választottak, akiről tudták, hogy képes hideg fejjel szembenézni akár kimondhatatlan csapásokkal is. Egy férfit, akinek a neve Jon Grissom.

A térközrelén keresztül történt sikeres visszatérésük után az egész legénységet hősökként fogadták. Ám a média Grissomot, a küldetés jóképű és komoly parancsnokát választotta, hogy legyen a Szövetség zászlóvivője, amint az emberiség előretört a példátlan felfedezések korába.

– Bármi is történt – mondta Eisenhorn még mindig reménykedve, hogy ki tudja rángatni Grissomot a sötét gondolatai közül –, hinned kell benne, hogy meg tudjuk oldani. Te és én álmodni sem mertünk volna, hogy ennyi mindent elérhetünk ilyen rövid idő alatt.

Grissom gúnyosan horkantott egyet.

– A protheánok nélkül semmire sem mentünk volna.

Eisenhorn megrázta a fejét. Igaz, hogy ezeket a csodálatos álmokat a protheán technológia felfedezése tette elérhetővé, ám olyan emberek tettei váltották valóra, mint Grissom.

– Azért láthattam távolabbra másoknál, mert óriások vállán álltam – vágott vissza Eisenhorn. – Sir Isaac Newton mondta ezt is.

– Mi ez a Newton-mánia? Rokonod, vagy valami más az oka?

– Valójában a nagyapám elkezdte felkutatni a családfánkat, és ő azt...

– Valójában nem is akartam tudni – vágott közbe Grissom.

Már majdnem megérkeztek úti céljukhoz. Az Arcturus űrállomás most már betöltötte a teljes kilátóablakot. A dokk tátongó lyukként magasodott előttük az állomás oldalán.

– Mennem kéne – sóhajtotta Grissom. – Látni akarnak, ahogy levonulok a rámpán abban a pillanatban, hogy landolunk.

– Légy kedves az újoncokkal – javasolta Eisenhorn, csak félig viccesen. – Emlékezz, alig többek, mint gyerekek!

– Nem azért jöttem ide, hogy egy csapat gyerekkel találkozzam – replikázott Grissom. – Katonákért jöttem.

Grissom megérkezésekor először is saját szobát kért. 14:00-kor kellett beszédet mondania a végzősök előtt. Az addig fennmaradó négy órában privát beszélgetést tervezett egy maroknyi újonccal.

A fejesek az Arcturuson nem számítottak a kérésére, de mindent megtettek, hogy a lehető legjobban szállásolják el. Adtak neki egy kis szobát, aminek a berendezése egy asztal, egy számítógép és egy szék. Grissom az asztal mellett még egyszer utoljára átnézte a személyes aktákat. Az Arcturus N7 speciális kiképzőprogramjára jelentkezők mezőnye erős volt. Az állomás újoncait a legjobbak közül válogatták ki, akiket a Szövetség csak fel tudott ajánlani. Mégis pár név Grissom listáján különbözött az elit többi tagjától; még itt is kilógtak a tömegből.

Kopogtak az ajtón – két gyors, határozott koppantással.

– Jöjjön be – szólt ki az admirális.

Az ajtó kinyílt, és David Edward Anderson alhadnagy sétált be, az első név Grissom listáján. Frissen, nem sokkal a kiképzés után máris a fiatal tisztek közé emelve, aminek az okát – egy pillantást vetve az aktájára – nem volt nehéz megérteni. Grissom adatbázisában abc-sorrendben szerepeltek a nevek, de Anderson akadémiai osztályzatai és tiszti kiképzése okán ettől függetlenül is a lista élére került volna.

A hadnagy magas ember volt, hat láb három hüvelyk az aktája szerint. Húszévesen még mindig növésben volt, széles mellkasa és szögletes vállai még mindig nőttek. Bőre sötétbarna, fekete haját a szövetségi előírásoknak megfelelően magasan felnyírta. Vonásaiban – mint a multikulturális társadalom legtöbb polgárának a késő huszonkettedik században – több különböző rassz jellemzői keveredtek. Leginkább az afrikai jelleg dominált, de Grissom nyomokban felfedezett európai és indián felmenőkre utaló vonásokat is.

Anderson keresztülmasírozott a szobán és pontosan az asztal előtt állt meg, s tisztelgett.

– Pihenj, hadnagy – utasította Grissom, ösztönösen viszonozva a köszöntést.

A fiatalember kényelmesebb pozíciót vett fel, kezét a háta mögött összekulcsolta, lábait széles terpeszben pihentette.

– Uram – kérdezte –, szabad? – Bár csak egy fiatal tiszt volt, aki kér valamit az admirálistól, mégis magabiztosan beszélt, habozás nélkül.

Grissom összevonta a szemöldökét, mielőtt egy bólintással jelezte, hogy folytathatja. Az aktája szerint Anderson Londonban született és nevelkedett, de mostanra alig volt észrevehető regionális akcentusa. Általános dialektusa valószínűleg a kultúrákon átívelő egységesülés terméke, az e-oktatás és az információs háló együtt a pán-globális szórakoztató videókat és zenét árasztotta mindenkinek.

– Csak azt szeretném mondani, hogy megtiszteltetés önnel személyesen találkozni, admirális – közölte a fiatal férfi. Nem volt ömlengő vagy hízelgő, amiért Grissom hálás volt neki. – Emlékszem, a Charon-küldetés után láttam önt a hírekben, amikor tizenkét éves voltam. Akkor döntöttem el, hogy a Szövetséghez fogok csatlakozni.

– Azt akarja, hogy öregnek érezzem magam, fiam?

Anderson mosolygott, azt hitte csak viccel az admirális, de Grissom merev tekintete hamar letörölte az arcáról a vigyort.

– Nem, uram – válaszolta. – Csak annyit akartam mondani, hogy ön mindnyájunk számára inspiráló.

Grissom azt várta, hogy a hadnagy majd megakad és valami zavart bocsánatkérésfélét dadog, de Andersonra nem lehetett ilyen könnyen ráijeszteni. Belepillantott az aktába.

– Úgy látom, ön házas ember, hadnagy.

– Igen, uram. A feleségem civil. A Földön él.

– Én is egy civilt vettem el – mondta Grissom. – Született egy lányunk. Tizenkét éve nem láttam.

Andersont egy pillanatra kibillentette egyensúlyából a hirtelen személyes hangvétel.

– Én sajnálom, uram.

– Egy házasságot fenntartani maga a pokol, ha szolgálatba áll – figyelmeztette őt Grissom. – Nem gondolja, hogy egy földi feleségért való aggódás csak megnehezíti a dolgát, ha éppen egy hat hónapos úton van?

– Vagy megkönnyíti, uram – válaszolt Anderson. – Jó tudni, hogy valaki vár rám otthon.

Nyoma sem volt a fiatalember hangjában a neheztelésnek, de nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem fog meghátrálni, még akkor sem, ha az admirálissal beszél. Grissom bólintott és megint belenézett az aktába.

– Tudja, miért szerveztem meg ezt a találkozót, hadnagy? – kérdezte.

Pillanatnyi mérlegelés után Anderson megrázta a fejét.

– Nem, uram.

– Tizenkét napja egy expedíciós flotta hagyta el az egyik előretolt állásunkat a Shanxin. A Shanxi-Theta térközrelén keresztül az űr egyik feltérképezetlen területére tartottak: két teherszállító hajó és három fregatt. Kapcsolatba kerültek egy idegen fajjal odakint. Valami őrjáratfélével. Csak egy fregattunk tért haza.

Grissom ezzel bombát ejtett Anderson ölébe, de a fiatalember meglepő módon nem változtatott a viselkedésén, csak a szeme tágult ki egy pillanatra.

– Protheánok, uram? – kérdezte lényegre törően.

– Nem hisszük. A támadók technikailag egy szinten állnak velünk.

– Ezt honnan tudjuk, uram?

– Onnan, hogy a hajó, amit Shanxi másnap az idegenek megtámadására kiküldött, elég erővel rendelkezett, hogy elpusztítsa az egész őrjáratot.

Andersonnak elállt a lélegzete, majd egy nagy sóhajjal összeszedte magát. Grissom nem hibáztatta; idáig le volt nyűgözve, hogy a hadnagy milyen jól kezeli a helyzetet.

– Bármilyen megtorlás az idegenek részéről, uram?

A fiú okos volt. Az agya gyorsan dolgozott, kielemezte a helyzetet és másodpercek alatt fontos kérdésekre tért át.

– Erősítést küldtek – közölte Grissom. – Elfoglalták a Shanxit. Ennél többet még nem tudunk. A kommunikációs műholdak ki vannak kapcsolva, csak azért tudunk az egészről, mert valaki elfogott egy üzenetet, pont a Shanxi bukása előtt.

Anderson biccentéssel, jelezte, megértette, de nem mondott semmit. Grissom örült, hogy a fiatalembernek van türelme végiggondolni a dolgokat. Sok volt ez egyszerre.

– Akcióba küld minket, ugye, uram?

– A Szövetségi Tanács azért küldött ide, hogy tájékozódjak és informáljam őket.

– Attól tartok, nem értem, admirális.

– Minden katonai szerepvállalás három lehetőséggel kecsegtet, hadnagy: beavatkozás, visszavonulás, megadás.

– Nem fordíthatunk hátat a Shanxinak! Be kell avatkoznunk! – kiáltotta Anderson. – A legnagyobb tisztelettel, uram – tette hozzá egy másodperccel később, mikor eszébe jutott, kivel is beszél.

– Ez nem ilyen egyszerű – magyarázta Grissom. – Eddig még sosem kellet ilyen típusú ellenséggel szembenéznünk. Semmit sem tudunk róluk. Ha hagyjuk, hogy ez a szituáció egy idegen faj ellen viselt háborúvá eszkalálódjon, akkor esélyünk sincs megjósolni, hogy miképp végződik az összecsapás. Lehet akkora flottájuk, ami ezerszerese a miénknek. A határán vagyunk annak, hogy háborút indítsunk, ami szélsőséges esetben akár teljesen megsemmisítheti az emberiséget. – Grissom megállt a szavait hangsúlyozandó. – Őszintén úgy gondolja, hogy vállalnunk kéne ezt a kockázatot, Anderson hadnagy?

– A véleményemre kíváncsi, uram?

– A Szövetség a tanácsomra vár, mielőtt meghozzák a döntésüket. De én nem leszek a frontvonalban ebben a háborúban, hadnagy. Maga csapatvezető volt az N7 kiképzése alatt. Tudni akarom, mit gondol. Hisz abban, hogy a csapataink készen állnak erre?

Anderson összevonta a szemöldökét, hosszan gondolkodott, mielőtt válaszolt.

– Uram, nem hiszem, hogy van más választásunk. A visszavonulás nem lehet opció. Most, hogy az idegenek tudnak rólunk, nem fognak csak úgy üldögélni a Shanxin és tétlenkedni. Végül is harcolnunk kell vagy megadni magunkat.

– Úgy gondolja, a megadás elfogadható lehetőség?

– Nem hiszem, hogy az emberiség képes lenne egy idegen hatalom uralma alatt élni – válaszolt Anderson. – A szabadságért érdemes küzdeni.

– Még akkor is, ha legyőznek minket? – folytatta Grissom. – Ez nem csak arról szól, hogy mit hajlandó feláldozni, katona! Mi provokáltuk őket, és ez a háború akár a Földet is elérheti. Gondoljon a feleségére. Kockáztatná az ő életét a szabadság nevében?

– Nem tudom, uram – válaszolt Anderson ünnepélyesen. – Ön hajlandó lenne a lányát rabszolgasorsra ítélni?

– Ezt a választ vártam – bólintott Grissom. – Elegendő önhöz hasonló katonával az emberiség talán felkészült az összecsapásra.

EGY

Nyolc évvel később

David Anderson hadnagy, az SSV Hastings elsőtisztje a riasztás első hangjára felpattant az ágyáról. A teste ösztönösen mozgott, többévnyi szolgálat a Rendszerek Szövetségének Hadiflottájánál alaposan felkészítette. Mire a lába földet ért, ő már ébren volt és a helyzetet elemezte.

A riasztó újra megszólalt, hangja végigvibrált a hajótesten. Két rövid jelzés ismétlődött újra meg újra. Általános jelzés. Legalább nem voltak támadás alatt.

Miközben felhúzta egyenruháját, végigfutott a lehetséges forgatókönyveken. A Hastings egy járőrhajó a Skyllian küszöbén, egy elszigetelt régióban a szövetségi űr peremén. Elsődleges feladata a szektorban szétszóródott több tucatnyi emberi kolónia és kutatóbázis megvédelmezése. A hajó szolgálati posztjainak általános riadóztatása valószínűleg azt jelenti, hogy idegen hajót észleltek a Szövetség területén belül. Vagy azt, hogy egy vészhívást kaptak. Anderson remélte, hogy az első lehetőségről van szó.

Nem volt könnyű felöltözni a szűkös kabinban, amit két társával osztott meg, de volt ideje gyakorolni. Alig egy percen belül már rajta volt az egyenruhája, a csizmáját becsatolta, és már indult is a szűk folyosókon át a híd felé, ahol Belliard kapitánynak kellene várnia rá. Anderson feladata volt a kapitány parancsait a legénységgel közölni és megbizonyosodni arról, hogy a feladatokat el is végzik.

A hely volt a legértékesebb dolog minden katonai hajón, és Andersont minden erre emlékeztette, amikor találkozott a legénység tagjaival, akik vele szemben rohantak elfoglalni a pozíciójukat. Minden alkalommal a folyosó falához kellett préselniük magukat, hogy elengedhessék Andersont, kényelmetlenül szobrozva, amíg az elsőtiszt átpréseli magát köztük. Ám minden nehézség ellenére az egész folyamat hatékonyan és fegyelmezetten zajlott; hatékonyság, ez fémjelezte a Szövetség összes hajójának a legénységet.

Anderson már majdnem célba ért, épp a navigációs pult előtt haladt el, mikor észrevette, hogy két fiatal tiszt gyors számításokat végez és áthelyezi őket a konzoljaik fölé kivetített háromdimenziós csillagtérképre. Az elsőtiszt látta, hogy a navigátorok a legrövidebb útvonalat tervezik a legközelebbi térközrelé felé. Ez azt jelentette, hogy a Hastings épp egy vészhívásra válaszolt.

Az Első Kapcsolat Háború utáni években az emberiség túl gyorsan és túl sok irányba rajzott szét; nem volt elég hajó, hogy megvédjék a határaikat. Az itt élő telepesek számára a támadás fenyegető közelsége miatt a betörések valósággá váltak, és túl gyakran történt meg, hogy a Hastings leszállt egy bolygón és ott nem talált semmi mást, mint holttesteket, kiégett épületeket és néhány idegsokkos túlélőt.

Anderson még mindig nem tudott megbirkózni a halál és teljes megsemmisülés látványával. Sok mindent látott a háború alatt, de az más volt. Azokat a csatákat elsősorban űrhajókkal vívták, az ellenséges harcosok, akiket megöltek, tízezer kilométerekre voltak.

Az a fajta háború semmiben sem hasonlított a mosatni rajtaütésekhez, ott sosem kellett szembesülniük civilek elszenesedett testének és megfeketedett szerveinek látványával.

Az Első Kapcsolat Háború a neve ellenére rövid és viszonylag vértelen hadjárat volt. Úgy kezdődött, hogy egy szövetségi járőr véletlenül belépett a Turián Birodalom területére. Az emberiség ekkor találkozott először egy másik intelligens fajjal; a turiánok szempontjából ez egy agresszív és eddig ismeretlen faj inváziója volt. Mindkét oldal félreértette és túlreagálta a másik fél lépéseit, és ez igen súlyos csatákhoz vezetett. Ám a konfliktus sosem vált teljes körű bolygóközi háborúvá. A fokozódó ellenségeskedés és a turián flotta létszámának hirtelen megugrása felhívta magára egy nagyobb galaktikus közösség figyelmét. Az emberiség szerencséjére.

Kiderült, hogy a turiánok csak az egyik faj a tucatnyi faj közül, akik önkéntesen egyesültek a Fellegvár Tanácsa nevű közös irányítótanács alatt. Hogy megelőzzék a csillagközi háborút az újonnan előbukkant emberiséggel, a Tanács közbelépett, felfedte magát a Szövetség előtt, és közvetítőként vett részt a béketárgyalásokon. Alig két hónappal a kirobbanása után az Első Kapcsolat Háború hivatalosan is véget ért.

Hatszázhuszonhárom emberélet odalett. A legtöbb áldozat az első ütközetben és a turiánok támadásakor a Shanxin vesztette életét. A turiánok veszteségei valamivel nagyobbak voltak; az elfogott előőrs kiszabadítására küldött szövetségi flotta kegyetlen, brutális és nagyon alapos volt. Ám galaktikus szinten nézve a veszteségek mindkét oldalon elhanyagolhatóak voltak. Az emberiséget visszarántották a szakadék széléről, s egy minden eddiginél nagyobb pusztítással járó háború helyett a legújabb tagja lett egy hatalmas, többfajú csillagközi tanácsnak.

Anderson megmászta az első fedélzetről a hídra vezető három lépcsőt. Belliard kapitány egy apró kijelzőt fölé görnyedve tanulmányozta a bejövő adást. Felegyenesedett, mikor Anderson közel ért hozzá, és viszonozta beosztottja tisztelgését.

– Baj van, hadnagy. Vészhívást fogtunk, mikor rákapcsolódtunk a kommunikációs relékre – magyarázta a kapitány üdvözlésképpen.

– Ettől féltem, uram.

– A Sidonról jött.

– Sidon? – Anderson felismerte a nevet. – Nincs ott egy kutatóbázisunk?

Belliard bólintott.

– De igen, egy kisebb. Tizenöt fős biztonsági személyzet, tizenkét kutató, hatfős kisegítő személyzet.

Anderson a homlokát ráncolta. Ez nem mindennapos támadás volt. A raiderek inkább az elhagyatott településeket támadtak meg, és elhúztak, mielőtt a szövetségi erősítés megérkezhetett volna. Egy jól védett hely, mint a sidoni bázis, nem a megszokott célpont volt. A megtámadása sokkal inkább tűnt háborús cselekedetnek, mint rajtaütésnek.

A turiánok szövetségesei voltak az Emberi Szövetségnek, legalábbis hivatalosan, és a Skyllian peremén túl távol voltak a turiánok területeitől ahhoz, hogy ők legyenek a támadók. Ám voltak más fajok is, akik az emberiséggel versengtek a régió vezetéséért. A Szövetség versenyben volt a batáriai kormánnyal ezért a területért, de eddig a két rivális fajnak sikerült elkerülnie a valódi konfrontációt. Anderson nem gondolta, hogy épp itt és éppen most igyekeztek volna kirobbantani a háborút.

Mégis sok más csoport volt odakint, akiknek volt oka arra, hogy megtámadják a Szövetséget. Voltak köztük emberek által alakítottak is: terroristaszervezetek és többfajú gerillacsoportok várnak arra, hogy odasózhassanak a kormánynak; illegális félkatonai csapatok jó minőségű fegyverekkel, független zsoldosok a nagy bevétel reményében.

– Jó lenne tudni, min dolgoztak a Sidonon, kapitány.

– Ez egy titkos tisztítóállomás – válaszolta a kapitány a fejét csóválva. – Még alaprajzokat sem kaptam a bázisról, nemhogy elmondták volna, mivel foglalkoznak ott.

Anderson a szemöldökét ráncolta. Alaprajzok nélkül a csapatának vakon kell majd leszállnia, feladva minden taktikai előnyt, amire szert tehettek volna a csatatér előzetes ismeretével. A küldetés egyre jobbnak és jobbnak tűnt.

– Mennyi az érkezésig hátralévő idő, uram?

– Negyvenhat perc.

Végre egy jó hír. A Hastings véletlenszerű útvonalakon járőrözött; szerencse, hogy ilyen közel voltak a vészhívást leadókhoz. Kis szerencsével még odaérhetnek időben.

– Készen állunk majd a földi egységgel, kapitány.

– Köszönöm, hadnagy.

Az űr sötétjében a Hastings láthatatlan volt az emberi szem számára. Ő maga által generált tömeghatásmező vette körül, így ötvenszer gyorsabban haladva, mint a fény, alig volt több, mint egy elmosódott, pislákoló folt a tér-idő kontinuum szövetén.

A hajó repülési útvonala megváltozott, ahogy a kormányos korrigálta az útirányt. Csupán egy kis kiigazítás, amely átrepítette a hajót a legközelebbi térközrelén, csaknem ötmillió kilométerrel arrébb. Tizenötmillió kilométer per órás sebességükkel nem tartott sokáig, hogy a célpont közelébe érjenek. Tízezer kilométerre a célponttól a kormányos kikapcsolta a nullelem főmeghajtót, kiszabadítva ezzel a tömeghatásmezőket. Kékes energiahullámok csaptak végig a hajón, ahogy kiszakadt a fénysebességből, fáklyaként megvilágítva az űr sötétjét. A lángoló hajó által megvilágított térközrelé egyre nagyobbnak tűnt a horizonton. Bár a szerkezetet teljes egészében idegen elmék tervezték, megjelenése mégis leginkább giroszkópra hasonlított: a központi gömb körül két koncentrikus gyűrű forgott egyetlen tengely mentén. Mindkét gyűrű közel öt kilométer széles volt és két tizenöt kilométeres tengely állt ki a folyamatosan forgó középső szekcióból. Az egész szerkezet csillogott-villogott a fehéren robbanó, benne feszülő energiától.

A szövetségi hajó jelére a relé elkezdett mozogni. Nehézkesen megfordult a tengelye körül, egy több száz fényévnyire lévő másik relére kapcsolódva. A Hastings felgyorsult, ahogy a hatalmas idegen szerkezet közepe felé mozgott előre kiszámított pályáján. A gyűrűk forgása a relé szívében felgyorsult, egészen addig növelték a sebességüket, míg már nem látszódott belőlük más, mint egy örvénylő folt. A szórványos energiarobbanások sorozata, amely a magból tört elő, szilárd, lüktető, vakító izzássá erősödött.

A Hastings mintegy ötszáz kilométerre jár a szerkezettől, amikor a relé kigyulladt. A sötét energia kisülése kitört a forgó gyűrűk közül, mint egy hullám, amely körbeölelte a hajót. Az energiamező egy pillanatig fényesen csillogott, majd visszahúzódva eltűnt, mintha a relé beszippantotta volna. A hajó ebben a pillanatban egy kékes villanás közepette korábbi helyétől ezer fényévnyire tűnt fel, egy másik térközrelé közelében.

A Hastings energiamagja felzúgott, és a hadihajó fénysebességre kapcsolt, eltűnve a sötétségben, vörös fényű derengéssé válva. A hátrahagyott fogadó relé eközben lekapcsolt, s a gyűrűk mozgása szinte azonnal lassulni kezdett.

– Kijutottunk a térközreléből. Minden meghajtó bekapcsol. A Sidonra érkezésig hátralévő idő huszonhat perc.

A rakodótérben összezsúfolva a földi egység másik négy tagjával szinte lehetetlen volt megkülönböztetni a hajó intercomjából érkező hangokat a motorok zajától. Nem mintha Andersonnak szüksége lett volna az új információkra ahhoz, hogy tudja, mi történik. A gyomra még mindig kavargott a térközrelén való átugrás miatt.

Tudta, hogy tudományosan nem létezhet utazási betegség. A relék közti utazás – az ugrás egy alkotó vagy átküldő reléből egy cél- vagy fogadó relébe – csak egy pillanat műve volt. Nem volt idő a felismerésére, ezért nem járhatott fizikai hatásokkal. A gyakorlat azonban most is cáfolta az elméletet.

A szorítás a gyomrában nehezen enyhült, a kellemetlen érzést csak fokozta a tehetetlen várakozás, míg azon gondolkodott, hogy vajon mit találnak majd a Sidonon lévő létesítményben. Bárki is támadta meg a kutatóbázist, képes volt megfelelő támadó erőt felvonultatni tizenöt szövetségi tengerészgyalogossal szemben. Az ismeretlen ellenség még a meglepetést is számba véve félelmetes erőt képviselhet. A Szövetségnek komoly erősítést kellett volna küldenie, nem egy járőrfregattot, ami csak egy ötfős csapatot tud a felszínre juttatni.

Azonban senki más nem volt a közelben, hogy megválaszolja a segélyhívást, és a Szövetség hajóinak nagy része túl nagy volt a leszálláshoz. A Hastings elég kicsi volt ahhoz, hogy belépjen a bolygó atmoszférájába, landoljon a felszínén és felszálljon onnan. Bármi, ami nagyobb, mint egy fregatt, kompokat kellett volna hogy használjon az emberei lejuttatására, és erre nem volt idő.

Legalább nehézpáncélzatban mentek. A földi csapat minden tagja golyóálló mellényt viselt, teljesen feltöltött kinetikus pajzsgenerátorokkal, és persze a fej háromnegyedét eltakaró vízoros sisakot. Mindegyiküknél fél tucat gránát és egy Hahne-Kedar G-912 típusú gépkarabély volt, a szövetségi előírásoknak megfelelően. A tárakban több mint négyezer töltény lapult, apró sörét darabok, amik kisebbek, mint egy homokszem. Ám ezek a mikroszkopikus lövedékek kellő sebességgel kilőve hatalmas pusztítást tudtak véghezvinni.

Ez volt az igazi probléma. Nem számít, milyen fejlett technológiájuk volt, mindig egy lépéssel ellenségeik mögött jártak. A Szövetség nem kímélte a költségvetését, ha a katonái védelméről volt szó: a páncéljuk csúcstechnológiával készült, kinetikus pajzsaik pedig a legújabb katonai prototípusok közé tartoztak; és ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy ellenálljanak egy komolyabb fegyverrel közvetlen közelből leadott lövésnek.

Ha túlélik ezt a küldetést, azt nem a felszerelésüknek köszönhetik. A túlélés mindig két dolgon múlott: a kiképzésen és a parancsnokokon. A katonák élete Anderson kezében volt, ő pedig érezte a gyötrődésüket. A Szövetség tengerészgyalogosai jó kiképzést kapnak, hogy elnyomják az emberi test harc vagy repülés közben feltörő természetes ösztöneit, leküzdjék a mentális és fizikai stresszt. Ez most azonban több volt a szokásos adrenalin-rohamnál, amit a közelgő küzdelem miatt éreztek.

Anderson elővigyázatosan nem mutatta ki az érzelmeit; az abszolút bizonyosság és nyugalom maszkja mögé rejtette gondolatait. Ám a csapat tagjai túl okosak voltak ahhoz, hogy ezt ne vegyék észre. Őket is hasonló gondolatok gyötörték. Akárcsak a hadnagy, ők is tudták, hogy közönséges raiderek nem támadtak volna meg egy komolyan védett szövetségi bázist.

Anderson nem hitt a lelkesítő beszédekben; mindannyian profik voltak. Azonban még a Szövetség katonái számára is nehéz volt teljes csendben elviselni az indulás előtti idegölő perceket. Különben is, az igazság elől nem volt értelme bujkálni.

– Mindenki nagyon figyeljen. Az az érzésem, hogy nem csak valami rabszolgakereskedők jöttek és mentek itt – hallatszott Anderson hangja az intercomból.

– Batariánok, uram?

A kérdést Jill Dah fegyvermester tette fel. Egy évvel volt idősebb Andersonnál, így már rég tengerészgyalogos volt, amikor a férfi még az N7-es kiképzésen vett részt az Arcturuson. Közös egységben szolgáltak az Első Kapcsolat Háborúban. A nő hat láb, három hüvelyk magasságával jócskán a vele együtt szolgáló férfiak fölé emelkedett. Sokuknál erősebb volt, széles vállai, kidolgozott karizmai és nagy, de nem aránytalan teste alapján ítélve. Pár katona az egységből „Amynek hívta”, az amazon rövidítéseként... de mindig csak a háta mögött. Ám amikor a harc elkezdődött, mindannyian örültek, hogy az oldalukon tudhatják Jill Dah-t.

Anderson kedvelte Dah-t, de a nőnek megvolt az a rossz szokása, hogy mindig rálépett mindenki tyúkszemére. Nem hitt a diplomáciában. Ha volt véleménye, azt mindenki tudta, ami talán megmagyarázhatta, miért volt még mindig altiszt.

Mégis, a hadnagy rájött, hogy ha Dah kérdezett, az azt jelenti, hogy a többiek is ugyanezen gondolkodnak.

– Ne vonjunk le következtetéseket, főnök.

– Van valakinek valami ötlete arra, hogy min dolgoztak a Sidonon? – szólt ezúttal Ahmed O’Reilly tizedes, technikus szakértő.

– Titkosított. Ennyit tudok. Álljanak készen bármire.

A csapat fennmaradó két tagja, Indigo Lee másodosztályú közlegény és Dan Shay őrvezető nem szólt bele a társalgásba, így újra beállt a kínos csend. Senkinek sem volt ínyére ez a küldetés, de Anderson tudta, követni fogják a parancsait. Elégszer járt velük a tűzvonalban, hogy tudja, bízhat bennük.

– Közeledünk a Sidonhoz – recsegte az intercom.

– Nincs válasz egyik szövetségi frekvencián sem.

Rossz hír. Ha valaki a Szövetségtől még életben lenne, az válaszolt volna a Hastings hívására. Anderson lehajtotta az ellenzőt, s lezárta a sisakot, a csapat többi tagja követte a mozdulatait. Egy perccel később érezték a turbulenciát, ahogy a hajó belépett a bolygó légkörébe. Anderson biccentésére a csapat végrehajtotta az utolsó ellenőrzéseket a fegyvereken, védelmi és kommunikációs eszközeiken.

– Van képünk a bázisról – ropogta az intercom.

– Nincsenek hajók a felszínen, és nem érzékelünk nem szövetségi hajókat a közelben.

– Gyáva férgek, már el is futottak – motyogta Dah a sisakja rádiójába.

A Hastings gyors válasza alapján Anderson remélte, hogy meg tudják akadályozni a mészárlást, de nem volt igazán meglepve, hogy nincs másik hajó a térségben. A támadás egy olyan jól védett bázis ellen, mint a Sidon, legalább három egymással összedolgozó hajót igényel. A két nagyobb hajó landol, és a felszínre teszi a támadó csapatokat, míg egy kis felderítő hajó orbitális pályán marad a közeli térközrelé aktivitásra utaló jeleinek észlelésére.

A felderítőnek látnia kellett, ahogy a relé életre kelt, mikor a Hastings megközelítette a másik relét; ekkor a felderítők rádión értesítették a bolygó felszínén levőket. Csak az előzetes figyelmeztetés révén lett volna elég idejük arra, hogy a hajók elhagyják a légkört és bekapcsolják az FTL hajtóműveket, mielőtt a Hastings megérkezik. A támadó hajók már rég elmentek... de a sietős menekülés talán rákényszeríthette őket pár egységük hátrahagyására.

Pár másodperc múlva dübörögve indultak be a fékezőhajtóművek, majd a fregatt egy finomnak nem nevezhető manőverrel földet ért a Sidoni Kutatási Központ landolási zónájában; a végeláthatatlan várakozás véget ért. A Hastings rakterének ajtaja sziszegve nyílt ki, mialatt a rámpa leereszkedett.

– Földi egység! – hangzott Belliard kapitány hangja az intercomban. – Indulhatnak.

KETTŐ

Dah fegyvermester és Lee, a két tengerészgyalogos lenyargalt a lejtőn, majd csőre töltött fegyverrel körbenéztek, lehetséges csapda után kutatva, amíg Anderson, O’Reilly és Shay fentről fedezték őket.

– Érkezési zóna biztosítva – jelentette Dah a rádió frekvenciáin keresztül.

Mikor az egész csapat a felszínre ért, Anderson számba vette a lehetőségeket. A leszállópálya kicsi volt, három fregattnak vagy két teherszállítónak elég. Párszáz méterre voltak csupán azoktól a megerősített ajtóktól, amik a bázis belsejébe vezettek: a téglalap alakú egyemeletes épületbe, amely alig látszott elégnek ahhoz, hogy a projekten dolgozó harminchárom ember elférjen benne, nemhogy bármilyen kutatólaboratórium.

Kívülről hátborzongatóan rendben lévőnek tűnt minden; semmi jele sem volt a támadásnak, egy fél tucat ládán kívül, amelyek a másik landoló állomás környéken hevertek szerteszét.

Így kezdődött a támadás, gondolta Anderson. A felszerelést és az ellátmányt személyesen vették át az állomás lakói az érkező hajók rakteréből. A Sidon biztos egy szállítmányt várt, amikor a raiderek földet értek, ők pedig megkezdték a ládák kipakolását. Valakinek belülről ki kellett nyitnia a megerősített ajtókat, és két-három biztonsági embernek ki kellett jönnie a rakományért... és lelőtték őket a hajó belsejében rejtőző ellenséges csapatok.

– Furcsa, hogy nincs itt kinn egyetlen holttest sem – jegyezte meg Dah, Anderson gondolatait visszhangozva.

– Biztosan elvitték őket a landoló zóna biztosítása után – mondta Anderson, bár maga sem hitt állítása igazában.

Kézjelekkel átvezette szakaszát az elhagyott landoló állomáson, a bázis bejáratáig. A megerősített tolóajtó mindkét szárnya sima volt és jellegtelen; vezérlésükről egy a falon elhelyezkedő egyszerű biztonsági panel gondoskodott. A tény, hogy az ajtók zárva voltak, nem tetszett a hadnagynak.

Anderson ment elöl, s mind megálltak, amikor megtorpant és felemelte ökölbe szorított kezét. Két ujjal jelzett O’Reillynek. A tizedes összegörnyedve a sor elejére futott és felettese mellett fél térdre ereszkedett.

– Mi oka lehet, hogy az ajtók zárva vannak? – kérdezte a hadnagy suttogva.

– Különös, – válaszolta O’Reilly. – Ha ki akarod rabolni a bázist, akkor miért fáradozol az ajtók bezárásával, ha úgyis elmész?

– Vizsgálja meg! – utasította Anderson a technikai szakértőjét. – Legyen óvatos! Nem sietünk.

O’Reilly megnyomott egy gombot a fegyverén, amitől a tus, az előagy és a cső egymásra hajlott, s a fegyver téglalappá változott, az eredeti mérete felére zsugorodva. Az összecsomagolt fegyvert a csípőjén lógó oldaltáskára akasztotta. A másik oldalán lévő lábzsebéből elővett egy eszközt, egy omnitoolt, és előremászott, átfésülte vele a környéket, halvány energiajelek után kutatva, amelyek bármilyen szokatlan elektronikus aktivitást jelezhettek.

– Szép fogás, hadnagy – motyogta O’Reilly az eredmények ellenőrzése után. – Mozgásérzékelős bombák vannak az ajtókon.

A tizedes átállított pár dolgot az eszközön, amely egy rövid energiaimpulzust bocsátott ki a bomba érzékelőire fókuszálva. A hirtelen túlterhelés elégendő időre kiiktatta az érzékelőket ahhoz, hogy a tizedes közel tudjon kúszni a hatástalanításhoz. Az egész nem volt több, mint egy perc. Anderson végig visszatartotta a lélegzetét, de ezt csak akkor vette észre, amikor O’Reilly megfordult és jelezte, hogy ártalmatlanította a csapdát.

Anderson bólintására a csapat többi tagja az ajtóhoz rohant, felvéve az előre kiosztott pozíciójukat. Anderson és Shy az ajtó két oldalára kerültek, hátukat az épület külső falának vetették. Dah, a fegyvermester pár méterrel arrébb leguggolt, az ajtó vonalában. Mögötte és kissé oldalra mutatva Lee gépkarabélya szegeződött a bejáratra, fedezve a nőt.

O’Reilly Anderson mellé guggolt, felnyúlt és beütötte a belépési kódot a panelba. Amint az ajtó elkezdett kinyílni, Dah az övén lógó villanógránátok egyikét bedobta az előtérbe, majd oldalra vetődött fedezékbe. Lee a nő tükörképeként követte a mozdulatot, s vetődött a másik irányba. A gránátok vakító villanással robbantak fel, a helyiséget ritkás füst töltött be.

Egy pillanattal a robbanás után Anderson és Shy bepördültek az ajtón, csőre töltött fegyverekkel, készen arra, hogy lelőjék a bent rejtőző ellenséget. Ez egy klasszikus villant-takarít manőver volt, hibátlanul végrehajtva. Az ajtó mögött azonban a szoba üresnek bizonyult, eltekintve néhány vérfolttól a padlón és a falakon.

– Tiszta – mondta Anderson. Az egység többi tagja is csatlakozott a parancsnokhoz az előtérben. Egy egyszerű szobában voltak, egyetlen folyosó vezetett a hátsó faltól a bázis belseje felé. Egy kisebb asztal volt a sarokba hajítva, és több felborult szék. A falon lévő monitor a landoló állomást mutatta.

– Őrhely – mondta ki Dah azt, amit Anderson már korábban is feltételezett. – Talán négyen lehettek itt, szemmel tartották a landoló állomást. Biztos kinyitották az ajtót, mikor a hajó földet ért, és kimentek segíteni a rakomány lepakolásában.

– Vérfoltok vannak a folyosón végig, hadnagy – szólt Lee közlegény. – Úgy tűnik, a holttesteket ebből a szobából is kivonszolták.

Anderson még mindig nem értette, miért vinné el valaki a testeket, de így legalább tisztán követhető nyomot hagytak maguk után a támadók. A földi egység lassan haladt befelé a bázisba a vérfoltokat követve. A nyom átvezette őket az ebédlőn, ahol további felborult asztalokat és székeket láttak, valamint lyukakat a falakon és a mennyezeten, ami világosan arról tanúskodott, hogy a szoba nemrég egy rövid, de intenzív tűzharc helyszíne volt.

Ezután két külön alvóhelyiséget magába foglaló szárnyon haladtak át. Az ajtókat berúgták, a berendezési tárgyakat, akárcsak az ebédlőben, itt is golyó ütötte lyukak tarkították. Anderson szinte látta lelki szemei előtt, ahogy a támadók, miután bejutottak, szisztematikusan szobáról szobára járva lemészároltak mindenkit... aztán magukkal vitték a holttesteket.

Mire elérték az épület hátsó részét, semmi jelét nem látták annak, hogy az ellenséges csapatok még itt lennének, ám különös felfedezést tettek, amire egyikük sem számított. Az épület végén egy lefelé vezető liftet találtak.

– Nem csoda, hogy olyan kicsinek tűnik ez a bázis – kiáltott fel O’Reilly. – A jó cuccokat eltemették a föld alá. A fenébe is, bárcsak tudnám, min dolgoztak! – folytatta jóval komorabb hangon. – Isten tudja, mibe fogunk belesétálni!

Anderson egyetértett, de inkább a liftet vezérlő panelt nézte meg, amely szerint a lift a legalsó szinten várakozott. Ha valaki le akart volna menekülni az alsó szintre, amikor megtudta, hogy a Hastings úton van, akkor a liftnek ezen a szinten kéne lennie.

– Valami baj van, hadnagy? – kérdezte Dah.

– Valaki levitte a liftet – mondta a panel felé biccentve. – De nem jött fel.

– Úgy gondolja, még lent vannak? – kérdezte a fegyvermester, s a hangjából érezhető volt: remélte, hogy igen.

A hadnagy fanyar mosollyal az ajkán bólintott.

– De akkor mi lett a hajóikkal? – kérdezte Shy őrvezető értetlenkedve.

– Akárki is támadta meg ezt a bázist, valamit keresett – magyarázta Anderson. – Bármi is volt az, itt fent nem találta. Le kellett küldeniük egy csapatot az alsóbb szintekre. Valószínűleg csak egy-két embert hagytak itt fenn, hogy szemmel tartsa a dolgokat.

– De arra nem számítottak, hogy elég közel lesz egy szövetségi járőrhajó, hogy ilyen gyorsan válaszoljon a vészhívásra. Amikor a felderítő hajó leadta a drótot, hogy valaki átjött a térközrelén, tudták, hogy húsz percük van csomagolni. Fogadni mernék, hogy nem is szóltak a lent maradt haverjaiknak.

– Mi? Miért? Miért ne szóltak volna nekik?

– Ez a fajta lift két kilométert is megtehet – szólt közbe O’Reilly tizedes, kisegítve a tapasztalatlan őrvezetőt. – Úgy tűnik, a lentiekkel kommunikáló panel tönkrement a tűzharcban. Annyi sziklán meg ércen át esély sincs lentre rádióüzenetet küldeni. Ráadásul a liftnek úgy tíz perces menetideje lehet csak lefelé.

– Ha figyelmeztették volna lenti barátaikat, az legalább félórába került volna: tíz perc felhívni a liftet az alsó szintről, tíz perc, amíg valaki lemegy elmondani nekik, mi a helyzet, és újabb tíz perc, mialatt feljönnek – folytatta. – Addigra pedig már túl késő lett volna nekik. Egyszerűbb volt elhúzni a csíkot, a többieket meg itt hagyni.

Shay szemei hatalmasra nyíltak a hitetlenségtől.

– Sorsukra hagyták a barátaikat?

– Ez a különbség a zsoldos és a katona között – mondta Anderson, mielőtt újra a lift felé fordult volna.

– Ez megváltoztatja a helyzetet. Ellenséges egység van odalenn, akiknek fogalmuk sincs, hogy szövetségi osztag vár rájuk idefenn.

– Csapdát állíthatnánk – vette fel Dah. – Amint a liftajtó kinyílik, mi elkezdünk tüzelni, és darabokra szaggatjuk a rohadékokat – hadarva beszélt, a szeme gonoszan csillogott. – Esélyük sem lenne!

Anderson egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Ez egyértelműen egy „keresd meg és pusztítsd” küldetés lehet: nem tervezték, hogy túlélőket hagynak. Talán valaki még életben van a szövetségi alkalmazottak közül az alsó szinteken. Ha bármi esélyünk van, hogy megmentsük őket, akkor meg kell próbálnunk.

– Veszélyes lehet, uram – figyelmeztette O’Reilly.

– Azt feltételezzük, hogy nem tudnak az ittlétünkről. Ha mégis tudnak, akkor mi leszünk azok, akik belesétálnak a csapdába.

– Ennyit kockáztatnunk kell – mondta Anderson, és a panelra csapott, hogy felhívja a liftet a felszínre.

– Utánuk megyünk.

A csapat többi tagja, O’Reillyt is beleértve, egy hangos „Uram, igen, uram!”-mal válaszolt.

A hosszú, lassú út a felvonón még kibírhatatlanabb volt, mint az akció kezdetén a hajóban való várakozás. Percről percre nőtt a feszültség, ahogy egyre mélyebbre jutottak a bolygó felszíne alá.

A hadnagy hallotta a felvonó csöveinek halk zümmögését, ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedtek az aknában. A levegő nehézzé, meleggé és párássá vált. Bedugult a füle, és furcsa szag, egy ismeretlen bűz terjengett a levegőben. Úgy gondolta, kénes gázok, idegen anyagok és földalatti gombák kipárolgásainak keveréke lehet.

Anderson erősen izzadt a páncélja alatt, és egyfolytában szabadon kellett tartania egyik kezét, hogy letörölje a lecsapódott párát a sisakja ellenzőjéről. Igyekezett nem arra gondolni, mi lesz, ha az ajtó kinyílik és az ellenség felkészülten várja őket a túloldalon.

Mikor végre elérték az akna alját, az ellenség csakugyan várta őket, de nem lehetett felkészültnek nevezni. A lift egy természetes barlangba vitte le őket, amely álló és függő cseppkövekkel, vastag mészkő oszlopokkal volt tele. A mennyezeten lámpafüzér fénylett. A terem túlsó végében egy hosszú folyosó a barlang másik kijárataként szolgált, s egy kanyar mögött eltűnt a szem elől.

Az ellenséges erő, egy tucatnyi fegyveres, páncélos zsoldos a barlang túlsó feléből közelített feléjük. Nevetgélve tréfálkoztak egymással, fegyvereikkel az oldalukon, a lift felé tartva, ami felviszi majd őket a felszínre.

Andersonnak egy másodperc alatt döntenie kellett, hogy ezek nem úgy néznek ki, mint a szövetség alkalmazottjai, és kiadta a tűzparancsot. A szövetségiek készen álltak, s amikor a felvonó leérkezett, azonnal reagáltak a parancsra, és zárótűz alatt tartva az ellenséget, kisorjáztak a liftből. Támadásuk első hullámával szinte elsöpörték a gyanútlan zsoldosokat. A harcnak azonnal véget kellett volna érnie, ám a zsoldosok rohampáncéljaikat és aktív kinetikus pajzsaikat viselték.

Az első sortűztől három ellenséges katona a földre hanyatlott, a halálos lövedékek zömét azonban eltérítették a pajzsaik, így a többieknek sikerült visszavonulni, s fedezéket találni a cseppkövek között.

A csata következő pár perce teljes káoszba fulladt. Anderson csapata fedezéktől fedezékig nyomult előre. Gyorsan szét kellett szóródniuk, mielőtt az ellenség kereszttüze az egész egységet egy helyre szögezte volna. A barlang visszhangzott a gépkarabélyok lövéseinek zajától, az éles zip-zip-zip hangú lövedékek szétrombolták, szilánkokra robbantották a cseppköveket, az izzó nyomkövető lövedékek kísérteties villódzással pattogtak faltól falig.

Anderson is egy közeli cseppkő mögött keresett fedezéket, mivel borzongva megérezte, hogy az ellenség kinetikus pajzsai több olyan lövést is eltérítettek, amik máskülönben célba találtak volna. A hadnagy földre vetette magát és kigurulta az esést, a golyók pontosan előtte egy vonalban csapódtak a padlózatba, szétrobbantva a követ, port és szilánkokat fröccsentve a levegőbe.

Anderson talpra szökkent, kiköpte a foga alatt csikorgó homokot, s ösztönösen ellenőrizte pajzsának maradék energiáját. Még húsz százalék – közel sem elég arra, hogy esélye legyen az ellenséggel szemben, ha újra ki kell állnia a tűzvonalba.

– Pajzsok állapota! – üvöltötte Anderson a rádiójába. A válaszok gyorsan érkeztek: – Húsz! Huszonöt! Húsz! Tíz!

A csapata még mindig sértetlen volt, de a pajzsaikat szétverték. Elvesztették a meglepetésből fakadó kezdeti előnyt, és egy olyan alakulattal néztek szembe, amely legalább kétszer annyi főt számlált, mint a sajátjuk. De a Szövetség katonái csapatmunkára voltak kiképezve, hogy fedezzék egymást és vigyázzanak a másik hátsójára. Bíztak a társaikban, és bíztak a parancsnokukban. Úgy gondolta, ez az előnyük egy csapat zsoldossal szemben.

– Dah, Lee! Előre a jobb oldalon! – kiáltotta. – Bekeríteni őket!

A hadnagy a jobbra fordult, felegyenesedett az őt védő cseppkő mögül, és gyors fedező tüzet adott le az ellenség irányába. Nem próbált meg semmit sem eltalálni; még az intelligens célvezetőrendszerrel készült személyes fegyvereikkel is szinte lehetetlen volt eltalálni egy ember nagyságú célpontot legalább fél másodpercnyi folyamatos célzás nélkül. Andersonnak azonban nem a találat volt a célja; csak meg akarta zavarni az ellenséget, időt adva ezzel Dah-nak és Lee-nek, akik ezalatt felváltva futottak fedezéktől fedezékig.

Pár másodpercnyi folyamatos tüzelés után visszaguggolt saját fedezékébe, nem volt jó ötlet túl sokáig fedezék nélkül egy helyben maradni. Mivel ő ezt tette, Shay kiugrott egy nagy szikla mögül, hogy még egy sorozattal fedezze társai mozgását, és ahogy visszabukott a fedezékbe, O’Reilly tette ugyanezt.

Amikor a tizedes visszahúzódott, Anderson kidugta a fejét és újra tüzelni kezdett. Ezúttal a cseppkő bal oldalán fordult ki; ha kétszer egymás után ugyanabba a pozícióba kényszerítik, biztosan bekeríthetik az ellenséget. Lebukott és hallotta Dah hangját a rádióban:

– Pozíció elfoglalva. Fedező tűz vége.

Most Andersonon volt a sor.

– Indulok! – kiáltotta, mielőtt kimászott a fedezékből, s meggörnyedve átfutott egy másik természetes fedezékhez, amely elég nagy volt ahhoz, hogy megvédje őt az ellenség lövedékeitől.

Egy vastag oszlop mögé bekúszva egy lélegzetvételnyi idővel később megkezdte a fedező tüzet, utasítva O’Reillyt és Shayt, hogy induljanak ők is.

Újra és újra megismételték az előrenyomulást; Anderson előreküldött egy embert, a többiek pedig fedező tüzükkel védekezésre kényszerítették az ellenséget. Minden alkalommal mást küldött előre; a kulcs a folyamatos mozgásban volt, ezzel tudták kibillenteni ellenfelüket az egyensúlyából. Egyhelyben maradva megengednék az ellenségnek, hogy erőiket összpontosítsa, hogy egyszerre többen is lőjenek, vagy ami még rosszabb, gránátokat dobáljanak feléjük. Ám célirányosan kellett mozogniuk; követniük kellett a tervet.

A csatatéri káosz és zavarodottság ellen úgy képezték ki a hadnagyot, hogy sakkjátszmaként fogja fel a tűzharcot. Nem volt más, mint taktika és stratégia, megvédelmezni a bábuidat, míg egyesével manőverezel velük, hogy egy erősebb pozíciót tudj elfoglalni. Egységként dolgozva a szövetségi csapat kihasználta ezt az előnyt, egyesével, lassan manővereztek, míg be tudták keríteni az ellenséget, egymás hátának fordítva és kereszttűzbe kapva őket.

A zsoldosok megértették, mi történik. Az összehangolt hadmozdulat Anderson csapatának csapdájába csalta őket, és ott álltak gyakorlatilag tehetetlenül. Csak idő kérdése volt, hogy mikor indítják meg öngyilkos ellencsapásukat vagy próbálnak utat törni egy kétségbeesett visszavonuláshoz. Az utóbbi mellett döntöttek.

A zsoldosok kitörtek a fedezékeikből, a hátuk mögötti folyosó felé hátrálva, vadul tüzelve arra, amerre a szövetségi katonákat sejtették. Pontosan erre számítottak Andersonék.

Ahogy a zsoldosok visszavonultak, Anderson felállt a szikla mögül, amit fedezéknek használt. Fedezék nélkül hagyta a fejét és a vállát, de ha valaki gépkarabéllyal futás közben hátrafelé lő, az egy csatahajó reflektorát is nehezen találja el, nem is beszélve arról, hogy a célpont fele akkora, mint egy emberi torzó. Kitámasztotta a fegyverét a szikla tetején, gondosan célba vett egy zsoldost, hagyta, hogy a fegyver automata célkövető berendezése bemérje, majd lassan meghúzta a ravaszt. A zsoldos furcsa táncba kezdett a golyók folyamatos áradatában, míg pajzsait ki nem merítették a találatok, átlyukasztva páncélját és letépve a húsát.

Az egész négy másodpercig tarthatott – egy örökkévalóság azok számára, akik aggódnak, hogy eközben a hátuk mögött, a látómezejükön kívül nyugodtan felsorakozhatnak az ellenfeleik. De most, hogy a veszély elmúlt, Andersonnak több mint elég ideje volt arra, hogy bizonyítsa: a fegyvere halálosan pontosan célzott. Befoghatott és leszedhetett még egy zsoldost.

És nem ő volt az egyetlen, aki kihasználta a helyzetet. Csapata hetet lőtt ki a kétségbeesetten visszavonuló zsoldosok közül. Csak kettő élte túl és tűnt el a folyosó sarkán.

HÁROM

Anderson nem küldte a csapatát azonnal a menekülő zsoldosok után. Amint elvesztették az ellenséggel a vizuális kapcsolatot, az üldözésük butaság lenne. Minden sarok és elágazás, amire ráakadnak, potenciális csapdát rejthet.

Ehelyett Dah, O’Reilly és Lee védekező pozíciót vett fel, őrizve a folyosót, arra az esetre, ha visszajönnének a zsoldosok, várhatóan erősítéssel. Mivel az egyetlen támadási útvonal le volt zárva, Anderson és Shay megvizsgálhatta a testeket.

Tíz zsoldost öltek meg a harcban. Most átkutatták a holttesteiket – hátborzongató, de szükséges befejezése minden összecsapásnak. Az első lépés a csak sebesült túlélők kiszűrése volt, ők potenciális fenyegetést jelentettek. Anderson megkönnyebbült, mikor látta, hogy mindegyikük halott. Nem tartozott a Szövetség politikájába a tehetetlen ellenség kivégzése, de foglyok ejtése egész sor logisztikai problémát okozott volna egy már amúgy is bonyolult küldetésben.

A következő lépés a megbízó felderítése volt. A halottak: öt batarián, három ember és két turián: nyolc férfi, két nő. Felszerelésük a hadsereg számára készített és mindennapi fegyverek összevisszasága volt. A hivatalos katonai csoportok többnyire egyetlen fajból állnak és egyféle gyártótól származó fegyvert és páncélt viselnek; elkerülhetetlen következményeként a kormányok és vállalatok közt kialakult kizárólagos szállítási szerződéseknek.

Áldozataik sokkal inkább szerencsevadászoknak tűntek, a Határvidék egyik szabadúszó zsoldosseregének tagjai lehettek. A legtöbb zsoldoson tetoválás vagy billog hirdette hűségét egyik vagy másik csoporthoz; általában jól látható helyen, az arcon, a nyakon vagy a karon. Ám az egyetlen jel, amit Anderson felfedezett a halottakon, koszos, elmosódott foltok voltak a bőrükön.

A hadnagy csalódott volt, de nem lepődött meg. Azoknál a feladatoknál, ahol a végrehajtók kiléte titkos volt, a csapat tagjai gyakran mosták le jelzéseiket savas bőrradírozással, majd az akció után újracsináltatták őket: egyszerű, de fájdalmas procedúra, aminek a költségeit mindig a megbízókra terhelik. Természetesen aki felbérelte a Sidont megtámadókat, a szövetségi megtorlástól tartott és mindent megtett, hogy egy jel se utaljon a személyére, ha valami rosszul sül el.

Még mindig nem következett be az ellentámadás, amikor Anderson és Shay megszabadította a hullákat a gránátoktól, orvosi zselétől és mindentől, amit használhatónak tartottak és elég kicsi volt ahhoz, hogy könnyen magukkal vigyék.

– Úgy tűnik, nem jönnek elő többet – morogta Dah, mikor Anderson odalépett mellé.

– Akkor nekünk kell utánuk menni – válaszolta Anderson, és új tápegységet illesztett a kinetikus pajzsgenerátorába. – Nem várhatunk itt kint örökké, és még mindig van esélyünk, hogy életben találjunk valakit a sajátjaink közül.

– Vagy még több zsoldost – motyogta O’Reilly a saját tápegysége kicserélése közben.

A tizedes csak kimondta, amire mind gondoltak.

A hadnagy adott egy percet az embereinek a felszerelkezésre, mielőtt elkiáltotta volna magát:

– Dah, Shay, alakzatba! Indulás!

Elindultak a barlangból kivezető folyosón, fenntartva a standard szövetségi járőr-formációt – két tengerészgyalogos elöl, Anderson és O’Reilly három méterrel mögöttük, középen pedig Lee három méterrel mögöttük hátulról fedezve őket. Csőre töltött fegyverrel, lassan, lövésre készen haladtak előre a sziklákba vájt szabálytalan alagúton. Bármikor az ellenség tűzvonalába kerülhettek, így az elővigyázatosság sokkal fontosabbá vált a gyorsaságnál. Egyetlen óvatlan mozdulat mindannyiuk életébe kerülhetett volna.

A barlangteremtől tíz méterre a folyosó élesen balra kanyarodott. A csapat megállt Dah kézjelére, aki előremászott és kidugta a fejét a sarkon, egy pillanatra kitéve magát az ellenség tüzének, mielőtt visszahúzódott volna. Mikor megadta nekik a „minden tiszta” jelzést, tovább haladtak.

A sarkon túl húsz méterrel egy zárt biztonsági ajtóba ütköztek. Anderson intett O’Reillynek, és a tizedes előrement, hogy bemutassa technikai varázslatai egyikét és felülírja a zárolási kódot. A csapat többi tagja felvette a szokásos pozícióját egy újabb villant-takarít akcióhoz.

– Ha ezek a zsoldosok bezárják a biztonsági ajtókat – súgta Dah a parancsnokának, amíg az ajtóra vártak –, az azt jelenti, hogy megvannak nekik a bázis hozzáférési kódjai. Valaki belülről segített nekik.

Anderson nem válaszolt, csak komoran bólintott. Nem tetszett neki az ötlet, hogy valaki a Sidonról elárulta a Szövetséget, de ez volt az egyetlen értelmes magyarázat. A zsoldosok tudták, hogy a központ egy szállítmányt vár, és a hajójukon meg kellett lenniük a megfelelő landolási kódoknak is, amelyekkel le tudtak szállni anélkül, hogy bármelyik riasztó bekapcsolt volna. Eléggé ismerték a terepet ahhoz, hogy kitisztítsák a felső szintet, és eljussanak a felvonóig anélkül, hogy bárkit is életben hagynának. Ráadásul rendelkezniük kellett a megfelelő biztonsági kódokkal a zárt biztonsági ajtókhoz is. Minden bizonyíték arra utalt, hogy áruló volt Sidonon.

Az ajtó kinyílt és a csapattagok akcióba léptek, villanógránátot hajítottak a szomszédos terembe, majd benyomultak, ám odabent nem találtak senkit. A rövid előretöréssel egy négyzet alakú, húsz-húsz méteres szobába jutottak. A fényes fém falak, a mennyezet és a megerősített padló nyilvánvalóvá tette számukra, hogy a kutatóközpont szívébe léptek be. Minden felszerelés igen modernnek tűnt, erős kontrasztot alkotva a sziklába vájt alagúttal, amin idáig jöttek. Ebből a teremből jobbra és balra is egy-egy átjáró nyílt.

– Vérnyomot találtam – kiáltott O’Reilly a baloldalon. – Frissnek tűnik.

– Követjük – döntötte el Anderson. – Lee és Shay, pozíciót felvenni! – Nem szerette volna szétválasztani a csapatot, de nem ismerte a bázis felépítését. Nem akarta, hogy a hátukba kerülve egyetlen zsoldos is vissza tudjon jutni a felvonóhoz. – Dah, O’Reilly, befelé!

A két közlegényt hátrahagyták, hogy őrizzék a komplexumból kivezető egyetlen útvonalat. Anderson és a többiek elindultak a folyosón balra, a kutatási részleg belseje felé. Többször haladtak át kereszteződéseken, de Anderson nem akarta újra megosztani a csapatát. Az egység egyszerűen követte a vérnyomokat. Több termen is áthaladtak, melyek irodák voltak, asztalokkal és számítógépekkel. Mint a hálókat odafent, ezeket is alaposan feldúlták. A felszínen kezdődött gyilkos dáridó töretlenül folytatódott a föld alatt. A zsoldosok itt sem akartak túlélőket hagyni, de valami megmagyarázhatatlan okból a testeket itt is magukkal vitték.

Öt perccel később végre rátaláltak a vérnyomok forrására. Egy közepes méretű szoba közepén egy turián feküdt a hasán, s a lábán lévő sebből ömlött a vér. Anderson felismerte benne az előző összecsapás egyik túlélőjét. Óvatosan megközelítette, letérdelt mellé, hogy ellenőrizze a pulzusát, a turián halottnak tűnt.

A szobának csupán egyetlen kijárata volt: egy zárt biztonsági ajtó a szoba túloldalán.

– Gondolod, a haverja ott van bent? – kérdezte Dah gépfegyverével a zárt ajtóra mutatva.

– Kétlem – válaszolta Anderson. – Valószínűleg tudta, hogy követni fogjuk a vérnyomokat. Lefogadom, hogy szándékosan hagyta sorsára a sebesültet. Talán arra számított, hogy mind a nyomot követjük, és akkor ő megpróbál visszajutni a lifthez.

– Remélem, Shay és Lee felkészültek – morogta Dah.

– Elintézik – nyugtatta meg Anderson. – Engem inkább az érdekel, mi van e mögött az ajtó mögött.

– Valószínűleg ez vezet az első számú kutatási laborba – találgatott O’Reilly. – Talán itt végre válaszokat is kapunk.

Arrébb húzták a halott zsoldost az útból; nem vállalhatták veszélyt, hogy felbuknak a holttestben, ha esetleg egy újabb tűzpárbajra kerül sor. Aztán Anderson parancsára a tizedes elkezdte felülírni a biztonsági kódot, amíg a hadnagy és Dah főnök elfoglalták a pozícióikat egy újabb villant-takarít akcióhoz.

Ezúttal Dah ment előre, és most sem találtak senkit a szobában. Legalábbis élőket nem.

– Irgalmas istenem – suttogta levegő után kapkodva Dah.

Anderson belépett a szobába, és érezte, hogy a gyomra cserbenhagyja őt a hátborzongató látványtól. O’Reillynek igaza volt: egy hatalmas laboratóriumban voltak, amit egy óriási központi szerver uralt. Az egyetlen bejárat az az ajtó volt, amin bejöttek, és mint a bázis többi részén, a berendezés minden darabját módszeresen szétrombolták.

Ám nem ez sokkolta őket, mert legalább harminc holttest volt a szobában, főként a falak mentén és a bejárat mellett. Az egyenruhájuk alapján a Szövetség alkalmazásában álltak; őrök és kutatók, akiket a bázis különböző részein öltek meg. Az eltűnt holttestek rejtélye megoldódott, bár Anderson még mindig nem értette, miért vonszolták ide mindet.

– Keressünk túlélőket, uram? – kérdezte Dah nem sok reménnyel a hangjában.

– Állj! – mondta Anderson öklét felemelve, mozdulatlanságot parancsolva az egység tagjainak. – Senki sem mozdul!

– Ó, istenem! – suttogta O’Reilly, mikor meglátta, amit Anderson már észrevett.

Az egész szoba tele volt robbanószerrel. A labor stratégiailag fontos pontjain mozgás- és nyomásérzékelős bombák voltak elhelyezve. Anderson hadnagy ekkor értett meg mindent.

Elég robbanóanyag van itt ahhoz, hogy elpárologtassanak mindent, ami a szobában van, a testeket is beleértve. Ezért gyűjtötték őket ide olyan gondosan. Lehetetlen lenne azonosítani a bent lévőket a maradványok alapján, ami azt jelenti, bárkik is árulták el a Sidont, halottá fogják nyilvánítani őket a többiekkel együtt. Az árulással szerzett pénzből aztán új személyazonossággal új életet kezdhetnek, mindenféle következmény nélkül.

Egy halk elektronikus sípolás megértette Andersonnal, hogy az árulót megkeresni jelenleg a legkisebb problémájuk.

– Időzítő! – sziszegte O’Reilly a félelemtől ideges, nyers hangon.

Egy pillanat múlva újra sípolás, és a hadnagy már tudta, hogy a haldokló zsoldos csapdába csalta őket.

A detonációs szerkezet visszaszámolt, és a sorsuk – túlélés vagy halál – nagy valószínűséggel a következő döntésétől függött. Két sípolás között az agya elemezte és értékelte a helyzetet. A robbanás hatalmas lenne, bőven elég ahhoz, hogy destabilizálja az egész földalatti komplexumot. Valószínűleg beomlasztaná a természetes barlangot, amely visszavezet a lifthez. Még ha túlélik is a robbanást, elfogy a levegőjük, mielőtt a mentőcsapatok rájuk találnának.

O’Reilly technikai szakértő talán hatástalaníthatja a gyújtószerkezetet, mielőtt az működésbe hozza a bombákat. Ha időben megtalálják a detonátort, ha nem duplán biztosították a rendszert, ha olyan gyártmány, amelyet a Főnök ismer, s ha a szerkezetnek nincs előre beépített programvédelme a manuális felülírás megelőzésére.

Túl sok a ha. A hatástalanítás nem volt igazi opció. Ez viszont azt jelentette, hogy csak egy út maradt számukra.

– FUTÁS!

Mindhárman megpördültek a tengelyük körül és elkezdtek visszarohanni a csarnokba, ahonnan jöttek.

– Shay, Lee! – ordított Anderson a rádióba. – A felvonóhoz. Most!

– Igenis, uram! – érkezett a válasz.

– Várjanak ránk, amíg csak lehetséges, de ha parancsot adok, akkor elmennek nélkülünk. Érthető voltam?

A rádió hallgatott.

– Közlegény! Hallanak engem? Ha azt mondom, menjenek, akkor maguk rohadtul elindulnak, akár ott vagyunk, akár nem.

Egy vonakodó „Nyugtázva, uram” volt a válasz.

Olyan gyorsan száguldottak keresztül a termeken, ahogy csak tudtak, a sarkoknál kisodródva rohantak, kétségbeesett kísérletet téve, hogy legyőzzék az időzítőt, amely bármelyik pillanatban robbanthatott. Nem volt idő az esetleges csapdák felderítésére; csak remélhették, hogy nem futnak bele senkibe.

Befordulva a szoba sarkán, ahol Shayt és Leet hagyták, végleg kifutottak a szerencséből. Dah fegyvermester volt az élen – hosszú lábaival minden lépéssel nagyobb utat tett meg a többieknél –, pár méterrel megelőzve a két férfit. Teljes erejéből berohant a szobába, a golyózápor kellős közepébe.

Az egyetlen túlélő, a batarián várt rájuk. Akkor jöhetett be a terembe, amikor Shay és Lee Anderson parancsára visszavonult a felvonóhoz. Azóta türelmesen várt, remélve, hogy beteljesítheti kicsinyes bosszúját. A golyók ereje ledöntötte Dah-t a lábáról, a nő rongybabaként zuhant a földre. Korábbi lendülete miatt bukfencezett még egyet a padlón, míg meg nem állt a sarokban.

Anderson érkezett másodikként a szobába; már tüzelő fegyverrel lépett be. Normális helyzetben szembe rohanni az egyhelyben álló géppuskás ellenséggel egyszerű öngyilkosság lett volna, de a zsoldos bolond módon arra figyelt, ahogy Dah a földre zuhant, és nem is nézett Anderson felé. Mire megfordult volna, hogy viszonozza új ellenfele tüzét, a hadnagy gyakorlatilag már rajta volt; olyan közel, hogy futás közben lyukakat lőhetett a batarián mellkasába.

O’Reilly a másodperc töredékével később érkezett, megtorpant, amikor meglátta Dah-t egy gyorsan növekvő vértócsa közepén.

– Menj! – kiáltott rá Anderson. – A lifthez!

O’Reilly kurtán biccentett, majd otthagyta Andersont az elesett társukkal.

A hadnagy térdre ereszkedett, maga felé fordította a nő testét, aztán majdnem felugrott meglepetésében, amikor Dah kinyitotta a szemét.

– A hülye barom túl mélyre célzott – mondta fogcsikorgatva. – Lábon talált.

Anderson végigmérte bajtársát: csak néhány eltévedt golyó jutott át a kinetikus pajzsokon, s erejét vesztve gellert kapott a felsőtestet védő páncél lemezein, horpadásokat és gyanús elszíneződéseket okozva. Ám Dah jobb lába, amelyet vékonyabb páncélzat védett, s amelyet a legtöbb találat érte, úgy nézett ki, mint egy hamburger.

– Szokott lovacskázni, Főnök? – kérdezte Anderson, fegyverét a földre téve és gyorsan kibújva páncéljából.

– Sosem voltam olyan lány, uram! – Válaszolta, s leoldott az övéről mindent, ami nem volt odaerősítve.

– Rá se rántson! – Mondta, miközben ülő helyzetbe segítette a nőt. – Csak kapaszkodnia kell.

A nő karjait a nyaka köré fonta, aztán felállt, s egy pillanatra megdöbbentette a férfit a súlya. Hátranyúlt, hogy elkapja Dah combjait, miközben a nő karjai nyakörvként szorították.

– Gyí-te! – morogta Dah, s minden tőle telhetőt megtett, hogy elrejtse a szétroncsolt végtag okozta szenvedés jeleit.

Anderson tett néhány bizonytalan lépést, s igyekezett megtalálni a módját, hogyan mozoghatna a lehető leggyorsabba, egyensúlyban tartva a kényelmetlen terhet. Mire kiértek a folyosóról a nagy cseppkövekkel teli barlangba, talált magának egy esetlen, de annál hatékonyabb ritmust a vágta és az ügetés között.

Ekkor robbantak a töltetek.

A főlaboratóriumból, a bázis szívéből forró lökéshullám vágott végig a komplexumon, elpusztítva mindent, ami az útjába került. Az ajtók kirobbantak, a padló felszakadt, a falak elolvadtak.

A detonációtól messze, a természetes barlangban a robbanás hatása három, egymástól eltérő szakaszban volt érzékelhető. Először megremegett a föld Anderson lába alatt, amitől elesett. Dah felsikoltott, mert sérült lába a földnek csapódott, de sikolyát elnyomta a robbanás második szakasza: a fülsüketítő dörej. A végső fázisban tüzes lökéshullám érkezett: ledöntötte őket a lábukról, s elemésztette a barlang levegőjét, otthagyva őket levegőért kapkodva a földön.

Anderson igyekezett levegőt venni, s egy pillanatig azt hitte, hogy elájul. Harcolt, hogy tudatánál maradjon, s a láthatatlan kéz, amely a mellkasánál nyomva a földhöz szegezte, csak lassan engedett.

Még nem voltak túl a veszélyen. A robbanás ereje megrázta a barlangot. A plafonon futó kábelek megpattantak, a lámpák vadul imbolyogtak, bizarr megvilágítást adva a teremnek. Bár Anderson füle még mindig csengett, jól hallotta a szétroppanó sziklák, a beszakadó mennyezet dörejeit, biztos előjeleként a földalatti komplexum összeomlásának.

– O’Reilly! – kiáltott a rádióba, remélve, hogy a három férfi a liftben még hallja őt. – A barlang beomlik! Indulás a felszínre! Most!

– Mi lesz önnel és Dah-val? – a válasz alig volt hallható Anderson sisakjában, de egyértelműen a tizedes volt, aki a rádió túloldalán kiabált.

– Küldjék vissza a liftet, miután feljutottak! – csattant fel Anderson. – Indulás! Ez parancs!

Nem várva válaszra, Anderson odakúszott Dah fegyvermesterhez. A nő elájult: a fájdalom a lábában és a robbanás okozta fizikai és mentális trauma sok volt neki egyszerre. A hadnagy maradék erejét összeszedve felállt a nővel a hátán, s nekiindult az összeomló termen keresztül.

Körülötte hatalmas fűrészes mészkő dárdákként cseppkövek zuhantak alá, s a mennyezetet ezredéveken keresztül fenntartó törékeny egyensúly most felborult. Hatalmas repedések futottak végig a padlón, a falakon és a sziklaboltozaton, s óriási sziklák estek le, porfelhőbe burkolva a barlangot.

Anderson mindenképpen igyekezett elkerülni a lezuhanó kőtömböket, de semmit sem tehetett azon túl, hogy folyamatosan mozgásban maradt és imádkozott, hogy semmi se zuhanjon a fejére. Kényszerítette magát, hogy csak arra koncentráljon, ahogy az egyik lábát a másik után teszi. Nem volt biztos benne, hogy túléli ezt a vesszőfutást. Sérült és kimerült volt a robbanás miatt, az izmai a combjában és a vádlijában mintha lángra lobbantak volna a kimerültségtől.

A harc okozta adrenalin-sokk hatása múlóban volt: a teste egyszerűen kezdte feladni. Egyre lassabban haladt az eszméletlen nővel a vállán, miközben érezte, ahogy a hatalmas lezuhanó sziklák pörölyként zúzzák szét körülötte a padlózatot.

Amikor a lift végre látótávolságba került, nem volt meglepve, hogy O’Reilly, Shay és Lee még mindig rájuk várnak. Látva, hogy a parancsnokuk élőhalottként vonszolja magát, mindhárman a segítségére siettek. Anderson túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Hagyta, hogy Dah-t kivegye a kezéből a két közlegény, egyikük a hónaljánál, másik a csípőjénél fogva.

Ahogy átvették tőle a terhét, elvesztette az egyensúlyát és majdnem elesett, de O’Reilly ott volt, hogy elkapja. A tizedesre támaszkodva sikerült megtennie a húsz lépést a liftig, amelyben lerogyott a sarokba.

Az ajtó becsukódott és a felvonó megkezdte hosszú útját a felszínre. Az út egyáltalán nem volt zökkenőmentes: a lift szeszélyes mozgását a fogaskerekek csikorgása és a huzalok sikítása kísérte. Egyikőjük sem beszélt a félelmükről, hogy a lift esetleg leszakadhat; nem akarták az ördögöt a falra festeni. Anderson mindvégig ugyanott feküdt, ahová lerogyott, lihegve és zihálva próbálta visszanyerni az erejét.

Mire felértek és kiszálltak a biztonságos felszínen, eléggé összeszedte magát, hogy beszélni tudjon.

– Mondtam, hogy ne várjanak ránk! – korholta csapatát a Hastings felé vezető úton, miközben a közlegények még mindig Dah eszméletlen testét cipelték.

– Mindannyiukat meg kellene büntetnem parancsmegtagadásért! – mondta, és tartott egy kis hatásszünetet. – Vagy fel kellene terjesztenem magukat kitüntetésre.

NÉGY

Kahlee Sanders főhadnagy okos volt: ő volt a Szövetség egyik legjobb computer- és rendszertechnikusa. Csinos volt: a bázis katonái mindig megpróbálták felszedni, amikor nem volt szolgálatban. Fiatal volt: huszonhat évesen várhatott még rá vagy félszáz egészséges, produktív év. És tudta, a határán van annak, hogy elkövesse élete legnagyobb hibáját.

Óvatosan körülnézett a bárban, idegesen beleszürcsölt az italába, ahogy a sarok felé furakodott, próbálva nem felhívni magára a figyelmet. Magassága és súlya átlagos volt, ami megkülönböztette Kahleet a többiektől, az a vállig érő szőke haja volt. Az ezt okozó recesszív gén igen ritka volt a globalizálódott, a galaxisba kilépett emberiség genetikai állományában; a természetes szőkék csaknem kipusztultak. Az ő haja barnásszőke volt, a sötétebb tincsek pedig barnás árnyalatúak... és különben is még mindig sok ember festette a haját szőkére.

A Black Hole zsúfolásig volt.

A tömeg nagy része emberekből állt. Nem meglepő, hiszen eme előkelő létesítmény sétatávolságra volt az elysiumi űrállomásoktól, a Szövetség legidősebb és legnagyobb kolóniájától a Skyllian Határvidéken. Ám legalább minden harmadik vendég más fajba tartózott. A batariánok voltak a legmeghatározóbbak; inas nyakukon ingadozó keskeny fejük ki-kibólogatott a tömegből. Orrlyukaik óriásiak voltak, nagy, háromszög alakú, szinte teljesen lapos orruk végigfutott az arcukon, s hegyével vékony ajkukra és hegyes állukra mutatott. Az arcukat borító rövid szőr olyan finom volt, mint egy ló puha, bársonyos orra, s hosszabb és erősebb volt a szájuk körül. Koponyájuk tetejétől egy ráncos porcvonulat futott végig hátrafelé a nyakszirtjükig.

Ám eme faj legkülönlegesebb jellemzője kétségtelenül az volt, hogy két szempárral néztek a világba. Az egyik szempár a koponyájuk oldalán lévő csontkinövésen helyezkedett el, ami kiemelte koponyájuk rombuszalakúságát. A másik pár szemük kisebb volt és közelebb is állt egymáshoz, az arc közepén, rögtön a homlok alatt. A batariánok szokás szerint két-két szemükkel más-más irányba néztek, megnehezítve ezzel a velük társalgó binoculáris lények dolgát. A szemkontaktus fenntartásának lehetetlensége dühítette a többi faj képviselőit, és a batariánok mindig megpróbálták kihasználni e helyzeti előnyt tárgyalásaik során.

A Szövetséghez hasonlóan a batarián kormány is megpróbálta aktívan betelepíteni a Határvidéket, igyekeztek megvetni lábukat a térségben, amely megérett a terjeszkedésre.

A Black Hole jelenleg több idegen faj ideiglenes otthonául is szolgált. Sanders látott pár turiánt is a tömegben. Ezeknek minden egyéb jellemzőjük elhomályosult kemény, tetovált hús- és csontpáncéljuk mellett, amely mint egy vad törzsi maszk takarta fejüket. A főhadnagy észrevett a teremben egy kisebb szalarián csoport is, akik villanó tekintettel méregették a tömeget. A terem túlsó részén pedig két hatalmas krogan magasodott az ajtó melletti árnyékban, mint történelem előtti dinoszauruszok, akik a hátsó lábukon állva őrzik a bejáratot. Aztán pár pocakos volus is átkacsázott a termen. A pincér volt az egyetlen aszári a bárban, aki éterien siklott át a tömegen asztaltól asztalig, tálcányi italt egyensúlyozva.

Kahleenek úgy tűnt, rajta kívül mindenki társasággal érkezett. Az emberek és egyéb lények a pultnak támaszkodtak, magas asztalok körül ültek, a parketten ropták a táncot vagy a falakat támasztották. Mindenki jókedvűnek tűnt, nevetgélve beszélgettek a barátaikkal, munkatársaikkal és üzleti partnereikkel. Kahlee csodálkozott, hogy hallják egymást. A több mint ötven szimultán beszélgetés állandó lármája a mennyezetig hullámzott föl s alá. Kahlee próbált kiszabadulni belőle, még gyorsabban furakodva a saját kis sarka felé.

Amikor megérkezett, azt hitte, hogy a sokaság megnyugtató lesz a számára. Remélte, hogy kikapcsolódhat az arctalan tömegben, ám az italok a Black Hole-ban pont olyan erősek voltak, mint a hírük, és ő ugyan csak a második pohárnál tartott, de már érezte az alkohol hatását: túl sok volt a zaj, túl sok a mozgás. Sanders nem tudta, pontosan mi történik körülötte. Senkinek sem volt oka követni egy fiatal, egyedülálló nőt, ám Sanders a sarokban álldogálva állandóan azon kapta magát, hogy a termet fürkészi, hátha valaki figyeli őt.

Ám jelenleg senki sem nézett feléje. Nem mintha ez bármiféle megnyugvással járt volna. Nehéz helyzetben volt, és az alkohol fűtötte félelem nem tette könnyebbé a dolgát. Kahlee letette az italát a bár falába ágyazott kis pultra, és megpróbálta összegyűjteni a gondolatait, hogy tisztázza helyzetét. Tizenhat órával ezelőtt engedély nélkül elhagyta a sidoni kutatóközpontot. A bázist elhagyni kisebb vétség; a dolgok akkor válnak súlyosabbá, ha a műszak kezdetén, nyolc óra múlva nem jelenik meg. A kötelességszegés elég komoly dolog ahhoz, hogy nyilvántartásba kerüljön. És további négy óra múlva a státusza hivatalosan is JT – Jogosulatlan Távolmaradás –, ami bűncselekmény, s a hadbíróság lefokozhatja, de akár szabadságvesztéssel is büntetheti.

Újra kortyolt az italából, remélve, hogy az alkohol majd segít neki. Tegnap, amikor lelépett, minden olyan egyszerűnek tűnt. Kahleenek bizonyítékai voltak arra, hogy felettesei a Sidonon illegális kutatásokat végeztek, és elhatározta, hogy feljelenti őket.

Leintett egy űrsiklót, amely épp elhagyta a bázist, felvillantotta hamis igazolványát, melyet a titkosított fájlok meghackerlésekor készített, és pár órája megérkezett Elysiumra. Valahol az útközben kezdődött a rossz érzése.

Minél többször gondolta át tette következményeit, egyre inkább úgy látta, hogy a dolgok nem annyira feketék-fehérek, mint az elején hitte. El sem tudta képzelni, hány embert fognak a bázison hivatalos vizsgálat alá vonni. Mi lesz, ha azok az emberek, akikkel együtt dolgozott, akiket a barátainak tart, valahogy belekeverednek? Tényleg ilyen helyzetbe akarja hozni őket? Részben árulónak érezte magát.

Ám tétovázása nem csak a katonatársai iránti hűséget jelezte: kockáztatta a saját karrierjét is. Bizonyítéka volt arra, hogy a Sidonon végzett kutatások kívül esnek a hivatalos paramétereken; az illegális, kompromittáló, szigorúan bizalmas fájlok közül szerzett bizonyítékot, hogy megérzéseit alátámassza. A gyanúja beigazolódott, de technikailag az egész nyomozása árulásnak minősült.

Minél többet gondolkodott Kahlee, annál világosabban látta, hogy fogalma sincs, mibe keveredett. Nem tudta, hogy a felettesei a maguk szakállára dolgoztak-e, vagy egy náluk magasabb beosztásban lévő utasításait követték. Mi van, ha pont annál jelenti fel őket, aki elrendelte az illegális kutatást? Bármi is változna, vagy csak elkennék az ügyet? Tényleg képes lenne semmiért kockáztatni a karrierjét és a börtönt?

Ha tényleg meg akarnák találni, nem lenne nehéz dolguk. Rajta volt a felvételeken, ahogy kiszáll Elysiumban a hamis igazolványával, de nem hitte, hogy a Szövetség bárkit is utána küldene. Nem, amíg nem hiányzik több, mint húsz órát, és nem válik a tette bűncselekménnyé. Szóval még mindig volt egy kis ideje, hogy eldöntse, mit tegyen.

Nem mintha az a pár óra számítana.

A leszállás óta rágódott ezen. Kahlee túlságosan ideges volt, nem tudott aludni, túlságosan félt visszamenni a Sidonra és szembenézni a vádakkal, túlságosan félt attól, hogy folytassa, amit elkezdett. Bárról bárra járt, ivott pár italt, aztán sétálgatott, míg ki nem józanodott. Soha nem maradt sokáig egy helyen, félt, hogy magára vonja a nem kívánt alakok figyelmét. Bárokon és klubokon át vezetett az útja, remélte, hogy hirtelen megszállja az ihlet és a problémája csodával határos módon megoldódik.

A bár falán kivetített hírekre pillantva, tekintete egy ismerős képen akadt meg. Bár nem hallotta a műsorvezető hangját, felismerte a Sidon Kutatóközpont képét. Kahlee a homlokát ráncolva zavartan pislogott, mialatt megpróbálta elolvasni a képernyő alján körbefutó feliratot.

...A SZÖVETSÉGI KUTATÓBÁZIST

MEGTÁMADTÁK...

Sanders szemei elkerekedtek, poharát odacsapta a pulthoz, kilöttyintve maradék italát. Oda sem figyelve, gondolkodás nélkül keresztülgázolt a tömegen, nem törődve azzal, kibe könyököl bele, míg elég közel nem került, hogy hallhassa a bemondó szavait.

– A részletek még homályosak, de szövetségi forrásaink hivatalosan is megerősítették, hogy a Sidon Kutatóközpont terroristatámadás áldozatává vált.

Hogy még jobban halljon, Kahlee még előrébb nyomakodott, meglökve ezzel egy másik embert, aki szintén kiöntötte az italát.

A férfi megfordult, dühösen rászólt:

– Hé, vigyázz, mit... – de elhallgatott, amikor látta, hogy egy csinos fiatal nő lökte meg. Kahlee pillantásra sem méltatta, tekintetét a képernyőre szegezte.

– A helyszín továbbra is le van zárva a Szövetség nyomozói által, ezért nem tudunk élő felvételekkel szolgálni...

A férfi színlelt érdeklődéssel feltekintett a képernyőre, remélve, hogy kapcsolatot tud teremteni a lánnyal.

– Biztosan a batariánok voltak – mondta tárgyilagosan.

A barátja, akivel eddig beszélgetett, egyetértett, s lelkesen üdvözölve a társalgás új vonzó tagját.

– A Szövetség számított valami ilyesmire ebben a hónapban – mondta a megkérdőjelezhetetlen hatóság hangján.

– Az unokatestvérem a katonaságnál van, és ő mondta – Kahlee lesújtó tekintette azonban elhallgattatta. Kahlee visszafordult a képernyőhöz, s még elkapta a riport végét.

– ...nincs hír túlélőkről. További híreink: az emberiség camalai nagykövete nemrég tartott sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy aláírja az új kereskedelmi megállapodást...

Nincsenek túlélők. A szavak elzsibbasztották Kahleet, mintha súlyos csapást mértek volna a tarkójára. Tegnap még ő is ott volt. Tegnap! Ha nem kezd bele a bolond akciójába, mostanra ő is halott lenne. A terem hirtelen dőlni kezdett, és Kahlee úgy érezte, hogy mindjárt elájul.

A férfi elkapta a támolygó nőt, s tartotta, amíg az a szédülés ellen küzdött.

– Mi a baj? – kérdezte a férfi, aggódva méregetve a lányt. – Jól vagy?

– Mi? – motyogta Kahlee, észre sem véve, hogy egy vadidegen segít neki. A férfi megtámogatta, majd elengedte, ugrásra készen, ha a lány újra elesne. Kezét a lány vállára tette, hogy vigasztalja, s hogy segítsen neki visszanyerni egyensúlyát.

– Ismertél valakit a bázisról? Barátaid voltak ott?

– Igen mármint nem. – A túl sok pia, túl kevés alvás, és a sokk, hogy mi történt a Sidonon, egy pillanatra letaglózták, de kezdte újra érezni a lábát. Az agya kattogott; mostanra sikerült feldolgoznia a történteket. Alig pár órával a támadás előtt ő elmenekült egy szigorúan titkos kutatóbázisról. Nemcsak túlélő volt, hanem... ő volt a gyanúsított!

A két férfi tekintetében zavar és aggodalom keveredett. Kahlee egy bocsánatkérő mosoly kíséretében kiszabadította magát a karjaikból.

– Bocsánat. Ez váratlanul ért... vannak ismerőseim a Szövetségnél.

– Tehetünk érted valamit? – kérdezte a másik férfi. A lány őszintének érezte a kedves srácot, aki egy ember társaságát kereste. Ám Kahlee most semmi mást nem akart, csak elmenni innen anélkül, hogy bárki is emlékezne rá.

– Nem, nem. Jól vagyok. De köszönöm – lépett egyet hátra miközben beszélt. – Mennem kell. Elkések a munkából. Bocs az italod miatt. – Megfordult és belevetette magát a tömegbe, az ajtó felé nyomakodva. A válla fölött visszapillantva megnyugodott, hogy egyik férfi sem követi. A férfiak egyszerűen megvonták a vállukat a bizarr közjátékon, majd folytatták beszélgetésüket.

Sötét volt és hideg, amikor Kahlee kilépett a bárból. A Sidonról szóló hírek kijózanították, de még mindig jól jött neki egy séta a friss éjszakai levegőn, hogy kitisztítsa a fejét.

A Black Hole bejárata az Elysium egyik főutcájára nyílt. Kora reggel volt, de a járdák tele voltak emberekkel. Kahlee belevetette magát a tömegbe, nem tudta, hogy merre megy, csak érezte, hogy szüksége van a mozgásra. A feje még mindig zsongott, ahogy keresztül küzdötte magát az emberáradaton. Lassan eluralkodott a félelem a gondolatain, minden járókelő elől elugrott és összerezzent minden váratlan hangra. Kiszolgáltatottnak érezte magát itt kint, ennyi idegen között. Egy kihalt utcát választott ideiglenes menedékül. Berohant a szűk sikátorba, s csak a háztömb túlsó végén állt meg. Az emberek és az egysínű vasút hangja már csak halk moraj volt a távolban.

A sidoni hírek mindent megváltoztattak. Át kellett értékelnie a helyzetét. Az ő eltűnése váltotta ki a támadást? Nehéz volt elképzelni, hogy véletlen lenne, de nem látott összefüggést a két dolog között.

Egyvalami biztos volt: már keresik. El kellett tüntetnie a nyomait. Meg kellett próbálnia helyet szerezni magának egy járaton, amely elhagyja az Elysiumot, úgy, hogy ne lehessen lenyomozni. Szereznie kellett egy hamis igazolványt, vagy megvesztegetni valakit, hogy felengedje egy hajóra. Ha még sokáig itt marad, valaki rátalál. Kahlee felsikoltott, egy nehéz kéz érintését érezte a vállán. Megpördült, és egy hatalmas mellkast látott maga előtt, amely egy borzalmasan nagy emberhez tartozott, aki satuszerű marokkal tartotta fogva. Kahlee felemelte a fejét, és belenézett a férfi hideg, kemény tekintetébe.

– Kahlee Sanders? – inkább volt ez vád, mint kérdés.

Riadtan próbált hátralépni, fészkelődött és tekergett, hátha ki tud szabadulni. Fogva tartója durván megrázta, ő pedig elmerült a fájdalomban, melyet a húsán át a kulcscsontjába maró körmök okoztak.

– Kahlee Sanders hadnagy, le van tartóztatva a Szövetség elleni összeesküvés és hazaárulás vádjával.

A lány meglepetésében csak ezek után vette észre, mit is visel a férfi. Most tisztán felismerte az uniformist: Szövetségi Katonai Rendőrség. Máris rátaláltak. A főutcán szúrhatta ki és követte az elhagyatott sikátorba.

Eltűnt belőle minden erő. Feje előrecsuklott, ahogy megadta magát a sorsának.

– Nem én tettem – suttogta. – Ez nem az, aminek látszik.

A férfi morgott egyet, mint aki nem hisz neki, de nem vette le a kezét a lány válláról. Kahlee máris érezte a véraláfutásokat az inge alatt. A katona előhúzott egy bilincset az övéből, úgy tartotta, hogy a lány is láthassa. Kurtán utasította:

– Forduljon meg, hadnagy. Kezeket hátra.

Kahlee egy pillanatnyi habozás után bólintott. Az ellenállással csak rontana a helyzetén. Ártatlan volt, most be kellett bizonyítania a katonai törvényszék előtt is.

– Ne próbáljon megszökni – figyelmeztette a férfi. – Engedélyt kaptam a kiiktatására, ha szükséges. – A parancsainak engedelmeskedve lassan hátat fordító nő észrevette a férfi csípőjén lógó fegyvert. Kahlee csak a szeme sarkából látta az Ahial Szindikátus által készített, Striker típusú pisztolyt.

Az agya figyelmeztetően jelzett, amikor a jobb csuklóján megérezte a bilincset. A Hahne-Kedar P7 volt a szövetségiek hivatalos fegyvere, nem a Striker!

A felismerés csak egy milliomod másodperccel később érkezett, mint ahogy a bilincs a bal csuklójára is rácsukódott volna. Kahlee adrenalintól átjárva ösztönösen hátravetette a fejét. Nedves roppanás volt a jutalma, ahogy az álrendőr arcába fejelt. Megpördült, a férfi a hirtelen támadástól egy pillanatra letaglózva térdre zuhant. Karjai ernyedten lógtak az oldala mellett, szájából és orrából ömlött a vér, sötét foltot hagyva az arcán: a tökéletes célpont – gondolta Kahlee, miközben felemelte a térdét, hogy még nagyobb kárt okozzon a sérült területen.

A férfi a rúgás erejétől hörögve a földre zuhant, a saját vérében fulladozva. A teste rángatózott, nem tudott felkelni, hogy kivédje a támadásokat. Kahlee könyörtelen volt. Nem tudta, ki ez a gazember – zsoldos vagy bérgyilkos –, de azt tudta, ha nem menekül el, akkor halott.

Felidézte a közelharc-kurzusokat, amiken a szövetségi kiképzés során részt vett. Könnyedén elkerülte a férfi erőtlen rúgásait. Hátrabilincselt kézzel a lába volt az egyetlen fegyvere. Körbetáncolta a fekvő alakot, acélbetétes bakancsával folyamatosan rugdosta a férfi fejét és mellkasát.

Ellenfele a hasára gördült, próbálta védeni magát. Kahlee egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán észrevette, hogy a férfi keze az oldaltáskájánál matat a fegyvere után. Előreugrott, és egyenesen a férfi ujjaira taposott, újra és újra, amíg nem maradt más belőlük, mint törött csontok és szétroncsolt hús.

Ügyet sem vetett a nyöszörgésre és sírásra, ahogy a férfi vért és fogakat köpve kegyelemért könyörgött. Még tudatánál volt, tehát még mindig fenyegetést jelentett. A nő keményen halántékon rúgta, valószínűleg beszakítva a koponyáját. A férfi teste megfeszült, majd puhán lehanyatlott. Egy másik erős rúgás a bordák közé, amely nem váltott ki semmiféle reakciót, meggyőzte a nőt arról, hogy tényleg kiütötte a fickót.

Földre vetette magát a férfi mellé, gyorsan cselekedett, nehogy valaki meglepje. Az álrendőr a háta mögé bilincselte a kezét, de nem végzett túl jó munkát. Az acélgyűrűk eléggé lazák voltak ahhoz, hogy Kahlee pár centi hosszan fel-le tudja mozgatni őket az alkarján. Ennyi játék elég volt neki, hogy kiszabaduljon. Rövid fészkelődés után sikerült annyira kicsavarni a testét, hogy a lábait átbújtathatta a bilincs láncán. A bilincs még rajta volt, de legalább már előtte voltak a karjai és nem a háta mögött.

Leküzdve a hányingert, a vértócsán át négykézláb odamászott támadója mozdulatlan testéhez. Még lélegzett, gyenge, fojtott zihálással. Kahlee kiengedte a levegőt, amit nem is tudta, mióta tart benn. Nem érzett bűntudatot a kegyetlen verés miatt, mivel saját életét védte, de örült, hogy nem kellett megölnie a pasast.

A kiképzés és az adrenalin megmentették; no meg az ellenfele nemtörődömsége. Ám ahogy az adrenalinszintje csökkent és felidézte a hátborzongató jelenetet, úrrá lett rajta a pánik. Katona volt, de sosem volt harcállományban. Soha semmi ilyesmit nem tapasztalt még.

Gyerünk, Sanders! A fejében egykori oktatója hangja szólalt meg, bár a szavak a sajátjai voltak. Még nem vagy kinn a pácból!

Fogait összeszorítva eldöntötte, hogy befejezi, amit elkezdett. Beleborzongott, mikor végigtapogatta a férfi véráztatta övét a bilincs kulcsai után kutatva. A bilincset nehezebb volt kinyitni, mint önmaga körül előrehúzni, mert a kulcsot a szájában tartva nyitotta a zárat, ám pár percnyi próbálkozás után már hallotta a kattanást és a bilincs leesett a bal csuklójáról. Miután egyik keze szabaddá vált, csak másodpercekbe telt kinyitni a másik zárat, és Kahlee máris szabad volt.

Gyorsan körülnézett, megkönnyebbülve állapította meg, hogy senki sem volt a sikátorban. Kivette a pisztolyt a férfi oldaltáskájából, ellenőrizte, hogy nincs-e kibiztosítva, majd betömte az övébe a kabátja alatt. Felállt és megdermedt.

Nem tudta, kinek dolgozik a lábainál fekvő eszméletlen férfi, de nyilvánvaló volt, hogy kifejezetten őt kereste. Ez azt jelentette, hogy mások is lehetnek. Valószínűleg a kikötőkben várnak rá, nehogy megpróbáljon feljutni egy hajóra. Csapdába esett. A főutcára sem tudott visszamenni. Véráztatta ruhákban nem.

Csak egy lehetősége maradt. Mély levegőt vett, hogy megnyugtassa az idegeit. Kahlee ott hagyta támadója testét a sikátorban, s egyre gyorsabban távolodott a forgalmas főúttól. Az éjszaka hátralévő részét Elysium sikátoraiban töltötte, majd reggel óvatosan, nehogy magára vonja a figyelmet, ahhoz a házhoz ment, ahol az egyetlen ember lakott, akitől segítséget kérhetett. Bár korábban megígérte az anyjának, hogy soha többet nem beszél ezzel a férfival.

ÖT

A batariánok felfedezését követő évtizedben a Camala lett az egyik legfontosabb bolygó a Skyllian Határvidéken. A legtöbb kolonizált világgal ellentétben, ahol a kis létszámú eredeti lakosság és a telepesek egy központi város köré gyűltek, Camala két, milliós lakosságú nagyvárossal is büszkélkedhetett: Ujon volt a főváros, a nála alig nagyobb Hatre pedig az elsőszámú űrállomás.

A két város csaknem ötszáz kilométerre volt egymástól, egy hatalmas, lakhatatlan sivatag két végén, Camala gyors növekedésének forrásánál. Ugyanis a vékony narancsszínű homokréteg és a kemény, vörös sziklák alatt volt a Határvidék legnagyobb nullelem-lelőhelye. Az eezóban – a galaxis legértékesebb üzemanyagában – gazdag lelőhelyek voltak Camala gazdaságának legfontosabb tényezői, telepeseket csábítottak oda, akik igyekeztek megcsinálni a szerencséjüket az üres sivatagban szétszórt több száz bánya és finomító környékén. A bolygó népességének többsége batarián volt, és a hatályos törvények alapján csak ők kaphattak teljes polgárjogot, de mint minden virágzó gazdaságú kolonizált világba, ide is áramlottak a bevándorlók, akik minden ismert fajt felöleltek a Fellegvár által ismert űrből.

Camala a leggazdagabb batarián kolónia volt, ahol Edan Had’dah volt az egyik leggazdagabb batarián. Valószínűleg a Skyllian Határvidék tíz leggazdagabb élőlényének egyike volt, és nem átallott ezt kimutatni. Rendszerint a legújabb divat szerint öltözött: aszári tervezésű komplékat viselt, melyek a legfinomabb anyagokból készültek, amiket magáról Thessiáról importált. A fényűző és extravagáns megjelenést kedvelte: könnyed esésű fekete ruháját vörös pöttyök tarkították, kiemelve bőrének árnyalatát. Ennek ellenére a mai találkozóra egyszerű barna öltönye fölé szürke kabátot vett fel. Egy olyan híres magamutogató számára, mint Edan Had’dah ez az öltözet szinte átláthatatlan álruha volt.

Ebben az órában Edan szokásos megnyugtató esti rituáléján esett át, a legfinomabb hanar likőröket kortyolgatva ujoni kastélyának dolgozószobájában. Ám ez az este egyáltalán nem volt átlagos: Edan Had’dah ahelyett, hogy luxusban és kényelemben relaxált volna, egy kemény széken ült egy kopottas raktárban, Hatrén kívül, a sivatagban, várva, hogy a Határvidék leghíresebb fejvadásza megérkezzen. Edan nem szeretett várni.

Nem egyedül várt. Legalább egy tucat ember, a Kék Nap zsoldos banda tagjai marakodtak a raktárban. Hat batarián, kettő turián és pár ember.

Edan nem szerette az embereket. Mint a saját faja, ők is két lábon jártak. Magasságuk is hasonló volt, de az emberek felsőteste, karja és lába vastagabb volt. Rövid, zömök nyakuk volt és szögletes, ostoba fejük. És mint minden binokuláris fajnak, az arcukról hiányzott az értelem és a karakter. Légzőrések helyett kiugró, vastag orruk volt. Még a szájuk is furcsa – az ajkaik olyan duzzadtak voltak, csoda hogy értelmesen tudtak beszélni. Úgy gondolta, nagyon is hasonlítanak az aszárikra, egy másik fajra, akiket Edan nem különösebben szívlelt.

A batariánt azonban személyes sérelmei nem befolyásolták az üzleti életben. Több úgynevezett vagyonvédelmi szervezet is létezett a Skyllian Határvidéken, melyek zöme kevesebbet kért, mint a Kék Napok, de a Napok híresek voltak diszkréciójukról és könyörtelen hatékonyságukról. Edan már többször szerződött velük, amikor kifogyott a „hagyományos” üzleti lehetőségekből, így tapasztalatból tudta, hogy rászolgáltak a hírnevükre. Nem akart egy ilyen fontos akciót valaki másra bízni csak azért, mert a Napok elkezdtek embereket is alkalmazni. Még akkor sem, ha a csoportnak egy ember tagja rontotta el a dolgokat az Elysiumon.

Normál esetben Edan nem találkozott a zsoldosokkal, akiket felbérelt. Inkább ügynököket és összekötőket használt, hogy kiléte titokban maradjon, és hogy elkerülhesse az érintkezést a szociálisan alatta állókkal. De a férfi, akit ma este fel akart bérelni, ragaszkodott a személyes találkozáshoz. Edannak nem volt kedve egy fejvadászt az otthonába hívni vagy egyedül találkozni vele. Ezért felvette ezt a jellegtelen ruhát, elhagyta a villáját, kilométerek százait tette meg magángépén Ujon testvérvárosának széléig, a sivatag túlsó oldaláról. Most pedig egy poros, koszos raktárházban tölti az éjszakát, bérkatonákkal körülvéve, egy olyan széken ülve, ami megfájdítja a hátát és elzsibbasztja a lábát. És a fejvadász már több mint egy órája késett!

De ettől még nem gondolta meg magát. Túlságosan benne volt már az ügyben. A Kék Napok a raktárban tudták, ki ő, s mostantól személyes testőrségként maga mellett kellett tartania őket, amíg nem végeztek a munkával. Csak így bizonyosodhatott meg arról, hogy nem árulják el a kilétét a banda többi tagjának. A Sidonon történtek nyilvánosságra kerültek, és Edan nem engedhette meg magának, hogy felfedje a részvételét. Arról is meg kellett győződnie, hogy nem maradtak elvarratlan szálak, amik a támadáshoz köthetik őt, ezért egyezett bele ebbe a találkozóba.

– Megjött. – Edan a hang felé fordult. A Kék Napok egyike – egy batarián – hangtalanul mögé lopakodott, és elég közel került ahhoz, hogy a fülébe suttogjon.

– Hozzátok be – felelte Edan, hamar visszanyerve önuralmát. A zsoldos bólintott és elhagyta a termet, amikor megbízója felállt, hálásan, hogy elhagyhatja a kényelmetlen széket. Egy pillanat múlva a díszvendég is megjelent.

A legérdekesebb krogan volt, akit Edan valaha is látott. Két és fél méteres magasságával és majd kétszáz kilójával még saját faján belül is nagynak számított. Mint minden krogannak, neki is kissé hajlott gerince volt, ami púpos hatást keltett. E hatást fokozták a fodros csontok és pikkelyek a hátán, gallérján és a vállain, amik durva héjként folyták körbe, csak a zömök feje lógott ki belőlük. Durva, bőrszerű lemezek fedték a feje tetejét és a tarkóját is. Vonásai laposak és brutálisak, szinte prehisztorikusak voltak. Az orra vagy a fülei láthatatlanok voltak, kicsi szemei a feje közepén helyezkedtek el és kegyetlen ravaszság csillogott bennük.

A kroganok akár több száz évig és élhettek; arcuk színe éveik számának növekedésével egyre sötétebbé vált; ennek az egyednek a bőre barna és sárgásbarna pöttyös volt, szinte nyoma sem volt rajta a világossárga és zöld jeleknek, amelyek a faj fiatalabb tagjain láthatók. Elszíneződött varratok és sebek labirintusa fedte az arcát és a nyakát, régi harci sebek nonfiguratív mintái borították a testét, mintha minden ere ki akarna robbanni a bőre alól. Könnyűpáncélt viselt, de nem volt nála fegyver – azt az ajtónál elvették tőle, Edan parancsainak megfelelően. Fegyvertelensége ellenére még mindig fenyegető aura vette körül.

A krogan furcsa, nehézkes lépésekkel közeledett. Négy zsoldos kísérte be, kettő-kettő kétoldalt. Azért voltak jelen, hogy megfélemlítsék a fejvadászt és lebeszéljék az erőszakos válaszokról, ha a tárgyalás félresiklana. Azonban egyértelmű volt, hogy ők voltak megfélemlítve. A feszültség minden lépésükön látszott; úgy mozogtak, mintha egy kitörni készülő vulkán kráterének szélén álltak volna. Egyikük, egy fiatal ember, a bal szemén a Kék Napok tetoválásával, folyton az oldalán lógó pisztolya felé nyúlkált, mintha bátorságot merített volna a fegyver érintéséből. Edan szórakoztatónak találta volna kényelmetlen helyzetüket, ha nem az ő védelmére lettek volna hivatottak. A batarián úgy döntött, mindent meg fog tenni, hogy a találkozó zökkenőmentes legyen.

A krogan közeledve vicsorba rántotta ajkait, felfedve ezzel fűrészes fogait... de talán csak mosolygott. Pár lépéssel arrébb megállt, a négy zsoldossal körülvéve.

– A nevem Skarr – morogta olyan mély hangon, hogy a padló beleremegett.

– Én Edan Had’dah vagyok – válaszolt a batarián fejét kicsit balra döntve, a csodálat és tisztelet fajok közötti gesztusát használva. Válaszul Skarr is megdöntötte a fejét, de ő jobbra: az alsóbbrendűeknek kijáró köszöntést használva.

Edan önkéntelenül megborzongott. Skarr sértegette, vagy a krogan nem volt tisztában a mozdulat jelentésével. Úgy döntött, úgy tesz, mintha az utóbbiról lenne szó, de abból, amit Skarr-ról tudott, úgy érezte, az előbbiről van szó.

– Általában nem egyezem bele, hogy találkozzam azokkal, akiknek a szolgálatait igénybe veszem – magyarázta. – De a te esetedben úgy döntöttem, kivételt teszek. A hírnevedért érdemes áthágni a szabályokat.

Skarr egy gúnyos horkantással elutasította a bókot.

– A hírneve alapján azt hittem, jobban lesz öltözve. Biztos abban, hogy meg tud engem fizetni?

Pár batarián meglepetten súgott össze a teremben, mert valakinek a pénzügyi helyzetét rágalmazni súlyos sértésnek számított a kultúrájukban. Edan újra úgy határozott, véletlennek veszi az esetet. Szerencsére többször is volt alkalma tárgyalni a galaxis kevésbé kulturált fajaival, és Skarrt sem a kifinomult modora miatt akarta felbérelni.

– Nyugodj meg, van elég pénzem, hogy kifizesselek – felelte nyugodt, egyenletes hangon. – Egyszerű munka lesz.

– Van bármi köze a sidoni bázishoz?

Edan belső szeme pislantott egyet, elárulva meglepetését. A tárgyalás a megtévesztés és félretájékoztatás finom tánca volt, melyben mindkét fél őrizte a titkait, hogy a markában tarthassa a másikat. És Edan kiesett a szerepéből. Akaratlan reakciójával elárult valamit, amit titokban akart tartani... vajon a krogan elég okos, hogy észrevegye?

– Sidon? Miből gondolod? – kérdezte semleges hangon.

Skarr megvonta hatalmas vállát.

– Csak egy megérzés. És a bérem most ment fel.

– A te dolgod megtalálni és kiiktatni a célpontot – válaszolta Edan. A hangja semmit sem árult el, de belül átkozta magát, amiért elvesztette az alkudozás első fordulóját.

– Célpont? Csak egyetlen célpont?

– Csak egy: egy embernő.

A krogan körbepillantott a raktárban a Kék Napok tucatjain.

– Sok embered van. Miért nem bízod rájuk a piszkos munkát?

Edan habozott. Jobban szeretett kérdéseket feltenni, mint megválaszolni őket. Óvatos volt, nehogy egy újabb hibát kövessen el, de ezzel is többet mondott, mint amennyit akart.

Skarr felnevetett.

– Ezek a hrakhorok jól elcseszték neked, mi?

A zsoldosok megdermedtek a raktárban a szavai hallatán, megerősítvén a tényt. Nem mintha ez számított volna. Edan érezte, hogy Skarr átlátna a hazugságokon, ezért csak bólintott.

– Mi történt? – kérdezte a krogan.

– Felbéreltem a Kék Napokat, hogy megtalálják és behozzák kihallgatásra – ismerte be Edan. – Az egyikük kiszúrta őt az Elysiumon. Pár órával később találtak rá egy mellékutcában, amint a fogait keresgélte.

– Ez történik, ha sajnálod a pénzt a szakemberre.

Ez már sok volt.

A tetovált férfi előrántotta pisztolyát és a tárral a krogan koponyájára sújtott. Az ütés erejétől Skarr koponyája megremegett, de ő állva maradt. Megpördült a tengelye körül és fülsiketítő robajjal megmarkolta és eltörte támadója nyakát.

A három másik zsoldos Skarr-ra vetette magát, mielőtt társuk teste földet ért volna. Összesített súlyukkal próbálták a hatalmas idegent földre kényszeríteni. A találkozás előtt Edan azt a szigorú utasítást adta nekik, hogy ne öljék meg Skarrt, hacsak nem elkerülhetetlen... szüksége volt rá, hogy felkutassa az eltűnt nőt. Tehát ahelyett, hogy lelőtték volna a fejvadászt, mindhárman rávetették magukat, próbálták lent tartani a földön, s eszméletlenre verni.

Szerencsétlenségükre, Skarrnak senki nem mondta, hogy nem ölheti meg őket. Egy hosszú, fogazott penge jelent meg a kezében, a csizmájából, az övéből vagy a kesztyűjéből előkerülve. Edan hátraugrott a küzdők közeléből, amikor a penge ívesen felnyitotta az egyik zsoldosa torkát. Aztán átvágta egy másik zsoldos páncéljának sebezhető részét, átszakítva a combcsonti artériát. A zsoldos ösztönösen mindkét kezét a sebre szorította, Skarr a mellkasának szegezte a pengét, s átdöfte a páncélját és a szívét.

A penge elakadt a bordák között, ahogy a krogan megpróbálta kihúzni, ezzel egy pillanatnyi egérutat adva az utolsó túlélő zsoldosnak, egy embernek, hogy talpra ugorjon, amíg ő kirántja a kését a halottból. Az ember előkapta a pisztolyát és a vérrel borított fejvadászra szegezte, aki még mindig a földön hevert.

– Ne mozdulj! – kiáltotta félelemtől remegő hangon.

Skarr nem törődött az előtte állóval, hanem további nyolc zsoldost méregetve körbepásztázta a csarnokot. Mindegyikük kezében csőre töltött gépkarabély volt, és őt vették célba. A kés a földre hullott, és Skarr feltartott kézzel lassan felállt. Megfordult, hogy szembenézhessen Edannal, s ezalatt a zsoldos a biztonság kedvéért hátrált pár lépést.

– Akkor most mi lesz, batarián?

Edan végre vezető pozícióba került a tárgyalásban és örömmel kihasználta előnyét.

– Talán meg kéne parancsolnom nekik, hogy azonnal öljenek meg! – Belső szempárját Skarr-ra szegezte, de a külsővel körbetekintett a termen, nyomatékosítva a tényt, hogy a fejvadász be van kerítve.

A krogan csak nevetett az üres fenyegetésen.

– Ha holtan akarnál látni, esélyem sem lett volna előhúzni a késemet. Ám a zsoldosaid nem öltek meg, tehát parancsba adtad nekik, hogy ne nyírjanak ki, szóval úgy gondolom, többet érek neked élve, mint egy csapat halott zsoldos. A bérem megint emelkedett.

Egy raktárnyi felfegyverzett zsoldossal körülvéve, akik rászegezték a puskáikat, a krogan elég éles eszű volt ahhoz, hogy a maga javára fordítsa a helyzetet. Alábecsülni Skarr intelligenciáját nagy hiba volt, Edan megfogadta, hogy többé nem tesz ilyet. Azon gondolkodott, hányan eshettek ugyanebbe a hibába a múltban és mennyibe kerülhetett ez nekik.

– Sok pénzt tudnál keresni, ha az én módszeremmel dolgoznál, Skarr. – Edan nem titkolta a benne kialakult tiszteletet.

– Elég sok pénzt keresek a saját módszeremmel is. Az emberölés csak a mellékállásom. Úgyhogy hagyjuk a mellébeszélést és térjünk a lényegre.

Edan bólintott és mind a négy szemével egyszerre pislantva jelezte zsoldosainak, hogy leereszthetik a fegyvereiket. Nem voltak boldogok, hogy Skarr megölt hármat a bajtársaik közül, de a bajtársiasság kevesebbet ért a szemükben a pénznél. Ráadásul a három halott miatt jobban jönnek majd ki az osztozkodásnál.

Ám a fiatal ember, aki a legközelebb állt a kroganhoz, pisztollyal a kezében, nem engedelmeskedett. Hitetlenkedve pillantott a többiekre, fegyvere csövét még mindig Skarr-ra szegezve.

– Mit csináltok? – kiáltott rájuk. – Nem hagyhatjuk csak úgy kisétálni.

– Ne legyél hülye, fiú – köpte oda Skarr. – Az én halálom nem hozza vissza a halott barátaidat. Ez rossz üzlet.

– Pofa be! – csattant fel a férfi, minden figyelmét Skarr-ra összpontosítva.

A krogan hangja fenyegető suttogássá halkult.

– Gondold végig, mit akarsz, ember! Senki sem fog a segítségedre sietni. Csak te meg én.

A zsoldos már remegett, de a pisztolyt továbbra is a célpontra tartotta. Nem tűnt úgy, hogy Skarrt érdekli a dolog.

– Háromig számolok, addig eldobod a pisztolyt!

– Vagy mi lesz? – ordította a férfi. – Egyetlen mozdulat és halott vagy!

– Egy.

Edan észrevette a krogan körül megjelenő halvány aurát, amely még két szempárral is alig volt látható. Finoman körbelengte a fejvadászt, mintha a fény a teremben alig láthatóan torzulva jutott volna át az őt körülvevő levegőn.

Skarr egy biotic volt! A krogan egyike volt azoknak, akik képesek voltak manipulálni a sötét energiát, az észrevehetetlen kozmikus erőt, amiből az univerzumban létező úgynevezett üres-helyek álltak. Általában nem volt elég erős, hogy észrevehető változásokat hozzon létre a fizikai világban, de a bioticok összpontosítással képesek voltak rendkívül sűrű mezőket létrehozni a sötét energiából. Természetes tehetségüket az idegrendszerükbe sebészeti úton beültetett sok ezer mikroszkopikus méretű erősítővel növelték, amelyek révén összes felhalmozott energiájukat egyetlen irányított robbanásba tudták sűríteni. Skarr pontosan erre készült; időt nyer, amíg megfelelő mennyiségű energiát gyűjt össze, amelyet a fiatal férfira szabadít, aki még mindig ráfogta pisztolyát.

A zsoldosnak nem tűnt fel, mi történik. Az emberi fajnak nem voltak látens biotikus képességei. Edan nem is sejtette, mekkora erőket képes Skarr manipulálni, de jó úton járt afelé, hogy megtudja.

– Kettő.

A zsoldos szólásra nyitotta száját, de esélye sem volt, hogy megszólaljon. Skarr a férfi felé lendítette ökleit, a levegő beleremegett a láthatatlan sötét energia felszabadulásával együtt járó kitörésbe, amely az ellenfélre irányult. A gyanútlan embert ledöntötte a lábáról a hullám, és méterekkel hátrébb dobta. A kemény esés kiszorította tüdejéből a levegőt, a pisztoly kirepült a kezéből.

Csak pár másodpercig volt mozdulatlan, s ennyi épp elég volt Skarrnak, hogy odamenjen hozzá, és hatalmas, háromujjú kezét a zsoldos nyaka köré fonja.

Fölemelte az embert, könnyedén tartotta egy kézzel, s elroppantotta a légcsövét. A férfi rugdalózott a levegőben lógva, körmeivel a hatalmas pikkelyes alkart tépte, amíg fuldoklott, de mindhiába.

– A halálod egy valódi krogan csatamester kezei által ér téged – tájékoztatta Skarr áldozatát, mialatt annak arcszíne vörösről kékre váltott. – Remélem, értékeled ezt a megtiszteltetést.

A többi zsoldos csak állt és nem tett semmit, hideg megvetéssel nézték végig a történteket. Az arcukon ülő kifejezésből Edan látta, hogy nem élvezik a helyzetet, de egyikük sem akart közbelépni. Nem, ha ez azt jelenti, hogy a megbízó ellen fordulnak... vagy magukra vonják a krogan haragját.

A férfi egyre gyengült, a szemei kifordultak és a teste mozdulatlanná vált. Skarr megrázta, majd még egyszer megszorította, teljesen összetörve a nyakát, mielőtt megvetően a padlóra dobta volna a testet.

– Úgy emlékszem, azt mondtad, háromig számolsz – jegyezte meg Edan.

– Hazudtam.

– Lenyűgöző bemutató – ismerte el Edan, a testek felé biccentve. – Remélem, hasonló eredményeket érsz el Kahlee Sandersszel is. Persze előbb meg kell találnod.

– Megtalálom – válaszolta a krogan teljes meggyőződéssel. – Ez a dolgom.

Jon Grissom arra ébredt, hogy az éjszaka közepén zörgetnek az ajtaján. Morogva kászálódott ki az ágyból és magára rántotta rongyos házikabátját, de nem fárasztotta magát azzal, hogy összehúzza és megkösse magán a ruhadarabot, aki képes arra, hogy ilyenkor zavarja, annak el kell viselnie boxerének a látványát.

Valójában számított valami ilyesmire, mióta hallott a sidoni támadásról. Biztosra vette, hogy felbukkan valaki a Szövetségtől és megpróbálja meggyőzni őt valamiféle nyilvános nyilatkozattételről, vagy valami újságíró, akit az emberiség legnagyobb példaképének reakciói érdekelnek. Bármelyik is, nem lesz szerencséje. Ő már visszavonult. Belefáradt abba, hogy hős legyen; rosszul volt a gondolattól, hogy valamiféle szimbólum legyen az egész emberiség számára. Nem volt már más, csak egy házsártos öregember, aki a tiszti nyugdíjából élt.

Felkapcsolta a villanyt a közlekedőben, a hirtelen erős fénytől összerándult, még mindig próbálta összeszedni magát. Lassan elbotorkált a hálószobától – amely pont az egyemeletes lakás túloldalán volt – a bejárati ajtóig. A kétségbeesett dörömbölés kitartóan folytatódott.

– A rohadt életbe! Jövök már! – kiáltotta, de nem szaporázta meg a lépteit. Legalább a zaj nem ébreszti fel a szomszédokat – mert nincsenek. Hallótávolságon belül legalábbis. Amennyire tudta, ez volt a ház legjobb tulajdonsága.

Elysium jó helynek tűnt a nyugdíjas éveire. Ez a kolónia elég messze volt a Földtől és a többi jelentős településtől, hogy az emberek ne jöjjenek ide csak kíváncsiságból. És a többmilliós lakosság lehetővé tette számára, hogy eltűnjön a tömegben. Nem is beszélve arról, hogy biztonságos, stabil és jól őrzött kolónián élhetett. Mehetett volna távolabb is a Földtől, de egy kevésbé jól működő kolónián azt kockáztatta volna, hogy valamiféle megváltóként vagy vezetőként tekintenek rá, ha valami balul üt ki.

Persze itt sem volt tökéletes a helyzet; mikor öt évvel ezelőtt Elysiumra érkezett, a helyi politikusok állandóan zaklatták, hogy induljon a választásukon az ő zászlajuk alatt, vagy hogy támogassa a kampányukat. Grissom úgy döntött, teljesen igazságos lesz: mindegyiküket elküldte a fenébe.

Egy év után abbahagyták a zaklatását. Minden hatodik hónapban kapott egy videoüzenetet a Szövetségtől, amelyben hívták vissza az emberiség szolgálatába. Az ötvenes éveiben járt: túl fiatal volt ahhoz, hogy csak üldögéljen és ne csináljon semmit – mondták ők. Sosem fárasztotta magát a válasszal. Grissom úgy gondolta, már eleget tett az emberiség szolgálatában. Mindig a katonai előmenetele volt az első; ráment a családja. De ez csak a kezdet! Ott volt az ötéves médiacirkusz a Charon-relén át való felfedező utazásuk után, az a sok ezer interjú. A dolgok csak rosszabbodtak az Első Kapcsolat Háborúban tett erőfeszítéseit követően: még több interjú; nyilvános szereplések; személyes megbeszélések admirálisokkal, parancsnokokkal és politikusokkal; hivatalos diplomáciai ceremóniák minden egyes idegen szörny képviselőjével, akivel a Szövetség csak összeakadt. Ezekkel mindörökre végzett. Csak annyit akart, hogy valaki vegye át tőle a stafétabotot – őt pedig hagyják a picsába egyedül.

Aztán valami seggfej megtámad egy szövetségi bázist egy köpésre az Elysiumtól, erről beszélt az egész galaxis. Elkerülhetetlen, hogy valaki kihasználja a kínálkozó alkalmat, hogy őt nyaggassa ezzel. De mindenképpen az istenverte éjszaka kellős közepén kell csinálnia?

Amíg elérte az ajtót, a dörömbölés egy pillanatra sem szűnt meg. Ha változott is valamit, csak sürgetőbbé és erősebbé vált. Amíg az ajtót nyitotta, Grissom eldöntötte, hogy megmondja a látogatónak: kopjon le, ha a Szövetség küldte. Ha riporter, akkor beveri az arcát, mindegy férfi-e vagy nő.

Egy rémült fiatal nő állt az ajtóban, reszketve a hideg sötétségben. Annyira véres volt, hogy Grissom alig ismerte fel.

– Kahlee?

– Bajban vagyok – mondta reszkető hangon a lány. – Segítened kell, apa.

HAT

– A Fellegvár megadta a leszállási engedélyt – hallatszott a kormányos hangja a hajó intercomján. – Dokkolásig hátralévő idő tizenhét perc.

A Hastings főablakán keresztül Anderson láthatta a Fellegvárat a távolban, a csodálatos űrállomást, a galaxis kulturális, politikai és gazdasági központját. Innen, több ezer kilométeres távolságból egy ötágú csillaghoz hasonlított: hosszú, vastag karok kvintettje egy tompán fénylő középső gyűrű körül.

Bár sokszor látta már, Andersont még mindig ámulatba ejtették az állomás puszta méretei. A középső gyűrű átmérője tíz kilométer; minden kar huszonöt kilométer hosszú és öt kilométer széles. Az elmúlt kétezer-hétszáz évben, mióta a Tanács létrehozta a Fellegvárat, hatalmas kerületeknek nevezett városokat építettek végig a karok hosszában, egész városokat az állomás többszintes belsejében. Negyvenmillió élőlény az űr minden fajából és sarkából ezt a helyet tartotta otthonának.

Egyszerűen nem lehetett összehasonlítani egyetlen másik állomással sem; az Arcturus is jelentéktelenül eltörpült mellette. De nem csak a méretei tették ennyire lenyűgözővé: akárcsak a térközreléket, a Fellegvárat is a protheánok alkották. A hajótest ugyanabból a gyakorlatilag elpusztíthatatlan anyagból készült, mint a térközrelék – olyan magas szintű technológiával, amit a protheánok ötvenezer évvel ezelőtti titokzatos kihalása óta egyetlen más faj sem volt képes produkálni. A legfejlettebb fegyverekkel napokon keresztül tartó folyamatos bombázás sem tehetne semmilyen jelentős kárt a hajótesten.

Nem mintha valaha is megtámadták volna a Fellegvárat. Az állomás egy nagy térközrelé-csomópont közelében helyezkedett el, egy sűrű ködfelhő mélyén. Ez több természetes védekezési módot is kínált: a ködben nehezen lehetett navigálni a hajókat – ez lelassította az ellenséges flottát és megnehezített mindenféle szervezett támadást. Ráadásul, mivel több tucat térközrelé volt a közelben, az erősítés gyakorlatilag a galaxis minden pontjáról másodperceken belül megérkezhetett. Ha valaki áthatolna ezeken a védelmi vonalakon, az állomás hosszú karjai rázáródnak a központi gyűrűre, ötágú csillagból hosszú csővé alakulva. Ha a karok bezáródnak, az állomás bevehetetlen.

A védelem utolsó rétegét a Tanácsi Flotta alkotta, ami turián, szalarián és aszári hajókból állt, amelyek állandóan a közelben járőröztek. Csak pár másodpercbe telt Andersonnak, hogy kiszúrja a zászlóshajót, a Végzetes Mennybemenetelt. A Mennybemenetel több volt, mint a Tanács erejének fenséges szimbóluma. Méretre négyszerese volt az emberi flotta bármelyik hajójának, közel ötezer fős legénységével a Végzetes Mennybemenetel volt a legfélelmetesebb hadihajó, amit valaha is építettek. Olyan volt, mint a Fellegvár maga, példanélküli.

Természetesen nem csak a Tanácsi Flotta volt az egyedüli a térségben. A Kígyó-köd kapcsolta össze a galaxis térközreléit, így végül minden út a Fellegvárba vezetett. A forgalom hatalmas volt: ez az egyik olyan hely volt a galaxisban, ahol egy másik hajóval történő véletlen ütközés valós fenyegetést jelentett.

A zsúfoltság különösen nagy volt a szabadon lebegő kikapcsoló állomásokon. A tömeghatásmezők létrehozása, ami szükséges a fénysebességnél gyorsabb utazáshoz, erős töltést hozott létre a hajók belső irányító magjában. Ha nem figyeltek oda, a mag túltöltődött, s az energia hatalmas lökéssel kiszabadult a hajótesten keresztül, olyan erős robbanással, ami megsütött mindenkit, aki a hajón tartózkodott, kiégette az összes elektromos rendszert és megolvasztotta a fém hajófalakat.

Hogy megakadályozzák az effajta szerencsétlenségeket, a legtöbb hajó tizenkét-tizenhárom óránként kikapcsolta az irányító magját. Ehhez rendszerint leszálltak egy bolygóra, vagy egy nagyobb csillag – mint egy nap vagy egy gázóriás – mágneses terében került rá sor. A Fellegvár közelében azonban nem voltak megfelelő méretű csillagok. Ehelyett gyűrű alakban elhelyezkedő speciális dokkoló állomások tették lehetővé a hajók számára, hogy kiengedjék a felesleges energiát az irányító magjukból, mielőtt bekapcsolták volna a fénysebességnél lassabb hajtóműveiket.

Szerencsére a Hastings már egy órával ezelőtt leállította a magját, mikor megérkeztek a térségbe. Azóta türelmesen vártak a leszállási engedélyre, amit épp most kaptak meg.

Andersonnak nem kellett a legénység miatt aggódnia az ilyen rutinfeladatoknál; százszor megcsinálták már. Ehelyett kikapcsolta az agyát és élvezte a kilátást, ahogy az állomás fenyegetően nagyra nőtt, miközben közeledtek a Fellegvárhoz.

A körzetek fényei hunyorogva ragyogtak; pontszerű megvilágításuk remek ellenpontként szolgált a kavargó, nagy fényerejű felhő háttérében.

– Gyönyörű.

Anderson ijedtében ugrott egyet, a hang közvetlenül a háta mögül jött.

Dah fegyvermester nevetett.

– Ne haragudjon, hadnagy. Nem akartam megijeszteni.

Anderson végignézett a nő combjától a bokájáig tartó kötéseken és járókapcsokon.

– Elég jól használja azt az izét, Főnök. Nem is hallottam, amikor mögém lopódzott.

– A doki szerint teljesen meg fogok gyógyulni – mondta a nő egy vállrándítás közben. – Jövök magának eggyel.

– Ez nem így megy – válaszolta Anderson mosolyogva. – Tudom, hogy maga is megtette volna értem.

– Én is szeretném ezt hinni. De hinni és megtenni, az két különböző dolog. Szóval... köszönöm.

– Ne mondja, hogy csak azért tette meg az utat a gyengélkedőtől idáig, hogy megköszönje nekem.

A nő elmosolyodott.

– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérdezzem, van-e kedve lovacskázni még egy kicsit.

– Felejtse el – válaszolta Anderson nevetve. – Majdnem leszakadt a hátam, amíg idehoztam a seggét. Tényleg leadhatna pár kilót!

– Csak óvatosan, uram – figyelmeztette a nő bekötözött lábát kissé felemelve. – Szép kis rúgásokat tudok produkálni ezzel a cuccal.

Anderson vigyorogva visszafordult az ablakhoz.

– Pofa be és élvezze a kilátást. Ez parancs.

– Igenis, uram.

Csak pár percbe telt Andersonéknak, hogy elvámoljanak a landolás után. Egy szövetségi állomáson szálltak le, a katonai személyek pedig kiemelt figyelemben részesültek, főleg ha épp visszatértek egy küldetésről. A Fellegvár biztonsági tisztjei beszkennelték az ujjlenyomatát, hogy ellenőrizzék a Szövetségi igazolványát, majd felületesen átnézték a személyes holmijukat is, mielőtt beengedték volna őket. Anderson örült, hogy mindkét vámos ember volt; a múlt hónapban még mindig pár szalarián tiszt dolgozott a szövetségi kikötőállomásokon, köszönhetően a faji munkaerőhiánynak. A Fellegvár biztonsági szolgálata ígéretet tett, hogy több embert vesz fel a sorai közé; úgy tűnt, állták a szavukat.

A kikötőt maga mögött hagyva Anderson belépett a liftbe, amely felvitte őt az állomás nulladik szintjére. Ásított egyet; most, hogy nem volt szolgálatban, a fáradtság, amit egész küldetése alatt távol tartott magától, úrrá lett rajta. Alig várta, hogy elérje a lakóhelyét a körzetben. Figyelembe véve, hogy mennyi időt töltött járőrözéssel, felesleges luxusnak tartotta egy fellegvárbeli lakás bérlését. Ám Andersonnak szüksége volt arra, hogy legyen egy hely, amit az otthonának tekinthet, még akkor is, ha négy hétből csak egyet tölt ott.

A lift megállt, az ajtó kinyílt, és Anderson kilépett a körzet pokoli hang- és fényáradatába. Hatalmas tömeg hullámzott az utakon, mindenfajta lények jöttek-mentek fel s alá. Gyors-tranzit autók húztak el a fejük fölött a monovágányon, mind tele ingázókkal, diákokkal és pár nyomival, akik épp nagysebességű útjukon voltak. Az alsóbb főútvonalakon kisebb földi szállítójárművek sürögtek, a Fellegvárban mindig csúcsforgalom volt.

Andersonnak szerencséjére nem kellett leintenie valakit vagy tranzittal utaznia. A lakása csak húsz percre volt gyalog, úgyhogy egyszerűen a vállára vetette a felszerelését és belevetette magát a hullámzó tömegbe.

Séta közben érzékeit folyamatosan bombázták az elektronikus hirdetések. Bármerre nézett, ugráló holografikus képeket látott, futurisztikus hirdetőtáblák reklámozták gyártók ezreit, világok százain. Élelmiszer, ital, jármű, ruházat, szórakozás: a Fellegvárban mindenhez hozzá lehetett jutni, de csak a hirdetések elenyésző része célozta az embereket; még mindig kisebbségben voltak az állomáson, és a vállalatok szívesebben költik a reklámpénzt olyan fajokra, amelyek nagyobb számban jelennek meg a piacon. Ám Anderson hónapról hónapra egyre többet látott a saját fajtájából a hullámzó tömegben.

Anderson tudta, hogy az emberiségnek fontos a beilleszkedés a csillagközi közösségbe. Erre pedig nem volt megfelelőbb hely, mint a Fellegvár, ahol a különböző kultúrák tanácsai üléseztek. Ez volt a valódi oka annak, hogy Andersonnak lakása volt a körzetben. Meg akarta érteni a többi faj kultúráját, és a leggyorsabb módja ennek az volt, ha köztük él.

Elérte az épületet, a főbejáratnál megadta a nevét, megvárta, amíg a hangfelismerő rendszer kinyitja neki az ajtót. A lakása a másodikon volt, úgyhogy kihagyta a liftezést és gyalog ment fel a lépcsőn. A lakásajtóban megint megadta a nevét, aztán betántorgott és a felszerelését a szoba közepére hajította. Túl fáradt volt ahhoz, hogy felkapcsolja a villanyt, amíg az apró konyhán keresztül elért a hálóig. Ott nem törődött a vetkőzéssel, csak végigdőlt az ágyon, kimerülten, de boldogan, hogy itthon lehet.

Néhány óra múlva felébredt. Éjjel és nappal nem sokban különbözött a Fellegvár állandó nyüzsgésében, de amikor megnézte az ágy melletti órát, a kijelzőn 17:00 állt. Az emberi kolóniákon és a szövetségi járőrhajókon továbbra is a huszonnégy osztatú órát használták, aminek alapja a Földi Összehangolt Világidőn nyugodott, amely a huszadik század második felében váltotta fel az elavult greenwichi időszámítást. A Fellegvárban azonban minden a galaktikus húszórás napra volt beállítva. Hogy tovább bonyolítsák a dolgot, minden óra száz percből és minden perc száz másodpercből állt... de minden másodperc nagyjából fele olyan hosszú volt, mint az emberi.

Végeredményben a húszórás galaktikus nap körülbelül tizenöt százalékkal hosszabb volt, mint egy huszonnégy órás nap, amit a Földi Összehangolt Világidő alapján számoltak ki. Anderson feje már attól megfájdult, ha ezekbe belegondolt, nem is beszélve arról, milyen hatalmas pusztítást végzett ez az időzavar az alvási szokásaiban. A kellemetlenség azonban várható volt, hiszen eleve meghatározta a több millió éves földi evolúció.

Három óra múlva holnap lesz, amikor meg kell jelennie a Föld nagykövete előtt, hogy megossza vele a Sidonnal kapcsolatos tapasztalatait. Nem kell 10:00 előtt odaérnie, ami azt jelenti, hogy borzasztóan sok agyonütni való ideje maradt. Talán aludnia kéne még egy-két órát a találkozó előtt, de nem volt fáradt. Így hát Anderson lepattant az ágyról, összeszedte a ruháit és bedobta őket a kicsi mosógépbe. Gyorsan letusolt, tiszta civil ruhát vett, aztán bejelentkezett az adatbankjába átfutni az újdonságokat és a leveleket.

A galaxison átívelő kommunikáció nem volt egyszerű dolog. A hajóknak ott voltak a térhatás-meghajtók, amelyek segítségével a fénynél is gyorsabbak voltak, de a hagyományos úton továbbított jeleknek az űr hideg vákuumában még mindig évekbe telhetett, amíg megtették az utat egyik naprendszertől a másikig.

Az információkat, személyes üzeneteket, de még a nyers adatokat is kétféleképpen lehetett több ezer fényév távolságra elküldeni. A fájlokat elvihették a futár herék: személyzet nélküli hajók, melyek a térközrelék használatával lehetséges legrövidebb előre beprogramozott útvonalon közlekedtek. De a herék használata és működtetése nem volt olcsó mulatság: drága volt az üzemanyag. Ráadásul, ha több relén is át kellett kelniük, órákba is telhetett nekik, amíg elérték az úti céljukat. Ez a fajta megoldás nem volt praktikus az oda-vissza történő kommunikáció esetén.

A másik lehetőség az volt, hogy az adatokat az extraneten keresztül továbbították, ami bóják sora volt a galaxisban, amelyek kifejezetten a rendszerek közötti valósidejű kommunikáció létrehozására voltak kifejlesztve. Az információt hagyományos rádióhullám formájában a legközelebbi bójának kellett elküldeni. Az egymástól akár több ezer fényévnyi távolságban lévő bóják telemetrikus úton voltak sorba kötve és a térhatásmező szűk sugárkivetítőjéhez kapcsolva; az űrkorszakban ez megfelelt a földi huszadik század végi üvegkábel-használatnak. Ezen a szűk folyosón a jelek többszázezerszer gyorsabban terjedtek, mint a fény. A rádiósugár formájában továbbított adatok szinte azonnal megérkeztek. Ha a bóják sorrendjét helyesen állították be, a galaxis távoli végében tartózkodó féllel is beszélhettek, és a beszélgetés alig pár tized másodpercet csúszott.

Bár az extranet bójasorai lehetővé tették a valósidejű kommunikációt, ez elérhetetlen volt a legtöbb ember számára. Emberek milliárdjai világok ezrein mentek fel minden nap minden percében az extranetre, túllépve a kommunikációs relék biztosította sávszélességet. Ehhez alkalmazkodva, az információt gondosan kisebb hullámokba csomagolták, s minden csomagot egy szigorúan felülvizsgált elsőbbségi rendszeren át küldtek fel a hálózatra. Kiemelt figyelemben részesült és saját sávszélességet kapott a galaktikus rend fenntartásáért felelős szervezetek csomagjainak továbbítása. Utánuk következtek a Tanács által uralt űrből a különböző fajokhoz tartozó hivatalos kormányok és hadseregek; aztán a válogatott médiák sokasága. Minden mást a legmagasabb ajánlatot tevő kapott meg.

Gyakorlatilag az összes felhasználatlan helyet felvásárolták az extranetet szolgáltató vállalatok, amelyek aztán a számukra kirendelt teret apró darabkákra osztották, amiket az egyéni előfizetőknek adtak ki. Szolgáltatótól és a befizetett pénztől függően lehetőség volt az óránkénti, napi vagy akár csak heti hullámokkal történő csomagküldésre.

Nem mintha Andersonnak aggódnia kellett volna bármelyik miatt is. Mint szövetségi tisztnek, saját extranetje tizenöt percenként küldött és fogadott hullámokat. A személyes üzenetek hozzácsapása az irodai csomaghoz a rangjával járó előjog volt.

Egyetlen üzenet várt rá a levelesládájában. Összehúzta a szemöldökét, amikor elolvasta a feladó címét. Nem érte teljes meglepetésként a dolog, de nem örült a levélnek. Egy pillanatra úgy gondolta, jobb lenne tudomást sem venni róla, de nem akart gyerekesen viselkedni. Jobb túl lenni rajta.

Kinyitotta a fájlt, letöltött egy pár e-dokumentumot és egy rövid előre rögzített videót a válóügyvédtől.

Megjelent egy kép a monitoron Ib Hamanról, az ügyvédjéről, ahogy a videó elindult. Ib egy pocakos, kopaszodó, hatvanas éveiben járó férfi volt. Drágának látszó öltönyben ült az íróasztala mögött az irodájában, amelyet Anderson túlságosan is megismert az elmúlt évben.

– Hadnagy. Nem fárasztom a formalitásokkal, például hogy hogy van... Tudom, hogy ez nem könnyű sem önnek, sem Cynthiának.

– Rohadtul igaz – dörmögte Anderson maga elé, miközben az üzenet folytatódott.

– Elküldtem magának az összes dokumentum másolatát, amit alá kell írnia. Cynthia már aláírta őket.

A férfi a képernyőn lenézett és a papírjai között matatott, majd visszanézett a kamerába.

– Ezzel együtt elküldtem a tiszteletdíjamról szóló levelet is. Tudom, hogy nem nagy vigasz, de örüljön, hogy legalább nem volt gyerekük. Lehetett volna sokkal rosszabb és sokkal drágább is a dolog. A tettek következményekkel járnak, és ritkán mennek ilyen simán az ügyek.

Anderson felhorkant. Egyáltalán nem tűntek „simának” a dolgok.

– A házasság hivatalosan felbomlik a dokumentumokban megjelölt időben. Remélem, mire megkapja ezt az üzenetet, a válása már múlt idő lesz.

– Ha bármilyen kérdése van, kérem, lépjen kapcsolatba velem. És ha valaha is szüksége lesz a jövőben...

Az üzenet hirtelen megszakadt, ahogy Anderson törölte és a szemétkosárba húzta. Nem tervezett újabb beszélgetést Ib Hamannal. A fickó jó ügyvéd volt; ésszerű honoráriuma volt, és tisztességes és pártatlan maradt a válás során. Valójában a hatékonyság és szakszerűség tökéletes mintapéldánya volt. De ha itt lett volna a lakásban, Anderson behúzott volna neki egyet.

Vicces, gondolta Anderson, miközben kikapcsolta a gépet. Máris részesévé vált az emberiség két legmaradandóbb és legősibb hagyományának: a házasságnak és a válásnak. Most egy még ennél is régebbi tradíció ideje érkezett el: elment egy bárba, hogy leigya magát.

HÉT

A Chora Odúja volt az egyetlen bár, ahová kényelmesen el lehetett sétálni Anderson lakásából. Nem volt egy kifejezett lebuj, de azok siralmas atmoszféráját árasztotta. Ez része volt a vonzerejének, a ruganyos táncosokkal és az ütős piákkal együtt. De amit Anderson a legjobban szeretett benne, az a vendégkör volt.

Bármikor is jött be, az Odúban mindig ittak páran, de sosem volt tele. Sok népszerűbb klub volt a körzetben, ahova az ember ellátogathatott szemlélődni... vagy a részükké válni. Ide az emberek enni, inni és kikapcsolódni jöttek; átlagos, mindennapi emberek, akik a körzetben éltek és dolgoztak. A köznép, ha nevezhetjük így az idegeneknek ezt az érdekes seregét.

Persze itt az emberek is idegenek voltak. Anderson azonnal látta ezt, amikor belépett az ajtón. Tucatnyi kíváncsi, csillogó szempár szegeződött rá, amikor megállt a bejáratnál.

Nem arról volt szó, hogy az emberek különösebben furcsán néztek volna ki. A hanarhoz hasonló fajok, akik úgy néztek ki, mint egy három méter magas áttetsző medúza, inkább számítottak kivételesnek. A galaxist benépesítő fajok túlnyomó része két lábon járt, és magassága egy és három méter között mozgott. A hasonlóság magyarázatára több teória is létezett, a hétköznapiaktól kezdve egészen a bizarr és spekulatív elképzelésekig.

Mivel a Fellegvárban élő legtöbb faj a protheánok technikájának saját naprendszerükön belüli felfedezésével emelkedett fel a csillagközi utazás szintjére, az antropológusok hajlamosak voltak azt hinni, hogy a protheánok szerepet játszottak az egész galaxis evolúciójában.

Anderson azonban a legelterjedtebb elmélettel értett egyet, miszerint a kétlábú életformák valamiféle evolúciós előnyben részesültek, ami a galaxisban való elterjedésükben nyilvánult meg. A technológiai részre nem volt nehéz magyarázatot találni: természetesen a protheánok olyan primitív fajokat tanulmányoztak, akik akár csak egy kicsit is, de hasonlítottak rájuk. Először kialakultak a fajok, mint például az ember, a protheánok csak ezután kezdték tanulmányozni őket, nem pedig fordítva. A párhuzamos evolúciók elméletét alátámasztotta az a tény is, hogy a Fellegvárban fellelhető legtöbb életforma szénalapú volt, erősen függött a víztől és a földi légkörhöz hasonló összetételű gázkeverék belélegezésétől.

Tény, hogy a galaxis összes lakott bolygója alapvető jegyeiben megegyezett a Földdel. A Szövetség által használt Morgan-Keenan-féle besorolás szerint G-típusú napok naprendszereiben keringtek. Pályájuk minden esetben beleesett az úgynevezett élet-zónába: ennél közelebb a naphoz a víz csak gáz formában létezhet, távolabb pedig minden az örök jég csapdájába esik. Emiatt minden nagyobb faj otthonául szolgáló bolygó egy-két hét eltéréssel ugyan, de nagyjából ugyanannyi idő alatt kerülte meg saját napját. A galaktikus év – az aszári, szaláriai és turián év átlaga – csak 1,09-szer volt hosszabb egy földi évnél.

Anderson, ahogy keresztülment a termen a bárpulthoz, arra gondolt, hogy nem a fellépésük vagy a szokatlan fizikumuk tette az embereket kívülállóvá. Egyszerűen csak ők voltak az újak, és szörnyű első benyomást tettek a többiekre.

Egy turián páros rászegezte madárszemét, követték minden mozdulatát, mint lecsapni készülő sasok a gyanútlan egeret. A turiánok nagyjából olyan magasok voltak, mint az emberek, de jóval vékonyabbak. Csontjaik karcsúak, formájuk erősen szögletes. Háromujjú kezük szinte karomnak látszott, fejüket és arcukat barna és szürke porcból és csontból álló merev maszk fedte, amit gondosan kidekoráltak törzsi tetoválásaikkal. A jelek sora minden esetben a tarkónál indult és a homlokon, az orron és a felső ajkakon keresztül az arcig jutott, ami megnehezítette a faj különböző egyedeinek egymástól való megkülönböztetését. A turiánok kinézete mindig a dinoszauruszok és a madarak közti evolúciós láncszemre emlékeztette Andersont.

Egy pillanatra összefonódott a tekintetük, mielőtt a férfi lesütötte volna a szemét. Anderson rossz hangulatban volt, de nem akarta feleleveníteni az Első Kapcsolat Háborút. Inkább a bár közepén lévő pódiumon táncoló aszárit nézte.

A Tanács által uralt űrben az összes faj közül az aszári volt a legelterjedtebb... és a legemberibb. Mint egy embernő: magas, vékony, jó alakú. Az aszári ivartalan faj volt – a nemek fogalma nem igazán volt rájuk alkalmazható, de Anderson szemében egyértelműen nők voltak. Még az arcvonásaik is emberiek voltak... de angyali, szinte éteri finomságúak. Arcuk a kék-zöld árnyalataiban játszott, de a pigment-modifikáció egyszerű eljárásával emberi bőrszínre tehettek szert. Csak a tarkójuk árulta el idegen eredetüket. Haj helyett a bőrük állt össze hullámos ráncokba... nem teljesen taszító módon, de egy ennyire emberi megjelenésű fajnál nyugtalanítóan idegennek hatott.

Az aszárik egyfajta ellentmondás voltak Anderson számára. Egyfelől esztétikailag megnyerő faj voltak, s úgy tűnt, a javukra fordítják ezt az előnyt, gyakran tűnnek fel csábító, érzékien provokatív szakmákban. Gyakran lettek táncosok vagy bérelhető társalkodók. Másrészről ők voltak a legelismertebb, legcsodáltabb és legerősebb faj a galaxisban. Híresek voltak bölcsességükről és előrelátásukról. Az aszárik voltak az első faj a galaxisban, akik a protheánok kihalása után felfedezték a csillagközi utazás lehetőségét. Ők fedezték fel a Fellegvárat is, és alapító tagjai voltak a Tanácsnak. Az aszárik befolyása és területei nagyobbak voltak, mint bármely más fajé.

Anderson tisztában volt ezekkel a tényekkel, mégis nehezen tudta összeegyeztetni a galaktikus politikában játszott meghatározó szerepet a színpadon látható lenyűgöző teljesítménnyel. Tudta, hogy a hiba benne van: a téves emberi elvárások terméke. Hülyeség volt egy teljes fajt egyetlen egyed alapján megítélni, de néhány táncos mélyebb benyomást keltett benne: az aszárik nőnek néztek ki, tehát áldozatai lettek az emberek antimatriarchális tendenciáinak.

Anderson legalább tudatában volt az előítéleteinek és teljes erejéből harcolt ellenük. Sajnos tudta, hogy sok más ember is ugyanígy érez, és több mint szívesen enged saját elfogultságának. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy van még mit tanulniuk a galaxis többi népétől.

Ahogy Anderson tovább figyelte a táncosnőt, észrevette az emberek és az aszárik közötti finom, alig észrevehető élettani különbségeket. Számtalan ismertetőt hallott már a fajok közötti szexuális kapcsolatokról, még pár videót is megnézett. Büszke volt a nyitottságára, de az ilyesmit elutasította. Egy aszárival kapcsolatban azonban meg tudta érteni a vonzódást; és ha igaz, amit mondanak róluk, akkor az aszárik magasan képzett szeretők.

De nem ezért volt itt.

Elfordult a színpadtól, mikor a volus csapos odakacsázott elé, hogy kiszolgálja. A volusok világában a gravitáció a földinek közel másfélszerese volt, ami miatt a volusok alacsonyabbak voltak az embereknél, majdnem teljesen gömb alakú testük vastag és nehéz. Ha a turiánok a sasra emlékeztették, akkor a volust Anderson egy lamantinhoz tudta volna hasonlítani, amit a tengerészeti kiképzőtelepeken látott utolsó földi látogatásakor: lassú, nehézkes és szinte nevetséges.

A Fellegvár légköre ritkább volt az általuk megszokottnál, ezért légzőmaszkokat hordtak, eltakarva velük az arcukat, de Anderson elég időt töltött a Chora Odújában ahhoz, hogy felismerje ezt a bizonyos volust.

– Kérek egy italt, Maawda.

– Természetesen, hadnagy – válaszolta a csapos, hangja megremegtette a légzőmaszkot és a bőrlebenyeket a nyakán. – Milyen italt adhatok?

– Legyen meglepetés. Adj valami újat. Csak erős legyen.

Maawda egy kék üveget és egy poharat húzott elő a pult alól.

– Ez elasa – magyarázta, miközben megtöltötte a poharat a halványzöld folyadékkal. – A Thessiáról, az aszárik világából származik.

Anderson bólintott, majd óvatosan belekortyolt. Az ital erős volt és hideg, de nem rossz. Maradandó utóíze különösen erős volt és teljesen eltért az első korty ízétől, keserű volt, a savanykás édességek árnyalatával. Ha egy szóval kellett volna leírni, azt mondta volna: „csípős”.

– Nem rossz – mondta elismerően, újra belekortyolva az italba.

– A Bánat Kísérőjének is hívják – jegyezte meg Maawda vendégével szemben a pultra támaszkodva. – Szomorú ital a szomorú embernek.

A hadnagy csak mosolyogni tudott a helyzeten: egy volus csapos felismeri emberi vendége depresszióját, és van olyan együttérző, hogy megkérdezze, mi a baj. Ez további bizonyítéka annak, amiben Anderson hitt: a nyilvánvaló fizikai és kulturális különbségek ellenére a fajoknak megegyeznek az alapvető szükségletei, vágyai és értékrendje.

– Rossz híreket kaptam – válaszolta ujjával a pohár peremén körözve. Nem tudott túl sokat a volus kultúráról, ezért nem volt biztos benne, hogy el tudja magyarázni a helyzetet. – Tudod, mi a házasság?

A csapos bólintott.

– Hivatalos megállapodás két partner között, igen? A párzási folyamat intézményesített elismerése. Az én népem is rendelkezik hasonló hagyományokkal.

– Hát én pont most váltam el. Nem vagyunk többé együtt a feleségemmel. A házasságom ma hivatalosan is véget ért.

– Sajnálom a veszteségedet – fújtatta Maawda. – De meg is lepődtem. Egyik alkalommal sem említettél semmiféle partnert.

Ez volt a probléma alapja. Cynthia a Földön élt, Anderson pedig vagy a Fellegvárban volt, vagy a Határvidéken járőrözött. Elsősorban katona volt, csak másodsorban férj és Cynthia jobbat érdemelt.

Lehúzta az ital maradékát és a pultra csapta a poharat.

– Tölts újra, Maawda!

A csapos eleget tett az utasításnak.

– Talán ez a helyzet csak átmeneti, igen? – kérdezte, amíg újratöltötte Anderson poharát. – Talán idővel folytatják majd a kapcsolatot?

Anderson a fejét rázta.

– Esélytelen. Vége van. Ideje továbblépni.

– Könnyű azt mondani – válaszolta a volus tudálékosan.

Anderson ivott még egyet, de azt kortyonként. Nem volna okos dolog túlzásba vinni egy új itallal; mindegyiknek egyedi hatása volt. Máris szokatlan érzés vett rajta erőt. Zsibbasztó melegség kúszott fel-le a gyomrából a kezeibe és a lábaiba, megbizsergetve az ujjait. Nem volt kellemetlen, csak szokatlan.

– Mégis milyen erős ez a cucc? – kérdezte a csapostól.

Maawda megvonta a vállát.

– Attól függ, mennyit iszol. Itt hagyhatom az üveget, ha szeretnél most rájönni.

A volus ötlete pokoli volt. Anderson nem akart semmi mást, mint addig inni, amíg minden el nem tűnik: a fájdalom, a válás, a sidoni holttestek hátborzongató képe; a lappangó, meghatározhatatlan stressz, ami mindig nyomasztotta őt a járőrözés utáni pár napban. De reggel találkozója lesz a Fellegvár emberi nagykövetével, és nem lenne tiszthez méltó, ha másnaposan jelenne meg.

– Bocs, Maawda. Jobb, ha megyek. Kora reggel találkozóm van holnap. – Lehúzta az italát és felállt, megkönnyebbült, hogy a szoba nem forog körülötte. – Írd a számlámhoz.

Egy utolsó, hosszantartó pillantást vetett az aszári táncosra, majd az ajtó felé indult. A két turián rámeredt, ahogy elhaladt az asztaluk mellett, és egyikük mormogott valamit a bajsza alatt. Andersonnak nem kellett hallania a szavakat, hogy tudja, sértésnek szánták őket.

Megtorpant, a keze önkéntelenül ökölbe szorult, ahogy kijött a sodrából, de csak egy pillanatra. A holnapi találkozón másnaposan felbukkanni – rossz ötlet; elmagyarázni, hogy a Fellegvár biztonsági szolgálata csak azért vitte be, mert a szart is kiverte két turiánból, akik nem tudták tartani a szájukat – még rosszabb.

Ezt jelentette szövetségi tisztnek lenni. Képviselője volt a fajának; tettei az egész emberiség tetteit tükrözték. Még sötét gondolatokkal teli fejjel és erős piával teli hassal sem engedhette meg magának azt a luxust, hogy szétrúgja a seggüket. Mély levegőt vett és büszkeségét lenyelve elsétált mellettük, figyelmen kívül hagyva a háta mögött felcsattanó gunyoros nevetést, mert ez volt a kötelessége.

Mindenekelőtt katona volt.

NYOLC

Anderson 7:00-kor ébredt. A Chora Odújában tett tegnap esti kései látogatása utóhatásaként enyhén fájt a feje, de a három mérföld a futópadon, amit a lakás sarkában tartott, és a tűzforró fürdő eltávolította az elasa utolsó maradványait is a szervezetéből.

Mire felvette az egyenruháját, olyan volt, mintha mi sem történt volna. Cynthiával és a válással kapcsolatos gondolatait mélyen eltemette tudatában; itt volt az ideje, hogy továbblépjen. Csak egy dolog számított ma reggel: válaszokat kapni a Sidonról.

Elsétált az utcákon a közraktárig. Felmutatta katonai igazolványát, majd beszállt a nagy sebességű felvonóba, amivel a körzet alsóbb szintjeiről az elnöki szint magasságba emelkedett.

Anderson mindig is élvezte az Elnökségen tett látogatásokat. A körzetekkel ellentétben, amelyek a Fellegvár karjaiban kaptak helyet, az Elnökség a középső gyűrűn helyezkedett el. És bár itt kaptak helyet a kormányzatok irodái és a különböző fajok nagykövetségei, ez a szektor éles ellentétben volt a burjánzó metropolisszal, amit maga mögött hagyott.

Az Elnökséget egy hatalmas liget ökoszisztémájával együtt tervezték. Nagy édesvizű tó uralta a központi részét, s zöldellő mezők futottak körbe a partján.

A tavaszi szellőre emlékeztető mesterséges, lágy fuvallatok fodrozták a vízfelszínt, és több ezer fa és virág illatát vitték el az Elnökség minden szegletébe. Mesterséges napfény sugárzott a szimulált égbolt pufók felhői közül. Az illúzió olyannyira tökéletes volt, hogy a legtöbb ember, köztük Anderson sem tudta megkülönböztetni az igazitól.

A kormányépületek a természetes szépérzéknek feleltek meg. A finoman ívelt árkádok alatt, amelyek az állomás központi gyűrűjének szélét jelezték, feltűnés nélkül beleolvadtak a háttérbe. Széles, nyílt sétányok kígyóztak az épületek között, a táj gondosan tervezett éteri hangulatát, a forma és funkció tökéletes kombinációját sugallva.

Anderson a felvonóból az elnökségi szintre kilépve arra gondolt, hogy nem az Elnökség ökológiai szépsége ragadta meg leginkább. A Fellegvár középső gyűrűjének hozzáférhetősége erősen korlátozott volt: kormányzati és katonai tisztviselők és követségi ügyekben járók számára volt fenntartva. Ennek eredményeként az Elnökség volt az egyetlen hely a Fellegvárban, ahol Anderson nem érezte a hömpölygő tömeg állandó ostromát.

Persze ez a szektor sem volt üres. A galaktikus bürokrácia több ezer különféle fajú polgárt, köztük embereket is alkalmazott, hogy fenntartsák az Elnökségen a nagykövetségüket, ám ezek száma messze elmaradt a körzetlakó millióké mögött.

Anderson élvezte a békét és a nyugalmat, ahogy lassan végigballagott a tóparton az emberiség nagykövetsége felé. A távolban látta a Fellegvár Tornyát, ahol a Tanács a nagykövetek felterjesztéseit fogadta csillagközi jogi és politikai ügyekben. A torony felséges magányban emelkedett a többi épület fölé, a középső gyűrű köríve alkotta hamis horizonttól alig láthatóan.

Anderson sosem járt ott. Ha valaha is petícióval akarna a Tanács elé járulni, előtte végig kellene járnia a megfelelő utat; nagy valószínűséggel a nagykövet is ezt tette. És ez a részéről rendben is volt így. Katona volt, nem diplomata.

Elhaladt egy fenntartó mellett; ez a néma, titokzatos faj, amely fenntartotta és ellenőrizte a Fellegvár belső működését, leginkább túlméretes levéltetvekre emlékeztette őt: zöld, kövér test, túl sok botszerű kar és láb.

Keveset lehetett tudni a fenntartókról. A galaxisban sehol másutt nem léteztek, csak a Fellegvárban; egyszerűen ott voltak és vártak, amikor az aszárik felfedezték az állomást háromezer évvel ezelőtt. Úgy reagáltak az új faj érkezésére, ahogy a szolga viselkedik mestere hazatértekor: kezüket-lábukat törve minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megkönnyítsék az aszáriknak a Fellegvárral és annak működésével való megismerkedést.

A fenntartókkal való közvetlen kommunikációra irányuló minden erőfeszítés néma, passzív ellenállásba ütközött. Úgy tűnt, létezésük egyetlen célja a Fellegvár kiszolgálása és fenntartása. Tudományos körökben állandóan viták folytak arról, hogy valóban értelmes lények-e vagy sem. Egyes elméletek azt állították, hogy valójában organikus gépek, a protheánok által genetikailag a Fellegvár fanatikus ellátására programozva. Csakis az ösztöneik hajtják őket, állította ez a teória, ezért lehetséges, hogy nem is vették észre alkotóik ötvenezer évvel ezelőtti eltűnését.

Anderson nem törődött a fenntartóval, ahogy elment mellette. Mindenhol jelen voltak az állomáson, olyan diszkrét és igénytelen módon, hogy a legtöbben magától értetődőnek vették a jelenlétüket.

Öt perc múlva elérte az emberiség nagykövetségének épületét. Belépett, és szája sarkában apró mosoly jelent meg, amikor meglátta a fiatal nőt a recepciós pult mögött. A lány sugárzó mosollyal viszonozta a félénk üdvözlést.

– Jó reggelt, Aurora.

– Jó ideje nem láttam erre, hadnagy. – A nő hangja pont olyan kellemes volt, mint a megjelenése: meleg, hívogató, magabiztos; a tökéletes üdvözlés bármely nagykövetségi vendégnek.

– Már kezdtem azt hinni, kerül engem! – ugratta.

– Nem, csak próbálom távol tartani magam a bajtól.

A lány szabad kezével leütött pár billentyűt az előtte lévő terminálon és a képernyőre pillantott.

– Ajjaj – mondta színlelt nyugtalansággal –, magával Goyle nagykövettel van találkozója. – Felvont szemöldökkel, játékosan mondta: – Azt hittem, távol tartja magát a bajtól.

– Azt mondtam, megpróbálom – vágott vissza a férfi. – Sosem mondtam, hogy sikerülni is fog.

Könnyed nevetés volt a gyenge viccelődés díja.

– A kapitány már itt van. Szólok nekik, hogy megérkezett.

Anderson biccentett és elindult a lépcsőn a nagykövet irodája felé, némileg felszabadultabban, mint pár pillanattal ezelőtt. Nem volt olyan ostoba, hogy komolyan vegye a nő közeledését. Aurora csak a munkáját végezte: a recepcióst azért alkalmazták, mert megnyugtatta az embereket. Anderson azonban nem tagadhatta, hogy élvezte a flörtölést.

A nagykövet irodájának ajtaja zárva volt. Aurora azt mondta, már várnak rá, de azért megállt és bekopogott.

– Jöjjön be – hallatszott egy női hang a túloldalról.

Amint belépett a szobába, tudta, hogy ezt a megbeszélést komoly témában hívták össze. Több kényelmes szék és egy dohányzóasztal volt az irodában, s a nagykövet asztala, de a nagykövet és a kapitány állva vártak rá.

– Kérem, csukja be az ajtót maga mögött, hadnagy.

Anita Goyle volt a legfontosabb személy az emberi faj intersztelláris politikájában és ennek megfelelően határozottan erősnek mutatta magát. Merész és magabiztos, feltűnő nő volt, a hatvanas évei elején járt. Közepes termetű, kellemesen sportos alak, hosszú, ezüst haj – csinos kontyba fogva – és határozott arccsontok. Az asszony vonásai közel-keletinek tűntek, de smaragdzöld szeme éles ellentétben állt mokka színű bőrével. Ezek a szemek most Andersonra szegeződtek.

– Pihenj – mondta a kapitány. Anderson kisterpeszbe állt, kezét összekulcsolta a háta mögött.

– Nem fogok kertelni, hadnagy – kezdte a nagykövet. Az emberek azt tartották Goyle nagykövetről, hogy gyakran megszegi a diplomácia íratlan szabályait; ez volt az egyik dolog, amit Anderson csodált benne. – Azért vagyunk itt, hogy kitaláljuk, mi és hogyan történt a Sidonon és hogy hogyan tudnánk csökkenteni a veszteségeinket, és megelőzni a bajok továbbgyűrűzését.

– Igenis, asszonyom – válaszolta Anderson.

– Szeretném, ha itt szabadon beszélne. Értette, hadnagy? Mondjon el mindent.

– Értettem, asszonyom.

– Amint azt tudja, Sidon volt az egyik szigorúan titkos tisztító állomásunk. Amit viszont remélhetőleg nem tudott, hogy ez volt a Szövetség első számú kutatóbázisa, amely a mesterséges intelligencia létrehozásának lehetőségeit kutatta.

Andersonnak nehezére esett nem kimutatni a meglepetését. A mesterséges intelligenciákkal való kísérletezés azon kevés dolog közé tartozott, amit a Fellegvár Egyezménye kifejezetten tiltott. A pusztán szintetikus élet fejlesztése, legyen az klónozott vagy gyártott, az egész galaxisban bűncselekménynek minősült.

Szinte minden faj szakértői megjósolták, hogy az igazi mesterséges intelligencia – egy szintetikus neurális hálózat, amely képes befogadni és kritikusan elemezni a tudást – exponenciális növekedésbe kezdene abban a pillanatban, hogy megtanult tanulni. Tanítani fogja magát; gyorsan túlnő organikus alkotóin és kicsúszik az irányításuk alól. Minden faj a galaxisban számítógépekre bízta a tudását – amely a hatalmas információs hálózathoz, az extranethez kapcsolódott – közlekedésről, kereskedelemről, védelemről és az alapvető túlélésről. Ha egy aljas MI program valahogy hozzá tudna férni vagy befolyásolni tudná ezeket az adathálózatokat, az eredmény katasztrofális lenne.

A hagyományos elmélet szerint a világvége forgatókönyve nem csak lehetséges, hanem elkerülhetetlen. A Tanács szerint az MI jelentette a legnagyobb veszélyt a szerves életre a galaxisban. És volt mivel bizonyítaniuk az álláspontjukat.

Háromszáz éve, jóval azelőtt, hogy az emberiség feltűnt volna a galaktikus színtéren, a quariánok létrehoztak egy szintetikus fajt a saját szolgálatukra, mint feláldozható és nélkülözhető munkaerőt. A gethek – Így nevezték őket – nem voltak valódi MI-k: neurális hálózatuk úgy lett kialakítva, hogy korlátozza önmagát. Az elővigyázatosságok ellenére a gethek quarián mestereik ellen fordultak, beteljesítve az összes borzalmas jóslatot.

A quariánok nem tudtak ellenállni korábbi szolgáiknak. Egy rövid, de kegyetlen háború során az egész fajuk megsemmisült. Csak pár millió egyed – kevesebb, mint a quarián társadalom egy százaléka – élte túl a népirtást, akik azóta hatalmas flottájukon száműzetésben élik életüket.

A háború utóhatásaként a gethek külön társadalmat alkottak. Megszakítottak minden kapcsolatot az organikus fajokkal az egész galaxisban, territóriumukat kiterjesztették a felfedezetlen területekre a Perseus Fátyol nevű csillagködön túl. Minden próbálkozás a diplomáciai csatornák megnyitására kudarcot vallott: minden hajót, amely tárgyalás céljából belépett a gethek által uralt űrbe, azonnal megtámadtak és megsemmisítettek, abban a pillanatban, ahogy átlépték a határt.

Mivel a Tanács hatalmas geth invázióra számított, a galaxis minden fajának flottája a Határvidéken tolongott, ám a várt támadás sosem jött. A flottákat fokozatosan visszahívták, és ma, évszázadokkal a quariánok tettei után, csak pár járőr ellenőrzi a régiót geth agresszió nyomait kutatva.

A quariánok történelmének tanulságát azonban nem felejtették el a Fellegvár fajai, és tiltották bármiféle gethekhez hasonlatos teremtmények megalkotását... ráadásul a gethek nem voltak olyan fejlettek, mint a valódi MI-k.

– Mintha mondanivalója lenne, hadnagy.

Anderson minden tőle telhetőt megtett, hogy eltitkolja az érzéseit, de a nagykövet átlátott a szitán. Nem hiába ő volt az egyik legfelkészültebb politikus a Szövetségben.

– Elnézést, asszonyom, csak meglepődtem, hogy MI kutatásokat végzünk. Eléggé kockázatosnak tűnik.

– Nagyon is jól ismerjük a kockázatokat – nyugtatta meg a nagykövet. – Nem áll szándékunkban egy teljesen fejlett MI-t az univerzumra szabadítani. A kísérlet célja igen speciális volt: limitált számú MI szimuláció létrehozása és megfigyelése. – Goyle nagykövet kicsit kivárt és figyelte Andersont. – Az emberiség alávetett helyzetben van – folytatta az asszony. – Folyamatosan terjeszkedünk, de még mindig nem vagyunk annyian és nincs akkora flottánk, hogy erőben felzárkózhassunk a főbb fajokhoz a Tanács által uralt űrben. Szükségünk van valamiféle előnyre. Az MI technológia megértése segíthet nekünk az egyenrangúvá válásban és a túlélésben.

– Azt kell megértenünk – tette hozzá a kapitány –, hogy a kezdetleges MI technológia nélkül most mind turián uralom alatt élnénk.

Ez igaz is volt. A Szövetség katonai stratégiája erősen függött a magasan fejlett harci szimulációs programoktól. Millió változó egyeztetése egy pillanat alatt, a szimulációk a forgatókönyvek hatalmas adatbázisát ellenőrizték, folyamatosan frissítve és eljuttatva az optimalizált taktikát és stratégiát az összes hajó parancsnokának. A harci szimulátorok nélkül az emberiségnek esélye sem lett volna a nagyobb és fejlettebb turiánok ellen az Első Kapcsolat Háborúban.

– Megértem az aggodalmát – magyarázta Goyle nagykövet, mert valószínűleg megérezte, hogy Anderson nem osztja teljesen a véleményüket a témával kapcsolatban –, de a bázis a Sidonon a legszigorúbb biztonsági protokoll mellett működött. A projektvezető, dr. Shu Quian a galaxis leghíresebb MI szakértője volt, és minden szempontból személyesen felügyelte a projektet. Quian ragaszkodott hozzá, hogy az MI szimulációkhoz létrehozott neurális hálózat legyen teljesen zárt. Az adatokat kézzel kellett feljegyezni, majd manuálisan be kellett lépni egy az előzőtől elkülönített rendszerbe, hogy semmiképp se legyen esély a neurális hálózat beszennyeződésére. Bármi is történt, nem volt lehetőség, hogy az MI szimulációk bármit is befolyásoljanak a bázison belüli korlátozott rendszereken kívül. Minden lehetséges óvintézkedést megtettek, hogy biztosan ne történjen semmi baj.

– De valami mégis történt.

– Túllépi a határt, hadnagy! – kiáltotta a kapitány.

A nagykövet felemelte a kezét, hogy elhallgattassa az idősebb tisztet.

– Én mondtam, hogy szabadon beszélhet, kapitány.

– Nem akartam tiszteletlen lenni, asszonyom – mondta Anderson bocsánatkérően. – Nem kell megindokolnia nekem a sidoni bázis létezését. Csak egy közkatona vagyok, akit kiküldtek feltakarítani a mocskot.

Kínos csend állt be, amit végül a nagykövet tört meg.

– Olvastam a jelentését – mondta, taktikusan változtatva a beszélgetés irányán. – Ön szerint nem véletlen támadásról volt szó.

– Nem, asszonyom. Azt gondoltam, kifejezetten a Sidon volt a célpont. Csak azt nem tudtam, miért. Mostanáig.

– Ha ez igaz, akkor aki megtámadta a Sidont, minden bizonnyal kifejezetten dr. Qiant kereste. A munkája ezen a területen teljesen egyedülálló; senki sem ismeri a szintetikus intelligenciákat jobban, mint ő.

– Gondolja, hogy dr. Qian még életben van?

– A zsigereimben érzem – válaszolta a nagykövet. – Úgy gondolom, bárki is támadta meg a Sidont, azért robbantotta fel a bázist, hogy eltüntesse a nyomait. El akarták hitetni velünk, hogy mindenki halott, aki bent volt, s ezért ne kezdjük keresni dr. Qiant.

A hadnagy úgy gondolta, hogy a robbanás az áruló nyomait volt hivatott eltüntetni, vagy így akarták elfedni azt a tényt, hogy Qian nem volt a halottak között. Persze az elméletet nem lehetett semmilyen módon bizonyítani, de a nagykövethez hasonlóan Anderson is bízott a megérzéseiben. És úgy érezte, a nagykövetnek igaza van.

– Gondolja, dr. Qiant meg lehet győzni arról, hogy segítsen valakinek a Szövetségen kívül MI-t fejleszteni?

– Dr. Qian nem katona – felelte a nő komor aggodalommal az arcán. – Briliáns elme egy törékeny öregember testében. Talán elég bátor, hogy megtagadja a segítséget egy nonhumán fajnak, még akkor is, ha a meggyilkolásával fenyegetik, de pár hét kínzás megtörné az ellenállását.

– Tehát az idő ellenünk dolgozik.

– Úgy tűnik – ismerte el a nagykövet. – Feltűnt valami a jelentésében – folytatta, zökkenőmentesen váltva újra témát. – Azt mondta, úgy gondolja, a támadóknak belső segítsége volt?

– Igen, asszonyom.

– Talán rájöttünk, ki lehetett az az ember – szólt közbe a kapitány.

– Uram?

Rövid hallgatás után végül a nagykövet válaszolt a kérdésre.

– Az egyik legjobb szakemberünk engedély nélkül elhagyta a bázist a támadást megelőző pár órában. Kahlee Sanders. Utoljára az Elysiumról jelentették, hogy látták, de azóta nem akadt fenn egyetlen ellenőrzésen sem.

– Úgy gondolja asszonyom, ha megvan a nő, megvan dr. Qian?

– Nem tudhatjuk, amíg meg nem találja a lányt, hadnagy.

Anderson meglepődött.

– A Hastingset küldi, hogy levadássza?

– Nem – válaszolt a nagykövet. – Nem a Hastingset, csak magát.

Anderson ösztönösen a kapitánya felé fordult.

– Uram, nem értem.

– Maga a legjobb istenverte elsőtiszt, akivel valaha együtt szolgáltam, Anderson – mondta a kapitány. – De a nagykövet külön magát kérte a feladatra.

– Értettem, uram. – A hadnagy próbálta tartani a szakmai hangnemet, de Goyle észrevehette a csalódást a hangjában.

– Ez nem büntetés, hadnagy. Átnéztem a szolgálati nyilvántartását. Osztályelső az Arcturuson. Három kitüntetés az Első Kapcsolat Háború alatt. Számos különböző elismerés a karrierje során. Maga a legjobb, akit a Szövetség ajánlani tud. Ez pedig a legfontosabb feladat, amivel valaha szembe kellett néznünk.

Anderson megfontoltan bólintott.

– Számíthat rám, nagykövet asszony – A hadnagy katona volt, az emberiség védelmére esküdött fel, ez volt a kötelessége és megtiszteltetés volt számára, hogy elfogadhatja a vállára rakott terhet.

– Egyedül dolgozik majd az ügyön – mondta a kapitány. – Minél több embert küldenénk Sanders után, annál több lenne az esélye annak, hogy valaki a szobában tartózkodókon kívül rájöjjön, mit műveltünk a Sidonon.

– Hivatalosan a küldetés nem is létezik – tette hozzá a nagykövet. – Az emberiség még mindig újoncnak számít. Merészek vagyunk, pimaszok vagyunk és az összes többi faj arra vár, hogy elcsesszük.

– Nem kell elmondanom magának, milyen a helyzet a Határvidéken, hadnagy. Látta, milyen nehéz létrehozni egy kolóniát és elérni, hogy megálljon a maga lábán. Foggal-körömmel harcolunk minden apró előrelépésért, a túlélés reményében, de ha a Fellegvár bármit is megneszel, a dolgok igen durva fordulatot vehetnek. Ha szerencsénk van, megússzuk egy hivatalos dorgálással és kereskedelmi szankciókkal, amik teljesen megfojtják a gazdaságunkat. Ha nincs szerencsénk, visszavonják tőlünk a nagyköveti posztot, és bűncselekménnyé nyilvánítják minden tanácsbeli faj számára a velünk való bármilyen szintű kapcsolatteremtést. Az emberiség még nem elég erős ahhoz, hogy egyedül fennmaradjon. Még nem.

– Diszkrét leszek – biztosította a nagykövetet Anderson.

– Nem csak magáról van szó. Kahlee Sanders is tud valamit a dologról, és a támadók megbízója szintén. Mennyi időbe telik, amíg egyikük belefut egy Fantomba?

Anderson a homlokát ráncolta. Legkevésbé arra volt szükségük, hogy egy Fantom belezavarjon a terveikbe.

A Fellegvár titkos Különleges Taktikai és Felderítő Egységének elit ügynökei, a Fantomok közvetlenül a Tanácsnak feleltek. Felhatalmazva a törvény feletti és azon túli cselekvés lehetőségével, a Fantomoknak csupán egyetlen megbízatása volt: mindenáron megvédeni a galaxis stabilitását. A Skyllian Határvidék a Tanács által uralt űr nagyrészt rendezetlen régiója, amely lázadók, zendülők és terrorista csoportok menedékeként ismert – pontosan az a hely, ahol a Fantomok a legaktívabbak. És egy csoport bandita a galaxis leghíresebb MI szakértőjével a markában pontosan az a fajta fenyegetés, aminek a felderítésére és kiiktatására a Fantomok kiemelkedő figyelmet fordítanának.

– Ha egy Fantom rájön ebből valamire, akkor jelenteni fogja a Tanácsnak – mondta Anderson, gondosan megválogatva a szavait. – Meddig mehetek el, hogy titokban tartsam a dolgot?

– Azt kérdezi, utasítjuk-e a Tanács hivatalos ügynökének kivégzésére? – kérdezte a kapitány.

Anderson bólintott.

– Nem dönthetek ön helyett, hadnagy. Bízunk az ítélőképességében. Ha felmerülne ez a lehetőség, akkor csak magán fog múlni, mi lesz a végkifejlet. De nem hiszem, hogy ez számítana bármit is – tette hozzá vészjóslóan. – Mire észrevenné, hogy egy Fantom beavatkozott, valószínűleg halott lesz.

KILENC

Közeledett az éjszaka a Juhxi bolygón. A halvány narancssárga nap lenyugvóban volt a horizonton, és a Yando, a kisebbik a bolygó két holdja közül, már közelített a zenitjéhez. A most következő húsz percben a sötétség lesz az úr, aztán Budmi, a Yando nagytestvére elkezd emelkedni, és a sötétséget felváltja a kísérteties félhomály.

Saren Arterius turián Fantom türelmesen várta, hogy végre lemenjen a nap. Saren órákon át egy szikla tetején ült, s egy kis, elszigetelt raktárt bámult a sivatagban, Phend környékén, a Juhxi fővárosa mellett. Ez az apró, omladozó épület a kanyon óvó sziklái közé építve teljesen hétköznapinak tűnt, csakhogy illegális fegyverkereskedelem folyt a falai között.

A vásárlók már bent voltak: az Ádáz Koponyák, a Határvidék egyik privát személy- és vagyonvédelmi szolgálatot végző szervezete. A Koponyák kevesen voltak, pár tucat zsoldos bűnöző, akik ma estig sosem keltették fel Saren figyelmét. Aztán beleestek abba a hibába, hogy azt hitték, megvásárolhatnak egy lopott katonai fegyverszállítmányt, amely egy turián teherhajóról tűnt el.

A Fantom fülét megütötte egy motor távoli hangja, és néhány perc múlva egy hatkerekű ATV tűnt fel és állt meg a raktár mellett. Hatan kiszálltak: két turián, négy ember. A félhomály ellenére Saren azonnal felismerte az egyik turiánt, aki dokkmunkásként dolgozott a camalai kikötőben.

Napok óta követte ezt az alakot, azóta, hogy ellenőrizte a szolgálatban lévők listáját, hogy kik voltak a hajón, amikor a szállítmány eltűnt. Csak egy dolgozó nem jelentkezett másnap; a tolvaj kilétének felderítése szinte már kínosan könnyen ment.

Követni sem volt sokkal nehezebb. Az egész művelet bűzlött a hozzá nem értéstől, a lopástól a vásárlókig. Átlagos esetben Saren már visszafordult volna, a helyi hatóságokra bízva a dolgot, hogy valamely komolyabb ügy után nézzen, de hogy turiánok fegyvereket adtak el embereknek, felkeltette a személyes érdeklődését.

A fészer ajtaja kinyílt, és az újonnan érkezettek közül négyen, a két turiánt is beleértve, kiemeltek egy ládát az ATV rakteréből, és bevitték. A másik kettő az ajtó mellé állt és őrködött.

Saren hitetlenkedve rázta meg a fejét, ahogy éjjellátó szemüvege a helyére csúszott. Milyen lehetőségre felkészülve hagynak őrködni két embert egy raktár előtt a semmi közepén? Fedezék nélkül; teljesen védtelenül.

Szeméhez emelte Izaali Combine gyártmányú mesterlövész puskáját, két lövést adott le, és mindkét őrszem a földre rogyott. Hétköznapi mozdulattal csukta össze és tolta vissza puskáját az erre kialakított zsebbe a hátizsákjába. Egy profibb műveletnél akadna valaki a bentiek között, aki néha ránéz a kintiekre... vagy nem is hagyták volna kint őket.

Tíz percbe telt, amíg lemászott a kilátójáról a sziklafalon. Addigra mindkét hold a magasban ragyogott, elég fényt adva ahhoz, hogy az éjjellátót visszategye a táskájába. Saren csőre töltötte a Haliat Arms félautomata gépkarabélyt és a combjára rögzítette, ahogy az épület bejárata felé közeledett. Korábban már felderítette az épületet; nem voltak ablakok, sem másik ajtó. Minden bent lévő csapdába esett – ez újabb bizonyítéka annak, hogy idiótákkal áll szemben.

Az ajtóhoz simulva hallgatózott. Hangos civakodást hallott bentről. Úgy látszik, senki sem volt olyan előrelátó, hogy megfogalmazza a csere feltételeit a találkozó előtt; s úgy tűnt, hogy valaki megpróbálja újratárgyalni az alku feltételeit. A profik nem követnek el ilyen hibákat: be az ülésre, csere, ki onnan. Minél tovább vagy ott, annál nagyobb az esélye annak, hogy valami galyra megy.

Saren három gyújtógránátot húzott elő az övéből, kibiztosította őket és elkezdett magában számolni. Mikor öthöz ért, felhántotta az ajtót, bedobta a gránátokat, becsapta az ajtót és fedezékbe rohant az ATV mögé.

A robbanás leszakította az ajtót a pántjairól, füstöt, lángot és törmeléket okádva ki a szabadba. Bentről sikolyokat és lövöldözést hallott, ahogy a rémült emberek pánikba estek. Összeégve és megvakulva, vad lövöldözésbe kezdtek, mindkét oldal meg volt győződve arról, hogy a másik elárulta. Húsz teljes percig a raktár fém falain visszaverődő lövések zaja minden más hangot elnyomott.

Aztán csend lett. Saren az ajtóra célzott a fegyverével, s néhány másodperccel később két férfi lépett ki az ajtón összeégve, izzó fegyverekkel. Az elsőt mellkason találta a karabély egy rövid sorozatával, aztán lebukott az ATV vékonyabb végénél, mert a túlélő zsoldos viszonozta a tüzet. Egy gyors bukfenccel Saren a jármű elejénél termett, s amikor kidugta a fejét, ellenfele még mindig a kocsi másik végére célzott a fegyverével, várva, hogy Saren újra felbukkanjon. Ilyen közelről Saren gépkarabélyának lövedékei letépték a fickó fél fejét.

Ráadásképpen Saren még két gránátot hajított be a nyitott ajtón. Lángvihar helyett ezek mérgező felhőt bocsátottak ki magukból, amikor felrobbantak. A Fantom ismét kiabálást és lövéseket hallott, amit fuldokló köhögés követett. Három zsoldos botorkált ki a fészerből egymás után, mindhárom a gáztól vakon és öklendezve. Egyikük sem viszonozta a tüzet, mikor Saren lekaszálta őket.

Várt pár percet, hagyta, hogy a halálos köd eltisztuljon, aztán átrohant az autó mögül az ajtó mellé. Egy pillanatra bedugta a fejét, aztán visszahúzódott.

A raktárban legalább egy tucatnyi holttest hevert. Egyeseket lelőttek, sokan elégtek, a többiek szörnyű, torz pozitúrákba csavarodtak a mérges gáz okozta izomgörcsök miatt. Fegyverek hevertek szanaszét, ahogy tulajdonosaik elejtették őket a haláluk pillanatában. A láda, amit érkezésükkor behoztak, a terem közepén feküdt, lezárt panelekkel.

Gépfegyverével a kezében Saren lassan hullától hulláig sétált az épület belseje felé, az élet jelei után kutatva. Cipője orrával felfordította egy elszenesedett turián testét, aki a láda közelében halt meg. Az arca fele megégett, páncélja ropogóssá és törékennyé sült, és levált a húsáról. Amikor a Fantom hozzáért, egy apró nyögés hagyta el az ajkát, és remegve felnyitotta sértetlen szemét.

– Ki ki vagy te? – nyögte rekedten.

– Egy Fantom – válaszolta Saren a haldokló fölötte állva.

A turián köhögött, sötét váladékot okádva, ami főként vér és a méreg keveréke volt.

– Kérlek... segíts!

– Megsértetted a csillagközi törvényeket – darálta Saren hideg, szenvtelen hangon. – Csempész, gyilkos és a fajunk árulója vagy.

A haldokló mondani akart valamit, de csak újra köhögni kezdett. Akadozott a lélegzete: a gyújtógránátok fanyar füstje beleégett a tüdejébe, ha azonnali orvosi segítségben részesülne, talán esélye lenne túlélni de Sarennek nem állt szándékában kórházba vinni.

Gépfegyverét visszapattintva a helyére a combján, Saren fél térdre ereszkedett és odahajolt a másik turián lángmarta arcához.

– Fegyvereket lopsz a saját népedtől, hogy embereknek add el őket? – kérdezte vad suttogással. – Van fogalmad róla, hány turiánt láttam emberi kéz által halni?

Óriási erőfeszítések árán, de a megégett turiánnak sikerült kinyögnie pár halk, tiltakozó szót megperzselt ajkán.

– A... háborúnak... vége.

Saren felállt és egy egyenletes mozdulattal kibiztosította pisztolyát.

– Mondd ezt a halott testvéreinknek. – Két golyót röpített a turián fejébe, pontot téve a beszélgetés végére.

A Fantom pisztollyal a kézben folytatta a halottak ellenőrzését. Két emberi testet vett észre a raktár hátsó falánál, akik kevésbé hátborzongató látványt nyújtottak a többieknél. A gránátok az épület elején robbantak, ezeknek a zsoldosoknak kevesebb jutott belőlük. A méreg is szétoszlott, mire ideért, ez a magyarázta, hogy miért nem voltak a testek a többihez hasonlóan kicsavarodva és eltorzulva. Baráti tűz ölhette meg őket.

Óvatosan megközelítette az egyiket, majd megnyugodott, amikor egyértelmű bizonyítékot talált arra, hogy a férfi halott: a golyóálló mellény mellkasán hatujjnyi lyuk mutatta, hogy sörétes puskával közvetlen közelről lőtték le, a sörétek átjárták a testét, öklömnyi lyukat szakítva a mellény hátoldalába is.

Az utolsó test arccal a saját vérében feküdt. A sörétes puska, amely a másik halálát okozta, ott feküdt mellette a padlón... egy hajszálnyira gazdája élettelen, ernyedt kezétől.

Saren megtorpant. Óvatossá vált. Valami nem volt rendben. Szemével végigpásztázta a mozdulatlan alakot, a halálos sérülés után kutatva. Felső combján hatalmas lyuk tátongott, a vér valószínűleg innen eredhetett, de a test fekvése miatt nem volt más látható sérülése.

Visszapillantott a combra. A vérnek még folynia kéne a sebből, de nem folyt. Mintha valaki gyorsan ellátta volna a sebet medigéllel.

– El a kezekkel a fegyvertől és húzódj arrébb! – kiáltotta Saren, pisztolyát két kézben tartva, az ember fejére célozva. – Vagy most azonnal lelőlek!

Egy pillanattal később a kéz lassan eltávolodott a fegyvertől. A férfi a hátára fordult, hangosan zihálva vette a levegőt: visszatartotta a lélegzetét, mióta Saren a közelben volt.

– Kérem, ne öljön meg! – könyörgött, ahogy Saren tett egy lépést feléje, a pisztoly csövével a két szeme közé mutatva. – Nem is harcoltam az Első Kapcsolat Háborúban!

– Egyes Fantomok letartóztatják az embereket – mondta Saren mindennapi hangnemben. – Én nem.

– Várjon! – sikoltott a férfi, miközben kétségbeesetten rúgkapálva a hátsó falig küzdötte magát. – Várjon! Vannak információim!

Saren nem szólt semmit, leeresztette a fegyvert és kurtán biccentett.

– Egy másik zsoldos csoport, a Kék Napok.

Minden Határvidéken dolgozó Fantom tudta, hogy a Kék Napok olyan erő, amivel számolni kell. Kicsi, de jól ismert csoport. Tagjaik mind tapasztalt profik. A legjobban összeállított banda.

– Folytasd!

– Készülnek valamire. Valami nagyra.

– Mire?

– Nem... nem tudom – hebegte a férfi, összerándult, mintha lövésre számított volna. Egy pillanattal később, amikor észrevette, hogy még életben van, előrehúzta magát, s gyorsabban beszélt.

– Így szereztük ezt az üzletet. A Kék Napoknak kellett volna átvenniük a szállítmányt, de kiszálltak. Úgy hallottam, nagyobb melót szereztek. Valamit, amit nem akarnak kockáztatni azzal, hogy egy fegyvervásárral felkeltik egy Fantom érdeklődését.

Saren izgatott volt. Bármire is készültek, komoly üzlet lehetett; a Kék Napok sosem fordítottak hátat egy leszervezett üzletnek. Ha ilyen nagyon távol akarták tartani a Fantomokat a dologtól, az azt jelentette, hogy marha jól teszi, ha a végére jár ennek.

– Még valami?

– Ez minden, amit tudok – mondta a férfi. – Esküszöm! Ha többet akarsz, a Kék Napokat kell kérdezned! Szóval megállapodtunk?

Saren gunyorosan horkantott.

– Megállapodtunk?

– Tudod, a Kék Napokról szóló információkért cserébe életben hagysz.

A Fantom újra felemelte a pisztolyt.

– Az előtt kellene tárgyalnod, mielőtt kiöntöd a lelked. Most már nincs mire alkudoznod.

– Mi? Ne, kérlek! Ne...

A pisztoly véget vetett a tiltakozásnak, Saren megfordult és nyugodtan elindult kifelé, maga mögött hagyva a raktárbeli vérontást. Eldöntötte, hogy riasztja a helyi hatóságokat, amint visszaért Phendbe, s így visszavehetik az ellopott fegyvereket... és feltakaríthatják a mocskot.

Saren gondolatai már a következő feladata körül forogtak. Kezdetben nem foglalkozott a Sidon pusztulásáról szóló hírekkel. Úgy gondolta, egy radikális batáriai csoporthoz köthetők az események, amolyan megtorlásként, amiért riválisaik megpróbálják kiszorítani őket a Határvidékről. De ha a támadás nem politikai terroristák műve volt, akkor a Kék Napok az egyike azoknak a szervezeteknek, amelyek képesek a végrehajtására.

Saren minden erejével ki akarta deríteni, ki bérelte fel őket és miért; és tudta is, hol kezdjen bele a nyomozásba.

Anderson az utóbbi két nap nagy részét Kahlee Sanders személyi anyagának átvizsgálásával töltötte, próbálta értelmezni a nagy információhalmazt.

A fizikai adatok egyértelműek voltak: kor 26, magasság 165 centiméter, súly 54 kiló. Az igazolványkép főként kaukázusi vonásokat mutatott: arcszín kellemes, szeme világosbarna, haja sötétszőke. Vonzó volt, de Anderson kételkedett, hogy valaha is az aranyos szót használták volna rá. Volt valami kemény a nő vonásaiban, mintha kereste volna a harcot.

Ez nem volt meglepő a hátterét figyelembe véve. Az akta szerint Texai megapoliszában nőtt fel, ami a korábbi Houston, Dallas és San Antonio által alkotott unió során jött létre; a Föld egyik legszegényebb tartományában. Egyedülálló anyja nevelte, egy gyári munkás, minimálbérrel. A szövetségi katonaságba történő besorozás volt az egyetlen esélye egy jobb életre, bár nem jelentkezett huszonkét éves koráig, mikor az anyja meghalt.

A legtöbben húszéves koruk előtt jelentkeznek. Anderson a tizennyolcadik születésnapján tette meg ezt. Kahlee Sanders késői kezdése ellenére, vagy talán pont amiatt, kitűnően teljesített az alapkiképzésen. Jól megfelelt a közelharci és a fegyveres kiképzésen, de valódi tehetséget a technológia terén mutatott.

Az aktája szerint a sorozásáig gyakorlati kurzusokon vett részt, belépése után pedig belevetette magát a magasabb szintű adatátviteli hálózatok és rendszerarchitektúrák prototípusainak programozásába. Osztályelsőként végzett, három helyett csupán két év alatt.

A személyiségtesztek és pszichológusi értékelések kimutatták, hogy intelligens, erős identitástudattal és önbizalommal. Kollégái és felettesei értékelése szerint együttműködő, népszerű és értékes tagja volt minden csapatnak, amiben eddig dolgozott. Nem csoda, hogy a Sidon-projektbe került.

És ez volt az, ami zavarta Andersont. A hadnagy tudta, mi a különbség a jó és a rossz katona között. Kahlee Sanders kétségkívül jó katona volt. Talán kiutat keresve csatlakozott a Szövetséghez, egy jobb élet reményében, és pontosan azt találta, amire szüksége volt. Nem élt át mást, mióta belépett a seregbe, mint sikert és elismerést. Plusz, miután az anyja meghalt, nem volt családja és barátja a bajtársain kívül.

Anderson nem talált okot, amiért a lány a Szövetség ellen fordult volna. A kapzsiság is értelmetlen volt: a sidoniak mind a lehető legmagasabb fizetést kapták. Azonkívül Anderson elég jól ismerte az emberi természetet, hogy tudja, szimpla kapzsiságnál több kell ahhoz, hogy meggyőzhessék az illetőt a vele élők és dolgozók lemészárlásáról.

Egy másik dolog is zavarta Andersont. Ha Sanders volt az áruló, miért hívta fel magára figyelmet azzal, hogy eltűnt egy nappal a támadás előtt? Annyit kellett volna csak tennie, hogy megjelenik a váltáskor, és akkor mindenki biztosra venné, hogy az ő teste is elpárolgott a robbanáskor. Úgy tűnt, mintha csapdába csalták volna.

De tagadhatatlan, hogy a lány hirtelen eltűnése többnek tűnt, mint véletlennek. Rá kellett jönnie, mi történt, és mostanáig az egyetlen nyom, amit talált, az volt, ami hiányzott a lány aktájából. Kahlee Sanders apja hivatalosan „ismeretlen” volt. Az egyre növekvő populációt kordában tartó születésszabályozás és a hatalmas DNS bankok korában gyakorlatilag lehetetlen volt nem tudni, kik egy gyerek szülei... hacsak nem akarták eltitkolni.

Mélyebbre ásva a hivatalos aktákban, kiderült, hogy Kahlee Sanders apját kiradírozták: se kórházi jelentések, se védőoltások... semmi. Mintha valaki megpróbálta volna eltüntetni a lány életéből. Valaki, aki elég magas beosztású ahhoz, hogy meg tudjon hamisítani kormányzati dokumentumokat.

Ráadásul Kahlee és az édesanyja is benne voltak a dologban. Ha az anyja nyilvánosságra akarta volna hozni az apa kilétét, nem lett volna mód megakadályozni ebben. És Kahlee bármikor csináltathatott volna DNS tesztet. Tudniuk kellett, ki az, de valamiért nem akarták, hogy más is tudja.

Akárhogy is, az anyának vagy Kahleenek nem volt annyi pénze vagy akkora politikai befolyása, ami ezt indokolta volna. Ami azt jelenti, hogy valaki más – talán az apa – is benne volt az ügyben. Ha Anderson ki tudná deríteni, ki az apa és miért lett eltávolítva a hivatalos nyilvántartásból, talán kitalálhatná, mi az összefüggés Kahlee Sanders és a támadás között.

Szerencsétlenségére már túl volt a hivatalos megoldási lehetőségeken. Szerencséjére azonban voltak más módjai is az eltemetett titkok előásásának. Ezért ácsorgott most a körzet egyik sötét sikátorában egy informátorra várva.

Pár perccel korábban jött, mohón várta, mit hoz neki a besúgó. Nem meglepő módon a kontaktja még nem volt ott. A következő pár percben fel-alá mászkálva számolta a másodperceket.

Épp amikor az órájára pillantott, egy alak lépett elő a semmiből, szinte az árnyékból materializálódva. Ahogy közeledett, máris nyilvánvalóvá vált, hogy szaláriai. Alacsonyabb és vékonyabb az embernél; a szaláriaiak úgy néztek ki, mint egy átmenet valami gyík vagy kaméleon és a „szürkék” között, akiket az állítólagos áldozatok írtak le, miután elrabolták őket után a Földről a késő huszadik században. Anderson fejében megfordult a gondolat, hogy a szaláriai talán egész idő alatt az árnyékban lapult, s figyelte őt, türelmesen kivárva a találkozó megbeszélt időpontját.

– Találtál valamit? – kérdezte a szaláriai nőt, akit a Kahlee Sanders apjára utaló extraneten található nyomok felkutatásával bízott meg.

Tetragigek milliárdjait vezeti az extranet nap mint nap; kell lennie ott valami hasznosnak is. De egy bizonyos információ után átkutatni gyakorlatilag végtelen számú aktát csak értelmetlen frusztrációt okozna. Napokba telne összegyűjteni, feldogozni és átnézni minden küldeményt... és az eredmény millió és millió oldalnyi szöveg lenne. És itt jöttek a képbe az informátorok, specialisták, akik komplex algoritmusokkal és személyre szabott keresőprogramokkal szűkítették és rendszerezték az adatokat. Az extranetet uralni inkább volt művészet, mint tudomány, és a szaláriaiak magas fokra fejlesztették a bizalmas információk összegyűjtésének művészetét.

A szaláriai nagy szemeivel rápislantott Andersonra.

– Figyelmeztettem, talán nem sok, ami megtalálható – hadarta. A szaláriaiak mindig gyorsan beszéltek. – A fajának extranethez való csatlakozását megelőző feljegyzések csak szórványosan maradtak meg.

Anderson nem is várt többet. Az Első Kapcsolat Háborút megelőző archív adatokat különböző kormányzati szervek szép lassan feltöltötték az extranetre, de a régi feljegyzéseknek alacsonyabb szintű prioritásuk volt minden adminisztrációs rendszerben. Tekintettel Sanders korára, valószínű, hogy az apja jóval az előtt tűnt el az életéből, hogy az emberiség kapcsolatba lépett volna a nagyobb galaktikus közösséggel.

– Szóval nincs semmid?

A szaláriai elmosolyodott.

– Nem ezt mondtam. Azt mondtam, nehéz volt felkutatni, de találtam valamit. Úgy tűnik, a Szövetség bal keze nem tudja, mit csinál a jobb.

Egy apró optikai tárolólemezt nyújtott át.

– Könnyítsd meg az életem – mondta Anderson a zsebébe csúsztatva a lemezt. – Mondd meg, mit fogok találni, mikor ebbe belenézek.

– Aznap, mikor Kahlee Sanders végzett a maguk katonai akadémiáján az Arcturuson, egy titkosított üzenetet küldtek zárt szövetségi csatornákon keresztül valakinek a maguk egyik kolóniájára, a Skyllian Határvidékre. Másodpercekkel az elküldés után törölték.

– Hogy jutottál be a zárt szövetségi csatornákba? – faggatta Anderson.

A szaláriai felnevetett.

– A fajtád alig egy évtizede használja az extranetet az adatok átküldésére. Az én fajtám irányítja a Fellegvár Tanácsának kémkedési és hírszerzési műveleteit immár kétezer éve.

– Jogos. Azt mondtad, az üzenetet törölték?

– Így van. Törölték és eltávolították a feljegyzések közül is, de semmi sem tűnik el örökre, ami egyszer már felkerült az extranetre. Mindig vannak visszhangok és maradványok, amit a hozzám hasonlók megtalálhatnak. Az extranet működési elve alapján...

– Nem érdekelnek a részletek – vágott közbe Anderson felemelt kézzel. – Mi állt az üzenetben?

– Egy levél volt. Egyetlen szöveges fájl, ami Kahlee Sanders nevét és osztályzatait tartalmazta. Igazán lenyűgöző. Fényes jövő várhatna rá az én szakterületemen, ha úgy döntene, hogy...

– Ez benne van a személyi aktájában is – vágott közbe Anderson egyre ingerültebben. – Nem azért fizetlek, hogy felsorold nekem a jegyeit.

– Még nem is fizettél – mondta a szaláriai. – Ez a számla a feletteseidnek megy a Szövetségnél. Kétlem, hogy te megengedhetted volna magadnak azt a luxust, hogy engem bérelj fel.

Anderson önkéntelenül megdörzsölte a halántékát.

– Igaz. Nem úgy értettem.

– Az üzenetet az Akadémia egyik oktatója küldte – folytatta a szaláriai. – Egy rég visszavonult ember, aki az előzetes nyomozás alapján nem érintett az ügyben. Sokkal inkább parancsot teljesített, mit sem tudva az általa küldött üzenet okáról. Bár nincs rá bizonyítékom, úgy vélem, Kahlee Sanders apja volt a címzett. Mint magas rangú szövetségi tisztnek, lehetősége volt arra, hogy szisztematikusan eltüntesse a rokonságra utaló nyomokat, s mindezt úgy, hogy nehezen legyen visszakövethető. Nem tudtam meghatározni, apa és lánya miért döntöttek úgy, hogy elidegenítik magukat egymástól...

– Kérlek – könyörgött Anderson ismét félbeszakítva a szaláriait. – Csak egy nevet akarok. Ne mondj semmi mást. Csak mondd meg, kinek küldték az üzenetet, és hol találom meg őt most.

Az informátor újra pislogott, és megváltozott arckifejezéséből Anderson arra következtetett, hogy megbántódott. Szerencsére a besúgó úgy tett, ahogy a férfi kérte.

– Az üzenetet Jon Grissom admirálisnak küldték. Jelenleg az Elysiumon van.

TÍZ

– Ez privát klub, batarián – dörmögte a krogan biztonság őr, aki Groto Ib’ba útjába állt, mikor az megpróbált belépni a Menedék ajtaján.

– Meghívtak – válaszolt a batarián zsoldos, bankkártyáját a scanner elé tartva, s hagyta, hogy az levonja a száz kreditet a számlájáról. A krogan nem mozdult, amíg a tranzakció be nem fejeződött. Csak akkor vette le a szemét Grotóról egy pillanatra, amikor az igazolványképe és a neve megjelent a képernyőn. Ellenőrizte, hogy a kártya nem lopott-e, de a képen egyértelműen az előtte álló batarián szerepelt; nem lehetett eltéveszteni, a Kék Napok tetoválása ott volt a homlokán, pont a bal belső szeme fölött.

A krogan arckifejezéséből egyértelműen kiderült, nem akar félreállni, hogy elengedje Grotót.

– Ez csak a belépési díj – jegyezte meg. – Minden további szolgáltatásért külön kell fizetni. Igen drágán.

– Tudom, hogy megy ez – köpte oda Groto. – Van pénzem.

A krogan elgondolkodott egy pillanatra, hátha megtalálja a módját, hogy kinn tartsa a batariánt.

– Tilos fegyvert vinni a klubba.

– Mondom, tudom, hogy megy ez – vicsorogta Groto. Az őr továbbra is tétovázott. A batarián magasra emelte széttárt karjait.

– Motozz meg, essünk túl rajta.

A krogan leverten lépett hátra.

– Az nem lesz szükséges. – Balra hajtotta a fejét a batarián tiszteletadás jeleképpen.

– Elnézését kérem, Mr. Ib’ba! Helanda a pultnál a szolgálatára áll.

Groto leeresztette a kezeit, kissé meglepődve. Csodálatos volt a pénzen vásárolható tisztelet. Ha tudta volna, hogy motozás nélkül is be lehet jutni, becsempészett volna egy pisztolyt az övébe, vagy legalább becsúsztatott volna egy kést a csizmájába.

Ehelyett lassan jobbra hajtotta a fejét, elfogadva a bocsánatkérést, eljátszva a becsületében sértett szerepét. Bátran elsétált az ajtónálló mellett, be Camala legexkluzívabb bordélyába, nyugalmat színlelve, bár a szíve majd kiugrott a helyéről.

Tartott attól, hogy nem engedik be, akkor sem, ha kifizeti a belépőt. Nyilvánvaló volt, hogy nem tartozik ide; a Menedék a gazdagoknak és az elitnek volt fenntartva: a szerencséseknek, nem a szerencsevadászoknak. A Grotóhoz hasonló legtöbb embert a belépési díj kinn tartotta. Sok más hely volt Camalán, ahol társaságra találhattak, s egyik sem volt olyan drága, mint a Menedék.

De a Kék Napok új megbízója jelentős díjjal jutalmazta őket az elkövetkező néhány hónapban nyújtandó exkluzív szolgáltatásaikért, beleértve a hatalmas bonuszt a sidoni támadás után. Groto személyesen nem vett részt a támadásban, és nem volt ott a raktárban, amikor a megbízójuk találkozott Skarr-ral. Ha ott lett volna, megtudta volna, ki fizeti őket, de talán ő is azon szerencsétlenek közé került volna, akiket Skarr kezei közt ért a halál.

A Kék Napok egyenlő arányban osztoztak, Groto tehát nem maradt le semmiről, csak a halál lehetőségéről. És azok, akik ott voltak a raktárban, még mindig dolgoztak: személyi testőrei voltak a névtelen pénzembernek. Másrészt Groto szabad volt, élvezhette a részét. És életében egyszer meg akarta tapasztalni a nála hatalmasabbaknak és gazdagabbaknak fenntartott örömöket.

A jutalom egy részét új ruhákra költötte, de még így is félénken mozgott a teremben. Nem illett ide, és a vendégek – legtöbbjük batarián – nyílt gyanakvással és kíváncsisággal vizsgálgatták. A társadalmi kasztok a batarián kultúra fontos részét alkották, és Groto nyíltan dacolt a hagyományokkal. Ám amikor észrevette, hogy még az alkalmazottak is megvetéssel tekintenek rá, zavara álszent haraggá változott. Kik ezek, hogy lenézzék őt? Ezek a szolgák és ribancok!

A pult felé menve több krogan biztonsági őr mellett is elhaladt, s megfogadta, hogy ezért valaki megfizet. Amint megkapja a kurvát a külön szobában, megvetését félelemmé és rettegéssé változtatja.

– Üdvözöljük a Menedékben, Mr. Ib’ba – búgta a fiatal batarián nő a pult másik oldalán. – A nevem Helanda. Elnézését kérem az ajtónál történt incidens miatt – folytatta. – Odak néha túl komolyan veszi a munkáját. Személyesen biztosítom önt, hogy a következő alkalommal megadja önnek a megfelelő tiszteletet.

– Helyes. Jobb bánásmódra számítottam egy ilyen helyen. – Nem lesz következő alkalom, de Groto ezt nem kötötte a nő orrára.

– Szolgáltatásaink széles körben állnak rendelkezésére – magyarázta Helanda, finoman áttérve az őr tolakodó magatartásáról az üzletre. – A Menedék célja, hogy minden ügyfelének kielégítse vágyait, nem számít, mennyire... ezoterikusak. Ha elmondja, mi érdekelné, személyesen segítek önnek megtalálni a megfelelő társat – vagy társakat – a mai estére.

– Engem maga érdekelne – mondta áthajolva a pult fölött, megválaszolva a ki nem mondott kérdést.

– Én nem abban a beosztásban dolgozom – válaszolta a nő röviden, egy fél lépést hátrálva, s belső szemei megteltek undorral. Groto rájött, hogy a nő bája nem más, csak színjáték; játék, amit vele játszik. Az ösztönös reakció elárulta az igazságot: ugyanúgy lenézte őt, mint a többi alkalmazott.

A szeme sarkából Groto észrevette, hogy az egyik krogan őr közelebb húzódott hozzájuk, de úgy döntött, még nem jött el a megtorlás ideje.

Kipréselt magából egy kacajt, mintha mulatságosnak találná a megalázó elutasítást.

– Igazából egy embernő érdekelne.

– Egy embernő? – kérdezett vissza Helanda, mintha nem jól hallotta volna.

– Kíváncsi vagyok – felelte hidegen.

– Rendben, Mr. Ib’ba – mondta, egy apró gombot megérintett a pulton, s egy kis képernyő emelkedett eléje. – Figyelmeztetnem kell, hogy fajok közötti kérelem esetén prémiumot számolunk fel. A megfelelő díjak a partnerek mellett fel vannak sorolva.

Groto felé fordította a képernyőt. A kijelzőn több választási lehetőség volt, mellettük az áraik. Grotónak oda kellett figyelnie, hogy ne nyeljen egy nagyot, amikor meglátta az összegeket. Ellentétben az általa látogatott lebujokkal, itt nem létezett órabér. Egy teljes éjszaka a Menedékben több száz creditbe került, többe, mint az egész bonusza. Egy pillanatig meg akart fordulni és kisétálni, de ha ezt tenné, a száz credit, amit az ajtóban kifizetett, elszállna a semmibe.

– Ő – mondta az egyik képre mutatva. Voltak olcsóbbak, de legyen átkozott, ha hagyja, hogy az áraikkal zsarnokoskodjanak felette. Soha nem jön ide többé, tehát eldöntötte, hogy azt fogja kapni, amit igazán akar. Őszintén szólva nem tudott túl sokat az emberekről. De valami tetszett neki ebben a nőben. Törékenynek tűnt. Kiszolgáltatottnak.

– Kitűnő választás, Mr. Ib’ba. Valaki mindjárt elkíséri a szobájához, a társa is hamarosan megérkezik.

Pár perccel később Groto egyedül volt az egyik hangszigetelt privát szobában, fel-alá járkált és öklét a markába csapkodta. Visszagondolt a megaláztatásokra, amiket azóta szenvedett el, hogy átlépte e helynek a küszöbét. Elhatározta, hogy minden haragját erre a szerencsétlen emberlányra zúdítja, aki ma este az áldozata lesz.

Nem vonzódott az emberekhez. Egyik nemhez sem. De ez az este nem is a szexről fog szólni. Groto egyszerűen nem szerette az embereket. Terjedtek, mint a méreg, mindenhol ott nyüzsögtek a Határvidéken, bekebelezték a kolonizált világot, a többi fajt pedig kiszorították – például a batariánokat. Azok az emberek, akikkel együtt szolgált a Kék Napoknál, tudták, hogyan viselkedjenek a küzdelemben, de arrogánsak és önteltek voltak, mint minden ember. Ma este ennek az öntelt fajnak egy tagja szenvedni fog! Megalázza, lealacsonyítja és megbünteti. Össze fogja törni!

Puha és félénk kopogás hallatszott. Kinyitotta az ajtót, kinyúlva megragadta a nő csuklóját és berántotta a szobába. Megdermedt, amikor egy hím turiánt látott maga előtt.

– Ki a... urk...

A hangja elcsuklott, ahogy a turián keményen a torkába öklözött. Fulladva és öklendezve tántorodott hátra, és a szoba közepén álló ágyra zuhant. A turián nyugodtan belépett, s becsukta az ajtót maga mögött. Groto hallotta, ahogy a zár a helyére csúszik, összezárva őket.

Groto levegőért kapkodva lábra küzdötte magát, ökleit maga előtt tartva várta, hogy a turián megölje őt, de az ajtó bezárása után nem lépett közelebb.

– Ki vagy te? – krákogta Groto.

– Saren – hangzott az egyszavas válasz.

Groto megrázta a fejét; nem ismerte fel a nevet.

– Hogy jutottál át az őrökön? – kérdezte.

– Nem próbáltak megállítani – válaszolta Saren nyugodt hangon. – Szerintem igazából azt akarták, hogy bejöjjek és gondoskodjak rólad.

– Hogy... hogy érted? – Groto hangja remegett; a turián természetellenes nyugodtsága nyugtalanította. Kezeit feltartotta, felkészülve arra, hogy a behatoló elindul feléje.

– Tényleg ilyen hülye vagy? Nem vetted észre, hogy pontosan tudják, mit terveztél ma estére? Azóta tudják, hogy egy embert kértél magadnak.

– Mi... miről beszélsz?

A turián egy lépéssel közelebb jött, Groto kettővel hátrébb ugrott, öklét harcra készen emelte maga elé. Hátrált volna tovább is, de elérte a falat – nem volt hová mennie.

– A Menedék nem engedheti meg magának, hogy az alkalmazottaik megsérüljenek. – magyarázta Saren nyugodtan. Megszólalásával egy időben megint lépett egyet előre. – Figyelik a szobát. – Lépés. – Abban a pillanatban, hogy kezet emelsz a nőre, egy dühös krogan robban be és letépi a fejed. – Lépés.

– Én nem... én nem csináltam semmit! – tiltakozott a batarián, végre leeresztve ökleit. A turián nyugalma és a saját viselkedése közti különbség miatt hülyén érezte magát.

Lépés.

– Meggyőztem őket, hogy én intézhessem a dolgot helyettük – folytatta Saren, őt figyelmen kívül hagyva. – Aggódtak a vendégek nyugalma miatt. – Lépés. – Aztán emlékeztettem őket, hogy a falak teljesen hangszigeteltek. – Lépés. – És már kifizetted a szobát.

Lépés.

A turián közvetlenül előtte állt, továbbra is teljesen nyugodtnak tűnt. Groto újra felemelte az ökleit.

– Vissza, vagy...

Nem volt esélye befejezni a mondatot, mert Saren keményen megütötte őt az ágyékán. A dühödt fájdalom vakító villámai törtek fel Groto beleiből és gyomrából. A földre rogyott, fájdalmában csak nyöszörögni tudott.

Saren vadonatúj öltönyénél fogva megragadta őt, talpra rángatta, majd hüvelykujját belenyomta Groto egyik belső szemébe, kinyomta a szemgolyót és egyetlen csapással megvakította őt. A batarián elájult, legyűrte a hirtelen fájdalom és a sokk.

Mikor nemsokára magához tért, Saren eltörte a jobb könyökét. Groto kínjában üvöltve labdává görnyedt, előre-hátra hintázott, ahogy a teste megtapasztalta az általa eddig elképzelhetetlennek tartott fizikai szenvedést.

– Undorodom tőled – suttogta Saren, mialatt letérdelt Groto mellé és a bal csuklóját ragadta meg. Kinyújtotta a batarián ép karját, végignézett az ízületeken és tördelni kezdte.

– Meg akartál kínozni egy ártatlan embert a saját örömödre. Te beteg állat. A kínzásnak csak akkor van értelme, ha célja van – tette hozzá Saren, de hangját elnyomta Groto bal könyökének reccsenése és az azt követő sikoly.

Saren hátralépett a rángatódzó batariántól, hagyta, hogy a fájdalom meggörbítse a testét. Majd egy percbe telt, míg a batarián visszanyerte az uralmat megcsonkított végtagjai felett, és meg tudott szólalni.

– Ezért megfizetsz – szipogta zokogva, a földön fekve. Könny és kinyomott szeméből nyálka folyt a szájába, és elmosódott, sírós paródiájává változtatták fenyegetése szavait. – Tudod te, ki vagyok én? A Kék Napoknak dolgozom!

– Mit gondoltál, miért követtelek mostanáig?

Rémült kifejezés futott szét Groto arcán, amikor megértette.

– Fantom vagy – dadogta. – Kérlek! – könyörgött. – Mondd meg, mit akarsz, és megadom neked. Bármit.

– Információt – válaszolta Saren. – Mit tudsz a Sidonról?

– Felbéreltek minket, hogy kitisztítsuk a bázist – ismerte be Groto.

– Kicsoda?

– Nem tudom. Én csak az összekötővel találkoztam. Őt sosem láttam, a nevét sem tudom.

Saren sóhajtott és Groto mellé térdelt a földre. Sok egzotikus kihallgatási módszer létezett. Millió útja a fájdalomokozásnak és büntetésnek, de a turiánok gyakorlatiasak voltak, és ő személy szerint előnyben részesítette a brutális hatékonyságú, de egyszerű, alapvető technikákat. A csuklójánál megragadta Groto lógó bal karját, elkapta az egyik ujját és elkezdte hátracsavarni.

– Ne! – sikított a batarián. – Ne! Kérlek... Ez az igazság! Ennyit tudok! Hinned kell nekem!

Groto ujjai és kéztőcsontja eltörése után is ragaszkodott a sztorihoz, ami meggyőzte Sarent arról, hogy igazat mond.

– Hogy jutottatok be a bázisra? – kérdezte Saren, megváltoztatva a kihallgatás menetét.

– A megbízónknak – motyogta Groto a sok ordítástól nyers, reszelős hangon – volt bent egy embere.

– Egy nevet akarok.

– Kérem! – könyörgött nyafogva Groto. – Nem tudom. Ott sem voltam.

Saren megragadott egy újabb ujjat, és a szavak ömleni kezdtek a batariánból.

– Várj! Nem tudom, ki a belső ember! De... de elmondhatok mást. A támadás után bevontunk egy kívülállót. Egy szabadúszó fejvadászt. Egy nagy krogan, Skarr a neve.

– Ügyes – mondta Saren, elengedve a még ép ujjat. – Folytasd.

– Valami nem sikerült a Sidonon. Valaki túlélte a támadást. Elvarratlan szál. Skarrt azért bérelték fel, hogy levadássza. Egy embernő. Az Elysiumon van. Nem tudom a nevét.

– Még? Miért kellett megtámadnotok a bázist?

– Nem tudom – suttogta Groto fájdalmasan. – Nem avattak be minket a részletekbe. A megbízó félt, hogy valaki köpni fog. Nem akarta nem akarta, hogy a Fantomok rájöjjenek.

Saren a biztonság kedvéért tovább tördelte Groto ujjait.

– Kérlek – zokogott a batarián, mikor abbahagyta az ordítást. – Nem én kellek neked. Volt egy találkozó a raktárban Skarr-ral és a megbízóval. Beszélj valakivel, aki ott volt.

A turián nem lepődött meg azon, hogy áldozata mást ajánlott maga helyett. Gyakori reakció volt ez. Tipikus jele annak, hogy a kihallgatás a végéhez közeledik; mikor az alany észreveszi, hogy már nincs elég információja, hogy túlélje, a bajtársai elárulása marad az egyetlen esélye, hogy elkerülje a további kínzást.

– Hol találok valakit, aki ott volt a raktárban? – kérdezte a Fantom.

– Én... nem tudom – ismerte el Groto remegő hangon. – A megbízóval vannak. Felvette őket személyes testőreinek.

– Úgy tűnik, melletted ragadtam – válaszolta Saren.

– Ez minden, amit tudok – tiltakozott gyengén a batarián, s hangja mentes volt minden cseltől, fortélytól vagy reménytől. – Még ha össze is töröd minden csontomat, akkor sem tudok ennél többet mondani.

– Meglátjuk – Ígérte Saren.

Sarennek hosszú éjszakája volt. A batarián még háromszor ájult el a kihallgatás alatt. Ilyenkor Sarennek mindig le kellett ülnie megvárni, amíg visszanyeri az eszméletét – nem volt értelme egy ájult alany kínzásának.

A végére kiderült, hogy Groto igazat mondott. Saren nem szedett ki belőle semmi többet. Ezt eddig is sejtette, de teljesen biztosnak kellett lennie benne. Túl sok minden forgott kockán.

Valaki felbérelte a Kék Napokat. Valaki elegendő hatalommal és erővel rendelkezett, hogy kizárólagos lojalitást vásároljon magának. Valaki, aki extra óvintézkedéseket tett, mert biztos akart lenni abban, hogy a Fantomok nem fognak rájönni, mi történt. Sarennek tudnia kellett, ki rendelte el a sidoni támadást és miért. Életek milliárdjai foroghattak kockán, és szíves-örömest kínzott egy zsoldost órákon át, ha ez a legkisebb eséllyel is kecsegtetett, hogy előrejuthat az ügyben.

Nem mintha nem lett volna következetes. A hangszigetelt szoba elnyelte áldozata fültépő sikítozását és jajveszékelését. A sikolyok fizikailag sértették Saren fülét, mostanra lüktetve fájt a feje.

Legközelebb, gondolta, megdörzsölve a halántékát, hozok füldugót.

Kihallgatás közben feltette a batariánt az ágyra; könnyebb volt így, mint állandóan lehajolni hozzá. Groto mozdulatlanul feküdt a hátán, egyenletesen lélegezve, mélyen aludt a fizikai és mentális kimerültségtől.

Nem sok volt, amin el lehetett indulni, de Saren szilárd elhatározással követte a nyomot. Hallomásból ismerte Skarrt, és tudta, hogy a fejvadász az Elysiumra ment. Nem lesz nehéz megtalálni a nyomait, de addig is fel kell takarítania ezt a mocskot. Groto letartóztatása nem kecsegtető lehetőség; felkeltené a figyelmet, és a Kék Napok megbízója megtudná, hogy egy Fantom dolgozik az ügyön. Könnyebb – és biztonságosabb – egyszerűen kidobni a testét.

Saren óvatosan a kezei közé vette a batarián fejét, aztán vadul megcsavarta, eltörte megnyúlt nyakát. Gyors, fájdalommentes halál. Végül is nem volt ő szörnyeteg.

TIZENEGY

Anderson az Elysiumon kiszállt a hajóból a háromszáz utassal együtt, akik rajta kívül jegyet vettek a Fellegvárból ide tartó utasszállító járatra.

A leszállópálya tele volt emberekkel. A sűrű tömeg a galaxis összes ismert fajának keverékéből állt; egyesek jöttek, mások mentek, a legtöbben hosszú sorokban rostokoltak a vám előtt. A biztonsági ellenőrzés mindig is jó volt az Elysiumon, de a közeli Sidon elleni támadás olyan szintű ellenőrzést váltott ki, amilyet Anderson még soha nem látott.

Nem mintha ellenére lett volna. Elysium ideális fekvése miatt, több primer és szekunder relé volt a közelben; közlekedési és kereskedelmi csomópont volt, és a Szövetség nem engedhetett meg magának egy esetleges terroristatámadást. A kolónia alig volt ötéves, de máris ez volt az egyik legforgalmasabb kereskedelmi kikötő a Határvidéken. A lakosság robbanásszerűen gyarapodott; nemrég túllépte az egymilliót, ha beleszámítjuk a közel a felét kitevő idegeneket is. Sajnos ez azt is jelentette, hogy az Elysiumra látogatók többsége nonhumán lény volt és így szigorúbb biztonsági procedúrákon kellett átesnie.

Az extra biztonsági előintézkedések meghosszabbították és megnehezítették az indulók és az érkezők dolgát. Az emberek is kénytelenek voltak hosszas várakozással számolni; hogy többen foglalkoztak az idegen fajú látogatókkal, az csak azt jelentette, hogy kevesebben jutnak a szövetségi polgárokra.

Andersonnak szerencséje volt, mert katonai igazolványával kikerülhette a hosszú sort. A szövetségi állomáson dolgozó őr beszkennelte az ujjlenyomatát és pár másodpercig tanulmányozta az arcképét az igazolványában, mielőtt szalutálva továbbengedte volna.

Hivatalosan Andersonnak nem volt itt semmi keresnivalója. Csak egy szövetségi tengerészgyalogos volt, szabadságon, s ez eléggé hihető fedősztori, hogy elkerülje a nem kívánt figyelmet és eltitkolja látogatása valódi célját.

Jon Grissom volt Kahlee Sanders apja. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy elidegenedtek egymástól, de még mindig volt egy kevés esélye annak, hogy Grissom tud valamit, ami segíthet Andersonnak a nyomozásban. Sidon csak pár órányira volt az Elysiumtól. Feljegyzések voltak arról, hogy Sanders foglalt magának egy utat, amikor nem jelent meg a munkahelyén. És bár úgy tűnt, hogy Grissom az utóbbi tíz évben nem kommunikált a lányával, köztudomású volt, hogy a Szövetség legismertebb katonája korán visszavonult és remeteként élt a Határvidék legnagyobb emberi kolóniáján.

Anderson még mindig nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy Sanders áruló lett volna. Valami nem stimmelt, de tudta, hogy a nő valahogy belekeveredett; hirtelen eltűnése nem lehet puszta véletlen. Talán észbekapott és bepánikolt, amikor a dolgok kicsúsztak a kezei közül. El tudta képzelni, ahogy megérkezett az Elysiumra: félt egyedül, nem tudta, kiben bízhat. Elidegenedett vagy sem, az apja volt a legmegbízhatóbb ember, akihez fordulhatott.

Miután a csomagját letette a hotelban, Anderson autót bérelt és elindult a város szélén lévő elszigetelt birtokra. Beletelt egy időbe, mire megtalálta Grissom házát; a házszámok a környéken alig voltak felfedezhetők, mintha szándékosan elrejtették volna őket. Nyilvánvaló volt, hogy az itt élők szerették a magányt.

Kiszállt a kocsiból és átsétált a kerten a meglepően kicsi házig, amely olyan messze volt az úttól, amennyire csak lehetett. Anderson nem értette, miért akar Grissom kilépni a nyilvánosság látóteréből. Tisztelte az embert és a hírnevét, de nem talált semmilyen megfelelő indokot, hogy valaki egyszerűen elsétáljon. Egy katona nem fordít hátat a Szövetségnek.

Nem ítélkezni jöttél, emlékeztette magát, mikor elérte az ajtót. Csöngetett és várt, önkéntelenül is felhívva magára a figyelmet. Csak itt találhatlak meg, Kahlee Sanders.

Percekkel később hallotta, hogy valaki morogva közeledik az ajtóhoz. Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó, s ott állt Jon Grissom, teljes dicsőségében.

Anderson tisztelgése röhejes volt, mert nem lett belőle más, mint egy karlendítés. A férfi, aki előtte állt, rongyos házikabátot és koszos boxert viselt. A haja hosszú volt és fésületlen, az arcát háromnapos szürke-fekete borosta takarta. Tekintete hideg és kemény volt, arcára mogorva kifejezés fagyott.

– Mit akar? – kérdezte Grissom.

– Uram – válaszolt Anderson –, a nevem David And...

Grissom a szavába vágott.

– Tudom, ki maga. Az Arcturuson találkoztunk.

– Így igaz, uram. – Andersont a büszkeség hulláma öntötte el, hogy felismerték. – Az Első Kapcsolat Háború előtt. Meglep, hogy emlékszik, uram.

– Nyugdíjas vagyok, nem szenilis. – Annak ellenére, hogy viccelt, semmi humoros nem volt Grissom hangjában.

Kínos szünet állt be, amint Anderson megpróbálta összeegyeztetni emlékeit az ikonikus figuráról Grissom múltjából az előtte álló zilált mogorva emberrel. Grissom törte meg a csendet.

– Nézze, kölyök, visszavonultam. Szóval, menjen csak haza és mondja meg a tesóinak, hogy nem adok több interjút, nem mondok több beszédet és nem is lépek fel sehol, csak mert az egyik katonai bázisunkat megtámadták. Végeztem azzal a szarral.

Anderson lecsapott Grissom szavaira.

– Honnan tudja, hogy a Sidont megtámadták.

Grissom úgy meredt rá, mint egy bolondra.

– Tele van vele minden tetves híradó.

– De nem ezért vagyok itt – mondta Anderson, megpróbálva elrejteni a sértettségét. – Beszélhetnénk odabent?

– Nem.

– Kérem, uram, nem szívesen beszélnék erről nyílt helyen.

Grissom az ajtóba állt, hogy Anderson ne tudjon bemenni.

A hadnagy megértette, diplomáciával és taktikával itt semmire se megy. Ideje kitálalni.

– Meséljen nekem Kahlee Sandersről, uram!

– Kiről?

Jó volt az öreg. Anderson remélte, hogy kicsikarhat belőle valamiféle reakciót rég elveszett lánya megemlítésével, de Grissomnak arcizma sem rezzent.

– Kahlee Sanders – ismételte Anderson hangosabban. Nem valószínű, hogy bárki is hallja őket, a szomszédok túl messze vannak, de valahogy be kellett jutnia azon az ajtón.

– A maga lánya. A katona, aki engedély nélkül távozott a Sidonról pár órával a támadás előtt. A nő, akit a Szövetség elárulása miatt keresünk.

Grissom grimaszában a mogorvaság gyűlöletté változott.

– Pofa be és húzza be a belét! – morogta, félrelépve az ajtóból.

Odabent a kis nappaliban fogadta Anderson szíves vendéglátóját. Grissom letelepedett az egyik párnázott székre, de a hadnagy állva maradt, várva, hogy hellyel kínálják. Néhány másodperccel később rájött, hiába vár, úgyhogy leült magától.

– Hogy talált rá Kahleere? – kérdezte Grissom olyan hanyagul, mintha az időjárásról beszélgetne.

– A mai korban nem léteznek titkok – válaszolt Anderson. – Úgy tudjuk, utoljára az Elysiumon látták. Tudnom kell róla, ha beszélt vele.

– Nem beszéltem a lányommal tinédzserkora óta – mondta Grissom. – Az anyja nem tartott sokra engem mint férjet és apát, és nem igazán tudtam vitatkozni vele. Az tűnt a legjobbnak, ha eltűnök az életükből...

– Hohó... – jutott Grissom eszébe. – Mikor legutóbb találkoztunk, azt mondta, hogy eljegyzett valakit. Egy lány várt magára a Földön, igaz? Mostanra biztos házas ember. Gratulálok!

Megpróbálta kibillenteni Andersont az egyensúlyából. Grissom baromi jól tudta, milyen nehéz egy szövetségi katona számára aktív házasságban élni; ártatlan kérdésével idegesíteni akarta a vendégét. Lehet, hogy úgy nézett ki, mint egy ártalmatlan, kiégett öregember, de még mindig kemény ellenfél volt.

Anderson nem harapott rá a csalira.

– Uram, a segítségére van szükségem. A lányát a Szövetség elárulásával gyanúsítják. Ez nem jelent önnek semmit?

– Kéne? – vágott vissza az öreg. – Alig ismerem.

– Én rájöttem, hogy maguk rokonok. Lehet, hogy mások is észreveszik majd ezt a kapcsolatot.

– Mi? Azt hiszi, aggódom a hírnevem miatt? – mondta gúnyosan. – Azt hiszi, segíteni fogok magának, nehogy kiderüljön, hogy a nagy Grissom admirálisnak van egy törvénytelen lánya, akit árulással vádolnak? Ha! Maga az egyetlen, akit érdekel ez a baromság. Én le se szarom.

– Nem így értettem, uram – válaszolt Anderson, fel sem véve a provokációt. – Idáig követtem Kahlee nyomait. Magáig. Ami azt jelenti, hogy bárki más is megteheti ugyanezt. Azért jöttem ide, mert segíteni akarok a lányán, de a következő ember, aki a nyomára bukkan – és mindketten tudjuk, hogy lesz következő –, talán bántani akarja majd.

Grissom lassan előrehajolt, a tenyerébe temette az arcát, megfontolta Anderson szavait. Hosszú pillanatokkal később újra kiegyenesedett. Szeme könnyes volt.

– Ő nem áruló – suttogta. – Semmi köze sincs az egészhez.

– Hiszek önnek, uram – mondta Anderson őszinte és kedves hangon. – De senki más nem fog hinni. Ezért kell megtalálnom őt. Mielőtt történik vele valami.

Grissom nem szólt, csak ült, az alsó ajkát rágta.

– Nem hagyom, hogy bármi rossz történjen vele – nyugtatta meg Anderson. – A szavamat adom.

– Itt járt – ismerte be Grissom, mély lélegzetet véve. – Azt mondta, bajban van. Valami Sidonnal kapcsolatos dolog miatt. Nem kérdeztem a részleteket. Azt hiszem, azt hiszem, féltem attól, amit mondana.

Előrehajolt és újra a tenyerébe temette az arcát.

– Sosem voltam mellette, amíg felnőtt – motyogta, érezhető volt, hogy a sírás határán áll. – Most nem fordíthattam neki hátat. Tartoztam neki!

– Megértem, admirális – mondta Anderson, s kezét vigasztalón Grissom vállára tette. – De meg kell mondania, hova ment.

Grissom sebezhető arckifejezéssel nézett fel rá.

– Megadtam neki az egyik teherszállító kapitányának a nevét, a kikötőben. Errnigh. A Gossamer kapitánya. Olyan embereknek segít, akik el akarnak tűnni. Aznap este elment.

– Hova ment?

– Nem kérdeztem. Errnigh intézte a részleteket, vele kell beszélnie.

– Ő hol van?

– A Gossamer ma reggel kereskedelmi körútra indult a Terminus Rendszerbe. Hetekig nem jön vissza.

– Nekünk nincs annyi időnk, uram.

Grissom felállt, ezúttal egyenesebben, mint amikor Anderson megérkezett, mintha izmai arra próbáltak volna emlékezni, milyen volt büszkén állni a figyelmet.

– Akkor fognia kell a járőreit és meg kell keresnie őt, katona. Ő az egyetlen, aki el tudja vezetni a lányomhoz.

Anderson hirtelen talpra ugrott.

– Ne aggódjon, admirális. Nem engedem, hogy bántódása essen a lányának.

Tisztelgett, de Grissom elfordította a fejét.

– Ne! – motyogta szégyenkezve. – Nem érdemlem meg. Már nem.

Anderson így inkább a kezét nyújtotta. Az idősebb férfi habozott, de aztán meglepően erős markával megragadta a fiatalabb kezét.

– Maga jobb ember, mint amilyen én valaha is voltam. A Szövetség szerencsés, hogy náluk szolgál.

A hadnagy nem tudta, mit mondjon, ezért csak bólintott. Grissom a könyökénél fogva keresztülvezette a nappalin a bejárati ajtóig.

– Emlékezzen, mit ígért! – mondta búcsúzóul. – Ne hagyja, hogy baja essen a lányomnak.

Grissom a biztonsági kamera képernyőjén nézte, ahogy a hadnagy elhagyta az otthonát, csak akkor fordult meg, amikor a fiatal férfi beszállt a kocsijába és elhajtott. Aztán lassan visszacsoszogott a ház hátuljába és egyet koppantott a fürdőszoba ajtaján.

Egy pillanat múlva Kahlee kinyitotta az ajtót:

– Ki volt az?

– Valami szövetségi szaglászott, aki kiderítette, hogy rokonok vagyunk. Elküldtem egy reménytelen útra. A következő két hetet a Terminus Rendszerben fogja tölteni egy régi barátomat kergetve.

– Biztos, hogy bevette? – kérdezte Kahlee.

– Pontosan azt kapta, amit akart – mondta Grissom cinikusan mosolyogva –, az esélyt, hogy segítsen egy öreg, összetört hősnek emlékezni arra, ki is volt egykor. De nem ő az egyetlen, aki miatt aggódnunk kell – folytatta Grissom. – A dolgok egyre keményebbek lesznek, amíg nem találunk valakit, akinek köze van a sidoni támadáshoz.

Kahlee megfogta az apja kezét, belenézett a szemébe és azt mondta.

– Köszönöm. Tényleg.

Apja bólintott, kényelmetlenül érezve magát, amíg ki nem szabadult lánya fogásából.

– Még várunk pár napot – mondta elfordulva, magára hagyva a lányt a szobában. – Aztán kitaláljuk, hogyan juttassunk ki téged erről a bolygóról.

Nagy, sötét árnyék kúszott Grissom kertjén át a holdfényes éjszakában a ház felé.

Skarr igazán halk tudott lenni, ha szüksége volt rá, még teljes páncélban is. Lelassította lépteit, de általában az erejére hagyatkozott, nem a gyorsaságára.

Nem világított semmi a kis házban, amely célpontjának az apjáé volt. Meglepődött, amikor a batarián informátora egy szövetségi hős nevével rukkolt elő, de ez nem változtatott sokat a dolgokon. Csak azt jelentette, hosszabb szünetet tart, ha végzett.

A krogan nem tudta, Kahlee Sanders bent van-e, de ha nincs, az apja biztos tudja, hol kell keresnie. Skarr bízott, hogy beszédre tudja bírni az embert... hacsak nem öli meg előtte véletlenül. Ezért nem volt nála más, mint egy pisztoly és a kedvenc kése.

Megállt az ajtó előtt, az élet jeleit figyelte. Kihúzta omnitoolját az övéből, betört vele a biztonsági rendszerbe és felülírta az elektromos zár parancsait. Visszacsúsztatta az omnitoolt az övébe, előhúzta a pisztolyát és betolta az ajtót.

A szeme még nem szokta meg a sötétséget, amikor egyik lábát átemelte a küszöbön. Ekkor a shotgun telibe találta a mellkasát.

A kinetikus pajzsok védekező rendszere által gerjesztett mező kéken villant, ahogy ellenállt a támadásnak, s a legtöbb sörétet eltérítette. Néhány áttépte a pajzsokat, hogy visszapattanjon a teljes testet védő páncél lemezeiről, vagy befúrja magát a vastagon párnázott alsóruházatba. Egy maroknyi a védelem minden rétegén áthatolt és a húsba mart.

A robbanás ereje elemelte a krogant a lábáról, kicsavarta a pisztolyt a kezéből, és kihajította az ajtón a kertbe, ahol huppanva ért földet.

Grissom felpattant a székből, melyben esténként virrasztott, mióta Kahlee itt volt, és újabb lövésre emelte fegyverét. Felismerte a behatoló kéken villanó kinetikus pajzsait, amelyek az első lövés nagyját felfogták. De egy jól irányzott lövés kimerítette volna a pajzsokat, és még egy lövés pontot tett volna a dolog végére.

A hátán fekvő Skarr előrántotta a kést az övéből és a támadója felé hajította. A penge mélyen belevágott Grissom bal bicepszébe, aki épp újra meghúzta a shotgun ravaszát, hátratántorítva és lehetetlenné téve számára a célzást. Ahelyett, hogy lerobbantotta volna a krogan fejét, egy füstölgő lyukat hagyott mellette a gyepen.

A shotgun csöve kicsúszott Grissom hirtelen tehetetlenné vált kezéből. Skarr talpra ugrott és újra a házban volt, mielőtt az öregember egyetlen jó kezével működésbe hozhatta volna fegyverét.

A krogan dühödten bömbölve egy hatalmas ütéssel a puskát a nappaliig repítette. Megragadta ez embert és olyan erővel csapta a falnak, hogy levált a vakolat.

A penge kifordult Grissom karjából, ahogy a földre rogyott, minden levegőt kipréselve a tüdejéből. Az idegen föléje magasodott, fejét enyhén oldalra fordította, így rajta tudta tartani egyik hideg, hüllőszerű szemét. Grissom nem volt gyáva, de úgy érezte, félelem mar a szívébe, ahogy felnézett a halott, fekete pupillába.

Aztán hangos csatt-csatt-csattot hallott – a Szövetség Hahne Kedar P 15-25 típusú gépfegyverének ismerős hangját –, és a krogan megtántorodott. Három lövést kapott a hátán az izom- és csontpúpba, de még mindig állt.

Anderson hadnagy állt az ajtóban fegyverrel a kezében. Ahogy bejött a szobába, még vagy hatszor tüzelt a krogan felé. Mélyre célzott, a lábakat akarta kiiktatni. Egyik lövése a térdénél találta el a krogant, ahol a páncél merev lemezei egy rugalmas, de sérülékeny rákozott területtel csatlakoznak egymásba.

A dühtől és fájdalomtól tomboló betolakodó a földre zuhant, sebesült végtagját tapogatva.

– Egy mozdulat, és a következő golyó egyenesen a két szemed közé repül – figyelmeztette Anderson, s a krogan koponyáján végigfutó csontos részre célzott.

Grissom le volt nyűgözve. Egy szál pisztollyal nehéz volt elintézni egy páncélos embert is, nemhogy egy krogant.

– Örülök, hogy itt látom – zihálta, amint levegőt kapott.

– Ugye nem hitte, hogy bevettem a kis előadását, amivel megpróbált behülyíteni? – replikázott Anderson, s a szemét egy pillanatra sem vette le a kroganról a sarokban. – Azóta figyelem a helyet, hogy kisétáltam az ajtón.

Grissom feltápászkodott, a bal karja használhatatlanul lógott, jobbjával az erősen vérző sebet szorította. Egy fájdalmas nyögés csúszott ki az ajkán.

– A barátod megsérült – dörmögte a krogan a sarokban.

Anderson egy pillanatra sem jött zavarba.

– Kemény fiú. Túléli.

A krogan meglőtt térde vérzett. Mellkasán a páncél apró lyukakkal volt tarkítva, alatta megégett a tömés. Három lyukból sötét vér szivárgott. Anderson úgy gondolta, a hátulról leadott lövések közül legalább egy elég mélyre hatolt ahhoz, hogy szép kis kárt okozzon. De látott már krogant ennél sokkal komolyabb sebekkel is harcolni.

Az idegen a padlón egy sebesült vad volt: dühös, kétségbeesett és kiszámíthatatlan. Lihegett, de hogy a fájdalomtól, az erőfeszítéstől vagy a dühtől, azt nehéz volt megmondani. Sebhelyes, brutális arcán intenzív koncentráció vett erőt; izmai megfeszültek, ahogy minden erejét összeszedte, hogy megmozduljon.

Ha bármivel is próbálkozna, Anderson három méterről fejbe lövi. Azt még egy krogan sem élné túl.

Hallotta, hogy nyílik egy ajtó és futó léptek vágnak át a folyosón.

– Ó, Istenem! Te megsérültél! – sikította egy nő.

Anderson nem volt olyan hülye, hogy elforduljon a krogantól, de egy pillanatra a hang irányába nézett. A krogannak pontosan ennyi időre volt szüksége.

Előrecsapott a levegőbe, hatalmas energiahullámot szabadítva a szobára. Anderson még sosem látott biotic támadást, és sosem várta volna ezt egy krogantól. A másodperc töredéke alatt felfogta, mi történik, aztán felkapta őt a lökéshullám és bedobta egészen a nappaliba, ahol földet ért. Úgy érezte, mintha egy mesterséges gravitációs kamrában lenne, amelynek valaki felcserélte a polaritását.

Nem tudta időben felkapni a fegyverét, és nem érte el a shotgunt sem, amely nem messze volt tőle. A krogan a sérülései ellenére valahogy felállt és máris szinte föléje magasodott, olyan erővel himbálva az öklét, hogy könnyen betörhette volna Anderson koponyáját. Behúzta a nyakát és az oldalára fordult, elkerülve az ütést. Így az ütés az ebédlőasztal közepét érte; a bútor apró darabokra hullt szét.

Összevisszaság támadt. Grissom Kahleere kiabált, hogy fusson, aki Andersonnal üvöltözött, hogy kapjon fel egy fegyvert. A krogan dühtől tombolva csapkodott a szobában, úgy dobálva a bútorokat, mintha balsafából lennének, mialatt Anderson az életéért küzdött, és csak azért tudta kivédeni a halálos ütéseket, mert ellenfele sántikált a térdlövése miatt.

Anderson a szeme sarkából látta, hogy Kahlee a harctér közepére rohan, elkeseredetten próbálja megkaparintani a shotgunt. Ám a krogan is észrevette, és rávetette magát a fiatal nőre. Abban a pillanatban megölte volna, ha egy golyó nem szakítja át a páncélját a csípőjénél, amitől megtántorodott, elveszítette az egyensúlyát és lendületét.

Anderson egy turiánt látott meg az ajtóban, ahol ő állt pár perccel korábban, fegyvert fogva a kroganra. A hadnagynak ötlete sem volt, ki ez és miért van itt... egyszerűen csak örült, hogy még valaki az ő oldalukra állt.

A golyók többsége lepattant a krogan páncéljáról; a szörny lebukott, a fejét, testének egyetlen páncél nélküli részét próbálta takarni. Hátranézett a turiánra, aztán kivetette magát a nappali ablakán, apró darabokra robbantva a síküveget. Odakint a füvön landolt, a vállára érkezett, kigurulta az esést és egy pillanat alatt talpon volt. Vánszorogva futásnak eredt, nehézkesen a térdsebe miatt, de sokkal gyorsabban, mint amit Anderson egy ekkora méretű teremtményből kinézett volna.

A turián kiment, párszor belelőtt a sötétségbe, majd visszajött a házba.

– Nem megy utána? – kérdezte Grissom ismeretlen szövetségesét. Még mindig a földön ült, épp fürdőköpenyének övét tekerte érszorítóként a felkarjára, hogy elállítsa a sebesült bicepszéből ömlő vért.

– Ezzel a fegyverrel nem – válaszolta a turián, a pisztolyára mutatva. – Különben is, csak egy bolond áll ki egyedül egy krogan biotickal.

– Azt hiszem, Grissom admirális valójában azt akarta mondani – szólt Anderson átsétálva a szobán, kezét üdvözlésképpen a turián felé nyújtva –, hogy köszönjük, hogy megmentett minket.

A turián lenézett a felkínált jobbra, de nem nyújtotta oda a sajátját. A hadnagy megalázva visszahúzta kezét.

– Azt tudom, hogy ő miért van itt – Grissom fájdalmában a fogai közt préselte ki a szavakat és Anderson felé biccentett. – De mi a maga története? – fordult a turiánhoz.

– Két napja vagyok Skarr nyomában – válaszolt a turián. – Vártam, hogy csináljon valamit.

– A nyomában volt? – Kérdezte Kahlee, mialatt ellenőrizte a kötést apja sebén. – Mégis miért? Ki maga?

– A nevem Saren. Fantom vagyok. És válaszokat akarok.

TIZENKETTŐ

Anderson és a Fantom a konyhában ültek, szó nélkül bámulták az asztalt. A nappali jóval kényelmesebb lett volna, de egyik szék sem élte túl a krogan tombolását.

Mint minden turiánnak, Sarennek is kemény porcmaszk fedte az arcát, de Saren maszkja halvány csontszínű volt; úgy nézett ki, mint egy koponya. Emlékeztette Andersont a régi földi festményeken látható Nagy Kaszásra, aki maga volt a halál.

Kahlee a hátsó szobában ellátta Grissom sebeit. Az admirális megpróbált ellenkezni, de gyenge volt a vérveszteségtől, és a lánynak sikerült rávennie, hogy feküdjön le. Talált egy katonai elsősegélydobozt, elegendő medigéllel, hogy stabilizálja az apja állapotát, s bekötözte a sebet.

Mindenképp kórházba akarta vinni az apját, vagy legalább mentőt hívni hozzá, de a Fantom mereven elutasította ezeket a lehetőségeket.

– Miután megválaszolták a kérdéseimet – ez volt minden, amit mondott.

Anderson addigra már jól tudta, hogy nem kedveli Sarent. Bárki, aki kihasználja egy családtag hosszas fájdalmát és szenvedését, az szadista és zsarnok.

– Most pihen – mondta Kahlee, visszatérve a hátsó szobából. – Nyugtatót adtam neki.

A konyhában Anderson mellé ült le, ösztönösen a saját fajtájához húzódott.

– Gyorsan tegye fel a kérdéseit – mondta tömören Sarennek –, hogy minél előbb kórházba vihessem apámat.

– Ha együttműködik, gyorsan végzünk – biztosította Saren, majd hozzátette: – Meséljen nekem a sidoni katonai bázisról.

– Kirabolták egy terroristatámadás során – vágott közbe Anderson, mielőtt Kahlee bármi terhelőt mondhatott volna.

A turián rámeredt.

– Ne járasd velem a bolondját, ember. Az a krogan, aki majdnem megölt mindannyiótokat, egy Skarr nevű fejvadász. Őt követtem az elmúlt két napban.

– Mi köze van ennek hozzánk? – kérdezte Kahlee olyan ártatlan hangon, hogy Anderson szinte elhitte, nem tudja, miről van szó.

– Az bérelte fel, aki parancsot adott a Sidon megtámadására – felelte Saren mogorván. – Azért küldték, hogy kiiktassa a bázis egyetlen túlélőjét. Magát.

– Úgy tűnik, maga többet tud a dologról, mint mi – válaszolt Anderson.

A turián az asztalra csapott az öklével.

– Miért támadták meg a bázist? Min dolgoztak ott?

– Technológiai újításokon – vágta rá Kahlee, mielőtt Anderson megszólalhatott volna. – Kísérleti fegyvereken a szövetségi sereg részére.

Saren zavartan forgatta a fejét.

– Kísérleti technológiájú fegyverek? Ennyi az egész?

– Hogy érti, hogy ez minden? – hadarta Anderson hitetlenkedve, felvéve a hazugság fonalát, amit Kahlee olyan ügyesen elé ejtett.

– Nehezen hihető, hogy ezért megtámadnak egy jól felfegyverzett szövetségi bázist. – válaszolt a turián.

– A Határvidék a háború szélén áll – kötötte Anderson az ebet a karóhoz. – Mindenki tudja, hogy rajtunk és a batariánokon áll a dolog. Miért ne támadnák meg az első számú fegyverkutató bázisunkat?

– Nem – mondta Saren határozottan. – Itt van még valami. Valamit eltitkolnak.

Hosszú szünet után a turián nyugodtan elővette a pisztolyát és kitette maga elé az asztalra.

– Talán nem értik, meddig terjed a Fantomok jogköre – mondta vészjóslóan. – Törvény adta jogom, hogy bármit megtehetek, amit a nyomozás során szükségesnek vélek.

– Meg fog ölni minket? – kiáltott Kahlee a hitetlenségtől remegő hangon.

– Van két szabályom – magyarázta Saren. – Az első: senkit nem ölök meg ok nélkül.

– És a második? – kérdezte Anderson gyanakodva.

– Mindig találhatsz okot, hogy megölj valakit.

– Bioticok – bökte ki Kahlee. – Próbáltuk megtalálni a módját, hogy embereket bioticokká alakítsunk.

A turián egy pillanatig fontolgatta a magyarázatot, aztán megkérdezte:

– Milyen eredményekkel?

– Közel jártunk – ismerte el a fiatal nő, a hangja meglágyult. – Találtunk egy pár emberi alanyt látens biotic képességekkel. Többnyire gyerekeket. A képességeik jóval gyengébbek voltak a más fajoknál mérteknél, de az erősítő csomópontok és a megfelelő felkészítés mellett bíztunk az eredményekben. Pár hete végeztük el az implantációs műtétet a legígéretesebb jelöltjeinken. Egyikük sem élte túl a támadást.

– Tudja, ki rendelte el a támadást? – kérdezte Saren témát váltva.

Kahlee megrázta a fejét.

– Talán a batariánok. Nem voltam ott, amikor történt.

– Miért üldözik? – sürgette Saren.

– Nem tudom! – kiáltotta ingerülten a nő. – Talán azt hiszik, én újra tudom indítani a programot. De elpusztították a fájlokat. Megölték az alanyokat. Minden munkánk oda lett.

Sírva dugta fejét az asztalon lévő kezei közé.

– És most mindenki halott – zokogta. – Minden barátom, Dr. Qian, mindenki... halott.

Anderson megnyugtatásul a lány vállára tette a kezét, míg a turián csak ült és érzéketlenül nézte őket. Pár pillanattal később eltolta magát az asztaltól és felpattant.

– Kiderítem, ki rendelte el a támadást – mondta nekik, amíg visszacsúsztatta a pisztolyt az övébe. – És azt is, hogy miért.

Az ajtóból visszafordult hozzájuk.

– És ha hazudott nekem, arra is rá fogok jönni.

Egy pillanattal később már eltűnt az éjszakában.

Kahlee még mindig zokogott. Anderson közel húzta magához, próbálva kényelmet nyújtani neki. A lány jó munkát végzett Sarennel, a hazugság csomóival tartotta össze az igazság fonalait. De a mostani reakciójában nem volt semmi hamisság. Az emberek a Sidonon a barátai voltak és mostanra mind halottak.

A férfi vállára hajtotta a fejét, vigaszt keresve egy embertársa közelségében. Néhány perccel később a könnyáradat véget ért, és szelíden ellökte magát Andersontól.

– Elnézést az előbbiért – mondta egy ideges, bánatos nevetés közben, szemét törölgetve.

– Semmi gond – mondta Anderson. – Sok mindenen ment keresztül.

– Most mi lesz? – kérdezte a nő. – Le fog tartóztatni?

– Még nem – válaszolta Anderson. – Komolyan gondoltam a dolgot, amit az apjának mondtam. Nem hiszem, hogy maga áruló, de el kell mondania nekem, mi ez az egész. És nem a turiánnal megetetett sztori érdekel. Az igazat akarom.

Kahlee szipogva bólintott.

– Azt hiszem, ez a legkevesebb azok után, hogy az életét kockáztatta értünk, de elvihetnénk előtte apámat a kórházba?

– Természetesen.

Kiderült, hogy Grissomot kórházba vinni nem lesz egyszerű feladat. Méretes ember volt, és a nyugtatók, amiket Kahlee adott neki, kótyagossá tették. Nem volt más, mint tehetetlen súly. Egyáltalán nem együttműködő halott súly.

– Hagyjatok – morogta, ahogy a többiek azon küzdöttek, hogy kihúzzák az ágyból és lábra állítsák.

Az ágy egyik felén Kahlee állt, apja egészséges karját fogva. A másik oldalon Anderson ügyetlenül fonta körbe a derekát, figyelve arra, hogy ne érjen hozzá a sebesült végtaghoz. Minden alkalommal, amikor sikerült felültetniük Grissomot, egyszerűen hátrazuhant.

A lánya megpróbálta jobb belátásra bírni, miközben feltámogatták.

– Kórházba... uhh... kell téged... uhh... vinnünk! Uhh!

– Elállt a vérzés – tiltakozott Grissom nehezen forgó nyelvvel. – Csak hagyjatok aludni.

– Próbáljuk máshogy – mondta Anderson Kahleenek; felállt és megkerülte az ágyat. Leült az ágy szélére, maga felé fordította az admirálist, s ép kezét átemelte a háta és a válla fölött. Kahlee segítségével felállt, Grissom nem elhanyagolható súlyát módosított tűzoltó fogásban tartva.

– Tegyél le, barom! – nyögte Grissom.

– Egy felhergelt krogan átszúrta a karját és a falhoz csapkodta – mondta Anderson egy bizonytalan lépést téve az előszoba felé. – Valakinek meg kell néznie magát.

– Te hülye állat! – motyogta Grissom. – Rájönnek, hogy Kahlee itt bujkál.

Anderson egy pillanatra megállt, aztán félig visszaült, félig visszaesett az ágyra, hagyva, hogy Grissom is visszacsússzon.

– Túl nehéz? – kérdezte Kahlee mindkettőjüktől.

– Nem – mondta az erőfeszítéstől lihegő Anderson. – De igaza van, ha bevisszük, magának befellegzett.

– Miről beszél?

– A kikötők már így is fokozott felkészültségben vannak a sidoni támadás miatt. Beviszünk egy szövetségi legendát, Jon Grissomot a kórházba ezekkel a sérülésekkel, és a biztonsági elővigyázatosságok az egekig szöknek fel. Rohadtul esélytelen lenne, hogy feltűnés nélkül elhagyjuk a bolygót. Én hiszek az ártatlanságában, Kahlee, de én vagyok az egyetlen. Azonnal letartóztatnák.

– Akkor a házban maradok – mondta a nő. – Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Azt sem tudják, hogy rokonok vagyunk.

– Igen, igaz. Senki, csak én, a Fantom, az a krogan... Mi mind kiderítettük. Mennyi időbe telik, amíg még valaki felfedezi a kapcsolatot és idejön szaglászni? Ezelőtt senki nem tudta, ki maga; senki nem törődött magával. Most árulással gyanúsítják, a nevével és képével vannak tele a hírek. A riporterek a múltjában fognak vájkálni, megpróbálnak majd mindent megtudni magáról. Előbb vagy utóbb valaki rá fog jönni az igazságra.

– Akkor mit tehetünk?

Grissom vágott közbe, hogy megválaszolja a kérdést.

– El kell tűnni erről a bolygóról – motyogta. – Vannak ismerőseim, akik keresztül tudnak juttatni a kikötői biztonsági vizsgálatokon. Csak reggel fel kell hívnom őket.

Azzal Grissom elterült az ágyon és horkolni kezdett, végleg megadva magát a nyugtatóknak. Anderson és Kahlee a konyhába indultak.

– Az apja igen okos ember – mondta Anderson.

Kahlee bólintott, de csak annyit mondott:

– Nem éhes? Ha itt kell rostokolnunk reggelig, akkor nem árt, ha eszünk valamit.

Találtak némi kenyeret, felvágottat és mustárt a hűtőben, és harminchat doboz sört. Egyet Andersonnak nyújtva Kahlee azt mondta.

– Biztos rejteget valahol valami erősebb italt, ha érdekli.

– A sör jó lesz – válaszolta Anderson, felbontotta a sört és belekortyolt. Helyi sör volt, sosem hallott róla idáig. Erős volt; keserű, utóíz nélkül. – Jól fog csúszni a szendvics mellé.

– Nem valami nagy lakoma – szabadkozott a nő, mikor már az asztalnál ültek.

– Rendben van – válaszolta a férfi. – Kicsit furcsa a hideg kenyér. Ki tartja a kenyeret hűtőben?

– Anyám is mindig ezt csinálta... Azt hiszem, ez volt az egyetlen dolog, amiben a szüleim meg tudtak egyezni. Kár, hogy ennél több kell ahhoz, hogy egy házasság működjön.

Aztán csendben ettek, hagyták a fejüket kitisztulni. Mikor végeztek, Anderson mindkettőjük tányérját betette a mosogatóba. Mindkettőjüknek kivett egy-egy sört a hűtőből, és visszasétált az asztalhoz.

– Oké Kahlee – mondta, odanyújtva a dobozt. – Tudom, hosszú este volt, de beszélnünk kell. Felkészült rá?

A lány bólintott.

– Csak nyugodtan – mondta Anderson. – Csak kezdje az elején és vegyük végig a történteket. Mindent tudnom kell.

– Nem biotic kutatásokat végeztünk a bázison – kezdte halkan Kahlee, majd elmosolyodott. – De azt hiszem, ezt már tudja.

Szép a mosolya, gondolta Anderson.

– Jó fedősztori a Fantomnak – mondta hangosan. – Ha rájön, mi történik ott valójában... – elhallgatott, Goyle nagykövet szavaira emlékezve.

Saren megmentette az életüket. Azon gondolkodott, vajon képes lenne-e megölni a turiánt, ha ez kell, hogy az emberiség titka ne lásson napvilágot. És még ha meg is próbálná, sikerülhetne neki?

– Legyen elég annyi, hogy szép megoldás volt – mondta végül a lánynak.

Kahlee elfogadta a bókot és folytatta a történetet, hangja erővel és bizalommal telt meg.

– Sidont egy nagyon különleges feladatra szánták: a mesterséges intelligencia kifejlesztésére és tanulmányozására. Tudtuk, hogy kockázatos, de szigorú biztonsági protokolljaink voltak, hogy semmi baj ne történhessen. Az alacsony szintű rendszerek elemzőjeként kezdtem a bázison két évvel ezelőtt, közvetlenül Dr. Qian, a projektvezető alá voltam beosztva. Mindenki a „géniusz” szót használta, ha róla beszélt, de tényleg az volt. Az elméje, a kutatásai, ahogy a dolgokat látta, annyival magasabb szinten állt a legtöbbünkénél, hogy alig értettük meg. Mint mindenki, azt csináltam, amire Dr. Qian utasított. Az esetek felében nem is igazán értettem, mit miért teszek.

– Miért nem tartózkodott a Sidonon a támadás ideje alatt? – kérdezte Anderson, gyengéden a történet őt érdeklő része felé terelve a nőt.

– Pár hónapja változásokat vettem észre Dr. Qian viselkedésében. Egyre több és több időt töltött a laborban. Dupla műszakot vállalt; alig aludt. Tele volt valamiféle végtelen, elkeseredett energiával.

– Mániákus lett?

– Nem hiszem. Addig semmi jelét nem láttam. De hirtelen egy csomó új hardvert integráltunk a rendszerbe. Kutatásunk menete teljesen új irányt vett, felhagytunk a hagyományos gyakorlattal és radikálisan új elméletekbe kezdtünk. Protipikus technológiát használtunk, és létrehoztunk valamit, ami nem hasonlított semmi korábbihoz. Először azt hittem, Dr. Qian valamiféle áttörést vitt végbe. Valamit, ami teljesen felizgatta. Az elején magávalragadó volt. Az izgatottsága engem is megfertőzött, de egy idő után elkezdtem gyanakodni.

– Gyanakodni?

– Nehéz elmagyarázni. Valami más volt ez Dr. Qiannal kapcsolatban. Megváltozott. Majdnem két éve dolgoztam vele. Ez nem vallott rá. Egyértelműen valami baj történt. Nem csak keményebben dolgozott. Megszállott lett. Olyan volt, mintha... valami irányította volna. És az volt az érzésem, rejteget valamit. Valamiféle titkot, amiről nem akarja, hogy a projekten dolgozók közül bárki is tudjon. Azelőtt, ha kért tőlünk valamit, kínos részletességgel magyarázta el a munkánk értelmét. Elmondta, hogy kapcsolódik ez a munka a többiekéhez, akik a projekten dolgoznak, bár azt hiszem, sejtette, hogy valójában senki nem tudja teljes összetettségében felfogni, min is dolgozunk. Az elmúlt pár hónapban azonban más lett. Abbahagyta a csapattal való kommunikálást; utasításokat adott, de magyarázat nélkül. Ő egyszerűen nem ilyen volt. Szóval elkezdtem az adatbankokat bújni. Még Dr. Qian titkosított fájljaiba is betörtem, hogy kideríthessek valamit.

– Hogy mit csinált? – döbbent meg Anderson. – Nem hiszem el egyáltalán hogy lehetséges ez?

– A titkosító és a biztonsági algoritmusok a szakterületem – mondta Kahlee egy árnyalatnyi büszkeséggel a hangjában. Aztán védekezővé vált. – Nézze, tudom, hogy illegális volt. Tudom, hogy megszegtem a szabályzatot. De maga nem volt ott. Nem értheti, mennyire furcsán viselkedett Dr. Qian.

– Mit derített ki?

– Nem egyszerűen új irányba vezette a projektet. Teljesen lementünk a térképről. Az új teóriák, az új hardver mind arra kellett, hogy felkészítsük neurális hálózatainkat arra, hogy egy idegen tárgyra kapcsoljuk.

– No és? – mondta Anderson egy vállrándítással. – Az elmúlt két évtized szinte minden számottevő előrelépését protheán tárgyakra alapozva tettük. És nem csak mi; a galaktikus társadalom nem is létezne, ha nem lett volna kompatibilis az idegen technológiákkal. A Fellegvár uralta űr minden faja a saját naprendszerében ragadt volna.

– Ez más – bizonygatta a lány. – Vegyük a térközreléket. Csak korlátozott mértékben értjük a működési elvüket. Tudjuk, hogy kell használni, de nem tudnánk újat építeni. A Sidonon megpróbáltunk mesterséges intelligenciát teremteni, valószínűleg a legpusztítóbb fegyvert, amit a galaxisra lehet szabadítani. És Dr. Qian egy olyan elemet akart beemelni a kutatásba, amit még ő sem értett egészen.

Anderson bólintott, eszébe jutott a híres Manhattan-projekt a huszadik század elejéről, amiről a történelemórákon hallott az Akadémián. Az atomfegyver létrehozása érdekében a tudósok akaratlanul is kitették magukat a veszélyes mértékű radioaktív sugárzásnak, kísérleteik természetes velejárójának. Két kutató a projekt ideje alatt meghalt, és sokan mások kaptak rákot vagy más súlyos következményekkel járó betegséget a hozamosabb ideig tartó radioaktív sugárzás következtében.

– Nem kéne újra elkövetnünk a múlt hibáit – mondta Kahlee, nem is próbálva leplezni a csalódottságát. – Azt hittem, Dr. Qian okosabb volt ennél.

– Azért ment, hogy feljelentse, ugye?

A lány lassan bólintott.

– Helyesen cselekedett – mondta a férfi a bizonytalan arckifejezés láttán.

– Nehéz elhinni, mikor az összes barátom halott.

Anderson tudta, hogy klasszikus túlélői bűntudatban szenved. De annak ellenére, hogy sajnálta, több információra volt szüksége.

– Kahlee... Még mindig ki kell derítenünk, ki tette. És miért.

– Talán valaki meg akarta állítani Dr. Qiant – találgatott a nő suttogva. – Talán a nyomozásommal felidegesítettem valakit. Valakit, aki magasabb pozícióban van. És emiatt úgy döntött, hogy véget vet a projektnek.

– Úgy gondolja, valaki a Szövetségtől tette? – szörnyedt el Anderson.

– Nem tudom, mit gondoljak! Csak azt tudom, hogy fáradt és ijedt vagyok, és azt akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen.

Egy pillanatig úgy tűnt, a lány újra elsírja magát, de nem tette. Ehelyett Andersonra bámult.

– Szóval még mindig segíteni akar nekem kideríteni, ki áll e mögött? Még akkor is, ha kiderül, hogy a Szövetség is benne van?

– A maga oldalán állok – biztosította Anderson Kahleet. – Nem hiszem, hogy bárki is a Szövetség soraiból állna a háttérben, de ha kiderül, hogy mégis, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elintézzem őket.

– Hiszek magának – mondta a lány kisvártatva. – Most mi lesz?

Kahlee mindent elmondott neki, most rajta volt a sor.

– A Szövetség vezetősége szerint, aki megtámadta a bázist, talán Dr. Qiant kereste. Úgy gondolják, még életben lehet.

– De a felvételek szerint nincs túlélő.

– Sosem lehetünk benne biztosak. A testek nagy része a helyszínen elpárolgott.

– És miért most? – kérdezte Kahlee. – A projekt már évek óta futott.

– Talán csak most jöttek rá. Talán Qian új módszerei adták nekik a tippet. Talán kapcsolatban van az idegen tárggyal, amit felfedezett.

– Vagy én kényszerítettem őket arra, hogy lépjenek.

Anderson nem engedhette, hogy Kahlee erre az útra tévedjen.

– Nem a maga hibája – mondta neki, hozzáhajolva és megszorítva a kezét. – Nem maga rendelte el a Sidon megtámadását. Nem segített át senkit a bázis biztonsági rendszerén. – Mély levegőt vett és a következő szavakat lassan, empatikusan mondta ki: – Kahlee, nem maga a felelős a történtekért. – Elengedte a lány kezét és hátradőlt. – És szükségem van a segítségére, hogy kideríthessem, ki az. Ki kell derítenünk, hogy tud-e még valaki arról a protheán ereklyéről.

– Nem protheán – javította ki a nő. – Legalábbis Dr. Qian feljegyzései szerint nem az.

– Akkor milyen? Aszári? Turián? Batarián?

– Nem. Semmi ilyesmi. Qian nem tudta, tulajdonképpen milyen eredetű. De régi volt. Úgy gondolta, még a protheánok előtti.

– A protheánok előtti? – ismételte meg Anderson, hátha rosszul hallotta.

– Qian így gondolta – mondta a nő egy vállrándítással.

– Hol találta? Hol van most?

– Nem hiszem, hogy valaha is a bázison volt. Dr. Qian nem hozta volna oda, amíg készen nem áll, hogy integrálja a projektbe. És bárhol találhatta – tette hozzá – Pár havonta egy-két hétre elhagyta a bázist. Mindig úgy gondoltam, jelentést tesz a feletteseinek a Szövetségnél, de ki tudja merre járt és mit csinált valójában.

– Valakinek a bázison kívül tudnia kellett erről – szólt Anderson. – Azt mondta, Dr. Qian megváltozott, teljesen új irányba vezette a kutatást. Nem volt senki a projekten kívül, aki észrevehetett bármi szokatlant?

– Nem hiszem... várjon! A hardverek az új kutatáshoz ugyanattól a szállítótól származtak, Camaláról.

– Camala? A beszállítójuk batarián?

– Soha nem találkoztunk közvetlenül – magyarázta Kahlee hadarva. – A gyanús hardverbeszerzések a Fellegvár uralta űr teljes területén vörös jelzést kapnak, és jelentik őket a Tanácsnak. A projekt alatt több száz fedőtársaságot hoztunk létre, így egyéni megrendeléssel szereztünk be minden hozzávalót; elég kicsi megrendelésekkel, hogy önmagukban ne keltsék fel senki figyelmét. Aztán a bázison konfiguráltuk és integráltuk őket a már meglévő hardver infrastruktúránkba.

Dr. Qian el akarta kerülni a neurális hálózatok kompatibilitási problémáit, ezért gondoskodott arról, hogy szinte minden visszakövethető legyen ugyanazon gyártóig, amely nem volt más, mint a Dah’tan Manufaktúra.

Logikus volt a maga szövevényes módján, ismerte el Anderson. Az emberek és batariánok közötti jelenlegi politikai feszültséget figyelembe véve, senki sem gyanakodna, hogy a Szövetség által támogatott szigorúan bizalmas kutatás első számú beszállítója camalai.

– Ha valakinek a beszállítónál feltűnt valami a rendelésekben – folytatta Kahlee –, talán azt is kitalálták, mire készültünk.

– Amint Grissom kijuttat minket erről a bolygóról, – jelentette ki Anderson –, teszünk egy kis látogatást a Dah’tan műveknél.

TIZENHÁROM

Saren átvágott az Elysium holdtalan éjszakáján a járművéig. Tudta, a házban maradt emberek rejtegetnek valamit előle. A Sidon fontosabb titkokat is rejtett, mint amennyit beismertek.

Fantomként joga volt erővel kikényszeríteni az információt bárkiből, még a Szövetség katonáiból is, de birtokában lenni a képességnek és használni két különböző dolog. Elysium szövetségi terület volt. Nem tudta, Grissom szomszédjai riasztották-e a hatóságokat a Skarr-ral folytatott tűzharc után. Nem úgy tűnt, a ház jól elkülönült a szomszédságtól, de Saren nem vállalhatta ezt a kockázatot. Ha a helyi erők arra érkeznek meg, hogy egy turián brutálisan kínozza a bajtársukat, a kísérteti státusza sem segít rajta.

Különben is, nem őket akarta. Az emberek jelentéktelenek voltak a nyomozása szempontjából. Valószínűleg sejtik, miért küldték rájuk Skarrt, de nem hitte, hogy akár csak ötletük lett volna, ki küldte.

A krogan volt a kulcs. Sarennek nem okozott gondot követni az Elysiumra; csak újra fel kell vennie a nyomot. A Határvidék a Fellegvár uralta űr vad frontvonala volt, de még itt is szinte lehetetlen volt a bolygóközi utazás anélkül, hogy ne vennék észre. A kisebb hajók fizikailag képesek voltak bárhol leszállni egy lakható bolygón, de minden világ gyarmatai azonnal rávetették magukat minden bejövő hajóra, ami nem a kikötőben landolt. Katonákkal várták, hogy elhagyják a fedélzetet... ha nem robbantották fel a jogsértő hajót még az égen.

Ez azt jelentette, hogy Skarr a kikötőt fogja használni, és még ma meg is találja a módját, hogy átsurranjon a határőrségen. Mint Fantomnak, Sarennek gyakorlatilag a Határvidék minden szegletében voltak szemei és fülei. Akárhol is tűnik fel a fejvadász legközelebb, az egyik informátora tudatni fogja vele.

Kiadhatott volna elfogatóparancsot Skarr ellen, de nem hitte, hogy a krogant élve el lehetett volna kapni. Ha meghal a helyi hatóságokkal vívott tűzpárbajban, az nem viszi közelebb Sarent a sidoni támadás elrendelőjéhez.

Jobb volt egyszerűen megkeresni és követni, ahogy azt az Elysiumig is tette. Előbb-utóbb a krogan elvezeti majd a megbízójához.

Edan Had’dah újra a Hatrén kívüli utálatos raktárban töltötte az estét. Újra a kényelmetlen széken ülve várta Skarrt, és újra személyes testőrsége kísérte el: a Kék Napok, akik a krogannal való első találkozáskor is jelen voltak. Legalábbis, akik túlélték.

Ezúttal azonban Edan tudta, ő van nyerő pozícióban. Kahlee Sanders nem halott. Jó pénzt fizetett a fejvadásznak, hogy elvégezze a munkát, és Skarr elbukott. Edan fogadni mert volna, hogy ezúttal ő diktálja majd a feltételeket.

A raktár tele volt hatalmas ládákkal és konténerekkel. Egy kis területet megtisztítottak Edan számára az épület hátsó traktusában, hogy ott intézhesse ügyleteit; innen normális körülmények között nehezen volt hallható, ha valaki belépett az első ajtón, de nem lehetett nem meghallani a dörrenést, mikor a krogan megérkezett.

– Bizonyosodjatok meg, hogy elvettétek a fegyvereit – kiáltott Edan a két batarián zsoldos után, akik elindultak, hogy bekísérjék az újonnan érkezőt. – Mindet! – tette még hozzá a megbízó, élénken emlékezve a késre, amit a legutóbbi alkalommal előbűvölt a fejvadász.

Hangos vita hallatszott a raktár elejéből; bár nem hallotta tisztán a szavakat, de felismerte a krogan morgásának mély basszusát. Egy perccel később az egyik batarián egyedül tért vissza.

– A krogan nem adja át a fegyvereit – mondta.

– Mi? – kérdezte Edan meglepetten.

– Nem adja át a fegyvereit, és vért van rajta.

– Nem találkozom vele, ha fel van fegyverezve – esküdözött Edan.

– Én is ezt mondtam neki – válaszolta a zsoldos, fejét balra billentve a bocsánatkérés jeleként. – Csak nevetett. Azt mondta, szívesen elsétál. Újra átgondolja az üzleti megállapodásukat.

Edan magában átkozódott. A krogant előre kifizette. Normális esetben egy batarián sosem fogadná el ezeket a feltételeket, de Skarr hírneve miatt kivételt tehetett vele.

– Hadd tartsa meg a fegyvereit – enyhült meg végül. – Kísérjétek ide!

– Okos dolog ez?

– Mondd meg az embereidnek, hogy nyugodtan megölhetik, ha bármivel próbálkozna. Gondoskodj róla, hogy ezt a parancsot a fejvadász is hallja.

A zsoldos a bosszú lehetőségére elmosolyodott és visszaindult a ház elejébe. Mikor visszatért, a fejvadász vele volt, és dühösnek tűnt. Edan még sosem látott krogan csatamestert teljes vértben. Félelmetes látvány volt: egy élő tank gurult feléje. Elállt a lélegzete is.

Skarr nem vonta elő a fegyvereit, de egy teljes arzenál volt nála: egy-egy pisztoly csípője mindkét oldalán; egy összecsukható nehézgéppuska és egy nagyteljesítményű shotgun lógott keresztben a hátán. Páncéljának mellkasán több apró lyuk volt, sötét, rászáradt vérfoltokkal, néma bizonyságául a csatának, amelyben az Elysiumon részt vett.

A Kék Napok erősen figyelték; kilenc géppisztoly csöve követte minden lépését. Nem úgy tűnt, hogy a krogant érdeklik; a megbízójára szegezte tekintetét. Hosszú, nehéz léptekkel közeledett, az egyetlen hang, amit hallani lehetett, a csizmája ütemes koppanása volt. Egy röpke pillanatig Edan azt hitte, meg sem áll a krogan, hanem egyszerűen továbbsétál, miután péppé zúzta őt. Ehelyett a fejvadász egy méternyire megállt előtte, lélegzete dühös, reszelős morgás volt.

– Elbuktál – mondta Edan. Csípős vádnak szánta kijelentését, de a hatalmas gyilkos rávetülő árnyéka minden bátorságot kilopott a hangjából.

– Te meg elfelejtetted említeni, hogy egy Fantommal is dűlőre kell jutnom – vicsorgott vissza Skarr.

– Egy Fantom? – kérdezte Edan meglepetten. – Biztos vagy benne?

– Felismerek egy Fantomot! – ordított Skarr. – Ezt meg különösen. Turián a rohadék!

Edan nyelve hegyén volt, hogy gorombán tiltakozzon, de nem szólt semmit. Ez nem jelentett jót. Tudta, hogy Skarr Sarenről beszél, aki a turián Határvidék leghírhedtebb Fantomja. Sarent pedig leginkább három dologról ismerték: kíméletlenség, hűség a Tanácshoz, eredményesség.

– Az a szokásom, hogy nem keveredek bele a Fantomok ügyeibe – mondta Skarr, halkabban, mérgesen morogva. – Tudtad, hogy ott lesz, mikor felbéreltél. Becsaptál, batarián.

– Az embereim lelőnek, ha bármivel próbálkozol – mondta Edan gyorsan, megérezve a burkolt fenyegetést. – Talán megölsz, de nem jutsz ki innen élve.

A krogan egyik oldalról a másikra forgatta nagy fejét, végignézett a felfegyverzett zsoldosokon, és felmérte az esélyeket. Mikor megértette, hogy ezt a csatát még ő sem nyerheti meg, egy lépést hátrált Edantól.

– Akkor azt hiszem, ez most már a közös problémánk – horkant fel. – De meg kell dupláznod a béremet.

Edan meglepetten pislogott. Nem így tervezte e tárgyalás menetét.

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozhass – világított rá. – Nem végezted el a munkát. Igazából kártérítést kellene kapnom. Vagy hagyhatnám, hogy az embereim most azonnal megöljenek.

Skarr hangos nevetésben tört ki.

– Igazad van. Sanders életben van. Talán épp most mond el Sarennek mindent, amit tud. Azután mennyi idő kell, mire rájön, hogy te állsz e mögött? Mennyi idő, amíg felbukkan a Camalán?

A batarián nem válaszolt.

– Előbb vagy utóbb a Fantom elkap téged – figyelmeztette a fejvadász, kifejtve az álláspontját. – Ha ideér, az egyetlen esélyed az életben maradásra, ha ott vagyok melletted.

Edan összeillesztette a tenyereit, ötujjú tornyot formálva, amíg a helyzetet fontolgatta. A krogannak igaza van; nagyobb szüksége van rá most, mint eddig bármikor, de nem hajlandó beismerni a teljes vereséget.

– Legyen – adta meg magát. – Megduplázom a béred, de cserébe meg kell tenned valamit nekem.

Skarr nem mondott semmit, csak várta, hogy a batarián folytassa.

– Sosem jártam a Sidonon – magyarázta. – Sandersnek fogalma sincs a kilétemről. Mivel a feljegyzések megsemmisültek, csak egyvalami köthet engem össze a bűntettel: Dr. Qian beszállítója itt a Camalán.

– Dah’tan Manufaktúra – tette hozzá Skarr rövid várakozás után, gyorsan megértve a helyzetet. Edant ismét lenyűgözte, milyen gyorsan járt az agya. – Tud Sanders a beszállítóról?

– Nem biztos – ismerte el Edan. – De ha megemlíti, ez lesz az első hely, ahova a Fantom ellátogat. Nem vagyok hajlandó vállalni ezt a kockázatot.

– Szóval mit akarsz tőlem?

– Arra utasítalak, hogy iktasd ki a Dah’tan Manufaktúrát. Semmisítsd meg a személyzetet és a feljegyzéseket. Égjen le a földig. Ne hagyj belőle semmit. Semmit.

– Ezért hívtál vissza? – köpte oda Skarr. – Hülye vagy? Saren emberei figyelni fognak engem. Valószínűleg már úton van, hogy elkapjon. Ha megtámadjuk a Dah’tant, egy órán belül ott lesz. Gyakorlatilag elvezeted őt a beszállítóhoz.

– Talán már amúgy is hallott Sanderstől a Dah’tanról – vágott közbe Edan. Ezúttal nem akart meghátrálni. Belefáradt abba, hogy veszítsen ezzel a barommal szemben. – Be tudsz jutni, és el tudod végezni a munkát, és eltűnni, mielőtt Saren megérkezik – tartott ki a terve mellett. – Mire odaér a Dah’tanhoz, az összes bizonyíték meg lesz semmisítve, te pedig hét határon túl jársz. Nem lesz mit találnia. Csak gyorsan kell dolgoznod.

– Így születnek a hibák – érvelt a fejvadász. – Nem szeretem a hanyag munkát. Add mellém az embereidet!

– Ez nem alku tárgya – kiáltotta Edan, végleg elvesztve türelmét. – Arra béreltelek fel, hogy megölj valakit. Elbuktál. Követelek valamit a pénzemért cserébe.

Skarr hitetlenkedve rázta meg fejét.

– Tudod, hiba volt ezért idehívnod engem. – Azt hittem, vagy olyan okos, hogy nem helyezed a büszkeségedet az üzlet elé.

– Rosszul gondoltad – válaszolt Edan már nem kiabálva. A hangja hideg volt, mint a jég. Több volt egyszerű büszkeségnél; a batarián kultúrában hatalmas értéknek tartották a társadalmi kasztokat. Ő magas rangú volt; ha megbocsátott volna a krogannak ezért a hibáért, azzal elismerte volna, hogy egyenrangúak... és ezt nem akarta megtenni.

A krogan újabb pillantást vetett a raktárban ácsorgó Kék Napokra; még mindig rá céloztak csőre töltött fegyverükkel.

– A Dah’tan erősen védett. Mégis hogy akarunk bejutni?

– Van ott pár adósom – válaszolt Edan egy leheletnyi önelégültséggel a hangjában. Végre sarokba szorította Skarrt. Mostantól az ő szabályai szerint tárgyaltak.

– Tényleg azt hiszed, hogy ezek a hrakhorok elég jók egy ilyen munkára? – kérdezte a fejvadász egy utolsó kísérletet téve a szabadulásra.

– Elég jók voltak, hogy elbánjanak a szövetségiekkel a Sidonon.

– Azt a küldetést elcseszték – tiltakozott Skarr.

– Ezért küldelek most csak téged egyedül – hallatszott Edan önelégült válasza.

Anderson felvillantotta katonai igazolványát és rányomta hüvelykujját a hordozható leolvasóra, amit a kikötői hatóság embere az orra alá dugott. Az útjukat elálló fiatal férfi a kijelzőre tekintett, hogy leolvassa az eredményt.

– Uram – mondta az őr kurtán biccentve, az okiratot egy pillanat múlva visszanyújtva. A hadnagy mindent megtett, hogy ne tartsa vissza lélegzetét, amikor Kahlee a leolvasóra helyezte az ujját és bemutatta hamis igazolványát meg az optikai tárolólemezt, a hamis engedéllyel, amit aznap vásároltak.

A férfi, aki ezeket készítette, korán reggel érkezett a házba, alig tíz perccel Grissom hívása után. Fiatal volt, Anderson szerint nem lehetett több húszévesnél. Kopott, gyűrött civil öltözéket viselt, hosszú, fekete haja zsíros volt. Az arcát valami fekete képződmény borította, amit szakállnak nevezett, és úgy tűnt, legalább egy hete nem zuhanyozott. Az admirális nem említette, ki ez vagy honnan ismerik egymást.

– Ő egy profi – mondta Andersonnak. – Gyorsan dolgozik, és nem fogja átvágni magukat.

Érkezésekor a kölyök meglepődött, mikor meglátta a kitört ablakot, az összezúzott bútorokat és a gyepen lévő kiégett lyukat, amit a shotgun okozott, mikor kis híján lerobbantották a krogan fejét, de nem kérdezett semmit. Legalábbis ezekről nem.

– Mire van szükségük? – Ez volt az egyetlen kérdése, mikor a konyhaasztal mellett ülve felnyitotta nehezen besorolható táskáját.

– Valamit, amivel bejuthatnak a kikötő zárt rakodóterébe – válaszolta Grissom. – Plusz egy álcát és igazolványt Kahlee számára. Ma kell elmenniük.

– Extraárat kell felszámolnom a gyors munkáért – figyelmeztette a férfi.

Grissom csak bólintott.

– Előre fizetek, mint mindig.

A fiatal fickó kinyitotta a táskát, hogy az asztalon elrendezze furcsa eszközeit, szerkentyűit és egzotikus felszereléseit, amiknek használati módjáról Andersonnak sejtelme sem volt. Ezekkel egy fél óra alatt készített nekik egy optikai meghajtót a megfelelő engedélyekkel. További húsz percet vett igénybe, hogy kicserélje a nevet és rangot Kahleenek a szövetségi igazolványán Suzanne Weathers tizedes adataira.

– Ez nem fog működni – figyelmeztette Anderson. – Nincs semmiféle feljegyzésük Suzanne Weathersről a rendszerükben.

– Húsz perccel azután lesz, hogy kiléptem ezen az ajtón – nyugtatta meg a fickó egy pimasz mosollyal.

– Beillesztem Suzanne Weatherst a rendszerbe. Aztán rátükrözöm Kahlee adatait, az ő aktájához pedig letiltom a hozzáférést. Mikor beolvassák az ujjlenyomatát, Weathers lesz, aki megjelenik a képernyőn, és nem Sanders.

– Hozzáfér a szövetségi fájlokhoz? – kérdezte Anderson hitetlenkedve.

– Csak a kikötőkben lévőkhöz. Ne próbálják használni ezt az igazolványt, ha elhagyták Elysiumot.

– Nem hiszem, hogy lehetséges lenne beszivárogni a szövetségi rendszerbe – mondta Anderson.

– Biztos, hogy megbízhatok ebben a férfiban? – kérdezte a fickó Grissomtól.

Vicces, gondolta Anderson, ugyanezen gondolkodtam én is veled kapcsolatban.

– Ma igen – válaszolta Grissom. – Legközelebb, ha látja, inkább forduljon meg és sétáljon el.

– A Szövetségnek alapos biztonsági rendszere van – ismerte el a fiatalember laza nemtörődömséggel a hangjában. – Nehéz bejutni, de nem lehetetlen.

– Mi a helyzet a törlésekkel? – kérdezte Kahlee.

Anderson kérdőn nézett rá, ezért elmagyarázta, hogy a férfi is értse.

– Minden tizedik órában a Szövetség lefuttat egy biztonsági söprögetést a rendszerén, hogy kiszúrjanak és elkülönítsenek minden újonnan a rendszerbe került adatot. Ez lehetővé teszi számukra a hamis adatok kiszűrését és visszakövetését a forráshoz. Beplántálok egy apró önregresszív algoritmust az adatokba – valamit, amit én fedeztem fel –, mielőtt feltöltöm őket – magyarázta a fiú kérkedve. – Mire eljön a biztonsági átvilágítás ideje, az adataik már nem lesznek online, és minden jel eltűnik Suzanne Weathers tizedes és a hamis engedélyek létezéséről. Nem vehetnek észre valamit, ami nincs is ott.

Kahlee elismerően bólintott, amit a fiú egy mosollyal fűszerezett kacsintással hálált meg, s ettől Anderson keze akaratlanul ökölbe szorult. Nem féltékenységből. Nem egészen. Kahlee az ő felelőssége volt. Természetes, hogy ösztönösen meg akarta védelmezni, de óvatosnak kellett lennie, nehogy túlreagálja a dolgokat.

Szerencsére a reakciója senkinek sem tűnt fel; mindenki a fiatalemberre és a munkájára figyelt.

– Lehet, hogy fizikai leírásuk is van magáról – figyelmeztette Kahleet. – Jobb, ha megváltoztatjuk a külsejét, a biztonság kedvéért.

Kahlee igazolványában digitálisan megváltoztatta a fotót, besötétítette és lerövidítette a haját, megváltoztatta a szeme színét, és elmélyítette a pigmentek színét a bőrén. Aztán előkapott egy marék pigmenttablettát. Majd sötét kontaktlencsékkel, hajfestékkel és ollóval tette Kahlee kinézetét az igazolványképéhez hasonlóvá. Anderson érzése szerint kicsit túlságosan élvezte a helyzetet, percekig dörzsölte a festéket a hajba, és túl sokáig fogdosta a tincseit, mielőtt levágta volna őket.

Mire elkészült a hajával, Kahlee bőre majdnem olyan sötét lett, mint Andersoné. A kölyök Kahlee elé állt és az arca mellé tartotta az igazolványt, összehasonlítva a képet az igazival.

– Nem rossz – mondta elismerően, bár nem volt egyértelmű, hogy a munkájáról vagy Kahleeről beszél-e.

– A bőre holnap elkezd halványulni – mondta, mialatt felállt és odanyújtotta a lánynak az újjáformált szövetségi igazolványt. – Szóval, legyen óvatos, mert utána már nem hasonlít majd a képre.

– Nem fog számítani – rántotta meg a vállát a nő. – Weathers tizedes amúgy sem létezik a rendszerben, nem igaz?

A fiú nem válaszolt, de újra huncutul rákacsintott és végigsimította Kahlee tenyerét, ahogy átadta neki az igazolványt. Andersonnak türtőztetnie kellett magát, hogy ne húzzon be egyet a srácnak.

Ő nem a feleséged, csitította magát, ha segítesz neki, az nem teszi semmissé, hogy nyolc évig tudomást sem vettél Cynthiáról.

Mikor mindennel elkészültek, a hadnagynak el kellett ismernie, a kölyök jó hamisító. Ő speciális kiképzést kapott, hogy felismerje a hamis dokumentumokat, de ha tudta is, hogy az igazolványok nem igaziak, nem tudta megkülönböztetni őket a valódiaktól.

Mégis ez volt a valódi teszt, lefuttatni a lány ujjlenyomatát a kikötő leolvasóján.

– Parancsoljon, Weathers tizedes – mondta az őr a megváltoztatott dokumentumokat visszanyújtva Kahleenek, miután egy pillantást vetett a kijelzőn megjelenő azonosítóra. A huszonkettes kapuhoz kell menniük. Végig egyenesen.

– Köszönöm – mondta Kahlee mosolyogva. Az őr biccentett, feszesen tisztelgett Andersonnak, aztán visszaült és elmélyedt az előtte heverő papírokban, amíg ők elsétáltak.

– Nézze meg, még mindig figyel-e minket – súgta Anderson, amikor hallótávolságon kívül értek. Még mindig a huszonkettes kapu felé mentek, de persze nem az volt a valódi céljuk.

Kahlee félénken visszalesett a válla fölött. Ha az őr még mindig őket nézi, remélhetőleg az hiszi, hogy a tizedes elég vonzónak találta őt egy második pillantáshoz, de a katona az asztalon lévő képernyőre összpontosított, a hatékonyság mintaszobra volt, ahogy gépelt a billentyűzeten.

– Tiszta a levegő – válaszolta Kahlee.

– Ez az! – Anderson, magával húzva a lányt, éles fordulót tett a tizenhetes kapu felé.

Egy öreg áruszállító állt a dokkban, egy rakodórámpa és számos nagy láda társaságában. Első pillantásra úgy tűnt, senki sincs a dokkban, aztán egy alacsony, erős testalkatú férfi lépett elő a hajó túlsó oldaláról.

– Volt valami probléma az őrökkel? – kérdezte.

Kahlee megrázta a fejét.

– Tudja, miért vagyunk itt? – szólt Anderson, s zavartalanul megkérdezte a férfi nevét, amiről tudta, úgy sem mondaná meg.

– Grissom beavatott.

– Honnan ismeri az apámat? – kérdezte Kahlee kíváncsian.

A férfi egy pillanatig hidegen nézett rá, aztán megszólalt:

– Ha akarta volna, hogy tudja, bizonyára elmondta volna magának. – Majd elfordulva hozzátette: – A tervek szerint pár órán belül indulunk. Kövessenek.

A hajó belsejében a legtöbb helyet elfoglalta a rakomány; alig maradt hely kettőjük számára, hogy leüljenek, de megtettek minden tőlük telhetőt. Amint sikerült elhelyezkedniük, a férfi rájuk zárta az ajtót, és teljes sötétségbe kerültek.

Kahlee pontosan Anderson előtt ült, de a férfi a sötétségben a lány sziluettjét is alig érzékelte. Azt azonban érezte, ahogy a lány lába az övéhez simul, egyszerűen nem volt helyük arrébb húzódni. A nő közelsége nyugtalanító volt; nem volt senkije, mióta Cynthiával külön utakon jártak.

– Nem látom magam előtt a következő hat órát – mondta, hogy figyelmét gondolatairól a beszélgetésre terelhesse. Bár halkan beszélt, szavai természetellenesen hangosnak tűntek a csendben.

– Engem jobban aggaszt, hogy mit fogunk csinálni, ha elérjük Camalát – válaszolt Kahlee, egy testetlen hang a homályban. – A dah’taniak nem fogják csak úgy odaadni nekünk a feljegyzéseiket.

– Még gondolkodom rajta – ismerte el Anderson.

– Remélem, kitalálok valamit az út végére.

– Bőven van időnk gondolkodni – válaszolta Kahlee. – Nem elég a hely ahhoz, hogy lefeküdjünk aludni.

Pár perccel később a lány újra megszólalt, figyelmeztetés nélkül váltva témát.

– Megígértem anyámnak a halálakor, hogy soha többet nem állok szóba az apámmal.

Andersont váratlanul érte a személyes vallomás, de gyorsan összeszedte magát.

– Szerintem megértené.

– Biztos sokkoló volt magának – folytatta a lány – ebben az állapotban látni a leghíresebb szövetségi katonát.

– Kicsit meglepett – ismerte el Anderson. – Amikor az Akadémián voltam, az ön apját mindig úgy festették le nekünk, mint mindannak a megtestesülését, amit a Szövetség képvisel: bátorság, elszántság, önfeláldozás, becsület. Kicsit furcsa, hogy ismer olyan embereket, akik így ki tudnak csempészni minket egy bolygóról.

– Csalódott? – kérdezte a lány. – Most, hogy tudja, hogy a nagy Jon Grissom hamisítókkal és csempészekkel cimborál?

– Figyelembe véve a helyzetünket, képmutatás lenne azt mondani, hogy igen – viccelődött Anderson. Kahlee nem nevetett. – Ha sok mindent hallunk valakiről, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ismerjük. – folytatta Anderson jóval komorabb hangnemben. – Könnyű összetéveszteni a hírnevet a valódi emberrel. Csak mikor találkozunk velük, akkor értjük meg, hogy semmit sem tudunk róluk.

– Igen – mondta Kahlee elgondolkodva. Aztán hosszú-hosszú ideig csendben voltak...

TIZENNÉGY

Jella évek óta dolgozott a Dah’tan Manufaktúra személyi és számviteli osztályán. Jó munkaerő volt: szervezett, precíz és alapos, mind értékes előny bárki számára az ő foglalkozásában. Teljesítményét rendszeresen átlag felettiként értékelték, de a hivatalos munkaköri leírása szerint a „kisegítő személyzet” tagja volt. Nem volt „alapvető” a vállalat számára. A hardvertervezők álltak a vállalati hierarchia élén; az ő újításaik hozták a vevőket; és alattuk voltak azok, akik valóban előállították a termékeket. Jella dolga csak annyi volt, hogy egyensúlyba hozza az eladási adatokat a raktáron lévő készletekkel.

Csak egy futó gondolat volt a vezetők szemében... és ez a fizetésén is meglátszott. Jella ugyanolyan keményen dolgozott, mint bárki más a cégnél, de a bére csak a töredéke volt a tervezők és az előállítók által zsebre tett összegnek. Ez nem volt fair. Ezért nem érzett bűntudatot, hogy lopott a cégtől.

Ez nem olyan volt, mintha vállalati titkokkal üzletelt volna. Sosem tett semmi olyat, amivel felhívta volna magára a figyelmet; csak apró cseppeket szipkázott le a csordultig telt vállalati vödörből. Néha megváltoztatta a megrendeléseket vagy manipulálta a szállítási feljegyzéseket. Néha gondoskodott arról, hogy a raktárkészlet felügyelet nélkül és bejegyzetlenül maradjon egész éjszakára. Reggelre aztán a készlet rejtélyes körülmények között eltűnt; magával vitte valaki a raktári személyzet soraiból, aki szintén benne volt az üzletben.

Jellának fogalma sem volt, ki emelte el a készletet, ahogy arról sem, hogy ki áll a lopások mögött. Így szerette csinálni. Havonta egyszer-kétszer kapott egy névtelen hívást az irodában, átjátszotta a saját részét, és pár napon belül a fizetség a számlájára került.

A mai nap sem volt más. Vagy legalábbis ezt mondta magának, ahogy keresztülgyalogolt a hallon, megpróbált szokványosnak látszani, és remélte, hogy senkinek sem tűnik fel. Ám a mostani hívásban volt valami furcsa. Arra kérték, hogy kapcsolja ki az egyik biztonsági kamerát és tegye az egyik bejárat biztonsági zárát működésképtelenné. Valaki feltűnés nélkül be akart surranni az épületbe... mégpedig fényes nappal.

Feleslegesen kockáztattak. Még ha a tolvaj be is jut valahogy, biztosan felfedezik; Dah’tanban rendszeresen biztonsági őrök csapatai járőröztek az egész épületben. Ha pedig elkapják őket, akkor feladják Jellát, aki beengedte őket. Ám az ajánlat túl jó volt ahhoz, hogy elutasítsa: a triplája annak, amit valaha is kapott az eddigi akciókért. Így aztán végül Jella kapzsisága felülkerekedett a józan eszén.

Jella megállt az egyik vészkijárat mellett, közvetlenül az ajtóra irányított biztonsági kamera alatt. Gyorsan körbepillantott, hogy megbizonyosodjon, senki sem figyeli, felnyúlt a közüzemi szekrény szerszámövéről leakasztott csavarhúzóval, és a kamera hátulján kipattintotta az akkumulátort.

A kamera aljában fény villant, az energia ívet húzott a szerszám és az akkumulátor között. Jella aprót sikkantott, elejtette a csavarhúzót, az ujjai bizseregtek a sokktól. Gyorsan lehajolt és felvette a szerszámot a szőnyegről, körülnézett, hátha valaki észrevette a szabotázst. A hall még mindig üres volt.

A kamerára nézve látta, hogy vékony csíkban fehér füst szálingózik a hátuljából. A bekapcsolást jelző fény halott volt. Ha valaki a központi biztonsági teremben a monitoron ránéz erre a kamerára, észreveszi, hogy ki van kapcsolva, ám az őrök alig pillantottak a monitorokra napközben. Csak egy őrült törne be ide munkaidőben.

Az őrség tagjai, ha észrevették is a kimaradást, akkor sem foglalkoztak túlságosan a dologgal, mivel még mindig több mint száz biztonsági kamera működött a létesítményben. Ráadásul minden második héten meghibásodott egy. A legtöbb, amit tehettek, hogy odaküldtek egy karbantartót rendbe hozni még a műszakváltás előtt. Jella elégedetten sétált tovább a hallban a biztonsági ajtóig.

Beütött egy dolgozói kódot, hogy kikapcsolja a riasztót és kinyissa a zárat. Persze nem a saját kódját használta. Munkakörének egyik előnye az volt, hogy hozzáférhetett a személyi aktákhoz. A személyzet felének tudta az összes kódját.

Amikor az ajtó paneljén a fény pirosról zöldre váltott, Jella feladata véget ért. Csak annyit kellett tennie, hogy visszamegy az irodájába és folytatja a munkáját, mintha mi sem történt volna.

Ám amikor visszaért az asztalához, különleges megbízatásával kapcsolatos rossz érzése egyre nőtt, furcsán érezte magát. Húsz perccel később She’n’ya, a nő, akivel megosztotta a kis irodát, észrevehette, hogy valami nincs rendben.

– Jól vagy, Jella? Nyúzottnak tűnsz.

Jella gyomra majdnem kiugrott a torkán a másik nő hangjára.

– Nem... nem érzem jól magam – mondta, remélve, hogy nem hallatszik annyira bűnösnek, amennyire annak érezte magát. – Azt hiszem, beteg leszek – tette hozzá, majd felpattant és a mosdóba rohant hányni.

Jella tíz perccel később még mindig a mosdóban volt, amikor elkezdődött a lövöldözés.

A küldetés egyszerű volt és világos, de Skarrnak nem tetszett. Egy napjukba került, hogy összeszedjenek mindent, amiről Skarr azt mondta, szüksége lesz rá a támadáskor: robbanóanyagok, egy – őt is beleértve – harminctagú zsoldosbanda, és három terepjáró a szállításhoz.

A vállalati biztonság és az ügyfelek bizalma érdekében a Dah’tan Manufaktúra egy háromhektáros telken helyezkedett el Hatre határában. Az út minden megtett kilométere elemésztett egy darabot Skarrból, és a limitált időből, ami a rendelkezésükre állt a feladathoz. Valaki biztos észrevette őket a kikötőben; valaki, aki jelenteni fogja ezt Sarennek. A Fantom valószínűleg már úton van Camalára... és minden pillanatban közelebb kerül.

A létesítmény egyszerűen épült fel: raktár, gyár és irodák. A területet drótkerítés övezte, több táblával, „Magánterület” és „Belépni tilos” feliratokkal, minden Camalán fellelhető batarián dialektusban.

Nem mintha ez visszatartotta volna Skarrt és a zsoldosait. A terepjárók egyszerűen áthajtottak a kerítésen, lelapították azt, ahogy közeledtek a horizonton feltűnő magányos épülethez. Fél kilométerrel arrébb leparkolták a terepjárókat, és gyalog tették meg a fennmaradó utat. A rakodórámpákkal szemközti oldalon közelítették meg a gyárat, nehogy valaki idejekorán felfedezze őket.

Skarr megkönnyebbült, amikor nyitva találta a biztonsági bejáratot a hátsó oldalon. Edan belső embere megtette a dolgát, ám még mindig igyekezniük kellett a feladattal, ha ki akartak jutni, mielőtt Saren megjelenik.

A vállalati paranoia épp olyan része volt a batarián kultúrának, mint a szigorú kasztrendszer, és a Dah’tan sem volt kivétel. Nem akartak megbízni senkiben, minden feljegyzést és régi aktát a helyszínen tartottak, tehát a létesítmény elpusztulásával minden bizonyíték eltűnne, ami Edanhoz vezethetne.

Minden terepjáróban tíz zsoldos utazott. Skarr nyolc embert kinn hagyott, mesterlövész puskákkal, hogy fedezzék a kijáratokat, kettőt-kettőt az épület minden oldalán. A többieket két háromtagú beszivárgó csoportra osztotta.

– A bombák tizenöt perc múlva robbannak – emlékeztette őket Skarr.

A behatoló csapatok szétszóródtak a folyosón, az épület különböző részei felé indultak.

A stratégiailag fontos pontokon annyi robbanóanyagot akartak elhelyezni, hogy az egész épület hamuvá és törmelékké váljon. Útközben kiiktatták a biztonsági őrjáratokat és lekaszálták az alkalmazottakat, akikbe beleakadtak. Aki el akart menekülni az épületből, azt lelőtték a kívül várakozó zsoldosok, s minden túlélő, akinek sikerült elrejtőznie az épületben, meghalt a robbanásban vagy elégett a gyújtótöltetek beindulásakor.

Közben Skarr egyedül maradt, hogy elvégezzen egy nagyon különleges feladatot. Edantól megkapta a dah’tani kapcsolatának nevét, külsejét és irodájának helyét. Valószínűtlen volt, hogy a fiatal nő tudja, kinek dolgozik, de a batarián nem akart elvarratlan szálakat hagyni.

A krogan átsietett a csarnokon az adminisztrációs irodák felé, az épület túloldalára. Tűzharc hangjait és batarián sikolyokat hallott, a mészárlás megkezdődött.

Pillanatokkal később megszólaltak a szirénák. Skarr a folyosón csaknem nekirohant két biztonsági őrnek, akik a riasztásra érkeztek. A két batarián csak egy pillanatig tétovázott, felkészületlenül érte őket a csarnokon keresztül rohanó páncélozott krogan látványa. Skarr megragadta a lehetőséget, és puskája csövével arcon vágta az egyik őrt, amitől az hátratántorodott, majd rávetődött a másik őrre, hatalmas súlyával ledöntve a batariánt a lábáról. Együtt bukfenceztek a földre. Ahogy a földön küzdöttek, Skarr beszorította puskája csövét ellenfele álla alá és meghúzta a ravaszt, amitől szinte minden eltűnt a batarián nyaka fölül.

Az első őr ekkor lábra állt, még mindig kábultan és vérző ajakkal. Elsütötte a fegyverét, de célzás nélkül csak annyit ért el, hogy egy sor lyukat ütött a falba, ahol Skarr állt az imént. A fejvadász a folyosón fekve visszalőtt, s eltalálta ellenfele bokáját és lábikráját.

A batarián sikítva bukott előre, ahogy kinyújtotta kezeit, hogy felfogja az esést, elejtette fegyverét. Skarr egy újabb lövése kivégezte őt, mihelyt földet ért.

A fejvadász talpra szökkenve végigsietett a folyosón az iroda felé, ahol Edan kapcsolatát sejtette. Az ajtó zárva volt, ő azonban berúgta. A fiatal batarián nő a földön kúszott, s csak félig takarta ki őt az íróasztal. Sikított, amikor meglátta a véráztatta krogant az ajtóban.

– Viszlát, Jella – mondta Skarr.

– Ne! Kérlek! Én nem...

A mondatot kettévágta a krogan által meghúzott ravasz, a golyók széttépték a nő testét és hátralökték a falig.

Skarr az órájára pillantott. Már csak hét perce maradt a robbanásig. Itt akart maradni a hátralévő időben, hogy a folyosón további áldozatok után kutasson, de tudta, hogy erre nincs lehetőség. Túl könnyen merült el az őseitől örökölt vérködben. A csata hevében könnyen elvesztette az időérzékét, de egyáltalán nem akart az épületben lenni, amikor az felrobban.

A kijárathoz sietett, tudomást sem véve a fájdalom és a terror édes sikolyairól, amelyek minden folyosóról elérték őt, ahol csak elhaladt.

Jella mindent megtett, hogy kizárja a lövések szaggatott hangját és kollégái borzalmas sikolyait. A fürdőszoba szellőzőnyílásában bujkált, amelybe épp hogy sikerült magát beleszuszakolnia. El tudta képzelni az odakint lejátszódó jeleneteket, és egyáltalán nem akarta elhagyni a búvóhelyét.

Az idő kínosan lassan telt; úgy tűnt, mintha a támadás hangjai órákig tartanának, pedig valójában mindössze néhány percig tartott az egész. Hangokat hallott a fürdőajtón kívülről, ezért megpróbálta még beljebb szorítani magát a levegőztető rendszerbe.

Az ajtó kivágódott, két batarián lépett be, s automata fegyvereikkel máris tüzeltek. Az egész szobát szétlőtték, a fém vécéajtókat, a kerámia vécécsészéket, csapokat, és jó pár vízcsövet szétrobbantottak a falban.

Szerencsére Jella búvóhelye magasan volt az egyik vécé fölött.

Előnyös helyzetéből tökéletesen rálátott a vérengzésre, habár becsukta a szemét, és tenyerét a fülére szorította, hogy ne hallja a fegyverek fülsiketítő ropogását. Csak a lövöldözés végén merte újra kinyitni a szemeit.

A batariánok még utoljára körbenéztek a fürdőben. Fröccsenő hangok kíséretében gázoltak át a törött csövekből ömlő vízen, amely már tóvá növekedett a padlón.

– Senki sincs itt – mondta egyikük egy vállrándítással.

– Kár – válaszolta a másik. – Reméltem, hogy elkaphatjuk az egyik nőt, és magunkkal rángathatjuk, hogy egy kicsit elszórakozzunk vele.

– Felejtsd el – mondta a másik a fejét rázva. – A krogan sose egyezett volna bele.

– Edan fizet minket, nem ő – köpte vissza neki a partnere.

Jella egyből tudta, kiről van szó: Edan Had’dah az egyik leggazdagabb, leghatalmasabb és legrettegettebb egyén a Camalán.

– Megnézem, ahogy ezt az arcába mondod – szólt az első nevetve, miközben leguggolt s valamit a falhoz erősített. Egy pillanat, és felállt. – Menjünk. Két perc múlva már kint kell lennünk.

A batariánok végigfutottak a folyosón, lépteik távolról visszhangoztak. Jella lassan előkúszott a búvóhelyéről, próbálta kitalálni, mit raktak a falra. Egy uzsonnásdoboz méretű valami, amiből drótok lógtak ki. Habár nem voltak katonai tapasztalatai, egyértelmű volt a számára, hogy ez valamiféle bomba.

Egy pillanatra megállt, további lövésekre várva. Minden csöndes volt, leszámítva az elhaló bip-bip-bip-pet, ahogy az időzítő a robbanóanyagon visszaszámlált. Jella leütötte a fedőt a szellőzőaknáról, és lehuppant a földre. Kirohant a fürdőszobából, végigsprintelt a folyosón az általa korábban kinyitott biztonsági kijárat felé. Le sem pillantott kollégái holttesteire, melyek a folyosón hevertek. Kirántotta az ajtót. Két raktári ember odakint feküdt, mindkettőnek pont a szeme közé lőttek.

Jella egy picit elbizonytalanodott, mert ugyanezt a végzetet várta. De akárki is ölte meg ezeket az embereket, már eltűnhetett, miután megtisztította az épület környékét a robbanás előtt. Miután harctéri sokktól bénult agya felfogta, hogy még mindig életben van, a fiatal nő leszegte a fejét és elrohant. Néhány lépést sikerült megtennie, amikor a robbanás tűzbe borította a világot, s ő a fájdalom, majd sötétség gödrébe került.

Mire Saren megérkezett a Dah’tan Manufaktúra épületeihez, már minden romokban hevert. A vészjelzésre kiérkező csapatok már eloltották a tüzet, de az épület egy kiégett héjra emlékeztetett. A felső két emelet összeomlott, a falak bedőltek, összeégett rommá változtatták a belső teret. A mentőmunkások serényen kutattak a romok között. A jelenetet elnézve teljesen egyértelmű volt, hogy nem túlélőket kerestek, hanem maradványokat.

Jó néhány híradós csoport elég nagy távolságról filmezte a holttesteket, vigyázva, nehogy akadályozzák a mentőalakulatokat, de szerettek volna néhány drámai felvételt rögzíteni kameráikkal.

Saren megállította mellettük a járművét, kiszállt és odamasírozott a romokhoz.

– Hé! – a batarián mentőalakulat egyik tagja kiáltott rá, ahogy közeledett, és meg akarta állítani. – Maga nem jöhet ide, ez lezárt terület.

Saren előkapta az igazolványát.

– Bocsánat, uram – mondta a batarián, kissé megbillentve fejét. – Nem tudtam, hogy ön Fantom.

– Túlélők? – kérdezte Saren.

– Csak egyetlen egy van – válaszolta a mentős. – Egy fiatal nő. Az épületen kívül volt, amikor az felrobbant. A robbanás azonban letépte a lábait és a teste kilencven százaléka súlyosan megégett. Most épp a kórház felé tart. Csoda, hogy egyáltalán túlélte, de nem hiszem, hogy sokáig húzza...

– Fogja az embereit és menjenek! – vágott közbe Saren.

– Hogyan? Ezt nem tehetjük, még mindig túlélők után kutatunk.

– Nincsenek már túlélők, maguk itt végeztek.

– És mi lesz a holttestekkel? Nem hagyhatjuk őket itt csak úgy!

– A testek itt lesznek reggel is, vonuljanak ki. Ez parancs! És vigyék magukkal a nyavalyás tévéstábokat is!

A batarián még hezitált, de aztán beleegyezően bólintott, és indult, hogy összeszedje a csapatát. Öt perccel később a mentőjárművek és a média furgonjai már elhajtottak, egyedül hagyva Sarent, hogy átkutathassa a romokat.

– Uram Isten – zihálta Kahlee, ahogy a terepjárójuk átbukott egy magaslaton, és megpillanthatták az egykori Dah’tan Manufaktúra helyét. – Az egész eltűnt!

Már majdnem alkonyodott, de Camala hatalmas narancsszínű napja még mindig elég fényt adott, hogy tisztán lássák a rombolást.

– Úgy tűnik, valaki megelőzött minket – jegyezte meg Anderson egy keserű fintor kíséretében.

– Hol vannak a mentőcsapatok – kérdezte Kahlee.

– Már tudniuk kéne róla.

– Nem tudom – vallotta be Anderson, s megállította a terepjárót. – Valami nincs rendben, várjon itt.

Anderson kiugrott a kocsiból, gyalog közelítette meg az épületet, pisztolyát előhúzva görnyedten futott előre. Már alig húsz méterre volt csak, amikor egy lövés csapódott be a földbe a lába előtt.

Anderson lefagyott. Teljesen kiszolgáltatott volt a nyílt területen, és a lövés könnyedén meg is ölhette volna, ha ez lett volna a lövő szándéka. A lövést tehát figyelmeztetésnek szánták.

– Dobd el a fegyvered és sétálj előre – hallatszott valahonnan a romok közül. Anderson engedelmeskedett a parancsnak, letette a pisztolyát, és fegyvertelenül folytatta az útját.

Egy másodperccel később egy ismerős turián figura bukkant elő a romok közül, melyeket eddig fedezéknek használt, s puskáját egyenesen Anderson mellkasa felé fordította.

– Mit keresel itt? – követelte a választ a Fantom.

– Ugyanazt, amit maga – mondta Anderson; próbált magabiztosabbnak tűnni, mint amilyen valójában volt. – Szeretném kideríteni, ki állt a sidoni támadás mögött.

Saren undorodva horkantott, de nem engedte le fegyverét.

– Hazudtatok nekem, ember – attól, ahogy az „ember” szót kimondta, a mondat sértésnek hangzott.

Anderson nem szólt semmit. A Fantom megtalálta az útját a Dah’tan telepig, elég okos volt, hogy összeillessze a részleteket.

– A mesterséges intelligencia fejlesztése nyílt támadás a Fellegvár törvényei ellen – folytatta Saren, mikor az ember nem válaszolt. – Ezt jelenteni fogom a Tanácsnak.

Anderson még mindig hallgatott. Volt egy olyan érzése, hogy Saren még mindig információk után kutat. Bármit is keresett a turián, Anderson nem akart az lenni, aki véletlenül megadja neki.

– Ki állt a sidoni támadás hátterében? – kérdezte Saren; a hangja tele volt fenyegetéssel, ahogy a szeméhez emelte a fegyvert és célba vette a hadnagy mellkasát.

– Nem tudom – vallotta be Anderson, s teljesen mozdulatlan maradt.

Saren a lába elé eresztett egy sorozatot.

A hadnagy összerezzent, de nem lépett hátra.

– Azt mondtam, nem tudom – kiáltotta, kieresztve dühét. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy Saren meg akarja őt ölni, de ő nem akart az életéért könyörögve meghalni. Nem akarta hagyni, hogy megfélemlítse egy turián bunkó.

– Hol van Sanders? – ugatta Saren, taktikát váltva.

– Biztonságos helyen – vágott vissza Anderson. Semmilyen körülmények között nem hagyta volna, hogy ez a szörnyeteg akár csak a közelébe kerüljön Kahleenek.

– Hazudik neked – mondta Saren. – Sokkal többet tud erről a dologról, mint amennyit neked elmondott. Újra ki kéne kérdezned.

– Én folytatom a saját nyomozásomat, te folytasd a tiédet.

– Akkor talán arra kéne koncentrálnom, hogy őt megtaláljam – mondta fenyegetéstől súlyos hangon. – Ha megtalálom, a vallatás során majd a legmélyebb titkait is felfedi.

Anderson érezte, hogy az izmai megfeszülnek, de nem volt hajlandó többet mondani Kahleeről.

Felismerve, hogy az ember nem kapta be a csalit, a turián megint témát váltott.

– Hogy jutottál ide?

– Végeztem a kérdések megválaszolásával – mondta Anderson határozottan. – Ha meg akarsz ölni, tedd meg.

A turián hosszasan nézte a környéket, a horizontot pásztázva az épp eltűnő fényben. Úgy tűnt, valamiféle elhatározásra jutott, aztán leengedte a fegyverét.

– Én Fantom vagyok, a Tanács ügynöke – jelentette ki. A nemesség felhangja erőt adott szavainak. – Megesküdtem, hogy védem és óvom a galaxist. Semmi okom nincs megölni téged, ember.

A szó ismét egy jól álcázott sértés volt.

Saren hátat fordított és elsétált a távolban álló terepjáró épphogy látható sziluettje felé.

– Nyugodtan kutasd át a romokat, ha ettől jobban érzed magad – szólt vissza a válla fölött. – Semmi sincs itt, amit megtalálhatnál.

Anderson nem mozdult, amíg Saren be nem szállt a terepjárójába és el nem indult. Amint a jármű eltűnt a szeme elől, felvette pisztolyát a porból. Már majdnem sötét volt, már semmi értelme nem volt a kutatásnak; és igazából elhitte, amit a turián mondott neki, hogy már nem is találhat semmit Dah’tanban. Óvatosan ment keresztül az éjszaka mélyülő homályán, több percbe is beletelt, mire megtalálta az utat vissza a terepjáróhoz.

– Mi történt – kérdezte Kahlee, amint Anderson bemászott. – Úgy tűnt, beszéltél valakivel.

– Saren – közölte Anderson –, a turián Fantom.

– Mit csinál itt? – kérdezte rémülten Kahlee, az utolsó találkozásuk emlékétől még most is kirázta a hideg.

– Bizonyítékokat keres.

– Mit mondott neked? Mit akart?

Egy pillanatig úgy gondolta, hazudik valamit a lánynak; valamit, ami megnyugtathatná, de ő is a részese ennek az egésznek, tehát megérdemli az igazságot. Vagy legalábbis a nagy részét mindenképp.

– Azt hiszem, komolyan elgondolkodott azon, hogy megöl.

Kahlee lélegzete elállt a rémülettől.

– Nem lehetek biztos benne – tette hozzá gyorsan Anderson. – Talán tévedek. A turiánokat nehéz kiismerni.

– Ne etess ezzel a szarral – vágott vissza a lány. – Nem mondanál ilyesmit, ha nem lennél benne biztos. Mondd el, mi történt.

– Információra vadászott – mondta Anderson. – Azt már kitalálta, hogy hazudtunk neki arról, hogy milyen munkát végeztél a bázison.

– A Dah’tan nem arról híres, hogy bioticus beültetéseket végez – ismerte el Kahlee.

– Nem mondtam neki semmit. Amint rájött, hogy nem fogok neki segíteni a nyomozásában, szúróssá vált a tekintete. Az volt az a pillanat, amikor azt hittem, meg akar ölni.

– De nem tette – mondta Kahlee félig kérdő hangsúllyal.

– Lassan körülnézett, mintha azt akarná megtudni, van-e még valaki a közelben. Aztán egyszerűen elsétált.

– Azt akarta tudni, hogy egyedül vagy-e idekint! – szólt a lány, ugyanarra a következtetésre jutva, amit ő egyszer már levont. – Nem ölhetett meg tanúk előtt.

Anderson bólintott.

– Legálisan a Fantomnak joga van azt tenni, amit akar, de a Tanács nem nézi el az indokolatlan gyilkosságokat; ha megölne, és valaki jelentené, akkor közbelépnek.

– Tényleg úgy gondolod, hogy a Tanács közbelépne, ha megölne egy embert?

– Az emberiségnek nagyobb politikai ereje van, mint amennyit a többi idegen beismer – magyarázta Anderson. – Elég hajónk és katonánk van ahhoz, hogy mindenki elgondolkodjon, keresztbe tesz-e nekünk. A Tanácsnak a jobbik oldalunkon kell maradnia. Ha híre megy, hogy a Fantomok a Szövetség tisztjeit ölik felhatalmazás nélkül, tenniük kell valamit.

– És most mi lesz?

– Visszamegyünk a városba. Küldenem kell egy üzenetet Goyle nagykövetnek a következő hullámmal.

– Miért? – kérdezte Kahlee élesen. – Minek? – Az idegesség a hangjában arra emlékeztette Andersont, hogy a lány még mindig a Szövetség elől bujkáló szökevény.

– Saren tudja, hogy az emberiség illegális MI kutatásokat végzett. Jelenteni fogja a Tanácsnak. Figyelmeztetnem kell, hogy felkészülhessen a politikai következményekre.

– Hát persze – mondta Kahlee; hangjában megkönnyebbülés és szégyen keveredett. – Bocsánat. Csak gondoltam...

– Mindent megteszek, hogy segítsek neked – mondta a férfi, megpróbálva leplezni, hogy a lány gyanúja mennyire megbántotta őt. – De bíznod kell bennem.

Kahlee kezét a férfi kezére tette.

– Nem szoktam hozzá, hogy vigyáznak rám – mondta bocsánatkérésképpen. – Az anyám folyton dolgozott, és az apám... hát, tudod. Szokásommá vált, hogy magamra vigyázok, de tudom, mit kockáztatsz azért, hogy segíts nekem. A karrieredet. Talán az életedet. Hálás vagyok. És bízom benned David.

Soha senki sem hívta Davidnek, senki, csak az anyja és a felesége. Az ex-felesége, javította ki magát Anderson. Egy röpke pillanatig a határán volt, hogy elmondja Kahleenek, amit Saren mondott, hogy őrá összpontosítja a nyomozását, de meggondolta magát.

Vonzódott Kahleehez; ezt már régebben bevallotta magának, de emlékezett arra, hogy a lány mennyi mindenen ment már keresztül. Sebezhető volt; egyedül volt és félt. Ha beszélne neki Saren fenyegetéséről, csak felerősítené a félelmét. Igaz, valószínűleg ez az információ közelebb hozná őket egymáshoz, ám Anderson nem akarta kihasználni ezt a helyzetet.

– Induljunk – mondta, gyengéden kihúzva kezét a nő keze alól, és elindult terepjáróval a város távoli, halovány ragyogása felé.

TIZENÖT

Saren a kórházi ágy mellett állt, nézte a batarián nőt, aki az életéért harcolt... habár jelenlegi állapotában nehéz volt megállapítani, hogy melyik fajhoz is tartozik. Csak a négy szeme árulta el – az egyetlen testrésze, amelyet nem borított géz fejétől a lába helyéig, melyet épp most térdtől amputáltak. Tucatnyi drót és cső kötötte össze a testét a környező gépekkel, melyek életben tartották őt, ellenőrizték az életjeleit, éltető folyadékokat keringettek benne, drogokat, antibiotikumokat és medigélt pumpáltak bele, az orvosi műszerek még lélegeztek is helyette.

A batariánok orvostudománya volt a legfejlettebb az ismert univerzumban, a megszokott bánásmód létesítményeikben a legjobbak közé tartozott a Fellegvár uralta űrben. Normális körülmények között huszonnégy órás figyelmet kellett kapnia a személyzettől, de most kettejükön kívül senki sem volt a szobában. Saren, amint felvilágosították a nő állapotáról, kiküldte az orvosokat és az ápolókat, és becsukta mögöttük az ajtót.

– Nem teheti ezt! – tiltakozott az ügyeletes orvos. – Túl gyenge. Nem fogja túlélni! – végül sem neki, sem a személyzet más tagjainak nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy megtagadják egy Fantom közvetlen parancsát.

A batariánok általában szívós faj voltak, de még egy krogannak is nehezére esett volna túlélni azt a traumát, amin a beteg átesett. Hiányzó lábai voltak a legszembeötlőbbek, de Saren tudta, hogy az égési sérülései a legborzalmasabbak. Gyakorlatilag leolvadt a bőre, a kötések csupasz húst és elszenesedett szövetet takartak. A biolabor a pincében bőroltványokat növesztett a nő saját genetikai anyagából, de legalább egy hétre volt szükségük, mielőtt megkezdhették a rekonstrukciót.

A robbanás megsebezte a batarián nő belső szerveit is, csak a folyamatosan pittyegő masinák tartották életben, kétségbeesetten próbálták kompenzálni teste leálló szervrendszereit, amíg a szervek klónozódtak.

A burjánzó fertőzés és a végzetes szívleállás, amit a sokkos trauma okozhat, állandó fenyegetést jelentett, amíg a nő gépekre volt kötve. Még ha túlél is a páciens egy hetet, számos műtétre lesz szükség ahhoz, hogy helyrehozzák az összes kárt, amit a robbanás okozott; s ez több lehet annál, amit a meggyötört test elbír.

Jella most békésen pihent; a doktorok egy enyhe drogindukált kómába ringatták, lehetővé téve, hogy minden energiájával a gyógyulásra összpontosítson. Ha reagál a kezelésre, akkor saját magától ébred fel három-négy napon belül, ahogy az állapota javul.

Mindazonáltal arra vártak, hogy visszanyeri-e az eszméletét vagy sem, mielőtt megkezdenék a munkát a végtagprotéziseken, hogy helyettesítsék a lábát, s ez mindent elárult Sarennek a beteg állapotáról. Az orvostudomány minden csodája ellenére az organikus élet még mindig nagyon sérülékeny és törékeny, és nagyon valószínű, hogy ez a nő nem fogja túlélni.

Sarennek azonban nem volt szüksége arra, hogy túlélje. A nő tanúja volt annak, hogy mi történt a Dah’tannál; ő volt az egyetlen élő tanú. A Fantomnak sikerült azonosítania Jellát, miután összevetették a genetikai anyagát a többi dolgozó adataival: egy elég alacsony szintű beosztott volt az adminisztrációs hivatalban. Saren nem akart tőle semmi mást, mint feltenni neki egy kérdést.

Átvette a fecskendőt, amit az orvosok a parancsára vonakodva készítettek elő, és beszúrta az egyik intravénás csőbe. Eléggé valószínűtlen, hogy a nő bármit is tud a Dah’tanban történt támadásról, és még kevésbé valószínű, hogy a Sidonról tud valamit, de a telep minden más alkalmazottja halott. Ráadásul Saren úgy érezte, hogy a nő túlélése több volt, mint vakszerencse. Talán figyelmeztették, talán tudott valamit, amit senki más, és ez lehetővé tette a számára, hogy majdnem sértetlenül megszökjön. Merész feltételezés volt, de Saren úgy döntött, érdemes a dolog végére járni.

Az egyik gép hangosan sípolni kezdett, a hirtelen gyorsuló szívverésre reagálva, ahogy a Fantom benyomta az amfetamint a keringető rendszerbe. A nő teste megrázkódott, remegni kezdett, majd görcsbe állt és megmerevedett, ahogy felült, mintha karót nyelt volna. Szemhéjai felpattantak, szemei vakká főttek a tűzben. Sikítani próbált, de az egyetlen hang, amit megperzselt torka és tüdeje produkálni tudott, egy elhaló nyöszörgés volt, alig hallhatóan a lélegeztető maszk mögül.

Még mindig ülve teste rángatózott, zörgetve a csöveket és a kórházi ágy fém keretét. Jó néhány másodperc múlva kimerülten és elhasználtan, levegő után kapkodva visszazuhant, vak szemei újra lecsukódtak.

Saren közelebb hajolt a nő olvadt füléhez, hangosan beszélt, hogy hallja.

– Jella? Jella? Fordítsd el a fejed, ha hallasz. – Először nem történt semmi, aztán a nő feje lassan az egyik oldalról a másikra fordult.

– Tudnom kell, ki tette ezt! – kiáltotta Saren, próbálva áthatolni a fájdalom és a drogok fátyolán. – Csak egy nevet akarok. Értesz engem? Csak mondj nekem egy nevet!

Leemelte róla a lélegeztető maszkot, hogy beszélhessen. Jella ajkai megmozdultak, de semmi sem jött ki rajtuk.

– Jella! – kiáltott Saren. – Hangosabban, Jella! Ne hagyd, hogy az a mocsok megússza! Ki tette ezt veled?

Szavai alig voltak többek suttogásnál, de Saren tisztán hallotta őket.

– Edan. Edan Had’dah.

A Fantom elégedetten helyezte vissza a maszkot és előhúzta a második injekciós tűt a zsebéből. Ez visszaringatná a nőt a kómába, esélyt adva neki a túlélésért való küzdelemre.

Hezitált, mielőtt használta volna a tűt. Mint Fantom ismerte a nő által azonosított alak pályafutását. Egy könyörtelen, a batarián törvények mindkét oldalán működő üzletember volt. Edan mindig vigyázott arra, hogy ne keveredjen bele semmi olyasmibe, amivel magára vonja a Tanácsnak vagy az ügynökeinek figyelmét. Azelőtt sosem mutatott semmiféle érdeklődést a mesterséges intelligenciák kutatása iránt.

Saren gondolatmenetét Jella köhögése és öklendezése szakította meg. Sötét foltok fröccsentek szét a lélegeztető maszkban, vér és genny távozott a tüdejéből minden egyes harákoló lélegzetvétellel.

Nem csak batarián nacionalizmus vagy emberellenes terrorizmus állhat a sidoni támadás hátterében, ébredt rá Saren. Edan nem keverte a politikát az üzlettel. És nem csak a pénzről lehet szó: Edannak más módszerei voltak a profitszerzésre, amelyek nem idézték fel a Fantomok beavatkozásának veszélyét. Valami furcsa dolog folyt itt. Valami, aminek mélyebben utána akar nézni.

Jella teste összeomlóban volt; a gépek pittyegése egy egységes magas hangú sípolássá olvadt össze, ahogy a nő testének értékei a kritikus szint alá zuhantak. Saren egykedvűen állt, figyelte a nő összeomlását, s átgondolta a következő lépését.

Edan Ujonhoz, Camala fővárosához közel építtetett egy hatalmas palotát. Saren nem hitte, hogy most ott találná őt. Edan óvatos volt, még ha biztos lenne is abban, hogy senki sem tud a sidoni érdekeltségeiről, elbujdosna, ha értesülne, hogy valaki túlélte a támadást. Csak hogy biztonságban legyen! Mostanra már bárhol lehet!

Nem, javította ki magát Saren, nem törődve a gépek idegesítő sípolásával és a Jellát rázó görcsökkel. Edan akkor sem kockáztatta volna meg a kikötői őrség eltávolítását, ha sejtette volna, hogy valaki már tud az érintettségéről. Ami azt jelenti, hogy még mindig valahol a Camalán bujkál.

Ám nagyon sok hely volt, ahol Edan elbújhatott ezen a világon. Rengeteg bányának és finomítónak, hatalmas létesítményeknek volt a feje, amelyek a bolygó egész felszínén elszórva helyezkedtek el. A legvalószínűbb, hogy ezek egyikébe vonult vissza. Saren problémája csupán az volt, hogy ki kellett találnia, melyikbe. Szó szerint több száz ilyen létesítmény volt a Camalán. Több hónapba telne rendesen átkutatni mindegyiket. Saren úgy gondolta, nincs ennyi ideje.

Jella még mindig vergődött, csapdába esve életben maradásért vívott kínos harcában. Egyre gyengült, ereje elszivárgott. Saren az ujjai között pörgette az injekciót, ami megmenthette volna a nőt, de ő még mindig az Edan-problémán morfondírozott, várva, hogy Jella meghaljon.

Nyilvánvaló volt, hogy az emberek nem tudják, ki állt a támadások mögött, s ezért Saren semmi okot nem látott arra, hogy megossza legújabb információját a Tanáccsal. Vagy legalábbis még nem. Természetesen beszélne nekik az illegális MI kutatásról a Sidonon. Ez komoly bajba sodorná a Szövetséget és elvonná a figyelmet a saját Edannal kapcsolatos nyomozásáról. Pontosan tudta, hogy a batarián szerint a küldetés sikere hihetetlen kockázatot ér meg, Edan nevét mégis kihagyná a jelentésekből. Most már csak rá kellett jönnie, hol találja meg. Két perc múlva Jella végre mozdulatlanná vált. A turián megvizsgálta a testét, az élet legcsekélyebb jele után kutatva, hogy megbizonyosodjon arról, amit a monitorok már elárultak neki: a nő elment. Csak most nyomta bele a tűt az intravénás csőbe, tudván, hogy túl késő volt már ahhoz, hogy kicsit is használjon. Aztán gondosan letette az üres tűt egy jól látható helyre, egy kisasztalra az ágy mellé.

Lassan az ajtóhoz sétált, kinyitotta a zárat és lenyomta a kilincset. A Jelláért felelős orvos ingerülten és aggódva várt a hallban. A turiánhoz fordult, ahogy az kilépett a szobából.

– Hallottuk a gépeket... – mondta a doktor lemondóan.

– Igaza volt – közölte vele Saren érzelemmentes hangon. – Jella túl gyenge volt. Nem élte túl.

Goyle nagykövet céltudatosan vonult az Elnökség hullámzó zöld mezőitől a Fellegvár távolban magasodó tornya felé, fürge, sűrű léptei ellentétben álltak a környezet szelíd derűjével. A központi tó felszínén tükröződő szimulált napfény nyugodt szépsége nem csitította hangulatát. Alig egy órával azelőtt kapta meg Anderson figyelmeztetését, hogy a Tanács elé idézték. Az időzítés nem lehetett véletlen; tudtak a mesterséges intelligencia kutatásáról. Ami azt jelentette, hogy meg kell fizetnie érte.

Több lehetséges forgatókönyvet is végiggondolt séta közben, s fontolgatta, mit fog nekik mondani, amikor eléjük áll. Nem játszhatta meg, hogy nem tudott az ügyről: a Sidon hivatalosan bejegyzett szövetségi bázis. Még ha elhinnék is hamis állításait, a bázis illegális akcióit semmiképpen sem lehetett elválasztani az emberiség egészétől. Csak úgy tűnne, mintha ő egy hatalom nélküli sakkfigura lenne.

Másik taktikaként bűnbánónak és bocsánatkérőnek is mutathatná magát, de kételkedett abban, hogy ezzel a legcsekélyebb mértékben is csökkenthetné a Tanács által az emberiségre és a Szövetségre mért büntetés mértékét. Akár a színlelt tudatlanság, ez is a gyengeség jele lenne.

Mire a Torony környékére ért, már tudta, hogy csak egy lehetősége van. Támadóan kell fellépnie.

Bal felől egy térközrelé méretarányos modellje emelkedett; a protheánok legnagyobb technikai sikerének húsz láb magas másolata üdvözölte a galaxis legfantasztikusabb űrállomásának szívéhez érkezőket. Megkapó mű volt, de a nagykövet nem volt abban a hangulatban, hogy megálljon megcsodálni.

Felsietett a Torony egyetlen bejáratánál strázsáló őrökhöz, s türelmetlenül kivárta, amíg megbizonyosodtak a személyazonosságáról. Örömmel vette tudomásul, hogy az egyikük ember volt. Napról napra nőtt a Fellegvárban a kritikus pozíciókban foglalkoztatott emberek száma; újabb bizonyítékaként annak, hogy az ember faj alig néhány éven belül milyen értékessé vált a galaktikus társadalomban. Ez megerősítette őt az elhatározásában, amikor belépett a Torony külső oldalán lévő liftbe, amely fellőtte őt a Tanács termeibe.

A panorámalift a mennyek felé száguldott, s ő rálátott az egész lábai előtt elterülő Elnökségre. Ahogy egyre magasabbra ért, túllátott már a Fellegvár belső gyűrűjén is. A távolban, a Fellegvár öt kiterjesztett karján a körzetek villódzó fényei látszottak.

A kilátás lélegzetelállító volt, de a nagykövet igyekezett nem törődni vele. Nem véletlen, hogy a Fellegvár nagyjai mind itt jelentek meg. Habár nem rendelkeztek semmiféle hivatalos hatalommal, a három egyén, aki kitalálta a Tanácsot, minden tekintetben a civilizált galaxis ura volt. A velük való személyes találkozás megtiszteltetés volt még annak is, aki politikailag olyan hozzáértő volt, hogy a Szövetség nagykövete lehetett. Ráadásul Goyle eleget tudott ahhoz, hogy megértse: a hosszú lift-utat a Toronyba azért alakították ki ilyen gondosan, hogy a látogatókat áhítat töltse el, mielőtt meglátják magát a Tanácsot.

A lift egy perc múlva elérte végállomását, a nagykövet gyomra kissé megremegett, amikor a fülke lassítani kezdett, majd megállt. Az ajtók kinyíltak, és Goyle kilépett a tanácsterem előcsarnokaként szolgáló hosszú folyosóra.

A folyosó végén széles lépcsőház vezetett felfelé, széles átjárókkal, amelyeknek mindkét oldalon voltak leágazásai. Hat becsületőr – két turián, két szaláriai és két aszári, egy-egy pár a Tanácsban jelenlévő minden fajból – állt figyelmesen kétoldalt a fal mellett. Elhaladt közöttük, anélkül, hogy felfigyelt volna rájuk; csak a pompát és a külsőségeket jelentették.

Fokonként mászta meg a lépcsőket. Ahogy közeledett, a falak egyre távolodtak, jelezvén a tanácsterem dicsőségét. A helyiség a római amfiteátrumokra hasonlított az ősi Földről: egy hatalmas ovális csarnok, kétoldalt több ezer ülőhellyel a nézők számára. A terem két végén faragott emelvények helyezkedtek el, ugyanabból a gyakorlatilag áthatolhatatlan anyagból, amelyből az űrállomás többi részét is építették. A lépcsők ezen emelvények egyikére vezették fel őt: a Kérelmezők Emelvényére. A hatalmas csarnok túloldalán lévő emelvényen fog helyet foglalni a Tanács, hogy meghallgassa az ügyét.

A Kérelmezők Emelvényén a pódium felé lépve a nagykövet megkönnyebbült, hogy a nézők székei mind üresek. Egyértelmű volt, hogy a Tanács titkolni akarja a Szövetséggel való tanácskozás természetét. Ez még inkább megerősítette elhatározásában: attól félt, hogy a tárgyalás csak a nyilvánosság számára rendezett előadás, amelyben esélye sem lett volna megvédeni az emberiség cselekedeteit.

A túloldalon a Tanács tagjai már elfoglalták a helyüket. Az aszári kancellár volt középen, pont Goyle nagykövettel szemben. Tőle balra, Goylénak jobbra, ült a turián kancellár. És az aszáritól jobbra helyezkedett el a szalarián képviselő. Mindegyikük fölött öt méter magas holografikus kivetítő mutatta válltól felfelé a tagokat, a kérelmezők számára is lehetővé téve, hogy a távolság ellenére is tisztán lássák a reakcióikat.

– Nincs szükség színlelésre – mondta a turián, formalitások nélkül belevágva a dolgok közepébe. – Tájékoztatott minket az egyik ügynökünk, egy Fantom, hogy az emberiség illegális mesterségesintelligencia-kutatásokat végzett az egyik létesítményükben a Skyllian Határvidéken.

– A létesítményt már elpusztították – emlékeztette őket Goyle nagykövet, megpróbálva a szimpátiájukra apellálni. – Több tucat emberi élet veszett oda egy ki nem provokált támadásban.

– Nem ez a mostani kihallgatás a tárgya – mondta az aszári hidegen, a fajára oly jellemző versszerű ritmusban. – Csak azért vagyunk itt, hogy magáról a Sidonról beszéljünk.

– Nagykövet – szólt közbe a szalarián –, bizonyára megérti, milyen veszélyeket jelent a galaxis egészére a mesterséges intelligencia.

– A Szövetség minden elképzelhető óvintézkedést megtett, mielőtt megkezdte a kutatást a Sidonon – válaszolta Goyle, visszautasítva, hogy bocsánatot kérjen.

– Erről mi nem tudunk megbizonyosodni, csak a szavának hihetünk – vágott vissza a turián. – És már egyszer tanújelét adták, hogy mennyire megbízhatatlan a maguk faja.

– Ezt ne a fajuk elleni támadásként fogja fel – vágta rá gyorsan az aszári, megpróbálván elsimítani a turián megjegyzését. – Az emberiség újonc a galaktikus közösségben, és mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy befogadjuk az önök faját.

– Mint amikor a turiánok elfoglalták a Shanxit az Első Kapcsolat Háborúban?

– A Tanács az emberiség javára döntött abban a konfliktusban – emlékeztette őt a szaláriai. – A turiánok éppen megnövelték az erejüket; és összehívták a flottájukat. Több millió emberélet veszett volna oda, ha nem avatkozunk közbe.

– Akkor teljes mértékben támogattam a Tanács döntését – mutatott rá a turián. – Fajom legtöbb tagjával ellentétben én nem voltam rosszhiszemű az emberiséggel, illetve a Szövetséggel szemben, de azt sem hiszem, hogy kedvezményes elbánásban kellene részesülniük.

– Mikor felajánlottuk az emberiségnek, hogy a Fellegvár uralta űr tagjai legyenek – mondta az aszári, a turián gondolatmenetét folytatva, anélkül, hogy megtörte volna annak ritmusát –, alávetették magukat a Tanács törvényeinek és egyezményeinek.

– Csak példát akarnak velünk statuálni, mert kiszorítjuk a batariánokat a Határvidékről – vádolta őket Goyle. – Tudom, hogy a követségük elszakadással fenyegette meg a Fellegvárat, ha nem tesznek valamit.

– Meghallgattuk az ügyüket – ismerte el a szalarián –, de nem tettünk semmit. A Határvidék gazdátlan terület, és a Tanács politikájának része, hogy nem avatkozunk be regionális kérdésekbe, amíg azoknak nincs széles körű kihatásuk a Fellegvár uralta űrben. Minden esetben igyekszünk megőrizni minden faj önállóságát, kivéve, ha a galaxis egészét fenyegetik!

– Mint a maguk mesterségesintelligencia-kutatása – tette hozzá a turián.

A nagykövet ingerülten megrázta a fejét.

– Nem lehetnek annyira naivak, hogy azt higgyék, csak az emberi faj kísérletezik ezzel.

– Nem a naivitás, inkább a bölcsesség az, ami ezt hiteti velünk – vágott vissza az aszári.

– A maguk népe még nem volt itt, hogy lássa, amikor a gethek megbuktatták a quariánokat – emlékeztette a szalarián. – Az intelligens szintetikus élet létrehozásának veszélyeit semmi sem illusztrálja jobban. Az emberiség egyszerűen nem fogja fel, hogy a kockázat túl nagy.

– Kockázat? – Goyle próbált nem kiabálni miközben továbbra is támadóan lépett fel. – Az egyetlen kockázat, hogy homokba dugják a fejüket, remélve, hogy minden elmúlik. A gethek még mindig odakint vannak – folytatta. – A szintetikus élet létezik. Az MI létrehozása – akár egy egész fajé is – elkerülhetetlen. Talán már most is odakint vannak valahol, várva, hogy felfedezzük őket. Ha nem tanulmányozzuk most a szintetikus életet, ellenőrzött környezetben, hogy is remélhetjük, hogy valaha is ellenállhatunk majd neki?

– Megértjük, hogy a szintetikus élet kialakítása kockázatokat rejt magában – jegyezte meg az aszári –, de nem feltételezzük automatikusan, hogy nem lesz más választásunk, mint összeütközésbe kerülni velük. Ez az emberiség elképzelése.

– Más fajok a kölcsönös egymás mellett élés filozófiáját vallják – magyarázta a szalarián, mintha előadást tartana neki. – Erőt és egységet látunk az együttműködésben. Úgy tűnik azonban, hogy az emberiség szerint a jólét kulcsa a versengés. Mint faj maguk agresszívak és antagonisztikusak.

– Minden faj a hatalomért versenyzik – vágott vissza a nagykövet. – Maguk hárman csak azért ülhetnek itt és ítélkezhetnek a galaxis nagy része, mert a Tanács irányítja a Tanácsi Flottát.

– A Tanács mérhetetlen erőforrásait a galaxis széles körű békéjének fenntartására fordítja – jelentette ki dühösen a turián. – Pénz, hajók és több millió önkéntes állampolgárunk mind a nagyobb jó fenntartását szolgálja.

– A Tanács tagjainak döntései gyakran a saját fajuk ellen irányulnak – emlékeztette a szalarián. – Saját tapasztalatai alapján tudhatja: a turiánokat nagy jóvátételre kényszerítettük az Első Kapcsolat Háború után, bár azzal érvelhettek volna, hogy az emberiség is ugyanannyira vétkes volt, mint ők.

– A kapcsolat az elméleti filozófia és a gyakorlati lépések között szép dolog – ismerte el az aszári. – Nem tagadunk meg páratlan egyéneket, kultúrákat és fajokat mint egységeket, igyekszünk bővíteni a területüket és befolyásukat, de úgy véljük, ehhez meg kell érteni a kölcsönösség elvét: amit maguk emberek adok-veszeknek neveznek. Ez tesz minket képessé arra, hogy feláldozzuk magunkat másokért. Őszintén elmondhatja ezt az emberiségről?

A Goyle nagykövet nem válaszolt. Mint a Szövetség fő képviselője a Fellegvárban, elmélyült tanulmányokat folytatott a csillagközi politika terén. Jól ismerte a Tanács által az elmúlt két évszázadban hozott összes döntést. A saját fajuk iránti elfogultság ellenére a Tanács döntései általában pártatlanok és igazságosak voltak. Az aszárik, a szalariánok, még a turiánok is galaktikus szinten önzetlen és önfeláldozó népnek számítottak.

Ezt a Fellegvárra felesküdött minden nép igyekezett elérni. Az új, idegen kultúrák beolvasztása és egyesítése a csillagközi közösségbe túl könnyű volt; szinte természetellenes. Egy elmélet szerint ez valahogy a mögöttes protheán technológiához kapcsolódik, amelyet minden űrutazó faj használt. Ez tette őket egymáshoz hasonlóvá, amire építeni lehetett. Ám az emberiség miért nem asszimilálódott olyan gördülékenyen, mint a többiek?

– Nem azért jöttünk, hogy politikáról vitatkozzunk – szólalt meg végül a földi nagykövet, megkerülve az aszári tanácstag kérdésére adandó választ. Hirtelen kimerültnek érezte magát. – Mit kívánnak tenni a Sidon ügyében? – Semmi értelme nem volt tovább húzni a dolgot; úgysem tudott mit tenni, hogy megváltoztassa a Tanács döntését.

– Szankciókat fogunk hozni az emberiség és a Szövetség ellen – tájékoztatta Goylét a turián. – Ez súlyos bűntett, s a büntetésnek ennek megfelelően súlyosnak kell lennie.

Talán ez csak a csillagközi közösségbe való beolvadás folyamatának része, gondolta Goyle fáradtan. Fokozatos és elkerülhetetlen átalakulás, ami végül összhangba hozza a Szövetséget a Tanácsnak felelő többi fajjal.

– Ezen szankciók részeként a Tanács meghatározott számú képviselőt fog kinevezni, hogy felügyeljék a Szövetség aktivitását a Határvidéken. – Most a szalarián beszélt, részletezve az emberiség büntetését.

Talán alapvetően különbözünk a legtöbb fajtól, gondolta Goyle, csak félig hallgatva az ítélkező bíróságot. Talán azért nem illünk közéjük, mert valami nincs velünk rendben. Volt pár faj, mint például a kroganok, akik ízig-vérig harciasak és ellenségesek voltak a Tanáccsal szemben. Aztán a kroganokat legyőzték, miután a galaxis nagyobb részét magukra haragították, s megtizedelve, szétszórva a sorsukra hagyták őket. Vajon ez az emberiség sorsa is?

– Ezek a Tanács által kinevezett képviselők rendszeresen ellenőrizni fogják a Szövetség létesítményeit és telepeit, beleértve a Földet is, hogy megbizonyosodjunk arról, betartják-e a Fellegvár törvényeit és rendelkezéseit.

Talán összeférhetetlenek vagyunk.

Az emberiség bizonyosan agresszív faj. Nem is beszélve a rámenősségéről, határozottságáról és könyörtelenségéről. De ezek tényleg hibák? A Szövetség gyorsabban és távolabbra jutott, mint előttük bármelyik faj. Becslései alapján a Szövetségnek húsz-harminc év múlva elég ereje lesz, hogy egyenrangú legyen a Tanáccsal. És hirtelen minden értelmet nyert.

Félnek tőlünk! A fáradtság és kimerültség, ami pillanatokkal ezelőtt még kínozta Goyle nagykövetet, most hirtelen eltűnt, elsöpörte egyetlen lenyűgöző felismerés. Valójában félnek tőlünk!

– Nem! – mondta élesen, elvágva a szalarián szavait, amint a részleteket sorolta.

– Nem? – kérdezte zavartan a szalarián. – Mit nem?

– Nem fogadom el ezeket a feltételeket. – Goyle rádöbbent, hogy majdnem hatalmas hibát követett el. Hagyta, hogy ezek az idegenek manipulálják, megzavarják a gondolatait, s ő elkezdett kételkedni a saját népében. De most nem fog megalázkodni előttük, nem fog bocsánatot kérni azért, amiért az emberiség emberien viselkedik.

– Ez nem tárgyalás – figyelmeztette a turián.

– Ez az, amiben tévednek – mondta Goyle vad mosollyal. Az emberiség őt választotta a képviselőjének, bajnokának. Kötelessége minden férfi, nő és gyermek jogainak megvédelmezése a Földön és mindenhol a szövetségi űrben. Most van szükségük rá, és ő harcolni fog értük!

– Nagykövet, talán nem érzi a helyzet súlyosságát – sugalmazta az aszári.

– Maguk azok, akik nem értik a helyzetet – hangzott Goyle szigorú válasza. – A maguk által javasolt szankciók megnyomorítják az emberiséget. A Szövetség nem fogja engedni, hogy ez megtörténjen. Én nem fogom engedni, hogy ez megtörténjen.

– Tényleg azt hiszi, hogy az emberiség képes szembeszállni a Tanáccsal? – kérdezte hitetlenkedve a turián. – Őszintén hiszi, hogy a népe győzedelmeskedhetne egy háborúban az egyesített erőinkkel szemben?

– Nem – ismerte el Goyle. – De nem adjuk könnyen magunkat, és nem hiszem, hogy ilyen indokkal háborúzni akarnának. Velünk nem. Túl sokba kerülne maguknak. Túl sok hajó és élet veszne oda egy konfliktusban, amit mind szeretnénk elkerülni. Nem is beszélve arról, milyen hatással lenne ez a többi fajra. Mi vagyunk a domináns faj a Skyllian Határvidéken és az Attican Átkelőben. Szövetségi bővítéseken nyugszik a régió gazdasága; szövetségi hajók és katonák tartják fenn a rendet odakint.

A holografikus kijelzőkön a nagykövet látta, hogy érvei telibe találtak. Hogy nyomatékosítsa az álláspontját, folytatta a beszédet, mielőtt a Tanács bármely tagja válaszolhatott volna.

– Az emberiség jelentős kereskedelmi partnere fél tucat más fajnak a Fellegvár uralta űrben, mindannyiuk faját is beleértve. A lakosság több mint tizenöt százalékát mi tesszük ki itt a Fellegvárban, és több ezer ember dolgozik a Fellegvár biztonsági szolgálatánál és a Torony őrségében. Alig egy évtizede vagyunk a galaktikus közösség tagjai, és máris túl fontos pozíciókat töltünk be ahhoz, hogy egyszerűen csak kényszeríthessenek minket! Elismerem, hogy hibáztunk. Ezért meg kell kapnunk a büntetésünket. Igen, feszegetjük a határokat. Ilyenek vagyunk. Néha túl messzire megyünk, de ez még mindig nem jogosítja fel magukat arra, hogy szigorú szülőként felpofozzanak minket! Az emberiségnek sokat kell még tanulnia a más fajokkal való érintkezésről, de maguknak pont ugyanennyit kell tanulni a velünk való érintkezésről... és jobban teszik, ha gyorsan tanulnak, mert még sokáig itt leszünk!

Mikor a nagykövet befejezte, döbbent csend lett a tanácsteremben. A galaxis három legerősebb kormányának képviselői egymásra néztek, majd kikapcsolták mikrofonjaikat és a holografikus kivetítőket, hogy egy gyors megbeszélést tarthassanak. A terem másik végéből Goyle erősítő technológia nélkül nem láthatta az arckifejezésüket, s nem hallhatta, miről beszélnek, de egyértelmű volt, hogy hevesen vitatkoznak.

Pár perc telt el, s valamiféle megegyezésre jutva visszakapcsolták mikrofonjaikat és a holografikus kivetítőiket.

– Ön milyen büntetést javasol, nagykövet? – kérdezte az aszári tanácstag.

Goyle nem volt biztos benne, hogy a kérdés őszinte volt-e, vagy csak megpróbálják csapdába csalni. Ha túl keveset mond, talán csak elküldik őt, és kényszerítik az emberiséget az eredeti feltételek elfogadására; ez esetben a következmények borzasztóak lennének.

– Pénzbeli bírságot, természetesen – kezdte Goyle, igyekezve felmérni, mennyit tartanának elégségesnek. Bár nem ismerte be, Goyle tudta, hogy fontos a többi faj elriasztása is az MI kutatástól. – Megállapodhatunk bizonyos specifikus szankciókban, amelyek terjedelmükben, régióban és időtartamukban korlátozottak. Elvből ellenezni fogunk minden egyoldalúságot. Társadalmunk nem engedheti meg magának, hogy hatalmaskodó korlátozások akadályozzák a fejlődésben. Holnapra ki tudok állítani egy szövetségi csoportot, akik tárgyalni fognak az elfogadható feltételekről.

– És mi legyen a Szövetség felügyelésére kirendelt ellenőrökkel? – kérdezte a szalarián.

A mondat inkább hangzott kérdésnek, mint felszólításnak. Goyle ekkor érezte, hogy megfogta őket.

Nem álltak készen arra, hogy belemenjenek egy esetleges háborúba torkolló vitába, ő viszont készen állt rá.

– Rájuk nem lesz szükség. Mint sok faj, az emberiség is szuverén nép. Nem fogjuk hagyni, hogy külső nyomozók lessenek át a vállunk fölött minden alkalommal, amikor csinálunk valamit.

A nagykövet tudta, hogy e helyett valószínűleg megnövelik a hírszerző egységek számát, amelyek az emberi faj nyomon követésével foglalkoznak, de nem tudott mit tenni. Mindegyik faj kémkedett a többi után, ilyen volt a kormányzás természete. Mindenki tudta, hogy a Tanács legalább olyan jó a kémkedés és információgyűjtés játékában, mint bárki más, de a Szövetség kémelhárításának működését növelni sokkal jobb lehetőségnek tűnt, mint a Fellegvár által hivatalosan kijelölt megfigyelők folyamatos félrevezetése és megfigyelése.

Újabb hosszú szünet állt be, de a Tanács ez alkalommal nem vitatta meg a történteket. Végül az aszári törte meg a csendet.

– Akkor így fogunk eljárni. A tárgyaló felek holnap találkoznak. A Tanács mostani ülését elnapoljuk.

Goyle higgadtan bólintott, gondosan ügyelt, hogy arckifejezése közömbös legyen. Ez nem volt végleges győzelem; nem volt annyira előnyös a pozíciója, hogy kárörvendhessen. Ám ahogy elindult a Kérelmezők Emelvényének lépcsőin a lift felé, amely visszaviszi őt az Elnökségre, ravasz, elégedett mosolyra húzódott a szája.

TIZENHAT

A hírolvasó nő hangja nem ingott meg, változatlan maradt, ahogy felolvasta a legújabb vezető hír részleteit.

– A Szövetség végül önként beleegyezett számos kereskedelmi szankció bevezetésébe a Fellegvár törvényeinek megsértéséért kapott büntetésként. Ezen szankciók többsége a meghajtó-magok gyártásának és a nullelem előállításának területére vonatkozik. Egyes közgazdászok figyelmeztetései szerint az energiaárak a Földön ugrásszerűen, akár húsz százalékkal nőhetnek a következő...

Anderson kikapcsolta a tévét a távirányítóval.

– Azt hittem, rosszabb lesz – mondta Kahlee.

– Goyle kemény tárgyalópartner – magyarázta Anderson. – De még mindig azt kell hinnem, szerencsénk volt.

Az ágy szélén ültek a hatréi hotelszobában. Anderson vette ki a szobát a Szövetség számlájára, járulékos költségként. A helyzet diktálta, hogy egyetlen szobán osztozzanak, ugyanis még senkinek nem tett említést Kahleeről a Szövetségnél, és gyanús lett volna, ha kivesz még egy lakosztályt... vagy duplaágyat kér.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte Kahlee. – Hová megyünk innen?

Anderson megvonta a vállát.

– Őszintén, nem tudom. Hivatalosan a Fantomok ügyévé vált a dolog, de még mindig túl sok az elvarratlan szál ahhoz, hogy csak úgy elsétáljunk.

– Elvarratlan szál?

– Elsőként te. Még mindig nincs valódi bizonyítékunk arra, hogy nem vagy áruló. Kell valami, amivel tisztázhatjuk a neved. Ráadásul még mindig nem tudjuk, ki volt az áruló, vagy hová vitték Dr. Qiant.

– Elvitték Dr. Qiant? Mire gondolsz?

– A nagykövet meg van győződve arról, hogy Dr. Qian még él és fogva tartják valahol – magyarázta Anderson. – Úgy gondolja, a doktor az oka annak, hogy a bázist megtámadták. Szerinte valakinek szüksége volt a doki tudására és szakértelmére, és ezért képes volt ölni is.

– Ez őrültség – mondta Kahlee meggyőződéssel a hangjában. – Mi van az idegen technológiával, amit talált? Az a támadás igazi oka!

– Arról senki sem tudott – emlékeztette Anderson Kahleet. – Csak te és én.

– Azt hittem, erről már szóltál nekik – mondta a nő, elkapva a tekintetét.

– Nem tennék ilyet anélkül, hogy szólnék neked – biztosította Anderson. – Ha megadnám nekik ezt az információt, tudni akarnák, hol szereztem. Szólnom kéne nekik rólad. Nem hiszem, hogy ez az, amit most akarunk.

– Te tényleg gondoskodsz rólam – suttogta a lány.

Visszafogott reakciójában volt valami furcsa, mintha zavarban lenne és szégyenkezne.

– Kahlee? Mi folyik itt?

A fiatal nő felkelt az ágyról és átsétált a szoba másik végébe. Megállt, mély levegőt vett és visszafordult a férfi felé.

– El kell mondanom neked valamit – mondta szomorúan. – Sokat gondolkodtam ezen, amióta elmondtad, hogy belefutottál Sarenbe a Dah’tannál.

A férfi nem szólt semmi, csak bólintott, hogy folytassa.

– Amikor először láttalak az apám házában, nem bíztam benned. Még miután megharcoltál azzal a krogannal, akkor sem tudtam eldönteni, hogy azért csináltad-e, mert tényleg hiszel nekem, vagy azért, hogy megnyerj magadnak, hogy mindent elmondjak neked, amit a Sidonról tudok.

Anderson majdnem megszólalt, hogy megbízhat benne, de meggondolta magát. Jobb, ha hagyja a lányt egyedül túlesni a dolgon.

– Aztán elmentünk a Dah’tanba és te belefutottál Sarenbe és tudom, mi történt, David. Azt is, amit nem mondtál el.

– Miről beszélsz? – tiltakozott a férfi. – Mindent elmondtam neked.

A lány megrázta a fejét.

– Nem mindent. Azt mondtad, Saren elgondolkodott, hogy megöl, aztán meggondolta magát, mert nem akart szemtanúkat, de te nem untattad őt azzal, hogy elmondd, nem vagy egyedül, igaz?

– Nem volt rá szükség. Magától is rájött.

– Ha nem jött volna rá, megölt volna! Inkább veszélybe sodortad a saját életedet, mintsem hogy elmondd a Fantomnak, hogy ott vagyok.

– Túl sokat magyarázol bele – mondta Anderson kényelmetlenül. – Egyszerűen csak nem hittem, hogy mondanom kéne valamit, miután elment.

– Szörnyű hazudozó vagy, hadnagy – szólt halvány mosoly kíséretében a lány. – Talán, mert jó ember vagy.

– Akárcsak te – bizonykodott a férfi.

– Nem. Nem igazán. Nem vagyok jó ember. Ez lehet az oka annak, hogy jól hazudok.

– Te hazudtál nekem? – Anderson a fejében hallotta Saren figyelmeztetését a dah’tani romok mellett. Hazudik neked. Sokkal többet tud erről, mint amit elmondott.

– Tudom, ki volt az áruló a Sidonon. Bizonyítékom van rá, és tudom, hogyan deríthetjük ki, kivel dolgozik együtt.

Anderson úgy érezte, mintha felpofozták volna. Nem tudta, mi fájt jobban: a tény, hogy Kahlee megtévesztette őt, vagy hogy ez Saren számára nyilvánvaló volt.

– Kérlek... – mondta a lány a hadnagy fájdalmas arckifejezése láttán. – Meg kell értened.

– Megértem. Okosan cselekedtél, óvatosan. Én pedig túl vak és hülye voltam, hogy észrevegyem, mi folyik itt valójában.

A válás valószínűleg jobban megviselte Andersont, mint gondolta. Olyan kétségbeesett és magányos volt, hogy valami különös kapcsolatot képzelt önmaga és Sanders közé, amikor valójában csak egy nyomozás kényszerítette őket egymás mellé. Azért, hogy jó katona legyen, feláldozat a házasságát. Most pedig, hogy a válás véglegessé vált, hagyta, hogy a személyes érzelmei belezavarjanak a katonai ügyeibe. Cynthia jót nevetett volna a dolog iróniáján.

– El akartam mondani – bizonygatta Kahlee –, az elő este, amikor megmentettél minket a krogantól. Grissom mondta, hogy ne tegyem.

– De neki elmondtad.

– Ő az apám!

Akit alig ismersz, gondolta Anderson, de nem mondott semmit. Felfogta, miért tette, amit tett a lány, de ettől még nem lett kevésbé fájdalmas a dolog. Kihasználta. Az egész nyomozás alatt játszott vele, apró információmorzsákat dobálva elé, hogy távol tarthassa az igazság felfedezésétől: a lánynál voltak a válaszok, amiket mindvégig keresett.

Anderson mély lélegzetet vett és próbált úrrá lenni az érzelmein. Nem volt értelme emésztenie magát; vége volt. Végeztek. Ha azon gondolkodik, hogyan manipulálta őt Kahlee, ez nem viszi őt közelebb a feladat megoldásához; ez nem segít megbosszulni a sidoni halottakat.

– Szóval, ki az áruló? – kérdezte semleges hangon.

– Dr. Qian. Hát nem nyilvánvaló?

Anderson nem tudott hinni a nőnek.

– Azt mondod, a Szövetség egyik legelismertebb és legbefolyásosabb tudósa elárulta az övéit, és segédkezett legyilkolni a saját maga által összeválogatott csapatot? Miért?

– Már elmondtam! Félt, hogy leállítják a projektet. Tudnia kellett, hogy jelenteni fogom. Az egyetlen módja, hogy titokban tartsa az idegen technológia tanulmányozását, az volt, hogy megsemmisíti az egész bázist, és rám tereli a gyanút.

– Tényleg azt hiszed, hogy képes lett volna ölni ezért? – kérdezte Anderson még mindig szkeptikusan. – A kutatásért?

– Mondtam, hogy a megszállottja volt, nem emlékszel? Hatással volt rá. Megváltoztatta. Neki elment a józan esze.

A lány letérdelt és kezébe fogta a férfi kezét.

– Tudom, nehéz hinned nekem azok után, hogy ennyi mindent nem mondtam el neked, de Qian labilis volt. Ezért döntöttem úgy, hogy feljelentem – magyarázta.

– Tudom, nagy kockázatot vállaltam – folytatta –, de nem sejtettem, milyen komoly a dolog, amíg nem hallottam a bázis lerombolásáról. Ekkor vettem észre, milyen veszélyes lett Dr. Qian, milyen messzire jutott. Meg voltam ijedve!

A lány lépései teljesen jogosak voltak, de Anderson nem akarta tovább hallgatni. Most nem. Felállt, kezét kihúzta Kahlee kezéből, és átsétált a szoba másik végébe. Hinni akart neki, de a helyzet túlságosan irreálisnak tűnt. Hogyan változhat a megbecsült tudós hirtelen szörnyeteggé, aki lemészárolja a barátait és munkatársait egy darabka idegen technológiáért?

– Azt mondtad, van bizonyítékod? – kérdezte visszafordulva a lányhoz.

Kahlee előhúzott egy kis optikai meghajtót, és odanyújtotta neki.

– Másolatot készítettem a személyes feljegyzéseiről. Arra az esetre, ha alkudoznom kéne. – Odadobta a lemezt a férfinak, aki óvatosan kapta el, nehogy megsérüljön.

– Juttasd el a Szövetségnek. Bizonyítja, hogy igazat mondtam.

– Miért nem adtad ezt ide nekem előbb?

– Nem tudtam, hogy Qian egyedül dolgozott-e. Annyi hatalma és befolyása volt a Szövetségen belül: admirálisok, parancsnokok, nagykövetek, politikusok; mindet ismerte. Ha neked adom a lemezt és továbbadod valakinek, aki vele van... – nem fejezte be a gondolatot. – Ezért nem mondtam el, David. Biztosra kellett mennem.

– Miért most? Mi változott?

– Vannak embereid, akikben megbízol a Szövetségnél. Én pedig eldöntöttem, hogy bízni fogok benned.

Anderson a mellényzsebébe csúsztatta a lemezt és visszaült az ágyra a lány mellé.

– Azt is mondtad, tudod, hogy deríthetnénk ki, kivel dolgozik Qian.

– Minden személyes fájlja rajta van azon a lemezen – válaszolta a lány. – Többségük extra kutatási feljegyzés. Cuccok, amiket megtartott magának. Nem volt esélyem mindent feltörni, mielőtt eljöttem, de biztosra mentem és elhoztam a pénzügyi feljegyzéseket is. Feloldjuk a titkosításukat, visszakövetjük a tranzakciókat a forráshoz, és végül eljutunk ahhoz, aki ezt az egész ügyletet támogatta.

Anderson elismerően bólintott.

– Csak a pénzt kell követni.

– Pontosan.

Egy ideig csendben ültek egymás mellett az ágy végén, egyikük sem beszélt, egyikük sem húzódott arrébb. Anderson mozdult elsőnek... felállt és megragadta a kabátját.

– El kell juttatnunk ezeket az adatokat Goyle nagykövetnek. Ő tisztázni fogja a neved, és kideríthetik, kivel dolgozik Dr. Qian.

– És aztán? – kérdezte a lány mohón, felugorva és a kabátjáért nyúlva. – Utána mit teszünk?

– Aztán megkeresem azt, aki megtámadta Sidont, de te nem jössz velem.

Kahlee egyik kezével a kabát ujjában megállt.

– Miről beszélsz?

A hadnagyot még mindig bántotta, hogy a nő nem bízott benne, de nem ezért mondta. A saját érzelmi bántották, nem a lány viselkedése. Ő csak mindent megtett, hogy túlélje ezt az őrületet, és ezért nem tudta őszintén hibáztatni. Nem a lány hibája volt, hogy hagyta magát érzelmileg is belekeveredni a dologba. Azonban most az ő felelőssége volt, hogy ez ne történjen meg újra.

– Az a krogan még mindig téged keres. Intézkednünk kell, hogy kijuttassunk erről a bolygóról. Egy biztonságos helyre.

– Várj egy percet – tiltakozott a nő dühösen. – Nem hagyhatsz csak úgy ki ebből. A barátaim haltak meg a támadásban! Jogom van végigcsinálni.

– A dolgok egyre durvábbak lesznek – monda Anderson. – A Szövetség tagja vagy, de mindketten tudjuk, hogy nem vagy katona. Ha itt maradsz, csak lelassítasz, vagy az utamba állsz.

A lány ránézett, de nyilvánvaló volt, hogy nem tud mit mondani.

– Megtetted, amit kellett – mondta Anderson, megveregetve a mellényzsebét, ahol a lemez lapult. – A te dolgod itt véget ért. Az enyém csak most kezdődik.

– Ez elfogadhatatlan! – kiáltotta Dr. Shu Qian.

– Ezekhez a dolgokhoz idő kell – válaszolta Edan Had’dan, reménykedve, hogy kiengesztelheti az embert. Rettegett ezektől a reggeli találkozóktól.

– Idő? Idő mire? Tétlenkedünk!

– Egy Fantom van a Camalán! Várnunk kell, amíg feladja és elmegy.

– És ha nem adja fel? – kérdezte Qian emelkedő hangon.

– Fel fogja adni. A Dah’tan és a Sidon is elpusztult, már semmi sem köti a nevemet ehhez az ügyhöz. Legyen türelmes és el fog menni.

– Esélyt ígért nekem a kutatásaim folytatására! – vakkantotta Qian. – Azt nem említette, hogy egy koszos finomító gyomrába zárva fogom vesztegetni az időmet!

A batarián a belső szemei feletti területet dörzsölte szabad kezével, próbálva sakkban tartani a növekvő fejfájást. Az emberek kifogtak rajta: mint fajt túlságosan hangosnak, durvának és udvariatlannak tartotta őket, de Dr. Qiannal foglalkozni az ő saját, különbejáratú gyötrelme volt.

– Egy ilyen létesítmény kiépítése bonyolult feladat – emlékeztette a mogorva tudóst. – Önnek is hónapokba telt adaptálni a berendezést a Sidonon. Ezúttal mi a semmiből kezdjük.

– Nem lenne ekkora probléma, ha nem pusztították volna el a laboromat és a beszállítómat! – vádolta Qian.

Igazából Qian ötlete volt lerombolni a szövetségi bázist. Amint felfedezte, hogy Kahlee Sanders hiányzik, felvette a kapcsolatot Edannal és követelte, hogy batarián partnere tegye meg a szükséges lépéseket. Még a bázis terveit és belépési kódjait is megadta.

– Nem hagyhattuk, hogy az a Fantom a dah’tani feljegyzésekre tegye a kezét – magyarázta el Edan legalább tizedszer. – Emellett vannak más beszállítók is. Az embereim már dolgoznak az új labor épületén. Messze a Fellegvár uralta űr határain túl, biztonságban a Tanács kíváncsiskodása elől. Ám nem szedhetünk össze mindent, amire szükségünk van, egy hatalmas vásárlással! A nélkül legalábbis nem, hogy nemkívánatos figyelmet ne keltenénk.

– Már felkeltette a figyelmüket! – csattant fel az ember, visszatérve a Fantom témájára.

Qian nagyon izgatott volt a sidoni rajtaütés óta, és napról napra ingerlékenyebb és paranoiásabb lett. Eleinte Edan azt hitte, az embertársai elárulása miatti bűntudat okozza Qian gyors mentális leromlását. Nem telt sok időbe, hogy rájöjjön, a valódi ok valami egészen más.

Qian megszállottja volt az idegen tárgynak. Csak azzal törődött, arra gondolt éjjel-nappal. Úgy tűnt, a doktornak fizikai fájdalmai vannak, ha nem dolgozhat a titkai feltárásán.

– Az a Fantom épp minket keres – figyelmeztette a batariánt, s hangja kíméletlen suttogássá vált. – Azt keresi!

Nem volt szükséges tisztázni, mire is gondol.

Az a valami még mindig odakint volt, ahol Edan mélyűri kutató csapatai megtalálták egy feltérképezetlen rendszerben keringve, közel a Perseus Határvidékhez. Kettejükön és a tudósok és felügyelők kis csapatán kívül, akik elsőként belebotlottak, senki sem tudta a pontos helyét, és Edan gondoskodott arról, hogy ez így is maradjon. Ha tudta volna, milyen irracionálisán fog viselkedni a doktor, talán másképp rendezte volna a dolgot.

Az igazat megvallva lehetett azzal érvelni, hogy nem csak Qian viselkedett irracionálisán. Edan korábban szokás szerint sosem üzletelt közvetlenül emberekkel. Minden illegális tevékenysége ellenére, még sosem tett semmit, ami a Fantomok joghatósága alá tartozna.

Mégis, szinte attól a pillanattól kezdve, hogy elutazott megtekinteni csapata hihetetlen felfedezését, rá egyáltalán nem jellemző döntésre jutott. Ez azonban csak azért volt lehetséges, mert akkor még nem tudták, mekkora valamibe botlottak.

– Nem biztonságos odakint – folytatta Qian nyafogós hangon. – El kéne onnan hoznunk. Közelebb.

– Ne legyen hülye! – csattant fel Edan. – Egy ekkora méretű valamit nem lehet csak úgy átvinni egy másik rendszerbe! Hacsak be nem vonunk két hajót és a legénységüket. Olyan közel a Határvidékhez, biztosan magunkra vonjuk a gethek figyelmét! El tudja képzelni, mi történne, ha a kezükbe kerülne?

Qian nem válaszolt a kérdésre, de nem is hagyta abba a siránkozást.

– Szóval kint marad – mondta cinikus, szarkasztikus hangon. – Amíg a maga úgynevezett szakértői a bolygón körülötte motoszkálva próbálják felfogni, mit találtak, én itt ragadtam, tehetetlenül!

Több tudós is volt a tárgyat felfedező csapatban; az egész utazás célja a protheán technológia be nem jelentett keresése volt, abban a reményben, hogy Edan vállalatbirodalma hasznot húzhat belőle. Ám egyikük sem volt a mesterséges intelligencia szakembere, és Qiannak igaza volt, amikor azt mondta, meghaladja a képességeiket.

Edan hosszú ideig keresett megfelelő tudású és szakértelmű valakit, hogy segítsen neki felszabadítani az általa talált tárgy potenciálját. Sok millió kreditet költött a drága és nagyon diszkrét nyomozásra. Végül kénytelen volt levonni az elkerülhetetlen következtetést, hogy az egyetlen alkalmas jelölt egy ember.

Így aztán büszkeségét lenyelve utasította a képviselőit, hogy környékezzék meg Qiant. Szakmai büszkeségére és tudományos kíváncsiságára apellálva egyre mélyebbre rántották a doktort felfedezésük legkisebb, legszívfájdítóbb részletének feltárásával. A bizarr udvarlás több mint egy évig tartott, végül Dr. Qian ellátogatott a rendszerbe, és a saját szemével láthatta az idegen tárgyat.

A hatás pontosan olyan volt, amilyennek Edan várta. Qian megértette, mit fedeztek fel. Rájött, hogy ez túlment az emberi és batarián érdekeken. Felismerte benne a potenciált a galaxis alapvető megváltoztatására, és teljes erőfeszítéssel belevetette magát a munkába.

Ám a maihoz hasonló napokon Edan úgy érezte, hibát követett el.

– Maguk idióták – mondta Qian tárgyilagosan. – Tudják, hogy képtelenek előrébb jutni nélkülem. Alig tudják elvégezni az alapvető megfigyelési feladatokat hibás eredmények nélkül.

A batarián sóhajtott.

– Ez csak időleges. Csak amíg a Fantom visszavonul. Akkor megkap mindent, amit akar: korlátlan hozzáférést a tárgyhoz; egy labort a bolygó felszínén; minden erőforrást és segítséget, amire szüksége van.

Qian felhorkant.

– Hmm... Az sokat segítene. Szükségem van a terület szakértőire. Emberekre, akik elég okosak ahhoz, hogy megértsék, mi történik. Mint a sidoni csapatom.

– Az a csapat halott! – kiáltotta Edan elveszítve türelmét. – Segített megölni őket, emlékszik? Hamuvá és porrá változtattuk őket!

– Nem mindet – mosolygott Qian. – Kahlee Sanderst nem.

Edan egy pillanatra döbbenten elhallgatott.

– Tudom, mire képes – folytatta Qian. – Szükségem van a segítségére a projektben. A hiánya hónapokkal vetheti vissza a kutatást. Talán évekkel.

– Küldjünk neki üzenetet most rögtön? – kérdezte Edan gúnyosan. – Biztos vagyok benne, hogy el lenne ragadtatva, és azonnal csatlakozna hozzánk, amint megkérjük.

– Nem azt mondtam, hogy fel kéne kérnünk – válaszolt Qian. – Csak hozza ide. Megtaláljuk a módját, hogy meggyőzzük a csatlakozásról. Biztos vagyok, hogy megvannak a megfelelő emberei. Csak ne okozzanak maradandó károkat a kognitív képességeiben.

Edan bólintott. Talán a doktor mégsem olyan irracionális, mint gondolta. Már csak egy probléma volt.

– És mégis hogy fogjuk megtalálni?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Qian. – Biztos vagyok benne, hogy megtalálja a módját. Talán utána küldhetné a krogant újra.

TIZENHÉT

Az elmúlt hetekben másodszorra tette meg az utat Goyle nagykövet az Elnökség hullámzó mezején át, hogy a Fellegvár Tanácsával találkozzon. Legutóbb, mikor erre az útra vállalkozott, a Tanács idézte maga elé, mert az emberiség megsértette a Fellegvár Törvényeit. Ezúttal azonban ő kérte a kihallgatást.

Most is elhaladt a központi tó mellett, mely az édeni jelenet közepén állt. Megint elment a térközrelé replikája mellett, de most a lifttel a Torony teteje felé halva, megengedte magának, hogy élvezze a kilátást.

A legutóbbi alkalommal megnyerte a csatát, dacolva a Tanáccsal, de hosszú diplomatakarrierje során megtanulta, hogy az erőfitogtatás nem az egyetlen módja annak, hogy elérje, amit akar. Szerte az ismert galaxisban a Szövetség agresszív és konfrontatív hírnévnek örvendett. Legutóbbi tettei kétségkívül megerősítették a róla kialakult véleményt a tanácstagok szemében, de ma az emberiségnek egy másik oldalát akarta megismertetni velük.

Elérte a Torony tetejét, kilépett a liftből, elhaladt az ünnepélyes becsületőrök előtt, és felment a lépcsőn a Kérelmezők Emelvényére. Egy pillanattal később a tanácstagok felbukkantak a magas paraván mögül a csarnok másik végén és higgadtan, ünnepélyesen helyet foglaltak.

Más fajok testbeszédéből olvasni nehéz volt, de a nagykövet keményen és folyamatosan fejlesztette ezt a képességét. Merev és formális ülésmódjukról azonnal meg tudta mondani, hogy a mostani találkozás pont olyan kellemetlen lesz, mint a legutóbbi. Befelé mosolygott. Ez váratlan lesz a számukra. Ez előnyt adhat neki a tárgyalás során.

– Üdvözöljük, Goyle nagykövet – köszöntötte az aszári nagykövet, amint mind helyet foglaltak, és a holografikus kivetítések és hangerősítő berendezések bekapcsoltak.

– Köszönöm, hogy fogadtak, Tanácsosok – válaszolta.

– Legutóbbi találkozásunkkor felmerült nézeteltéréseink ellenére ön még mindig a Fellegvár tagja – mondta a turián nyomatékosan. – Soha nem tagadhatjuk meg öntől az audiencia jogát, nagykövet. – Goyle megértette a finom utalást. Nem haragudnak a múltkori kirohanásáért; felette állnak a kicsinyes viszályoknak. A Tanács tagjai teljesen pártatlanul állnak ezúttal is az emberiséghez. Hogy beleegyeztek ebbe a találkozásba, csak azt mutatja, hogy a Tanácsot alkotó fajok erkölcsileg jobbak az embereknél; sokkal civilizáltabbak.

– Mi a célja ennek a kihallgatásnak? – kérdezte az aszári sokkal semlegesebb hangon. Annak ellenére, hogy talán egyetértett a turiánnal, Goyle úgy gondolta, ő sokkal jobb tudja leplezni az érzéseit.

– Legutóbbi találkozásunkkor kijelentették, hogy az emberiségnek meg kell tanulnia magáévá tenni a kölcsönösen előnyös együttélés fogalmát – mondta. – Azért vagyok itt, hogy bebizonyítsam, a szavaik nem találtak süket fülekre.

– És pontosan hogy szeretné ezt megtenni? – kérdezte a szalarián.

– Ajándékot hoztam a Tanács számára.

– Azt hiszi, megvásárolhatók vagyunk, nagykövet? – csattant fel a turián.

Pontosan úgy reagált, ahogy Goyle remélte. Ha elérné, mintha ők nehezítenék meg a helyzetet, annál valószínűbb, hogy megadják neki, amit kér.

– Nem akartam bűncselekményt elkövetni – kért alázatosan elnézést, belül titokban mosolyogva. – Ez nem megvesztegetés, sokkal inkább egy ajánlat.

– Kérem, folytassa – mondta az aszári. A három tanácsnok közül ő volt Goyle számára a legnehezebben kiismerhető. Nem véletlenül, mert a nagykövet őt tudta legkevésbé manipulálni.

– Rájöttem, hogy az emberiség hibát követett el a Sidonon. Amit mélységesen sajnálunk. Kárpótlásként szeretném felajánlani a Tanács számára az összes titkosított kutatási feljegyzést a bázisról.

– Ez... ez nagyon nagylelkű ajánlat – mondta a szalarián egy pillanatnyi habozás után. – Megkérdezhetem, miért akarja megosztani velünk ezt az információt?

– Talán kutatásunk hasznosnak bizonyul a galaxis többi népe számára. Talán közelebb kerülünk általa egy békés kapcsolathoz a gethekkel.

– Azt hittem, minden feljegyzés megsemmisült a támadás alatt – gyanakodott a turián.

– Kahlee Sanders hadnagy, a támadás túlélője, másolatokat készített a fájlokról, mielőtt a Sidon elpusztult.

Miután kiderült, hogy Qian együttműködött a batariánokkal, csak annak volt értelme, ha a kutatás anyagait hozzáférhetővé teszik más fajok szakemberei számára is. Remélhetőleg úgy fogják viszonozni a szívességet, hogy megvédik a Szövetséget a batariánoktól, ha azok megpróbálnák felhasználni Dr. Qian munkáját, hogy MI-t hozzanak létre az emberiség ellen. Emellett a fájlokat átnéző kutatók egytől egyig biztosították őt arról, hogy a kutatások nagy része gyakorlatilag teoretikus. Évekbe, talán évtizedekbe telhet, mielőtt bármi hasznosat tudnak kihozni belőle.

És volt még egy fontos elem.

– A feljegyzések említenek valamiféle idegen technológiát, amit a Fellegvár uralta űr határain kívül találtak – tájékoztatta őket Goyle.

– Milyen technológia? – érdeklődött a szalarián.

– Nem tudjuk. Nyilvánvaló, hogy kapcsolatban van a szintetikus intelligenciával, de ezen túlmenően Qian szándékosan nem jegyezte fel a részleteket. A jegyzeteiből egyértelműen kiderül, hogy sokkal fejlettebbnek gondolta, mint bármit, amit a többi faj létrehozott.

– Protheán? – kérdezte az aszári.

– Qian feljegyzései szerint nem. Ismét nincs sok részlet, de van pár utalás, miszerint a doktor úgy gondolta, kapcsolatot lehet vele teremteni a gethekkel.

– A gethekkel? – kérdezte gyorsan a szalarián. – Milyen értelemben?

– Az nem egyértelmű. Talán úgy gondolja, az a valami lehetővé teszi neki, hogy kommunikáljon velük. Talán még irányíthatja is őket. Nem rendelkezünk megfelelő mennyiségű információval, hogy biztosak lehessünk benne, de úgy hisszük, ez a technika valós fenyegetést jelent. Nemcsak a Szövetségre, hanem az egész galaxisra.

– És úgy gondolja, aki megtámadta a Sidont, már rendelkezik ezzel a technológiával? – kérdezte a szalarián.

– Lehetséges – mondta kissé tétovázva Goyle. – Nem derül ki, hogy egyáltalán a Sidodon volt-e. Qian feljegyzései egy cseppet kiszámíthatatlanok.

– Azt mondja, mentálisan kiegyensúlyozatlan volt? – tette fel az aszári a kérdést.

– Van rá némi bizonyíték, hogy igen.

– Biztosak lehetünk abban, hogy ez a technológia létezik? – tudakolta a szalarián. – Vagy csak egy őrült téveszméit kergetjük?

– Ha létezik – hívta fel a figyelmet a nagykövet –, nem vállalhatjuk a kockázatát, hogy nem foglalkozunk vele.

– Meg kell találnunk a támadásért felelősöket – értett egyet a turián. – Mielőtt ez rászabadulna a galaxisra!

– Edan Had’dannal kezdhetik. Egy batarián a Camaláról. David Anderson hadnagy, akit az ügy kivizsgálására küldtünk, úgy hiszi, hogy ő állt a háttérben. A maguk emberei is megerősíthetik, amint megkapták a fájlokat.

Egy pillanatra kikapcsoltak a hologramok, amíg a tanácstagok megvitatták a dolgot.

– Továbbítani fogjuk ezt az információt az ügyön dolgozó Fantomnak.

– A Tanács hálás önnek, amiért a figyelmünkbe ajánlotta ezt a lemezt – mondta az aszári.

– A Szövetség nem kíván ellentmondásba keveredni a Tanáccsal – magyarázta Goyle. – Még mindig újoncok vagyunk a galaktikus térben, de készek arra, hogy megmutassuk együttműködési szándékunkat, s hogy egymás mellett létezzünk a Fellegvár többi fajával.

Az arckifejezésükön látta, hogy megnyerte őket magának. Itt volt az ideje támadásba lendülni.

– Kahlee Sanders, a kutató, aki megszökött a Sidonról, most a Camalán bujkál. Okunk van azt hinni, hogy az élete veszélyben van, amíg azon a világon marad. A Szövetség szeretné felajánlani az egyik hajóját, ami leszáll a Camalán valahol a kikötőkön kívül, hogy felvegye őt és biztonságba helyezze.

– Ez egy ésszerű kérés – mondta a turián egy pillanatnyi megfontolás után. – A Tanács megállapodhat a batarián hatóságokkal, hogy ezt lehetővé tegyék.

– Van még egy kérésem, amivel a Tanácshoz fordulnék – tette hozzá Goyle nagykövet, egyik legalapvetőbb mégis leghatékonyabb tárgyalási technikáját alkalmazva: kis igen, nagy igen. Ha kisebb megegyezésre jutunk valakivel, ez megteremti a megállapodás és együttműködés légkörét, s így aztán nagyobb esélyei lesznek a komolyabb kérések elfogadtatásának.

– Anderson hadnagy, a Szövetség embere, aki fényt derített Edan érintettségére, szintén a Camalán van.

– Azt kéri, hogy evakuálhassák őt is? – találgatott a szalarián.

– Valójában azt szeretnénk, ha elkísérhetné a Fantomot, ha Edan Had’dah után megy.

– Miért? – kérdezte az aszári. Goyle nem tudta eldönteni, partnere gyanakvó-e vagy csak nagyon kíváncsi.

– Több okból is – magyarázta a nagykövet. – Úgy gondoljuk, Dr. Qian még életben lehet. Ha elfogják, szeretnénk, ha kiadnák a Szövetségnek, hogy bíróság elé állíthassuk embereink meggyilkolásáért a Sidonon. Ezenkívül úgy látjuk, ez jó alkalom Anderson hadnagynak, hogy tanuljon. A Fantomok hírneve jól ismert; a Tanács képviselői, a Fellegvár által uralt űr őrei. Ha együtt dolgozik az önök ügynökével, az segíteni fog a hadnagynak, hogy megértse a Fantomok által a csillagközi béke megőrzése érdekében használt módszereket.

Várt egy pillanatot, mielőtt folytatta, időt nyerve, hogy precízen fogalmazhassa meg a következő érvét. Ez a kérés visszaüthetett rájuk, de ez volt az egész meghallgatás célja. Úgy tűnt, a tanácsnokok is gondolkodóba estek.

– Azt is reméljük, hogy az ügynökük jelentést tud majd tenni Anderson hadnagy teljesítményéről a küldetésen. Ha jól teljesít, talán még Fantomnak is jelölhetik.

– Felvenni valakit a Fantomok soraiba hosszú és bonyolult folyamat – tiltakozott a turián. – A jelentkezőknek éveken keresztül tartó példaértékű katonai vagy rendvédelmi szolgálataikkal bizonyítaniuk kell rátermettségüket, mielőtt egyáltalán fontolóra vennék, hogy ebben a megtiszteltetésben részesítjük őket.

– Anderson hadnagy csaknem tíz éve szolgál a szövetségi hadseregben – biztosította őket a nagykövet. – Elvégezte az N7 elit speciális műveletek programunkat, és számos kitüntetést kapott kötelességei teljesítéséért. Könnyen elérhetővé tehetem az aktáját a Tanács számára.

– A pályázóknak szigorú átvilágítási folyamatnak kell alávetniük magukat – magyarázta a szalarián egy másik nézőpontból. – Háttérellenőrzés, pszichológiai értékelések és hosszú ideig tartó mentori és területi képzés az eljárás részei.

– Nem azt kérem, hogy máris Fantomnak tekintsék őt – tisztázta a nagykövet. – Csak azt, hogy tegyék lehetővé számára, hogy elkísérje Sarent a küldetésén, és bírálják el őt a teljesítménye alapján, hogy lássuk, megvan-e a képessége hozzá.

– A maguk faja még új a galaxisban – mondta az aszári, végre megnevezve a problémát, amit mind csak kerülgettek. Hivatalosan a Fantomok bármely fajból kikerülhetnek, de szinte kivétel nélkül a tanácsi fajokból származtak.

Az elfogultság teljesen érthető volt: egy faj valamely tagjának közvetlen összeköttetést biztosítani a Tanáccsal, s megadni neki a lehetőséget, hogy a galaktikus törvényeket is túllépje, ha szükségesnek érzi, nyilvánvalóan fontosságot kölcsönöz az adott népnek. Ha beengednének egy embert a Fantomok közé, ez azt az üzenné a többi fajnak, hogy az emberek egyenrangúak a turiánokkal, az aszariánokkal és a szalariánokkal. Ez nem állt messze az igazságtól, és Goyle nagykövet pontosan ezért erőltette a dolgot.

– Sok faj már évszázadok óta tagja a Fellegvárnak, mégsem került még ki Fantom a soraik közül – folytatta az aszári. – Ha megadjuk, amit kér, ellenérzést válthatunk ki bennük.

– Ahogy biztosan ellenérzést váltott ki belőlük az is, amikor a turiánok tagjai lettek a Tanácsnak – vágott vissza Goyle nagykövet.

– Azok különleges körülmények voltak – avatkozott közbe a szalarián a turián tanácsos védelmében. – A turiánok nélkülözhetetlenek voltak a krogan lázadás leverésében. Így több milliárd élet menekült meg.

És akkora flottájuk van, mint az aszári és a szalarián együtt, tette hozzá Goyle hang nélkül.

Hangosan azonban csak ennyit mondott:

– A legutóbbi találkozásunkkor azt mondták nekem, az emberiségnek meg kell tanulnia feláldozni magát másokért. Kialkudhattam volna ezt az engedményt a sidoni információk segítségével, de úgy döntöttem, ingyen odaadom maguknak a nagyobb jó érdekében. Most az egyik legjobb szövetségi katona támogatását ajánlom fel maguknak, hogy véget vessünk a fenyegetésnek, aminek létrehozásában talán akaratlanul is részt vettünk. Annyit kérek csak cserébe, hogy fogadják el a hadnagyot mint lehetséges Fantom-jelöltet.

Nem érkezett azonnal válasz a Tanácstól. A nagykövet észrevette, hogy még mindig gyanakodva méregetik az előző találkozásukon történtek miatt, de ideje volt kiállni az emberiségért, és lecsillapodni.

– Nem követelek semmit. Nem kérem, hogy megígérjenek vagy megtegyenek bármit. Hiszem, hogy ez a tapasztalat a javára válik Anderson hadnagynak és a Szövetségnek. Hiszem, hogy megerősíti az emberek és a Fellegvár többi tagja közti összeköttetést. És őszintén hiszek abban, hogy jobban megértjük majd általa, milyen kötelezettségekkel és felelősséggel is tartozunk a nagyobb galaktikus közösségért.

– Ha azonban elutasítják a kérésemet, szívesen elfogadom a Tanács bölcs döntését.

Azt várta, hogy a Tanács még egyszer megvitatja majd a kérését. Azonban legnagyobb meglepetésére az aszári egyszerűen csak melegen rámosolygott.

– Elérte a célját, Goyle nagykövet. Megadjuk, amit kér.

– Köszönöm, Tanácsos – válaszolt Goyle. Nem volt felkészülve a gyors beleegyezésre, de igyekezett leplezni meglepődését.

– A Tanács mostani találkozóját elnapoljuk – mondta az aszári, majd a Tanács tagjai felemelkedtek székeikről és eltűntek az emelvény mögötti lépcsőkön.

Goyle a homlokát ráncolva tette meg a hosszú sétát a Kérelmezők Emelvényéről. Részletesen tanulmányozott minden döntést, amit a Tanács az utóbbi öt évszázadban hozott. Minden esetben egyhangúlag döntöttek. Ha valaha is nézeteltérés alakult ki köztük, elnapolták az ügyet, amíg közös nevezőre nem jutottak.

Akkor hogy volt lehetséges, hogy az aszári nagykövet egyedül döntött az ő kérelme felől?

Ahogy elérte a liftet és belépett, végre beugrott neki a magyarázat. Már várták a kérését, mielőtt felhozta volna a témát. Tudniuk kellett, merre vezeti őket, ezt beszélték meg sebtében Edan Had’dan megemlítése után. Jóval azelőtt eldöntötték a válaszukat, hogy ő felhozta volna a témát.

Goyle nagykövet azt hitte, ő irányít; a tárgyalás vezetése volt a legnagyobb előnye, amivel manipulálhatta a Tanács tagjait, mint a legutóbbi találkozásukkor. Legutóbb ez felkészületlenül érte őket, de most már számítottak rá. Ők irányítottak, eljátszották a szerepüket, mint a színészek, végig tudva, hogy mi lesz a vége. És csak a jelenet utolsó pillanatában billentették meg a fejüket az igazság finom kinyilatkoztatásaként, amiről tudniuk kellett, hogy ő is érteni fogja.

Lefelé utazva a liftben Goyle nagykövet abban a tudatban keresett vigaszt, hogy elérte, amit akart. Nem volt hozzászokva, hogy kijátsszák, és nem tudott nem arra gondolni, hogy hibát követett el.

Miért támogatta a Tanács olyan buzgón a kérelmét? Tényleg késznek találták erre az emberiséget? Vagy arra számítanak, hogy Anderson elbukik, s majd ezt a bukást ürügyként használhatják, hogy visszatartsák a Szövetséget?

Ez a tárgyalás teljesen új megvilágításba helyezte számára a Tanácsot, és azt, ahogy átlátják a tárgyalásokat és a diplomáciát. Ő a politikában jártas embernek tekintette magát, s most nagyon úgy érezte, hogy a kisujjukkal sem ér fel ezeknek az iskolázott mestereknek.

Félreérthetetlen üzenetet küldtek neki: tudták, hogyan kell játszani ezt a játékot, akárcsak ő. Bármilyen előnye is volt a Szövetségnek a Tanáccsal szemben, az elveszett ebben a tárgyalásban. A nagykövet belátta, hogy mikor legközelebb találkozik majd velük, folyamatosan felül kell bírálnia önmagát. Hisz nem tudhatta, hogy ő vezette-e a tárgyalásokat, vagy őt vezették? Goyle nagykövet elbizonytalanodott. A Tanácsnak pedig pontosan ez volt a célja.

TIZENNYOLC

– Mindjárt ott vagyunk, Sanders hadnagy – közölte a sofőr kiabálva, hogy túlharsogja a páncélozott hatkerekű jármű motorját, ahogy megpattant a kocsi a Hatre sivatagi homokján. – Már csak néhány klikk a találkozási pontig.

A sofőrön kívül öt másik szövetségi tengerészgyalogos utazott vele az APC-ben; az utolsó pillanatban mellé adott testőrsége. Ő és a pilóta elöl ültek, a csapat többi része pedig a kocsi hátuljában zsúfolódott össze. Négy tengerészgyalogos már a Camalán volt, amikor megkapták a parancsot, a másik kettő az Elysiumról érkezett előző este, eleget téve a Szövetség főhadiszállásáról érkező utasításoknak.

Járművük batáriai volt, a helyi hatóságok adták kölcsön a Szövetségnek a Tanács kérésére. A nagykövet által kikényszerített alku része volt az is, hogy őt biztonságban kijuttatják a Camaláról, biztonságos szövetségi területre.

A motor felvisított, amint megmásztak egy óriási emelkedőt, a dűnék sora a látóhatárig nyújtózkodott a lenyugvó nap felé. Még tizenkét perc volt sötétedésig, de addigra ő már a szövetségi fregatton lesz, amely azért érkezett, hogy őt a fedélzetére vegye.

– Csodálkozom, hogy a batáriaiak beleegyeztek ebbe – kiáltott a sofőr ismét, hogy beszélgetést kezdeményezzen. – Általában nem engedélyezik az űrkikötőn kívüli leszállásokat. Különösen a szövetségi hajók számára.

Sanders értette a katona kíváncsiságát. A férfi tudta, hogy valami nagy dolog van itt készülőben, de parancsai csak arra vonatkoztak, hogy vigye ki a nőt a találkozási ponthoz. Nem tudhatott a Sidonhoz fűződő kapcsolatáról, és senki sem szólt neki a homályos megbeszélésekről, amelyek Goyle nagykövet és a Tanács között játszódtak le, hogy ezt lehetővé tegyék. Kahlee csendben maradt: ő halálbiztosan nem fogja felvilágosítani.

Azon gondolkodott, hogy a Szövetségnek mennyi mindent kellett feladnia ezért a megegyezését. Miféle üzletet köthettek? Andersonnak biztos volt valamiféle sejtése, de alig néhány szót mondott neki két napja, a hotelben megejtett beismerő vallomása óta.

Nem mintha hibáztatta volna. Anderson megbízott benne, és ő kihasználta, legalábbis a férfi szerint. Kahlee túlságosan is jól tudta, mennyire tud fájni az árulás, és most amíg őt egy ismeretlen helyre szöktetik, hogy megvédjék, Anderson a Camalán marad, hogy levadássza Dr. Qiant.

Sokat gondolt arra, hogy újra felveszi vele a kapcsolatot, ha ennek az egésznek vége lesz. Először a szükség vonzotta hozzá: félt és egyedül volt, szüksége volt rá, hogy belekapaszkodhasson egy mogorva, szúrós apafigurába, akit alig ismert. Idővel azonban, bár csak néhány napot töltöttek együtt, valami megváltozott közöttük, és érezte, hogy akár többek is lehetnének, mint barátok.

Sajnos nem hitte, hogy Anderson többet akart volna tőle azok után, ami történt. Azok után, hogy megbántotta, elárulta. A felismerés, hogy talán soha többé nem látja, erősebben vágta mellbe, mint ahogy számított rá.

– Kapaszkodjon hölgyem! – kiáltotta a katona, és elrántotta a kormányt, letérítve őket eredeti útvonalukról, és majdnem felborítva a járművet. – Társaságunk van!

Jó néhány kilométerrel távolabb, egy sziklakibúvó hegyéről Saren épphogy ki tudta venni a Kahlee Sanders hadnagyot szállító APC körvonalait a lenyugvó nap fényénél.

Mióta előző nap megkapta a frissített parancsokat a Fellegvár Tanácsától, az érzelmek teljes skáláján esett át. Először felháborodott; arra utasították, hogy egy emberrel dolgozzon! Mindezt azért, mert a Tanács szükségét érezte, hogy megjutalmazza a Szövetséget a Sidonról szóló olyan információk átadásáért, amiket már ő is kiderített!

Tudta, hogy Edan Had’dah áll a támadások mögött, de mivel ezt az információt titokban tartotta a Tanács előtt, úgy kellett tennie, mintha hálás lenne a Szövetségnek, amiért megosztották vele. Most pedig meg kellett engednie egy embernek, hogy vele dolgozzon, amíg ő befejezi a küldetést. Ráadásul nem is akármilyen embernek, hanem annak az átkozott Anderson hadnagynak, aki folyton beleavatkozott a nyomozásába.

Ahogy tovább olvasta a frissített parancsokat, haragja kíváncsisággá változott. Tudott a batáriai érintettségéről az ügyben, de nem tudott a nem mindennapi idegen technológiáról, amire a sidoni akták hivatkoztak. Habár kevéssé részletezték, úgy tűnt, olyan tárgyról van szó, amely a protheánok kihalásának korából származik.

Sarent mindig is érdekesnek találta a protheánok hirtelen és megmagyarázatlan eltűnését. Miféle elképzelhetetlen események, milyen katasztrófa okozhatta egy olyan birodalom bukását, amely az egész ismert galaxis ura volt, kevesebb, mint egy évszázad alatt? Gyakorlatilag a protheánok minden nyoma eltörlődött; csak a tömegközrelék és a Fellegvár maradtak fenn, egy egykori nagy nemzet hagyatékaként.

A tudósok több száz magyarázattal álltak elő, de ezek mind csak teóriák és spekulációk voltak. Az igazság a protheánok kihalásáról még mindig rejtély volt... és ez az ősi idegen szerkezet a megoldás kulcsa lehet.

Dr. Qian feljegyzéseiből kitűnt, hogy úgy gondolta, valamiféle hajót vagy orbitális űrállomást találtak. Egy olyan szerkezetet, amely MI rendszere révén képes volt az önvizsgálatra és létfontosságú rendszerei javítására, méghozzá organikus személyzet nélkül, mint a fenntartók a Fellegvárban.

Mélyebbre ásva kitűnt, a doktor úgy hitte, hogy ez a felfedezés lehetővé teszi egy nap a szövetségkötést a gethekkel... vagy talán az irányításukat is. A következtetések szédítőek voltak: egy tömeges hadsereg szintetikusokból, milliárdnyi egység, amelyek abszolút lojalitása biztosítva lehetne, ha valahogy képesek lennénk megérteni és befolyásolni a MI-jük gondolatmenetét.

Sarent tovább olvasta az aktát, és kíváncsisága hideg és számító elégedettséggé változott. Már megtudta a zsákmány nevét, a küldetés legnehezebb részének Edan megtalálása tűnt. Bizonyára patkányként bujkálva beásta magát valahol, a több ezer mérföldnyi kövön és homokon elterülő több száz létesítményének egyik bunkerébe. Kifüstölni valószínűleg hosszú, kimerítő és időigényes feladat lesz.

Vagyis az lenne, ha nem kapja meg a felvilágosítást a Tanácstól. Az üzenet ugyanis tartalmazta Sanders hadnagy kimenekítésének terveit erről a világról.

Saren tudta, hogy Skarr még mindig a Camalán van; nem kapott semmilyen jelentést, hogy látták volna a hatalmas krogant akármelyik űrkikötőben. Valószínűleg még mindig Edannak dolgozott.

Edan pedig arra bérelte fel Skarrt, hogy megölje a fiatal nőt. Saren ismerte annyira a batáriai kultúrát, hogy úgy gondolja, Edan nem akar presztízsveszteséget azáltal, hogy valaki olyat bérel fel, aki nem tudja elvégezni a rá kiszabott feladatot. Ha lehetőséget lát rá, újra Sanders után fogja küldeni Skarrt.

Saren pedig mindent megtett azért, hogy a lehetőség jelentkezzen. Tudta, hogy Edannak a camalai állam minden szintjén vannak kémei, különösen az űrkikötőkben. Mindössze annyit tett, hogy a Tanács kérelmét az előre be nem jelentett szövetségi hajó sivatagban történő leszállására bejegyeztette a hivatalos szerveknél.

A szokatlan kérés bizonyára felkelti majd valaki figyelmét. S ez az információ egy sor alárendelten és csicskáson keresztül szükségszerűen eljut majd Edanhoz. Saren biztos volt benne, hogy a batáriai elég okos ahhoz, hogy kitalálja, kit kíván itt felvenni a Szövetség.

A terv egyetlen hátulütője az volt, hogy túl egyértelmű. Ha Edan csapdát sejt mögötte, válaszul nem küld senkit.

Még mindig a szövetségiek által vezetett APC-t figyelte a nagy hatótávolságú távcsövén keresztül, s látta, amint a jármű elkanyarodott és majdnem megpördült, amint a vezető kitérő manőverbe kezdett. A közeli dűnéket vizsgálva aztán porfelhőket látott, melyeket másik négy közeledő jármű vert fel; apró, gyors géppuskákkal felszerelt terepjárók.

Edan bekapta a csalit.

– Az istenit! – kiáltotta az egyik tengerészgyalogos, amint az egyik terepjáróról kilőtt lövedék elég közel robbant az APC-hez ahhoz, hogy megrázza a felfüggesztését.

A sofőr ügyes volt: miközben kétségbeesetten megpróbálta elkerülni az ellenség által feléjük kilőtt lövedékeket, dűnéken át és apró völgyekbe kormányozta az APC-t, nehogy a többi járműről bemérjék a helyzetüket. Nevéhez hűen az APC erős páncélzattal rendelkezett, de csak egy szállítójármű volt; nem harcra szánták. Nem volt lövegállásuk, s a páncélzatuk a mesterlövészek és az aknák elleni védelemre szolgált. A páncéltörő fegyverekkel felszerelt terepjárókkal szemben egyetlen gyakorlati haszna az volt, hogy lelassította a lövéseket.

A hátsó részben az egyik tengerészgyalogos a rádióba kiabált, hogy figyelmeztesse a közeledő szövetségi fregattot a helyzetükről.

– Mayday! Mayday! Tüzelnek ránk. A leszállóhely veszélyes! Ismétlem, a leszállóhely veszélyes!

– Legalább négy mocsok van a nyomunkban! – kiáltott hátra a sofőr, mikor a jármű átugratott egy sziklakibúvó felett.

– Négy ellenséges terepjárót észleltünk! – kiáltotta a rádiós. – Iwo Jima, veszi az adást?

– Itt az Iwo Jima, – recsegte vissza egy hang. – Vesszük az adást földi csapat. Még tizennégy percre vagyunk. Tartsanak ki!

A rádiós a páncélozott kocsi oldalába öklözött idegességében.

– Esélytelen, hogy addig kihúzzuk!

– Le kell ráznod őket! – kiáltott előre az egyik tengerészgyalogos.

– Szerinted mit csinálok!? – üvöltött vissza a sofőr.

Átszálltak az egyik dűne fölött, mikor egy lövedék közvetlenül mögöttük robbant fel, tíz méter magasba repítve a járművet, mielőtt visszazuhantak volna a földre. A lengéscsillapítók ugyan felfogták a lökés nagyját, de Kahlee, bár biztonságosan be volt kötve, még így is beverte fejét a plafonba, s a nyelvébe harapott, a vére ízét érezte a szájában.

A hátul utazó férfiak sokkal rosszabbul jártak. A kocsi hátuljába zsúfolódva egyikük sem volt becsatolva. Kiestek a székükből, a plafonnak csapódtak, majd visszazuhantak a padlóra, könyökük, térdük és fejük teljesen összegabalyodott. A meglepett kiáltásokat és fájdalmas morranásokat a szitkok áradata követte, a sofőrnek címezve.

A pilóta nem véve róluk tudomást csak annyit morgott:

– Túl gyorsak. Nem tudjuk lerázni őket – Kahlee nem tudta, hogy neki mondja-e a sofőr vagy csak magában beszél. A férfi szemei tágra nyíltak és vadul villogtak, Kahlee nem tudta, mennyi ideig fog még kitartani.

– Nagyon jól csinálod! – nyugtatgatta Kahlee. – Csak tarts minket életben még néhány percig. Meg tudod csinálni!

A sofőr nem válaszolt, előrehajolt, közelebb dőlt a kormányhoz, majd figyelmeztetés nélkül 180 fokot fordított a kocsin, remélve, hogy ezzel a kiszámíthatatlan manőverrel meglepi az ellenséget. Az APC kifarolt, majdnem fejtetőre állt. Egy rövid pillanatig megdőlt, csak az egyik oldalán lévő kerekeken futott, majd visszazuhant a földre, egy újabb erős rántással.

Mind a hat kerékkel újra a földön, a sofőr tövig nyomta a gázt, és az APC ismét száguldani kezdett, kavicsot, homokot és port lövellve maga mögé. Az első ülésről Kahlee most már tisztán látta a támadóit. Két terepjáró oldalra fordult, hogy megpróbálják elvágni a menekülési útvonalakat. A másik kettő, amely eddig mögöttük jött, egyfolytában tüzelt rájuk rögzített ágyúiból, s közelített prédájuk felé. Ám a hirtelen irányváltoztatásnak köszönhetően a szövetség katonái most már egyenesen feléjük tartottak.

– Ti mocskok, játszottatok már gyáva nyulat? – sikította a sofőr, le sem véve lábát a gázpedálról, s a lassúbb, de nehezebb APC-t a könnyebb páncélzatú terepjárók felé vezette.

Biztonságosan az üléséhez szíjazva Kahleenek esélye sem volt megakadályozni azt, ami nemsokára bekövetkezett. A két jármű közötti távolság egy pillanat alatt elfogyott, és a nő felkészült az összeütközésre. Az utolsó pillanatban a kis terepjáró megpróbált irányt változtatni, de elkésett. Az APC tompa orra belevágódott a közeledő terepjáró bal első futóművébe, bár az megpróbálta elkerülni az ütközést. Egy koccanás a frontális ütközés helyett, de az iszonyatos sebesség miatt a koccanás is több volt, mint elég.

Az ellenséges terepjáró gyakorlatilag szétesett. Az ütközés ereje szétrobbantotta az alvázát. A tengelyek elpattantak és a kerekek lerepültek. Az ajtók leszakadtak. Azonosíthatatlan fémdarabok szóródtak szét, röppentek el, pattogtak végig a homokon. A benzintank elrepedt, felszikrázott és felrobbant, lángba borítva a terepjáró maradékát, olvadt salakkupaccá változtatva a járművet. A sofőr az ütközés első pillanatában meghalt, s hamuvá égett a bukfenceket hányó tűzgörgetegben, amely csak száz méterek után állt meg végül.

Ütközéskor a többi utas kizuhant a kocsiból, nagy sebességgel a földnek csapódott, majd még jó darabon tovább bucskázott. Végtagok roppantak és törtek, nyakak és gerincek pattantak el, koponyák szakadtak be.

A masszívabb APC egyben maradt a becsapódás után, bár az egész eleje benyomódott, mint egy harmonika. Az ellenséges terepjáróról lepattanva felborult, és többször átfordult, mielőtt megállt fejjel lefelé. Kahlee épp hogy magánál volt. Az ütközéstől kábán és a fejébe toluló vértől zavarodottan érezte, hogy valaki a biztonsági övénél matat. Ösztönösen próbált meg ellenállni, majd egy emberi kiáltást hallott, amely nyugalomra intette.

Megpróbált koncentrálni. A jármű már nem mozgott, de vele még mindig forgott a világ. A sofőr még mindig be volt csatolva mellette. A kormány letörött, s a kormányrúd csipkézett vége beleszaladt a mellkasába, karóba húzva a férfit. A halott szemei tágra nyíltak; üveges pupillái megmerevedtek, és mintha vádlón meredtek volna a nőre.

Most jött rá, hogy néhány másodpercre elájulhatott. Az egyik tengerészgyalogos a kocsi mellett állt, és a törött ablakon benyúlva próbálta kikapcsolni a biztonsági övét. A nő felhagyott az ellenállással, kinyújtott kezét a tetőnek feszítette, nehogy rázuhanjon abban a pillanatban, ahogy kiszabadították.

A csat végül kioldott. Erős kezek ragadták meg a karját, és a szabadság felé húzták a tátongó lyukon keresztül, amit nemrég még edzett üveg fedett.

Most, hogy már nem fejjel lefele lógott, Kahlee végre alaposabban körülnézhetett. A tengerészgyalogosok az APC hátuljában csodával határos módon túlélték. Ők öten és Kahlee most a felborult kocsi árnyékába húzódtak, ideiglenes fedezékként használva a járművet.

Hallotta a lövöldözés hangját, de nem a páncéltörő fegyverek tompa tunk-tunk-tunk-ja jutott el hozzá, sokkal inkább a rohampuskák éles rat-ta-ta-ját ismerte fel. Hallotta a fémes csattanásokat, ahogy a golyók lepattantak a nehézpáncélos terepjáróról, amely elrejtette őket az ellenség tekintete elől.

Kahleenek még pisztolya sem volt, de a tengerészgyalogosok kimentették fegyvereiket a roncsból. Sajnos, a folyamatos ellenséges sorozatok a fedezékbe kényszerítették őket, s ezért nem használhatták a fegyvereket. Mivel állandóan tűz alatt tartották őket, túl kockázatos lett volna akár egy fél pillanatra is elhagyni a fedezéket és viszonozni a tüzet.

– Miért nem használják a gépágyúikat? – kiáltotta Kahlee, s hangját majdnem kioltotta a csatazaj.

– Bizonyára élve akarnak minket! – válaszolta az egyik tengerészgyalogos, pillantásával egyértelművé téve, hogy csak egy bizonyos személyt akarnak élve elfogni.

– Be akarnak minket keríteni! – kiáltotta egy másik tengerészgyalogos a horizont felé mutatva.

Az egyik terepjáró olyan messzire száguldott, hogy már alig volt látható. Széles körívet leírva épp mögéjük próbált kerülni, a tengerészgyalogosok automata fegyvereinek lőtávolságán kívül.

Kahlee közben egy űrhajó hajtómagjának atmoszférabeli hangjára, egy iszonyatos dörejre figyelt fel. Feltekintve egy apró hajót látott, amint lecsap az égből.

– Ez az Iwo Jima! – kiáltott fel az egyik tengerészgyalogos.

A hajó gyorsan mozgott egyenesen a magányos terepjáró felé, amelyik megpróbált a hátukba kerülni. Az űrhajó alig ötven méterre a föld felett felrántotta az orrát és tüzet nyitott. A hajó GARDIAN lézeres-védelmi rendszeréből leadott egyetlen, jól elhelyezett lövés fémhulladékká változtatta a terepjárót.

Az Iwo Jima bedőlt, irányt változtatott és röppályáját egyenesen a két megmaradt terepjáró felé irányította, miközben a tengerészgyalogosok spontán éljenzéseket hallattak. A lovasság megérkezett!

Skarr már jóval az előtt látta a közeledő hajót, hogy az leadta volna a halálos kapáslövést, amely megsemmisítette a Kék Napok első terepjáróját. Érkezése kellemetlen volt, de nem érte meglepetésként.

Gyors és nyugodt mozdulatokkal leugrott saját terepjárójáról, és parancsokat osztogatott. Parancsait követve a zsoldosok az egyik jármű platójáról gyorsan lerakodták és összeszerelték a tömeggyorsító ágyút.

Amíg a szövetséges fregatt a védtelen terepjáróra tüzelt a lézerével, Skarr célra emelte a fegyvert és behelyezett egy tárat, több száz robbanó lövedékkel töltve. Ahogy a fregatt egy éles kanyarral feléjük fordult, beállította a célkeresztet és rázárt a célpontjára. Amikor meghallotta az APC mögött rekedt tengerészek felszálló üdvrivalgását, tüzelt.

Az Iwo Jima GARDIAN lézerrendszere arra volt programozva, hogy célba vegyen és elpusztítson minden közeledő rakétát, de túlterhelődött már a közvetlen közelről leadott nagysebességű lövedékek számától is. Normális esetben a halálos lövedékek sérülést nem okozva pattantak volna le a hajó kinetikus védőpajzsairól, de hogy az űrjármű le tudjon szállni egy bolygó felszínére és fel tudjon venni egy földi egységet, a védőpajzsot le kellett kapcsolni. Skarr pedig úgy sejtette, hogy az Iwo Jimának még nem volt ideje reaktiválni a pajzsait.

Több száz apró robbanó lövedék fúródott a hajó burkolatába, ököl nagyságú lyukakat ütve a hajótestbe, ahogy felrobbantak. A fedélzeten lévő személyzetet szétszaggatták a hajó belsejét hirtelen elárasztó, esőként pattogó, forró srapnelek. Az Iwo Jima irányítás nélkül a földbe csapódott, majd egy lángoló robbanás közepette széthullott. Hatalmas repeszdarabok repültek köréjük, arra késztetve a zsoldosokat, hogy fedezékbe ugorjanak. Skarr nem törődött a lehulló olvadt fémdarabokkal, hátára kanyarította a rohampuskáját és megindult a felborult APC felé.

Egyenesen feléje tartott, mert tudta, hogy a szövetségi katonák a kocsi túlsó oldaláról nem láthatják. A fedezékül szolgáló jármű miatt nem látták, mi van közvetlenül előttük.

Ahogy Skarr közeledett az APC-hez, a zsoldosok szétszóródtak mögötte, és háromszög alakzatot vettek fel, hogy tüzet nyithassanak az ellenfélre, ha felbukkanna. Halálos, hosszú sorozatokkal vették tűz alá a járművet, hogy a tengerészek ki se pillanthassanak a fedezékükből.

Nem törődve a folyamatos tűzzel, a krogan mintegy tíz méterre az APC-től megállt. Teste minden izma megfeszült, ahogy elkezdte koncentrálni bioticus képességeit. A reakció automatikusan biozárlatot idézett elő az erősítő modulokban, amiket sebészeti úton ültettek az idegrendszerébe. Elkezdett sötét energiát gyűjteni, magához vonzotta és csapdába ejtette, ahogy a feketelyukak ejtik csapdába a fényt. Majdnem tíz másodperbe telt, amíg teljesen feltöltődött energiával. Majd Skarr előrevágott az öklével a célpont felé.

A felborult APC kilőtt a levegőbe, átrepült a döbbent szövetségi katonák feje felett, majd húszméternyire mögöttük ért földet. A tengerészgyalogosokat felkészületlenül érte, meglepte a váratlan manőver. Kiképzésük nem készítette fel őket ilyesmire. Nem tudták, hogy reagáljanak, s lefagytak; a kis csoport a homokban kúszva összezsúfolódott.

Ott helyben agyon lőtték volna őket, ha az ellenfelük nincs legalább annyira meglepve, mint ők maguk. A zsoldosok már nem tüzeltek, ámulattal bámulták, ahogy a biotic krogan egyszerűen odébb dobta a 4 tonnás APC-t az útból.

– Dobjátok el a fegyvereiteket! – morogta Skarr.

A tengerészgyalogosok engedelmeskedtek, mert tudták, hogy a csata elveszett. Lassan felálltak és a fejük fölé emelték a kezeiket, hagyva, hogy a rohampuskáik a földre zuhanjanak. Mivel nem volt más választása, Kahlee is követte a példájukat.

A krogan megragadta a nőt a felkarján, olyan erősen szorítva, hogy a nő fájdalmasan felsikoltott. Az egyik tengerészgyalogos tett egy fél mozdulatot, hogy segítsen rajta, de aztán visszafogta magát. Kahlee örült ennek. Nem tudott volna segíteni rajta, és semmi értelme nem volt, hogy megölesse magát.

Míg a zsoldosok a foglyokra irányították a fegyvereiket, Skarr félig vonszolva, félig cipelve az egyik kocsihoz vezette Kahleet. Behajította a kocsi hátuljába, majd bemászott mellé.

– Öljétek meg őket! – mondta az embereinek, a szövetségi katonák felé biccentve.

A torkolattüzek éles hangja elnyomta Kahlee sikolyát.

Saren végignézte az egész jelenetet, minden részletével együtt, a távcsövén keresztül, el sem mozdulva gondosan kiválasztott pozíciójából. Meglepődött, hogy Skarr nem ölte meg Sanderst. Egyértelmű volt, hogy a nő fontosabb szerepet játszik ebben az egészben, mint először gondolta, de ez nem változtatott semmin.

A zsoldosok visszaszálltak a járműveikbe és elhajtottak az alkonyat felé, lámpáikat felkapcsolva, hogy mutassák nekik az utat a félhomályban.

Saren lemászott a megfigyelőpontjáról és átfutott egy kis felderítő terepjáróhoz, amit a közelben parkolt le. A járművet különlegesen átalakították az éjszakai lopakodó akciókhoz: infrakamerákkal és terepkövető radarral szerelték fel.

Sarennek most már csak követnie kellett a zsoldosokat, és egyenesen oda vezették őt, ahol Edan bujkált.

TIZENKILENC

Anderson nem tudott mi tenni ellene, de ideges volt a találkozó miatt. Annak ellenére, hogy a Tanács hivatalosan elfogadta a nagykövet döntését, még mindig kísértette Sarennel való utolsó találkozásának emléke. Pár hosszú percig meg volt győződve arról, hogy a turián ott fogja hagyni a hulláját a Dah’tan romjai között. Mikor Gayle nagykövet rámutatott, hogy Saren talán a Szövetség iránti gyűlöletét vetíti ki Andersonra, a férfi egy cseppet sem volt meglepve.

– A Fantomok személyes információi el vannak zárva – mondta a férfinak –, de az agyasaink előástak valami érdekeset. Úgy tűnik, az Első Kapcsolat Háborúban elvesztette a testvérét.

A hadnagy tudta, nem kevés turián még mindig keserűek volt a konfliktus miatt, főleg azok, akik családtagokat veszítettek el. Ráadásul úgy érezte, Saren nem az a fajta, aki csak úgy magában hordozza a dühét, hanem aki folyamatosan táplálja is. A dolog talán a testvére megbosszulásának vágyával kezdődött, de nyolc év alatt valami sokkal sötétebbé nőtte ki magát: kitekert, gennyes gyűlöletté az emberiség iránt.

Amennyire el akarta kapni a sidoni mészárlásért felelősöket, annyira nem kívánta, hogy Sarennel együtt kelljen dolgoznia ezen az ügyön. Az egész miatt rossz érzése volt; pont úgy, mint amikor a Hastings válaszolt a sidoni vészhívásra, de parancsot kapott és úgy tervezte, követni fogja.

A turián több mint egy órája késésben volt, s ez nem tette boldogabbá. Hogy minden simán menjen, Anderson hagyta, hogy ő válassza meg a találkozó helyét és idejét. Délben, egy kis kopott bár egy lerobbant környéken, Hatre szélén. Az a fajta intézmény, ahol az ember jobban teszi, ha nem figyeli a szomszédos asztalnál folyó beszélgetést. Senki sem akarta itt tudni, mire készül a másik.

Nem mintha sok esély lett volna arra, hogy valaki kihallgatja őket. A hely gyakorlatilag kihalt volt ezen a délutánon, a turián talán épp ezért választotta ezt a napszakot. Logikus lett volna, de amíg Anderson a sarokban ülve az italát kortyolgatta, csak arra tudott gondolni, milyen játékot játszik Saren.

Miért nincs itt? Ez valamiféle próba? Vagy talán egy trükk, hogy félreállítsa az útból, amíg a Fantom folytatja a nyomozást?

Húsz perccel később épp eldöntötte, hogy elmegy, mikor kinyílt az ajtó és belépett rajta, akire várt. A csapos és az egyetlen vendég Anderson mellett felpillantott, ahogy belépett, aztán elfordították tekintetüket, ahogy Saren gyors, bosszús léptekkel átvágott a termen.

– Késtél, – mondta Anderson, mikor a turián leült. Nem várt bocsánatkérést, de úgy érezte, legalább magyarázatot kaphat.

– Dolgoztam – jött a rövid válasz.

A turián elgyötörtnek tűnt, mintha egész este nem aludt volna. Anderson tegnap koradélután lépett vele kapcsolatba, rögtön az után, hogy átadta Kahleet a biztonsági csapatnak, akik segítenek neki kijutni erről a világról. Úgy gondolta, Saren azóta megállás nélkül dolgozik az ügyön. Megpróbál mindent egyedül elintézni, mielőtt arra kényszerítenék, hogy csatlakozzon nem kívánt emberi partneréhez.

– Már együtt csináljuk – emlékeztette Anderson.

– Megkaptam a Tanács üzenetét – válaszolta Saren megvetéssel teli hangon. – Tiszteletben tartom a döntésüket.

– Örömmel hallom – felelte Anderson hidegen. – Mikor utoljára találkoztunk, azt hittem, meg fogsz ölni. – Értelmetlen volt titkolózni; tudni akarta, pontosan hányadán áll a Fantommal. – Azzal kell majd töltenem a küldetés hátralévő részét, hogy a hátam mögé figyelek?

– Senkit nem ölök meg ok nélkül – emlékeztette Saren.

– Azt hittem, mindig találsz indokot, hogy megölj valakit – vágott vissza a hadnagy.

– De most nagyon jó okom van arra, hogy életben tartsalak – nyugtatta meg Saren. – Ha meghalsz, a Szövetség a fejemet fogja követelni, a Tanács pedig talán hajlandó lenne kiadni nekik. Minimum visszavonnák a Fantom-státuszomat. Őszintén nem is érdekelhetne kevésbé, élsz-e vagy halsz, ember – folytatta a Fantom. A hangja olyan volt, mintha az időjárásról beszélgetnének. – De nem akarok olyasmit tenni, ami a karrierembe kerülhet.

Hacsak nem vagy biztos abban, hogy megúszod, gondolta Anderson. Hangosan ezt kérdezte:

– Megkaptad a fájlokat, amiket küldtünk?

Saren bólintott.

– Szóval, mit teszünk most? Hogyan találjuk meg Edant?

– Már megtaláltam.

– Hogy? – kérdezte Anderson meglepetten.

– Fantom vagyok, ez a munkám.

Megértve, hogy nem kap magyarázatot, Anderson annyiban hagyta a dolgot.

– Hol van?

– Egy eezo-finomító bunkerében – válaszolta Saren. Egy sor tervrajzot dobott az asztalra. – Ezek a rajzok.

Anderson majdnem megkérdezte, honnan szerezte őket, de inkább elharapta a mondatot. A törvény szerint minden eezo-finomító köteles volt félévente vizsgálatnak alávetni magát. Ezeknek a feljegyzései minden nyomozó számára elérhetőek voltak; könnyű megszerezni őket olyasvalakinek, aki egy Fantom jogaival rendelkezik.

– Felderítettem a környéket – folytatta Saren. – Civil dolgozói szállásokkal van körülvéve; a védelem minimális. Ha estig várunk, be tudunk jutni a területre anélkül, hogy bárki észrevenne minket.

– És aztán? Csak besurranunk és megöljük Edant?

– Inkább élve kapnám el, hogy kihallgathassam.

Volt valami abban, ahogy a kihallgatás szót kiejtette, ami megborzongatta Andersont. Már ismerte Saren kegyetlen természetét; nem volt nehéz kitalálni, hogy ténylegesen élvezte a foglyok kínzását, mint a munkája részét.

A turián minden bizonnyal észrevette ezt a reakciót.

– Te nem kedvelsz engem, ugye?

Nem volt értelme hazudni neki, Saren úgy sem hitte volna el.

– Nem kedvellek. Egyértelmű, hogy te sem vagy az én legnagyobb rajongóm, de tisztelem, amit csinálsz. Fantom vagy, és úgy gondolom, veszettül jól végzed a munkád. Remélem, tanulhatok tőled valamit.

– Én meg remélem, nem cseszed el nekem ezt a küldetést – válaszolta Saren.

Anderson nem vette fel a kesztyűt.

– Azt mondtad, sötétedés után beosonunk a finomítóba. Addig mit csinálunk?

– Pihennem kell, – mondta a turián határozottan, megerősítve Anderson feltételezését, miszerint egész éjjel fent volt.

– A finomító körülbelül két órára van a városhatártól. Ha naplemente után két órával indulunk, éjfélre ott leszünk. Úgy elég időnk lesz bejutni és kijönni, mielőtt kivilágosodna.

A turián eltolta a székét az asztaltól; nyilván úgy érezte, a találkozó véget ért.

– Itt találkozunk ezerhatszázkor, mondta, s megfordult és elsétált.

Anderson megvárta, amíg elmegy, aztán pár kreditet dobott az asztalra az italáért, majd ő is elhagyta az ivót. A Camalán a galaktikus standard húsz órát használták, és még 12:00 sem volt. Nem akarta kocsmában tölteni a következő négy órát.

Különben is, tegnap reggel óta nem beszélt Goyle nagykövettel. Ez most jó alkalom volt, hogy bejelentkezzen és megkérdezze, hogy van Kahlee. Szigorúan a küldetés okán.

– Biztonságos ez a vonal, hadnagy? – kérdezte Goyle nagykövet.

– Olyan biztos, amilyet egy batáriai világon szerezhetünk – válaszolta Anderson.

Valós idejű videokonferencián beszéltek egymással. A valós idejű kommunikáció a Határvidékről a Fellegvárba hihetetlenül bonyolult és költséges folyamat volt, de Anderson úgy gondolta, a Szövetség megengedheti magának.

– Találkoztam Sarennel. Úgy tűnik, hagyja, hogy vele menjek.

Egy pillanatnyi csend állt be az átviteli szünet miatt: a jel titkosított és magas prioritású hullámmal érkezett, majd a Camala körül keringő egyik bójára továbbították, következésképpen az extraneten keresztül a nagykövet termináljára került a Fellegvárban, mielőtt végre dekódolták volna. A késés alig volt észrevehető, de ez okozhatta a nagykövet arcának enyhe rándulását a monitoron.

– Mit mondott még önnek, hadnagy? – a nagykövet arckifejezése nagyon komoly volt.

– Van valami baj, asszonyom?

Goyle nem válaszolt azonnal, gondosan megválogatta szavait.

– Amint tudja, tegnap elküldtük az Iwo Jimát, hogy vegye fel Sanderst. Mikor megérkeztek, a földi csapat támadás alatt állt.

– Mi történt? – kérdezte Anderson, bár már tudta a választ.

– Az Iwo Jima a segítségükre sietett, aztán elveszítettük velük a kapcsolatot. Mire meggyőztük a helyi hatóságokat, hogy küldjenek ki egy mentőalakulatot, már túl késő volt. A Sanders kíséretére odarendelt tengerészgyalogosok mind halottak. Az Iwo Jima elpusztult. Senki sem élte túl a fedélzeten lévők közül.

– Mi történt Sanders hadnaggyal? – kérdezte, észrevéve, hogy a nagykövet feltűnően kihagyta a halottak felsorolásakor a nevét.

– Semmi nyoma. Úgy gondoljuk, foglyul ejtették. Nyilvánvalónak tartjuk, hogy Edan és Dr. Qian állnak a támadás mögött.

– Honnan tudtak a felszállásról? – kérdezte Anderson dühösen.

– A kikötőn kívüli landolási kérelem rögzítve lett Hatre közlekedési rendszerének központi adatbankjában – mondta a nagykövet. – Valaki ott láthatta meg az információt és jelentette Edannak.

– Ki szivárogtatta ki? – Anderson tudni akarta, mert emlékezett Kahlee félelmeire, miszerint a Szövetség soraiból valaki együttműködik Qiannal.

– Nincs mód kideríteni. Abban sem lehetünk biztosak, hogy szándékos volt. Lehet, hogy baleset volt. Egy hiba.

– Minden tisztelettel, asszonyom, mindketten tudjuk, hogy ez egy rakás szar.

– Ez nem változtat a küldetésén, hadnagy – figyelmeztette a nő –, ön továbbra is Qian után kutat.

– Mi lesz Sanders hadnaggyal?

A nagykövet sóhajtott.

– Reméljük, még életben van, és mikor megtalálja Qiant, ő is ott lesz.

– Még valami, asszonyom? – kérdezte Anderson udvariatlanabbul, mint tervezte. Még mindig a hír hatása alatt állt, hogy valaki megint elárulta Kahleet.

– Saren értékelni fogja önt a küldetés során – emlékeztette a nagykövet, ügyesen átvezetve a valóban fontos ügyekre. – Teljesítsen, és jól bebizonyítjuk a Tanácsnak, hogy az emberiség megérdemel egy helyet a Fantomok soraiban. Nem kell elmagyaráznom, mit jelentene ez a Szövetség számára – tette hozzá.

– Értettem, nagykövet asszony – felelt Anderson visszafogottan. Tudta, hogy a nőnek igaza van; félre kell tennie a személyes érzelmeit a küldetés érdekében.

– Mind számítunk magára, hadnagy – tette még hozzá Goyle nagykövet, mielőtt kikapcsolt volna. – Ne hagyjon minket cserben.

Saren nem késett el a második találkozójukról. Sőt, már ott volt, ugyanannál az asztalnál ülve, amikor Anderson megérkezett. A bárban többen voltak este, mint délután, de még mindig távol volt attól, hogy zsúfoltnak lehessen nevezni.

A hadnagy leült a turiánnal szemben az asztal túloldalán. Köszönés helyett egyszerűen csak kibökte.

– Láttad bármi jelét Kahlee Sanders jelenlétének, amikor felderítetted Edan búvóhelyét?

– Ő már nem tartozik rám – mondta Saren. – Vagy rád. Koncentrálj Edanra és Qianra.

– Ez nem válasz – követelőzött Anderson. – Láttad vagy sem?

– Nem hagyom, hogy egy emberi élet a küldetés útjába álljon! – sziszegte Saren. Volt valami a hangjában, ami világosságot gyújtott a hadnagy agyában; a fény elöntött mindent és ő megértette.

– Te árultad el a landolás helyét és idejét! Így találtad meg Edant. Csalinak használtad Kahleet, aztán követted őket a finomítóig, és felderítetted a terepet tegnap este. Ezért késtél reggel!

– Ez volt az egyetlen megoldás – vágott vissza Saren. – Hónapokba tellett volna megtalálni Edant. Hónapokba, amikkel talán nem is gazdálkodhatunk! Nem kell magyarázkodnom neked. Megláttam a lehetőséget és megragadtam!

– A kurva anyád! – üvöltötte Anderson felugorva az asztaltól, hogy torkon ragadja a turiánt, de az túl gyors volt hozzá képest. Hátraugrott Anderson elől, aztán megragadta a csuklóinál fogva, s kibillentette az egyensúlyából.

Ahogy a hadnagy előrezuhant, Saren elengedte az egyik csuklóját, és a másik kezét keményen megcsavarta. A turián az ember saját lendületét használta ki, hogy levigye a földre. A karját hátracsavarva kényszerítette le a hadnagyot, s a két válla közé térdelt.

Anderson küzdött pár másodpercig, de nem tudott kiszabadulni. Úgy érezte, Saren fokozza a nyomást, úgyhogy nyugton maradt, mielőtt a turián eltöri a kezét. A bárban lévő vendégek felugrottak, amikor az akció kezdetét vette, de mikor látták, hogy az ember ténylegesen tehetetlenné vált, egyszerűen visszaültek és folytatták az ivást.

– Ezt jelenti Fantomnak lenni – suttogta Saren még mindig rajta ülve. Olyan közel hajolt, hogy Anderson érezte a forró leheletét a fülén és a nyakszirtjén. – Feláldozni egy életet milliók megmentéséért cserébe. Qian kutatása veszélyt jelent minden fajra a Fellegvár uralta űrben. Esélyt láttam arra, hogy megállítsam pár tucat élet árán. A matek könnyű, ember... de kevesen tudják jól csinálni.

– Értem – mondta Anderson. – Engedj el.

– Próbáld meg ezt újra, és megöllek – figyelmeztette a Fantom, mielőtt elengedte. Andersonnak nem volt kétsége afelől, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Különben is, Sarennel verekedni ebben a bárban semmit sem érne. Ha tényleg segíteni akar Kahleenek, akkor inkább okosnak, mint agresszívnak kell lennie.

Felállt és egy hosszú pillanatig a turiánt bámulta. Lenyomták, de az egyetlen dolog, ami sajgott, a büszkesége volt. Anderson egyszerűen leporolta magát, aztán visszaült az asztalhoz. Felismerve, hogy az ember megpróbálja fékezni a dühét, a turián is visszaült az asztalhoz.

– Nem találták meg Kahlee testét a helyszínen – mondta Anderson, folytatva a beszélgetést, ahol abbahagyták. Elő kellett állnia egy tervvel, hogy segítsen Kahleen, de azt sem tudta, most hol van a lány. Amennyire bosszantotta, annyira szüksége volt rá, hogy a turián az ő oldalán álljon. – Ott voltál? Láttad, mi történt?

– A csapatotokat megtámadta Skarr és a Kék Napok zsoldosai – sorolta Saren. – Amikor minden remény elveszett, a katonáitok megpróbálták megadni magukat, de a Kék Napok lelőtték őket.

– Mi van Kahleevel? Életben van?

– Életben volt – ismerte el Saren. – Elvitték a finomítóba. Feltételezem, kellett nekik valamire.

– Ha rájönnek, hogy jövünk, talán mégis megölik – mondta Anderson.

– Ez nekem semmit sem jelent.

Minden csepp katonai fegyelmére szüksége volt a hadnagynak, hogy ne támadja meg újra a turiánt, de valahogy a széken maradt.

– Ő sokat jelent nekem – mondta feszült hangon. – Kössünk üzletet.

A turián megvonta a vállát, egyetemes gesztusként a közöny kifejezésére.

– Milyen üzletet?

– Te nem akarod, hogy itt legyek. Csak azért csinálod, mert a Tanács erre utasított. Elviszel Edan búvóhelyére, esélyt adsz nekem, hogy megmentsem Kahleet, és én nem állok az utadba a küldetés hátralévő részében.

– Mi az esélye, hogy megmentsd Kahleet? – kérdezte a turián gyanakodva.

– Ha megtudják, hogy rájuk találtunk, valószínűleg megölik. Tehát amikor elérünk a finomítóhoz, előreengedsz engem. Adj nekem harminc percet, hogy megtaláljam Kahleet, mielőtt bemennél Qianért és Edanért.

– És ha valaki meglát? – kérdezte a turián. – Van biztonsági rendszer a finomítóban. Nem beszélve Edan zsoldosairól. Bekapcsolod a riasztókat, és mindenki harcra kész lesz egy pillanat alatt. Ez megnehezíti a munkámat.

– Nem – érvelt Anderson –, ez csak könnyebbé teszi a munkádat. Én leszek az elterelés; én hívom fel magamra a figyelmüket. Úgy el lesznek foglalva velem, hogy nem fogják észrevenni, ha besurransz a túloldalon.

– Ha bajba kerülsz, nem fogok segíteni neked – figyelmeztette Saren.

– Nem is számítottam rá.

Saren egy teljes percig fontolgatta az ajánlatot, mielőtt beleegyezése jeléül biccentett.

– Harminc perc. Egy másodperccel sem több.

HÚSZ

Egyikük sem beszélt a hosszú út alatt a sivatagi éjszakában. Saren ült a kormány mögött, egyenesen előrebámult a terepjáró szélvédőjén keresztül, mellette Anderson a finomító alaprajzait tanulmányozta. Remélte, hogy talál rajta valami jelet, hová vihették Kahleet, de túl sok olyan hely volt, amit hevenyészett börtönné lehetett alakítani a számára. Ehelyett inkább megpróbálta megjegyezni az épület általános elosztását, hogy gyorsan megtalálja az utat, ha egyszer már bent van.

Egy órával később halvány fényt láttak a távolban; a finomító fényei ragyogtak a sötétségben. A gyár két nappali és két éjszakai műszakjában közel kétszázan dolgoztak; az eezo-termelés éjjel-nappal folyt. A hatalmas munkaerőigény kielégítésére a finomító ingyen szállást és ellátást adott a dolgozóinak és családjaiknak a létesítmény körül elterülő dolgozói telepen: panel épületek emelkedtek egyre szélesedő körben a finomítót körülvevő drótkerítés mögött.

Alig pár száz méterre a teleptől Saren leállította a terepjárót.

– Innen sétálunk.

Anderson elraktározta az agyában, hol parkolt le a jármű; vissza kell találnia ide a sötétben, miután megtalálta Kahleet. Ha eltévedne, nem hinné, hogy Saren fáradozna a keresésével.

Megragadta a pisztolyát, de egy pillanatra megtorpant, mielőtt magához vette a géppuskát. A pisztolyon hangtompító volt, a puska viszont hangos, egy lövéséből az egész hely tudni fogja, hogy ott van. Ráadásul sokkal könnyebb célozni egy pisztollyal, mint egy automata fegyverrel.

– Szükséged lesz rá – tanácsolta Saren, észrevéve a határozatlanságát.

– A legtöbb ember az épületben csak egyszerű dolgozó – válaszolt Anderson. – Nem lesznek felfegyverezve.

– Edan a Kék Napok zsoldosaival dolgozik. Közülük is sokba belefuthatsz odabent.

– Nem erre gondoltam. Kicsit aggódom, hogy véletlenül ártatlan civileket lövök le.

Saren hangosan, keserűen felnevetett.

– Még mindig nem érted, ugye, ember? Ebben a táborban a legtöbb dolgozónak van fegyvere. Ez a finomító jelenti a megélhetésüket. Nem katonák, de ha a riasztó megszólal, megpróbálják megvédeni a finomítót.

– Nem azért vagyunk itt, hogy elpusztítsuk az épületet – tiltakozott Anderson. – Csak annyit kell tennünk, hogy elfogjuk Qiant, Edant, Kahleet és kijövünk.

– Ezt nem fogják tudni. Szirénákat és lövéseket hallanak majd, s azt fogják hinni, a gyárat terroristatámadás érte. Nem fogod tudni kiválasztani a célpontodat, mikor az emberek fele pánikban rohangál, a másik fele pedig rád lő. Ha túl akarod élni ezt a küldetést – tette hozzá Saren –, jobb, ha képes vagy lelőni a civileket, akik az utadba állnak. Mert ők szíves-örömest megölnek majd téged.

– A szükség egy dolog, de hogy tudsz ilyen könyörtelenül megölni ártatlan embereket? – kérdezte Anderson hitetlenkedve.

– Gyakorlás. Sok gyakorlás.

Anderson megrázta a fejét és a géppuskáért nyúlt, de eltökélte, hogy nem fogja használni, hacsak nem feltétlenül szükséges. Lehajtotta a csövét, s bedugta a fegyvert a páncél hátán lévő nyílásba, épp az öv fölé. Aztán felcsatolta a pisztolyt a csípőjére, ahol könnyen eléri, ha szükséges.

– Váljunk szét – mondta Saren. – Én keletnek megyek, te menj körbe a másik irányba.

– Harminc perc előnyt ígértél nekem, mielőtt bejössz – emlékeztette Anderson keményen.

– Megkapod a harminc perced, ember, de ha nem leszel a terepjárónál, mikor visszajövök, itt hagylak.

Anderson gyorsan átvágott a sötétségen a dolgozói telep széléig. Bár éjfél volt, a hely pezsgett az élettől. A finomító váltakozó műszakai miatt mindig volt valaki, aki most végzett a munkával vagy csak most kezdte. A telep olyan volt, mint egy kis város. Több mint ezer család otthona volt: férjek, feleségek, még gyerekek is jártak az utcákon, biccentve köszöntötték egymást és folytatták mindennapi életüket.

Ilyen sok ember között könnyű volt Andersonnak beleolvadni a tömegbe. Hosszú, bő szabású kabátot viselt, amely eltakarta a testét fedő páncélt és a fegyvereket. Bár a finomító legtöbb alkalmazottja batáriai volt, voltak itt más fajokhoz tartozók is, köztük emberek, s ezért nem volt feltűnő a tömegben.

Átverekedve magát a telepen, átnyomakodva a tömegen, időnként odabólintott valakinek embertársai közül, akik mellett elhaladt. Hosszú, gyors léptekkel járt, gyors tempót diktált, míg el nem érte a finomító körüli védett területet körülvevő kerítést. Tudta, hogy fogy az idő, de futással azonnal felhívta volna magára a figyelmet.

Öt perc alatt átért a telepen. A dolgozók által lakott épületek egyenletesen elosztva álltak a finomító körül, de senki sem akart a fémkerítés közvetlen szomszédságában élni. A telep belső szélén egy sávot üresen és kivilágítatlanul hagytak, s itt néhány nyilvános illemhely állt.

Anderson sietett, amíg elég messze nem került a fényektől ahhoz, hogy ne lássák. Bárki, aki látta őt eltűnni a sötétben, azt hihette, hogy a mosdókhoz ment és nem méltatta második pillantásra.

A figyelő szemek elől eltűnve elővette éjjellátó szemüvegét és futva elérte a kerítést. Drótvágóval lyukat vágott magának. Mielőtt átmászott, levette a hosszú kabátot, mert csak akadályozná. Túloldalt elővette a pisztolyát, s remélte, hogy nem kell majd használnia.

A küldetés ezen a ponton vált nehezebbé. A lezárt területen volt, ahol kisebb biztonsági csoportok járőröztek. Ha meglátják, le is lőhetik, vagy bekapcsolhatják a riasztót. Elkerülni őket nem volt túl nehéz: távolról látta zseblámpáik maguk elé világító fényét, amikor őt még nem vehették észre. Óvatosan elment a finomító sarkáig.

A komplexum hatalmas volt, a négy emelet magas főépületben volt az elsődleges feldolgozó üzem. Több kisebb kétszintes épület állt a főépület mellett: a tároló, szállítmányozó, az adminisztrációs és a karbantartó részleg, Anderson célja.

Amikor elérte a karbantartó részleget, odament a sarkon lévő kis vészkijárathoz. Zárva volt, de csak egy egyszerű mechanikus retesszel. Egy sivatag közepén lévő finomító üzemben kevés lopás fordult elő, s nem a besurranás ellen építették őket.

Anderson egy kis golyónyi ragadós robbanóanyagot helyezett el a záron, hátralépett, majd a pisztollyal rálőtt a ragacsra. A robbanóanyag éles villanással felrobbant, s az ajtó kinyílt. Anderson várt, van-e valami reakció a zajra, de mivel semmit sem hallott, belökte az ajtót és belépett.

A munkások szekrényeinél találta magát. A szoba üres volt; a műszak közepén jártak, mindenki a munkahelyén volt. Az egyik sarkon egy nagy kerekes szennyeskosár állt, tele piszkos mechanikus-overallokkal. A férfi addig keresgélt köztük, amíg nem talált egy akkorát, ami páncéllal fedett testére is ráment, s felvette. Ki kellett vennie a pisztolyt és a géppuskát, nem akarta, hogy az overall alatt kelljen keresgélni, ha szüksége lesz rá. A pisztolyt az overall mély csípőzsebébe dugta. A géppuskát becsomagolta egy nagy törölközőbe, amit a szennyesben talált.

Az álca egyáltalán nem volt tökéletes, de lehetővé tette számára a létesítmény átvizsgálását anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet. Egy távoli pillantással úgy hihették, hogy a karbantartó személyzet tagja, folytathatják a munkájukat és figyelmen kívül hagyhatják őt. Felhajtotta az overall ujját és az órájára nézett. Tizenöt perc telt el. Sietnie kellett, ha meg akarja találni Kahleet, és ki is akarja hozni, mielőtt Saren belekezd a feladatába.

A dolgozói telep szélén várakozva Saren az órájára nézett. Tizenöt perc telt el. Anderson minden bizonnyal valahol a finomító mélyén van, túl messze, hogy visszaforduljon.

A Fantom is a hosszú kabátja alá rejtette a fegyvereket, pont úgy, mint Anderson, hogy észrevétlenül átjusson a telepen. A turián felállt és elindult az épületek felé.

Eleget várt már. Ideje volt, hogy az ő küldetése kezdetét vegye.

Anderson számos csarnokon haladt keresztül a karbantartási részleg és a fő finomító között. A szíve hevesen megdobbant, amikor meglátta az első szembejövő munkást, de a batarián nő csak ránézett egy pillanatra, aztán elkapta a tekintetét és szó nélkül továbbment.

Sok más dolgozó mellett haladt el, ahogy fel-le sétált csarnokról csarnokra, de egyikük sem törődött vele. Egyre frusztráltabb lett, nem volt ideje, hogy az egész épületet átkutassa. Azt feltételezte, hogy Kahleet egy alsóbb szinten tartják, de még mindig kellett némi szerencse, hogy időben rátaláljon.

Aztán meglátta a táblát „Belépni tilos!” felirattal egy kis, lefelé vezető lépcsőház mellett, ami a tervrajzok szerint, amennyire emlékezett rájuk, egy kis raktárhelyiségbe vezetett. A tábla annyira tiszta volt, szinte szikrázott; nyilvánvaló, hogy alig pár napja került ide.

Lesietett a lépcsőn. Odalent két erős testalkatú batarián állt, mindkettő arcán a Kék Napok tetoválása. Úgy tűnt, unatkoznak, lecsúszva ültek a székükön az ajtó két oldalán, rohampuskájuk a falnak támasztva pihen mellettük. Egyikük sem viselt páncélt; érthető a feladatuk jellegét tekintve. Valószínűleg egész nap itt ültek, a páncél pedig meleg és nehéz, egy-két óránál hosszabb ideig viselni hihetetlenül kényelmetlen.

Az őrök már észrevették, ezért Anderson tovább ment feléjük. Remélhetőleg egy turián Fantom érkezésének lehetőségére figyelmeztették őket. Ha ez a helyzet, akkor egy karbantartó ember overallban nem tűnhet nagy fenyegetésnek.

Amikor elérte a kis fordulót a lépcső alján, az egyik őr felállt, megragadta a géppuskáját és Anderson mellkasára célzott. A hadnagy megmerevedett. Kevesebb, mint öt méterre volt; ilyen távolságból esélye sincs a túlélésre, ha a zsoldos meghúzza a ravaszt.

– Mi van abban? – kérdezte az őr, puskája csövével a törülközőbe csomagolt gépfegyverre bökve, melyet Anderson a hóna alatt tartott.

– Csak pár szerelőcucc. Szárazon kell tartani.

– Tedd le a csomagot.

Anderson úgy tett, ahogy az őr mondta, letette a puskát a földre, gondosan odafigyelve, hogy a törülköző ne csússzon le róla, s ki ne derüljön, mi van benne.

Most, hogy úgy tűnt, Andersonnál nincs fegyver, az őr megnyugodni látszott, leeresztette a fegyverét.

– Mi a baj, ember? – kérdezte. – Nem tudsz batariánul olvasni?

Ezzel megnevettette a partnerét, aki még mindig a székén tehénkedett.

– Szükségem van valamire a tárolóból – válaszolta Anderson.

– De nem ebből. Fordulj vissza.

– Van engedélyem, hogy bemenjek – mondta Anderson, a zsebében matatva, mintha próbálna előásni valamit. A batarián unatkozó bosszúsággal figyelte őt, teljesen megfeledkezve Anderson kezéről, amely a pisztoly köré fonódott, és az ujja a ravaszon volt.

Az overall tágas zsebe megengedte, hogy olyan szögbe állítsa a pisztolyt, hogy a csöve pont a batarián törzsét célozza. Kétszer lőtt, a golyók átszakították az overall szövetét és a zsoldos gyomrában landoltak.

A batarián meglepetésében elejtette a puskáját, hátratántorodott és ösztönösen a hasán lévő lyukhoz kapott. Elérte a falat és lassan leült a földre, sebére szorított ujjai közül vér szivárgott.

A társa zavarodottan nézte; a hangtompító miatt a pisztolylövést csak egy fojtott koppanás-sorozat kísérte, amit talán nem is hallott. Eltelt legalább egy másodperc, mire rájött, mi történt. A megszülető félelem arckifejezésével indult a fegyvere felé. Anderson előrántotta a pisztolyt, és közvetlen közelről kettőt lőtt a másik őr mellkasába. Az őr a falnak zuhant, majd lecsúszott a székre és mozdulatlanná vált.

Anderson ekkor az első őrre szegezte a pisztolyt, aki még mindig mozdulatlanul ült a padlón a falnak támaszkodva.

– Kérem! – könyörgött a zsoldos, mert rájött, hogy kinek az oldalán állhat Anderson. – Skarr adta ki a parancsot a szövetségi katonák kivégzésére. Én nem is akartam megölni őket.

– De megtetted – mondta Anderson, majd egyszer lőtt, a golyó lyukat szakított a batarián szemei közé.

Anderson levette az overallt, a pisztolyt visszacsattintotta a csípőjére, kicsomagolta a géppuskát, kibiztosította, aztán berúgta az ajtót.

HUSZONEGY

Mint előtte Anderson, Saren is az egyik kétszintes melléképület vészkijáratán lépett be a finomítóba. Ám, amíg a hadnagy a legkeletebbre található karbantartó részlegen keresztül közelített, Saren a szállítmányozó raktárba érkezett a nyugati oldalon, és ember társával ellentétben, ő nem vesződött álruhával.

Két dokkmunkás látta őt bejönni, arcukon a meglepetés, majd a félelem kifejezése jelent meg, mikor meglátták a páncélozott, nehézgépfegyveres turiánt. Egy gyors sorozat Saren fegyveréből kioltotta az életüket, mielőtt esélyük lett volna segítségért kiáltani.

A Fantom gyorsan keresztülment a raktáron a főépület felé. Andersonnal ellentétben pontosan tudta, hova megy. Lement a finomító legalsó szintjére, ahol szikla- és null-elemben gazdag ércrétegeket olvasztottak hatalmas kohókban. A szennyezőanyagok zöme az olvadék felszínén úszott, kipárolgásával csökkentve a csarnokban a látótávolságot. Saren, míg átvágott a termen, három munkást ölt meg menet közben.

Tudta, hogy közel jár a céljához, mikor meglátott egy „Belépni tilos!” feliratot a falon. Megkerülte a sarkot és feltépte a „Csak a személyzet részére!” feliratú ajtót, amitől vagy forró, párás levegő ömlött rá. Bent fél tucat mérnök tette a dolgát, a generátormaggal fűtött hatalmas olvasztótégely körül és felett húzódó járdákon. A finomítási folyamatot felügyelték, figyeltek, hogy a berendezések maximális hatékonysággal működjenek, és ne legyen semmiféle üzemzavar.

A dolgozók fülvédőt viseltek, hogy védjék fülüket a generátort tápláló turbinák állandó zúgásától. Egyikük meglátta Sarent, és figyelmeztetésül kiáltani próbált. Hangját azonban elnyelte a turbinák zaja, ahogy a lövések hangjait is, mikor a turián lekaszálta őket.

A mészárlás alig egy percig tartott; a Fantom brutálisan hatékony volt. Az utolsó mérnök, amikor meghalt, lezuhant a járdáról a húszméteres mélységben lévő ércolvasztó tartályba.

Túl sok rejtekhely volt a finomítóban. Túl sok hely, ahol Edan elbújhatott egy csapat felfegyverzett zsoldos mögé. Sarennek tennie kellett valami, amivel kiugraszthatja. Ekkor új ötlete támadt: néhány stratégiai ponton elhelyezett akna katasztrofális robbanások sorozatát okozná a finomítómagban, ami miatt kiürítenék a létesítmény teljes egészét.

Saren befejezte a géppuska újratöltését, aztán a felsőbb szintek felé indult. Jó messze akart lenni a robbanás helyszínétől.

Kahlee éhes, szomjas és fáradt volt, de mindenekelőtt meg volt ijedve. A krogan azt mondta neki, Qian pár napon belül meglátogatja, de ennél többet nem beszélt hozzá. Aztán behurcolta egy tárolóhelyiségbe és bezárta egy kicsi, sötét szekrénybe a hátsó falnál. Azóta nem látott senkit és nem is beszélt senkivel.

Elég okos volt, hogy megértse, mit csinálnak. Nem tudta, mit akar Qian, de egyértelmű volt, hogy meg akarják törni az akaratát még a találkozó előtt. Majdnem egy teljes napig hagyták a szűk szekrényben, a teljes sötétségben élelem és víz nélkül. Még egy vödör sem volt ott, hogy abba végezhesse a dolgát; a sarokban kellett könnyítenie magán.

Két vagy három nap múlva Qian eljön, és megteszi az ajánlatát. Ha elfogadja, kap enni és inni. Ha visszautasítja, visszadugják rögtönzött cellájába és újabb három nap múlva jönnek el hozzá.

Ha másodszor is visszautasítja őket, a dolgok valószínűleg nagyon durvává válnak. Az éheztetésről és mentális bántalmazásról át fognak térni a tényleges fizikai kínzásra. Kahleenek nem állt szándékában bármilyen módon is segíteni Dr. Qiannak, de félt attól, ami rá várt. A legrosszabb az a tudat volt, hogy a végén így is, úgy is ők nyernek. Napok vagy hetek múlva, de végül a kilátástalanság megtöri őt, és megkapják bármit is akarnak.

Bebörtönzése első pár órájában a szabadulás lehetősége után kutatott, csak hogy ráébredhessen, a dolog reménytelen. A szekrény ajtajánál kotorászott a sötétben, de a zár kívülről volt felszerelve és a belső fogantyút már rég eltávolították. Meg ha sikerülne is kijutnia a szekrényből, szinte biztosan őrök várnák a túloldalon.

Még öngyilkosságba sem menekülhetett. Nem mintha azon a ponton lett volna, de a szoba teljesen üres volt: se csövek, hogy felakassza magát, se semmi, hogy megvágja vagy megsebezze magát. Egy pillanatig arra gondolt, hogy újra és újra a falhoz csapkodja a fejét, de csak kiütné vele magát és egy csomó felesleges fájdalmat okozna önmagának, amiből így is túl sokat sejtett a jövőben.

A helyzet reménytelen volt, de Kahlee nem adta még fel teljesen. Egyszer aztán zajt hallott; édesebb hangot, mint az angyalok éneke. A megváltás hangját: egy automata fegyver kerepelt az ajtó túloldalán.

Anderson berúgta az ajtót, melyet a két zsoldos őrzött. Egy nagy tárolóhelyiségbe jutott, amelyből minden berendezést kipakoltak; leszámítva egy kis asztalt és pár széket. Négy batarián kártyázott az asztal körül, a sarokban pedig Skarr állt. A kintiekhez hasonlóan ők sem viseltek páncélt.

A krogan volt Anderson elsődleges célpontja, a fegyveréből kiröppenő golyózápor lyukat ütött az idegen mellkasába. Skarr szétterjesztett karokkal zuhant hátra, puskája a szoba másik végébe repült. Lecsúszott a falról és arccal a földre bukott.

A zsoldosok felugráltak az asztal mellől és szétrebbentek. Látva, hogy Kahlee nincs a szobában, Anderson egyszerűen teleszórta a szobát golyókkal. Sokat megölt a Kék Napok közül, mielőtt esélyük lett volna visszalőni. Nem volt tisztességes vagy becsületes küzdelem; mészárlás volt. Az áldozatokat látva Anderson nem is érezte jól magát.

Miután a lövöldözés véget ért, észrevett egy ajtót a hátsó falon. Valószínűleg csak egy szekrényajtó volt, de vaslemezekkel megerősítve és erős lakattal lezárva.

– Kahlee? – kiáltotta odafutva, és megzörgette az ajtót. – Kahlee, odabent vagy? Hallasz engem?

A másik oldalról egy elfojtott hang válaszolt neki.

– David? David! Kérlek, vigyél ki innen!

Anderson megpróbálkozott a zárral, de az meg se moccant. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy felrobbantja, ahogy a karbantartó részleg ajtaját, de félt, hogy a robbanásban Kahlee esetleg megsérül.

– Tarts ki – kiáltott a lánynak. – Meg kell találnom a kulcsot.

Körbenézett a szobában, s a szeme megakadt a krogan sarokba gyűrt testén. Vastag vértócsa szivárgott alóla, gyorsan terjedve a padlón. Ha a szobában lévők valamelyikénél volt a kulcs, Anderson tudta, hogy akkor az csakis Skarr lehetett.

Odafutott a testhez, fegyverét a földre tette, és mindkét kezével megragadta a krogan túlsó vállát, az erőfeszítéstől nyögve, amíg a hátára fordította Skarrt. A krogan mellkasa vérben úszott; legalább egy tucat golyó lyukasztotta át a torzóját. Ruhája megszívta magát a ragadós, meleg, sötét folyadékkal.

Enyhe grimasszal Anderson igyekezett átkutatni a halott zsebeit. Ekkor Skarr szeme hirtelen felpattant, s a krogan keze megragadta a férfi torkát. A fenevad egy morgással felállt, egy kézzel felemelve Andersont a földről. A másik keze véresen és használhatatlanul lógott az oldalán.

Lehetetlen! – gondolta Anderson, miközben tehetetlen gyermekként küzdött, mert a krogan lassan kiszorította belőle az életet. Ezeket a sérüléseket senki sem élheti túl. Még egy krogan sem!

Skarr láthatta a meglepetést a szemében.

– Nektek embereknek még sokat kell tanulnotok a népemről – morogta, egy kis véres hab buggyant ki a száján, ahogy beszélt. – Kár, hogy ezt nem fogod túlélni, hogy elmondhasd nekik.

Anderson rugdosott és csapkodott, de a krogan kinyújtott kézzel tartotta, és a végtagjai túl rövidek voltak ahhoz, hogy elérje ellenfele testét. Ezért inkább ököllel verte a krogan hatalmas alkarját. Erőfeszítései csak gurgulázó nevetést váltottak ki Skarrból.

– Örülnöd kéne – mondta a fejvadász. – Könnyű halálod lesz. Nem úgy, mint a nőnek.

Hirtelen a finomító mélyéről jött hatalmas robbanás rázta meg a termet. Óriási repedések jelentek meg a falakon, és az álmennyezet darabjai a padlóra zuhantak. Lábuk alatt a padozat behorpadt és felgyűrődött, kibillentve Skarrt az egyensúlyából. Anderson ütni kezdte a testét, amivel sikerült kiszabadulnia a krogan markából, a padlóra esett, levegőért kapkodva.

Skarr megtántorodott és megbotlott, próbált állva maradni, de az egyensúlyozásban akadályozta élettelen és használhatatlan karja, és igencsak legyengült a vérveszteségtől. A krogan keményen landolt a földön, csak pár méterre onnan, ahová Anderson a puskáját tette.

Kiszabadulva a krogan szorításából, Anderson előhúzta a pisztolyát és lőtt. De nem a kroganra célzott. Ha a géppuska sorozata nem állította meg Skarrt, akkor egyetlen pisztolylövés még kevésbé fogja legyűrni. Ehelyett Anderson a krogan mellett fekvő fegyverre célzott, lyukakat ütött bele és arrébb csúsztatta a padlón, hogy a fejvadász már ne érje el.

A riasztók ekkor az egész épületben megszólaltak; kétségtelenül a robbanás miatt, de Andersonnak több oka volt a közvetlen környezete miatt aggódni. Egyetlen pisztollyal felfegyverkezve, tudta, hogy közvetlenül Skarr fejébe kéne lőnie ahhoz, hogy megölje. De a krogan felugrott és feléje szúrt, mielőtt célozhatott volna.

A golyó a lebénult vállán találta el a krogant, de nem állította meg. Anderson oldalra ugrott és kipördült dühében üvöltő ellensége útjából, nehogy halálra tapossa őt.

Most Skarr közé és az ajtó közé került, elzárva a menekülés útját. Anderson a sarokba hátrált és újra felemelte fegyverét, de a másodperc töredékével elkésett, a krogan elütötte őt egy gyors bioticus csapással, ami kiverte a pisztolyt a kezéből és csaknem eltörte a csuklóját.

Tudva, hogy a fegyvertelen ember nem ellenfél a számára, a krogan lassan közelebb ment. Anderson megpróbált úgy tenni, mintha támadni akarna, remélve, hogy el tudja érni a földön fekvő fegyverek egyikét. De a krogan ravasz volt, a sebesülései és a vérvesztesége ellenére elég gyorsan átvágott a szobán, hogy lassan beszorítsa a hadnagyot egy sarokba, ahonnan nem volt kiút.

A robbanás hatására Kahlee a sötétben megtántorodott, fejjel nekiment a láthatatlan falnak, kiverte egy fogát és betörte az orrát. A földre zuhant, kezét az arcához emelte, megízlelte saját vérét, ami lefolyt az állán.

Aztán észrevett egy vékony fénysugarat az ajtó mellett. A robbanás biztos leszakította a zsanérjairól. Nem törődve a sebesülései okozta fájdalommal, felpattant és hátrálni kezdett, amíg nem érezte a falat a háta mögött. Aztán három nagy lépéssel vállát nekivetette az ajtónak.

A keret nagyon megrongálódhatott, mert a lány első próbálkozására engedett, Kahlee pedig elterült a szobában. Keményen ért földet, ugyanazon a vállán, amit az ajtó betörésére használt. A fájdalom végignyilallt a karján, ahogy a válla kiugrott a helyéről. Felállt, szemét védte a szoba hirtelen fényétől a sok óra után, amit teljes sötétségben töltött.

– Kahlee! – hallotta Andersont ordítani. – Fogd a pisztolyt! Lődd le!

A nő a fénytől hunyorogva, félig vakon körbetapogatózott a földön és egy rohampuska csövét találta a kezében. Magához húzta, megragadta a nyelét, amikor egy hatalmas árnyék magasodott fel mögötte.

Ösztönösen célzott és meghúzta a ravaszt. A jutalma a krogan eltéveszthetetlen fájdalomsikolya volt, és a roppant árnyék eldőlt.

Kétségbeesetten pislogott, hogy visszanyerje látását, csak annyit észlelt, hogy Skarr alakja eltántorog tőle a gyomrába kapaszkodva, dühösen és hitetlenkedve tekintve rá.

Ekkor Anderson lépett be a képbe a krogan mellé. Az idegen koponyájához szorította a pisztolyát és meghúzta a ravaszt. Kahlee egy pillanattal elkésett, hogy elforduljon, a látvány, ahogy Skarr agya kirobban a koponyája túloldalán és szétfröccsen a falon, valószínűleg egész életében kísérteni fogja őt rémálmaiban.

Aztán David ott volt, a földön guggolt mellette.

– Jól vagy? – kérdezte a férfi. – Tudsz járni?

Bólintott.

– Azt hiszem, kiugrott a vállam.

– Bocsáss meg ezért Kahlee.

A nő épp meg akarta kérdezni, hogy miért, amikor a férfi megragadta a csuklójánál és a kulcscsontjánál, és durván megrántotta a kezét. Sikított fájdalmában, majdnem elájult, ahogy a válla újra a helyére került.

– Te szemét! – motyogta ujjait nyújtogatva, próbálva a zsibbadást kiűzni belőlük. – Köszönöm, tette hozzá egy pillanattal később.

A férfi lábra segítette, a nő csak ekkor vette észre a holttesteket a szobában. Anderson nem mondott semmit, csak egyszerűen odanyújtotta neki az egyik halott géppuskáját, aztán megragadta a saját fegyverét.

– Jobb, ha ezeket magunkkal visszük – mondta, Saren rideg tanácsára emlékezve a civilek lelövéséről. – Imádkozzunk, hogy ne kelljen használnunk őket.

HUSZONKETTŐ

A finomítómag robbanása pontosan azzal a hatással járt, amit Saren remélt. Pánik és káosz lett úrrá az üzemen. A riasztók a kijáratokhoz űzték az embereket, akik eszeveszetten el akartak távolodni a pusztítástól. Ám amíg mindenki más kifelé rohant, Saren befelé ment, az áramló tömeggel szemben. Nem foglalkoztak vele, csak a saját kétségbeesett kijutásukra koncentráltak.

Gyorsan kellett cselekednie. A detonáció csak az első lépése volt egy láncreakciónak, amely az olvasztótégely túlmelegedését fogja okozni. Amikor az felhasad, a feldolgozó magnál lévő minden gép lángokba borul. A turbinák és a generátorok túlterhelődnek, elindítva ezzel a robbanások sorozatát, ami égő törmelékké fogja rombolni az üzemet.

A tömeget pásztázva Saren végre megtalálta, amit keresett: a Kék Napok zsoldosainak egy kis, állig felfegyverzett csoportját, akik egységként mozogtak. Akárcsak Saren, ők is befelé mentek az üzembe.

Csak követnie kellett őket.

– Mire várunk? – visította Qian szinte hisztérikusan. Felemelt egy kis fém ládát és kétségbeesetten meglengette Edan arca előtt. Abban volt minden adat, amit a projekt alatt összegyűjtöttek. – Megvan mindenünk, ami kell. Menjünk!

– Még nem – mondta a batarián, próbálva megőrizni a nyugalmát, annak ellenére, hogy a riasztó olyan hangosan csengett, hogy a saját gondolatait sem hallotta tőle. – Megvárjuk a kíséretünket. – Tudta, hogy a robbanás a magban több volt, mint véletlen, és nem akart belerohanni egy csapdába. A testőrei nélkül nem.

– És ők? – üvöltötte Qian, a két ideges zsoldosra mutatva, akik a szobája ajtaja előtt álltak a sidoni támadás óta.

– Nincsenek elegen – válaszolta Edan. – Nem vállalok kockázatot. Megvárjuk, amíg a többiek...

Szavait a szomszédos szobákból hallatszó lövöldözés zaja vágta el, mely a riasztó csengésével és az őrei kiabálásával keveredett. Aztán egy pillanatnyi csend követte a hangzavart, majd egy ismeretlen figura jelent meg az ajtóban.

– A kíséretük nem élte túl – mondta a felfegyverzett turián.

Bár még sosem találkozott vele, Edan azonnal felismerte.

– Tudom, ki vagy, a Fantom. Saren.

– Te tetted! – sikította Qian remegő ujját Sarenre emelve. – Ez a te hibád!

– Meg fogsz ölni minket? – kérdezte Edan. Meglepő módon nem volt rémült. Olyan volt, mintha mindvégig tudta volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat. És most, hogy a halál itt állt előtte, értelmetlen módon nyugalmat érzett.

A turián nem ölte meg őket. Helyette feltett egy kérdést:

– Min dolgoztak a Sidonon?

– Semmin! – ordított Qian a fémdobozt a mellére szorítva. – Ez a miénk!

Edan felismerte a kifejezést Saren szemében. A teljes szerencséjét erre a tekintetre építette: mohóság, vágy, hatalomvágy.

– Tudod – suttogta felismerve az igazságot. – Ez nem minden. Pont annyi, hogy többet akarj tudni. Ajka halvány mosolyra húzódott. Mégis lehetősége van túlélni.

– Fogja be! – üvöltött rá Qian újra. – El fogja venni tőlünk!

– Azt nem hinném – válaszolta Edan, inkább Sarennek, mint a dühöngő tudósnak. – Van valamink, amit akar. Életben kell tartania minket.

– Nem mindkettőtöket – figyelmeztette Saren.

Valami a hangjában áthatolt Qian őrületének fátylán.

– Rám van szüksége – bizonygatta ritka világos pillanatában. – Szüksége van a kutatásomra. A szakértelmemre. – Gyorsan, kétségbeesetten és ijedten beszélt. Mindazonáltal nem volt egyértelmű, hogy a haláltól vagy megszállott kutatásának félbeszakításától való félelme volt nagyobb. – Nélkülem sosem fogja megérteni. Soha nem fog rájönni, hogyan engedje ki az erejét. Elengedhetetlen része vagyok a projektnek!

Saren felemelte a pisztolyt, a fecsegő emberre célzott, aztán Edan felé fordította a fejét.

– Igaz ez? – kérdezte a batariántól.

Edan megvonta a vállát.

– Vannak másolataink a kutatás anyagáról, és a saját csapatom tanulmányozza a tárgyat. Qian briliáns, de kiszámíthatatlanná vált. Azt hiszem, itt az ideje a lecserélésének.

Amint a szavak elhagyták az ajkát, Saren lőtt. Qian megmerevedett és hátrafelé dőlt egyetlen golyó ütötte lyukkal a homlokán. A fémdoboz kiesett a kezéből és a padlón koppant, párnázott belsejében a meghajtó az ütődéstől jól védett helyen volt.

– És veled mi a helyzet? – kérdezte a Fantom a pisztolyt a batariánra tartva.

Amikor azt hitte, nincs remény a túlélésre, Edan nyugodt volt, beletörődött a sorsába. Most, hogy esélyt látott az élete megmentésére, a rászegezett fegyver jeges félelemmel töltötte el.

– Tudom, hol van – mondta. – Hogy találod meg a segítségem nélkül?

Saren a fémdoboz felé bökött a fejével.

– Biztos van abban valami, ami megmutatná, mit kell tudnom.

– Nekem... nekem vannak forrásaim – dadogta Edan, amíg próbált újabb érvet találni, ami megmenthette volna a hóhér kezeitől. – Emberek. Hatalom. Pénz. A projekt ára csillagászati. Ha megölsz, miből fogod finanszírozni?

– Nem te vagy az egyetlen vagyonos és befolyásos lény – emlékeztette a turián. – Találhatok másik támogatót anélkül, hogy elhagynám a Határvidéket.

– Gondold meg, mennyi időt és energiát öltem bele – bökte ki Edan. – Ölj meg, és kezdheted a legelejéről.

Saren néma maradt, de oldalra döntötte a fejét, mintha fontolgatná a batarián által mondottakat.

– Fogalmad sincs, mire képes ez a dolog – folytatta Edan. – Ez olyasvalami, amit még nem láttunk a galaxisban. Még Qian feljegyzéseivel sem fogsz találni senkit, aki csak úgy beszáll és folytatja a projektet. Én már a kezdetektől részt vettem benne. Alapvetően értem, mivel van dolgunk. Senki más a galaxisban nem tudja ezt felajánlani neked.

A turián arckifejezéséből egyértelműen kiolvasható volt, hogy meggyőzte Edan érvelése.

– Ha megölsz, nemcsak a pénzügyi hátteret veszíted el, hanem a tapasztalatomat is. Talán találsz mást, hogy finanszírozza a projektet, de az időbe fog telni. Ha megölsz, az elejétől kell újrakezdened. Nem fogod félredobni három év munkájának alapjait csak azért, hogy elégedett legyél, mert lelőttél engem.

– Nekem nem probléma pár extra év – mondta Saren, ahogy meghúzta a ravaszt. – Nagyon türelmes vagyok.

Kahlee és Anderson még a főépületben voltak a második robbanás alatt. A robbanás a forró érccel teli olvasztókád közelében következett be; tüzes gejzír tört fel a létesítmény szívéből háromszáz méter magasan az ég felé lövellve. Az izzó oszlop nagyon gyorsan növekedett, bevilágítva az éjszakát, mielőtt halálos vörös esővé vált volna, elpusztítva mindent fél kilométeres körzetben.

– Ne állj meg! – kiáltotta Anderson úgy, hogy a visító szirénák mellett is hallható legyen. Az üzem az első két robbanáskor már szerkezetileg meggyengült, de biztos volt benne, hogy több is lesz. – Ki kell jutnunk, mielőtt ránk omlik az egész!

Ő ment elöl, egyik kezében a gépfegyverrel, a másikkal a legyengült Kahleet a csuklójánál maga után húzva. Kijutottak az épületből, elérték a kerítést, a hadnagy folyamatosan ellenőrizte a környéket, üldözők jelei után kutatva.

– Istenem – zihálta Kahlee, hirtelen megállva. A férfi megfordult és látta, hogy a lány a távolba mered. Követte a tekintetét, és ő is elsuttogott egy imát.

Az egész dolgozói telep lángokban állt. A finomító falai és teteje megvédte a két embert az olvadt érc özönétől. Akik az üzemen kívül voltak – férfiak, nők és gyermekek – nem voltak ilyen szerencsések. Úgy tűnt, minden épület lángokban áll; narancsszín lángfal vette körbe őket.

– Soha nem jutunk át ezen – nyögött fel Kahlee, és a földre rogyott a kimerültségtől és fáradtságtól.

Újabb robbanás rázta meg a gyárat. Visszapillantva Anderson látta, hogy most már az üzem is lángokban áll. A lángok fényénél észrevette, hogy sötét füst ömlik ki az ablakokon: a robbanástól felszabadult mérgező kémiai anyagok.

– Ne add fel! – kiáltott Anderson, a vállánál fogva megragadta a lányt és talpra állította. – Sikerülni fog!

Kahlee megrázta a fejét. Látszott a szemén, hogy azok után, amin keresztülment a Sidon lerombolása óta, ez már tényleg túl sok volt neki. Már nem volt semmije; végleg átadta magát a kétségbeesésnek.

– Nem megy. Olyan fáradt vagyok – mondta visszaülve. – Eredj nélkülem.

A férfi nem tudta vinni a nőt az út hátralévő részén, túl messzire kellett menniük. Ráadásul a nővel a hátán félt, nem tud elég gyorsan mozogni ahhoz, hogy átkeljenek a lángokkal borított telepen anélkül, hogy mindketten halálra égnének.

Kahlee sosem szolgált csatatéren. Tudós volt, gondolkodó. Viszont az összes ember katonaként ugyanazon az alapkiképzésen vett részt, mielőtt a Szövetség tagjai lettek, több hónapnyi kemény fizikai megpróbáltatást kellett elviselniük. Arra tanították őket, hogy érjék el a saját határaikat, és lépjék át őket, és mikor a testük azzal fenyegetett, hogy egyszerűen összeesik a fáradtság és kimerültség miatt, meg kellett találniuk a módját, hogyan mehetnének tovább. Át kellett szakítaniuk az őket visszatartó mentális akadályokat és messzebbre jutni, mint azt valaha is képzelték.

Ez jogosított fel a belépésre, kötelék volt, amely minden férfit és nőt összefűzött a Rendszer Szövetség Hadseregének soraiban. Egyesítette őket és erőt adott nekik; élő szimbólumokká formálta őket, a fékezhetetlen emberi szellem hús-vér megnyilvánulásává.

Anderson tudta, hogy erre kell most támaszkodnia.

– A francba, Sanders! – üvöltött a lányra. – Ne merjen nekem most kiszállni! Az egysége elhagyja a területet, szóval emelje fel a seggét és mozogjon a lába! Ez parancs!

Jó katonához méltón Kahlee követte az utasításokat. Valahogy újra talpon termett, még mindig szorongatva a fegyverét. Lassú, lomha futásba kezdett, az akarata kényszerítette a testét arra, amiről az agya úgy gondolta, nem tudja megtenni. Anderson egy másodpercig nézte, hogy megbizonyosodjon, nem fog eldőlni, majd egy lépéssel mögötte ő is futni kezdett, felvéve Kahlee ritmusát, ahogy az előttük lévő épületekből előtörő füst, sikolyok és lángok felé közeledtek.

A dolgozói telep maga volt a pokol. A tűzvészben felcsapó lángok hangja elkeveredett a fájdalom sikolyaival és a veszteség metsző kiáltásaival. A szörnyű hangzavart újabb, az üzemből érkező fülsiketítő robbanások szakították meg.

Zsíros fekete füst kavargott a háztetőktől az utcákig, ahogy a tűz épületről épületre terjedt, felfalva az egész telepet egyetlen pillanat alatt. A forróság mintha életre kelt volna, beléjük kapaszkodott és megragadta a tagjaikat, perzselőn kaparta a bőrüket, ahogy keresztülfutottak rajta. Maró füst csípte a szemüket és mászott be a tüdejükbe, fojtogatva őket minden lélegzetvétellel. Az égett hús beteges bűze mindenütt terjengett.

Testek hevertek mindenfelé az utcákon, sok közülük gyermek. Egyesek az olvadt acél-eső áldozatai voltak, elszenesedett porhüvelyük saját megégett húsuk pezsgő pocsolyájában feküdt. Másokat a füst vagy a lángok gyűrtek le, holttestük magzatpózba húzódott, ahogy izmaik és inaik összezsugorodtak és elégtek. Megint másokat halálra gázolt az eszeveszetten menekülő tömeg, végtagjaik eltörtek és groteszk, természetellenes pózban álltak; arcuk véres péppé vált rájuk sem hederítő szomszédjaik lába alatt.

Az Anderson átélt összecsapások, csaták, közvetlen közelről látott atrocitások sem tudták felkészíteni őt azokra a borzalmakra, amiket az út hátralévő részében tapasztalt, de semmit sem tehettek az áldozatokért; semmiféle gyógyulást nem ígérhettek. Annyit tehettek, hogy lehajtják a fejüket, lefelé néznek és futnak tovább.

Kahlee többször is megbotlott és elesett a kétségbeesett futás közben, de Anderson segítségével mindig hősiesen talpra állt, és valamilyen csoda folytán élve kijutottak a pokolból... pont időben, hogy lássák, amint Saren egy kicsi fémdobozt dob a terepjáró hátsó ülésére.

A turián meglepetten nézett rájuk, és a hátuk mögött égő telep fényénél Anderson meg volt győződve arról, hogy morogni látta a Fantomot. Nem szólt semmit, ahogy beszállt a kocsiba, és egy pillanatra Anderson azt hitte, Saren elmegy, és itt hagyja őket.

– Befelé! – kiáltotta a turián.

Talán a még mindketten maguknál tartott automata rohampuskák miatt, talán mert aggódott, hogy valaki megtudja, ha itt hagyja őket, Andersont nem igazán érdekelte, hogy miért; egyszerűen csak örült annak, hogy a Fantom megvárta őket.

A férfi segített Kahleenek beszállni az autóba, aztán ő is becsúszott melléje.

– Hol van Edan? – kérdezte, ahogy a motorban felzúgott az élet.

– Halott.

– És Dr. Qian?

– Ő is.

Saren sebességbe tette a terepjárót, a kerekek apró kavicsokat repítettek a magasba, ahogy elindultak. Anderson hátát a székének vetette. A kis fémdobozzal kapcsolatos minden gondolata eltűnt, amikor átadta magát a teljes kimerültségnek.

A terepjáró elszáguldott az éjszakában, a halál és rombolás komor jelenetét egyre messzebb és messzebb maguk mögött hagyva.

EPILÓGUS

Anderson kilépett a Szövetség fellegvári irodájából az Elnökséget elárasztó mesterséges napfényre. Lesétált a lépcsőkön, a zöldfüvű mezőkre.

Kahlee a tó partján várt rá. Mezítláb ült a fűben, hogy belelógathassa a lábát a vízbe. A férfi odasétált és szorosan mellé ült, lerúgta a cipőjét, és a hideg, frissítő vízbe mártotta a lábát.

– Ahhh, ez jólesik.

– Ez hosszú megbeszélés volt – mondta Kahlee.

– Féltem, hogy elunod magad, amíg rám vársz.

– Nincs mit csinálnom – cukkolta a nő.

– Nekem már megvolt a megbeszélésem a nagykövettel. Mindemellett, gondoltam, a környéken maradok. – Majd sokkal komolyabb hangon hozzátette: – Ennyivel tartozom neked.

– Nem tartozol nekem semmivel – válaszolta Kahlee, majd kényelmes hallgatásba merültek.

Már négy nap telt el, mióta elmenekültek a camalai finomítóból. Az első éjszakát az űrkikötő melletti orvosi rendelőben töltötték. Szén-monoxid- és esetleges egyéb mérgezések ellen kezelték őket, amelyek a robbanásokkal kerülhettek a levegőbe, és Kahleenek folyadékot adtak intravénásán, hogy leküzdje a kiszáradást, ami a raboskodása alatt fenyegette.

Másnap reggel egy szövetségi képviselőkből álló csoporttal kellett találkozniuk: katonákkal, akik a védelmükről gondoskodtak, és a hírszerzés hivatalnokaival, akik felvették a vallomásukat. Átszállították őket egy várakozó fregattra, onnan pedig a Fellegvárba, hogy személyesen adhassák le a jelentéseiket és a személyes beszámolóikat a hatalom képviselőinek: háromnapnyi találkozó, kihallgatás és nyomozás, hogy kiderítsék, mi történt... és hogy kinek a hibájából.

Anderson úgy gondolta, hogy a magas politikai csatározások még hónapokig, talán évekig folytatódnak majd, de ez az utolsó találkozó a nagykövet irodájában hivatalosan is a véget jelentette számára. Mindkettőjük számára. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül lehettek a pokoli éjszaka óta. A vállára akarta tenni a kezét és közelebb húzni magához, de nem volt benne biztos, hogyan fogadná a nő. Mondani akart valamit, de nem jutott eszébe semmi. Úgyhogy tovább ültek egymás mellett a tó partján, egy szót sem szólva.

Végül Kahlee törte meg a csendet.

– Mit mondott a nagykövet?

– Körülbelül azt, amire számítottam – mondta Anderson sóhajtva. – A Tanács elutasította a felvételi kérelmemet a Fantomokhoz.

– Mert Saren kibaszott veled – szólt a nő undorral.

– Az ő jelentése nem fest valami szép képet rólam. Azt állítja, hogy nem törődtem a küldetés valódi céljával. Azt mondja, én lepleztem le őt, azzal, hogy felzavartam a zsoldosokat, mikor túl korán mentem be az épületbe. Még a robbanásért is engem hibáztat.

– De ez mind hazugság! – mondta Kahlee, elkeseredetten dobálva a kezeit. – Épp elég igazsággal vegyítve ahhoz, hogy el tudja adni – tette hozzá. – Egyébként is, ő egy Fantom. Az egyik legjobb ügynökük. Szerinted kinek fognak hinni? Vagy lehet, hogy a Tanács csak kifogásokat keres, hogy ne kelljen Fantommá tenni egy embert. Hogy megint visszafogják a Szövetséget.

– Lehet. De ez már Goyle problémája.

– És az idegen technológia, amit Dr. Qian talált? – érdeklődött Kahlee.

– A Tanács most már a saját szakértőivel vizsgáltatja a sidoni aktákat – magyarázta Anderson. – Csak teóriák és találgatások. Úgy hiszik, soha nem létezett semmiféle idegen technológia.

– És a kutatások, amiket velünk végeztetett? – tiltakozott a nő. – Mi volt a célja velük?

Anderson megvonta a vállát.

– Azt mondták, Dr. Qian labilis volt. A téveszméin alapuló őrült állításokkal és hamis ígéretekkel megkörnyékezte Edant. És úgy gondolják, hogy az egész Sidon-projektet egyre mélyebbre rángatta az őrületébe.

– Rólad mit mondott a nagykövet? – kérdezte Kahlee egy pillanatnyi várakozás után, miközben a hangja lágyabbá vált.

– Először nem volt túl boldog – vallotta be a férfi. – Nem kerültem be a Fantomok közé, és a küldetés elég nagy politikai rumlit hagyott maga után, amit neki kell majd eltakarítania.

– És mi van a civilekkel, akik meghaltak a robbanásban? A Szövetség nem akarja azt is rád kenni, ugye? – nem lehetett nem észrevenni hangjában az aggodalmat, és Anderson most már bánta, hogy nem karolta át az előbb.

– Nem. Goyle nem keres bűnbakot. A Tanács titkosította az össze iratot, ami Saren közreműködéséről tanúskodik. Hivatalosan üzemi balesetként könyvelik el.

– Amint sikerült megnyugodnia a nagykövetnek, azt hiszem, rájött, hogy a küldetés nem volt teljes kudarc. Kiderítettük, hogy valójában mi történt a Sidonon, és a felelősök halottak. Azt hiszem, hogy némi elismerést ad nekem ezért.

– Szóval, ez nem árt majd a katonai karrierednek?

– Valószínűleg nem, de segíteni sem fog.

– Örülök – mondta a nő, majd egyik kezét a férfi vállára tette. – Tudom, mennyit jelent a számodra katonának lenni.

A férfi gyengéden a nő tarkójára tette a kezét, és óvatosan maga felé húzta, miközben ő is feléje dőlt. Ajkaik egy röpke pillanatig gyengéden egymáshoz értek, de a nő elhúzódott.

– Nem, David – suttogta. – Nem tehetjük ezt. Sajnálom.

– Mi a baj? – kérdezte a férfi zavartan.

– Új kinevezést ajánlottak nekem a reggeli találkozón. Azt akarják, hogy csatlakozzak egy kutatócsoporthoz, amely egy másik projekten dolgozik. Talán elő is léptetnek.

– Ez fantasztikus, Kahlee! – kiáltott fel Anderson, hangjában őszinte izgalommal. – Hol állomásozol majd?

A nő haloványan mosolygott vissza rá.

– Az titkos.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly.

– Oh.

– Ne aggódj! – mondta a nő, próbálva oldani a hangulatot. – Semmiféle tiltott dolgot nem tanulmányozunk.

A férfi nem válaszolt, az új helyzetet próbálta feldolgozni.

– De ez működhetett volna – jelentette ki hirtelen – Van valami különleges kettőnk között. Tartozunk magunknak annyival, hogy megpróbáljuk.

– Miközben én egy titkosított projekten dolgozom, te meg folyton őrjáratozol? – Kahlee megrázta a fejét. – Csak áltatnánk magunkat.

Még akkor is, ha fájdalmas volt, a férfi tudta, hogy a nőnek igaza van.

– Jó ember vagy, David. – mondta Kahlee, hogy enyhítsen az elutasítás fájdalmán. – De még akkor is, ha nem mennék el, nem hiszem, hogy valaha is többek lehetnénk, mint barátok. A hadsereg mindig az első helyen lesz a te életedben. Ezt mindketten tudjuk.

Anderson bólintott, de nem volt képes a lány szemébe nézni.

– Mikor hajózol ki?

– Ma este – mondta. – Mennem kell készülődni. Látni akartalak még egyszer, hogy köszönetet mondhassak... mindenért.

Kahlee felállt, leporolta magát, majd lehajolt és egy gyors csókot adott a férfi orcára.

– Viszlát, katona.

Anderson nem nézett a nő után, ahogy az elsétált, helyette hosszú, hosszú ideig a tó fölé meredt.

Az egyszemélyes hajó magányában Saren órákig tanulmányozta a Qian fémdobozában talált lemezen lévő adatokat. Gyanúja beigazolódott: az idegen technológia egy hajó volt, vagy valami olyasmi. Sovereign volt a neve; csodálatos ereklye a protheánok kipusztulásának korából; egy hatalmas hadihajó óriási hatalommal.

Sőt, sokkal több volt, mint egyszerű hajó. A rendszere, a benne zajló folyamatok és a technológia, amivel készült, annyira fejlett volt, hogy a Fellegvár fajai által elért minden eredmény eltörpült mellette. Nagyságában és komplexitásában vetekedett a protheánok legnagyobb alkotásaival, a tömegközrelékkel, és magával a Fellegvárral. Talán még túl is szárnyalta őket; és ha Saren rájönne, hogyan működik, minden erejét a maga hasznára fordíthatná.

Egész életében egy ilyen pillanatra készült. Minden, amit valaha tett, a katonai szolgálat, a Fantom-karrier csak előjátéka volt ennek a felfedezésnek. Megtalálta igazi célját; a sors vezette ide.

Mi mással magyarázhatná, hogy mindent tökéletesen kidolgoztak neki? Andersont elutasították a Fantomok. A Szövetséget politikailag megalázták. A Tanács meg volt győződve, hogy a tárgy soha nem is létezett, és az egyetlen ember, aki elárulhatta volna, halott.

Ugyanakkor a haláluk nem volt hiábavaló. Qian talán elvesztette a realitásérzékét, de a feljegyzéseiből egyértelműen kiderült, hogy briliáns elme volt, egy igazi zseni. Saren megértette az MI technológia alapvető elméleteit és elveit, de nyilvánvaló volt, hogy az ember kutatásai messze túl voltak azon, aminek megértését valaha is remélhette. Találnia kellett valakit, aki ugyanennyire zseniális, hogy a Sovereign tanulmányozásának élére álljon; bár talán évekbe telik, mire megtalálja a megfelelő helyettest.

Ennek ellenére nem sajnálta, hogy megölte Qiant. A doktor túlságosan elveszett. A feljegyzések a lemezen egyenes úton vezettek az elmezavar felé, mentális állapotának romlása a Sovereign felfedezéséhez volt köthető. Biztos valamiféle mezőt generál a hajó; valamiféle sugárzást vagy kisugárzást. Valamit, ami megrontotta és elpusztította Qian elméjét, mikor személyesen tanulmányozta.

Edanra is hatással volt, bár az ő átalakulása sokkal enyhébb. A batarián másképp kezdett viselkedni, mióta először járt a lelet helyszínén: emberekkel társult, kockáztatva a Fantomok haragját. Edan talán nem is volt tisztában a változásokkal, amik visszatekintve nyilvánvalók voltak Saren számára.

Óvatosnak kell lennie. Kerülni kell a személyes érintkezést, amíg rá nem jön, mi okozza a mentális hanyatlást. Közvetítőkkel kell dolgoznia, mint Edan kutatócsapata a Perseus Határvidék közelében.

Saren hamar kapcsolatba kívánt velük lépni.

A külvilággal való összes kommunikációs lehetőségtől elvágva, még bizonyára nem tudják, mi történt a munkaadójukkal. Ha hajlandók lesznek neki dolgozni, mikor megtudják az új helyzetet, és ha haladást tudnak felmutatni a kutatásban – talán nem kell kiiktatnia őket. Legalábbis addig, amíg az elméjükben és személyiségükben fellépő elkerülhetetlen változások nincsenek kihatással a munkájukra.

Volt egy másik elgondolkodtató probléma is. A hajó épp a Perseus Határvidék határain túl volt, a gethek területének szélén. Végső soron velük is foglalkoznia kell majd, de ha minden a tervek szerint megy, talán a Sovereign segítségével maga mellé tudja állítani a getheket.

Nagyon veszélyes volt, de a lehetséges jutalom még nagyobb volt, mint amennyit kockára tett. Csak óvatosnak kell lennie. Türelmesnek. Lassan fog haladni. Talán évekbe telik. Talán évtizedekbe. De az idegen hajó titka és ereje egy napon az ő parancsnoksága alatt áll majd.

Ha szabadjára engedi ezt az erőt, minden örökre meg fog változni. A turiánokat soha többé nem kényszeríthetik arra, hogy meghajoljanak a Tanács akarata előtt, mint amikor jóvátételt kellett adniuk az Első Kapcsolat Háború után. Végre leszámolnak a Szövetséggel. Az emberiség megtanulja, hol a helye, a Fellegvárnak hódoló minden más fajjal együtt. És a Sovereign volt a kulcs ehhez.

Vége

TARTALOM

PROLÓGUS

EGY

KETTŐ

HÁROM

NÉGY

ÖT

HAT

HÉT

NYOLC

KILENC

TÍZ

TIZENEGY

TIZENKETTŐ

TIZENHÁROM

TIZENNÉGY

TIZENÖT

TIZENHAT

TIZENHÉT

TIZENNYOLC

TIZENKILENC

HÚSZ

HUSZONEGY

HUSZONKETTŐ

EPILÓGUS