/ Language: English / Genre:antique

Vilagok hataran

Dean Rusch


Dean Wesley Smith,

Kristine Kathryn Rush

Világok határán

Szukits 2012

Tartalom

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR TREK: ENTERPRISE: BY THE BOOK

by Dean Wesley Smith and Kristine Kathryn Rush

a Pocket Star Book Publishe by POCKET BOOKS,

a Division of Simon & Schuster Inc., 2001

Copyright © 2011 by Paramount Pictures.

All Rights Reserved.

STAR TREK is a Registered Trademark of Paramount Pictures.

Fordította SZÁNTAI ZSOLT

ISBN 978-963-497-225-9

Lektor: Barna Ildikó

Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: EzDesign Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Kevinnek, emlékezve kedvenc szerepjáték-karakterére, Seymourra.

(Kev, ez talán azt jelenti, hogy többé nem kell bocsánatot kérnem a meggyilkolásáért? KKR)

ELSŐ FEJEZET

– A marslakók nem zöldek – mondta Hoshi Sato zászlós, miközben hagyta, hogy finom vonásait eltorzítsa egy komor arckifejezés. – Ami azt illeti, a Marson nincs is élet, eltekintve természetesen az emberek által létrehozott kolóniáktól.

Az Enterprise ebédlőjében csend támadt, csak a háttérből hallható, folyamatos, lüktető dobogás, a hajtóművek zaja akadályozta meg, hogy a jelenlévők úgy érezzék, egy kriptába kerültek. A helyiségben meglehetősen hűvös volt, a levegőben még ott lebegett az ebéd halvány illata. Az ablakokon túl a hiperhajtómű által a térbe festett csillagfény-sávok megszokott látványa arra utalt, hogy a hajó simán és egyenletesen halad a számára kijelölt irányba.

Minden jól alakult. Minden, kivéve éppen itt.

Elizabeth Cutler zászlós felsóhajtott, és a másik két játékosra nézett, akik várakozva tekintettek vissza rá. Travis Mayweather zászlós keresztbe tette mellkasán a karjait, és hátradőlt a székében. Csokoládébarna szemében meglepetés tükröződött. A Mayweather mellett törékenynek tűnő közlegény, James Anderson úgy hajolt előre, mintha Cutler válaszán múlna a galaxis további sorsa.

Cutler csodálkozva megrázta a fejét, és lepillantott a jegyzeteire. Szabadidejében, a szolgálatok között heteket töltött azzal, hogy megtervezze ezt a science fiction szerepjátékot, hogy elő tudjon állni néhány kiváló szkenárióval, és közben természetesen betartsa a szabályokat. Három társa korábban még sosem szerepjátékozott, de szerették volna kipróbálni a dolgot, feltéve, hogy Cutler vállalja magára a játékmester-mesélő szerepét. Cutler vállalta a feladatot, de már bánta.

Gyerekkorában a barátaival sokat szerepjátékoztak, egyik menetet tolták a másik után. A komputereket rácsatlakoztatták a fantázia hálózatára, és órákat, napokat, egész hétvégéket töltöttek el képzeletbeli kalandozással. Most azonban három felnőtt ült vele szemben, akik alig-alig ismerték a szerepjátékokat, ő pedig legfeljebb a memóriájától várhatott segítséget. A hajó komputereit nem lehetett ilyen típusú szabadidős tevékenységre használni.

Cutler részletesen kidolgozott egy science-fiction szerepjátékot. Egészen addig elment, hogy rábeszélte Charles „Trip” Tucker főmérnököt, adjon neki egy maréknyi szögletes, rövid szegecset. Mivel a hajón nem voltak dobókockák, a zászlósnak találnia kellett valamilyen módot arra, hogy a játékosok mozgathassák a karaktereiket és döntéseket hozhassanak. A szegecsek egyik oldalát pirosra, a másikat fehérre festette. A piros mindig azt jelentette, hogy „pozitív”; a fehér semmit sem jelentett.

Ám az előkészületek közben eszébe sem jutott, hogy esetleg lesznek olyan játékosai, akik egyszerűen képtelenek elengedni a fantáziájukat, nem tudnak kitalálni dolgokat, megoldásokat – márpedig a szerepjátékok esetében ez elengedhetetlenül fontos. Az ilyen típusú játékokban minden a képzelet segítségével történik, minden az elmében játszódik le. Cutler tudta, valahogy le kell küzdenie ezt a nehézséget, máskülönben kudarcba fullad az ötlet megvalósítása.

– Ebben a játékban... – Először Hoshi csinos arcára, majd Travis Mayweather zászlós szemébe nézett. – A marslakók zöldek. És kicsik. Nagy fülük és hegyes foguk van.

– Nem nevezhetnénk őket másképpen? – kérdezte Hoshi. – Vagy mondjuk azt, hogy egy hajón jutottak el a Marsra, esetleg...

– Megbeszéltük, hogy egy huszadik századi szerepjátékot fogunk végigjátszani – szólalt meg Anderson, és úgy vonta fel fakó szemöldökét, mintha külön nyomatékot akarna adni a szavainak. – Akkoriban még hittek a marslakók létezésében, ugye, Elizabeth?

– Igen – mondta Cutler, magában hálát adva a közbeszólásért. Kedvelte Andersont, úgy vélte, a legénység fiatalabb tagjai között a legokosabbak, a legnagyobb képzelő- erővel megáldottak közé tartozik. Andersonnak csillogó, zöld szeme, barnás haja és olyan mosolya volt, amellyel még a festéket is le tudta volna csábítani a hajó testéről. A geológia volt a specialitása. Cutler exobiológusként dolgozott. – Jól van... Akkor most tegyünk úgy, mintha ezek lennének a tények. A marslakók egyetlen ismert fajra sem hasonlítanak, rendben? Ők az első rosszfiúk, akikkel el kell bánnotok.

Hoshi még mindig értetlenül pislogott, de Mayweather és Anderson bólintott.

– Tulajdonképpen mi a cél ebben a játékban? – kérdezte Mayweather, és jelentőségteljes pillantást vetett Hoshira, a nő azonban nem törődött vele.

Cutler elképzelni sem tudott volna két olyan játékost, akik jobban különböznek egymástól, mint Hoshi és Mayweather. Hoshi volt a hajó nyelvspecialistája, és már több alkalommal bebizonyította, hogy a briliáns tudás nála kedvességgel párosul. Mayweather már rendelkezett mélyűri tapasztalatokkal, mivel a gyermekkorát a szülei mellett, olyan teherhajókon töltötte, amelyek szünet nélkül ingáztak a különböző állomások között. A jelek arra utaltak, hogy szereti a kalandokat, de időnként annyira vágyott új tapasztalatokra, hogy meglehetősen impulzívnak tűnt.

– A fő célotok – válaszolt Cutler – az, hogy a karakteretek valamennyi kaland során életben maradjon.

– Ez jó ötlet – csillant fel Mayweather szeme.

– Ha sikerrel jártok, és megkedvelitek a játékot, ezeket a karaktereket később, újabb menetekben is használhatjuk. Akár hónapok múlva is, amíg tart az utazás.

– Hónapok múlva? – kérdezte Hoshi.

– Mi akartunk valami olyasmit, ami hosszú ideig tart – emlékeztette Anderson.

– Hát, igazság szerint én valami olyan játékra gondoltam, ami csak néhány estét vesz igénybe. De nem néhány hónapot!

– Esték, hónapok... – vonta meg a vállát Anderson. – Ide- kint a világ minden ideje a miénk.

– Univerzum – helyesbített Mayweather. – Az univerzum minden ideje.

– Univerzum – ismételte Hoshi, és lehunyta a szemét.

Köztudott volt, eredetileg nem akart részt venni ezen az utazáson. A pletykák szerint megkérte Archer kapitányt, hogy az első küldetés befejezése után keressen valakit a helyére. A kapitány elutasította a kérést. Hoshi megpróbált hozzászokni a körülményekhez. Ez bizonyos mértékig sikerült is neki, de még mindig idegesnek látszott.

Cutlerben kialakult a vélemény, hogy vannak emberek, akik alkalmasak az űrutazásra, és vannak olyanok, akik nem. Tisztában volt vele, hogy ő alkalmas, és gyanította, hogy Hoshi a másik táborba tartozik. Ezért lepődött meg, amikor Hoshi jelentkezett a játékra.

– A második célotok – folytatta Cutler –, hogy összegyűjtsétek az Univerzális Fordító részeit. Eleget ahhoz, hogy képesek legyetek megépíteni.

– Egy teljes Univerzális Fordító megépítése sosem válhat lehetségessé – jegyezte meg Hoshi, és a homlokán mélyebbé váltak a ráncok.

Cutler a legszívesebben visszavágott volna, de inkább hallgatott. Azért éppen az Univerzális Fordítót választotta ki megszerzendő „kincs”-nek, mert Hoshi is a játékosok között volt. Úgy gondolta, ezzel a részlettel érdekesebbé teheti a játékot a zászlós számára.

A jelek szerint tévedett. Hoshi Sato a Föld legjobb lingvisztikusai közé tartozott, személyesen Archer kapitány hozta a hajóra. Már számos helyzetben kisegítette a legénységet – természetesen olyan helyzetekben, amelyekben szükség volt különböző idegen fajok nyelvének ismeretére. A hajón sokan voltak olyanok, akik szerint ha létezik egyáltalán tökéletes tolmács vagy fordító, akkor azt Hoshi Satónak hívják. Ezért Hoshi lett volna az első, aki tudomást szerez arról, ha megkezdődik egy tökéletes fordítóegység építése. Persze, a játékban lényegében nem sokat számított, hogy igaza van-e az Univerzális Fordítóval kapcsolatban, vagy nincs.

– Ez csak egy játék! – Cutler rámosolygott Hoshira. – Ne felejtsétek el, ezt az egészet csak kitaláltuk. Vagyis most találjuk ki. A lényeg az, hogy egy csapatnyi embert meg idegen lényt, vagyis a ti karaktereiteket, átvisznek a Marsra, hogy végrehajtsanak egy küldetést. Ez az egész csak a képzeletünkben létezik. Érted?

– Az biztos, hogy elképzelt dolog – jegyezte meg Mayweather –, mert a huszadik században még éppen csak a Holdra jutottunk át.

– De a Marson akkor sincsenek kis zöld idegen lények – mondta Hoshi. – És fordító sincs.

Cutler felsóhajtott.

– Pontosan! Ebben a játékban semmi sem valóságos. Érted? Csak hagyd szárnyalni a fantáziádat! Ebben ez a szórakozás.

Egyikük sem mosolygott. Cutler megállapította, ez nem lehet jó jel. Lehet, hogy ez lesz a történelem legrövidebb szerepjáték-fordulója?

– Tehát? – kérdezte Anderson. – Mik a szabályok?

Cutler lenézett a jegyzeteire. A játék szerkezetét emlékezetből és a logika szabályait betartva állította össze az elmúlt néhány napban. Ha egy kis szerencséje van, mindenre gondolt, mindenre felkészült, amire szükségük lehet, és menet közben is kitalálhat dolgokat, rögtönözhet.

– Nos, először is ki kell alakítanunk a karaktereiteket. Anderson, válassz nevet a karakterednek!

– Csak egy karakterünk lesz? – kérdezte Anderson.

Cutler a legszívesebben feljajdult volna, de uralkodott magán.

– Hidd el, egy karakter éppen elég lesz!

– Oké – mondta Anderson. – Az én karakterem neve legyen... Végzet úr.

– Végzet úr? – kérdezte Mayweather. – Miért éppen Végzet úr?

– Csak – mondta Anderson. – Végzet úr, és kész!

– Ember? Férfi? – kérdezte Cutler. Nem tehetett róla, a karakter nem túl eredeti neve mosolygásra késztette.

Anderson bólintott.

– Eltaláltad! Ember. És férfi. Nagyon is férfias!

Cutler felvette a poharat, amibe a szegecseket tette, s átadta Andersonnak.

– Guríts, hogy megállapítsuk, milyen erős a karaktered.

Anderson kézbe vette a poharat, és lefordítva lecsapta az asztal közepére. A szegecsek éles koppanása végigvisszhangzott az üres ebédlőn; a hang olyan volt, mintha valamilyen gép hullott volna darabokra. Szerencsére egyedül voltak a helyiségben. Cutler elhatározta, a legközelebbi játékra szerezni fog valami puha anyagot, amire kiboríthatják a pohárból a szegecseket. A csattanás olyan hangos volt, hogy talán még Archer kapitány is hallotta a hídon.

– Öt piros – mondta Cutler, miután megszámolta a pirosra festett oldalukkal felfelé fordult szegecseket. – Ez azt jelenti, hogy a karakterednek tízes skálán ötös az ereje.

– És ez mire jó? – kérdezte Mayweather. – Mármint tudni, hogy milyen erős a karakter.

– A karakterek belekerülnek valamilyen helyzetbe. Éppen úgy, ahogy a valós életben. Rendelkezniük kell bizonyos képességekkel annak érdekében, hogy megoldják a problémákat, leküzdjék az akadályokat. – Cutler a három komor arcra nézett. Legyintett, és előre megválaszolta a kérdést, amit minden bizonnyal fel akartak tenni neki. – Ha majd eljutunk az első szituációhoz, meg fogom mutatni, hogyan és miért számít a dolog. Anderson, guríts még egyet!

A szegecsek ismét az asztal lapjához csattantak.

– Ötös intelligenciafaktor – jelentette ki Cutler.

– Hát, a barátod eléggé átlagos – állapította meg Mayweather. – Mármint ahhoz képest, hogy Végzet úr a neve.

– Mit szólnál a Hétköznapi úrhoz? – kérdezte Hoshi. – Talán meg kellene változtatnod a nevét.

Anderson bosszúsan fújt egyet; a többiek nevettek. Cutler először érezte úgy, hogy mégis működni fog a dolog. Dobatott még néhányat Andersonnal, hogy a karaktere megkapja a karizmáját (ötös), az ügyességét (négyes), és a szerencséjét (megint ötös). Cutler úgy döntött, a mágiával kapcsolatos értékeket nem határozzák meg (erre nem is volt szükség, mivel science fiction sztorit akartak végigjátszani), így jelentősen lerövidült a gurítási folyamat.

– Valamennyien nulla tapasztalati ponttal fogtok kezdeni – mondta de menet közben gyűjthettek tapasztalatokat.

– Azt értem, hogy mi szükség lehet erőre, ügyességre és intelligenciára – mondta Anderson –, azt viszont nem igazán, hogy minek nekem karizma és tapasztalat.

– Majd elmagyarázom – mosolygott Mayweather.

Anderson bosszúsan nézett rá.

– A karizma határozza meg a vezetői képességeket – mondta Cutler. – Ha az általad elért öt karizmapont a legmagasabb, te vezeted a csapatot.

– Egy harcoló alakulat, amelyet a gonosz Végzet úr vezet! – kiáltott fel Mayweather teátrális hangon.

– A gonosz, középszerű Végzet úr! – tette hozzá Hoshi.

– Ti még nem is gurítottatok – mondta Anderson vészjósló hangon. – Mi van a tapasztalattal? Az mire jó?

– Azt hittem, ez nyilvánvaló – mondta Cutler. – Minél több tapasztalatod van, annál jobb döntéseket hozol.

– Reméljük, így lesz! – mondta Hoshi. Cutlernek volt egy olyan érzése, hogy nem a játékról beszél, de szó nélkül hagyta a megjegyzést.

Cutler ezt követően Mayweather elé tolta a poharat. Mayweather kijelentette, hogy a karaktere idegen lény, és Unknak hívják. Két hangos gurítást követően Unkról kiderült, hogy az ereje csupán hármas, viszont az intelligenciája nyolcas. A karizmája hetes lett.

– Bocsánat, Végzet! – mondta Mayweather az egyre mogorvább Andersonnak, majd a fürgeségre dobott egy ötöst, a szerencsére meg egy hetest.

– Nem igazán tetszik a dolgok alakulása – jegyezte meg Anderson.

– Nem lehetünk se egyenlők, se egyformák – felelte Mayweather.

– Mintha emlékeznék valami olyasmire, hogy egyenlőnek teremtettek minket – mormolta Anderson.

– A szerepjátékban nem – jelentette ki Cutler határozottan. Érezte, Andersonban és Mayweatherben feltámadt az érdeklődés. Már csak azt kellett elérnie, hogy ugyanez Hoshinál is megtörténjen.

Hoshi úgy döntött, a karaktere ember lesz, nő, és Berthának hívják. A név hallatán a többiekből kitört a nevetés. Hoshi a társai faggatózása ellenére sem árulta el, miért éppen ezt a nevet választotta. Gurított, így kiderült, hogy Bertha ereje nyolcas, az intelligenciája négyes, a karizmája tízes, az ügyessége nyolcas, a szerencséje pedig kilences.

– Ez aztán a remek csapat! – kiáltott fel Mayweather. – Van egy gyenge, de okos idegen lényünk, egy átlagos fickónk, meg egy erős, de nem túlságosan okos nőnk. Szerintem egészen jó a társaság.

– Eltekintve attól, hogy a buta fog vezetni minket – mondta Anderson.

– Hé! – kiáltott fel Hoshi. – Ez így nem ér! Nem akarok vezér lenni.

– Akkor parancsolj rá valakire, hogy végezze el helyetted ezt a feladatot! – mondta Cutler. – Megvan hozzá a karizmád.

– Remek – mormolta Hoshi bosszúsan, de látszott rajta, egyre jobban érdekli a dolog. Cutler érezte, hogy fokozódik az izgalom az asztal körül. Az elmúlt tizenöt percben senki sem nézett ki az ablakon, pedig valamennyien elég újak voltak ahhoz, hogy még ne unják a látványt.

– Készen álltok a Mars meghódítására? – kérdezte Cutler.

– Már azt is kitaláltad, hogy hol és mit kell majd csinálnunk? – kérdezte Anderson.

– Igen – felelte Cutler. Nem akarta bevallani, hogy a kalandmodulnak még csak az első részét dolgozta ki. Mielőtt több időt szán a dologra, látni akarta, hogy a többiek egyáltalán érdeklődnek-e a játék iránt.

– Nos, akkor talán tegyünk egy próbát – mondta Mayweather.

Cutler bólintott, mély lélegzetet vett, a jegyzeteibe pillantott, azután nekilátott, hogy elmagyarázza a többieknek, hol vannak és mivel állnak szemben.

– Egy hatalmas, vörös homokdűne oldalába érkeztetek meg. Tőletek alig százlépésnyire ott húzódik a nagy csatorna egyik partja.

– A Marson nincsenek csatornák, és... – szólalt meg Hoshi, de hirtelen elhallgatott. – Bocsánat – mondta mosolyogva. – Most már beleélem magam. Megígérem.

Cutler rámosolygott, azután folytatta:

– A csatorna egy ősi marsi város mellett húzódik. A városból már csak romok maradtak. Tudomásotokra jutott, hogy a felbecsülhetetlen értékű Univerzális Fordító egyik darabját talán éppen itt rejtették el. Itt, a város központjában álló épületben. Az a feladatotok, hogy megtaláljátok ezt az alkatrészt, azután visszatérjetek a hajótokra. A csatornán csak világosban tudtok átkelni. Ez a művelet hat órátokba telik. Átkelés után menjetek be a városba, és találjátok meg az alkatrészt! – A három játékosra nézett. A többiek feszülten figyelték a szavait, Hoshi még jegyzeteket is készített.

– Ne felejtsétek el – folytatta Cutler –, a hely nagyon veszélyes! Tudomásotokra jutott, hogy a csatornában hatalmas kígyók élnek, a város romjai között meghúzódó zöld marslakók pedig nagy előszeretettel támadnak rá mindenre és mindenkire, aki a közelükbe kerül.

– Fegyvertelenül megyünk oda? – kérdezte Mayweather.

– Nekem nagyon úgy tűnik, öngyilkos akciót kell végrehajtanunk – jegyezte meg Anderson.

Cutler a homlokára szorította a kezét.

– Ó! Tudtam, hogy megfeledkeztem valamiről! – A jegyzeteibe pillantott. – Figyeljetek! Nem, ne ezt nézzétek, ezt nem fogom megmutatni nektek!

Mayweather és Anderson elővette a saját adatblokkját. Hoshi jegyzetelésre készen várakozott.

– Nem gondoltam volna, hogy ez is olyan lesz, mint a suliban – mormolta Mayweather alig hallhatóan.

– Mi, az én sulimban sosem harcoltunk zöld marslakók ellen. – Anderson az asztalra tette a blokkját, Mayweather a készülék mellé helyezte a sajátját.

Amikor felkészültek, Cutler felolvasta nekik a fegyverekre vonatkozó információkat. Valamennyien szorgalmasan jegyzeteltek.

– A küldetést mindannyian ezekkel a fegyverekkel fogjátok elkezdeni – mondta Cutler. – Ha valamelyik fegyver kiürül, esetleg megsemmisül, nem juthattok hozzá újabbakhoz anélkül, hogy visszamennétek a hajóra. Megértettétek?

A többiek olvasás közben bólintottak.

Cutler folytatta. Egyre inkább úgy érezte, hogy hamarosan eljuttatja a társait arra a pontra, ahonnan kezdve már szeretni fogják a szerepjátékot.

– Fel fogok tenni nektek bizonyos kérdéseket arra vonatkozólag, hogy mit akartok csinálni. Ti is kérdezhettek tőlem a környezetre, a részletekre vonatkozóan. Mielőtt belefogtok valamilyen cselekvésbe, mindig elmondom nektek, hogy annak a dolognak lesz-e valamilyen következménye, vagy sem.

Azután gurítunk a szegecsekkel, hogy kiderüljön, hogyan sikerül végrehajtanotok az akciót. Értitek?

– Gurítunk a szegecsekkel – bólintott Anderson.

– Kivetjük a csontokat – mondta Hoshi.

– Tessék? – nézett rá Mayweather.

– Ez egy kifejezés, azt jelenti, hogy...

– Felkészültetek? – vágott közbe Cutler, mert tapasztalatból tudta, a beszélgetés mellékvágányra terelődése öli, de legjobb esetben is elnyújtja a játékot. – Szóval... mit akartok csinálni először?

– Rendben. Szóval, ott állunk, a csatorna partján – mondta Anderson a jegyzeteibe pillantva.

Cutler bólintott.

– Át tudunk jutni valahogy? – kérdezte Anderson.

A part mellett van egy kis csónak. Hárman éppen csak elfértek benne. Százlépésnyi távolságban egy híd áll. Romhalmaznak tűnik, de talán azon is át lehet jutni a túlsó partra.

A következő pillanatban halvány ragyogás szűrődött be az ebédlő ablakain keresztül – az Enterprise kilépett a hipertérből. Mayweather, Anderson és Cutler felállt, az ablakokhoz mentek. Egy új rendszerbe való belépés mindig izgalmas dolog. Még Cutlernek is el kellett ismernie, hogy ez sokkal érdekesebb, mint különféle kalandok kitalálása.

Hátranézett. Hoshi az asztal szélébe kapaszkodott. Az arca közömbös maradt, de a teste megfeszült. Látszott rajta, utálja, ha a hajó szokatlan műveleteket hajt végre; lerítt róla, hogy rémületbe ejtette a sebesség megváltozása.

Cutler ismét az ablak felé fordult. A legénység tagjai hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy tapintatosan figyelmen kívül hagyják Hoshi reakcióit, abban a reményben, hátha így megszűnik benne a félelem. Cutler úgy érezte, a rendszer sárga napjának sugarai megmelengetik az arcát. Ez természetesen lehetetlen volt, mivel az ablakon keresztül nem juthatott be a nap hője, de az illúziónak ez nem ártott.

Egy vöröses bolygó jelent meg a látótérben. Ahogy a hajó magas orbitális pályára állt, zöld, kék és vörös árnyalatok örvénylettek alatta.

– Hűha! Ez úgy néz ki, mint egy átformált Mars! – mondta Anderson.

– Ahhoz túl sok víz van rajta – felelte Mayweather, és a bolygó egyharmad részét borító óceánokra mutatott.

A következő másodpercben megszólalt Archer kapitány hangja.

– Hoshi zászlós! – hallatszott a hangszórókból. – Mayweather zászlós!

Jelentkezzenek a hídon!

– Azt hiszem, el kell halasztanunk a játékot – mondta Anderson, ahogy a két zászlós az ebédlő ajtaja felé tartott.

– Folytatjuk! – jelentette ki Mayweather. – Ennyi előkészület után már tudni akarom, hogy legalább azon a csatornán képesek leszünk-e átkelni.

– Gyerekjáték lesz! – nevetett Anderson.

Cutler nem szólalt meg, csak összeszedte a festett szegecseket meg a poharat. Ő már pontosan tudta, mi vár a három kalandozóra, amikor át akarnak kelni a csatornán. A kalandmodult ő találta ki, így biztos volt benne, hogy a művelet közel sem lesz olyan egyszerű, amilyennek hiszik.

MÁSODIK FEJEZET

Jonathan Archer kapitány karját a háttámlán nyugtatva állt a parancsnoki ülés mellett. Az érkező lift jelzésére felkapta a fejét. Mindig ezt tette. Még mindig gyermeki izgalommal töltötte el, hogy a saját csillaghajóját irányíthatja. A puszta szó – „csillaghajó” – is jóleső bizsergést keltett benne.

Travis Mayweather zászlós és Hoshi Sato zászlós lépett ki a liftből. Hoshi arca halvány rózsaszínű volt. A fejét lehajtva, a szemét lesütve indult a saját konzolja felé. Mayweather szemének csillogása elárulta, hogy egy-két perccel korábban ugratta Hoshit valami miatt. Hoshi, aki a hajón számos dologgal kapcsolatban bizonytalan volt, mindig könnyű célpontnak számított az élcelődök számára.

Archer egy mosolyt elfojtva fordult a központi monitor felé. A legénysége tagjai tapasztalatukat, viselkedésüket, hozzáállásukat és felfogásukat tekintve is különbözőek voltak, egy lényeges dolgot azonban mindegyikükről el lehetett mondani: valamennyien a legjobbnak számítottak a saját szakterületükön.

A monitoron látható kép magával ragadta a kapitányt; hamar elfeledkezett a két zászlósról. A vörösen, kéken és zölden lebegő bolygó gyönyörű látványt nyújtott. Archer időnként azon kapta magát, hogy amikor az új bolygókat, az új űrbeli anomáliákat szemléli, a csodálkozástól félig tátva marad a szája.

Észrevette, hogy T’Pol őt figyeli, és rádöbbent, meglehetősen ostobán festhet. Így már érthető volt, hogy a nőnek bizonyos problémái támadtak azzal kapcsolatban, hogy komolyan vegye őt. A meglepetését, az izgalmát és azokat az érzéseket, amelyek rendre megmutatkoztak az arcán, T’Pol valószínűleg az inkompetencia jeleként értékelte.

Archer mély lélegzetet vett, és megpróbálta leplezni az izgalmát. A kijelzőkre pillantott – minden érték megfelelőnek látszott. Ráálltak a bolygó körüli pályára, és abból, amit eddig látott, azt a következtetést tudta levonni, hogy odalent egy fejlett civilizáció él.

– Éppen most sikerült azonosítanom egy friss hipernyom-szignatúrát – nézett fel T’Pol a konzoljától. A vulkáni sötét szemének pillantása éppen olyan átható volt, mint mindig, de az arckifejezése közömbös maradt.

Hipernyom-szignatúra? Lehetséges volna? Archer számára egy újabb idegen fajjal való találkozás éppen olyan izgalmas volt, mint orbitális pályára állni egy ismeretlen bolygó körül.

– Le tudja követni? – Erőlködve próbált olyan szenvtelen hangon beszélni, mint T’Pol. Ez még sosem sikerült neki, de legalább annyit szeretett volna elérni, hogy eltüntesse hangjából a kölyökkutyás lelkesedést.

– Természetesen – felelte T’Pol. – A második bolygó magas orbitálisán van a forrása. Kissé eltávolodott, majd megszűnt.

– Próbarepülés – állapította meg Archer, jobbára csak magának.

– Ez logikus következtetés – mondta T’Pol.

– Az alacsony orbitálison számos olyan objektum van, amelyet akár űrszemétnek is nevezhetnénk – jelentette Malcolm Reed hadnagy. – Semmi olyasmit nem látok, ami veszélyt jelenthetne.

Archer megfordult, és rátámaszkodott arra a korlátra, amely elválasztotta őt Hoshitól. A fém hideg volt.

– Köszöntött már minket valaki?

– Nem, uram. Több rádiósávot érzékelünk. Talán civil adók, talán nem. – Hoshi felemelte a fejét, a kapitány szemébe nézett. Archerre, mint mindig, ezúttal is nagy hatást gyakorolt a nő fekete szeméből sugárzó fény. – A nyelvük problémát jelenthet.

– Miért? – kérdezte Archer.

T’Pol is felnézett a kijelzőiről, Hoshi válaszát várta. A vulkáni mozdulatai mindig kimértek és hatékonyak voltak; a legénység többi tagjáról nem igazán lehetett elmondani ugyanezt. Az, hogy T’Pol felemelte a fejét, érdeklődésre utalt.

Archer el sem tudott képzelni olyan nyelvet, amely a Föld legjobb lingvisztikusa számára problémát jelenthetett. Hoshi képes volt arra, hogy szinte azonnal megértse a számára idegen nyelvek rendszerét, logikáját és alapjait. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy a kapitány szerette volna magával vinni az első útjára.

– A szerkezete miatt – felelte Hoshi. Kissé oldalra billentette a fejét; nyilvánvaló volt, hogy miközben beszél, az idegenek adásait hallgatja. – Eddig még hasonlóval sem találkoztam. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nyelv létezhet. A mondatok szerkezete sokkal többet fejez ki, mint a szavak. Legalábbis... eddig ennyit sikerült megállapítanom. – Ujjai a komputer billentyűzete fölött mozogtak, beütötte a diagnosztikai parancsokat.

– Dolgozzon rajta tovább! – mondta Archer, és T’Polra, majd Reedre nézett.

– Nos?

– A jelek szerint belefutottunk egy humanoid kultúrába – mondta Reed a konzolja monitorait vizsgálgatva. Beszéd közben lenyomott néhány gombot. – Abból, amit eddig összegyűjtöttünk, csak annyit tudok megállapítani, hogy ez a civilizáció technikai szempontból körülbelül száz évvel jár előttünk.

– Talán egy háború miatt? – kérdezte Archer, mert eszébe jutott, hogy az emberiség éppen akkor próbált magához térni egy nagyon csúnya háború után, amikor száz évvel korábban a vulkániak felfedezték a Földet.

– Nem – felelte Reed.

A fő megfigyelő ernyőn látható bolygó sötétségbe burkolózott, de a városok fényeit még ilyen nagy magasságból is tisztán látni lehetett a felszínén. Az Enterprise feladata az volt, hogy találjon új fajokat, és vegye fel velük a kapcsolatot. A véletlen úgy hozta, hogy rábukkantak egy olyan bolygóra, amelynek lakói éppen most tették meg az első lépéseiket az űrben.

– A bolygón létezik egy másik faj is – mondta T’Pol. – Ennek minden egyede a déli kontinensen él.

– Tessék? – Archer a megfigyelő ernyőre kérte a déli kontinens képét.

Beletelt egy percbe, míg megállapította, hogy T’Pol nem tévedett. A bolygó többi részén városokat látott, amelyeket úthálózatok kötöttek össze, ez a kontinens azonban szinte érintetlen volt. A partvidékén különös falvak pöttyeit lehetett látni. Több ezer ilyen település volt. Archer első ránézésre megállapította, hogy a felépítésük, a szerkezetük különbözik a bolygó többi részének városaitól; közel sem voltak olyan fejlettek, mint az északon lévők.

– Biztos abban, hogy ezek nem a másik faj egyedei? Talán csak kevésbé fejlettek, mint az északiak, nem? – kérdezte Archer. Az emberiség csoportjai hosszú időn keresztül a fejlődés különböző szintjein álltak, mivel eltérő volt a kultúrájuk. Történelmi mércével mérve csupán az utóbbi időben zajlott le az emberi kultúrák technológiai szempontból való egyesülése.

– Igen, biztos vagyok benne – mondta T’Pol.

Archer felfedezett egy kis fagyos élt a hangjában. Pontosan tudta, T’Pol arra gondol, hogy ő megkérdőjelezi a szakértelmét. Nem ez volt a szándéka, csupán megerősítést várt. Persze, ezt nem mondhatta el a vulkáninak, és igazság szerint nem is akarta.

– Kapitány – szólalt meg Hoshi –, még mindig nem értem a nyelvet, de néhány dologban már biztos vagyok.

– Hallgatjuk! – mondta Archer.

– A bolygó nagy részét benépesítő faj fazinak nevezi magát. – Hoshi kis szünetet tartott, feszülten fülelt, majd megrázta a fejét. – Elképesztő mértékben strukturált és merev társadalomban élnek... Legalábbis úgy vélem. A közösséget valamilyen tanács irányítja.

– Ezzel a tanáccsal fogunk kapcsolatba lépni? – kérdezte Archer.

– Azt hiszem, ez lenne a leghelyesebb – válaszolta Hoshi.

Archer számára nyilvánvaló volt, hogy Hoshi nem száz százalékig biztos a dolgában.

– Én inkább azt javaslom, várjunk, és tanulmányozzuk őket! – mondta T’Pol. – Nagyon sok kérdésre kell választ találnunk.

– Egyetértek. Egyelőre ezt tesszük. – Archer valósággal lezuhant a kapitányi ülésbe. A bőr kényelmesen besüppedt alatta; olyan érzése támadt, az ülést kifejezetten az ő testének méreteihez és formájához alakították ki. Előredőlt, és miközben a hajó átcsúszott a bolygó hajnali zónájába, szemügyre vette a részleteket. Az idegen város fényeit fokozatosan elnyomta a nappali világosság.

Arra gondolt, hogy az odalent élők most ébredeznek, most kezdik el a napjukat. Talán olyan napra virradtak, amelyre még hosszú, nagyon hosszú ideig emlékezni fognak. Ez volt az a nap, amikor a fazik meg fogják tudni, hogy a naprendszerükön túl létezik egy hatalmas, végtelen valami, amit univerzumnak neveznek; meg fogják tudni, hogy nincsenek egyedül – vagyis ugyanaz zajlik majd le náluk, mint az embereknél, amikor a vulkániak leszálltak a Földön.

Amikor elvállalta a küldetést, Archer megígérte magának, hogy ha valaha is sor kerül arra, hogy elsőként lépjenek kapcsolatba egy idegen, ismeretlen fajjal, akkor ő jobban fogja csinálni a dolgot, mint annak idején a vulkániak.

Feltett szándéka volt, hogy ezt az ígéretét megtartja.

HARMADIK FEJEZET

Elizabeth Cutler az ebédlőben letörölte az asztalát. Kellemesen jóllakott – ezúttal inkább egy jó kis hazai steaket kért, egyelőre nem kísérletezett tovább a vulkáni levesekkel. Mindenkitől azt hallotta, hogy az ilyen levesek állottan, másnap igazán jók. Elhitte ezeket az állításokat, de nem tehetett róla, a néhány óránál régebbi ételektől mindig felfordult a gyomra. Talán az jelentette a gondot, hogy még mindig élénken emlékezett a középiskolai mikrobiológia órákra. Persze, az is lehetséges, hogy a fantáziája tehetett az egészről: túlságosan is jól el tudta képzelni, ahogy a mikrobák létrehozzák a saját kis telepeiket abban a valamiben, amit ő meg akar enni. A képzelt problémák mindig nagy gondot jelentettek számára – főként akkor, amikor kapcsolatban voltak az ennivalóval.

A szegecsei az asztal mellett voltak. Ezúttal magával hozott egy vastag törülközőt is. Felkészült rá, hogy újra elkezdjék a játékot, bár énjének egy része már szeretett volna kiszállni az egészből.

Az ablakok túlsó oldalán lebegő vöröseskék bolygó lassan változó színekkel töltötte meg az ebédlőt. Valahányszor az Enterprise a planéta egy újabb szekciója fölé került, a színek megváltoztak. A hajó már több mint tizenkét órája tartózkodott magas orbitális pályán.

Cutler, amikor szolgálatba állt aznap, megkérdezte, mikor kezdheti meg az idegen lények biológiai felépítésének vizsgálatát. A bolygóról kapott információk egyelőre gyérek voltak, ráadásul ahhoz, hogy érdemi munkát végezhessen, szüksége lett volna néhány mintára. A legszívesebben azonnal leszállt volna, hogy mintákat szerezzen, de várnia kellett – éppúgy, mint mindenki másnak. Vacsoránál Mayweather bevallotta, a legszívesebben elkötne egy siklót, hogy leszálljon a bolygóra. Persze, mindenki tudta, hogy ezt nem fogja megtenni. Egyikük sem lett volna képes ilyesmire, de valamennyiükben pezsgett a tettvágy és a kíváncsiság. Ilyen közel jutottak, de még mindig nagyon távol voltak...

Anderson nem sokat beszélt. Az egész napját a bolygó geográfiájának tanulmányozásával töltötte. Katalogizálni próbálta az új planéta és a Föld közötti különbségeket, de csakhamar ő is találkozott azokkal az akadályokkal, amelyek Cutler számára gondot jelentettek. Eljutott egy bizonyos pontig, de tovább csak akkor tudott lépni, akkor végezhette el a megfelelő geológiai vizsgálatokat, ha szerez bizonyos mintákat.

Sajnos senki sem tudta, mikor kerülhet sor a mintavételre.

Anderson hátratett kézzel állt az ablak előtt. Az ebédlőben állott és meleg volt a levegő. A környezetszabályzó rendszerek időnként képtelenek voltak megbirkózni az ételek elkészítése során keletkező gőzökkel, valamint az étkezésekkor a helyiségben összegyűlő emberek testének kipárolgásával. Szerencsére a legtöbben már befejezték a vacsorájukat, és távoztak.

Cutler leterítette törülközőjét az asztalra, és előkészítette a játékot. Tisztában volt vele, keményen meg kell dolgoznia, ha azt akarja, hogy az általa kitalált kaland legalább olyan érdekes legyen, mint az odakint lebegő bolygó.

Azt is tudta, nem sok esély van rá, hogy Hoshi zászlós visszatér a játékosok közé, amíg a fazik bolygójának közelében tartózkodnak. A fazik nyelve állítólag olyan bonyolult volt, hogy Hoshi a haját tépte dühében. Cutler nem igazán tudta elképzelni, hogy ez a briliáns elméjű fiatal nő bármi miatt képes dühöngeni, de úgy hallotta, Hoshi egyre kétségbeesettebb, és már kezdi feladni a reményt, hogy valaha is érteni fogja a fazikat.

Cutler meg tudta volna várni, hogy ez a valós dráma véget érjen, de nem akarta. Szüksége volt rá, hogy valamivel elterelje a gondolatait a bolygóról, a rajta lévő életformákról, ezért megkérdezte Alex Novakovich közlegényt, lenne-e kedve csatlakozni hozzájuk az első marsbéli kalandjukon.

Eredetileg is Novakovichot kellett volna megkérdeznie, nem Hoshit, de ez a megoldás csak most jutott eszébe. Nem szívesen gondolt vissza arra a küldetésre, amelyen a közlegénnyel vett részt; arra a küldetésre, amely valósággal kifordította önmagából, amelynek során néhányszor a saját józan eszében is kételkedni kezdett. Ha lehunyta a szemét, még mindig látta a hallucinációkat, amelyek annyira feldühítették. Valóságosnak tűntek, pedig ténylegesen csak látomások voltak, amelyeket egy bizonyos pollen generált az elméjében.

Szerencsére Archer kapitány megbocsátott neki, T’Pol pedig – aki kénytelen volt elviselni paranoid zagyvaságainak nagy részét – az egészet elintézte annyival, hogy a különös, új világokon történhetnek váratlan események.

„Ezért van az – nézett Archerre –, hogy a vulkániak mindig nagy elővigyázatossággal közelítik meg a bolygókat.”

Az „elővigyázatosság” nem tartozott Archer kapitány kedvenc szavai közé. Éppen ez volt az egyik oka annak, hogy Cutler szeretett alatta szolgálni. Azt a küldetést nagyon megszenvedte, de Novakovich számára még rosszabb volt a dolog. Fizikailag még mindig nem épült fel egészen azt követően, hogy felsugárzással mentették ki abból a bizonyos homokviharból. Cutlert még mindig kirázta a hideg, ha a vészsugárzásra gondolt. Mindig is nagy hatósugárral használta a transzportért, de azóta még tovább fokozta ezt az értéket.

Dr. Phlox eltávolította a nagyobb tárgyakat, és Cutler úgy látta, a sebek nagyon jól gyógyultak, szinte alig maradt utánuk heg. Novakovich azonban elmondta neki, hogy a homok okozta számára a legtöbb problémát. A transzporter valósággal beültette a bőrébe a homokszemcséket (szerencsére csak a szabadon hagyott felületeken), és dr. Phlox azon kívül, hogy megnyugtatta: előbb-utóbb kipereg belőle a homok, nem igazán tudott segíteni rajta.

– A bőr képes meggyógyítani önmagát – mondta Novakovich, amikor Cutler meglepődött a külsején.

A homokkal az volt a valódi gond, hogy az önmagát gyógyító bőr körbenőtte a szemcséket, így apró göbök és pattanások keletkeztek a testen. Cutler még soha életében nem látott olyan pattanásos embert, amilyen Novakovich lett. Úgy gondolta, a homokkal pórul járt közlegény éppen eleget szenved, és valószínűleg szeretne egy kicsit elszakadni a valóságtól, a problémáitól.

Feltette a kérdést, és Novakovich boldogan igent mondott.

– Szóval? – érkezett vissza Mayweather, miután megszabadult a tányérjától.

– Mikor kezdjük el végre ezt a kalandot azon a bolygón?

Cutler egy pillanatig arra gondolt, Mayweather a valódi bolygóra és a valódi kalandra gondol, ami rájuk vár. Mayweather azonban fogta az adatblokkját, és leült az asztal mellé, a korábbi helyére. Ebből az következett, hogy a marsi kalandra gondol.

Anderson otthagyta az ablakot, visszasétált az asztalhoz. Novakovich már leült; éppen a fegyverekre vonatkozó információkat tanulmányozta, amelyeket Andersontól kapott még vacsora közben.

– Először létre kell hoznunk egy karaktert Novakovichnak – mondta Cutler.

Anderson leült.

– Remélem, a tiéd nem lesz annyira középszerű, mint az enyém – mondta Novakovichnak.

– Alex nem használhatná Hoshi karakterét? – kérdezte Mayweather.

– Lehet, hogy Hoshi vissza akar térni közénk – felelte Cutler. – Egyébként is, a szerepjáték legfontosabb szabálya, hogy mindenki a saját karakterére dob.

Mayweather felsóhajtott. Látszott rajta, már nagyon szeretne csinálni valamit – vagy a valódi bolygón, vagy a kalandjátékban.

– Szóval... – mondta Cutler az új játékosnak. – Mi lesz a karaktered neve?

– Rozsda – mondta Novakovich.

– Rozsdás, csak éppen rövidebben? – kérdezte Anderson.

– Nem. Csak Rozsda. Volt egy ilyen nevű kutyám – mondta Novakovich.

– Nem biztos, hogy jó, ha érzelmileg kötődsz a karakteredhez – mondta Cutler, miközben átadta neki a szegecseket.

– Miért nem? – kérdezte Novakovich.

– A karakterek időnként elpusztulnak...

– Már éppen azon gondolkodtam, miért nem gurítjuk ki a feltámadási értéket – mondta Mayweather, de látszott rajta, csak viccel.

– Léteznek olyan játékok, ahol ki kell dobni az életek vagy a feltámadások számát – felelte Cutler –, de azok fantasy szerepjátékok.

– Aha – vigyorodott el Anderson. – A mi játékunk ezzel szemben a valóságon alapszik.

Cutler elmosolyodott.

– Inkább lássuk, ki ez a Rozsda!

Novakovich az asztalra dobta a szegecseket. A csattanást ezúttal elfojtotta a törülköző. Cutler elégedett volt. Nem igazán tudta elképzelni, hogy képes lesz újra és újra, minden dobásnál elviselni a csattanásokat.

Novakovich hatost dobott a karaktere erejére, és kilencest az intelligenciájára. Rozsda karizmája hármas lett, az ügyessége kilences, a szerencséje meg csupán kettes.

– Most már tényleg nem tudom, melyikünk karaktere szánalmasabb – mondta Anderson. – Az enyém nevetségesen középszerű, de a tiéd... Van, amiben nagyon jó, és van, amiben nagyon rossz.

– Szerintem tipikus – vélte Mayweather. – Egy okos srác, aki akkor sem tud nőt szerezni magának, ha az élete múlik rajta.

– Vannak nők, akik szeretik az okos férfiakat – mondta Cutler, és Andersonra nézett, de aztán félrekapta a tekintetét. Gyors volt, de nem annyira, hogy Mayweather ne vegye észre a pillantását.

– Kész vagyok – jegyezte meg Mayweather egészen halkan.

– Te okos srác vagy – mondta Novakovich, aki nyilvánvalóan nem értette a megjegyzés lényegét.

– Tényleg? – kérdezte Mayweather kissé gúnyosan. – Ezzel most azt akarod mondani, hogy nem vagyok képes összeszedni egy barátnőt?

Novakovich a fejét rázta.

– Most játszunk, vagy nem játszunk?

– Játszunk – mondta Cutler. Úgy döntött, felfrissíti a többiek információit, mivel nem igazán emlékezett arra, hogy Novakovichnak mit magyarázott el, és mit nem. – Akkor lássuk, mi a helyzet! Meg kell szereznetek az Univerzális Fordító egy darabját, ami a régi, romos város közepén, egy bizonyos épületben van. Az egyik marsi csatorna partján szálltatok le. A csatornában veszélyes lények vannak. A parton kikötöttek egy kis csónakot, aztán van egy régi híd is...

– Ebben a küldetésben együtt kell dolgoznunk? – kérdezte Novakovich.

Cutler megvonta a vállát.

– Ezt ti döntitek el. – Azt gondolta, hogy a többiek együtt fognak működni, de ez sem számított. Akár külön is válhattak. Megkérte őket, hozzanak magukkal adatblokkot, hogy feljegyezhessék, merre jártak, és éppen hol vannak. Ha a csapat tagjai úgy döntenek, hogy különválnak, akkor nem hagyja majd nekik, hogy belenézzenek egymás jegyzeteibe. A kaland részleteit valamennyien hallhatják. Ha valamelyikük úgy dönt, hogy ugyanazon az úton halad, amin egy társa korábban már végigment, akkor neki, mint mesélőnek, kissé meg kell változtatnia a környezetet.

– Én örülnék egy társnak. Vagy kettőnek – mondta Mayweather.

– Én is – bólintott Anderson.

– Egyetértek – így Novakovich.

Mivel valamennyien úgy reagáltak, ahogy a játékmenet megkövetelte, Cutler semmit sem mondott. Ha Anderson és Novakovich esetleg nem ért egyet Mayweatherrel, mindenképpen rámutatott volna, hogy Hoshi távollétében Mayweather karakterének karizmaértéke a legmagasabb, ezért ő a csapat vezére, a többieknek azt kell tenniük, amit ő mond.

– Én a hídra szavazok – mondta Anderson.

– Azt hiszem, egyetértek veled – mondta Novakovich.

Mayweather vállvonogatva hátradőlt.

– Miért ne? – mosolyodott el. – Veletek tartok... Szóval, most elindulunk a homokban, a híd felé. így van?

– Már elértétek a hidat – mondta Cutler. Arra nem gondolt, hogy a leszállási zóna közvetlen közelében is elhelyezzen néhány problémát. Sajnálta a dolgot, megtehette volna. Azokra a játékokra gondolt, amiket a komputerén játszott le.

A legjobb kalandok mindig valamilyen krízissel indultak.

– Na, milyen az a híd? – kérdezte Anderson.

Cutler a jegyzeteibe pillantott; meg akart győződni róla, hogy minden kidolgozott részletre jól emlékszik.

– A híd eleje eléggé masszívnak látszik, de ahogy eljuttok a harmadához, észrevesztek egy nagy lyukat. Ez a lyuk túl nagy ahhoz, hogy átugorjatok fölötte. Egyébként is, a híd recseg és omladozik alattatok.

– Szerintem szerezzünk egy hosszú pallót! – mondta Anderson. – Ráfektetjük a lyukra, átmegyünk rajta.

– Rendben. – Cutler ismét a jegyzeteibe nézett. Felkészült erre az ötletre. – És honnan szerzitek ezt a bizonyos pallót?

– Honnan tudjam? – kérdezte Anderson.

– A híd roskadozó részéből – mondta Novakovich.

– Akkor még nagyobb lesz a lyuk – állapította meg Cutler.

– Kiemelhetnénk egy deszkát a híd elülső részéből – mondta Mayweather. – Onnan, amit már magunk mögött hagytunk.

Cutler gurított a szegecsekkel, hogy kiderüljön, a karaktereknek sikerült-e úgy kiemelniük a pallót, hogy közben nem sérültek meg. A kalandnak ezt a részét szándékosan tette könnyűvé.

Miután a palló a lyuk fölé került, a játékmester kijelentette:

– Hetven százalék esélyetek van arra, hogy keresztüljuttok a lyukon.

– Én megyek előre – mondta Anderson.

Cutler átadta neki a poharat meg a szegecseket.

– Ha kettőnél több pirosat dobsz, Végzet úr átjut.

Anderson bólintott, és megrázta a poharat. A zörgéssel magára vonta a közelükben vacsorázok figyelmét, de nem törődött ezzel; lefordította a poharat a törülközőre.

Egy piros.

Mayweatherből és Novakovichból kirobbant a nevetés.

– Végzet úr leesett a pallóról, és belezuhant a vízbe – közölte Cutler szintén nevetve. A jegyzeteibe pillantott. – Mivel Végzet úr ereje ötös, túlélte a zuhanást. Most mit csinálsz?

– Kiúszom a partra – mondta Anderson, akin látszott, nem igazán örül a dolgok alakulásának. – Méghozzá gyorsan!

– Guríts, hogy kiderüljön, Végzet úr kijut-e – mondta Cutler. – Mivel ötös az ereje, legalább hetest kell dobnod, hogy kijusson.

Anderson ismét megrázta a poharat, megint kiborította a szegecseket a törülközőre.

Három piros.

– Egy mutáns marsi pisztráng... Ötven lábnál is hosszabb... Meglátta Végzet urat, odaúszott hozzá, és félbeharapta – mondta Cutler. – Végzet úr meghalt.

– Meghalt? – kérdezte Anderson döbbenten.

– Meg.

Mayweather és Novakovich úgy nevetett, hogy kis híján leestek a székről.

Anderson a három piros szegecset bámulta.

– Ez nem ér! Egyszerűen ki akartad tenni Végzet urat a játékból!

– Nem igaz – mondta Cutler. – Még a dobás előtt közöltem a feltételeket.

– De... de az én karakterem nem halhat meg!

– Márpedig Cutler azt mondta, meghalt – mondta Mayweather. Már nem nevetett, csak a szeme csillogott vidáman. – Pár perccel ezelőtt közölte, hogy valamennyien meghalhatunk.

– Azt hittem, csak viccel.

– A szabályokkal kapcsolatban sosem viccelek – mondta Cutler. – Figyelmeztettelek rá, hogy a küldetés nagyon veszélyes.

– Mint a való életben – jegyezte meg Novakovich. – Nézd meg, milyen ragyás a képem! A bőröm alatt homokszemcsék vannak... Ez elég bizonyíték, nem?

Hirtelen elszállt a jókedvük; valamennyien kinéztek az ablak mögött lebegő vöröseskék bolygóra.

– Időnként – mondta Mayweather – megéri vállalni a kockázatot.

– Nos, talán nem éri meg vállalni a kockázatot, amit egy ilyen nyamvadt híd jelent – mondta Anderson. – Talán nem éri meg, ha egy olyan szerkezet megszerzése a cél, ami valójában nem is létezhet!

– A karaktered éppúgy csak a képzeletben létezik, mint a bolygó meg a híd – mondta Novakovich.

– Ez igaz – bólintott Mayweather. – Persze, ez azért egy kicsit más, mint a való élet. Itt újra nekivághatsz. Csinálj magadnak még egy karaktert! Ugye, Elizabeth, ilyet lehet csinálni?

– Igen – mondta Cutler. – Feltéve, hogy Mayweather és Novakovich beleegyezik.

– Rajta! – intett Mayweather. – De kérlek, ezt az újat ne Végzet úrnak nevezd el!

– Tőlem is mehet – mondta Novakovich.

Anderson elmosolyodott.

– Jól van... Mit szólnátok ahhoz, hogy dr. Durva?

Felnevettek. Cutler a pohárba dobálta a szegecseket; átadta a poharat Andersonnak, hogy újat dobjon. Ezúttal jobb eredmény született, mint amilyet várt.

– Először az erőre dobj! – mondta Cutler.

Anderson második karaktere, dr. Durva ereje hatos, ügyessége hatos, szerencséje négyes, karizmája ötös, intelligenciája pedig négyes lett.

– Ez butább, mint az előző volt! – jegyezte meg Mayweather.

– Lehet – mondta Anderson –, de most már gyorsabban tudok úszni!

Nevettek, és képzeletben visszatértek a marsi csatornához, meg az omladozó hídhoz, amelyen ezúttal mindhárom kalandozónak sikerült átjutnia.

NEGYEDIK FEJEZET

A kapitány naplója

Az elmúlt fél napban tartottuk a pozíciónkat, továbbra is annak a bolygónak az orbitális pályáján vagyunk, amelyet a rajta élő humanoid faj után Fazinak neveztünk el. Őszintén megvallva, az őrületbe kerget ez a várakozás, de egyelőre nem látok más lehetőséget. Hoshi zászlós még mindig nem bízik abban, hogy képes lesz megfejteni a fazik nyelvének szabályait. Kétszer is megpróbálta elmagyarázni, hogy mi jelent problémát számára. Ezt most nem idézném – úgy gondolom, a zászlós által készített kutatási anyagból minden kiderült. A lényeg az, hogy ez a nyelv egyedinek tűnik.

A fazik nagyjából azon a fejlettségi szinten vannak, ahol az emberek voltak abban a korban, amikor a vulkániak megjelentek a Földön. Tulajdonképpen így, a távolból egyetlen lényeges különbséget látok a fazik és az emberek között: a fazik nem kényszerültek rá, hogy túléljenek egy háborút. Ez jó dolog, viszont így az egyenetlen technológiai fejlődésnek látszólag nincs logikus magyarázata.

A bolygó kisebb, déli kontinensén élő civilizációval kapcsolatosan is elvégeztünk néhány műszeres vizsgálatot. Nyilvánvaló, hogy a két faj között van valamiféle egyezmény vagy megállapodás; mindkét civilizáció tiszteletben tartja a másikat. A körülményeket egyelőre nem ismerjük, de tény, hogy a déli földrészen nyoma sincs a fazik úthálózatának vagy építményeinek.

Ennél a másik fajnál – az alapszintű építményektől eltekintve – nem fedeztük fel a fejlett technológia jeleit. A faj egyedei a jelek szerint a tengerparton és a vízben élnek. Közelebb kell kerülnünk hozzájuk, mielőtt tisztább képet alkotunk róluk. T’Pol véleménye szerint ezt nem kellene megtennünk; úgy véli, mindkét fajtól távol kellene maradnunk. Eddig egyetértek vele, főként amiatt, hogy Hoshinak gondjai vannak a fazik nyelvével, de őszintén megvallom, már alig várom, hogy sor kerüljön az első kontaktusra. Már régen voltam ennyire izgatott.

A parancsnoki hídon marhasült illata terjengett, de Archert ez érdekelte a legkevésbé. Úgy döntött, egészen addig nem hagyja el a helyét, egészen addig a hídon fog étkezni, amíg folyamatosan érkeznek az új adatok a bolygóról.

Úgy vélte, ez a kötelessége, de azzal is tisztában volt, mennyire dühítené, ha esetleg éppen akkor történik valami érdekes dolog, amikor ebédel vagy vacsorázik. Semmiről sem akart lemaradni – főleg nem olyan triviális dolog miatt, mint az étkezés.

A központi monitoron a fazik legnagyobb kontinense látszott. A zöld és vöröses földrész éles kontrasztot alkotott a tenger sötétkék vizével és a fehér felhőkkel.

Porthos a kapitány ülése mellett, a padlón feküdt. Aludt, de álmában valószínűleg üldözött valamit, mert a lába folyamatosan rángatózott. Archer időnként irigyelte a kutyát ő is szeretett volna ennyire mélyen és nyugodtan aludni. Természetesen tisztában volt vele, hogy erre jó darabig nem kerülhet sor. Addig semmiképpen sem, amíg nem sikerül felvenniük a kapcsolatot a bolygó lakóival.

A hídon szolgálatot teljesítők csendben dolgoztak. Charles „Trip” Tucker főmérnök Hoshi konzolja alatt feküdt, az egyik panel beállításán dolgozott.

– Meg kell mondanom, kapitány – szólalt meg Reed hadnagy a monitorát figyelve eléggé meglep, hogy eddig még nem vettek észre minket odalentről.

Reedre a jelek szerint éppen olyan nagy hatást gyakorolt a bolygó, mint Archerre, de ő semmitmondó vagy érdektelen kifejezésekkel próbálta kiadni magából az izgatottságot. T’Pol a jelek szerint ezt jobban elviselte, mint a kapitányból áradó feszültséget.

– Eddig egyetlen hullámhosszon sem adtak hírt a bolygó körüli pályán keringő űrhajóról vagy az égből érkező veszedelemről – tette hozzá Reed.

– Az ilyen szinten lévő társadalmak esetében ritkán fordul elő, hogy az égből várnak látogatókat – mondta T’Pol.

– Nem is lenne logikus, ha az űrt kémlelnék, amikor nem számítanak rá, hogy bármit is találnak ott.

– Ebből vajon nem lehet levonni azt a következtetést, hogy a fazik az univerzum központjának tekintik a világukat? – kérdezte a konzol alatt fekvő Trip. – Úgy értem, ez valami univerzális konstans, nem? Egyszer olvastam valamit egy földi törzsről, amelynek pár száz évvel ezelőtt egyszerűen nem volt szava arra, hogy „én”.

– Igen, valóban létezett egy ilyen törzs – mondta Hoshi. – Akkoriban a nyelvük megfejtése a legjelentősebb tudományos eredmények közé tartozott.

– Hogy lehet úgy beszélgetni valakivel, bárkivel, hogy nincs szó az „én”-re? – kérdezte Reed.

– Hihetetlenül nehezen – felelte Hoshi. – így még a legegyszerűbb tények közlése is borzalmasan bonyolult. Az antropológusok, akik ennek a törzsnek a tanulmányozását végezték...

– Biztos vagyok benne, hogy érdekes az eset, és talán köze is van ahhoz, amivel most foglalkozunk – vágott közbe Archer –, de zászlós, egészen véletlenül nem kellene megfejtenie egy lingvisztikái rejtélyt? Nem hiszem, hogy éppen most kellene elmagyaráznia egy másikat.

Hoshi kényszeredetten elmosolyodott.

– Annak a bizonyos törzsnek a nyelve többé már nem rejtély, kapitány – mondta. – Egyébként mindig sokkal könnyebb elmagyarázni valami olyasmit, amit értek, mint aminek még nem jöttem rá a nyitjára.

– Ez igaz – mondta Archer. Az ülése mellé tette a tálcáját. Porthos meg se moccant. – Egyébként nem értek egyet T’Pollal. Az emberek már a vulkániak megérkezése előtt sok időt áldoztak az égbolt, az űr megfigyelésére.

– Persze, mert az ellenségeik által fellőtt rakétákat keresték – mondta T’Pol.

– És csak az alacsony orbitálist figyelték. Megjegyzem, mi most magas orbitálison vagyunk. A faziknak tényleg nem lehet okuk arra, hogy szemmel tartsák ezt a régiót. Ha észrevesznek minket, akkor az csakis a véletlen műve lehet.

– Szerintem nem így van – mondta Reed. – Végül is képesek arra, hogy feljussanak az űrbe. Miért feltételeznék azt, hogy más nem tudja ugyanezt megtenni?

– Nos, a bolygójukon senki más nem képes erre – mondta Trip, más oldalról megközelítve a kérdést.

Archer elmosolyodott. Mint az várható volt, Trip tétovasága eltérítette T’Polt az eredeti gondolatmenettől.

– Azt hittem, hogy ön szerint az állításaim nem állják meg a helyüket – mondta.

– Én soha nem mondtam ilyet! – Trip keze kinyúlt a konzol alól, és tapogatózva keresni kezdte a padlóra fektetett szerszámok egyikét. Nem találta. – Ezt a kapitány mondta.

– Én sem mondtam, hogy nem korrektek a megállapításai! – Archer elfojtott egy mosolyt. – Csupán annyit közöltem, hogy nem értek egyet T’Pollal.

– Én viszont kezdem elfogadni, amit mondott – jelentette ki Hoshi. – El sem tudtam volna képzelni, hogy kifejlődhet egy ilyen erőteljesen strukturált társadalom, mint ez. Igazság szerint fogalmam sincs, miért lett éppen ilyen, de azt hiszem, a későbbi kutatások majd az okokra is fényt derítenek.

– Jól van, elvesztettem a fonalat – mondta Archer. – Mi az összefüggés a társadalmi strukturáltság és aközött, hogy nem látnak minket?

A kapitány mellett fekvő Porthos felmordult, és a másik oldalára fordult. Megnyalta a száját, de a szeme csukva maradt.

– Csupán annyi – mondta Hoshi, és lenyújtotta Tripnek azt a szerszámot, amit a főmérnök keresett hogy ők csak akkor keresnének minket, ha erre gondos és aprólékos terveket készítettek volna.

– Most már tényleg nem értem – vallotta be Archer.

– Én sem igazán – szólalt meg Trip. Kimászott a konzol alól, a helyére illesztette a panel fedőlapját. – Hogyan lehet eltervezni egy olyan dolog keresését, aminek még csak a létezéséről sem tudunk?

– Hát éppen ez az! – Hoshi a kapitány és a hídon állók felé fordult. – A nyelvük minden egyes mondatának pontos, egzakt szerkezete van. Ez a szerkezet határozza meg a mondat, sok esetben még a szavak jelentését is. Két szó felcserélésével a kifejezés teljes értelmét meg lehet változtatni.

– Eddig rendben van – mondta Archer –, de azt még mindig nem értem, ebből hogyan következik az, hogy nem látják, idefent vagyunk.

– Mindenre, amit tesznek, csupán egyetlen szó létezik – mondta Hoshi. – A földi nyelvekben egyetlen cselekvést akár két, három, esetleg több, rokon értelmű szóval is kifejezhetünk.

Archer intett a zászlósnak, folytassa az elmélete ismertetését.

– A fazik által használt minden egyes szónak egyetlen, pontosan meghatározott jelentése van. Úgy látom, hogy ezeknek a lényeknek minden egyes gondolatát a nyelvük struktúrája kontrollálja.

– Azt hittem, valamennyi nyelv így működik – mondta Trip. – Persze, mi folyamatosan kísérletet teszünk arra, hogy túllépjünk a nyelvünkben kifejezésre kerülő előítéleteinken.

Archer felvonta az egyik szemöldökét. Trip időnként eldobta a kemény és rideg déli fickó maszkját, amelyet általában viselt, és kivillantotta az alatta rejtőző intelligenciát. A legtöbb esetben észre sem vette, hogy ezt teszi.

– Ez részben valóban így van – mondta Hoshi. – A nyelvek többsége alkalmas arra, hogy kifejlesszen új szavakat, vagy más nyelvekből átvegyen bizonyos kifejezéseket. Abban viszont korántsem vagyok biztos, hogy a fazik nyelve is képes erre. Ennek a nyelvnek a szerkezete, az alapján, amit T’Pol és Reed felfedezett, a fazik világának minden egyes apró részletét magában foglalja. Valahogy így van, nem?

– Igen, valahogy túlságosan rendezett és uniformizált minden – bólintott Reed. – Az utak... a városok tökéletes szerkezetűek. Olyanok, mintha hibátlan blokkokból építették volna fel mindegyiket. Még az adások is egzaktak és strukturáltak. Itt szó sincs semmiféle spontaneitásról.

– Az eddig elemzett adásokban egyetlen szót sem találtunk, amely a művészetekre utalhat. Egyetlen zenei hangot sem hallottunk. Még a sportokat sem említették meg.

– Milyen unalmas! – sóhajtott fel Reed.

– Ez nagyon komoly! – mondta Trip.

– Azért az furcsa, hogy nem játszanak – merengett Archer.

– A játékok a strukturált tevékenységek közé tartoznak.

– Ez igaz, de a játékok kimenetele kiszámíthatatlan – mondta T’Pol. – Az általam begyűjtött információkból az derül ki, hogy ez a kultúra hisz a kontrollban és a precizitásban. A váratlan események hatására úgy érezhetik, veszélybe kerül a kialakított szerkezetek tökéletessége vagy léte.

– Tehát, ha nem tervezték el, hogy felnéznek az égnek erre a bizonyos pontjára, akkor ezt senki sem fogja megtenni magától? – kérdezte Archer.

– Szerintem így van – felelte Hoshi.

– Ahogy így elhallgatom, ehhez képest még a vulkániak társadalma is szabad szellemű – mondta Trip, aztán, látva T’Pol komor tekintetét, felnevetett.

Archer is felnevetett, és a monitoron tovaforduló bolygóra nézett.

– Azt hiszem, készen állunk az első kontaktus felvételére.

– Ellenzem, hogy végrehajtsuk a műveletet! – mondta T’Pol.

– Miért? – kérdezte Archer, és a vulkáni parancsnokhelyettesre nézett.

– Pontosan az imént megtárgyalt okok miatt – felelte T’Pol. – Egy ilyen első kontaktusteremtés elbizonytalanítaná a fazikat. Megrendülne az általuk jól struktúráknak képzelt világuk.

– Képesnek kell lenniük arra, hogy megbirkózzanak a meglepetésekkel – mondta Archer. – Egyetlen életet sem lehet nanoszekundumokra lebontva, precízen megtervezni.

– Ön most feltételezésekbe bocsátkozik – mondta T’Pol. – Nem áll rendelkezésünkre elég információ ahhoz, hogy sikeres legyen a kapcsolatfelvétel.

– Mi egyébre van még szükségünk? – kérdezte Archer. – Tudjuk, hogy nem jelentenek veszélyt. Nem fenyegetnek senkit és semmit. Jó úton haladnak afelé, hogy valódi űrrepülést hajtsanak végre. Hiperhajtóműveket tesztelnek.

Tudjuk, hogy imádják a világukban létező struktúrát... Szerintem a vulkániak annak idején még ennyit sem tudtak az emberekről.

– Attól tartok, kapitány – szólalt meg Hoshi –, hogy T’Pollal kell egyetértenem. Nem ismerem eléggé a fazik nyelvének szerkezetét és részleteit ahhoz, hogy garantálni tudjam a sikert.

Archer előbb a zászlósra, majd T’Polra nézett.

– Jól van! – Felsóhajtott, és ismét a nagy monitor felé fordult. – Huszonnégy órát kapnak a szükséges információk begyűjtésére. Azután döntök a kapcsolatfelvételről. Már ha addig nem fedeznek fel minket.

– Tökéletes – mondta Trip. – Ennyi idő alatt három különböző tesztet is le tudok futtatni.

– De azért gondoskodjon róla, hogy szükség esetén mozogni tudjunk! – kérte Archer.

– Ó, bízhat bennem, kapitány! – Trip a lift felé indult. – Mi mindig készen állunk!

Archer halk, cuppogó neszre lett figyelmes. Lenézett a lábához. Porthos már nem aludt; éppen a kapitány tálcáján lévő maradék eltüntetésével foglalatoskodott.

– Porthos! Mindegy... – Archer bosszúsan félrehúzta a tálcát.

Porthos értetlenül nézett rá. Ő úgy gondolta, hogy minden élelem, ami a padlóra kerül, az övé. A gazdája eddig még sosem utalt rá, hogy ez nem így van.

Archer ismét a bolygóra nézett. Égett a vágytól, hogy leszálljon rá, de tudta, egyelőre tényleg bölcsebben jár el, ha azt teszi, amit a tisztjei javasoltak.

Komoly érvek szóltak amellett, hogy még ne kezdjék meg a kapcsolatfelvételt, ám egyre nehezebben bírt uralkodni magán.

Felemelte a tálcát. Porthos várakozón nézett rá.

– Gyere, nagyfiú! – mondta Archer. – Sétáljunk egyet! Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér.

Ahogy elhagyta a hidat, visszanézett a tisztjeire. Mindhárman a konzoljuk fölé hajoltak; minden figyelmüket lekötötte az újabb információk felkutatása.

ÖTÖDIK FEJEZET

A nevetés és a szegecsek koppanása az asztalhoz csábította azokat, akik még mindig az ebédlőben tartózkodtak; néhányan körbeállták a játékosokat, és figyelték, mit csinálnak. A kibicek időnként megpróbáltak tanácsokat adni a kalandozóknak, ám Cutler ezt nem engedte. Felajánlotta nekik, hogy üljenek le, válasszanak maguknak karaktert, és gurítsák ki a megfelelő értékeket, de kijelentette, minden új játékosnak elölről kell kezdenie a kalandot, senki sem szállhat be azokhoz, akik már keresztülverekedték magukat néhány akadályon.

A lehetőséggel senki sem élt, a bámészok egyenként elszivárogtak.

Az ablakon túl a bolygó lassan, de folyamatosan megváltoztatta a színét, ezzel még különösebbé téve megjelenését. Cutler a Föld látványához szokott hozzá, amely mindig kékesen és fehéren jelent meg az űr feketeségében, ezért furcsának találta az ismeretlen bolygó vöröses árnyalatait, elképesztő felhőalakzatait és a kontinensek formáját.

Azon kapta magát, hogy újra és újra kinéz a bolygóra, és azon töpreng, hogy a való életben is rengeteg kaland vár még rá – olyan események, amelyek, akár akarja, akár nem, be fognak következni. „Türelem” – most ez volt a kulcsszó. Sajnos senki sem figyelmeztette arra, hogy a türelem erény az űrben.

A játék azonban segített neki, Mayweathernek, Andersonnak és Novakovichnak, hogy lefoglalják magukat a kényszerű várakozás végéig. Attól eltekintve, hogy Anderson elvesztette az első karakterét, Végzet urat, a dolgok meglehetősen jól alakultak. A játékosoknak sikerült átjutniuk a hídon, majd egy olyan úton, amely néhány csapdát tartogatott számukra. Novakovich karaktere, Rozsda egy kézigránátszerű bombával eltakarított egy úttorlaszt. A játékosoknak egyelőre minden fegyverük és a teljes muníciókészletük megvolt.

– Most közeledtek a romba dőlt marsi város határához – mondta Cutler, és néhány szóval leírta a környezetet. – A fő útvonal magas épületek között húzódik. Mindenütt törmelék. Jobbra egy lefelé vezető lépcsőt láttok; ezen egy föld alatti hálózathoz lehet lejutni.

– És mi van fent? – kérdezte Anderson. Ő bizonyult a leglelkesebb, legötletesebb játékosnak. – Az épületeket összeköti valami?

Cutler meghökkent, de megpróbálta leplezni. A tervei szerint három fő útvonalon lehetett bejutni a városba: a föld alatt, a felszínen és az épületeket összekötő hidakon. Előre eldöntötte, hogy ezekről a hidakról csak akkor tesz említést, ha a játékosok megkérdezik, léteznek-e. Meglepte, hogy erre ilyen hamar sor került.

– Az épületek többségét hidak kötik össze – mondta. – Némelyik nagyon rossz állapotban van. Az épületek is omladoznak, romosak.

A játékosok egy hosszú percig hallgattak, látszott rajtuk, erősen gondolkodnak. Novakovich a jegyzeteibe pillantott, mintha azt remélné, azokból kiderül, merre induljon tovább. Ezt természetesen nem tudta meg, viszont legalább pontosan meghatározhatta, hogy éppen hol tartózkodik. Ő volt az egyetlen, aki Cutler tanácsát követve térképet rajzolt a megtett útvonalról. A többiek ezzel hamar felhagytak.

– Én arra szavazok, hogy maradjunk együtt, és a felszínen menjünk tovább – mondta végül Mayweather.

– Miért? – kérdezte Anderson. – Szerintem odafönt biztonságosabb lenne.

– Bárhol bemehetünk valamelyik házba – mondta Mayweather –, és bárhol feljuthatunk azokhoz a hidakhoz. Szerintem, amíg lehet, maradjunk a nyílt terepen, ahol láthatjuk, mi tart felénk.

– Igen – mondta Novakovich. – Tetszik az ötlet. Rozsda Unk mellett marad.

– Jól van, elfogadom – adta meg magát Anderson. – Dr. Durva is Unk mellett marad. Menjünk tovább a felszínen!

Cutler megkönnyebbülten felsóhajtott. A fiúk eddig kiváló csapatmunkát végeztek. Emlékezett rá, hogy annak idején, gyerekkorában a játékosok minden egyes útkereszteződésnél veszekedni kezdtek, hogy merre menjenek tovább a karakterek. Igazság szerint ezek a viták sokkal jobban megmaradtak a memóriájában, mint a szabályok. Elképzelhetőnek tartotta, hogy a három játékos azért tud ilyen jól együttműködni a fantázia világában, mert a való életben is ezt kellett tenniük.

Valamennyien tisztában voltak a csapatmunka értékével, tudták, hogy közösen még akkor is könnyebben célba érnek, ha gyakorlatilag senki sem tölti be a parancsnok szerepét.

– Egy saroknyi távolságra egy nagy halmot láttok. A jelek szerint ezt a halmot tönkrement, használhatatlan járművekből rakták össze. – Cutler a jegyzeteibe pillantott. – A járművek hosszú, keskeny egységek, sok utas szállítására tervezték őket. A halom az út nagy részét lezárja.

– Most aztán több lehetőség közül választhatunk. – Anderson izgatottan dörzsölte össze a kezét. – Megpróbálhatunk túljutni a halmon. Letérhetünk az egyik mellékutcába, vagy bemehetünk valamelyik épületbe.

– És mi lenne, ha keresztülmennénk a halmon? – kérdezte Mayweather.

– Keresztül? – lepődött meg Novakovich.

– Persze! – Mayweather rámosolygott Cutlerre. – Azt mondtad, ezek a járművek hosszúak és keskenyek. Keresztül tudunk jutni a halmon?

– Megpróbálhatjátok – felelte Cutler. Rejtélyesnek akart tűnni. Korábban már észrevette, hogy a hangjával egy-két alkalommal elárulta, melyik a legjobb útvonal.

– Unk keresztülmegy – jelentette ki Mayweather.

– Vezess! – mondta Anderson.

– Rozsda mögöttetek van!

Cutler ismét a jegyzeteire nézett. A három játékos eddig tökéletes munkát végzett. Úgy tervezte, ha megpróbálnak keresztüljutni a halmon, akkor az egyik jármű belsejében váratlanul egy lezárt ajtó állja majd útjukat. Közölte a játékosokkal, hogy ezúttal milyen akadályra bukkantak.

– Rozsda a legerősebb – mondta Novakovich. – Veszélyes lehet, ha egyszerűen csak feltépi ezt a bizonyos ajtót?

– Nem, nem lehet veszélyes – válaszolta Cutler –, viszont az ajtó ettől nem fog kinyílni. Ennek az ajtónak a kinyitásához egy olyan személy kellene, akinek legalább nyolcas az ereje.

– Hol van Hoshi karaktere, amikor szükség lenne rá? – morgolódott Anderson.

– Várakozik – mondta Mayweather. – Ahogy mi is. A karakter vár, mert Hoshi egy valódi kalandban vesz részt...

A játékosok ismét kinéztek a bolygóra, amely furcsa fénnyel ragyogta be az emberek távozása után hűvösnek tűnő ebédlőt. Az ételszag lassanként szétfoszlott, de egyre erősebbé vált a mosogatószerek illata.

– Nem vagyok biztos benne, hogy Hoshi kalandként éli meg azokat a nehézségeket, amiket le kell küzdenie – jegyezte meg Anderson.

– Lehet – mondta Novakovich. – Úgy hallottam, ezúttal tényleg feladták neki a leckét.

– Azt hittem, Hoshi amolyan zseni, mármint a nyelvek területén – mondta Anderson. – Hogyan lehetséges az, hogy ezzel most mégsem boldogul?

– Talán ugyanazért, amiért azt mondta, hogy az Univerzális Fordító nem létezhet. Talán az általa ismert nyelvek és a fazik által beszélt között nincs elég hasonlóság. – Cutler úgy érezte, meg kell védenie Hoshit.

– Ezt azért nehéz elhinni – mondta Mayweather. – Úgy értem, Hoshi olyan nyelveket is ismer, amikről mi még csak nem is hallottunk.

Cutler a fejét rázta, amikor meglátta, hogy Novakovich az arcát dörzsölgeti. Biztosra vette, dr. Phlox megtiltotta neki a vakarózást. Egy ilyen parancsot persze nehéz betartani.

– Nos, mindegy. Hoshi nincs itt – mondta Novakovich. – Rozsdának meg csak hatos az ereje. Ez azt jelenti, hogy ki kell találnunk, hogyan nyissuk ki ezt az ajtót.

Cutler hálásan rámosolygott. Örült, hogy folytathatják a játékot, de azért még vetett egy pillantást a bolygóra.

– Mi lenne, ha berobbantanánk? – kérdezte Anderson.

– Lehetséges – mondta Cutler a rejtélyesnek szánt hangján.

– Mennyi a valószínűsége annak, hogy az egész romhalmaz a nyakunkba szakad? – kérdezte Mayweather.

– Ez is lehetséges. – Cutler rámosolygott Mayweatherre, de nem árulta el neki, hogy egy ilyen katasztrófának mekkora a valószínűsége, mivel ezt a karakterek sem tudhatták.

– Szerintem forduljunk vissza, és kerüljünk – mondta Novakovich. – Menjünk be valamelyik mellékutcába.

Mayweather bólintott, de Andersonnak nem igazán tetszett az ötlet.

– Ti ketten menjetek vissza! Menjetek ki a roncsból, és várjatok! Én leteszek egy gránátot, aztán utánatok futok. Négy másodpercem lesz, igaz?

Cutler bólintott. A karaktereknél lévő gránátok az aktiválásuk után négy másodperces késleltetéssel robbantak.

– Helyes. Akkor, mire felrobban, már nagyjából kijutok a roncsból.

– Meg akarod próbálni? – kérdezte Cutler. A hangja idegesebb volt, mint szerette volna. Megpróbálta titkolni az érzelmeit, nehogy ezzel befolyásolja a játékosokat a döntéseik meghozatalában.

Mayweather ránézett Cutlerre, semmi sem kerülte el a figyelmét. Cutler gyorsan elfordította a fejét, a jegyzeteire meredt. Úgy döntött, egy kicsit megváltoztatja az értékeket Anderson számára, amikor majd futni fog, hogy megússza a robbanást, de semmi mást nem alakít át a tervekhez képest.

– Persze – mondta Anderson.

– A szerencseértéked nem valami magas! – jegyezte meg Mayweather.

Cutler várt. Ha Mayweather, mint Unk, megkéri Andersont, vagyis dr. Durvát, hogy felejtse el az ötletet, akkor gurítaniuk kell, hogy kiderüljön, Anderson hallgat-e Mayweather tanácsára. Nagy volt az esélye annak, hogy dr. Durva nem lesz képes ellenállni Unk karizmájának.

Anderson megvonta a vállát.

– Még így is magasabb, mint Novakoviché.

– Nézzetek rám! – vigyorgott Novakovich, és megdörzsölte az arcát.

– Szerintem amikor azzal a bizonyos transzporterrel volt dolgod – mondta Cutler –, senki sem dobta ki, mekkora szerencséd lesz.

– Hát... tényleg nem – felelte Novakovich. – De szerintem akkor tényleg szerencsém volt. Belegondolni is rossz, mi történt volna, ha a gép rosszul rak össze, ha mondjuk az orrom helyére kerül a karom.

– Akkor könnyebben megtámaszthatnád a fejed – mondta Anderson.

– Te mindent poénra veszel, mi? – kérdezte Novakovich.

– Dehogy! – legyintett Mayweather. – Anderson gyakran kiborul, csak éppen lazábbnak mutatja magát, mint amilyen.

Anderson színlelt dühvel meresztette rá a szemét. Mayweather elvigyorodott.

– Nos, fiúk? Mihez kezdtek ezzel az ajtóval? – Cutler szeretett volna visszatérni a játékhoz.

– Unk odakint vár – mondta Mayweather. – Az egyik épület tövében. Fedezékbe húzódik. Biztonságban akar lenni.

Novakovich bólintott.

– Rozsda pedig Unkkal tart.

– Dr. Durva felrobbantja az ajtót, aztán kirohan – mondta Anderson.

Cutler felemelte a poharat, és megrázta, kiborította belőle a szegecseket.

– Ötven százalék az esély arra, hogy a roncs beomlik.

Három piros szegecs.

– A roncs beomlott – közölte Cutler. Összeszedte a szegecseket, átadta őket Andersonnak. – Dr. Durva ereje hatos. Futni fog, ezért kap még két pontot. Ha nyolcast dobsz, vagy bármit alatta, akkor biztonságban kijutsz.

– Gyerünk, dr. Durva! Rohanj! – Anderson ráborította a szegecseket a törülközőre.

Négy piros.

– Hát igen... – mondta Anderson. – Nyugodtan kijutott.

Mayweather megkönnyebbülten felsóhajtott. Ismét Cutlerre nézett, aki leolvasta az arcáról, mi jár a fejében. Mayweather nagyon nem szerette volna, ha Anderson egy este két karaktert is elveszít.

Cutler rámosolygott a játékosaira.

– A robbanás felkeltette a marslakók figyelmét. Tízen közelednek felétek az utcán.

– Hát ez remek! – Mayweather fejcsóválva nézett Andersonra. – Ezt megcsináltad! Majd juttasd eszembe, hogy soha ne menjek veled valódi küldetésre!

– A való életben sokkal körültekintőbb vagyok – mondta Anderson.

– Nem tudom, miért – mondta Novakovich olyan halkan, hogy csak Cutler hallotta –, de én ezt nem igazán tudom elhinni...

HATODIK FEJEZET

A kapitány naplója

T’Pol és Hoshi tanácsát megfogadva úgy döntöttem, huszonnégy órát várok, mielőtt eldöntőm, hogy felvesszük-e a kapcsolatot a fazikkal. Nem mondhatnám, hogy szeretem a várakozást, de úgy érzem, ezúttal ez a legjobb megoldás. Hoshi úgy véli, hogy ha a fazik nyelve a kultúrájuk tükre, akkor ez a faj sokkal strukturáltabb rendszerben él, mint amilyen a Földön valaha létezett. Úgy gondolja, talán még a vulkániaknál is jobban képesek uralkodni magukon, bár ezt igazán nehéz elhinni.

Szerencsére T’Pol visszafogta magát. Szerintem mindketten tudjuk, hogy az Enterprise most ugyanolyan helyzetben van a fazikkal kapcsolatosan, mint annak idején a vulkániak voltak a Földön. T’Pol minden lépésemet figyelemmel kíséri; azt várja, hogy a tanácsát kérjem. Lehet, hogy el fogok követni néhány hibát, de semmi kedvem ahhoz, hogy megismételjem a múlt tévedéseit.

Huszonnégy óra múlva meg fogjuk látni, melyik módszer a jobb. Addig is remélem, ehetek néhány finom falatot, alkatok egy jót, és alkalmam lesz áttekinteni a fazikról eddig begyűjtött információkat, amelyek birtokában remélhetőleg sikerül megtennünk a Föld szempontjából legelőnyösebb lépést.

– Hoshi, nem akarod megnézni, mennyire szerkezetmániásak ezek a fazik? – kérdezte Reed, miközben a monitorán megjelenő képre meredt.

A híd csendes volt. T’Pol lepihent, Archer kapitány nem tért vissza, mióta kijelentette, hogy csak huszonnégy óra múlva fogja meghozni a döntést. A parancsnoki posztot Reed foglalta el. Hoshi a kommunikációs konzolnál dolgozott, a többiek a saját állásaikban folytatták az információgyűjtést.

Hoshi közelebb lépett Reed monitorához, a férfi mellé állt, és rátámaszkodott a konzol peremére. Reednek feltűnt, hogy remegnek az ujjai.

A kapitány valamivel korábban ráparancsolt Hoshira, hogy tartson egy kis szünetet, menjen el vacsorázni. Reed gyanította, ha Archer nem lép közbe, és nem küldi aludni a zászlóst, Hoshi addig dolgozik majd, míg össze nem roskad a kimerültségtől.

– Mit kell látnom? – kérdezte Hoshi.

A monitoron az északi kontinens látszott, a földrész, ahol a fazik fővárosa állt. A várost a kontinens közepén építették fel, a kisebb települések mintha belőle sugároztak volna ki. Reednek először ez a formáció keltette fel a figyelmét.

Reed ráközelített a képre, és egy villogó ponttal megjelölte a fazik városának középpontját, az épületet, amelyben a tanácstermek voltak.

– Ez a fazi-univerzum központja.

– Igen, úgy tűnik... – Hoshi közelebb hajolt a monitorhoz, hogy jobban lássa.

– Ez az épület a középpont – folytatta Reed. – Vonalakat húztam belőle kifelé. A szomszédos vonalak egymással tízfokos szöget zárnak be. Látod?

Olyan, mint egy régimódi kerék a küllőivel. Háromszázhatvan fok... Ez azt jelenti, hogy harminchat vonalat húztam. Látod? – Beszéd közben megérintett néhány billentyűt. A monitoron megjelentek a középpontból kifelé tartó vonalak. Reed távolított a képen.

– Egészen a kontinens széléig meghúztam a vonalakat, de nem lett volna muszáj ott megállnom.

– Jól van, látom. – Hoshi a konzolja felé pillantott. Reed látta rajta a türelmetlenséget. Hoshi a lehető leghamarabb szeretett volna visszatérni a helyére, hogy folytassa a lingvisztikái rejtély megfejtését.

– Ezután – mondta Reed – köröket rajzoltam a középpont köré. Mindig egy fokkal haladtam kijjebb. – Megnyomott egy gombot. A monitoron koncentrikus körök jelentek meg a küllős keréken. – Akkor most... tegyük egymásra a rajzomat, meg a fazik útjainak és városainak térképét. – A komputer végrehajtotta a feladatot.

– Szent ég... – hüledezett Hoshi.

– Meglepő, nem? – kérdezte Reed. – A nagyobb utak kivétel nélkül ezeken a vonalakon helyezkednek el. Az ember azt hinné, semmi sem lehet ennyire szabályos, de... mégis az.

– Mégis az... – ismételte Hoshi szórakozottan.

Reed kiválasztotta az egyik vonalat, végighúzta rajta az ujját.

– Látod? A városok a vonalak és a körök metszéspontjainál épültek fel. Minden város közepe ott van, ahol a képzeletbeli kör vonalán áthalad az egyenes. Még soha életemben nem láttam ilyen tökéletes és pontos épületrendszert. Almomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi létezhet.

– Ha a városaik ilyen szabályosak – mondta Hoshi –, képzeld el, milyen lehet az életük!

– Nos, igen... – Reed elgondolkodott. Ő is szerette a rendet, a saját életében is, de az, amit a térképről leolvasott, már neki is sok volt. A kiszámíthatatlanságot is szerette, meg a kalandokat; ha nem így lett volna, sosem csatlakozik az Enterprise legénységéhez.

– Vajon mi lehet az oka, hogy egy civilizációban ilyen fokú rendszeretet fejlődik ki? – kérdezte Hoshi.

– Fogalmam sincs – vallotta be Reed. – Az mindenesetre világos, hogy ezt az egész civilizációt gondosan megtervezték, és a tervek alapján építették fel. Lehet, hogy ez már egy újjáépítés volt... Sajnos semmit sem tudunk a bolygó történelméről.

– Ugyanez a helyzet a nyelvükkel. Miért kell ennyi merev szerkezet? Mi lehet ennek az oka?

– Szerintem nem ártana, ha erre a kérdésre még azelőtt megtalálnánk a választ, mielőtt Archer kapitány elindul, hogy találkozzon velük.

Hoshi a homlokát ráncolta.

– Kétlem, hogy a kapitány hajlandó lesz addig várni, amíg kisütjük, mi a lényeg.

– Tudom – mondta Reed. Ismét a vonalakra nézett. Végigfutott a hátán a hideg.

HETEDIK FEJEZET

A bolygó még mindig ott lebegett az ebédlő ablaka mögött, de amikor Cutler felpillantott, már nem látta. Nem látta az ebédlőt sem, a sötét falakat, a lámpákat – minden semmivé vált körülötte, minden megszűnt létezni. Nem látta a valóságot, de lelki szemei előtt megjelent az a marsi város, amelyet ő talált ki. Megjelentek az út mellett álló járművek, az omladozó épületek; szinte érezte a vörös por szagát, szinte a torkát perzselte a forróság. A meleg levegő nyirkos volt – gyanította, a csatornák miatt.

Úgy tűnt, Mayweather, Anderson és Novakovich is látja a tájat. Valamennyien előredőltek, és úgy számoltak be arról, hogy éppen mit tesznek, mintha valóban végrehajtották volna a mozdulatokat, a cselekedeteket. Izgatottak voltak, mert elkerülhetetlennek látszott, hogy a három karakter összecsapjon a marsi civilizáció hírmondóiként megmaradt lényekkel.

– Jönnek a marslakók! Jönnek a marslakók! – kiáltott fel Mayweather.

Miközben hátradőlt a székén, sikerült megőriznie a komolyságát.

– Húzódjunk vissza! – mondta Novakovich, mintha valóban ott lennének a bolygón. – Mit használhatunk fedezékként?

– Itt, jobbra van egy épület – felelte Cutler. – Az utca bal oldalán van egy törmelékhalom.

– Az épületbe! – kiáltott fel Novakovich és Anderson egyszerre.

– Jönnek a marslakók! – ismételte Mayweather szinte énekelve. Aztán mozdulatlanná dermedt; őt is elragadta a játék lendülete. – Milyen fegyverük van?

– Hosszú kések, éles karmok, hegyes fogak – mondta Cutler.

– Le merem fogadni, mérgező a harapásuk! – mormolta Mayweather.

– Akit megharapnak, annak nem sok esélyt adok a túlélésre – mondta Cutler.

Sajnálta, hogy Mayweather ismét megelőzte őt egy lépéssel.

– Hányan vannak? – kérdezte Anderson.

– Tucatnyian...

– Ne lőjetek! – mondta Mayweather. – Csak akkor nyissatok tüzet, amikor már látjátok a szemük zöldjét!

– Közelednek – mondta Cutler.

– Látjuk már a szemük zöldjét? – kérdezte Mayweather.

– Nem tudom – felelte Cutler. – Még nem gurítottuk ki, milyen jó a látásotok.

Anderson izgatottan nézett rá.

– Nyissunk tüzet!

– Tűz! – mondta Novakovich.

– Alacsonyra célozz, sheriff! – tanácsolta Mayweather. – A marslakók póniháton érkeztek.

Cutler a fiatal pilótára nézett.

– Tessék?

– Egy régi vicc – legyintett Mayweather. – Még az apámtól hallottam.

Cutler fejcsóválva nézett rá. A vicc megtörte az illúziót; szétfoszlott a marsi táj, elveszett az izgalom.

– Én is tüzet nyitottam. Észrevetted? – kérdezte Mayweather.

– Most már tudok róla. – Cutler kiszórta a szegecseket.

– Megállítottuk őket? – kérdezte Anderson.

Cutler a szegecsekre nézett. Nyolc piros. Nyolcszor három, az annyi, mint... Kéttucatnyi marsit is meg tudtak volna állítani.

– Szétszedtétek őket.

– De lefogadom, hogy ez a nagy zaj még többet fog idecsalni – jegyezte meg Anderson.

– Efelől nincs kétségem – mondta Mayweather. – Biztosra veszem, hogy Cutler előkészített még nekünk néhány meglepetést.

Cutler elmosolyodott. Ez az a mondat, amit minden játékmester szeret hallani.

– Igazad van – mondta Andersonnak. – A marsi erősítés már úton van.

– Hányan jönnek? – kérdezte Novakovich.

– Nem tudhatjátok – felelt Cutler.

– Ez nem ér! – kiáltott fel Anderson.

– Ez játék, James – mondta Cutler. – Itt minden ér.

– Szükségünk van valamilyen eszközre, amivel a távolba láthatunk – jelentette ki Mayweather. – Miért nem adtál nekünk semmi ilyesmit?

– Pontosan ezért – felelte Cutler.

– Milyen messze vannak? – kérdezte Novakovich.

Cutler a vállát vonogatta.

– Ha nem látjátok őket, ezt sem tudhatjátok. Én tulajdonképpen csak annyit tettem, hogy rámondtam egy igent az egyik találgatásotokra. Sajnálom, hogy megtettem, mivel tulajdonképpen nem tudhatjátok, hogy jönnek.

– Kitaláltuk – mondta Anderson. – Semmit sem árultál el, amit ne lett volna szabad.

Cutler tudta, hogy ez nem igaz, de elhatározta, többet nem fog mondani. Hagyni akarta, hogy a játékosok a saját feltételezéseik alapján hozzák meg a döntéseket. Úgy tervezte, egyelőre néhány különleges akadályt tesz eléjük, megvárja, míg megfeledkeznek a marslakókról, és amikor már megnyugodtak, rájuk zúdítja az ellenséget. Ezt most nem hajthatta így végre, de nem számított. Majd legközelebb, a következő menetben sikerülni fog.

– Mennyi muníciónk maradt? – kérdezte Anderson.

Jó kérdés volt. Cutler kíváncsian várta, hogy ez eszébe jut-e valamelyiküknek.

– A rendelkezésetekre álló lőszer negyedét használtátok el – mondta.

– Szerintem elérkezett az ideje annak, hogy kedvenc idegen lényemet, Unkot beküldjem az egyik épületbe – mondta Mayweather. – Jöttök?

– Mögötted vagyok! – vágta rá Anderson.

– Ahogy Rozsda is – mondta Novakovich.

– Melyik épületbe mentek be? – kérdezte Cutler. A jegyzeteiben megszabott egy időkorlátot is, de erről nem beszélt. Úgy tervezte, ha a többiek valós időben folytatják a játékot, akkor már csupán tizenöt percük van a marslakók második támadásának kezdetéig.

– Melyikbe? Azt kérdi, melyik épületbe... – Mayweather a szemét forgatta. – Természetesen abba, amelyik a legközelebb van hozzánk.

– Ja, ja, persze! – helyeselt Anderson.

Cutler elfojtott egy mosolyt. A fegyelem kezdett lazulni. Rég rossz lenne, ha valaki egy valódi küldetés során ilyen stílusban beszélne a kapitánnyal.

– Jól van – mondta. – A legközelebbi épületben egy nagy helyiséget találtok. A terem félhomályos, alig láttok valamit, de felfedezitek, hogy egy széles, nyitott rámpa vezet fel az első emeletre.

– Menjünk fel! – javasolta Anderson.

Két társa bólintott.

– Az első emelet nagyjából olyan, mint a földszint volt. Az ablakok hiányoznak, a nyílásokon elég fény szűrődik be ahhoz, hogy lássátok a padlót borító szemetet, törmeléket. Egy újabb rámpát találtok, ezen juthattok fel a második emeletre.

– Egyelőre biztonságban vagyunk – mondta Mayweather.

Cutler felnevetett.

Mayweather összerezzent. Látszott rajta, kezd ráérezni a játék ritmusára. Már ő is megértette, ebben a szerepjátékban a „biztonság” mindig relatív.

– Szóval? Biztonságban vagyunk ahhoz, hogy egy kis szünetet tartsunk? – kérdezte Mayweather. – A legközelebbi szolgálat után folytatjuk. Aludnom is kellene... Eléggé fárasztó a marslakók elleni harc.

– Jó ötlet! – Novakovich a játékmesterre nézett. – Hét órán belül szolgálatba kell lépnem. Neked is.

– Azt hiszem, a karaktereiteket egyelőre semmiféle veszély nem fenyegeti – mondta Cutler. Visszatette a szegecseket a pohárba, amit belecsavart a törülközőbe. A többiekkel együtt felállt. Elképesztő volt, hogy milyen gyorsan elrepült az idő! Pontosan úgy érezte magát, mint gyerekkorában, amikor a komputerén játszott. Vagyis... ez most valahogy jobb volt. Jobb és élvezetesebb, hiszen nem hálózatba kapcsolt gépeken keresztül, hanem személyesen kommunikált a játékosokkal.

Jó érzés volt olyan emberekkel játszani, akik ahelyett, hogy állandóan vitáztak volna, együttműködtek a közös cél elérése, a feladatok végrehajtása érdekében.

NYOLCADIK FEJEZET

A hídon szinte tapintani lehetett a feszültséget, amelyet az izgatottság és az aggodalom táplált. Archer a kapitányi ülés előtt járkált; egyszerűen képtelen volt leülni, egy helyben állni. Porthost a kabinjában hagyta – tisztában volt vele, hogy a következő néhány óra nem lesz könnyű, nem akarta, hogy a kutya esetleg láb alatt legyen.

A hídon szolgálatot teljesítő legénység a kapitányt figyelte. Huszonkét óra telt el azóta, hogy Archer megszabta a huszonnégy órás határidőt. A kapitány eredetileg úgy tervezte, hogy a kijelölt időpontig nem mutatkozik a hídon, hagyja, hogy az emberei végezzék a dolgukat, kutassanak és információkat szerezzenek, ám képtelen volt távol maradni a posztjától. Tudnia kellett, mi történik.

Végighallgatta az információkkal telezsúfolt jelentéseket, de közben nem adott lehetőséget az embereinek arra, hogy egy-egy részletet megmagyarázzanak. Amikor kapitány lett, megfogadta, kerülni fogja a felesleges megbeszéléseket, és eddig sikerült tartania magát ehhez az elhatározáshoz. Nem látta okát, hogy miért éppen most változtasson a szokásain.

A legénység tagjain látszott, nem ilyen munkamódszerhez szoktak hozzá, és furcsa számukra, hogy a kapitányuk éppen olyan izgatott, mint ők. T’Pol számára különösen nagy gondot jelentett Archer viselkedése, de igazság szerint a kapitány sem érezte túlságosan közel magát a vulkánihoz. Hallgatólagosan kötöttek egymással valamiféle megállapodást, szövetségesek voltak, de Archernek, valahányszor a nőre nézett, mindig eszébe jutott, hogy a vulkániak rengeteg olyan tudást és információt birtokolnak, amit még mindig nem osztottak meg az emberekkel. Elhatározta, ha egyetlen lehetősége lesz rá, ő másképpen viselkedik majd a fazikkal.

Csupán két embernek nem volt jelentenivalója. Az egyik Mayweather volt, aki úgy gubbasztott a pilótaülésben, mintha nem aludt volna eleget, a másik pedig Trip, aki éppen a lift ajtaja mellett, a falhoz támaszkodva várakozott. Trip volt az egyetlen, aki nem tűnt izgatottnak. Archert figyelte, és valamiféle álmélkodás tükröződött a tekintetében.

A jelek szerint a fazik sokkal strukturáltabbak voltak, mint bárki képzelte. A civilizációjuk tökéletes mintázat alapján épült fel. Ez a tény sokkal nagyobb hatást gyakorolt Archerre, mint a nyelvükben felfedezhető összefüggésrendszerek, amelyeket Hoshi próbált elmagyarázni neki.

Amikor a jelentések meghallgatásának végére ért, Archer abbahagyta a járkálást, és T’Polra nézett.

– Mit gondol, elképzelhető, hogy a fazik valamikor a múltban kolonizálták ezt a világot? Elképzelhető, hogy a déli kontinensen élő faj volt itt előbb?

– Ha kiderülne, hogy így történt, jó néhány kérdésre választ kapnánk – mondta T’Pol. – Egy ilyen bonyolult és rendszerezett civilizációt sokkal könnyebb felépíteni úgy, hogy már az első pillanattól kezdve egy bizonyos terv szerint folynak a munkálatok. Ráadásul a fazik a jelek szerint nemcsak a technológiai szintjük tekintetében, de fizikailag is különböznek a déli kontinensen élő lényektől.

– Gyakran előfordul, hogy két, egymástól különböző faj fejlődik ki ugyanazon a bolygón? – kérdezte Archer.

T’Pol már kinyitotta a száját, hogy választ adjon, de végül mégsem tette meg. Felismerte a kérdésben elbújtatott csapdát; rájött, Archer olyan információt akar kihúzni belőle, amelyet elvileg nem kaphat meg.

– Mivel csupán néhány azonosságot találtunk a két kultúra között – mondta, óvatosan megkerülve a kérdést –, logikus azt feltételezni, hogy az egyik nép máshonnan érkezett.

– Én ebben nem vagyok biztos – mondta Hoshi.

– Mármint miben? – kérdezte Archer.

– A struktúrában. Azt hiszem, a feltételezéseinket önmagunkra alapozzuk. Igen, az emberek leginkább a kolonizációk során gondolkodnak struktúrákban, de ne felejtsük el: vannak olyan lények, amelyeknek a természetéből fakad a szervezettség iránti igény. Itt vannak például a hangyák.

Archer a vulkánira nézett, aki szenvtelen arccal figyelte Hoshit. Mivel felhívta a figyelmet arra, hogy T’Pol viszonylagosan szűk perspektívából szemléli a helyzetet, Hoshi a tudtán kívül megsértette a vulkánit.

– Rendben, léteznek természetes struktúrák – mondta Archer. – De honnan tudhatjuk, hogy a faziknál is jelen vannak?

– A nyelvükből – felelte Hoshi. – A nyelvük elárulja, hogy ennél a fajnál minden, de szó szerint minden logikusan épül fel, így nagyon valószínű, hogy ez a rendszerezettség az építményeik, a városaik fejlődése esetében is megjelenik.

– De vajon mi lehet az oka annak, hogy ennyire strukturáltak? – kérdezte Archer.

Mivel senki sem válaszolt, a kapitány azt a következtetést vonta le, hogy az embereinek még nem sikerült ilyen jellegű információkat találniuk.

– Jól van – mondta Archer, és témát váltott. – Van valamilyen oka annak, hogy a fazik miért nincsenek jelen a déli kontinensen, a másik faj egyedei között?

– A két faj inkompatibilis. – T’Pol bebillentyűzött valamit a konzolján, azután a fő monitor felé bólintott, amelyen megjelent az idegenek egy falujáról készült kép. – A jelek szerint ennek a falunak a lakói szárazföldön és vízben is képesek megélni.

– Az általam megvizsgált képek azt mutatják, hogy a déli kontinensen élő lények rák- vagy pókszerűek. – Reed rövid hatásszünetet tartott. – Ami a méretüket illeti... nos, nagyjából akkorák, mint odahaza egy tehén.

Archer önkéntelenül összerázkódott.

– Tehén méretű pókok?

Reed a vállát vonogatta.

– Önként vállalom, hogy a hajón maradok, és nem veszek részt a terepre induló küldetésben! – mondta Trip.

– Nekem pedig az a véleményem, hogy egy ilyen primitív fajjal egyelőre nem kellene felvenni a kapcsolatot – mondta T’Pol.

– Részemről rendben van. – Archer nem igazán lelkesedett a gondolatért, hogy egy ilyen óriáspókkal tárgyaljon. Az ülése mögé lépett, azután T’Pol felé fordult. – Feltételezem, a fazikkal való kapcsolatfelvételt is ellenzi.

– Így van – felelte a vulkáni. – Ez a komplex kultúra további tanulmányozást igényel.

– Mennyi tanulmányozást? – kérdezte a kapitány.

– Ha olyan intenzitással dolgozunk, mint az elmúlt huszonkét óra, kilenc perc és hét másodperc során – mondta T’Pol –, akkor legalább hat napra van még szükségünk. Esetleg még több időre.

– Esetleg még több időre – ismételte Archer azon töprengve, hogy T’Pol vajon hogyan, mi alapján számolta ki ezt az időt. Talán egy vulkáni képletet alkalmazott?

– Ebben a nyelvben vannak olyan részletek, amelyeknek a megfejtése hónapokat vehet igénybe – mondta Hoshi.

Archer elmosolyodott.

– Magát, zászlós, mindig aggodalommal töltik el az új nyelvek részletei. Felhívom a figyelmét arra, hogy eddig még egyszer sem fordult elő, hogy a tévedéseivel veszélybe sodort volna minket, vagyis... Nyugalom!

Hoshi nem viszonozta a mosolyt.

– Ilyen bonyolult nyelvvel még sosem találkoztam.

– Semmi kedvem ahhoz, hogy még egy hétig vagy esetleg tovább tétlenül ücsörögjek idefent! – jelentette ki Archer. Hoshira nézett. – Zászlós, be tudja programozni a tolmácsgépekbe a nyelv alapjait? Csak arra van szükségünk, hogy megértsük a fazikat.

– Igen, ez lehetséges, de...

– Végre tudja hajtani a feladatot?

– Igen, uram, már elkezdtem az adatok bevitelét.

Archer bólintott. Valójában már azelőtt meghozta a döntést, hogy megjelent a hídon. T’Pol, Hoshi vagy Reed semmi olyat nem mutathatott vagy mondhatott volna neki, aminek hatására megváltoztatja a tervét.

– Rendben van. Trip, készítsen elő egy siklóhajót az indulásra! Hoshi, azt szeretném, ha ezzel az egységgel maga, Reed és Trip is leszállna. A pilóta Mayweather lesz. T’Pol, a híd az öné! Két óránk van az indulásig.

– Uram – mondta Hoshi –, szükségem lesz egy kis időre ahhoz, hogy felkészítsem önt ebből a nyelvből, hogy elmagyarázzam a szerkezetét.

Archer felnevetett.

– Zászlós, végig ott lesz mellettem. Ha valamit rosszul mondok, majd kijavít.

– Nem, uram, ezt nem tudom megtenni – felelte Hoshi.

– A fazik protokollja szerint egy ilyen jelentős esemény során csak a legmagasabb szintű vezetők értekezhetnek. Ha egy alárendelt szerepet betöltő személy is megszólal... annak komoly következményei lehetnek. Igazság szerint fogalmunk sincs, mi történne ilyen esetben.

Archer a nőre nézett. Hoshin látszott, hogy komolyan beszél, és őszintén aggódik.

– Rendben van, zászlós, készítsen fel! De a kapitányi étkezőben! Muszáj ennem valamit.

– Uram – szólalt meg T’Pol. – Lenne még egy javaslatom.

Archer megállt, és a vulkáni parancsnokhelyettesre nézett.

– Igen?

– Az ön helyében üzenetet küldenék a faziknak, meghatároznám a helyet, ahol földet fogok érni. A pontos helyet és a pontos időt is. Emellett audienciát kérnék a tanácsuktól.

– Azt akarja, hogy jelentkezzem be náluk, és beszéljek meg velük egy találkozót? – kérdezte Archer. – Egy első kontaktusnál?

– Tulajdonképpen... igen, ezt szeretném – mondta T’Pol.

– Ez valóban nagyon jó ötlet, uram! – mondta Hoshi. – Ne felejtse el, mennyire strukturált lények!

Archer a fejét rázta. Mindig is úgy képzelte, hogy az első kapcsolatfelvételek váratlanul zajlanak le, éppen ezért érdekesek. Olyasmi, amit a két nő ajánlott, még csak meg sem fordult a fejében.

– Jól van... T’Pol, intézze el a hívást! Vagy esetleg úgy gondolja, ezt is nekem kellene megtennem?

– Nem, uram. A fazik kulturális hierarchiáját figyelembe véve nem lenne tanácsos, ha ezt a feladatot ön végezné el.

Hoshi ismét bólintott.

Archernek átvillant az agyán, hogy talán mégsem olyan jó ötlet leszállni a bolygóra. A hídon érezhetően felfokozódott a feszültség. Megrázta a fejét. Egy első kapcsolatfelvételről van szó! Ezt nem halogathatja tovább. Elvigyorodott.

– Gyerünk, emberek! Hamarosan elindulunk, hogy találkozzunk ezekkel a lényekkel. Szerintem éppen ideje, hogy személyesen elbeszélgessünk ezekkel a fazikkal. Két óra múlva indulás!

– Értettem! – Trip összecsapta a tenyerét, azután megfordult, és elindult a lift felé. – Indulhat a menet!

Archer mosolyogva nézett a főmérnöke után. Trip izgalma valamennyire ellensúlyozta a Hoshiból és T’Polból áradó félelmet és óvatosságot.

Egy órával később a kapitányból – miután egy tányér csirkeleves elfogyasztása közben Hoshi röviden elmagyarázta neki, mit kell és mit tilos mondania a fazik jelenlétében – szinte teljes mértékben elillant a kezdeti izgalom, viszont megjelent nála a lámpaláz. Kezdte magát úgy érezni, mint egy színész, aki a színpadra lépése előtt tisztában van azzal, hogy a szövegének csak a felét sikerült megtanulnia. Eltűnődött, vajon a vulkániak is hasonló érzésekkel küszködtek-e, amikor először felvették a kapcsolatot az emberekkel. Aztán eszébe jutott valami. A vulkániak állítólag semmit sem éreznek... Életében először irigyelte őket.

KILENCEDIK FEJEZET

Miközben Mayweather keresztülvitte a siklóhajót a légkörön, Archer rákényszerítette magát, hogy kinézzen az ablakon. A legszívesebben átvette volna az irányítást. Szerette volna ő letenni a hajót; szerette volna, ha ő lehet az első ember, aki a történelem során először rálép a fazik földjére.

Persze, ezt nem tehette meg. Bármennyire is vágyott rá, hogy mindent ő csináljon, természetesen tisztában volt vele, hogy erre nincs lehetősége. Az első kapcsolatfelvétel csapatmunkát igényelt, mert csakis így lehetett biztosítani, hogy a lehető legzökkenőmentesebben hajtsák végre.

A siklóhajót hirtelen körbevette a kék ég.

– Ez tetszeni fog – dőlt hátra Trip az ülésében.

– Fő a változatosság, igaz? – nézett ki Reed az ablakon.

A kapitány mellett helyet foglaló Hoshi megmoccant az ülésben. Attól a pillanattól fogva feszült volt, hogy a sikló elvált az Enterprise-tól. Archer eleinte arra gondolt, a nő idegességének valami köze lehet az űrutazáshoz, de most kezdte úgy érezni, valami másról van szó.

– Uram – mondta a zászlós –, azt hiszem, tennünk kellene egy tiszteletkört.

Archer már éppen meg akarta kérdezni Hoshi javaslatának okát, de amikor az előtte lévő digitális kijelzőre pillantott, mindent megértett. Korán érkeztek.

Hoshira nézett. A nő teste merev volt, a szemén látszott, hogy fél valamitől. A kapitány megvonta a vállát. Ha a zászlós ennyire fontosnak tartja, hogy az előre meghatározott időben érjenek földet, akkor ezt fogják tenni.

– Tegyen egy nagy kört a leszállózóna fölött, zászlós! – mondta Mayweathernek.

Mayweather szemmel láthatóan elemében érezte magát. Bal kezének hosszú ujjaival a gombokat nyomkodta, jobbjával a kormánykart tartotta.

– Értettem, uram – felelte. – Gondoskodom róla, hogy pontosan a meghatározott időben hajtsuk végre a landolást.

Hoshi arca még mindig aggodalmas volt.

– Minden rendben lesz – mondta Archer. – Majd meglátja.

Hoshi bólintott, de látszott rajta, a kapitány szavai nem győzték meg.

A siklóhajó tett egy kört a fazik központi városa fölött. Archer azon tűnődött, vajon a fazik felnéznek-e az égre, figyelik-e őket. Vagy talán ezt is egyeztetni kellett volna velük?

– Hűha, ez aztán a rendszer! – kiáltott fel Trip. – Itt minden olyan egyforma, mintha öntőformával készítették volna a házakat!

– Így biztos jobban lehet takarékoskodni az anyaggal – mondta Reed. – Meg aztán a munkásokat is csak egyetlen munkafolyamat elvégzésére kell betanítani.

Archer végigpillantott a fazik hatalmas, lenyűgöző szerkezetű városán. Minden tökéletesen szervezett, minden előírásos és egyforma volt. A házak tetején még a kémények is pontosan ugyanott helyezkedtek el. Ez azt jelentette, hogy minden egyes ház ugyanakkora volt, és mindegyiket ugyanazon tervrajz alapján építették fel. Archernek néha még az is gondot jelentett, hogy rendet tartson a kabinjában, így ez a rendszerezettség teljességgel idegen volt tőle.

Hoshi korábban elmagyarázta a csapat tagjainak, hogyan viselkedjenek, hogyan helyezkedjenek el, hová álljanak. Kijelentette, a kapitánynak kell majd bemutatnia a többieket. Többször is megemlítette Archernek, hogy a fazik nyelvét és kultúráját illetően még mindig vannak olyan részletek, amelyek homályosak előtte. Egyebek mellett például az, hogy miért éppen így, ilyenné fejlődött.

Archer úgy vélte, a fejlődésnek nincs olyan óriási jelentősége, mint Hoshi gondolja. A zászlós nagyjából megértette a fazik nyelvét, és éppen eléggé sikerült megismernie a kultúrájukat ahhoz, hogy tisztában legyen a protokolljuk szabályaival. Egyelőre ennyi is elegendő volt; a történelem megismerésével ráértek.

– Landolás öt másodpercen belül – közölte Mayweather, miközben a siklóhajó megfordult, és leereszkedett a város központjában álló tanácsépület előtti üres térre.

Az előzetes megbeszélés során megállapodtak, hogy a hajó ezen a helyen fog földet érni. A tér a San Franciscó-i parkokra emlékeztette Archert: nagy, zöld rétek, szabályos ösvények, mellettük szabályos formációban növénysávok. Az ösvények nem kanyarogtak, valamennyi nyílegyenesen húzódott, a növényfoltok pedig egyformák voltak – a jelek szerint a fazik a parkban is azt az ismétlődéses szisztémát alkalmazták, mint a város más részeinél.

A leszállásra kijelölt terület a park közepén lévő tágas, téglával burkolt terület volt, amely úgy nézett ki, mintha kifejezetten ilyen célra építették volna.

– Szép munka – mondta Archer.

Hoshi megkönnyebbült sóhaját a fülke minden pontján hallani lehetett.

Mayweather felnevetett.

– Köszönöm, hogy ennyire bíztál bennem! Azért remélem, nem repültem ennyire rosszul...

– Nem, erről szó sincs – mentegetőzött Hoshi. – Csak éppen...

– Semmi gond – mondta Mayweather. – Tudom, hogyan viszonyulsz a repüléshez.

Hoshi rámosolygott Mayweatherre, de továbbra is feszült maradt. Archer lopva szemügyre vette a zászlóst. Úgy érezte, Hoshi, aki köztudottan rettegett a repüléstől, most valami mástól is tart.

Az első kontaktus...

Talán azért ennyire ideges, mert életében először vesz részt hasonló jellegű küldetésben? Vagy a nyelvtudásában nem bízik? Archer időnként úgy érezte, képtelen megfejteni Hoshi viselkedésének okait. Idegen volt tőle a zászlóst jellemző óvatosság, és sajnos nem tudta olyan könnyen elfogadni ezt a különbséget, mint szerette volna.

– Hidd el – nevetett fel Trip időnként én is így érzem magam!

Archer elmosolyodott, majd az órájára nézett.

– Induljunk, emberek! Tartsuk magunkat ahhoz a menethez és ahhoz a formációhoz, amit Hoshi helyesnek vélt.

Mayweather felállt, és kinyitotta a siklóhajó zsilipajtaját. A levegő meleg volt, kissé nyirkos, és jázminillatú. A hajón töltött néhány hét után Archernek kifejezetten jólesett a friss levegő.

– Hát, ezen nem érződik, hogy egy idegen bolygó levegője! – jegyezte meg Trip. – Ugye, milyen pompás?

Egy percig valamennyien mozdulatlanul ültek, hagyták, hogy a friss levegő átjárja őket. Archer imádta a hajóját, de ezt az érzést is kellemesnek találta. Erősen kellett összpontosítania ahhoz, hogy felfedezze, a fazik bolygója így, az első percben, miben különbözik a Földtől.

Először is, a levegőnek jázminillata volt, de... de volt benne valami ismeretlen, kissé fűszeres szag is. Archer tudta, a Földön semminek sincs ilyen illata. A levegő oxigéntartalma is eltért a megszokottól – erre a tényre T’Pol idejében figyelmeztette a leszállóegység tagjait. A különbség nem volt akkora, hogy ne lehessen belélegezni, csak éppen ez a levegő más volt. Idegen...

Archer eltűnődött, vajon magától is észrevette volna ezt a különbséget, vagy csak azért tűnt fel neki, mert T’Pol felhívta rá a figyelmét. Egy örökkévalóságon keresztül képes lett volna analizálni a hely részleteit, de erre nem volt ideje. Felállt.

– Jól van, végezzük el a munkát! Fel kell vennünk a kapcsolatot ezzel a civilizációval.

A fazik protokollja sokban hasonlított a hajdani földi arisztokratákéra. A vezér sosem haladhatott elöl. Az alakzatot mindig a fiatalabb tisztek vezették – valószínűleg azért, hogy vész esetén ők álljanak a tűzvonalban. Archer elmosolyodott. Sosem tartozott azon vezetők közé, akiket zavart a veszély, akik nem merték vállalni a személyes kockázatot.

Elsőként a csapat egyik fiatal tagja, Mayweather szállt ki a siklóból. A cipője talpa megcsikordult a téglaburkolaton.

A hely döbbenetesen csendes volt: se madárdal, se más, állatoktól eredő neszezés. Semmi rovarzümmögés. Semmi közlekedési zaj...

Archer idegesítőnek találta ezt a hihetetlen csendet.

Mayweather után Hoshi lépett ki a zsilipajtón, majd Reed és Trip következett, végül pedig Archer. Ezt a sorrendet Hoshi határozta meg, és ő mondta Archernek azt is, miután kiszáll, ne nézzen a társaira, ne szóljon hozzájuk, hanem induljon el, egyenesen előre. Ekkor már ő vezethette a csapatot.

A tanács épületének formája pontosan olyan volt, mint azoké az építményeké, amelyeket a levegőből láttak; valójában csak a méreteit tekintve különbözött a többitől. Fentről a házak fehérnek látszottak, de közelebbről már inkább vörösesfehérnek, már-már rózsaszínűnek tűntek.

A tanács épületének második emeletén lévő erkélyt két emelet magas oszlopok támasztották alá. Ezek az oszlopok ugyanolyan téglákból készültek, amilyennel a teret burkolták. Archer a Földön már látott régi téglákat; azok némelyike már porlott, némelyikből egész darabok törtek le. Itt ez másként volt: a téglák egyforma méretűek voltak, és egyiken sem látszottak sérülések.

Életnek semmi nyoma...

Lehet, hogy a fazik mind elbújtak? Nem hittek az érkezők jó szándékában?

Archer elbizonytalanodott. Valamilyen sokkal formálisabb fogadtatásra számított.

Trip a kapitány jobb oldalára állt, egy lépéssel lemaradva mögötte – így juttatta kifejezésre, hogy rangban ő a csoport második embere. Reed a kapitánytól balra helyezkedett el, de egy lépéssel Trip mögött. Hoshi és Mayweather újabb egy lépéssel hátrébb, Reed két oldalára állt; ők ügyeltek arra, hogy egymás mellett maradjanak.

Archer érezte, hogy ezer különböző helyről, a teret körbefogó épületekből, mindenhonnan figyelik őket, de egyetlen fazi sem mutatkozott. Sokkal természetesebb lett volna, ha a leszállóhely közelében egész tömeg gyűlik össze. A kapitány így valahogy sebezhetőnek érezte magát.

T’Pol és Hoshi biztosította arról, hogy nem lesz szükségük fegyverekre. Mindketten kijelentették, esély sincs arra, hogy a fazik ellenségesen vagy erőszakosan viselkedjenek. Hoshi kijelentette, hogy egy ilyen strukturált társadalomban elképzelhetetlenek az olyan kaotikus események, mint a háborúk vagy az erőszak más megnyilvánulási formái. Talán ez volt az oka annak, hogy a fazik ilyen irányba fejlődtek. Archer személyes véleménye az volt, hogy talán érdemes vállalni a háborúk kockázatát, ha cserébe az ember megkapja a személyes szabadságot, a zene és a művészét ajándékát – vagyis mindazt, ami az életet pezsgővé, élhetővé változtatja.

Amikor elértek az oszlopokhoz, kitárult előttük az épület széles, magas kapuja. A fazik előre közölték, hogy a kapuk a meghatározott időben ki fognak nyílni. A jelek szerint az Enterprise csapata pontos volt. Archer egyetlen pillanatra sem állt meg, úgy vonult be a kapun, mintha korábban már tucatszor megtette volna.

A csarnokban éppen olyan világos volt, mint a szabadban. Archer arra számított, hogy a fényviszonyok éles kontrasztját fogják megtapasztalni, amikor a napsütötte térről belépnek a félhomályos épületbe, ám a fazik valamilyen módon a belső világítás erejét összehangolták a napjuk sugarainak fényével.

A fény a mennyezet irányából érkezett. Archer felpillantott – ügyelt rá, hogy ne emelje fel a fejét –, de egyetlen világítótestet sem látott. Az ezer különböző lyukon keresztül érkező fény egyszerre volt diffúz és erőteljes.

A kapitány határozottan továbbment; követte a kapott utasításokat. Nyílegyenesen tartott előre, és belépett a második helyiségbe, ahol félkörben, egymástól azonos távolságra elhelyezett karosszékeiken a fazik tanácsának tagjai ültek.

A helyiségben erősebb volt a jázminillat. A piedesztálokon elhelyezett kis tálakból vékony füstcsíkok emelkedtek felfelé. A fény itt is éppen olyan erős volt, mint az első csarnokban, vagy mint a téren. Árnyékok nem látszottak; itt senki és semmi sem rejtőzhetett el. Ilyen fényviszonyok mellett még a legapróbb arcrezdülés is láthatóvá vált.

Archer korábban már látta a Hoshi és T’Pol által szerzett képeket, így a fazik külseje nem okozott neki meglepetést. Humanoid lények voltak – vagyis olyanok, mint az Archer által ismert legtöbb idegen faj. Ha a Földön találkozik velük, embernek nézte volna őket.

Természetesen akadt néhány különbség. A félkörben ülő fazik mindegyikének fehér haja és pofaszakálla volt. Sokkal alacsonyabbak voltak, mint az emberek, a legmagasabb sem lehetett több százhatvan centinél. Archer sejtette, ő valóságos óriás a számukra.

A fazik nem üdvözölték a csapatot. Nem adták jelét, hogy az emberek külseje bármiféle meglepetést okozott volna nekik. Rezzenéstelen arccal nézték végig, hogy Archer megáll azon a helyen, amelyet Hoshi útmutatása szerint el kellett foglalnia.

A kőpadlóra – a tanács tagjainak karosszékeitől kiindulva – egyre zsugorodó méretű félköröket festettek. Valamennyi félkör-sorozat ugyanabban a pontban fejeződött be. Ez a pont a terem közepén volt – erre kellett ráállnia Archernek.

Amikor a kapitány megállt, azonnal mozdulatlanná váltak az emberei is.

Archer kihúzta magát, egyenes háttal várakozott, a többiek azonban meghajoltak a tanács tagjai felé.

Eddig minden rendben ment.

A kapitánnyal szemközt ülő fazi felállt.

– Draa tanácsnok vagyok – közölte a saját nyelvén. Szavait a Hoshi kezében tartott tolmácsgép fordította le.

A tanácsnok nem lepődött meg a gépből érkező hangok hallatán.

– Én képviselem a Fazik Főtanácsát és a fazik népét.

– Jonathan Archer vagyok, az Enterprise csillaghajó kapitánya. Én képviselem a Föld bolygó lakóit.

Archer várt, hogy Draa folytassa. Hoshi többször is felhívta a figyelmét, hogy mindig olyan hosszan beszéljen, mint a tanácsnok, ugyanolyan hosszúságú mondatokban fogalmazzon, és soha ne térjen el a tárgytól. Arról, hogy ténylegesen milyen témák kerülhetnek szóba, Hoshinak elképzelése sem volt.

– Ez a nap történelmi jelentőségű a fazi nép számára – mondta Draa tanácsnok.

– És történelmi jelentőségű a Föld népe számára is – felelte Archer.

Kényelmetlenül érezte magát; beszélgetni akart a fazikkal, nem csupán papagáj módjára ismételgetni a szavakat. Persze, nem akarta megrettenteni őket. Idővel majd úgyis hozzászoknak az emberek szenvedélyességéhez.

Draa tanácsnok ezt követően visszaült a helyére. A teremben egyre hosszabbra nyúlt az egyre kényelmetlenebbé váló csend.

Archernek fogalma sem volt, mit kellene tennie. Nem mert megfordulni, hogy kikérje Hoshi véleményét, ezért csak állt a helyén, szemközt a tanáccsal, és megpróbált nem mozogni.

A fazi tanácsnokok őt bámulták.

Teltek a másodpercek. Ez a hallgatás jobban idegesítette Archert, mint a téren tapasztalt csend. Zavarta, hogy még a többiek légzését sem hallja. Lehet, hogy a hely valahogyan elnyeli a hangokat? Csak a saját, szaggatott levegővételét hallotta, és meg mert volna esküdni rá, hogy mindenki füléhez eljut szívének vad, izgatott dobogása.

Miért nem szólalnak már meg?

Talán nem kíváncsiak?

Semmit sem akarnak megtudni a velük szemközt álló idegen lényekről?

Semmit sem akarnak megtudni a Földről vagy a csillaghajóról?

Miért nem kérdezik már meg, mit keresnek itt?

Talán a kíváncsiságuk hiányával lehet magyarázni azt, hogy nincs művészetük, nincs zenéjük, nincsenek kulturális értékeik. Talán ez a magyarázat arra is, hogy a jelek szerint sosem háborúztak.

Archer tenni akart valamit. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy megőrizze mozdulatlanságát. Addig, amíg szembe nem került ezekkel a precíz, mozdulatlan lényekkel – akiket szemmel láthatólag kielégített a csend és a nem-cselekvés nem is fogta fel, hogy milyen nyughatatlan fickó.

A fazik még csak rá se néztek, legalábbis direkt módon nem. Mintha a csapat mögé, a nyitott ajtón túlra bámultak volna. A jázminillatú füstön kívül semmi sem mozdult a csarnokban. Archer ennél azért többre számított.

Váratlanul érte ez a csend; erre se Hoshi, se T’Pol nem hívta fel a figyelmét.

Vajon megszólaljon?

Vagy esetleg forduljon meg, és sétáljon ki?

Mivel követne el nagyobb bűnt? Fogalma sem volt, és most már megértette, hogy T’Pol és Hoshi miért akarta tovább tanulmányozni ezt a népet. A fazik nagyon különös szerzetek voltak.

Archer mozdulatlanul, maga elé bámulva várakozott. A fazik tanácsának tagjai szótlanul néztek maguk elé. Fehér hajjal és pofaszakállal keretezett arcuk világos árnyalatú volt, a szemük feketén csillogott. A kapitánynak olyan érzése támadt, mintha tucatnyi alacsony szobor bámulna rá. Ezek pislogni sem szoktak?

Erezte, egy verítékcsepp elindul lefelé a halántékán. Eszébe jutott a régi mondás: „Sose hagyd, hogy lássák, hogyan izzadsz!” – de nem merte felemelni a kezét, hogy letörölje a cseppet. Az elmúló másodpercek örökkévalóságnak tűntek.

Talán a fazik arra várnak, hogy mondjon valamit? Hogy elmagyarázza nekik, miért érkeztek, miért látogatták meg őket? Ő bukkant fel, ő jött ide, talán el kellene mondania, miért tette.

A pillanatok a végtelenbe nyúltak...

Archer szenvedett. Tudta, tennie kell valamit, méghozzá hamar. Vagy megszólal, vagy távozik. Mindegy, csak történjen már valami! Azzal, hogy egyszerűen hátat fordít a tanácsnak, és elvonul, semmit sem érhet el. Azért jött, hogy felvegye a kapcsolatot ezzel a fajjal. Egy esetleges, jövőbeli szövetségkötés reményében érkezett. Márpedig a szövetségek nem úgy köttetnek, hogy az ember fogja magát, és faképnél hagyja a partnerét!

Mély lélegzetet vett, összeszedte a bátorságát, és megtörte a csendet:

– Draa tanácsnok, főtanácsosok, a Föld népe...

Rossz döntés volt. A fazik tanácsosai úgy álltak fel, mintha parancsszóra tennék. Egyszerre fordítottak hátat Archernek, egyszerre tűntek el a karosszékük mögötti ajtónyílásokban. Mire Archer szavai feljutottak a magas mennyezetig, már egyikük sem volt jelen.

– Igazán kellemes találkozás volt... – mondta Archer, amikor az ajtók hangos kattanással becsukódtak.

Megfordult. Hoshi arca falfehér volt. Trip mindent elkövetett annak érdekében, hogy elfojtsa a vigyorát. Reed és Mayweather értetlenül, döbbenten nézett a kapitányra.

– Azt hiszem, ez elég jól ment – mondta Archer, és elindult a kapu irányába.

Trip felhorkant. Reed olyan hangot hallatott, mintha fuldokolna. Archer nem volt biztos benne, hogy Hoshi lélegzik.

A kapitány kivonult az üres térre. Emberei a megfelelő alakzatban követték. A nap megmelengette az arcát. A szellő szelíd volt és simogató, a levegő csodálatos.

– Ilyen időben jólesik egy kis séta – mondta Archer olyan halkan, hogy csak a mellette-mögötte lépkedő Trip hallhatta.

– Azért kíváncsi vagyok, mit tennének – mondta Trip halkan –, ha most körbejárnánk ezt a teret, és megcsodálnánk az építményeiket.

– Szerintem már így is elég nagy bajt okoztunk...

– Lehetséges – mondta Trip. A hangján érződött, alig bírja elfojtani a nevetést. – De azért remek beszédet mondott, kapitány!

TIZEDIK FEJEZET

Néhány tréfának szánt megjegyzéstől eltekintve a csapat tagjai alig szóltak egymáshoz, miközben átestek a fertőtlenítő eljáráson, és visszatértek a hídra. Amint beléptek, a navigációs konzol mellett álló T’Pol felnézett. Arcáról le lehetett olvasni a rosszallást. Archer számított erre, arra azonban nem, hogy egyet fog érteni vele.

Szándékosan nem vitte magával T’Polt a fazik bolygójára. Azt akarta, hogy a kapcsolatfelvételt földi emberek, és ne vulkániak hajtsák végre. Abban állapodtak meg, hogy T’Pol a videokamerák segítségével, élőben nézi végig az eseményt. A jelek szerint most, a történtek után még rosszabb véleménnyel volt a kapitányról, mint korábban.

Archer kihúzta magát, átvonult a korlátok között, és lement az üléséhez. Nem ült le; a nyugtalanság, amelyet már a bolygón is érzett, tovább fokozódott benne.

Egy idegen fajjal való találkozás elvileg nem jelenthetett problémát. Az ilyen események során persze figyelembe kell venni az apróbb-nagyobb kulturális különbözőséget, ha a felek lényegében ugyanazt akarják. Helló... Hogy vagytok? Mesélek neked a kultúrámról, ha te is mesélsz a tiédről. Ilyen egyszerű az egész. Pár kérdés, néhány válasz, azután elkezdődhet a valódi párbeszéd.

Vagy nem.

Archer sokat olvasott a vulkániak és az emberek első találkozásáról. A vulkániak tartózkodó természete ellenére a kapcsolatfelvétel nagyjából úgy zajlott le, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Néhány felületes tárgyalás, némi véleménykülönbség a zenét és az élelmet illetően, információcsere. Ez utóbbi viszonylag hamar véget ért, mert a vulkániak úgy vélték, nem helyes, ha megosztják a tudásukat a náluk alacsonyabb rendű fajokkal. Ennek ellenére kezdetben minden ragyogóan működött.

Alacsonyabb rendű faj... Archer főként azért haragudott magára, mert a fazik bolygóján tanúsított viselkedésével igazolta a vulkániak előítéleteit.

Az ülés hűvös bőrborítására tette a kezét, és végignézte, ahogy a csapata tagjai elfoglalják pozíciójukat a hídon. Lerítt róluk, hogy szégyellik magukat; valamennyien kerülték T’Pol tekintetét. Úgy érezték, kudarcba fulladt a küldetésük. Valóban ez történt. Archer úgy érezte, semmi értelme lehajtott fejjel járkálni, okosabb lesz, ha kibeszélik magukból a történteket.

– Nem akarja valaki elmagyarázni nekem, hogy egészen pontosan mi történt odalent? – kérdezte.

– Ön megsértette a fazik főtanácsát – mondta T’Pol. Mint várható volt, ő szólalt meg elsőként. Annak ellenére megvolt a kialakult véleménye, hogy nem járt a bolygón, nem nehezedett rá az a rettenetes csend, nem érezte azt a furcsa jázminillatot.

Archer boldog volt, hogy újra az Enterprise konzervlevegőjét szívhatja. Úgy érezte, hazatért. Sejtette, T’Pol ezt sem értené meg.

– Igen – felelte. – Ennyit nekem is sikerült felfognom. Elég nehéz nem észrevenni az ilyesmit, amikor egy csapatnyi idegen lény egyszerre fordít hátat az embernek.

Nem akart ennyire gúnyosan fogalmazni, de mindenképpen kézben akarta tartani a beszélgetés irányítását. Ezek az ő emberei. Képesnek érezte magát arra, hogy kommunikáljon velük. Remélte, hogy sikerülni fog.

– Arra próbálok rájönni – folytatta –, hogy egészen pontosan mivel sértettem meg őket.

– Akkor beszélt, kapitány, amikor nem magán volt a sor mondta Hoshi.

Idegesen tördelte a kezét, de már a konzolja mellett állt, onnan nézett Archerre. A feszültség, amelyet a bolygón tapasztalt, nyom nélkül elillant. A jelek szerint a legrosszabbra számított, ami aztán be is következett.

Archer érezte, kezd feltámadni benne a düh. Gyorsan elfojtotta. Nem a legénységére haragudott, hanem önmagára, a saját türelmetlenségére. Figyelmeztették rá, hogy várjon, de nem ezt tette. Ő hibázott, nem az emberei; ő rontotta el a kapcsolatfelvételt, a többiek semmiről sem tehettek. Nem érdemelték meg, hogy ők bűnhődjenek a kapitányuk hibája miatt.

– Mégis, mit kellett volna tennem? – kérdezte. – Senki sem szólalt meg, így nem volt mire válaszolnom. Nekem is eszembe jutott, hogy meg kellene fordulni, és el kellene jönni onnan, de ez túlságosan udvariatlan lépés lett volna.

– A mi kultúránkban igen – mondta Hoshi. – Az övékben azonban jobb lett volna, ha távozik.

T’Pol kurtán biccentett.

– De miért? – Archer érezte a hangjából kicsendülő csalódottságot.

– A megbeszélés akkor már véget ért – mondta Hoshi.

– Számomra nem – felelte Archer. – Én még nagyon sok mindenről szerettem volna beszélgetni.

– A jelek szerint ők nem akartak társalogni – mondta Hoshi. – Valószínűleg nincs protokolljuk arra, hogyan viselkedjenek a kívülről érkezőkkel. Üdvözölték önt, azután azt várták, hogy távozzon.

– Valóban? Anélkül, hogy bármit kérdeztek volna? Hogy bármit megtudtak volna rólunk?

– Egy ilyen szigorúan strukturált társadalom hogyan tanul? – kérdezte Reed.

A kérdés akár költői is lehetett volna.

Archer homlokráncolva nézett rá.

Reed megvonta a vállát.

– Ezeknek mindenre van valamilyen szabályuk. Feltételezem, a tanulásra is. Protokollok, procedúrák. Léteznie kell egy bizonyos ritmusnak, amelyben végrehajtják a dolgokat.

– És nekem ezt ismernem kellene? – kérdezte Archer.

Hoshi felsóhajtott.

– Rá kellett volna jönnöm. Úgy értem... itt volt az orrunk előtt.

– További tanulmányozásra van szükség – jelentette ki T’Pol.

– Ha ennek a kultúrának ilyen erősek a strukturális elemei, akkor valószínűleg még nem jöttek rá, hogyan viszonyuljanak a kívülről érkezőkhöz – mondta Archer. – Teljesen mindegy, mennyi ideig tanulmányozzuk őket, semmit sem fogunk kideríteni.

– Bizonyos idő elteltével – mondta T’Pol – rájöttünk volna, hogy ezek a protokollok hiányoznak.

– Valóban? – kérdezte a kapitány. – Egészen pontosan mennyi időnek kellett volna eltelnie?

– Az ilyen megfigyelések évekig eltarthatnak.

– Ha éveket töltünk egyetlen bolygón – mondta Archer –, akkor csak vesztegetjük az időnket.

– Ezzel nem értek egyet – felelte T’Pol. – Az óvatosság mindig ajánlatosabb, mint a kapkodás.

Archer a vulkánira meresztette a szemét. T’Pol oldalra billentette a fejét, hűvös tekintettel nézett a kapitányra. Barna hajának egyetlen szála sem mozdult meg, de ahogy változtatott a fejtartásán, még hangsúlyosabbá váltak hegyes fülei. Az emberek és a vulkániak külseje között apró különbségek voltak csupán, viszont a két faj egészen más módon szemlélte a világot és benne önmagát.

– Túl sokra tartja az óvatosságot – mondta Archer.

– De az ön kapkodása miatt kerültünk ilyen helyzetbe! – vágott vissza T’Pol.

Archer hátat fordított a vulkáninak, Hoshira nézett.

– Jól van. Azt már sikerült megállapítanunk, hogy a fazik kellemetlen helyzetbe hoztak, de semmit sem tudhatunk biztosan. Talán akkor is megsértődtek volna, ha korábban távozunk, mint ők.

– Ezt valóban nem tudhatjuk – felelte Hoshi de számos szabályuk középpontjában a beszéd áll. A tetteket is szabályozzák, de nem ilyen mértékben. Mielőtt elindultunk, említést tettem a Főtanács szabályairól. Ezek egészen világosak voltak. Senki sem szólalhat meg, ha nem rajta van a sor.

– Viszont a Főtanács tagjai szó nélkül ott hagyhatnak minket. Akkor is, ha éppen nem rajtuk van a sor. – Archer kezdett szédülni.

– Szerintem nem „soron kívül” távoztak – mondta Hoshi. – Ha ez normál helyzet lett volna, akkor előre meg tudom mondani, mikor mennek el.

– De meg se szólalhatott, mivel betartottuk a fazik törvényeit – mondta a kapitány.

– Ez igaz...

Archer értetlenül ingatta a fejét.

– Még több tanulmányozás, és... – kezdte T’Pol.

– T’Pol! – Archer hangja parancsolóvá változott. – Most nagyon közel került ahhoz, hogy megsértse a hídon érvényes szabályokat! Ne kritizálja a parancsnokot!

– Erről a szabályról nem rendelkeztem információval – mondta T’Pol méltóságteljesen.

Archer elvigyorodott.

– Érti már, mi a dilemmám? A vulkániak mióta is tanulmányozzák az embereket?

T’Pol szeme összeszűkült. Archer elégedett volt; sikerült csapdába csalnia a vulkánit.

– A sértés – mondta Hoshi, figyelmen kívül hagyva a kapitány és T’Pol párbeszédét – nem abban volt, amit mondott, kapitány. Maga a tény volt sértő a fazik számára, hogy ön megszólalt. Azért, mert nem önön volt a sor... Megszegte a szabályt, így nem maradt más választásuk, mint hogy távoznak.

Ezt meg is tették.

– De hogyan képesek ezek a lények bármit is létrehozni? – kérdezte Archer.

Mély lélegzetet vett, és megpróbált lecsillapodni.

– Mindent úgy tesznek, ahogy a nagy könyvben meg van írva – mondta Trip.

– Betartják a szabályokat, ha pedig olyasmivel találkoznak, ami nincs benne a „nagy könyvben”, akkor meg kell várni, míg belekerül.

– Pontosan erről van szó – bólintott Hoshi. – Ez a társadalom a struktúráját és a nyelvét tekintve is tökéletes kontroll alatt áll. Mindenre vannak szabályaik.

Archer felsóhajtott. A monitorra nézett. A bolygó valahogy ártalmatlannak, ismerősnek tűnt számára. A fazik arca sem volt idegen – ezek a lények legalább olyan közel álltak az emberekhez, mint a vulkániak.

– Jól van – mondta. – Akkor most már csak azt mondják meg, hogy az üdvözlés során mindent jól csináltam-e.

Hoshi elmosolyodott.

– Remekül, kapitány!

– Tehát még van remény... – Archer körbefordította az ülését. Letelepedett, és ismét a bolygóra bámult. Talán ez az egész sokkal fontosabb neki, mint a fazik számára. Talán a fazik nem is érdeklődnek az égből érkezett látogatók iránt. Lehet, hogy éppúgy hiányzik belőlük a kíváncsiság, ahogy a vulkániakból az érzelem. Lehet, hogy olyan mélyre ásták magukban az érdeklődést, hogy már képtelenek hozzáférni.

A kapitány megjegyzésére senki sem válaszolt. Archer arra számított, T’Pol kifejezi, hogy ebben sem osztja a véleményét, ám a vulkáni hallgatott. Talán attól félt, hogy megszegett egy olyan protokolláris szabályt, amelyet nem értett, amiről nem is tudott.

Archer elfojtott egy mosolyt. Kezdett jobb kedvre derülni. Hátradőlt az ülésben.

– Jól van. Akkor most mihez kezdjünk ezekkel a lényekkel? Hogyan hozzuk rendbe a dolgot?

– Adjon még egy napot, kapitány, és talán választ tudok adni a kérdésre – mondta Hoshi. – T’Pol segítségével...

Archer a vulkáni parancsnokhelyettesre nézett. T’Pol állta a tekintetét.

– Már ismeri a véleményemet – mondta. – Folytatnunk kell a fazik tanulmányozását.

– Igen, valóban folytatni kell. – Archer halványan elmosolyodott. – Kapnak még egy napot.

T’Pol bólintott, de a mozdulatot akár meghajlásnak is lehetett tekinteni. A lift mellett várakozó Trip elvigyorodott. A jelek szerint éppen olyan jól szórakozott azon, hogy a vulkáni kényelmetlenül érzi magát, mint Archer.

– Ezúttal azonban – folytatta a kapitány – mindenben részt kívánok venni.

Nem hiszem, hogy képes lennék még egyszer elviselni azt a csendet, ami ott fogadott, a Főtanács előtt.

– Olyan volt, mint egy rossz randi, nem? – szólt közbe Trip.

Mayweather irányából elfojtott hang érkezett; a pilótának sikerült visszatartania a nevetését.

– Nem tudom – mondta Archer. – Olyan volt?

Mayweather előredőlt. A válla rázkódott. T’Pol némán figyelte a férfiakat.

Reed nem foglalkozott a közjátékkal. Homlokráncolva hajolt közelebb a konzolja egyik monitorához.

– Kapitány...

– Igen, hadnagy?

– Az engedélyével folytatnám a déli kontinensen élő faj megfigyelését. Van itt valami, amit sehogy sem értek.

Eddig senki nem ejtett szót a déli fajról; Archer igazság szerint azt sem tudta, foglalkozik-e vele valaki. Reedre nézett.

– Talán egy megérzés, hadnagy?

– Én inkább azt mondanám, hogy... anomália – felelte Reed. – Olyan érzésem van, hogy láttam valamit, ami nem illik a képbe, de... de nem tudom, mi az.

– Ezen a bolygón több tonnányi furcsaság van – jegyezte meg Trip. – Sorold ezt is a többi közé!

Archer azonban nem tudta ilyen könnyedén félresöpörni a biztonsági főnöke megérzéseit. Egyebek mellett azért is örült annak, hogy Reed a legénységéhez tartozik, mert a hadnagy képes volt a gyors helyzetfelismerésre, a rendelkezésre álló adatok értékelésére. Észrevett valamit, de nem tudja megfogalmazni, mi a probléma? Semmi gond. Kutasson tovább, aztán előbb-utóbb majd sikerül rájönnie a lényegre. Remélhetőleg hamarabb, mint hogy bekövetkezzen valami kellemetlenség...

Figyelembe véve az első kapcsolatfelvétel során történteket, Archer úgy vélte, ki kell vizsgálni ezt a bizonyos anomáliát.

– Lásson munkához! – mondta.

– Szükségem lenne néhány jobb minőségű képre – mondta Reed. – Szeretnék leküldeni egy siklóhajót, hogy felvételeket készítsen.

– Ellenzem a landolást! – jelentette ki T’Pol, aztán gyorsan Archerre nézett, hogy kiderítse, megszegett-e valamilyen szabályt a közbeszólásával.

Egy ideges vulkáni... Hát ez igazán remek! Archer tudta, nem lenne helyes, ha ezt szóvá tenné.

– Egyetértek – mondta Archer. – Alacsony repülés, semmi leszállás.

Folyamatosan informáljon, mit fedeztek fel! Van ebben a bolygóban valami, amit nem értek... De mielőtt elmegyünk innen, minden kérdésre választ akarok kapni!

– Köszönöm, uram – mondta Reed.

Archer szórakozottan bólintott. Gondolatban már nem a déli kontinenssel foglalkozott, ismét az első kontaktus járt a fejében. Néhány napot még igazán rászánhatnak erre a bolygóra. A fazikkal való kapcsolatfelvétel talán hasznos lesz a Föld számára. Vagy az ő számára... Sosem szerette a félbehagyott dolgokat.

A kapitány naplója

A fazikkal való kapcsolatfelvétel miatt foglalkoznom kellett a protokollal. Sosem kedveltem ezt a szót! T’Pol már az elején megmondta, ki kell dolgoznunk egy protokollt az első kontaktusokra vonatkozóan. Részben egyetértek vele. Ha lenne protokollunk, valószínűleg nem rohantam volna bele ebbe a kapcsolatfelvételbe.

El kell ismernem, Hoshi zászlós és T’Pol parancsnokhelyettes figyelmeztetett arra, hogy túl gyorsan teszem meg ezt a lépést. Nem fogadtam meg a tanácsaikat, és ennek következtében rossz időben szólaltam meg a fazik előtt. Remélem, a hiba korrigálható. Bízom benne, hamarosan rájövünk, hogyan hozhatnánk helyre a dolgot. Az mindenesetre már biztos, hogy időnként ezzel a civilizációval is éppen olyan nehezen fogunk boldogulni, mint a vulkániakkal.

De valójában nem vagyok biztos benne, hogy egy protokoll segített volna. A fazik éppen a protokolljaik miatt nem kezdeményezhettek párbeszédet. Ha túlságosan sok a betartandó szabály, oda a kaland, oda az izgalom, közömbössé válunk aziránt, amit teszünk. Ezt nem engedhetem meg.

A megoldás talán az irányelvekben rejlik. Javaslatok, ötletek, semmi merev szabály. Útmutatás... Erről a témáról alkalomadtán elbeszélgetek T’Pollal.

Még valami, ami ide tartozik. Elgondolkodtam azon, mi történhet azután, hogy kiépítjük a kapcsolatot a fazikkal. Ha eljutunk idáig, mennyit mondjak el nekik a naprendszerükön túli univerzumról? Megosszak-e velük bizonyos technológiákat, és ha igen, akkor melyeket? Tisztában vagyok vele, hogy ebben a kérdésben mi a vulkániak álláspontja. Bevallom, nem igazán esik jól, hogy oly hosszú ideig visszatartották az információikat a Föld lakóitól.

De itt még nem tartunk. Egyelőre a fazik szigorú szabályai, a strukturáltság iránti igényük jelent gondot. Elképzelhető, hogy emiatt nem is kerülhet sor arra, hogy bármit megosszunk velük. Az is lehetséges, hogy a tőlünk kapott információk valamilyen módon megváltoztatják a társadalmukat. Nem szeretném tönkretenni a kultúrájukat.

Amikor elhagytuk a Földet, minden világosnak tűnt az első kontaktussal kapcsolatban. Most semmi sem egyértelmű.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Már ez volt a második este, hogy Cutler nem kísérletezett a vulkáni ételekkel, most inkább zöldségsalátát választott, amit a séf eredetileg a pörkölthöz készített. A pörkölt illata sokkal jobb volt, mint néhány nappal korábban, és Cutler kis híján elcsábult, de végül mégsem evett belőle – a lelki szemei előtt még mindig ott táncoltak a mikrobák.

Persze, mint mindenki más, gondolatban ő is sokat foglalkozott a kudarcba fulladt kapcsolatfelvétellel. Mayweather eleinte mindenkinek szívesen beszámolt arról, hogy mit látott, mit tapasztalt a bolygón, de úgy tűnt, menet közben belefáradt a dologba – vagy csupán arról volt szó, hogy többé nem akart beszélni a kellemetlen élményről.

Éppen Mayweather volt az, aki a játék folytatását javasolta. Cutler úgy gondolta, a történtek után senkinek sem lesz kedve ilyesmivel szórakozni – megértette volna a dolgot, hiszen valódi kalandokban lehetett részük de mivel a kapitány elrendelte a további vizsgálatokat, egy darabig senki sem térhetett vissza a bolygóra, így le kellett mondaniuk a közvetlen tapasztalatszerzésről.

Mayweather kijelentette, az adott helyzetben szükségük van valamire, ami leköti a figyelmüket, így aztán folytatták.

Az ebédlőben még tucatnyian voltak, amikor Cutler ráterítette az asztalra a törülközőt, és letette a poharat, amiben a festett szegecsek voltak. Novakovich friss kávét hozott a társaságnak.

– Mi az, közlegény? – kérdezte Cutler. – Úgy gondolod, hosszú lesz az éjszaka?

– Úgy gondolom, most végre meg fogjuk találni az Univerzális Fordító egyik darabját!

Cutler meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Na, ez majd kiderül... – Ivott egy korty kávét, majd gondosan oldalra helyezte a bögréjét. Nem akarta, hogy az ital ráömöljön a szegecsekre; valószínűnek tartotta, hogy a piros festék, amit használt, nem volt vízálló. – Mindenki emlékszik rá, hogy hol hagytuk abba? – kérdezte.

Mayweather bólintva felemelt egy szegecset.

– Szerintem valahonnan szereznünk kellene egy dobókockát. Vagy csinálnunk kellene egyet.

– A szegecsek is megfelelnek – mondta Anderson. – Tetszik, hogy olyan nehezek a pohárban...

– Igen? – kérdezte Novakovich. – Miért? Miért tetszik? Ettől olyan érzésed támad, hogy komoly döntést kell hoznod?

– Nem – mondta Anderson. – Viszont mindig eszembe jut róla, hogy ebben a játékban is jöhetnek nehézségek.

– Tényleg, már akartam kérdezni – nézett Novakovich a játékmesterre miért éppen szegecsekkel gurítunk?

– Triptől először anyacsavarokat kértem – mondta Cutler –, de kiderült, hogy csak ezekből a szegecsekből van felesleg.

– Én tudnék csinálni egy-két kockát – jegyezte meg Mayweather. – Vagy inkább Trip. Ő biztosan összehozná.

– Szerintem Tripnek most sokkal fontosabb dolga van – felelte Cutler. – Talán én is össze tudtam volna rakni egy kockát, de nem biztos, hogy jó lett volna a súlyelosztása. Eléggé bezavarna a játékba, ha mindig, mindenki ugyanazt dobná.

– Ezzel most azt akarod mondani, hogy tényleg ilyen nagy szerepe van a véletlennek a játék menetében? – lepődött meg Anderson.

– Hát persze! Egyébként ha tényleg előírásszerűen akarnánk csinálni, akkor komputerrel játszanánk, és az előre rögzített, bárki által megismerhető szabályokat követnénk, így viszont rám kell hagyatkoznotok.

– Hogy lehet az, hogy még senkinek sem jutott eszébe, hogy feltöltsön egy szerepjátékot a hajó komputerére? – kérdezte Novakovich.

– A tervezők talán úgy gondolták, hogy a hasznosabb adatoknak tartják fenn a tárhelyet – mondta Mayweather. – A szórakozás nem olyan érdekes.

– Egyetlen hajón sem áldoznak helyet és tárterületet a szórakozásra meg a szabadidő eltöltésére – állapította meg Anderson. – Ha foglalkoznának ezzel, akkor például tágasabb és kényelmesebb ebédlőket alakítanának ki. Ezt például biztos arra tervezték, hogy az emberek egyenek, aztán gyorsan menjenek a dolgukra.

– Lehetséges – bólintott Cutler, és az asztalra tette a szegecseket tartalmazó poharat. – Valamennyien emlékeztek rá, hol tartottunk?

– Hát, nagyjából... – mondta Novakovich, és megvakarta az arcát.

Anderson elkapta a csuklóját.

– Ezt inkább ne, légy szíves! – mondta fintorogva.

Novakovich elvigyorodott.

– Bocsánat... Megfeledkeztem magamról.

Anderson elhúzta a száját. Látszott rajta, hogy idegesíti Novakovich transzporterbalesete. Igazság szerint ez az esemény mindenkit nyugtalanná tett.

– Szóval – hajolt előre Anderson egy épület első emeletén voltunk.

– Elbújtunk, miután szétrobbantottunk egy falkányi marslakót – tette hozzá Mayweather.

– És tudjuk, hogy még több fog jönni – mondta Novakovich.

– Milyen opcióink vannak? – kérdezte Anderson.

Cutler a jegyzeteibe pillantott.

– Lemehettek a rámpán, vagy feljebb mehettek rajta a következő szintre. Öt szinttel fentebb függőhidakat találhattok, amelyeken keresztül három másik épületbe juthattok át.

– Függőhidakat, és még mit? – kérdezte Anderson. – Gondolom, jó pár problémát...

– Ez a játék lényege – mondta Mayweather. – Keresztül- verekedjük magunkat a problémákon, és megszerezzük a jutalmat.

– Szerintem menjünk fel – mondta Novakovich. – Nézzük meg, hová jutnánk azokon a hidakon keresztül.

Mivel Anderson és Mayweather bólintott, Cutler a jegyzeteire nézett.

– Van egy halvány esély arra, hogy a második emeleten egy marslakó-fészket találtok... – A pohárból a törülközőre borította a szegecseket. A koppanás így is elég hangos volt, hogy az ebédlőben maradtak feléjük nézzenek. – Négy piros. A szint tiszta.

– Akkor fel a harmadikra! – mondta Mayweather.

Cutler ismét gurított.

– Öt piros. A harmadik emelet is tiszta.

– Már csak egy emelet, és elérjük a függőhidakat – mondta Anderson.

Cutler harmadszor is kiborította a szegecseket. A jegyzeteiben az állt, hogy minél feljebb van egy emelet, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a marslakók fészket rendeztek be rajta. A kalandozók az első emelet esetében kettő vagy kevesebb piros, a második esetében három vagy kevesebb piros, a harmadik esetében négy vagy kevesebb piros gurítása esetén találkoztak volna össze az ellenséggel.

A harmadik gurítás is a játékosoknak kedvezett.

Hét piros. Ez a szint is tiszta.

Szóval? Most mit látunk? – kérdezte Anderson.

Cutler elmosolyodott, és az adatblokkján behívta azt a térképet, amelyet a marslakók városának központi részéről rajzolt. Minden négyzet egy háztömböt jelölt. A négyzetek közé húzott vonalak a függőhidakra utaltak. Az asztal közepére csúsztatta az adatblokkot, de rajta tartotta a kezét, hogy senki ne láthassa a rajz alatti jegyzeteket.

– Az Univerzális Fordító egyik darabja ennek az épületnek az alagsorában van – mondta, és a térkép közepén lévő négyzetre mutatott, amely legalább négyszer akkora volt, mint a többi. Ezután a város szélének közelében berajzolt négyzetre bökött. – Ti most itt vagytok, ennek az épületnek a negyedik emeletén.

– Hú, te aztán tényleg kidolgoztad a részleteket! – állapította meg Mayweather.

– Kénytelen voltam – mondta Cutler. – Csak így járhatok előttetek.

Novakovich felnevetett.

– Ki kellett találnod a szabályokat is, igaz? Mielőtt még elkezdünk kötözködni veled...

– Pontosan – felelte a nő. – Valakinek mindig meg kell határoznia, hogy mi történjen. Mivel ezt a világot én építettem fel, én vagyok az, aki megfogalmazza a szabályokat.

– Nem volna jó, ha ez a valós életben is így lenne? – kérdezte Anderson a térképet bámulva.

– Időnként így van – mondta Cutler.

– Nem hiszem. – Mayweather arcáról eltűnt a vidámság.

– Archer kapitány menet közben találja ki a szabályokat. Szerintem ő is sejtette, hogy a mai nap nem lesz könnyű.

– Azt én sem mondtam, hogy így könnyebb. – Cutler nem irigyelte a kapitányt. Örült annak, hogy csupán zászlós, és hogy tudományos projekteken kell dolgoznia. – Szerintem a kapitány munkája sosem könnyű.

– Miért mondod ezt? – kérdezte Anderson.

– Mivel a mienk az első földi csillaghajó ezen a vidéken – mondta Cutler –, szerintem a kapitány rákényszerül arra, hogy menet közben alkosson szabályokat. Valami olyasmit csinál, mint én, amikor kitaláltam ennek a játéknak a szabályait. Volt egy alapvető elképzelésem azzal kapcsolatban, hogy miként kellene működnie a dolognak. Nekiálltam, és kidolgoztam pár részletet.

– Mert hogy ezt így kell csinálni... – jelentette ki Mayweather.

Novakovich megrázta a fejét.

– Archer kapitány legalább nem hegyes fogú, éles késekkel hadonászó marslakókkal futott össze.

– Tudod – mondta Mayweather –, én láttam a fazik tanácsát. Szerintem a kapitány szívesebben találkozott volna pár gonosz kis marslakóval, mint azokkal a tanácsnokokkal.

– A hegyes fogú lényekkel könnyebben el lehet bánni, mint másvalaki szabályaival – mondta Novakovich.

Anderson a nőre nézett.

– Hát, nem is tudom, de van egy olyan érzésem, egyszer még megbánjuk ezt a kis beszélgetést...

Cutler elmosolyodott.

– Folytathatjuk?

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Archer a biztonsági tisztje, Reed hadnagy mellett állt, és az egyik konzolba beépített monitort figyelte. T’Pol a két férfi előtt ülve mozgatta és váltogatta a megjelenő képeket. Ő már valamennyit látta.

A híd személyzetének többi tagja a saját konzoljánál dolgozott. Hoshi fejhallgatóval a fején, feszült arccal hallgatott valamit. Trip már kétszer is hozott neki ennivalót, és megpróbálta rábeszélni, hogy pihenjen egy keveset, ám a zászlós nem volt hajlandó rá – az Archertől kapott idő alatt a lehető legtöbb kérdésre választ akart találni.

Archer egyre inkább úgy érezte, a legénysége tagjai szerint az előzetes vizsgálatokra szánt huszonnégy óra túlságosan rövid volt. Valójában egyetértett a többiekkel, de – ahogy azt T’Pollal közölte is – nem állt szándékában örökké a bolygó körül keringeni. Voltak még helyek, amiket fel kellett fedezni, amiket látni kellett. Azt tervezte, gyorsan végrehajtják ezt a kapcsolatfelvételt, aztán mennek tovább, de a jelek szerint túl sokat kért a sorstól.

A képekre összpontosított.

Reed rögtön azután, hogy megkapta az engedélyt, beült az egyik siklóhajóba, és a déli kontinens fölé repült. Már korábban elemezte az ott készített felvételeket, amelyeket azután megmutatott T’Polnak. Most Archerrel kívánták megosztani az információkat.

A kapitány már látta, Reedet mi zavarta a déli kontinenssel kapcsolatban. Az építményekkel határozottan nem stimmelt valami. Primitívnek tűntek, de leginkább úgy néztek ki, mint a Földön a turisták számára felépített bennszülöttfalvak.

Archer csak akkor értette meg, hogy miért zavarja őt a látvány, amikor meglátta azokat a képeket, amelyeket Reed kis magasságból készített.

– Az épületek szerkezete sokkal fejlettebb, mint először gondoltuk – mondta Reed. – A primitívnek tartott szint fölött vannak. – A kontinens három különböző zónájára mutatott. Archer megnyomott pár gombot, hogy ráközelítsen a képekre.

Szemügyre vette az egyik épületet. Valóban egyszerű kunyhó volt, egyetlen ajtóval ám a kapitány képtelen volt megállapítani, milyen módon és mikor építették fel. Egy szimpla, szofisztikáit objektum... Archer hátán – maga sem értette, miért – végigfutott a hideg.

– Mennyivel vannak a primitívek szintje fölött? – kérdezte. Az építészet sosem tartozott az erősségei közé.

– Szerintem sokkal. – Reed úgy nézett a vulkánira, mintha megerősítést várna tőle.

– Ezeket az épületeket nem egy primitív, hanem egy idősebb faj hozta létre – mondta T’Pol.

– Észlelt valamilyen jelet, amikor átrepült fölöttük? – kérdezte Anderson. – Megpróbáltak kapcsolatba lépni magával?

– Nem, és nem foglalkoztak az én jelzéseimmel sem. – Reed keresztbe tette karjait a mellén. – Ami a legfurcsább: a felszínen egyetlen energiaszignatúrát sem találtam, de amikor megváltoztattam a műszereink érzékelési mélységét, és föld alatti energiaforrások után kutattam... nos, akkor ezt találtam! – A monitorra hívott egy újabb képet, amelyen tisztán látszott, hogy a szárazföldön és a felszín alatt semmiféle energiaforrás nem működött, ám a víz alatt rengeteg.

A partszakasz egyetlen kisebb zónájában annyi energialenyomat tűnt elő a víz alól, hogy a kép olyan volt, mintha egy éjszakai fényárban úszó városról készült volna.

Archer a képre meresztette a szemét. A felvétel a maga nemében gyönyörű volt. A kapitány úgy érintette meg a monitort az ujjával, mintha félig-meddig arra számítana, hogy a kép el fog tűnni. Természetesen ez nem történt meg.

– Semmi tévedés? – kérdezte. – Nem valamelyik műszer működött rosszul?

– Nem – felelte Reed. – Kétszer-háromszor is végrehajtottam az ellenőrzéseket. Amikor olyan nagyobb energiaszignatúrákat kerestem, amilyeneket általában a felszín alatt lehet találni...

– Mármint a földi kultúrákban – tette hozzá T’Pol egészen halkan.

– ... akkor ezeket az eredményeket kaptam. Ezt nézze meg, kapitány! Ez még érdekesebb!

Reed eltávolította a képet, a monitoron így az egész déli kontinens látszott.

A partvidék körül mindenütt energialenyomatok izzottak.

– Ezt az alacsony orbitálisról készítettük – mondta.

A kontinenst mintha furcsa dicsfény vette volna körül.

– Bámulatos! – mondta Archer. – És mindebből milyen következtetést sikerült levonniuk?

– Ha az adatok pontosak – felelte T’Pol –, és mivel nincs okunk feltételezni az ellenkezőjét, fogadjuk el őket pontosnak... Nos, ebben az esetben kijelenthetjük, hogy a déli kontinensen jelen lévő kultúra egy igencsak fejlett, predominánsan vízi civilizáció. Az is lehetséges, hogy olyan fejlett, mint a faziké.

– A látottak alapján ki lehet jelenteni – vette át a szót Reed hogy ezek a lények semmi olyasmit nem hoznak létre, ami a mobilitást célozza. Nem láttunk járműveket, szekereket. Az utakat a jelek szerint kizárólag gyalogos közlekedésre alakították ki.

– A szárazföldön – mondta T’Pol.

– A víz alatti energialenyomatok egyike sem mozgott.

T’Pol bólintott.

Archer az alacsony orbitálisról készített felvételt nézte, amelyen a déli kontinenst határozott fényű energiaszigna- túrák keretezték. Elképesztőnek találta a dolgot, még bámulatosabbnak, mint a fazik civilizációját. Az igazat megvallva, a fazik kissé idegesítették, sehogy sem tudott megbékélni a strukturáltsághoz és szervezettséghez való fanatikus kötődésükkel.

Megcsóválta a fejét. Nem szívesen idézte fel a kellemetlen jelenetet, amit át kellett élnie.

Elgondolkodott. Lehet, hogy a vulkániak is ilyen kényelmetlenül érezték magukat, amikor megérkeztek a Földre? Ők legalább annyira viszolyogtak néhány emberi szokástól, talán az emberek általános felfogásmódjától, mint most ő a fazik szervezettség-mániájától. Vajon az első kapcsolatfelvételhez az is hozzátartozik, hogy a feleknek túl kell lépniük saját preferenciájukon, saját előítéleteiken, és úgy fogadják el a másik kultúrát, amilyen az valójában; hogy a maga valójában fogadják el a számukra idegen civilizációt?

– Kapitány? – szólalt meg Reed.

Archer annyira belemerült a gondolataiba, hogy hirtelen fogalma sem volt, Reed mit kérdezett.

– Hm? – nézett fel.

– Azt kérdeztem, van-e valamilyen jelentősége annak, hogy ez a kultúra sokkal fejlettebb, mint eredetileg gondoltuk?

Jó kérdés volt. Archer egyelőre nem tudott választ adni rá. Mintha nem lett volna elég gondja azzal, hogy kitalálja, hogyan kommunikáljon a fazikkal, most ráadásként itt volt ez a másik faj is, amellyel elvileg kapcsolatba kellett lépnie.

– Igen, van jelentősége – mondta –, bár az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy ez a jelentőség miben áll.

Egy vízi civilizáció. Vajon ezekkel a lényekkel mennyire lesz nehéz a kapcsolatfelvétel és a kommunikáció? A kapitány Hoshi felé fordult, aki még mindig a fazi nyelv rejtelmeinek megfejtésével foglalkozott. A férfi felsóhajtott. Nem akarta megzavarni a serényen dolgozó zászlóst – egyelőre még nem.

– Mit javasolnak? – kérdezte Reedtől és T’Poltól.

– Ne próbáljunk kapcsolatba lépni velük! – mondta a vulkáni.

– Egyetértek – bólintott Reed. – Kérek engedélyt a további megfigyelésre.

Talán sikerül kiderítenem valamit.

Archer bólintott, és ismét Hoshira nézett. A zászlós nem figyelt fel a tudományos konzol előtt zajló párbeszédre; a kapitány gyanította, annyira belemerült a munkájába, hogy azt sem tudja, hol van.

– Nem is tudom, hogyan léphetnénk kapcsolatba velük mondta a kapitány Reednek. – Maga talán igen?

– Erre vonatkozólag eddig még egyetlen ötletem sem támadt, uram – válaszolta Reed.

T’Pol hallgatott. Archer eltűnődött, vajon neki van-e valamilyen elképzelése.

Kíváncsi volt, hogy a vulkániak találkoztak-e már ilyen, vízi civilizációval, de nem tette fel a kérdést. Tudta, T’Pol magától is meg fogja osztani vele az információit, ha szükségét látja.

– Nos, folytassák a felderítést, de ne lépjenek kapcsolatba azokkal a lényekkel! És... legyenek óvatosak!

– Értettem, uram! – mondta Reed.

T’Pol a kapitányra nézett, és felvonta az egyik szemöldökét. Archer meg mert volna esküdni rá, hogy meglepetést okozott a vulkáninak. Valójában még önmagát is meglepte. „Legyenek óvatosak!” Hát ezt meg miért mondta? Honnan, miből jött a késztetés, hogy óvatosságra intse Reedet? És ha már itt tartunk: miért éppen úgy döntött, ahogy? A lassú haladás, a ráérős tanulmányozás, az opciók mérlegelése – ezek sosem tartoztak az erősségei közé, de amikor eszébe jutott, hogyan halad a bolygó felderítése, megállapította, hogy éppen ideje stílust váltani.

Ezúttal óvatosan és körültekintően kell eljárnia. Persze, ez még nem azt jelenti, hogy szeretnie kell az ilyen megoldásokat.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Ismét a játék világában élt. Romos épületek, zöld marslakók hordái, valamint a kedvencei, a repülő marsi gyíkok... Minden készenlétben állt, minden arra várt, hogy a játékosok találkozzanak velük. Ő is készen állt arra, hogy próbára tegye a csapatot.

A három férfi legalább egy órán keresztül tanulmányozta az ősi város térképét. Megvitatták a lehetőségeiket, kérdéseket tettek fel neki, vitáztak, a fejüket csóválták. Egyszer felálltak, és úgy járkáltak az asztal körül, hátratett kézzel, mint a hajdani tábornokok, akikről az iskolában tanult. Kis idő múlva valamennyien visszaültek, és folytatták a vitát.

Természetesen rajtuk kívül már senki sem volt az ebédlőben, mindenki más elment. Cutler megtehette volna, hogy rákényszeríti a többieket a döntésre és a játékra, közölhette volna, hogy a karizma-értékre alapozva Mayweather karaktere, Unk a csapat vezetője, így a többieknek el kell fogadniuk az ő véleményét – megtehette volna, de nem tette. A vitát éppen olyan szórakoztatónak és lenyűgözőnek találta, mint magát a játékot.

Azt viszont elhatározta, hogy ha a férfiak túlságosan sokáig haboznak, akkor valamilyen módon rákényszeríti őket a döntésre – például közli velük, hogy egy falkányi marslakó betört az épületbe, és már az alsó szinten vannak. Erről a tervéről egyelőre hallgatott.

– A jobb oldali függőhídon menjünk tovább! – Anderson végighúzta az ujját a térképen, úgy mutatta, hogy szerinte melyik útvonalon érhetnek el legkönnyebben a kincshez, vagyis a hőn áhított alkatrészhez. – Ha erre megyünk, csak öt hídon kell áthaladnunk, és kész.

– Ezt az útvonalat még nem is vettem észre – mondta Novakovich –, pedig már minden oldalról megvizsgáltam a térképet.

Cutler értette, mire gondol. A térképről olyan útvonal-variációkat is le lehetett olvasni, amilyenekre még ő sem gondolt.

– Jól van – mondta Mayweather. Kézbe vette a fegyverekről és egyéb eszközökről készült listát, amit Cutler készített el számukra. – Van kötelünk. Az első átkelésnél kössük össze magunkat. Fel kell készülnünk arra, hogy a híd esetleg ingatag és leomlik.

Cutler titkolni próbálta a meglepetését. Mayweather már megint egy lépéssel előtte járt. A városban valóban voltak ingatag hidak, bár ez spéciel nem tartozott közéjük.

Mayweather a nőre nézett, és elmosolyodott. Cutler megpróbált közömbös képet vágni. Úgy érezte, egyre ügyesebben tudja eltitkolni az információkat a többiek elől, és hogy a csapat a játék első részében viszonylag könnyen vette az akadályokat. Ennek oka részben az volt, hogy a férfiak leolvasták az arcáról a tudnivalókat.

– Jól van, összekötöttük magunkat – mondta Novakovich. – Mayweather, szerintem Unk menjen előre, mivel ő a leggyengébb. Rozsda és dr. Durva könnyen felhúzhatja, ha esetleg lezuhan.

– Rendben – felelte Mayweather. – Akkor most elindulunk a hídon...

Cutler felemelte, és Mayweather kezébe adta a poharat.

– Lássuk, Unknak sikerül-e átjutnia!

Mayweather gurított. Négy piros szegecs.

– Átjutott – közölte Cutler. Nem árulta el, hogy az első hídon való átjutáshoz elég két pirosat gurítani. Úgy tervezte, ezt a számot minden hídnál feljebb emeli.

Anderson karaktere, dr. Durva következett. Hat piros – biztonságosan átjutott. A Novakovich által mozgatott Rozsda zárta a sort; Novakovich három pirosat gurított.

– És most merre mentek tovább? – kérdezte Cutler. – Van előttetek két híd, de megtehetitek, hogy az épületben mozogtok. Felfelé vagy lefelé, ahogy tetszik.

– Mivel még mindig össze vagyunk kötözve – mondta Anderson –, szerintem vágjunk neki a következő hídnak. Lássuk, közelebb tudunk-e jutni a város középpontjához!

Társai elfogadták a javaslatot. Ismét gurítottak. Cutler előre elhatározta, ezúttal már minimum négy pirosat kell gurítaniuk ahhoz, hogy biztonságban átérjenek. Ez mindhármuknak sikerült.

– Ebből az épületből három hídon tudtok továbbmenni.

– Cutler a térképen mutatta. – Az egyik két szinttel fölöttetek van, a másik kettő alattatok.

– Menjünk felfelé! – mondta Novakovich.

– Egy magas épület teteje felé induljunk? Ezzel mintha csapdába zárnánk magunkat – vélte Mayweather. – Tényleg ezt akarjuk csinálni?

– Van valami arra utaló jel, hogy ebben az épületben marslakók élnek? – kérdezte Anderson.

Cutler megrázta a fejét.

– Két szinten belül egyetlen marslakófészek sincs, viszont az ablakok többségét betörték, és a jelek arra utalnak, hogy az épületben nagyobb testű madarak tanyáznak. A legtöbben repülő gyíknak nevezik őket, mert hosszú, éles karmaik vannak, a farkuk pedig pikkelyes. – Alig bírta leplezni, milyen remekül szórakozik. A repülő gyíkok kidolgozásán sokat fáradozott; örült, hogy végre beléptetheti őket a képbe.

– Mekkorák ezek a repülő gyíkok? – kérdezte Mayweather.

– Elég nagyok ahhoz, hogy marslakókat egyenek. Egy marslakó uzsonnára sem elég egy ilyen bestiának – felelte Cutler.

– Egyébként ezek a ronda, zöld marslakók a kedvenceik.

– Nem számít – mondta Novakovich. – Menjünk felfelé!

– Figyelj, te tényleg élvezed a veszélyt? – kérdezte Mayweather, de egyetlen szóval sem utalt arra, hogy ellenzi Novakovich ötletét.

– Jól van, akkor most leoldjuk magunkról a kötelet – mondta Anderson. – Induljunk!

Cutler megrázta a poharat, kiborította a törülközőre a szegecseket. Hat piros.

– Gond nélkül eljuttok a következő függőhídhoz.

– Rendben, akkor most megint kössük össze magunkat! – javasolta Anderson.

– Ezt a függőhidat bizonyos helyeken törmelék borítja – közölte Cutler. – Az ablakok többsége kitört. A marsi szél eléggé erős. A távolban néhány repülő gyíkot láttok az égen.

– Megállhatnánk, hogy élvezzük a panorámát? – kérdezte Anderson. – Szeretnék egy kicsit körbenézni.

– Tényleg nincs jobb dolgod? – mordult rá Novakovich.

– Vagy meg akarsz halni?

Mayweather ügyet se vetett rájuk.

– Ahol most állunk, onnan meg tudjuk állapítani, hogy a repülő gyíkok le szoktak-e ereszkedni erre a hídra. Talán éppen itt szoktak megpihenni...

Érdekes felvetés volt. Cutler ismét arra gondolt, hogy szeretné, ha Mayweather mellette lenne, amikor a következő küldetése során esetleg ismét bajba kerül. Mayweather a jelek szerint elképesztő nyugalommal, higgadtan és tiszta fejjel tudott gondolkodni. Ez új volt a számára, olyasmi, amit korábban még nem vett észre.

– Igen – mondta. – Akár ezen a hídon is megpihenhetnek.

Novakovich megremegett. Idegességében piszkálgatni kezdte az arcán virító pattanásokat, de hirtelen leeresztette a kezét.

– Most vannak repülő gyíkok a híd közelében? – kérdezte Anderson.

– Nincsenek.

– Mi lenne, ha itt most megpihennénk egy kicsit? – kérdezte Novakovich. – Van egy olyan érzésem, hogy ezen a hídon nem jutunk át olyan könnyen, mint az előző kettőn, és... és szeretnék aludni egy kicsit.

Cutler körbenézett az ebédlőben. A helyiség egyik felében már leoltották a lámpákat. Cutler kíváncsi lett volna, hogy ki tette és mikor. Meglepte, hogy ezúttal is éppúgy bele tudott merülni a játékba, mint gyerekkorában, amikor a komputer előtt ült. Több szempontból jobban élvezte az ilyen, személyes kontaktuson alapuló játékmenetet – így kevésbé tűnt erőltetettnek az egész. Olyan érzése támadt, mintha a csapat tagjainak segítségével sikerült volna megteremtenie egy teljesen új világot.

– Jó ötlet – mondta Mayweather. – A hídon kell lennem, amikor Archer kapitány újra megpróbál kapcsolatot létesíteni a fazikkal. Erről igazán nem szeretnék lemaradni.

Cutler elmosolyodott.

– Talán érdekesebbnek találod a fazikat, mint a marsi repülő gyíkokat?

Mayweather szeme felcsillant.

– Erre most mit kellene felelnem? Ha azt mondom, hogy igen, akkor megsértelek téged, megsértem a játékot.

– Szerintem sokkal izgalmasabb látni egy valódi marsi repülő gyíkot, mint a fazikat – mondta Anderson. – Persze, tudom, ilyen gyíkok nem léteznek.

– Csak azért beszélsz így, mert még nem láttál fazit – felelte Mayweather.

– Még nem. – Anderson összeszedte a szegecseket. – De remélem, egy nap erre is sor kerül.

– Marsi repülő gyíkot is szeretnél látni? – kérdezte Novakovich.

– Csak a játékban – mondta Anderson. – Csak a játékban!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A kapitány naplója

Felfedeztük, hogy ezen a bolygón két, viszonylag fejlett faj él. A humanoid fazik annyira hasonlítanak ránk, hogy gond nélkül meg tudtuk állapítani, a fejlettség milyen fokán állnak. Nem sokon múlott, hogy a másik fajt egyáltalán felfedeztük. Ezt az eredményt kizárólag Reed hadnagynak köszönhetjük.

A második fajnak még nem találtunk nevet. Rák- vagy pókszerű lények, főként víz alatt élnek. Ez a körülmény már önmagában is számos érdekes problémát felvet. Úgy gondoltam, a fazikat nehéz megérteni. Nagyon aggódtam a vízi kultúra miatt; ezekkel a lényekkel még kevesebb közös vonásunk van, mint a fazikkal.

Az egyik legfontosabb kérdés, amelyre választ kell találnunk: hogyan fejlődött ki ez a két faj? A tudósaim állítása szerint nagyon ritkán fordul elő, hogy egyazon bolygón két, ilyen mértékben különböző faj képes kifejlődni. A bolygókon általában több különböző faj él. Vannak olyan bolygók is, amelyeken több, értelmesnek nevezhető faj fejlődött ki, ám az meglehetősen szokatlan, hogy két faj is eljutott a fejlettség ilyen szintjére, méghozzá egymástól függetlenül. Az olyan esetekben, amikor egynél több, magas szintű intelligenciával rendelkező faj fejlődik ki egyazon bolygón, akkor a kultúrák kapcsolatban állnak egymással. Hatnak egymásra, vagy valamilyen háború során megpróbálják elpusztítani a másikat.

T’Pol igazolta a tudósaim állításait. Önként hajlandó volt megosztani velünk néhány információt. Ezzel meglepetést okozott nekem. A küldetés során eddig nem sok mindent tett meg önként – eltekintve attól, hogy időnként felhívta a figyelmem az óvatosságra. Általában nem hallgattam rá.

Elmondta, személy szerint csupán két olyan bolygóról hallott, ahol két, egymástól jelentősen különböző kultúra is képes volt a fejlettség magasabb szintjére jutni. Az egyik faj mindig elpusztította a másikat. Erre az eseményre még azelőtt sor került, hogy a fajok bármelyike képes lett volna kijutni az űrbe.

A Föld történelmét figyelembe véve ezt meg tudom érteni. Itt azonban jelen vannak a fazik, akik a jelek szerint tartózkodnak a háborúskodástól, és jelen van a másik faj is. A két kultúrának még közös határszakasza sincs.

Valószínűleg tudnak egymás létezéséről, de ebben nem vagyok biztos. A fazikat valószínűleg struktúra-mániájuk tartotta távol az óceánoktól, más fajok felfedezésétől. Igazság szerint ez sem egészen világos előttem. Miért nem derítik fel a saját bolygójukat, mielőtt az űr felé fordulnak? Mint minden esetben, most is a saját tapasztalataimra hagyatkozva szemlélem a tényeket, de azt hiszem, ez természetes. Másképpen nem is lehet. Ugyan mire jók a tapasztalatok, ha nem arra, hogy az új helyzetekben segítsenek meghozni a döntéseket?

Általában nem vagyok ennyire filozofikus. A legtöbb esetben cselekszem, aztán, ha kell, elszenvedem a tetteim következményeit. Kezdem azt hinni, hogy ha az idegen fajokkal való kapcsolatfelvétel legjobb módja a hosszas tanulmányozást követő óvatos dialógus, akkor nem vagyok alkalmas erre a feladatra.

Egy órán belül ismételten kapcsolatba lépünk a fazikkal. Ha meghallgatnak, bocsánatot fogok kérni tőlük a protokolljuk megsértése miatt. Ha valahogy sikerül párbeszédet folytatnunk velük, remélem, feltehetek nekik néhány, a déli kontinensre vonatkozó kérdést is. Akkor talán rájöhetünk, hogyan is működik ez a bolygó.

Archer a szokásosnál gyorsabban rótta a köröket a parancsnoki ülés körül. Tudta, amint létrejön a kapcsolat a fazikkal, nem mozoghat, ezért már most szerette volna kiadni magából a feszültséget.

A legénység tagjai úgy tettek, mintha nem vennék észre rajta az idegességet, csak T’Pol nézett rá homlokráncolva – mintha attól tartott volna, hogy a kapitány elvesztette az eszét. Archer nem haragudott rá ezért; talán tényleg ez történt. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mit mondjon majd a faziknak. Úgy izgult, mint egy kamaszfiú, aki életében először megpróbálja összeszedni a bátorságát, és randevúra hívja a lányt, aki tetszik neki. Archer jól emlékezett rá, hogy ez nála miként zajlott le. Zavarba jött, ügyetlenkedett.

Bízott benne, hogy most nem fogja elkövetni ugyanezt a hibát.

A pokolba, ez nem egy első randi! (A pokolba Trippel is, aki előhozakodott ezzel a hasonlattal!) Ez egy kapcsolatfelvétel. Már nem is az első, hanem a második találkozás. Ezúttal mindent jól csinál majd, semmit sem fog elszúrni.

Trip a hídon tartózkodott, szokásos helyéről, a lift mellől figyelte Archert, és a jelek szerint nagyon jól szórakozott. Az elmúlt néhány napban Archernek többször is olyan érzése támadt, hogy kizárólag azért ültették ennek a hajónak a kapitányi székébe, hogy elszórakoztassa Tripet.

„Ha így van, ebben legalább nem vallottam kudarcot...”

Hoshi az utolsó simításokat végezte a fordítógép előkészítésén. Reed felkészült rá, hogy biztonsági szempontból kísérje figyelemmel a kommunikációkat. Mayweather a bolygón tartotta a szemét. Kissé szórakozottnak tűnt, mintha gondolkodott volna valamin, de amikor a kapitány megkérdezte tőle, min jár az esze, értelmezhetetlen választ adott: a marsi repülő gyíkokról motyogott valamit.

– Harminc másodperc, kapitány! – közölte Reed.

– Nyugalom, uram! – mondta Hoshi, bár róla sem lehetett volna megmintázni a higgadtság szobrát. – Úgy programoztam be a fordítógépet, hogy teljesen mindegy, hogyan fogalmaz, mondandójának fazi verziója nyelvtanilag tökéletes lesz.

– Remek! – Archer megállt, a monitorra nézett. Kirázta karjaiból a feszültséget, majd megfeszítette a vállait. „Most nem mozoghatsz!” – emlékeztette magát.

– Ne felejtse el: csak akkor szólaljon meg, amikor önön a sor! – mondta Hoshi.

– Ez nem lesz könnyű – jegyezte meg Trip.

Archer feléje fordult, és dühös pillantást vetett rá, de Trip csak kuncogott.

– Három másodperc, uram! – mondta Reed.

Archer abban a pillanatban fordult a monitor felé, ahogy feltűnt Draa tanácsnok arca. Draa egy fekete drapéria előtt állt, amely miatt úgy tűnt, hogy fehér haja belülről fakadó fénnyel világít.

Hoshi előre felhívta Archer figyelmét, hogy mivel ő kérte a második audienciát, neki kell elsőként megszólalnia. Eltartott egy darabig, amíg sikerült meghatároznia a helyes protokollt, ugyanis a faziknál csak elvétve került sor második kihallgatásra, általában már az első alkalommal elintézték az ügyeket.

– Draa tanácsnok – kezdte Archer –, köszönöm, hogy ismét beszélhetek önnel! Bocsánatot kérek azért, hogy az előző alkalommal megsértettem a fazik etikettjét. Még csak most ismerkedem az önök kultúrájával. Elnézésüket kérem.

– A tanács kíván bocsánatot kérni – mondta Draa tanácsnok.

Archer mozgást érzékelt maga körül. Az embereit meglepte Draa kijelentése; erre se T’Pol, se Hoshi nem számított.

A kapitány nem hagyta, hogy a zavar elterelje a figyelmét a feladatról. A monitorra összpontosított.

– Nem kellett volna a mi standardjaink szerint magunk és a kultúránk közelébe engedni egy idegen lényt – mondta Draa.

Archer nem tudta eldönteni, hogy ez most sértés, vagy nem. Valószínűleg az volt. Minden kultúra úgy vélte, magasabb rendű az összes többinél – még akkor is, ha a többi sokkal fejlettebb, kifinomultabb nála. Az emberek tudták, hogy a vulkániak technológiai szempontból előrébb járnak, mint ők, de úgy gondolták, a személyiség, a pozitív tulajdonságok tekintetében ők előzik meg a másik fajt.

Draa egy szóval sem mondott többet. Archer várt vagy két szívdobbanásnyi időt, meggyőződött arról, hogy a tanácsnok befejezte, majd megszólalt:

– A Föld bolygó népe abban reménykedik, hogy a meginduló párbeszéd mindkét faj hasznára fog válni.

– Az érkezésük nagy felfordulást okozott – mondta Draa. – Arra kényszerített minket, hogy megváltoztassuk azt a hitünket, hogy egyedül vagyunk a csillagok között.

– Valamikor régen, amikor mások megérkeztek a mi bolygónkra, az én népem is rákényszerült erre – mondta Archer.

– Ez érdekes információ – felelte a tanácsnok. – Megkérdezhetem, hány faj létezik a csillagok között?

– Szeretném megmondani a pontos számot – mondta Archer –, de úgy vélem, ezt senki, egyetlen faj egyetlen egyede sem tudja. A népem eddig számos idegen fajjal találkozott, pedig még nem is jutottunk túlságosan távol az otthonunktól.

– Tehát igazuk van azoknak a közülünk valóknak, akik úgy hiszik, hogy a világegyetem tele van élettel?

Ez azt jelentette, hogy a fazik kultúráján belül is létezett a vita. Archer ebben eddig nem lehetett biztos; Hoshi sem tudott választ adni erre a kérdésre.

– Igen, határozottan – mondta a kapitány. – Velünk van egy másik faj, a vulkániak egyik képviselője. – Intett T’Pol- nak, hogy lépjen előre. A nő engedelmeskedett. Összetéve maga elé tartotta a kezét. Egyetlen felesleges mozdulatot sem tett, derék fölött mozdulatlan maradt a teste; nem feledkezett meg arról, amire Archernek is felhívta a figyelmét: bizonyos kultúrákban a gesztusoknak sokkal nagyobb jelentőségük van a kommunikációban, mint a szavaknak.

– Üdv – mondta Draa.

Archer nem volt biztos benne, de úgy látta, a tanácsnok pofaszakálla megremeg.

T’Pol egy lépéssel Archer mögött maradva, derékból enyhén előredőlt.

– Üdvözlet a vulkániak népétől, tanácsnok! – mondta, majd anélkül, hogy megfordult volna, hátrahúzódott, és kilépett a kamera látószögéből.

„Ez ügyes volt – gondolta Archer. – Talán nekem is ezt kellett volna tennem az első találkozás során.”

Draa a jelek szerint semmi kivetnivalót nem talált T’Pol viselkedésében.

– A csillaghajójuk csodálatos hely lehet, hiszen két faj képviselői is jelen vannak rajta.

– Valóban – mondta Archer. – De nekünk éppen ilyen nagy meglepetést okozott az a tény, hogy az önök bolygóján is két faj él egymás mellett.

– Két faj? – kérdezte a tanácsnok. – Nem értem.

Archer gyorsan Hoshira pillantott. A zászlós arca falfehér volt. T’Pol mozdulatlanul állt, ő sem próbált segíteni a kapitánynak. Archer úgy döntött, továbbmegy a megkezdett úton.

– Arra a fajra célzok, amely a bolygó déli kontinensén él. Ők is nagyon fejlettek.

A tanácsnok úgy nézett Archerre, mintha az fegyvert fogott volna rá. A kapitány megszólalni sem mert, csak állt és várt. A fazi tanácsnok a jelek szerint alig kapott levegőt, de aztán előrenyújtotta a kezét, és bontotta a kapcsolatot.

A monitoron, ahol eddig az arca látszott, ismét a fazik bolygójának képe jelent meg.

– Úgy látom, kapitány, elege lett abból, hogy feleslegesen fussa a köröket – jegyezte meg Trip.

Archer a monitorra meredt, azután körbefordult, végignézett az emberein.

– Most meg mi történt?

– Ismét sikerült megsértenie – mondta T’Pol.

– Azzal, hogy megmozdítottam a fejemet? – kérdezte Archer. Sajgott a teste a kényszerű mozdulatlanságtól. A fejmozdulatot úgy hajtotta végre, hogy már csak utólag fogta fel, mit tett.

Hoshi sápadtan vonogatta a vállát.

– Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen aprócska mozdulat ennyi bajt okozhat!

– Előfordul az ilyesmi – mondta T’Pol. – De a tanácsnok már azelőtt feszült volt, hogy a kapitány megmoccant.

– Én úgy láttam, remekül alakulnak a dolgok – jegyezte meg Trip. – Egészen addig jól is ment minden, míg megemlítette azt a másik fajt. Talán ez olyan náluk, mint amikor egy feleség előtt a férj szeretőjéről beszélünk.

– Jól van, rendben – mondta Archer. – Mielőtt harmadszor is elrontom a kapcsolatfelvételt, mindent tudni akarok erről a két kultúráról!

– Én már az elejétől fogva ezt javasoltam. – T’Pol hangja nyugodt volt.

– Tudom, tudom! – Archer legyintett. – Munkára! Eredményeket akarok, méghozzá gyorsan! Egy perccel sem maradok tovább, mint muszáj. Megértették?

A legénység tagjai némán bólintottak.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Mayweather keresztülvezette a déli kontinensen lévő idegen falu felé tartó siklóhajót az atmoszférán. A háta mögött Elizabeth Cutler zászlós és Jamal Edwards közlegény foglalt helyet. Cutler a repülés során szokatlanul csendesnek bizonyult. Mayweather számára az is furcsa volt, hogy Cutler ezúttal nemcsak irányította a missziót, hanem részt is vett benne.

Nem volt valami kellemes érzés, hogy nincs mellette Anderson és Novakovich, akik kérdéseket tehettek volna fel, akik ötletekkel állhattak volna elő. A játék során nagyon jól összeszoktak, remek csapattá váltak, és az ott kialakult bajtársiasság a való életre is átterjedt.

A való élet: egy idegenek által lakott falu fölött repültek egy siklóhajóval. Mayweather elvigyorodott. Az űrben nőtt fel, ennek ellenére még egyszer sem képzelte magát hasonló helyzetbe. Vajon milyen gyakran fordul elő, hogy a való élet jobb és izgalmasabb, mint amilyet az ember elképzel magának? Nem sűrűn, az egyszer biztos.

A falu közelébe érve lejjebb vitte a siklót, és megállapította, hogy senki sincs a közelben. A műszerek egyetlen életjelet sem mutattak, ám Mayweather a leszállás előtt a saját szemével is meg akart győződni a tényekről.

A falu a tenger partján helyezkedett el. Az egyenetlen partszakasz keskeny torlaszként húzódott a víz és az épületek között. A tenger nyugodt volt, legalábbis egyelőre annak látszott. Mély volt; a parttól ötven méterre már nem is lehetett látni a medrét.

Mayweather előírásszerűen manőverezte be a hajót a falu fölé. Még soha életében nem látott hasonló építményeket, amelyek első ránézésre valamilyen kék és narancssárga anyagból készült, deformált igluknak tűntek. Egy alaposabb szemrevételezés során azonban kiderülhetett, hogy a „sebtiben felépített kunyhók” valójában alaposan átgondolt terv alapján alkotott, idegen, mégis gyönyörű elképzeléseket tükröző objektumok.

Ezeket az építményeket nem a fazik városait jellemző precizitással pozícionálták: mintha találomra, az esztétikával mit sem törődve jelölték volna ki a helyüket. Voltak olyan házak, amelyek szembefordultak egymással, voltak, amelyeknek a bejárata a szomszédos építmény hátsó falára nyílott, viszont egyetlen olyan sem akadt közöttük, amelynek ajtaja vagy ablaka a tengerre nézett volna. A méretük is eltérő volt, akadtak közöttük alacsonyak és keskenyek, de hatalmasak is.

– Bámulatos! – mondta Edwards, ahogy kinézett az ablakon. – Nézzétek azt az ajtót! Legalább ötven lépés széles!

Cutler bólintott.

– Már láttam hasonló struktúrákat. Bizonyos pókok hálóján...

– Ó, ez biztató! – húzta el a száját Edwards.

Mayweather a műszerekre pillantott. Sehol egy életre utaló jel, de ebben nem volt semmi váratlan. A kontinensen és közelében élő lények fő lételeme a víz volt. T’Pol úgy vélte, csak bizonyos alkalmakkor használják a falvaikat. A jelek szerint éppen nem volt ilyen „bizonyos alkalom”.

– Jól van. – Mayweather hátranézett Cutlerre. – Semmi életjel. Hol tegyem le a hajót?

Elméletileg Cutler volt a küldetés vezetője. Mayweather ezt különösnek találta. A nő általában nem irányítóként vett részt a missziókban, de exobiológus volt, és mivel ezúttal az idegenekről kellett információkat gyűjteniük, neki kellett kiválasztania a landolási zónát. Az egész olyan volt, mintha szerepet cseréltek volna: ezúttal Mayweather tette fel a kérdést Cutlernek, hogy mi lesz a következő lépése.

– Ott, annál a nagyobb épületnél! – Cutler már magához vette a mintagyűjtő készletét és a szkennerét. – Szerintem ott találhatok néhány érdekes mintát...

– Az ajtót is kinyithatnánk – mondta Edwards. – Talán benézhetnénk abba a házba...

– Csak gyorsan csináljátok! – kérte Mayweather. – A kapitány csak egy rövid leszállásra adott engedélyt. Ha egy percnél tovább maradunk, bajba kerülünk.

– Ha kinyitjuk az ajtót, akkor is maximum ötven másodpercet fogunk itt tölteni. – Cutler jelentőségteljesen Edwardsra nézett. A férfi elvigyorodott.

– Maximum ötven másodperc! – mondta. – Megígérem!

– Helyes... – Mayweather nem akarta elszúrni a küldetést. Ahogy lejjebb ereszkedtek, bekapcsolta a hajótesten elhelyezett kamerákat.

– Kamerák aktívak! – jelentette az Enterprise hídjának.

– Tiszta képeket kapunk, zászlós! – hallatszott Archer kapitány válasza.

– Leszállok – mondta Mayweather. Az épület mellé manőverezte a siklóhajót, egy pillanatig hagyta lebegni, azután leeresztette a talajra. Amint ez megtörtént, máris megrántotta a zsilipajtót nyitó kart.

Erős halszag töltötte meg a kabint. Mayweather kinézett az ablakon. Az épület fala olyan közel volt, hogy majdnem megérintette a hajó oldalát.

– Rajta! – kiáltotta Mayweather.

Cutler kimászott. Olyan gyorsan mozgott, ahogy tellett tőle. Edwards közvetlenül mögötte volt. Mayweather leült; készenlétben tartotta a siklót, felkészült egy esetleges gyors felszállásra. Az akció aggodalommal töltötte el. T’Pol kijelentései sem igazán nyugtatták meg. A vulkáni közölte velük, létfontosságú, hogy senki ne lássa meg őket, és ha valamelyik idegen lény esetleg kijön a vízből, a siklónak azonnal távoznia kell.

Mayweather hallotta a partot hullámnyelvekkel nyaldosó óceán hangjait, amelyek furcsa módon, még ezen az idegen bolygón is ismerősnek tűntek. Nem számított erre, és arra sem, hogy a levegőnek a halszagon kívül sós illata is lesz.

Miközben Cutler a szkennerével a kezében a nyitott ajtó oldalához húzódott, Mayweather kinézett az ablakon. Edwards az ajtóhoz rohant; menet közben mindent rögzített a kamerájával.

Mayweather úgy hallotta Edwardsot, mintha a sikló belsejében lett volna.

– A széles utak iszaposak és csúszósak! – mondta Edwards. Ahogy közeledett az ajtóhoz, lelassított. – Elkanyarodnak, és mindegyik az óceánhoz vezet.

Cutler egy kis eszközzel mintát vett az épület oldalából. Reszketett a keze.

Mayweather a kijelzőre nézett.

– Gyerünk! – suttogta. – Csináld már!

– Megvan! – Cutler a mintát betette a zsákjába.

– Harminc másodperc – mondta Mayweather. Nem tehetett róla, de minél több időt töltöttek a bolygó felszínén, annál idegesebbé vált.

– Hű, ezt látnotok kellene belülről! – mondta Edwards. – Gyönyörű!

– Készíts egy képet, és gyere vissza! – parancsolta Mayweather. – Most!

– Csinálom – felelte Edwards, de a hangja valahogy kelletlennek tűnt. Ez volt az első eset, hogy idegen bolygón járt. Mayweather megértette, mit érez, de tisztában volt a helyzet veszélyességével is.

Cutler már elindult vissza, a siklóhoz, úgy futott, ahogy a lába bírta.

Edwards még egy pillantást vetett az épületre, azután megfordult. A lába megcsúszott a sáron. Ez volt az a pillanat, amikor Mayweather meglátta a vízből kifelé tartó első idegent. A lény alig százlépésnyire volt a hajótól. Hatalmas volt; ahogy felbukkant a felszínre, úgy nézett ki, mint egy jókora, fekete sziklatömb.

– Társaságot kaptunk – mondta Mayweather.

A lény kimászott a keskeny partra. Nyolc lába volt. Kemény hátán vízcseppek csillogtak. Mayweather nem találta az arcát, és magában megállapította, hogy nem is jár, inkább mászik.

– Gyerünk, gyerünk, tűnjenek el onnan! – reccsent bele Archer kapitány hangja a hangszórókba.

Cutlernek nem kellett kétszer mondani. Felugrott a hajó lépcsőjén, szinte bevetődött a nyitott zsilipajtón.

Közben még három idegen lény bukkant elő a víz alól. Mind a három kimászott a szárazföldre.

Edwards futásnak eredt, de ismét megcsúszott. Nem terült el, sikerült megtámasztania magát a sáros felületen. Felpattant. Még mindig harminclépésnyire volt a hajótól. Az első idegen vészesen közeledett hozzá.

– Gyerünk már! – mormolta Mayweather.

A lény egy pillanatra megállt a hajó előtt. Mayweathernek olyan érzése támadt, hogy az idegen értetlenül figyeli a számára ismeretlen objektumot, és megpróbálja megfejteni, mit lát.

Mayweather megrázta a fejét. Idegen lényekről ostobaság azt feltételezni, hogy úgy reagálnak az eseményekre, mint az emberek. Különösen az olyan idegen lényekről, amelyeknek még arcuk sincs...

Edwards a sikló felé rohant; már csak néhány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a zsilipajtót. Hirtelen felsikoltott és megpördült; olyan mozdulattal kapott a fejéhez, mintha valami belé döfődött volna.

– Edwardsot támadás érte! – jelentette Mayweather. – Az idegen lény már egészen közel van hozzá! Nem tud időben visszaérni!

– Mayweather, jöjjenek el onnan! – adta ki a parancsot Archer kapitány. – Most!

– Nem hagyom itt Edwardsot! – Mayweather előrántotta a pisztolyát, és elindult, hogy kiszálljon, és berángassa társát a hajóba. Ha szerencséje lesz, még azelőtt sikerül odaérnie hozzá, hogy az idegen lény megérinti őt azokkal a szőrös póklábaival.

Cutler is elővette a fegyverét. Még mindig a zsilipajtóban állt, felkészült a tüzelésre, de nem láthatta pontosan a célpontot. Edwards a fejét szorongatva megpördült. Az egyik idegen lény villámgyorsan közeledett felé – még akkor sem lehetett volna esélye a menekülésre, ha megpróbálja.

– Azonnal induljanak el, zászlós! – üvöltötte Archer. – Ez parancs! Edwardsot kisugározzuk onnan!

Mayweather káromkodni kezdett. Nem szívesen hagyta volna hátra az egyik társát, azt pedig, hogy a transzporter mire képes, már látta. Mindig is úgy gondolta, Novakovich szerencsésnek érezheti magát, hogy egyáltalán életben maradt. Jobban félt a kisugárzástól, mint az Edwards felé közeledő idegenektől.

– Húzódj félre az ajtótól! – szólt rá Cutlerre, majd rácsapott az emelkedést szabályozó karokra.

Cutler megmarkolta az egyik ülés támláját. Valamit odakiáltott Mayweathernek – valamit, ami Edwardsszal volt kapcsolatban –, ám a pilóta nem hallotta.

Mayweathernek sikerült úgy felemelnie a földről a siklót, hogy a hajótest nem dörzsölte végig az épület oldalát. A közeledő idegenek fölé repült. A lények fentről még rondábbak voltak, mint szemből.

A pilóta ismét káromkodott. Gyűlölte magát, gyűlölte az idegeneket és az egész helyzetet, mert nem sikerült kihoznia Edwardsot. A hangjelzések arra figyelmeztették, hogy a zsilipajtó még mindig nyitva van. Ez érdekelte a legkevésbé. Úgy tervezte, egy kicsit eltávolodik az idegenektől, aztán lelassít egy kicsit, és becsukja az ajtót.

Ahogy a sikló a szárazföld felé húzódva, a sziklák és a fák fölött eltávolodott az idegenek falujától, szél csapott be a pilótafülkébe. Cutler becsusszant a Mayweather melletti ülésbe. Máskor rendezett haja most nedvesen tapadt az arcára. Izzadt és sápadt volt.

– Edwardsot kisugározták – mondta. Ő végignézte a jelenetet, amiről Mayweather lemaradt.

Mayweather már éppen hangot akart adni a megkönnyebbülésének, amikor Cutler hozzátette:

– Azt hiszem, vele együtt egy idegen lényt is felvittek.

Mayweather maga elé képzelte a transzporterfülkét. Edwards egy szűk szobába fog megérkezni, és az idegen lény ott lesz mellette. Vagy körülötte. Senki sem fog számítani a váratlan látogatóra, az emberek, amikor meglátják, fedezéket próbálnak majd találni.

Vajon mi lenne a helyes cselekvéssorozat, miután kiderül, hogy a lény felkerült az Enterprise-ra? Mit lehet tenni ilyenkor? Milyen opciók közül lehet választani? A lénynek valószínűleg nincs arca, nincsenek karmai. Félelmetes a külseje, viszont a hozzá hasonlók hihetetlen építményeket hoztak létre, vagyis valamilyen módon képesek az eszközök használatára.

Mayweather hátán végigfutott a hideg.

– Az a helyzet, hogy örülök, hogy pillanatnyilag nem vagyok odafent. Nem szeretnék én lenni az első, aki egy szűk folyosón összetalálkozik azzal az óriási pók-izével...

– Bízzunk benne, hogy még lesz valami a hajóból, amikor visszaérünk – mondta Cutler. Nem úgy nézett ki, mint aki tréfál, de Mayweather már kezdte kiismerni őt. Cutler fantáziája nagyon élénk volt; erre utalt az a sok minden, amit a marsi repülő gyíkokkal, a leomló függőhidakkal és a romvárosokkal kapcsolatosan kitalált. Nála szinte természetes, hogy a lehetséges események közül a lehető legrosszabbra gondol.

A sikló enyhén megdőlt a szélben. Cutler kisimította haját az arcából.

– Nem tudnál lelassítani egy kicsit?

Mayweather értetlenül nézett rá.

– Be szeretném zárni a zsilipajtót – mondta a nő. – Elég nagy idebent a szél.

Szél... Mayweather tudta, Cutlert valójában nem a szél zavarja, hanem inkább az, hogy odalent egészen közel került hozzá a halál. Egyikük sem tudta, mi történt volna, ha azok a lények elérik a siklóhajót, és azt sem tudták, mi lett volna Edwards sorsa, ha nem sugározzák fel.

Mayweather megpróbálta kizárni a fejéből ezeket a gondolatokat.

Lelassította a siklót, és végignézte, ahogy Cutler becsukja a zsilipajtót.

A nő leült a pilóta mellé. A fülkében helyreállt a megszokott rend.

Majdnem...

Mayweather még sosem repült ilyen csekély számú legénységgel.

– Tűnjünk el innen! – mondta, és az orbitális pálya felé mutató irányvektorra állította a siklót.

TIZENHATODIK FEJEZET

Abban a pillanatban, amikor Archer kapitány kiadta a parancsot a vész-felsugárzásra, Reed hadnagy és két embere azonnal a transzporterfülkéhez sietett, és felvették az előírásos pozíciót. A mozdulatsort alaposan begyakorolták, elméletben felkészültek arra, hogy mi történhet egy ellenséges támadás miatt végrehajtott felsugárzás során, ám a gyakorlatban még egyikük sem tapasztalt ilyesmit.

Reed tisztában volt vele, hogy a transzporteren keresztül bármi feljöhet a hajóra. Bármi – például gallyak, homok- szemcsék meg törmelékdarabkák, mint pár héttel korábban, amikor Novakovichot hozták vissza ilyen módon. Annak a szerencsétlennek az idegen anyagok valósággal belenőttek a testébe.

A transzportertechnológiának több gyenge pontja volt – éppen ez volt az oka annak, hogy Reed váratlan eseményekre is kiképezte a csapatát. Természetesen bízott benne, hogy minden simán fog menni, de arra is felkészült, hogy a sugár esetleg egy idegen lényt hoz fel, nem a társukat. És mi van akkor, ha Edwards testében – külső behatásra – még odalent elindult valami folyamat? Azzal, hogy Archer kisugároztatta őt onnan, még semmi sem változott meg benne.

Mindent összevetve Reed csak abban lehetett biztos, hogy semmit sem tudhatnak biztosan.

Reed a pisztolyát készenlétben tartva nézte végig, ahogy a fülkében materializálódnak a sugár részecskéi. Rengeteg sötét anyag. Rengeteg felismerhetetlen testrész. Szőrös, fekete lábak; fordított ízületek. Egy fekete páncél. Egy emberi kar...

A hadnagy mozdulatlanná dermedt. Reménykedett, de már a legrosszabbra gondolt. Egy ember és egy idegen lény fuzionált teste. Mindkét élőlény halott... Mindenki tisztában volt azzal, hogy ez is ott van a lehetőségek között, de senki sem szeretett volna ilyesmit látni.

Reed ugyanolyan feszengve várakozott, mint idegesen toporgó emberei.

Úgy tűnt, a felsugárzási folyamat egy örökkévalóságon keresztül tart. Reed tudta, a folyamat alig néhány másodpercet vesz igénybe, de sokkal hosszabbnak érezte ezt az időt. Amikor befejeződött, Reed nyugtázta, hogy az emberi és idegen testrészek nem olvadtak össze, a két élőlény nem fuzionált – egyszerűen csak arról van szó, hogy közel voltak egymáshoz a felsugárzás pillanatában.

A megkönnyebbülés azonban éppen olyan hamar tovaszállt, mint ahogy létrejött. Az idegen lény óriási volt, pókszerű és erős. Edwards sem volt éppen apró ember, de a teremtmény legalább kétszer akkorának tűnt, mint ő. Lehetetlen lett volna megmondani, hogyan, milyen módon gabalyodtak össze.

A folyamat befejeződött, a fénysugár megfakult; egy pillanatra mintha megállt volna az idő.

Aztán...

Edwards felsikoltott. Reed még életében nem hallott ilyen velőtrázó, félelmet és fájdalmat kifejező hangot. Az idegen lény mind a nyolc lábát egyszerre mozgatva átölelte Edwardsot, és közben a falaknak ütődött.

Reed és két embere tüzet nyitott.

A kábítólövedékek Edwardsot éppúgy kiütötték, mint a lényt. A két összegabalyodott test a transzporterfülke padlójára rogyott. Reed a falra szerelt kommunikátorhoz lépett.

– Reed hadnagy hívja dr. Phloxot! Medikai vészhelyzet! A gyengélkedőre viszem Edwards közlegényt és egy idegen lényt!

– A déli kontinensen élő lények egyikét? – Phlox hangjában furcsa, izgatott öröm csengett. Reed nem egészen erre a reakcióra számított.

A fülkének döglötthalszaga volt. A bűztől Reednek könnyezni kezdett a szeme.

– Igen, pontosan – mondta az orvosnak. – Okom van feltételezni, hogy meglehetősen veszélyes.

– Feltételezni? – kérdezte Phlox.

– Jelen pillanatban eszméletlen... Legalábbis annak látszik. – Reed intett az embereinek, hozzák ki Edwardsot a fülkéből. A két közlegény kelletlenül lépett közelebb az idegen lényhez. Reed ezt csakis a teremtmény undorító külsejével tudta magyarázni. Abban biztos volt, hogy az emberei nem félnek: a biztonsági szolgálat tagjait lelki erejük és harci képességeik alapján válogatta össze.

– Nos, majd meglátom, mihez tudok kezdeni vele – mondta Phlox. – Hozzák át!

– Edwards a fontosabb!

– Természetesen – mondta Phlox olyan hangon, mintha ezt a kérdést már tisztázták volna. Bontotta a vonalat.

Reed ellépett a kommunikátortól, és indult, hogy segítsen az embereinek. A bűz szinte megkeményítette a levegőt; a hadnagy alig bírt lélegezni. Az embereinek külön gondot jelentett, hogy a lény szőrös lábait le kellett feszegetniük Edwardsról. Reed megfogta a közlegény lábait, de amikor a lény lába hozzáért a bőréhez, önkéntelenül visszarántotta a kezét.

A lábat borító szőr nyálkás volt.

Reednek hirtelen hányingere támadt az undortól, de uralkodott magán. Segített az embereinek kiszabadítani Edwardsot, majd csípőre tette a kezét. Valahogyan el kell juttatni az idegen lényt az orvosi szobába. Előre tudta, ezt a feladatot nem fogja élvezni.

A kapitány naplója

A vulkáni parancsnokhelyettes, T’Pol kritikával illetett amiatt, hogy engedélyeztem, az egyik siklóhajónk információszerzési céllal leszálljon a déli kontinensen lévő falvak egyikében. T’Pol már az első pillanattól fogva ellenezte a dolgot, és most, hogy bizonyos problémák merültek fel Edwards közlegénnyel és a véletlenül felsugárzott idegen lénnyel kapcsolatban, hallgataggá vált., a viselkedése pedig kifejezetten rideg lett. Ez egy vulkáni esetében nagyon sok mindent elárul.

Be kell vallanom, T’Polnak ebben az ügyben éppúgy igaza volt, mint a fazikkal kapcsolatban. Talán valóban bölcsebb lett volna várni, és az orbitális pályán maradva folytatni az idegen lények tanulmányozását. Remélem, a jövőben, miközben a Föld folytatja az űr felderítését, kialakulnak majd olyan irányelvek és szabályok, amelyeket a kutatók alkalmazhatnak az első kapcsolatfelvételek során.

A jelek szerint a vulkániaknak már most vannak ilyen szabályaik. Éveken keresztül lázadoztam ellenük, de most, ebben a szituációban belátom, hogy a szabályrendszerüknek igenis van értelme. Amíg azonban ez az egész ügy nem zárul le, nem fogom elárulni T’Polnak, hogy kezdem felfedezni, milyen értékei lehetnek az első kapcsolatfelvételes helyzetekben a lassabb haladásnak.

Közben dr. Phlox informált, hogy Edwards közlegénynél semmiféle fizikai rendellenességet nem talált. Úgy tervezem, átmegyek a gyengélkedőre, amikor Edwards magához tér. Számos kérdést szeretnék feltenni neki az idegenekkel kapcsolatban, és azt is meg akarom tudni, hogyan sikerült a lényeknek olyan közel kerülniük hozzá a szárazföldön.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Archer megállt Jamal Edwards közlegény bioágya mellett. A gyengélkedő világítása furcsa módon szürkévé változtatta Edwards – máskülönben tej karamell színű – bőrét. Persze, az is elképzelhető volt, hogy ez az árnyalatváltozás az események utóhatása volt.

A gyengélkedőn határozottan büdös volt. A döglötthalszag olyan erős volt, hogy Archer komolyan fontolóra vette, kér egy légzőmaszkot. Phlox már átállította a megfelelő berendezések értékeit, mindent elkövetett annak érdekében, hogy eltüntesse a szagot – nem sok sikerrel. Archer biztosra vette, a bűz nem igazán fogja elősegíteni Edwards gyógyulását.

– Már tisztítom a levegőt, de még beletelik pár percbe, mire érezhető lesz a változás – mondta Phlox a tőle megszokott dallamos és vidám hangon. Érdekes módon még azokban az esetekben is vidámnak tűnt, amikor nagyon komoly volt. Hoshi egy alkalommal elmagyarázta Archernek, hogy ez annak köszönhető, hogy Phlox a mondatok végén nem viszi le a hangsúlyt. Hoshi szerint ez a szokás vidám természetre utal, de csak az emberek esetében.

Archer már annyira megszokta és kiismerte Phlox hanghordozását, hogy mindig észrevette benne azokat az apró elváltozásokat, amelyek valamiféle krízishelyzetre utaltak.

– Ez az izé bűzlik! – Archer az idegen lény felé biccentett.

Az idegen úgy nézett ki, mint egy döglött bogár. Edwardstól távol helyezték el. Túlságosan merev és rideg páncélja miatt két bioágyra volt szükség ahhoz, hogy le tudják fektetni. A lábai lelógtak az ágyakról, leértek a padlóra. Amikor meg-megmoccantak, nyálkás nyomokat hagytak mindenen, amihez hozzáértek. A nyálka barnássárga volt és olyan undorító, hogy Archernek felfordult a gyomra.

Még ennél is borzasztóbb volt a lény arca, amely csak azután vált láthatóvá, hogy a biztonságiak ráfektették a két bioágyra. Először a száját lehetett felfedezni, majd ahhoz viszonyítva meg lehetett keresni a szemét, ami éppen olyan fekete volt, mint a páncélja.

A száj valóban undorító volt: a fogak helyén alul is, felül is féregszerű lárvák tapadtak rá. Ez az ocsmány nyílás a két biztonsági őrt is zavarhatta; Archernek feltűnt: amikor azt hiszik, hogy nem néz oda, az őrök lopva és fintorogva méregetik az idegent.

A kapitány ismét Edwards felé fordította figyelmét. A közlegény testén nem voltak nyílt sebek. Ha a felszínről készített filmfelvétel korrekt volt, akkor egyértelmű, hogy Edwards már azelőtt elkezdett sikoltozni, hogy a lény utolérte volna.

Lehet, hogy ezek a lények olyanok, mint a bűzös borzok? Lehet, hogy fegyverként használják a szagukat? Ezzel rettentik el esetleges támadóikat?

Edwards még eszméletlen volt, de érdekes módon a szemgolyója gyorsan mozgott csukott szemhéja alatt. Amikor Phlox ezt meglátta, azonnal odalépett hozzá, és néhány hevederrel az ágyhoz rögzítette, mozgásképtelenné tette. Óvatos volt: korábban már megfordult nála néhány olyan páciens, aki a feleszmélést követő első néhány percben, mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna, kárt tett magában. A megelőzés ilyen esetekben sosem árthatott.

Archer elhatározta, alkalomadtán megkéri Phloxot, hogy ne általánosítson. Használja fel a tapasztalatait, ez természetes, de lehetőleg próbáljon személyre szabott kezelést, bánásmódot biztosítani a betegeinek.

De ez egyelőre ráért. Archernek sokkal fontosabb dolga volt – például választ kellett találnia arra a kérdésre, hogy egy ilyen hétköznapi mintavételező akció hogyan csúszhatott ennyire félre.

Phlox átállította a levegőcserélő berendezés értékeit, majd odasietett Edwards ágyához, és Archer mellé állt.

– Nem túl jó az állapota – jegyezte meg a közlegényre nézve.

– Mi a baja? – kérdezte Archer. – Mármint azon kívül, hogy rátámadt néhány idegen lény, és a saját bajtársai elkábították egy plazmapisztollyal.

– Izgalmi állapotban van – felelte Phlox –, ami azért meglepő, mert még nem nyerte vissza az eszméletét. Rákapcsoltam egy agyi monitorra. Ez a műszer emberek esetében általában pontos információkat szolgáltat, most azonban olyan adatokat kaptam, amiket nem értek.

– Ezért hívott ide? – kérdezte Archer.

– Azért hívtam ide, kapitány, mert fel fogom ébreszteni a beteget.

Felébresztem őt, de fogalmam sincs, ezután mi fog történni.

Archernek nem igazán tetszett a dolog.

– Nem lenne jobb, ha ebben az állapotban tartaná? Ha hagyná pihenni?

– Nem. – Phlox beadott Edwardsnak egy injekciót. – Mindketten információkat akarunk, kapitány, és azt hiszem, ezeket csak úgy szerezhetjük meg, ha felébresztjük Edwardsot.

Archer a közlegény arcára nézett. Ha az orvos úgy gondolja, hogy ez a legjobb megoldás, ám tegye, amit tennie kell!

Az idegen lény szerencsére meg se moccant, még csak nem is rángatózott.

Ha Phlox nem állapítja meg róla, hogy életben van, Archer minden bizonnyal döglöttnek véli.

Edwards nekifeszült a hevedereinek. Felnyögött, néhányszor felemelte, majd visszaeresztette a fejét. A hangja és az arca olyan volt, mintha fájdalmai lennének, vagy mintha üldözné őt valami. Phlox visszalépett a közlegény ágya melletti panelhez, egy pillantást vetett a műszerek által mutatott értékekre. Megcsóválta a fejét.

Edwards hirtelen kinyitotta a szemét, és maga fölé bámult – valami láthatatlan dolgot nézett. Azután felsikoltott, de nem egy erős, fiatal férfi hangján, aki előtt még ott az egész élet; ez a vegytiszta borzalom hangja volt.

Archernek végigfutott a hideg a hátán. Közelebb lépett Edwardshoz, hogy megnyugtassa, ám dr. Phlox felemelt kézzel jelzett neki, maradjon a háttérben. Edwards mély lélegzetet vett, azután ismét felsikoltott, megint nekifeszült a hevedereknek, és közben kiguvadó szemmel bámulta a mennyezetet. Volt valami ebben a fiatalemberben, a tudatában vagy a lelke mélyén, ami elborzasztotta a kapitányt.

– Edwards! – Archer megpróbált keményen, szigorúan beszélni. – Edwards közlegény, itt a kapitánya!

A szavai hatástalanok maradtak. Edwards továbbra is vergődött a hevederek szorításában, még mindig a mennyezetre meresztette szemét, és még mindig üvöltött.

Dr. Phlox végül beadott neki egy második injekciót. A fiatalember teste szinte azonnal elernyedt. Abbahagyta a vergődést. Pislogott néhányat, azután lehunyta a szemét. Nyitott szájából felszakadt egy sóhaj.

– Nos, ez bejött... – jegyezte meg Archer keserűen. – Most már valóban sokkal világosabban látom, mi történt.

Phlox még mindig a műszerek kijelzőjét figyelte.

– Maga nem kapott válaszokat, kapitány, én viszont igen. Adjon egy kis időt, hogy rájöjjek, mit jelentenek ezek az értékek!

– Jelentsen, ahogy tud! – felelte Archer. – Muszáj megtudnom, mi történt a közlegénnyel.

– Tisztában vagyok vele. Én is éppen erre vagyok kíváncsi.

Archer az idegen lény felé bólintott.

– A nagyfiút is le kell kötözni?

– Nem vagyok biztos benne, hogy „nagyfiú” – mondta Phlox. – Abban sem vagyok biztos, hogy ezeknél a lényeknél léteznek a nemek. Nem találtam nála elsődleges nemi szerveket, bár be kell vallanom, nem jutott túl sok időm arra, hogy megvizsgáljam.

– Lényegében mindegy is, hogy micsoda. – Archer nem hagyta, hogy másra terelődjön a szó. – Nem kellene lekötöznünk?

– Nem – jelentette ki Phlox határozottan. – Két fegyveres őr áll mellette. így sehová sem fog elmenni. Egyébként a jelekből ítélve egy darabig még nem tér magához.

– Doktor! – mondta Archer. – Ha a nemét sem tudja megállapítani, akkor miből tudja, hogy mikor fog magához térni?

Phlox elvigyorodott.

– Bizonyos dolgokat könnyű, másokat meg nehéz megállapítani.

Archer a fejét csóválta.

– Rendben – mondta végül. – Hiszek magának. De jelen akarok lenni, amikor felébred!

– Ha megmoccan, értesítem önt, kapitány.

– Köszönöm.

Archer még egy utolsó pillantást vetett a tátott szájjal fekvő Edwardsra, azután megfordult, és elindult a híd felé. A hajón mindenki tisztában volt vele, hogy a küldetés veszélyes, neki azonban semmi kedve nem volt ahhoz, hogy amiatt veszítsen el egy embert, mert nem bírt várni a kapcsolatfelvétellel. Az alárendeltjei esetében sosem tolerálta a gondatlanságot, s önmagával szemben éppen ilyen szigorú volt.

A kapitány naplója

A legjobbakat, a legokosabbakat választottam be az Enterprise legénységébe. Olyan embereket, akik kibírták a Csillagflottánál végrehajtott kiképzést, azokat a nehézségeket, amelyek elől az átlagos emberek zokogva menekülnének. Olyanokat, akik átestek a legszigorúbb pszichológiai teszteken, akik képesek a különböző problémák megoldására, akik minden helyzetben feltalálják magukat.

A legénységemhez tartoznak olyanok, akik nem kitűnő eredménnyel végezték el ezeket a teszteket, de ők rendelkeznek valami olyan képességgel vagy tudással, ami nélkül nem boldogulhatnék.

Jamal Edwards a legénység értékes tagja. Őt nem a különleges képességei vagy tudása miatt választottam ki, hanem azért, mert bátor, hajlandó vállalni a kockázatokat, és minden tekintetben erős. Egyszerűen nem értem, hogy egy olyan embert, mint ő, hogyan lehet néhány másodperc alatt eleven ronccsá változtatni. Még soha életemben nem láttam ennyi és ilyen félelmet egy ember szemében. Úgy viselkedett, úgy nézett, mintha a pokol legmélyebb bugyrában kergetné valami.

Már alig várom a dr. Phlox által elvégzett vizsgálatok eredményeit. Válaszokat akarok, méghozzá minél előbb! Ez az átkozott türelmetlenség megint felütötte bennem azt a csúf fejét. Türelmesen kivártam, hogy eljussak az űrbe, és most, hogy itt vagyunk, mindent egyszerre akarok megcsinálni. De a legénységemet nem fogom kockára tenni! Sajnos a jelek szerint most mégis ezt teszem...

Fogalmam sincs, hogyan jutottam el idáig. A missziónk egyszerű volt. Semmi sem csúszhatott volna félre!

A déli kontinensről származó idegen lény, amelyet véletlenül ejtettünk fogságba, még mindig eszméletlen. Őszintén bevallom: fogalmam sincs, mihez kezdjünk vele.

legszívesebben betolnám transzporterfülkébe, visszaküldeném őt a bolygóra, aztán úgy tennék, mintha semmi lényeges nem történt volna. Eddig sikerült ellenállnom a késztetésnek. Bízom benne, hogy ennek az idegen lénynek a segítségével meg fogunk tudni valamit. Arról, hogy ez a „valami” pontosan mi lesz, egyelőre fogalmam sincs.

Furcsa módon nem az zavar a legjobban, ami Edwards közlegénnyel történt. Ennél sokkal inkább bánt a fazikkal folytatott utolsó beszélgetésem. így utólag az egész olyan, mint egy újabb, nekem szánt figyelmeztetés: legyek figyelmesebb és óvatosabb.

Az a beszélgetés azzal ért véget, hogy megemlítettem a másik fajt. Úgy érzem, van valami kapcsolat a fazi tanácsnok reakciója, és az Edwardsszal történtek között. Érzem a csontjaimban, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez csupán egy sejtés, egy megérzés, aminek egyelőre nincs semmiféle tényalapja.

Szeretnék ismét kapcsolatba lépni a fazikkal, de nem fogom megtenni. Addig semmiképpen sem, amíg nem derítjük ki, mit rontottam el a legutóbbi beszélgetés során. Nem fogom azt feltételezni, hogy a fazikat a másik faj megemlítésével sértettem meg, mert még az is elképzelhető, hogy csupán valamelyik fejmozdulatomat találták illetlennek.

T’Pol és Hoshi zászlós keményen dolgozik a fazik történelmének és nyelvének kutatásán; remélem, előbb-utóbb találnak valamit. Jelenleg mindkettejüket zavarja az a tény, hogy a fazik számára nem létezik sem a déli kontinens, sem annak lakói. T’Polnak sikerült szereznie egy térképet a fazik adatbázisából. Ezen nem szerepel a déli kontinens. Úgy vélem, amit a fazik művelnek, az valójában nem más, mint a tömegszintű tagadás eklatáns példája. Vagy lehet, hogy valami sokkal, sokkal különösebb dolog zajlik a bolygón?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Gyakorlatilag az egész hajót belengte a döglött haléra emlékeztető bűz, amely mindenre rátapadt, amióta Elizabeth Cutler egy nappal korábban visszatért a bolygóról.

A szag még az ebédlőbe is követte Cutlert. Előző este képtelen volt vacsorázni. Mayweather kijelentette, a bolygón történtek után ebben nincs semmi meglepő.

Mayweather sokkal nyugodtabb volt, mint Cutler, de a nő tudta, ez csupán látszat. Reggel, amikor összefutottak az ebédlőben, Mayweather szeme karikás volt; Cutler ebből arra következtetett, hogy a pilóta sem aludt többet vagy nyugodtabban, mint ő.

A nap eseményei csüggesztőek voltak. Cutler megkereste dr. Phloxot, majd a kapitányt is, és engedélyt kért tőlük arra, hogy meglátogassa Edwardsot. Egyiküktől sem kapta meg. Egyikük sem volt hajlandó elárulni, mi a baj Edwardsszal. Cutler ebből is levonta a megfelelő következtetést: ők maguk se nagyon tudják.

Mi történhetett a bolygón abban a pár másodpercben? Talán valami olyasmi, amit ő vagy Mayweather megakadályozhattak volna? Ezek a kérdések kavarogtak a fejében, mióta visszatért a hajóra. Egyfolytában ezen töprengett, csak erre volt képes gondolni – még a munkájára se nagyon tudott odafigyelni, pedig azt a mintát kellett megvizsgálnia, amit az épületből vett, azt próbálta meghatározni, hogy a póknak látszó lények hogyan hozták létre az iglunak látszó építményeket.

Eddig nem járt szerencsével.

Úgy tervezte, vacsora után visszamegy a konzoljához, és összegyűjti a pókokra vonatkozó információkat, de közvetlen felettese megtiltotta neki a további munkát.

– Elizabeth, kimerültnek látszol! A legjobb dolog, amit most tehetsz, hogy semmivel sem foglalkozol, inkább pihensz egy kicsit.

Ám képtelen volt pihenni, az agya tovább zakatolt, ezért amikor Novakovich, aki valamilyen oknál fogva nem szerzett tudomást az elmúlt két nap eseményeiről (ez gyakran megesett, amióta az állapota miatt könnyített szolgálatot kellett ellátnia) megkérdezte tőle, játszanak-e este, azt felelte, ha a többiek is benne vannak, akkor természetesen összegyűlhetnek az ebédlőben.

Így is történt. Anderson már a vacsoránál megjelent, Mayweather azonban nem, ő csak akkor került elő, amikor a legénység tagjai már befejezték az étkezést. A kávéja mellé egy csokireszelékes süteményt választott, de ehhez még hozzá sem nyúlt.

– Enned kell! – mondta neki Cutler halkan.

Mayweather halványan elmosolyodott.

– Tudom. És fogok is enni... Talán majd a játék után.

Talán... Cutler sejtette, Mayweather annyit fog enni, amennyit ő pihenni. Nem először kerültek ilyen helyzetbe: az előző küldetésük után, amikor Novakovich megsérült, nagyjából ugyanezt élték át. A visszatérésük után Cutler három napig alig aludt, Mayweather pedig alig evett pár falatot. Mindketten felkeresték dr. Phloxot, ám az orvos nem izgatta különösebben magát az állapotuk miatt.

– Önök így dolgozzák fel az eseményeket – mondta. – Ez minden embernél másképpen zajlik. Időnként, amikor az agyunk tele van olyan információkkal, amelyeket el kell helyeznie, úgy érezzük, minden más elveszti korábbi jelentőségét. Csupán arra van szükségük, hogy lekössék magukat valamivel. Sajnos ezen a hajón nem sok szabadidős tevékenységet lehet végezni... Javaslom, válasszanak valamilyen hobbit. Valami olyasmit, ami iránt érdeklődnek, és aminek semmi köze nincs a munkájukhoz.

Bizonyos értelemben véve a szerepjátéknak nem volt köze a munkájukhoz, de más oldalról tekintve nagyon is sok. Cutler leterítette az asztalra a törülközőt. A Marson legalább nem kellett „felderítést” végeznie. Ebben a játékban nem érhették meglepetések, mivel minden részletet ő talált ki, ő teremtett meg. Ez azért egy kicsit más volt, mint a valós életben. Mayweather a szomszédos asztalra tette a kávéját és a süteményét.

Novakovich már előkészítette az adatblokkját. A bőre egészen szép volt, nem tűnt annyira gyulladtnak, mint korábban. Nyugodtabb is volt. Cutler eltűnődött, vajon ennek van-e köze ahhoz, ami Edwardsszal történt. Már nem Novakovich volt az egyetlen, akinek problémája támadt a rábízott küldetés során, és nem ő volt az egyetlen, akinek rossz emlékei voltak a transzporterrel kapcsolatosan. Most már volt valaki – Edwards –, akivel megoszthatta a tapasztalatait.

Persze, csak akkor, ha Edwards állapotában javulás következik be.

Anderson kézbe vette az adatblokkját. Cutlert meglepte, hogy a történtek ellenére, meg annak ellenére, hogy egy idegen lény volt a gyengélkedőn, mind a négyen találtak időt arra, hogy folytassák a játékot. Az egész olyan volt, mintha minden visszatért volna a rendes kerékvágásba, pedig a hajó legénységének nagy része azon dolgozott, hogy információkat szerezzen a bolygóról és a rajta élő két fajról.

– Lássunk hozzá! – dörzsölte össze a tenyerét Anderson.

Cutler ellenőrizte, hogy elég szegecs van-e a pohárban, és hogy egyikről sem pattogzott le a festék.

– Emlékeztek rá, hogy hol vagyunk?

– Az egyik épület belsejében – mondta Novakovich. – Az egyik függőhíddal szemben. A híd nyilvánvalóan a marsi repülő gyíkok fészkelőhelye, így van?

– Pontosan! – Cutler a törülköző közepére állította a poharat. Örült, hogy repülő gyíkokat telepített a Marsra, nem pedig óriáspókokat.

Végigfutott a hátán a hideg.

– Nos, hogy dönthetünk? – kérdezte Mayweather. Figyelmesen nézte Cutlert; valószínűleg a nő remegését is észrevette.

Cutler hálásan rámosolygott.

– Megpróbálhattok átkelni – mondta –, vagy esetleg lemehettek. Négy szinttel lejjebb két másik függőfolyosót találnátok, de ezek nem közvetlenül a célotok felé vezetnek.

– Én ezzel a híddal tennék egy próbát – mondta Anderson.

– Nos, ha ezt szeretnéd – felelte Mayweather –, akkor menj előre!

Novakovich bólintott.

– Jól van – mondta Anderson. – Kimegyek a hídra. Mit látok?

Cutler elmagyarázta, hogy a híd meglehetősen gyenge, a közepe táján ott van a repülő gyíkok egyik fészke, amelyből mindenféle hulladék szóródott ki. Elmondta, hogy Anderson karakterének keresztül kell másznia a fészken. A leírás, amit adott, nem volt olyan tökéletes, mint máskor; ez neki is feltűnt. Amióta játszottak, először fordult elő, hogy képtelen volt megjeleníteni maga előtt az általa kitalált Marsot.

– Még mindig visszafordulhatsz – tette hozzá.

Anderson a fejét rázta.

– Megpróbálok keresztülmászni azon a fészken.

Cutler eléje tolta a poharat.

– Guríts! Hat vagy annál több piros kell ahhoz, hogy megcsináld.

Anderson fogta a poharat, megrázta. A közeli asztaloknál ülő néhány ember felkapta a fejét a zörgésre, de aztán folytatták megkezdett tevékenységüket. Anderson kiszórta az asztalra a szegecseket. Mayweather és Novakovich felnevetett. Anderson egy pirosat gurított.

Anderson testtartása merevvé változott.

– Ez most ugye nem annyira rossz, mint amilyennek látszik?

Cutler nem válaszolt neki közvetlen módon. A játék során már megtanulta, ezt nem célszerű megtenni, inkább azt írta le, mi történt.

– Ahogy megpróbáltál átmászni a fészken, beleléptél egy lyukba... A függőhídon tátongó egyik résbe. Keresztülzuhantál rajta. – Megérintette az egyetlen piros szegecset. – Az egyik kezeddel sikerült elkapnod egy gerendát. Most ott lógsz a mélység fölött.

– Tudunk segíteni neki? – kérdezte Mayweather.

Cutler a pohárba gyűjtötte a szegecseket, gurított. Három piros.

– Nem. Nem tudtok segíteni rajta.

– És akkor most mi van? Mit csináljak? – kérdezte Anderson. – Nem akarom elveszteni dr. Durvát!

– Dr. Durvának meg kell próbálnia visszamászni. – Cutler ismét összeszedte a szegecseket, majd átadta a poharat Andersonnak. – Ha többet gurítasz, mint az erőd értéke, akkor sikerül visszamásznod.

– Vagyis legalább egy hatos kell – mondta Anderson.

Már éppen gurítani akart, amikor hirtelen megszólalt a vészjelzés. Cutler felugrott a helyéről. Mayweather hátrarántotta a karját, és leverte a kávésbögréjét. A jelzés olyan hangos volt, hogy Cutler nem hallotta a zajt, amit a padlóra zuhanó, darabokra törő bögre okozott.

Reed hadnagy hangja hallatszott a hangszórókból:

– Az idegen lény megszökött a gyengélkedőről! Senki ne próbálja feltartóztatni! Mindenki maradjon távol tőle!

– Szent isten! – nyögött fel Cutler.

– Mire képesek ezek az izék? – kérdezte Novakovich.

– Éppen ez a probléma – felelte Mayweather. – Semmit sem tudunk róluk!

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Archer éppen a gyengélkedő felé tartott, amikor Reed beindította a vészjelzést. Mire a hadnagy befejezte a figyelmeztető felhívást, Archer már teljes erejéből rohant. Végig- száguldott a folyosókon, befordult a sarkokon – egy percre sem volt szüksége ahhoz, hogy elérje a gyengélkedő ajtaját.

Nem ment be. Ahogy befordult az utolsó sarkon, meglátta Reedet és dr. Phloxot, akik a folyosó túlsó oldalán húzódtak fedezékbe. A rothadó halak bűzére emlékeztető szag erősebb volt, mint korábban. Archer egy pillanatra úgy látta, mintha a bűzfelhő kékes ködként töltené meg a félhomályos folyosót.

Az orvosi szobában valaki felsikoltott. Archer hátán végigfutott a hideg.

– Mi történt? – kérdezte, ahogy beugrott a biztonsági főnök mellé.

Reed nem nézett a kapitányra, a folyosót és a gyengélkedő ajtaját figyelte.

– A lény a vártnál korábban tért magához – mondta.

– Éppen nem tartózkodtam odabent – magyarázta dr. Phlox. – A hadnagy sem. Arról beszélgettünk, hogy több őrre lesz szükségünk, és...

– Amikor az embereim üvöltözni kezdtek – mondta Reed sápadt arccal benéztem oda. Az idegen lény mozgatta a lábait, megpróbált felállni. Olyan volt, mint egy hátára fordított teknősbéka. Az embereim meg... csak fogták a fejüket, és sikítoztak. Úgy, ahogy Edwards tette abban a faluban.

Archer homlokráncolva nézett a gyengélkedő ajtajára. Vajon mi történhet odabent?

– Kijöttem ide, hogy megállítsam dr. Phloxot, aki vissza akart menni. Mellette maradtam, és közben leadtam a riadójelzést. – Reed idegesen beletúrt a hajába. – Be kell vallanom... nem szívesen mentem volna vissza oda!

– Pedig akart! – mondta Phlox. – Tüzet akart nyitni a lényre. Mivel nem tudhatjuk, mi történt, mi váltotta ki ezt a reakciót, inkább lebeszéltem erről.

– Jól tette, doktor – mondta Archer. Nem örült volna, ha a titokzatos képességekkel rendelkező lény Reedet is harc- képtelenné teszi; hálás volt, hogy Phlox közbelépett, és idejében megállította a hadnagyot.

Újabb kiáltás... Ez sokkal magasabb hang volt, mint az előzőek, és annyi félelem, annyi iszonyodás áradt belőle, hogy Archer tarkóján felállt a szőr.

Ilyesmi még sosem történt vele – mindig azt hitte, ez a szőrfelállás csupán egy szófordulat, valójában nem is létezik ilyen önkéntelen reakció.

– Jól van – mondta, és közben azon töprengett, mi lehetett a hangban, ami miatt a teste így reagált. A tudata szerencsére megőrizte a nyugalmát. – Milyen lehetőségeink vannak?

– Kijelöltem egy védelmi zónát – mondta Reed. – Ennek a határát egyelőre senki sem lépheti át. Nem akartam kockára tenni az embereink életét... Úgy vélem, jobbak az esélyeink, ha megvárjuk, hogy a lény előjön onnan. A folyosó másik végében is vannak embereim. Ha a lény kijön a gyengélkedőből, teljesen mindegy, melyik irányba indul, elzárjuk az útját.

Ismét felhangzott a sikoltozás, és ezúttal nem szakadt vége olyan hamar, mint korábban.

– Én nem amiatt aggódom, hogy megszökik – mondta Archer. – Nem akarom, hogy bárkinek baja essen. Az idegen lény sem sérülhet meg. Érthető? Ne öljék meg, csak kábítsák el!

– Már kiadtam a megfelelő parancsot – felelte Reed. – Kábító fokozatra állítottuk a fegyvereinket.

A következő pillanatban hirtelen elnémult a sikoly; halálos csend borult a folyosóra. Archer még sosem tapasztalt ilyen vészjósló csendet. Ez valahogy más volt, mint az, amit a bolygón érzékelt.

Az a csend azonos volt a hangok teljes hiányával, ez viszont valahogy... erőteljesebbnek hatott. Mintha a levegőben lebegett volna; mintha alakot és szubsztanciát nyert volna. Archer megpróbált nem gondolni arra, hogy a gyengélkedőn maradt emberek számára mit jelenthet ez a mély, fenyegető némaság.

Egy másodperccel később két szőrös fekete láb jelent meg a folyosón. Reed teste megfeszült. Archer elővette a pisztolyát.

A lábak után a páncélos test bukkant elő. A lény arcát eltakarta a test feketesége. Ha nem tudja, hol keresse a szemeket, Archer nem vette volna észre a folyosó sárgás fényében sötéten csillogó pontokat.

Archer és Reed egyszerre nyitott tüzet. A folyosó másik oldalán lesben álló emberek szintén lőni kezdtek. A lény a padlóra rogyott, a szeme becsukódott.

A csend ismét iszonyúvá változott, súlyával valósággal letaglózta a kapitányt. A bűz olyan erős volt, hogy Archer úgy érezte, bevonatot képez a testén, beivódik a bőrébe, a szerveibe, mindenébe. Átvillant az agyán, hogy ezt a szagot valószínűleg sosem lesz képes lemosni magáról.

Óvatosan elindult az idegen lény felé. Reed a kapitány baljára állt. Mindketten lövésre készen tartották maguk elé a fegyverüket. A gyengélkedőben sikoltozni kezdett valaki. Phlox elfurakodott a kapitány és a hadnagy mellett.

– Elnézést, az egyik betegem engem hív! – Úgy lépett át az idegen lény mozdulatlan teste fölött, mintha számára ez lenne a legtermészetesebb dolog.

Archer a hadnagyra nézett. Reed megvonta a vállát. Mindketten letérdeltek a lény mellé. A póklábak kinyúltak, nyálkanyomokat hagytak a padlón. Archer óvatosan felállt, kikerülte a váladéktócsákat, belépett a lábak közé, és megpróbálta szemügyre venni a lény testét.

Az idegen sebezhetőnek tűnt, bár Archernek fogalma sem volt róla, miért gondolja így.

– Szükségem van egy kis segítségre! – hallatszott dr. Phlox hangja a gyengélkedőből.

Reed elindult az ajtó felé. Archer felegyenesedett; nem szívesen vesztette szem elől a lényt. Intett a folyosó másik végében megjelenő őröknek.

– Ha megmozdul – mondta –, azonnal lőjenek rá kábítósugarakat!

Az őrök bólintottak. Éppen olyan idegesek voltak, mint Reed. A korábban hallott sikolyok valamennyiük merészségét kikezdték.

Archer belépett az orvosi szobába, és... megtorpant. A máskor tiszta, jól megvilágított helyiség úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta. A padlóhoz csavarozott bioágyak egyikét félig kitépték a helyéről. A felületét sűrű, undorító váladék borította. A fölötte lévő monitort bezúzták.

A kapitány nem ezen lepődött meg – számított rá, hogy a pusztítás nyomaival fog találkozni. Arra is számított, hogy véres, sebesült embereket fog látni, de... nem így történt. Nyoma sem volt vérnek, ám a látvány ettől valahogy még kísértetiesebb volt.

Az egyik őr, Pointer közlegény a padlón feküdt, távol a nyálkatócsától. Magzati pózba húzta össze magát, kezét a fejére szorította, és előre-hátra himbálózott. Az ajka mozgott, de egyetlen szó sem hagyta el a száját. A társa, Daniels közlegény mozdulatlanul állt a helyiség közepén. Fegyverét a kezében tartotta, és a mennyezetet bámulta. Ő sikoltozott. A hangok hullámokban törtek elő belőle. Úgy meredt felfelé és úgy sikítozott, mintha folyamatosan, újra és újra megrémítené valami.

– Maga szerint nem fog lelőni? – kérdezte dr. Phlox a kapitánytól két sikoly között.

Daniels nem hallotta az orvos hangját. Mély lélegzetet vett, és ismét sikítani kezdett. Közben valami olyasmit bámult, amit Archer nem láthatott.

Archer és Reed a közlegényre szegezte a fegyverét. Archer ellenőrizte, hogy valóban kábító fokozatra van állítva a pisztolya. Megdöbbentette a látvány. A pszichológiai tesztekre gondolt, amelyeket Reed csapatának valamennyi tagja elvégzett. Az eredmények arra utaltak, hogy a Csillagflottán belül ezek az emberek a legbátrabbak, most azonban mégis összeroppantak, percek alatt megtörtek és használhatatlan roncsokká váltak.

Mi lehet az, amivel szembekerültek?

Dr. Phlox óvatosan megkerülte Danielst, aki a jelek szerint semmiről sem vett tudomást, csak azt a valamit látta, ami a mennyezeten volt – amit rajta kívül senki sem észlelt. Archer felnézett, és alaposan szemügyre vette a mennyezetet, de a helyiséget bevilágító, fehér fényt kibocsátó világítótesteken kívül semmit sem látott.

Az orvos gyors mozdulattal beledöfött egy tűt Daniels karjába. A közlegény még ekkor sem mozdult meg, a sikoltozást sem hagyta abba. Aztán hirtelen elhallgatott. A pupillája mintha befordult volna a koponyája felé. A padlóra rogyott, de mielőtt elvágódhatott volna, dr. Phlox elkapta és megtartotta a testét.

Az orvos ezután Pointer közlegénynek is beadott egy injekciót; őt is sikerült kiütnie. Archer megkönnyebbülten felsóhajtott. Zúgott a feje, csengett a füle. Csak most, hogy ismét csend lett, most érzékelte, milyen iszonyú volt a sikoltozás. Legalább olyan iszonyú, mint a bűz. Az ajtó felé fordult, az idegen lény testére nézett, majd a két közlegényre pillantott. Egy idegen és két ember vált harcképtelenné. Fogalma sem volt róla, hogy miért. Igazság szerint abban sem volt biztos, hogy ami az orvosi szobában lezajlott, az harc volt. Olyan érzése támadt, mintha hirtelen egy elmegyógyintézetbe került volna, ahol az a feladata, hogy meg- rendszabályozza az őrjöngő ápoltakat.

Reed segített dr. Phloxnak felemelni Danielst az egyik bioágyra. A szomszédos ágyon Edwards aludt. A jelek szerint semmi sem jutott el a tudatáig abból, ami körülötte zajlott.

Archer megfordult, Pointerhez lépett. Az eszméletlenül fekvő közlegény teste merev volt. A kezét még mindig a fejére szorította, az ujjai időnként megrándultak, beletúrtak a hajába. Reed a kapitány mellé állt. Közös erővel felemelték és felfektették Pointert a harmadik bioágyra. Dr. Phlox megpróbálta ellátni két új páciensét. Ideges volt, Archer még sosem látta ennyire feszültnek.

A kapitány az Edwards ágya fölötti monitorra pillantott. Az értékek nem sokban különböztek a korábbiaktól, de Archer nem tudta, hogy ez jó jel, vagy sem.

– Doktor, azt mondta, amikor Edwards magához tér, pár kérdésre választ fogok kapni – mondta a kapitány.

– Azt mondtam, hogy információkat fog kapni, nem azt, hogy válaszokat. – Dr. Phlox megpróbálta lefeszíteni Pointer kezét a fejéről. Nem járt sikerrel.

– Kénytelen lesz válaszokká konvertálni az információkat – jelentette ki Archer. – Kezdünk kifutni az időből!

– Tisztában vagyok vele... – Az orvos nem nézett fel a kapitányra.

– Szeretném, ha mindent elkövetne annak érdekében, hogy kiderüljön, mi történt itt! – mondta Archer. – Megoldásokat akarok, méghozzá gyorsan!

Phlox bólintott.

A kapitány Reed felé fordult.

– Gondoskodjon róla, hogy az idegen lény ne térjen magához, amíg nem derítjük ki, mi történt!

– Értettem, uram!

– Ha valami gond van vele, az emberei azonnal vonuljanak vissza! Az első gyanús jelre! Fogalmam sincs, mi történt ezzel a két közlegénnyel, de az biztos, hogy gyorsan zajlott le a dolog, és az is biztos, hogy viszonylag közel voltak a lényhez. Magának meg dr. Phloxnak sikerült elkerülniük, hogy hasonló sorsra jussanak. Ugyanúgy, ahogy Cutler zászlósnak és Mayweather zászlósnak is. Mindebből azt a következtetést lehet levonni... legalábbis addig, amíg meg nem cáfolódik a feltételezésem... hogy annak, ami történt, valami köze lehet a lénytől való távolsághoz.

– Elnézést, uram, de egyelőre nem tudjuk, mi okozta ezt...

Archer ridegen rámosolygott a hadnagyra.

– És ez a valódi probléma, igaz? – Nem várt választ. Ellépett az idegen lény mellett, és elindult a híd felé vezető folyosón. Tudta, hogy léteznek válaszok a kérdéseire, és volt egy olyan érzése, hogy a faziktól megkapná ezeket.

HUSZADIK FEJEZET

A bűz követte Archert a hídra. Eltűnődött, vajon rátapadt a testére, vagy csak az orrában maradt meg. Zavarta a dolog, de egyelőre nem foglalkozhatott vele. Lehet, hogy magával húzza a szagot. Ha igen, a hídon tartózkodók kénytelenek lesznek elviselni.

Mindenki a posztján tartózkodott. Mayweather a pilótaülésben foglalt helyet. Nem sokkal korábban adta le a szolgálatot, de a riadó miatt visszatért a hídra – pontosan azt tette, amit a szabályzat előírt.

Archer a parancsnoki szék felé tartott.

– Riadókészültséget megszüntetni! Tudassák az emberekkel, térjenek vissza a normál készültségi fokozatba, és ennek megfelelően folytassák tevékenységeiket!

Hoshi bemondta a parancsot a hajó interkomjának mikrofonjába, majd a monitora felé fordult. A jelek szerint talált valamit, ami lekötötte a figyelmét, amit fontosnak vélt, mert amióta az első kapcsolatfelvétel elkezdődött, csak akkor hagyta el a hidat, amikor étkezni ment, meg amikor pihent egy-egy órácskát. A szeme karikás volt, a haja kócos; látszott rajta, hogy túlhajszolja magát, de Archer nem szólt rá. A kapitánynak szüksége volt Hoshira ahhoz, hogy kiderítsék, mi folyik körülöttük, mi lehet az oka annak, hogy a fazi tanácsos a déli kontinensen élő faj puszta említésére véget vetett a párbeszédnek. A megoldás egyik kulcsa a fazik nyelvében lehetett elrejtve.

– Akik a riadójelzéskor éppen nem voltak szolgálatban, térjenek vissza a kabinjukba! – mondta Archer a hídon tartózkodóknak. – Pihenjenek! Azt akarom, hogy tiszta fejjel térjenek vissza, amikor hat órakor átveszik az ügyeletet!

Néhányan bólintottak. Hoshi ezt a parancsot is tudatta a hajó legénységével.

Archer feszült volt és dühös. Azokkal az őrökkel, akik a gyengélkedőn teljesítettek szolgálatot, elvileg semmi sem történhetett volna. Elképzelni sem tudta, mi támadt rájuk, azzal viszont tisztában volt, hogy ez a valami akár dr. Phloxban is kárt tehetett volna. Lehet, hogy legközelebb a hajó nem lesz ennyire szerencsés, és Phlox nélkül igazán nagy bajban lennének.

Kinyílt a lift ajtaja; Trip lépett ki a hídra. Az egyik konzolhoz ment, megnyomott pár gombot, majd a monitorokra nézett. Elvileg ő sem volt szolgálatban, de a riadójelzés felhangzásakor azonnal visszatért a posztjára. Eddig a gépházban tartózkodott, most viszont úgy gondolta, szétnéz a hídon is.

Archer elhatározta, pár percig még hagyja, hogy ténykedjen, befejezze, amit elkezdett, azután őt is elküldi pihenni. Archer túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy egy helyben maradjon. Elindult T’Pol konzolja felé. Az utóbbi időben a vulkáni is több időt töltött a hídon, mint kellett volna, ennek ellenére a külseje pontosan olyan rendezett volt, mint máskor.

Ahogy közelebb ért hozzá, Archer látta, T’Pol orrcimpája kitágul és megremeg. A kapitány elfojtott egy mosolyt. Teljesen megfeledkezett arról, hogy a vulkániak mennyire érzékenyek a szagokra. Ezek szerint nem csak az ő orrában maradt meg a bűz, tényleg rátapadt, tényleg magával hozta a hídra.

Örült, hogy a protokoll megtiltotta a beosztottaknak, hogy közöljék a kapitánnyal: úgy bűzlik, mint egy hordónyi halbél. Nem szívesen tette, de el kellett ismernie, T’Polnak több tapasztalata volt az idegen fajokkal kapcsolatban, mint neki. Lehet, hogy a vulkáni nem először került ilyen helyzetbe, és talán tud valamilyen megoldást. Lényegében ez volt az oka annak, hogy a kapitány erőt vett magán, és néhány szóval felvázolta a vulkáninak, mi történt a gyengélkedőn.

– Van valamilyen elképzelése arról, hogy valójában mi volt ez?

– Ami a gyengélkedőn történt, az sokban hasonlít ahhoz, ami Edwards közlegénnyel esett meg a bolygón – mondta T’Pol.

– Igen – bólintott Archer. – Ennyire magamtól is rájöttem.

T’Polon nem látszott, hogy sértőnek találja a kapitány éles, kissé gúnyos hangját. Lenyomott pár billentyűt. A monitorán megjelentek az Edwardsról és az idegenekről készült felvételek.

– Szerintem ez nem támadás volt.

Archer a monitorra meresztette a szemét. Edwards a fejére szorította kezét, és rémült, iszonyodó tekintettel üvöltött. Szerencsére T’Pol lenullázta a hangerőt, de még így, némán is nyilvánvaló volt, hogy a közlegény szenved.

Az idegenek gyorsan közeledtek felé – egy elöl, a másik kettő az első mögött lemaradva.

– Szerintem pedig ez pontosan olyan, mint egy támadás mondta Archer.

– Szerintem is – jegyezte meg valaki a kapitány háta mögött.

Archer összerezzent, és hátrakapta a fejét. Észre sem vette, hogy Trip időközben mögéje lépett.

Trip vigyorogva nézett Archerre.

– Mi a baj, kapitány? Talán azt hitte, senki sem fog a közelébe menni, amikor ezt a finom, új parfümöt használja?

Archer elhúzta a száját. Ezek szerint a bűz tényleg olyan förtelmes volt, mint gondolta.

– Nem – morogta. – Csak nem számítottam magára.

– Az idegen bűze iszonyatos – mondta T’Pol de véleményem szerint a lény ezen kívül nem jelent veszélyt ránk.

– Tényleg büdös – bólintott Archer. – Teljesen átvettem a szagát. Pedig meg se érintettem, csak ott álltam a közelében!

– A jelek szerint ennyi is elég volt – állapította meg T’Pol.

– Vagy sok. Attól függően, hogyan nézzük a dolgot. – Trip a monitorra mutatott; az ujja megérintette az Edwardshoz legközelebb lévő lényt. – Nem értem, hogy mondhat valaki olyasmit, hogy ez nem támadás volt. Ezek hárman rárontanak a közlegényre, akinek fájdalmai voltak. Nem tehettünk mást, ki kellett sugároznunk őt onnan. Szerintem ez igenis támadás volt!

– Mindenki a saját kultúrájára alapozva alakítja ki a következtetéseit – mondta T’Pol. Még mindig remegett az orrcimpája.

Archer felfogta a megjegyzés sértő jellegét, de úgy döntött, nem foglalkozik vele.

– Mivel a maga kultúrája más – mondta –, a következtetései is eltérnek az enyémektől. Kíváncsian hallgatom a hipotézisét!

T’Pol gúnyos oldalpillantást vetett a kapitányra, majd felemelte a fejét.

Olyan erős személyiséggel rendelkezett, hogy Archernek csak időnként tűnt fel, milyen alacsony.

– A vulkániak nem szoktak hipotéziseket gyártani! – jelentette ki.

– A vulkániak egyfolytában hipotéziseket gyártanak! – horkant fel Trip. – Például azt szokták feltételezni, hogy többet tudnak másoknál, és hogy felsőbbrendűek, mint mások...

Archer felemelte a kezét, csendre intette Tripet.

– A hely és az idő nem megfelelő erre a vitára!

– A vulkániak – folytatta T’Pol, mintha Trip nem is vágott volna közbe – tényekre és megfigyelésekre alapozott, logikus következtetéseket alakítanak ki.

– Logika és megfigyelés? – hitetlenkedett Trip.

– Nos, megtudhatnám, hogy milyen, tényekre és megfigyelésekre alapozott, logikus következtetést sikerült levonnia? – kérdezte Archer. Nagy erőfeszítésébe került, hogy kiszűrje hangjából a gúnyt.

T’Pol közelebb hajolt a monitorhoz (Archer rögtön arra gondolt, hogy tőle, a bűzforrástól próbál távolabb kerülni), és a hármas alakzat élén elhelyezkedő idegen lényre mutatott.

– Láthatják, hogy ennél a lénynél nincs semmiféle tárgy, és nem mozog olyan gyorsan, mint a másik kettő. A többiek őt akarják utolérni.

– Na és? – kérdezte Trip, mielőtt Archer feltehetett volna valami hasonló jellegű kérdést.

– Ez azt jelenti... – T’Pol indulatoktól mentes hangon folytatta, de éppen ezzel mutatta ki, valóban felsőbbrendűnek tartja magát – hogy én nem vetném el annak lehetőségét, hogy a lény a számára idegen látogatót kívánta üdvözölni.

Archer a monitorra meredt. Üdvözölni egy idegen látogatót? Nos, egy vulkáni valószínűleg ezt tette volna. Mindenesetre nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt, ami Edwardsszal történt.

– Egyetértenék önnel – mondta ha Edwards történetesen nem üvöltene.

T’Pol keresztbe tette maga előtt a karjait, és a kapitányra nézett. Az orrcimpája remegett, bőrének zöldes árnyalata hangsúlyosabb volt, mint máskor.

– Nagyon sok olyan dolog van, ami zavarhat egy élőlényt – mondta. – A kellemetlenségek azonban nem minden esetben azonosak a támadással.

– Például? – kérdezte Trip.

– A szagok – mondta T’Pol olyan eleganciával, hogy még Archer is elismerően nézett rá. – A szagok támadást indítanak az érzékszervek ellen. Bizonyos esetekben az érzékeny személyek megbetegszenek miattuk, ennek ellenére általában nem szándékosan előidézett jelenségek.

– A Földön vannak olyan állatok, amelyek a szagukkal jelölik meg a felségterületüket. Sőt olyanok is vannak, amelyek a szagukkal riasztják el a ragadozókat – mondta Archer.

– Önt viszont olyan szag borítja, amelyet nem ilyen szándékkal szórt szét az a lény – vélte T’Pol. – Nem a felségterületét akarta megjelölni, és nem is védekezni kívánt.

– Magát ennek ellenére nagyon zavarja ez a bűz – állapította meg Archer halvány mosollyal.

– Biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül – mondta a vulkáni nyugodtan.

– Hát, ebben most igaza van T’Polnak, kapitány... – mondta Trip.

– Bizonyos fajok hevesen reagálnak a szagokra. Előfordul, hogy egy-egy erősebb szagtól elveszítik az eszméletüket – folytatta T’Pol. – Aztán vannak olyanok is, amelyeknek könnyezni kezd a szemük, megduzzad a nyálkahártyájuk. Léteznek olyanok is, amelyek szinte azonnal megbetegszenek. Az ilyen reakciók láttán a kívülállók kijelenthetik, hogy a szag kibocsátója támadást indított. Gyakorlatilag ez történt, mivel tényleg támadás érte az áldozatok érzékszerveit, ennek ellenére a szagkibocsátás általában nem szándékos.

Archer homlokráncolva nézett a monitorra.

– Végig furcsának találtam, hogy a lények egyszer sem érintették meg Edwardsot.

– Így van! – mondta Trip. – És nem volt náluk fegyver. Legalábbis nem olyan, amit mi ismerünk.

T’Pol alig észrevehető biccentéssel jelezte, neki is feltűntek ezek a részletek.

– Azt látjuk, amit látni akarunk. Ha azt feltételezzük, hogy támadás történt, láthatatlan fegyvereket kezdünk keresni, olyan eszközök után kutatunk, amelyekkel ártani lehet. Ha viszont azt feltételezzük, hogy ez egy fogadóbizottság volt... nos, akkor már egészen más a dilemma lényege.

– Biztos vagyok benne, hogy az emberek között egy sincs, aki ennyire hevesen reagálna az erős szagokra – mondta Archer.

– Lehetséges – felelte T’Pol kimérten. – De véleményem szerint itt nem a szag jelenti a problémát. Úgy gondolom, Edwards közlegény az érzékszervei ellen indított támadást szenvedte meg.

– Miféle támadást? – kérdezte Archer.

– Olyan, nem szándékos jellegű támadást, amilyet ön indított ellenem a... azzal, amit Tucker úr parfümnek nevezett.

– Tehát ezek csak valami olyasmit tettek Edwardsszal, ami olyan természetes a számukra, mint a lélegzés?

– Lényegében igen.

– És mit csináltak? – kérdezte Trip.

– Telepátiát alkalmaztak – felelte T’Pol.

– Ez a póknépség... telepatikus képességekkel rendelkezik? – csodálkozott Trip.

– Ezt a kijelentést milyen tényekre alapozza? – kérdezte Archer.

– A logika mondatja velem.

– Ez nagyjából olyan kijelentés, mintha én azt mondanám, hogy érzésem szerint támadás történt – vélte Trip. – Ha így tekintünk rá, akkor...

Archer leintette Tripet.

– Engem érdekel! – bólintott T’Pol felé. – Magyarázza el, kérem!

– A telepátia a szárazföldön és a víz alatt egyformán funkcionál – mondta a vulkáni. – Logikus lenne, hogy egy olyan faj, amely mindkét közegben otthonosan mozog, kifejleszti magában ezt a képességet.

Hoshi lépett közelebb hozzájuk. Napok óta először látszott rajta, hogy más is érdekli, mint a fazik nyelve.

– Tudomásom szerint létezik néhány faj, amely képes korlátozott mértékű telepatikus kommunikációra.

T’Pol bólintott.

– Én is hallottam ilyen fajokról, de még sosem volt szerencsém találkozni velük.

– Szerencse? – kérdezte Trip. – Szerintem Edwards nem tartja szerencsének, hogy összefutott egy ilyen fajjal!

Archer egyetértett vele. Edwards úgy üvöltött, mintha nyúznák.

T’Pol a főmérnökre nézett.

– Véleményem szerint pusztán a véletlenen múlt, hogy az az ember nem pusztult bele ebbe a telepatikus kapcsolatfelvételbe.

Trip mondani akart valamit, ám Archer leintette.

– Ezt mire alapozza? – kérdezte a vulkánitól.

– Úgy gondolom, az emberi elme nem bírja ki a telepatikus kapcsolatfelvétellel együtt járó megterhelést. Az emberek még arra is képtelenek, hogy a legegyszerűbb gondolataikat kontrollálják. Hiányzik belőlük ez a képesség.

– Tételezzük fel, hogy elfogadom ezt a megállapítást, amit természetesen nem teszek – mondta Archer. – Mi köze van a gondolatok kontrollálásának a telepátiához?

– Az az elme, amely képtelen blokkolni saját, véletlenszerű gondolatait, egy telepatikus kapcsolatfelvétel során is alkalmatlan a blokkolásra – mondta T’Pol. – Az invazív gondolatokkal szembeni ellenálláshoz szükség van bizonyos szintű kontrollra. Különösen akkor, ha ezek a bizonyos invazív gondolatok kívülről érkeznek.

Archer már éppen vitába akart szállni, amikor Hoshi még közelebb lépett.

– Ez mindenesetre magyarázatot adna a fazik merev gondolkodásmódjára és kulturális struktúrájára – mondta.

T’Pol bólintott.

– Valóban logikus, hogy egy faj, amely ilyen közel él egy telepatikus képességekkel rendelkező másik fajhoz, olyasfajta kultúrát és gondolkodásmódot fejleszt ki, mint a fazik.

– Tessék? – kérdezte Trip.

– Azt hiszem, itt elkelne némi magyarázat... – mondta Archer.

Hoshi lelkesen fordult a kapitány felé.

– A telepátiával kapcsolatos teóriák mindegyikében szerepel, hogy kontroll nélkül a telepátia az őrületbe kergetheti az élőlényeket. Ahhoz, hogy a telepátiát kommunikációs eszközként alkalmazhassa, a tudatnak teljes mértékben szabályozottnak, kontrolláltnak és kiválóan struktúráknak kell lennie.

– Pontosan – mondta T’Pol. – Például a vulkániak kifejlesztettek egy korlátozott mértékű telepatikus képességet. Részben azért, hogy kontrolláljuk a saját érzelmeinket.

Archer furcsálló oldalpillantást vetett T’Polra. Már hallott pletykákat arról, hogy a vulkániak rendelkeznek telepatikus képességekkel, de ezt mindenki amolyan magánügynek tekintette; az embereket például figyelmeztették, hogy ne hozzák szóba a témát a vulkániak előtt. A kapitányt meglepte, hogy T’Pol magától tett említést a dologról. Talán azért, hogy még szilárdabban alá tudja támasztani az állításait?

– Lássuk, jól értem-e! – mondta Archer. – Az idegen lény, amelyet elkábítottunk, pusztán beszélgetni akart Edwardsszal és azzal a két őrrel?

– Ez a logikus válasz, ha figyelembe vesszük a körülményeket és azt, hogy mit sikerült megfigyelnünk a bolygó felszínén – felelte T’Pol.

– És miközben beszélni próbált az embereinkhez – mondta Trip –, csinált valamit az agyukkal?

– Ha mindaz igaz, amit a telepatikus kommunikációról feltételezünk, akkor a logikus következtetés az, hogy az emberi elme nem elég strukturált ahhoz, hogy képes legyen boldogulni a telepatikus úton érkező információáradattal.

– És a maga agya elég strukturált ehhez? – kérdezte Trip. Látszott rajta, kezdi elveszíteni a türelmét.

– Igen – válaszolt T’Pol.

Ennyi éppen elég volt. Archer nem akarta tovább hallgatni a párbeszédet, ami most már nagyon könnyen civakodássá fajulhatott.

– Ne felejtsük el, semmit sem tudunk biztosan. Ez is csupán egy feltételezés. Nem tudjuk bebizonyítani, hogy a lény jóindulatú telepatikus kommunikációt kezdeményezett velünk. Egyelőre annyit tudunk, hogy ami történt, az lehetett akár telepatikus vagy valamilyen más jellegű támadás is. A lény például olyan hangokat is használhatott fegyverként, amelyeket az emberi fül nem képes érzékelni. Meg aztán itt van az a dolog is, amelyre T’Pol felhívta a figyelmünket: a szag.

T’Pol felvonta az egyik szemöldökét.

– Átgondolom a feltételezését, T’Pol – közölte Archer.

A nő teste hirtelen szobormerevvé változott. Archer megértette, sikerült megbántania a vulkánit, de nem érdekelte különösebben a dolog.

– Nem fogom kockáztatni az elméjét, T’Pol. Nem érdekel, milyen jól strukturált az elméje, nem akarom, hogy megpróbáljon kommunikálni ezzel az idegen lénnyel. Kell, hogy legyen valami más megoldás. Elvárom maguktól, hogy megtalálják! Megértették?

Hoshi és Trip bólintott. T’Pol alig észrevehetően megemelte az állát.

– Akár most rögtön nekiláthatnak a munkának! – nézett rájuk a kapitány.

Hoshi visszatért a konzoljához. Trip vigyorogva indult a lift felé. Archer nem mozdult. T’Pol őt figyelte, de közben kissé elhúzódott a közeléből.

– T’Pol – mondta Archer –, szeretném, ha az elméletét dr. Phloxszal is megosztaná. Ki tudja, talán a segítségére lehet abban, hogy meggyógyítsa a sérült közlegényeket.

– Máris indulok! – T’Pol megkerülte a kapitányt, és a lift felé indult. Archer nem tudta, a képzelete játszik vele, vagy jól lát, de úgy érzékelte, a vulkáni a szokásosnál jóval gyorsabban mozog.

Neki is el kellett hagynia a hidat. Meg akart tisztálkodni, hogy szag nélkül térhessen vissza a posztjára. Nem egészen tudta elfogadni T’Pol telepátiával kapcsolatos elméletét, de úgy érezte, egyre közelebb járnak a megoldáshoz. A logikus magyarázatokkal csupán egyetlen gondja volt: mindig vonzónak tűntek, de nem minden esetben bizonyultak helytállónak. Mindenesetre ez a logikus magyarázat tényleg elfogadhatóbbnak látszott, mint a támadás-teória.

Megfordult, és a központi monitorra nézett. A fazik bolygója lassan mozgott alattuk. Fentről, az orbitális pálya magasságából normális, békés világnak tűnt, pedig korántsem volt az. Archer kezdte megérteni, milyen nehéz dolguk volt a vulkániaknak, amikor megérkeztek a Földre.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Furcsa volt folytatni a játékot. Cutler szíve hevesen dobogott, pedig a riadó során semmi különösebb tennivalója nem volt. A kabinjában várta ki a készültség végét és Mayweather bejelentkezését.

– Most már egy kicsit éhes vagyok – mondta Mayweather. – Nem játszhatnánk, amíg eszem valamit?

– Ha a többiek is benne vannak, tőlem csinálhatjuk – felelte Cutler.

A többiek benne voltak, így ismét összegyűltek az ebédlőben. Amikor Cutler megérkezett, Anderson, Novakovich és Mayweather már az adatblokkjaikat böngészgették.

Mayweather valamilyen szendvicset evett, amit azokból a maradékokból készített magának, amelyekhez a legénység tagjai hozzáférhettek a vacsora után. Hatalmas volt és színes, volt benne saláta, sajt, paradicsom, meg még egy csomó olyan dolog, amit Cutler első látásra nem ismert fel. A középen lévő nagy, vastag, barna szeletet húsnak nézte, de nem volt biztos benne.

Mayweather időnként elfordult a játékasztaltól, és beleharapott a szendvicsébe. Anderson közben vidáman rágcsálta a csokis kekszét; őt nem érdekelte, hogy telemorzsázza az asztalra terített törülközőt.

– Jól van – mondta Anderson teli szájjal, morzsákat fröcskölve. – Amikor megszólalt a riadójelzés, én éppen azon a hídon lógtam.

Cutler elmosolyodott.

– Úgy érted: dr. Durva lógott a hídon, igaz?

Az ebédlőben felbukkant a legénység néhány tagja. Páran megéheztek, de voltak, akik félbehagyott vacsorájukat akarták befejezni. Az emberek halkan beszélgettek, de a hajón tartózkodó idegen lényről nem sok szó esett. Cutlert meglepte, hogy a legénység ilyen hamar képes túljutni egy ennyire komoly dolgon.

– A srácok segíthetnek nekem? – kérdezte Anderson.

– Ezt már megbeszéltük – felelte Cutler.

Anderson szeme felcsillant.

– Csak kíváncsi voltam, emlékszel-e rá!

– A játékmester mindent tud, mindent lát – jelentette ki a nő.

– Remélem, nem így van! – kacsintott Novakovich, akin látszott, hogy kezdi egészen jól érezni magát.

– Vissza tudok mászni? – kérdezte Anderson.

– Ez erőt igénylő manőver – állapította meg Mayweather.

– Ez még mindig jobb, mint ha ész kellene hozzá! – mondta Anderson. – Dr. Durva nem túl erős, sajnos, és hihetetlenül buta.

Cutler ezt a csapdát úgy alakította ki, hogy nehéz legyen kimászni belőle, most azonban két ponttal lejjebb vette az értékeket.

– Dobj, hogy kiderüljön, mennyire nehéz felmásznod. Ha négynél több piros kell a menekülésedhez, lezuhansz.

– Gyerünk, szépségeim! – Anderson megrázta a szegecseket. – Lássuk azt a kevés pirosat!

– Tudod, elég fura, amikor valaki néhány szegecshez beszél – jegyezte meg Novakovich.

– Az emberek általában beszélgetnek a dobókockákkal – felelte Mayweather.

– Igen, de az hagyomány. A szegecsek esetében viszont...

Anderson gurított. A fehér törülközőn egymás után jelentek meg a piros szegecsek.

– Hét – számolta össze Cutler. – Lezuhantál, és meghaltál.

Anderson felpattant.

– Meghaltam? Egy szóval sem említetted, hogy meghalhatok! Csak annyit mondtál, hogy le fogok zuhanni!

– Talán másképpen csináltál volna valamit, ha tudod, hogy meghalsz, ha lezuhansz? – kérdezte Cutler.

– Nem tudom – mondta Anderson. – Szerintem ezt most direkt ellenem találtad ki. Már kétszer meghaltam!

– Te hányszor hallottál már ilyen kijelentést? – súgta oda Mayweather a mellette ülő Novakovichnak.

– Csak rajta, röhögjetek! – mérgelődött Anderson. – Majd rájöttök, milyen ez, amikor ti is meghaltok! Egyáltalán nem szórakoztató!

– Attól függ, honnan nézed a dolgot – vigyorgott Novakovich.

Anderson a fejét rázta.

– Most akkor kiestem a játékból?

– Természetesen nem – mondta Cutler. – Guríthatsz egy új karakterre.

– És az új karakter fog lógni a függőhídon? – Anderson csípőre tette a kezét.

– Nem. Az új karakter elölről fogja kezdeni az egészet.

– Ott fogok rohangálni a fiúk mögött, hogy utolérjem őket?

– Esetleg bevárhatunk – mondta Mayweather.

Cutler elfojtott egy mosolyt. Elhatározta, ha a másik két karakter várni akar, akkor rájuk küldi a marsi repülő gyíkokat.

– Megtennétek? – kérdezte Anderson olyan hangon, mint egy reménykedő kisgyerek.

– Ha a haszon felét nekünk adod – mondta Novakovich.

– Ki mondta azt, hogy ebben a játékban lesz haszon? – kérdezte Anderson.

– Tényleg, mit kapunk, amikor megtaláljuk a kincset? – nézett Novakovich a játékmesterre.

– Egy komplett Univerzális Fordítót – mondta Mayweather. – Azt biztos el tudjuk adni valakinek.

– Ez még nagyon messze van – mondta Cutler. – Egyelőre az első darabját keresitek.

– Akár abba is hagyhatod az egészet – mondta Novakovich az asztal előtt álló Andersonnak. – De az nem túl szórakoztató.

Anderson a homlokát ráncolta.

– Jól van... – Visszaült a helyére. – Gurítok egy új karakterre.

– Igazság szerint most nem rajtad van a sor – mondta Cutler. – Majd a következő körben gurítasz.

– Ó, hagyd, hadd csinálja! – Mayweather elfordult, beleharapott a szendvicsbe, amiből egy citromzöld valami a padlóra pottyant.

Miközben Mayweather lehajolt, hogy felvegye az citromzöld valamit, Cutler odatolta a poharat Anderson elé. Anderson gurított az új karakterére, amelyet Lovasnak nevezett el. Lovas ereje nyolcas, intelligenciája hármas, karizmája egyes, ügyessége hatos, szerencséje hármas lett.

– Egyre hülyébb, de egyre erősebb leszel – állapította meg Novakovich.

– Az előbb nagy hasznát vettem volna ennek az erőnek – mormolta Anderson.

– Meg az észnek is – mondta Mayweather. – Biztos vagyok benne, hogy azon a hídon másképpen is keresztül lehetett volna jutni.

Ez így volt, de Cutlernek persze esze ágában sem volt, hogy ezt elárulja, mivel elképzelhető volt, hogy a megmaradt két karakter később ismét szembekerül ezzel a problémával.

– Eszem még egy kis kekszet... – Anderson felállt. – Kér valaki valamit?

A másik kettő megrázta a fejét.

– Azt hiszem, most rajtatok a sor. Egyikőtökön – mondta Cutler. – Mit akartok tenni?

Mayweather megtörölte a száját, és lenyelte a falatot.

– Én nem akarok felmenni arra a hídra. Inkább menjünk le pár emeletnyit, és tegyünk próbát a másik függőhídnál!

– Tetszik az ötlet – mondta Novakovich.

Cutler gurított: öt piros.

– Biztonságban lejutottatok a lépcsőn. Átmentetek a másik két függőhídhoz.

Most két dolgot tehettek. Vagy jobbra, vagy balra mentek. A jobb oldali hídon átjuthattok egy alacsonyabb épületbe, amiből egy másik függőhíd vezet a város középpontja felé. A bal oldali hídon egy másik magas épületbe juthattok át, ahonnan több irányba haladhattok tovább, de nem a város középpontja felé.

– Bal! – mondta a két játékos egyszerre.

Gyors gurítás: átjutottak.

Anderson öt keksszel tért vissza. Mindenkinek adott egyet, magának megtartott kettőt.

– Te következel – mondta Cutler, miközben letette maga mellé a kekszet.

Nem szerette a csokis dolgokat, de ezt nem mondta el, nem akarta megbántani Andersont. – Ott vagy, a legelején. A karaktered át akar kelni a csatornán?

Anderson elgondolkodott.

– Úgy érted, más utat is választhatok?

– Persze!

– Tudok csatlakozni a többiekhez?

Cutler megvonta a vállát.

– Jól van. Átmegyek a csatornán – mondta Anderson.

– Rendben. Csónakkal kelsz át, vagy inkább a hídon mész?

– A hídon megyek – mondta Anderson.

– Jól van. Talán emlékszel rá, a híd harmadánál van egy lyuk...

– Mintha el tudnám felejteni! – mondta Anderson. – Az ember sosem felejti el a helyet, ahol találkozott a halállal!

– Tréfának szánta a megjegyzést, Cutler mégis összerázkódott. A bolygóra gondolt, meg arra a pillanatra, amikor Edwards sikoltozni kezdett. Eszébe jutott, milyen volt kihajolni a siklóhajó ajtaján. A szél az arcába csapott.

Edwards odalent volt, üvöltött, és az idegen lény egyre közelebb jutott hozzá... A tekintete találkozott Mayweather pillantásával. Mayweather szomorkásán rámosolygott. A jelek szerint neki is valami hasonló járt a fejében.

Anderson és Novakovich a nőt bámulta. Cutler rádöbbent, most rajta a sor, hogy csináljon valamit. A jegyzeteibe pillantott.

– Még mindig ott van a palló, lefedi a lyukat.

– Helyes – mondta Anderson. – Akkor átmegyek rajta.

Cutler a kezébe nyomta a poharat.

– Ugyanaz a gurítás, mint korábban. Ha kettőnél több pirosat gurítasz, Lovas átjut.

Anderson bólintott. Megrázta a poharat (néhányan feléjük fordultak az ebédlőben), aztán leborította a törülközőre.

Egy piros.

Mayweatherből és Novakovichból kirobbant a nevetés.

– Jaj, ne! Már megint! – nyögött fel Anderson.

– Lovas – mondta Cutler lassan, mert csak így tudta visszatartani a nevetését – lezuhant a pallóról...

– És belepottyant a vízbe. A fenébe! – mérgelődött Anderson.

– Placcs! – Mayweather alig bírt magával.

– És most, gondolom, már megint rám támad valamilyen marsi vízi szörny – mondta Anderson.

– Meg kell néznünk, hogy Lovas egyáltalán túlélte-e a zuhanást – közölte Cutler.

– Végzet túlélte a zuhanást – mondta Anderson. – Ha ő túlélte, akkor Lovas is túlélheti. Ő az eddigi legerősebb karakterem! – Az „eddigi” szót fájdalmasan ejtette ki.

– Azt hiszem, igazad van – mondta Cutler. – Életben maradt!

– Kiúszom a partra – mondta Anderson. – Akkor most nézzük, mi lesz! Tudni akarom, hogy Lovas barátom kijut-e élve!

Cutler a pohárba szórta a szegecseket.

– Hét vagy több piros, és ismét próbát tehetsz a hídnál.

– Kezdem utálni a hidakat – mormolta Anderson. Megrázta a poharat, azután kiborította belőle a szegecseket.

Három piros.

– Egy mutáns marsi óriáspisztráng...

– Félbeharapta Lovast – mondta Anderson. – Tudom, tudom... Lovas meghalt.

– És senki sincs körülötte, aki meggyászolhatná – állapította meg Novakovich.

– Csak nevess! – mondta Anderson. – Majd meglátjuk, ki fog gyászolni, ha Rozsda meghal!

– Mi az, folytatod a játékot? – kérdezte Novakovich.

– Hát persze, hogy folytatom a játékot! Vagy talán azt hiszed, hogy egy nyamvadt kis játék képes lesz legyőzni engem? Nem érdekel, hányszor halok bele, akkor is folytatom!

– Én viszont egyelőre nem folytatom... – Mayweather ásított egyet. – Azt hiszem, a nevetés jót tesz a léleknek. Napok óta először vagyok fáradt.

– Én is – mondta Cutler.

– Hé! Nem hagyhattok itt! Kétszer halottan! – tiltakozott Anderson.

– Pedig attól tartok, kénytelenek leszünk ezt tenni – mondta Cutler. – Viszem a szegecseket. Lefekszem.

– Holnap játszhatunk? – kérdezte Anderson. – Szolgálat után?

– Ahhoz képest, hogy eleinte nem nagyon érdekelt, mostanra nagyon megszeretted a játékot – mondta Mayweather.

– Mert most eltökélt vagyok! Ti még nem tudjátok, milyen az, amikor én eltökélt vagyok!

– Jaj nekem! Most megrettentem! – kacsintott Novakovich.

– És addigra lesz egy remek új karakterem! – mondta Anderson.

– Majd megtanítom neki, hogyan ússzon gyorsabban – ajánlotta Mayweather.

Kivonultak az időközben kiürült ebédlőből. Anderson kivételével valamennyien nevettek.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Amikor dr. Phlox arra kérte, hogy menjen át a gyengélkedőre, Archerben feltámadt a remény, hogy esetleg hamarosan meglesz a problémák megoldása. Azonnal elindult.

A bűz még mindig ott lebegett a folyosón, bár már nem volt annyira erős, mint korábban. Archer elégedetten nyugtázta a különbséget. Ez azt is jelentette, hogy a hosszú zuhanyozással meg azzal az illatos szappannal magáról is sikerült lemosnia a fortéimét.

A padlóról feltakarították a lény által kibocsátott nedveket, már a helyiségben is rendet raktak, eltüntették a délutáni események nyomait. A szobában csak a műszerek halk csipogását lehetett hallani. Dr. Phlox két bioágy között állt, a fölöttük elhelyezett monitorokat figyelte. Vöröses haja olyan kócos volt, mintha az utóbbi időben sokszor vakargatta volna a fejét tanácstalanságában.

A három közlegényt az ágyakhoz szíjazták. Mindhárman aludtak. Az idegen lényt átvitték a fogdára, ahol Reed emberei őrizték. Phlox időnként meglátogatta, és meggyőződött arról, hogy nem tért magához.

– Valami változás? – kérdezte Archer.

– Semmi jelentős – felelte dr. Phlox.

T’Pol és Hoshi lépett be a gyengélkedő ajtaján. A vulkánin látszott, hogy zavarja a bűz. Hoshi is az orrához kapta a kezét. Archer ebből arra következtetett, hogy a szag még mindig nem tűnt el, talán nem is enyhült.

– Folyamatos kábulatban tartjuk a betegeket – mondta dr. Phlox. – A testüket és az elméjüket is, hogy pihenhessenek. Egyelőre ez a legtöbb, amit megtehetek értük.

– Logikus kezelési módszer – állapította meg T’Pol.

Ám Phlox nem a logikát kereste a dolgokban: Archerhez hasonlóan ő is válaszokat akart. A kapitány látta rajta, hogy legalább olyan tehetetlennek érzi magát, mint ő.

– Ezt szerettem volna megmutatni! – Phlox a diagnosztikai ágy fölötti monitoron megjelenő adatsorra mutatott. Archer, T’Pol és Hoshi közelebb lépett hozzá. – Ezek az értékek akkor jelentkeztek Edwardsnál, amikor az idegen lény magához tért. – Rámutatott egy vonalra, amely egy ponton szinte leugrott a skáláról, eltávolodott a többi, addig hasonló szinten mozgó vonaltól. Bármit is jelentett, nem nézett ki túl jól.

– Ez mit jelent? – kérdezte a kapitány.

– Azt hiszem, a pszionikus energia szintjében bekövetkezett változásra utal – mondta az orvos. – Azoknál a betegeknél, akiknél fennáll az agykárosodás veszélye, minden létező értéket figyelemmel kísérek.

– Pszionikus energia? – kérdezte T’Pol. – Nem is tudtam, hogy az emberek képesek az ilyen dolgok megfigyelésére.

Dr. Phlox csodálkozva nézett rá.

– Lehet, hogy az emberek nem képesek rá, parancsnokhelyettes, de megjegyzem: én nem ember vagyok.

– Az emberek berendezéseit és műszereit használja.

– Amelyek közül néhányat átalakítottam.

T’Pol a háta mögé tette a kezeit, közelebb lépett a monitorhoz, és tanulmányozni kezdte a vonalakat. Hoshi a homlokát ráncolta.

Archer is a vonalakat nézte. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg benne, de sejtette, hogy az adott helyzetben türelemmel többet ér el, mint heves faggatózással.

– Doktor – mondta T’Pol –, képes arra, hogy izolálja az energiahullám mintázatait?

– Elvileg igen. – Dr. Phlox megnyomott néhány billentyűt a monitor előtti konzolon. Archer szótlanul figyelte. T’Pol még közelebb lépett. A hátuk mögött az egyik ember felnyögött. Egyedül Hoshi fordult hátra, csak ő nézett a betegre.

– Tessék – mondta Phlox. – Szerintem ez az.

T’Pol hosszú ideig meredt a monitorra.

– Nagyon jó, doktor! – mondta végül.

Phlox rámosolygott Hoshira, de a zászlós arca komor maradt. T’Pol a három betegre nézett; a homlokán sekély ráncok jelentek meg. Bólintott, majd Archer felé fordult.

– Kapitány – mondta –, ezek az adatok igazolják a teóriám helyességét. Az idegen lények telepatikus képességekkel rendelkeznek.

Archer gyanította, hogy valami ilyesmit fog hallani tőle, de tudnia kellett, T’Pol minek alapján jutott erre a következtetésre.

– Miből gondolja, hogy így van?

– A telepátiának annyi típusa van, ahány fajnál megjelenik – mondta T’Pol.

– A vulkáni tudósok szerint az emberek, akik az agyuk nagy részét nem használják, szintén rendelkeznek valamilyen kezdetleges telepatikus képességgel. Amit természetesen nem használnak...

– Természetesen – mondta Archer kissé gúnyosan.

T’Pol ezúttal nem reagált a kapitány hangsúlyára.

– Tudjuk, hogy a telepátia bizonyos formái a pszionikus energia eltérő típusait használják. Jelen esetben a pszionikus energia nagyon erős és koncentrált sugárként mutatkozik meg. Ha nem így lenne, dr. Phlox műszerei ki sem tudnák mutatni.

– Hát persze! – suttogta Hoshi. A megjegyzése nem szarkazmusra utalt, mint a kaptányé; nála tényleg azt fejezte ki, hogy rájött valamire.

– Persze? – kérdezte Archer. – Mi az, hogy „persze”?

– Ezek az idegenek kommunikálnak egymással a víz alatt – mondta Hoshi. – Természetes, hogy erős és koncentrált energiasugarakat használnak.

– Hát persze... – mormolta Archer.

Az eszméletlenül fekvő, lekötözött emberekre nézett. Edwards a fejére szorította a kezét. Daniels egyfolytában sikoltozott. Pointer magzati pózban húzta össze magát. A kapitány megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehet, amikor az ember agyába behatol egy koncentrált pszionikus energiasugár. Meg kellett állapítania, hogy képtelen meghatározni.

– Ez a sugár milyen hatást gyakorolhat az emberi agyra? – kérdezte Phloxtól.

– Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy az emberi agy képtelen kezelni.

– Egy ilyen erősségű sugárral még egy vulkáni agynak is gondjai lennének – mondta T’Pol.

Archer meglepődött. Nem sűrűn fordult elő, hogy egy vulkáni beismerte faja valamelyik gyengeségét.

Hoshi közben a monitoron megjelenő hullámmintázatot nézte.

– Van valamilyen lehetőség a hullámmintázat duplikációjára? – kérdezte.

– Elméletben igen – mondta T’Pol.

– Erre miért is van szükségünk? – kérdezte Archer.

– Ilyen módon tudnánk velük kommunikálni – mondta Hoshi.

– Rendben, elvesztettem a fonalat – mondta Archer. Eléggé bosszantotta a dolog, mivel valamennyien ugyanazt a nyelvet beszélték. Persze, már sokszor megállapította, ez még nem garancia arra, hogy értsék egymást. – Azt hittem, ezek telepatikus lények.

– Azok – bólintott Hoshi.

– De ha telepatikusak – mondta Archer vajon használnak-e nyelvet?

Szükségük van rá?

– Természetesen – válaszolta Hoshi. – Csak éppen nem olyan módon használják, ahogy mi megszoktuk.

– Ezért van szükség a gondolatok kontrollálására – mondta T’Pol. – A telepátia kommunikációs eszközként való használata együtt jár a véletlenszerű gondolatok és érzések megsemmisítésével. Egy ilyen lénynek képesnek kell lennie arra, hogy miközben telepatikus módon kommunikál, megőrizze magának a legbelső gondolatait. Ez nagyon nehéz feladat, ezért a telepatikus képességekkel rendelkező fajok többsége gyakran visszatér a beszélt nyelvhez.

Kezdett összeállni a kép. Archer nem igazán örült volna annak, ha az agyában nem csak a saját gondolatai jelentkeznek, hanem másoké is. Viszolygott ettől; talán éppen ez volt az oka annak, hogy még sosem volt telepátiával kapcsolatos élménye. Persze, ha egy telepátiával kapcsolatos élmény mindenkinél olyan reakciókat vált ki, amilyenek az embereinél jelentkeztek, nagyon szívesen lemondott a dologról.

A zászlós T’Pol felé fordult.

– Vajon van lehetőség arra, hogy kifejlesszünk egy eszközt, amely ezeket a hullámhosszokat használja? Amely felerősíti a gondolatainkat, majd egy pszionikus energiasugár segítségével továbbítja őket? Talán arra is szükség lenne, hogy az ő gondolataik energiaszintjét lecsökkentsük arra a szintre, ahol már mi is kényelmesen el tudunk boldogulni velük?

– Egy adapterre gondol? – kérdezte Archer. – Ezt az elvet használták az elektromos eszközöknél.

– Igen, ilyesmiről lenne szó – bólintott Hoshi.

Archer, Hoshi és dr. Phlox kíváncsian nézett T’Polra.

– Igen, elképzelhető, hogy sikerülni fog – mondta a vulkáni hosszas töprengés után.

– Rajta, lássanak hozzá! – mondta Archer. – De azt akarom, hogy a szerkezet messziről is működjön. Nem akarom újra kockára tenni a legénységemet. És T’Pol... Ha a legminimálisabb esélye megmarad annak, hogy bárkinek baja eshet, akkor inkább hagyjuk az egészet!

– Én szívesen vállalom a kockázatot – mondta T’Pol.

– Én viszont nem – felelte Archer.

A vulkáni hosszan a kapitány szemébe nézett, majd biccentett, de a mozdulat olyan volt, mint amikor a királynő kinyilvánítja a szándékát, hogy teljesíteni fogja egyik alattvalója kérését.

– Doktor – kérdezte Archer –, mit gondol, ezek a gondolatsugarak mekkora kárt tettek az embereim agyában?

Phlox a fejét rázta.

– Elvégeztem a vizsgálatokat – mondta. – A jelek szerint Edwards többet szenvedett, mint a társai, de egyelőre nem tudom megmondani, hogy megsérültek-e, és ha igen, akkor az maradandó jellegű, vagy csupán átmeneti.

Archer felsóhajtott, és még egyszer végignézett a betegeken. Egyikük sem mozdult meg. Békés volt az arcuk, nyugodtnak tűntek, bár feltételezni lehetett, hogy nem azok.

A kapitány bólintott, és elindult a gyengélkedő ajtaja felé. Be akart ugrani Reedhez; biztos akart lenni abban, hogy az idegen nem fog magához térni, míg T’Pol és Hoshi megtalálja a módját, hogyan kommunikáljanak vele. Nem akarta, hogy még egy embere odakerüljön a másik három mellé.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

A kapitány naplója

Húsz óra telt el azóta, hogy T’Pol és Hoshi előállt az ötlettel: építenek egy adaptert, amelynek segítségével kommunikálhatunk a déli kontinensről származó idegen lénnyel.

Mindketten biztosítottak arról, hogy jól haladnak, és mivel semmit sem értek abból, amin dolgoznak, kénytelen vagyok hinni nekik. Nem rendelkezem elegendő tudományos jellegű ismerettel ahhoz, hogy meg tudjam határozni, milyen is lesz az a szerkezet, amely lehetővé teszi T’Pol számára, hogy telepatikus módon kommunikáljon az idegen lényekkel. Mindkettejüktől azt kértem, hogy rögzítsék a munkájuk részleteit, hogy kultúráink tudósai megismerhessék a folyamatot és az eredményeiket.

Dr. Phlox jelentette, hogy a három közlegény állapota javult: valamennyien nyugodtabban alszanak. Edwards – ő volt az első, akivel az idegenek telepatikusán megpróbáltak kapcsolatba lépni – lassanként felépül, de dr.

Phlox azt mondja, túl korai lenne megmondani, történtek-e nála maradandó elváltozások. A doktor szerint Edwardsot nagyobb károsodás érhette, mint a többieket, mert közelebb volt az idegen lényekhez, és a pszionikus támadás (egyelőre használjuk ezt a kifejezést) az ő esetében tovább tartott. Ráadásul ő négy idegennel találkozott, míg Danielsnek és Pointernek csupán eggyel kellett szembenéznie.

Dr. Phlox egyiküknek sem hagyja, hogy teljes mértékben visszanyerje az öntudatát. Úgy gondolja, a betegek agyában lezajló gyógyulási folyamat akkor a legeredményesebb, ha nem kell foglalkozniuk a külvilággal. Minél kevesebb külső hatás éri őket, annál jobb. A doktor szerint az alvás – akár természetes, akár mesterségesen előidézett alvásról van szó – az emberek esetében, egészségi állapotuktól függetlenül, kiváló regeneráló módszer. Amikor erről beszélt, felhívta a figyelmemet arra, hogy a legénységem nagy része nem pihen eleget.

Tudom, hogy Hoshi az utóbbi időben alig pihent. Megparancsolhatnám neki, hogy vonuljon el a kabinjába, de bevallom, most nagyon nagy szükségem van a munkájára. Az elmúlt néhány napban ő és T’Pol végezte a munka nagy részét. A többiek – velem együtt – inkább csak reagáltak az eseményekre.

Ez a pozíció szokatlan a számomra. Szeretem magamhoz ragadni a kezdeményezést, de ebben a helyzetben egy kapitány nem sokat tehet. Úgy döntöttem, egyelőre nem lépünk kapcsolatba a fazikkal. Ők sem próbáltak elérni minket. Remélem, várnak még egy kicsit, és lehetőséget adnak nekünk arra, hogy jobban megértsük a kultúrájukat, valamint annak a másik fajnak a kultúráját, amellyel a bolygójukon osztoznak.

Várakozás... Eddig még fel sem fogtam, hogy ennél a munkánál milyen sokat kell várni! Amikor a Csillagflottánál, a küldetés befejezése után (bármikor legyen is) leadom a jelentésemet, amikor beszámolok a történtekről, meg fogom kérni a feljebbvalóimat, hogy a jövőben biztosítsanak szórakozási lehetőséget a legénység számára. Igen, az embereknek valóban szükségük van alvásra, ebben dr. Phlox nem tévedett, de szükségük van valamilyen kikapcsolódásra is. Nem hoztunk magunkkal szórakozást szolgáló eszközöket.

Mindenki elhozta a kedvenc könyveit, a kedvenc zenefelvételeit, meg azokat a dolgokat, amelyeket digitális módon is lehet tárolni. A legénység tagjai cserélgetik egymás közt a könyveket, a zenéket, de úgy érzem, ez nem elegendő. Tényleg nincs helyünk a szervezett módon zajló rekreációra. Az ebédlő még ahhoz is kicsi, hogy egyszerre elférjen benne a legénység. A kabinokban legfeljebb két embernek jut hely. A pokolba, én Porthosszal lakom együtt, és annak ellenére, hogy többnyire nem foglal el annyi helyet, mint egy ember, néha úgy érzem, alig férünk el egymás mellett!

Úgy hallottam, hogy a legénység néhány tagja valamilyen játékot játszik az ebédlőben. Remélem, előbb-utóbb a többiek is elkezdenek foglalkozni valami hasonlóval. Szükség lenne rá, hogy valami olyasmivel foglalkozzanak a szabadidejükben, ami a felfrissülés és a szórakozás mellett biztosítja számukra a kreativitásuk megőrzését is.

Miközben Anderson kigurította a legújabb karaktere értékeit, Cutler feljegyzett pár dolgot. Csak fél füllel hallotta a törülközőre borított szegecsek hangját. Mayweather a székén hintázott, Novakovich befejezte a vacsoráját – kikanalazta tányérjából a káposztaleves utolsó cseppjeit.

Novakovich arca egyre egészségesebb lett, már sokkal jobban nézett ki, mint egy héttel korábban, amikor elkezdték a játékot. A viselkedése is megváltozott: többet mosolygott. Talán ez is a gyógyulás eredménye volt; amíg sebes volt az arca, valószínűleg a mosolygás is fájdalmat okozott neki.

Ezen az estén zsúfolt volt az ebédlő. Sokan a szokásosnál később adták le a szolgálatot. Cutler is közéjük tartozott. A napot azzal töltötte, hogy a Phlox által átküldött, az idegen lényre vonatkozó adatokat tanulmányozta. Többször is engedélyt kért rá, hogy átmehessen a fogdába, és megnézhesse a lényt, de erre nem volt mód. Be kellett érnie a három- dimenziós képekkel és az orvos által elvégzett műszeres vizsgálatokkal. Rengeteg információt kapott, de jó néhány vizsgálatot másképpen végzett volna el. Szeretett volna a lény közelébe kerülni, szerette volna a saját szemével látni.

– A neve már megvan? – kérdezte Mayweather a gurítás előtt Andersontól.

– Abe – felelte Anderson. Egy éjszaka és egy kemény munkával töltött nap telt el azóta, hogy utoljára találkoztak, ennek ellenére Cutler látta Andersonon, hogy még mindig dühös amiatt, hogy a harmadik karaktere elpusztult a marsi csatornában.

– Miért éppen Abe? – kérdezte Novakovich.

– Mivel ilyen sokszor meghalok a játékban, arra gondoltam, hogy mindig az ábécé következő betűjével kezdődő nevet fogok adni a karaktereimnek. Ez most Abe lesz. Ha elpusztul, akkor a következőt Benny-nek fogják hívni.

– Itt az a lényeg, hogy életben tartsd a karakteredet – mondta Mayweather.

– Tényleg? – kérdezte Anderson. – Nem vettem észre.

Cutler együtt nevetett a többiekkel. Anderson is mosolygott, de látszott rajta, nem igazán boldog, hogy meghalnak a nagy nehezen felépített karakterei.

Mayweather hátradőlt a székén, és alaposan végigmérte Andersont. Anderson nem vette észre, hogy Mayweather elgondolkodva, együtt érzőn nézi őt, Cutler azonban igen. Mayweather tekintete találkozott a nő pillantásával.

– Miért nem engedjük meg Anderson új karakterének, hogy azonnal csatlakozzon hozzánk? – kérdezte Mayweather, amikor már minden készen állt a játék elkezdéséhez.

– Nekem nincs vele problémám – mondta Novakovich.

Novakovich és Mayweather a játékmesterre nézett, tőle várták a választ.

Cutler hirtelen nem tudta, mit mondhatna nekik. Azokban a játékokban, amikben gyerekkorában vett részt, mindig elölről kellett kezdeni, amikor az ember elvesztette a karakterét, most azonban ő volt a főnök, ő határozta meg a szabályokat; itt és most azt csinált, amit akart.

– Nem – mondta Anderson. – Abe utol tud érni titeket.

Cutler bólintott.

– Ez a hagyományos játékmenet.

– De legalább tud úszni? – kérdezte Mayweather nevetve.

– Nem tudom, ennek van-e jelentősége – mondta Anderson. – A többiek tudtak úszni, mégis elpusztultak.

– Abban nem lehetünk biztosak, hogy dr. Durva tudott úszni – jegyezte meg Novakovich. – Mondjuk, ő messzebbre jutott, mint a többiek. Nos, fogalmam sincs, mi vár Abe-re, de az biztos, hogy nem sok jó... – Anderson összeszedte és beleszórta a pohárba a szegecseket.

Cutler is így gondolta. Anderson karakterei körül Abe-nek voltak a legalacsonyabb értékei: négyes intelligencia, hármas erő, hatos karizma, nyolcas ügyesség, kettes szerencse. Ez azt jelentette, hogy könnyen barátkozott, jó volt a kézügyessége, de nagyjából ennyi. Sokban hasonlított azokra a srácokra, akikkel Cutler a középiskolában randizott.

– Jól van – mondta a játékmester. – Hol akarjátok kezdeni?

– Az elején – felelte Mayweather. – A kezdet egyébként mindig jó...

– Ebben az esetben Anderson kezdi az elején – mondta Novakovich.

– Abe! – javította ki Anderson. – Anderson már negyedszer jár az elején. – Megfogta a poharat. – Akkor most mehetek a hídhoz, igaz? – kérdezte Cutlertől.

A nő bólintott.

– A csatorna fölötti híd pontosan olyan, mint korábban volt. Még a palló is ott van.

– Hála az égnek ezekért a kis csodákért! – mondta Anderson. – Szerintem Abe nem elég okos ahhoz, hogy magától rájöjjön a pallós trükkre.

Cutlernek is ez volt a véleménye, de nem mondta ki.

– Kettőnél több pirosat kell dobnod ahhoz, hogy átjuss a túlsó partra.

– Szóval kettőnél többet... – Anderson megrázta a poharat. – És mi történik akkor, ha csak kettőt dobok?

– Akkor Abe megtántorodik a pallón. Megpróbálja visszanyerni az egyensúlyát. Addig billeg, amíg gurítasz egy újat.

– Durva vagy! – mondta Anderson.

– Pedig ő nem dr. Durva! – nevetett Novakovich.

– Dr. Durva már nem él – jegyezte meg Mayweather kuncogva.

– Ez egyáltalán nem vicces! – Anderson az asztalra borította a szegecseket.

Cutler az első pillanatban úgy látta, egyetlen pirosat sem dobott, de aztán rájött, tévedett.

– Három! – kiáltott fel Anderson. – Hármat dobtam!

A közeli asztaloknál ülők úgy néztek rá, mintha attól tartanának, hogy elment az esze.

– Három! Három! – szökdécselt Anderson.

– Ez csupán annyit jelent, hogy átjutottál a túlsó partra – mondta Mayweather, aki zavarba jött Anderson műsorától.

– Van neked fogalmad arról, hogy ez milyen nehéz? – kérdezte Anderson.

Mayweather megvonta a vállát.

– Unk szerint gyerekjáték volt.

Anderson elhúzta a száját, Mayweatherre nézett, de szótlanul ült vissza a helyére. Novakovich mosolyogva áttette a leveses tányérját a háta mögötti asztalra.

– Jól van – mondta Cutler. – Abe belép a városba. Az épület, ahol Unk és Rozsda várakozik, két sarokkal előtte van, de az utcát törmelék borítja. Abe felmehet valamelyik házba, de a föld alatti járatot is választhatja.

– A többiek az út melyik oldalán vannak? – kérdezte Anderson.

– A jobb oldalon...

– Az út jobb oldalán álló házak között vannak függőhidak?

– Vannak.

– Akkor kihagyom őket – mondta Anderson. – Gyűlölöm a hidakat.

– Inkább a törmeléken vágsz keresztül? – kérdezte Mayweather riadtan.

– Ott talán több szerencsém lesz.

– Lehet, hogy felriasztasz pár hegyes fogú marslakót! – figyelmeztette Novakovich.

– Na és? A következő karakterem csak arra vár, hogy elindítsam... – Anderson könnyed hangon beszélt, de nem igazán volt laza, amikor Cutler keresztülvezette a törmeléken, miközben egyik dobás követte a másikat. Marsi patkányokkal, marsi vörös piócákkal találkozott, de nem szenvedett komolyabb sérülést. A másik két karakter eközben türelmesen várt rá a kétsaroknyira álló házban.

Anderson minden gurítással közelebb került a céljához. Cutler párszor azt hitte, ismét kudarcot fog vallani, mert nem dobott eleget, de aztán Mayweather mindig rámutatott egy piros szegecsre. Cutler ilyenkor meg mert volna esküdni rá, hogy az a bizonyos szegecs egy másodperccel korábban még a festetlen oldalát mutatta. Volt egy olyan érzése, hogy Mayweather az eszközökben nem válogatva segít Andersonnak. Nem tette szóvá a dolgot, de elhatározta, mostantól fogva jobban figyeli Mayweathert.

– Jól van – mondta húszpercnyi kínszenvedés után. – Csatlakoztál a többiekhez.

A játékosok üdvrivalgásban törtek ki. Az ebédlőben tartózkodók rájuk bámultak, de nem mentek közelebb hozzájuk. Már az elején megtanulták, hogy a szerepjátékot nem a külső szemlélők számára találták ki.

Cutler feljegyezte magának, hogy Anderson, miközben keresztülvágott a törmelékkel borított utcán, felriasztott néhány marslakót, akik így tudomást szereztek a karakterek hollétéről. Egyelőre nem tudta, hogy ezt az információt hogyan fogja felhasználni, de érezte, előbb-utóbb megteheti.

– Jól van – mondta. – Most pedig lássuk, hogy Unk és Rozsda mit fog...

A következő pillanatban megreccsent az interkom hangszórója:

– Cutler zászlós azonnal jelentkezzen a hídon T’Pol parancsnokhelyettesnél!

Cutler a „híd” szó hallatán először a képzeletbeli város épületei között húzódó függőhidakra gondolt, és nem értette, mit jelent a felszólítás, de aztán észbe kapott. Elmosolyodott. A jelek szerint sikerült igazán beleélnie magát a játékba.

Dolgozni hívták. Dolgozni... Az, hogy a normál szolgálati idején kívül kell megjelennie a hídon, csak azt jelenthette, hogy végre a saját szemével láthatja az idegen lényt. Talpra ugrott, az ebédlő falához lépett, és megnyomta az interkom gombját.

– Cutler zászlós jelentkezem! Elindultam!

Úgy gondolta, arra sincs ideje, hogy a játék kellékeit visszavigye a szobájába. Felkapta az adatblokkját, és Mayweatherre nézett.

– Travis, megtennéd, hogy holnapig elteszed a törülközőt meg a többi holmit?

– Örömmel!

– Köszönöm! – Cutler a kijárat felé indult.

– Tudod, Anderson – jegyezte meg Novakovich most már tényleg le kellene szoknod arról, hogy állandóan meghalsz, különben nekünk sosem lesz esélyünk arra, hogy játsszunk!

Cutler elmosolyodott. A jelek szerint a többiek kezdtek ráérezni a kalandozás ízére, kezdték kiismerni a kis csavarokat, fondorlatokat. Persze, ebben nincs semmi meglepő, hiszen számos nyomot hagyott nekik, amelyeken elindulhattak. Aztán ott volt a legnagyobb utalás is, de ezt a játék szerkezete foglalta magába. A többiek erre még nem jöttek rá. Ez olyan titok volt, amit nem adott ki, amiről még az első napokban sem beszélt, pedig akkor aztán tényleg alig rendelkezett némi tapasztalattal.

Ahogy belépett a liftbe, a gondolatai a munkájára terelődtek. Bízott benne, hogy a fogdában őrzött idegennel kapcsolatos megfigyeléseinek köszönhetően ismét bekerülhet az események fő sodrába. Erre most végre sor került.

Elérkezett az idő, hogy első kézből szerezzen információkat.

Elérkezett az idő, hogy szembenézzen az idegen lénnyel.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A lift ajtaja kinyílt; Archer megfordult az ülésével. Cutler zászlós lépett ki a fülkéből. A hóna alatt egy adatblokkot tartott, a léptei határozottak voltak. A kapitányt őszintén meglepte, hogy a legénység szolgálaton kívüli tagjai milyen hamar jelentkeznek a hídon, amikor valami szokatlan dolog történik. Ráadásul Cutler arcán az is látszott, hogy örül a munkának, örül annak, hogy a hídon lehet.

Bízott benne, hogy Cutler segíteni tud. Eddig személyesen még nem tanulmányozhatta a lényt, csak a Phlox által összegyűjtött információkból és adatokból dolgozhatott. Amióta elindult arra a küldetésre, amelynek során Edwards megsérült, a legénységhez tartozó másik két exobiológussal együtt a déli kontinensen élő lényekre és különös épületeikre koncentrált. Archer bízott benne, hogy a három tudós előbb-utóbb előáll valamivel, aminek ő is hasznát veheti.

Cutler a tudományos konzolhoz lépett. T’Pol nem adta jelét, hogy észrevette az érkezését – legalábbis nem rögtön. A kommunikációs konzol előtt helyet foglaló Hoshi nem nézett fel. Egyik kezét a fejhallgatójára szorítva, figyelmes arccal dolgozott annak a problémának a megoldásán, amellyel a vulkánival együtt kellett szembenéznie.

Cutler megállt a tudományos konzol mellett. T’Pol végre felnézett.

– Zászlós! – mondta. – A kapitánynak és nekem lenne egy kérésünk önhöz.

Archer felállt a helyéről, átment T’Polhoz. Az utóbbi időben megpróbálta minimálisra csökkenteni a céltalan járkálást, de már alig bírt magával; úgy érezte, a legnehezebb feladata az, hogy egy helyben kell ülnie.

– Bármiben szívesen segítek, parancsnokhelyettes – mondta Cutler.

Archer elvigyorodott.

– Ilyet egy vulkáninak soha ne mondjon!

– B... bocsánat, kapitány! – mondta Cutler elkerekedő szemmel.

Archernek még mindig meglepetést okozott, hogy a legénysége tagjai milyen könnyen megijedtek tőle.

– Úgy vélem, kapitány – mondta T’Pol –, semmi rossz nincs abban, ha valaki felajánlja a segítségét egy vulkáninak! – A hangja elárulta, zokon vette Archer megjegyzését.

– Csak vicceltem, T’Pol! – mondta a kapitány.

– Rossz vicc volt. Véleményem szerint a vicceknek tartalmazniuk kell bizonyos mennyiségű humort.

– Valóban? – Archer engedélyezte magának, hogy kis időre elkalandozzanak a megoldandó kérdésektől. – Mondjon egy vulkáni viccet!

– A vulkániak nem vesztegetik az idejüket ilyen triviális dolgokra – felelte T’Pol.

– Úgy érti, a vulkániaknak nincs humorérzékük, ezért nem is próbálkoznak viccmeséléssel?

– Valójában így is lehet értelmezni azt, amit mondtam.

– És másképpen is lehet?

– A vulkániak is képesek szórakozni, kapitány!

Cutler érdeklődve figyelte a párbeszédet. Meglepte, hogy T’Pol milyen szabadon kommentálja Archer kijelentéseit, milyen lazán válaszolgat a kérdéseire.

– Úgy gondoltam – mondta Archer –, a szórakozásnak van némi köze az érzelmekhez.

– Létezik olyan szórakozás, amely valójában intellektuális válasz egy bizonyos eseményre. Ilyen értelemben hasonlít a kíváncsisághoz, ami szintén jellemző a vulkániakra.

– Ha maga mondja... Bár úgy emlékszem, volt egy vulkáni parancsnokhelyettes, aki elárulta nekem, heteket töltött el San Franciscóban anélkül, hogy a helyi látványosságok bármelyikét megnézte volna.

T’Pol kihúzta magát.

– Én ott dolgoztam!

– Mindig csak a munka! Semmi szórakozás!

– A szórakozás sokszor háttérbe szorítja az elvégzendő feladatokat – mondta a vulkáni, de már Cutler felé fordulva.

– Zászlós, az imént kielemeztük az egyik tanulmányát, amelyet a déli kontinensről készített. Mennyire naprakész a hajón tartózkodó idegen lénnyel történő kapcsolatfelvételt illetően?

Cutler megvonta a vállát.

– Én... ööö... tudom, hogy telepatikus képességekkel rendelkezik. Tudom, hogy a kommunikációhoz pszionikus energiát használ, és azzal is tisztában vagyok, hogy a kommunikációja ártalmas az emberek számára. Ezektől az információktól eltekintve... Nos, parancsnokhelyettes, nem igazán tudom, mire gondol.

– Ezeket a jelenségeket szokatlannak tartja?

– Mármint a pókszerű lényeknél, vagy úgy általában?

– Mindegy.

– Tulajdonképpen pontatlan megjelölést használunk, amikor ezt a lényt pókhoz hasonlítjuk. A lábain kívül egyetlen arachnid vonással sem rendelkezik. – A zászlós egyre magabiztosabban beszélt.

Archer a konzolnak támaszkodva figyelt. Mindig lenyűgözte, hogy a legénysége mennyire intelligens emberekből áll.

– A lény inkább a rákfélékkel áll rokonságban – folytatta Cutler. – Kemény páncélja van, miként a legtöbb rákfélének. Elsődlegesen vízi lény, bár levegőn is képes életben maradni. Ebben is hasonlít néhány rákra. De még ez az analógia sem igazán jó, mivel a Földön létező rákoknak bizonyos idő múltán vissza kell térniük a vízbe. Úgy tudom, ezek a lények nem kényszerülnek rá erre. Elég hosszú ideig a szárazföldön tudnak maradni ahhoz, hogy épületeket hozzanak létre, és annak a példánynak sincs baja, amelyik a hajónkon tartózkodik. Legalábbis én nem hallottam ilyesmiről.

– Jobbára eszméletlen volt – mondta Archer.

– Én most a légzési problémákra utalok, uram – mondta Cutler. – Vagy az olyan gondokra, mint a páncélzat megrepedezése, a kiszáradás és hasonlók. Ez a lény kétéltű, viszont szerintem nem gerinces. Szárazon és vízben is képes életben maradni, de nincs gerincoszlopa.

– Értem – mondta Archer. A biológia sosem tartozott az erősségei közé; őt inkább az asztronómia, a mérnöki tudományok és az űrhajók foglalkoztatták.

– A biztonság kedvéért a csapatomat ráállítottam, hogy gyűjtsék be az információkat a kétéltűekről és a rákfélékről, próbáljanak olyan jeleket találni, amelyek arra utalnak, hogy ezek a lények képesek a telepatikus kommunikációra. Eddig semmi érdekeset nem találtunk.

– Mindez hogy vág össze a vulkániak tapasztalataival, T’Pol? – kérdezte Archer.

– Nem ismerünk hasonló lényeket, amelyek rendelkeznek telepatikus képességgel – felelte T’Pol. – Az általunk ismert telepata fajok felépítése és élettere egészen más.

Archer bólintott.

– Tehát, ha jól értem, kettős problémával állunk szemben, de mindkettő a nyelvvel és a kommunikációs formákkal kapcsolatos. Zászlós, a kutatásaik során találtak arra utaló jelet, hogy ezek a lények valamikor a múltban képesek voltak beszélni? Képesek voltak valamilyen verbális kommunikációra?

– Nem, uram – mondta Cutler. – Nem voltak képesek ilyesmire.

Archert meglepte a zászlós gyors és határozott válasza.

– Biztos ebben, zászlós? – kérdezte T’Pol.

– Teljes mértékig.

Archer felemelte a kezét, jelezve T’Polnak és Cutlernek, hogy várjanak egy kicsit. Odalépett Hoshihoz, megveregette a vállát.

– Szerintem ebbe a beszélgetésbe magának is be kellene kapcsolódnia.

Hoshi meglepetten nézett rá, de levette a fejhallgatóját, és csatlakozott a többiekhez.

– Rajta, zászlós! – mondta a kapitány Cutlernek. – Magyarázza el, mitől biztos abban, hogy ezek a lények sosem beszélgettek egymással!

Cutler ideges pillantást vetett Hoshira.

– Az eddig megkapott vizsgálati eredmények és képek alapján úgy vélem, hogy ezek a lények egy különleges, kopoltyúval kombinált tüdő segítségével lélegeznek. Ez a szerv a nyakuk oldalán helyezkedik el. Ez teszi lehetővé a számukra, hogy szárazföldön és vízben is életben maradjanak.

– Ez szokatlan dolognak számít? – kérdezte Hoshi.

– Nem – mondta Cutler. – A Földön több olyan lény is él, amely hasonló képességekkel rendelkezik. Tudomásom szerint más bolygókon is találtak már ilyen fajokat.

A kapitány T’Polra nézett. A vulkáni bólintott.

– Ez a lény – folytatta Cutler – azzal a kis szívószervvel veszi magához a táplálékát, amely közvetlenül a szemei alatt helyezkedik el. A képek alapján megállapítható, hogy ez a szájszerv csak az emésztőcsatornával áll összeköttetésben, a kopoltyú/tüdő szervvel nem. Ahhoz, hogy valaki beszélni tudjon, vagyis azt a tevékenységet végezze, amit mi beszédnek nevezünk, a hangnak keresztül kell jutnia a levegőn. Ha nem lélegzünk, nem tudunk beszélni. Ilyen egyszerű az egész.

– Inkább ilyen komplikált – mondta Hoshi, aki vélhetőleg azokra a nyelvekre gondolt, amelyeket már megtanult, és amelyeket az utazás során fog elsajátítani.

Archer kezdte elveszíteni a magabiztosságát. Ha ezek a lények nem beszéltek, akkor lehetséges, hogy a Hoshi által a nyelvekkel kapcsolatosan felállított elmélet nem volt helytálló.

– Vannak elcsökevényesedett gégefőre utaló jelek? – kérdezte T’Pol.

– Vagy valami, ami legalább hasonlít a gégére? – Hoshi egyre izgatottabbá vált.

– Tessék? – kérdezte Archer.

– Az önök farokcsontja – mondta T’Pol – annak a faroknak az elcsökevényesedett maradványa, amellyel a faja egyedei egykor rendelkeztek.

A vulkáni mindezt annyira megvetően mondta el, hogy Archernek olyan érzése támadt, T’Pol a tekintetével keresi társa testén az ősei farkát. A kapitány már éppen kezdett felfortyanni a sértésen, de hirtelen elmosolyodott: rájött, T’Pol egyszerűen nem szereti elmagyarázni azokat a dolgokat, amelyeket nyilvánvalónak tart.

– Nem én végeztem a vizsgálatokat – mondta Cutler. – Eddig még nem mehettem a lény közelébe.

– Biztos vagyok bene, hogy dr. Phlox felvételein találni fogunk egy elcsökevényesedett gégefőt – jelentette ki T’Pol.

Cutler megrázta a fejét.

– Nincs rajtuk semmi ilyesmi. Már megnéztem. Hangszálak sincsenek, még átalakult, csökevényesedett formában sem. Nincs ott semmi, amivel bármilyen módon levegőt lehetne koncentrálni. Szerintem ezeknek a lényeknek – az evolúciójuk során – nem volt szükségük a hangos beszédre.

– A nyelvnek ahhoz, hogy érthető legyen, nem kell verbálisnak lennie – mondta Hoshi. – Ott van például a jelnyelv, amely kizárólag gesztusokat tartalmaz.

– Lehetséges, hogy egyszer ilyen módon kommunikáltak egymással – felelte Cutler –, de kétlem, hogy így történt. Ha kezdettől fogva rendelkeztek telepatikus képességgel, akkor inkább ezt fejlesztették tovább, és nem alakítottak ki egy bonyolult, gesztusokon, mozdulatokon alapuló rendszert.

– Az élőlények tucatnyi más módon is képesek kifejezni a gondolataikat – mondta T’Pol. – Lehet, hogy ezek a rákollóikat csattogtatták, vagy a lábaikat dörzsölték össze, mint a földi tücskök.

– Persze, ez is elképzelhető – vonta meg a vállát Cutler –, de nem így történt. Az ilyen típusú kommunikáció esetén a test bizonyos részei hangképző eszközzé válnak. Egyébként az ollócsattogtatás és a lábdörzsölgetés víz alatt nem igazán hatékony.

– Érdekes észrevétel! – mondta Archer.

– A fenébe! – mordult fel Hoshi. – Ettől tartottam!

Archer homlokráncolva nézett rá. Hoshi a fejét csóválta, de T’Pol is csalódottnak tűnt.

– Mi a probléma a telepátiával? – kérdezte Cutler. Először Hoshira, majd Archerre nézett.

– A nyelv, zászlós – felelte a kapitány. – A nyelv. Arra gondoltunk, meg tudunk építeni egy olyan eszközt, amely a nyelvünket olyan pszionikus energiává alakítja, amit a lények képesek meghallani.

Cutler bólintott; értette az elképzelés lényegét.

– De ha nincs nyelvük, amit alapul lehetne venni, akkor ezt az átalakítást, ezt a fordítást nem lehet végrehajtani.

– Így van – mondta T’Pol. – Ezért nincs más megoldás, nekem kell telepatikus módon beszélnem az idegen lénnyel.

Archer már vagy tizenkét órája próbált megbarátkozni az ötlettel, de még mindig nem tetszett neki. Annak ellenére, hogy a szerkezet csökkenti az idegen lény pszionikus energiáját, és felfokozza T’Pol gondolatainak energiaszintjét, a vállalkozás veszélyes lehetett. Egy apró hiba, egy túlságosan erős gondolathullám, és T’Pol akár meg is halhat, vagy ami még rosszabb: elmebeteg roncsként kell el töltenie hosszú vulkáni életének hátralévő éveit.

– Erre még nem készültem fel – mondta a kapitány.

Hoshi az alsó ajkába harapott.

– Uram, az elmék közötti közvetlen kapcsolat létrehozása az egyetlen megoldás. Egy nem létező nyelvet nem lehet lefordítani.

Archer átment a saját helyére, és kinézett a bolygóra. Mindig úgy gondolta, hogy az első kapcsolatfelvétel könnyű dolog, csak a vulkániak bonyolítják túl. Persze, az emberek és a vulkániak kapcsolatfelvételénél nem jelentkeztek ilyen akadályok, mivel mindkét faj beszéddel kommunikált, ráadásul a testfelépítésük is hasonló volt. Most azonban egészen más volt a helyzet. Talán az lenne a leghelyesebb, ha a megszerzett adatokat eljuttatnák a Vulkánra és a Földre, hogy a tudósok tanulmányozhassák a kérdést. Valójában ráértek, nem sürgette őket senki. Ha a tudósok találnak valamilyen megoldást, a következő erre járó hajó majd elintézi az ügyet, felveszi a kapcsolatot a bolygón lakó fajokkal, és rendbe teszi mindazt, amit az Enterprise esetleg elrontott.

Archer érezte, hogy ez lenne a helyes megoldás, de egyelőre nem akarta feladni. Úgy gondolta, képesek megtalálni a kommunikáció valamilyen módját, képesek kapcsolatba lépni a lényekkel – persze anélkül, hogy közben feláldozza a legénysége valamelyik tagját. ’

– Uram! – törte meg a híd sötét csendjét Cutler. – Talán van megoldás...

Archer megfordult, a zászlósra nézett. Cutler idegesen, mégis eltökélten nézett vissza rá. T’Pol és Hoshi kíváncsian fordult felé.

– Hallgatom! – mondta Archer.

– Uram, valószínűleg emlékszik rá, hogy Novakovich közlegény könnyített szolgálatot lát el, amióta néhány hete az a transzporterbaleset történt...

Archer arca megrándult. Nem szerette felidézni azt a pillanatot. Szörnyű volt, de Novakovich legalább életben maradt.

– Novakovich azóta... – Cutler elpirult.

– Azóta részt vesz valamilyen játékban. Magával, Travis Mayweatherrel és James Andersonnal együtt. Az ebédlőben szoktak összegyűlni.

Cutler szeme elkerekedett.

– Figyelemmel kísérem az embereim tevékenységét, zászlós – mondta Archer. – Folytassa!

– Akkor valószínűleg arról is tud, uram, amiről beszélni szeretnék.

– Nem tudom, mire gondol, zászlós.

– Nos, Novakovich úgy gondolta, hasznossá teszi magát. Volt egy ötlete... Egy olyan pajzsot szeretne megépíteni, amely felfogja a pszionikus energiákat.

Williams közlegénynyel dolgozik a megvalósításon. A szabadidejükben dolgozgatnak...

Archer a nőre meresztette a szemét. Mindig azzal hízelgett magának, hogy a legénység minden egyes lépéséről tud, de ez az információ meglepetést okozott neki. Bosszús volt, hogy erről eddig nem szerzett tudomást.

Megérintette az interkom kapcsolóját.

– Novakovich közlegény! Williams közlegény! Tucker főmérnök! Azonnal jelentkezzenek a hídon!

T’Polra nézett, de a vulkáni már visszatért a konzoljához, és belekezdett valamilyen számításba. Valószínűleg neki sem jutott eszébe, hogy egy pajzzsal védekezzenek a pszionikus energiahullámok ellen. Időnként a legnyilvánvalóbb, legegyszerűbb megoldások a legjobbak.

A kapitány rámosolygott Cutlerre.

– Köszönöm, zászlós! Valószínűleg most adta a kezünkbe a megoldás kulcsát...

Húsz perccel később Novakovich közlegény, Williams közlegény, Cutler, Trip, T’Pol és Hoshi már hevesen és lelkesen vitázott. Dobálták az ötleteket, az érveket és az ellenérveket, a teóriákat – megpróbáltak rájönni arra, miként lehet megvédeni az emberi agyat az idegen lények által kibocsátott pszionikus energia hullámaival szemben. Archer visszahúzódott, a karját keresztbe téve figyelte, ahogy az emberei a probléma megoldásán dolgoztak. Időnként szerencsésnek érezte magát amiatt, hogy éppen ezekkel az emberekkel, éppen ezekkel a kiváló elmékkel vehet részt ebben a küldetésben.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A kapitány naplója

Úgy döntöttem, elsőként én fogok beszélni az idegen lénnyel. T’Pol nem ért egyet ezzel. Volt egy kis vitánk a készenléti helyiségben. Ahhoz képest, hogy vulkáni, meglepő szenvedélyességgel érvelt. Aggódik, hogy az agyam – ez a gyenge kis emberi agy – képtelen lesz elviselni az idegen lény iszonyú erejű, gondolathullámait. Felhívtam a figyelmét arra, amit korábban mondott, nevezetesen: az ő agya sem bírná ki ezt a támadást.

Természetesen ez sem hatott rá. Úgy gondolta, egy kapitány nem kockáztathatja az életét; egy hajón a kapitány a legfontosabb személy, ezért a legénység tagjai kötelesek feláldozni magukat, mielőtt a kapitányra kerülne a sor a kockázatok vállalásában. Kíváncsi vagyok, mi lenne a véleménye azokról a hajdani hajóskapitányokról, akik a süllyedő hajón maradtak, miután a legénység kimenekült. Nyilvánvaló, hogy itt is megmutatkoznak a vulkániak és az emberek között meglévő kulturális különbözőségek.

El kell ismernem, a Csillagflotta sem szereti, ha a kapitányok túl sok kockázatot vállalnak. Túl sokat – vagyis annyit, amennyit most én. Ennek ellenére tetszik az ötlet. Ez az út önmagában eléggé kockázatos. Valójában nem sokkal emelem meg az amúgy is létező kockázati faktort, ha odaállok egy idegen lény elé, amely egyetlen gondolatával képes megölni. Egyébként sosem lennék képes rá, hogy olyan feladatot végeztessek el valamelyik beosztottammal, amelytől én visszariadok.

Döntöttem, és nem másítom meg az elhatározásomat. Ez egy földi hajó, és csak rajtam múlik, hogy a Föld képviseletében sikerül-e létrehoznom a kapcsolatot egy idegen civilizációval.

Miután befejeztük a vitát, T’Pol visszatért a munkájához. Hoshival együtt egy olyan hangi pszionikus energia fordítógépet próbál létrehozni, amely lehetővé teszi számomra, hogy beszéljek az idegen lénnyel. Természetesen ez csak akkor valósulhat meg, ha Tripnek és a többieknek menet közben sikerül megépíteniük azt a pszionikus pajzsot, amely megvéd majd a lény gondolatainak erejétől. Mindkét csapat közölte, öt órán belül elkészülnek.

Öt óra. Öt óra egy örökkévalóságnak tűnik, amikor a másodpercek is ilyen lassan telnek...

Várakozás. Már megint a várakozás! Tisztában vagyok vele, hogy hozzá kell szoknom, de ilyen szituációkban ez nehezen megy. Azt hiszem, találnom kell valamilyen elfoglaltságot, a járkáláson kívül, amivel agyonüthetem az időt...

Az idegen lényt átvitték egy másik helyiségbe, ahol úgy izolálhatták, hogy a közelében nyugodtan dolgozhatott egy nagyobb csapat. Archer sokáig töprengett, hol kerüljön sor a kapcsolatfelvételre. Olyan helyet akart kiválasztani, ahol rajta kívül senkit sem fenyegethet közvetlen veszély. Úgy érezte, sikerült megtalálniuk a legideálisabbat.

Sajnos ebben a helyiségben nem működött olyan szellőztető berendezés, mint a gyengélkedőn, így a bűz ellen semmit sem tehettek. Az idegen testéből áradó szag olyan förtelmes, olyan sűrű volt, hogy Archernek könnybe lábadt a szeme. A folyosón posztoló őrök egyike gázálarcot viselt; Reed azt mondta, másképpen nem bírná a szagot, fennáll a veszély, hogy elveszítené az eszméletét.

Bűz... Archernek már az is megfordult a fejében, hogy a lények talán nem is telepatikus módon, hanem szagokkal kommunikálnak. Persze, ezt csak a szárazföldön tehetik meg. Az orrához szorította a kezét, de ez sem segített. Maszkot nem vehetett fel, hiszen kommunikálnia kellett – nem akarta megváltoztatni a külsejét, ráadásul egy gázálarc a hangját is eltorzította volna.

Trip elvégezte az utolsó simításokat a pszionikus energiapajzson. A szerkezet, amit Cutler zászlóssal, Williams közlegénnyel és Novakovich közlegénnyel épített meg, eléggé kezdetlegesnek látszott, de működött. Két oszlopszerű egységet állítottak fel a helyiség két fala mellett. A két oszlop között generálódott az átlátszó fal. A pajzs energiáját nem lehetett érzékelni, és senkiben sem tehetett kárt. Finoman ráhangolták az idegen által a telepatikus kommunikációhoz használt pszionikus hullámok frekvenciájára, így lényegében csak ezekre a hullámokra gyakorolt hatást.

– Működni fog – jelentette ki Trip. – De anélkül, hogy felébresztenénk a barátunkat, nem tudjuk kipróbálni.

– És mi van akkor, ha megváltozik a pszionikus energia hullámhossza? – kérdezte Archer.

– Akkor a pajzs nem fogja leblokkolni.

– Vagyis ügyelnem kell arra, hogy a lény ne kezdjen... ordítozni velem?

Trip nem igazán a helyzethez illő módon reagált: felnevetett. Archernek furcsa gondolat villant át az agyán. Sosem gondolta volna, hogy ilyen életet fog élni, hogy naponta hihetetlen veszélyeket kell vállalnia, de valahogy élvezte a dolgot.

Dr. Phlox a torlaszon belül állt. Arra várt, hogy beadja az idegennek a stimuláló injekciót, aminek hatására magához tér. Archer aggodalmasan figyelte. Ha az idegen gyorsan feleszmél, talán azonnal megpróbál kommunikálni a doktorral, márpedig ennek végzetes következményei lehetnek. Phloxot szemmel láthatóan nem zavarta a bűz, türelmesen várakozott.

Hoshi és T’Pol az egyik fal mögött dolgozott, elvégezték az utolsó beállításokat az általuk megépített szerkezeten. Az egységnek elvileg pszionikus energiává kellett alakítania a szavakat, amelyeket ilyen formában az idegen is megérthetett. Sajnos számítani lehetett arra, hogy a lény eleinte nem fogja megérteni a fordítógép által kibocsátott hullámokat, csak valami értelmetlen zagyvaságot fog „hallani”. T’Pol szerint ez problémát okozhatott, de kijelentette, hamar meg lehet változtatni a beállításokat.

Archer nem igazán bízott a kísérlet sikerében, de tudta, vagy tesz egy próbát, vagy lezárja a kutatást, és dolgavégezetlenül indul tovább a következő csillag felé – márpedig erre nem volt hajlandó. Még nem. Két idegen fajt talált, és egyikkel sem sikerült felvennie a kapcsolatot? Ekkora kudarcot képtelen lett volna elviselni. Egyrészt a büszkesége sem engedte meg, hogy feladja (nem akarta, hogy T’Pol jelentést tegyen a kudarcról a vulkániaknak), másrészt túl makacs volt ahhoz, hogy megoldatlanul hagyjon egy problémát.

Hoshi fel akarta gyorsítani a kommunikációs egység tanulási folyamatát, ezért rákapcsolta a komputer fő tolmácsfunkcióját. Úgy tervezte, hogy miközben Archer megpróbál beszélni az idegennel, ő és T’Pol elvégzi a szükséges beállításokat, elindítja a megfelelő szubrutinokat. Megnyugtatta a kapitányt, hogy nagyon hamar képesek lesznek összeállítani egy olyan tolmácsprogramot, amely a kezdeti nehézségeket követően lehetővé teszi, hogy folyamatos legyen a lénnyel folytatott kommunikáció.

Minden készen állt, Archer mégis bizonytalannak érezte az egészet. Túlságosan sok volt a „ha”, a „talán”, az „esetleg”. Valami biztosabbat akart.

– Készen állunk – jelentette Trip.

– Zászlós – mondta a kapitány Hoshinak mi a helyzet a tolmácsegységgel?

Hoshi megszegte a kapott parancsot, és kidugta a fejét a védőfal mögül.

– Azt hiszem, ez is készen áll...

– Azt hiszi? Nem tudna egy kicsit magabiztosabb lenni?

– Nos... azt hiszem, készen áll, de csak akkor tudhatunk biztosat, ha kipróbáljuk.

Archer megcsóválta a fejét. Bosszantotta Hoshi zászlós bizonytalansága.

– T’Pol, működni fog az egység?

– Igen – jelentette ki a fal mögött tartózkodó vulkáni. Archer nem látta, de maga elé tudta képzelni, ahogy ott áll, egyenes háttal, komoly arccal. – Az persze más lapra tartozik, hogy úgy fog-e működni, ahogy szeretnénk...

„Ennyit a magabiztosságról!” – gondolta Archer bosszúsan.

– Akár meg is szakíthatjuk a folyamatot – jegyezte meg Trip.

– És utána? – kérdezte Archer. – Leállunk, rendben, de akkor hogyan fogjuk kipróbálni az eszközöket?

– Hát... sehogy – mondta Trip. – Sajnos élesben kell végrehajtanunk a tesztet. Másképp nem megy.

– Nos, akkor... lássunk hozzá! – Archer beállt a két oszlop közé.

Trip ideges pillantást vetett a kapitányra. Hoshi belépett a fal mögé. Dr. Phlox felvonta a szemöldökét.

Senki sem mozdult.

– Trip! – mondta Archer. – Azt hiszem, az első lépést magának kell megtennie!

– Rendben. – Trip elkattintotta az egyik oszlop oldalán lévő kapcsolót.  Valami felzümmögött. Az oszlopok megremegtek, fény gyulladt ki rajtuk; enyhén vibrálni kezdtek.

Archer halvány, alig észrevehető, hártyaszerű energiafalat látott az oszlopok között, ám a jelenség csupán néhány másodpercig tartott, azután eltűnt.

Trip gyorsan ellenőrizte a szerkezetet, azután bólintott.

– Maradjon középen, kapitány! Akkor minden rendben lesz.

– Jól van... – Archer az idegen lényre nézett. Még nem tért magához. A hátán feküdt, lábai az egyik oldalon sorakoztak. Hosszas töprengés után Phlox fektette le ilyen pozícióba; a doktor úgy gondolta, a lény így nehezebben tud majd felpattanni, ha magához tér. Archer bízott benne, hogy úgy fog mozogni, mint a teknősbékák, beletelik majd pár másodpercbe, míg a hátáról átfordul a hasára.

– Jól van. Dr. Phlox! Ön következik!

Phlox még egyszer végighúzta a lény fölött a szkennerét. Archer hátranézett, és nyugtázta, hogy Reed és az emberei lövésre készen tartott fegyverrel várakoznak. Ha az idegen szökni próbál, azonnal tüzet nyitnak.

Dr. Phlox elővett egy fecskendőt, beadta a lénynek az injekciót, majd gyorsan visszahúzódott.

– Adjunk neki pár percet, kapitány! Lehet, hogy eleinte kissé kábult lesz.

– Remélem, nem túlságosan – mondta Archer. – Meg kell értetnem vele, hogy maradjon ott, ahol van.

Phlox a kapitány mellé lépett. Maga elé tartotta a szkennerét.

– A stimuláló szer hatni kezdett. Mindjárt... mindjárt magához tér!

– Helyes! Akkor éppen ideje, doktor, hogy kimenjen innen!

– Itt maradhatnék ön mellett, és figyelemmel kísérhetném a...

– Ezt már megbeszéltük! – mondta Archer. – Nem maradhat itt, doktor. Szükségem van a szaktudására, ha esetleg... valami rosszul alakulna.

Phlox a kapitányra nézett. Látszott rajta, nem igazán bízik a terv sikerében.

– Jól van – mondta végül. – Sok szerencsét! – Megfordult, végigsietett a folyosón, és befordult a sarkon.

Archer már éppen meg akarta szólítani T’Polt, amikor megreccsent a folyosón elhelyezett interkom-hangszóró – úgy beszélték meg, hogy a művelet résztvevői ennek a rendszernek a segítségével fognak kommunikálni egymással.

– A tolmácsegység aktív és működik – jelentette a vulkáni. – Eddig nem érzékeltünk pszionikus energiát.

– Köszönöm.

Trip még egyszer ellenőrizte a pajzsot, jelezte Archernek, hogy minden rendben van, majd ő is visszahúzódott. A kapitány egyedül maradt a pókszerű idegen lénnyel.

Archer kihúzta magát, megfeszítette a vállát. Olyan érzése volt, mintha egy kísérleti fázisban lévő géppel kellene repülnie. Eszébe jutott, hogy azok a pilóták, akik úgy gondolják, valami nem fog stimmelni a tesztrepülés során, általában bajba kerülnek, ám azok, akik magabiztosan végzik a feladatukat, még abban az esetben is szerencsésnek bizonyulnak, ha tényleg elromlik valami.

Ezer dolog volt, ami félrecsúszhatott, de még több olyan volt, ami jól alakulhatott. Ha ez most sikerül, akkor sor kerül az első olyan kapcsolatfelvételre, amelyet a Föld kezdeményezett; megismer egy új civilizációt, amelytől tanulhat, amellyel kereskedhet, amelyet megérthet.

Az izgalom végigbizsergette Archer gerincét. A háta mögé tette a kezét – valahogy úgy, ahogy T’Pol szokta –, és várt. Az idegen lény megmozdította néhány lábát. Kezdett magához térni.

Archer visszafojtotta a lélegzetét.

Újabb apró mozdulatok... A páncélos test alatt megmoccant valami. A szemek? A száj? Archer nem tudta eldönteni.

– Az ön helyében én most beszélni kezdenék, kapitány – hallatszott Hoshi hangja az interkomból.

– Szevasz – mondta Archer. Nem mozgott, nem mosolygott, semmi olyasmit nem csinált, amit fenyegetésként lehetett volna értékelni. Fogalma sem volt, mit mondhatna egy félig kábult, telepatikus képességekkel rendelkező idegen lénynek, amelyet valójában elrabolt a bolygójáról.

– Ez kezdetnek nem volt rossz, kapitány – mondta Hoshi –, de talán jobb lenne, ha folyamatosan beszélne. Mondjuk, egy percen keresztül.

Persze. Tudta ő, mit kell tennie, csak éppen... elfelejtette. Az idegenekkel folytatott kommunikáció szabályai... A faziknál nem szólalhatott meg addig, amíg nem szólították meg, most viszont addig kellett beszélnie, míg az előtte heverő lény jelét adja, hogy érti őt.

– Jonathan Archer kapitány vagyok...

Az idegen lény karomszerű lábai megérintették a padlót.

– Te most a hajónkon, az Enterprise-on vagy.

Az idegen nem mozdult.

– Sajnálom, hogy felhoztunk ide.

A lény feltolta a padlóról a testét, és furcsa, akrobatikus mozdulattal megfordult. Archer uralkodott magán, nem lépett hátra. Közömbös, de barátságos hangon folytatta:

– Véletlenül hoztunk fel ide. Erre nem kerülhetett volna sor.

A kapitány látta, ha a lény támadást indít ellene, neki vége. A hatalmas test könnyedén áthatolna az energiatorlaszon.

– Belekerültél a transzportersugarunkba.

A lény úgy viselkedett, mintha a kapitányra nézne, azután a kis doboz felé fordult, amely közvetítette neki Archer pszionikus hullámokká alakított szavait.

Archer úgy döntött, elég volt a fecsegésből, ideje elkezdeni a valódi kommunikációt. Magára mutatott.

– Ember.

A lény teste kissé lejjebb ereszkedett.

– Hipon.

A digitális hang férfias volt. Illett a lényhez, bár dr. Phlox még mindig nem tudta meghatározni a nemét.

Archer biztos akart lenni a dolgában. A lényre mutatott.

– Hipon. – Ismét a saját mellkasára bökött. – Ember.

– Igen – mondta a gép.

Archer úgy érezte, csökken a vállára nehezedő súly.

– Ennek a hajónak én vagyok a kapitánya. – Körbemutatott.

– Kapitány – mondta az idegen a gépen keresztül. – Nincs szükség... végigmennünk az alapokon. A tolmácsgépük működik. Csodálatos szerkezet, bár... nem tudom, miért van rá szükség.

Archer az interkomon keresztül hallotta a többiek üdvrivalgását. A tolmácsgép egyre gyorsabban, egyre tisztábban fordította le a szavakat.

– Ez egy pszionikus pajzs. – Archer a két zümmögő oszlopra mutatott. – Megakadályozza, hogy a gondolataid közvetlen módon kapcsolatba kerüljenek az agyammal.

Az idegen közelebb lépett. Archer a legszívesebben hátrébb húzódott volna, de a helyén maradt. A lény megvizsgálta az oszlopokat, egyik lábát a pajzs felé nyújtotta, de nem érintette meg az energiahártyát.

A padlón, ahol korábban feküdt, egy nyálkás tócsa csillogott. A bűz valamivel elviselhetőbbé vált. Archernek átvillant az agyán, hogy a förtelmes szag talán védelmi célokát szolgál; a hiponok talán ezzel tartják távol maguktól a szárazföldi ragadozókat. Elhatározta, ha vége a beszélgetésnek, alaposan kifaggatja Cutlert, mit tud erről a dologról A hipon még mindig a pajzsot vizsgálgatta. Váratlanul visszahúzódott. A méretéhez képest meglepő gyorsasággal mozgott.

– Miért van szükség erre a szerkezetre? – kérdezte.

– Mert a gondolataid energiája kárt tehet az agyamban.

A hipon még hátrébb húzódott, beleütközött a falba. Archer egy pillanatig arra gondolt, esetleg megsérült.

– Az... ember, aki leszállt hozzánk? És a másik... kettő? – kérdezte a hipon.

Döbbentnek és aggodalmasnak tűnt. Archer meglepődött, de elégedett volt.

– Élnek és gyógyulnak. Megsérültek?

Archer megállapította, hogy helyesen értelmezte a hipon reakcióját.

– Igen, de rendbe fognak jönni.

Az idegen hallgatott. Archer arra gondolt, esetleg neki kellene megtörnie a csendet, de még túlságosan élénk volt benne a fazikkal kapcsolatos élmény, ezért ő sem szólalt meg.

– Nem akartunk... kárt okozni bennük – mondta a hipon.

– Tudjuk. – Archer megkönnyebbült. – Mi sem. Bocsánatot kérünk, hogy elhoztunk az otthonodból. Nem állt szándékunkban. Csak a társunkat akartuk kimenekíteni.

– Nem állt szándékunkban... ártani neki – mondta a hipon. A jelek szerint kellemetlenül érezte magát a történtek miatt.

– Rendben, megértjük – mondta Archer, és azon töprengett, milyen szót kellene használnia ahhoz, hogy a lény megértse végre, nem akarnak elégtételt venni a történtekért. – Bocsánatkérésre semmi szükség.

– Észleltük a... hajótokat, amikor belépett a rendszerünkbe – mondta a hipon.

– Megörültünk, amikor eljöttetek... hogy kapcsolatba lépjetek velünk.

– Nem tudtuk, hogyan tegyük – mondta Archer. Nem mutatta ki, mennyire meglepődött azon, hogy a hiponok észlelték a hajót. A jelek szerint a civilizációjuk sokkal fejlettebb volt, mint bárki gondolta. – Csak a... baleset után kezdtük megérteni, hogy milyen módon kommunikáltok.

– És megtudtátok, mennyire veszélyes ez rátok...

– Igen, pontosan.

– A tolmácsgépetek... lenyűgöző – mondta a hipon. – De meg kell kérdeznem... miért jöttetek erre a bolygóra?

– A Föld nevű bolygóról érkeztünk – mondta Archer. – Egyszerű felderítők vagyunk. Abban a reményben járjuk az űrt, hogy új fajokkal találkozunk, új barátságokat kötünk.

– Mivel képesek vagytok csillaghajót... és ilyen kommunikációs eszközöket építeni... úgy gondolom, a fajotok nagyon fejlett.

– Köszönöm.

A hipon keresztbe tette és összedörzsölte két lábát. Archer feszülten figyelt; fogalma sem volt róla, hogy az idegen lény mire készül.

– Kapitány... végre kell hajtanom a kötelességemet.

– Rendben van – mondta Archer, bár fogalma sem volt, hogy az adott körülmények között mi lehet ez a bizonyos kötelesség.

– Bocsásson meg, kapitány... kérem... – A lény maga alá húzta a lábait, és kissé megemelte a testét.

Az interkom hangszórója megreccsent; Archer összerezzent a váratlan hangtól.

– Kapitány! – mondta T’Pol. – A hajónkról egy pszionikus energiasugár indult el a bolygó felszíne felé!

Archer a legszívesebben átrohant volna a hídra, hogy lássa a műszerek által mutatott értékeket, de nem akarta megzavarni vagy megrémíteni a lényt.

– Az útjába került a legénység valamelyik tagja?

– Nem, uram. A sugár nem gyakorol hatást a legénységre – felelte T’Pol.

– És mi a helyzet a hajóval? – Archer lelki szeme előtt megjelent az Enterprise, ahogy a sugár energiájának hatására rázkódni, hánykolódni kezd az űrben.

– A sugár a hajóra sem gyakorol hatást.

– A komputerek?

– Lefuttathatunk egy ellenőrzést, uram, de eddig nem szembesültünk problémákkal.

A hipon nem mozdult; mintha tudomást sem vett volna Archer jelenlétéről.

– Mi a véleménye, jelent ránk valamilyen veszélyt ez a sugár?

– Nem, uram – mondta T’Pol.

– Meg tudja határozni a forrását? – kérdezte Archer, de már előre tudta a választ. A pszionikus sugárnak csupán egyetlen forrása lehetett: az előtte kuporgó idegen lény.

– Igen, uram. A lény teste.

Archer elmosolyodott.

– Sejtettem. – A mozdulatlan hiponra nézett. Ezek szerint az volt a kötelessége, hogy kapcsolatba lépjen a bolygójával. Vajon milyen üzenetet küldött az övéinek? – Folytassák a megfigyelést, és azonnal értesítsenek az esetleges változásokról!

– Igen, uram!

A lény még mindig nem mozdult. Archer azon töprengett, vajon képesek lennének-e úgy beállítani a tolmácsgépet, hogy lehallgassák a hipon által küldött üzenetet és a választ, amit hazulról kapott.

A hangszóró ismét megreccsent. Archer bosszankodva elhatározta, megnézeti Trippel; ez a recsegés nem normális!

– Uram! – mondta T’Pol. – A pszionikus sugárzás véget ért.

A lény kinyújtotta a lábait, és ismét Archer elé ment.

– Kapitány... egyesültem az enyémekkel, és engedélyt kaptam arra, hogy képviseljem a hipon fajt... hogy tárgyalásokba kezdjek az... emberekkel. Kérem, fogadja üdvözletünket!

Archer megdöbbent. Erre nem számított. Kissé meghajolt.

– Megtisztelnek minket. Köszönjük.

Végre! A dolog kezdett olyanná válni, amilyennek elképzelte az első kapcsolatfelvételt.

– Kapitány! – hallatszott az interkomból. – Jelentkezett a fazik egyik képviselője. Ismét találkozni kívánnak velünk.

A hipon közelebb mászott a pajzshoz. Archer erőt vett magán, és nem lépett hátra. Tudta, ha folytatni akarja a párbeszédet, le kell győznie a pókszerű lénnyel szembeni ösztönös ellenszenvét.

– Ti a... fazikkal is megpróbáltatok kapcsolatba lépni? – kérdezte a hipon.

– Igen.

– Bocsánat, kapitány... Ismét kapcsolatba kell lépnem az enyéimmel.

A lény újra maga alá húzta a lábait, és ismét mozdulatlanná vált.

„Hát ez igazán remek!” – gondolta Archer. A fazik említésére a hipon éppen olyan ingerültté vált, mint korábban a fazik, amikor szóba kerültek a hiponok. Mi folyik ezen a bolygón?

– Mondják meg a faziknak – fordult az interkompanel felé –, hogy örömmel tárgyalok velük a vezetőik által megfelelőnek vélt helyen és időben.

– Értettem! – mondta T’Pol.

A hipon egy perccel később ismét kinyújtotta a lábait, ismét Archer felé fordult.

– Kapitány... az enyéim nem hiszik, hogy jelen pillanatban... helyénvaló lenne, ha a fazikkal is felvennék a kapcsolatot.

– Van egy vulkáni tisztem, neki is ez a véleménye – mondta Archer.

Valójában nem lepte meg, amit a hipon mondott. A bolygón élő két faj a jelek szerint nem jött ki egymással.

– Vulkáni?

– Egy másik faj. A Föld barátai – mondta Archer. – Technológiai szempontból fejlettebbek nálunk. Erre persze mindig felhívják a figyelmünket... – Kíváncsi lett volna, T’Pol mit gondol erről a jellemzésről.

– Értem.

„Valóban?” – tűnődött Archer. A hipon valóban megértette, vagy lehet, hogy a tolmácsgép nem talált jobb kifejezést arra, amit mondott?

Kirázta a fejéből a gondolatot. Ha ez jár a fejében, képtelen lesz folytatni a párbeszédet.

– Miért nem akarjátok, hogy kapcsolatba lépjünk a fazikkal?

– Az emberek... sokkal fejlettebbek, mint a fazik. Ahogy mi is.

– Értem.

– Már kétezer bolygóciklus óta figyelemmel kísérjük a fazik fejlődését, és az a véleményünk, nem érettek a magasabb rendű tudás befogadására.

– Vagyis a fajotok kolonizálta ezt a bolygót? – kérdezte Archer.

– Igen.

– És a fazik az őslakosok?

– Igen. Még az első szerszámaikat sem készítették el, amikor megérkeztünk. A tudósainknak tíz ciklusba tellett, mire rájöttek, hogy a fazik értelmes lények.

– Azóta figyelitek a fazik fejlődését?

– Igen.

– Segítettetek nekik valamiben? – Archer örült, hogy T’Pol hallja a beszélgetést.

– Ezzel kapcsolatosan hosszú vitát folytattunk. Eleinte semmit sem tettünk, de aztán a vezetőink úgy döntöttek... felemelik a fazikat. Azután rájöttünk, hogy a fajaink közötti kapcsolat... végzetes a fazik számára.

– Ugyanazon okok miatt, mint a mi számunkra.

– A segítségetekkel most már ezt is értjük.

Így már valóban érthető volt, hogy a fazik még beszélni sem akartak a hiponokról. Olyan lehetett ez számukra, mint együtt élni egy daganattal, amely ugyan nem okoz különösebb gondot, de megszabadulni sem lehet tőle. Egyszerűbb nem beszélni róla. Archer elképzelni sem tudta, milyen lehet egy olyan kultúrában felnőni, amely nem vesz tudomást a saját szülőbolygója egy jelentős részéről.

– Idővel, nagyon lassan sikerült információkat közölnünk a fazikkal, és úgy érezzük, ennél többet és jobbat nem tehetünk.

– Ez nagyjából olyan, mint amit a vulkániak tettek velünk az elmúlt száz évben – állapította meg Archer.

– A jelek szerint a vulkániak... helyes döntést hoztak.

Archer sehogy sem tudta elfogadni a dolgot, de ezt nem hozta a hipon tudomására. Nem lett volna értelme vitába bonyolódni egy első kapcsolatfelvétel során, ezért ugyanazt ismételte el, amit T’Polnak már vagy ezerszer elmondott:

– Figyelembe fogjuk venni a véleményeteket. Remélem, a fazikkal létesített, meglehetősen korlátozott kapcsolatunk nem gyakorol befolyást a mi további viszonyunkra.

– Nem, természetesen nem. Ha kívánjátok, információkkal szolgálhatunk a fazik fajáról.

Archer bólintott.

– Köszönöm. Remélem, a néped és a népem számos más területen ki fogja cserélni tudását.

– Mi is ezt reméljük... kapitány.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Archer kimerültén szállt be a liftbe. Boldog volt, hogy sikerült kommunikálnia egy olyan faj képviselőjével, amellyel korábban még sem az emberek, sem a vulkániak nem találkoztak. Úgy érezte, a hiponnal együtt elindultak egy olyan úton, amely egymás kölcsönös elfogadásához és megértéséhez, így az együttműködéshez vezet.

Tisztában volt vele, hogy mindent az embereinek köszönhet, azoknak, akik rájöttek, hogyan kommunikálnak a hiponok, miért jelentenek veszélyt az emberek számára, illetve hogyan lehet érthető szavakká változtatni a pszionikus hullámokat.

Elégedett volt és kissé szédült – nagyjából ugyanezt érezte akkor is, amikor megtudta, hogy ő lesz az Enterprise kapitánya. Izgalom. Új kihívások. És a tudat, hogy egyedül erre nem lett volna képes. Büszke volt a legénységére. Felderítettek egy problémát, amit aztán meg is oldottak. Most már csak annyi volt hátra, hogy elkészítsék a jelentéseiket, és valamennyi anyagot továbbítsák a Csillagflottának. Ha ez megvan, indulhatnak tovább, az újabb kalandok felé.

Csupán a hipon fazikkal kapcsolatos kijelentései keltettek benne kellemetlen érzéseket. Vajon minden, technológiai értelemben fejlett faj azt hiszi, hogy a nála fejletlenebb lények alsóbbrendűek? Mind azt képzeli, hogy a kevésbé fejlett fajok, ha a megfelelő technikai eszközök birtokába kerülnek, a régebbi kultúra eltiprására törekszenek majd? Ez az ostoba feltételezés az egész univerzumban jelen van? Ha igen, szánalmas.

Kinyílt a lift ajtaja, a kapitány kilépett a hídra. A jelek szerint minden rendben zajlott. Hoshi már a konzolja előtt ült; fejét az egyik kezére támasztotta, miközben a másikkal a gombokat nyomkodta. Fáradtnak tűnt. Archer tudta, az lenne a leghelyesebb, ha elküldené aludni. A zászlós az elmúlt néhány napban kiváló munkát végzett. Mint mindig...

A pilótaülést Mayweather foglalta el. Ő is fáradt volt, de Archer tudta, ennek lehet némi köze ahhoz a játékhoz is, amiről pár napja a hajó legénysége beszél. Mayweather azon kívül, hogy párszor leszállt a bolygóra, nem igazán vett részt az eseményekben. Ez meg fog változni.

Az emberek serényen dolgoztak, senki sem vette észre a lift ajtajában álló kapitányt. Senki, kivéve T’Polt.

A vulkáni elindult Archer felé. Fekete szeme villámokat szórt.

– A hiponok képviselőjének természetesen igaza van. – Azt sem várta meg, hogy a kapitány elfoglalja a helyét. Ő is remek munkát végzett, de az „én előre megmondtam” kijelentései látszólag fontosabbak voltak számára, mint a hajó egysége. Talán azért viselkedett így, mert felsőbbrendűnek képzelte magát?

– Menjünk át a készenléti helyiségbe! – mondta Archer, és elindult. T’Pol nem tehetett mást, követte.

Archer nem igazán tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy a vulkániak helyesen jártak el, amikor az elmúlt száz év során csak fokozatosan, apránként adták át az információkat az embereknek. Az apja úgy halt meg, hogy sosem látta a mélyűrt, de az álma éppen ennek a bosszantó halogató politikának köszönhetően vált valóra. Most pedig, tessék, itt egy másik faj, ami nagyjából ugyanazt műveli a fazikkal, mint a vulkániak az emberekkel. Ráadásul neki is ugyanezt kellene tennie...

Ahogy elhaladt a parancsnoki ülés mögött, egy pillantást vetett a központi monitorra. A bolygó ugyanúgy lebegett az űrben, ahogy az elmúlt néhány nap során. A déli kontinenst, a hiponok otthonát éppen nem lehetett látni. Mintha nem is létezett volna...

A hídon minden csendes volt. A szolgálatosok a konzolok fölé hajolva végezték a dolgukat; úgy viselkedtek, mintha láthatatlanná akarnának válni, mintha nem akarnának tudomást venni arról, hogy a kapitányuk és a parancsnokhelyettesük már megint vitában áll egymással.

Archer belépett a készenléti helyiségbe, és megállt a falon függő festmény előtt. Máskor szívesen elnézegette, de most valahogy nem volt türelme hozzá.

– Az én hajómon tartózkodik – mondta T’Polnak. – Az én fajom protokolljai szerint fog eljárni. Megértette?

– Úgy tudom – felelte T’Pol, miután a szoba ajtaja sziszegve becsukódott a háta mögött –, az ön fajában mindenkinek joga van szabadon elmondani a véleményét.

– Amikor valaki kikéri azt a bizonyos véleményt! Az embereim nem kérdőjelezhetik meg a döntéseimet. Főleg nem a tisztjeim, és főleg nem a legénység előtt!

– Tucker főmérnök is megkérdőjelezte a döntéseit!

– Trip ismeri a protokollt. Ő mindig a megfelelő időpontban tudatja a véleményét. Ő nem függelemsértő!

T’Pol felvonta az egyik szemöldökét.

– Ezek szerint én az vagyok?

– Már az utazás elején felhívtam a figyelmét a jellegzetesen vulkáni cinizmusára. Rendben, ettől sikerült megszabadulnia, de még mindig úgy viselkedik, mintha felügyelne ránk. Nos, nem ez a helyzet, parancsnokhelyettes! Ezen a hajón én vagyok a kapitány. Tiszteletben tartom a véleményét, de a rangsorban alattam áll.

– Még akkor is, ha igazam van?

– Még akkor is.

T’Pol elgondolkodva nézett a kapitányra.

– Így nincs lehetőség a szabad véleménynyilvánításra.

– Így van! – csattant fel Archer. – Ez egy csillaghajó, nem egy egyetem!

Nagyon hálás lennék, ha ezt akkor sem felejtené el, amikor a hidamon áll!

T’Pol bólintott.

– Ez minden, uram?

– Nem! – Archer már szinte üvöltött. Mély lélegzetet vett, nyugalmat erőltetett magára. – Nem, ez még nem minden...

T’Pol a háta mögé tette a kezét, felszegte az állát.

– Van egy véleménye, és tudja, hogy ez a vélemény olyan reakciót fog kiváltani belőlem, amit a legénységnek nem feltétlenül kell látnia – folytatta Archer. – Ebben a helyiségben vagy bárhol másutt elmondhatja a véleményét, de a hídon nem!

– Értem. Köszönöm. – T’Pol megfordult, az ajtó felé indult.

– Még nem mondtam, hogy távozhat!

A nő megállt.

– Hallani szeretném a véleményét.

T’Pol habozott.

– Kapitány?

– Nem fojtom magába azt, amit mondani akar, parancsnokhelyettes – mondta Archer. – Viszont nem engedem meg, hogy aláássa a tekintélyem. Érti a különbséget?

– Úgy gondolja, hogy amikor megkérdőjelezem a döntéseit a hídon, akkor aláásom a tekintélyét?

– Úgy gondolom, hogy igen, ezt teszi, és ezzel a tettével a többi tisztemet is hasonló cselekedetre bátorítja. Mindez azt eredményezheti, hogy komoly helyzetben valaki majd úgy gondolja, nem kell teljesítenie a parancsaimat. Még akkor sem, ha nem érti, miért adtam ki éppen azokat a parancsokat.

– Én értem a parancsait, kapitány. – T’Pol hangja rideg volt.

Archer meglepődött. Nem értette, hogyan sérthetett meg valakit, aki azt állította magáról, hogy nincsenek érzelmei.

– Valóban? Akkor miért kellett sort keríteni erre a beszélgetésre?

T’Pol lassan megfordult. Először a fejét, majd a testét fordította a kapitány felé.

– Úgy gondolom, a kultúráink eltérő módon kezelik az intellektuális nézetkülönbségeket.

– Igen, ez igaz – mondta Archer csüggedten. – Ez a legnagyobb problémánk a vulkániakkal, azóta, hogy először találkoztunk.

– Nekünk szabad megkérdőjeleznünk a vezetőink döntéseit.

– Nekünk is – mondta a kapitány. – Viszont egy hajón ennek is megvan a módja. A protokollja, amit maga nem tartott be. Különösen az utóbbi időben nem. Most pusztán erre kívántam felhívni a figyelmét. – Arra gondolt, T’Pol ebben sem fog egyetérteni vele, ám a nő válasz helyett pusztán bólintott egyet.

– Most pedig – folytatta Archer –, árulja el végre, mit akart mondani a hiponokról!

T’Polon látszott, megpróbál túllépni a vitán, és igyekszik összeszedni a gondolatait.

– A hiponok képviselőjének igaza volt. Nem szabad még nagyobb hatást gyakorolnia a fazik kultúrájára.

– Elárulná, hogy miért nem? Csak egyetlen okot mondjon! Egy olyan okot, aminek nincs köze a vulkáni prioritásokhoz! Magyarázza el, hogy a nem cselekvés ebben az esetben nem csak a hiponok, de a fazik érdekeit is szolgálná.

– Jól van. – T’Pol lassan eltávolodott az ajtótól. – Azzal, hogy kapcsolatba lépett a fazikkal, már megváltoztatta a jövőjük pályáját és a hitrendszerük számos elemét.

– Ezzel tisztában vagyok. De ha már a tóban vagyunk, miért ne úsznánk keresztül?

– Tessék?

– Mivel már úgyis változásokat okoztunk, miért ne folytatnánk? – Archer arra gondolt, talán könnyebb lenne a helyzete, ha a vulkániak nem értelmeznének mindent szó szerint.

– Nem azt javaslom, hogy tartsuk vissza őket, viszont egyetértek a hiponok logikájával. A faziknak lehetőséget kell adni arra, hogy a saját sebességükkel haladjanak tovább.

– És ki mondja meg, hogy mi a saját sebességük? Én biztos nem. Talán maga? Vagy a hiponok?

T’Pol nem válaszolt.

– Nem. A faziknak kell eldönteniük, milyen sebességgel haladnak – mondta Archer.

– Egy új információ közlésével egy egész kultúrát megváltoztathatunk.

– Az információk átadásával lehetőséget adunk nekik arra, hogy eldöntsék, hogyan fejlődjenek tovább. Hiperhajtóművük már van. Már kijutottak az űrbe. Olyan dolgokat fognak megtanulni, amiket még nem tudnak. Nem látom be, hogy miért lenne káros, ha ismét kapcsolatba lépnénk velük.

– Minden kontaktus – mondta T’Pol – egyre több információhoz juttatja őket. Minden egyes információ megváltoztatja a kultúrájukat. Ez általános törvény, de náluk különösen igaz, mivel szigorúan strukturált, nagyon merev kultúrában élnek. Az első két kapcsolatfelvétel nem alakult jól. Ha a harmadik sem sikerül, a fazik esetleg úgy dönthetnek, hogy soha többé nem akarnak kapcsolatba kerülni más fajokkal. Vagyis ön hatást gyakorolt a fejlődésükre. Negatív hatást.

Archer mély lélegzetet vett.

– Vagyis azt javasolja, hagyjam, hogy továbbra is megmaradjon bennük az emberiségről szerzett negatív benyomás.

– Ez most nem az emberiségről szól! Nem ártana, ha ezt nem felejtené el!

Nem avatkozhat bele a fazik fejlődésébe pusztán azért, mert nem ért egyet azzal a politikával, amit a vulkániak folytattak a Földdel kapcsolatosan!

Archer érezte, ahogy a düh szétárad benne. Azért akarta, hogy a készenléti szobában kerüljön sor erre a beszélgetésre, mert nem szerette volna, ha a legénység tagjai eltanulják T’Poltól, hogyan lehet felingerelni a hajó kapitányát. T’Pol mindig tudta, mivel képes feldühíteni és defenzívvé változtatni.

– Nem vagyok hajlandó arra, hogy úgy visszatartsam a fazikat, ahogy maguk az embereket!

– Mi nem tartottuk vissza önöket. Megengedtük, hogy a saját ütemükben fejlődjenek.

– És közben elárulták, nem értik, hogyan működnek az emberek! – mondta Archer. – Mi megragadjuk az új információkat, az új elképzeléseket, és felhasználjuk őket. Szeretjük az új ötleteket, és szeretjük felhasználni őket. Mi mindig szívesen tanulunk!

– A vulkániak megértik az emberek kultúráját. Önök időnként túlságosan vakmerően és meggondolatlanul hajszolják a tudást. Ezt a tulajdonságot már önnél is megfigyeltem. Annak a döntésének, hogy a klingonok üldözése közben menjünk a Rigelre, katasztrofális következménye lehetett volna a hajóra nézve. Az, hogy nem akarta megvárni, míg Hoshi zászlós összegyűjti a megfelelő mennyiségű információt, és így gyakorlatilag felkészületlenül ment le a bolygóra, ugyanerről a meggondolatlanságról árulkodik.

– Vagyis a vulkániak nem tettek egyebet, csak megvédtek minket önmagunktól? – Archer ezúttal nem fojtotta vissza a szarkazmusát.

– Igen.

Erre nem tudott mit mondani. A legszívesebben beleöklözött volna a falba, de nem tette. Néhány mély lélegzetet vett, hogy lenyugodjon. Sosem jó dühösen vitázni egy vulkánival, mivel a vulkániak ritkán dühösek.

– Hosszú ideig tanulmányoztuk a kultúrájukat – mondta T’Pol mielőtt úgy döntöttünk, átadjuk önöknek az információt. Ön alig egy hete ismeri a fazikat. A hiponok már kétezer itteni év óta figyelik a fajt, és úgy vélik, a túl sok információ a kárukra lenne.

– Maga hajlik arra, hogy megbízzon a hiponokban? – kérdezte Archer. – Hiszen kevesebbet tud róluk, mint én a fazikról!

– Kapitány! – T’Pol halk, békülékeny hangra váltott. – Nem azt tanácsolom, hogy bármelyik kultúrát fogja vissza. Csupán annyit kérek, hogy egyiket se tolja előre. Létezik harmadik opció is.

– Az, hogy apránként adom át nekik az információkat, mint a hiponok. – Archer megrázta a fejét. Ehhez hosszú ideig a bolygón kellene maradnia, márpedig erre nem volt hajlandó.

– Arra kérem, gondolja át a dolgot! A fazik számára az ön érkezése katasztrofális esemény.

Archer felemelte a fejét, a nőre nézett.

– Szigorúan strukturált társadalomban élnek – folytatta T’Pol. – A nyelvük olyan precíz, hogy nem léteznek bennük rokon értelmű szavak. Az épületeik, az útjaik, az életük... Minden olyan szabályozott, hogy a legkisebb változás is komoly gondot jelent számukra. És, ahogy már ön is tapasztalhatta, már attól támadóvá válnak, ha valaki akkor szólal meg, amikor nem rajta van a sor. Amikor kapcsolatba léptek egy másik fajjal, többen elpusztultak közülük. Talán éppen a hiponokkal való kapcsolatfelvétel miatt vált ennyire merevvé a kultúrájuk.

– Meg kellett tanulniuk az önkontrollt, máskülönben nem maradhattak volna életben a hiponok közelében – mondta Archer.

– Pontosan. Számukra az ön érkezése akkor sem lehetett volna sokkolóbb, ha köszönés helyett bombát dob a fővárosuk közepére. Egy bombával sem okozott volna náluk nagyobb felfordulást, mint a puszta megjelenésével.

– Mivel úgy gondolták, egyedül vannak az univerzumban...

– Igen.

– De tudták, hogy a hiponok nem a bolygón fejlődtek ki! – ráncolta a homlokát Archer.

– Honnan tudták volna? A két faj nem kommunikál egymással. A fazik csupán annyit tudtak, hogy a déli kontinensen élő lények nagyon-nagyon veszélyesek.

Archer járkálni kezdett. Már nem bírt türelmet parancsolni magára, csinálnia kellett valamit.

– Ha még több információt kapnak – mondta T’Pol –, még nagyobb lesz a káosz, és nem ismerjük őket eléggé ahhoz, hogy tudjuk, erre hogyan reagálnának. Javaslom, hagyja őket békén, és engedje meg, hogy a maga természetes módján fejlődjön tovább a hiponokkal való kapcsolatuk.

Archer megállt, a nőre nézett.

– Jól van. Ezt a véleményt is figyelembe fogom venni, amikor meghozom a döntésemet.

– Kérem, kapitány, értse meg! A parancsnoki poszttal óriási felelősség jár együtt!

– Ennek tudatában vagyok, parancsnokhelyettes – mondta Archer. – Éppen ezt próbáltam elmagyarázni önnek az imént.

T’Pol eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

– Időnként a mi tetteinken múlik egy-egy kultúra élete vagy pusztulása.

Mivel az önök kultúrájának nincs tapasztalata az első kapcsolatok létesítésében, és nincsenek kidolgozott szabályaik erre a tevékenységre, úgy vélem, nem értheti meg, hogy az adott helyzetben a legegyszerűbb tetteknek is komoly következménye lehet.

– Ezzel most azt akarja mondani, hogy az emberek túl hülyék az ilyen kapcsolatfelvételhez?

– Nem. Az emberek pusztán nem rendelkeznek elegendő információval. – T’Pol közelebb lépett a kapitányhoz. – Kérem, gondolja át, amit a fazikkal kapcsolatosan mondtam! Gondolja át, milyen hatást gyakoroltunk rájuk! Ön talán jelentéktelennek találja azt, amit tett, de biztosíthatom, a fazik életét már így is sikerült megváltoztatnia. – Pár másodpercig a kapitány szemébe nézett, majd biccentett, megfordult, és kivonult a helyiségből.

Archer majdnem megállította, majdnem rászólt, hogy még mindig nem adott engedélyt a távozásra, de tudta, semmit sem érne el a szigorúskodással. Elgondolkodott. Jó néhány olyan dolog volt, amivel kapcsolatosan markáns véleményt alakított ki. Ezek közé tartozott például az is, hogy úgy gondolta, a vulkániak rosszul álltak hozzá az emberiséghez. Most viszont – amikor hasonló helyzetbe került, amikor a felelősség az ő vállára nehezedett – valahogy vonzóbbnak és bölcsebbnek tűnt az óvatos és lassú haladás, mint a lendületesség, a száguldás. Persze, ezt senkinek sem vallotta volna be. Még önmagának sem.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Ez is egy olyan alkalom volt, amikor Travis Mayweather azt kívánta, bárcsak magasabb rangja lenne. Szeretett volna jelen lenni azokon a kapitánnyal folytatott megbeszéléseken, amelyeken a hiponok városaiba irányuló esetleges látogatásokról volt szó.

Eredetileg Cutler zászlós és még néhányan kaptak engedélyt arra, hogy elutazzanak a víz alatti városokba, és találkozzanak a hiponokkal. Tucker főmérnök, Williams közlegény és Crewman közlegény parancsot kapott arra, hogy alakítsanak át néhány szkafandert, végezzék el rajtuk a szükséges módosításokat, és szereljék fel rájuk a pszionikus pajzsokat, hogy a látogatók védve legyenek a hiponok gondolathullámaitól.

Végül, az utolsó percben megváltozott a terv. Csak Mayweather és Reed mehetett le a bolygóra – ők kísérték vissza a hipon vendéget. Mayweather volt a pilóta, Reednek pedig azért kellett jelen lennie, hogy szükség esetén, ha valami nem a vártnak megfelelően alakul, közbelépjen.

Trip akkor fejezte be az utolsó simításokat a pilóta szkafanderén, amikor Mayweather már magára öltötte azt. A főmérnök biztos akart lenni abban, hogy a pajzs védi Mayweather arcát és koponyáját, s úgy veszi körbe, hogy a hullámok ne juthassanak el az agyához. A feladat nehezebb volt, mint bárki gondolta volna.

A műhelyben, az egyik függőfolyosó alatt álltak. Mellettük halkan, lágyan lüktettek a hiperhajtóművek, hangjukat letompította a sisak. Mayweather gyűlölte a szkafandert, amit még a legideálisabb körülmények között is kényelmetlennek talált. Ezek a körülmények pedig távol voltak az ideálistól. Kényelmetlenül feszengett, de hiába, nem érezte jól magát.

– Maradj nyugton! – szólt rá Trip. – Ne pattogj itt nekem, mint a nikkelbolha!

– Nikkelbolha? – csodálkozott Mayweather. – Ez új, nem? Mi az, megint olvasol?

– Igen. Én olvasok, te meg súlyzózol, mi? – Trip felnevetett. – Az utóbbi időben csak ott üldögélsz az ebédlőben, és képzeletbeli marslakókkal szórakozol!

– Hidd el – mondta Mayweather –, nehezebb legyőzni őket, mint gondolnád!

Trip felhorkant, de folytatta a munkát. Mayweather úgy érezte magát, mint amikor vőfély volt az egyik barátja esküvőjén. Az illető ragaszkodott hozzá, hogy régimódi szmokingot viseljen, ezért kénytelen volt elmenni az egyik San Franciscó-i szabóhoz, ahol közel két órán keresztül el kellett viselnie, hogy az a kis fickó méretet vegyen róla, és gombostűkkel rátűzze a félkész, bekrétázott szövetdarabokat. Amikor megkérdezte a szabótól, nem lenne-e jobb, ha ő is holografikus képeket használna a munkájához, a kis fickó megszúrta a tűjével.

Mayweather biztosra vette, hogy szándékosan tette.

– Ne mozogj már! – mondta Trip a háta mögött.

– Nem mozgok – hazudta Mayweather. Szerette volna megkérdezni, mennyi ideig tart még a dolog, és közben azon töprengett, mit szólna a kapitány, ha mégis engedélyt kérne rá, hogy ellátogasson azokba a víz alatti városokba.

Már látta a városokról készült felvételeket, és látta azokat a képeket is, amelyek azokról a járművekről készültek, amiken a hiponok valamikor réges-régen megérkeztek a fazik bolygójára. A hiponok csodálatos, hosszúkás, elegáns vonalvezetésű épületekben éltek, amelyeket mintha tengeri korallból építettek volna. Ha valaki nem tudta, mit kell látnia, könnyen természetes képződményeknek nézhette őket.

Cutler megmutatta neki azokat a pontokat és részleteket, amelyek elárulták, hogy valóban épületek. Mayweathernek feltűnt, hogy a hiponok városainak bizonyos részletei pontosan olyanok, mint a játékmestere által kitalált marsi település egyes elemei. Amikor megkérdezte Cutlertól, hogy szándékosan alakította-e ki éppen így a marsi várost, a nő csak pislogott.

– Természetesen nem – mondta végül. – Amikor kitaláltam a marsi várost, még nem is tudtam a hiponok létezéséről.

Ez így nem volt egészen igaz. A bolygót már hosszabb ideje megfigyelték, felvételeket is készítettek róla, csak éppen nem dolgozták fel az információkat.

A műhelycsarnok másik végéből hangos csattanás hallatszott. A következő pillanatban valami megcsörrent a pilóta háta mögött. Trip káromkodni kezdett.

– Ne mozogj! – mondta a főmérnök, miközben felemelte a padlóról a szerszámot, amit ijedtében elejtett.

Mayweather erőt vett magán, és megpróbált mozdulatlanná válni.

Egy perccel később Archer kapitány jelent meg előttük. Úgy nézett Tripre, mintha Mayweather nem is lenne jelen.

– Gondolom, mindjárt befejezi – mondta. Mogorvábbnak tűnt, mint valaha.

– A siklóhajót már felkészítettük – felelte Trip. – Mayweather szkafandere is mindjárt kész.

Kövér verítékcsepp gördült végig Mayweather arcán. A szkafanderbe zárva úgy érezte magát, mint egy óriási szardínia.

A kapitány Mayweatherre nézett.

Nagyra értékelem, hogy önként vállalta a feladatot, és visszaviszi vendégünket a felszínre.

Részben felelősnek érzem magam azért, hogy itt van – felelte Mayweather. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte.

Archer bólintott. Pontosan tudta, Mayweather mit érez.

Csak annyit kérek, hogy tegye ki a hipont, azután jöjjön vissza! Nem akarom, hogy túl sokáig tesztelgesse a pajzsot.

– Értem, uram – mondta Mayweather. A pajzzsal nem igazán foglalkozott, sokkal jobban idegesítette a bűz meg a szagszűrők működése. Ha a pajzs esetleg repülés közben mondja fel a szolgálatot, valamennyien elpusztulnak, de ha a szagszűrőkkel történik valami probléma az apró siklóban, akkor biztos, hogy azt kívánja majd, bárcsak meghalna.

– Öt percen belül kísérje vendégünket a siklóhoz! – mondta Archer. – Akkorra már üresek lesznek a folyosók.

– Értem, uram. Kár, hogy nem tudunk szétnézni abban a víz alatti világban – jegyezte meg Trip. – A képekből ítélve igazán gyönyörű lehet.

– Majd legközelebb – mondta Archer.

Mayweather ismerte ezt a hangot: az apja beszélt vele így, amikor azt akarta, hogy hagyja békén. Amikor ezzel a hangsúllyal mondják ki, akkor a „legközelebb” azt jelenti, hogy „soha”. Mayweather ennek ellenére szerette volna megkérdezni, hogy mikor lesz ez a „legközelebb”, ám Archer már elindult kifelé a csarnokból.

– Ennek meg mi baja?

Trip felnevetett.

– Ó, csak gondot okoz neki, hogy megküzdjön pár múltbéli problémájával...

– Tessék? – Mayweather megpróbált hátrafordulni, de Trip nem engedte.

– Ne mozogj! Ha ezt most elszúrod, a kapitány mindkettőnk fejét letépi. Miatta meg ne aggódj! Minden rendben lesz vele...

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A bűz enyhült. Vagy valóban enyhébb lett, vagy hozzászokott – Archer ezt nem tudta eldönteni. Visszament a helyiségbe, ahol a beszélgetés óta a hipon tartózkodott. Sajnálta a lényt, amely egy idegen faj űrhajóján tartózkodott, és még szét se nézhetett, mivel kárt tett volna a körülötte lévőkben. Archer tudta, ha ő ilyen helyzetbe kerülne, megállás nélkül járkálna. A hipon ezzel szemben meg se moccant.

A kapitány beállt a két oszlop között feszülő pszionikus pajzs mögé, és odabólintott a vele szemben elhelyezkedő lénynek.

– Hamarosan jön valaki, aki védve van a pszionikus energiádtól. Elkísér a siklóhajónkhoz.

– Köszönöm... kapitány.

Archer már-már megfordult, hogy elinduljon, de nem tette meg. Úgy érezte, el kell magyaráznia a hiponnak, mit fog tenni. Azóta ezen töprengett, amióta beszélt T’Pollal, és végül meghozta a döntését. Mély lélegzetet vett, és rákényszerítette magát a beszédre. Sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyesmit fog mondani.

– Megfontoltam a fazikkal kapcsolatos javaslatodat, azt, hogy lassan adjuk át nekik az információkat. Tiszteletben tartom a kérésed, bár mielőtt elmegyünk, egyszer még találkozni fogok velük.

A lény maga alá húzta a lábait, és meghajolt – vagyis olyan mozdulatot tett, amit Archer meghajlásként értékelt.

– Kapitány, ismételten közlöm: a fajotok intelligenciája... nyilvánvaló.

Remélem, hosszú lesz a kapcsolat fajaink között.

– Ahogy én is – mondta Archer. Volt egy olyan érzése, hogy az emberek sokat tudnak majd tanulni a hiponoktól.

A hipon kinyújtotta lábait.

– Egy kérés... kapitány.

– Igen? – Archer meglepődött.

– Ez az eszköz, amely lehetővé teszi számunkra a kommunikációt... ez csodálatos. Nagy hasznát vennénk a fazikkal való kapcsolatfelvétel során.

– Fontolóra veszem a kérést.

– Köszönöm.

– Még találkozunk.

– Már alig várom...

A kapitány naplója

Sosem számítottam rá, hogy ennyire nehéz elmondani egy fajnak: nem olyan fejlett, mint a mienk. Mindig úgy gondoltam, hogy a teljes őszinteség az egyetlen használható politika, és a valódi, igaz barátság alapja nem lehet más, mint az információk teljes megosztása. Most azonban, miután láttam azt a finom egyensúlyt, amely a humanoid fazik és a sokkal fejlettebb hiponok között létezik ezen a világon, kénytelen vagyok mindezt megkérdőjelezni.

Abból, amit a fazikkal kapcsolatos kutatásaink és hipon vendégünk beszámolója alapján megtudtunk, nyilvánvaló, hogy a hiponok már több mint kétezer földi év óta segítik a fazik lassú fejlődését. A fazik merev társadalmi és nyelvi struktúrájának oka minden bizonnyal a hiponokkal történt első, katasztrofális következményekkel járó kapcsolatfelvétel volt.

A hiponok nem is sejtették, hogy a puszta gondolataikkal okoztak hatalmas károkat. Azzal, hogy tudomásukra hoztuk ezt a tényt, kétségtelen, hogy megváltoztattuk a bolygó lakóinak jövőjét. Olyan jelentős hatást gyakoroltunk a fazikra és a hiponokra, amilyenre nem is gondoltunk.

Azzal, hogy az űrből érkeztem, és beszéltem velük, lehetőséget adtam a faziknak arra, hogy álmokat szőjenek a szélesebb világról. Az, hogy mit kezdenek ezekkel az álmokkal, teljes mértékben tőlük függ. Ez így történt az emberiség esetében is. Ám nálunk sosem volt kérdéses, hogy kifelé tartunk. Nem biztos, hogy a faziknál is így lesz, ugyanis a kultúrájuk azon a félelmen és a kontrollon alapul, amelyet egy idegen fajjal való, több évszázados kapcsolat teremtett meg. Nem várhatjuk tőlük, hogy pusztán azért, mert humanoidok vagyunk, velünk másképpen fognak viselkedni, nekünk hinni fognak, a mi tanácsunkra mindent megváltoztatnak.

Hamarosan harmadszor is beszélni fogok a fazikkal. T’Pol szerint a legtöbb, amit ettől a tárgyalástól remélhetek, hogy nem okozok több bajt. Nem értek egyet vele. Még mindig nem adtam fel a reményt, hogy sikerül megteremtenünk azt a kommunikációt, amelyet felhasználhatunk a fazik és az emberek közötti barátság kifejlesztése során.

A hiponokkal is fenntartjuk a kapcsolatot – ugyanezzel a szándékkal.

Bámulatos, hogy bizonyos dolgok, amiket a Földön világosnak és egyértelműnek tartottam, milyen bizonytalanná és homályossá válhatnak. A döntéseket sosem lehet előre meghozni – mindig figyelembe kell venni az adott körülményeket. Még sokat kell tanulnunk, de számomra ez a lecke most nagyon kemény volt.

Még mindig nem szeretném azt hinni, hogy T’Polnak igaza van. Nem hiszem, hogy az emberek túlságosan vakmerőek. Egyszerűen másképpen hozunk döntéseket, mint a vulkániak. Bár ők alsóbbrendűnek tartanak minket, nekünk több eszköz áll a rendelkezésünkre. A fejünk és a szívünk együtt dolgozik, így gyakran sokkal gyorsabbak vagyunk, mint a mindent elemző tudós vulkániak. A vulkániak nem bíznak az érzelmekben, ezért gondatlannak tartanak minket. Nem vagyunk azok! Nem vagyunk vakmerőek sem! Ha nem így működnénk, akkor talán sosem fedeztük volna fel a hiponokat, márpedig nélkülük szegényebb lenne az életünk.

Am T’Pol megfontoltságából is tanultam valamit. A népe felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokkal rendelkezik a többi fajjal kapcsolatosan. Személy szerint arra számítottam, hogy valamennyi első kapcsolatfelvétel ugyanolyan. Meg kellett tanulnom, hogy ez nem igaz. Ezen a bolygón két fajjal találkoztunk, és mindkettővel más módon vettük fel a kapcsolatot. A történtek alapján kijelenthetem: nincs két egyforma kapcsolatfelvétel.

T’Pol erre most azt mondaná, hogy pusztán a logikát követem, de én úgy vélem, itt más is szerepet játszik, nem csak a színtiszta logika. Azt hiszem, az első kapcsolatfelvételek nem csupán azért különböznek egymástól, mert mások az idegenek, akikkel találkozunk, hanem azért is, mert mi is mások vagyunk az új és újabb tapasztalatok birtokában. Talán egyre fogynak az előítéleteink – talán egyre szaporodnak. Ha viszont nyitva tartjuk az elménket és a szívünket, olyan dolgokat ismerhetünk meg, amiket most még elképzelni sem tudunk.

Talán ez az élmény, ez a tapasztalat jobban megváltoztatott engem, mint a fazikat. Talán azon a bizonyos első találkozáson nem ők gondolkodtak a legmerevebben. Talán én...

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A siklóhajó zajtalanul körözött a fazik fővárosa fölött. Archer előredőlt az ülésében, és lenézett. Még mindig ámulatba ejtette a város szerkezete. A fazik hihetetlenül precízek voltak. A formák, a pontos szögben elkanyarodó utak már nem tűntek olyan rejtélyesnek, mint első alkalommal. A csodálatos struktúra azonban valahogy szomorú is volt. A városra úgy is lehetett tekinteni, mint egy olyan erődre, amelyet úgy építettek fel, hogy ellenálljon egy ellenségnek, amely képes keresztülhatolni a falakon.

Erre a misszióra a kapitány Hoshit, Tripet és Reedet vitte magával, vagyis ugyanazt a csapatot, mint először. A pilóta Mayweather volt. Mayweather megállapította, hogy ez az út sokkal kellemesebb, mint a másik, amikor a déli kontinensre indult. A jelek szerint volt valami gond a fedélzeten tartózkodó idegen lénnyel: sehogy sem tudott kényelmesen elhelyezkedni, és talán félt is. Márpedig amikor egy hipon ideges vagy rosszul érzi magát, akkor izzad – de nem vizet, hanem valamiféle nyálkás anyagot. Ennek a nyálkás anyagnak pedig iszonyatos a bűze... Archer örült, hogy az úton nem vett részt.

Erre viszont felkészült. Arra még mindig nem tudta rávenni magát, hogy T’Polt is bevegye a leszálló csapatba. Talán majd legközelebb, a következő bolygón. Talán...

A siklóegység ugyanott szállt le, mint az előző alkalommal. Tisztában voltak a fazik pontosság-mániájával, de már tudták, mennyi ideig tart az út, így ezúttal nem kényszerültek rá, hogy tiszteletkört tegyenek a város fölött.

A felszínen semmi sem változott. A hatalmas udvar ezúttal is üres volt, most sem sietett eléjük fogadóbizottság. Archer megvárta, míg a többiek kiszállnak – nem akarták megsérteni a fazik protokollját, ezért most is ő maradt utoljára. Most, hogy már ismerte a fazik szokásait, sokkal könnyebben ment a várakozás. El kellett ismernie, T’Polnak ebben is igaza volt: a megértés, a tudás sok mindenben segít.

Amikor kiszállt, mély lélegzetet vett. A jázminillat már nem lepte meg, de a fűszeres mellékíz igen. Ez az íz volt az, ami újra és újra eszébe juttatta: nem a Földön van, egy idegen bolygón tartózkodik. A csapat felvette a megfelelő formációt. Archer átvezette embereit a fazik tanácsának épületéhez. A főkapu hangtalanul nyílt ki előttük. A kapitány belépett. Elégedetten nyugtázta, hogy a gyomra most nem szorul össze úgy, mint az első alkalommal. Ennek részben az lehetett az oka, hogy már tudta, mire számítson, részben pedig az, hogy úgy érezte, képes elboldogulni a fazikkal.

A pokolba! A tudás tényleg hatalom! T’Polnak már megint igaza volt.

A csarnok éppen olyan bámulatos volt, mint előző alkalommal. A fények, az illatok, minden ugyanolyan volt; változást legfeljebb az jelentett, hogy a levegő a helyiségben nem jázminillatú volt – a füstölőedényekben valami vaníliaszerű füstöt kibocsátó anyag parázslott.

Archer a tanácsnokok félköre előtt állt meg. A társai ezúttal nem mögötte, inkább körülötte helyezkedtek el – Hoshinak menet közben sikerült kiderítenie, ez a fazik számára sokkal elviselhetőbb alakzat. Hoshi a tolmácsgépek programját is átalakította. Közölte a kapitánnyal, hogy minden rendben lesz, csupán arra hívta fel a figyelmét, hogy hallgasson, amikor éppen nem rajta van a megszólalás sora.

Miután Archer és társai elhelyezkedtek, a fazi tanácstagok felálltak. Archer szíve egy pillanatra megállt. Lehet, hogy már megint megsértette őket? Most is elmennek? Anélkül, hogy akár egyetlen szót szóltak volna?

A fazik sorban elvonultak a magas támlájú székek előtt, és lesétáltak az emelvényről, lementek arra a szintre, ahol a vendégek álltak.

Archer meghökkent. Ez valami új dolog volt. A fazik megváltoztak volna?

Talán éppen az első kapcsolatfelvétel során tapasztaltak miatt? Hoshi megérintette a kapitány karját.

– Hallgasson, amíg nem szólalnak meg! – súgta.

Archer a legszívesebben csendre intette volna a zászlóst, de csak bólintott. A fazik nem vették észre – saját vonulásuk kötötte le a figyelmüket.

Végül elfoglalták az előre kijelölt pozíciójukat. Draa tanácsnok, a tanács vezetője közvetlenül Archer előtt állt. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Archer arra gondolt, talán ezzel is megsértették a protokollt.

A fazik vezetője meghajolt.

– Szeretnénk üdvözölni téged és a tieidet a bolygónkon.

Archer hasonló módon, hasonló lassússággal hajtotta meg magát.

– Nagy megtiszteltetés ezen a csodálatos bolygón lenni. A bolygóm, a Föld üdvözletét hozom.

Ezen már korábban is túljutottak, de a jelek szerint a fazik is szerették volna elfelejteni a korábbi találkozásokat, szerettek volna úgy tenni, mintha ez lenne az első alkalom.

Ezután Draa tanácsnok valami olyasmit mondott, amivel valóban meglepte a kapitányt.

– Nagyon sajnálom, hogy az első két találkozásunk során nem megfelelő módon viselkedtünk. Nagyon sok mindent meg kell még tanulnunk egymás kultúrájáról.

– Hasonlóképpen gondoljuk – nyögte ki Archer.

Hoshi megkönnyebbülten felsóhajtott, és a fazi tanácstagokon is látszott, hogy enyhül bennük a feszültség. Draa tanácsnok ezután hosszú beszédet mondott, amelyben ecsetelte, hogy milyen nagy reményeik vannak a két kultúra együttműködésével kapcsolatosan. Archer feszülten figyelt, egyetlen részletről sem akart lemaradni; nem szerette volna, ha nem tud megfelelő választ adni, amikor majd rá kerül a sor.

Húsz perccel később Archer kivezette embereit a csarnokból. A fazikkal annyiban maradtak, hogy a két civilizáció tartani fogja a kapcsolatot, és megpróbál tanulni egymástól. Archer semmit sem ígért, nem adott új információkat, és semmit sem kért. Egyetlen szóval sem utalt a hiponokra. Sejtette, hogy T’Pol sikeresként értékelné a találkozót: gyorsan, egyszerűen zajlott le a dolog, és sikeres volt. A jelek szerint a találkozó mindkét kultúra képviselőiből a legjobbat hozta elő.

Archer érezte, a kudarcok sem voltak hiábavalóak: nagyon sok mindent megtanult belőlük. Azt még nem tudta eldönteni, hogy türelmesebbé vált-e, azt viszont már tudta, hogy mire képesek az emberei, ha valóban nagy teljesítményekre van szükség. A legszívesebben futva közelítette volna meg a siklóhajót, hogy kiadja a felesleges energiáit, de rákényszerítette magát, hogy betartsa a fazik protokollját.

Végül is a protokollnak is megvan a maga haszna, ahogy a sablonoknak, a struktúráknak és a kontrollnak is. Nem akarta lerombolni a fazik kultúrájának strukturáltságát, vagy is – T’Pol hasonlatával élve – nem akart bombát dobni a város közepére. Egyszerűen csak jót akart tenni ezekkel a lényekkel, és cserébe annyit várt el, hogy ők is jót tegyenek a Földdel. Úgy érezte, ezen a találkozón óriási lépést sikerült megtennie.

HARMINCADIK FEJEZET

Archer még tizenöt perce sem volt a hídon, amikor T’Pol megszólalt:

– Kapitány, nem egészen világos előttem a protokoll, amit ismertetett velem. Elképzelhető, hogy ez most egy olyan helyzet, amikor audienciát kell kérnem öntől? Bemehetnénk a készenléti helyiségbe?

Archer elfojtott egy mosolyt. Éppen befejezte a beszámolóját – néhány szóval elmondta az embereinek, mi történt a fazik csarnokában –, és szeretett volna rátérni a hiponok kérésére (el akarta dönteni, hogy átadják-e nekik a tolmácsgépeket), de a jelek szerint T’Pol máris talált valamit, amiben nem értett egyet vele.

– Nem tudom, parancsnokhelyettes. Esetleg valami konstruktív ötlete van?

– Kritikával szeretnék élni.

– Rajta!

– Nem tudom, hogy ezzel aláásom-e a tekintélyét...

Archer megrázta a fejét. Furcsának találta, hogy két különböző fajjal is létrehozta a kapcsolatot, mégsem képes szót érteni egy olyan faj képviselőjével, amelyet egész életében ismert.

– Parancsnokhelyettes, ne aggódjon a tekintélyem miatt! Ez most kötetlen beszélgetés. A legjobb alkalom arra, hogy elmondja a véleményét.

– Még akkor is, ha jelentősen különbözik az önétől?

– Mivel én még nem közöltem a véleményemet, honnan tudja, hogy nem értünk egyet?

T’Pol meglepetten pislogott. Archer valóban nem fejtette ki a véleményét, vagyis a vulkáni feltételezésekből indult ki, ami meglehetősen szokatlan volt nála.

– Kapitány... Úgy gondolom, nem kellene átadnunk a hiponoknak a tolmácsegységet.

– Miért nem? – kérdezte Hoshi. – Nagyon sok munkát fektettünk bele, és csak a hiponok esetében lehet használni. Miért ne adjuk oda nekik? Mi semmit sem tudunk kezdeni vele.

– Ezt nem tudhatjuk – mondta Reed. – A hiponok nem ezen a bolygón fejlődtek ki. Talán valahol másutt ismét fogunk találkozni velük.

– Bölcs megállapítás – mondta Archer. T’Polra nézett. A nő szokatlanul nyugtalan volt, ami érthető, hiszen nem ismerte a kapitány álláspontját.

– A rajzok nálunk vannak – mondta Hoshi. – Bármikor építhetünk egy új egységet.

– És közben megint elpazarolnánk egy csomó anyagot – jegyezte meg Trip.

– Ennek ellenére egyetértek a zászlóssal. Szerintem a hiponok sokkal nagyobb hasznát vennék az egységnek, mint mi. Mivel a leírásokat átküldjük a Csillagflottának, odahaza bármikor építhetnek maguknak újabbakat, ha beszélni akarnak a hiponokkal.

T’Pol a kapitányra nézett, majd Hoshira pillantott, és úgy válaszolt a kérdésére, mintha közben senki sem szólalt volna meg.

– Egy ilyen eszköz megváltoztatná a bolygón élő két faj közötti egyensúlyt.

– Na és? – kérdezte Hoshi. – Miért baj az, ha adunk nekik valamit, aminek a segítségével beszélgethetnek egymással?

– Azért – mondta T’Pol – mert amíg ide nem jöttünk, ez a két faj nem tudott kommunikálni, és az egymáshoz fűződő viszonyuk erre az alapra épült fel.

– Ez olyan, akár egy rossz házasság! – jegyezte meg Trip.

Archer a fejét csóválta; senki sem nevetett.

– Ha ennél a példánál maradunk – mondta T’Pol –, lehet, hogy rossz, de házasság. Nem hiszem, hogy bele kellene avatkoznunk.

– A fazik kultúrája a hiponoktól való félelemre alapult – mondta Hoshi. – Nem látok semmi rosszat abban, ha adunk nekik valamit, amivel megszüntethetik ezt a félelmet.

– De vajon ki látja előre, ennek mi lesz a következménye? – kérdezte T’Pol.

– Pillanatnyilag létezik a két kultúra közötti egyensúly. Ezt akarjuk megszüntetni?

– Úgy véli, hogy a félelem és a tudatlanság által megteremtett egyensúly egészséges lehet? – kérdezte Hoshi.

– Igen – mondta T’Pol. – Ennek az egyensúlynak fenn kell maradnia. Egészen addig, míg a két faj másképp nem dönt, és meg nem oldja a problémát.

– Miért ne segíthetnénk nekik?

– Azért, mert ez nem az ő döntésük lenne, hanem az öné – mondta T’Pol.

Hoshi elsápadt, de nem szólt többet. Archernek el kellett ismernie, T’Polnak megvan az a képessége, amivel le tud hatolni a problémák gyökeréig Ez a lehatolás időnként ugyan fájdalmas, de legalább megtörténik.

A kapitány a vulkánira nézett. A nő nyugodtan állta a férfi pillantását.

– Trip – mondta Archer, és elindult a turbólift felé. – Készítsék elő a siklót, és gondoskodjanak róla, hogy rajta legyen a pszionikus pajzs!

– Igen, uram!

– Hoshi... – Archer megállt, és rámosolygott a zászlósra. – Szeretném, ha elhelyezné a tolmácsgépet a hajón. Szerezzen nekem egy hordozható mikrofont is, vagy valami hasonlót, amivel képesek leszünk fogni a hiponok gondolatait!

– A sikló belsejében, uram? – kérdezte Hoshi. – Ezek szerint nem adja át nekik az egységet?

– Nem látom szükségét.

– Tessék? – hökkent meg Hoshi. – Hiszen az első kapcsolatfelvétel után éppen ön mondta, hogy meg kell osztanunk egymással az információkat! Ön mondta, hogy a vulkániak sosem osztottak meg velünk eleget!

Archer bólintott, majd T’Pol felé fordult.

– Lehet, hogy ezt a beszédet a készenléti helyiségben kellene elmondanom, de talán jobb lesz így, hogy Hoshi is hallja... Igen, valóban tettem ilyen kijelentéseket, és komolyan is gondoltam minden szót. Itt, ezen a bolygón azonban mindent megtettünk, amit megtehettünk.

– Még nem! A tolmácsgépet még nem adtuk át!

– Miért adnánk át? – kérdezte Archer. – Ez a gép azért készült, hogy nekünk segítsen, nem azért, hogy a fazik hasznára legyen. Azzal, hogy megépítettük, megmutattuk a hiponoknak, igenis van mód arra, hogy kommunikáljanak a fazikkal. Anélkül, hogy kárt tennének bennük. Mivel a hiponok megtudták, hogy ártottak a faziknak, és ezt végtelenül sajnálják, talán most el fogják határozni, hogy megépítik a saját tolmácsgépüket.

– És ha nem építik meg? – kérdezte Hoshi.

– Akkor az az ő döntésük lesz. – Archer a vulkánira nézett. T’Pol arcán nem látszott, mit érez. A kapitány ezt pozitív jelként értékelte.

Archer rámosolygott T’Polra, visszaküldte az embereit a helyükre, majd elindult a parancsnoki ebédlő felé. Úgy érezte, jólesne pár falat, mielőtt útnak indul. Némi étel, és talán egy kis alvás...

A kapitány naplója

A hiponokkal folytatott legutóbbi megbeszélés során minden remekül ment. Látszólag megértették, miért döntöttem úgy, hogy nem adom át nekik a tolmácsgépet. Amikor közöltem a tényt, megkérdezték, miért nem kapják meg. Erre azt válaszoltam, nem szeretném megszüntetni a két faj között kialakult kényes egyensúlyt. A hiponok képviselője ekkor ismét tett egy megjegyzést az emberi faj bölcsességére vonatkozóan. Nem akartam ellenkezni, de az biztos, hogy nem éreztem magam igazán bölcsnek. Inkább megkönnyebbültem, mert a döntésem helyes volt, meg persze azért is, mert a kezdeti bakik ellenére sikerült kapcsolatot teremtenem két új fajjal.

Persze a T’Pollal folytatott beszélgetések után komolyan tartok tőle, hogy a jövőben esetleg mégis, természetesen akaratunkon kívül, komoly hatást gyakorolunk valamilyen kultúrára. Ami ezt a bolygót illeti: attól félek a legjobban, hogy legközelebb, amikor erre járunk, azzal kell szembesülnünk, hogy a két faj kiirtotta egymást.

T’Polnak igaza van. Nem tudhatjuk, hogy tetteinknek milyen következményei lesznek. Csak remélhetjük, hogy az új világokkal, új civilizációkkal való kapcsolatlétesítéssel nem okozunk bajt.

Megtettem, amit meg tudtam tenni. Remélem, amikor legközelebb erre járunk, azt látjuk majd, hogy a két faj békében, nyugalomban él egymás mellett. A legkevésbé sem vágyom arra, hogy vér, idegen vér tapadjon a kezemhez!

Bíznom kell a hiponokban és a fazikban is. Bíznom kell bennük, hogy mindent megtesznek majd a saját fajukért és egymásért is. Nem hagyhatom, hogy T’Pol pesszimizmusa hasson rám. Ha ezt megengedem, talán soha többé nem próbálkoznék meg első kapcsolatfelvétellel. Ez pedig nem lenne jó. Nehéz munka volt, de élveztem, és azt hiszem, mindannyiunknak hasznára fog válni az, amit itt tettünk.

Legalábbis remélem, hogy így lesz...

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Cutler megitta a maradék kávéját. Az ebédlő már majdnem kiürült, valaki leoltotta a lámpákat – csak a megszokott játékosasztal fölöttiek maradtak égve. A legénység már hozzászokott az esténként zajló szerepjáték-menetekhez. Cutlertől a szolgálat során a munkatársai időnként megkérdezték, hogy is működik ez az egész, miről van szó, hogyan kell elképzelni a játékot.

Mayweather hátradőlt a székén. Fáradtnak tűnt. Az elmúlt két nap során kétszer is lent járt a bolygón, és lehúzott egy szolgálatot is. A hipon hazaszállítása sem ment olyan könnyen, mint remélte. A szkafandere léket kapott, így kénytelen volt elviselni az iszonyatos bűzt. Bár azóta már egy teljes nap eltelt, és háromszor is lefürdött, még mindig megesküdött volna, hogy rothadt halszagot áraszt magából.

Cutler megértette, mit érez: álmában időnként ő is újra érezte azt a szagot, amit a hipon faluban eltöltött rövid idő során tapasztalt. Szerencsére ez a felidézett bűz nem volt annyira erős, hogy felriadjon, és ne tudjon pihenni.

– Hé, játékmester! – mondta Anderson. – A csapat készen áll!

– Ma ugye nem akarsz meghalni? – kérdezte tőle Novakovich.

– Én sosem akarok meghalni – felelte Anderson. – Viszont most már erre is felkészültem.

– Remélem, Abe engem is megemlít a végrendeletében – jegyezte meg Mayweather. Kimerültségét azzal árulta el, hogy a szokásosnál valamivel lassabban beszélt.

– Az attól függ, milyen hősiesen viselkedsz, amikor megpróbálod megmenteni az életét – felelte Anderson.

– Hé! – kiáltott fel Novakovich. – A végrendeleteket nem a kaland elején kellett volna megírni?

– Abe végakarata feltételekhez kötött – mondta Anderson. – Ha nem viselkedtek hősiesen, semmit sem kaptok. Ha csak egy kicsit vagytok hősiesek, akkor kaptok valamicskét, ha viszont nagyon hősiesek vagytok... Nos, reméljük, nem lesz alkalmunk arra, hogy meglássuk, mekkora hősök vagytok!

Cutler elmosolyodott.

– Gyűlölöm, amikor így mosolyog – súgta oda Novakovich a mellette ülő Mayweathernek. – Szerinted akkor is így fog mosolyogni, amikor befejezzük ezt a dolgot?

– Miért, be fogjuk fejezni? – kérdezte Mayweather.

– Persze – mondta Anderson. – Vagy ezek a játékok sosem érnek véget?

– Emlékszem, az egyik kalandunk éveken át zajlott – mondta Cutler. – Még gyerekkoromban történt... Egyébként attól függ, hogy meddig akartok játszani.

– Jó, jó, de most már örökké itt, a Marson fogunk tekeregni? – kérdezte Mayweather.

– Ez attól függ, mennyire vagytok jók, és milyen hamar sikerül összegyűjtenetek az Univerzális Fordító valamennyi alkatrészét – válaszolta Cutler.

– Eddig még egyetlen darabját sem szereztük meg! – nevetett fel Novakovich. – De jól van, inkább juttasd eszünkbe, hol tartunk!

Cutler a jegyzeteibe pillantott. Jó érzéssel töltötte el, hogy ismét ráállhatott a játék ritmusára. Tisztában volt vele, hogy a következő néhány héten nagyon komoly összpontosítást igénylő, nehéz munka vár rá: analizálnia kell a két fajról begyűjtött információkat, meg kell találnia bizonyos összefüggéseket, majd el kell készítenie a jelentést, amelyet el fognak küldeni a Csillagflottának. A tervei között szerepelt az is, hogy tudományos értekezést ír a hiponokról.

Szüksége volt valamire, ami kikapcsolódást nyújthatott. A játék éppen megfelelt erre a célra.

– Abe éppen most csatlakozott Unkhoz és Rozsdához az egyik épületben. Nem vagytok olyan közel a város centrumához, mint szeretnétek, de pillanatnyilag egyetlen függőhíd sincs a közeletekben.

– Hála az égnek! – mondta Anderson. – Már annyira irtózom a hidakról, hogy azt hiszem, a való életben se szeretnék látni egyet sem.

– Szerintem Cutler úgyis megtalálja a módját, hogy végezzen veled – jegyezte meg Novakovich.

– Nana, csak ne adj neki ötleteket! – tiltakozott Anderson.

Cutler megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a többiek figyelmét.

– Uraim, tudniuk kell valamit!

– Ohó! – mondta Mayweather. – Azt hiszem, ennek most nem fogunk örülni!

– Az épületbe, amelyben tartózkodtok, minden irányból marslakók hatolnak be.

– A zöldek? A hegyes fogúak? – kérdezte Anderson.

– Pontosan. A jelek szerint Abe, amikor keresztülvágott a törmeléken, magára vonta pár marslakó figyelmét, és elárulta a többiek tartózkodási helyét.

– Hát ez remek! – mondta Mayweather. – Megvárunk téged, és ezt teszed velünk?

– Csapdába estünk, kész! – csóválta a fejét Novakovich.

– Elnézést... – Anderson arcán őszinte bűnbánat jelent meg. – De meg kell értenetek! Már annyiszor leestem ezekről a hidakról, hogy biztonságosabb úton akartam haladni.

– Szerintem ezen a bolygón nincsenek biztonságos utak – mondta Mayweather. – Milyen opcióink vannak?

– Bármerre mentek, harcolnotok kell – felelte Cutler. – És valamelyik ablakon keresztül bármelyik pillanatban berobbanhat közétek egy marsi gyík hátán ülő marslakó.

– Lőjük le! – javasolta Anderson.

– Szerinted hallgassunk rá? – kérdezte Novakovich tanácstalanul Mayweathertől.

– Én is éppen ezt akartam javasolni – mondta Mayweather. – Lőjük le, fiúk!

Cutler elvigyorodott, azután megrázta a poharat. A törülközőre borította a szegecseket, megszámolta a piros felületeket.

– Jól van. Ezt lelőttétek. De még több érkezik!

– Muszáj csinálnunk valamit! – mondta Mayweather. – Fölöttünk vannak függőhidak?

– Kettő is. – Cutler ismét a jegyzeteibe pillantott. – De fentről meg a hidak túlsó oldaláról is marslakók közelednek felétek. Hamarosan lejutnak oda, ahol most vagytok.

– Hányan vannak? – kérdezte Novakovich.

– Húszan.

– Jól van, akkor lássuk, mit tehetünk! – mondta Mayweather. – Kimegyünk a marslakók közé. Elindulunk a hídon, és marslakókba ütközünk. Bármerre mozdulunk, mindenütt velük találkozunk. Nem tudnánk kirepülni valahogy az ablakon?

– Repülni? Nem – mondta Cutler, de többet nem közölt; nem akart segíteni a játékosainak.

– Mi lenne, ha egy kötélen leereszkednénk az épület oldalán? – kérdezte Mayweather. – Ez lehetséges?

– Igen – mondta Cutler. – Van köteletek, de nagy az esélye annak, hogy a marsi gyíkok megtámadnak titeket, mielőtt még leérnétek a földre.

Hosszú csend következett. A játékosok gondolkodtak.

– Igyekeznetek kell! – sürgette őket a játékmester. – Egyre közelebb jutnak hozzátok. – Élvezte a játékot, de egy kicsit aggódott is. Vajon mit csinálnak majd a fiúk, ha valamennyiük karaktere elpusztul? Fellázadnak? Vagy új karaktereket teremtenek maguknak, ahogy Anderson tette?

Ezt csak egy módon lehetett kideríteni.

– Tehát olyan helyzetbe kerültünk, ahol nincsenek opciók – állapította meg Mayweather.

– Legalábbis mi nem találjuk meg őket – bólogatott Novakovich.

Anderson a társaira pillantott, majd Cutler szemébe nézett.

– Van egy lehetőség, amire eddig nem gondoltunk. Figyelembe véve, hogy miken ment keresztül a hajónk, meglepő, hogy éppen ez nem jutott eszünkbe.

– Mi lenne az? – kérdezte Mayweather.

– Tárgyaljunk! – Anderson rámosolygott Cutlerre. – Tudunk beszélni a marslakókkal?

Cutler felnevetett.

– Már azt hittem, sosem fogjátok megkérdezni!

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Archer engedélyezett magának egy kis luxust: hátradőlt az ülésében, és merengve figyelte a fő monitoron megjelenő, a hipertérben fénysávvá változva tovasuhanó csillagokat. A hajó rendeltetésszerűen működött, visszaállt a normál szolgálati rend. Két nap múlva el kellett érniük a következő célállomásukat. Minden gép és berendezés kitűnő állapotban volt.

Amióta elhagyták a fazik bolygóját, a kapitány sokat töprengett a történteken, s gondoskodott arról, hogy gondolatai, észrevételei rögzítésre kerüljenek, és visszajussanak a Földre, ahol majd nála okosabb emberek fogják elemezni a részleteket, és ezek figyelembevételével hajtják végre a következő és az az utáni csillaghajó legénységének kiképzését. Archernek tetszett a dolog; ettől úgy érezte, nem hiába vállalják a kockázatokat.

T’Pol lépett az ülése mellé.

– Kapitány, lehet egy javaslatom?

Archer felegyenesedett, a nő felé fordult.

– Hallgatom!

– Véleményem szerint a hajó és a Föld érdekeit szolgálná, ha kialakítana egyfajta szabályrendszert az első kapcsolatfelvételre vonatkozólag.

– Biztos vagyok benne, hogy idővel létre fog jönni egy ilyen szabályzat.

– Nem gondolja, hogy önnek is szüksége lenne egy ilyen útmutatóra?

Archer a vulkáni nyugodt arcára nézett. T’Pol nem sértésnek szánta a kérdést, csak rámutatott valamire. És igaza volt...

– Igazság szerint nem. Nem gondolom így.

T’Pol meglepetten nézett rá.

– Megtudhatnám, miért nem?

– Hiszen éppen maga fogalmazta meg az indokokat.

– Én sosem javasoltam azt, hogy ne állítson össze egy olyan regulációrendszert, amely szabályozza az első kapcsolatfelvételeket!

– Tisztában vagyok vele – mondta Archer. – De éppen maga fogalmazta meg, miért nincs szükségem ilyesmire.

T’Pol hallgatott. Archer ismét megállapította, a vulkániakkal folytatott vita egyáltalán nem szórakoztató, mert nem harapnak rá olyan könnyen a csalira, mint azt várni lehetett.

Elmosolyodott.

– Azt mondta, nem állt rendelkezésemre elég információ ahhoz, hogy megalapozott döntést hozzak az első kapcsolat- felvételekre vonatkozóan.

– Igen, valóban ezt mondtam – felelte T’Pol.

– Ha ezen a gondolatmeneten haladunk tovább – mondta Archer akkor honnan lenne most hirtelen annyi tapasztalatom és tudásom, hogy megfogalmazzam ezeket a bizonyos szabályokat?

– Léteznek olyan általános irányelvek, amelyeket minden első kapcsolatfelvétel esetén követni lehet.

– Nem feltétlenül. Ha nem szúrom el az első két kapcsolatfelvételt a fazikkal, talán nem is szerzünk elegendő információt a hiponokról...

– Arra a feltételezésre, hogy a hibák végül pozitív eredményekhez vezettek, nem lehet úgy tekinteni, mint a problémákra adott válaszra.

Archer felnevetett. T’Pol nagyon ügyesen tudott fogalmazni. Ez volt az egyik dolog, amit kezdett megkedvelni nála.

– Ez igaz. De gondoljon bele: nem állt rendelkezésünkre elég információ ahhoz, hogy fejlett fajnak tartsuk a hiponokat, hogy egyáltalán foglalkozzunk velük. Igaz?

– Igen, első ránézésre ez valóban így van.

– Tehát ezek a bizonyos irányelvek, legyenek bármilyen logikusak, lényegében véve megakadályozták volna, hogy felfedezzük a hiponokat. Vagyis nem szolgálták volna a missziónk céljait.

– Ez is igaz – mondta T’Pol. – De úgy gondolom, ennek ellenére szükség van bizonyos alapvető szabályokra és procedúrákra.

– Nem hiszem, hogy ebben egyetértünk. Gondolja végig! Ha nem tudjuk, mibe szaladhatunk bele, akkor hogyan alkothatunk meg olyan szabályokat, amelyek ezekre az ismeretlen dolgokra vonatkoznak?

– Ha ezen a logikai nyomvonalon haladunk, akkor valójában semmiféle szabályt nem fogalmazhatnánk meg. Az irányelvek, kapitány, valamennyiünknek a segítségére lesznek.

– Ebben biztos vagyok. – Archer hanyatt dőlt. – És egy nap valóban meg fogjuk fogalmazni őket. Egy nap, de nem ma.

T’Pol bólintott, és visszament a konzoljához. Már rájött, hogyan lehet, hogyan érdemes vitatkozni a kapitánnyal. Ebben is követte a protokollt.

Archer nem lett dühös.

Az Enterprise fedélzetén a kommunikációé volt a főszerep.

A kapitány elmosolyodott. Elégedett volt a hajójával, a legénységével, az elvégzett munkával. A monitorra, az elszáguldó csillagokra nézett, és merengve az előttük álló lehetőségekre gondolt.

Tartalom

ELSŐ FEJEZET

MÁSODIK FEJEZET

HARMADIK FEJEZET

NEGYEDIK FEJEZET

ÖTÖDIK FEJEZET

HATODIK FEJEZET

HETEDIK FEJEZET

NYOLCADIK FEJEZET

KILENCEDIK FEJEZET

TIZEDIK FEJEZET

TIZENEGYEDIK FEJEZET

TIZENKETTEDIK FEJEZET

TIZENHARMADIK FEJEZET

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

TIZENHATODIK FEJEZET

TIZENHETEDIK FEJEZET

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

HUSZADIK FEJEZET

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

HUSZONHARMADIK FEJEZET

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

HUSZONHATODIK FEJEZET

HUSZONHETEDIK FEJEZET

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

HARMINCADIK FEJEZET

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

HARMINCKETTEDIK FEJEZET