/ Language: Hungary / Genre:antique

Nincs megallas. sakalvadaszat

David Yallop


David Yallop

NINCS MEGÁLLÁS Sakálvadászat

Fordította: Maros Magdolna (1-323. old.), Fürst Anna (324-622. old.)

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David Yallop: To the End of the Earth: The Hunt for the Jackal. Jonathan Cape, London

Copyright © Poetic Products Ltd., London 1993

Hungarian translation © Fürst Anna, Maros Magdolna, 1994

„A nevem Carlos”

Az OPEC-minisztereknek, Bécs, 1975. December

„A nevem Carlos”

A szerzőnek, Libanon, 1985. Május

Tartalom

Előszó

ELSŐ RÉSZ

Add tovább a csomagot! Carlos története

A Fekete Szeptember A knightsbridge-i playboy A Budiakommandó

Randevú Bejrútban

MÁSODIK RÉSZ

„Carlos halott”

„A világ legveszedelmesebb embere” Ne állj meg a közlekedési lámpánál!

Egy kormány emigrációban

Mindenütt és sehol

Isten választott népe és egyéb halandók között Kadhafira várva

Közjáték Tunéziában

Az igazság − Első rész

Az igazság − Második rész

Hogyan születik a mítosz?

HARMADIK RÉSZ

Damaszkusz

Utószó

Függelék 1 Függelék 2

Előszó

R

engetegen állítják szerte a világon, hogy személyesen ismerik Carlost − de csak addig, amíg meg nem kérjük őket, hogy hozzanak össze vele.

1983 végén végre tudtam, miről írom majd ezt a könyvet. Két világr aszóló fontos problémát akartam bizonyos nézőpontból közelebbről megvizsgálni: a palesztinkérdést, illetve a terrorizmust. Kutatásaim nemcsak a két téma szoros összefüggésére mutattak rá, hanem elvezettek ahhoz az emberhez, aki a legdrámaibb módon befolyásolta az engem érdeklő eseményeket. Arról az emberről van szó, aki után a világon a legtöbbet nyomoznak: Iljics Ramírez Sánchezről, közismertebb nevén Carlosról, a Sakálról. Ennek az embernek az élete elválaszthatatlanul összefonódik mindkét témával. Most már csak meg kellett találnom, szóra kellett bírnom, s leírnom a történetét.

Vannak, akik azt állítják, hogy Santiago de Chilében született. Mások kijelentették, hogy Bogotá, Kolumbia fővárosa a szülőhelye. Több titkosszolgálat Izraelt nevezte meg szülőföldjeként. Más titkosszolgálatok szakemberei vitatták ezt az állítást, és egész sor más szülőhelyet soroltak fel, közöttük az Egyesült Államok és a Szovjetunió nem egy városát.

Jellemző erre az emberre, hogy ennyi szülőhazájáról beszélnek. Hiszen sok éve már a legkülönbözőbb helyeken bukkan fel, gyakran ugyanabban az időben − egyik kezében pisztollyal, a másikban kézigránáttal. Neve is annyi van, ahány szülőhelye. De van egy bizonyos neve, amelyet elég telefonon említeni ahhoz, hogy bármely ország teljes biztonsági szervezetét riadókészültségbe helyezzék: Carlos.

Megpróbáltam felvázolni a pályafutását. Egyelőre kizárólag a már nyilvánosságra hozott információkra támaszkodtam. Carlos 14 éves korában a caracasi kommunista ifjúsági mozgalom vezetője. Még tizenöt éves sincs, amikor a KGB már beszervezi. A KGB hosszú történetében aligha van még valaki, aki ilyen sikeres terror-és gyilkosságsorozatokkal dicsekedhetne.

1972. május 30.: A Japán Vörös Hadsereg három tagja a Tel-Aviv melletti lodi repülőtéren automata fegyverekkel a tömegbe tüzel. Az eredmény: 27 halott és 69 sebesült. Sok a Puerto Ricó-i az áldozatok között. Zarándokúton voltak a Szentföldön. Állítólag egy túlélő ezt mondta: „Vajon miért gyilkolnak japánok Izraelben Puerto Ricó- iakat?” Két merénylőt lelő az izraeli biztonsági szolgálat. A harmadikat elfogják és börtönbe vetik. Carlos, a merénylet értelmi szerzője és megszervezője megmenekül.

1972. szeptember 5.: Zajlik a müncheni olimpia. A Fekete Szeptember elnevezésű arab csoport tagjai Carlos vezetésével merényletet követnek el az izraeli csapat ellen. Huszonnégy órával később tizenegy izraeli atléta fekszik holtan. Több terroristát lelőnek, másokat megsebesítenek és elfognak, de Carlos sértetlenül megmenekül.

1973. szeptember 28.: Pozsonyban két arab gerilla száll fel a Moszkvából Bécsbe tartó Chopin expresszre. Az osztrák határállomáson, Marcheggben az utasokat kézigránátokkal fenyegetik meg, és négy túszt ejtenek. Azt követelik Ausztriától, hogy zárják be a szovjet zsidók schönaui átmeneti táborát. A kormányzat teljesíti a követeléseiket, a két arabot légi úton Líbiába szállítják. Az osztrák kancellár, Bruno Kreisky engedékenysége miatt világszerte tiltakoznak. A merénylet tervezője és szervezője ismét Carlos. Ahogy egyre több megbízója lett, egyre nehezebb feladatot jelentett az egymással vetélkedő titkosszolgálatoknak, hogy megállapítsák: kinek dolgozik éppen. Arra még következtetni lehetett, hogy a lodi és müncheni vérfürdőt a palesztinok megbízásából követte el. De abból kinek volt valami haszna, hogy 1974 márciusában Lyonban a jugoszláv alkonzult tíz golyóval lyuggatták át? És kinek a megbízásából dolgozott, amikor 1974. december 19-én Ramón Trabal uruguayi katonai attasét egy párizsi mélygarázsban hat golyóval leterítették? Az antiterrorista szakértők már 1975 derekán egyre sürgetőbben tették fel a kérdést a nyilvánosság előtt: „Vajon Carlost, a Sakált Moszkva képezte ki terroristává, és most önállósította magát megbízóitól?”

1975 decemberében Carlos a líbiai forradalmi vezető, Moammer el- Kadhafi megbízásából a bécsi OPEC-központ üvegajtaján sétált be. A szakértők találgatták, miért ejtette túszul az OPEC-országok olajminisztereit. Kadhafinak, úgy látszik, egyetlen célja volt a rajtaütéssel: megfélemlíteni és megalázni a minisztereket. És ezért Carlost 20 millió dollárral jutalmazta.

Egyre több biztonsági szervezet és titkosszolgálat vadászott Carlosra, és Carlos − az az ember, akinek világszerte legalább tucatnyi városban voltak konspirációs lakásai, fegyverei, bombái és női − kénytelen volt kihasználni minden rejtőzködési lehetőséget. Minden búvóhelyre szüksége is volt. Chiléből azt jelentették, hogy látták az ország déli részén. Kolumbiából az a hír röppent fel, hogy ugyanakkor Bogotában tartózkodott. Más hírek szerint egy időben bukkant fel állítólag Londonban, Kubában, Líbiában, Bejrútban, sőt Izraelben is. De nemcsak arról számoltak be, hogy mikor és hol látták Carlost. Ugyanilyen sok híradás keringett a haláláról is. Nyilván senki sem olvasta a tulajdon nekrológját annyiszor, mint ő. És kevesen okoztak annyi rémületet saját kezűleg végrehajtott vagy gondosan tervezett gaztettekkel, mint ő. Az 1976-os év Carlos számára úgy kezdődött, hogy Algírban kiszállt az Osztrák Légitársaság repülőgépéből, amellyel az olajügyi minisztereket elrabolta. És úgy végződött, hogy egy téli délután eltűnt a frankfurti repülőtéren a ködben. A közbeeső időben sem heverészett tétlenül. 1976. március 23.: Egyiptomi források szerint Carlos időközben Líbiában átvette a hatalmat. Kadhafi már csak formálisan uralkodik az ország felett. A fiatal KGB-ügynök nem olajat exportál, hanem szabotázst, emberrablást és gyilkosságot.

1976. május 8.: A kanadai lovas rendőrség Carlost ábrázoló plakátok ezreit osztja szét az országban. Három fénykép alatt két szóban összegezik az életrajzát: „Rendkívül veszedelmes.” A kanadai Montreal városa ebben az évben rendezi meg az olimpiát. Attól tartanak, hogy Carlos, csakúgy, mint MüncheCarlos, csakúgy, mint Müncheben, itt is merényletet követhet el a Játékok ellen.

1976. június 26.: Az Air France egyik TelAvivból Párizsba közlekedő gépét (járatszám: 139), fedélzetén több mint 250 utassal és a személyzettel, röviddel az athéni leszállás után eltérítik. A német Wilfried Böse vezette légi kalózok magukat a „Palesztin Felszabadító Hadsereg Che Guevara Harci Csoportjának” nevezik. Az akciót Carlos eszelte ki és tervezte meg. Az izraeli kormány katonai mentőakcióját az egész világ visszafojtott lélegzettel figyeli. Az ugandai Entebbe repülőterén, ahol a túszokat fogva tartják, izraeli ejtőernyősök szállnak le. Megrohanják a repülőtér épületét, és a javarészt zsidó túszokat kiszabadítják. Csak egyetlen zsidó katona veszti életét az akcióban: Jonathan Netanjahu hadnagy, az akció parancsnoka. És csak egyetlen túszt nem szabadítanak ki, a Dora Bloch nevű idős angol hölgyet. Valamennyi terrorista holtan hever Entebbe kifutópályáján. Egyet kivéve. Carlosnak, a Sakálnak megint sikerült egérutat nyerni.

Szeptemberben hírül adják, hogy Carlosnak egy kis atombombája van. Novemberben amerikai tisztviselők annak az aggodalmuknak adnak hangot, hogyCarlos birtokában ezen kívül jókora mennyiségű, halálos hatású Tabun idegméreg is lehet. Az Apokalipszis négy lovasa ötödik szövetségest kapott.

Mindez nagyon zavarba ejtő volt, nem utolsósorban sok ország biztonsági szerveinek. Ezek milliós költségvetés felett rendelkeztek, felszerelésük az elképzelhető legkorszerűbb, és szinte határtalan személyi és fegyvertartalékuk volt. És egyetlen ember mégis újra meg újra bebizonyította, hogy képtelenek feltartóztatni és elfogni. Carlos a hetvenes évek vége felé is bámulatos tanújeleit adta egyedülálló és ijesztő képességeinek.

pességeinek.

ben az időközben trónfosztott iráni sahhal kapcsolatban újra felmerült a neve. Szádek Hakli ajatollah Kum városában kijelentette, hogy a fundamentalisták tárgyalásokat folytattak Carlosszal a sah meggyilkolásáról. A CIA bekapcsolódott, és finoman tudtára adta Carlosnak, hogy ha a sahot meggyilkolnák mexikói menedékén, az nagyon kínos helyzetbe hozná az amerikaiakat. A sahnak megadatott, hogy természetes halállal hunyjon el.

Anastasio Somozának, Nicaragua exdiktátorának kevesebb szerencséje rencséje én a paraguayi Asunción belvárosában elkapta, és a nyílt utcán agyonlőtte. Mint már annyiszor, a médiák erkölcsi mércéje meglepően egybeesett a politikai pragmatizmussal: ezt a gyilkosságot sokan helyeselték. Carlos feketelistájának következő jelöltje azért már nem váltott ki ekkora lelkesedést. Ugyanis ez a következő jelölt a frissen megválasztott Rónáid Reagan elnök volt. Carlos szinte egymaga gondoskodott arról, hogy Reagan elődjét, Carter elnököt ne válasszák újjá. Ő tervezte meg a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalását és a túszejtési akciót. Ezzel a világ leghatalmasabb országát tehetetlen nézővé degradálta. És Amerika közvéleménye reagált. A túszválság és Carter alkalmatlansága a válság megoldására döntő módon járult hozzá Reagan megválasztásához. 1981 decemberében Carlos Kadhafi megbízásából újabb manővert tervezett. Ezúttal egy kis halálosztaggal Mexikóból kiindulva akart behatolni az USA- ba, hogy Carter utódját, Reagant, tehát azt a férfiút, akit éppen az imént ő segített a Fehér Házba, meggyilkolják. Az izraeli titkosszolgálat, a Moszad, és a CIA kiszivárogtatott egyes részleteket erről az öszszeesküvésről az amerikai médiáknak. A nyilvános feltűnés késztette arra Carlost, hogy erről a gyilkosságról lemondjon.

Néhány hónap múlva, 1982 áprilisában Carlosnak olyan csínytett sikerült, amely még tőle is mestervágásnak számított. Ő készítette elő Londonban a Slomó Argov izraeli nagykövet elleni merényletet. A diplomata súlyosan megsérült ugyan, de életben maradt. Válaszul a merényletre, az izraeliek bevonultak Libanonba. Ahogyan hivatalosan kijelentették: hogy biztosítsák határaik biztonságát. A világ minden részéről odaérkező megfigyelők természetesen nagyon hamar felismerték, hogy az izraeliek igazi célja a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) szétverése. Ennek akkoriban Bejrútban volt a főhadiszállása. Végül is Jasszer Arafatés társai kénytelenek voltak az országot elhagyni. Később a libanoni hadsereg a Bourj el-Barajneh menekülttáborban megtalálta a bizonyítékait, hogy az országot utolsónak elhagyó palesztin harcosok között ott volt Carlos is.Hajóval menekült el Tunéziába.

A nyolcvanas évek során a legendás Carlos egyre híresebb lett. 1990. A nyolcvanas évek során a legendás Carlos egyre híresebb lett. 1990. én számos ország titkosszolgálatainak jelentéseiben szerepelt az a hír, hogy Szaddam Huszeiniraki elnök, aki közben bevonult Kuvaitba, terrorista offenzívára készül, amelyet Carlos tervezett számára. A merényletek többek között Londonban és más európai fővárosokban emigrációban élő, disszidens irakiak ellen irányultak. Arra is fény derült, hogy a Carlos birtokában lévő tekintélyes nagyságú fegyverarzenálban vegyi harci eszközök is vannak. A hír szerint Carlos csak a végső utasításra vár Bagdadból. A biztonsági szolgálatok minden igyekezete ellenére és minden ellenkező hírrel szemben Carlos nyilvánvalóan még mindig elháríthatatlan fenyegetést jelent. Míg számos áldozata holtan nyugszik a föld alatt, ő feltartóztathatatlanul folytatja az útját.

Nagyon sok kérdést vetett fel számomra ez a kurta életrajz. Nem utolsósorban felmerült a nyilvánosságra hozott anyag szavahihetősége. Hogy lehet még mindig szabadlábon valaki, aki ennyi bűnt követett el? A gaztettek látszólag végtelen sorozata kinek használt? Ki fedezte ezt az embert? És főleg: valóban elkövette mindezeket a bűnöket? És egyáltalán: elkövetett-e egyet is? A válaszok kutatása s főleg magának Carlosnak a felkutatása valóságos odisszeámmá vált. De még mielőtt kalandos utazásom véget ért és megtaláltam a választ a kérdéseimre, más fontos igazságok és tények is napvilágra jutottak. Az amerikai közigazgatás Reagan elnök egész nyolcesztendős hivatali ideje alatt telistele volt külföldi ügynökökkel. Az általuk gyűjtött információkat folyamatosan továbbították, többek között a líbiai forradalom vezetőjének, Kadhafi ezredesnek. Mitterandelnöksége alatt a különböző francia kormányok, egészen a legfelsőbb körökig, szintén teli voltak ügynökökkel.

Széles körben elterjedt az a feltevés, hogy az 1975-ös bécsi OPEC- központ elleni rajtaütés és az olajminiszterek 1975-ös elrablása mögött Kadhafi állt. Saját nyomozásom szerint ezekért a terrorakciókért egy másik államfő a felelős.

Az, hogy a nagy nemzetközi légitársaságok milliós nagyságrendű öszszegeket fizettek védelmükért egy palesztin terrorszervezetnek; hogy a Lockerbiekatasztrófát el lehetett volna, sőt el kellett volna kerülni; hogy a Fehér Házban nem vették figyelembe az ország saját törvényeit, és valósággal mániákusan lelkesedtek azért a gondolatért, hogy egy másik ország államfőjét meggyilkolják; a szabrai és satilai menekülttáborokban elkövetett tömegmészárlás valódi oka; az izraeli-palesztin konfliktus igazi képe − ez személyes damaszkuszi utamnak csak néhány felfedezése.

Az egyik első igazság, amelyre rájöttem, egyszersmind igen meglepő volt: Iljics Ramírez Sánchez 1949. október 12-én született Caracasban. etett Caracasban. ben, még a 26. születésnapja előtt már egyike volt a világ legtöbbet keresett embereinek.

Nem tartottam valószínűnek, hogy ilyen szuperaktív embernek, mint Carlos, állandó lakhelye lenne bármelyik olyan országban, ahol neve a legveszedelmesebb bűnözők körözési listáján szerepel. Ezért úgy döntöttem, hogy több ország eleve kiesik: Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, NyugatNémetország, Ausztria és Svájc. Aztán bővült a lista. Kiegészült Olaszországgal, az Egyesült Államokkal, sok közelkeleti országgal és Latin-Amerika nagy részével. Szülőhazája, Venezuela meglepő módon nem szerepelt rajta. Beszéltem több titkosszolgálati kapcsolatommal. Mindegyik más-más országot tételezett fel búvóhelyéül. Miután úgy gondolták, hogy Kadhafi kapcsolatban áll Carlosszal, nagyon valószínűnek tűnt az a gondolat, hogy Líbiában tartózkodik. Dél-Jemen is felmerült, hiszen a Népi Front Palesztina Felszabadítására (NFPF) nevű szervezettel való szoros kapcsolata köztudott volt. Voltak titkosügynökök, akik biztosítottak, hogy Carlos ez idő szerint egy bagdadi luxusvillában él. Mások megerősítették ugyan ezt a villadolgot,de a villát Szaúd-Arábiába, Algériába vagy Iránba helyezték át. Sokan, pontosabban szólva a beszélgetőpartnereim nagy része halottnak tartotta. Terhessé vált már megbízói számára. A KGB-nek sikerült az, amire egyetlen nyugati titkosszolgálat sem volt képes: likvidálta Carlost.

Meg voltam róla győződve, hogy Carlos életben van még. Mindezeket a kósza híreket elsietettnek tartottam vele kapcsolatban. Azután 1984 novemberében, egy évvel a nyomozásom megkezdése után végre szerencsém volt. Egyik kapcsolatom a francia biztonsági szolgálattól (DST) bemutatta Párizsban az Ibrahim Ahmed Husszein nevű libanoni palesztint. Együtt vacsoráztunk a Boulevard Saint-Germain egyik éttermében. Sok kérdést tett fel nekem. Ki akarta puhatolni, milyen okból kutatok Carlos után. Végül ezt mondta: „Kénytelen lesz Milánóba menni.” Utazásom ezzel megkezdődött.

ELSŐ RÉSZ

Add tovább a csomagot!

T

élen Milánóba repülni olyan, mintha lutrizna az ember. Ha sz erencsések vagyunk, célba érünk, de néha közbejön a köd, és a repülőgép Torinóban, Bolognában vagy máshol kényszerül leszállni. Ezúttal nem volt köd. Csak 45 percet késtünk. Az utasítás világos volt: „Telefonáljon, és keresse Daniellit.” Egy órával később, félelemébresztő autóút után, a házaspár lakásán Danielli felesége két személyre terítette a kávézóasztalt. A közös kávézásból igazi olasz vacsora lett, a helyi konyhára jellemző összes fogással, és beszélgetésünk Carlos körül és a Brigate Rosséhoz, a Vörös Brigádokhoz fűződő kapcsolatai körül forgott. Mivel Carlost 15 éve gyakorlatilag minden ismert terrorcsoporttal, felszabadítási szervezettel, forradalmi sejttel és gerillacsapattal összefüggésbe hozták, szkeptikus voltam, és megkérdeztem:

− Hogyan lehet biztos abban, hogy ezek a kapcsolatok egyáltalán léteznek?

Danielliegész nyugodtan válaszolt. Szavainak különös nyomatékot adott hangjának gyengéd színezete:

− Magam is a Vörös Brigádok tagja voltam − és vagyok. Carlos ült már ennél az asztalnál.

Az ilyesfajta állítások nem voltak újak a számomra.

− El tud vezetni Carloshoz?

− Igen.

Kilátásaim javultak.

− Mikor?

− Amint el tud utazni Párizsba.

− Hiszen éppen Párizsból jövök.

− Ha igazán el akar jutni Carloshoz, vissza kell mennie Párizsba. Néhány napot vártam Milánóban, mialatt Danielli megpróbált a barátjához kapcsolatot teremteni Párizsba. Nem is sejtettem még, milyen mesteri fokra kell a türelmes várakozást fejlesztenem, amíg Carlosra vadászok. Ezúttal szerencsére nem tartott túl sokáig a várakoztatás. − Beszéltem Gustavóval. Felmerült egy probléma.

− Ettől tartottam.

Danielli félreértette csalódásomat, cinizmusnak vélte.

− Nincs igaza. Gustavo megbízható. De véletlenül nem beszél angolul, és ahogy a beszédéből kivettem, ön sem portugálul, sem franciául nem beszél.

− Nem, egyelőre még csak tanulok franciául. Gustavo tehát portugál? − Nem, brazil. Néhány éve politikai menedékjogot adtak neki a franciák. Párizsban él.

− Hol ismerkedett meg Gustavo Carlosszal?

Danielli az asztal fölé hajolt.

− Vannak kérdések, amiket okosabb, ha nem teszünk fel.

− Miért hajlandó Gustavo segíteni nekem?

− Kikérdezett önről. Azt ajánlottam, vegye meg az ön utolsó könyvét. Az elmúlt három nap azt olvasta. Ma reggel felhívott. Most már segíteni akar.

Megállapodtunk Daniellivel, hogy januárban újra jelentkezem. − Addigra Gustavo megoldja a nyelvi nehézségeket − biztosított. 1985 januárja első hetében Danielli felhívott, és közölte, hogy „a barátunk” készen áll. A Charles de Gaulle repülőtéren találkozzam vele. − Honnan fogom megismerni? − kérdeztem.

− Ha túlesett a vámon, csak várjon nyugodtan.

Így is tettem másnap. Egy jó harmincas férfi lépett hozzám. − Mr. David?

− Igen.

− Gustavo küldött.

További magyarázkodás nélkül felvette a bőröndömet, és megindult a kijárat felé. Miközben egy viharvert kombiban keresztülszeltük Párizst, Danielli tanácsára gondoltam: „Vannak kérdések, amiket okosabb, ha nem teszünk fel.” Amikor végül valahol a 10. kerületben megálltunk, annyit tudtam már, hogy a sofőrömet Louis-nak hívják, és Gauloist szív a legszívesebben.

Valaki − valószínűleg Gustavo − szobát foglalt számomra a kis diszkrét panzióban. A titokzatos Louis azt mondta, este nyolcra visszajön értem, majd eltűnt. A szobámban Párizs térképét tanulmányoztam. A panzió helyéből talán kikövetkeztethetek valamit Gustavo és Carlos kapcsolatára vonatkozóan. Hiszen az az ember, akire vadásztam, a hetvenes évek derekán nagyon tevékeny volt Párizsban. De a várostérképem jelölései azt mutatták, hogy azok a helyek, ahol merényleteit elkövette, mind a Szajna túlsó partjára estek; ugyanez vonatkozott különféle konspirációs lakásaira is. Ebben az összefüggésben csak egyetlen szempontnak lehetett némi jelentősége: Michel Moukarbel, annak idején Carlos egyik kollégája a 10. kerületben lakott, amíg Carlos 1975 júniusában ki nem nyírta.

Nem tagadom, jólesett, amikor rájöttem, miféle panzióban helyeztek el. Itt reggelivel nem szolgáltak. A szobákat órákra bérelték. Amikor délután a legközelebbi környéken szétnéztem, a negyed nemzetközi hangulata nagy hatással volt rám. Algériai éttermek, török kávéházak, arabokkal és hindukkal teli édességboltok, egzotikus zöldségféléket vásárló kínaiak és szikhek. Az a ház, amelyben Michel Moukarbel lakott, éppen szemközt volt a St. Louis Kórházzal. Néhány ajtóval odébb rendőrőrszoba, és még valamivel arrébb temetkezési vállalat. Tehát kéznél volt mindaz a modern intézmény, amelyre a társadalommal hadilábon állónak szüksége lehet.

Este Gustavóval és Renével vacsorázni mentem a Trocadéro kávéházba. Gustavo úgy festett, mint egy idősebb zsoké: alig 150 cm magas, jó negyvenes, a bőre sötét, a bajusza keskeny, az öltönye jól szabott; nyakkendőt nem viselt. René a neve ellenére sem látszott franciának. Az Interpol körözési plakátján nyilván észak-afrikainak vagy arabnak írnák le a külsejét. Portugál-spanyol keverék nyelven társalogtak egymással. René velem angolul beszélt. Kitűnően beszélt angolul, enyhe akcentussal, amelyet sehogy sem tudtam hová tenni. Azt mondta, a barátja szeretné tudni, mi a véleményem a palesztinkérdésről. Ez nem volt valami könnyű kérdés.

A hatvanas, sőt még a hetvenes években sem tartottam volna nehéznek a választ. Annak idején, mint sok nem zsidó európai, az izraeliekkel rokonszenveztem. Veszélyeztetve láttam egy kis, ellenségektől körülvett állam létét. Kétségbeejtett és felháborított a müncheni olimpián elkövetett vérfürdő. Örültem, amikor az izraeli hadsereg Entebbében kiszabadította az Air France-gép utasait. 1978-ban az izraeliek által megszállt Sínai-félsziget egyik mosavján töltöttem a szabadságomat, és megnéztem Eilatot, Jeruzsálemet és Tel-Avivot. De miután az izraeliek bevonultak Libanonba, különösen pedig a Szabra és Satila menekülttáborokban történt mészárlások után úgy éreztem, hogy kénytelen vagyok újra átgondolni túl könnyen megfogalmazott véleményemet. Elmagyaráztam az asztaltársaimnak, hogy már képtelen vagyok a palesztinkérdést gyors és egyszerű válaszokkal elintézni. Carlos utáni kutatásom egyszersmind a magam számára is kísérlet, hogy megismerjem az igazságot, és ennek a konfliktusnak felfedjem a mögöttes rugóit. Azt mondtam, hogy tegyék fel nekem ezt a kérdést még egyszer, ha majd befejezem nyomozásomat. Addigra biztosan kialakítom a véleményemet, amely a magam által összegyűjtött tényeken alapszik. Addig természetesen…

Gustavo azt mondta, hogy reméli, sikerülni fog felderíteni a mögöttes rugókat, amelyeket említettem. Mindenekelőtt azonban Algírba kell mennem, és ott találkoznom valakivel, aki elvezethet ahhoz, akit keresek. Újra ide-oda küldözgetett kis csomag lettem. 1985 márciusában repülőre ültem, hogy Londonból Algírba repüljek. Párizsi asztaltársaim ugyanismegkérdezték, hajlandó vagyok-e Renének a repülőutat Algírba fizetni, és én lelkesen beleegyeztem. Természetesen felmerült bennem, nem csalás-e ez az egész? René talán csak az én kontómra akart rövid algíri vakációhoz jutni. Néhány óra múlva tudni fogom a választ. Megállapodásunk értelmében Renével az algériai útlevélvizsgálatnál kell találkoznom.

Miután átvettem a bőröndömet, beálltam a vámvizsgálatra várók sorába. Körülnéztem, hol találom Renét. Hiába. Már átkoztam a naivitásomat, amikor megláttam Renét. Intett, hogy menjek oda.

− Kérem az útlevelét.

Átadtam az útlevelemet, ő pedig eltűnt vele a kis irodában. Néhány perc múlva visszajött. Elvette a bőröndömet, és elhagytuk a repülőteret. Néhány lépéssel mögötte haladtam, és így rövid pillantást vethettemaz útlevelemre. Nem volt az országba való belépés belepecsételve. Amikor René egy kocsiban elvitt a repülőtérről, az a gondolatom támadt, hogy ebben az országban nyomtalanul eltűnhetek. René a Hotel elDzsazairben foglaltatott szobákat. Még azon a délután vendégünk jött, René egyik barátja. Hosszú, szívélyes üdvözlés után René bemutatott a látogatónak.

− Örül, hogy segítségére lehet. Megmagyaráztam neki, hogy ki ön és mi a szándéka.

Megköszöntem Névtelen úrnak a segítségét.

Még néhány mondatot váltottak franciául, azután Névtelen úr felállt. Búcsúzóul kezet fogtunk, majd vendégünk távozott a szállodából. − Mi lesz most, René?

− Minden elő van készítve.

− Micsoda?

− A találkozás azzal, akivel beszélni akar.

A szálló bárjában ültünk, de a szomszédos asztaloknál nem ült senki. − Carlost gondolja?

− Igen.

− Micsoda? Itt Algírban?

René nevetett. − Nem, természetesen nem itt. Bumedien halála óta már nemkívánatos személy itt.

− Akkor hol?

− Szívesen menne Bejrútba?

− Az, hogy szívesen, talán nem a legmegfelelőbb kifejezés, de elmennék akár a pokolba is, ha ott lenne.

− Erre semmi szükség. Bejrút is megfelel.

Nyilván meglátszott rajtam, mennyire megzavarodtam. René meg is kérdezte, mi van velem.

− Arra az emberre gondolok, akivel az imént találkoztunk, és a segítségemre akar lenni. Egyetlen kérdést sem tett fel.

− De nekem sok kérdést tett fel, és mindegyikre válaszoltam. Azonkívül régi barátja Gustavónak.

− De miért kellett akkor Algírba jönnöm?

− Látni akarta.

Néhány órával később René pontosabban megmagyarázta a dolgot. Magához képest valósággal beszédes lett. Mivel Névtelen úr látott René társaságában, most már pontosan tudja, milyen a külsőm, így nem áll fenn annak a veszélye, hogy Carlost valaki más félrevezeti. Fényképeket fog kapni rólam. Algírba érkezésem után valamikor lefényképeztek.

Londonba visszatérve elkezdtem a bejrúti utazásomat előkészíteni. Felkerestem több barátomat, akik tudták, hogyan kell Libanonban viselkedni. Idegesített, hogy mind ugyanazt tanácsolták: „Ne menj Bejrútba!” Minden veszélyt felsoroltak. Letartóztatás, túszul ejtés és halál volt a három legtöbbet emlegetett kockázati faktor, amely szerintük vállalkozásomból következhet. Aztán felmerült a kérdés, hogyan utazzam oda. Veszélyes volt egyenesen Bejrútba repülni, még akkor is, ha egy bizalmi emberük értem jön a repülőtérre, hogy bevigyen a városba. Délről, vagyis Izrael felől Libanonba utazni és azután felmenni Bejrútba még kockázatosabb volna. Szíriába repülni és Damaszkuszból kocsival vagy más szárazföldi közlekedési alkalmatossággal továbbjutni ez idő tájt nemcsak nagyon bonyolult, de rendkívül veszélyes is volt. Utolsó megoldásként kínálkozott még a kompjárat Ciprusból. Ha egyáltalán közlekedik a komp, akkor is fennforog a veszélye, hogy útközben a levegőbe repítik. Ha Carlos valóban Bejrútban volt, akkor az olyan ember számára, akinek rejtőzködnie kell, a világ egyik legbiztosabb helyét választotta. Ha kiismeri magát az ottani kaotikus körülmények között, akkor valószínűtlen, hogy bármiféle rendőri vagy biztonsági szerv rátaláljon.

René egy bizonyos bejrúti Szamir telefonhívását ígérte. „Gondoskodik majd önről.” Amikor végül megszólalt a telefon, egyáltalán nem voltam rá felkészülve. Hajnali kettő körül történt.

− Mr. David?

− Igen. Ott ki beszél, kérem?

− Szamir. A repülőtéren fogok önnel találkozni. Kérem, írja fel azt a telefonszámot, amelyet most megadok, és hívjon vissza, ha megvan a repülőjegye. Azt javaslom, hogy jövő héten jöjjön.

− Nem tudom, hogy olyan hamar meg tudom-e a vízumot szerezni. − Nincs rá szüksége. Én majd innen elintézem.

Ezzel véget ért a telefonbeszélgetés.

1985. május eleje volt, és a Middle East Earlines rendkívül örvendett, hogy a következő héten légi utasai között üdvözölhet. Kértem, hogy a nevem ne szerepeljen az utaslistán. Csomagomat egyetlen kis kézitáskára korlátoztam, és a továbbiakban odafigyeltem, hogy egyetlen híradást se szalasszák el a libanoni mindennapos tébolyról.

− Isten hozta Bejrútban, Mr. David.

Szamir jó harmincas, kellemes megjelenésű férfi volt. Azonnal megismert, ahogy beléptem a repülőtér nagy csarnokába.

− Annyira látszik rajtam, hogy idegen vagyok?

Szamir nevetett. Ahogy hamarosan megállapíthattam, olyan ember volt, aki szeret nevetni. Apró bólintással nyugtázta, amikor elmondtam neki, hogy minden csomagom nálam van, és elvette a kis kézitáskát. Ahogya világ minden repülőtere, ez is telis-tele volt emberrel − egyetlen különbséggel: itt az érkezőnek az volt a benyomása, hogy a bejrúti lövészegylet tartja évi közgyűlését a csarnokban. Átadtam az útlevelemet Szamirnak. Amikor később belenéztem, nem fedeztem fel semmiféle bejegyzést arról, hogy beléptettek az országba.

A Szamir vezette BMW csak néhány éves volt. Átadott egy libanoni újságot, és az egész utazás alatt, amelyet egyszer-kétszer biztonsági ellenőrzés szakított meg, behatóan tanulmányoztam egy számomra teljesen érthetetlen arab szöveget. Abból, ahogyan vezetett, arra következtettem, hogy hamar haza akart érni. Ezzel teljesen egyetértettem. Aránylag hűvös idő volt, de amikor megérkeztünk Nyugat-Bejrútba, toronyházi lakásába, mégis úsztam a verítékben. Amikor Szamir felesége kávéval kínált, remegett a kezem. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ki ne löttyintsem a csésze tartalmát a makulátlan fehér szőnyegre. Szamir közölte, hogy amíg a városban tartózkodom, nála fogok lakni. Később, kettesben, amikor a közeli Beau Rivage Szállodában újabb kávét ittunk, igyekeztem rábeszélni, hogy fogadjon el pénzt tőlem. Visszautasította.

− Hiszen ön Libanonról, a palesztinokról ír könyvet, ugye? − Igen.

− Tehát Szabráról és Satiláról.

− Igen, erről is írni fogok.

− Jó. Ma este elviszem Carloshoz.

− Itt van Bejrútban?

− Nem, előbb egy kis autóutat teszünk.

Nem sokkal később a sziklás parti úton haladtunk kifelé a városból. Az egyik oldalon a nyugodt Földközi-tenger, a másikon iszonyú pusztulás szegélyezte az utat. Az ellentét nem is lehetett volna nagyobb: kis teherautókról férfiak kávét osztottak a szétrombolt amerikai nagykövetség romjai között meghúzódó menekülteknek; fegyveresek vizsgálták át, bomba után kutatva, a kocsinkat, utcai árusok kínáltak cigarettát vámmentesen; amott egy szorosan összefonódott szerelmespár. A nő karja párja vállán nyugodott, és szórakozottan babrált a fegyver závárzatával.

Majdnem Dzsúnijéig a parti úton haladtunk, majd befordultunk a szárazföld belsejébe. Lassan besötétedett. Hamarosan nem láttam már semmit az útból, és nem tudtam azt sem, merre tartunk. Hegynek felfelé haladtunk, és rájöttem, hogy ez a Bekaa-völgy, az iráni fundamentalisták földje. Ez a felfedezés egyáltalán nem nyugtatta szapora érverésemet. Végül megálltunk. Egy kis falubanvoltunk. Körülnéztem, hogy megállapítsam, milyen kicsi a helység, amikor Szamir finoman megérintette a karomat. A fehérre meszelt ház kapujánál három zöld overallos férfi állt. Mindhárman fegyveresen. Megkönnyebbülésemre úgy láttam, Szamir ismeri őket. Ekkor felszólítottak, hogy lépjünk be. Amennyire csak tudtam, szorosan Szamir mögött maradtam. Tágas nappaliba léptünk. A sötét, durva faragású, olasz stílusú bútorok fölött nyugati ízlésre valló, silány és giccses színes képek függtek. A szobában mintegy nyolcan tartózkodtak. Egyesek kereveteken terpeszkedtek el, mások a falnak támaszkodtak. A gomolygó cigarettafüst után ítélve már napok óta itt voltak. Amikor beléptünk, egyikük felállt, és kinyújtott kézzel felém jött. A többiek rám meredtek.

− A nevem Carlos.

Kezet fogtunk.

− David Yallop vagyok.

− Igen, tudom.

Hátrafordult a többiekhez, és mondott valamit arabul. Azok elhagyták a helyiséget. Carlos hellyel kínált. Leültünk.

− Nem volt semmi gondja Bejrútban?

− Nem, kivéve a háborút.

− Meg kell bocsátania, ha nem találom néha a megfelelő szavakat. Az angoltudásom… − itt keresett egy szót − berozsdált.

Egy szolga lépett be, tálcán kávét és vizet hozott. Carlos mosolygott, és így szólt:

− Tudom, hogy nem iszik alkoholt, de azt hallottam, szereti a törökös kávét.

− Azt is elmesélték az emberei, hogy miért keresem?

− Természetesen. Gondolkodtam rajta, de végül elhatároztam, hogy segítek. Nyilván tisztában van vele, hogy egy csomó hazugságot összeírtak rólam. Azt hiszem, ideje, hogy valaki végre elmesélje az igazságot. A sok hülyeség nélkül.

Különös volt a kiejtése: spanyolos is, nem is. Más kultúrák elemeit is ki lehetett hallani beszédéből. Arcán semmi nyoma nem volt plasztikai műtétnek. Tulajdonképpen éppen olyannak tűnt, mint az az ember, akinek afényképei a kézitáskámban voltak − csak idősebb volt. Ezek a fényképek még akkor készültek, amikor Carlost nem ismerte ország- világ. Mindössze annyi volt a változás, hogy Carlos időközben dús, sűrű bajuszt növesztett. Azonkívül meg is hízott. Száz kilóra taksáltam. Még mindig dús haja volt, de világosabb, mint ahogy képzeltem. Barna szemével mustrált, amíg beszélgettünk. Tekintete néha rendkívül élénk volt, máskor meg kifejezéstelen. Öt, talán tíz percig is közhelyekről beszélgettünk. Ez jellegzetesen arabszokás. Az ilyen találkozásoknak megvan a maguk szertartása. Udvariaskodások és kölcsönös bókok hangzanak el. Az ember kávét szürcsöl, mérlegeli az erőviszonyokat, és óvatosan körültapogatja a másikat, mielőtt a tárgyra térne. − Gondolom, sok kérdése van.

− Igen, nagyon sok.

− A jegyzetein kívül magnót is hozott?

− Igen, de nem kapcsoltam be.

− Persze hogy nem. Hiszen nem őrült. Attól tartok, nem engedhetem meg, hogy felvegye a beszélgetésünket. De annyit jegyzetelhet, amennyit csak akar. − Újra a tudtomra adta, hogy máris sokat tud rólam. − Tud gyorsírni, így ez nem okozhat nehézséget.

− Azért mégis van még egy gondom. Bizonyítékra van szükségem, hogy igazán Carlos.

− Amit el fogok mesélni magának, azt rajtam kívül senki sem tudhatja. − Örülök, hogy ezt hallom, de ez semmit sem változtat a problémámon. Nem szeretném támadásoknak kitenni magam, Abu-Nidál legutóbbi interjújáról az izraeliek kijelentették, hogy hamisítvány. Harsányan nevetett. − Az izraeliek minden igazságot tagadnak, ami nem tetszik nekik. Ezt ön is tudja. Azt állítják, hogy ők a kiválasztott nép. És úgy tesznek, mintha kisajátították volna az igazságot. Sajnálom, Mr. Yallop. Se magnó, se fénykép.

− Nos jó, de valamilyen határozott bizonyítékra szükségem van. Régebben hátrahagyta egy-egy levélen az ujjlenyomatát, ha valamilyen akciót magára vállalt. Az elég is lenne nekem. Az ujjlenyomatára senki sem mondhatja, hogy kitaláció.

− Meg fogunk egyezni. Akarja, hogy elmeséljem az élettörténetemet? − Igen.

− Akkor, gondolom, többször is találkoznunk kell. Utolsó beszélgetésünkkor megkapja az ujjlenyomatomat.

A közöttünk álló kis kávézóasztalra könyökölt, és így folytatta: − Ha utolsó találkozásunk előtt adom önnek az ujjlenyomatomat − és kérem, most ne sértődjön meg −, akkor nem tudom, kit fog magával hozni.

− Rendben van.

− Jó. Kér még egy kávét?

Elhagyta a helyiséget. Kihasználtam az alkalmat, és körülnéztem. Sehol sem fedeztem fel könyveket vagy bármi mást, ami arra utalt volna, hogy Carlos itt lakna. Ez csak egy konspirációs célokra szolgáló lakás volt − mint annyi hasonló az életében. A szoba másik végében asztalon fényképek hevertek. Odaugrottam, és megnéztem őket. A saját képem nézett szembe velem, még az útlevélképem is köztük volt. Amikor Carlos visszajött, már ismét a helyemen ültem.

− Keveset alszom, és rendszerint nem nagyon jól. Ez azt jelenti, hogy órák hosszat beszélgethetünk. Akarja most elkezdeni?

Ezt az első találkozást, amely kora hajnalig tartott, 1985 szeptemberében követte a második, szintén Libanonban. Ismét észak felé vittek ki Bejrútból. Megint egész éjszaka beszélgettünk. Igyekeztem lehetőleg időrendi sorrendben feltenni kérdéseimet, de természetesen mindig eltértünk ettől. Ez elkerülhetetlen volt. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a következő fejezeteket időrendbe állítottam. Olyan információkat is tartalmaznak, amelyeket már a Carlosszal való találkozás előtt szereztem. Első beszélgetésünkkor Carlos a következő megjegyzést tette:

− Hajlandó vagyok a hiteles élettörténetemet elmesélni önnek. Semmit sem akarok eltitkolni, de megkell értenie, hogy különböző okokból egyikmásik kérdésére nem felelhetek.

Megkérdeztem, minek köszönhetem a bizalmát. Hátradőlt a székén, és mosolygott.

− Én a történetemet bízom önre. Mi ez ahhoz képest, hogy ön az életét bízza rám.

Carlos története

I

ljics Ramírez nevelésében a politika kezdettől fogva nagy szerepet játszott. Nagyapja gerillavezér volt, és különböző venezuelai uralkodók ellen harcolt. 1899-ben a kolumbiai határtól Caracasig verekedte át magát a csapatával, és rövid időre megragadta ott a hatalmat is. Apja, Jose Altagracia Ramírez Navas nemcsak sikeres ügyvéd volt, hanem a negyvenes években közreműködött egy új párt, az Accion Democrática megalapításában is.

A párt korrupt politikája elleni heves kirohanásai miatt alapítótársai A párt korrupt politikája elleni heves kirohanásai miatt alapítótársai ban börtönbe vetették. Erre éhségsztrájkba kezdett, és csak több mint kétszáz óra múlva helyezték szabadlábra. Mindmáig szilárd meggyőződése, hogy „amíg az ember a lábát a Holdra nem tette, Lenin a huszadik század legfontosabb eseménye”.

1961-ben Iljics Ramírez tizenkét éves volt. A terror és különböző diktatúrák évei után most az Accion Democrática uralkodott Venezuelában. De a párt politikája minden volt, csak demokratikus nem, és szöges ellentétben állott Señor Navas eszméivel.

Minden hatalom Caracasban összpontosult: helyi szinten nem hoztak politikai döntéseket. Rómulo Betancourt elnök ismételten hatályon kívül helyezte az alapvető jogokat. Minden újságot, amely a hatalmát bírálta vagy a legkisebb rokonszenvet nyilvánította az egyre erősödő gerillamozgalommal, cenzúrázott vagy betiltott. Bezáratta az egyetemet, politikai ellenfeleit letartóztattatta, pártokat tiltott be, és tagjaikat lecsukatta. Visszavonta a gyülekezési szabadságot, és megtiltotta a felvonulásokat és tüntetéseket. Az önkényes bebörtönzéseket, kínzásokat és a politikai ellenfelek meggyilkolását most az újjáalakított rendőri szervezet, a Dirección General de Policia, ismertebb nevén a Digepol végezte.

Iljics és egy évvel fiatalabb öccse, Lenin, a caracasi San Bernardino negyedben a Colegia American nevű magániskolába jártak. E magasabb tanintézetben eltöltött első évük után apjuk 1962-ben a Liceo Fermín Toróba íratta át őket. Koedukált állami iskola volt, ahol érettségizni is lehetett. A forrongó országban ez az iskola a fiatal forradalmárok táptalaja is volt.

Iljics Ramírez szüleinek változatos házaséletét hosszú különélési szakaszok tarkították. Bár nagyon ragaszkodtak gyermekeikhez, Vlagyimir fiuk születésekor házasságuk éppen komoly válságba került. De időközben újra kibékültek, és a család az El Silencio nevű régi, már akkoriban meglehetősen lepusztult városrészben lakott. Lakásuk − az 1. tömb 7. lakása egy nagy lakónegyedben − erősen emlékeztetett az Európából is ismert lélektelen, szociális lakótelepekre. A ház az O´Leary téren állt. Ez a hatvanas években rendszeresen vált csatatérré. Ott gyülekeztek a gerillákkal rokonszenvező diákok, és kormányellenes jelszavakat skandáltak. A rendőrség és a katonaság rendszeresen megtámadta és gumibotokkal meg könnygázzal kergette szét a tömeget. A Ramírez család lakásából figyelhette az eseményeket. − Első harci tapasztalataimat Venezuelában szereztem. Nagyon tevékenyen vettem részt a diákok és a rendőrök közötti összetűzésekben. Jól emlékszem a Molotov-koktélokra, a lőfegyverekre. Autókat gyújtottunk fel, és kövekkel dobáltuk a rendőröket. Az iskolánk a város központjában volt. Sok tüntetésen vettem részt. Sőt egyike voltam a vezéreknek. A városban rendszeresen megbénítottuk a forgalmat. Ezt mind a Fermín Toróban tanultam. Néha együttműködtünk a gerillákkal is. Eltereltük a rendőrség figyelmét, hogy a gerillák végrehajthassák akciójukat.

Ezekben az években (1963-1966) kerültem először igazán kapcsolatba a szegény emberekkel. A „barillókból”, a Caracas körül elterülő, lerobbant nyomornegyedekből származtak. Ettől az időtől fogva népünk legszegényebb rétegeivel éreztem szolidaritást. Az első igazi harci cselekmény, amelyben részt vettem, a PanAm légitársaság irodái elleni támadás volt. Molotov-koktélt hajítottunk be oda. A csoportunk később felbomlott. Egy része a hegyek közé ment, és ott Douglas Bravóhoz és más gerillákhoz csatlakozott, a maradék, akikhez én is tartoztam, a városban maradt kiképzésre. Én lettem az iskolai csoportunk vezetője. Én voltam a Fermín Toro Iskola kommunista ifjúsági mozgalmának a feje.

ak a feje.

ban Iljics és Lenin letette a Fermín Toróban az érettségit, amely a caracasi egyetemre való továbbtanulásra jogosította őket. Ha a Fermín Toro volt a fiatal forradalmárok táptalaja, akkor az egyetem valóságos káderképző volt. Jose Ramírez sejtette, mi következik, ha a fiai Caracasban maradnak. Iljics erre így emlékezett:

− Apám aggódott. Nem magáért, hanem értem. Nyugtalan volt a tevékenységem miatt. Én voltam a kommunista ifjúsági mozgalom feje, és több mint 200 diákot irányítottam. Gyakran voltak politikai vitáink. Apám szeretett volna visszatartani, amíg csak lehetséges, a venezuelai politikai lázongásoktól. Ezért úgy döntött, hogy Londonba küldi a családot.

Amikor Carlos arról kezdett mesélni, hogyan repült anyjával és fivéreivel 1966. augusztus közepén Londonba, utaltam rá, hogy kihagyta kubai útjait és ottani kiképzését.

Megdöbbent:

− Azért nem beszéltünk ezekről az utazásokról, mert ilyenek nem léteztek. Sohasem jártam Kubában.

Azt feleltem, hogy az évek hosszú során át sokat írtak és tudósítottak a pályafutásának erről a szakaszáról. Televíziós híradásokban, újságcikkek százaiban és több könyvben is állították, hogy a Venezuelai Kommunista Párt 1966-ban Kubába küldte, speciális kiképzésre. − És ön ezt mind elhiszi?

− Azt akarja mondani ezzel, hogy nem igaz a kubai kiképzése története? Hogy ez csak megtévesztés?

− Azt akarom mondani ezzel, hogy ostobaság az egész. 1966 januárjában még iskolába jártam és bifláztam. Hiszen már csak pár hónap volt hátra az érettségiig. Képtelenség, hogy egyszerre félbeszakítottam volna a tanulmányaimat, és részt veszek Kubában azon a konferencián. − És az azt követő kubai kiképzésen?

− Ahogy már mondtam: sohasem jártam Kubában. Egyetlenegyszer sem.

− Tehát 1966-ban az érettségire való készüléssel volt elfoglalva? − Igen.

− Mégis jutott rá ideje, hogy tüntetéseken vegyen részt, Molotovkoktélokkal dobálóddzon és autókat gyújtson fel. Azonkívül a Fermín Toro kommunista ifjúsági mozgalmának vezetője lett.

− Megint más dolog egyszer erre egy órát és arra egy félórát szakítani. Mennyi időt töltöttem a mendemondák szerint Kubában?

− Egyik beszámolóban sincs az otttartózkodásáról adat, de ilyen kiképzés nyilván inkább néhány hónapig, mint néhány napig tart. A legrészletesebb beszámoló azt állítja, hogy 1966 végén került sor a kiképzésére. Akkor pedig már elhagyta a Fermín Torót.

− Már megmondtam, hová mentem az iskola elvégzése után. A családommal Londonba repültünk.

Gondolatban mindenekelőtt félretettem az állítólagos kubai kiképzés históriáját, és témát változtattam. Kubával kapcsolatos kérdéseim észrevehetően elrontották a kedvét. Csak akkor derült fel megint, amikor a Londonban töltött, pezsgő hatvanas évekről mesélt. A család számára a külföldi utazások nem jelentettek újdonságot, (amikor a szülők 1958- ban külön éltek, a fiúk anyjukkal, Elba Maria Sánchezzel nomád életmódot folytattak, és sok hónapot töltöttek Jamaicában, Kingstonban, Mexikóvárosban, a Nyugatindiai-szigeteken és Caracasban). De Londonra a fiúk nem voltak felkészülve: a Beatles, a Rolling Stones és a Kings zenéjének kevés köze volt a caracasi latin-amerikai ritmusokhoz. Aztán ott voltak a miniszoknyás nők, az eszpresszók, a butikok, az utcai tarka nyüzsgés: ez mind, mind felfedezésre várt.

Elba Sánchez szeptember elején újra iskolába küldte a három fiút. Iljics és Lenin Stafford House-ba, egy „biflázóiskolába” került, amely külföldi diákoknak külön angoltanfolyamokat is kínált. Az első évben mindketten főleg angolt magoltak. Később hozzájött a fizika, matematika és kémia is; a színvonal a középfokú érettséginek felelt meg. Viszszaemlékezve Carlos mosolyogva jegyezte meg:

− Ez volt az az idő, amikor nemcsak naponta magoltam a kensingtoni Stafford House-ban, hanem ha az igaz lenne, amiket olvasott, egyidejűleg Kubában edzőtáborozásokon is részt vettem.

A két fivér 1967 júniusában, a középfokú diploma megszerzése után másik „magolóiskolába” iratkozott, ez a Redcliff Square-en az Earl´s Court Tutorial College volt. Itt megszerezhették a főiskolai diplomát. Ebben az időben is egészen normális életet folytattak.Így például nem a KGB kiképzője nyomta az első pisztolyt Carlos kezébe, hogy egyszemélyes hadsereggé képezze ki, hanem egy chelsea-i lövészsport- egyesület tagjai. Carlos azt állította, hogy Leninnel együtt 1966-ban lépett be ebbe a klubba. Megkérdeztem, gondolt-e már rá, milyen különös fintora a sorsnak, hogy éppen az angolok tanították meg lőni. Azonnal rábólintott.

− Igen, nagyon gyakran. Ha nem a Nyugat, hanem a Kelet döntött volna úgy, hogy körülöttem megtévesztő kampányt indít, akkor biztosan élvezték volna ezeket a részleteket. „Carlost London szívében egy elitiskolában képezték ki hivatásos gyilkossá. Amikor ott elkezdte pályáját, még a céltáblát sem találta el. De a tréning után már mesterlövész lett, készen arra, hogy angol megbízói számára gyilkoljon.” Odahaza, Venezuelában a felkelők 1967-ben elfoglalták Caracasban a Központi Egyetemet, és Douglas Bravoés gerillái még mindig le- lecsaptak a hegyek közül, búvóhelyükről. De Iljics számára, aki időközben teljes szívéből élvezte a londoni életet, ez már távoli világ és más idő volt.

1967 végén az apa, Jose átruccant a családjához Londonba. Elbával való változatos házassága most megint jóra fordult. Amikor Earl´s Courti lakásában a család a karácsonyt ünnepelte, a három fiú jövője is szóba került. Többek között felmerült a párizsi Sorbonneon való továbbtanulás lehetősége is. Ettől az egyetemtől az apa el volt ragadtatva. Kevésbé tetszettek neki a francia főváros ingatlanárai. Végül elejtették a tervet. 1968 elején a két fivér ismét ott biflázik londoni „magolóiskolájában”. A jövő egyelőre még tisztázatlan.

Caracasból való elutazásuk előtt Iljics és Lenin letette a felvételi vizsgát a moszkvai Patrice Lumumba Egyetemre, és ösztöndíjat kérvényezett oda. Rendes körülmények között ilyen ösztöndíjakat csak párttagoknak engedélyeztek. De sem Jose, sem a fiai nem voltak párttagok, és nem is léptek be a pártba soha. Az apa csodálta ugyan Marxot és Lenint, de az soha eszébe sem jutott, hogy emiatt belépjen a kommunista pártba, különösen azután nem, hogy Hruscsov a XIX. pártkongresszuson leleplezte Sztálinnak néhány valóban szörnyetegre valló vonását. Jose ugyancsak jó kapcsolatot tartott fenn Gustavo és Eduardo Machadóval, a Venezuelai Kommunista Párt megalapítóival. A VKP megszavazta a két fivérnek a Lumumba Egyetemre az ösztöndíjat. Mialatt a hivatalos jelentkezési formaságokat intézték, Iljics és Lenin abbahagyta az angol érettségi vizsgára való felkészülést, és elkezdett oroszul tanulni. Elba Sánchez felfedezte a 70 éves, Alexia Haxel nevű apácát, aki a Holland Parkban oroszt tanított. Alexia Haxel kétségtelenül okos választás volt, már ami a tandíjat illeti. De mivel a cár detronizálása után emigrált Oroszországból, olyan nyelvre tanította a fiúkat, amely manapság már szinte használhatatlan. Amikor a két fivér 1968 szeptemberében megérkezett Moszkvába, és az ország nyelvén akartak az emberekkel szót érteni, ámulatot és derűt keltettek. Két latin-amerikai, akiket Iljicsnek és Leninnek hívnak, és ráadásul forradalom előtti oroszsággal beszél: ez pompás tréfa volt. Lenint gyakran szólították meg a lányok, hogy megkérdezzék, mi a neve, és miután megmondta, harsány kacagásban törtek ki.

Ha hihetünk a sok terrorizmus-szakértőnek, akkor a Lumumba Egyetemen nem sok figyelmet szenteltek az ún. akadémiai tudományoknak. Ezek az önjelölt szakértők az intézményt csak „a terrorizmus iskolájának” vagy „Gyilkosképző Kollégiumnak” titulálják, és forradalmi kádernevelőnek írják le, ahol a Harmadik Világból érkezett diákokat a világforradalomra idomítják. A valóság ennél lényegesen prózaibb. lóság ennél lényegesen prózaibb. ben alapították, abban az évben, amikor az akkori Kongói Köztársaság első elnökét − akiről azután az intézményt elnevezték − a CIA meggyilkolta. Abban az időben, amikor a két Ramírez testvér ott tanult, a tantestület kereken 1200 docensből állt. Ezek 80 százalékának doktori címe volt, vagy aspiranturát végzett. Éveken át ezzel az egyetemmel járult hozzá a Szovjetunió a legjelentősebben a Harmadik Világ oktatási színvonalának emeléséhez. A kereken 6000 diák kétharmada Ázsiából, Afrikából és Latin-Amerikából érkezett; a többiek szovjet diákok voltak. Minden ötödik diákra jutott egy oktató. Ezzel az egyetem igen előkelő színvonalat foglalt el a nyugati felsőoktatási intézményekkel összevetve. És szemben sok nyugati egyetemmel, igen nagyvonalúan látták el anyagiakkal. A diákok a megfelelő orosztudás elérésének érdekében az első tanévben nyelvi előkészítőn vettek részt. A hangsúlyt a természettudományokra helyezték, és sok hallgató magas képzettséggel hagyta el azután az egyetemet. Ebben a politikai háttér nem játszott szerepet. A kommunista párttagság nem volt előfeltétel.

A tanulmányi szabályzat nagyon szigorú volt, pontosan rögzített képzési fokozattal és rendszeres vizsgákkal. A diákbizottság szigorú büntetésekkel torolta meg a részegeskedést és verekedést. A sporttanulás mindenkire nézve kötelező volt. A rektor, Vlagyimir Sztanisz profeszszor nem tartotta egyeteme feladatának, hogy meggyőződéses kommunistákat neveljen, bár azt elismerte, hogy „szép lenne, ha önök mind kommunistákká válnának”.

De természetesen a KGB az egyetemen is jelentősen képviseltette magát. Minden szakágat és minden diákcsoportot egy-egy KGB-tag irányított. A külföldi diákokat háromágyas szobákba osztották szét, ahol a középső ágyat mindig egy orosz hallgató kapta. Érkezéskor a KGB egy munkatársa titkon minden diákot értékelt. Aki ebben nagyon jó eredményt ért el, azt azonnal „aktivizálták”. A többit rendszeresen figyelték, többnyire az orosz szobatársak. Rendszeres időközökben jelentéseket fogalmaztak, és újabb „értékeléseket” készítettek a diákokról. A Ramírez fivérek 1968 őszén léptek be ebbe az idegenszerű világba. Ők nem a Harmadik Világ elmaradt, nyomorúságos körülményei közül érkeztek, mint a legtöbb diáktársuk, hanem az életvidám Londonból. Számos iskolatársukkal szemben ők nem a Közel-Kelet valamelyik menekülttáborának emlékével jöttek ide. Nem ismerték az éhséget és nélkülözést, amely afrikai diáktársaik életét meghatározta; és azt sem tudták, hogyan élnek az emberek a totális hatalomnak ebben a formájában, amelyet a keleti tömbből jött barátaik nagyon jól ismertek. Sok társukat erősen motiválták ezek a körülmények, általában komolyan vették az életet, és követték az egyetem szabályait, anélkül hogy kérdéseket tettek volna fel. A latinamerikaiak, legalábbis néhányan közülük, egészen más életelveket vallottak. Bár a legtöbbjük hajlandó volt keményen dolgozni, de arra is hajlottak, hogy vitatkozzanak, ellentmondjanak és megzavarják az oktatást. − Apám mindig arra tanított bennünket, hogy vonjuk kérdőre a tanárainkat, ha olyan véleményeket hangoztattak, amelyeket mi… hogy is mondta… kétségesnek tartottunk. Moszkvában nagyon sok kérdést tettünk fel.

− Nyilván akadékoskodóknak tartották önöket.

− Közülünk néhányan, engem is beleértve, alaposan az idegeikre mentünk.

Újabb kényes ponthoz jutottunk. Kerülővel közeledtem a témához. − Apjuktól azt is tanulták, hogy Marx és Lenin mindenkinél jobban befolyásolta az emberiség történetét. És önök 1968 végén egyszerre ott voltak a Szovjetunióban. Bizonyos értelemben történelmi hazatalálás volt ez?

− Azért ez nem volt ennyire jelentős, de tényleg nagyon kíváncsiak voltunk rá, mi ott a helyzet. Saját szemünkkel látni, hogyan élnek az emberek a Szovjetunióban. Sokat olvastunk erről, és az apánk sokat mesélt. Most lehetőségünk nyílt rá, hogy megismerjük az életet a kommunizmusban.

− Milyen eredménnyel járt az elmélet és gyakorlat egybevetése? − Nagyon negatívval. Az oroszországi életnek, legalábbis a moszkvainak 1968 és 1970 között nagyon kevés köze volt Lenin tanításaihoz. Nem az egyszerű népről beszélek, hanem a hivatalokról és hatóságokról. Mindent előírtak. Moszkvában értettem meg először, mit jelent az a fogalom: tartsuk a pártvonalhoz magunkat. „Maga ma este részt vesz a Venezuelai Kommunista Párt ülésén. Szombat délután részt vesz a latinamerikai diákok találkozóján. Nem hagyja el engedély nélkül a várost.” És így tovább…

− És hogy reagált ezekre az utasításokra?

− Nézze, én 19 éves voltam, amikor Oroszországba kerültem. Moszkva tele volt szórakozni vágyó szép, fiatal nővel. Mit gondol, hogyan reagáltam? Ha választanom kellett, hogy a venezuelai párt és a gerillamozgalom kapcsolatáról vitázzak-e vagy inkább zenét hallgassak és egy nővel egy üveg vodka mellett töltsem-e el kellemesen az időmet, természetesen nem a politikai vitát választottam.

Beszélgetésünkből világossá vált, hogy Iljics és Lenin számára a „pezsgő hatvanas évek” pontosan véve nem Londonban, hanem csak Moszkvában kezdődtek. Úgy élvezték a szabadságukat, a családjuktól távol, mint a gyerekek, ha beszabadulnak egy csokoládégyárba. Mindketten mérnöki fakultásra iratkoztak. Nagy buzgalommal tanultak, de még buzgóbban szórakoztak. Amikor a Venezuelai Kommunista Párt utasította az ösztöndíjasait, hogy ne tartsanak fenn semmiféle kapcsolatot a kubai, mexikói, kolumbiai és panamai diákokkal, a két Ramírez fivér és még néhány földijük szembehelyezkedett ezzel az előírással, és csak azért is barátkoztak ezeknek az országoknak diákjaival. Amikor a Venezuelai Kommunista Párt hivatalosan bejelentette, hogy békés úton elérendő változásra törekszik, vagyis a választási urnákon keresztül akar uralomra kerülni, a diákok két táborra szakadtak. Egy részük a pártvonaltól jobbra foglalt állást, és a demokrácia megvalósítását mindjárt a diákcsoportban akarta elkezdeni, a többiek balról előzték a pártot, és Douglas Bravo venezuelai gerillavezért és követőit támogatták, akik ezután is, csakúgy, mint idáig, tagadták bármely békés eszközökkel elérhető politikai változás lehetőségét, és folytatták hegyi táboraikból a harcot a hatalomért. Iljics titokban elkezdett egy „Bravo- párti” sejtet beépíteni abba a csoportba, amely a demokratikus utat helyeselte.

A „jobboldali” és a „demokratikus út” fogalma, mint minden hasonló megfogalmazás, tágítható. Értelmezésük teljesen az egyén nézőpontjától függ. Amit a diákcsoport jobbszárnya el akart érni, nem az a fajta demokrácia volt, ami az USA-ban vagy NagyBritanniában megtalálható. Ez a csoport nem akart olyan izgatott vitákat, amilyenek a nyugati parlamentekben mindennaposak. Ők határozott, kritikátlan konformitásra törekedtek, ez esetben konzervatív kiindulóponttal. Miközben Iljics folytatta az ivászatait és tanulmányait, kereken 25, vele egy nézetet valló lázadót épített be az ellenfél csoportjába, hogy kémkedjenek, és az így szerzett értesüléseket a Douglasszel rokonszenvező csoportnak továbbítsák. Ez csak diákpolitika volt. De ez esetben messzemenő következményekkel járt. Bár a Ramírez fivérek szülei ez idő tájt adták be válóperüket, különös félházasságuk továbbra is fennállt. Senor Ramírez Navas tovább küldte a havi tartásdíjat feleségének, és továbbra is élénken részt vett fiai fejlődésének ellenőrzésében. Jose és Elba a fiaittökéletes teremtéseknek tartották.

A Lumumba Egyetemen a diákok többségének havi 90 rubelből kellett megélni. Ennyi ösztöndíjat kaptak havonta a Szovjetuniótól. A Ramírez fiúknak édesapjuk rendszeresen további 100-200 dolláros csekkeket küldött. Ez a pénz tette lehetővé számukra, hogy könnyelmű „dolce vita” életmódot folytassanak, amelybe barátaikat is bevonták. A nagy tekintélyű vezetőség a homlokát ráncolta, a VKP pedig tiltakozott. De Jose nem vette tudomásul a figyelmeztető jelzéseket. Elhárította a tiltakozásokat, és fiainak továbbra is küldte a pénzt. 1969 márciusában az egyetemi hatóságok 200 diákot megrovásban részesítettek, mert tüntettek egy külföldi nagykövetség előtt, és zendülésre uszítottak. Köztük volt Iljics is. Neki még „garázdaságot és magántulajdon sérelmére elkövetett rongálást” is a szemére vetettek. Mindez úgy kezdődött, hogy kb. 30 iráni diák értesítést kapott a nagykövetségétől: nem hosszabbítják meg az útlevelüket. A sah hivatalnokai még vissza is tartottak néhány lejárt útlevelet. Ezzel a diákokat megfosztották az állampolgárságuktól, és Moszkvában sorsukra hagyták őket.

A diákok gyűlést hívtak össze, és elhatározták, hogy tüntetnek az intézkedés ellen. Mártézkedés ellen. Márén tört ki az iráni nagykövetség előtt a botrány: több mint 200 diák került összeütközésbe az orosz rendőrséggel és a KGB-vel. Nyugati mérték szerint mérve − ez volt a vietnami háború és a Martin Luther King meggyilkolása ellen tiltakozó diákmegmozdulások ideje − az összecsapás aránylag ártalmatlanul zajlott le. Senkit sem lőttek le. Senkit sem ütöttek le gumibottal. De moszkvai mértékkel mérve ez hallatlan eset volt. A villamosokat, amelyekben a diákok ültek, feltartóztatták, mielőtt elérték volna a nagykövetséget. Sokakat, köztük Lenint is, kirángattak a kocsikból. Iljicset rózsaszín arcbőre és prémkucsmája miatt helybélinek nézték, és engedték továbbutazni. Amikor a tüntetők közé vegyült, éppen erőteljes verekedés kezdődött. Egyik társukat elkapta a rendőrség, és táskájából nagy üveg fekete tinta esett ki a hóra. Iljics felvette, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, az iráni nagykövetség irányába hajította. Bűnbánóan emlékezett vissza erre a mozzanatra.

− Eltévesztettem a követséget. A tintásüveg egyenesen egy lakóház ablakán repült be.

Rendőrök ragadták karon Iljicset, felemelték, és több őrizetbe vett diákkal együtt fellökték egy rendőrségi teherautóra. Iljicsnek még hetek múlva is kék foltos volt a karja. A diákokat végül is szigorú dorgálással futni hagyták. Ezt azután az egyetemi hatóságok is megismételték. − Természetesen sokan, akik rólam írtak, azt állították, hogy őrizetbe vételemet a KGB rendezte meg. Ezek szerint ez egy ravasz félrevezető manőver része volt.

− És? Az volt?

Megfontoltan megrázta a fejét, és halványan el is mosolyodott. Majd felállt, megfordult, és néhány lépést tett a szobában. Még akkor is a fejét rázta, amikor visszafordult.

− Fogalmam sincs, honnét szedik ezt az ostobaságot. A sah emberei harminc diákot nem engedtek hazatérni. E nélkül az intézkedés nélkül nem került volna sor sem a gyűlésre, sem a tüntetésre. A sahot a CIA pénzelte, nem a KGB. Komolyan gondolhatja bárki is, hogy ezt a tüntetést a KGB szervezte, és utána csak azért tartóztatta le diákok százait, hogy nekem alibit szerezzen?

− Azok alapján, amiket olvastam, úgy tűnik, hogy nagyon sokan hiszik el ezt. Amint tudja, sokan állítják, akik önről írtak, hogy a KGB ügynöke. Mint ahogy azt is állítják, hogy a KGB Kubában képeztette ki, mielőtt Oroszországba ment volna.

− És ön? Mit hisz?

− Én azt hiszem, meg akar győzni arról, hogy nem kubai vagy orosz ügynök, és nem is volt egyik sem. Mielőtt azonban megkérdezi, hogy meggyőzött-e, szeretném előrebocsátani, hogy még nem alkottam véleményt ebben a kérdésben.

Egy pillanatig elgondolkodott, majd újból elmosolyodott.

Az első tanév végén Iljics és Lenin az orosz nyelvi általános előkészítő tanfolyamot eredményesen befejezte. Mindketten valami kikapcsolódásra vágyódtak.

− A Moszkvából Koppenhágába tartó vonattal utaztunk el, és onnét Amszterdamba vettük utunkat. Lennynek ott volt a gitárja, én meg mulattam: szex, drog, rock and roll. Emlékszem még, hogy mentünk el megérkezésünk estéjén a Paradisóba, hogy zenét hallgassunk. Én teljesen botfülű vagyok. De Lennynek jó a hangja, és nagyon jól gitározik. Valaki megkínált fűvel. Hogy azután mi történt ezen az estén, arra alig emlékszem. Csak azt tudom, hogy az egyik csatorna partján éjszakáztunk. Rémesebben festettünk, mint Rembrandt Éjjeli őrjáratának alakjai. Második éjjel megnéztem a piros lámpás negyed kirakatait. − Vettek is valamit?

Nevetett.

− A lányok ott nem adnak hitelt.

A fivérek végül áthajóztak Angliába. A nyarat édesanyjukkal és Vlagyimir öccsükkel töltötték. A család nyara nyugodtan telt el Angliában. A két idősebb fiúnak nyilván sürgős szüksége volt a zaklatott tempójú moszkvai élet után pihenésre. Amikor azután az őszi szemeszterre visszatértek, kettőzött buzgalommal vetették bele magukat mindenbe − kivéve a tanulásba. Iljics megismerkedett egy kubai lánnyal, név szerint Sonia Maria Oriolával, és viszonyt kezdett vele. Vodkáztak, gitároztak, szőtték a politikai intrikákat az egyetemen. Késő ősszel a venezuelai kommunisták két frakciója között az ellentétek nyílt ellenségeskedésbe csaptak át. Lebukott az a titkos sejt, amelyet Iljics a konzervatív csoportba épített be. A Ramírez fivéreket felszólították, hogy kövessék a pártvonalat. De nekik nem volt kedvük utasításoknak engedelmeskedni, különösen, ha azok honfitársaiktól származtak. Iljicsnek az volt a véleménye, hogy szülői tanácsra van szükségük, de nem a kedves és szeretetre méltó Elbától, hanem az édesapjuktól a távoli Caracasban. Elment az egyetem orvosi rendelőjébe, és erős gyomorfájásra panaszkodott. Az orvos, aki ismerte Iljics alkohol iránti gyengéjét, gyomorfekélyt állapított meg. Iljics engedélyt kért, hogy Angliába utazhasson, ahol a kezelés alatt az édesanyja ápolhatja. Kérését engedélyezték. A karácsonyt anyjánál töltötte Londonban, utána azonnal Caracasba repült, és meglátogatta Jose Ramírez Navast.

− Az tényleg igaz volt, hogy gyomorfájdalmaim voltak, de nem olyan mértékben, ahogy előadtam. Beszélnem kellett az apámmal. Az egyetemen nem szerették, ha valamelyik diák komolyabban megbetegedett, ezért örültek, hogy hazamentem. Nem tudták, hogy London után Caracasba akartam repülni.

− Többször idézték az édesapját. E szerint ön egy ideig egy londoni kórházban feküdt. Azt állították, hogy egyetlen londoni kórházban sincs annak nyoma, hogy önt ott kezelték volna 1969 júliusa és 1970 februárja között. Hangot adtak olyan feltételezésnek is, hogy ezalatt a kubai Mantanzasban a DGItáborban, vagy a Közel-Keleten részesült kiképzésben, vagy Londonban maradt, és ott titkosszolgálati feladatokat látott el.

− Újabb ostobaság! 1969 nyarát Londonban töltöttem, családom ott élő részével. Szeptemberben tértünk vissza Lennyvel az egyetemre. Októberben és novemberben támadtak a vitáink a VKP-val. Decemberben engedett el az egyetem gyógykezelésre, Londonba. Az igaz, hogy soha, semmilyen kórházban nem kezeltek. Ezt a mesét csak az egyetem és az apám megnyugtatására eszeltem ki. Karácsonykor anyámmal és Vlagyimir öcsémmel voltam Londonban, utána Venezuelába repültem. Úgy egy hétig maradtam apámnál, és január elején repültem vissza Londonba anyámhoz és Vlagyimirhoz. Lustálkodtam, szórakoztam és angol lányokat hajkurásztam. Február közepén tértem vissza Moszkvába és az egyetemre.

Többször is félbeszakította beszámolóját, és maga elé meredt, amíg megpróbálta a körülbelül tizenöt éve történt események sorrendjét emlékezetébe idézni.

− Meséljen valamit az édesapjával Caracasban eltöltött napokról. − Meséltem neki a Lumumba Egyetemen szerzett tapasztalataimról, az iráni nagykövetség előtti tüntetésekről és az egyetemi hatóságokkal meg a VKP tagjaival való összeütközéseinkről. Elmondtam, hogy sok VKPtag elárulta a gerillamozgalmat, és közben konzervatív, burzsoá banda lett. Beszámoltam arról a vitáról, amikor Lennyvel együtt megtagadtuk, hogy részt vegyünk Moszkvában a venezuelai ifjúkommunisták gyűlésein. Megkérdeztem apámat, az én pártomon áll-e vagy a VKP pártján?

− És mit felelt?

Carlos mosolygott, ahogy visszaemlékezett az édesapjával való találkozásra.

− Pontosan azt felelte, amit vártam tőle. Apám soha nem hagyott cserben. Azt mondta: „A te pártodon állok, fiam.” Azután átölelt és megcsókolt. Szomorú volt, amiért meggyűlöltem a szovjet kommunizmust, de az álláspontja világos volt: „Te a magad bőrén tapasztaltad meg a kommunizmust, és ugyanazokra a következtetésekre jutottál vele kapcsolatban, mint én itt Venezuelában.”

Iljics apja támogatásáról megbizonyosodva tért vissza február közepén Moszkvába. Ettől kezdve még kevésbé fegyelmezte magát a VKP-vel, a fölötte gyámkodókkal és a felettes hatóságaival szemben, ha a véleménye eltért az övéktől. Meg aztán ott volt az egyetem, és főként ott volt Sonia. Tavasszal közölték vele, hogy a VKP Moszkvában hivatalosan kizárta, és már informálta is Caracast a vele kapcsolatos problémákról. Körülbelül ugyanekkor tudta meg Soniától, hogy gyereket vár. Iljics teljesen nyugodt maradt, és tovább szervezte az addigra már nem is olyan titkos sejtjével a találkozásokat. Még leleplezésük előtt állapodtak meg abban, hogy 1970 nyarát a Közel-Keleten töltik, és ott gerillatréningen vesznek részt. Úgy tervezték, hogy a téli szemeszter kezdete előtt idejében visszatérnek. Később, már egyetemi diplomájukkal a zsebükben akartak visszarepülni Venezuelába, hogy majd ott Douglas Bravóhoz és a többi gerillához csatlakozzanak, akik még mindig a hegyek között harcoltak. Che Guevara örökébe akartak lépni, hogy a forradalmat folytassák végleges és kikerülhetetlen győzelméig. Ez izgalmas perspektíva lehetett. Különösen a harmadik üveg vodka után. Mivel Iljics eszelte ki a tervet, azonkívül több nyelven beszélt, elhatározták, hogy ő repül elsőnek a Közel-Keletre, hogy ott elvtársainak előkészítse a talajt. Ekkor már hasznos kapcsolatokat épített ki palesztin diákokkal, különösen egy fiúval, aki az NFPF, a Népi Front Palesztina Felszabadítására, Georges Habas és Vádi Haddad vezette mozgalom tagja volt.

Iljics 1970 tavaszán számos olyan problémával került szembe, amiért csakis magát okolhatta. De mindez nem számított. A rá jellemző felszínességgel elegy nagyvonalúsággal túltette magát rajta: az elkényeztetett, féktelen, meglehetősen „macho” húszéves ifjú azt hitte, hogy az egész világ a lába előtt hever.

Június végén a VKP Caracasból reagált az ortodox venezuelai diákok panaszára, és megvonta Iljics és Lenin ösztöndíját. Ennek következtében egyetemi hallgatói státusuk is automatikusan megszűnt, és néhány nap múlva a dékán elé rendelték őket. Először felolvasták a fivéreknek vétségeik végtelen listáját, majd közölték velük, hogy azonnali hatálylyal ki vannak zárva az egyetemről. Carlos érezhetően keserűen ecsetelte ezeket az eseményeket, noha azóta már több mint tizenöt év telt el. Megint megelőzte kérdésemet.

− Hiszen olvasta az összes hazugságot, amit rólam összeirkáltak. Akkor természetesen azt is tudja, hogy a kirúgásom csak a KGB ügyes megtévesztési manővere volt.

Bólintottam, de nem válaszoltam. Azt reméltem, hallgatásommal arra késztetem, hogy a témát alaposabban megvilágítsa.

− Lenny nagyon felháborodott a kirúgásunkon. Engem okolt érte. Neki nagyon fontos volt, hogy befejezze az egyetemi tanulmányait. Ő mérnökként, nem gerillaként akart Venezuelába visszatérni. Ezzel szemben én a hazánkban folyó forradalmat akartam támogatni. Azt mondtam neki, előbb le kell rombolnunk a régit, mielőtt felépítjük az újat. − Sokan írták már, hogy éppen erre képezték ki önt a Szovjetunióban. − Ezek ugyanazok, akik azt az egész ostobaságot összeirkálták, hogy engem Kubában kiképeztek?

− Igen. Moszkvai kiképzésről beszélnek és arról, hogy speciális edzőbázisokon tréningeztek Ogyesszában, Bakuban, Szimferopolban és Taskentben. Hogy pontosan melyik edzőbázison, ebben a különböző szerzők nem értenek egyet.

− Ez is csak puszta kitalálás.

− Volt kapcsolata a Vojennaja Kafedrával?

− Nem, ezekkel nem volt kapcsolatom. − Elhallgatott, és a szemembe nézett. − Nem is sejtettem, hogy beszél oroszul.

− Nem is beszélek. Csak ismerem ezt a különös szót.

− Különös, hogy ismeri a Lumumba Egyetem katonai tanszékének a nevét.

Nehéz arany karórájára meredt, és gyorsan néhány érthetetlen orosz mondatot hadart. Kérdően néztem rá. Carlos mosolygott.

− Ha Moszkvában vagy a Szovjetunióban bárhol másutt kiképzésben részesülök, miért kellett volna a Közel-Keletre mennem, hogy a palesztinokkal képeztessem ki magam? Ne felejtse el, hogy a kiképzés után vissza akartunk térni Venezuelába. A szovjetek semmire sem becsülték Douglas Bravót és a gerilláit. Ezért kellett a Közel-Keletre mennünk.

− De az tény, hogy soha nem tért vissza Venezuelába.

− Mert kicsaptak az egyetemről. Ez keresztülhúzta azt a tervemet, hogy a kiképzés után visszamenjek Moszkvába a többiekért. Nem térhettem vissza az egyetemre. Azonkívül a jordániai események is más útra tereltek, és amikor végül visszatértem Európába, rá kellett jönnöm, hogy a csoport az egyetemen feloszlott.

− Mi történt Soniával?

− Kiutasították, és visszatért Havannába. A gyermekünk, egy kislány ott született.

− Viszontlátta valaha Soniát a Lumumba Egyetemről való kizárása után?

− Nem. Leveleztünk egy ideig. A kubai nagykövetségen keresztül küldtem csomagokat a lányom számára. Később már azt sem. Sonia még azt sem akarta megmondani, hogy hívják a lányunkat. Mindazok után, ami időközben történt, talán jobb is így.

Nyilvánvaló volt, hogy Sonia nem futó kalandot jelentett Carlosnak. Jó tizenöt évvel később láthatólag romantikusan megdicsőült alak, a tökéletes nő volt a szemében.

Annak a haragnak a gyökerét, amelyet Carlos máig érzett az egyetemről való kizárása miatt, ehhez az asszonyhoz fűződő kapcsolatában kell keresnünk. Élete nagy szerelme ment tönkre. De véleménye szerint ez nem a tulajdon magatartása miatt történt, hanem a szovjet hatóságok fárasztó politikai packázásai és könyörtelensége következtében. Saját szovjetellenes tevékenységéről, kicsapongó életmódjáról, az egyetemi előadásokról való gyakori hiányzásáról − minderről Carlos egyszerűen nem vett tudomást.

− Hogy is hívták az NFPF moszkvai emberét?

− Már nem emlékszem. Csak egy diák volt.

− Nem Mohamed Budiának hívták?

Csodálkozva nézett rám.

− Soha nem találkoztam Mohamed Budiával, sem Moszkvában, sem Párizsban. A Moszad kinyírta, mielőtt megkezdtem volna párizsi tevékenységemet.

− Igen, ezt tudom. De már megint ezekkel a szerzőkkel van gondom. Azt állítják, hogy Budia Moszkvában szervezte be önt.

Carlos lassan és elgondolkozva válaszolt, mintha egy gyerekkel beszélne:

− Engem senki sem szervezett be Moszkvában. Egy ajánlólevéllel, amit a Népi Front egyik fiatal tagja írt számomra, kerestem fel Bejrútban Gasszán Kanafánit. Ebben az írásban a csoportom titkos terveit ismertettük. Azonkívül az állt még benne, azért szeretnénk kiképeztetni magunkat, hogy utána Douglas Bravogerilláihoz csatlakozzunk. Budiának ehhez semmi köze sem volt.

Szerettem volnamég valamit megtudni, mielőtt rátértünk volna közelkeleti élményeire:

− Mit mondott tulajdonképpen az előbb, amikor elkezdett oroszul beszélni?

Felállt és nyújtózkodott.

− Csak azt akartam tudni, hogy folyékonyan beszél-e oroszul. Bólintottam és mosolyogtam.

− És mit mondott?

− Lényegében csak azt mondtam: KGB-ügynöknek tartom, és öt perc múlva kiviszik innét, és agyonlövik.

Már nem mosolyogtam. És nem is készítettem több jegyzetet. Carlos visszaült. Kettőnk között egy asztalon kosárka állt, rajta cigarettásdobozok. Egy csomag Marlboro után nyúlt, és cigarettával kínált. Már közel két éve nem dohányoztam, mégis gépiesen a cigaretta után nyúltam és rágyújtottam. Tüzet adott. Nagyon messze éreztem magam hazulról.

Megnyugtatott:

− Minden rendben van. Csak látni akartam a reagálását.

− Igazán szerencse, hogy nem beszélek oroszul.

− Ahogy mondja.

A Fekete Szeptember

A

mikor Iljics Ramírez Sánchez 1970. július elején Bejrútba r epült, annak a boszorkánykonyhának kellős közepébe csöppent, amit a „közel-keleti kérdésnek” nevezünk. Olyan problémáról

van itt szó, ami már százezrek életébe került, olyan kérdésről, amelyre egész sor megoldás van, miközben az érintett felek természetesen mindig mást javasolnak. A problémának két neve van: Izrael és Palesztina. Sok első nemzedékbeli izraeli az európai gettókból érkezett. Elűzték a palesztinokat, és arra kényszerítették őket, hogy szintén gettókban éljenek. A modern szóhasználatban persze ezek a gettók más nevet kaptak: menekülttáborok. A zsidó diaszpóra helyébe most arab diaszpóra jött létre. Az izraeli nemzeti himnusz a következő szavakkal kezdődik: „Nem vesztettük el reményünket, hogy atyáink földjére visszatérjünk.” Ugyanezek a szavak palesztin menekülttáborok falain is olvashatók. A holocaust barbárságából született morális jog felváltotta azt a nemzetközi jogot, amelyet a civilizált nemzetek közösen fogalmaztak meg. A palesztinai arabok hallani sem akartak róla, hogy Palesztina egy részében izraeli állam jöjjön létre, mert törvénytelennek tartották a létezését, és mert a cionisták legtöbb nyilatkozatát az a szándék hatotta át, hogy „Nagy-Izrael”-t hozzanak létre, amely az arab világ nagy részét magába foglalná, a „Nílustól az Eufráteszig”. Ezzel szemben az izraeli zsidók az Izrael egy részében felállítandó palesztin állam gondolatát utasították el, mert sok arab nyilatkozatot az a szándék hatott át, hogy az egész országban az arab uralmat állítsák vissza.

A szituáció minden szemszögből paradox. Jasszer Arafat túlélt több mint 40 gyilkos szándékú merényletet. Ezeknek nagy részét, sőt a túlnyomó részét olyan arabok követték el a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) feje ellen, akik Arafatot veszedelmes mérsékeltnek tartották, szervezetét pedig a palesztin ügy elárulásának.

Menáhem Begin miniszterelnök alatt az izraeli kormány a PFSZ-t „gyilkosok szindikátusának” titulálta. Begin utóda, Jichák Samir kijelentette Arafatról, hogy „határtalan gyűlölet él a szívében”, olyan ember, aki befejezné az Adolf Hitler által elkezdett művet, ha módja lenne rá. Begin és Samir számtalan alkalommal utasították vissza, hogy leüljenek tárgyalni a PFSZ-szel, arra hivatkozva, hogy „terrorszervezet”. 1948. április 10-én Jeruzsálem közelében lerombolták Deir-Jasszin palesztin falut. Lakóit − 260 férfit, nőt és gyermeket − lemészárolták; egyeseket agyonlőttek, másokat felkoncoltak. Az akciót két zsidó csoport együttesen hajtotta végre, az Irgun nevű földalatti mozgalom, főnöke, Menáhem Begin vezetésével, és egy másik csoport, amelynek vezetéséhez Jichák Samir is tartozott. 1980-ban Begint Nobelbé- kedíjjal tüntették ki. Amikor 1983-ban megvált tisztségétől, Jichák Samir lett a miniszterelnök. A történelmet a győztesek írják. Valahol kinn egy kutya ugatását hallottam. Egy pillantást vetettem karórámra. Majdnem hajnali kettő volt. Több mint öt órát beszéltem Carlosszal. Lelkem mélyén hálát adtam a Teremtőnek, hogy ez az ember álmatlanságban szenved.

− Megmondta a családjának, hogy a Közel-Keletre megy? Carlos újabb kávét töltött a kis csészékbe, míg a válaszon gondolkodott.

− Lenin természetesen tudta. Hiszen velem volt Moszkvában, amikor az utamat előkészítettem.

− Ezzel kapcsolatban szeretnék valamit megkérdezni. Milyen útvonalon utazott?

− Ha jól emlékszem, kedvezményes árú diákjegyet vettem Kelet-Berlinbe, Schönefeldben átszálltam, és Bejrútig repültem. Az egyetemről való kirúgásom után nem maradt más választásom. A szovjetek biztosan nem hagytak volna egyenesen Bejrútba repülni. Ők határozottan elutasítottak minden gerillamozgalmat, mindegy volt a számukra, hogy az palesztin, venezuelai vagy kubai volt. Az ő szemükben ezek mind csak terroristák voltak!

− Megmondta a szüleinek, hová megy?

− Az anyám tudta. Az apám nem. Ha tudja, mit tervezek, a legközelebbi géppel Londonba repül. Ő úgy tudta, hogy mielőtt visszatérek Londonba, egy ideigEurópában fogok utazgatni.

− Mik voltak az első benyomásai Bejrútban?

− Csak egy napig voltam ott. Jelentkeztem Gasszán Kanafáninál a Népi Front irodájában. Másnap egy Gasszántól kapott levéllel elmentem Básszám AbuSarífhoz, a Népi Front sajtóirodája vezetőjéhez. Ő gondoskodott arról, hogy Ammántól északra egy nyári táborba kerüljek. A „nyári tábor” elnevezés természetesen csak álcázás volt.

− Kiképzőtábor álcázása?

− Igen. Július végén érkeztem.

− Ugyanakkor, amikor ön ebben az Ammántól északra fekvő táborban volt, gyakorlatilag az egész Baader-Meinhofcsoport ugyanazon a környéken tartózkodott egy gyakorlótáborban. Megismerkedett velük? − Nem. De hallottam róla, hogy ott voltak. Annyi zűr volt velük, hogy aligha lehetett volna nem értesülni az ottlétükről. De ők a PFSZ- kapcsolatok révén kerültek ki. Nekem a Népi Fronthoz volt kapcsolatom.

− Más csoportok, más táborok. Az biztos, hogy a különböző csoportok a palesztin mozgalmon belül szoros kapcsolatban álltak egymással, és bizonyos mértékben össze is voltak fonódva egymással. Voltak közös akcióik?

Carlos elkezdte a palesztin mozgalmon belüli bonyolult viszonylatokat magyarázni. A Habas-és Haddad-szerű emberek természetesen rendszeres kapcsolatot tartottak fenn Arafattal, Abu-Ijáddal, Abu-Dzsiháddal és az elFatah több tagjával, de azért sokkal kevesebb kapcsolatuk volt egymással, mint például a nyugati demokráciákban a versengő pártok között szokásos. Ami pedig a gerillaakciókat illeti, a jobb kéz rendszerint nem tudja, mit tesz a bal. Ez a jelenség nemcsak neki tűnt fel. Móse Dajan tábornok ezt egyszer így fogalmazta meg: „Ha egyszer egy napon egy arab csoportot látok rendesen, fegyelmezetten sorba állni egy buszmegállónál, komolyan aggódni fogok Izraelért.” − Meséljen nekem a táborbeli kiképzéséről.

− Az első táborban olyan csoportban voltam, amely különböző országokból jött emberekből állt, és volt köztünk néhány arab is. Körülbelül tíz nap múlva bezárt a tábor. Jordániában fokozódott a feszültség. Ez a tábor biztonsági kockázatot jelentett, és a Népi Front emberei semmiképpen nem akarták a saját bőrüket vagy szabadságukat kockáztatni a jordániaiak ellen maréknyi külföldi miatt. Alapkiképzésben részesültünk kézi tűzfegyverekkel, de én teljes kiképzésre vágytam. Nem azért jöttem ide Moszkvából, hogy egy Kalasnyikovval durrogtassak, egy palesztin kendőt szerezzek be emlékül, és aztán beszálljak újra a repülőbe hazafelé. Az én küldetésem az volt, hogy hivatásos szinten képeztessem ki magam, és a helyszínen ismerkedjek meg a palesztin forradalommal. Szerettem volna egyetmást a különféle szervezetekről megtudni, és azután eldönteni, hogy a Lumumba Egyetembeli szervezetem utánam jöjjön-e.

Augusztus elején találkozott Carlos másodszor Básszám AbuSaríffal. Megállapodtak, hogy felvételt nyer a „Fedajin egyik igazi táborába”. Hivatalosan belépett az NFPF-be, és Észak-Jordániába, egy reguláris kiképzőtáborba szállították. Ez a Gileád hegységben volt, Adzslún és Dzseras városok között.

Mialatt Carlos éppen a kiképzésen vett részt, az NFPF egyik vezére, dr. Georges Habas meglátogatta a tábort. Egy venezuelai, aki belép a Népi Frontba, és Jordániába jön kiképzésre, nem mindennapi jelenség. Habas beszélgetésbe elegyedett vele, és Carlos mesélt neki a hazájáról és a családjáról. Amikor Habas Castróról és Kubáról lelkendezett neki, Carlos elmesélte, hogy a „felesége” kubai. Ez a találkozás mély benyomást gyakorolt Carlosra. Georges Habast nem könnyű elfelejteni. losra. Georges Habast nem könnyű elfelejteni. ben született jómódú gabonakereskedő fiaként a palesztinai Lyddában. Családja a ortodox görögkeleti vallási közösség tagja volt. Lyddában. Családja a ortodox görögkeleti vallási közösség tagja volt. ban, amikor az angolok kivonultak Palesztinából, Habas éppen orvostanhallgató volt a bejrúti Amerikai Egyetemen. Néhány hónappal később a családja Jordániába menekült. Szülővárosa nevét az izraeliek Lodra változtatták. Az akkori idők élményei maradandó benyomást gyakoroltak a leendő orvosra.

Dr. Habas az ötvenes évek elején letette vizsgáit, és később Ammánban alapított kórházat a szegényeknek. Az alapítók közé tartozott az ugyancsak ortodox görögkeleti palesztin dr. Vádi Haddad is. Mindketten az emberi élet szolgálatának akarták az életüket szentelni. Amikor Carlos Jordániában megismerkedett Habassal, mindkét orvos megtalálta már végleges hivatását: a gyilkolást.

A közben eltelt években a marxizmus foglalta el a görögkeleti tanok helyét, a Kalasnyikov a sztetoszkópét és az NFPF a Habas alapította Arab Nacionalista Mozgalomét. Habas és harcostársai egy ideig Gamal Abd el-Nasszerba helyezték bizalmukat Palesztina felszabadítására, mindenekelőtt a Szuezi-csatorna államosítása után, 1956-ban, és az ennek következtében kitört háború idején. A következő évben Nasszer híveinek majdnem sikerült Jordánia trónjáról letaszítani Huszein királyt. Köztük volt Habas és Haddad is. Nemcsak Palesztina visszahódításáról ábrándoztak, de egy szocialista Arábiáról is. De a király leverte a forradalmat, és dr. Habas kénytelen volt kórházát Damaszkuszba áthelyezni. Ekkor Szíriában a szocialista Baath Párt került hatalomra. Ennek kissé más volt az elképzelése a forradalomról, és Habasnak újra költöznie kellett. Ezúttal Bejrútban talált menedékre. 1968-ban a szíriaiak elfogták, és perbe fogták a Baath-rezsim elleni összeesküvés vádjával. Letartóztatását megelőzte az NFPF robbantásos merénylete a Transarabian Pipeline ellen. Vádi Haddad hat hónappal később megszervezett egy ragyogó és kalandos szabadítási akciót: kihozatta a barátját négy, katonai rendőrnek öltözött elvtársával a szigorúan őrzött börtönből. Az alig egy évvel korábban alapított NFPF számára ez látványos siker volt. Egy év leforgása alatt az NFPF több mint háromezer aktív tagot és sok százezer szimpatizánst nyert meg. Ezek támogatták marxistaleninista eszméiket. Georges Habas Jasszer Arafatot „hájas burzsuj”-nak tartotta, „aki az arab országoktól amerikai olajtól bűzlő pénzt fogad el”. Az ellenséget már nemcsak Izraelben látták, hanem a „cionizmus, plusz imperializmus, plusz minden reakciós erő” együttesében. „Világméretű” harcot kell mindez ellen folytatni − ezt a programot hamarosan ijesztő módon ültetik majd át a gyakorlatba. A legbaloldalibb palesztin mozgalom a „reakciós erőkhöz” számította Huszeinkirályt is. 1970 elején a jordániai helyzet anarchiába torkollott.

Jordániában már eleve palesztinok százezrei éltek. Izrael függetlenségének kinyilvánítása után, a negyvenes évek vége óta ez a szám több mint egymillióra emelkedett. Most, húsz évvel később, a jordániai kormányzat számára az elűzöttek az ország stabilitása elleni komoly fenyegetést jelentettek.

Az NFPF nyilvánosan Huszeinhatalmának megdöntésére szólított fel. Úgy tett, mint a fizetésképtelen vendég, aki el akarja kergetni a szállodást. Nádzsef Havatmeh Demokratikus Népi Frontja, amely még Habas NFPFjénél is radikálisabb volt, szintén Huszeinkirály trónfosztását tartotta a forradalmi Édenkerthez vezető út felé teendő döntő lépésnek. A jordániai különféle Fedajin csoportok egyre több állami előjogot kaparintottak magukhoz, és gyakorlatilag állammá fejlődtek az államban. Saját rendőri alakulatot állítottak fel, és a jordániai hadsereggel fegyveres összetűzéseket provokáltak. Saját rádióadót üzemeltettek, amelyet az egész országban fogni lehetett. Utakat torlaszoltak el, járműveket raboltak, és a belföldi kereskedőktől és üzletemberektől pénzt zsaroltak. Havatmeh hívei a minaretek előtt marxista jelszavakat hirdettek, mások jordániai nőket támadtak és erőszakoltak meg. A Fedajinok cowboyszokás szerint állig felfegyverkezve parádéztak Ammán és más városok utcáin. A West Bankon keresztül az izraeliek provokátorokat csempésztek az országba − megvesztegetett vagy megzsarolt arabokat, de Moszadés CIA-ügynököket is. Az volt a feladatuk, hogy még tovább fűtsék az amúgy is feszült helyzetet, és arra provokálják a királyt, hogy a PFSZ ellen fellépjen, és hadseregével szétzúzza.

Júniusban súlyos összetűzésekre került sor a Fedajin és a jordániai hadsereg között. Arafatés a király kétségbeesett próbálkozásokat tett a feszültség enyhítésére. Egyikük sem akart komoly összeütközést. Valahogy sikerült elkerülni, hogy a konfliktus igazi háborúvá mélyüljön. Ugyancsak júniusban adtak hangot felháborodásuknak a nyugati kormányok a király elleni merénylet miatt. A valóság az volt, hogy a király kocsijára rálőttek ugyan, de ő maga nem ült benne. Néhány magas rangú katonatiszt fújta fel a „merénylet”-et. Azonnal a palotába siettek, és közölték a királlyal, hogy az életére törtek, és nagy szerencséje volt. A céljuk világos volt: azt akarták, hogy a király elveszítse önuralmát, és háborút üzenjen a palesztinoknak. Amikor a király kétségeinek adott hangot, az USA is beavatkozott az ügybe.

Az izraeliek, különösen Móse Dajan, a honvédelmi miniszter és tanácsadói az 1970-es év derekán közel jártak a kétségbeeséshez. Bár katonai téren olyan fölényben voltak, mint Góliát a palesztin David fölött, időközben fel kellett ismerniök egy alapvető katonai igazságot: a légitámadások nem hatásos eszközök gerillatámadások és akciók ellen. Több mint egy éven át állandóan lőtték egy kétfázisos stratégia alapján Jordániát, mert azt remélték, hogy így kibombázhatják a Fedajint a világtörténelemből. Azt is feltételezték, hogy a polgári lakosságból is sok áldozatot szedő és nagy anyagi károkat okozó rendszeres támadásokkal sikerül a királyt arra késztetni, hogy a hadseregét bevesse a palesztinok ellen. Június végén az izraeli hadsereg vezetése ráébredt, hogy stratégiája kudarcot vallott. Más lehetőségeket mérlegeltek, például azt, hogy bevonuljanak Jordániába. De ezt a tervet politikai okokból elvetették. Az állandó légitámadások amúgy is nagyon megviselték már a nyugati hatalmak türelmét. Az esetleges invázió feltehetően csak fokozta volna az Izraelre gyakorolt nemzetközi nyomást, hogy vonuljon ki a megszállt területekről. És Izraelnek esze ágában sem volt, hogy ezt megtegye.

Huszeinkirály tisztázta, hogy nincs szándékában polgárháborút kirobbantani országában, és hogy a Fedajint minden támadása ellenére sem tekinti komoly fenyegetésnek. Az izraeliek tehát most az amerikai adujukat játszották ki. Móse Dajan és Henry Kissinger egész sor szigorúan titkos tárgyalást folytatott. Ezeken a State Departement vezető tisztviselői és RichardHelms, a CIA igazgatója is részt vettek.

Huszeinkirály 1957, a szuezi háború befejezését követő év óta volt a CIA értékes munkatársa. Azóta 350 millió dollárt kapott évente a CIA- tól. Ellenszolgáltatásul hírszerzési információkat szállított, megengedte az amerikai titkosszolgálatok tagjainak, hogy szabadon tevékenykedjenek Jordániában, és a hat hónaponként befutó CIA-pénzek egy részét továbbította a jordániai kormánytisztviselőknek, akik ugyancsak információkat szállítottak és együttműködtek a CIA-vel.

Kissinger és Helms taktikai döntést hozott.

1970 júliusában visszatartották a király járandóságának második részét. A fél évre esedékes összeg helyett a király augusztusban csak egyhavi részletnek megfelelő összeget kapott. Felhívta az amerikai nagykövetet:

− Miért csak egy hónapot fizetett?

− Felség, tulajdonképpen tudnia kellene, hogy az Egyesült Államok csak nyerő lóra tesz.

A király lenyelte mérgét, és gondolatban végigfutott a lehetőségein. Az amerikaiak a jordániai helyzetet nyilván lóversenyhez hasonlították, amelyben két ló állt starthoz: ő maga meg Arafat. Ha semmit sem tesz a palesztinok ellen, akkor az amerikaiak valószínűleg egyik tábornokát akarják majd a helyére ültetni, és ez vérfürdőbe torkollna. De volt még egy probléma: akkoriban Jordániában 7000 iraki katona állomásozott. A jordániai titkosszolgálat jelentette a királynak, hogy a PFSZ és az iraki kormány Bagdadban titkos tárgyalást folytatott. A titkosszolgálat szerint háború esetén az iraki hadsereg a palesztinok oldalán harcolna. Amikor 1970 júniusában a Jordán hadsereg palesztin szabadcsapatharcosokat végzett ki, az NFPF elfoglalta az ammáni Hotel Intercontinentalt, és túszul ejtette a személyzetet meg a 39 külföldi vendéget. Georges Habas azzal fenyegetőzött, hogy a szállodát, benne a túszokkal, levegőbe röpíti, ha a palesztinai menekülttáborokban nem hagynak fel a vérfürdőkkel. A király beavatkozására még éppen sikerült a polgárháborút elkerülni.

Ha dr. Georges Habas ideológiai alapot teremtett a mozgalomnak, akkor dr. Vádi Haddad volt az, aki ideológiai harcuknak világméretű teret nyitott.

Haddad, egy tanító fia, közvetlenül a második világháború kitörése előtt született Szafadban, Galileában. 1948-ban, Izrael Állam megalakulásakor a 9 éves fiú már menekülni kénytelen. Gyermekkori élményei, amelyekben saját bőrén tapasztalta a zsidó terror hatásosságát, egy életre befolyásolták. Ha a terror a zsidókat államhoz juttatta − hitte Haddad sziklaszilárdan −, akkor az araboknak is sikerülhet hasonló terrorral a palesztin államot megteremteni.

Míg Georges Habas politikai világnézettel kötötte össze a terrorista módszereket, addig a bejrúti Amerikai Egyetemről jött bajtársai a nyílt, hamisítatlan erőszakot tekintették a helyes útnak a közös célhoz. Haddad egész életében félt a nyilvánosságtól. Inkább sokrétű munkásságát beszéltette maga helyett. És Vádi Haddad valóban világméretekben folytatta a harcát: repülőgépeket téríttetett el, terrortámadásokat rendezett repülőterek ellen, és európai fővárosokban robbantatott bombákat. Akcióinak célpontjai olyan emberek vagy intézmények voltak, amelyeknek valami köze volt Izraelhez. Az NFPF merényleteivel nemcsak az ellenséget akarta eltalálni, hanem egyidejűleg − ez volt a másodlagos céljuk − nyilvánosságot teremteni magának. Georges Habas ezt így fogalmazta meg: „Ha Londonban felgyújtunk egy áruházat, ezek a lángok ugyanannyit érnek, mint két leégett kibuc.”

Ebben a határok nélküli háborúban a nyilvánosság létfontosságú volt. Az izraeliek számos alkalommal bizonyították, hogy ezen a téren is nyilvánvaló fölényben vannak. Már jóval 1970 előtt az USA-beli és az egész világra szétágazó izraeli lobby hatásos propagandaapparátusnak bizonyult. A vitákon az ő álláspontjaik és érveik uralkodtak, anélkül hogy azok igazságát ellenőrizték volna. Az NFPF tevékenysége következtében most már más szempontok és érvek is szóba kerültek, jóllehet elítélték erőszakos cselekedeteik terrorista hátterét. Természetesen inkább hatásukat, mint kiváltó okát vizsgálták, de az NFPF-et egyre jobban megismerték, és a szervezet gondoskodott arról is, hogy a lakosság széles rétegei végre felfigyeljenek a palesztinkérdésre. A Moszad többször is megpróbálta Habast és Haddadot eltenni láb alól. Néhány nappal azelőtt, hogy Sánchez Bejrútba repült, egy izraeli halálosztag látogatta meg éjjel a várost. Ha elérte volna a célját, kétséges, hogy a világ valaha is hallott volna Carlosról. Megbízatásuk Vádi Haddad meggyilkolása volt.

1970. július 11-én Haddadot gerillacsapatának egyik vezetőségi tagja, Leila Hálid kereste fel. Samia, a doktor felesége, és nyolcéves fiuk, Hani békésen aludt egymás mellett. Hajnali 2 óra 14 perckor a Muhjiaddín el-Hajját utca túloldalán bérelt szobából időzített pokolgéppel 6 automata páncélelhárító rakétát lőttek ki. Ezek Haddad Katardzsi lakótelepi harmadik emeleti lakásába csapódtak be. Két rakéta nem robbant fel, a többi négy igen. A robbanást egész Bejrútban hallani lehetett. Meglepő módon senki sem halt meg. Haddad és Hálid könnyebb sérülést szenvedtek, míg a házigazda felesége és fia kitámolygott a romos, lángokban álló hálószobából, és azonnal kórházba szállították őket. A mentőorvos először megtagadta, hogy előleg nélkül ellássa a sérülteket. Mikor Haddad előkerült, eszébe jutott az orvosi szolidaritás.

Habas szeptember ljén kereste fel a gerillatábort. Két nappal később továbbutazott Phenjanba, hogy az észak-koreai kormány vezetőivel találkozzon. Az évek során Habas számtalan ilyen utat tett, hogy a palesztin állam követelését felvétesse a nemzetközi tárgyalások napirendjére. Néhány nappal az elutazása után Vádi Haddad tőle függetlenül gondoskodott arról, hogy az egész világ figyelmét felhívja a palesztinkérdésre. Akcióival Jordániát véres polgárháborúba akarta dönteni, és ezzel majdnem sikerült a szuperhatalmak összeütközését is kicsikarnia. 1970 szeptemberében a Jordán fővárosban több napon keresztül szórványos harcok lángoltak fel a hadsereg és a palesztin gerillák között. Az Egyesült Államok fokozta a CIA-n keresztül nyomását a királyra, úgy, hogy ismét csak egy hónapi járandóságát folyósították. A bagdadi rádió jelentette, hogy amennyiben a jordán hadsereg nem szünteti be a palesztin gerillák elleni támadásait, az iraki kormány parancsot fog adni a Jordániában állomásozó 12 000 katonájának, fordítsák fegyvereiket a jordán hadsereg ellen. Huszeinkirályhoz hasonlóan Arafatis kétségbeesetten igyekezett a kaotikus helyzetet ellenőrzése alá vonni. Ő is abból indult ki, hogy ha valóban erőpróbára kerülne a sor, és az iraki csapatok beavatkoznának, az megpecsételi a jordániaiak sorsát. A királynak ugyanez volt a véleménye. Elhatározta, hogy a CIAtől kapottpénz nagy részét szeptembertől kezdve befekteti. A jordániai Mufrak légi támaszponton titkon egy különjáratú gép szállt le, fedélzetén Hardán el-Takríti iraki védelmi miniszterrel. A miniszter két nagy, üres bőrönddel szállt ki a gépből. Két órával később újból beszállt gépébe, ismét a bőröndökkel. A szemtanúk könnyűszerrel megállapíthatták, hogy ezúttal a bőröndök nagyon nehezek voltak. Az ezt követő drámai események során az iraki csapatok, amelyek főhadiszállása Mufrakban volt, kaszárnyáikban maradtak. Az iraki kártyalapot nem játszották ki: helyette a Georges Habas által „Joker”-nek nevezett NFPFet húzták elő nagy hirtelen.

A tervek, amelyeket Vádi Haddad és Leila Hálid Bejrútban, az izraeli rakétatámadás idején kovácsoltak, beértek. A repülőgép-eltérítők ezután példátlanul koncentrált akcióban tették bizonytalanná a nemzetközi légi vonalakat. Szeptember 6. volt az a nap, amikor az égen úrrá lett az anarchia.

11 óra 50. A TWA társaság egy amerikai Boeing11 óra 50. A TWA társaság egy amerikai Boeinges gépét 145 utassal és 10 főnyi személyzettel fedélzetén, Frankfurtból útban New York felé, Belgium fölött feltartóztatják, és arra kényszerítik, hogy repülési irányát megváltoztatva Közel-Keletre szálljon. A gép a jordániai sivatagban a Dawson´s Field kisegítő repülőtéren ér földet. A környék szilárdan az NFPF kezében van.

13 óra 14. A Swissair egy DC13 óra 14. A Swissair egy DCas gépét 143 utassal és 12 tagú személyzettel a fedélzetén Zürichből New Yorkba tartva, eltérítik Franciaország fölött. Ezt a pilótát is fegyverrel kényszerítik, hogy változtassa meg útirányát, és a Dawson´s Field repülőtéren szálljon le. 13 óra 50. Két légi kalóz megkísérli az El-Al TelAvivból Amszterdamon át New Yorkba tartó járatát hatalmába keríteni. Ez az eltérítés kudarcot vall, mert a Bagdadból küldött csoport nem teljes létszámú. A tervezettöt gépeltérítő helyett csak ketten ülnek a gépen. A három másik, állítólagos szingaléz felkeltette az El-Alszemélyzet gyanakvását a Schiphol repülőtéren, mert nyomatékosan első osztályú helyeket kértek, közel a pilótafülkéhez. A jegyeiket visszaveszik, másik légitársasághoz irányítják őket. De meg sem kísérlik, hogy Haddad utasítása szerint figyelmeztessék a csoport másik két tagját, Leila Hálidot és Patrick Arguellót a váróteremben. Hálid és Arguello, mintha mi sem történt volna, végrehajtják a tervet. Az angol keleti partvonalat átrepülve felállnak helyükről. Arguello elkap egy stewardesst, pisztolya csövét a fejéhez nyomja, és azt követeli, hogy nyissák ki a pilótafülkébe vezető biztonsági ajtót. Amikor ezt a kapitány megtagadja, a gépen elszabadul a pokol. Az egyik izraeli utaskísérő haslövést kap, Arguellót leütik, majd agyonlövik, egy kibiztosított kézigránát az ülések alatt gurul végig, de nem robban fel. A pilótának sikerül Heathrownkényszerleszállást végrehajtania. Leila Hálid ártalmatlanná tételekor összeverekednek a gép izraeli biztonsági emberei és az angol rendőrök. Az angolok megőrzik fölényüket, és sikerül Hálidot az ealingi rendőrőrszobára szállítaniuk.

16 óra. A Hálid-csoport három másik tagja, akiket az El-Alszemélyzet elutasított Amszterdamban, megfogadva a tanácsot, másik légitársasághoz fordul. Hatalmukba kerítik a Pan American társaság egy Boeees gépét az Amszterdam-New York közvetlen járaton. A gép fedélzetén 185 utas és 18 tagú személyzet tartózkodik. Mivel csak Hálid rendelkezik a Haddadtól kapott navigációs utasításokkal, a három állítólagos szingaléz nem tudja a gépet Dawson´s Fieldbe kényszeríteni. Megparancsolják a pilótának, hogy repüljön Bejrútba, ahol végül a gép, már csaknem kiürült tankkal, baj nélkül leszáll. Másnap továbbrepülésre kényszerítik a pilótát Kairó felé. Három perccel azután, hogy az utolsó utasokat, a személyzetet és magukat a légi kalózokat biztonságba helyezték, robban a fedélzeten az első időzített bomba.

Az NFPF valamennyi gépeltérítésért magára vállalta a teljes felelősséget, és kijelentette, hogy a Jumbo-Jetet azért robbantották fel, hogy tiltakozzanak Egyiptom beleegyezése ellen a közel-keleti fegyverszüneti megállapodásba. Szándékosan olyan repülőket választottak, amelyek úton voltak az USA felé. Ez jelképes csapás akar lenni az „amerikai összeesküvés ellen, amely megtorpedózza a palesztinok ügyét azáltal, hogy fegyvert szállít Izraelnek”. A Swissair gépét és utasait − folytatódik az NFPF nyilatkozata − addig tartják hatalmukban eltérítőik, amíg a berni kormány azt a három arabot szabadon nem engedi, akiket mány azt a három arabot szabadon nem engedi, akiket es februári zürichi El-Algép elleni merényletért 12 évi börtönre ítéltek. Óva intették a brit kormányt, „jól gondolja meg, milyen lépéseket tesz Leila Hálid ellen”. Vádi Haddad gondoskodik övéiről. Eközben a sivatagban, Ammántól negyven kilométerre északra, a kisegítő repülőtéren a következő játszódott le: több mint háromszáz utas töltötte két repülőgépen az éjszakát az NFPF-gerillák foglyaiként. Ezek gránátvetőkkel, gépfegyverekkel és rakétavetőkkel foglalták el körös- körül állásaikat. Bár a jordán hadsereg a területet páncélkocsikkal fogta körbe, a túszok kiszabadítására gondolni sem lehetett. A gerillák mindkét gépbe dinamitrudak százait helyezték, és azzal fenyegetőztek, hogy a repülőket a bennelévőkkel együtt a levegőbe röpítik. A gerillák a „Dawson´s Field” nevet „A forradalom repülőteré”-re változtatták. 37 fokos hőségben főttek az utasok a gépben. Hogy ne zsibbadjon el a lábuk, rendszeres időközökben kivitték őket. A gyerekeknek megengedték, hogy a szárnyak árnyékában játsszanak. Az izraeli állampolgárok kivételével a nőket és gyermekeket, valamint az összes beteget és öreget később buszkonvojjal Ammánba, a Hotel Intercontinentalba szállították. A mintegy 100 szabadon engedett túsz, köztük zsidó aszszonyok és gyerekek is, akik nem voltak izraeli állampolgárok, kijelentették, hogy a gerillák udvariasan és készségesen bántak velük. Az NFPF tagjait „nagyon elszánt embereknek” írták le.

Elszántságát hangsúlyozandó, az NFPF Ammánban egy nyilatkozatot tett közzé. E szerint minden amerikai, brit, angol, izraeli, svájci és nyugatnémet túszt addig tartanak fogva, amíg követeléseiket nem teljesítik. Az NFPF szóvivője Gasszán Kanafáni volt.

A Svájcban fogva tartott három NFPF-tag szabadon bocsátásán kívül a légi kalózok a brit kormányzattól Leila Hálid szabadlábra helyezését és Arguello holttestének 72 órán belüli ideszállítását követelték. A nyugatnémet hatóságoktól Kanafáni azt követelte, hogy azonnal engedjék el azt a három merénylőt, aki 1970 februárjában az El-Al egyik autóbusza ellen követett el támadást.

Miközben az érintett kormányok lázas diplomáciai tevékenységbe kezdtek, az NFPF akcióit világszerte elítélték. Ammánban a jordán hadsereg tűzharcokba bonyolódott a palesztin gerillákkal. A Dawson´s Fielden a szabadcsapatok tagjai az elfogott utasok jelenlétében sajtóértekezletet szerveztek, amelyre számos külföldi újságírót hívtak meg. Sithu U Thant főtitkár az ENSZ előtt a következő nyilatkozatot olvasta fel:

„Hogy bűnözők módjára repülőgépeket térítenek el, utasokat és légi személyzetet tartanak fogva, repülőgépet robbantanak fel és tranzitutasokat ejtenek túszul, megvetendő és elítélendő. Ha a tettesek tiltakozása esetleg érthető és jogos is lehet, cselekedeteik akkor is barbárok és embertelenek. Legfőbb ideje, hogy a nemzetközi szervezet megfelelő grémiumai és szervezetei gyors és hatásos intézkedéseket foganatosítsanak, hogy vége szakadjon a dzsungel törvénye érvényesítésének.” Az NFPF már másnap bebizonyította, hogy nem törődik a főtitkár nyilatkozatával, aki ügyük iránt ugyan megértést tanúsított, de a módszereiket elítélte. Haddad eltökélte, hogy álláspontjait és követeléseit keresztülviszi.

A Perzsaöböl felett légi kalózok hatalmukba kerítettek egy DC-10 típusú, menetrendszerűen közlekedő angol gépet, fedélzetén 105 utassal és 10 tagú személyzettel. Miután Bejrútban, ahol a helyi NFPF a libanoni katonaságot elkergette a repülőtérről, feltankolták, a gép továbbrepült, és a többiek mellé, Dawson´s Fielden szállt le. Az NFPF ezzel nyomatékot adott azon követelésének, hogy Leila Hálidot bocsássák szabadon. A szervezet rendkívül sokat kockáztatott. A brit kormány azonnal reagált Vádi Haddad erődemonstrációjára. Ez az ember szemlátomást ugyanolyan könnyűszerrel szedegette le az égről a repülőket, mint más az érett almát a fáról. A BOAC és BEA brit légitársaságok közhírré tették, hogy törölték valamennyi bejrúti járatukat, amíg a libanoni kormányzat be nem bizonyítja, hogy ő ellenőrzi az ottani repülőteret, és nem az NFPF. A londoni Heathrow repülőtéren a polgári repülés történetének legszigorúbb biztonsági rendelkezéseit írták elő. A fegyveres rendőrőrjáratokat, a fémdetektorokat, csomagátvilágítást és motozást − ami manapság régóta szokásos − akkor vezették be.

A többi nyugat-európai repülőtéren is hasonló óvintézkedéseket vezettek be.

Edward Heath miniszterelnök kormánya sorozatos válságüléseket tartott. Más államok kormányai, melyeket ugyancsak érintett a túszdráma, követték a példáját. Míg a nyugati kormányok a Vöröskereszt közvetítésével titkos tárgyalásokat folytattak az NFPF-fel, az izraeli kormányzat „bekeményített”, és Leila Hálid kiadatását követelte.

Bár Jordániában a helyzet drámaian kiéleződött, az NFPF továbbra is ellenőrzése alatt tartotta a légteret. A túszok élelmiszerrel és gyógyszerrel való ellátása érdekében a Vöröskereszt képviselőivel kapcsolatot tartó NFPF-tagok között voltak azok, akikkel Carlos Közel-Keletre érkezésekor először került kapcsolatba: Gasszán Kanafáni és Básszám AbuSaríf. Ők és harcostársaik szeptember 12-én megszervezték a rémült és kimerült túszok evakuálását a fortyogóan forró gépekből. A száz személy megkönnyebbülése nem tartott sokáig. Míg a három utasszállító repülőgép a kamerák berregése közepette felemelkedett, a túszokat Ammán és Észak-Jordánia közötti rejtekhelyekre osztották szét. Sokukra még csak most várt a lidérces álom legborzasztóbb része: sze: én kitört a polgárháború. Az utolsó túszok csak szepttén szabadultak ki. Addigra már szinte befejeződött a polgárháború.

Sok túsz közvetlen közelből élte át a polgárháború eseményeit. Néhány házat azok közül, ahol fogva tartották őket, a jordániai hadsereg állandó tűz alatt tartott. Szabadon engedett túszok „gyilkos gránáttűzről” számoltak be, amelynek néhány őrük áldozatul is esett. A gerillák „nagyon emberségesen” bántak velük. Állítólag őreik még szűkös élelmiszeradagjukat is megosztották velük. Abraham Harari-Raful rabbi szerint „barátként bántak velük”, és amikor átadták őket a Vöröskeresztnek, „búcsúzóul megölelték és megcsókolták őket”.

Az NFPF valamennyi fontos követelését teljesítették. Leila Hálid és a Svájcban és Nyugat-Németországban fogva tartott gerillák október elején nagy ünneplés közepette érkeztek meg Bejrútba. Addigra Jordánia csatatér lett. Nagyon különbözőek a becslések arról, hány halálos áldozata volt ennek a háborúnak. A harcok közepette Jasszer Arafat „vértengerről, 20 000 halottról és sebesültről” beszélt. Más palesztin csoportok 30 000 halottat és sebesültet említettek. A valós szám 3000 lehetett, a legtöbb áldozat ártatlan polgári személy.

A harci cselekmények alatt Irak semmibe vette a palesztinok állandó segélykérését. Kifizetődött Huszeinkirály befektetése, a két, dollárral teletömött bőrönd az iraki hadügyminiszternek, Hardán el-Takrítinek. Amikor a körbezárt palesztinok Háfez el-Asszad szíriai államelnökhöz folyamodtak segítségért, csak tessék-lássék jóváhagyást értek el. Aszszad Szíriában ebben az időszakban maga is elkeseredett harcban állt az egyeduralomért. Egy rakomány kézifegyvert küldött a határon át, és felhívta Hardán el-Takrítit telefonon Bagdadban. A megvesztegetett miniszter visszautasította, hogy a 12 000, Jordániában állomásozó iraki katonát harcba küldje a palesztinok oldalán. Szeptember 18-án szír páncélosok lépték át a jordániai határt, és bevették Irbid városát. Aszszad később azt állította, hogy Jordánia ellen, amelyet nem tekint ellenségnek, nem volt szándéka hadat viselni. Az akció célja kizárólag az volt, hogy lehetővé tegye a palesztinokbiztonságos területre való visszavonulását, és véget vessen a vérontásnak. Ehhez ugyan Asszadnak légierővel fedezni kellett volna páncélosegységeit, de erre nem tudta magát elszánni. Védtelenül tette ki csapatait a jordániaiak ellenoffenzívájának. És még két újabb erő szállt be a játszmába: az Egyesült Államok és Izrael. Nixon elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger feltételezték, hogy a szír beavatkozás mögött a Szovjetunió áll.

A valóság ugyan egészen másképp festett, de akkoriban a valóságérzék e két ember karrierjében amúgy sem játszott nagy szerepet. Huszein király segítségért felhívta amerikai barátait. Ha az USA nem támogatja veszélyeztetett hadseregét − mondta a király Nixonnak −, azt a hihetetlen dolgot lesz kénytelen tenni, hogy Szíria ellen Izraelhez fordul segítségért. Miután a király nyilvánvalóan kész volt erre a kínos lépésre, amellyel az arab országok frontjából kivált volna, az amerikaiak azonnal reagáltak segélykérésére. Kissinger és Jichák Rabin, Izrael washingtoni nagykövete 24 órán belül megfogalmazott egy tervet, amely előirányozta, hogy Izrael a levegőből és páncélosaival felvegye a harcot a szír egységek ellen. Washington teljes riadókészültségbe helyezte légideszantjait, és a Hatodik Amerikai Hadiflotta teljes gőzzel elindult a Földközi-tenger keleti partja felé.

Vádi Haddad légi kalózai katasztrófa szélére sodorták a világot. Ha az USA és Izrael tényleg megtámadja Szíriát, akkor − ismervén azt a különleges kapcsolatot, mely akkoriban ezt az országot a Szovjetunióhoz fűzte − elkerülhetetlen lett volna a szuperhatalmak összeütközése. Amikor a Golán-fennsíkon Izrael csapatösszevonásokat hajtott végre, és a szír páncélosok a 40. páncéloshadosztály és a jordániai légierő állandó tüze alá kerültek, a helyzet borotvaélen táncolt.

Ebben a pillanatban parancsolta meg Asszad megmaradt páncélososz- tagainak a visszavonulást. Nem akart összeakaszkodni Jordániával, ha azt Izrael és az Egyesült Államok támogatják. A szírek szeptember 23- i veresége után a palesztinok teljesen magukra maradtak.

Bizonyos vonatkozásban ez a háború annak a mészárlásnak a megismétlémétlében Izrael Állam kikiáltását követte. Akkor az arabok ócska kézigránátokkal és házilag gyártott bombákkal harcoltak a zsidók tankjai, repülői és automata fegyverei ellen.

zsidók tankjai, repülői és automata fegyverei ellen.

ben 32 000 Fedajinnak 6000 fegyvere volt. Velük szemben állt a legkorszerűbb fegyverekkel felszerelt jordániai haderő. De ezúttal arabok harcoltak arabok ellen. Mivel a palesztinok kívülről már semmiféle segítséget nem kaptak, megtörtént az elkerülhetetlen: a szó szoros értelmében lemészárolták őket. Holttesteik Ammán utcáin hevertek. Egyszerűen leírhatatlan volt a főváros menekülttáborainak, Dzsebel- Wahdatnak és Dzsebel-Huszeinnek állapota. Az orvosi ellátás teljesen elégtelen volt. Sebesült civilek véreztek el. Hasonló volt a helyzet északabbra, az ott elhelyezkedő Fedajinnál, ahol a venezuelai Iljics Ramírez Sánchez tartózkodott. Időközben Izraelt Jordánia jelképes támogatásáért Nixon és Kissinger a legszebb jelzőkkel illette. Washington kis partnere megint segített abban, hogy a Közel-Keleten kikényszerítse a békét. Azoknak kell a következményeket vállalni, akik még mindig háborút szítottak.

Carlos élénken emlékezett ezekre az időkre.

− Szeptember elején bezárták a tábort. Minden tapasztalt harcosra, a legjobb emberekre szükség volt a háborúban. Én fiatalokkal és sebesültekkel maradtam ott. Dühöngtem. Semmit sem tudtam a Haddad tervezte repülőgép-eltérítésekről, de azt világosan láttam a táborban, hogy csak idő kérdése, amíg Jordániában igazi háború tör ki. Akkor még mindig kiképzésem elején tartottam, de tudtam, hogy a legjobb iskola a harc.

Többször is panaszra mentem a táborparancsnokhoz. Egy idő után kis csapat harcossal elvezényeltek, hogy egy kis falu közelében föld alatti lőszerraktárt őrizzünk. Időközben megkezdődött a háború. Sok városban, Irbidben, Dzserásban, Sarkában és még több helyen súlyos harcokra került sor. Sok harcosunk elesett. A táborparancsnoktól azt a parancsot kaptuk, hogy a fontos fegyverraktárt az utolsó emberig védelmezzük. Más csoportok visszavonultak, mi maradtunk. Szeptember végén másik gyakorlótáborba helyeztek át, a hegyek közé. Közel volt oda a dzserási bozótos. Támaszpontunk a gázai tábor és Burma városa között volt.

A háborút már be kellett volna fejezni, de még mindig tartott. Ekkoriban sebesültem meg a lábamon. Kiképzésem novemberben fejeződött be. A vizsgákon én voltam a legjobb. Mindenből vizsgát tettünk. Novemberben, folytatta Carlos, ismét áthelyezték, ezúttal egy észak- jordániai táborba. Ott ismét találkozott Georges Habassal. Bár az NFPF akcióival nemcsak Jordániát, hanem sok más országot is a palesztinok ellen hangolt, Habas álláspontján ez mit sem változtatott. Még mindig szilárd meggyőződése volt, hogy a palesztin állam megteremtéséhez vezető út néhány arab rezsim megdöntésén keresztül vezet, és ezt Huszeinkirállyal kell elkezdeni. A PFSZ Központi Bizottsága Haddad repülőgép-eltérítései után kizárta az NFPF-et. De amikor kiderült, hogy a polgárháború elkerülhetetlen, visszavette. Tehát Jasszer Arafatfőparancsnoksága alatt az egyesített palesztin gerillasereget érte megsemmisítő vereség. Az ezt követő álságos békében a nézeteltérések újra felszínre kerültek. Azt sem az Egyesült Államok igazságosságának vagy Izrael nagylelkűségének köszönhették, hogy a gerillák a teljes megsemmisítést elkerülték, hanem Nasszer egyiptomi elnök tekintélyének. Huszeinkirály szilárdan elhatározta, hogy országában megsemmisíti a palesztin haderőt. Iszonyatos mészárlás volt kibontakozóban. Ekkor lépett közbe Nasszer. Felszólította a királyt, hogy zabolázza meg haderejét, különben az egyiptomi hadsereggel lesz dolga. Ezzel az arab politika atyja kikényszerítette a fegyverszünetet. Amikor Naszszán meghalt, újabb vérfürdő veszélye fenyegetett. Ilyen körülmények között találkozott abban a táborban, ahol Carlos november óta tartózkodott, Habas, Arafatés a többi palesztin vezető. A polgárháború miatti kölcsönös felelősségre vonásokon kívül sok egyéb témát is meg kellett beszélniük. Egyiptomnak új elnöke volt, Anvar elSzadat személyében. Damaszkuszban Háfez el-Asszad tábornok ragadta magához a hatalmat és szervezett puccsot, amit ő maga ugyan „korrekciós beavatkozásnak” nevezett, de az eredménye ugyanaz maradt, ami addig volt. Legnagyobb vetélytársai börtönbe kerültek, ahol máig is ülnek. Magában Jordániában a palesztinok eleve komor jövője éppolyan vigasztalan képet öltött, mint azé a hegyvonulaté, amelyben összegyűltek.

A fiatal caracasi ezeket a politikailag jelentős eseményeket csak felszínesen ismerte. Azzal volt elfoglalva, hogy a saját útját keresse. − − es számú el-Fatahkommandónál voltam, és az egész PFSZ néhány legjobb harcosával éltem együtt. Tél volt. Viharos havazásokat éltünk át. Nem volt sem téli ruházatunk, sem sátrunk, és alig volt ennivalónk. Emlékszem, amikor arra ébredtem, hogy a testem hemzseg a tetvektől. Szilveszterkor tíz órát álltam őrségben. A Népi Front ebben az időben új harci taktikát dolgozott ki. Kis gerillacsoportok csaptak le a magas hegyekben lévő bázisaikból. Ezt nagyon rossz ötletnek tartottam. Héttagú kis csoportok nagyon sebezhetőek. Az embereiket egyenként lepuffanthatják, és számszerűen gyengék ahhoz, hogy ellentámadást indítsanak. Erőteljesen tiltakoztam ez ellen a politikai vezetőnknél. Igazat adott, de nem tudta igazamról a heti megbeszélésen a többi vezetőt meggyőzni.

Az új harci taktika bevezetése után első támaszpontunk egy barlang volt. Akkor kerültem először beduinokkal kapcsolatba, és tudtam meg egyetmást az életmódjukról. Asszonyaik egészen különlegesek voltak. Volt bennük valami semmihez sem hasonlítható. Lenin öcsém január közepén telexet küldött számomra a damaszkuszi AlHadaf kiadóhoz. Továbbították utánam a táborba. Apám meg akarta látogatni a családot Londonban. Még mindig azt hitte, hogy Európában utazgatok. A család attól tartott, hogy apám kérdéseket tehet fel, mielőtt visszaérnék. Beszéltem Georges Habassal erről a problémáról. Neki is az volt a véleménye, hogy utazzam el. Hogy a legkisebbre csökkentse a kockázatot, szerzett egy PFSZigazolványt. Minden frontharcost, aki a jordániaiak kezére került, azonnal kivégeztek. Január végén Bejrútba utaztam, és onnét Amszterdamba repültem. Londonban megtudtam, hogy csoportom eltűnt Moszkvából. Közben már amúgy is teljesen a palesztin ügynek szenteltem magam. A harcuk most már az én harcom is volt. Többé már nemcsak az elvont világforradalomban hittem. Rátaláltam a magam útjára.

Elgondolkodva szünetet tartott. Talán elvesztett ideáljaira emlékezett. Aztán hirtelen elnevette magát.

− Mire gondolt?

− Megtaláltam az utam, és „elveszítettem” az útlevelem. Nem akartam egy közel-keleti pecsétekkel teli venezuelai útlevéllel az angol vámon keresztülmenni. Ezért Amszterdamban felkerestem a venezuelai nagykövetséget. Azt állítottam, hogy az útlevelem elveszett, és újat állíttattam ki.

− Ezzel nyilván apja kényelmetlen kérdéseit is meg akarta előzni. Megint mosolygott.

− Pontosan.

A knightsbridge-i playboy

R

amíreznek Londonban új címe volt. Amíg távol volt, anyja és öccsei a Chelsea negyedbe, a Walpole Streetre költöztek. Ott várta apja, Jose Altagracia és a család többi tagja. Jose azt

hitte, hogy fia 1970 óta, amikor a Lumumba Egyetemről kizárták, b eutazta Európát.

A viszontlátás első öröme után a szülők haladéktalanul legidősebb fiuk jövőjéről kezdtek tárgyalni. Azon tanakodtak, hogyan folytathatná félbeszakadt tanulmányait. Legfiatalabb fiuk, Vlagyimir ez idő tájt a St. Marylebone Gimnáziumba járt, és többek között egy zsidó futballcsapatban játszott, a Maccabi Ligában. Lenin mérnöki szakvizsgájára készült a London School of Economicson (LSE). Iljics azt mondta apjának, hogy nem akarja a természettudományi tanulmányait folytatni. Moszkvában, ahol félbeszakadtak a tanulmányai, matematikát és kémiát tanult. Apa és fia végül Párizsba utazott. Iljicset anélkül, hogy egy szót beszélt volna franciául, felvették a Sorbonne-ra. Mivel az egyetem környékén nem találtak megfelelő szállást, visszatértek Londonba. − Ebben az időben volt már a Népi Fronttal kapcsolata Párizsban? − Nem, erre csak sokkal később került sor, amikor Vádi Haddaddal − Nem, erre csak sokkal később került sor, amikor Vádi Haddaddal ben csak arra gondoltam, az apámnak megszerzem azt az örömet, hogy folytatom a tanulmányaimat. Iljics a London School of Economicson egy „nemzetközi gazdaságtani” tanfolyamra iratkozott. Járhatott volna a maga útján, de legalábbis egy időre még, gyakorlati okokból, alárendelte magát apja akaratának. Még mindig az apa gondoskodott az egész családról. Alighogy Señor Navas 1971 késő tavaszán visszatért Venezuelába, Iljics ismét a közel-keleti eseményekkel kezdett foglalkozni. Szívesen járt ugyan anyjával a venezuelai nagykövetség estélyeire, és jól érezte magát a londoni diplomáciai körökben, de állandóan tudatában volt, hogy vannak az életben fontosabb dolgok is, mint a brit főváros nyugati negyedében a koktél melletti latinamerikai csevegések.

Jose Altagracia távozása után Iljics azonnal légi menetrendeket tanulmányozott, és júliusban Párizson át Bejrútba repült. Libanon a negyvenes évek második fele óta egyszerűen nem foglalkozott a palesztin problémával. 1950problémával. 1950200 000 palesztin menekült ebbe a mohamedánok és keresztények hatalmi harcaitól amúgy is megviselt országba. Sokukat az ENSZ képviselői utaltak be a Tyrus, Bejrút és Tripolisz külvárosaiban lévő menekülttáborokba, vagy Baalbek közelében a régi kaszárnyákba. A táborokban az életkörülmények hajmeresztőek voltak, de a libanoni hatóságok azzal vigasztalták magukat, hogy ez az állapot úgysem tart sokáig. Abból indultak ki, hogy a kelletlenül látott vendégek az izraeliek végleges legyőzése után visszatérnek hazájukba.

A türelmes várakozás heteiből a kétségbeesés évtizedei lettek. A legtöbb palesztin nem kapta meg a libanoni állampolgárságot. Nem voltak jogaik: az építkezéseken éhbérért robotolhattak, vagy 30 000 társukkal együtt a Satila táborában nyomoroghattak. Ki voltak szolgáltatva a hatóságok önkényének, állandó kijárási tilalommal sújtották őket, és bírósági végzés nélkül is kihallgathatták vagy letartóztathatták őket. A libanoniak hazájukat roppant büszkén „a Közel-Kelet Riviérájának” nevezik. Reggel síelni lehet a hegyekben, és délután úszni a Földközi- tengerben. Nehéz olyan libanonit találni, aki egy nap alatt mindkét élvezetet kipróbálhatta volna, ilyen palesztint pedig sohasem találunk. A maronita keresztényeknek fenyegetést jelentenek ezek a jogfosztottak. A libanoni mohamedánokat viszont ez a népcsoport hozzásegítheti korlátlan hatalmuk eléréséhez. A közönséges palesztin menekültek e két szélsőséges álláspont között helyezkednek el. De van egy veszélyes elem még rajtuk kívül: a Fedajin. A palesztinok száma Libanonban eleinte még csekély volt, de az 1967-es háború és a jordániai Fekete Szeptember óta közel 400 000-re nőtt.

tt.

ben Libanonban a menekültkérdés már 25 évre tekinthetett viszsza. Azonkívül erre az országra nehezedett időközben Izrael „megtorló intézkedéseinek” fő súlya. Ha palesztin rohamcsapatok Libanon felől izraeli célokat támadtak, az minden alkalommal aránytalanul nagy ellencsapást vont maga után: a libanoni falvakat sújtó bomba-és rakétatámadásoktól egyformán szenvedtek a libanoniak és palesztinok. A libanoni haderő gyenge volt és széthúzó. Vagy nem volt képes tekintélyét érvényesíteni, vagy nem is akarta. Amikor a Fekete Szeptember után a Fedajin tömegesen áramlott Libanonba, a katonai összecsapások mindennaposakká váltak. Az az izraeli állítás, hogy a palesztinok ismét államot teremtettek az államban, sokak számára már nagyon ismerősen hangzott.

A palesztin vezetés kényszerhelyzetbe került, amelyben erkölcsi hitele is veszélyben forgott. Ha nem harcolnak minden fronton Izrael ellen, annyit jelent, hogy belenyugszanak hazájuk végleges elvesztésébe, és örökre eltemetik az önálló palesztin állam álmát. Másfelől a harc az ellenségből halálos ellenlépéseket provokált, amelyek alatt nemcsak a tulajdon népük, de a befogadó ország is szenvedett.

És az izraeliek nem elégedtek meg a megtorló csapásokkal. A hetvenes évek elején áttértek a katonai lépésekre, amelyeket a valóságot megszépítve ők maguk megelőző csapásoknak neveztek. Embereket öltek és sebesítettek, szétrombolták házaikat, csak azért, mert feltehetően az ellenségeik voltak.

Amikor Iljics Ramírez Sánchez 1971 júliusában visszatért Bejrútba, a jordániai menekültáradat következtében a palesztinok száma napról napra nőtt Libanonban.

Nasszer halála után már senki sem volt, aki a Fedajint és Huszein seregeit megfékezte volna.

1971 áprilisában éppen azon a környéken, ahol Ramírez az előző évben állomásozott, elkeseredett csaták folytak. Júliusban Dzserasés Adzslún körzetében, a Fedajin utolsó támaszpontjain a talaj vértől ázott. Sok palesztin, hogy ne kerüljön kínzást és kivégzést jelentő jordániai fogságba, inkább a családjával és magával is végzett. Mások átkeltek a Jordánon, és inkább az izraelieknek adták meg magukat, csak hogy ne kerüljenek a jordániaiak kezébe.

A jordániai miniszterelnök, Vaszfi Tell ujjongott a palesztin vereségen. Drágán fizeti majd meg a palesztin vezetés elleni kirohanásait. Először politikai síkon fog bűnhődni.

Irak július 19-én lezárta jordániai határát, kiutasította a jordániai nagykövetet, és Jordánia kizárását követelte az Arab Ligából. Másnap Kadhafi ezredes az arab országok fegyveres intervencióját követelte Jordánia ellen „a palesztin gerillák megmentésére”. Szadategyiptomi elnök július 23-án beszédében Huszeinkirályt „a palesztin ellenállási mozgalom hóhérának” nevezte, „aki drágán fizet majd bűneiért”, amelyeket az Egyesült Államok eszközeként követett el. Szíria a Fedajin likvidálása elleni tiltakozásul július 25-én lezárta jordániai határait. Július 29- én Algéria szakította meg diplomáciai kapcsolatait az országgal. A palesztinokat úgy vágták le, mint a barmokat, és egyetlen arab állam sem sietett a segítségükre. Az előző évi 30 000 harcosból életben maradt kétezer-ötszázat 200 kivételével mind megölték vagy fogságba vetették. Sokan közülük már a Fekete Szeptember után Libanonba szöktek. Huszeinkirály 60 000 katonája, kilenc tüzérségi és két páncé- losezrede, valamint légierejének Flosezrede, valamint légierejének Fes és Hawker vadászbombázói szinte teljesen kiirtották a főleg Kalasnyikovokkal felszerelt Fedajint. Jordánia megszabadult a militáns palesztinok okozta problémától, és továbbadta azt Libanonnak és más arab országoknak.

Libanon volt az első ország, amely a jordániai polgárháború utóhatását megérezte, de nem sokáig maradt egyedül. A vérfürdő további vérontást szült. Hogy a PFSZ-en belüli mérsékeltek − Arafatés hívei a mérsékeltek − Fekete Szeptember nevű terrorszervezetet alakítottak, megkönnyítette Vádi Haddadék tevékenységét. Nem tudom, hogyan reagált Haddad a vetélytárs terrorszervezet megalakításának hírére, de feltehetően nevetett, és az arab szólással üdvözölte őket: „Minél több, annál jobb.”

Bejrútba való visszaérkezése után Iljics Ramírez találkozott Básszám AbuSaríffal, és beszélt vele a legfrissebb jordániai eseményekről. Ismét találkozott Georges Habassal, aki ezután bemutatta Vádi Haddad- nak.

Haddadnak nagyon megtetszett a fiatal venezuelai. Ramírez nemcsak a Népi Front jól képzett tagja volt, de nemzetisége is számos előnnyel járt. Sokkal könnyebben jutott át Európában a vámvizsgálatokon, és anélkül, hogy gyanút keltett volna, letelepedhetett Londonban vagy Párizsban.

− Megtudtam, hogy a Népi Frontnak nagy anyagi gondjai vannak. Akkoriban alig volt pénzük. Haddad kimerítően ismertette nehézségeiket, és javasolt egy megoldást. Szeptember első hetében visszatértem Londonba, és munkához láttam.

− Miféle munkához?

− Egy ellenséges állam vagyonos polgárának elrablásában kellett segédkeznem. A túszért magas váltságdíjat kértek.

− Gazdag arabokat vagy gazdag zsidókat pécéztek ki?

− Arabokat.

− Ellenséges államon olyan országot ért, amely a palesztin ügyet nem teljes erejéből támogatta?

− Pontosan.

− Hamis útlevéllel tért vissza Bejrútból Párizson át?

− Igen.

− Ezt természetesen a Népi Front szerezte be.

− Igen. Már nem tudom, melyiket használtam. Annyi volt már azóta. − Ecsetelje, hogyan tervezték ezt az emberrablást Európában. − Nem mesélhetek önnek részleteket, csak annyit, hogy a tervet feladtuk.

− Miért?

− Haddad úgy döntött, hogy a következő akciót valósítjuk meg. − Éspedig?

− Szaíd Rifái jordániai nagykövet meggyilkolását. Londonban, novemberben került volna sor rá. Addig Rifái minden lépését figyeltem, hogy bizonyos rendszerességet fedezzek fel a napirendjében. A Népi Front más tagjai Londonban csatlakoztak. Biztos búvóhelyről gondoskodtam számukra.

− Hol?

− Nyugat-Londonban. A Phillimore Gardensi jordániai nagykövetség közelében.

− Mit gondolt az anyja és az öccsei, mivel tölti az idejét?

− Hogy az LSE-n folytatom a tanulmányaimat.

− Szaíd Rifái meggyilkolásáról beszélt az imént.

− Az ügy elhalasztódott, mert külföldről vártunk fegyvereket. − Honnét?

− Franciaországból.

− Diplomáciai küldeményként?

Fejét rázta.

− Erre Nagy-Britanniában nem volt szükség. Mindig könnyű volt becsempészni valamit az országba. A legegyszerűbb volt Franciaország felől, komppal. De ennél az ügynél valami váratlan dolog jött közbe. Még mielőtt megkaptuk volna a fegyvereket, a Fekete Szeptember követett el merényletet Rifái ellen. Megsebesült, de megúszta élve. − Ez azt jelenti, hogy a másik szervezet tervéről semmit sem tudtak a merényletig?

− Semmit a világon. Az ő főnökük Abu-Ijád volt, a miénk Haddad. − Nem tárgyaltak egymással? Nem működtek együtt? Nem voltak közös akcióik?

− Egyáltalán nem.

Hitetlenül csóváltam a fejem. Észrevette az arckifejezésem, és csak ennyit jegyzett meg:

− Annak idején ez így volt: ha Haddadnak módja nyílt volna, hogy Arafatot, Ijádot vagy valamelyik más el-Fatahvezért kinyírjon, megtette volna. Az elFatah a Népi Frontot okolta a jo rdániai háborúért. − Tulajdonképpen hogyan akarták eltenni láb alól a követet? − A lakásán akartuk felkeresni, fegyverrel behatolni hozzá, és agyonlőni.

− Hogyan hajtotta végre a Fekete Szeptember a merényletet? − Ha jól emlékszem, egy kensingtoni utcán álltak lesben, és géppisztollyal tüzeltek a kocsijára.

− Elkapta őket a rendőrség?

− Nem. Helyettük engem csíptek el. De kidumáltam magam, és futni hagytak.

− Hogy jött rá a brit rendőrség, hogy köze van a palesztinokhoz? − A Fekete Szeptember valamelyik embere beköpte az igazi nevemet és a címemet a brit rendőrségnek. Legalábbis a Special Branch tisztviselői ezt mondták a kihallgatáson.

− És ezt el is hiszi?

− Igen. Később megerősítette egyik kapcsolatunk a francia titkosszolgálattól.

− Jó kapcsolatai voltak a francia titkosszolgálattal?

− Igen. Annak idején, a Rifái elleni merényletkor még nem, de később igen.

− Voltak más titkosszolgálattal is kapcsolatai?

− Azt, hogy még élek, elsősorban annak köszönhetem, hogy sok országban sokféle kapcsolatom volt.

− Úgy értem, a nyugati titkosszolgálatokkal speciális kapcsolatai. Talán megemlíthetne néhány országot, anélkül hogy az egyes személyek nevét kiadná.

Megvonta a vállát.

− Franciaország, Németország, Olaszország, Egyesült Államok és mások.

− És mi van a keleti blokk országaival?

− Kelet-Németország, Románia, Magyarország, Csehszlovákia. És Jugoszlávia.

− És a Szovjetunió?

− Nem, azokkal a szarosokkal nem. Velük csak bajom volt. Kapkodva jegyzeteltem, majd visszatértem kiindulópontomhoz: merényletet tervezett a jordániai követ ellen, azután a vetélytárs palesztin csoport elárulta, és a Special Branch kihallgatta. Megkértem, hogy innét folytassa.

Nagyon sok részletre emlékezett. Még a letartóztatása dátumára is: 1971. december 22., pontosan nyolc nappal a Fekete Szeptember Rifái elleni merénylete után. Este fél nyolckor az Earl´s Court Square-en felfegyverzett rendőrök hatoltak be Sánchezék venezuelai barátainak házába. Csak Lenint találták ott. Miután minden helyiséget átkutattak, felszólították Lenint, hogy kövesse őket családja chelsea-i, Walpole Street 12. szám alatti házába. Nyilvánvalóan élő pajzsként használták volna Lenint, ha Iljics ellenállást tanúsít. A pincén keresztül, pisztolylyal a kézben rontottak be a házba. Közben már majdnem este 10 óra lett, tehát az Earl´s Court Squarei házban végrehajtott házkutatás és kihallgatás meglehetősen soká elhúzódott. Az, hogy a rendőrség tudta, hol lakik Lenin, arra vall, hogy akárcsak a bátyját, őt is figyelték. Carlos szerint a chelseai razziában három csapat hivatalnok vett részt hét kocsival − ez a korabeli körülményekhez képest hatalmas bevetés. A rendőrök a pincéből törtek elő, és elkezdték a házkutatást. Carlost a felső emeleten tévénézés közben lepték meg, és megmutatták neki házkutatási parancsukat. Két hivatalnok őt hallgatta ki, miközben a többi módszeresen átkutatta a házat. Semmit sem találtak. Carlos szerint minden terhelő anyag biztos helyre volt elrejtve. A rendőrök végül köszönetet mondtak a családnak, és távoztak. Ahogy Carlos mesélte, ettől kezdve egy héten keresztül éjjel-nappal követték. Akkor a rendőrség elveszítette iránta érdeklődését, és feladta. Azok a tisztviselők, akik az akció során kihallgatták, folyékony spanyol nyelven kérdezték ki tevékenységeiről, külföldi utazásairól, életkörülményeiről és a munkájáról. Azonkívül a chelsea-i ház nappalijának kandallópárkányában találtak egy tárgyi bizonyítékot: hamis olasz útlevelet, hamis névvel, de Carlos fényképével. Carlos bemagyarázta nekik, hogy ez egy barátjáé. A rendőrök belenyugodtak.

Mielőtt Carlost legközelebbi életszakaszáról faggattam, újabb meglepetéssel szolgált. Elmagyarázta, hogy a Fekete Szeptember december petéssel szolgált. Elmagyarázta, hogy a Fekete Szeptember december i merénylete a jordániai követ ellen a jordániai állampolgárok ellen irányuló sorozat második akciója volt. Ezzel akartak válaszolni a palesztinok ellen elkövetett vérfürdőkre. A megtorló intézkedések mindenekelőtt a király környezetét érintették volna. Az első merénylet Kairóban történt. Célja Vaszfi Tellminiszterelnök volt, az, aki ujjongott a palesztin táborok elleni támadások és a dzserási és adzslúni Fedajin megsemmisítésének hírére. Vaszfi ítésének hírére. Vaszfi án lőtték agyon, amikor belépett a kairói Sheraton Hotelba. Négy palesztint azonnal letartóztattak, és gyilkossággal vádoltak. A felelősséget egy eladdig ismeretlen szervezet, a Fekete Szeptember vállalta magára. A négy letartóztatott úgy nyilatkozott, hogy elégedettek küldetésük eredményével. Vezérük, Manszúr Szuleiman Kalifa közölte, hogy a csoport már hat hónapja járt Tellnyomában.

Kalifa azt állította, hogy a halálos lövések után ivott Tellvéréből, és ezt a kijelentését tanúk is megerősítették. A barbár cselekedet az egész világon rémületet váltott ki. Új terrorista alakulat lépett a nemzetközi színtérre. Ez volt az események közkeletű változata. De Carlos verziója más volt.

− Igen, a Fekete Szeptember tervezte a gyilkos csapást. A londoni merényletet ugyanazon a napon akarták végrehajtani, de aztán nyilván néhány héttel elhalasztották. Ami a kairói rajtaütést illeti, Vaszfi Tell már akkor halott volt, amikor a Fekete Szeptember tüzet nyitott rá. A tulajdon testőre gyilkolta meg. Az ammáni királyi palota néhány embere, illetve Szadat elnök és a CIA voltak a megbízói.

Arra a kérdésemre, miért állt volna érdekükben az említetteknek a jordániai miniszterelnök meggyilkolása, Carlos így válaszolt: − Tellalá akart írni a PFSZ-szel egy megállapodást, amely engedélyezte volna visszatérésüket Jordániába.

− Rögtön azután, hogy a Fedajin jordániai megsemmisítését ünnepelte?

− Hogyne. Az arab világban az ellenséget magukhoz édesgetik, hogy kevésbé legyen veszélyes.

− Bizonyítani tudja, hogy a miniszterelnököt a tulajdon emberei gyilkolták meg és nem a Fekete Szeptember tagjai, akik tüzet nyitottak rá? − Kérje el az egyiptomiaktól a hivatalos rendőri vizsgálati jelentést. − Csak ilyen egyszerűen?

− Bizony. Mi vesztenivalója van, ha a jelentés szerint mégis a Fekete Szeptember emberei tették?

− De miért vettek volna részt az egyiptomiak és a CIA a gyilkosságban?

− Szadatakkor már titkos tárgyalásokat kezdett Kissingerrel. Nem illett bele terveikbe, hogy a PFSZ Jordániában újra politikai hatalomra jusson. Meg akarták semmisíteni, nehogy újra talpra álljon. − Erre a következtetésre akkor sem jutnék, ha…

A szavamba vágott, ujjával rám mutatott és megismételte: − Szerezze meg a rendőri jelentést.

Különös volt, hogy történetében, ahol annyi volt a halott, éppen ez volt olyan fontos. De ez jellemző volt erre az emberre: bizonyos vonatkozásokban ahelyett, hogy kielégítette volna kíváncsiságomat, inkább felcsigázta.

Vádi Haddad nagyon lelkiismeretesen dolgozott. Mindenről pontos könyvelést vezetett, mert azt hitte, hogy Izraelt csakis olyan hírszolgálati módszerrel lehet legyőzni, amely felülmúlja a Moszad hatékonyságát. Az izraeli titkosszolgálat a múltban valamennyi palesztin csoportba beépült, és ezt teszi majd a jövőben is. De még egyszer sem sikerült nekik beépülni Haddad ügynökeinek közel-keleti operációs központjaiba. Amikor Iljics Ramírez Sánchez Haddadot Párizsban NFPF- közvetítőkön keresztül tájékoztatta, hogy Walpole Street-i lakását a rendőrség átkutatta, az orvos bölcs döntést hozott: Sánchezt leállította, és egyelőre nem adott neki újabb megbízatást. Ez lehetőséget nyújtott Haddadnak, hogy megállapítsa, mennyire figyelnek oda a britek Ramírezre. Addig minden további bevetése nagy kockázattal járt volna. Haddad akciói túl költségesek és túl kényesek voltak ahhoz, hogy egy túlbuzgó venezuelai veszélyeztesse őket. A gyakorlatias orvos, aki támaszpontjai, Áden, Bagdad és Bejrút között hangtalanul ide-oda ingázott, mindenekelőtt a biztonságát féltette. Ramírez nélkülözhető volt. Utasították, hogy tartsa a kapcsolatokat, miközben Haddad csoportja és a Fekete Szeptember tovább versengtek egymással az újságok címoldalaiért.

Így történt, hogy Iljics Ramírez Sánchez csak 1973 szeptemberében repült vissza Bejrútba.

repült vissza Bejrútba.

ben eszkalálódott az izraeli-palesztin konfliktus. Mindkét fél elhatározta, hogy többé nem lesz tekintettel sem a határokra, sem a polgári lakosságra. Már semmi sem számított tabunak.

A Haddadféle NFPF-szekció februárban Ádenbe térítette a Lufthansa JumboJet gépét. A 170 utas között volt Joseph Kennedy, Robert Kennedy fia is. A géprablók ötmillió dollár váltságdíjat követeltek, és meg is kapták. Ezzel megoldódtak Haddad anyagi gondjai.

Ugyancsak februárban Mohamed Budia, Haddad európai képviseletének feje párizsi csoportjával a kontinensre gyakorolt terrorkampányt. Hollandiában olajtartályokat robbantottak fel, Nyugat-Németországban öt jordánit gyilkoltak meg, Hamburgban megrongáltak egy olajfinomítót, és ugyanitt egy gyárat, amely Izraellel kötött üzleteket, szintén a levegőbe röpítettek. A Fekete Szeptember egyik egysége elrabolta a Sabena légitársaság egy BoeingSabena légitársaság egy Boeinges gépét. A légi kalózok arra kényszerítették a pilótát, hogy a Tel-Aviv melletti Lodban szálljon le, és 371 arab fogoly szabadon engedését követelték. Egy izraeli kommandó megrohamozta a gépet. Eközben két géprabló és az egyik női utas életét vesztette.

Vádi Haddad májusban nem arab kapcsolatai segítségével megmutatta a világnak és a rivális Fekete Szeptembernek, hogy a lodi repülőtér nem elég biztonságos. Az Air Francelégitársaság egyik Párizsból és Rómából érkező gépén volt három japán is. Táskáikból géppisztolyt és kézigránátokat kaptak elő, és az utazó tömegbe tüzeltek. A támadás mérlege: 27 halott és 69 sebesült. Két japán öngyilkos lett, a harmadikat, Kozo Okamotót elfogták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A terrorcselekményre Izrael megint a gerillatámaszpontok elleni támadásokkal reagált. Dél-Libanonban ismét ártatlan emberek haltak meg. Lodban a japánok perui zarándokokat is lelőttek. Dél-Libanonban az izraeliek nőket és gyermekeket is öltek.

A terror folytatódott, a halottak és sebesültek száma egyre nőtt. De mit csinált ez idő tájt Iljics Ramírez Sánchez? Az, akiről feltételezték, hogy ő egyik-másik vagy éppen valamennyi merénylet értelmi szerzője.

− 1972 februárjában ki sem látszottam a sok munkából. Anyámnak segítettem a költözködésben. Új lakásba költözött. A Walpole Streetről Phillimore Courtba, a Kensington High Streetre. Szeptemberben Mayfairben spanyolórákat adtam, és beiratkoztam a London School of Economics (Londoni Közgazdasági Iskola) egyik tanfolyamára. A nemzetközi közgazda diplomát akartam megszerezni. Azonkívül a család többi tagjával vakációra utaztam. Nyári szabadságunkat Spanyolországban töltöttük.

− De egy fiatalembernek mindez nem lehetett kielégítő.

Megint az a bizonyos nevetés.

− Azzal voltam elfoglalva, hogy szórakozzam. Ne felejtse el, hogy éppen a „pezsgő hatvanas évek” Londonjába cseppentem. − Honnét volt pénze? A három fiú közül a legidősebb volt. A családja nem várta el, hogy keressen valami egész napos elfoglaltságot? − Akkor még nem. Hiszen diák voltam még. Talán nem olyan szorgalmasan, ahogy elvárták, de tanultam. Pénzről pedig az apám gondoskodott. Amit családunknak havonta átutalt, az bőven elég volt. Eltekintve már említett tevékenységeimtől, Lennyvel jártam bulikba, és anyámnak mindenféle megbízását intéztem. Anyám szerette, ha kísérgettem.

− Biztosan tud róla, hogy sok akció, amelyért magát is felelősnek tartják, többek között a müncheni olimpián végrehajtott merénylet, szintén 1972 szeptemberében történt?

− Ez is afféle agyrém. Már megmondtam, hogy mit csináltam 1972 szeptemberében. A Park Lane-i Secretarial Schoolban (Titkárképző Iskolában) spanyolt tanítottam, hallgattam az LSE előadásait, anyámnak segítettem a háztartásban, és jó alaposan kimulattam magam. − Némely palesztin barátja számára az élet nem volt ilyen mulatságos. − Kire gondol?

− Mindenekelőtt Gasszán Kanafánira és Básszám AbuSarífra. − Igen, Gasszán és az unokahúga Bejrútban életüket vesztették. Az izraeliek bombát raktak a kocsijába. Básszám egy csomagba rejtett bomba felbontásától sebesült meg súlyosan. Kis tel-avivi ajándék. De mit akar ezzel mondani?

− A barátai elleni merényleteket 1972 júliusában követték el. Amikor értesült ezekről, újra átgondolta a helyzetét?

− Mennyiben?

− Először éppen őket ismerte meg első közel-keleti útján. Most egyikük halott volt, a másik életveszélyesen megsebesült. Amikor ezeket a merényleteket elkövették, maga a biztonságos Londonban tartózkodott. Csak nem döntött úgy, hogy jobb Londonban, mintsem másokért háborúzni a Közel-Keleten?

Sokáig töprengett a válaszon. Beszélgetésünkben idáig ez volt a leghosszabb szünet.

− 1972 és a következő év Londonban különös időszak volt számomra. Valahogy olyan valószínűtlen. Részben még fiatal fiúnak éreztem magam, akinek engedelmeskednie kell a családjának. Másrészt mélyen elköteleztem magam a palesztinok ügyének. Hiszen mondtam már, hogy megtaláltam az utamat, és ezekért az emberekért és az ő ügyükért akartam elkötelezni magam. Ha értesültem valamelyik barátom haláláról, még elszántabb lettem abban, hogy ügyüket, amely most már az enyém is volt, támogassam.

− Beszélt akkor valakivel a nézeteiről?

− Néha. Ha megbíztam valakiben, beszéltem vele a Közel-Keletről és az ottani helyzetről. Természetesen akkoriban Londonban a legtöbben az izraeliek pártján és a palesztinokkal szemben álltak. Azt hiszem, ez mára megváltozott.

Míg Ramírez hétköznapi életét élte Londonban, folytatódott a határok nélküli háború. És már korántsem Bejrút volt az egyetlen város, amelyben áldozatokat követelt. A Fekete Szeptember müncheni merénylete után Golda Meir miniszterelnök asszony engedélyezte egy speciális halálosztag felállítását azzal a céllal, hogy bosszút álljon a meggyilkolt tizenegy izraeliért. A világ minden táján lesújtott. Egyik kommandójuk 1973. július 21-én a norvégiai Lillehammerben megölte a marokkói Ahmed Buhiki pincért. A Moszad halálosztagosai összetévesztették Ali Hasszán Szalámehhel, a müncheni vérfürdő egyik feltételezett irányítójával. Megint ártatlan ember halt meg.

Az egyedüli célpont, amelyre ez idő tájt Ramírez Sánchez tüzelt, egy nyugatlondoni sportlövész-klub céltáblája voltak.

Ugyancsak ekkoriban ismerkedett meg azzal a kolumbiai nővel, aki több lett számára futó kalandnál. Vele például megvitathatta a közel- keleti helyzetet is. Maria Nydia Romero de Tobón mindenki másnál közelebb került a fiatal venezuelaihoz. Nydia 1972 végén Londonban mint IljicsRamírez Sánchezt ismerte meg, és azon kevesek közé tartozott, akik vele együtt élték át egy év múlva titkos átalakulását Carloszszá, a terroristává.

Nydia nagyapja a kolumbiai Liberális Párt egyik alapítója volt, és közeli barátja annak a férfiúnak, aki annak idején olyan mély befolyást gyakorolt Iljics apjára: Jorge Eliecer Gaitánnak, a forradalmárnak. Nydia apja sikeres bogotái üzletember volt, a férje két egyetem jogi professzora és ismert politikai író. Nydia, akárcsak a férje, szélsőbaloldali nézeteket vallott, de politikai beállítottsága nem zavarta a polgári életforma örömeinek élvezetében.

A kolumbiai állami egyetemen folytatott felsőfokú tanulmányokat, ahol jogi és politológiai diplomát szerzett. 1965 és 1970 között közismert lett a bogotái bíróságokon szociális elkötelezettsége és a munkajogi reformért folytatott harca révén. Házassága, amelyből három fia született, a hetvenes évek elején már csak papíron létezett. Nydia úgy döntött, hogy Európában folytatja tovább tanulmányait. Magával vitte legkisebb fiát, Alfonsót is. Iljicshez hasonlóan először ő is a Sorbonnera akart beiratkozni, azután mégis Londont választotta.

ra akart beiratkozni, azután mégis Londont választotta.

ben spanyolt tanított a Walten upon Thames egyik iskolájában. Emellett többféle tevékenységet is folytatott, amelyek összefüggtek kolumbiai származásával. Különösen sokat dolgozott a londoni Kolumbiai Központ kulturális osztályán. Itt ismerkedett meg Carlosszal − legalábbis Carlos állítása szerint. Ez idő tájt mindketten csupán latinamerikai fiatalok voltak egy idegen nagyváros lüktető sodrában. Különös pár voltak; a 23 éves Ramírez nyárspolgári zakóban és flanelnadrágban, és a törékeny, 30 éves Nydia, aki felváltva mélyült el a világpolitika problémáiban és az élet gondtalan élvezetében. Inkább testvérpárnak tűntek − nővér az öccsével −, mint most összekerült szerelmespárnak. Mindketten maoistának vallották magukat, de szívesebben jártak mulatságokba, ha Lenin és barátai gitárral, ütőhangszerekkel és fuvolákkal latin-amerikai népzenét játszottak. A harc, amelynek Ramírez érzelmileg elkötelezte magát, messze volt innen. Miközben ő meg Nydia késő éjszakáig vitatkoztak a forradalomról − elméletben −, a könyörtelen háború sok helyen követelt áldozatokat. Itt volt például 1973. február 21. Ezen a napon a Sínai-sivatag és lejtőinek légterében Dél-Libanonban legalább 106 ember vesztette életét.

Egy líbiai BoeingEgy líbiai Boeinges a kairói repülőtér felé tartva 50 mérfölddel eltért útirányától, és a Sínai-sivatag fölött az izraeli harci repülők lelőtték. Az eset 106 ember életébe került. Móse Dajan tábornok az utasforgalmi gép lelőtt pilótáját, Jacques Bourges-t okolta, és úgy vélte, hogy szükségtelen az ügy kivizsgálása, az áldozatok hozzátartozóinak kártérítést sem fizetnek. Ő és Golda Meir miniszterelnök asszony pilótáik eljárását a következő szavakkal igazolták: „Csak parancsukat teljesítették.” Csak 24 órával később, mire kiderült, hogy reagált a világ a történtekre, jelezte Izrael a kártérítési hajlandóságát.

Körülbelül ugyanabban az időben, amikor izraeli harci repülők lelőttek egy menetrendszerű gépet, hatolt be Izrael hadserege Dél-Libanonba, és támadott meg palesztin gerillaállásokat − a hivatalos beállítás szerint a Fekete Szeptember gyakorlótáborait, ahol a lodi repülőtér kamikaze- gyilkosait és a müncheni merénylőket is kiképezték. Utólag az izraeliek bejelentették, hogy „60 terroristát” öltek meg. Valójában többek között egy kórház és az ENSZ egy élelmiszerraktára ellen is támadást intéztek. A halottak között volt egy fiatal tanuló ápolónővér is. A FeketeSzeptember egy héten belül visszaütött. Ezúttal azonban nem izraeli célpontot választott. A Fekete Szeptember egy kommandóegy- sége megrohamozott Szudánban egy diplomáciai fogadást, több vendéget foglyul ejtett, és világszerte bebörtönzött tagjaik szabadon bocsátását követelte. Az általuk benyújtott névsor különös összetételű volt. Ki akarták csikarni Sirhan B. Sirhan − RobertKennedy gyilkosának − szabadlábra helyezését Kaliforniában, 60 jordániai fegyházban sínylődő palesztin kiengedését és a nyugatnémet börtönben ülő Baader- Meinhofcsoport vezető tagjainak szabadon engedését. Amikor a nyolc túszejtő észrevette, hogy a szudáni német követ nincs is túszaik között, törölték a németeket névsorukból. Egyetlen követelésüket sem teljesítették. Erre meggyilkolták Cleo Noel amerikai követet, ügyvivőjét, Curtis Mooret, és Gut Eid belga diplomatát, majd megadták magukat a szudáni hadseregnek.

A halálos játszmában, melyben csapásokra ellencsapás következett, végig az izraeliek vezettek. Titkosszolgálatuk feketelistájára került időközben az, akit a Fekete Szeptember európai főnökének tartottak: Mohamed Budia. De tévedtek. Budia a Haddad-csoport egyik vezetője volt.

1973 nyarán Budia kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett. Vádi Haddad harcostársainak segítségével behálózta egész Európát a vasfüggöny mindkét oldalán palesztin támaszpontokkal. És ez még csak a kezdet volt. Sokkal nagyobb jelentőségű a szervezet számára, hogy Budia a többi forradalmárral is kiépítette kapcsolatait. Némelyik Vádi Haddadon és a közel-keleti kiképzőtáborokon keresztül jött létre, mások személyes ajánlások vagy diszkrét utalások révén. Budia életművét sokféleképpen nevezték: a terrorhálózatot „A Carlos-kapcsolatok”-nak, sőt még „Oroszország utolsó titkos fegyveré”-nek is, hogy csak néhányat említsünk. A sajtó túlzási hajlama, úgy látszik, határtalan. Az olvasóknak egyre azt szuggerálták, hogy itt egy Moszkva által távirányított anarchista hivatásos gyilkosokból álló elit sereg űzi rémtetteit. Ez az ostobaság bizonyára hasznos volt Budia számára. Itt voltak a baszkok és bretonok, a korzikaiak és észak-írek. Olaszországban a Vörös Brigádok, Nyugat-Németországban a Baader-Meinhofcsoport és a Június 2. mozgalom, Japánban a Vörös Hadsereg és Törökországban a Népfelszabadító Hadsereg. Némelyik csoport népe függetlenségéért küzdött, a másik bizonyos politikai irányzat győzelméért. Azokat, akik a világforradalomban hittek, visszarettentette a palesztinok nacionalizmusa. Sokan, ha ugyan nem mindannyian, meg voltak győződve róla, hogy a világot csak erőszakkal lehet megváltoztatni, de abban már nagyon eltértek a nézeteik, milyenek legyenek ezek a változások. Ha néhány önjelölt terrorista szakértő azt hiszi, hogy az anarchiának ezt a széles választékát Moszkvából és a Szovjetunióból irányították, tévúton jár.

Vádi Haddadot soha a legkisebb mértékben sem érdekelte a világforradalom. Ő csak egyetlen célpontra szögezte tekintetét: Izraelre. Az nyilvánvaló, hogy csoportja esetenként kölcsönösségi alapon másokkal is együttműködött, de számára is és az olyan emberek számára is, mint Budia, mindez csak egyetlen célt szolgált, a palesztinok hazájának visszahódítását. Ha a Japán Vörös Hadsereg a Közel-Keleten akarta kiképeztetni a tagjait, szívesen látták őket, cserében ezek a Budia szerezte fegyverekkel ártatlan embereket kaszaboltak le Lod repülőterén. Ha valóban Moszkvából irányított nemzetközi összeesküvésről lett volna szó, akkor a lodi vérfürdőt nyilván hasonló követte volna Japánban, amelyet palesztinok követtek volna el. De ilyenre soha nem került sor.

Budiának megvolt az a képessége, hogy ezeket a nemzetközi csoportokat, amelyek gyakran ellentétes célokat követtek, a maga céljaira használja fel. A Vörös Brigádok lopott útleveleit be lehetett cserélni egy kalasnyikovra. Német terroristák lopott kézigránátjaiért cserébe potenciális célpontokról szóló információkkal lehetett fizetni. Ha „Oroszország utolsó titkos fegyveré”-t közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy az nem más, mint a nemzetközi cserekereskedelem sajátos formája. 1973 tavaszán és kora nyarán az izraeliek hangtalanul vadászták végig egész Párizst Budia után. Júniusban azután elkapták. Budia június 27-e éjszakáját szeretőjénél töltötte egy 18. kerületi, Boinod utcai lakásban. Napfelkelte után egyik biztos búvóhelyére, a Rue des Fosses Saint Bernardra hajtott. Röviddel 11 óra előtt újra kijött a házból, kinyitotta a kocsija ajtaját, és beült a kormány mellé. Amikor előrehajolt, hogy az indítókulcsot a zárba dugja, a vezetőülés alatt akna robbant fel. Mohamed Budia halála Carlos életének drámai fordulatához vezetett.

− Ha az izraeliek nem gyilkolják meg Budiát − mesélte nekem Carlos −, Haddad bizonyára hagyta volna, hogy örökre Londonban malmozgassak. 1973 júliusában visszarepültem Bejrútba. Először a Népi Front különböző tagjaival töltöttem némi időt, majd újra találkoztam Vádi Haddaddal. Támogatni akartam a harcát, és minden időmet erre szántam. Ezt közöltem vele. Egyetértett szándékommal.

Megírtam az apámnak, hogy befejeztem a tanulmányaimat, és most utazgatni akarok, hogy a nyelvismereteimet bővítsem. Természetesen megígértem, hogy lehetőleg gyakran útba ejtem Londont. Szeptember végén, nem sokkal az októberi háború kitörése előtt tértem vissza Európába. Nem voltam diák többé, aki csak úgy mellékesen foglalkozik más dolgokkal. Mostantól minden időmet, energiámat és képességemet teljesen a munkára összpontosítottam. Ekkor született meg az igazi Carlos.

A Budiakommandó

A

mikor végre elérkeztünk „Az igazi Carlos megszületésé” -hez, már második interjúnk kellős közepén jártunk. 1985 szeptemberét írtuk ekkor. Első találkozásunk óta megpróbáltam az első

interjú eredmé nyeit feldolgozni, hogy jól felkészüljek a másodikra. Egy dologgal már tisztában voltam: még ha Carlos hajlandó lenne is újra egy teljes éjszakát végigbeszélni, akkor is szükségem lesz még egy harmadik, egyben utolsó interjúra is.

Második beszélgetésünkre ismét Baalbek közelében került sor, de egy másik faluban. Ez az interjú látványosan illusztrálta, mekkora szakadék tátong a Carlos által előadott „valóság” és a személyét körüllengő fantasztikus legendák között. Már ha hihetünk szavának.

− A szerint, amit olvastam, ön Mohamed Budia meggyilkolása után átvette az ő egész európai szervezetét.

Vastag szivart vett elő, szájába tette, és hosszan szemlélte parázsló végét, mintha annak lángjában keresné a választ.

− Mindent elhisz, amit olvas?

− Természetesen nem.

− Gondolja, hogy átvettem volna Budia csoportját?

− Erről még nem alkottam határozott véleményt. Ha ez igaz, akkor Vádi Haddad kifejezetten naiv ember volt. Bármit is állítanak róla, de a naivitás egyáltalán nem lehetett jellemző rá.

Egyetértően bólintott.

− Jó. De miért lett volna naivitás, ha rám ruházza a vezetést? − Tulajdonképpen nekem kellene kérdezni.

− Parancsoljon.

Intett, hogy folytassam.

− Amikor Budiát 1973 júniusában meggyilkolták, ön még tiszta, megíratlan lap volt. A jordániai követ ellen tervezett merényleténél a Fekete Szeptember megelőzte. A jordániai csatatéren szerzett harci tapasztalata szerintem még nem biztosíték arra, hogy a nagyvárosi bevetésre is alkalmas. Különösen olyan bevetésekre, amilyenekről Haddad ábrándozott.

Egyetértő bólogatással kísérte fejtegetéseimet.

Egy pillanatig egy vezetőképző tanfolyam egyetlen hallgatójának éreztem magam.

− És ezért adta át a vezetést Michel Moukarbelnek azután, hogy az izraeliek meggyilkolták Budiát. Moukarbel következett tehát Budia mögött a rangsorban?

− Igen. Haddad megmondta, hogy Moukarbel és csoportja nem fog engem minden további nélkül teljes jogú tagként elfogadni. Először igazolnom kell magam előttük.

− És mit javasolt Haddad próbatételnek?

− Joseph Edward Sieffet kellett volna meggyilkolnom.

Ezt teljesen lazán mondta. Ismerek olyan embert, akit nagyobb nyugtalansággal tölt el, ha valami ételt kell rendelnie a vendéglőben. De mi itt ültünk, és a Marks & Spencer kereskedelmi hálózat elnöke tervezett meggyilkolásának részleteiről beszélgettünk. Ez az ember Nagy-Britannia cionista vezéreinek egyike volt, ahogy Carlos gyorsan hozzátette. Ennek a merényletnek részletesebb kifejtését későbbre halasztottam, mert mint már annyiszor, Carlos első megjegyzései máris újabb kérdéseket vetettek fel.

1973 januárjában egy palesztin kommandó, elterjedt nézetek szerint Mohamed Budia parancsnoksága alatt, rajtaütést kísérelt meg az ausztriai Schönau kastélyára, az emigráns szovjet zsidók átmeneti táborára. Ugyanezen év szeptember 28-án két palesztin felszállt egy Pozsonyból az osztrák határvárosba, Marcheggbe tartó vonatra, és útközben több zsidó túszt ejtett.

A BrunoKreisky vezette osztrák kormányzat csak alig több mint 24 óra múlva kapitulált. A palesztinok rendelkezésére bocsátottak egy könnyű repülőt, Schönaut bezárták.

A palesztinok számára ez hatásos győzelem volt. Nem folyt ugyan vér, de annál nagyobb hatású propagandasikert könyvelhettek el. A két palesztin magát „A palesztin forradalom sasmadará”-nak nevezte. Ilyen nevű csoport addig még nem fordult elő. Általában feltételezték, hogy ezzel a névvel az akció mögött állók valódi személyiségét akarták fedezni. Az ezt követő időben egyetlen más csoport sem vállalta ezért a felelősséget, de egyes szerzők azt állítják, hogy a Népi Front akciója volt, amely előbb Budia, majd később, halála után, Carlos vezetése alatt állt.

Annak alapján, amit Carlos a párizsi csoportnál végzett tevékenysége kezdetéről mesélt, úgy tűnik, hogy az ausztriai vállalkozáshoz nem volt köze. Kérdéseket tettem fel neki ezekkel az eseményekkel kapcsolatban. De válaszai megint szöges ellentétben álltak mindazzal, amit addig erről az ügyről írtak.

− Mikor történt a schönaui akció? − kérdezte.

− 1973. szeptember 28-án kora reggel kezdődött.

− Szeptember vége előtt nem tértem vissza Bejrútból.

− Pontosan mikor?

Megvonta a vállát.

− Úgy szeptember 25. körül. De hiszen már megmondtam magának, hogy előbb próbát kellett kiállnom, és erre a Sieff elleni merényletet választottam.

− A schönaui akciót Moukarbel irányította Párizsból?

− Nem. Meglehet, hogy Moukarbel biztos búvóhelyet szerzett ezeknek Párizsban, de mást nem tett ebben az ügyben.

− Ki állt a túszszedési akció mögött?

− A szírek.

− A szírek?

− A két ember az el-Száika csoport tagja volt. Azok a terroristák, akik már januárban, az első akciójuk során lebuktak, szintén ehhez a csoporthoz és nem a Népi Fronthoz tartoztak.

− Ezt az első kísérletet a Fekete Szeptembernek és ezzel együtt Budiának tulajdonították. Később, amikor a bíróság előtt álltak, az osztrákok azt állították, hogy az el-Száika csoport tagjai voltak, de… − Az el-Száika tagjai voltak, mint ahogy azok a bajtársak is, akik később sikerrel jártak. Minden terv szerint ment végbe.

− Igen, tudom. A tábort bezárták.

− Ez csak részletkérdés volt. A rajtaütés világszerte az újságok címoldalára került. Izrael barátai tiltakoztak, és Golda Meir éppen a legjobbkor gurult dühbe. Először majd elszállt a méregtől, azután elröpült Bécsbe.

Kuncogott a saját tréfáján. Nyilvánvalóan szívesen emlékezett vissza ezekre az eseményekre.

− Képzelje csak el: az arabok úgy tervezik, hogy hamarosan megindítják Izrael ellen az Októberi Háborút, és elérik, hogy a miniszterelnök asszony Ausztriába repüljön, és ott jelenetet rendezzen Kreiskynek. Néhány nappal a háború előtt két szíriai palesztinnak sikerült trükkösen az egész izraeli nemzet figyelmét elterelni.

Szinte sajnáltam, hogy meg kellett zavarnom jó hangulatát. − De hiszen az arabok elveszítették a háborút.

− Nem! Az egyiptomiak és amerikaiak ellopták az arabok biztos győzelmét.

Ez érdekes vitaindító álláspont lett volna, de az idő sürgetett. − Be akart számolni első, Joseph Sieff elleni merényletéről. − Moukarbel csak egy öreg pisztolyt és öt patront adott. Azt állította, hogy a francia biztonsági szervek Párizsban a törökök elleni bevetésnél minden egyéb fegyvert elkoboztak.

Kértem Carlost, világítsa meg részletesebben ezt az ügyet. − A THKO (Török Népfelszabadító Hadsereg) nagyobb akcióra készült. Michel Moukarbel fegyverek és felszerelések egész arzenálját bocsátotta a rendelkezésükre − gránátokat, lőfegyvereket, rádió adó- vevőket. Nekem Párizsban csak egy öreg Berettát és öt lövedéket adott.

− Miféle támadásra készültek a törökök?

− Henry Kissingert akarták meggyilkolni.

− Mi okuk volt rá?

− Ön tréfál.

− Egyáltalán nem. Aki − Egyáltalán nem. Aki ban el akarta tenni láb alól az Egyesült Államok külügyminiszterét, annak erre a legkülönfélébb okai lehetnek. Hogy ezek jogosak voltake, az más kérdés.

− Kissinger és Szadatvoltak a főbűnösök abban, hogy az arabok nem nyerték meg a háborút. A háború után Kissinger aktívan részt vett a béketárgyalások létrejöttében. Mindegy, hogyan végződtek ezek a tárgyalások, az biztos, hogy nem az arabok érdekeit képviselték. − És miért akarták a törökök kinyírni Kissingert?

− Meg akarták törni a saját hazájuk amerikai függését. Ez volt az ő okuk. És ezért is voltunk a segítségükre.

Henry Kissinger Európába repült a közel-keleti béketárgyalásokra. A török földalatti csoport tudomást szerzett róla, hogy Párizsba és Genfbe készül. Ezért azt tervezte, hogy az amerikai külügyminisztert a két város egyikében géppisztolyokkal és gránátokkal megtámadja. A csoport nem tudta, hogy beépültek, és lefülelték tervüket. A francia titkosszolgálat ismerte a török tervet.

rvet.

án a francia DST egyik egysége megrohamozott egy villát Villiers-sur-Marneban, Párizs közelében. A tisztviselők a THKO tíz tagját letartóztatták, és biztonságba helyezték a nagyszámú fegyverből és adó-vevőből álló arzenált.

Amikor a DST a villát lerohanta, Carlos Londonban tartózkodott, és JosephSieffet, a Haddad által kiszemelt áldozatot figyelte. A Sieff család régi hagyományai alapján nemcsak Izrael, de a cionizmus iránt is elkötelezett volt. Edward Sieff a nagybritanniai cionista egyesület alelnöke volt. Családja évtizedeken keresztül tízmillió fontot áldozott a cionizmus ügyéért.

Carlos a Sieff családdal kapcsolatos, mindenre kiterjedő méltatását a következő szavakkal fejezte ki:

− Azt ugyanis tudnia kell, hogy én sohasem voltam antiszemita. Anticionista igen. De nem antiszemita.

− Már azt hittem, most azt fogja mondani, hogy legjobb barátai között zsidók is vannak.

Rámutatott sasorrára.

− Eletemben gyakran néztek zsidónak.

Megjegyzésem ironikus élét nem vette észre.

− Hol lakott akkoriban Londonban?

− Három helyen. A családomnál a Phillimore Courton, illetve Nydiánál és Angelánál.

Angela Maria Angeles Otaola Barance fiatal baszk nő volt, aki Angela Otaolára rövidítette a nevét, miután a hetvenes évek elején Angliába érkezett. Azért települt Angliába, hogy tökéletesítse nyelvtudását, és belekóstoljon a „pezsgő” Londonba. A venezuelai férfi mindkét céljához megfelelő partnernek bizonyult. Carlos elmesélte, hogy csak röviddel a Sieff elleni merénylete előtt ismerkedett meg Angelával. Az ismeretségből hamarosan szerelmi kapcsolat lett. Angelának Nyugat- Londonban, a Hereford Streeten volt egy kis lakása, amelynek a venezuelai többféle vonatkozásban is jó hasznát vette.

− A családom abban az időben nem tartózkodott Londonban, így a Phillimore Courton a lakásuk csak az én rendelkezésemre állt. A Berettát és a muníciót Angelánál rejtettem el. Az 1973 karácsonyautáni héten eljött számomra a cselekvés ideje. Mivel kevés volt a töltényem, nem tudtam a fegyvert kipróbálni. Szememet lövészklubomban célzó- gyakorlatokkal edzettem. A családom kocsiján hajtottam Észak-Londonba, ahol Sieff lakott. Világos volt számomra, hogy gyengék a kártyáim. Nem volt sofőröm. Nem voltak gránátjaim. Csak egy pisztolyom és öt golyóm.

− Ezzel szemben az ön oldalán állt a váratlan meglepetés effektusa. És áldozata fegyvertelen volt.

− A meglepetés igaz, de azt nem tudtam, hogy fegyvertelen. Nincs-e fegyveres testőrsége? Előzőleg jól megfigyeltem a házat, és nem fedeztem fel biztonsági berendezést, de a házban lehettek volna őrök is. Akkoriban a cionistáknak a brit rendőrség gyakran biztosított személyi őrizetet.

Röviddel este 7 óra előtt csöngettem Sieff ajtaján. Az utcán minden csendes volt. Az inas nyitott ajtót, ráfogtam a fegyvert, és azt mondtam: „Vezessen a háziúrhoz!” Fenn az emeleten kinyílt egy ajtó. Egy nő volt. Alighogy meglátott, becsapta az ajtót. Gyorsan kellett cselekednem. Sieff a fürdőszobában volt. Az inas kopogott. Amikor Sieff kinyitotta az ajtót, félretoltam az inast. A pisztolyom csöve majdnem Sieff arcát érintette, amikor elsütöttem. A lövés éppen az orra alatt találta el. Még kétszer akartam tüzelni, de a pisztolyban megakadtak a lövedékek. Három lövés biztosan végzett volna vele. Akkor meghallottam, hogy valaki telefonál. Gyorsan el kellett tűnnöm. Lerohantam a lépcsőn, és ki a házból. Az autót éppen a házzal szemben állítottam le. A Regent´s Parkba hajtottam, és megálltam. A merényletnél kalap és kabát volt rajtam. Levettem ezeket, és a kocsi hátsó ülésére dobtam. Utána hazamentem.

− A Phillimore Courtra?

− Nem, először Angelához, és nála elrejtettem a fegyvert. Azután mentem csak a Phillimore Courtra.

− Hogy érezte magát merénylet közben?

− A gondolatok vadul kergették egymást a fejemben. Nagyon izgatott voltam. Amikor a kocsit leállítottam Sieff házával szemben, nem volt már időm az érzésekre, cselekednem kellett. Minden roppant gyorsan történt. Egy perc alatt lezajlott minden. Utána csak dühöngtem. − Dühöngött?

− Igen. Ha Moukarbel azokat a fegyvereket adta volna, amelyeket kértem tőle, akkor Sieff nem élte volna túl a támadást. Hiszen tudja, hogy megúszta élve.

− Igen. Úgy mondták, hogy szinte csodával határos módon élte túl a merényletet. A golyó nyilván a fogairól pattant vissza.

Carlos megvetően felhorkant.

− Hihetetlen, hogy túlélte, ha csak egy lövést adtam le, akkor is. Carlos most hirtelen pisztolyt rántott elő. A kezében feküdt, a csövét rám fogta.

− Ez egy Makarov. Ha akkor este ilyen fegyverem van, akkor Sieff most halott lenne.

− Halott. 1982-ben halt meg.

Meglepett, ahogy erre a megjegyzésemre reagált. Nagyon sokat tudott Sieffről, de Sieff halálhíre nyilvánvalóan újdonság volt a számára. Elmosolyodott. A fegyvert kettőnk közé tette az asztalra, felugrott, és valamit arabul kiáltott. Aztán az ajtóhoz ment, kinyitotta, és izgatottan kiszólt a folyosóra. Egy arab inas jelent meg, és rögtön el is tűnt. Egymás után betódultak azok a férfiak, akiket érkezésemkor itt találtam. Egész idő alatt nem tudtam levenni a szemem az asztalon heverő fegyverről.

Carlos nyilvánvalóan azt a jó hírt mesélte el, amit az imént tőlem hallott. Az inas visszajött, egy tálcán poharakat és egy üveg pezsgőt hozott. A szoba időközben megtelt. A palackot felbontották, mindenkinek töltöttek. Carlos pohárköszöntőt rögtönzött, és a társaság arra ürítette poharát, amit vezérük arabul mondott. Egyikük megfordult, és rám nézett. Még mindig ugyanott ültem, ahol kezdetben. Ez a férfi odalépett hozzám, és erős arab akcentussal kérdezte:

− Miért nem iszik?

Iszonyúan dühbe gurultam. Letettem a szemüvegemet a Makarov mellé, és felálltam. Nagy nehezen összeszedtem magam, és így szóltam: − Először is nem iszom alkoholt, és másodszor is semmi kedvem az önök privát mulatságához csatlakozni.

Míg ez az ember a szavaim értelmén töprengett, Carlos átjött hozzá, és így szólt:

− Hallottad, nem iszik.

Azután hozzám fordult:

− Nem fog soká tartani. Ön olyan jó híreket hozott nekem, hogy azt meg kell ünnepelnünk. Egy cionistával kevesebb a világon mindig ok az ünneplésre.

− A pisztolya. Megfeledkezett a pisztolyáról.

Bólintott, és elvette a fegyvert az asztalról. Amikor szürke öltönye zakóját kigombolta, akkor láttam meg először a válla felett viselt pisztolytáskát. Egy pillanattal később már el is tűnt a pisztoly, és gömbölyű pocakján ismét begombolta a zakót.

Carlos végül kiürítette a szobát, és visszaült.

− Bocsássa meg, kérem, hogy félbeszakítottam a beszélgetést. De a jó hírt meg kellett ünnepelnem a bajtársaimmal. 1974 januárjában egy második támadást szerveztem Sieff ellen. Időközben mindent megkaptam Michel Moukarbeltől, amire szükségem volt, megbízható fegyvereket és sok minden egyebet is − de Sieff családostól a Bermudákra utazott. Amikor visszatért, újabb akciók előkészítésével voltam elfoglalva.

− Haddad mégis pozitívan reagált a Sieff elleni merényletére? − Igen, nagyon elégedett volt. A bejrúti Népi Front vállalta magára az ügyért a felelősséget. Ebben így állapodtunk meg. Elterelte a figyelmet arról, amit én és mások Vádi Haddad megbízásából tettünk. Vádi Haddad megbízásából. Nyilván nem a dr. Georges Habasféle Népi Front-szárny megbízásából. Habas 1972-ben szakított Haddaddal. Az állandó repülőgép-eltérítések, különösen, ha csak pénzszerzési célból csinálták, sehogy sem illettek bele Habas forradalmi filozófiájába. Az erőszakos cselekedetek és a Haddad-féle terrorista módszerek a két orvosdoktor közötti szakításhoz vezetett. Jellemző, hogy Carlos Haddad csoportjában maradt. Addigra lassanként elveszítette ifjúsága forradalmi eszméibe vetett hitét. Céljai és ambíciói egyre jobban öszszekuszálódtak.

− Mit tett ezután?

− Párizsból 1974-ben magammal hoztam néhány leadót és egy csomó plasztik robbanószert is.

− Kiképezték a plasztikbombák használatára?

− Igen, a Közel-Keleten. Ott voltak plasztik robbanószerrel töltött gránátok.

− Anyja és öccsei időközben visszatértek karácsonyi vakációjukról. − Igen, de a fegyvereket és a többi felszerelést egyik titkos lakásomon tároltam.

− Pontosan mit ért ezen?

− Angela vagy Nydia lakását. Ezek később természetesen újabbakkal egészültek ki. A hatóságok számára londoni időszakomban az anyámnál laktam.

− Mennyit tudott a két fiatal nő a tevékenységéről?

− Tudtak egyet-mást. Nydia többet, mint Angela. Nydia valójában csoportunk egyik megbízható tagja volt. A Sieff elleni támadás előtt magammal vittem Párizsba, és ott bemutattam Moukarbelnek. Nydia minden támogatásra hajlandó volt, amit csak kértünk tőle. Bizony, hasznos dolog, ha egy idegen városban az embernek több nője is van. − Bizonyára Mohamed Budiának is ugyanez volt a véleménye. Bólintott.

− A következő célpont a londoni Cityben egy cionista bank volt, a Bank Hapoalim. Ez úgy 1974 januárja vége felé történt.

− Ki választotta ki?

− Én javasoltam, Vádi Haddad pedig beleegyezett. Michellel közölte ezt, és ő informált róla engem. Én csak beletettem egy plasztikgránátot egy kartondobozba, kinyitottam a bank ajtaját, és a pénztár felé dobtam a csomagot. De az ajtó visszacsapódott, és abban a pillanatban vágott karon, amikor a csomagot elhajítottam. Ettől célt tévesztett. A bomba végiggurult a padlón, mielőtt felrobbant volna. Senki sem halt meg, de a bank berendezése részben megsérült. Az újságok és a tévé bőségesen beszámoltak róla.

Egy színész is beszélhetett volna ugyanígy legutóbbi fellépése kritikáiról.

− Nem félt, hogy a Cityben fényes nappal elkaphatják?

− Nem. Bevetésekkor fürge vagyok. Akkoriban karcsúbb voltam, és jobb formában, mint most. Azonkívül a bank bejárata előtt parkoltam le a kocsit. Az autóban volt az adó-vevő. Amikor a támadás után Kensington felé hajtottam, lehallgattam a rendőrségi adót. A rendőrség minden lépésével tisztában voltam.

− Csak két merényletet hajtott végre. Mindkétszer meglátták. A körözéseken az akkori külsejének pontosan megfelelő személyleírást adtak önről. Ez cseppet sem nyugtalanította?

− Egyáltalán nem. A rendőrség kinyilatkoztatta, hogy egy arabot köröz. Nézze, amikor 1971-ben otthon, Chelsea-ben kihallgatott a rendőrség, találtak egy hamis útlevelet, és mégsem csináltak semmit. Most pedig egy arabot kerestek. Nyilvánvaló volt, hogy a rendőrség az pedig egy arabot kerestek. Nyilvánvaló volt, hogy a rendőrség az es kihallgatásom és a Sieff meg a bank elleni rajtaütések között nem látott semmi összefüggést.

− Hogyan reagált volna, ha egy banktisztviselő súlyosan megsérült vagy akár meghalt volna?

Csak a vállát vonta meg.

− Aki egy cionista bankban dolgozik, annak ezt a kockázatot vállalnia kell.

− Csak ilyen egyszerűen?

− Igen. A cionisták elleni háborút nem szabad Izraelre korlátozni. Izraelt a cionisták erőteljesen támogatják, miközben álmukban sem gondolnak arra, hogy ott éljenek. A pénzükkel vásárolják meg nyugodt lelkiismeretüket.

Miután Carlos bebizonyította, hogy nem a lelkiismeret-furdalások embere, folytatta elbeszélését. Február elején Bejrútba repült. Ott Michel Moukarbel csatlakozott hozzá, és Haddaddal együtt vitatták meg a következő kampányukat.

Libanonban a Japán Vörös Hadsereg (JVH) tagjai is csatlakoztak hozzájuk. Éppen sikeres csapást mértek a Shell olajtársaság szingapúri finomítóira. Vádi Haddad véleménye szerint az ilyen akciók − a japánok 15 olajtartályt robbantottak fel − csak fokozzák a Nyugat riadalmát, ha az NFPF és a JVH közös akciójaként tüntetik fel. Valójában − magyarázta Carlos − a japánok 1972 után csatlakoztak csak harcukhoz. Ettől az időponttól kezdve a Népi Front Haddad vezette szárnyának voltak alárendelve. Minél többen álltak rendelkezésére a legkülönbözőbb országokból, annál könnyebb volt a cselekvési terét kitágítani. Moukarbel megkapta újabb célpontjait − 3 párizsi újságot, melyek elkötelezetten Izrael mellett szálltak síkra. Ezúttal a párizsi csoport új néven, Budia-kommandóként készült az akciókért a felelősséget magára vállalni.

Ezekre a rajtaütésekre Moukarbel már addig is Párizsban élő férfiakkal és nőkkel bővítette ki a csoportját. Mindannyian a szélsőbaloldalról érkeztek. Voltak közöttük politikai emigráns korzikaiak, algériaiak és franciák is. Ezek anélkül, hogy elvbarátaik nacionalista törekvéseit osztották volna, feltétel nélkül a közel-keleti kérdés elkötelezettjei voltak, annyira, hogy minden aggály nélkül megszegték a törvényeket. A célpontok a L´Archehavi folyóirat, a Minute hetilap és a L´Aurore napilap szerkesztőségi épületei voltak. Francia elvbarátok, akik betársultak ebbe a merényletsorozatba, megkérdezték, hogy nem lehetne-e felvenni a listára az ORTF, az Állami Rádió épületét is? Moukarbel beleegyezett.

Carlosnak igyekeznie kellett. Mint egyzsonglőrnek, aki azzal az egyszerű gyakorlattal kezdi, hogy két tárgyat tart egyszerre a levegőben, és lassanként fokozza csak számukat, úgy nőttek az igények sajátos képességei iránt. Amikor 1974-ben Moukarbel visszatért az ádeni és bejrúti megbeszélésekről, az volt a véleménye, hogy megszerezte a jogot a párizsi akciósorozat irányítására. Ez világos volt mostani megjegyzéseiből.

De ugyanilyen egyértelmű volt az is, hogy Haddad, Moukarbel és a többiek nem értettek ezzel az önértékeléssel egyet. A sikertelen merénylet, majd a bank elleni dilettáns bombatámadás Vádi Haddad szemében nem volt elégséges ok arra, hogy Carlost a terroristaakció legfőbb vezérkarába léptesse elő. Ez a Moukarbelhez fűződő kapcsolatának egyik kényes pontja volt, amely állandó súrlódásokhoz vezetett, és végül fatális következményekkel járt.

Carlosnak a vezetői funkció megszerzése csak egy probléma volt a sok közül. Akadt még bőven más gondja is: meg kellett terveznie a párizsi támadássorozatot, gondoskodni róla, hogy a fegyvereket és robbanóanyagot eljuttassák Párizsba, illetve Londonba, és mellékesen növekvő számú szeretőivel is meg kellett őriznie jó kapcsolatát. Ráadásul áprilisban újabb probléma merült fel. Apja, Jose, Caracasból Londonba érkezett. Miután anyja figyelmeztette, Carlos kötelességtudóan felhívta a Phillimore Courti lakást, és úgy tett, mint akit meglep, hogy a telefont ott az apja vette fel.

Azonnal Londonba repült, és ott két hétig az engedelmes fiút játszotta. Erről alaposabban kikérdeztem. Biztosított róla, hogy az apja csak 1975 júliusában tudta meg az igazságot, amikor már az egész világ előtt nyilvánvaló volt, ki is ő voltaképpen. Öccse, Lenin, és anyja, Elba csak annyit tudott, hogy ő a Lumumba Egyetemről való kizárása után a Közel-Keletre ment, de semmi közelebbit. Alighogy apja újra felült a repülőgépre Venezuela felé, Carlos visszasietett Párizsba, hogy többi problémájával foglalkozzon. Júliusban a Haddadféle csoport egyik japán tagja, Takamoto Takasi valóságos fegyverarzenált csempészett át a vámon. Moukarbel és Carlos munkához látott. A fegyverek egy részét átcsoportosították Genfbe. Még több fegyvert a Lignel-galériában raktároztak el. Ez az előkelő Rue de Verneuil egyik művészeti galériája volt. A tulajdonosa, JeanCharles Lignel egy Algírban született francia volt, jómódú és politikailag befolyásos lyoni család fia. Nem tudta, hogy cégvezetője a Budia-kommandó tagja. Ahogy Carlosnak, neki is sok neve és sok nemzetisége volt. Az igazi neve Antonio Espedito Carvalho Pereira, és brazilként látta meg a napvilágot.

A párizsi bombamerényletek tervei kezdtek lassan testet ölteni. Az egyes elemeket részenként illesztették össze. Moukarbel úgy rendelkezett, hogy a merényleteket 1974. auzett, hogy a merényleteket 1974. aura időzítsék. Csak néhány nappal a tervezett bevetés előtt merült fel újabb probléma a Budiakommandóban. Július 26-án este a Haddad-csoport újabb tagja érkezett Bejrútból az Orly repülőtérre. Ez a később Szudzuki Furuja néven ismertté vált japán azzal követte el első hibáját, hogy közvetlenül Bejrútból jött. Haddad évek hosszú során keresztül szigorú szabályként írta elő, hogy emberei soha ne érkezzenek a célországba közvetlenül Bejrútból. Mindenkit, különösen aki ilyen tevékenységet folytatott, alaposan ellenőriztek és kikérdeztek, ha Bejrútból érkezett. Furuja vagy nagyon ostoba, vagy nagyon pimasz volt, vagy mindkettő. Egy Bejrútból érkező japán, akinek csak kézipoggyásza van, valósággal provokálja, hogy faggassák. Úgy is történt. Amikor ki kellett nyitnia a vámnál krómdíszítésű fekete aktatáskáját, a vámos Aladdin kincsesbarlangjába pillantott. A japán valódi neve Josiaki Jamada volt. A valódi személyazonossága körül ezután kezdődő zűrzavarnak a táska tartalma volt az oka. Felül amerikai útlevél, amelyben Furujának neveztetett, mellette Szudzuki névre szóló tajvani, végül egy harmadik, japán útlevelében ismét Furujának hívták. A vámtisztviselő beható vizsgálat után felfedezett a bőrönd dupla feneke alatt egy titkos rekeszt, 10 000 dollárral. A bankjegyek éppolyan hamisak voltak, mint az útlevelek. Jamada táskájában több kódolt és rizspapírra írt üzenetet is hozott. Ezek egyike, amelyet a párizsi japán követ fejtett meg, így hangzott: „Kis Telihold Kisasszony! Elemészt a vágy utánad. Hadd öleljem szépséges testedet. Odaadó szerelmes rabszolgád: Szudzuki!” Jamada letartóztatását néhány napig eltitkolták. A francia titkosszolgálat kiderítette, hogy a „Kis Telihold Kisasszony” neve Mariko Jamamoto, és eladó egy japán üzletben az Avenue de L´Opérán. Persze nemcsak eladó volt, hanem a Japán Vörös Hadsereg tagja is. Mindenekelőtt levélszekrényként működött a JVH tagjai számára, akik Haddad párizsi csoportjával akarták a kapcsolatot felvenni. A DST figyelte a lány munkahelyét és lakását. Egy hét alatt a Vörös Hadsereg tíz tagját tartóztatták le. Kettejüket valamivel később kiengedték. Ezek meggyőzték a francia biztonsági szolgálat hivatalnokait, hogy ők a honfitársaikat, akik a lakásukon összejöveteleket szerveztek, művésznövendékeknek tartották.

A francia hatóságok megkérdezték a többi nyolctól, hová toloncolják ki őket? A párizsi JVH vezetője, Takamoto, aki előzőleg egy kisebb háborúra elégséges fegyvert és lőszert csempészett át a francia vámon, azt mondta, hogy a tulajdonképpeni úticélja ugyan Lengyelország, de azt akarja, hogy Amszterdamba szállítsák. Néhány héttel később Takamoto óhaja kifejezetten kínosnak bizonyult a francia titkosszolgálat számára.

A DST kinyilatkoztatta, hogy a JVH összes párizsi tagját letartóztatta. Ez örvendetes hír volt annak a huszonháromnak, akiket Moukarbel és Carlos rejtett el Párizsban. A következő események során a francia titkosszolgálat nem szerzett tudomást a Japán Vörös Hadsereg és a Népi Front között fennálló kapcsolatról! Utóbbi szervezet megkezdte a visszaszámlálást merényletsorozata előtt. Az újságok szerint Haddad emberei ezekhez azakciókhoz lopott autókat használtak. Megkérdeztem Carlost, így volt-e.

− A négy autót szabályosan béreltük egy párizsi autókölcsönzőből. Két Estafette szállítókocsit és két Renault személykocsit béreltünk. Én magam intéztem a kocsikölcsönzést, és ehhez hamis olasz jogosítványt mutattam fel. Postai csekkel fizettem.

− És hogyan lesz bomba egy Estafette-ből vagy Renault-ból? − Nem kell hozzá más, mint egy kempinggázpalack, egy kilogramm robbanószer meg egy ébresztőóra. Röviddel azelőtt, hogy a kocsit elhagyjuk, ki kell a gázpalack tetejét csavarni. A gáz szétterjed a kocsiban, amelyet előzőleg természetesen gondosan szigetelni kell. A megfelelő időpontban − a mi esetünkben ez hajnali két óra volt − az ébresztőóra kiváltja a robbanást − és bumm! Tudatosan választottuk ezt az időpontot. Biztosak akartunk lenni abban, hogy minden dolgozó elhagyta már az épületet. Nem akartuk, hogy egyetlen munkás is ott vesszen.

− A londoni bank ellen végrehajtott bombamerényleténél még más volt a véleménye.

− Nem az enyém változott. Moukarbel volt más véleményen. Ő döntötte el a párizsi időpontot.

− Egyetértett vele?

− Igen. Munkaidőben Párizs közepén túl veszélyes lett volna autóbombát ilyen épületek előtt elhelyezni. Különösen a jól őrzött állami televíziónál nem ment volna könnyen.

− És minden arra járó gyalogos számára is kellemetlen lehetett volna. − A tévé épülete elé leparkolt autó nem robbant fel. Megállt benne az óra. A másik három teljes sikerrel járt. A robbantásoknak hatalmas hatása volt.

− Igen, bizonyosan, de arra járók életébe is kerülhetett volna. − És hány ember veszíthette volna az életét, amikor az izraeliek délelőtt 11 órakor felrobbantották Mohamed Budiát?

Most tértünk rá azokra a kérdésekre, amelyek a meggondolatlan japán futár, Jamada letartóztatásából eredtek. A Budiakommandó elhatározta, hogy kiszabadítja. Vádi Haddad megüzente, hogy Jamada kiszabadítását elsőrendű fontosságúnak tartja. Azonkívül két, Moukarbel által Németországba tervezett merényletet is engedélyezett. Egyiket egy mannheimi gyár, a másikat a frankfurti izraeli állami utazási iroda ellen tervezték. Mindkét akciót augusztus utolsó hetében, az éjszakai órákban a német forradalmi sejtek hajtották végre. Ezek működtek együtt a párizsi Budia-kommandóval.

Eközben Carlos azon a kérdésen töprengett, hogy lehetne Jamadát kiszabadítani. Neki kellett az akciót vezetni, csakúgy, mint előzőleg az autós bombákét. A terroristatanuló gyorsan elérte a mesterfokozatot, de bármilyen alaposnak bizonyult is a rémületkeltés, gyilkolás vagy robbantás tantárgyaiban, addig, míg Moukarbel él, soha nem kapja meg a Budiakommandó vezetői posztját. És mivel Haddad másik szigorú szabálya értelmében a csoportvezetőnek soha nem volt szabad személyesen részt venni az akcióban, több mint valószínű volt, hogy az egyre növekvő kockázatot vállaló Carlos nem él elég soká ahhoz, hogy előléptessék csoportvezetővé.

Mindketten töprengtek a Jamada-ügyön, és különféle megoldásokat gondoltak végig. Végül megegyeztek abban, hogy valamelyik európai francia nagykövetség ellen intéznek támadást, a nagykövetet túszul ejtik, és Jamada szabadon bocsátását követelik. Arra az esetre, ha a francia kormányzat nem enged, egy második akciót kellett előkészíteni.

− Egész sor követségi épületet vizsgáltunk végig. Megfigyeltük a nagykövetségi rezidenciákat, és követtük a nagyköveteket, hogy mindennapos útjaikat megismerjük. Ezzel voltunk elfoglalva egész augusztusban. Végül a hágai francia nagykövetségre esett a választásunk. − Milyen követségek kerültek még szóba?

− Az angliai, olaszországi és németországi francia nagykövetség, a többire már nem emlékszem.

− Miért Hágát választották?

− Ha a francia kormányra a második akcióval is fokozni kell a nyomást, annak okvetlenül Párizsban kell történnie, mert ott a leghatásosabb. Londonból esetleg nehézségekbe ütközött volna gyorsan visszatérni, és a brit kormány esetleg makacskodott volna. Megeshetett volna, hogy lezárja a repülőtereket és a tengeri kikötőket. Az olaszok valószínűleg begurultak volna, megrohamozzák a római francia nagykövetséget, és vérfürdőt rendeznek. A németek az augusztusi bombamerényletek után biztosan nagyon elővigyázatosak voltak. A holland mindig is értelmes nép volt, és mivel eddig az időpontig ott még nagyobb akció nem volt, hideg fejjel kellett a merényletre reagálniuk. Úgy pipálta ki az egyes országokat, mint vevő a bevásárlóközpontban a hétvégi főznivalók listáját. A Japán Vörös Hadsereg három tagját választotta ki az akcióhoz. Carlos ilyen módon kimaradt belőle, arra az esetre, ha egy második akciót is végre kell hajtani. Ezen a ponton újabb komplikáció merült fel. Ismét a japánok és hamis útleveleik okozták.

okozták.

én néhány koreai állampolgárságú japán gyilkos merényletet követett el Pak Csong Hi dél-koreai elnök ellen. Fegyvereik először csütörtököt mondtak. Mire mégis működtek, Pak elnök a szónoki emelvény széles asztala mögé bújt. A neki szánt lövedékek a feleségét ölték meg. A kórházba szállítás közben halt meg. A tetteseket letartóztatták. A rendőrség felfedezte, hogy hamis útlevelet használtak. A Párizsban Moukarbel és Carlos segítségével elrejtett egyik JVH-tagnak ugyanilyen hamis papírjai voltak. Vádi Haddad szerezte be őket. A DST beavatkozása Párizsban riadóztatta Moukarbelt.

Azt a három japánt kivéve, akit a követség elleni rajtaütésre választottak ki, az összes többi japánt azonnal Zürichbe szöktette. Svájcba való áttelepítésüáttelepítésüán került sor.

Csütörtökön Carlos, a brazil Antonio Pereira és a kommandó két japán tagja vonattal utazott el Párizsból. Pereira egyedül utazott, csomagjátagja vonattal utazott el Párizsból. Pereira egyedül utazott, csomagjáos gránátokkal és a követség elleni csapásra szánt többi fegyverrel. Mindezt sem a francia, sem a holland vámosok nem fedezték fel. Ugyanaznap késő délután találkozott össze az egész csoport egy amszterdami szállodában. A francia kormány baráti segítségének köszönhetően Takamoto is jelen volt a találkozón. Carlos és Takamoto, a japánok vezetője pénteken egy kocsival, amelyet Pereira bérelt, a hágai francia követséghez hajtott. Pereira ott maradt, hogy a másik két japánnal törődjön. Hágában megfigyelték, mikor érkezik a francia nagykövet, Jacques Senard a követségre, és mikor távozik onnét déltájban. Tervük értelmében Takamotónak Amszterdamba kellett volna kocsizni, hogy a kommandó többi tagjával és a fegyverekkel időben visszaérjen a francia követséghez, amikor a nagykövet ebéd után viszszatér, amire nem lehetett déli fél kettő előtt számítani. Rászegezett fegyverrel akarták foglyul ejteni és bevinni a nagykövetségre. Azután kezdődtek volna a tárgyalások a holland és francia kormánnyal. A terv pontos időegyeztetést követelt. Minden azon múlt, hogy a kommandó idejében ott lesz-e a helyszínen a követ visszatérte előtt. Miután már előzőleg feltérképezték a környéket, azt tudták, hogy a francia követség közvetlenül az Egyesült Államok követsége közelében van. Ez nyugtalanította Carlost és a japánokat, mert az nem volt biztos, hogy a franciáknak vannak fegyveres őrei az épületben, az amerikaiaknak azonban biztosan voltak. A kommandó legerősebb fegyvere a gyors cselekvés és a meglepetés ereje volt. A francia követség környékén nem látszott semmi feltűnő.

Elbeszélésének ennél a pontjánál említi Carlos az első kudarcot. − 13 órakor kinn vártam a francia nagykövetség előtt. 16 óra 30-kor még mindig ott álltam.

− Mi történt a japánokkal?

− Eltévedtek. Ráadásul a bérelt kocsi is bedöglött.

− És a brazil, Antonio Pereira?

− Egész délután hiába próbáltam telefonon elérni egy fülkéből. A közvetítőben sem lehetett megbízni. Ennek következtében Carlos, az akció felelős vezetője igen kényes helyzetbe került.

− 16 óra 30-kor felfigyeltek rám az amerikai követség őrei. El kellett tűnnöm a környékről.

Röviddel azután, hogy Carlos elhagyta őrhelyét, végre befutottak a japánok. Amikor látták, hogy Carlos nincs ott, azonnal akcióba léptek. Kirángatták a nagykövet sofőrjét a kocsijából, és nekiszegezett fegyverrel kényszerítették, hogy menjen a nagykövetség kapujához. Ugyanakkor véletlenül arra haladt egy járőröző rendőrautó. Azonnal tűzpárbaj tört ki a nagykövetség bejárata előtt. Carlos a lövések hallatára visszasietett az esemény színterére.

− Rendőrségi szirénázást hallottam. Emberek rohantak a követséghez. Amikor közelebb értem, az épület belsejéből lövéseket hallottam. Egy rendőrtisztviselőnőt hoztak ki éppen. Elvegyültem a tömegben, és a közelben maradtam, amíg a rendőrség az egész környéket ki nem ürítette. Ekkor visszamentem a telefonfülkéhez, és megpróbáltam japán bajtársainkat felhívni a követségen, de addigra a rendőrség már minden vonalat lekapcsolt.

Amikor a kommandó megrohanta a követséget, Jacques Senard gróf éppen a francia Totál ásványolajipari társaság menedzsereivel ült egy megbeszélésen. A véletlen tizenegy túszt játszott a japánok kezére. Három órával azután, hogy megszállták a nagykövetséget, közölték követeléseiket a holland rendőrséggel: a franciák engedjék bajtársukat, Jamadát szabadon börtönéből, és hozzák ide, a követségre. Azonkívül az amszterdami Schiphol repülőtéren álljon rendelkezésükre egy üzemanyaggal feltöltött Boeing, két pilótával. Késő délután még egy harmadik követelést is közöltek: egymillió dollárt kérnek készpénzben. A JVHtagok egy félelmetes figyelmeztetést fűztek hozzá az eddigiekhez: „Ha követeléseinket hajnali három óráig nem teljesítik, úgy szabályos időközökben kivégzünk egy túszt. Minden kísérletet a követség épületének megközelítésére agressziós cselekedetnek tekintünk.” A három japán tizenegy túszával a nagykövet negyedik emeleti irodájában barikádozta el magát. Néhány órán belül az alig 25 m2-es helyiség úgy bűzlött, mint a kloáka. A túszszedők senkinek sem engedték meg, hogy elhagyja a helyiséget. Kémiai árnyékszéket sem engedtek behozni a követségre. Egy papírkosár szolgált mindannyiuk ilyetén szükségleteire. A kezdeti lövöldözésnél az egyik japán karlövést kapott, s ahogy az idő múlt és egyre rosszabb lett a levegő, a seb gennyesedni kezdett. Amíg a japánok arra vártak, hogy a holland és francia kormányzat teljesítse követeléseiket, különböző módokon múlatták az időt. Többek között a régi elnök, Pompidou arcképére gyakorolták a célba lövést, és az egyik lövést a nagykövet, Senard lábai között adták le.

Senard az egész idegőrlő fogság alatt szuverén magatartást tanúsított. Nemcsak összeszedett és bátor volt, de stílusérzékét is bebizonyította. Hogy átsegítse a többieket a várakozás idegfeszítő óráin, irodai papírokat kis darabokra tépett, és játékkártyákat rögtönzött belőlük. Ezután számos bridzsrejtvényt adott fel az összegyűlteknek, ami a három japán vendéget nagyon mulattatta. Ezek nyilvánvalóan jól értettek a halál filozófiájához, de semmit sem az életéhez.

A terroristák először azt állították, hogy Párizsba akarnak repülni, kétségkívül azért, hogy ezzel a francia kormányt zsarolják további követeléseikkel. A franciák ezt a stratégiát oly módon védték ki, hogy azonnal megtették a szükséges jogi lépéseket Jamada kitoloncolására. Az Antikommandó Csoport 24 tagjának kíséretében − ez egy állítólag gyilkos ösztönű antiterrorista egység volt − Jamadát a francia légierő egy Mystère20 típusú gépével Amszterdamba szállították. A gép fedélzetén volt a párizsi bűnügyi rendőrfőnök, Jean Ducret is. Schipholon közvetlen rádiókapcsolatot hoztak létre Jamada és a követséget megszálló terrorista kollégái között. A végig oldottan viselkedő Senard nagykövet méltó ellenfelet kapott személyében. Francia őrei megmondták, hogy meg kell halnia, ha csak egy túszt is megölnek a követségen. Minden izgalom nélkül adta tovább ezt a figyelmeztetést a kommandónak, miközben magáról csak harmadik személyben beszélt. Bajtársai éppen ilyen nyugodtak maradtak, és megkérdezték, véleménye szerint a követ melyik testrészére célozzanak. Kezére, karjára, lábszárára vagy lábfejére? A franciák ragaszkodtak ahhoz, hogy a Mystèregép francia felségterület, és megtagadták Jamada kiadását a hollandoknak. Michel Poniatowski, a francia belügyminiszter, a kérlelhetetlen keménységéről közismert politikus kénytelen volt belátni, hogy a hollandok nem hagyják magukat egy francia minisztertől befolyásoltatni, aki nyilvánvalóan csak előrekacsingat a választásokra. Neki az volt a fontos, hogy a kemény kéz politikáját bizonyítsa. Ezzel szemben a hollandok mindenáron el akarták kerülni, hogy bárki életét veszítse. Hirtelen a tizenegy túsz, Jamada és a három kommandós két állam politikai vetélkedésébe bonyolódott. Mivel a japán nagykövet tárgyalt a holland kormány nevében három honfitársával, ez már három állam ügye lett. Ha ehhez még hozzászámítjuk a közeli amerikai nagykövetséget, amely a hollandok számára előretolt hadállásul szolgált, már négyen voltak belekeveredve.

A franciák nem voltak hajlandók teljesíteni azt a követelést, hogy két francia pilótát adjanak. Először engedjék a túszokat szabadon, majd azután fogják ők Jamadát elengedni. Ez elfogadhatatlannak tűnt a japán kommandónak.

A hollandok szombat reggel 10 órakor ellenjavaslatokat tettek. Hajlandók a JVH-nak egy KLMgépet és holland pilótákat rendelkezésére bocsátani, természetesen csak azzal a feltétellel, hogy sem túszaikat, sem fegyvereiket nem viszik magukkal.

A japánok ebbe sem egyeztek bele.

A követség megszállása már két napja tartott, amikor szombat este újabb szereplő jelent meg a színen, hogy beleavatkozzon a cselekménybe. Neve Carlos volt, színtere Párizs.

− Szombat este elkezdtem a második csapáson gondolkodni, hogy nyomatékot adjak a japánok követeléseinek. Itt két probléma merült fel. Figyelmeztetnem kellett őket, nehogy az éjszaka folyamán elhagyják a követséget, akármilyen ajánlatokat is tesznek nekik. Ez túl veszélyes lett volna. Csapdát gyanítottam.

− És a második probléma?

− A második akcióhoz bombákra és lőfegyverekre volt szükségem. − Hiszen nyilván felhasználhatta azt az óriási tartalékot, amelyet a japánok júliusban Franciaországba hoztak.

− Nem. Nem sikerült kapcsolatba lépnem azokkal, akik hozzáférhettek a fegyverraktárakhoz. Hétvége volt.

− Nem azt mondta, hogy a hágai támadás előtt arra gondolt, hogy esetleg egy második akcióra is szükség lehet?

− De igen. De nem terveztünk semmi konkrétat. Vasárnap reggel a holland miniszterelnök a kormánya és a francia kormány közötti komoly nézetkülönbségekről beszélt. Azt mondta, hogy a franciákat terheli a felelősség a túszdráma további kimeneteléért. Azonkívül utalt arra is, hogy a diplomáciai kapcsolat országa és Franciaország között nagyon kiéleződött a követségi helyzet miatt.

− Hogy értelmezte azt az utalást, hogy a franciákat terheli a felelősség a továbbiakért?

− Ez azt jelentette, hogy a franciák az antiterrorista egységükkel meg akarták rohamozni a követséget. Foglyukat a repülőn őrizték. Megtagadták, hogy egy Boeinggadták, hogy egy Boeingest küldjenek Hollandiába, amellyel bajtársaink a Közel-Keletre repülhettek volna. Minden arra vallott, hogy vérfürdőre készülnek. Moukarbel meg én nem értettük, miért nem kezdték meg a japánok a túszok kivégzését.

− Maga ezt tette volna, ha azon a hétvégén a követségen van? − Természetesen.

− Hiszen a franciák azzal fenyegetőztek, hogy kivégzik Jamadát, ha a japánok egyetlen túszt is megölnek.

− Igen, de sohasem lett volna bátorságuk hidegvérrel kinyírni. Erre felhördült volna a világ.

− Jól értettem? Az teljesen rendjénvaló, ha a japánok megölik a foglyaikat, de az elfogadhatatlan, ha a franciák ugyanúgy cselekednek? − Ugyan, dehogy. Csak azt akartam ezzel mondani, hogy a franciák a következményektől tartva ezt nem merték volna megtenni. Mit gondol, hány bomba robbant volna ilyen akció után? Hány francia állampolgárnak kellett volna meghalni, ha megölték volna a japánt? Nem a követség ostrománál, később nyírtuk volna ki őket.

− Mikor határozta el a második akciót?

− Vasárnap délután két óra körül. A követségi akció, úgy látszik, kudarcot vallott. Minden jel szerint második „München” volt kialakulóban. Vérfürdő a követségen.

− És hogy ezt megakadályozza, elhatározta, hogy Párizsban rendez vérfürdőt?

− Igen, és ennek azonnal meg kellett történnie. Szükségem lett volna egy géppisztolyra és plasztikbombákra, de amint már említettem, hétvégén lehetetlen volt hozzájutnom. Csak a saját fegyverem és két kézigránát állt a rendelkezésemre.

− És Moukarbel?

− Ő sohasem volt felfegyverezve. Tudtam, az akciót algériai módszerrel kell véghezvinnem. Terrorcselekmény derült égből. Két kézigránát robban egy kávéházban, Párizs kellős közepén. Moukarbel meggyőzött, hogy csak egyet dobjak be.

− Hogy korlátozza a sebesültek számát?

− Hogy biztosra menjünk, marad még egy, ha további akció válna szükségessé!

− A kávéház, amelyet a csapásra kiválasztott, a Drugstore volt? − Igen.

A hetvenes évek közepén a Drugstore volt a kávéház, ahol vasárnap délután találkoztak az emberek. A csupa króm és üveg bevásárlóközpont mindenekelőtt elsősorban a fiatalok között volt divatos és „menő”. Röviddel du. 5 után a Drugstore-ban pezsgett az élet. Az első emeleti kávéház zsúfolt volt: az asztalok foglaltak voltak, sok vendég állt a körbefutó sárgaréz korlátnál, és bámészkodott lefelé az újságoskioszk előtt sorban álló vagy kirakatok előtt nézelődő tömegre. Carlos a Boulevard SaintGermain felől lépett be a kávéházba, és a tömegbe vegyült. A következő pillanatban felment az első emeletre, odament a korláthoz, kibiztosította az Mrláthoz, kibiztosította az Mos gránátot, és a földszintre, a tömeg közé hajította. Négy másodperc volt hátra a robbanásig. Ezalatt leszaladt a lépcsőn, és kirohant az utcára. Egy MEzalatt leszaladt a lépcsőn, és kirohant az utcára. Egy Mos gránátnak a szakirodalom szerint 15 méter a hatósugara. Ahogy Carlos mondta: algériai stílusú merénylet volt. Terrorcselekmény a derült égből.

A gránát fülsiketítő zajjal robbant fel a belső teremben. Fémszilánkok és üvegcserepek repültek szanaszét minden irányban. Ketten meghaltak, több mint harmincan megsebesültek.

JeanJacques Debout francia popénekes is hajszál híján megsebesült. A merénylet előtt néhány perccel lépett be az üzletközpontba, hogy cigarettát vegyen. De amikor látta a hosszú sort, úgy határozott, hogy másik trafikot keres. Csak pár pillanattal a kézigránát robbanása előtt hagyta el a Drugstore-t.

− Egy vérbe borult kisgyerek rohant ki, és elvágódott a járdán. Segítségére siettem. Egy másik gyereknek a robbanás a kezét szakította le. Mindenütt emberek hevertek. A lépcső alján. Az asztalok alatt. Mások a szétrombolt pulton feküdtek, úgy tűnt, kettészakította őket a robbanás ereje. Mindenütt vér és üvegcserepek. Több életben maradt vendég leírta a rendőrségnek az ismeretlen merénylő személyazonosságát. Fiatalember. Úgy 25-30 éves. Haja hosszú, jól öltözött. Európai típusú. Említésre méltó a rendőrség megállapítása is.

− Világosan kiderül a leírásból, hogy nem fanatikusról van szó. Amikor Carlos elbeszélésében odáig ért, hogy eltűnt a Boulevard SaintGermain forgatagában, nem tudtam megállni, hogy félbe ne szakítsam.

− Több megjegyzéséből arra következtetek, hogy nagyon szereti a gyerekeket.

− Igen, így van. Szeretem mások gyerekeit. Egyik gyerekem Kubában van. Nagyon hiányzik.

− Az egyik? Több is van?

− Igen, de ebben a témakörben nem tűrök kérdéseket.

− Mégis, ha így szereti a gyerekeket, azon a párizsi délutánon soknak nagy szenvedést okozott. Hogyan magyarázza ezt? Hogy látja ma ezt a kérdést?

− Háború volt. Háborúban megesik az ilyesmi. Ez nem igazolja ugyan ezeket az eseményeket. De így van. Mi a különbség a között, ha egy izraeli pilóta bombát dob egy libanoni iskolára, és a között, amit én tettem a Drugstore-ban?

− Némi különbséget látok ugyan a két tett között, de mindenekelőtt azt, hogy ön éppen ezt a célpontot és ezt az időpontot választotta. És a merénylet elkövetése előtt áldozatai szemébe belenézhetett. Mi ment végbe önben akkor, amikor ott állt a Drugstore első emeletén, röviddel mielőtt a gránátot elhajította?

Egy ideig elgondolkodott a kérdésen, azután könnyedén vállat vont, égnek emelte a karját, és így szólt:

− Ilyen esetekben az ember nem gondolkodik, csak egyszerűen cselekszik.

− És utána?

− Utána jelentkeztünk a sajtóügynökségeken, és közöltük, hogy a csapást a Japán Vörös Hadsereg hajtotta végre, hogy a hágai helyzetet tisztázza. És hogy még több nyomatékot adjunk az ügynek, Moukarbel Párizs több pontján üres gránátosdobozokat helyezett el. Hadd higgye a kormány, hogy sok a fegyverünk. Bejelentettük, hová tettük a dobozokat, és hozzáfűztük: „Legközelebb egy mozira kerül sor.” − Képes lett volna az utolsó gránátot egy teli moziba hajítani? − Természetesen. Az üres fenyegetőzéseknek semmi értelme. − De mi van az ártatlan áldozatokkal? Egyszerű emberekkel, akiknek se hatalmuk, se befolyásuk?

Felém bökött az ujjával.

− Ide hallgasson, Mister Yallop, ezeknek az egyszerű embereknek nagy a hatalmuk és sok a befolyásuk. Ez abban mutatkozik meg, amit közvéleménynek hívnak. Meglehet, hogy nem érdekli őket a palesztin ügy. És biztos, hogy a Vörös Hadsereg néhány harcosa nem érdekli őket. De ha egy gránátot hajítunk közéjük, egyszerre nagyon is érdeklődni fognak.

− Végül mindkét kormány, mind a holland, mind a francia engedett a követeléseiknek. Az ügynek a végkifejlete igazolta az önök által alkalmazott eszközöket?

− Természetesen.

Kerestem valami kapcsolódási pontot. Megpróbáltam közös nézőpontból szemügyre venni vele az egész ügyet. Nem sikerült.

Carlos következő megjegyzései azt mutatták, hogy a „sikeres végkifejlethez” vezető út mégsem volt olyan sima. Szidta Chirac miniszterelnök akkori francia kormányát, és azzal vádolta, hogy cinikusan eltussolta az igazságot. Miután Chirac és kormánya már úgy döntött, rááll az alkura, Carlos szerint mindent elkövettek, hogy eltitkolják a francia közvélemény elől a Drugstore kávéház elleni merénylet és a hágai események közti összefüggést. A telefonos fenyegetések és a hágai túszdráma esetleges összefüggését firtató újságírói kérdésekre Jean Paolini rendőrfőnök így válaszolt: „Semmi sem utal arra, hogy ezeknek az eseményeknek bármi közük lenne egymáshoz.”

Ez Carlosnak csak azt jelenthette, hogy a francia kormány hajlandó az egyszerű párizsi polgárok életét kockáztatni − amit ő maga is megtett. egyszerű párizsi polgárok életét kockáztatni − amit ő maga is megtett. os kézigránát biztosítókengyelét, és a francia rendőrség órákon belül azonosította. Múlt decemberben, amikor megrohamozták azt a villát, amely a Török Népfelszabadító Hadsereg támaszpontja volt, a rendőrség rengeteg ugyanilyen gránátot foglalt le. Ezzel meglehetősen biztossá vált, hogy a Drugstore merénylője nem magányos ámokfutó, hanem egy nagyobb szervezethez tartozik. 1974 szeptemberében a francia titkosszolgálat megállapította, hogy a gránátokat egy nyugatnémet kaszárnyából lopták; egy hatalmas készletből származnak. Ugyanezt a típusú gránátot hagyta a Japán Vörös Hadsereg a megszállás után a francia követségen. Az összefüggés egyértelmű volt. A francia kormány ezt az információt sem hozta nyilvánosságra.

Nemcsak a francia közvéleményt informálták hiányosan. Ha Moukarbel titkosszolgálata csak félig hatásosan tevékenykedik, akkor neki és Carlosnak értesülnie kellett volna, hogy a hágai követségfoglalás idején a francia hatóságok már heteken belül tervezték Jamada kiutasítását. Bár hamis papírokkal akarta igazolni magát és hamis pénz volt nála, mást nem tudtak rábizonyítani. Miután a franciák mindent megtudtak tőle, amit lehetett, ki akarták toloncolni az országból, éppen az ilyen akciók elkerülésére, amelyek azután kiszabadítása érdekében történtek. Még Carlos tulajdon elvei szerint is felesleges volt mindkét akció.

Míg Párizs rendőrfőnöke még nyugtatgatta a francia közvéleményt, a kormány, tisztában lévén a Drugstore kávéházi merénylet valódi jelentőségével, végül engedett a követségen tartózkodó japán kommandó követeléseinek, és Hollandiába küldött egy Boeingköveteléseinek, és Hollandiába küldött egy Boeinges gépet. Azonkívül hajlandó volt visszaadni valamennyi,Jamada táskájában talált igazolványt is. Természetesen fénymásolatot készítettek róluk, de az útlevelek segítségével a Japán Vörös Hadsereg meg tudta állapítani, milyen mértékben göngyölítették fel párizsi szervezetüket. A két további követelésüket illetően, tudniillik az egymillió dolláros készpénz kifizetését és az engedélyt néhány túszuk elvitelére a célállomásukig, a franciák kérlelhetetlenek maradtak. Jamadát csak az összes túszért cserébe adták ki. Azonkívül a franciák egy centet sem voltak hajlandók fizetni.

Hétfőn egész nap, sőt még kedden is tartottak a tárgyalások. A holland kormány a követelt összeget lealkudta 300 000 dollárra. Jamada megvizsgálta a bankjegyeket, hogy nincs-e hamis pénz közöttük. Eközben letartóztatása óta először szólalt meg franciául. Ezt mondta: „Mindent tudok a hamis pénzről.”

Végül is kedden Jamadáért cserébe kicserélték a túszokat, és három önkéntesből álló csapat repült a Japán Vörös Hadsereg Kommandóval és Jamadával a Közel-Keletre. A terroristák tulajdonképpen Dél-Jemenben akartak Vádi Haddaddal találkozni, de a repülőgép nem kapott leszállási engedélyt. Végül a szírek fogadták be a gépet, de azonnal lefoglalták a 300 000 dollárt. A palesztin nép nevében elkövetett hőstetteket támogatták, de az aljas bűntetteket nem. A pénzt kiadták a francia követnek, és az visszautalta Hollandiának. A Den Uyl holland miniszterelnököt képviselő egyik tárgyalófél ironikus megjegyzése: „Nehezebb volt az alkudozás a franciákkal, mint a japánokkal.” Carlosnak köszönhetően csoportja levonta az 1974. szeptemberi hágai és párizsi merényletekből következtetéseit. Többek között Moukarbel listájáról törölték a szóba jöhető harcostársak közül a palesztin ügynek elkötelezett Japán Vörös Hadsereg tagjait.

A JVH egyébként addig sem volt különösen nagy létszámú. Legfeljebb ha 30 aktivistából állt. A hágai események után megbélyegzettekké váltak. Haddad szervezete sokáig húzott hasznot abból, hogy az ázsiaiak az európaiak szemében mind egyformának látszanak. De most ebből az előnyből hátrány lett.

Még Moukarbel szervezetének latin-amerikai tagjai is érezni kezdték a francia rendőrség növekvő éberségét. Több brazilt kiutasítottak, de a legnagyobb hal, Antonio Espedito Carvalho Pereira nem akadt fenn a biztonsági szervezetek hálóján. Carlos megtagadta a felvilágosítást ezzel az emberrel kapcsolatban. Amikor részletekről érdeklődtem, csak nevetett.

− Annyit mondok csak, hogy Antonio Pereira eltűnt. Ha tudni akarja, hogyan, kérdezze a DST-t. De ezzel nagyon kínos helyzetbe hozná őket.

Az akkori európai helyzettel kapcsolatban Carlos ezt mondta: − Bonyolult volt, nagyon bonyolult. Akkori munkánk magas követelményeket támasztott velünk szemben. Vakmerőségre volt szükségünk. És jó testi erőnlétre. Embereinknek nagy szaktudás kellett és még több tapasztalat. A párizsi szervezet munkáját sürgősen meg kellett javítani. Sok javaslatot tettem az Öregnek [ti. Vádi Haddadnak].

− Például mit javasolt?

− Például azt, hogy jól képzett katonákra van szükségünk. Ütőképességünket fokoznunk kell. Több pénz és több fegyver kell.

Egy Haddadnál 1974 őszén Dél-Jemenben tett látogatásától eltekintve Carlos az év utolsó hónapjait Londonban és Párizsban töltötte. Ott sok barátjával és ismerősével találkozott, akik veszélyes másik életéről semmit sem tudtak. Londonban élt az anyja, Elba Maria, aki szerette és kényeztette. Két öccse, Vlagyimir és Lenin, sejtett valamit. Ott élt Angela Otaola is, aki már valamivel többet, és Nydia, aki igen sokat tudott. A diplomáciai körök viszont, amelyekben Carlos forgott, gyanútlanok voltak.

Mohamed Budia hőstettei az ágyban és egyebütt legendává váltak, és nyilvánvalóan nagy hatással voltak Carlosra. Igyekezett Budia nyomába lépni. Ahhoz, hogy a becsület mezején mindenben utolérje az algériait, annak eleganciája hiányzott ugyan belőle, de a fiatal venezuelai vakmerőségével és igyekezetével sokat pótolt ebből. Az életében szerepet játszó nők egyike sem azért jött Európába, hogy forradalmi kalandokba keveredjen. Mint a nagypolgári családok gyermekeit, általában őket is művelődni küldték Európába. De természetesen ha már ott voltak, élvezni is akarták az életet. Volt közülük olyan nő, akinek Carlos az érdekes változatosságot jelentette; pl. Nydia Tobón, aki Surrey grófságban spanyolt tanított és a London School of Economicson államigazgatást hallgatott, vagy Angela Otaola, aki London nyugati negyedében, a Bistro 17.-ben üzletvezetőként dolgozott.

És ami Párizst illeti, Budia a nők számával és minőségével is elégedett lett volna, akikkel önjelölt utódja kapcsolatot tartott fenn. Először is itt volt Amparo Silva Masmelas, stílusos kolumbiai fiatal nő. Amparo jólnevelt viselkedése mögött olyan nő rejlett, aki alig 20 évesen, nem nagyon okosan, de annál többször szeretett. Néha barna hajú volt, máskor szőke, és a férfiakat is éppolyan gyakran váltogatta, mint a hajszínét, de az állhatatos Carlosnak sikerült szívében kivételes helyet elfoglalni. Amikor 1974 végén a lány Párizsba érkezett, hogy ott politikai gazdaságtant hallgasson az egyetemen, még a Feltámadás Nővéreinek internátusában lakott a 16. kerületben. A Carlosszal való találkozása után élete drámaian megváltozott. Talált a Lloyds Bank levelezési osztályán, a Boulevard des Capucines-en egy állást, és lakást bérelt az Amélie utca 11.ben, néhány lépésnyire a legközelebbi rendőrőrstől. Ezt az Invalidesnél lévő repülőtéri buszjárat végállomásától is könnyen el lehetett érni. Ágya alatt, amelyet rendszeresen megosztott Carlosszal, egy kisebb háborúra elég plasztik robbanószer, kézigránát és automata fegyver volt.

Odaát a Toullier utca 9.-ben lakott Nancy Sánchez, a venezuelai nő. Napközben a Sorbonne-on antropológiát hallgatott, éjszaka lakótársnőjével, a szintén venezuelai Maria Teresa Larával versengett Carlos kegyeiért és figyelméért. Mindketten sokat tudtak a napbarnított arcú, Carlos Martínez névre hallgató perui üzletember másik életéről. A Toullier utcai lakás, a Quartier Latin közepén igazán beleillett környezetébe. Pajtások ugrottak fel lezuhanyozni. Vörösbor mellett vitatták, hogyan lehetne megváltani a világot. Sűrűn rendeztek házibulikat, gyakorta szólt a zene, és az egymás közötti kapcsolatok is meglehetősen lazák voltak. Ez az életforma nyilvánvalóan megfelelt a hedonista Carlosnak. Biztos búvóhelyül azonban ez a lakás igazán nem volt ajánlatos. Itt magánszféra nem létezett, ráadásul bármikor számítani lehetett a rendőrség látogatására, mert a szomszédok állandóan feljelentést tettek csendháborításért.

A Toullier utca további látogatói voltak Albaida Salazar és Leyma González Duque venezuelai honfitársnők, valamint barátaik a kubai követségről, és a dél-afrikai születésű Angela Armstrong. Néhány hónappal később mind bánták már, hogy Carlost valaha ismerték. A többi, Carlosszal kapcsolatban álló személy közül elsősorban Michel Moukarbel az említésre méltó, aki Haddad európai hálózatának szálait összetartotta. Moukarbelen keresztül került Carlos más személyekkel és szervezetekkel ismeretségbe, akik legalább részben kapcsolódtak Haddadhoz és a palesztinok harcához, pontosabban szólva ahhoz, amit ezen Haddad értett.

Ezekbe a kapcsolatokba a kubai titkosszolgálat is beletartozott. Engem a kubaiak különösen érdekeltek.

− Bizonyára tudja, hogy akik magát KGB-ügynöknek tartják, arra hivatkoznak, hogy Párizsban összeköttetésben állt a kubai titkosszolgálat tagjaival. Ezek azt állítják, hogy a kubai DGI-t a KGB ellenőrizte. − A kubaiak még ügyetlenebbül dolgoznak, mint a palesztinok. Nancy lakásán ismerkedtem meg kubaiakkal. Az egyetlen, amit tőlük akartam, az volt, hogy Soniáról és a lányomról híreket szerezzenek. De még ezzel sem tudtak szolgálni. Soha nem működtem együtt kubaiakkal, vagy nem dolgoztam nekik.

− Azt is tudja, hogy a Toullier utcai affér után Franciaország több kubai diplomatát kiutasított?

Bólintott.

− Végül is valamit tennie kellett Poniatowskinak. A kubaiak voltak erre a legmegfelelőbb…

Kereste az ideülő kifejezést.

− Bűnbakok?

− Pontosan. Ők voltak a megfelelő bűnbakok. A Toullier utcai história óriási botrányt keltett Franciaországban. Ügyes fogás volt, hogy ekkor néhány kubait rúgtak ki az országból. Ezzel el lehetett terelni a figyelmet a DST ostobaságáról.

− Milyen volt az ön kapcsolata a DST-vel? Úgy értem, a Toullier utcai affér előtt?

Figyelmesen nézett rám.

− A kapcsolatom?

− Létezett egy egyezség önök között?

A válasszal váratott egy ideig, azután csak elmosolyodott és bólintott. − Elmondhat erről többet is?

− Ez veszélyes téma. Méghozzá mindkettőnk számára az.

− Tisztában vagyok ezzel, de ha a személyével kapcsolatos hazugságokat és legendákat szét akarja oszlatni, fontos, hogy amennyit elmondhat róla, közölje.

− Van, amiről jobb hallgatni.

− Feltételezhetem, hogy ez a kapcsolata a francia titkosszolgálattal ma, 1985 szeptemberében még mindig fennáll?

− Fennáll még.

− Mikor kezdődött?

− 1973-ban. Amikor Michel Moukarbel átvette a Budia-kommandó vezetését. De most arra kell kérnem, kérdezzen más témáról. Olyan volt, mintha az ember beleshetett volna egy csábítóan feldíszített terembe, vagy egy pillanatra hirtelen egy elvarázsolt kertre bukkant volna. Carlos az első találkozásunkon elhangzott figyelmeztetésére emlékeztetett. Már akkor megmondta, hogy vannak témák, amelyekről nem beszélhet.

Nagyon is megértettem, miért állt ellen. Amíg ránéztem, éreztem, máris megbánta, amit a DST-vel kötött „egyezségről” mondott. − Megértem az ellenállását. De ön is megérti nyilván, hogy számomra az életének éppen ez az aspektusa különösen érdekes.

A fogai villogtak, ahogy mosolygott és egyúttal lélegzetet vett. Fogsora hibátlan volt.

− És nemcsak az ön számára érdekes. Látja, én élvezem az életet. Előbb-utóbb véget ér. Jobb szeretném, ha ez minél később következne be.

− Miről beszélünk tulajdonképpen? A maga biztonsági őrizetéről? − Biztonsági őrizet? Az mi?

Milyen jellemző! Az, akit általában a világon leginkább körözött embernek tartanak, azt állítja, hogy nem tudja, mi az a biztosítás. − Mondjon valamiféle garanciát, ami az életét óvja.

− Aha.

− Feltételezhetem, hogy más államokkal is vannak hasonló egyezségei?

− Igen.

Kezét figyelmeztetően emelte fel.

− De ebből most már elég legyen, Mr. Yallop!

Éreztem, hogy vannak vele kapcsolatban bizonyos területek, ahol az érvényes jelszó: „Illetékteleneket agyonlövünk”. Bólintottam, annak jeléül, hogy megértettem. Visszatértünk az 1974-es év végéhez. 1974 decemberében Párizsban világos nappal agyonlőtték Ramón Trabal ezredest, a NagyBritanniába és Franciaországba akkreditált uruguayi katonai attasét. Ez a csapás csak egy a sok közül, amelyet Carlos nevével kapcsolatba hoznak. A Toullier utcai affér után jelentették: az egyik Carlos-féle lakásban bizonyítékokat találtak, hogy köze volt a Trabalgyilkossághoz.

− Ezek csak Moukarbel feljegyzései lehettek. A Trabal-gyilkossághoz semmiközünk nem volt. A Toullier utcai história és Bécs után mindenért, ami bárhol a világon történt, engem tettek felelőssé. A legtöbbje ennek tiszta humbug volt. De éveken keresztül hasznot húztam ebből. − Amennyiben?

− Minél többet fogtak rám, annál nagyobb lettem. Minél nagyobbá tettek, annál kevésbé kerestek.

− Kik?

− Először is a médiák emberei − sajtó, tévé, írók −, az ilyen magafajták. Másodszor a titkosszolgálatok.

A szituációban tagadhatatlanul rejlett rám nézve némi irónia. Azon a véleményen volt, hogy sok, róla költött mese a nyugati titkosszolgálatoktól eredt. Különösen a CIA-t és az MI 6-ot nevezte itt meg. Szerinte személyét propagandafegyverként használták a hidegháborúban. Egyre azt hangoztatták, hogy Moszkvából irányítják, és a KGB rángatja a szálakat, amelyek további nemzetközi terrorcsoportok hálózatát mozgatják.

Carlosnak volt ideje bőven, hogy ezen a jelenségen elgondolkodjon. Szerinte ez „világméretű megtévesztő kampány, amely mind a mai napig tart”.

Aki ezzel az emberrel nem töltött együtt sok órát, arra a következtetésre juthat, hogy itt vagy egy paranoiás nézőpontjáról van szó, vagy arról a kísérletről, hogy tisztára mossa magát. Sok emberrel találkoztam életem során, akik téveszmékben vagy paranoiában szenvedtek. Carlos nem tartozott közéjük. Ami a szerecsenmosdatás gyanúját illeti, annak ellentmond, hogy meglepő nyíltsággal beszélt a valóban vállalt tetteiről. Vártam még azzal, hogy megalkossam róla az ítéletem, és visszatértem az 1974-es év végéhez. Ha nem volt részese Trabal ezredes meggyilkolásának, akkor mit csinált abban az időben?

− Egy El-Algép elleni rakétatámadásra készültünk.

− Szintén utasszállító gép ellen?

− Természetesen.

− Ennél megint csak egyszerű emberek sebesülhettek meg vagy veszíthették el az életüket. Mennyiben segítette ez a palesztin ügyet? − Ezt a kérdést az irakiaknak kellene feltenni, tudniillik ők rendelték el a merényletet. Ezzel akarták az „Elutasítás Frontja” politikáját támogatni.

Carlos vázolta az 1974-es év végének politikai helyzetét. Októberben a Rabatban tartott arab csúcstalálkozón két fontos határozatot hoztak. Az első határozat a PFSZ elismerése a palesztin nép egyedüli legitim képviselőjéül. Ezáltal az Arafat vezette szervezet ténylegesen elnyerte a palesztin emigrációs kormány státusát. A második határozat arra kötelezte Huszeinkirályt, hogy Ciszjordániát, ha az felszabadult, átadja a PFSZnek. A palesztin mozgalmon belül a Galambok egyértelmű győzelme volt ez, amely világosan kijelölte a távolabbi célt: megegyezést Izraellel. Ez pedig a ciszjordániai és gázai övezetbeli palesztin állam létrehozásához vezetne.

Ellenszolgáltatásul a palesztinok lemondanának a többi vitatott területről, és hivatalosan elismernék Izraelt.

Mások ebben nem láttak győzelmet − sem a Galambok, sem senki más számára −, és tiltakoztak a dolgok ilyetén alakulása ellen. Henry Kissinger külügyminisztertől vagy a vezető izraeli politikusoktól nem is lehetett egyebet várni. Másoktól még kevésbé. Több arab állam tartozott ezekhez a „másokhoz”, következésképpen a befolyásuk alatt álló palesztin csoportok is.

Novemberben Arafataz ENSZ közgyűlésén New Yorkban beszédet tartott. Arról beszélt, mit kíván népe számára.

− … készek vagyunk beérni egy kis nemzeti otthonnal, és békében élni Izraellel, amíg az izraeliek egy napon szabad akaratukból elhatározzák, hogy közösen velünk olyan demokratikus államot alkotnak, amilyenről álmodunk.

Beszédét olyan kijelentéssel zárta, amely nemcsak az egybegyűltekben, hanem egyáltalán mindenkiben mélyen rögződött, aki ezzel a problémával foglalkozott:

− Egyik kezemben olajággal jövök, a másikban a szabadságharcos fegyverével. Ne engedjétek, hogy földre hulljon az olajág. Irak azok közé az arab államok közé tartozik, amelyek minden, Izraellel békés megoldást kereső kezdeményezéssel szembeszálltak. Az uralmon lévő Baath Párt a konfliktus egyetlen lehetséges megoldását Izrael lerombolásában látta, és ezért egészen nyíltan beszélt arról, hogy a zsidókat a tengerbe kell szorítani. De bármennyire is hatalmi pózokban tetszelgett az iraki vezetés, a rabati és New York-i események elbizonytalanították. Ha Arafat el-Fatahszervezete, amely a vezérszólamot vitte a PFSZben, tényleg megvalósítaná vágyálmát a demokratikus palesztin államról, akkor megvalósulna a közel-keleti dominóelv: ha tényleg megteremtenének egyetlen igazán demokratikus arab államot, akkor a többi, diktátorok vagy egyeduralkodók hatalma alatt élő arab népekben is felerősödne a demokrácia vágya.

Hat nappal Arafatbeszéde után az „Elutasítás Frontja” megtette első lépéseit a politikai klíma megváltoztatására. A Demokratikus Népi Front egyik töredék csoportja Nádzsef Havatmeh vezetése alatt terrorcselekményt hajtott végre Izraelben. A csapás célpontja egy bét-seáni lakóház volt. Négy izraeli polgári személy vesztette életét. A PDNF közölte, azért hajtották végre a merényletet, hogy megmutassák: igaz ugyan, hogy Arafat olajágat tart az egyik kezében, de a másikban ott a fegyver.

Az Irak által pénzelt PDNF vezetőjét Nádzsef Havatmehnek, és nem Arafatnak hívják, de ezt Izrael és barátai szándékosan nem vették tudomásul. A merénylet számukra csak azt bizonyította, amit Izrael követe az ENSZ előtt kijelentett. Tekoah követ elítélte az ENSZ-et Arafat meghívásáért, és a PFSZ-t „gyilkosok bandájának” becsmérelte, amelynek az ENSZ behódolt. Ugyanilyen tudatosan azt sem vették tudomásul, hogy nemcsak Havatmeh szervezete, hanem a Népi Front maga és az Ahmed Dzsibrilt leváltó NFPF-főparancsnokság a rabati csúcstalálkozó előtt egy hónappal szakított a PFSZ-szel, mert azt „túl mérsékeltnek” tartotta. Az évek során a szélsőséges palesztin csoportosulások újra meg újra Izrael legjobb szövetségesének bizonyultak. Így történt tehát, hogy Irak utasította Vádi Haddadot, szabotálja Arafat békekezdeményezését egy El-Algép elleni merénylettel. Az utasítást 1974 késő nyarán adták tovább Moukarbelnek.

Az iraki rezsim annak örült volna a legjobban, ha a merénylet röviddel a rabati csúcs előtt következik be. Ezáltal eredményesen hátráltatták volna a konferencia határozatát a palesztinkérdéssel kapcsolatban. De ha Carlos nem hanyagolta is el teljesen a tervezett akciót, Jamada letartóztatása és a hágai események késleltették az előkészületeket. − Szemügyre vettem Heathrowt és egy sor repülőteret a kontinensen. inensen. es típusú páncélos elhárító rakétákkal láttak el bennünket. Mivel fő támaszpontunk Franciaországban volt, Moukarbel elhatározta, hogy az akciót az orlyi repülőtéren hajtjuk végre. Előterjesztettem a tervemet. Előbb Michel, majd Vádi Haddad hagyta jóvá. A merénylet minden kis részletéhez az Öreg áldására volt szükségünk. Haddad beleegyezett a tervbe. A csapást decemberre tervezték, de tarifaviták és az azt követő orlyi sztrájk miatt ismét el kellett halasztaniuk. Az új évben újra elővették a tervet. A kommandó két tagja, akiket Haddad decemberben küldött Franciaországba, január 13-án, hétfőn elhagyta Moukarbel egyik illegális lakását.

Sofőrjük Johannes Weinrich volt, aki három nappal korábban Klaus Müller névre szóló hamis útlevéllel, a „Les Invalides” végállomásnál egy autókölcsönzőben egy 504-es fehér Peugeot-t bérelt. Őket követte Carlos egy kék 110-es Simcában.

Az Orly repülőtér közelében Weinrich átszállt a Simcába. Ő és Carlos a thiasisi temető mellett megbeszélt találkozóhelyre hajtottak. Ez néhány kilométerre volt a repülőtértől. A két kommandós, két libanoni palesztin, a repülőtérre hajtott, és szinte a kifutópályán tette le a kocsiját. A Swissair és az Alitalia alkalmazottai először csodálkozva, aztán növekvő kétségbeeséssel figyelték, hogyan száll ki valaki fegyverrel a kezében a kocsiból, mialatt társa rakétavetővel a vállán a legnagyobb lelki nyugalommal egy kis teraszhoz megy, ott nekitámasztja a mellvédnek a Bazookát és az Elvédnek a Bazookát és az Eles gépére irányítja. Ez a repülő éppen akkor gurult kifutópályára. A gép, fedélzetén 136 utassal és 7 tagú személyzettel Montrealba és New Yorkba indult volna. A merénylő célzott és tüzelt. De elvétette. A rakéta elszállt a Boeing felett, és egy jugoszláv DClett, és egy jugoszláv DCest talált el. Amikor az El-Al pilótája meghallotta a robbanást, nem törődött vele, hogy az irányítótorony utasítja, állítsa le a gépét, hanem teljes sebességre kapcsolt. A merénylő közben újra töltött, és a Peugeot mellé vonult fedezékbe. Újra lőtt. A rakétavető vissza-rúgásától megtántorodott, s ahogy hátrált, beverte a csővel a Peugeot szélvédőjét. A második löveg sem találta el az El-Algépet, helyette a repülőtér egyik gazdasági épületébe csapódott be. Az első rakéta csak egy üres gépet talált el, de a szanaszét repülő fémszilánkok megsebesítettek egy rendőrt, egy jugoszláv utaskísérőt és egy hordárt. A második rakéta csak anyagi károkat okozott.

Miközben az egyik palesztin még a szélvédő üveg maradványait szedegette ki a keretből, a másik a kormány mellé ült. Nagy sebességgel a találkozópontra hajtottak. Amikor ezután kocsit váltottak, egy véletlenül éppen arra kerékpározó rendőr észrevette őket. Míg a Simca elszáguldott Párizs felé, a kíváncsi csendőr kerékpárját falnak támasztva alaposabban szemügyre vette az elhagyott Peugeot-t. A hátsó ülésen felfedezte a Bazookát és két rakétát. Ezalatt a rendőrség a tetthelyen, a repülőtéren egy 7,62-es Tokarevet foglalt le. Ezzel még nem ért véget Carlos és kommandója kudarcsorozata. Egy emigráns horvát csoport magára vállalta a jugoszláv DCszláv DCre mért csapást.

Nem kis zavart okozott a francia rendőrségnek, amikor Carlos vasárnap késő délután Párizsban felhívta a Reuter hírügynökséget, és a Budiakommandó nevében vállalta a merényletért a felelősséget. És később felhívták az Agence France-Presse-t, Bejrútból. Közölték, hogy a csapást a Fekete Szeptember hajtotta végre. A telefonáló azt állította, hogy a merényletet bosszúból követték el a bejrúti PFSZ-iroda elleni rakétatámadás miatt. Röviddel ezután újabb telefonáló cáfolta, hogy a Fekete Szeptember követte volna el a merényletet. Miközben a DST közel-keleti ügyosztályvezetője egyik ámulatból a másikba esett, Michel Moukarbel értékelte a manővert. Haddad a legszigorúbb szabályként vezette be, hogy minden akciót alapos értékelés kövessen. Meg kellett állapítaniuk, vajon minden terv szerint zajlott-e le, és levonni a tanulságokat a jövőre nézve. Carlos utalt rá, hogy ebben az esetben a kritika különösen alapos és elmarasztaló volt. Ő maga enyhébben értékelte akudarcot, mint Moukarbel. Például a lövészről ezt mondta: − Kétszer lőtt, és nem találta el egyszer sem a gépet. Tévedését emberi gyengének nevezhetjük. Dél-Jemenben alapos kiképzésben részesült, és bátor harcosnak számított. A harctéren már kitett magáért. Ilyesmi előfordul. Ha jól emlékszem, éppen abban a pillanatban, amikor tüzelt, vonta el a figyelmét valami.

Nem kérdeztem, hogy másodszor is elterelték-e a merénylő figyelmét. − Tulajdonképpen kinek az ötlete volt, hogy ugyanarra a színhelyre alig egy héttel később visszatérjenek egy második kísérlet kedvéért? − Michelé. Mindenáron meg akarta még egyszer próbálni. Nemcsak az ötlete, de kifejezett parancsa volt. Ha volt hely Franciaországban, amelyet ilyen rövid idővel egy ilyen merénylet után gondosan őriztek, akkor ez bizonyosan az a repülőtér, ahol az eset történt.

A merénylet után a francia sajtóban egész sor állásfoglalást tettek közzé. Az iraki rezsim az akcióval konkrét célt kívánt elérni. Az izraeli tájékoztatási miniszter, Aaron Jarov kijelentette: „Ez az eset szolgáljon további figyelmeztetésül minden ország számára, amely befogadja a terroristákat. Arafatismét bebizonyította, mit tartsunk az olajágról, amelyet az ENSZ előtt meglengetett.”

Jarov emlékeztetett rá, hogy az egyik francia miniszter néhány héttel korábban találkozott Jasszer Arafattal, és a merényletet „ezen politikai gesztus következményének” nevezte. Arról Jarov nem vett tudomást, hogy a PFSZ addigra már a merényletet „bűncselekménynek és a palesztin népre mért csapásnak” bélyegezte.

Mialatt a jugoszláv nagykövetség képviselői a francia kormánnyal a párizsi emigráns horvát szeparatista csoport létéből következő konzekvenciákat vitattak meg, Moukarbel hozzáfogott a második merényletkísérlet tervezéséhez.

Azoknak a férfiaknak, akikre ezt az akciót rábízta, lehettek gyengéik, de a bátorságukban nem volt hiba. Okosabb elmék ugyan ragaszkodtak volna ahhoz, hogy hetekig, sőt hónapokig várjanak Orlyn a második kísérlettel. De Moukarbel nem így vélekedett. Még aznap, amikor a kudarcba fulladt merényletet elkövették, Carlos és a palesztin „Bazooka-szakember” újra kinn volt a repülőtéren.

Bár a biztonsági erőket Orlyn még 750 fővel egészítették ki, nagyrészt a CRS gyűlölt antiterrorista részlegének állig felfegyverzett tagjaival, Carlos és kísérője könnyedén végigsétált a repülőtér területén, kifürkészték a biztonsági intézkedéseket, és jegyzeteltek.

Arra a következtetésre jutottak, hogy egy második rakétatámadásra a legmegfelelőbb hely a kilátóterasz lesz. Onnan szabad a kilátás a fel- és leszálló gépekre. Ez a helyválasztás azonban bizonyos problémákat is jelentett.

− A kommandónak az akció végrehajtása után már csak egyetlen esélye volt a menekülésre, ha túszokat ejt. Azonkívül nagy volt a valószínűsége, hogy sokan halnak meg, és azt el akartuk kerülni. − És mi volt azokkal az emberekkel az El-Algépen, akiket meg akartak támadni? Hiszen az ő életük is veszélyben forgott!

− Erre egyszerű a válasz: soha ne repüljön El-Algéppel. Mi nem törődünk az ő utasaikkal. Ezek az emberek Izrael légitársaságával repültek, és ezáltal kifejezték rokonszenvüket az iránt az ország iránt, amellyel háborúban állunk. Én csak a közönséges francia repülőtéri látogatókért és természetesen a saját embereinkért aggódtam. Ne felejtse el, hogy ők is veszélyben forogtak!

Megint képtelen voltam követni a gondolatmenetét. Az én álláspontom szerint minden emberi élet értékes és érinthetetlen. Észak-Libanonban vitatkoztam valakivel, aki különböző mércével mérte az embereket. Ez a magatartás semmi esetre sem ritka, sokan követik. Az izraeli-palesztin konfliktusban mindkét oldalon találunk így gondolkodó, legszívesebben úgy mondanám: nem gondolkodó embereket.

− Pénteken még egyszer kimentünk Orlyra. Most megtartottuk a főpróbát, igaz, egyelőre még fegyvertelenül.

− Mi volt a tervük?

− Egyszerű volt. A támadást vasárnapra ütemeztük be. Ezúttal az algériaiak főnökének is részt kellett venni benne. Nekem kellett a három embert fegyverestől odakísérnem Párizsból. A kilátóteraszról még utoljára ellenőrizni akartunk mindent. A társaim a mosdóba mentek a Bazookát összeállítani, utána kellett visszatérniük a teraszra. Az volt az utasítás, hogy csak egyszer tüzeljenek az El-Algépre, mégpedig abban a pillanatban, amikor az elhagyja az indítómezőnyt. A lövészünk parancsot kapott, hogy csak egyetlen lövést adjon le, 25 méter távolságból, hogy valóban a célba találjon. Nem akartunk megint véletlenül más gépeket eltalálni.

Vasárnap természetesen még több emberre lehetett Orlyn számítani. Gyerekes családokra, mert a gyerekek nagyon szeretik a fel-és leszálló gépeket figyelni. Carlos ezzel nagyon is tisztában volt.

− Nem akartam az akciót vasárnap végrehajtani. Eltekintve a sok bámészkodótól, a menetrend éppen vasárnap gyakran váratlanul megváltozik. Az volt a benyomásom különben, hogy több idő kellett volna a rendőrség biztonsági intézkedéseinek alapos kikémlelésére. De Michel Moukarbel ragaszkodott ahhoz, hogy a támadást ezen a vasárnapon hajtsuk végre. A három kommandótag egyetértett vele.

Vasárnap, január 19-én ismét ugyanúgy jutottak ki Párizsból Orlyra. Carlos ment elöl a Simcában. A kommandó másik bérelt kocsiban, egy Citroënben követte. A kormánynál a német Johannes Weinrich ült. Ő bérelte a kocsikat is.

Amikor Orlyra értek, Carlos a kilátóteraszra kísérte a merénylőket. Miután meggyőződtek róla, hogy ott minden rendben van, mind a négyen visszamentek, és részenként hozták fel a szétszerelt rakétavetőt, a pisztolyokat és kézigránátokat. Carlos kivételével újra megvették a kétfrankos belépőjegyet, és visszatértek a teraszra. Miközben Carlos és Weinrich a két kocsit elvitte a repülőtéri parkolóból, a kommandó tagjai váratlanul olyan problémába ütköztek, amelyre nem gondoltak előzetes megfigyeléseiken. Valamennyi mosdó foglalt volt, sőt hosszú várakozó sor kígyózott előttük. Mire a három ember végre bejutott egy fülkébe, összeszerelte és megtöltötte a rakétavetőt, és visszaért a teraszra, az El-Algép már a startmezőnyre gurult. Mivel előtte való hétfőn az otthagyott Peugeotfőn az otthagyott Peugeotes rakétavető, most be kellettérniükérniükessel. Ennek a jóval kisebb fegyvernek a hatótávolsága is sokkal rövidebb. A lövész a teraszra érve megállapította, hogy a gép már 250 méterre távolodott el. Lehetetlen volt eltalálni. A teraszt figyelő CRS-rendőr nagy csodálkozására mégis vállára emelte a Bazookát. A rendőr mit sem törődve a teraszon lévő nagyszámú közönséggel, rálőtt a géppisztolyával. Erre az egyik terrorista elhajított egy kézigránátot. A KözelKelet tébolya megint elérte Orlyt. A három palesztin és az egyre több odaérkező CRS-rendőr között vad lövöldözés kezdődött, majd üldözéses hajsza keresztül-kasul a várótermen. Légi utasok, látogatók és repülőtéri alkalmazottak kerültek a golyók kereszttüzébe. Húszan megsebesültek, köztük az egyik palesztin és egy CRS-rendőr.

A kommandó az eredeti terv szerint túszokat ejtett. Ezeket az első emeleti mosdóba terelték. Amikor a kezdeti pánik csökkent kicsit, a három embernek tíz túsz volt a hatalmában, köztük egy várandós aszszony és ötéves kislánya is. Tizennyolc órát tartják majd őket a WC-n fogva akaratuk ellenére. Az idő legnagyobb részében kénytelenek voltak állni, mert a túszszedők erre kényszerítették őket. A tárgyalások a mosdó küszöbe fölött átdugott cédulákkal kezdődtek. A francia biztonsági szervek ilyen cédulából értesültek róla, hogy a három merénylő a Budiakommandó tagja.

Orlyra érkezett Michel Poniatowski miniszter − aki a hágai nagykövetség megszállásakor a kemény kéz politikáját akarta érvényesíteni −, és személyesen vette kezébe a túszok megmentésének irányítását. A tulajdonképpeni tárgyalásokat egy merész egyiptomi diplomata vezette. A túszdráma első szakaszában az életét kockáztatta, mert az Elutasítás Frontja emberei őt, az egyiptomit, ugyanolyan ellenségnek tekintették, mint az izraelieket.

Az éjszaka kellős közepén, amikor a tárgyalások holtpontra jutottak, a WCket körülálló őrség bentről hirtelen lövéseket hallott.

Az egyiptomi követ már vérfürdőtől tartott, és megpróbálta kideríteni, mi történt odabenn. A túszszedők készséggel felvilágosították. Nem túszt lőttek agyon, amitől tartani lehetett, csupán belelőttek a mennyezetbe, hogy idegesítsék a franciákat. Végül is a palesztinok tíz túszukért egy Air France-gépet és háromtagú személyzetet kaptak. Úticélju- kat nem közölték.

Éjszaka, míg a tárgyalások elhúzódtak, Carlos és Moukarbel Párizsban várakozott. Megpróbáltak képet alkotni maguknak a helyzetről, de ez nehéz volt, mert a kormány úgyszólván hírzárlatot rendelt el. Ha Poniatowski ragaszkodik kezdeti keményvonalas fellépéséhez és viszszautasítja az alkut, Carlos készen lett volna pisztolyaival és kézigránátjaival további terrorakciókról gondoskodni a fővárosban. A hibák és tévedések sorozata, amelyet Carlos és a kommandó elkövetett, a repülőtéri akció befejezéséig folytatódott. Amikor a bérelt kocsikat leállította, nem vette magához az autókölcsönzői nyomtatványt és parkolójegyet. Ezeket az iratokat Herranz és DST-beli kollégái közvetett bizonyítékul használták, és ez a tény tovább rontotta Carlos és Moukarbel viszonyát.

Carlos nem beszélt szívesen a kapcsolatukról, de a kommentárjaiból azért egy és más mégis kiderült. 1975 elején már nyilván arra a meggyőződésre jutott, hogy ő, nem pedig Moukarbel az alkalmas Haddad európai csúcsemberének tisztére. Azonkívül Moukarbel az ő ízléséhez képest túl impulzívan, túl könnyen tette kockára Haddad embereinek életét Európában. Az 1985-ös interjúból arra a következtetésre jutottam, hogy a 25 éves venezuelai keményen küzdött a 34 éves libanoni pozíciójáért. A gazdasági életben ilyen magatartás teljesen megszokott. De ők nem gazdasági területen dolgoztak. Olyan szakmában tevékenykedtek, ahol a nyereség vagy veszteség életet vagy halált jelentett. A második balul sikerült orlyi rajtaütés után nemcsak Carlos és Moukarbel között hangzott el éles hangú akcióértékelés. Sokan mások is levonták a következtetéseket. A merényletet elsőként elítélők között felvonult az arab világ csaknem valamennyi állama. Ennek következtében a három merénylő és az Air Francegép francia személyzete csak a legnagyobb nehézségek árán talált befogadó országot. Az indulás után a terroristák megparancsolták a pilótának, hogy Bejrútba repüljön. De a libanoniak megtagadták a leszállási engedélyt. Ezután kitértek Damaszkusz felé. De a szíriaiaktól is kosarat kaptak. Bagdadban, annak a kormánynak a székhelyén, ahonnét mindkét rajtaütést elrendelték, csak üzemanyag-felvételre szállhattak le. Az iraki rezsimnek mégiscsak túl kompromittáló lett volna, ha a kommandót − méghozzá a világ nyilvánosságának szeme láttára − tárt karokkal befogadja. Kuvait, Szaúd-Arábia, Egyiptom, sőt még Dél-Jemen sem volt hajlandó az Air Francegépének leszállási engedélyt adni. A mondákból jól ismert bolygó hollandi, úgy látszott, huszadik századi követőre lelt, egy bolygó francia Jet-gép alakjában, arra ítélve, hogy a földgömböt körbekörbe repülje. De a repülőket időnként fel is kell tölteni. Amikor az üzemanyag megint kifogyni látszott, a bagdadi francia nagykövet az iraki kormányhoz folyamodott segítségért, hogy véget vessen az immár 17 órája tartó lidércnyomásnak. Ezután Iraknak már nem kellett attól tartani, hogy pellengérre állítják. Miközben továbbra is elítélték az orlyi merényletkísérleteket, megtehették, hogy tisztára humanitárius meggondolásoktól vezérelve cselekedjenek. Az Air France-gép megkapta a leszállási engedélyt. A kommandót letartóztatták, és a rendőrség elszállította tagjait. Soha többé semmit nem lehetett róluk hallani. Megkérdeztem Carlost, mi történt a merénylőkkel a leszállás után. Megint csak kacsintott.

− Néhány napig az iraki kormány vendégeiként Bagdadban maradtak. Még azon a héten légi úton Dél-Jemenbe szállították őket, ahol Vádi Haddaddal találkoztak.

Az iraki kormány hivatalos nyilatkozata kissé másképpen hangzott: „A repülőgépnek humanitárius okokból és francia személyzetére való tekintettel a leszállási engedélyt megadtuk.”

Az irakiak igazi jutalma nem sokáig váratott magára. A merényletek éles hangú elítélése után a francia sajtó heves kirohanásokat intézett Jasszer Arafatellen. Őt okolta, hogy nem tartotta vissza a tetteseket, és kereken négymillió palesztin előtt vonta felelősségre magatartásáért. Ezt a stratégiát átvette az izraeli kormány és néhány más állam is. Ámbár azt, hogy mi módon tartsa korlátok között Arafat a teljes palesztin lakosságot, és legyen egyszerre bírójuk, esküdtjük és hóhérjuk, erre nem adtak magyarázatot. Szadatelnök, aki ugyancsak élesen bírálta Arafatot, azt állította, hogy a merényletek célja az volt, hogy az ő küszöbönálló, hivatalos franciaországi látogatását szabotálják. Ennek az egész kampánynak ott voltak a hátterében az 1973-as Októberi Háború kitöréséig húzódó elkeseredett hangú béketárgyalások. A kor hangulata leginkább Kissinger kommentárjaiból olvasható le. Az amerikai külügyminiszter kifejezést adott abbeli szándékának, hogy az USA nem zárja ki erőszak alkalmazását, ha az arab országok ismét olajembargót vezetnének be. A tizenkilencedik század ágyúnaszád- politikája a Fehér Ház számára még egyáltalán nem múlta idejét. A két terrortámadás nemcsak rémületet gerjesztett és emberi szenvedést okozott, hanem Carlos és kommandója számára nagy propagandasikert is jelentett. Ahogy ezt Carlos fogalmazta: „A két rajtaütés, már ami a kitűzött céljukat illette, teljes kudarccal végződött. De ezt gyorsan el lehetett felejteni. Az irakiak nagyon elégedettek voltak az eredménnyel. A PFSZ a rabati és New York-i politikai presztízsnyereségéből egyik napról a másikra ismét sokat veszített.”

Csak a Le Mondetette szóvá január 23-án az orlyi merényletek egyik legjelentősebb szempontját. Az újság riporterei Orlyra való visszatérése után meginterjúvolták a Boeing francia személyzetét. A pilóta, Jean Vigneau kapitány ezt mondta: „A terroristák Jasszer Arafatot és az egyiptomiakat a legélesebben elítélték. Még akkor sem akarták, hogy Egyiptomban szálljak le, amikor az egyik arab repülőteret a másik után zárták le előttünk.”

1975 márciusában tervezte Moukarbel és Carlos a legközelebbi, Vádi Haddad által rájuk parancsolt akciót. Ennek is az volt az egyedüli célja, mint néhány korábbi és későbbi akciójuknak, hogy váltságdíjat zsaroljanak. A tetthely London lett volna, a célpont az Egyesült Arab Emirátusok nagybritanniai nagykövete, Muhammad Mahdi elTadzsir. Vádi Haddad szemében el-Tadzsir az arab uralkodó osztály, a társadalom legfelső rétegének jellegzetes képviselője volt. Ez az úr mindenféle költséges szórakozásnak hódolt, de közömbös maradt a hazátlan palesztinok nyomora iránt. Ez a nagykövet is gazdag volt, dúsgazdag. A Preston Grammar Schoolban tanult angolt, majd a Gray Mackenzie nevű angol brókercégnél alkalmazott volt Bahreinban, és végül Rasíd bin Szaíd sejk, a dubaji uralkodó ajánlatának köszönhetően komoly eredménnyel gazdálkodott saját zsebére. A sejkségben 1966-ban találtak olajat. Az olaj lett elTadzsir fő bevételi forrása. Minden olajüzletből fél százalék közvetítői díjban részesült. Amikor 1972-ben kinevezték nagy-britanniai követnek, már a világ egyik leggazdagabb emberénekszámított. A vagyonát kétmilliárdtól tízmilliárd fontig becsülték. Nem törekedett arra, hogy elrejtse vagyonát, sőt kérkedett vele. Egész sor nagyúri ingatlant vásárolt Dél-Angliában. Művészeti szakértők állítása szerint birtokában volt a világ legnagyobb arany és ezüst műtárgygyűjteménye. Abban az évben, amikor Vádi Haddad személyes érdeklődését felkeltette, megkérdezték el-Tadzsirt, mekkora a vagyona? Azt felelte: „Egymilliárd, kétmilliárd, de sokkal többet érek. Ezzel a telefonnal itt olyan összeget szerezhetek meg, amekkorát csak akarok.”

Megkérdeztem Carlost, milyen összeget kellett volna el-Tadzsirnak azon a telefonon lehívni az elrablása után

− 50 millió dollárt.

Az orlyi kudarc után Haddad semmit sem akart többé a véletlenre bízni. Moukarbelnek adott utasításai pontosak és részletesek voltak. Hogy a biztonságuk százszázalékos legyen, két újabb konspirációs lakást kellett szerezniük. Ami a fegyverzetet illette, 1975 tavaszára Carlos már gazdag fegyverraktárát hordott össze és helyezett el Nydia knightsbridgei és Angela bayswateri lakásán: kézigránátokat, kézi tűzfegyvereket, köztük Browning pisztolyt és cseh hangtompítós Vzor automata pisztolyt, egy automata Mausert, egy Browning revolvert, azonkívül plasztik robbanóanyagot, zselédinamit rudakat, egy gázpisztolyt − a potenciális áldozat átmeneti eszméletvesztésére −, és utoljára, de nem utolsósorban egypár gumibotot. Haddad mindenképpen el akarta kerülni annak a tervezési hibának az ismétlődését, amikor Carlos a szeptemberi hétvégén ott állt, és csak két kézigránátja volt. Carlos a kommandó tagjainak bútorozott egyszobás lakást bérelt London nyugati negyedében, a Notting Hillen, a Chesterton Roadon. Ápriién írta alá a bérleti szerződést. Ugyanakkor magának ugyancsak NyugatLondonban kivett egy másik lakást, a Comeragh Mews 12. alatt. Ehhez Anton Bouvier néven ecuadori állampolgárnak adta ki magát, és Nydiát mint francia feleségét, Francoise-t mutatta be. Tulajdonképpen nem akartam félbeszakítani, amíg ezt az ügyet végig nem mondja, de amikor Anton Bouvier neve elhangzott, nem maradt más választásom. Mindenki, aki részletesen írt Carlosról, előbb-utóbb szóba hozta ezt az Anton Bouviert. Kivétel nélkül magas rangú KGB- tisztnek írják le, aki állítólag 1966-ban Kubában felelős volt Carlos kiképzéséért.

Azonkívül azt is állítják, hogy a KGB-nél ő volt Carlos felső kapcsolata. Az irodalom szerint a hetvenes évek közepéig Bouvier Párizsban és Londonban rendszeresen együttműködött Carlosszal. Mint már említettem, Carlos a kubai kiképzéséről szóló mendemondákat mindenestől visszautasította. Most ő ejtette ki Bouvier nevét. Megint az állította, hogy sohasem képezték ki Kubában. Ezt tehát sem Bouvier, sem bárki más nem is vezethette. És ki volt Bouvier? Carlos a mellére mutatott, és azt mondta:

− Én vagyok Anton Bouvier. Éppen úgy, ahogy volt már sok más nevem is.

Ehhez semmi kétség sem fért: sokféle személy bőrébe bújt bele, és mindegyiknek saját útlevele és iratai voltak. Ő volt Cenon Clark, amerikai, New Yorkból; Hector Hugo Dupont, angolfrancia, és ő volt a másik amerikai is, Glenn Gebhard nevezetű. Ő volt Adolfo Bernal Chiléből és Carlos Martínez Torres, perui falusi gazda. Hallgatott a Johnny és Szalim névre is, és még le galább hat másikra. Tényleg ő volt a minden alkalomra megfelelő ember, de az Anton Bouvier név valahogy kilógott ebből a sorból. E körül keletkezett az orosz intrika legendája. Megkérdeztem Carlost, mi okból hívta életre Bouvier-t. − Amikor a Chesterton Roadon kivettem azt a bútorozott lakást, a chilei Adolfo Bernal nevét és útlevelét használtam. Vajon ő is KGB-tiszt? Amikor Nydia meg én bérbe vettük a Comeragh Mew-n azt a lakást, Bouvier házaspárnak adtuk ki magunkat, és az egyik ecuadori útlevelemet mutattam be. Nem volt ebben semmi különös. Ha valami nem sikerül és gyorsan el kell tűnnünk Londonból, a rendőrség egy nem létező chilei-ecuadori párt keresett volna. Csak nem hiszi, hogy az ilyen lakások bérleti szerződését Iljics Ramírez Sánchez néven írtam alá?

A Chesterton Roadon Carlos egy kis lomtárban sötétkamrát rendezett be. A Comeragh Mewi ház teljesen különálló épület volt, és az akcióhoz ez nagyon előnyös lehetett. A földszint eredetileg lóistálló volt, amelyet mostanra garázzsá építettek át. Ez nagyon jól jött a követ elrablásához. Úgy tervezték, hogy az eszméletlen el-Tadzsirral egyenesen a garázsba hajtanak, és zárt ajtók mögött emelhetik ki a kocsiból. Ezután a belső lépcsőn felviszik a hálószobába, és ott lefényképezhetik. A képeket a Chesterton Roadon hívják elő, majd a követségre küldik, annak bizonyságául, hogy Tadzsir Carlos és emberei fogságában van. Természetesen Tadzsir meggyilkolásával fenyegetőznek majd, arra az esetre, ha bekapcsolnák az ügybe a rendőrséget. Az 50 millió dollárt egy számmal jelölt svájci bankszámlára fizettetik be, ahonnét azonnal egy ádeni bankszámlára utalják át. Amint Dél-Jemenből nyugtázzák a pénz beérkezését, Tadzsirt bekötött szemmel egy órán át ide- oda kocsiztatják Londonban, hogy tájékozódóképességét elveszítse, majd sértetlenül kiteszik az autóból a Kensington Gardensnél. Ez a hely nemcsak az ő rezidenciájához és követségéhez volt közel, de egyik konspirációs bérelt lakástól sem volt messze.

Amikor megkötötték a bérleti szerződéseket, a kommandó összegyűlt Londonban. Moukarbel és Carlos vezették a csoportot, ámbár az előbbi, mint rendesen, nem vehetett személyesen részt az emberrablásban. Így hangzott Haddad utasítása. Carlos irányította a csoport aktív tagjait. Négy német is tartozott hozzájuk. Hans-Joachim Klein, Wilfried Böse, Brigitte Kuhlmann és a Forradalmi Sejtek egyik tagja, aki kitűnő fényképész volt. Nydiának azt a szerepet szánták, hogy vezesse a háztartást, és ellássa el-Tadzsirt.

A tervezés és logikai felépítés kitűnő volt, mégsem került sor erre az emberrablásra.

− Volt egy megállapodásunk az iraki követség egyik tagjával, hogy tájékoztat bennünket Tadzsir mindennapos útjairól. Sohasem kaptuk meg ezeket az információkat. Csaknem három hétig tartottam az egész csoportot Londonban. Egész idő alatt figyeltük Tadzsir követségét és házát. Egyetlenegyszer láttuk meg. Két testőr kísérte. Minden azon múlt, mennyire pontos képet kapunk mindennapos útjairól. Az irakiak vagy beijedtek, vagy meggondolták magukat. Nagyon csalódottak voltunk.

Tadzsir annál kevésbé.

− Az egyik lakás, amelyet fegyverraktárnak használtak, ugye Angela Otaoláé volt Bayswaterben?

− Igen, ezt már mondtam.

− De arról nem tett említést, hogy 1975-ben Angelának már új barátja volt, aki szintén nála lakott.

− Barry Woodhams?

− Igen. Amíg önök Moukarbellel Londonban az akciót előkészítették, még érthető volt, hogy a pisztolyokat, bombákat, akármiket egy aszszony lakásán tárolja, akiben megbízik. De hogy azután is otthagyta a fegyvereket, amikor tudta már: beköltözött oda az új barátja? Hogy tehette?

Csak megvonta a vállát, és kacsintott.

− Miért ne? Láttam néhányszor Barryt Angelával, mielőtt odaköltözött hozzá. Úgy látszott, minden rendben van körülötte. Nem hatalmazta fel rá senki, hogy turkáljon abban a bőröndben, amit valamikor otthagytam.

Woodhams valóban ismerte már Angelát azelőtt is, mielőtt a nő Carlosszal találkozott. 1972-ben szomszédok voltak a közeli Garway Roadon. A két férfinak voltak közös vonásai. Érdekelték őket a fegyverek, baloldaliak voltak, és mindketten ugyanarra a mutatós nőre vetettek szemet. Azonkívül mindketten távol éltek szülőhazájuktól. Woodhams, aki Carlosnál két évvel idősebb volt, az egykori Észak- Rhodesiában töltötte gyermekkorát. Mielőtt 14 évesen karrierje építéséhez alkalmas iskolába küldték Angliába, hivatalnok apját nem egy vadászkirándulásra kísérte el. Alapos ismereteket szerzett minden rendű-rangú lőfegyverrel kapcsolatban. Sok korabeli fehér rhodesiaival ellentétben kimondottan a baloldali politikai nézetekkel rokonszenvezett.

Amikor Carlos megismerkedett vele, a londoni egyetemen dolgozott biokémikusként. Előtte a hírhedt titkos Porton Down állami kutatóintézetnél volt alkalmazva Wiltshire-ban.

Carlos talán megijedt, amikor felfedezte, hogy Angelának új barátja van, aki még nála is lakik: mindenesetre eltévesztette a nemzetiségét, amikor Barry Woodhamsnek bemutatkozott. Azt mondta, Carlos Martínez, Chiléből. Angela hallgatott, pedig neki Carlos Martínezként mutatkozott be, Peruból. A nevek és nemzetiségek ilyen bőségében elkerülhetetlenül nőtt a tévedés veszélye.

Carlos beletörődött, hogy Angela ágyából kitúrták. De nem osont el kompromittáló bőröndjével, inkább összebarátkozott Woodhamsszel. Sokszor késő éjszakáig beszélgettek. Angelának ez túl soká tartott. Gyakran nem is tartott ki a férfiakkal, és lefeküdt egyedül. Carlos történeteket mesélt a Bond Street-i klubokban− pl. a Churchill´sben − töltött forró éjszakáiról, vagy magas tétekben játszott pókerpartijairól. Mindenféléről beszélt, például az angol politikai baloldal tehetetlenségéről, a fegyverek helyes használatáról vagy a repülőtéri biztonsági intézkedések elégtelenségéről. Éppen ő bizonyította ország-világ előtt csak néhány hónapja Orlyn, hogy ezek a biztonsági intézkedések mennyire elégtelenek. Megtartott egy kulcsot ahhoz a szobához, amelyben a bőröndje állt. Gyakran már ott várt Angelára és Barryra, amikor azok hazaérkeztek. Ilyenkor rendszerint hozott nekik vámmentes cigarettát és konyakot legutóbbi párizsi repülőútjáról. Hármasban azután vagy egy közeli vendéglőbe mentek, vagy az Angelo´s nevű, éjjel is nyitva tartó szórakozóhelyre. Ez nemcsak az itt élő külföldiek körében volt népszerű, hanem a bűnügyi tisztviselők között is, akik a szolgálatuk után a közeli Paddington-őrszobáról szintén be-benéztek. Ezeket első látásra fel lehet ismerni.

− Tudta, hogy az Angelo´s-féle lokálba sok bűnügyi rendőr járt civilben?

− Persze hogy tudtam.

− És ez egyáltalán nem nyugtalanította? Nem tette inkább máshová a székhelyét?

− Nem.

− Nem volt valami rossz érzése a bőrönd miatt, amit Angela lakásán hagyott? Elvégre fegyverrel, hamis papírokkal, kézigránáttal és olyasmivel volt tele, amire a szakmájában szüksége van.

− Nem. Megadtam Angelának Nydia telefonszámát arra az esetre, ha velem valami történne. Csak fel kellett volna hívnia Nydiát, ő elhozta volna a bőröndöt.

− Ha már itt tartunk: megbeszélte egyáltalán Moukarbellel az ilyen megállapodásokat?

− Nem, miért beszéltem volna?

− Végtére is ő volt a főnöke. Haddad szervezetének európai feje. − Ez igaz. De az ilyesmi nem tartozott rá.

A bőröndben írások is voltak, amelyekből kiderült, hogy bár Tadzsir elrablása nem sikerült, de sok mást terveztek és mérlegeltek. Esetleges célpontokat vitattak meg, és feketelistákat állítottak össze. Ebből sok csak ideiglenes volt − minden akciót Ádenbe, Vádi Haddad elé kellett terjeszteni jóváhagyásra. Bár ezekből a merényletekből az első tervstádium után nem valósult meg semmi, azért hátborzongató elolvasni őket. A Carlos által összeállított ideiglenes feketelistákon nemcsak cionista vagy nem cionista zsidók szerepeltek. Voltak nem zsidók, sőt arabok is a nevek között.

A listák nemcsak hátborzongatóak voltak, hanem lehetetlenül hosszúak is. Emberek százait sorolták fel. Az Afar és Ísza Territórium elnöke; Szadatelnök felesége; Jamani sejk. Mellettük ilyen nevek, mint Vera Lynn, John Osborne és az akkori felesége, Jill Bennett, Yehudi Menuhin, Lord Drogheda. Összesen több mint 500 név. Híres emberek igazi Ki kicsodája. Sokuknak semmi köze sem volt az izraeli-palesztin konfliktushoz. Csak azért kerültek a névsorba, mert híresek voltak. Az ilyen személyek meggyilkolása a merénylőnek és ügyének kétségkívül megszerzi azt, amit AndyWarhol „negyedórányi híresség”-nek nevezett. És aki többet öl, az évtizedekre jut ezáltal hírnévhez. A Carlos által összeállított rendkívül hosszú lista mindenesetre a képzelet birodalmába tartozik.

Más célokat komolyabban fontolgattak. Így tervezték azt, hogy az NSZKban, egy követségi fogadáson nagyszámú diplomatát rabolnak el. Ennek az lett volna a célja, hogy az akkoriban letartóztatott BaaderMeinhofcsoport tagjainak szabadon engedését elérjék. Azt tervezték, hogy ha az akció nem hozza meg a kívánt eredményt, hat túszt agyonlőnek. Azonkívül egy második kommandónak az lett volna a feladata, hogy a Chase Bank frankfurti fiókjának föld alatti garázsában felrobbant egy Volkswagen buszt. Ha még ezután sem engednék ki a Baader-Meinhoffoglyokat, egy harmadik kommandó egy nagy hamburgi szállodában húszkilós bombát robbant. Az első akciót egy bizonyos ország nemzeti ünnepére tervezték, amikor az összes többi Németországba akkreditált követ részt vesz az ünnepségen. Carlos fejtegetéseiből kiderül, hogy ennek az erőszaksorozatnak a tervei már előrehaladott állapotban voltak.

− Ennek az akciónak a terveit 1975 februárjában részletesen megvitattuk. A tárgyalásokra Párizsban került sor. Michel meg én több német elvbarátunkkal vitattuk meg ezt az ügyet.

− Megkapták hozzá Vádi Haddad jóváhagyását?

− Az alapötlethez igen. Világos volt, hogy még sok részlet kidolgozásra vár. Megegyeztünk, hogy újabb találkozók szükségesek, mielőtt az Öregnek beterjesztjük a végleges tervet.

− Ön tehát akkor kész volt számos embert megölni ezekben az akciókban?

− Igen.

− Csak azért, hogy alig fél tucat foglyot kiengedjenek. Olyanokat, akik, mint mesélte, 1970 nyarán nem gyakoroltak valami mély benyomást önre.

− 1975-re ezek az emberek Haddad számára nagyon fontosak lettek. Nagyon jó volt a kapcsolatunk német elvbarátainkkal. Jó szolgálatokat tettek a palesztin ügynek. Azt akarták, hogy engedjék szabadon Ulrike Meinhofot, Andreas Baadert és a többieket, és Haddad ennek nagy jelentőséget tulajdonított.

− Propagandajelentőséget?

− Természetesen, de ezenkívül további európai szövetségeseket akart megnyerni ezzel a harcához. A franciaországi Japán Vörös Hadseregügy óta Haddadnak az volt a véleménye, hogy japán harcostársainkat európaiakkal kell lecserélnünk.

− De ezt a tervet sohasem valósították meg. Miért nem?

− A Toullier utcai história miatt.

Elérkeztünk élete döntő eseményeihez. A Toullier utcában történtek után lefoszlott róla a névtelenség jótékony homálya. Nem volt ismeretlen többé, hanem nagyon is jól ismerték. Ettől kezdve nagyon sokan, nagyon sok titkosszolgálat megbízásából erednek a nyomába. 1975 végén két esemény, a Toullier utcai história és a bécsi OPEC-rajtaütés gondoskodott arról, hogy Ramírez Iljics Sánchez lett a világ legkeresettebb embere.

Carlos 1975. június elején várta Moukarbel visszatértét Bejrútból. Az európai csoport főnöke a Közel-Keletre utazott tárgyalni, és ott találkozott Haddaddal és a szervezet többi káderével. Többek között beszéltek a nyugat-németországi akciósorozatról is. Moukarbel visszautaztában olyan hibát követett el, amely majd fatális következményekkel jár. Semmibe vette Haddad szigorú utasítását, hogy a szervezet egyetlen tagja se utazzon Bejrútból a célállomásra. Közvetlen orlyi járatra vett jegyet. A világ valamennyi titkosszolgálata tudta, hogy Bejrút az egyik legfontosabb központja a Haddadféle és a hozzá hasonló szervezetek tevékenységének. Ehhez járult, hogy az előző tizenkét hónap során több akcióval is felhívták magukra a figyelmet: az Orly repülőtéren végrehajtott merényletek, kézigránát-robbantás a Drugstore kávéházban, a hágai túszdráma, a három autóbomba Párizsban. Mindezzel a háta mögött Moukarbeltől óriási könnyelműség volt egyenesen Franciaországba repülni. Nem volt meglepő, hogy a bejrúti útlevélvizsgálatnál a szokásosnál alaposabban megnézték. Kinyittatták az irattáskáját, és kiderült, hogy Haddad európai főembere az idők folyamán leszokott az éberségről. A vámtisztviselő több útlevelet is talált nála. Amikor ezek után többi kézipoggyászát is átkutatta, előkerültek Moukarbel tervszámításainak részletes mellékletei. Mintha csak a Jamadaügy ismétlődött volna. Moukarbelt letartóztatták, és kihallgatásra vitték el. A libanoni titkosszolgálatot a franciák építették ki, és alapképzésüket néhány arab fogással gazdagították. Ezek közé tartoztak a fizikai és pszichikai kínzás sajátos eszközei. Moukarbel, mártíriumának harmadik napján, új arcot fedezett fel a helyiségben, egy keveset beszélő és édeskés pipadohányt szívó civilét. Abból a kevés szóból és gesztusból, amit ez az ember a libanoni titkosszolgálat tagjaival váltott, Moukarbel arra következtetett, hogy az idegen amerikai, méghozzá a CIA magas rangú beosztottja.

Moukarbel később azt állította, hogy semmit sem vallott. A libanoni titkosszolgálat viszont úgy nyilatkozott, hogy „dalolt, mint a kanári”. Melyik fél mondott igazat, az a következő eseményekből kikövetkeztethető. A libanoni titkosszolgálat Moukarbelt a következő, Orlyra induló repülőre ültette fel, és informálta a párizsi DSTt megérkezése napjáról és órájáról. Orlyn a zavart és begyulladt Moukarbel minden nehézség nélkül átjutott a vámon. A bejrúti titkosszolgálat tisztjei viszszaadták neki a hamis útleveleket és a terhelő iratokat, miután az egész anyagot titkon lefénymásolták. Ami ezután kezdődött, az igazi macskaegér játék volt. Az egér természetesen Moukarbel lett, a macska szerepét pedig Jean Herranz, a DST közelszerepét pedig Jean Herranz, a DST közeles ügyosztályának vezetője vállalta. Amikor Moukarbel beállt a sorba autóbuszjegyet venni Párizsba, két DST-tisztviselő is beállt mögé. Június 13. volt. Michel Moukarbel életéből még 14 nap volt hátra.

A DST most már több mint egy éve kergette a Budia-kommandót, és nyomozásuk során hibát hibára halmoztak. Most éppen a kommandó fejét követték, de ennek nem is voltak tudatában. Ehhez járultak a libanoni kollégák ballépései: ahelyett, hogy a Moukarbel csomagjában talált anyag kópiáit futárral Párizsba küldték volna, azokat csupán haladéktalanul az aktához csatolták. Moukarbel nem „dalolt”. Hogy pontosan mit mondott, titok marad. De abból következtetve, ami Franciaországba való érkezése után történt, annyit kétségtelenül sikerült eltitkolnia, hogy ő a Haddad-csoport európai vezetője. Bár a libanoniak francia kollégáik figyelmébe ajánlották Moukarbelt, nem sejtették, hogy ez a jelentéktelen, a keskeny bajszával fáradt pincérre emlékeztető ember felelős azért a véres terrorhullámért, ami öt év óta elöntötte Franciaországot és Európa más részeit.

A DSTtisztviselők megfigyelték, hogyan lép be Moukarbel az Avenue Claude Vellefox 25. számú bérházi lakása kapuján. Leültek egy közeli kávéházba, és kávét rendeltek. Eközben Moukarbel a lakásán a helyzetén töprengett.

Fel akarta hívni Carlost, és figyelmeztetni. Velencében is fel akarta hívni egyik összekötőjüket, hogy az értesítse Vádi Haddadot. Csakhogy a lakásból semmiképpen sem telefonálhatott, kávéházból is nagyon veszélyes lett volna. Talán követték a repülőtértől hazáig. Arra a döntésre jutott, hogy a legjobb, ha nyugodtan viselkedik, és néhány napig nem tesz semmit. Ha tényleg figyelik, a DST hamar elveszíti majd a kedvét, és visszafüttyenti az embereit.

Ugyanekkor Carlos még semmit sem sejtett. Moukarbelnek ugyan majdnem egy hete itt kellett volna már lennie, de bejrúti vagy ádeni látogatásai az utóbbi időben mindig elhúzódtak kissé. Ez a palesztin politika zűrzavaros, rosszul szervezett világából következett. Egyébként is akadt kellemes kikapcsolódása. Maria Lara kiköltözött a Toullier utcai lakásból. Hogy Carlos vele is, lakótársnőjével, Nancy Sánchezzel is viszonyt folytatott, az még a szexuális szempontból igazán nem vaskalapos Quartier Latinben is feszültségekhez vezetett. Carlos mindkét kapcsolatot folytatta, de két különböző helyen. Maria szobájába most Albaida Salazar költözött be. Folytatódtak az éjszakai ivászatok és zenélések. Autóval néhány percnyire innen, az Amélie utcában Amparo Silva Masmelas nyújtott változatosságot lakásán, a Toullier utcai zűrös viszonyok után. Londonban várta a hűséges Nydia, aki még mindig Madame Bouvier néven lakott a Comeragh Mew-i bájos kis házban. Carlos fenntartotta a bérleti szerződést, arra várva, hogy a Tadzsir elrablására szőtt tervüket a közeljövőben mégis megvalósíthatják majd. Csak pár méterrel odébb lakott Angela és Barry, akiknél ott volt a bőröndje. Kissé odébb, ugyanabban az utcában várta az emberrablási akció elkezdését a Chesterton Roadon, konspirációs lakásában, a német Wilfried Böse.

Vasárnap,június 15-én kezdett Carlos látszólag jól rendezett világa összeomlani. Ez egyidejűleg következett be Londonban és Párizsban. Ezen a reggelen kezdte felújítani Bayswaterben Barry Woodhams azt a négyszobás lakást, amelyben Angelával élt. Amikor elhúzta a fiókos szekrényt a kandallósarokból, talált alatta egy Adolfo Bernal névre kiállított útlevelet. Mellette a földön egy kuvaiti jogosítvány feküdt. A bejegyzések arab nyelven íródtak, a tulajdonosa Bemard Müller volt. Mindkét igazolványba Ramírez képe volt beragasztva. Woodhams átnézett a nappaliba, kíváncsi lett a fekete bőrkofferre. Cipzárja le volt lakatolva. Woodhams többet akart látni. Az olcsó, lógós lakat nem okozott problémát. Az első, ami a szeme elé tárult, egy 7,36-os kaliberű, csehszlovák Vzor automata fegyver volt, a csövére hangtompítót lehetett csavarni. Ez közvetlenül mellette is feküdt. Azonkívül volt itt még egy póttár is, 15 tölténnyel. Alatta számos bontatlan patroncsomag. Barry Woodhams minden tárgyat visszarakott a helyére, és gondolkodni kezdett.

Elhatározta, hogy közli Angelával a felfedezését, és elbeszélget a dologról Carlosszal, ha újra ellátogat Párizsból hozzájuk. Az persze különös volt, hogy amikor Angelával közölte az ügyet, barátnője egyáltalán nem látszott meglepettnek.

A következő eseményekre és számos ember életére lett döntő hatással, amit Woodhams tett; pontosabban az, amit nem tett meg ama vasárnapon. Ha aznap elmegy a Paddington Greeni rendőrőrsre, a Különleges Ügyosztály titkos akciójával sok mindennek elejét vehették volna. A Csatorna túlsó partján a gyanútlan Carlos − aki ezen a napon Woodhams élénk érdeklődésének tárgya volt − váratlan vendéget kapott, amikor éppen szeretőivel, Nancyvel és Mariával ebédelt. − Michel akkor már két napja visszatért Libanonból, amikor ebédidőben váratlanul felbukkant a Toullier utcában. Szívélyesen üdvözöltem, és egy pohár bort töltöttem neki, de ő nagyon ideges és nyugtalan benyomást keltett. Nyilvánvalóan valami nem volt rendben. De nem beszélhetett róla. Egy bőrönd volt nála, és megkért, hogy azt vigyem a lakására, az Avenue Claude Vellefoxra. Ha jól emlékszem, este hatra kellett volna odavinnem a bőröndöt.

− Mikor jött látogatóba?

− Úgy két órakor vagy fél háromkor. Az szokásos volt köztünk, hogy a Toullier utcai lányoknál keresett meg.

− Ez volt az első jelentkezése, amióta Bejrútba repült?

− Igen. Égtem a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, mit határoztak Bejrútban és Ádenben. De ekkor nem akart beszélni erről.

− Azért nem akart, mert a nők is ott voltak?

Csodálkozó arcot vágott.

− Nem, természetesen nem azért. Michel csak annyit mondott, hogy délután van még egy találkozója, és nem akarja a bőröndöt keresztülhurcolni a városon. Ezért kért meg, hogy estefelé vigyem a lakására. − Mit felelt erre?

− Visszautasítottam. Elvégre fontosabb dolgom volt, mint hogy a hordára legyek.

− De mi volt abban a bőröndben, ami Moukarbelt annyira nyugtalanította?

− Ezt akartam én is tudni. Végül felnyitotta, és megmutatott néhány írást. Vádi Haddadtól származtak. Leendő akcióik tervei voltak, részletes adatokkal, hogyan juttassunk el fegyvereket és pénzt Európába. Pontosabban szólva a nyugatnémetországi akciók terveiről volt szó, és egy Natan [Ascher Ben Natan, a franciaországi izraeli nagykövet] elleni merénylet terveiről. Michelnek semmiképpen sem lett volna szabad ilyen iratokat Párizson végigcipelni. Amikor azután bevallotta, hogy Bejrútból hozta az iratokat, és hogy a bejrúti repülőtéren elfogták és kihallgatták, dühbe gurultam.

− Hogyan kellett volna neki Párizsba hozni az írásokat?

− Diplomáciai küldeményként. Ez volt a szokott módja.

− Milyen államok kínáltak ilyen szolgálatokat?

Carlos megvonta a vállát.

− Irak, Jemen, Szaúd-Arábia, Kuvait, Szíria. Sokan rokonszenveztek velünk.

− Elmesélte, mi történt vele a kihallgatásán Bejrútban?

− Délután még nem. Azt akarta, hogy vigyem el hozzá a bőröndöt, akkor majd mindenről beszámol. De azt határozottan kijelentette, hogy a libanoniak semmit sem szedtek ki belőle.

− Hitt neki?

− Nem tudtam, mit higgyek. De arról meg voltam győződve, hogy csak azért engedték el, hogy lássák, kihez megy. Sürgettem, hogy azonnal lépjen kapcsolatba a központtal, és mindarról, ami történt, értesítse őket.

− Mi a központ?

− Vádi Haddad parancsnokságai. Abban az időben három volt: egy Bejrútban, egy Ádenben és egy Bagdadban.

− Miután Moukarbel mindent elmesélt, hajlandó volt a bőröndöt a lakására vinni?

− Természetesen. Nem akartam, hogy ezekkel a kényes iratokkal együtt elvesszen Párizsban.

Amiről Moukarbel és Carlos nem tudott: buzgó DST-nyomozók egész Párizson át követték az aggódó Moukarbelt a Quartier Latinbe. A libanoninak az a feltevése helyes volt, hogy attól a pillanattól kezdve követték, amikor Párizsban kilépett a repülőből. De abban tévedett, amikor feltételezte a DST-ről, hogy lekopnak róla, ha két napig nyugton marad. Bár a francia titkosszolgálat még mindig nem sokat tudott Moukarbel szerepéről, azért kíváncsi maradt.

A már ugyancsak nyugtalan Carlos kilépett bőrönddel a kezében a Toullier utca 9. számú házából, és körülkémlelt az utcán. A DST egyik nyomozója kellő távolságból, teleobjektívvel fényképsorozatot készített róla. Az egyik fotón az aggódó Carlos látható, aki még nem sejti, hogy figyelik.

Jean Herranz felügyelő áttanulmányozza azokat a jelentéseket, amelyet a beosztottai szállítottak. Idáig még semmi sem utalt arra, hogy Moukarbel bármely ismert szervezethez tartozna. A libanoni látogatásának a Toullier utcában nem volt semmi jelentősége. Ezen a környéken nem tartottak számon aktivistákat. Mivel Herranz csekély állami ellátmányból gazdálkodott, Moukarbel figyelését az Avenue Claude Vellefoxbeli lakásra korlátozta.

Moukarbel és Carlos még nem sejtették ugyan, hogy hamarosan a Herranzféle DST-ügyosztályon a legveszedelmesebb bűnözők listájára kerülnek, mégis teljesen megzavarodtak.

Július 15-én este végre sikerült kapcsolatba lépni Vádi Haddaddal. Az eljárás nem volt egyszerű. Az összekötő, a Népi Front egy Velencében élő tagja telefonált Bejrútba, és onnét értesítették Haddadot Ádenben. Amikor a velencei végre visszahívta Moukarbelt, lázas tevékenységről számolt be. Haddad felismerte a helyzet veszélyességét.

− Az Öreg megparancsolta, hogy Párizsban átmenetileg oszlassuk fel a teljes ügynökhálózatot.

− Mindenkit, aki velünk közvetlen összeköttetésben állt, azonnal más országba kellett küldeni. Harcostársaink szétszóródtak egész Európában. A fegyvereket, gránátokat és a többi felszerelést eltüntettük a Toullier utcából. Haddad feltételezte, hogy Moukarbelt odáig nyomon követték. Mi mindent az Amélie utcában raktunk le, miközben vigyáztunk, hogy nem követ-e valaki. A Moukarbellel fenntartott kapcsolatot a minimumra csökkentettük. Nekem egy bankba kellett elkísérnem, és egy széfből fontos tervezési anyagot elhozni.

Carlos június 15-én éjféltájt felhívta Nydiát. Beszámolt neki Moukarbel bejrúti letartóztatásáról és kihallgatásáról. Miután Moukarbel címjegyzéke a libanoni titkosszolgálat kezébe került, minden, abban feljegyzett kapcsolatot veszélyeztetettnek kellett tekinteni. Ez vonatkozott Madame és Monsieur Bouvier elbűvölő Comeragh Mewi házára is. Bouvier úr Carlos alakjában ugyan Párizsban tartózkodott, de Bouvierné (Nydia Tobón) még mindig ott lakott. Bár éjfél volt, Carlos ragaszkodott hozzá, hogy Nydia haladéktalanul értesítse Wilfried Bösét, aki még mindig a Chesterton Roadon lakott. Moukarbel április végén és május elején nemcsak a Churchillt Hotelban lakott, hanem a Chesterton Roadi lakásban is. Tehát már az sem volt biztonságos.

Hogy a stressz immár Carlost is kikezdte, az abból is kiderül, hogy kényszerítette Nydiát, költözzön az egyik veszélyeztetett lakásból a másikba. Június 16-án kora reggel Carlos újra telefonált Párizsból. Ezúttal Bösével és Nydiával beszélt a Chesterton Road-i bérelt lakáson. Azt mondta Bösének, jöjjön Párizsba, és megbeszélte vele a találkozót másnap délelőtt tizenegyre a Gare de l´Esten.

Ahogy nekem tíz évvel később ecsetelte a történteket emlékezetből, élénken el tudtam képzelni, hogyan uralkodott el rajta fokról fokra a rémület 1975 júniusában.

Carlos másnap találkozott Bösével, és felvilágosította a helyzetről. Megígérte, hogy Bösének és Moukarbelnek új útleveleket szerez. Bösének egy Axel Claudius névre szóló útlevelet kellett volna kapnia. Hogy a pánik mennyire befolyásolta szereplőink ítélőképességét, jól mutatja a következő körülmény: Moukarbel ragaszkodott hozzá, hogy Böse, amíg nincs új útlevele, nála lakjon. Bösét tehát a londoni menedékéből, mely iránt sem az angol, sem a francia titkosszolgálat nem érdeklődött, egy párizsi illegális lakásba rendelték, amit a DST figyelt. Június 21-én Carlos és Moukarbel felhívta Nydiát. A teljesen elbizonytalanodott Moukarbel Londonba akart menni. Megbeszélték, hogy Nydia majd gondoskodik róla. Carlos a főnökét Párizsban, az Invalidusok dómjánál lévő repülőtéri buszjárat végállomására vitte. Nydia órákon át várta a Kensington Westen lévő repülőtéri buszvégállomáson, de Moukarbel nem érkezett meg − eltűnt. Amikor ezt Carlos megtudta, még jobban pánikba esett. Moukarbelt az angol rendőrség elfogta és behatóan vallatta. Ha az angol és francia titkosszolgálat csak valamelyest is együttműködött volna, akkor hagyják Moukarbelt beutazni Angliába, és ott figyelték volna tovább. De később kiderült, ebben az ügyben csak akkor jött létre az együttműködés, amikor már szinte semmi haszna sem volt.

Június 23-án Carlos ismét felhívta Nydiát. Moukarbeltől még mindig nem érkezett életjel. Eddigre Carlos józan esze utolsó morzsáját is elveszítette: Párizsba hívta Nydia Tobónt. Ahelyett, hogy Haddad utasításait követte volna, és átmenetileg feloszlatta volna a párizsi hálózatot, a kulcsfigurákat odarendelte az aknamezőre.

A DST tehát tovább tapogatódzott vakon Párizs-szerte, anélkül hogy igazán tudta volna, mit keres tulajdonképpen. Eközben szinte minden átkelőkomppal és minden repülőgéppel érkezett a Népi Front egy-egy újabb tagja, és Haddad szervezetének európai fejét kereste, aki, úgy látszik, felszívódott. Valóságos bohózat volt az egész. De azután rossz vége lett.

Michel Moukarbelt kiutasította az angol rendőrség, és mindjárt ezután, június 23-án a DST letartóztatta. Erről Carlos, aki másnap Bösével találkozott, és számára, valamint Moukarbel számára készített hamis útleveleket adott át, semmit sem tudott. A Bösével való találkozó után Nydiához ment. Fő témájuk Moukarbel volt, aki még mindig nem került elő. Nydia kérte Carlost, térjen vele vissza Londonba. De Carlos, Haddad utasításával dacolva, hogy hagyja el Párizst, és minden figyelmeztető jel ellenére, amelyek az azonnali menekülést sürgették, nem egyezett bele. Nekem ezt mondta: „Annak idején olyan érzésem volt, hogy Párizsban kell maradnom, és mindennel nekem kell törődnöm.”

Carlos már több mint egy éve szentül hitte, hogy neki és nem Moukarbelnek kellene Haddad európai csoportját vezetni. Most ő volt az, aki − ha csak átmenetileg és a lehető legrosszabb körülmények között is − előlépett vezérré. Következő intézkedéseivel hibát hibára halmozott. Ahelyett, hogyBösét kijuttatta volna az országból, megengedte, hogy Moukarbel lakását használja búvóhelyül. Június 25-én, néhány órával azután, hogy Carlos ismét találkozott Nydia Tobónnal, Wilfried Bösét Michel Moukarbel lakásán letartóztatta a DST. Carlos nem tudott erről, de amikor Böse később nem jelent meg a megbeszélt találkozójukon a Boulevard Saint-Germain egyik kávéházában, tulajdonképpen az utolsó vészharangnak kellett volna Carlosban megszólalni. De ő ehelyett továbbra sem volt hajlandó elhagyni az országot. Ahogy Carlos önjelölt főnökként kudarcot vallott, azt csak a DST alkalmatlansága múlta felül. Böse kiagyalt mesét tálalt fel a titkosszolgálatnak. Azt állította, hogy azért hord hamis útleveleket és hamis személyit magával, mert Franco Spanyolországában akar a szakszervezeti aktivisták és baloldali ellenzékiek letartóztatása után nyomozni. A DSThivatalnokok elég naivak voltak ahhoz, hogy ezt a históriát bevegyék, és a saargemündi határátkelőnél átadták Bösét a német rendőrségnek. Így megtették azt, ami tulajdonképpen Carlos feladata lett volna, tudniillik kijuttatták Párizsból Wilfried Bösét. Immár ketten tűntek el nyomtalanul, de Carlosnak nem volt jobb dolga, mint felhívni Angela Otaolát Londonban, és elnézését kérni, amiért nem tud elmenni a születésnapi bulijára.

Június 27-én, pénteken reggel nagy volt a felfordulás a Toullier utcai lakásban. Nancy Sánchez, aki este készült Venezuelába indulni, tanulmányai folytatására, búcsúbulira készült. Vetélytársnője, Maria Lara szerencsére nem volt ott. Algériában vakációzott. Nancy úgy gondolta, hogy utolsó párizsi napján végre kisajátíthatja magának Carlost. A Cujas utcai postahivatalban véletlenül beleszaladtak Angela Armstrongba, és meghívták egy kora esti aperitifre. Angela nem ért rá, és később hálát adhatott az égnek, hogy nem ment fel hozzájuk. Azonkívül állítólag a bekövetkezendő események után úgy nyilatkozott, hogy Nancy már akkor, amikor a postahivatalban összetalálkoztak, zilált és kimerült benyomást keltett, „mintha megtudta volna Carlosról az igazságot”. Angela Armstrong nem az egyetlen, aki utólag mintha mindent előre látott volna.

A posta zsúfolt volt, a levegő forró és fojtogató. A közeli Sorbonne-on kezdődött a nyári szünet, és mindenki igyekezett vakációra. Carlos ingerült volt, mert várnia kellett. Megpróbálta Haddad összekötőjét Velencében elérni. Semmi válasz. Megpróbálta Nydiát felhívni, aki már visszatért Londonba. Semmi válasz. Nancy szerencsésebb volt, sikerült Caracasba telefonálnia, beszélt a családjával. Angela szintén beszélt a családjával meg a barátaival, útiterveket egyeztetett. Neki azt kellett elintéznie, hogy másnap a kislánya kísérő nélkül repüljön át Angliába. Mindenki útra kelt, kivéve azt az egyet, akinek igazán menekülnie kellett volna, az első géppel, akárhová.

Kérdeztem Carlost, melyik ördög tanácsolta neki akkor, hogy Párizsban maradjon, amikor minden körülmény gyors indulásra sürgetett. Vállat vont, és széttárta a karját.

− Meg voltam zavarodva, és bizonytalankodtam. Szerettem volna beszélni az Öreggel, de nem értem el.

Ez a bizonytalanság hamarosan néhány ember életébe kerül. Mialatt Carlos és Nancy Sánchez a Toullier utcai bulira készült, Michel Moukarbel már negyedik napja állt állandó kihallgatás alatt a DST- központban.

Letartóztatása előtti minden félelme és rettegése ellenére meglepően jól tartotta magát. Moukarbelnek volt tartása és lelkiereje. Ezt a földalatti harc éveiben szerezte. Mentora és legjobb barátja, Mohamed Budia olyan emberre talált benne, aki hozzá hasonlóan találékony és ravasz volt. Sok akciót terveztek és hajtottak végre együtt közel-keleti elvbarátaik megbízásából. Bármilyen vélt vagy valódi gyengéket talált is Carlos a főnökében, Jean Herranz felügyelő előtt nem vallott szégyent.

Moukarbel iratokkal igazolta, hogy perzsa és kurd szőnyegekkel kereskedik − ezért utazott olyan gyakran a Közel-Keletre. Ami akülönféle útleveleket és személyazonossági iratokat illeti, amelyekről Herranz a bejrúti kollégáitól csak nagyon szűkszavú értesítést kapott, nos, azokat Bejrútban az utcán találta. Mivel az ilyen iratok nyilvánvalóan érdeklik a DSTt, azt tervezte, hogy Bejrútból való visszatérése után majd itt, a központban leadja. Mint libanoni állampolgár, ismeri hazája biztonsági szerveinek gyengeségét. Biztos akart lenni abban, hogy az iratok egy valóban hatékony titkosszolgálat kezeibe kerülnek. És hálából azért, amit gondolatban a közjóért tenni készült, most úgy kezelik, mint valami terroristát, aki sok-sok ember életét veszélyezteti. Kikérdezték Wilfried Böséről. Azt felelte, hogy Böse német ügyvéd, méghozzá jó ügyvéd, bár gyengéje a politikai ügyek iránti rokonszenve. Jellemző, hogy a Spanyolországban elnyomott szakszervezetek ügyéért akar síkraszállni.

Nagyjában-egészében így válaszolt Moukarbel arra a sok kérdésre, amelyet Herranz és kollégái feltettek neki. Június 27-én délután Herranz meg volt győződve róla, hogy a libanoni igazat mond. Csak egy dolog zavarta. Mit csinált Moukarbel Párizsba való visszatérése után, június 13-án az iratokkal? Az biztos, hogy a DST-hez nem vitte el. Moukarbelnek erre is volt magyarázata. Attól tartott, hogy a franciák ugyanúgy fognak bánni vele, mint a libanoni titkosszolgálat emberei. Erre pedig nem vágyott. Ezért odaadta a papírokat megőrzésre egy barátjának.

Ekkor Herranzegy kis meglepetéssel rukkolt ki, amit minden rendőrtisztviselő annyira szeret: fényképet vett elő; ez Carlost ábrázolta a Toullier utcai lakás előtt, kezében Moukarbel bőröndje. Mellette Moukarbel állt.

Moukarbelnek nemigen maradt más választása: be kellett ismernie, hogy ez az a barátja, akire rábízta a bőröndjét. További kérdésekre előadta, hogy a férfit Carlos Martíneznek hívják, perui, gazdag szülők gyermeke, playboy és nagy játékos. Bizonyos, hogy nem az az ember, aki tisztességtelen dolgokba keveredne. Csak egy barát, akire rábízta a bőröndjét, hogy nyugodtan kigondolhassa, mit tegyen a tartalmával. Moukarbel azt javasolta, hogy beszéljenek „a playboy barátnőjével”. Az majd összehozza őket.

Ez nagyon is hihetőnek tűnt Herranznak. Ha Moukarbel valóban elkíséri a nő lakására, bemutatja neki ezt a Carlost, és bizonyítja, hogy a bőrönd valóban az övé, akkor ezzel ez az ügy el van intézve. Moukarbelt szabadlábra helyezik, és a DST hálára van iránta kötelezve, a terrorizmus elleni harcban nyújtott segítségéért.

Ha a DST tényleg futni hagyja, és így módot ad rá, hogy felvegye Carlosszal a kapcsolatot és beavassa a történetbe, a DST-nek leadott históriájába, akkor sikerült volna a pompás blöff. De Herranz égett a vágytól, hogy megismerje a titokzatos bőrönd tartalmát, méghozzá inkább ma, mint holnap. Már régóta volt a Mohamed Budia-csoport nyomában, és a bőröndtől fontos adatokat remélt. Micsoda ritka szerencse, hogy az iratokat egy poros bejrúti utcán éppen ez a jelentéktelen libanoni találta meg, akivel Bejrútban mostohán bántak, mégis elhozta azokat Párizsba.

Moukarbel tudta, hogy Maria Lara már nyári vakációjára utazott, és nyilván feltételezte, hogy Carlos nem található a Toullier utcában. Herranz felügyelő, miután koccintott egy nyugdíjba vonuló kollégájukkal, felkerekedett Moukarbellel a Toullier utcába. Két kollégáját vitte magával, Raymond Doubs főfelügyelőt és Jean Donatini felügyelőt. Átjöttek a Szajna innenső partjára, és a Boulevard Saint-Germainen behajtottak a Quartier Latin szívébe. Az év egyik legforróbb estéje volt, a kocsmák és kávéházak kitárt ajtaján és ablakán áradt kifelé a zsivaj. Párizs élvezte a kánikulát.

A Toullier utca 9.ben a buli vége felé járt. Fél kilenc volt. Nancy már kiment a repülőtérre. Negyed kilenckor már csak öten voltak. A DSTsek először rossz ajtón csöngettek be, és egy társaságot zavartak meg vacsora közben. Végre megtalálták a keresett lakást, és bekopogtak. Azon, ami ezután történt, sokan és sokat törték a fejüket. Carlos a következőképpen adta elő.

− Valaki bekopogott és benyitott. Az ajtó nem volt zárva. Két férfi lépett be, és azt mondták: „Rendőrség.” Herranz volt és Doubs, az aszszisztense. Maria Larával akartak beszélni. Közöltem velük, hogy körülbelül egy hete elutazott vakációra, Délre.

Kértem, foglaljanak helyet, és igyanak valamit. Amikor beállítottak, a hangulat oldott volt, és ügyeltem rá, hogy az is maradjon. Bár már kora délután inni kezdtem, de ez nem érdekes. Rengeteget bírok. Herranz látni akarta az útleveleinket. Odaadtuk. Én a Carlos Andreas Martínez Torres névre szóló peruit adtam oda. Herranz jegyzeteket készített, és a beszélgetés során folyton vitatkozott. Kikérdezett Michel Moukarbelről.

− Ismeri ezt a libanonit? Milyen viszonyban vannak?

Azt feleltem, ez a név nem mond nekem semmit, de Herranz mosolygott, és azt mondta:

− De Moukarbel ismeri magát. Ő adta meg nekünk a címét. Ez nem felek meg a valóságnak. A DST véletlenül bukkant a címre, miközben Moukarbelt figyelte, de Carlos, amikor Herranz-cal beszélgetett, nem tudhatta ezt. Ez volt a főfelügyelő első sakkhúzása. Követi még több is az elsőt, és ezek már halálos végűek lesznek.

− A felügyelő elővett egy fényképet, amelyen Michel és én voltunk láthatók. A Toullier utcai lakás közelében készült. Sose gondoltam volna, hogy ezt a helyet figyelik. Húznom kellett az időt, ezért elkezdtem én őket kérdezgetni: − Mi van ezzel a libanonival? Kábítószer- kereskedelemmel vagy terrorizmussal gyanúsítják? Hiszen olyan zavaros időket élünk! − Így valahogy. Szolgálati igazolványukat is elkértem. Megmutatták. Tényleg a DST-től jöttek. Ezután azt mondtam, meg akarok borotválkozni.

Carlos elnevette magát elképedt arcomat meglátva.

− Gondoltam, ha egészen természetesen és hétköznapian viselkedem, azt hiszi majd a felügyelő, hogy normális üzletemberrel van dolga. Borotválkozni mentem tehát, és előtte még egyszer utánatöltöttem a poharakat. Kezdetben, amikor a rendőrség betoppant, csak ingujjban voltam. A borotválkozás után felvettem a zakómat. Senkinek sem tűnt fel. A zakómban volt egy Tokarev-pisztoly, teli tárral. A buli többé- kevésbé befejeződött. Kérdeztem Herranzot, hol van most ez a libanoni, és amikor Doubs felügyelő azt mondta, hogy az egyik autóban ül, amellyel ők jöttek, javasoltam, hozzák fel, akkor majd hamar kiderítem, hogy ismerős-e ez az ember vagy sem.

Javaslatom láthatóan meglepte őket. Ezután Herranz utasította kollégáját, hogy hozza fel Michelt. A zsaru jó ideig távol maradt. Carlos egy pillanatra elhallgatott, és ivott egy kortyot a poharából. Elgondolkodva meredt a baalbeki villa fehérre meszelt falára. A hajnali csöndben kutyaugatás hallatszott. Gondolatban újra Párizsban volt, 1975. június 27-én este fél tíz körül.

− Észrevettem, hogy csapdába kerültem, ezért felkészültem a harcra. Ittam még egy pohárral, és töltöttem újra Herranznak is. Jó fél óra múlva együtt lépett be Doubs, Donatini és Michel. Herranz és én ott ültünk és csevegtünk. Amikor a többiek beléptek, felálltunk. Michel döbbenetesen megváltozott. Teljesen összetört ember benyomását keltette. Úgy látszott, testileg, lelkileg megkínozták. Önmaga árnyéka volt. Herranz Michelre mutatott, és megkérdezte, ismerem-e? Azt mondtam, hogy ezt az embert még soha életemben nem láttam. Ezután Herranz ugyanezt a kérdést tette fel Michelnek. Michel egészen lassan felemelte a jobb karját, és károgó hangon azt mondta: − Ez az az ember, akinek a bőröndöt adtam. − Ebben a pillanatban cselekednem kellett.

Előrántottam a pisztolyom. Először Donatinire lőttem, mert gyors tüzelő hírében állt. Én gyorsabb voltam. A bal halántékán találtam el. Majd Doubs szeme közé lőttem. Megfordultam, és Herranzra céloztam. Az egyik nő, Albaida a tűzvonalba került. Félrelöktem, és Herranzot a nyakán fent találtam el. Most már Michel volt az egyetlen, aki állt még. Behúzta a nyakát, és az arca elé kapta a kezét. Rémülete feldühített. Meg se próbált segíteni. Elárult. Felé léptem, és a szeme közé lőttem. Majd felkaptam a bőröndöt, és menet közben még egyszer a földön fekvő Michelre lőttem. Ezúttal bal halántékon találtam. Kirohantam a lakásból, de nem a 9. számú ház főbejárata felé szaladtam, hanem átugrottam a 11-es ház udvarára. Még három töltény volt a táramban és egy tartalék tár a zsebemben. A pisztolyt a farmerem farzsebébe dugtam, és a 11-es ház kapuján át kiléptem az utcára. Szerencsém volt. A kerületben áramszünet volt, az utcai lámpák nem égtek. Tudtam, hogy a rendőrautónak tőlem jobbra kell állnia. Ezért amikor az utcára értem, balra fordultam, és egész nyugodtan továbbmentem. Amikor elértem az utca végéhez, lövéseket hallottam. Nem fordultam hátra. Attól kezdve, hogy előrántottam a pisztolyomat, addig, amíg az utca végéhez értem, mindössze hat másodperc telt el.

Amikor Carlos eltűnt a sötétben, még a kordit maró szaga töltötte be a kis nappalit. A rémült vendégek csak lassan ocsúdtak fel. A földön heverő négy férfiból három halott volt, csak a súlyosan sebesült Herranz lélegzett még. A lehető leggyorsabban beszállították az Hôpital Cochinbe, így életben maradt. Később szembe kellett néznie feljebbvalói mardosó kérdéseivel és a francia médiák megsemmisítő kritikájával.

Carlos egyugrással nemcsak biztonságba, hanem világszerte a lapok címoldalára is került. S így igazolta a Toullier utcai ház egyik régebbi lakójának váteszi szavait. Századunk első éveiben Rainer Maria Rilke költözött a 11. számú ház egyik ütött-kopott szobájába. A következő sorokban foglalta össze, amit környezetében megfigyelt: „Tehát idejönnek élni, inkább azt mondanám, halni az emberek … Az utca minden oldalról bűzleni kezdett. Amennyire meg lehetett egymástól különböztetni a különböző szagokat, a jodoformtól, zsírban sült krumplitól és a félelemtől” − írja Rilke a Malte Laurids Brigge feljegyzéseiben.

Bár Herranz felügyelő túlélte a merényletet, mégis maradt egy negyedik hulla is a szobában.

Iljics Ramírez Sánchez. Ettől kezdve soha többé nem használhatta a valódi nevét. Nem találkozhatott nyíltan a családjával vagy barátaival. Mostantól csak illegális lakásokban, hamis papírokkal és többféle hamis személyiséget mímelve folytathatta az életét.

Fuss, Carlos, fuss.

− Miután Herranz megmutatta a fényképet, amely Moukarbellel együtt ábrázolta, továbbra is állította, hogy soha életében nem látta. Miért? − Belátom, hibáztam.

− Ha most, tíz évvel később visszatekint, nem találja, hogy a DST- tisztviselőket és Moukarbelt agyonlőni szintén hiba volt?

− Ez nem volt hiba. Akkor ez volt a kérdés: ők vagy én.

− Ebből leszűrhetem a tanulságot, hogy annak idején így mérlegelte a helyzetet. De a nyomozóknál nem volt fegyver, és Moukarbel nem árulta el. Ha ezt tette volna, akkor a DST nem sétált volna csak ilyen egyszerűen be a lakásba, és nem evett-ivott volna több mint fél óráig magával. Ezek az emberek egyáltalán nem értek fel a feladatukhoz, de öngyilkossági szándéka biztosan egyiknek sem volt.

Carlos levette szarukeretű szemüvegét, és barna szemével félelem nélkül nézett rám. Azután lesütötte a szemét, és jobb kezével elgondolkodva dörzsölte az állát.

− Ki mondja, hogy a DST emberei fegyvertelenek voltak? − A francia sajtóban csak úgy zuhogott a fejükre a kritika, mert Herranz és emberei fegyvertelenül mentek a Toullier utcába. Az akkori francia kormány beismerte, hogy a titkosszolgálata teljesen félreismerte a helyzetet.

− De képzelje el, mekkora felháborodást váltott volna ki, ha a francia kormány beismeri, hogy a három hekusnál volt fegyver, és én mégis felülkerekedtem. Ami pedig Michelt illeti: ezek soha nem jutottak volna el a Toullier utcába, ha nem hibázik annyit.

− Azt hittem, nem az árulásáért lőtte le, hanem mert nem segített a lövöldözésnél.

− Ez így is van.

− De fegyvertelen volt.

− Lefoghatta volna az egyiket. De csak ott állt, Vádi Haddad első számú párizsi embere. A félelemtől reszketve állt a sarokban. Ezt a megjegyzést különösen jellemzőnek éreztem. Még tíz évvel az események után is féktelenül robbant ki Carlosból az a düh, amit a párizsi szervezet feje iránt táplált. A harag Moukarbel feltételezett hibái és gyengeségei miatt. A fiatalabb irigysége az idősebbre. Öntúlértékelése és hiúsága. A jó munkájáért várt, de meg nem kapott dicséret hiánya. 1970 nyarán Carlos idealista célokkal indult közel-keleti felfedezőútjára. Biztos, hogy alapvető változáson ment keresztül. Arról ábrándozott, hogy csatlakozik Douglas Bravóhoz és a gerillákhoz a Caracas körüli hegyekben, de ehelyett Európa nagyvárosaiban utazgatott, és ott terjesztette a rémületet, szenvedést és halált. De 1975 nyarán, mint sok elődjének, neki is fel kellett ismernie, hogy aki ebbe a hagymázas kalandba belevág, annak a további útja már csak egyre növekvő vérontáson át vezethet tovább. Azért kellett a Quartier Latin egyik kopottas, kétszobás lakásában három embernek meghalni (míg a negyedik csodával határos módon maradt életben), mert a Carlosban feszülő gyűlölet gyilkos haraggá duzzadt.

Dr. Jose Luis González Duque ezenközben kivitte Nancy Sánchezt a Charles de Gaulle repülőtérre, és visszatért feleségéért, Leymáért és Albaida Salazarért a Toullier utcába, hogy a két nőt vacsorázni vigye. Amikor a 9. számú házba belépett, három férfi holtan hevert a padlón, a feleségét és Albaidát pedig letartóztatták. A francia rendőrség elővigyázatosan a doktort is letartóztatta. Mindhárman teljesen ártatlanok voltak, de ezen az estén és még a következő napokban is a sokkolt DST mindenkit letartóztatott és kihallgatott, aki a magát Carlos Martíneznek nevező embert akár felületesen is ismerte. Carlos gyors léptekkel, már amennyire feltűnés nélkül siethetett, végigment a Boulevard SaintGermainen, és beállított Amparo Silva Masmelas lakására az Amélie utcába. Aszerint, ahogy a további történéseket elmesélte, a magatartása mind lendületesebb lett. Eszébe sem jutott, hogy a lakásból eltávolítsa a jókora fegyverraktárt. Egyetlen gondolatot nem fecsérelt arra, hogy a Budia-kommandóból mentse, ami még menthető. Sokkal inkább azt akarta elhitetni magával, hogy a vakmerően véghezvitt vérfürdő és Haddad párizsi szervezetének szétrombolása jogos volt. Az Amélie utcai lakást ezen az éjszakán többször is elhagyta, hogy Nydiát Londonban felhívja. Amikor végre utolérte, utasította, hogy égessen el minden, rá nézve terhelő iratot. Más papírokat, köztük az Anton Bouvier névre kiállított útlevelet adja át különböző barátnőknek megőrzésre. Azt mondta Nydiának, hogy Moukarbelt agyonlőtte, mert az elárulta őt. Az Amélie utcába visszatérve leveleket kezdett írni. Két levelet Londonba, Angela Otaolának küldött. Moukarbellel kapcsolatban ezt írta: „… árulásáért hálából egy jobb világba küldtem”. Ha Moukarbel valóban elárulta volna a kollégáját, akkor a DST nemcsak fegyveresen és megfelelő erőkkel hatolt volna be a Toullier utcai lakásba, de tudott volna az Amélie utcában lévő búvóhelyről is, ahol most Carlos ült és önigazoló leveleit fogalmazta. Június 28-án reggel, amikor a francia sajtó az első részleteket közölte a Toullier utcai vérfürdőről, Carlos a lakásból a közeli repülőtéri autóbusz-végállomásra sétált. Angela Armstrong ült ott kislányával, és várta, hogy sorra kerüljenek.

− Carlos! Carlos! − kiáltotta a zsúfolt váróteremben. Ismét nyomasztóan forró nap volt, és Angela egy hosszú sorban állt várakozva. Ilyenkor még olyan ismerősnek is örül az ember, akit amúgy nem kedvel. Angela már majdnem háromnegyed órája várt, hogy repülőjegyet foglaljon a lányának. Bár az egész francia rendőrség, a DST és az SDECE (a francia külügyi titkosszolgálat) a Toullier utcai gyilkos után nyomozott, ellenőriztek minden kiutazási lehetőséget Franciaországból, Carlosnak éppen most jutott eszébe, hogy ártatlan sétálóként a légijáratok buszvégállomásán lófráljon.

Carlos meghallotta Angela hangos üdvözlését, és nyugodtan átsétált hozzá. Átkarolta a vállát, amit máskor sohasem tett. Miután a nyolcéves Ninát is köszöntötte, kissé odébb húzta Angelát.

− Pácban vagyok.

− Peruval kapcsolatban? Oda akarsz repülőjegyet kapni?

− Hallottad már a híreket?

Carlos spanyolul beszélt, és nagyon gyorsan. Angelának túl gyorsan. − Carlos, beszélj lassabban, vagy beszélj angolul.

Carlos angolra váltott.

− Éppen lelőttem két embert és azt a mocskos arabot, aki elárult. Mindenkivel végzek, aki elárul. Luisnak és a feleségének nem esett baja. [Ezt dr. Jose Luis González Duque-ra és a feleségére értette, akiket időközben letartóztattak.]Írj Nancynak. Mondd meg neki, maradjon Venezuelában. Ott nem eshet baja. Olyan bosszantó: új iratokra van szükségünk. Most a Közel-Keletre megyek. Viszontlátásra. Carlos, akit egyedül az a gond nyomasztott, hogyan juthatna új útlevélhez, könnyed léptekkel indult a kijárat felé.

Angela, megdöbbenve e különös találkozástól, visszaállt a sorba. Carlos nem tűnt részegnek. Miután felültette a lányát a repülőtéri buszra, a kijárat felé igyekezett. A közeli metróállomáson pillantása a vastag betűs főcímre esett: LÖVÖLDÖZÉS A TOULLIER UTCÁBAN. Ez még Carlos pimaszságból, a tények csökönyös tagadásából és közönyből kialakított saját mércéjéhez képest is túlment minden tűréshatáron. Milyen ördög tanácsolta neki, hogy éppen ott sétáljon ma reggel, ahol minden más helynél nagyobb veszély leselkedik rá?

− Volt-e jobb módszer rá, hogy a francia rendőrség hatékonyságát megvizsgáljam?

− Nem volt fényképe a rendőrségnek önről?

− De, volt. De szombat reggel volt, és Franciaországban voltunk. Sem a DST, sem más hatóság nem dolgozik Franciaországban olyan lendületesen, ahogy ön, a kérdéséből ítélve, feltételezi. Nincs olyan állama a világnak, ahol az ilyesmi ilyen gyorsan működne. Hosszú távon érvényesülnek ezek az intézkedések. De nem ilyen rövid idő alatt. Arról, hogyanjutott ki 1975 forró júniusában Carlos Párizsból, két ismert változat kering közszájon. Mindkét változat a Párizsban élő kubai ismerőseivel hozza összeköttetésbe szökését. Az egyik elmélet szerint Carlos DGIügynökök segítségével algériai diplomatákkal vette fel a kapcsolatot, akik azután Lyonba és onnan Marseilleba vitték. Mivel a rendőrség minden repülőteret ellenőrzött, állítólag egy teherhajón jutott Algírba. A másik elmélet szerint is a kubai titkosszolgálat játszotta a döntő szerepet. E szerint Carlos kubai diplomata-útlevéllel utazott keresztül Európán, mielőtt Kelet-Németországban felszállt egy KözelKeletre induló repülőre.

Mindkét változatot elmondtam a velem szemben ülő férfinak. Míg beszéltem, csak bólogatott. Amikor befejeztem, megkérdeztem, hogy volt a valóságban. Válasza éppolyan meglepő volt, mint mindaz, amit ezen az éjszakán elmondott.

− Felültem egy londoni gépre, és ehhez a saját venezuelai útlevelemet használtam. Majdnem egy hónapig Londonban maradtam. Már az is őrültség volt, hogy néhány órával a Toullier utcai vérfürdő után a „Les Invalides” repülőtéri buszvégállomásnál sétálgatott, de hogy ebben a helyzetben felszállt egy londoni gépre, az már patologikus könnyelműséget, a valóságérzék teljes elvesztését bizonyítja. Ha Franciaországban elfogják, guillotine vár rá. Ha ugyanez Londonban történik vele, hosszú fegyházbüntetésre számíthatott volna, és ha azután életben van még, kiadják Franciaországnak, ahol újra bíróság elé állítják.

Igaz, Nydia, Angela Otaola és Barry Woodhams Londonban volt. De vajon meddig hajlandók bújtatni?

Megkezdődött a bujkálás. Élete hátralevő részében soha többé nem mehet úgy ki az utcára, hogy előbb körül ne kémlelne. Semmit sem tehet többé spontán módon. És soha nem tudhatja, nem jött-e el az árulás pillanata. Nem csoda, hogy olyan rosszul alszik. Megkérdeztem, hogy jutott eszébe, hogy ekkora kockázatot vállaljon. Erre semmi lényegeset nem válaszolt. Levette a szemüvegét, és hátradőlt a fehér bőrpamlagon.

− Ha igazán olyan jó szakember, amilyen a híre, akkor megtalálja erre a magyarázatot.

− De miért éppen London?

− Biztos búvóhelyre volt szükségem, hogy felvehessem az Öreggel a kapcsolatot, és akciótervet dolgozhassak ki. Azonkívül új iratokra is szükségem volt. Azon a szombaton a francia biztonsági szervek egy Carlos Andreas Martínez Torres nevű peruit kerestek. Egy Iljics Ramírez Sánchez nevű venezuelairól sohasem hallottak. Némi szerencsével ez így is maradhat továbbra is.

− És a kubaiakkal való kapcsolata?

− Már megmondtam. Ilyen kapcsolatom egyszerűen nem létezett. A kubai követség néhány alkalmazottja bejáratos volt a Toullier utcába. Ha ezt kapcsolatnak tekinti, ám tessék. Ezt az ostobaságot a francia kormány agyalta ki.

− Hogy a kubaiakat bűnbaknak használja?

− Pontosan.

Miután megtudakolta, mikor indulnak gépek Londonba, visszatért Amparo Silva Masmelas lakására az Amélie utcába. Ha valóban meg volt Moukarbel árulásáról győződve, akkor semmiképp sem lett volna szabad a fegyvereket vagy Amparót otthagyni a lakásban. És mégis ezt tette. Összecsomagolt egy útitáskát − majd a többi ruhafélét Londonban megveszi −, automata Tokarevjéhez tartalék lőszert vett magához a fegyverraktárból, ismét magához vette a fegyvert, és Amparónak búcsúcsókot adott.

Ugyanekkor állították Wilfried Bösét Saarbrückenben a vizsgálóbíró elé. Hamis iratok használatával vádolták. A DST szervezetlenségének újabb bizonyítéka, hogy senkinek nem jutott eszébe az eseményekről a németeket értesíteni. Elegendő lett volna egy gyors válasz, és legalább a Moukarbelszervezet egyik kulcsfigurája lakat alatt marad. Böse megismételte a meséjét: azért kellettek a hamis papírok, mert Spanyolországban baloldali ellenzékiek bebörtönzése után nyomoz. Szabadlábra helyezték, és azonnal illegalitásba vonult. Még kétszer találkozott a Sorssal, egyszer Bécsben és utoljára Entebbében.

A német elhárítás munkája sem volt tökéletes. Márciusban letartóztatták a Budia-kommandó egyik kulcsfiguráját, Johannes Weinrichet Frankfurtban. Azok a terhelő bizonyítékok, amelyeket ő és Carlos Orlyn a bérelt kocsiban hagytak, vezettek végül elfogásához. Mivel az első kihallgatások eredménytelenül zárultak, Weinrich vizsgálati fogságban maradt ugyan, de nem zaklatták további kérdésekkel. Októberben hólyaghurutra panaszkodott, ekkor óvadék ellenében szabadon engedték, és illegalitásba vonult.

Mialatt a németek szabadlábra helyeztek valakit, aki ha akar, fontos információkkal szolgálhatott volna Carlosról, és mást pedig egyszerűen félreismertek, volt egy harmadik személy is, aki pontosan megmondhatta volna a francia rendőrségnek a szökevény tartózkodási helyét, de hallgatásba burkolózott. Angela Armstrong időközben olvasta a francia sajtó beszámolóit, és már tudta, hogy Carlos megjegyzései a reptéri buszvégállomáson megfeleltek a valóságnak. Carlosnak szerencséje volt ismerősei és barátai megválasztásában. Egyikük véletlenül pisztolyokkal és hamis útlevelekkel teli bőröndre bukkan, majd gondosan visszazárja, és elhatározza, hogy a legközelebbi találkozásukkor szóba hozza az ügyet. A másik, egy nő, aki miután találkozik a háromszoros gyilkossal, nem siet a rendőrségre, hanem töprengeni kezd, és elhatározza, hogy a hétvégére Londonba repül. Angela Armstrong szerette volna Carlost és viselt dolgait maga mögött hagyni. De a véletlen úgy akarta, hogy éppen oda repült, ahol a férfi búvóhelyet keresett. Ezalatt a francia médiák nagydobra verték az esetet. A Liberationattól sem riadt vissza, hogy az ügyet futballmeccsként tálalja. Két nappal a három nyomozó meggyilkolása után ezt írták a címoldalon: CARLOSDST 3 : 0. „A Toullier utcai ügy” beindította az emberek fantáziáját. Feltételezték, hogy kapcsolatban lehet a Baader-Meinhof-csoporttal, a török ellenzékiekkel, a dél-amerikai gerillákkal, az ETAval, a Japán Vörös Hadsereggel és a breton szeparatistákkal. A történet egyre folytatódott.

Amikor kiderült, hogy Herranz és munkatársai fegyvertelenül mentek a Toullier utcába, megsemmisítő kritikát mértek rájuk. Különös hangsúlyeltolódás jött létre. Mivel a sajtó, rádió és televízió Carlost állította be a zavarba ejtően megfoghatatlan körvonalú nemzetközi terrorszervezet vezérének és kulcsfigurájának, most a sárga földig lerántották a DSTt, amiért Carlost jelentéktelen mellékszereplőnek tartotta. Az igazság a két nézet között meglehetősen pontosan középen volt. Június igazság a két nézet között meglehetősen pontosan középen volt. Június án, szombaton Angela Armstrong visszarepült Párizsba. Lányát, Ninát a keresztszülők oltalmára bízta − „csak néhány napra”. A néhány napból hónapok lettek, Angela dolgozni menta munkahelyére − a Collége de France-nál titkárnősködött −, és azon töprengett, hogy mit tegyen. A francia rendőrség megoldotta helyette a problémát. Július 2- án, szerdán letartóztatták. Vádat emeltek ellene Carlos és más terroristák bűntársaként. A vád szerint egy külföldi hatalom ügynökeként diplomáciai és katonai kárt okoztak Franciaországnak.

Akire ezt rábizonyítják, az húsz évig terjedő fegyházbüntetésre számíthat. Angela Armstrongot huszonöt napi vizsgálati fogság után óvadék ellenében szabadlábra helyezték, azzal a feltétellel, hogy nem hagyhatja el Franciaországot. A vádat később a legnagyobb csendben elejtették.

Július l-jén, kedden, tehát 24 órával Angela Armstrong párizsi kellemetlen meglepetése után, Barry Woodhamsnek hasonló élményben volt része Londonban. Ahogy a Guardiant átlapozta, figyelmét felkeltette egy rövid hír a Toullier utcai lövöldözésről. Az állt az újságban, hogy a francia rendőrség egy Carlos Martínez nevű férfi után nyomoz. A hír egész nap nem ment ki a fejéből. Este visszatérve bayswateri lakására, még egyszer szemügyre vette Carlos bőröndjének tartalmát, és egymás után kirakta a szőnyegre a benne lévő tárgyakat. Egyes dolgokat már ismert: a cseh automata fegyvert, a chilei útlevelet, a kuvaiti jogosítványt, a hangtompítót és a Vzort. De más is napvilágra került: plasztik robbanószer, néhány rúd zselédinamit, pecsét a brit beutazóvízumra, és egy 9 mm kaliberű Browning. Végül még egy zöld, lezárt fémkazettát is talált. Miután nem tudta kinyitni, azt sem tudhatta, mi van benne.

Woodhams rágyújtott és gondolkodott. A rendőrségben nem bízott. Ezzel eleve így volt. Ha a bőrönddel elmegy a legközelebbi őrszobára, hogyan magyarázza első, júniusi felfedezését? Elhatározta, hogy felhívja a Guardiant.

A szerdai kiadás címoldalán hozta a szenzációt: LAKÁSBAN TALÁLT FEGYVERRAKTÁR. Angela Otaola ugyanekkor már a Paddington Greeni rendőrőrsön ült, ahol Woodhams és ő „a rendőrség segítségére volt a további nyomozásban”.

A Guardiancikke azzal az utalással végződött, hogy a fegyverraktárt egy lakás könyvespolca mögött találták. A polcon, a zsebkönyvek közt ott volt többek között Frederick Forsyth regénye is, A Sakál. Hogy ez a könyv Barry Woodhamsé volt, az nem játszott szerepet, mert a sajtó végre talált egy címkét, méghozzá nagyon jól eladhatót, amit ráakaszthatott a titokzatos Carlosra. A Charles de Gaulle elleni merényletre készülő költött alak testet öltött, és nagyon életszerű lett. Megszületett a sztori és a mítosz. Néhány órán belül végigszáguldott a világsajtón a főcím: A SAKÁL SZÖKÉSBEN.

A francia rendőrség, hogy ne maradjon le teljesen, szintén drámai felfedezéseket tett. A nyomozókat a Moukarbelnél talált csekkfüzet ellenőrző szelvényei végül is elvezették az Amélie utcába, Amparo Silva Masmelas lakására. A bejárati ajtaján tulajdonképpen ott csünghetett volna a tábla a következő szöveggel: „Amit a Budia-kommandóról feltétlenül tudni kell.”

Moukarbel és Carlos kétségtelenül belevaló kettősfogat volt, de nemcsak a terrorcselekmények tervezésében és kivitelezésében. Vádi Haddad nézőpontjából ugyanolyan említésre méltó volt az a képességük is, hogy lélegzetelállító ostobaságokat műveljenek. Moukarbel könnyen elkerülhette volna a bejrúti repülőtéren a letartóztatását. És soha nem lett volna szabad ilyen gondatlanul terhelő anyagokat magával hurcolnia. A két hiba együtt nyílegyenesen vezetett a párizsi szervezet fejének letartóztatásához. Carlos, akin a Toullier utcában történtek előtt, alatt és után egyre inkább elhatalmasodott a pánik, szándékosan rombolta szét a Budia-kommandó egész infrastruktúráját. Elkövette azt a hibát, hogy nem hagyta el Párizst azon a súlyos következményekkel járó péntek estén. Nemcsak a főnökét lőtte le, hanem a DST három emberét is. Eszébe se jutott, hogy eltüntesse az Amélie utcából a terhelő bizonyítékokat, mint ahogy azt is elmulasztotta, hogy Angela Otaola lakásáról, a Bayswaterről még Barry Woodhams felbukkanása előtt elhozza a bőröndjét. Mindjárt a háromszoros gyilkosság után levelet írt Angelának, és a repülőtéri autóbusz-végállomáson beszélgetésbe elegyedett Angela Armstronggal − hibáinak és súlyos tévedéseinek sora egyre nőtt.

Masmelas lakásán a francia rendőrség a következő tárgyakat foglalta le: 2 Skorpió géppisztoly, 10 pisztoly, 15 rúd dinamit, 6 kg plasztik robbanószer, 3 gyújtásra kész bomba, 33 tartalékmuníciótár, 30 elektromos gyújtószerkezet, 28 Mromos gyújtószerkezet, 28 Mos gránát, felszerelés hamis papírok előállítására, sok országból származó személyi igazolványok és útlevélpecsétek teljes sorozata, egy köteg ecuadori biankó útlevél, valamint további hamis útlevelek Carlos fényképével, amelyek az USA, Peru, Chile és még néhány más állam polgárának tüntették fel. Az M26 típusú kézigránátok abból a nagyobb kontingensből származtak, amelyet a Baader-Meinhofcsoport egy amerikai lőszerraktárból lopott NyugatNémetországban. Ezek a gránátok a Budia-kommandót közvetlen összefüggésbe hozták a Japán Vörös Hadsereg hágai túszszedő akciójával. Ez a nyom vezetett a Drugstore kávéházbeli robbantáshoz és a JVH csoportjához, amely La Porté Maillot-ból működött. Az elektromos gyújtók azzal a török szélsőséges csoporttal való kapcsolatot bizonyították, amely 1973 decemberében lebukott, és ezután ki is utasították Franciaországból. Carlos beszámolója szerint ezek a törökök éppen Henry Kissinger, az akkori amerikai külügyminiszter elleni merényletre készültek.

A francia rendőrség a lakásban iratokat is talált, amelyből kiderült, hogy a csoport feketelistát állított össze, amely nemcsak a vezető francia politikusokat sorolta fel a szélsőjobbtól a szélsőbalig, hanem a közélet számos más ismert személyiségét is. A rendőrség megtalálta az Izrael párizsi nagykövetének meggyilkolására szőtt tervüket is. Végül még Moukarbel naplója is előkerült. Moukarbel nagy szorgalommal jegyezte fel benne a különböző kommandóakciókat, a keletkezett kiadásokat és a tervmegbeszélések dátumait.

Amikor ezeket a felfedezéseket nyilvánosságra hozták, a francia médiák már csak cinikus szkepszissel reagáltak rá. Senki sem akarta elhinni, hogy a Budiakommandó irányítói ilyen kontárok voltak, és szanaszét hagytak ilyen terhelő bizonyítékokat abban a lakásban, amelyben előbb-utóbb fel kellett hogy fedezzék.

Az újabb és újabb felfedezések nemhogy kisebbítették, inkább növelték Carlos hírnevét. A szó szoros értelmében estéről reggelre egy ismeretlen, túlsúlyos dél-amerikai „macho” hús-vér James Bonddá lépett elő. Az olvasó válogathatott a megbízói közül. Hirtelen húsz különböző városban látták egyszerre. Dolgozott a Moszadnak, az araboknak, a CIAnek, Chilének vagy a Szovjetuniónak. Ahogy hamis útlevelei elhitették, olyan ember volt, aki mindenütt otthon van, és most egyszerűen felszívódott.

A mítoszt szorgalmasan szőtték tovább. Az egzotikus nők tarka flórája pontosan beleillett a képbe. Minden, amit ügyetlenkedései következtében felfedeztek, csak növelte nimbuszát. Új neve, a Sakál is megtette a magáét.

Ha Carlos tényleg Londonba szökött, ahogy nekem állította, akkor biztosan alig várta, hogy ne csak a saját életét nehezítse meg, hanem a másokét is. Az angol rendőrség és az MI 6 még Barry Woodhams és Angela Otaola kihallgatásával volt elfoglalva, amikor Carlos segítőkészen a következő kiegészítést szolgáltatta vallomásukhoz. Nehogy a rendőrség esetleg elszakassza a híradását, volt szíves mindjárt két levelet írni.

Kedves Angela,

amint tudod, itt a helyzet tarthatatlanná vált, és leléptem. Nem hívtalak fel, mert a levelezőlapodat el kellett tépnem. Ezt a levelet két példányban küldöm neked, egyet a bisztróba és egyet haza. Ha valami történne velem, vagy roszszul címeztem volna a leveleket, egyiket a kettő közül mindenképpen megkapod. Kérlek, még ne hívd fel a barátnőmet. Nem tudom, milyen soká leszek távol, de remélem, hamarosan visszajövök. Ami a „Chiquitin”-t illeti, árulásáért egy jobb világba küldtem.

Csókol: Carlos

A Különleges Ügyosztály spanyolul tudó munkatársai a „Chiquitin” -t „a mi kicsikénk”-nek fordították. Ez egyértelmű ironikus célzás volt a megboldogult Michel Moukarbelra.

De ki lehet, kérdezték Angelát, a barátnője?

A mélységesen megrendült baszk nőnek eszébe jutott egy telefonszám, amelyet Carlos arra az esetre adott, „ha egyszer egészen gyorsan kell őt elérnie”. A lakásán, színes üveggolyókkal teli tálban őrizte meg a telefonszámot. Nydia Tobón száma volt. Június 30-án, hétfőn, egy nappal az újsághír megjelenése előtt, amely Barry Woodhamset arra ösztönözte, hogy Carlos bőröndjén másodszor is kinyissa a zárat, a venezuelait állítólag kétszer látták a bayswateri lakás környékén. Az Angela lakása alatti mosószalon tulajdonosa ebédidőtájt úgymond látta, „amint a lakótömb körül mászkál. Gyanúsnak tűnt, ezért szemmel tartottam. Többször láttam az Angela lakásához vezető folyosón végigmenni. Soha nem beszéltem vele, de biztos vagyok benne, hogy ő volt.”

Annak a szórakozóhelynek, az Angelo´s-nak a tulajdonosa, ahol Carlos régebben megfordult, állítólag szintén hasonló megfigyelést tett: „Carlos néhány perccel a záróra előtt betért rövid időre. Egyedül volt, és idegesnek látszott.” Amikor ezek a vallomások a címlapokon megjelentek, a rendőrség nem kommentálta sehogy. Ha a tanúknak igazuk volt, úgy Carlos nyilvánvalóan mindent megtett, hogy a fejét a hurokba dugja − a kötelet már meghurkolta magának. Két nap múlva már nem mehetett Angela Otaola és Nydia Tobón lakására. Nydiát az Angelá- nak írt leveleivel rántotta bele az ügybe, letartóztatták. Nydia ártatlannak vallotta magát, és azt mondta a rendőrségnek, hogy úgy tudta, Carlos menekültek számára dolgozik külföldön. A szétszóratásban élő palesztinok millióit tekintve ez nagyon is hihetően hangzott. Szembesítették Angela Otaola vallomásával. E szerint ő volt az a nő, aki Carlos utasítására egy évvel ezelőtt egy fémkazettát elvitt tőle. Nydia sarokba szorult. A szóban forgó fémkazettát meg is találták Angela lakásán a nagyobbik bőröndben. Tartalmát nem hozták nyilvánosságra. Utaltam már rá, hogy az a Beretta volt benne, amellyel Carlos Edward Sieff ellen kísérelt gyilkos merényletet, valamint egy gázpisztoly, két orosz gránát, egy My, két orosz gránát, egy Mos gránát abból a szériából, amelyet Carlos a párizsi Drugstore kávéház közönsége közé hajított, és egy pár gumibot.

Nydia Tobón még szorultabb helyzetbe került, amikor elétették az Anton Bouvier névre kiállított útlevelet. A nő Carlos utasítása szerint elküldte egy kolumbiai barátnőjének, Anna Pugsleynak az útlevelet. Csak az volt a balszerencséje, hogy rosszul címezte a borítékot. A posta kibontotta a küldeményt, és mert egy ecuadori útlevelet talált benne, továbbküldte az ecuadori követségre. Ott gyorsan megállapították, hogy hamis, és értesítették a Scotland Yardot.

Miközben a rendőri nyomozás folytatódott, a Scotland Yard hírül adta, hogy felfedezték Carlos két illegális lakását Londonban. A címeket nem hozták nyilvánosságra, valójában a Comeragh Mew-n lévő házról volt szó, ahol Tadzsirt, az arab követet tartották volna túszként, és a Chesterton Road 23.ról. Július 2-án a Scotland Yard rájött, hogy Carlos valójában Iljics Ramírez Sánchez venezuelai állampolgár. A nemzetközi sajtó nagy része nem hagyta befolyásolni magát a felfedezéstől. Továbbra is Carlosnak, a Sakálnak titulálta, és folytatta a találgatást, mi lehet a valódi nemzetisége.

Július második hetében a sajtó újabb tanúról számol be. A Ramírez család meg nem nevezett „barátja” állítólag Knightsbridge környékén látta. A Scotland Yard munkatársai előbb nem adtak hitelt ennek a jelentésnek, de néhány nap múlva beismerték, hogy helytálló volt. Nem tudni, hogy a többi tanúvallomás igaz volt-e, de az mindenesetre tény, hogy ha egy nappal a Toullier utcai vérfürdő után Párizsból Londonba repült, és egy egész hónapig ottmaradt, akkor az angol rendőrség és titkosszolgálat hihetetlen felületességben marasztalható el. A Carlosszal folytatott második interjúm idején nem rendelkeztem egyértelmű bizonyítékokkal. Három tanú három különböző helyen látta. Ez ugyan megalapozott bizonyítéknak látszik, de ugyanakkor látni vélték más országokban is.

És lehetett-e a brit rendőrség valóban ilyen tehetetlen? Nemcsak az angol titkosszolgálat, hanem a francia, a német, a holland, a belga és az olasz is azt állította, hogy amikor Carlost Nyugat-Londonban látták, pontosan ugyanakkor éppen úton volt hamis chilei útlevéllel − útlevélszáma 035857, Hector HugoDupont névre kiállítva. Dupont − micsodaszép ősi chilei név! A titkosszolgálatok azt is nyilatkozták még a sajtónak, hogy bizonyítékaik vannak arra, hogy Carlos már biztos búvóhelyet talált Bejrútban.

Barry Woodhamset közben vádemelés nélkül kiengedték a vizsgálati fogságból. Barátnőjének, Angela Otaolának nem volt ilyen szerencséje. Háromrendbeli engedély nélküli fegyvertartásért vádat emeltek ellene. A vádemelés miatt megszakadt Woodhamshez fűződő kapcsolata, mert nem annyira Carlost, inkább Woodhamset hibáztatta a történtekért. Később egyévi börtönbüntetésre ítélték. Szabadon bocsátása után Spanyolországba toloncolták.

Nydia Tobónt is egyévi börtönre ítélték. Bűnösnek találták egy, a Vörös Brigádok által lopott olasz biankó útlevél magánál tartásában. Miután leülte a büntetését, őt is kitoloncolták. Nydia a fogházban megszerezte a London School of Economics diplomáját. Valószínűleg ez a sikerélmény erősítette meg annyira, hogy megfellebbezte a kitoloncolást, és embertelen bánásmóddal vádolta meg az angol igazságszolgáltatást. Kutatásaim jelenlegi állása szerint, a Carlosszal folytatott második interjúm után, Nydia természetesen örülhetett, hogy nem sokkal súlyosabb vádat emeltek ellene, és nem bűnhődött sokkal hosszabb szabadságvesztéssel.

Eközben Franciaországban találtak néhány bűnbakot. Poniatowski miniszter sajtókonferenciát hívott egybe, és bejelentette három kubai diplomata kiutasítását. Azt vetette a szemükre, hogy a DGI, a kubai titkosszolgálat munkatársai, ami minden bizonnyal igaz is volt. Továbbá azzal vádolta őket, hogy „több találkozón vettek részt Carlosszal”, ami, ha a Toullier utcai házibulikat értjük a találkozásokon, nyilván ugyancsak igaz volt. Ámbátor azt, hogy ezek a találkozások konspirációs célokat szolgáltak volna, nem tudta bizonyítani. Mindez 1975-ben történt, mikor széltében elterjedt az a vélemény, hogy valamennyi terrorakció mögött világszerte a Szovjetunió áll.

Annak idején azt rebesgették, Giscard d´Estaing köztársasági elnök megtiltotta, hogy a szovjeteket nevezzék meg felelősként. Ugyanis közvetlenül moszkvai hivatalos út előtt állt, és nem akarta meghívóit zavarba hozni. Erre sincs bizonyíték. Poniatowski, érthető módon, ítéleteiben és megnyilvánulásaiban annak a hatása alatt állt, hogy az ő neve is szerepelt az Amélie utcai feketelistán.

Ugyanakkor, amikor a miniszter bejelentette a három kubai kiutasítását, ezt nyilatkozta: „Bizonyos külföldi titkosszolgálatok nemzetközi terrorszervezeteket támogatnak.”

A párizsi hatóságok nagy buzgalommal folytatták Carlos barátainak és ismerőseinek lecsukását, majd kiengedését. Amparo Silva Masmelas börtönbe került, Albaida Salazart és Leyma Duque-t Venezuelába toloncolták ki. Maria Teresa Lara okosabbnak tartotta meghosszabbítani algériai vakációját. De aki mindezt okozta, nyomtalanul eltűnt. Egy héttel Poniatowski nyilatkozata után válaszoltak a szovjetek. Le kell szögeznünk, hogy ez volt az egyetlen, nyilvánosságra hozott nyilatkozat, amely a világ legkeresettebb emberével kapcsolatban megjelent. Válaszuk arra a kérdésre, hogy „Kinek használ a Carlos-ügy?”, július 16-án hangzott el a moszkvai rádió egyik francia nyelvű adásában.

„Hallgatóink előtt jól ismert a Carlos -ügy, így nem kell részletekbe bocsátkoznunk. De most Poniatowski nemzetközi összeesküvésként állít be egy köztörvényes bűntényt, amelybe állítólag bizonyos külföldi államok is belekeveredtek. Ez félreérthetetlen célzás a szocialista országokra és különösen a Szovjetunióra.

A Francia Nemzetgyűlés kommunista frakciója a Carlos-üggyel kapcsolatos állásfoglalásában egyértelművé tette, hogy bizonyos körök Franciaországban a francia kommunistákat akarják ennek a terrorcsoportnak a titkos bűntársaként beállítani.

Nyilvánvaló, hogy azoknak, akik a Carlos-ügyet a szocialista országok által támogatott nemzetközi összeesküvésnek fújják fel, éppen ez a céljuk… Olyan időben, amikor a Kelet és Nyugat államainak békés egymás mellett élése természetessé vált, és megindult az enyhülés folyamata, még mindig akadnak politikusok Franciaországban, akik fel akarják tartani a fejlődést, és vissza akarnak térni a hidegháború korszakához. E céljuk elérésére minden eszköz megfelel számukra. Emlékeztetőül idézzük csak a Quotidien de Parishasábjain folytatott provokatív, ámbár eredménytelen szovjetellenes cikk-kampányt. Ma a Carlosügy van soron. Előre megmondhatjuk, hogy ez az ügy ugyanolyan botrányosan fog végződni.”

A franciák tovább fűtötték a konfliktust. Igyekeztek a közvél eményt a saját irányukba befolyásolni, és ezzel az angol kormányt lépéskényszerbe hozni. Denunciáltak egy kubai diplomatát, Angel Dalmaut. Azt állították róla, hogy rendszeres kapcsolatot tartott fenn Nydia Tobónnal. Ezzel az átlátszó manőverrel akarták elérni, hogy az angolok nemcsak Dalmaut, hanem más kubai diplomatákat is kiutasítsanak: „Párizsban nem maradt észrevétlen, hogy rövid idővel ezelőtt Londonból a kubai titkosszolgálat, a DGI több tagját rendkívüli körülmények között máshová helyezték át.”

Az angol külügyminisztérium ehhez semmiféle nyilvános kommentárt nem fűzött, és kifelé semmit sem tett. De nagy volt a felháborodás, és nem hivatalos találkozásokon olyan hangok hallatszottak, hogy a Dalmau vagy a kubai követség más munkatársai elleni szemrehányásokból egy szó sem igaz.

− Hova utazott, amikor Londont elhagyta?

− Július vége felé elhagytam Londont, és Algírba repültem. Néhány hétig maradtam az algériai fővárosban, és azután továbbrepültem Ádenbe.

− Vádi Haddadhoz. Bonyolult találkozás volt?

Mosolygott. − Ezt szeretem az angol nyelvben. Ezt az „understatement”-et. Bonyolult.

Nevetés buggyant ki belőle.

− Igen, bonyolult volt.

Csendben kivártam, amíg tovább beszél.

− Az Öreg órák hosszat faggatott. Kérdezett, akárcsak ön. Miért nem hagytam el Párizst előbb? Miért lőttem agyon Michelt? Miért Londonba mentem? Miért nem a megbeszélt úton menekültem?

− Mi volt az?

− Algírba és onnan a Közel-Keletre.

− Ami viszont a későbbi bécsi akciót illette, arra megnyugtató választ adott neki, vagy nem?

− Egyáltalán nem. Azt mondta, végzett velem. Egyszer s mindenkorra kirúgott a Népi Frontból.

− Akkor később gyökeresen megváltoztatta a véleményét. Carlos bólintott.

− Mi késztette rá, hogy meggondolja a döntését?

Most derült fény az Iljics Ramírez Sánchez-történet egyik legvisszataszítóbb aspektusára.

− A Toullier utcában történtek után rengeteg cikket írtak rólam. Híres lettem. Carlost, a Sakált az egész világon ismerték. Sok akciót, amihez semmi közöm nem volt, az én érdememül tudtak be. Az újságírók ily módon tettek híressé.

Ezt nyugodt hangon mondta, a pimaszság legkisebb felhangja nélkül. De az „érdem” szó felháborított. Ez volna érdem? Az ártatlan perui zarándokok meggyilkolása Lodban? A római tömeggyilkosság, ahol több mint 30 ember bennégett? Ha bárhol a világon érdemnek számítanak az ilyen cselekedetek, akkor ez a világ őrült.

− És ezek az önről keringő történetek, amelyek egyáltalán nem feleltek meg a valóságnak, befolyásolták Vádi Haddadot?

− Elsősorban mulattatták. Hiszen ő tudta, mi volt az igazság, ahogy a többi palesztin is tisztában volt vele. A lodi repülőtéri ügyet Vádi Haddad irányította. A müncheni olimpián történtek mögött pedig Abu- Ijád állt. Nekem egyik eseményhez sem volt közöm.

− Tehát Haddadot mulattatta, hogy az angolok, franciák, olaszok és németek mindezért önre hárították a felelősséget?

− Igen, nagyon is. Tudnia kell, hogy Vádi Haddad hitt a terror hasznában. Ez világnézetének fontos része volt. Ezt a leckét az angoloktól és a zsidóktól tanulta. Ő maga élte át, milyen hatásos lehet a terrorista módszerek alkalmazása. Akkor a palesztinok voltak az áldozatok. − Azt hitte, hogy hasznot húzhat abból, ha önt a médiák szuperterroristává magasztosítják fel?

− Igen, és ezért gondolta meg magát, és ezért nem zárt ki a Népi Frontból.

− Ön tulajdonképpen miként vélekedett arról, hogy a médiák ilyen hírhedtté tették?

− Nekem ez nagyon tetszett. El voltam tőle ragadtatva. Ez mentette meg az Öregnél a fejemet. És minél jobban felnagyított a sajtó, annál kevésbé keres a rendőrség. Én lettem a legkeresettebb ember a világon, és már csak nagyon kevesen kutattak utánam komolyan.

Elmesélte, hogy egy hónapos londoni tartózkodása alatt rendszeresen eljárt a Sohóba az újságárusokhoz, akiknél a külföldi lapok is hiánytalanul kaphatók voltak. Szorgalmasan végiglapozott minden újságot és folyóiratot. Kivágott és összegyűjtött minden róla szóló cikket. Ezeket később Ádenben büszkén tette Vádi Haddad elé. Különösen a Times cikkére emlékezett élénken. Ennek így hangzott a címe: ÖNÁLLÓVÁ LETT MOSZKVÁBAN KIKÉPZETT TERRORISTA-E A SAKÁL? Ez különösen tetszett neki. Elmagyarázta, hogy azóta, amióta kicsapták a Lumumba Egyetemről, nem szenvedheti a szovjeteket. Ha a Nyugat a terrorista Carlosért a KGB-re akarja tolni a felelősséget, túlságosan is megtiszteli.

Szuperterrorista, KGBkorifeus, titkosügynök felsőfokon − ő mindezeket a jelzőket örömmel fogadta. Most elérte azt a bizonyos negyedórányi hírességet. És ha kis szerencséje van, kitart egy egész óra hosszat. Vádi Haddad felismerte az ebben a mítoszban rejlő hatalmas lehetőségeket. És a mítosz annak köszönhette létrejöttét, hogy bizonyos titkosszolgálatok a kritikátlan újságírók és közvélemény-csinálók szája íze szerint tálalták okosan válogatott hamis információikat.

− Tulajdonképpen kinek az ötlete volt a merénylet az OPEC-központ ellen, és az olajminiszterek elrablása?

Carlos csaknem meglepettnek látszott kérdésemtől.

− Természetesen Kadhafié.

Sokak véleménye szerint a líbiai forradalom vezére, Moammer el- Kadhafi nemcsak az 1975. decemberi bécsi OPEC-központ elleni merénylet szellemi irányítója volt, hanem sok más erőszakoscselekményé is. Ezeket azonban soha nem lehetett egyértelműen rábizonyítani. Éppen ezt a bizonyítékot szolgáltatta most a merénylet irányítója. Carlos a vele készített második interjúm végén jutott el eddig a leleplezésig. Nemcsak az OPEC elleni merényletről mesélt részleteket, hanem az azt követő tevékenységéről is. Mégis szükségesnek látszott, hogy egy harmadik, egyben utolsó interjút is készítsek vele, hogy ezt a nem mindennapi élettörténetet mind a mai napig megírhassam. Hajlandó volt októberben újabb találkozásra. Második találkozásunkkor végigbeszéltük az egész éjszakát. Ezeknek a találkozásoknak voltak mélypontjai és csúcspontjai.

A nyilvánvaló kimerültség és fáradtság fázisait erős izgalom és magas szellemi aktivitás követte. Például Carlos akkor vált nagyon élénkké, amikor a Moukarbel és a három DST-nyomozó meggyilkolásához vezető eseményekről beszélt. Amikor az utána következő londoni tartózkodása részleteiről faggattam, fáradtnak, sőt unottnak tűnt. Nyilván csak akkor emelkedett az adrenalinszintje, ha erőszakos cselekményekre emlékezett.

Miután még beszélgettünk egy keveset az OPEC elleni merénylet óta eltelt tíz évben folytatott tevékenységéről, nyújtózkodni kezdett, és felállt. Ezzel tudtomra adta, hogy ezen az éjszakán nem jutunk tovább. − Viszontlátásra októberben.

Nem sokkal ezután elhagyta a helyiséget. Amikor előrehajoltam és összeszedtem az iratokat és a sok, jegyzettel teli lapot, belépett Szamir. − Jó volt?

− Igen, Szamir. Köszönöm, jó volt. Sukran.

Randevú Bejrútban

A

mikor harmad ik, egyben utolsó bejrúti utamra készültem, többször is azon kaptam magam, hogy lelkem mélyén hálálkodom megboldogult anyámnak. Sok mindenért hálás lehetek

neki, nem utolsósorban azért az ajándékért, amit már a síron túlról ju ttatott nekem − az ír útlevélért. Bár Londonban születtem, kettős állampolgárságom volt, mert Una Nora Corkban született. Ez a tény és kétféle brit útlevelem megnyugtató érzéssel töltött el, miközben ezt az utolsó légi utamat terveztem. Tudtommal Nyugat-Bejrútban eddig csak egyetlen ír állampolgárt raboltak el, bizonyos Aidan Washt. Ezt az embert, az ENSZ segélyszervezete, az UNRWA igazgatóhelyettesét 1985. május 15-én hurcolták el. Ez nem sokkal az anarchia következtében jó hírét vesztett városban tett első látogatásom után történt. Miután az emberrablók tisztázták kilétét, másnap el is engedték. Írországban nem tartottak börtönben arabokat, akiknek szabadon engedéséért zsarolni lehetett volna. Azt is tudtam, hogy sok arab azonosul az Ulsterral való egyesülést szorgalmazó ír törekvésekkel. Utazók az ilyen szalmaszálakba kapaszkodnak reménykedve. De voltak más, megfoghatóbb okaim is a derűlátásra. Más faktorok is arról győztek meg, hogy harmadszorra is minden jól megy majd − eddig sikerült, sőt az eredmény legvakmerőbb várakozásomat is túlszárnyalta. Munkám kezdetén elhatároztam, hogy megtalálom a világ legtöbbet keresett emberét, és ha lehet, meginterjúvolom. Most, a harmadik interjú és némi további kutatómunka után végre nekiülök, és megírom az először 1983-ban tervezett könyvet. Kis szerencsével 1986-ban megjelenik majd.

Október elején, néhány nappal az elutazásom előtt olyan hír érkezett Bejrútból, amitől megfagyott a vér az ereimben. A városban elraboltak négy szovjet diplomatát. Két nap múlva egyikük halott volt: Arkagyij Katkov, konzulátusi attasé. Holttestét a szétrombolt stadion közelében, egy szemétdombon találták meg. Három barátjának és munkatársának sorsa ismeretlen volt. Az Iszlám Felszabadítási Szervezet vállalta magára a felelősséget az emberrablásért és a gyilkosságért, és a többi szovjet túsz megölésével fenyegetőzött, ha Moszkva nem állítja le a szír csapatokat, amelyek az észak-libanoni Tripoli városában szunnita milíciák ellen harcoltak. Ha már szovjet diplomaták elrablására és meggyilkolására is képesek, akkor senki sincs biztonságban. Eddig mindenki úgy vélekedett, hogy mivel a Szovjetunió nem engedi zsarolni magát, ráadásul a térség több országával, elsősorban Szíriával jó viszonyban áll, nemcsak diplomaták, hanem az egyszerű szovjet polgárok is akadálytalanul utazhatnak a világban. Sokaknak, akik ragaszkodtak ahhoz az elmélethez, hogy végső soron a szovjetek a felelősek minden erőszakos terrorcselekményért, ez igen nagy tanulságot jelentett.

Újból elgondolkodtam arról az országról, ahová utazni készültem. Már a múlt év eseményei is elegendőek lettek volna ahhoz, hogy visszatáncoljak.

Először is itt voltak az emberrablások, amelyekért „ők” vállalták a felelősséget. Hogy kik voltak az „ők”, az esetről esetre váltlősséget. Hogy kik voltak az „ők”, az esetről esetre vált ben Libanonban olyan csoportok számítottak közéjük, mint az Iszlám Dzsihád, az Arab Kommandó-sejtek, az Iszlám Felszabadítási Szervezet, a Szocialista Moszlimek Forradalmi Szervezete és a Bosszú Pártja. Voltak szunniták, akik eltüntették az embert, és síiták, akik szervezték az eltüntetését. De éppenséggel a fegyveres Forradalmi Brigádok is elrabolhatták. A lista látszólag végtelen volt, csakúgy, mint az áldozatok száma. Köztük száz meg száz libanoni, akik a nyugati médiák számára olyan érdektelenek voltak, hogy az újságokban még a nevüket sem említették meg. Libanoni körülményekhez képest a nyugat-bejrúti svájci ügyvivő január 3-i és Lawrence Jenco amerikai katolikus pap január 8-i elrablásával az év normálisan kezdődött. Elraboltak egy holland papot is, és később iszonyú módon halálra kínozták. További áldozatok: Terry Anderson amerikai újságíró, Marcel Fontaine francia alkonzul és Alec Collett angol újságíró. Tanárok, orvosok, agrártudósok, iráni fényképészek, kanadai szociális munkások, a Vöröskereszt munkatársai: senki nem volt biztonságban, senkit nem védett semmi. Micsoda ostobaság védelmet remélni egy ír útlevéltől!

Ezenkívül voltak magánháborúk is. Március l-jén kivonták az ENSZ- haderők (UNIFIL) Dél-Libanonban állomásoztatott 36 amerikai tagját. Megfigyelők véleménye szerint kivonásuk reakció volt a Libanonban növekvő Amerika-ellenes közhangulatra. Meg akarták előzni a militáns síita csoportok emberrablásait vagy támadásait. Meggyőződésem, hogy kivonásuk valódi oka egy héttel később vált világossá a világ nyilvánossága előtt, amikor a síiták lakta bejrúti elővárosban, Bír el- Abedben egy autóbomba robbant.Legalább nyolcvanan haltak meg, kétszáz súlyos sebesült volt. Szinte valamennyi áldozat a polgári lakosságból került ki. Egy órával később túlélők a romba dőlt épületre hatalmas transzparenst helyeztek el „Made in USA” felirattal. És igazuk volt: a merényletet William Casey, a CIA igazgatója tervezte. Bosszúakció volt két amerikai intézményt ért bejrúti bombatámadásért. Casey a szaúdiak anyagi támogatásával és a libanoniak erőteljes segítségével Mohammed Fadlallah sejket, fundamentalista moszlim vezetőt pécézte ki céltáblául. A CIA véleménye szerint a bejrúti USA tengerészegység főhadiszállása és a francia zászlóalj főhadiszállása ellen végrehajtott merénylet mögött Fadlallah rejlett. Ennek összesen 300 ember esett áldozatul. 1985 márciusában Fadlallah háza előtt robbant az autóbomba, őt kellett volna megölni, aki előzőleg 300 ember halálát okozta. Fadlallahnak haja szála sem görbült meg.

Dél-Libanont az izraeli hadsereg és a velük szövetséges dél-libanoni csapatok tartották megszállva. A Hetedik Páncéloshadosztály megmutatta, hogy nem olyan jó, mint a híre. 1985-ben hírek keringtek arról, hogy az izraeli hadseregben fegyelmezetlenség uralkodik; az elkövetett gaztetteik listája kínzásoktól a polgári személyek meggyilkolásáig terjedt. És a Shin Béth, az izraeli titkosszolgálat ügynökei egyértelműen azon igyekeztek, hogy maguknak délen birtokot szerezzenek. Mivel a libanoniak az izraeli megszállók ellen elkeseredett és egyre eredményesebb ellenállást tanúsítottak, az ország, amely azzal büszkélkedett, hogy a KözelKelet egyetlen demokratikus állama, egyre antidemokratikusabb eszközökhöz nyúlt. Mint előre látható volt, az izraeli csapatok kivonulása után újabb kis magánháború tört ki. Ezúttal a keresztények és muszlimok harcoltak egymással.

Amikor először utaztam LAmikor először utaztam Lben, éppen akkor evakuálták onnét lázas sietséggel a nyugati újságírókat és tévéstábokat,különösen Dél-Bejrútból. Ennek az oka a rettegés volt − félelem attól, hogy ők lesznek a következők, akiket elrabolnak a főváros utcáin, vagy osztoznak azoknak a riportereknek a sorsában, akiket Délen izraeli katonák öltek meg.

Ugyancsak áprilisban harcoltak Bejrút utcáin szunniták a síiták ellen. Az utcai lövöldözés mindennapossá lett a város életében. Volt még több magánháború is − a palesztin menekültek a szabrai, satilai és Bourj el-Barajnehi táborban elkeseredett harcot vívtak a síita Amal- mozgalommal. Aki kimerészkedett élelmiszerért, vízért vagy gyógyszerért az utcára, arra lőttek.

Ősz elején Bejrúttól északra, Tripoli környékén újabb magánháború tombolt. Itt a szírek támogatását élvező libanoni szórványcsapatok és a szunnita milicisták csaptak össze.

Az év során nagyszámú repülőgépet térítettek el és kényszerítettek bejrúti leszállásra. Némelyek közülük amúgy is ide tartottak − szinte az volt a látszat, hogy a nyolcvanas évek közepén az egyetlen város, amelyet a légi kalózok ismertek, Bejrút volt, úgy, ahogy a forradalmárok a hatvanas években egy szót tudtak csak: Havanna. A leglátványosabb esemény, amely az újságírókat és riportereket visszacsalogatta abba a városba, ahonnét elmenekültek, június 14-én a TWA légitársaság Boeees gépének eltérítése volt. Libanoni síiták hajtották végre az akciót. Az egyik utast a légi kalózok meggyilkolták, és holttestét Bejrútban a kifutópályára dobták. A neve Robert Stetham volt, amerikai tengerészeti búvár, akinek azért kellett meghalni, mert amerikai útlevél volt a zsebében. A többi utast Bejrútba hozták, és ott elrejtették, végül sértetlenül elengedték.

Könnyű azt elmesélni, mi történt abban az évben. De azt nem, hogy miért. És Isten a tanúm: nem olyan történet, amelyet szívesen mesélek el.

Az eltelt évek során nagyon sokat írtak a libanoni tragédiáról, az ország történelméről, a hadakozó országokról, az ellenséges csoportokról. Ha megkérdeznek, hogy tulajdonképpen Libanonban ki kinek az oldalán áll, rendszerint azt felelem:

− Mármint kávézás előtt vagy után?

Néhány napig törtem a fejem, mit tegyek, és hiába próbáltam Szamirt telefonon elérni. Végül az éjszaka kellős közepén csöngött a telefon, és a vonal másik végén meghallottam gyengén bár, de összetéveszthetetlenül a hangját:

− Mr. David. Hogy van?

− Én jól vagyok, Szamir. De hogy van maga és a családja? − Köszönöm, jól. Itt az idő a látogatására. Minden nyugodt. Szamir felfogása a „nyugalom”-ról mindig különbözött kissé az enyémtől.

− Biztos ebben?

− Igen, nem lesz semmi gond. Mikor jön?

Közöltem vele minden részletet repülőutammal kapcsolatban, és óvatosságból megismételtem a bejrúti érkezés pontos idejét. Tulajdonképpeni biztonságomat Szamir jelentette, nem az ír útlevél. Amíg Szamir ott van és értem jön az érkezési csarnokba, minden rendben van. Ő volt az őrangyalom.

Amikor beszálltam Szamir összevissza horpadt kocsijába, kezembe adott egy drúz sapkát, és megkért, hogy tegyem fel. Ettől nem lettem sokkal nyugodtabb.

Előző utazásaimon Szamir rokonainál szállásolt el Nyugat-Bejrútban. Egy toronyházban laktak, közel a tengerhez.

Amikor egyedül maradtunk, Szamir minden részletet közölt. Még aznap szeretne továbbindulni velem északkeleti irányba. Ott találkozom majd harmadszor és utoljára azzal az emberrel, akinek a kedvéért ebbe az őrültekháza Libanonba visszatértem. Ebbe a csodaszép országba, ahol a legcsúnyább dolgok történtek. Mielőtt Szamir elment, szokott modorában elkántálta a túlélés teljes litániáját.

− Kérem, Mr. David, ne menjen ki egyedül az utcára. Legjobb, ha egyáltalán nem megy el. Ha szüksége van valamire, forduljon Basir bátyámhoz.

Biztosítottam róla, hogy eszem ágában sincs a kísérete nélkül elhagyni a házat.

Miután magamra hagyott, hozzákezdtem a Carlosszal készítendő interjúm utolsó előkészületeihez. A marcangoló félelem, amely a repülőtérről a városba érve úrrá lett rajtam, időközben izgalommá változott. Adrenalinszintem emelkedett. 24 óra múlva mindez már a múlté lesz. Néhány órával később befejeztem előkészületeimet, és kiléptem a szobámból a kis erkélyre. Kinn már alkonyodott. Jobboldalt, nem messze tőlem, a Földközi-tenger csillogott. Alattam és balra tőlem a sötétség szétterült a bombatölcsérek fölé, és beborította a szétlőtt homlokzatú házakat. Az éjszaka néhány órára ismét éppé varázsolta a szétrombolt várost. Szamir hamarosan értem jön. Figyeltem a falka mindenféle színű, fajtájú és nagyságú kóbor kutyát, amely az utcán valami ehető után kutatott, és elgondolkodtam az életükön. Régebben valamikor bizonyára háziállatok voltak, családoknál éltek. Ezt most nehéz volt elképzelni. Ebben a városban még sohasem láttam senkit, még keresztény embert sem, aki megsimogatott volna egy kutyát. Nem tudom, mióta tartott már a zaj mögöttem a lakásban, csak arra emlékszem, hogy hirtelen felfigyeltem rá. Először azt hittem, valami családi összezördülés, és diszkrétebbnek tartottam, ha az erkélyen maradok. Azután egy bizonyos hangot hallottam ki a zsivajból. Az arab nyelv érthetetlen számomra. De a gyászt jól ismerem. A gyász mindenütt ugyanazon a nyelven beszél. A nappaliba siettem. Basir, a felesége és több férfi meg nő, akiket még sohasem láttam, ott gyűltek össze. A férfiak szabad folyást engedtek könnyeiknek. Meg sem kísérelték elrejteni gyászukat. Az asszonyok jajgattak és zokogtak. Némelyek kiáltoztak. Nyilvánvalóan valami rettenetes szerencsétlenség történt. Szerettem volna vigasztalni őket, részvétemet kifejezni. Basir észrevett, és átjött hozzám. Átkaroltam, és átvezettem a kis hálószobába. Sírva ült le az ágy szélére. Én éppoly kevéssé beszéltem arabul, mint ő angolul. Mindegyikünk tudott néhány szót a másik nyelvén, de ezek a szavak az ilyen pillanatokra, mint a mostani, nem voltak elegendőek.

Basir arabul magyarázott nekem, miközben én átlapoztam az arab úti szótáramat. Ha egy kávét akartam rendelni vagy megköszönni egy szívességet, hasznos volt ez a kis könyv. De hirtelen értelmetlenné vált az igényem, hogy valami alkalmas szófordulatot találjak.

− Mr. David, Szamir meghalt.

Furcsa módon az úti szótár és néhány angol, francia, spanyol és olasz foszlányból fogtam fel lassanként, mi történt.

Szamir kocsija útban hozzám Satilánál gránáttalálatot kapott. Belebotlott az Amalmilícia és a palesztinok közötti egyik kis magánháborúba. Ez az ember, aki nemcsak Bejrútot, hanem az egész országot úgy ismerte, mint a szíve legtitkosabb zugát, az az ember, aki mindig tudta, ki melyik oldalon áll, egy összecsapás kellős közepébe szaladt. Mi történhetett vele, hogy ilyen veszélyes útvonalat választott? Szamir, a túlélés művésze. Az az ember, aki minden alkalommal, amikor a repülőtéren találkoztunk, nyugodt mozdulattal odanyomott egy köteg igazolványt a kezembe. Igazolványokat, amelyekkel akadálytalanul haladtunk át a számtalan ellenőrzésen. Az az ember, aki kétszer vitt ki éjnek idején Bejrútból, először Dzsúníje felé, aztán az országba befelé, hegynek fel, Baalbek irányába, annak idején két idegen számára a világ legveszedelmesebb vidékén − ezt az embert most szülővárosa kellős közepén érte utol a halál. És mindez fényes nappal történt. Hihetetlen volt.

Később ragaszkodtam hozzá, hogy Basirral és a feleségével meglátogassam Szamir feleségét és gyerekeit. Szamir büszkén mesélt nekem a családjáról hosszú éjszakai autóútjainkon. A felesége folyékonyan beszélt angolul, ő tanította meg rá.

Mély lelkiismeret-furdalásom volt akkor. Ha Szamirnak nem kellett volna értem jönni, nem autózott volna ezen az úton, a városon kívül, a satilai palesztin tábor irányában. Felelősnek éreztem magam a haláláért, és mind a mai napig így érzek. Hozzátartozói libanoni keresztények. Talán ez volt az a szellemi kötelék, amely egy kicsit megkönnyítette a találkozásunkat. A görög katolikusság hitében gyökerező család és az ír útlevéllel utazó angol, aki lelke legmélyén még mindig őrzi gyermekkora római katolikus hitét. A múlt ajándékai, leporolva és újra használatba véve.

Meglepő módon Szamir felesége jobban aggódott értem, mint magáért. Még a leghallgatagabb ember is beszédes lesz az ágyban, ezért az aszszony tudta, miért vagyok Bejrútban, és kivel akarok találkozni. Talán az én dilemmám segített neki, hogy legalább egy időre megfeledkezzen roppant veszteségéről. Gyakran ámultam el azon, micsoda erőre képesek emberek, mikor a legnagyobb szörnyűséggel kerülnek szembe. Az volt a véleménye, hogy „az az ember, akivel találkozni akar”, jelentkezni fog. Megállapodtunk, hogy Basir lakásán maradok és várok.

Egy hét múlva értelmetlennek tartottam a további várakozást. Szamirt már eltemették, és iszonyúan éreztem magam, egyedül és tehetetlenül. Egyetlenegyszer sem hagytam el a lakást. Talán a bezártság ösztönzött cselekvésre. Élet és halál folytatódott a városban, de én nem vettem részt benne. Valahol fenn voltam, magasan, a fellegekben, mindentől elszakadva. Felületes benyomást szereztem egy túsz életéről. Carlos nem jelentkezett. Amikor Szamir meg én nem kerültünk elő, nyilván elhagyta illegális lakását, amelyben találkozni akartunk. Ez okosabb volt, mint kapcsolatot felvenni, ahogy Szamir felesége naivul feltételezte, és ahogy én is, aki minden szalmaszálba belekapaszkodott, hittem. Eszembe jutottak a szavai, amikor az ujjlenyomatait kértem tőle, és végül hajlandónak mutatkozott, hogy azokat majd az utolsó találkozásunkon megadja.

− Ha megkapná az ujjlenyomatomat utolsó találkozásunk előtt − és most kérem, ne sértődjön meg −, akkor nem tudom, kit hoz magával. Most, hogy Szamir halott, csak akkor találkozhatom újra Carlosszal, ha ő állítja helyre a kapcsolatot. Szamir felesége ragaszkodott ahhoz, hogy a rokonságból néhány nő kísérjen a repülőtérre.

− Ha mi ott vagyunk, senki sem meri kirángatni a kocsiból. Bármilyen csekély védelem is volt ez, pontosan tudtam, hogy minden segítségre szükségem van, amit csak kaphatok. Amikor a nemzetközi repülőtéren kiszálltam a kocsiból, hirtelen észrevettem, hogy úszom a verítékben, és a ruhám csupa lucsok. Elbúcsúztam, és átadtam az özvegynek a drúz sapkát.

− Szamir adta nekem. Kérem, vegye el.

Egy pillanatig azt hittem, elveszti az eszméletét, de azután magához szorította a sapkát mindkét kezével, és megcsókolta.

− Viszontlátjuk egymást. Hamarosan.

− Insallah.

Igen. Insallah. Több mint három év is elmúlik, amíg újra látjuk egymást

MÁSODIK RÉSZ

„Carlos halott”

O

któber utolsó hetében a Daily Express közölt egy kétoldalas beszámolót. A címe így hangzott: A TÍZ LEGTÖBBET KERESETT BŰNÖZŐ. És alatta ez állt: „Az élen − Carlos, a

Sakál.” Az újságból megint ugyanaz az arc m eredt az olvasóra. Annak alig volt jelentősége, hogy saját kutatásaim szerint gyakorlatilag szinte egyetlen adat sem volt hiteles. Annak volt súlya, hogy az én hajszám ez után az ember után Szamir életébe került. Fontos volt az is, hogy megint fel kellett vennem a kapcsolatot vele.

Hogy juthatok a Névtelen úr nyomára Algírban? Vagy René, esetleg Gustavo nyomára? Szaladgáljak körbe a Charles de Gaulle repülőtéren, és keressek egy Louis nevű sofőrt? Vagy hívjam fel Danielli milánói telefonszámát, holott minden valószínűség szerint egy kávéházi nyilvános telefonállomás száma volt? Felhívtam Milánót, és elértem, akit kerestem. Nagy megkönnyebbüléssel hallottam halk, majdnem feminin hangját a vonal másik végén.

A hetvenes évek eleje óta időnként lehallgatták a telefonomat. E tekintetben hasznos, ha az ilyen Daniellifélékkel beszéltem. Aki a Vörös Brigádok tagja volt és túlélte, számos hasznos trükköt tud. Például virágnyelven telefonálni.

− Halló. Csak azért akartam felhívni, hogy megmondjam, mennyire élveztem az együtt töltött estét. Hiszen mondtam, hogy egész Olaszországban sehol nem kapni olyan jó spagettit.

Halkan nevetett. Bizonyára emlékezett közös vacsoránkra és a bókokra, amelyekkel a feleségét elárasztottam.

− Londoni mértékkel mérve kitűnő volt. És hogy van különben? − Alpinistatúrán voltam. Három csúcsot akartam megmászni, de aztán nem volt hegyivezetőm.

− Elég megerőltető foglalatosság az ön korában.

Ebben a hangnemben folytattuk még egy ideig. Ha valóban más is hallgatta a beszélgetésünket, meg lehetett győződve, hogy fanatikusan küzdök a jó erőnlétemért. Végül ezt mondtam:

− Jövő szerda este újra elmegyek ebbe az étterembe, Danielli. Átadom a konyhafőnöknek az üdvözletét.

Megállapodtunk abban, hogy kapcsolatban maradunk, és elbúcsúztunk. Bámultam a telefont, és immár nem először gondoltam arra, hogy biztosan van valami egyszerűbb út is, amely a célomhoz vezet. Aztán újra felvettem a kagylót, és következő szerdára repülőjegyet rendeltem Milánóba.

Azt terveztem, hogy a megérkezésem után mindjárt felhívom Daniellit, de erre nem volt szükség. Az első gép leszállásakor pontosan ott volt a repülőtéren. Felnyitotta kocsija csomagtartóját, és beledobta a bőröndömet. Később, a vacsora után, amikor kettesben voltunk, elmeséltem, mi történt utolsó találkozásunk óta. Alig szólt közbe, gyakran bólintott, és egyszer-egyszer kérdezett valamit. Különösen Szamir halálának körülményei érdekelték. Mindent elmondtam, amit tudtam, de láthatólag még mindig nyugtalan volt.

− Biztos benne, hogy a halála csak véletlen volt? Szerencsétlen véletlen?

− Libanonban naponta halnak meg férfiak, nők, gyermekek. Az ország fuldoklik a vérben. Lehetségesnek tartja, hogy több rejlik Szamir halála mögött?

Megvonta a vállát.

− Elképzelhető. Talán meg akarta valaki akadályozni a harmadik találkozóját Carlosszal.

− Akkor miért nem követtek tovább engem?

− Arra semmi okuk sem volt. Hogy jutott volna el Carloshoz, amikor Szamir barátja halott volt már?

Hogyan, ez a kérdés! Mindenképpen választ akartam kapni rá. Ez a kérdés vezetett vissza Milánóba és ott Daniellihez, és ezt meg is mondtam neki. Ő ezt a témát először figyelmen kívül hagyta, ehelyett egészen pontosan akarta tudni, mit mesélt Carlos nekem a Vörös Brigádokhoz fűződő kapcsolatairól. Végül elégedett volt.

− Mire valók ezek a kérdések?

− Biztos akartam lenni abban, hogy valóban Carlost interjúvolta meg. Szavai megrémítettek. Miután két éjszakát beszélgettem végig Carlosszal, nem kételkedtem személyazonosságában. A részletek gazdagsága, életének apró-cseprő eseményei meggyőztek, hogy valóban Iljics Ramírez Sánchez. Bár nem kaptam ujjlenyomatokat tőle, nem kételkedtem hitelességében. Megkönnyebbülésemre, amikor néhány részletet elmeséltem Daniellinek, el tudtam oszlatni a kételyeit. De ez semmit nem változtatott a gondomon, hogyan állítsam helyre a kapcsolatot Carlosszal. Danielli optimista volt. Elegendő lesz Gustavónak elmagyarázni a helyzetet ahhoz, hogy Algíron át újra felvegyük Libanonnal a kapcsolatot. Eltart egy kis ideig, de Gustavo elrendezi az ügyet. 1986 januárjában Danielli rossz híreket hozott. Úgy látszik, nem sikerült az általam Névtelen úrnak nevezett egyénnel kapcsolatba lépni. Danielli mindent elkövetett ennek érdekében, de Carlosnak nyoma veszett.

− Ezt régebben is sokszor megtette − biztosított Danielli. − Sehol nem marad sokáig. Azok után, ami Bejrútban történt, vigyáznia kellett. Gondoljon arra, hogy Vádi Haddad tanítványa. Ne aggódjon, tovább próbálkoznak. Előbb-utóbb helyreáll a kapcsolat vele.

Egy hónap múlva, 1986 februárjában egy sokkal rosszabb hírt kaptunk: Carlos halott.

Először a Davarnevű izraeli újság tudósított róla. Ezután a nemzetközi sajtó vette át a hírt, és az körbejárta a világot. Ha a történet igaz, akkor végre hihető magyarázatot kaptam arra nézve, miért nem tudták Danielli barátai megtalálni. Ha igaz volt.

Kutatásaim során megállapítottam, hogy különféle újságokban és folyóiratokban több mint tíz éve bukkantak fel tudósítások a haláláról. Az első 1975-ben a francia sajtóban, épp akkor, amikor Carlos vezetésével a bécsi OPEC-központ elleni merényletet végrehajtották. Megállapítottam, hogy titkosszolgálata útján az akkori francia kormány szándékosan terjesztette ezt az álhírt. Miközben a médiák világszerte a bécsi túszszedők kilétén töprengtek, és sok esetben helyesen vélték, hogy Carlos állt az akció mögött, a francia olvasók úgy értesültek újságjaikból, hogy Carlos nem lehetett a terrorcselekmény értelmi szerzője, hiiben, a Toullier utcai mészárlás után „közel-keleti megbízói” meggyilkolták.

A francia kormányzat ezzel a hazugsággal akarta azt a valószínűleg kínos és politikailag megalázó helyzetet elkerülni, hogy az osztrákoktól Carlos kiadatását kérje. Egy ezt követő párizsi perben fény derült volna a DST egész alkalmatlanságára, és ez a kilátás egyáltalán nem tetszett a kormánynak. Még sokkal kevésbé tetszettek a Carlosra kirovandó hosszú börtönbüntetés várható következményei. Ha Carlos börtönben ül, a barátai mindent elkövetnek majd a kiszabadítására. Addig tartanák rémületben és rettegésben Franciaországot, amíg ki nem szabadul.

Amikor kétséget kizáróan kiderült, hogy a bécsi merénylet mögött is Carlos állt, addigra rég egérutat nyert Algériában.

A Davar tudósítása nyugtalanítóan eltért ettől. Jó forrásból merített. Bár nem nevezték meg informátorukat, a cikk szerint „a titkosszolgálat egy nemrégiben nyugalomba vonult vezetőjéről” volt szó. Ha a Moszad egyik hajdani főnöke fordul a nyilvánossághoz, még ha névtelenségbe burkolózik is, akkor beszámolóját szerintem komolyan kell venni.

A tapasztalat arra tanított, hogy a tudósításokat különösen újságok esetében ne olvassam másodkézből. Tehát beszereztem a Davarkérdéses lapszámát. Ez ugyan némi fáradságomba került, de ennél is bonyolultabb volt a héber eredeti szöveget lefordíttatni. Három hosszabb cikkről volt szó, amelyek uszítottak a palesztinok ellen általában és egyes személyek ellen különösen is. Sok szó esett bennük Abu-Nidálról, Georges Habasról, Vádi Haddadról és Abu-Ibráhimról − akik az izraeliek szemében terroristák, a palesztinokéban bátor szabadságharcosok. A világsajtó figyelmét nem Carlos históriája keltette fel, amelyben, mint megkönnyebbülten tapasztaltam, számos bizonyítható hiba is volt, hanem a bevezetés, a sorozat elöljáró cikke.

„Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy Carlos a Líbiai-sivatag homokja alatt nyugszik − jelentette ki a titkosszolgálat egyik nemrég nyugalomba vonult főnöke. − Carlos túl sokat tudott. Nyilvánvalóan ezért végeztek vele. Naprakész ismeretei az arab vezetők terveiről és a nemzetközi terrorizmusban alkalmazott biztonsági rendszereikről túl veszélyesnek tűntek. Carlos szolgálatait mindig igénybe vették, ha szükség volt rájuk. De miután színre lépett a hivatásos terroristák új nemzedéke, nem kellettek többé magányos farkasok. Nyilván ezért gyilkolták meg.”

A szövegben szinte csakis spekulációk és üres frázisok voltak, tények nem. Engem a miért érdekelt. Miért most? Miért törte meg a hagyományos hallgatást ez az izraeli titkosszolgálati főnök, legyen bár aktív vagy nyugalmazott, és miért lépett a nyilvánosság elé olyan történettel, amelyről tudnia kellett, hogy nemzetközi feltűnést kelt? Miért éppen most, 1986 februárjában?

Átgondoltam bizonyos történéseket. 1985 októberében akadályozza meg Szamir halála harmadik, egyben utolsó találkozásomat Carlosszal; 1986 januárjában az algériai, aki közvetlen kapcsolatban állt vele, hiába próbálja hollétét kideríteni; 1986 februárjában az izraeli titkosszolgálat egyik főnöke halottnak nyilvánítja Carlost. És én itt ültem a két, közel húszórás interjún szerzett egyedülálló, személyes információimmal, amelyeknek a jelentősége csak még jobban megnőtt ennek a hírnek a fényében.

Mit tegyek? Természetesen csak egyetlen válasz jutott eszembe: amilyen gyorsan csak lehet, megírom a könyvemet, és kiadatom. Na de mi van − kérdeztem magamban −, mi van, ha átejtettek? A világ minden titkosszolgálata nagyon ravasz, ha arról van szó, hogy nyugati újságírókat kicselezzen. Úgy játszanak velük, ahogy Menuhin a Stradivariján. Mi van akkor, ha ezt a harmadik találkozót azért akadályozták meg, mert meg kellett akadályozni? Hihetetlen elképzelés. Ugyan miért csapna ekkora hűhót bárki a világon? Ki csapna ekkora hűhót? Ha tényleg átejtettek, akkor a harmadik interjúra, amikor beszélgetőpartnerem az ujjlenyomatait átnyújtaná, nem kerülhet sor. Iljics Ramírez Sánchez ujjlenyomatai ellenőrizhetőek voltak: a venezuelai titkosszolgálatnál, az Interpolnál, Nagy-Britannia Különleges Ügyosztályánál, a CIAnél Washingtonban, és számos európai titkosszolgálatnál. Ha az egész ügy előre kisakkozott játszma volt, akkor az illetékes abból indult ki, hogy én valahogy megszerzem az eredeti ujjlenyomatok fénymásolatát.

Elfogott valami különös érzés: Carlos életben van. Ha sikerülne megállapítanom, ki ez a titokzatos titkosszolgálati főnök, az esetleg hozzásegítene, hogy kikeveredjem ebből a dilemmából. Azzal vigasztalódtam, hogy a Moszad emberei is tévedhetnek néha, és a Davar cikke ilyen eset lehet.

Csak néhány héttel azelőtt, 1986. február 4-én izraeli vadászgépek leszállásra kényszerítettek Izraelben egy líbiai menetrendszerű légi járatot. A Moszad információi alapján az izraeli kormány, különösen Jichák Samir külügyminiszter, meg volt győződve róla, hogy Abu-Nidál a gépen ül, egy líbiai konferenciáról visszaúton damaszkuszi támaszpontjára. Samir feltételezte, hogy Georges Habas ül a gépen. Sok ország elítélte Izrael „légi kalózkodását”. Mások alapvetően jogosultnak találták, hogy elfogjanak egy fegyvertelen utasszállító gépet a nemzetközi légtérben, és leszállásra kényszerítsenek, ha olyasvalaki ül rajta, mint AbuNidál. Csakhogy sem ő, sem Habas nem volt a repülőn.

Ha a Moszad tévedhetett Abu-Nidál és Habas tartózkodási helyét illetően, akkor éppen úgy tévedhetett Carlosszal kapcsolatban is, akár él még, akár meghalt már.

Ha ez csak megtévesztő manőver, akkor a felelős személy most ölbe tett kézzel várja, hogy megírjam és kiadjam a könyvet. Minél több idő telik el, annál valószínűbb, hogy az illető érzi, hogy lelepleződött, ennélfogva az én helyzetem egyre veszélyesebb és zavarosabb lesz. Úgyhogy amikor legközelebb találkoztam Daniellivel, lestem minden szavát, nem céloz-e rá, hogy ne igyekezzem a harmadik interjút megszervezni, hanem hozzam a könyvet nyilvánosságra, s hagyjam annyiban a dolgot.

− David, a barátaink még mindig keresik.

− Mit szól az izraeliek históriájához, hogy meghalt?

Nevetett.

− Carlos már sokszor „meghalt”. Természetesen valamikor mindannyi- unknak meg kell halni, és talán most igaz a történet. Mihez kezd? − Tovább keresem Carlost.

Helyeslően bólintott.

− És ha tényleg meghalt?

− Akkor látni akarom a holttestét.

− Ha az izraeli tudósítás igazat ír, azt a líbiaiak sohasem fogják megerősíteni. Hiszen azzal beismernék, hogy szoros kapcsolatban álltak Carlosszal.

− Az emberi természet különös dolog, Danielli. Nagyon nagy a kísértés, hogy aki tette, beszéljen, eldicsekedjen vele, hogy ő volt az, ő a hírhedt Carlos gyilkosa.

− A kísértés nem olyan nagy, mint a félelem, hogy aki erről beszél vagy ezzel dicsekszik, Carlos sorsára juthat. David, évekbe telhet, amíg a valóságot kiderítjük.

− Mit gondol, adjam fel? Üljek neki, és írjam meg a könyvet? A lehető legközömbösebb hangon tettem fel a kérdést. Válasza sok mindenre hatással lehetett, különösen kettőnk kapcsolatára. − Úgy gondolja, hogy elkészült a munkájával? Hogy a nyomozásai lezárultak?

− Nem, még sok tennivalóm van. Annál is több.

− Akkor természetesen folytatnia kell. Amennyire tudok, segítségére leszek. És ez párizsi barátaimra és az algériai kapcsolatukra is vonatkozik. Ha Carlos él, meg is fogjuk találni.

Egyre valószínűtlenebb lett, hogy meg lehet találni. Több országbeli összekötőjüktől mindig ugyanazt a választ kaptam, amikor azt mondtam, hogy Carlos után kutatok: „Hiszen meghalt már, nem?” Lassan úgy éreztem, hogy szellemet kergetek.

1986 tavaszán olyan események történtek, amelyek teljesen más irányt szabtak kutatásomnak.

Március 28-án Nyugat-Bejrútban elrabolták Philip Padfield és Leigh Douglas angol tanárokat.

Április 11-én elrabolták Brian Keenant. Ő kettős állampolgár volt, mint én, ír és angol útlevéllel.

Április 16-án a Szocialista Moszlimok Forradalmi Szervezete bejelenti Alec Collett angol újságíró kivégzését Bejrútban. Szegény Collett, az volt az egyetlen „bűne”, hogy rossz ellenőrzési ponton rossz igazolványt mutatott fel.

Április 17-én John McCarthy angol újságírót Bejrúttól délre, a repülőtérre vezető úton rabolták el. Még aznap rátaláltak Philip Padfield és Leigh Douglas angol tanárok és Peter Kilburn amerikai könyvtáros holttestére. Agyonlőtték őket.

Az utolsó illúzióm is elszállt arra vonatkozóan, hogy egy útlevél védelmet nyújthat.

Az öngyilkossággal volt határos, ha egy világos bőrű európai NyugatBejrút utcáira merészkedett. De akadt egyéb izgalom is. Április 17-én bizonyos Nedzsar Hindávi, jordániai palesztin egy bombát próbált az El-Al London-TelAviv járatára felcsempészni, és ezzel állapotos barátnőjét gyanútlan bűntársává tette. A nyomok ezúttal nem Líbiába, hanem Szíriába vezettek.

A bíróság Hindávit még az évben bűnösnek találta, és 45 évi börtönre ítélte. NagyBritannia nem sokkal később megszakította diplomáciai kapcsolatait Szíriával.

Aki Carlos nyomát kutatta, annak napról napra nehezebb lett az élete. Megszűnt a diplomáciai kapcsolatunk Líbiával, Iránnal és Szíriával. És Libanonba csak az életuntak utaztak. Országok tucatjait öntötte el az Amerikaellenesség és Anglia-ellenesség, különösen a Közel-Keleten. 1986 nyarán úgy látszott, hogy a lapjárás nekem kedvez. Egy hét alatt két lehetőség is volt.

Egy estélyen megismerkedtem egy osztrák diplomatával. Karl kicsi volt és kövérkés, orrán nikkelkeretű szemüveget viselt. Könyvekről beszélgettünk, és megkérdezte, min dolgozom. Mint rendesen, azt feleltem: „Egy könyvön a Közel-Keletről.”

− Nos − jegyezte meg udvariasan −, ha a kutatásaiban valamivel segítségére lehetek, szívesen megteszem.

Ezt nem kellett nekem kétszer mondani.

− Csak két dologban segítsen. Egy osztrák útlevélre lenne szükségem, és szeretném Bruno Kreiskyt meginterjúvolni.

Karlegy darabig gondolkozott, majd így szólt:

− Útlevelet nem tudok szerezni, de Kreiskyvel összehozhatom. Újabb vendégek csatlakoztak hozzánk, és másról kezdtünk beszélgetni. Mielőtt elmentem, megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, és Karl megígérte, hogy felhív.

Két nappal később újabb reménysugár derengett fel. De igazán az volte? Végre kinyomoztam a nyugalmazott titkosszolgálati főnök személyét, aki azt állította, hogy Carlos halott. Ismerősen csengett a neve: Jehósua Szeguj tábornok, az izraeli katonai hírszolgálat volt igazgatója. Az információk tömegében, amelyeket kutatásaim során összegyűjtöttem, valahol rábukkantam a nevére. Számtalan iratrendezőn és könyvön rágtam át magam.

Aztán csengett a telefon. Karlhívott fel az osztrák nagykövetségről. − Dr. Kreisky szívesen elbeszélgetne önnel.

Novemberben Bécsbe repültem, hogy a hajdani osztrák szövetségi kancellárral eltöltsek egy estét. Elővettem azt az aktát, amelyet Kreiskyről gyűjtöttem. 1973-ban a schönaui kastély elleni merénylet idején, amely mögött állítólag Carlos rejlett, Kreisky szövetségi kancellár volt. És ugyanebben a minőségében tárgyalt Carlosszal 1975- ben, a bécsi OPEC-központ elleni merényletkor. De volt egy még kényszerítőbb okom, amiért találkozni akartam vele. Dr. Kreisky volt az az ember, aki kinyithatta előttem a kaput Moammer el-Kadhafi legszentebbszentélyébe, Líbiába. Nagyon fontos volt számomra, hogy beszéljek az ezredessel.

Előkészítettem a dr. Kreiskynek felteendő kérdéseket.

Mivel tudtam, hogy folyékonyan beszél angolul, egyedül utaztam Bécsbe. Ez a város volt a színhelye Carlos egyik legnagyobb hatású akciójának. Ezért szándékosan néhány nappal korábban repültem oda. Végigsétáltam azokon az utcákon, ahol nem hömpölyögtek a turisták, megnéztem azt a környéket, ahol azelőtt az OPEC-központ állt, és egész idő alatt nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy rólam forgatták „A harmadik ember” című filmet. Bármennyire is igyekeztem, a szemem egyszerűen képtelen volt színekre összpontosítani. Csak feketefehérben láttam a várost. Még azt is felfedeztem, hogy a filmet valahol egy kis moziban játsszák, és ezt pompás véletlennek tartottam, amíg meg nem mondták: „Oh, ott az a film már évek óta műsoron van.” Tizenegy évvel korábban a város egy másik drámához szolgált hátterül − egy jól megtermett venezuelaival a főszerepben, aki a világ néhány legbefolyásosabb emberének életét tartotta a kezében. Carlos az osztrák rendőrséggel folytatott hosszú és veszélyes tárgyalása közben kijelentette: − Itt csak egy ember parancsolhat, az pedig én vagyok! Egyedül én döntöm el, ki megy és ki marad.

És később így nyilatkozott: − Mondják meg Kreiskynek, vigyázzon magára! Minden trükköt ismerek!

Carlos azt hitte, hogy nemcsak a 70 túsznak parancsolhat, hanem egész Ausztriának, és Kreisky szövetségi kancellár is engedelmeskedik majd az ő szeszélyeinek.

Már néhány perccel azután, hogy egy csendes bécsi kertvárosban megérkeztem Kreisky házához, megbántam, hogy nem hoztam tolmácsot magammal. A házban minden sötét volt, a zsaluk zárva. Ismételt csöngetésemre előkerült végre egy biztonsági ember, természetesen nem a házból, hanem egy közeli bokorból. Amikor közelebb jött, megláttam, hogy pisztolyt szegezett rám, ennek következtében kissé görcsösre sikerült az ezt követő, rémes németséggel és ugyanolyan rémes angolsággal folytatott beszélgetésünk. Ebben a pillanatban ért oda dr. Kreisky kocsija. A ház megtelt fénnyel és élettel. Néhány fegyveres biztonsági ember is előkerült. Nyilván mind engem figyelt a sötétből. Különösen egyiküknek nagyon nem tetszett, hogy kettesben maradok az exkancellárral. Amikor egyedül voltunk, tettem néhány megjegyzést a szokatlan biztonsági intézkedésekről. Azért voltak szokatlanok, mert Kreisky már 1983-ban lemondott a kancellárságról, és félig-meddig vissza is vonult a politikai életből.

Előbb elnézést kért a késésért − megállíttatta a sofőrjét, hogy egy közlekedési balesetnél segítsen −, majd megmagyarázta a fogadtatásomat. − Attól tartok, hogy a biztonsági emberek hajlamosak a túlzott reagálásokra. Bizonyítékok vannak rá, hogy meg akarnak gyilkolni. Ezt teljesen oldottan mondta.

Valaki nyilvánvalóan sokáig lapult az egyik háztetőn, ahonnét Kreisky kertjébe lehetett látni. Bárki volt is, az biztos, hogy erős dohányos volt. És arab cigarettákat szívott. Ez jó kiindulópont volt a beszélgetésünkhöz.

Kreisky hosszú politikai karrierje során nemcsak Abu-Nidál haragját vonta magára, hanem több izraeli kormányfőét is. Pályafutása sokféle vonatkozásban egyedülállónak mondható. Hány olyan államférfi akad, akit a nácik bebörtönöztek, az izraeliek is kiátkoztak és maga is zsidó? Bruno Kreiskyt, a kora ifjúsága óta elkötelezett szocialistát 1935-ben, Dollfuss fasiszta uralma idején Bécsben letartóztatták, és hazaárulással vádolták. Bátran védte magát azzal a rendszerrel szemben, amely betiltotta az Osztrák Szociáldemokrata Pártot és a szakszervezeteket. Lehet, hogy azért volt aránylag enyhe az ítélete − egy év börtön −, mert a nemzetközi sajtó tudósított a bíróság előtti fellépéséről. 1938. március nemzetközi sajtó tudósított a bíróság előtti fellépéséről. 1938. március én, egy nappal az „Anschluss” − Ausztriának a Német Birodalomba való bekebelezése − után újra letartóztatták − ezúttal a Gestapo vitte el. Több hónapos fogság után kiutasították az országból. Talán később éppen a szülőföldjéről való elűzése segítette ahhoz, hogy jobban megértse a palesztin nép vágyait és törekvéseit. Egy zsidó, aki felismerte, hogy a palesztinok is a szétszóratástól szenvedtek.

A háború előtti, börtönben töltött időről megjegyezte:

− Az egyetlen, amit ott megtanultam, hogyan kell kijönni olyanokkal, akiket nem szenvedhetek.

Tizenhárom éves osztrák szövetségi kancellári szolgálata alatt bőségesen volt alkalma rá, hogy bebizonyítsa, jól megtanulta ezt a leckét. Reagan elnökről és a szovjet főtitkárról, Csernyenkóról ezt mondta: − Bámulatos, hogy két ilyen korlátolt ember elméletileg két szuperhatalom vezére lehetett. Természetesen csak elméletben. Mindketten díszes óriásbábok voltak, de még ilyen minőségükben is vérfagyasztó ostobaságokat követtek el. Mindkettőjükhöz volt szerencsém. Egyikük sem gyakorolt mély hatást rám.

Golda Meir izraeli miniszterelnök asszonyról ezt mondta:

− Berontott az irodámba, és elkezdte öklével verni az asztalomat. Nyilvánvalóan akart tőlem valamit. De akkora lármát csapott, hogy nem értettem jól, mit kíván. Végre megértettem, mit akar: nyissam meg Schönauban újra a Szovjetunióból érkező zsidó menekültek átmeneti táborát. Ezt elutasítottam, de biztosítottam róla, hogy Ausztria továbbra is befogadja a menekülteket. Azt hiszem, ekkor nevezett antiszemitának. És ekkor én csaptam öklömmel az asztalra. Emlékszem még, mit mondtam: „Ebben a helyiségben három zsidó van.” Az izraeli nagykövet, Jichák Patis, és az osztrák belügyminiszter, Rosch ugyancsak jelen volt.

A miniszterelnöknő most először hallgatott el, amióta belépett az irodámba. Legközelebbi rokonaimat Hitler irtotta ki. Csak Auschwitzban tizennégyet közülük. Ez közismert tény volt, csakúgy, mint az, hogy börtönben ültem, majd utána a Gestapo kiutasított. Ismertem Golda Meirt néhány éve. Lehetetlen, hogy ne tudott volna a múltamról. Schönaut ugyan nem nyitották meg újra, de továbbra is fogadtunk be szovjet zsidókat, ahogy Meir asszonynak megígértem. A Schönau elleni merénylet utáni évben több mint 20 000 volt a számuk. Érdekes módon a szovjet zsidók többsége egyáltalán nem is vágyott Izraelbe. Egyre többen akartak inkább az USA-ba, Kanadába, Nyugat-Európába menni, akárhová, csak Izraelbe nem.

Beszélgetésünk során világossá vált, hogy Kreisky, az agnosztikus zsidó megrögzött anticionista. És olyan ember, aki nagyon is tisztában van a modern történelem iróniájával.

− Izrael Hitler politikájának az eredménye. Hitler nélkül Palesztinában csak egy csoport telepes lett volna, akik ugyan szerettek ott élni, de nem arattak különösebb sikereket, és soha nem érték volna el egy nemzet státusát. Hitler teremtette Izraelt.

Kreisky arról is meg volt győződve, hogy Izrael éppen a bázisául szolgáló erkölcsi tőkét rombolta szét „háborús és fasisztoid politikájával”. − Csak meg kell nézni Begin és Samir politikáját, hogy észrevegyük, ez a politika fasiszta vonásokat mutat. A palesztinok ellen fordul saját hatalmi szférájukban.

Az izraeli és a megszállt területeken élő palesztinok apartheidpolitika áldozatai. Életük teljesen az izraeli hadsereg ellenőrzése alatt áll. A fasizmus nem azonos azzal, hogy Hitler a zsidókkal elbánt. A fasizmus a brutális erőszak. Izrael mindig azzal büszkélkedik, hogy a KözelKelet egyetlen demokratikus országa. Ez a legtisztább gúny, ha végiggondoljuk a demokrácia valódi fogalmát! Amíg olyan emberek kormányozzák Izraelt, mint Begin és Samir, fasiszta állam marad! Ha ezt nem zsidó mondja, azonnal megbélyegzik, és antiszemitának deklarálják. Ha egy zsidó mondja ezt, azzal gyanúsítják, hogy önmagát gyűlöli. Dr. Bruno Kreisky véleményem szerint egyáltalán nem tartozott ebbe a különös és kérdéses kategóriába. Már fiatalember korában abbahagyta vallása gyakorlását, de semmiféle előítéletet nem tudtam benne a zsidóság ellen felfedezni. A háború előtt a saját bőrén tapasztalta a nacionalizmus néhány leggonoszabb kilengését, és a mostani Izraelt látva, ez jutott az eszébe. Azoknak a férfiaknak és nőknek a halálát panaszolta fel, akik ezt az államot alapították.

− Hogy kerülhettek ilyen emberek, mint Begin és Samir, egyáltalán hatalomra? Negyven éve nem volt még a vezetésben hely az ilyenek számára. Izrael messzemenően az európai örökségű emberekből merítette az erejét. De mert a zsidók és az arabok nem voltak abban a helyzetben, hogy békésen megoldják vitáikat, az arab világban több ország is a maga zsidó kisebbsége ellen fordult. És a már Izraelben élő zsidók ebben minden erejükkel támogatták őket. Minden elképzelhető módon nyomást gyakoroltak az arab zsidókra, hogy hagyják el hazájukat, és Izraelben telepedjenek le. És így kerültek oda − iraki, marokkói, tunéziai zsidók, mindenhonnan szerte az egész arab világból. Ezek az emberek sohasem éltek demokráciában. Ezért támogatják készségesen a Begineket és Samirokat.

Azok a zsidók, akik arab hazájukat hagyták el, Bruno Kreisky véleménye szerint nemcsak potenciálisan befogadóképesek voltak az izraeli jobboldal jelszavaira, hanem az izraeli állam kétséges jogszerűségét is illusztrálták.

− Izrael állama azon az eszmén alapszik, hogy minden zsidó Palesztinából vándorolt ki. Ez egyszerűen nem igaz, mint ahogy az sem, hogy mind az izraelita törzsektől származnak. A zsidóság nem faj. Nemcsak Palesztinából jöttek. A zsidóság, mint vallás, sok országban elterjedt. Jöttek zsidók a Kaukázusból és Líbiából is. Vannak hatalmas fekete zsidó néptörzsek, harmincnegyvenezer ember. Etiópiában több mint ötvenezer zsidó él, akiknek még a nyelvük sem sémi. Ellentétben a tulajdonképpeni zsidósággal, szerzeteseik és apácáik vannak, és a Biblia parancsolatai szabályozzák életüket, nem a rabbinikus törvények. Az izraeli visszatérési törvény értelmében ezek az etiópiaiak ugyanabba a fajba tartoznak, mint az orosz, a lengyel és az amerikai zsidók. Ilyen rugalmas ez a törvény.

Ismét azok az események kerültek szóba, amelyek Golda Meirt bécsi utazására és a szövetségi kancellár asztalának csapkodására késztették. Carlos nekem azt állította, hogy 1973-ban a schönaui átmeneti tábor elleni csapásban nem vett részt. Érdekelt, hogy a korábbi szövetségi kancellár tud-e erről valamit.

− Nem Golda Meir volt az egyetlen, aki elítélte az ön döntéseit, amelylyel bezáratta a schönaui kastélyt. Ha őszinték akarunk lenni, az arab világ kivételével a sajtó mindenütt igen ellenségesen reagált erre a lépésére.

− Ez így igaz. De képzelje el, hogy reagált volna a sajtó arra, ha nem tárgyalok a palesztinokkal, ha fegyveres erőszakot alkalmaztunk volna ellenük. Egy évvel korábban ott voltam az olimpián Münchenben. Ott voltam a fürstenfeldbrucki repülőtéri vérfürdő idején. Erre az eseményyban, amikor azon töprengtem, hogyan reagáljak a vasúti túszejtésre. Ha visszautasítom a tárgyalásokat − erről meg vagyok győződve −, legalább hat ember az életét vesztette volna, a két arab és a négy túsz. És az áldozatok száma még sokkal magasabbra nőhetett volna. Nem szabad mások életét kockáztatni. Kormányom hónapok óta tisztában volt vele, hogy Schönau potenciális „München”. Mint bizonyára tudja, a palesztinok 1973. szeptemberi akciója nem az első volt. Mi már a szeptemberi merénylet előtt elhatároztuk, hogy a tábort bezárjuk. A bezárással legalább hat emberéletet mentettünk meg. És azután is befogadtunk minden menekültet − ezt nem szabad elfelejteni. Ausztria soha nem zárta le a határait a menekültek előtt, legyenek azok zsidók vagy nem zsidók, sem a schönaui események előtt, sem alatta. És most válaszoljon: ki volt itt a nyertes? − Azt hiszem, mindkét fél nyertes volt, az izraeliek és az arabok is. Az arabok elkönyvelhettek egy propagandagyőzelmet, az izraeliek pedig Ausztrián keresztül továbbra is befogadhatták az orosz zsidókat. − Így igaz. A kompromisszum művészetét Izraelben még meg kell tanulni. Addig abban a régióban nem lesz tartós béke.

− Golda Meir később azt mondta, hogy kétségbeejtette azzal a kijelentésével: „Ön meg én két különböző világból jövünk.” (Golda Meir: My Life, 1975.)

− Valójában azt mondtam, és bizonyos vagyok benne, hogy így is megtalálja valahol, pontosan idézve: „Két különböző világból jövünk, ön a háború, én a béke világából.” Golda Meirrel szemben én sohasem hittem, hogy a terrort ellenterrorral meg lehet állítani.

− Meg tudta valaha is egyértelműen állapítani, hogy ki állt a vasúti támadás és a menekültek elrablása mögött?

− Igen, ugyanaz a csoport volt, amely 1973 januárjában merényletet tervezett a kastély ellen. Egy szír csoport.

− Az el-Száika?

− Igen, ez volt a neve.

Egy jó pont Carlos javára! Ezzel az eseményekről előadott változatát nemcsak független, hanem nagyon megbízható forrásból erősítették meg. Újabb igazolás következett.

− Egyiptomból értesültem, hogy a merényletet Damaszkuszban tervezték. Az igazi célja az volt, hogy az izraeliek figyelmét elterelje, mialatt a Jom Kippuri háborúra utolsó előkészületeiket folytatták. − A merénylet megrázta Izraelt, és Golda Meir miniszterelnök aszszonyt arra késztette, hogy Bécsbe jöjjön. Ennyiben a két palesztin, úgy látszik, sikert aratott.

− Kétségtelenül. De volt még az ügynek egy kis ironikus utójátéka is. Amikor valamivel később Izraelbe utaztam, Golda Meir megdicsért egy beszédében mindazért, amit az orosz zsidókért tettem. − Volt Carlosnak valamilyen módon köze az 1973-as merénylethez? − Carlosnak? Egyáltalán nem. Csak a szíriai palesztinoknak. Carlos itt Ausztriában az OPEC-merényletig nem jelentett problémát. Részletesen beszéltünk arról a „problémáról”, amelyet Carlos 1975 karácsonyán Bécsben jelentett. Kreisky időről időre felfrissítette az emlékezetét, különböző feljegyzéseket és dokumentumokat elővéve, noha ismételten bebizonyította ezen az estén, hogy „olyan a memóriája, mint az elefánté”, ahogy állította. „De előfordul, hogy akik faggatnak, azok is elefántok.” Különböző oldalról világította meg az OPEC elleni merénylet szokatlan eseményeit, és elgondolkozott a lehetséges hátteréről.

Azt akartam megtudni tőle, hogy ki tervezte a csapást és az OPEC-miniszterek elrablását. Pontosan ki állt a merénylet mögött, és mit akart vele elérni?

− Azt hiszem, a támadásnak csak egyetlen célja volt. Carlos pénzt akart. Sok pénzt. Sem jómagam, sem a titkosszolgálatunk emberei nem tudtunk semmiféle politikai indítékot felfedezni.

− Biztosan tudja, hogy gyakorlatilag az összes újságíró, aki az ügyről írt, Moammer el-Kadhafit okolta.

− Igen, tudom. De azt is tudom, hogy ez a szemrehányás ostobaság. Sem Kadhafinak, sem más líbiainak nem volt a keze a játékban az OPEC elleni csapásnál.

− Bizonyos ön ebben?

− Egészen bizonyos. Ezek az állítások már röviddel a támadás után keringtek, és az osztrák biztonsági szervek gondosan ellenőrizték. Nem állták ki az ellenőrzés próbáját. Voltak országok, amelyeknek kapóra jött, hogy Kadhafit kiáltsák ki vétkesnek. Kérjen tőlük bizonyítékokat. Mi megtettük. A mai napig várom a válaszukat. 1982-ben meghívtam ebbe az országba Kadhafi ezredest. Ebbe a városba. Mielőtt ezt a meghívását kimondtam, pontosan tudtam, hogy ezzel nagy nemzetközi bírálatot zúdítok magamra. Ha csak a legcsekélyebb támpont felmerült volna, hogy ő vagy bárki a honfitársai közül részt vett a csapásban, sohasem engedtem volna be ebbe a városba, ahol embereket gyilkoltak meg.

A hajdani osztrák szövetségi kancellár logikája támadhatatlan volt. Az a tény nyugtalanított leginkább, hogy Carlos nekem azt hangoztatta, az OPEC elleni támadás ötlete Moammer el-Kadhafitól származott.

„A világ legveszedelmesebb embere”

B

ár Kreisky nem volt már osztrák kancellár, amikor meginterjúvoltam, de tudtam, hogy több arab vezetővel jó kapcsolatot tart fenn. Többek között azért akartam megismerni, hogy segítsen

Kadhafi ezredessel találkozni. Kreisky megígérte, hogy megt eszi, ami tőle telik.

Visszatértem Londonba, és legépeltettem a Kreiskyvel készített interjú magnószalagait. Amikor átolvastam az elkészült leiratot, mély megindulást éreztem ennek az embernek a nyíltságától. Igaz, hogy külsőre öreg koalamackóra emlékeztetett, de ennek a medvének világos nézetei voltak. Azonkívül élete alkonyán is megőrizte ugyanazt a bátorságot, amelyet a Dollfussrezsimmel és a Gestapóval szemben tanúsított. A nyolcvanas évek elején Abu-Nidál fenyegetőzött, hogy meggyilkoltatja. A nyolcvanas évek közepén Kreisky a legnagyobb nyugalommal leült az Abu-Nidál-csoport vezető tagjaival, és politikai kérdésekről vitázott velük. Kreisky volt az első, aki felhívta a figyelmemet arra, amire később cáfolhatatlan bizonyítékokat szereztem: a Moszad sok éve beépült Abu-Nidál csoportjába. A Moszad-ügynökök nemegyszer a szervezet lojális tagjainak álcázták magukat, még a csoport politikai irányvonalát is megfogalmazták. Azt is megkérdeztem Kreiskytől, hol tartózkodhat véleménye szerint Carlos. Megkönnyebbülésemre nem hitte, hogy az, aki után nyomozok, halott volna.

− Azt hiszem, a Közel-Keleten tartózkodik. Valószínűleg a Földközitengernél.

Valóban, amikor beszéltem vele, ott volt.

Amíg arra vártam, hogy a jó dr. Kreisky felvegye a líbiaiakkal a kapcsolatot, behatóan tanulmányoztam azt az aktát, amelyet Kadhafi ezredesről összegyűjtöttem, arról, akit Reagan elnök „a világ legveszedelmesebb emberé”-nek nevezett, sőt egyszer (1986. április 9-én) „a Közel-Kelet veszettkutyája” jelzővel is illetett.

Az évek során más államfők is véleményt nyilvánítottak Kadhafiról. Szadategyiptomi elnök „veszedelmes bűnöző”-nek nevezte, aki „százszázalékosan beteg, és démon szállta meg”. Nimeri szudáni elnök szerint pedig: „A személyisége kettéhasadt, de mindkét fele gonosz.” Minderre nem szokás azt mondani, hogy „jó a sajtója”. Amikor a 27 éves Moammer Abumeniar el-Kadhafi 1969. szeptember ljén tizenegy tiszttársának támogatásával megbuktatta Idrísz királyt, és magához ragadta a hatalmat Líbiában, az egész világon ugyanazt kérdezte a sajtó, a rádió és a televízió: „Ki ez az ezredes?” Legalább négy nyugati kormányfő adhatott volna kimerítő választ erre a kérdésre, ha veszi a fáradságot, hogy konzultáljon saját titkosszolgálatával.

A következő tíz évben a titkosszolgálatok a vasfüggönyön innen és túl jelentések ezreivel egészítették ki a meglévő információkat arról a fiatal tisztről, aki Reagan elnök véleménye szerint a világ legveszedelmesebb embere. Mit tett tulajdonképpen Kadhafi ezredes ennek a szokatlan címnek az igazolására?

Amikor Kadhafi 1942 tavaszán egy beduinsátorban, kereken 30 kilométerre délre Szirt líbiai várostól megpillantotta a napvilágot, Észak- Afrikában is tombolt a második világháború. Ugyanennek az évnek októberében vívták meg a döntő csatát: a 8. brit hadsereg, Montgomery tábornok parancsnoksága alatt megverte a tengelyhatalmak Rommel tábornagy vezényelte csapatait.

Közeledett Líbia olasz gyarmati helyzetének vége. A líbiai nép számára ez a nap nem jöhetett elég hamar.

Az olaszok, akik „negyedik tengerpartjuknak” tekintették Líbiát, 191Az olaszok, akik „negyedik tengerpartjuknak” tekintették Líbiát, 191 ben kezdték ott el roppant kegyetlen és elnyomó gyarmatosításukat. Az első világháborúban líbiai ellenállók szövetkeztek a törökökkel és németekkel, és harcoltak a britek és olaszok ellen. Szörnyű árat fizettek azért, hogy a későbbi vesztesek oldalára álltak.

Amikor Benito Mussolini, a fasiszta diktátor 1922-ben hatalomra került Olaszországban, az olasz uralmat kiterjesztette a líbiai tengerpart városairól az egész országra. „Itália tengerünk negyedik partján megteremti a civilizációt − jelentette ki. − Általában a nyugati típusú civilizációt, és különösen a fasisztát.”

Líbia történelmi archívumai tele vannak Mussolini „civilizálásának” anyagaival; ehhez járul még számos filmdokumentum a polgári lakosság bombázásáról, líbiai asszonyok meggyalázásáról, majd hasuk felmetszéséről, a mecsetek lerombolásáról, Korán-égetésekről és ellenállók tömeges nyilvános kivégzéséről. Akit nem akasztottak fel, azt repülőről lökték ki fenn a levegőben. Minden évben tíz-húszezer líbiait végeztek ki. Nomádokat, mint a beduinokat is, erőszakkal koncentrációs táborokba hajtottak, ahol tízezrével haltak meg. Az egyiptomi határ mentén egy 300 kilométer hosszú szögesdrót kerítést épített a megszálló hadsereg, hogy megakadályozza a líbiaiakat a szökésben. Kadhafi anyai nagyapját meggyilkolták, törzséből százszámra kerestek a szomszédos Csádban menedéket.

szédos Csádban menedéket.

ben, a háború befejezésekor Líbia a Föld legszegényebb és legjogfosztottabb országai közé tartozott. A lakosság több mint 93 százaléka analfabéta volt. Az egész országban csak négyen végeztek főiskolát.

Ugyanúgy, mint az első világháború után, a győztesek most is felosztották a zsákmányt maguk között. A franciák a déli tartományban telepedtek le. Az Egyesült Államok öt támaszpontot kapott, többek között a Tripolitól keletre fekvő Wheelus légi támaszpontot, amely gyakorlatilag önálló várossá fejlődött. A britek pedig megkapták Tobruk és El- Adem katonai támaszpontokat. Több mint tízezer olasz „telepes” maradt az országban − sok kulcspozíciót tartottak meg az ország megmaradt infrastruktúrájából, és maguknak követelték a földtulajdon nagy részét. A bankrendszert külföldi társaságok tartották a kezükben, közülük vitathatatlanul a Barclays volt a hangadó.

lük vitathatatlanul a Barclays volt a hangadó.

es közgyűlésén az országot „független szuverén államnak” nyilvánították, és 1951 decemberében a nemzetgyűlés határozatából Idrísz király került a trónra. Öregedő és gyenge uralkodó volt, korrupt miniszterekkel és tanácsadókkal körülvéve. Ami az ország „függetlenségét” illeti, azt a fenti hatalmi viszonyok világosan mutatják.

Abdul Hamíd Bakus, a későbbi miniszterelnök pontosan írta le: „1951- ben Líbia csak homokkal teli tál volt. Az évi bevétele hárommillió font, ez pedig a líbiai területen lévő brit és amerikai támaszpontok bérleti díjából származott.”

Hét hónappal Idrísz király trónra lépése után egy másik korrupt arab királyt fiatal katonatisztek egy csoportja fosztott meg trónjától − Fárúk királyt, Egyiptomban. A detronizálásért felelős tisztek közé tartozott egy bizonyos vakmerő fiatal ezredes is, név szerint Gamal Abdel Naszszer.

A szirti elemi iskolában a fiatal Kadhafi lelkesülten hallgatta a „Kairó Hangja” hullámhosszán Nasszer szavait. Naponta olvasta az egyiptomi újságokban a Nasszer és tiszttársainak tetteiről szóló beszámolókat. Még évekkel később is hosszú részeket tudott szóról szóra idézni Nasszer beszédeiből. A tízéves Kadhafi megismerte saját hazája valóságát, és álmodozni kezdett.

ságát, és álmodozni kezdett.

ban olajat fedeztek fel Líbiában. Ez a szegény és elmaradt agrár- ország, amelynek addig alig volt kilátása gazdasági fejlődésre, most megváltozhatott volna. De nem így történt. Az egyetlen, ami megváltozott, az a királyi család és minisztereinek és tanácsadóinak bankbetétje volt. A szegények még szegényebbek lettek, a gazdagok megkapták Cadillacjeiket.

A következő tíz évben a líbiai helyzet a Klondike menti aranylázra emlékeztetett. Özönlöttek az olajszakemberek az országba. 1969-ben a líbiai ásványolaj több mint 90 százalékát 38 külföldi cég aknázta ki. A király időnként panaszkodott, hogy a korona túl alacsony százalékban részesedik az olajüzletből, és az olajtársaságok hosszú habozás után növelték az újonnan szerzett gazdagság líbiai részesedését. 1969-ben Líbia szállította a nyugat-európai olaj negyedrészét. Az olaj jó minőségű volt, és alig tartalmazott kátrányt. Ennek akkor lett nagyobb a jelentősége, amikor nyugaton felismerték a környezetszennyezés problémáját. Líbia közel van Európához, és nyugatra fekszik a Szuezicsatornától, amely az 1967-es hatnapos háború óta zárva volt. Miután Nigéria a biafrai háborúba bonyolódott, Líbia nemcsak a földrajzilag legkedvezőbben fekvő olajszállító ország lett, de a legolcsóbb is. Amíg a Szuezicsatorna le volt zárva, az olajtársaságok lényegesen kifizetődőbbnek tartották, ha piacaikat líbiai olajjal látják el, mint ha szaúd- arábiaival, iránival és az Öböl menti országokból szállított olajjal. De nem voltak hajlandóak ezért az előnyért többet fizetni. Az olajszakemberek nagy többsége azon a véleményen volt, hogy Líbiát kifosztják, és csak idő kérdése, mikor jutnak el a líbiaiak is ennek felismeréséhez. meréséhez. ben az ország éves olajbevétele alig volt több 400 millió fontnál, miközben az olajtársaságok haszna milliárdos nagyságrendet ért el. Ebben az évben szeptember l-jén jött azután az ébredés. 1959 novemberében merült fel Moammer el-Kadhafi neve először a líbiai biztonsági szolgálat aktáiban. A Szirt városába és körülötte minden rendőrőrsnek megküldött közlemény szerint a tizenhét éves fiú „veszedelmes diák, … nonkonformista eszméket valló fiatalember, és feltételezhetően nyugtalanságot szít”. Mindenekelőtt „Kadhafi nyugtalanító politikai tevékenysége” aggasztotta a líbiai biztonsági szolgálatot, bár ez a tevékenység aligha volt alkalmas arra, hogy forradalmat robbantson ki. Kadhafi alkalomadtán néhány diáktársát maga köré gyűjtötte, és együtt elemezték az időszerű líbiai helyzetet.

1961 októberében dagadt Kadhafi aktája, amikor a fiatalember tiltakozásul tüntetést szervezett Szíria döntése ellen, amellyel feloszlatta az Egyesült Arab Köztársaságot. A tüntetést minden oldalról sikernek könyvelhették el. A diákok csapata hosszú menetelés és sok kiáltozás után oszlott szét, 42 személyt vettek őrizetbe, és Kadhafit kicsapták a központi szebhai iskolából.

Kizárása és további tripoli és miszurátai diákévek után Kadhafi 1963- ban beiratkozott a bengázi Királyi Líbiai Katonai Akadémiára. Az a tény, hogy Kadhafi nemcsak az akadémián tanulhatott tovább, de felvették a Kúríneikába, abba az elitalakulatba, amely a király testőrsége volt, mutatja, milyen hibát követett el a líbiai rendőrség és biztonsági szolgálat. De ez még csak a kezdet.

A fiatal tisztjelöltnek brit kiképzői voltak. A parancsnok, Lough ezredes, visszaemlékezve Kadhafit „leggyengébb kadétunk”-nak írja le. „Valószínűleg nem is volt olyan buta, ahogy akkor hittem. Problémái azzal függtek össze, hogy nem akart angolul tanulni. Nem kedveltem, megnehezítette a tisztjeim és embereim életét, mert állandóan rendetlenkedett és pimasz volt hozzájuk.”

edett és pimasz volt hozzájuk.”

ban a britek Kadhafit négy hónapos tanfolyamra veszik fel, Angliában, Dorsetben „csapatvezetői” kiképzésben részesül. Későbbi kijelentéseiből arra következtethetünk, hogy a „pezsgő London” nem volt nagy hatással rá. Még ugyanabban az évben egy fiatal venezuelai, bizonyos Iljics Ramírez Sánchez fedezi fel magának a várost. Egész biztos, hogy Carlos sokkal több szórakozást talált az angol fővárosban, mint az önmegtartóztató, jámbor muzulmán Kadhafi. Azon mérhető le, mennyire önmegtartóztató életet folytatott, hogy titkos forradalmi sejtjének szabályai többek között tiltották az ivást, a nőkkel való kapcsolatot és a kártyajátékot is.

tot és a kártyajátékot is.

ben Líbiában legalább annyian akarták detronizálni a királyt, mint ahány embert az olajszakma foglalkoztatott. A hadsereg vezérkari főnöke, Abdul Azíz el-Sehli éppúgy összeesküvést szőtt, mint egy, az iraki kormány támogatását élvező ezredes (nem Kadhafi) vagy a korábbi miniszterelnök, Abdul Hamíd Bakus, aki mint líbiai nagykövet nyugodt pozíciót töltött be Franciaországban. Sokan hitték, hogy az öreg királynak elege van a körülötte folyó aknamunkából, le akar mondani. Az volt a baj, hogy mindenki csak a saját tervével volt elfoglalva, nemért rá meghallgatni a királyt.

Bár Kadhafi szeptemberi hatalomátvétele után az amerikai State Departement azt állította, hogy éppen erről a tervről semmit sem tudott, de vannak rá utalások, hogy az USA kormánya már korábban megbízható jelzéseket kapott. Ezek közül néhány a korábbi miniszterelnöktől, Bakustól származott.

− Két hónappal a puccs előtt értesültem Kadhafi tervéről. Ismertem öt vagy hat résztvevő nevét is. Elmentem a párizsi amerikai nagykövetségre, hogy elmondjam, amit tudok. Mindenekelőtt a CIA ottani kirendeltség-vezetőjévelbeszéltem. Ez majdnem két hónappal a puccs előtt történt, és én mindent megmondtam. Felkerestem Idríszt is Törökországban, és beszéltem vele. Nem volt hajlandó visszatérni Líbiába. A korábbi miniszterelnök azt állítja, hogy nem ő volt az amerikaiak egyetlen informátora. „Az amerikaiaknak a tripoli nagykövetségükön keresztül volt kapcsolatuk Kadhafival. Sőt még biztatták is, hogy ragadja magához a hatalmat. Annak idején Líbiában CIA-ügynökök tucatjai működtek, és tudták, mi történik.”

Bakus véleménye szerint az amerikaiak magas rangú tisztek puccsától tartottak, akik a hatalomátvétel után Nasszerrel kötnének szoros szövetséget, és akkor az Egyesült Államok számára ellenőrizhetetlenné válhatnának. Ezért figyeltek fel a fiatal, tapasztalatlan tisztek csoportjára, akiket a teljesen ismeretlen Kadhafi vezetett. Nyilván gyengék voltak, messzemenően személyes becsvágyuk fűtötte őket, és az amerikaiak szerint könnyen ellenőrizhetőnek tartották őket.

A State Departement hivatalos válasza a Szenátus kérdésére egyértelműen ellentmond azoknak az állításoknak, hogy az USA tudott volna a puccsról. Sőt még panaszkodnak is, hogy titkosszolgálatuk hibát követett el. A tripoli amerikai nagykövetségen nem látták előre a puccsot. Az összeesküvő fiatal tiszteket nem ismerték az USA kormánytisztviselői. Ezért nem látta az USA kormányzata előre azokat a radikális változásokat, amelyek a puccs után bekövetkeztek. Mint a State Departement annyi nyilatkozatát, ezt is megcáfolják a tények. Bármit tudott is Nixon elnök és Kissinger külügyminiszter a tervezett puccsról, mindenesetre hallgatólagos támogatásnál jóval többet nyújtottak Kadhafinak, hogy hatalmon is maradjon. Kissinger először több tanulmányt is készíttetett, hogy ellenőriztessen más opciókat is. Az egyik tanulmányt a Védelmi Minisztérium, a másikat a CIA készítette. Ezekből a CIA munkatársai kivonatokat mutattak. A Védelmi Minisztérium tanulmánya a líbiai hadsereg ütőképességét elemezte. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy egy tengerészgyalogos-hadosztály bőven elég lenne, hogy Kadhafit és bajtársait leverjék, és megvédjék az olajmezőket a lehetséges szabotázsakcióktól.

A CIA még optimistább volt. Fölöslegesnek tartotta a tengerészek bevetését, mert véleménye szerint egyszerű lesz Kadhafi hatalmát megdönteni, és helyébe olyasvalakit ültetni, aki az Egyesült Államokat támogatja. Ez a tanulmány Bakus, a korábbi líbiai miniszterelnök anyagára támaszkodik, és éppen ezért a State Departement hivatalos álláspontját tarthatatlanná teszi.

Nixon és Kissinger azon gondolkodott, milyen burkolt vagy másféle intézkedéseket hagyhatnak jóvá Kadhafi hatalmának megdöntésére. Tervet kovácsoltak, amely szerint az éppen megbuktatott líbiai vezetésre titokban úgy kellene hatni, hogy az Amerikától „a bitorló megdöntését” kérje.

A Védelmi Minisztérium tanulmányának szerzője számolt ezzel a lehetőséggel, és azt javasolta, hogy Wheelus támaszpontot használják egy lehetséges invázióhoz, és ha az angolok is részt vennének az akcióban, vonják be az ő légitámaszpontjukat, El-Ademet is. Nixon elnök, aki még az igazi hidegháborús vezetők közé tartozott, és akit a hasonló gondolkodású Kissinger buzgón támogatott, azon a véleményen volt, hogy két fontos érv szól Moammer el-Kadhafi mellett − a líbiai olaj és Kadhafi nagy ellenszenve az istentelen kommunizmus iránt. Ha a tengerészgyalogságát Líbiába küldené, és megdönti az új rezsimet, senki nem szavatolná, hogy Kadhafi utóda ugyanolyan Moszkva-ellenes lenne, mint ez a jámbor muzulmán. Az elnök úgy döntött, hogy Líbia új vezetője olyan ember, akivel „lehet üzletet kötni”. Líbia inváziójának terve asztalfiókba került.

Ezalatt Líbia új vezetője munkához látott, méghozzá úgy, hogy nem kérte ki előzetesen az elnök és külügyminisztere tanácsát.

Maga a puccs gyakorlatilag vértelenül zajlott le. Csak egy halottja és tizenegy sebesültje volt. Ahogy puccsoknál már szokásos, a régi rendszer híveivel nem bántak el túl szigorúan. Nem végeztek ki senkit, és egyes letartóztatottak olyan körülmények között éltek, ami nem egy szállodának díszére válna. Bakus például így nyilatkozott: „Nagyon jól bántak velem. Tévékészülékem, rádióm, olvasnivalóm volt, és jó ellátásom. Még a barátaim is meglátogathattak.” Másoknak nem volt éppen négycsillagos bánásmódban részük. Idrísz király hadseregének harmadik emberét, Azíz Szenib ezredest Tripoli legnagyobb börtönébe zárták. Igaz, később szabadon engedték, sőt több követi megbízást is kapott.

Néhány nappal később Kadhafi, legközelebbi munkatársa, Dzsallúd, és a tíz többi fiatal katonatiszt már fontosabb problémákra összpontosította figyelmét.

Kadhafi meg volt győződve róla, hogy − szavai szerint − második „Disznó-öböl-hadművelet” van készülőben. De eltérően Kennedy elnök kubai inváziójától, ő most egy gondosan előkészített akcióra számított. Abból indult ki, hogy az amerikaiak és az angolok líbiai támaszpontjaikat fogják használni, kiegészítve az USA hatodik flottájával és a Királyi Haditengerészettel. Csaknem olyan volt a látszat, mintha Kadhafi jelen lett volna Nixon és Kissinger fehér házbeli tanácskozásán. A líbiai vezető az angol és amerikai támaszpontokról azonnal megtiltott minden gyakorlórepülést. És nem állt meg ennél. Felszólította a briteket és az amerikaiakat, hogy ürítsék ki a támaszpontokat. Donald Maitland angol nagykövettel való tárgyalásán Kadhafi kijelentette: „Amíg egyetlen idegen katona is van hazánk földjén, Líbia soha nem lesz teljesen szabad. Nagy-Britannia nem uralkodik már olyan birodalom felett, amelyben sohasem nyugszik le a nap, Líbia pedig már nem bábállam, mint 1953-ban, amikor a protektorátusi szerződést aláírták.”

NagyBritannia és az Egyesült Államok ellenkezés nélkül engedelmeskedtek, és alig néhány hónappal azután, hogy Kadhafi átvette a hatalmat, minden külföldi hadsereget kivontak Líbiából. Elkobozták az olaszok és a kisszámú líbiai zsidó közösség tulajdonát. Eltörölték a fátyolviseletet, az asszonyokat egyenjogúvá nyilvánították. A lakbéreket 30 százalékkal leszállították, és törvényesen megszabott minimálbért vezettek be. Két hónappal a hatalomátvétel után az új rendszer államosított minden külföldi bankot.

Kadhafi szokatlan aktussal századosból ezredessé léptette elő saját magát. Amikor a puccs első napján Nasszer az új vezetőhöz küldte követét, Mohammed Heikelt, a dörzsölt szerkesztőt megrémítette Kadhafi naivitása, őszintesége és hevessége. „Megvívtuk a forradalmunkat − vélte Kadhafi. − Most Nasszeren múlik, hogy megmondja, mit tegyünk.”

Miközben Nasszer azt fontolgatta, hogyan nyugtassa könnyen hevülő védencét, különös tekintettel annak álmára, a közel-keleti arab államok közeli egyesítésére vonatkozólag, Kadhafi és bajtársai megmutatták, hogy kész programjuk van. Miután az új vezető elintézte országa angol, amerikai, olasz és zsidó lakosságát, a líbiai olajra fordította figyelmét, mely a puccs utáni első három hónapban változatlanul folyt ki az országból. Most, a külföldi támaszpontok és bankok bezárása után, Kadhafi a külföldiek folyékony tőkéjét vette célba. A következő számok mutatják, hogy Líbia százszázalékos győzelmet aratott a hét olajmulti ellen: abban az évben, amikor megdöntötték Idrísz király uralmát, a líbiai olajbevételek 400 millió fontra rúgtak, két évvel később 2 milliárd fontra. Ennek a győzelemnek messzemenő következményei lettek. Líbia mutatta az utat, és hamarosan a többi OPEC-ország is követte. Eltolódtak az erőviszonyok ezen a sajátos csatatéren. Miközben, ahogy előre látható volt, Kadhafi gyorsan barátokra tett szert a Közel-Kelet olajtermelő országaiban, az új rendszer támogatóra talált olyan oldalról is, amire nem számított. 1970 januárjában Kadhafi titkos sejtjének két tagja, aki fontos szerepet játszott a puccsnál, arra az elhatározásra jutott, hogy elérkezett az ellenforradalom ideje. Adam Havaz ezredest és Músza Ahmedet nyugtalanította Kadhafi kritikátlan rajongása és tisztelete mindaz iránt, amit Nasszer képviselt. De még mielőtt tervüket Kadhafi megbuktatására végrehajthatták volna, Kadhafit értesítette a CIA és az egyiptomi titkosszolgálat. Mindkettőt azonnal letartóztatták. Kadhafi, ügyet sem vetve arra, hogy az egyik informátora éppen a CIA volt, azt vetette az összeesküvők szemére, hogy Líbiában az „imperializmust” akarták újra hatalomra juttatni. Ezzel az érvvel követelte a külföldi támaszpontok kiürítését is. 1970 júniusában újabb összeesküvést fedeztek fel. Ezúttal Idrísz király egyik rokona, Abdalláh el-Abíd volt belekeveredve. A herceg Csádból 5000 zsoldossal akart betörni Líbiába. Kadhafi ismét „fülest” kapott, ezúttal a francia titkosszolgálattól. Informálásában állítólag a CIA is mértékadó szerepet játszott, de erre meggyőző bizonyítékot nem találtam. Paradox módon az új vezetés egy hónappal egyes összeesküvők letartóztatása után kijelentette, hogy az őrizetbe vettek egyike „beismerte”, hogy az 5000 zsoldost a „CIA fegyverezte fel”.

1971márciusában az angol és olasz titkosszolgálat egyesült erővel hiúsította meg Idrísz király hajdani tanácsadójának a líbiai trónra ültetését. Természetesen Kadhafi sok barátja került a leghihetetlenebb pozíciókba a hatalom megragadása utáni első években.

De jelentős számú ellensége is volt. Tartós ellenségeket szerzett azzal, hogy egy olyan hatalmas lobbyt, mint az olajkartell, semmibe vett. És hogy a világszerte szétágazó izraeli lobbyt is semmibe vette, azzal örök időre gazemberré bélyegezte magát.

Kadhafi Izraellel szemben kezdettől fogva kinyilvánította kibékíthetetlen ellenséges érzületét. Szolidárisnak nyilvánította magát a palesztin üggyel, és felhívást intézett a szent háborúra Izrael ellen. Kadhafi nem ismert félmegoldásokat és kétes kompromisszumokat. Kadhafi egyszerű megoldást tudott a palesztinkérdésre: „Minden zsidót belehajítunk a tengerbe.” Felháborodva Huszeinkirály 1970 fekete szeptemberében elkövetett tömegmészárlásán, erre is drámai megoldást ajánlott Naszszer elnöknek: „Állítson fel nyilvános helyen egy bitót, és akasztassa fel rá Huszein királyt.”

A Nasszer elnök által Kairóban a jordániai vérontás megszüntetésére összehívott konferencián 1970. szeptember 22-én Mohammed Heikel szerint a következő véleménycserére került sor:

Fejszalszaúd-arábiai király: Egyetértek excellenciáddal [Nasszer elnökkel] abban, hogy mindez[a jordániai harcok] nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy az ellenállási mozgalmat szétverje.

Kadhafi: Nem értek egyet a törekvéseivel. Küldjünk haderőt Ammánból, Irakból és Szíriából.

Fejszal: Azt akarja, hogy hadseregeink Jordániában harcoljanak? Ez lehetetlen.

Nasszer: Azt hiszem, türelmeseknek kell lennünk.

Fejszal: Ha a hadseregeinket valahová elküldjük, csak azért tehetjük, hogy harcoljanak a zsidók ellen.

Kadhafi: Amit Huszeintesz, az még a zsidóknál is rosszabb. Csak nevükben különböznek egymástól.

Nasszer: Ha a csapatainkat Jordániába küldjük, annak csak a többi palesztin likvidálása lesz a következménye. Ez a probléma. Szeretném, ha meghallgatnának egy üzenetet, amit ma kaptam a Szovjetunióból. A szovjetek azt kérik tőlünk, tanúsítsuk a legnagyobb önmérsékletet, mivel a nemzetközi helyzet rendkívül bonyolult, és bármilyen hibás értékelés ahhoz vezethet, hogy az arabok elveszítik azt a megbecsülést, amit az utolsó három évben visszaszereztek.

Fejszal: Ne nevezzen elmegyógyintézetbe való őrültnek egy arab királyt.

Kadhafi: Hiszen bolond az egész családja. Ez ténykérdés.

[Utalás Huszeinapjának és fivérének elmebajára.]

Fejszal: Talán mindannyian őrültek vagyunk.

Nasszer: Ha néha végignézem, mi történik az arab világban, ezt nagyon is lehetségesnek tartom, felség. Azt javaslom, bízzunk meg egy orvost, hogy vizsgáljon meg rendszeresen bennünket, és állapítsa meg, ki az őrült.

E három politikus közül ma már csak Kadhafi van életben. Az elmúlt 41 évben sokan jelentették ki Moammer el-Kadhafiról orvosi szakvélemény nélkül is, hogy őrült.

Személyes érdeklődésem Moammer el-Kadhafi iránt abból a tényből ered, hogy újra meg újra összefüggésbe hozzák Carlosszal. Azt állítják, hogyCarlost legelőször Líbiában képezték ki, és később a forradalmi vezető utasítására kezdte sajátos külpolitikáját folytatni − gyilkossággal, csonkítással, rémületkeltéssel és terrorral.

Vitathatatlan „ténynek” tűnt, hogy a Carlos által irányított OPEC elleni támadást 1975-ben Kadhafi finanszírozta és tervezte. Carlos ezt megerősítette nekem. Ám az 1985-ös bejrúti események után elkerülhetetlenné vált az ügy hiteles történetének felderítése.

Miután 1976 januárjában újságírók és kormányok először hozták Carlost Kadhafival összefüggésbe, megtört a jég. Azóta állítólag állandóan a líbiai vezetővel dolgozott együtt. Alig három hónap múlva, 1976 márciusában az egyiptomiak, akik elsőnek vádolták Kadhafit az OPECközpont elleni támadással, kijelentették, hogy Líbiában az igazi erős ember Carlos, és Kadhafi már csak formálisan kormányozza az országot.

Amikor összeírtam a kérdéseket, amelyeket a líbiai vezetőnek fel akartam tenni, eszembe jutott Bruno Kreisky egyik megjegyzése Kadhafiról. Kreisky több mint tízszer találkozott vele. Joggal állíthatta, hogy nyugaton bárki másnál jobban ismeri Kadhafit.

− Biztosan megállapítja majd, hogy a „terrorista Kadhafiról” terjengő vélemények egész egyszerűen nem igazak. A dolgok iróniája, hogy Kadhafi semmitől nem fél annyira, mint a terrortól. Állandóan résen van, fél a palesztin mozgalom szélsőségeseinek esetleges támadásától. 1987 januárjában dr. Kreisky felhívott. Líbiai utazásommal kapcsolatban felmerült egy probléma. Eddigi tapasztalataim alapján engem is őszintén meglepett volna, ha minden simán megy. A probléma az Egyesült Államok előző évi áprilisi, Líbia elleni merényletével volt kapcsolatos, amelyhez az angolok asszisztáltak. Úgy gondoltam, hogy Kadhafi beleegyezett ugyan az interjúba, de a tanácsadói nem akartak megbékélni azzal a gondolattal, hogy angol útlevéllel szeretnék Líbiába utazni. Líbiában még mindig nagy volt a merénylet miatti felháborodás. Az édesanyám öröksége megint segített rajtam.

− Akkor is gond van, ha ír útlevéllel utazom, doktor úr?

− Nem, akkor nincs.

Mivel NagyBritanniának nem volt Líbiával diplomáciai kapcsolata, valahol útközben le kellett szállnom, hogy vízumot szerezzek. Máltát választottam. Ezen a szigeten volt egy-két ember, akivel szerettem volna interjút készíteni, köztük Mifsud Bonnici miniszterelnök. Február végén repülőn ültem Luka felé.

Féltem. Aggodalmam csak nőtt, amikor röviddel elutazásom előtt beléptem otthon a gardróbba, és megláttam, hogy feleségem, Anna titkon lefejti az amerikai csillagossávos lobogó jelzését egyik szabadidődzsekimről, amit magammal akartam vinni. Ez a dzseki emlék volt az 1984-es Los Angelesi olimpiáról. A feleségem óvintézkedése még egyszer figyelmeztetett, hogy ellenséges földre utazom.

Miután Máltára érkeztem, először is megállapodtam Mifsud Bonnici- vel, hogy hazafelé Líbiából készítek vele egy interjút. Ezután taxival a líbiai nagykövetségre (vagy ahogy a líbiaiak nevezik: a „Népi Irodára”) mentem a vízumomért. Másnapra rendeltem meg a repülőjegyemet Lukából Tripoliba.

Az iroda zárva volt, a redőnyök leeresztve. Többszöri csengetés után végre megjelent egy biztonsági ember. Mint kiderült, csak máltaiul beszélt. De szerencsére Joe, a taxisofőröm mindkét nyelven folyékonyan tudott.

− Azt mondja, a követség zárva van.

− Igen, azt látom. Kérem, kérdezze meg, mikor nyit ki újra a konzulátus.

− Azt mondja, nem nyit ki újra. Nem nyit ki holnap reggel kilenc óra előtt.

Jó, akkor is marad még elég időm, hogy elcsípjem a gépem. Másnap reggel Joe 8 óra 30-kor jelent meg a szállodámban, és újra a líbiai követségre mentünk. Az ajtó még mindig zárva volt, és a redőnyök lehúzva. Többszöri csengetés után ugyanaz a biztonsági ember jelent meg.

− Azt mondja, a követség zárva van.

− Azt hiszem, egy helyben topogunk, Joe. Tegnap azt mondta, hogy ma kilenckor kinyitnak. Most kilenc óra van.

− Azt mondja, ma azért van bezárva, mert ünnep van.

− De hiszen ők muzulmánok. Miért ünnepelnek egy katolikus ünnepet? − Azt mondja, Málta iránti tiszteletből.

Másnap újból próbálkoztunk. A követség még mindig zárva volt. − Azt mondja, ma péntek van.

− Legyen szíves, mondja meg neki, hogy roppant hálás vagyok ezért az információért, amely, tekintettel arra, hogy már olyan régóta Máltán vagyok, és teljesen elveszítettem az időérzékemet, nagy megrázkódtatást okozott.

Láthatóan ezt mindketten mulatságosnak találták.

− Azt mondja, a líbiaiak pénteken nem dolgoznak.

− Kérdezze meg, kérem, hogy szombat reggel van-e itt valaki? − Azt mondja, néha igen, néha nem.

Szombaton Joe meg én − időközben jó barátok lettünk − megint a líbiai nagykövetségre hajtottunk. Nagy megkönnyebbülésemre az ajtó ezúttal nyitva volt. A biztonsági ember örömtől sugározva állt a lépcsőn. Nyilvánvalóan teljesen a saját érdeméül akarta feltüntetni ezt a mesteri teljesítményt. Míg Joe a biztonsági emberrel odakinn elmerült az emlékidézésben, beléptem a követségre.

− Sem Bécsből, sem Tripoliból nem kaptunk utasításokat. Azt javaslom, térjen vissza Londonba.

Megmondtam a konzulnak, tartsa meg a javaslatát. Azt is megmondtam, mi a véleményem a követség nyitvatartási idejéről, és végül azt tanácsoltam, hogy hívja fel Kadhafi ezredest, és érdeklődjön rólam, hiszen végül is ő hívott meg Líbiába. Ennél a javaslatnál elsápadt. Valóban telefonált Tripoliba − de nem Kadhafinak, hanem a külügyminisztériumba. Megerősítették, hogy várnak. Pontosabban, már néhány nappal ezelőtt vártak. Azt hittem, ezzel minden probléma megoldódott, de kicsinyes bürokrácia mindenütt van, és a szűk látókörű bürokraták nem szeretik, ha sürgetik őket.

− Három fényképre van szükségem.

− Itt van a British Museum olvasójegye. Megfelel?

A konzul kifejezéstelen arccal vizsgálta a fényképes igazolványt. Aztán fogott egy nagy ollót, keresztülvágta középen az igazolványt, és a fényképet a vízumkérő lapra fűzte. Miután a kérőlapot több pecséttel ellátta és hét máltai fontot fizettem, végre megkaptam a vízumomat. Én voltam az egyetlen európai a gépen. Megint félni kezdtem. Abba a városba utaztam, amelyet csak tíz hónappal ezelőtt amerikai F-111-es repülők bombáztak. Néhány gép az én hazámból szállt fel. Sok halott és sebesült volt. Ha az amerikai turisták a líbiai bosszúcsapásoktól tartva még Nagy-Britanniába sem akarnak jönni, miért kell akkor nekem éppen Líbiába repülnöm?

A biztonsági ember, aki az érkezési csarnokba kísért, elcsodálkozott, hogy a repülőtér épülete előtt nem vár rám kormányautó. Azt mondta, felhívja a külügyminisztériumot. Alig két órával később már értem is jöttek a minisztérium tisztviselői egy ütött-kopott Pontiacban, amelynek NagyBritanniában a régi autók gyűjtői ugyancsak megörültek volna.

Az autóút alatt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a minisztériumi hivatalnokok sem rólam nem tudnak, sem arról, amiben Bruno Kreisky a bécsi hivatalukkal velem kapcsolatban megállapodott. Az AlVáhat Szállodába vittek, néhány szót váltottak a recepcióban álló férfival, és eltűntek.

A szállodától körülbelül négy-ötszáz méterre volt a Földközi-tenger. Ebből az irányból jöttek előző évben az amerikai repülők, amelyek Tripoliban halottakat és sebesülteket, rombolást és riadalmat hagytak hátra: ez volt az elnök válasza a líbiai terrorizmus szerinte „vitathatatlan bizonyítékaira”.

Ronald Reagan elnöknek a Fehér Házba való beköltözése óta eltelt első évben kialakult az a kényszerképzete, amely második hivatali periódusa végéig sem fogja elhagyni: a kényszerképzetet Moammer el- Kadhafi ezredesnek hívták.

1986 elején az elnök lehetőséget látott arra, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon a problémától, amelyért véleménye szerint Kadhafi volt a felelős. Az egykori hollywoodi filmszínésznek nyilván néhány rossz film jutott az eszébe, amelyben maga is játszott, mielőtt hazája a legmagasabb posztra emelte. És most eljött az ideje, hogy élőben játszszon. Kadhafi ugyanis néhány évvel azelőtt kijelentette, hogy Líbia felségvizeit a Nagy-Szirtek térségében nemzetközileg elismert tizenkét mérföldes zónán túl terjeszti ki, és „halálvonalat” húz, egyes helyeken csaknem 120 mérföldnyire a líbiai partoktól.

Már 1981 augusztusában reagált a Reagan-kormányzat a Kadhafiféle „halálvonalra”. Augusztus 19-én a líbiai légierő két sugárhajtású repülője közeledett az USA két járőröző Flője közeledett az USA két járőröző Fes bombázógépéhez − a líbiai vezető szerint 30 mérföldnyire beljebb a líbiai felségvizek határától. Két líbiai gépet lelőttek. Ezután „az USA-haditengerészet nem provokatív manőverét” abbahagyták.

1986. március elején a hatodik USA-hadiflottaugyanebben a térségben „Préritűz” elnevezéssel hadgyakorlatot tartott. A gyakorlatnak szintén csak egyetlen célja volt: a líbiai vezető provokálása. Reagan a western- hősöket utánozta. Úgy tervezte, hogy a hős az utolsó felvonás előtt még sarokba szorítja a gazfickót. A hatodik flotta parancsnoka nem kapott ugyan szabad kezet, de messzemenő felhatalmazásokat igen. Instrukcióiban többek között ez állt: „Ha amerikai részről akár csak egyetlen áldozatot is vesztenénk, és feltéve, ha az elnök beleegyezését adja, bombázzon öt katonai célpontot… Ha Kadhafi újabb agresszív lépést tenne, bombázzon − feltéve, ha az elnök hozzájárul − az ország belsejében olajkutakat és más ipari berendezéseket.”

A „tengerészeti hadgyakorlat” március 23-án kezdődött, és máán kezdődött, és má án fejeződött be. Az amerikai titkosszolgálat becslése szerint ezen a három napon 72 líbiait öltek meg. A líbiai hatóságok több mint 200-ra becsülték a halottak számát. Amerikai oldalon nem voltak veszteségek. Április 5-én a nyugat-berlini La Belle diszkóban felrobbant egy bomba. A merényletnél egy amerikai katona és egy török nő életét vesztette. A CIA közölte az elnökkel, hogy a merénylet előtt és után lehallgattak telefonbeszélgetéseket, amelyekből „cáfolhatatlanul” kiderül, hogy a tettért Líbia a felelős.

Április 15-én hajnalban Reagan elnök utasítására Tripoli és Bengázi városát bombázták. A légierő és a hajóhad több mint 30 bombázója támadta hajnali két órakor a két várost. Egyes repülők Nagy-Britanniából szálltak fel. Alábbi kutatásaim eredményeként be fogom bizonyítani, hogy a támadásnak a valóságban csak egyetlen célja volt − Kadhafi maga. Több mint 200 polgári személy vesztette életét, további 160 ember sebesült meg. Moammer el-Kadhafi sértetlen maradt. Később az elnök az amerikai televízióban arra hivatkozott, hogy a nyugatberlini diszkóban történt merényletet „cáfolhatatlanul” líbiaiak szervezték, megemlített három elfogott jelentést, és kijelentette, hogy a bombázás „önvédelmi jellegű” volt.

− Ma − jelentette ki az Oval Officeból − megtettük, amit tennünk kellett. Ha kell, újra megtesszük.

Ahogy kutatásaimból kielégítő módon kiderült, Reagant teljesen félreinformálták, ha azt hitte, hogy a líbiai városok bombázásával és a Kadhafi elleni gyilkossági kísérlettel a La Belle diszkóbeli merényletért vett elégtételt. Tévedett a bombázott ország megválasztásában, és tévedett a megölni szándékozott vezető személyében. A bombázás, nyilatkozott az elnök, nem volt egyéb, „csak mértéktartó reakció”. Szerettem volna látni ennek a mértéktartó reakciónak a következményeit, de ez nyilván csak a minisztérium felügyelete mellett volt lehetséges. Szerettem volna inkább „felvigyázó” nélkül körülnézni. Mielőtt azokat a negyedeket felkerestem, ahová a bombák hullottak, a város többi részével ismerkedtem.

Elsőnek az iskolás gyerekek tűntek szembe. Az iskola nagyon korán kezdődik Líbiában, és déltájt a gyerekek, akik közül sokan nem voltak négy-öt évesnél idősebbek, már hazafelé mentek a tanításból. Kíséret nélkül és nagyon vidáman bandukoltak a város népes utcáin. Ezért keltettek olyan mély hatást bennem. Ezek a kis gyerekek − sokan kis bőröndökkel és iskolatáskákkal, amelyek majdnem akkorák voltak, mint ők maguk − a főváros utcáin a legcsekélyebb félelmet sem mutatták. Sokan jöttek oda hozzám, és karattyoltak valamit arabul. Nyilvánvalóan idegen, fehér arcom ébresztette fel kíváncsiságukat. A szabadságszerető Nagy-Britanniában vagy a demokratikus Amerikában elképzelhetetlen volna, hogy ilyen kicsi gyerekek kísérő nélkül járjanak ekkora nagyváros utcáin.

Később meglehetősen nagyszámú romba dőlt és bombasérült épületet fedeztem fel. A halottak, haldoklók és sebesültek elszállításakor nyilvánvalóan szántszándékkal hagyták érintetlenül a romokat. Azt mondták, Kadhafi házát is úgy hagyták, ahogy az amerikaiak tönkretették. Mivel az angolok és amerikaiak azt állították, hogy csak katonai célpontokat találtak el, nagyon szerettem volna látni ezeket. Azok, amelyeket a minisztérium közreműködése nélkül felfedeztem, kivétel nélkül polgári lakóházak és külföldi követségek voltak. A sors újabb iróniája: a francia kormány megtagadta az átrepülést azoknak az F-111-es repülőknek, amelyek Angliában szálltak fel − és a tripoli francia nagy- követséget gyakorlatilag telitalálat érte.

Az elnök „mértéktartó reakciójának” ennél a részénél nyilvánvalóan elveszett a mértékrúd. A lakóházak és követségek az amerikai gépeknek nyilván utolsó rárepülési pontul szolgáltak a valódi célpont − Kadhafi magánrezidenciája az óriási Báb el-Azízíja kaszárnya belsejében − előtt. Ha lelépi az ember a távolságot a bombázott épületek között, egyértelművé válik, hogy több gép csak néhány pillanattal korábban dobta le bombáit.

Bár a bombatámadás túlélőivel ezen az utamon nem készíthettem interjút, kíváncsi voltam, vajon megszerzi-e a minisztérium az engedélyt, hogy a bombázott épületeket megtekintsem. Mint már említettem, titkon egy sor házat megvizsgáltam és lefényképeztem. Látni akartam, hogy a hivatalos városnézés érinti-e ezeket a házakat, amelyeket előzőleg már felfedeztem.

Úgy történt. Többször is hangot adtam már annak a véleményemnek, hogy Tripoli és Bengázi áprilisi bombázása csak egyetlen célt szolgált − Kadhafi megölését. Megfelelő időben majd megindokolom állításomat. Nagyon meglepne, ha valaki szkeptikusan állna Kadhafi házának romjai közt, és nem vonná le a következtetést, hogy az egész csak az elnök bosszúja volt a líbiai forradalom vezére ellen.

A kaszárnya hatalmas, körte alakú épületegyüttes, és több mint tíz kilométer kiterjedésű. Mindent alaposan megnéztem. Vannak benne teniszés futballpályák, kertek, sok szálláshely és több hírszolgálati központ is, amelyek közül az egyik egy bunkerszerű komplexumot és a teljes katonai berendezést foglalja magába. Hasonlókat nyugaton is találunk. Szokatlanabb ezeknél egy magányos, kétemeletes ház. Ama bizonyos 1985. április 15. éjszakájáig ebben lakott Kadhafi a feleségével és gyermekeivel.

A hatalmas komplexumban egyedül Kadhafi háza sérült meg. Még a híres beduinsátor, amelyben a líbiai vezető gyakran fogadott hivatalos vendégeket, sem szenvedett kárt, pedig egészen közel van a házához. Az udvaron feküdt egy FAz udvaron feküdt egy Fes roncsa. Tizenöt kilométernyire innen találták, gondosan biztonságba helyezték, és ott tették le, ahol valaha Kadhafi házának lépcsője állt.

Ugyanilyen gondosan volt kiállítva a fogadóhelyiségben egy emlékkönyv is.

A tönkrement bútorok, a Máltáról származó, olcsó műanyag gyerekjátékok felébresztették bennem gyermekkori emlékeimet a németek London elleni második világháborús bombatámadásairól.

Végül bizonyos Abdalláh professzor keresett fel szállodámban a tripoli egyetemről, és tudtomra adta, hogy ő lesz a tolmácsom. Kitűnően beszélt angolul. A nap hátralévő részében beszélgettünk, várva az utasításokat. Kíváncsi voltam, nyilván a professzor is, hogy hol fog az interjúra sor kerülni. Többféle lehetőség is kínálkozott:

Tripoli vagy Szirt, de lehetett Bengázi vagy Szebha is. Lehet, hogy autóval visznek oda, de az sem lehetetlen, hogy repülőn.

Tényleg úgy tűnt, mintha valóban látogatóba készülnénk az eleven céltáblához. Bruno Kreisky mesélte első találkozásáról Kadhafival: a Líbiai-sivatagba vitték repülőn, és ott egy órát kellett rá várnia a tűző napon. Amikor ezért panaszkodott, Kadhafi előbb meglepődött, de utána bocsánatot kért. Kreiskynek, az államférfinak egy óra hosszát kellett várakoznia, nekem kilenc napot − a nagyságrend körülbelül meg is felelt a kettőnk közötti különbségnek.

Beszélgetésünk közben a professzor időnként elnézést kért, és a telefonhoz ment. Fél öt körül azt javasolta, hogy tegyünk egy körutat a kocsiján a városban. Hamarosan odaértünk az Azízíja kaszárnyába. Ha Kadhafi tényleg ott volt, akkor a biztonsági intézkedések némi kívánnivalót hagytak maguk után. Egy magányos őr az egyik toronyról intett, hogy menjünk a főparancsnokság épületébe. A fogadócsarnokban egy fiatal tisztviselő csevegett pár percig Abdalláh professzorral. Azután nagy váróterembe vezetett bennünket. A berendezés Kadhafi házának felszerelésére emlékeztetett − olcsó olasz stílusú bútorok, és olyan függönyök, amelyek egy motelbe illettek volna. Sehol semmi pompa. Kávét szolgáltak fel, majd egy hosszú folyosón át ugyanolyan terembe vezettek, mint az előző volt. Egy pillanatig azt hittem, ugyanabban a helyiségben vagyunk, de aztán kinéztem az ablakon, és megállapítottam, hogy az Azízíja kaszárnyát innét más szögben látjuk. A második csésze kávénál átgondoltam a Kadhafi-interjú haditervét. Adott pillanatban majd szóba hozom − gondoltam −, hogy Carlos után kutatok. Az azonban nem állt szándékomban, hogy Bejrúttól északra történt találkozásainkat megemlítsem. Kadhafi végül is sok titkosszolgálat véleménye szerint szoros kapcsolatot tart fenn a venezuelaival. Ha megemlítem találkozásainkat, annak be nem látható következményei lehetnek. Esetleg még Líbiát sem hagyhatom el. Mivel jelenleg NagyBritannia diplomáciai képviselete egy fiatalabb tisztviselőből áll, akinek irodája mindjárt az olasz követség kukái mellett volt, kormányom ilyen esetben nem sokat tehetett volna értem, ha akar, akkor sem. Természetesen utóbbit fel sem tételeztem. Ami az íreket illeti, abban biztos voltam, hogy amint értesülnek kettős állampolgárságomról, visszaadják a labdát a White Hallnak. Ez volt a legszörnyűbb elképzelésem. De akadt más probléma is. Ha kérdéseimmel tudtára adom, hogy tényként fogadom el a Carloshoz fűződő állítólagos kapcsolatát, lehet, hogy félbeszakítja az interjút.

Tehát úgy látszott, kicsit pókereznem kell. A professzorral együtt ismét át kellett mennünk egy másik szobába, ezúttal egy kicsibe. Amikor beléptünk, a tolmács elmosolyodott: − Aha, tehát Tripoliban fogunk vele beszélni.

Az előjáték után nyilván minden lehetséges volt. Beültethettek volna egy kocsiba vagy repülőbe Szebha felé. De most a professzor reakciójából arra következtettem, hogy a líbiai vezető itt van a közelünkben. Néhány pillanattal később még közelebb jutottunk hozzá. Egy kis irodába vezettek. Ott ült, mint munkájába mélyedt hivatalnok, Kadhafi ezredes. Felemelkedett. Bemutattak neki, és kezet fogtunk. Alighogy hellyel kínált, tolmácsom máris beszélni kezdett.

− És hogy van kedves Kreisky barátunk?

Kadhafi olyan halkan beszélt, hogy nem értettem.

Közelebb toltam a magnót a líbiai vezetőhöz és a professzorhoz, s miután visszanyertem a lélekjelenlétem, elkezdtem az interjút. Először arról a témáról beszéltünk, amely ennek a munkának a központi problémája, és amely már oly sok éve foglalkoztat − nem Carlosról vagy arról, hogy őt keresem-kutatom, hanem valami sokkal fontosabbról: a palesztinkérdésről.

− Ezredes úr, sok országban olyan nézetek terjedtek el, hogy bizonyos arab államok úgy vélik, érdekeiket az szolgálja legjobban, ha a palesztinkérdést elodázzák, ahelyett hogy határozottan siettetnék a megoldását. Vannak-e ilyen arab államok?

− Igen, természetesen. Az Öböl térségében. Szaúd-Arábia, Jordánia és más államok vezetői ezen a véleményen vannak. Ez bizonyos tudatlanságról és rövidlátásról tanúskodik, mert minden arab terület és föld hosszabb ideig tartó megszállása az egész arab térség számára veszélyt jelent. Ezért válhat nagyon veszélyessé a cionizmus az arab államokra nézve. Minden arabra nézve veszélyt jelentenek, teljesen mindegy, hogy azok a jobbvagy a balszárnyhoz tartoznak, mert ők is belebonyolódnak a létükért folytatott harcba. A cionisták egyeduralomra törnek, és megpróbálnak az egész arab világ felett uralkodni, tekintet nélkül arra, hogy bizonyos arab állam jobbra vagy balra tendál. Mindenki, aki ilyen módon próbálja meg Palesztina felszabadítását elodázni, kiteszi annak a veszélynek magát, hogy a cionisták, akiknek ellenállni próbál, elsöprik.

− Miért nem vetették be fegyverként az olajat a palesztinkérdés megoldására?

− Az olaj nagy része felett nem rendelkeznek szabadon az arabok. Ez azokra a térségekre vonatkozik, ahol az amerikai érdekeltség az uralkodó. Ámbár meg vagyok győződve róla, hogy a félsziget lakóinak erről az amerikai uralkodó szerepről nem szóltak semmit. A szaúdiak például nem dönthetnek szabadon a palesztinkérdésben. Érzelmileg talán a palesztin oldalon állnak, de gyakorlatilag olyan társaságok parancsolnak nekik, mint az Aramco.

Kíváncsi voltam, hogy az évek során érettebb lett-e, és azóta el tud-e képzelni már békés megegyezést Izraellel. Megkérdeztem, milyen feltételek mellett törekedne politikai megoldásra. Válasza ama lelkes 1969. szeptemberi napokból is származhatott volna.

− Ilyesmi elképzelhetetlen. Csak egyetlen megoldás van. A zsidóknak, az izraelieknek el kell hagyni Palesztinát, és visszamenni az országaikba. Ezért az egyetlen megoldás a háború.

Kitértem egy olyan eseményre, amely mély benyomást keltett bennem: a líbiai követség megszállására és Yvonne Fletcher rendőrnő meggyilkolására.

Megkérdeztem Kadhafit, sajnálja-e ennek a fiatal nőnek a halálát. − Igen, természetesen.

− Annak idején Nagy-Britanniában sokan nagyon haragudtak, és még ma sem bocsátották meg, amiért a gyilkosa büntetlenül elhagyhatta az országot.

− Kivégezték.

− Mikor?

− Jó ideje már. A bizottságoktól megtudhatja a részleteket. Idáig Moammer el-Kadhafi nyugodt és oldott volt. A derűs hangulatú talán különös jelző arra, akit nyugaton a legnagyobb gonosztevőnek tartanak. Következő kérdésem olyan drámaian felvitte a képzeletbeli hőmérő higanyszálát, hogy az szétvetette az üveget.

− 1978-ban Carter elnök rendeletet adott ki, amelyben megtiltotta a merényleteket. Kutatásaim − amelyekről meg kell említenem, hogy három éve folytatom őket − arra utalnak, hogy Reagan elnök a CIA-vel és más kormányzati hatóságokkal közösen az ön megbuktatására kovácsolt terveket hagyott jóvá. Ha másképp nem megy, erőszakkal. És erőszakon az ön halálát értem. Kutatásaim azonkívül azt mutatják, hogy ön nagyon régen tud Reagan 198hogy ön nagyon régen tud Reagan 198es beleegyezéséről, és hogy a forrása az orosz titkosszolgálat. Helytállóak az információim? Ahogy Abdalláh professzor lefordította a kérdésemet, elszállt derűje és nyugalma. Kadhafi tenyerével rácsapott a legutóbbi könyvemre, amely ott feküdt az íróasztalán.

− Mindenekelőtt azokra a tervekre és bizonyítékokra van szüksége, amelyek a Reagan által ellenem szervezett gyilkossági kísérletekkel kapcsolatosak. Térjen ki minden egyes részletre az új könyvében, amelyen most dolgozik!

Kadhafi belenyúlt az egyik íróasztalfiókjába, egy darabig keresgélt benne, és végül kivett egy dossziét. Utána még négy vagy öt Beta-max rendszerű, Sony L-500 típusú videokazettát is kitett az asztalra. Kadhafi az egyik kazettával az arcom előtt hadonászott.

− És miután az összeesküvések sorra megbuktak, megtámadták a házamat. Látta a házat?

− Igen. Közel-távol az egyetlen épület, amit eltaláltak. Ez még jobban megerősíti azt a véleményemet, hogy a támadás egyetlen célja az ön meggyilkolása volt.

− A bombázásnál elsőnek vagy a bengázi, vagy a tripoli házamat akarták eltalálni. Első épületként.

− Milyen videók ezek, ezredes úr?

− A CIA és a Reagan-kormányzat más emberei készítették, Reagan meggyőzésére, hogy engem el kell tenni láb alól. A titkosszolgálatnak, a külügyminiszternek és a Fehér Háznak kellett volna lejátszani ezeket. A CIA egy könyvet is szerkesztett Vesszen Gadafficímen. G, A, D, A, F, F, I. Még a nevemet sem tudják helyesen leírni. Azonkívül forgattak egy filmet Az elnök elrablása és egy másikat A repülő farkas címmel. Ezzel akarták megmutatni, hogyan kell rám támadni.

Tudtam, hogy a CIA a Reaganuralom kezdetétől fogva pszichológiai háborút folytatott a líbiai vezető ellen; hogy kibillentse egyensúlyából, és akut üldöztetési mániába sodorja. E pillanatban arra gondoltam, sikerük nem haladtae meg várakozásukat?

De alig maradt időm a gondolkodásra. Kadhafiból csak úgy áradt a szó.

− Még egy könyvet írtak, A provokátort. A könyv célja az volt, hogy valakit ügynöknek szervezzenek be egyik külföldi utamon. Franciaországi utazásomra terveztek merényletet ellenem. Megkérdezték, hogyan betűzöm a nevem, mert egy készüléket akartak szerkeszteni, amelyet élesre lehet állítani. A könyv megjelenése után. Valóban ezzel a masinával akartak megölni. Más alkalommal robbanószert szereltek a kocsim aljára. Később a bútorok alá és székek alá helyezték el a robbanóanyagot. De felfedeztük. Megvannak ezek a bútorok. Lefényképezheti őket.

Kadhafi kezébe vette az egyik videokazettát.

− Ezt itt 1981-ben készítette a CIA. Reagan tanácsadója megmagyarázta a CIAnek: „Fogjátok rövidre, az elnök nem tud olyan soká koncentrálni.” A film 15 perces.

− Ön láthatóan figyelemre méltóan jól van értesülve ezekről a dolgokról. Igazam van, amikor feltételezem, hogy orosz barátai szállították az információkat?

Kadhafi nevetett.

− Sok informátorunk van. Sok barátunk.

− Ezek az informátorok, ezek a barátok hasonlóak, mint akik néhány éve szoros kapcsolatban álltak Mitterandelnökkel?

Már nem nevetett.

− Ezt honnan tudja?

− Nekem is vannak barátaim.

Kadhafi bólintott, de erről a témáról egy szót sem tudtam többé kicsikarni belőle. Említett „barátom” a francia titkosszolgálat egyik tagja volt. Elmesélte, hogy Mitteranddolgozószobájában líbiai kémet fedeztek fel, jobban mondva, egy Líbia által lepénzelt kémet, aki tripoli megrendelőinek évekig szállította a bizalmas információkat. Egy katonai tanácsadó lépett a terembe. Egy pillanatig azt hittem, az interjúnak vége, mielőtt e legfontosabb pontra térhettem volna. Kadhafi egy intéssel tudtára adta, hogy zavar. Ha már beszélni kezdett, azt akarta, hogy többet is megtudjak.

− Az amerikai titkosszolgálatoknak minden eszköz megfelelt Reagan elnök meggyőzésére, hogy tőlem meg kell szabadulni. 1981-ben kiagyalták a „halálosztagaimat”. Még mielőtt Reagan elnök lett, már titkos jelentéseket fogalmaztak rólam, amelyekben azt írták: „Kadhafit csak merénylettel lehet megbuktatni.”

Felnyitotta a dossziét az asztalán, és lapozgatta.

− Úgy látszik, Reagan szereti a virágokat.

− Tessék?

− Emberei mindig gyermeteg címekkel látják el a jelentéseiket. „Virág” a fedőneve az ellenem készülő akcióiknak. „Tulipán” azoknak az összeesküvéseknek és terveknek a fedőneve, amelyekben árulók és egyiptomiak vesznek részt. „Rózsa” az ellenem tervezett katonai támadások fedőneve, amiben Egyiptommal közös akciótervek is vannak. Mubarak a partnerük. A berlini éjszakai mulató elleni támadás − az elnök ugyanolyan jól tudja, mint én, ki volt azért a felelős. Nem Kadhafi volt. Nem Líbia.

− Asszad volt? Szíria?

Egy pillanatra azt hittem, igazolja a feltételezésemet, de nem akart ebbe a témába jobban belebonyolódni. Megint az aktájába nézett. − Később idejöttek, hogy engem megöljenek, de helyettem sok embert, asszonyt, gyermeket öltek meg. Tovább szőtték összeesküvéseiket. Még több hazugságot terjesztettek rólam az amerikai sajtóban. Ezúttal új fedőnevet választottak terveikre.

Belenézett az aktájába, és egy angol szót mondott: Vel − fátyol, fátyolvirág.

− És mégis engem bélyegeznek terroristának, nem Reagant. Mielőtt ezt a témát lezártuk, Kadhafi még megemlítette az 1985-ös „Ramadán-operáció”-t, az Egyesült Államok és Egyiptom összeesküvését, amelyben szintén amerikai Bvését, amelyben szintén amerikai Bes bombázók és az egyiptomi hadsereg bevetésére készültek. A célja Kadhafi meggyilkolása volt. Ami hallatlanul meglepett, még az értesülések tartalmánál is jobban, az a tény volt, hogy rendelkezett ezekkel. Ha az anyag valódi volt − azon az estén ott Tripoliban nem volt módom ezt ellenőrizni −, abból csak egy következtetést lehetett levonni: emberei beépültek a CIA-be, a State Departementbe, a Pentagonba és az összes hasonló intézménybe. Tudtam, hogy a CIA csúcselemzőinek jó része régóta hitte, hogy körükben vagy a különböző felügyelőbizottságok munkatársai között, amelyek az elnök megbízásából a CIA tevékenységét ellenőrizték, van egy szovjet kém. Ezt mindig a hidegháború egyik őrült képzelgésének tartottam − egészen addig, amíg Kadhafival nem beszéltem. − Reagan elnök önt „a világ legveszedelmesebb emberének” nevezte. Mit szól ehhez?

Kadhafi rámutatott a videokazettákra meg a dossziéra, és mosolygott. − Talán túl veszedelmesnek tartja a Zöld Könyvem eszméit. Nemcsak Reagan elnök, hanem mások kényszerképzetéről is beszélhetünk. Kennedy elnökről és kísérleteiről, hogy meggyilkoltassa Fidel Castrót. Anthony Eden miniszterelnökről és Nasszer elleni gyilkossági felbujtásáról. Végül Carlosra tértünk. Szállodai beszélgetésünk során Abdalláh professzornak pontos utasításokat adtam. Értésére adtam, itt az ideje, hogy kifejtsem elképzeléseimet Kadhafinak.

Röviden, az volt a véleményem, hogy a palesztinkérdésről szóló könyv nagyobb olvasótáborhoz jut el, ha bizonyos keretben tárgyalom a problémát. Mivel a terrorizmus kérdése általános érdeklődésre tarthatott számot, arra a végeredményre jutottam, hogy kitűnő keretül szolgálhat ehhez a történethez. Hiszen Carlos, a világ legtöbbet keresett embere a palesztinok ügyéért viselt dolgaival vált hírhedtté. A professzor végül elmagyarázta, hogy Kadhafi megértette a szándékomat, és egyetért azzal, hogy a módszerem nagyon hatásos lehet.

Mélyet lélegeztem. − Carlost kutatom.

Kadhafi egy percig hosszan, vizsgálva nézett, aztán félig oldalra fordult, és egy kis ablakon kibámult a parkokra. Szeme nyilván álmodozva nézett a messzeségbe. Míg válaszolt, nem mozdult.

− Él még egyáltalán?

Hosszú nap volt, és hosszú az este. Az volt az érzésem, hogy az éjszaka még hosszabb lenne. Kadhafi még mindig kibámult az ablakon. − Carlos soha nem jön ide.

− Én pedig szeretnék oda menni, ahol ő van.

− Ez lenne a legjobb, de nem tudjuk, hogy hol van. Él még egyáltalán? Ez furcsa kérdés volt, különösen, ha olyasvalaki tette fel, aki a hajdani izraeli titkosszolgálati főnök vallomása szerint kinyíratta Carlost, és a Líbiai-sivatag homokjába kapartatta el.

Óvatosan megemlítettem néhány begyűjtött információmat, beleértve azt a beszélgetést, amelyet a saját ügyemben Carlos apjával folytattam. − Akkor régebben ismeri őt, mint mi.

Nem adtam föl.

− Azt hiszem, hatalmában áll, ezredes úr, valami módot találni, hogy ezt az embert elérjem.

− De hiszen régen eltűnt már, és semmit sem hallottunk róla azóta. Senki sem beszél róla.

Nekiveselkedtem a beszédnek, amennyire csak tudtam. Érveim, miért kell Carlost megtalálnom és beszélnem vele, teljesen meggyőzték. − Örülnénk Carlosnak ebben az országban.

− Miért?

− Szívesen bíróság elé állítanánk. Bécsben megölt egy líbiait. − Bűnözőnek tartja?

− Igen. Egészen közönséges bűnözőnek. Amikor az olajminisztereket hozó repülő leszállt Tripoliban, le akartam fogatni Carlost és bandáját. De a biztonsági embereim lebeszéltek róla, hogy embereinkkel megrohamoztassam a gépet. Azt mondták, mind odavesznének. És elképzelheti, miket írtak volna a nyugati újságok szalagcímeikben: KADHAFI MEGÖLETI AZ OLAJMINISZTEREKET. Tűrnünk kellett, hogy visszarepüljenek Algírba.

− Ki állt az OPEC-re mért csapás mögött, ezredes úr?

− Vádi Haddad, de nem él már.

− Igen, de Vádi Haddad mögött ki állt? Melyik ország? Melyik arab vezető?

− Azt hiszem, ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kaphasson, közelebbről kellene ismernie Vádi Haddad kapcsolatait.

Amikor megint az AlVáhat Hotelban voltam, elgondolkodtam azon, milyen új ismeretet szereztem ebből az interjúból. Ha az, amit Moammer el-Kadhafi a Reaganféle adminisztrációról mondott, megfelel a valóságnak, és ha igaz az, hogy fogalma sincs, hol tartózkodik most Carlos és él-e egyáltalán, akkor ez különös ellentmondás volt. Lehet, hogy Reagannel kapcsolatban igazat mondott, és Carlosszal kapcsolatban hazudott? Sok időmbe és munkámba kerülne, hogy megtaláljam a választ.

Miután Londonba visszatértem, alig maradt rá időm, hogy végiggondoljam különböző máltai vagy líbiai interjúimat. Kicseréltem bőröndömben az aktákat seregnyi más írásra, és egy nappal később már repültem Caracasba, Venezuelába. Ha más szerzők tizenhét másik várost jelöltek is meg szülőhelyéül: Carlos Caracasban született.

Ne állj meg a közlekedési lámpánál!

M

últ év decemberében kinyomoztam, hol lakik Carlos apja, Jose Altagracia Ramírez Navas, akiről minden Carlosról szóló könyv azt írja, hogy „milliomos és forradalmi marxista”. Arról, akivel két éjszakát beszéltem végig Libanonban, szerényebb gyerekszobát feltételeztem.

Szamir halála Bejrútban elkerülhetetlenné tette, hogy Señor Navasszal tárgyaljak, és Dél-Amerikában folytassam nyomozásaimat. Sajnos az apának más volt a véleménye. Egy spanyol tolmácsnő segítségével telefonon vettem fel vele a kapcsolatot. Nem említettem meg a fiával Libanonban folytatott beszélgetéseket, de megmagyaráztam a könyv fő törekvését. Visszautasította az interjút. Elküldtem legutóbbi könyvem spanyol fordítását, és kimerítő kísérőlevelet mellékeltem hozzá, de választ nem kaptam. Januárban tolmácsnőm, Maria segítségével ismét felhívtam. Megint azt a feleletet kaptam: a család semmiféle együttműködésre nem hajlandó. Március végén Venezuelába repültem. Mariát már a hónap elején előreküldtem. Azt reméltem, hogy cáfolhatatlan tényekre bukkanok ott Carlosszal kapcsolatban. Kis szerencsével mérlegelhetem annak az embernek a szavahihetőségét, akivel találkoztam. Sajnos, amikor március 22-én megérkeztem Caracasba, Mariától megtudtam, hogy a szerencse nem kedvezett.

Néhány nappal megérkezésem előtt egy egyetemista, akinek sürgősen ki kellett menni, egy parkoló autó mellett könnyített magán. Ezt meglátta egy rendőr. Ahelyett, hogy erkölcsi prédikációt tartott volna a diáknak, vagy pénzbírsággal sújtotta volna, kihúzta a pisztolyát, és agyonlőtte.

Szentül megfogadtam, hogy kutatásaim során mindig vigyázni fogok, hogy legyen WC a közelben. A diákmegmozdulások után a kormány az egész városra elrendelte a rendkívüli állapotot. Érkezésem előtt pár nappal kihirdették, hogy 21 év alatti fiatalok nem hagyhatják el Caracast. Különleges engedélyt kellett belföldi vagy külföldi utazásaikhoz kérni. Mindenhol katonák járőröztek, a rendőrség és a katonaság minden, a városból kivezető utat több helyen is lezárt páncélozott járműveivel. Carlos úgy érezhette volna magát, mint a régi jó időkben. Ilyen helyzetben próbált Maria egy sor interjút előkészíteni. Többek között Jaime Lusinchi elnökkel és a belügyminiszterrel is beszéltem volna. Minden simán ment, amíg a lövöldözős kedvű rendőrségi alkalmazott káoszba nem döntötte az országot. Most aztán más dolga volt a kormány tagjainak, mint hogy velem beszéljenek az ötvenes és hatvanas évek politikai nyugtalanságairól. Lusinchi elnök a nyugtalanságért nem a diákokat, hanem a „felforgató elemeket és kábítószercsempészeket” tette felelőssé. Neki és minisztereinek semmi kedve sem volt a hazájukban régóta lezajlott polgárháborút felidézni. Maria kocsival jött értem a repülőtérre, és bevitt Caracasba. Útközben izgatottan ecsetelte a helyzetet, és gépiesen megállt egy piros közlekedési lámpánál. Egy barátja, aki velünk ült a kocsiban, spanyolul odakiáltott valamit neki. Maria beletaposott a gázba, és pirosnál keresztülrohant a kereszteződésen. Barátja azt mondta, hogy a sötétség beállta után Caracasban senki sem áll meg a tilosnál. Félnek a rablótámadásoktól. Ezt a közlekedési bíró is elfogadja.

Elgondolkodtam, micsoda különbség van e között az ország és a között, amelyet éppen elhagytam. Ott nincsenek katonai járőrök, utcai barikádok, csak közönséges közlekedési rendőrség. Főváros, amelyben éjjel és nappal, bármikor szabadon mozoghat az ember az utcán. E pillanatban Tripoli valósággal vonzónak tűnt.

Főhadiszállásomat az Ávila Hotelben ütöttem fel, a San Bernardino negyedben, közel anegyedben, közel aben, a család visszajötte után, Iljics és Lenin iskolába járt. A zavargásokon kívül, amelyek ottlétem alatt végig folytatódtak, Carlos számára akadt volna más, régről ismerős jelenség is. Caracas mély völgyben fekszik. Minél több pénze van valakinek, annál lejjebb lakik. Fenn a domboldalon a sötétség beállta után ezernyi kis fény pislákol és hunyorog. Mintha a völgy egész évben karácsonyt ünnepelne. Reggel napvilágra kerül a valóság: a kis fényforrások barrios, kunyhók sűrű szövevénye, amelyekben szegények küszködnek a túlélésért. Mindig azt hittem, hogy az egészséges élet szintje magasan fenn van, a zaj és a hőség fölött. Caracasban nem így van. Ha jönnek a felhőszakadások, elsőnek a barrios-t öntik el. Ott- tartózkodásom alatt egyszer végigjártam egy ilyen nyomornegyedet, a meglehetősen ideges Maria kíséretében. Az ablakul szolgáló lyukakat mocskos rongyok fedték. Egy árokban emberi ürülék folyt tova, és mindenütt szemét hevert. Ez a lepusztult település csak néhány méterre volt a Panteon Nacionaltól, ahol katonák őrzik állandóan az El Libertador, a Felszabadító Simon Bolivár földi maradványait. Néhány lakos segélykérően fordult hozzánk. A tévéjük nem működött. Én, a technikai antitalentum, udvariasan megígértem, hogy megnézem a készüléket. Rémült tyúkok és vonyító kutyák között vezettek be egy sötét lakószobába. A házigazda büszkén mutatta a kunyhóban új tévékészülékét, amelyet a legutóbbi zavargás alatt „vételezett”. Annak ellenére, hogy semmit sem értek a technikai dolgokhoz, azonnal felismertem, mi volt az oka, hogy nem működött: az újonnan szerzett készülék egy komputer monitora volt. Nagy kínnal-keservvel elmagyaráztuk neki, mi egy ilyen készülék funkciója. Végül úgy látszott, megértette, túláradóan mondott hálát műszaki szakértésemért, és ragaszkodott hozzá, hogy megigyunk vele egy tejeskávét. Ez igen nagystílű gesztus volt, tekintettel arra, hogy Venezuelában egy üveg tej a benzin literjének hétszeresébe kerül.

A megérkezésem utáni napon, amikor a hőmérő higanyszála 35 fok fölé emelkedett, megbeszéltem Mariával a további teendőket. Először rövid áttekintést adott az elnök és kormánya szerelmi életéről. A férfiak tartották a hatalmat a kezükben, a nők az előjegyzési naptárt. Első benyomásaim szerint a caracasi városképen a női hátsók és combok uralkodtak. A testre tapadó szűk ruhák hosszú oldalsó hasítékai nyilván a hőség ellen szolgáltak némi levegőzésül. Mialatt Maria megpróbált ismét kapcsolatba lépni Carlos apjával, elhatároztam, hogy kijátszom az egyik adumat: egy bizonyos Coronel telefonszámát a katonai titkosszolgálattól. Egy barátom a német titkosszolgálattól biztosított róla, hogy a Coronel tisztességes ember, és teljesen független. Őszintén reméltem, hogy az ítélete helytálló, mert volt néhány kérdésem a Coronelhez. Ha értesüléseim nem csaltak, akkor legalább egyetlen előnye mindenképpen volt: elfogadhatóan beszélt angolul. Nem akartam Mariát már az első beszélgetésünkbe bevonni. Tárcsáztam a számát, és amikor néhány spanyol szót dadogva egyre a Coronel nevet ismételgettem, végül ott volt a vonalban. Megemlítettem közös barátunk nevét.

− Ja igen. Felhívott, és beszélt önről. Természetesen olvastam a könyveit. Kiválóak. Igazán kiválóak.

Nagyon hízelgett, amit mondott.

− Vigyázzon, mit mond a telefonba. A szállodai telefonközpontban is, az én készülékemben is poloska van.

Teljesen megzavarodtam.

− Honnét tudja, Coronel?

− Mert magam szereltem be őket.

− A saját telefonjába?

− Igen. A biztonság kedvéért.

Régóta az volt a véleményem, hogy a titkosügynökök más világban élnek, mint a közönséges halandók. Erre a Coronel volt az élő bizonyíték. És meglepően jól volt informálva.

− Remélem, tegnap a gépe kétórás késése nem okozott komoly kellemetlenséget.

Kísértésbe estem, hogy megkérdezzem tőle, mit reggeliztem, de viszszatartottam magam, mert valószínűleg megmondta volna. Megbeszéltünk egy négyszemközti beszélgetést a szállodámban. Végigsétáltam a hotel parkján, amíg Mariára vártam, és megnéztem a trópusi virágokat. Olyan buja színekben ragyogtak, hogy szinte fájt a szemnek. T. S. Eliot Kiplingről írt tanulmányában írta valahol: „Ha egy országot meg akarunk ismerni, legelőbb is szagoljuk meg.” Ha ez igaz, akkor az elképzelhető legrosszabb feltételek között dolgozom. Néhány éve ugyanis valamilyen megfejthetetlen oknál fogva elvesztettem a szagló-és ízlelőképességemet. És ráadásul még némaságra is voltam ítélve ebben az országban, mert nem beszéltem a nyelvét. Így egy fiatal nő segítségére voltam ráutalva, akinek különböző okokból nem mondhattam mindent el.

− Maria, milyen illata van Caracasnak?

− Hogy m ilyen szaga?

Beszívta a levegőt.

− Benzinbűz és érettgyümölcs-szag.

A Ramírez család fejétől érkező hírek nem voltak jók. Nem akart addig interjút adni, míg fia, Lenin bele nem egyezik. A legidősebb fiú távollétében, aki teljes erejéből azon munkálkodott, hogy káoszba döntse a világot, nyilván Lenin lett a döntéshozó a családban. Különös szerepcsere: a fiú lett az apa, az apa pedig a fiú.

Még aznap felhívott Lenin. Biztosított róla, hogy a család megkapta a levelemet és könyvemet, utána azonnal családi tanácsot tartottak. Úgy döntöttek, hogy nem támogatnak. Ő azonban hajlandó „udvariasságból” találkozni velem. Miközben Maria tolmácsolt, átláttam, hogy öszszehangolt játékot űznek velem: kölcsönösen egymásra terelik a felelősséget, hogy a végén két szék között pad alá essek. Lenin vonakodva egyezett bele a találkozásba, és kikötötte, hogy három nap múlva Valenciában legyek. Ez csak 150 kilométernyire volt, számos útelzárással. Mintha csak azt akarták volna az orrom alá dörgölni, hogy messzire kerültem hazulról. A kormányzat később tudatta, hogy az egész fővárosban legalább 72 órára szüneteltetik a vízszolgáltatást. A csaknem 40 fokos hőség a lehető legjobb időpont volt a városi vízművek karbantartási munkálataihoz. A szálloda bárjában vettem két tucat üveg Bernardo Agua de Mesát. Más agua mineral (ásványvíz) nem volt. Természetesen ezt is szénsavval dúsították.

Néhány nap múlva, amikor lezuhanyoztam, megborotválkoztam és Bernardo szikvizével a fogamat is megmostam, előkészítettük az első interjút. Maria meghökkent, hogy ragaszkodtam hozzá: vegyük meg naponta a helyi lapokat. Hiszen úgysem tudom elolvasni őket! Ez igaz volt, de egy hírre vártam, amelyet nyelvismeret nélkül is megértek: annak az embernek a letartóztatásáról, aki a Coronellel folytatott beszélgetésünk legfontosabb témája volt: Stefano delle Chiaiét. 1980 augusztusában az olaszországi Bologna főpályaudvarán bomba robbant. Azon a szombaton, a vakáció első napján zsúfolt volt a pályaudvar épülete. A robbanásnál 85-en meghaltak, több mint 200 ember sebesült meg. A tetteseket soha nem fogták el.

Az Isten nevében?… című könyvemhez végzett kutatásaim során nyomoztam ez után az alattomos merénylet után is. Aldo Gentile, az illetékes vizsgálóbíró 1982-ben ezzel az üggyel kapcsolatban öt nemzetközi elfogatási parancsot adott ki. Gentile újságíróknak ezt mondta: „Köztük van az az ember is, aki a bőröndöt vitte.” A keresettek névsorában egészen elöl állt Stefano delle Chiaie neofasiszta, a betiltott olasz P2 szabadkőműves-páholy tagjának neve is. Mind a mai napig az a meggyőződésem, hogy ennek a páholynak a tagjai összeesküvést szőttek II. János pápa ellen, és meggyilkolták. Kutatásaimból kiderült, hogy a P2 számos más bűntettért is felelős, köztük a bolognai merényletért. És minden arra utal, hogy Delle Chiaie jelentős mértékben részt vett ezekben az akciókban.

Amikor máltai tartózkodásom során az egyik parlamenti képviselővel beszélgettem legutóbbi könyvemről, habozás nélkül Delle Chiaiéról kérdezett. Azután vetette fel ezt a nevet, amikor elmondtam, hogy útban vagyok Caracas felé. A képviselő tudni akarta, vajon Delle Chiaiéval készítek-e interjút. Azt is közölte, hogy ez az ember Alfredo de Mauro néven a venezuelai főváros Chacaito nevű negyedében él. Mindezt egészen mellékesen jegyezte meg, mintha az ügynek igazán nem lenne nagy jelentősége, és visszatértünk eredeti témánkra, a pápa meggyilkolására.

Meg kellett állapítanom, hogy a máltai képviselőnek jó kapcsolatai voltak Olaszországgal. Javaslata, meginterjúvolni Delle Chiaiét, aki az Interpol körözési listáján oly előkelő helyen áll, egyáltalán nem volt megvetendő. Bár szökésben volt, már több interjút is adott. Magam nem akartam vele beszélni, de abból indultam ki, hogy a bolognai vizsgálóbíró több kérdést is feltenne neki.

Alkalmas pillanatban, fehér asztal mellett megkérdeztem a Coronelt, monde valamit neki a Stefano delle Chiaie név. Mint minden jó titkosügynök − és meg kellett állapítanom, hogy a Coronel a legjobbak közé tartozik −, igyekezett semmi lényegesbe be nem avatni. − Igen, hallottam róla. Miért?

− Azt hallottam, állítólag itt él ebben a városban. Mivel a bolognai robbantásos merénylet fő gyanúsítottja, azt hittem, szívesen letartóztatná, és Olaszországba küldené.

− Caracas hatalmas. Hol keressem ezt az embert?

Elárultam a városrészt és az álnevet neki. Bólintott, nagyon vastag szivarra gyújtott, és a szemembe nézett.

− Már figyeltetjük.

− De kérem, Coronel. Ne legyen ilyen hálátlan.

− Biztosíthatom, hogy az igazat mondom.

− És miért nem tartóztatták még le? Vagy a belügyminisztérium vendégeként tartózkodik itt?

− Még a héten letartóztatják.

− A héten?

− Igen.

Azóta eltelt két nap, és rossz érzés fogott el. Az újságokban a legkisebb utalást sem találtam letartóztatására. A közbülső időben újabb interjúra készültem, újabb alannyal: Eduardo Machadóval. Eduardo Machadót otthonában kerestem fel. Beszélgetésünk során tudatában voltam annak, hogy a zömök, 85 éves, tömött, patyolatfehér bajszos férfi Latin-Amerika történelmének egy darabját testesíti meg. Mindenekelőtt Carlos életének korai szakaszáról szerettem volna megtudni valamit, és arról, hogy került ki Moszkvába, a Lumumba Egyetemre. Beszélgetésünk során Eduardo magas kora ellenére rendkívül eleven és friss benyomást keltett. Kétségtelenül pontosan emlékezett nem mindennapi életének minden részletére. Elhunyt bátyjával, Gustavóval együtt a század eleje óta fáradhatatlanul harcolt a munkásosztály érdekeiért. Ez a harc, amelyet sok fronton vívott, többek között fogházba és börtönbe is juttatta.

Amíg Eduardo rég elfeledett ütközetekre emlékezett, képet alkothattam arról a világról, amelybe Iljics Ramírez a negyvenes évek vége felé született. Apja, aki nagyjából egyidős volt a Machado fivérekkel, és szoros barátságban állt velük, ugyanabban a harcban edződött, és ugyanazokat a politikai célokat követte, mint ők.

Eduardo Machado Carlos moszkvai egyetemi éveiről is tudott némi felvilágosítással szolgálni, az egyetemhez fűződő viszonyáról és csoportja megalakításáról. Bár ezek az információk sokban ellentmondtak annak, amit Carlosról összeírtak, mégis megkönnyebbültem a Macha- dóval készített interjú végén. Az ő változata ugyan egy-két pontban eltért Carlosétól, de lényegében semmit nem mondott, ami felkeltette volna a gyanúmat a harmadik, füstbe ment libanoni találkozással kapcsolatban. Az a szűkszavú, de nagyon eleven portré, amit Machado Iljics Ramírez Sánchezről festett, egybevágott mindazzal, amit az érintett önmagáról elmondott. Folytathattam a kutatást.

Másnap első beszélgetésemre Lenin Ramírez Sánchezzel egy valenciai kávéházban került sor. Az természetesen nem tette rokonszenvessé, hogy megtagadta a Ramírez család együttműködését, de ellenszenvet más okokból ébresztett bennem. Ez az ember haszonleső volt, és cinikus. Törekvésem, hogy bátyjáról megtudjam az igazságot, egyáltalán nem érdekelte. Megerősítette, hogy majdnem minden, amit Carlosról idáig összeírtak, tévedések, hazugságok és tudatos megtévesztések szövevénye, de ez egy cseppet sem zavarta. Ahhoz képest, hogy a dolgok marxista szemléletében nőtt fel, bámulatosan alkalmatlan volt az események történelmi szemléletére. Ha valaha valamilyen forradalmi tűz lobogott is benne, az jóval beszélgetésünk előtt kialudt már. Lenin vonakodva bár, de beszélni kezdett. Carlosról terjesztett hazugságokkal, amelyek olyan tényekre vonatkoztak, amelyeket ismernie kellett, sikerült leküzdenem tartózkodását. Beszélgettünk bátyja állítólagos kapcsolatáról a KGB-vel. Ezzel csaltam ki belőle egy nagyon fontos információt: Carlos életben van. Időről időre egy-egy nyílt postai levelezőlapot küld a családjának, ahogy Lenin gúnyosan megjegyezte: Azt mondja, ezzel megtakarítja a venezuelai titkosszolgálatnak a fáradságot, hogy leveleket bontson fel és ragasztgasson vissza. Megnyugtató volt, hogy jelen időt használt. A levelezőlapokat kétségtelenül nem ott adták fel, ahol Carlos tartózkodott. Lenin többek között Brüsszelt is említette. Nyilvánvalóan röviddel ezelőtt írhatott a bátyja. És biztosan azután, hogy a Moszad a halálhírét világgá kürtölte. Az este folyamán Lenin hajlandónak mutatkozott bizonyos fokig támogatni a munkámat. Válaszolt a rá és bátyjára vonatkozó kérdéseimre. Ellenszolgáltatásként meg kellett ígérnem, hogy békében hagyom az apját. Az alku előnyös volt. Megállapodtunk, hogy másnap a Hotel Caracasban találkozunk.

Másnap egy órával a megbeszélt időpont után Lenin még nem volt sehol. Vasárnap reggel végre történt valami. Mivel Douglas Bravóval csak estére beszéltem meg az interjút, meglepett, hogy már délelőtt Maria hangját hallom a telefonban. Egy pillanatig azt hittem, hogy Bravót Leninnel együtt elnyelte egy venezuelai fekete lyuk, vagy a caracasi háromszögben tűntek el.

− Több újság ír önről.

− És mit írnak, Maria?

− Legutóbbi könyvéből idéznek. Arról az emberről van szó, akit tegnap Caracasban letartóztattak. Stefano delle Chiaiéról.

A Bravóval készített interjúmból világító fáklyaként ragyogott föl a felismerés: ha Carlos mindenáron ki akarta próbálni a gerillaháborút, akkor aközel-keleti portyáival csak elterelte a figyelmet a saját portáján folyó háborúról.

A hatvanas években Venezuelában mindazt megtalálhatta, amit egy fiatal forradalmár szíve óhajtott. Ha akadt ebben az országban annak idején egy Fidel Castróhoz vagy Che Guevarához mérhető személyiség, akkor ez Douglas Bravovolt, noha ő volna az utolsó, aki elfogadná ezeket a hasonlatokat. Castrótól vagy Guevarától eltérően Douglas Bravo nem vonult be diadalmenetben hazája fővárosába. Ennek sok oka volt, nem utolsósorban a Venezuelai Kommunista Párt vég nélküli frakcióharcai, utánpótlás-szállításuk gyengéi és a rezsim jó hadigépezete.

Amikor megismerkedtem vele Caracasban, ötvenes évei derekán járt, de húsz évvel fiatalabbnak hatott. Haja dús volt, és olyan az alakja, mint egy táncosé: inas, és egy gramm felesleges háj sem volt rajta. A hosszú harc a túlélésért a hegyek között azért hagyott rajta nyomokat. Bravovolt a legcsendesebb és legbefeléfordulóbb emberek egyike, akikkel valaha találkoztam. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy ez a szófukar ember csaknem két évtizedig hazája körözési listájának élén szerepelt és fejére vagyonnak beillő bolivárt tűztek ki. Feleségével, Argeliával is beszéltem, aki tevékenyen részt vett a gerillaharcban. Bár órákig kínozták elektrosokkal, nem árulta el a férje törzstáborának helyét. Mindketten hívek maradtak meggyőződésükhöz. Mindketten tudták, hogy csalás és árulás az úr a vasfüggöny mindkét oldalán. dalán. ben vonult kis csapatával a hegyek közé. Miután elfogták és bebörtönözték, még az évben sikerült megszöknie. 1974-ig folytatta a gerillaháborút az elsöprő túlerővel szemben, és 1979-ig illegalitásban élt. Ebben a 18 évben az országban gyakorlatilag rendkívüli állapot volt.

Ez az ember mély benyomást gyakorolt Iljics Ramírez Martínezre. Anélkül, hogy tudta volna, olyan útra vezette a fiatal diákot, amelyet ő maga − ezt világosan láttam − egész biztosan nem helyeselt. Az oka kézenfekvő volt: hivatásos katonákra tüzelni egészen más, mint kézigránátot hajítani egy zsúfolt párizsi kávéházba.

Carlostól eltérően Douglas Bravoúgy gondolta, hogy a forradalom, éppúgy, mint a felebaráti szeretet, a saját kapunknál kezdődik. Hogy mit értett ezen, az akkor vált világossá, amikor utalt néhány tényre a venezuelai mindennapi életből.

Sokszor esett szó az utóbbi években a desaparecidókról, a Chilében és Argentínában „eltűntek”-ről. Kevesebbet hallani a demokráciaszerető Venezuelában eltűnt ezrekről, tízezrekről, akik ítélet nélkül gyakran hosszú évekig senyvedtek a börtönökben, melyekben még mindennaposak voltak a kínzások. Ha elolvassuk a State Departement évenkénti beszámolóját a venezuelai emberjogi helyzetről, és aztán ezt összehasonlítjuk az országban évtizedek óta uralkodó valóságos körülményekkel, világossá válik, hogy ennek a nyomdai terméknek a könyvesboltokban a fantasztikus írások polcán a helye. Ugyanaznap, amikor Douglas Bravóval az első interjút készítettem, több mint 50 000 tüntető vonult végig a főváros utcáin. A tüntetést az váltotta ki, hogy egy rendőr meggyilkolt egy diákot. Hasonló okokból és hasonló késztetésből határozta el Bravoa hatvanas években, hogy a hegyek között gerillaharcot folytat. AVenezuelai Kommunista Párt annak idején szigorúan követte a moszkvai vonalat: elítélte Bravoakcióját, megtagadta támogatását, és ragaszkodotthozzá, hogy a helyes út a legális küzdelemé. Nyugaton sokan hiszik, hogy a gerillaháborúkat Moszkvából irányították; világméretű kommunista összeesküvésről szónokolnak. Más magyarázat kényelmetlen kérdéseket vetne fel. A szovjeteket hibáztatni mindig is a legkényelmesebb megoldás volt.

Douglas Bravosoha nem találkozott személyesen Carlosszal, de leveleket váltottak. Amiket Bravoelmesélt, az részleteiben megerősítette azokat az információkat, amelyeket Közel-Keleten kaptam, de egy lépéssel sem vitt közelebb ahhoz az emberhez, akit kerestem. Utolsó levélváltásukra 1981-ben került sor.

Bravóval készített interjúim befejezése után találkoztam azon férfiak egyikével, akik Carlosra egy évtizeddel korábban vadásztak: a Coronellel. Az előző hétvége eseményeinek fényében egyáltalán nem lepett meg, hogy nagyon elégedettnek tűnt magával és a világgal. − Látja? Hiszen megígértem. Még a héten.

− Bizony, törtem már a fejem önnel kapcsolatban.

− És min törte a fejét?

− Nem dolgozik-e vajon Delle Chiaiénak? Kollégái biztosan ezt tették. Amint hallom, több mint három évig élt itt. Tudom, hogy itt lassabban járnak az órák, mint Európában, de három évig, Coronel… És egész idő alatt figyelték, ugye?

A Coronelben volt legalább annyi tisztesség, hogy elnevesse magát, de a kérdésemre, hogy létezik-e korrupció a venezuelai rendőrségnél, nem felelt.

− Gondolom, most végtelen huzavona kezdődik Olaszországgal a kiadatásért.

Egy pillantást vetett az órára.

− Emberünk néhány óra múlva érkezik meg egy katonai gépünkön a Róma melletti Ciampino katonai repülőterére. A kiutasítás oka: hamis útlevelet használt. Ilyen módon elkerüljük, hogy itt nagy hullámokat verjen a bolognai merénylet és a többi ügye.

Ez nagy hatással volt rám. Bárcsak engem is ilyen gyorsan intéznének el!

− Köszönöm szépen a segítségét. Igazán őszintén hálás vagyok önnek. − Őszintén mondom, Coronel, örültem, hogy segíthettem. Hozok még egy sört.

Amikor az italokkal visszatértem, egy halványsárga dosszié volt az asztalon a helyemen. Kinyitottam. Iljics Ramírez Sánchez komplett ujjlenyomatait tartalmazta. Ráadásul találtam a dossziéban egy hiánytalan listát a ki-és beutazásairól, és különböző külföldi titkosszolgálatok jelentéseinek másolatait.

Első találkozásunkon beszámoltam a Coronelnek jelenlegi kutatásaimról, és megmondtam, hogy tényeket keresek a Carlos körüli mítoszok szétoszlatására. De nem kértem tőle semmit. Nyilván olvasott a gondolataimban. Vagy felszerelt egy poloskát a szállodai telefonomra. − Most nekem kell köszönetet mondanom.

− Nincs miért. Hogy is mondta? Örültem, hogy segíthettem. Tehetek még valamit önért?

Átadtam a kívánságlistámat. Nagyon rövid volt, de minden pontja nagyon fontos. Nyugodtan feljegyezte kéréseimet, és megkérdezte: − Tudja, hol van most?

− Nem.

− Meddig fogja keresni?

− Amíg meg nem találom, Coronel.

Amint előre látható volt, Lenin Ramírez megint nem jelent meg a találkozón. Arra az üzenetre sem reagált, amelyet a titkárnőjénél hagytunk. Eltűnődtem, vajon családi vonás-e az a képességük, hogy kámforrá tudnak válni?

Április 2-ára, csütörtökre beszéltük meg a találkozót. Megint abban egyeztünk meg, hogy felkeres a szállodában. A megbeszélt napon kora reggel felhívott. Azt mondta, nem tud jönni, de ebéddel egybekötött találkozót javasol.

A beszélgetés, amelyet tizenegy órára tettünk át, nem a Hotel Ávila nyugodt légkörében fog tehát lezajlani, ahol ekkor laktam, hanem egy zsúfolt étteremben. Lenin, hogy még jobban megfűszerezze a dolgot, a feleségét is magával akarta hozni. Amikor beszámoltam Mariának a megbeszélésünkről, több percen keresztül hatásos káromkodástirádát vágott ki, anélkül hogy egyszer is ismétlésbe bocsátkozott volna. Miközben megpróbált kapcsolatot teremteni Nydia Tobónnal, akivel Kolumbiában beszéltünk meg találkozót, én a Ramírez házaspárral költöttem el munkaebédemet. Amikor lenyomtam a kazettás magnóm gombját és feltettem Leninnek az első kérdést, szép kis meglepetéssel szolgált:

− Nem akarom, hogy felvegye a hangom.

− Akkor hogyan interjúvoljam meg?

− Indítsa be, ha ön beszél. Zárja el, ha én mondok valamit. Elölről kezdtem, a születési dátumokat kérdeztem meg. Lassan, fogcsikorgatva haladtunk előre.

Kirakós játékomba kis részecskék illeszkedtek be. A válaszok megegyeztek azzal, amit az az ember Észak-Libanonban mondott: a dátumok, az első Karib-szigeti utazás helynevei, egy elkényeztetett kisfiú minden széltől óvott gyerekkora. „Amikor 1966-ban Londonba kerültünk, akkor kellett először magunknak bevetni az ágyunkat.” Természetesen sem Leninnek, sem másnak nem árultam el Venezuelában, hogy Carlosszal már két interjút készítettem. Előzetes tájékozódásom során megbízható forrásra támaszkodhattam: 1979-ben a szíriai Asszem alDzsundi író már kikérdezte Carlost, meg is jelentette háromrészes interjúsorozatát a Párizsban kiadott Al-Vatan al-Arabicímű arab hírmagazinban. Azt, hogy hol készültek az interjúk, nem közölte, de kutatásaim szerint Bejrút közelében lehetett. Más, terjedelmes anyaggal együtt ez is alapul szolgált Carloshoz intézett kérdéseimhez. Így nem is lepett meg, hogy hasonló válaszokat adott, mint annak idején Asszem al-Dzsundinak.

Csakhogy Lenin most egyes tényeket cáfolt, amelyeket a szír író állítólag a bátyjától tudott meg. És anélkül, hogy tudta volna, ily módon egyetmást abból is vitássá tett, amit Carlos nekem jelentett ki. Lenin határozottan cáfolta, hogy bátyja Caracasban a Colegio Fermín Toro idején politikailag aktív lett volna. Iljics − mondta az öccse − sem a PanAm irodái elleni támadásban, sem Bravogerillaharcában nem vett részt. Ez érdekes ellentmondás volt, de én személy szerint nem tartottam fontosnak. Nem Carlos az első, aki fiatalkori élményeit dramatizálja, és ezzel igyekszik jobb színben feltüntetni magát.

Az ebéd folyamán Lenin egyre készségesebben válaszolt kérdéseimre. Kazettás magnóm halkan, megszakítás nélkül zümmögött. Lenin gúnyolódott azon a széles körben elterjedt feltételezésen, hogy bátyját a kubaiak vagy a KGB képezte ki. Nyomatékosan biztosított róla, hogy ékosan biztosított róla, hogy ig, amikor utoljára találkoztak, Carlos soha nem járt Kubában. Közel ötórás interjúnkban Lenin anélkül, hogy tudta volna, sok értesülésemet megerősítette Iljics Ramírez Sánchezről, és továbbiakkal egészítette ki őket. Tény azonban, hogy az emlékezete sok helyen felmondta a szolgálatot. Megbeszéltük, hogy kérdéseket küldök neki azokról a témákról, amelyekre most nem emlékszik, és megígérte, mielőtt visszautazom Londonba, elküldi a válaszokat.

Nydia Tobón, Carlos hajdani elvtársnője, tanítónője, szerelme, pénztárnoka és illegális lakásainak szerzője (aszerint, melyik újságot olvassa az ember) eleinte éppen úgy nem óhajtott együttműködni velem, akárcsak Lenin. Végül vonakodva engedte magát egy bogotái találkozóra rábeszélni. Néhány nappal később Mariával a kolumbiai fővárosba repültünk.

Ha Nydia Tobón a hetvenes évek elején kulcsszerepet játszott az európai NFPFszervezetben, nem csodálkozik az ember, miért nincs máig hazájuk a palesztinoknak. Beszélgetésünk során kifejezetten zavartnak tűnt. Ha Nydia részt vett a csoport tevékenységének tervezésében, akkor rejtély számomra, hogyan úszta meg Carlos, Michel Moukarbel és a többiek akár csak egy hétig is a letartóztatást.

Lehetséges, hogy állandóan ismételt mondatai − mint „Nem tudom”, „Nem vagyok biztos benne” és „Nem emlékszem” − csak egy ragyogóan játszott komédia részei voltak. De ezt nem hiszem. Időközben kutatásaim úgy előrehaladtak, hogy gyakran sokkal többet tudtam, mint interjúalanyaim. Ezért akaratlanul is határozott irányba tereltem. Ennek veszélyével állandóan tisztában voltam. Így kellett Nydiát kitartóan és óvatosan figyelmeztetnem tárgyi tévedéseire. Természetesen nagyon is elképzelhető, hogy bizonyos eseményeket tudatosan törölt az emlékezetéből, vagy összekevert mással. Azonkívül tartott attól, hogy magára, Carlosra vagy másokra nézve terhelő dolgokat fecseg ki. De lassanként kiderült zavarodottságának igazi oka. Londoni elfogatása és börtönbüntetése következtében mélyen megkeseredett. Carlost okolta, Moukarbelt okolta, és a brit rendőrséget. Hibáztatta a brit igazságszolgáltatást is. Az egyetlen, akit nem hibáztatott, az Nydia Tobón volt.

Miután annyi terápiás munkát végeztünk, amennyire csak időnkből tellett, a szituáció oldódott, és Nydia ontani kezdte az információkat. Kezdett lenyűgöző képet festeni a Moukarbel-csoporthoz fűződő kapcsolatáról. Több kisebb sokkot okozott: elbeszélése több ponton ellentmondott Carlos beszámolójának. Először csak apróságokban tért el attól, amit tudtam, de azután Nydia olyat mondott, ami az egész, 1983 óta folytatott munkámat összeomlással fenyegette.

− Meséljen Anton Bouvier-ról! − kértem.

Azt vártam, hogy elmosolyodik, és utal arra, hogy Carlos és Bouvier egy és ugyanaz a személy.

− Először 1975 áprilisában találkoztam vele. Moukarbel megkért, kísérjem ki a repülőtéri autóbuszok városi végállomására. Egy elvtársat várt.

− A Cromwell Road-i végállomásra?

− Igen. Nekem kellett rájönnöm, melyik utas lehet, akit vártunk. De senki sem tűnt fel nekem. Végül egy férfi lépett oda hozzánk, aki utolsónak tűnt volna fel. Negyven év körülinek látszott. Olyan jelenség volt, mint egy tisztes professzor. Még ernyőt és aktatáskát is hordott. − Le tudja írni?

− Különös módon hasonlított Carlosra. Az arca kerek, ajka keskeny, sötét szemüveget viselt, és sűrű, sötét haja volt.

− Ez volt Anton Bouvier?

− Igen.

− Honnét jött?

− Franciaországból.

− És mi történt, miután megérkezett Londonba?

− André Párizsba repült, Carlos pedig visszajött Londonba. − Honnan?

− Párizsból.

− Milyen nemzetiségű volt ez az Anton Bouvier?

− Ecuadori.

− Biztos?

− Igen.

− Ecuadori útlevele hamis volt. Igazából honnan származott? − Én úgy tudom, ecuadori volt.

− Látta Carlost és Bouvier-t együtt is?

− Igen, méghozzá nem is egyszer.

A szerint, amit nekem Carlos mesélt, ez fizikailag lehetetlen volt. Bizonygatta, hogy ő Bouvier maga. De most Nydia Tobón azt állította, hogy befogadta magához Bouvier-t, a feleségének adta ki magát, szerzett egy másik lakást is búvóhelyül a Comeragh Mew-n, bevásárolt és beszélgetett vele. Vagy Nydia hazudott tehát, vagy Carlos nem mondott igazat azokon az éjszakákon, amikor Libanonban beszélgettünk. Tudatában voltam, hogy egy harmadik, szörnyű lehetőség is van: elképzelhető, hogy Nydia mondott igazat, elképzelhető, hogy úgy sarokba szorítottam Carlost a kérdéseimmel, hogy egy ponton nem tudta már, mit mondjon, s elárulta magát. Ha ez a magyarázat helyes, akkor felmerül a kérdés: csaló volt, akit meginterjúvoltam? Ez volt a keserves felfedezésem Kolumbiában.

Amint kiderült, Bouvier alig egy hónappal azután, hogy Nydiával megismerkedett, felszívódott. Egy hónappal később, 1975 júniusában történtek a Toullier utcai gyilkosságok, és Nydia Tobónt hamarosan elfogták, és börtönbe vetették. Állítólag azóta sem hallott Carlosról. Kikérdeztem a Carloshoz fűződő kapcsolatáról, amely 1972 júniusától Kikérdeztem a Carloshoz fűződő kapcsolatáról, amely 1972 júniusától ig tartott. Félig felejtett eseteket és tudat alá söpört eseményeket szedtem ki belőle. Órákkal később, röviddel beszélgetésünk vége előtt újabb ellentmondásra bukkantam. Ezúttal arról volt szó, hogyan szökött meg Carlos a három férfi meggyilkolása után. Carlos biztosított róla, hogy nem Algírba menekült Franciaországból − ahogy azt sokan feltételezték −, hanem, meglepő módon, Londonba. Nydia ezzel szemben azt mondta, hogy Franciaországból az európai kontinensre szökött. Megkérdeztem, nem lehetséges-e, hogy Londonba menekült? Ezt kizártnak tartotta.

− Nem utazott volna Londonba úgy, hogy velem ne vegye fel a kapcsolatot. Soha többé nem bukkant fel Londonban.

Sok dolgot megtudtam Nydiától, és ha igaza volt Bouvier-val és a Toullier utcai gyilkossággal kapcsolatban, akkor igazán szokatlan szituáció előtt álltam. Ha Carlos ezzel kapcsolatban bármilyen oknál fogva hazudott, ez csak aláhúzta annak szükségességét, hogy minden egyéb közlését is a legpontosabban ellenőrizzem. De miért hazudott volna ebben, ha, amint a következő ellenőrzéseimből meggyőződhettem, sok másban az igazat mondta?

Mielőtt elbúcsúztunk, Nydia átnyújtott egy könyvet, amit ő maga írt: Carlos, terrorista vagy gerilla?Mindent felhasználhatok belőle. Caracasba visszaúton odaadtam Mariának.

− Maria, lenne szíves ezt lefordítani?

− Az egészet?

− Az egészet, A-tól Z-ig.

− Valami konkrétumot keres benne?

− Á, csak az igazságot, kincsem.

Caracasba visszatérve meg sem lepett, hogy Lenin beígért válaszai nem futottak be. Három nappal később, sokszori telefonkísérleteim után végre ott volt a vonal túlsó végén.

− Igen. Sajnálom, David. Annyi dolgom van. Elutazása előtt elküldöm önnek. Egyébként mikor repül?

Megmondtam. Már alig volt néhány nap hátra. Elmentem a Colegio Fermín Toróhoz, és végigsétáltam az üres tantermeken. Réges-régen egy túlsúlyos iskolás fiú, bizonyos Iljics nevű, itt ült, ezekben a termekben. A koszos, lepusztult iskolaépület, amilyen a világ hátrányos helyzetű nagyvárosaiban számos akad, már nem árult el semmit. Nem kétséges, hogy Venezuelában is sok még a kiásnivalóm. Hazaindulásom előtt még egy interjút beszéltem meg. A legutóbbi idő sok nyugtalansága és demonstrációja után egyszerűen nem lehetett azokat a politikusokat megközelíteni, akiket meg akartam interjúvolni. Andrés Perez politikai csapatának egyetlen tagja volt hajlandó a beszélgetésre. Az 1988-as elnökválasztások küszöbén álltak. Soha addig nem láttam még elnökjelöltet, aki ennyire biztos volt a győzelmében, mint Perez. Sajtókampányát Heydra tisztelendő irányította. Ezzel az emberrel nem a főnöke győzelmi kilátásairól akartam beszélni. Csak azt szerettem volna, ha egy osztálytársára emlékezik a Colegio Fermín Toróból.

− Igen, emlékszem rá. A Fermín Toro iskolában osztálytársam volt. − Miféle alkatú fiú volt?

− Ő volt az osztály bohóca. Én akkor a Kommunista Ifjúság vezetője voltam, és a Diákszövetség főtitkára. A feladataim közé tartozott, hogy más diákok képességeit megítéljem.

− És hogy értékelte Iljicset?

− Hülyének. Soha nem hittem a mítoszokban, amiket összeírtak róla. Rettenetesen idétlen alak volt.

A fiatal gerillaharcos képe, a Kommunista Ifjúság vezetőjéé, aki borsot tört az uralkodó rezsim orra alá, és Bravogerilláinak összekötője volt − hirtelen szertefoszlott. Heydra tisztelendő teljesen nyugodtan és gyűlölködés nélkül rombolta szét ezt a képet.

− Nagyon félénk és befelé forduló fiú volt. Mindenki gúnyolta. A lányok? Félt a lányoktól, és kitért az útjukból.

Beszélt a fegyveres gerillaháborúról, és részletesen elmesélte, mennyire kiálltak és lelkesedtek a gimnazisták ezért a véleményük szerint hősies küzdelemért. Heydra tisztelendő hangsúlyozta, hogy ő és nem Iljics lett az iskolában a Kommunista Ifjúság vezetője. A PanAm épületének felgyújtásáról megjegyezte:

− Ilyesmi nem történt. Voltak sztrájkok, gyűlések és tiltakozó felvonulások. De támadás a PanAm ellen? Ez nevetséges. Iljics valóban részt vett a felvonulásokon, de mindig csak a menet vége felé. Soha semmit nem bíztunk volna rá. Ő volt a legpasszívabb „harcos”, akit valaha láttam. Az egyetlen, amit rá mertem bízni, a röpcédula-terjesztés volt. De ezeket legtöbbször letette a WC-n.

Nagyon is lehetséges, hogy Carlos némileg kiszínezte fiatalkori tevékenységét. De ha a többi tanú megerősíti Heydra tisztelendő vallomását, akkor Carlos csupa mesével etetett.

Heydra leírása szerint a fiatal Carlos tökéletes nulla volt. Alig vett részt a politikai megmozdulásokban, amelyek az iskola életét meghatározták. Nem sportolt, és öccsén, Leninen kívül nem voltak igazi barátai sem. Sokat olvasott a kommunizmus ideológiájáról és történetéről, de Heydra véleménye szerint csak „intellektuális szinten” vett részt a harcban. Szalonforradalmár volt.

Amikor 1987 márciusában felszálltam Londonba induló gépemre − természetesen anélkül, hogy Lenin Ramírez beígért válaszait megkaptam volna −, egy korábbi gyanúm már bizonyossá lett. Carlos sok állítása kétes értékű.

Utazásom az eltérő beállítások dzsungelében Carroll: Alice a tükrök birodalmában c. könyvéhez hasonlított.

Két különböző személy volt Anton Bouvier és Carlos? Ha igen, Kubában ismerte meg és képezte ki a hadiművészetekre egyik a másikat a hatvanas évek közepén? Ha Carlos a párizsi háromszoros gyilkosság után valóban Londonba ment, hogy tudom ezt bizonyítani? „Ha ön valóban olyan mestere a szakmájának, ahogy mondják, megtalálja a bizonyítékot” − mondta nekem. Valóban? A politikai rendőrségtől nem várhattam ilyen bizonyítékot, mert felvetett volna egy nagyon kínos kérdést: ha Londonba ment és a rendőrség tudott róla, hogyan jutott ki utána a városból?

Azok az előkészítő iskolák, amelyeket Carlos Nyugat-Londonban állítólag látogatott, régen nem léteznek. Hol vannak a nyilvántartásaik? A hajdani tanárok? Hol volt az a lövészegylet, amelybe Carlos állítólag belépett? Az a klub, ahol saját bevallása szerint először volt fegyver a kezében, és az első leckét kapta fegyverforgatásból? Ha sikerülne megszereznem az előkészítő iskolák nyilvántartásait, és kinyomoznám azt a klubot,ostobaságnak bizonyulna az az állítás, hogy Carlost a KGB Kubában és Moszkvában képezte ki. Ha…

Carlos határozottan állította, hogy 1969/70-ben nem kezelték semmiféle londoni kórházban. Ezen a ponton találkozott ugyan a vallomása azzal, amit mások írtak róla. De vajon ez volt-e az igazság? Hogy fér hozzá az ember egy kórház irattárához, ha nem orvos?

Carlos beszélt a Kissinger meggyilkolására szervezett 1973-as párizsi összeesküvésről. És beszámolt róla, hogyan hiúsította meg a tervezett merényletet a francia DST párizsi elővárosi razziája. Ennek a következményeként tartóztatták le a török THKO tíz tagját.

A razzia és a letartóztatások bizonyított tények. Hogy a török terroristaegység pontosan mire készült, az soha nem került nyilvánosságra. Megerősíthetik titkosszolgálati barátaim Carlos kijelentéseit? Sok kérdés merült fel. Volt, amelyik tíz pontot is érintett, mások csak mellékes részleteket. De mindegyik fontos volt. A tapasztalat bebizonyította, hogy a válasz ezekre a látszólag mellékes kérdésekre sokkal fontosabb problémák kulcsa lehet.

1985 októberében, harmadik bejrúti utamon kellett megállapítanom, hogy eza könyv még soká nem készül el.

Most, 17 hónappal később, lassanként rájöttem, hogy egészen az elejénél tartok.

Egy kormány emigrációban

A

mikor hazatértem Latin -Amerikából, ahol Carlos gyökerei után kutattam, ügy döntöttem, hogy ideje életének néhány más aspektusát gondosabban megvizsgálnom, különösen a palesztinokhoz fűződő kapcsolatát. Okvetlenül beszélnem kellett Jasszer Arafattal, Georges Habassal, AbuIjáddal, Abu-Dzsiháddal, Básszám AbuSaríffal, tehát az egész PFSZ-vezetőséggel. Miért ne kezdjem mindjárt az első számúval, Jasszer Arafattal? Az emigráns kormány fejével. Dr. Bruno Kreisky szívélyesen felajánlotta ismét a segítségét, és 1987 áprilisában közölte, hogy hamarosan számíthatok Arafatmeghívására. Az azonban titok maradt, hogy a föld melyik országában kerül sor erre a találkozásra.

Szóba jöhetett Tunézia, Irak, Algéria vagy Egyiptom, talán Jordánia is. Az akkori ausztriai palesztin „nagykövet”, Dáúd Barakat így magyarázta, miért nem akarták a palesztinok pontosabban meghatározni a találkozás helyét: Az izraeliek már évek óta igyekeznek Arafatot meggyilkolni. Ezért gyakran kell más helyre költöznie, és ezt a helyváltoztatást el kell titkolnunk.

Az izraeliek az elmúlt húsz évben valóban többször próbálták megölni a palesztin vezetőt. Óvatos becslések szerint körülbelül ötvenszer. De a meginterjúvolandók listáján szereplő többi palesztin vezető is túlélt már néhány merényletkísérletet. A határok nélküli titkos háború a mai napig folytatódik.

Kijelentettem Bécsben a palesztinoknak, hogy a világ bármelyik országában hajlandó vagyok Arafattal találkozni, de azt kértem, hogy idejében értesítsenek a helyszínről. Lehetetlen − hangzott a válasz. − Készen kell állnia arra, hogy bármikor bárhová utazzon.

221

A földgolyó körüli szüntelen utazása során a palesztin vezetés nyilván megfeledkezett arról, hogy milyen fontos lehet olyan jelentéktelen dolog, mint egy vízum.

1987 nyarának elején Nydia Tobón már harmadszor „tartott be” nekem. Bogotában határozottan és ellentmondást nem tűrően állította, hogy Carlos és Anton Bouvier két különböző személy. Maria hazatérésem óta dolgozott Nydia Tobón Carlosról írt könyvének fordításán. Ebben az időpontban még nem tudta, miért fontos nekem Bouvier személyazonossága, de természetesen tolmácsként részt vett Nydiával folytatott beszélgetésemen. Most, hogy Nydia halhatatlan prózai művével kínlódott, valamit különösnek talált.

− Erről a Bouvier-ról van szó.

− Mi van vele?

− Nydia a bogotái interjúban azt állította, hogy Bouvier és Carlos két különböző személy.

− Na és?

− A könyvében azt írja, hogy kétségtelenül egy és ugyanaz a két férfi. Carlos volt Bouvier, vagy még ma is az.

Nyár közepén arra a felismerésre jutottam, hogy Lenin Ramíreznek komoly emésztési zavarai lehetnek. Valahányszor felhívtam Venezuelát, mindig éppen az illemhelyen volt. Megígérte, hogy felel a kérdéseimre, ha cserébe nem háborgatom az apját. Ezt a megállapodást mostantól semmisnek tekintettem. Mivel nem mozdulhattam Londonból, mert még mindig híradásra vártam Jasszer Arafattól, Mariának megmagyaráztam a leglényegesebb dolgokat, és felültettem egy caracasi gépre. A PFSZ iránti türelmem végül elnyerte jutalmát. A palesztin követség vezetője, FejszalAveidah a következő sokatmondó tanácsot adta:

− Azt hiszem, jó volna, ha október elején Tunéziában lenne. Néhány nappal később nyájasabb lett:

− Arafatoktóber 4-én, Tuniszban találkozik önnel.

Két oknál fogva választottam a szokatlanabb útvonalat Tuniszba, Milánón keresztül: beleegyeztem, hogy részt veszek egy televíziós kerekasztalbeszélgetésen I. János Pál pápa haláláról, és beszélni akartam Daniellivel. Hónapok óta eredménytelenül próbáltam vele kapcsolatot teremteni, és abban reménykedtem, hogy éppen ezen a pénteken a tévé előtt ül.

A csütörtöki légi utam Milánóba valószínűleg a legszebb volt életemben. Nem azért, mert a repülés alatt olyan jó volt az ellátás, hanem mert magammal vitt úti olvasmányom olyan lebilincselő volt. Egyik washingtoni kapcsolatomtól megkaptam Bob Woodward legújabb könyvének, a Fátyolka − titkos kód: Reagan és a CIA titkos háborúi kefelevonatát. Latin-Amerikából való hazaérkezésem óta próbáltam Kadhafi ezredes állításainak hitelességét ellenőrizni. Különösen foglalkoztattak információi Reagan elnök és a két amerikai kormány állítólagos összeesküvéseiről Líbia ellen általában és Kadhafi személye ellen különösen. Most Woodward könyvében mindazt megtaláltam, amit kerestem.

Woodward informátora, név szerint az akkori CIA-főnök, William Casey a másik, az amerikai nézőpontból láttatja a dolgokat. De minden Kadhafitól hallott aspektust megerősített ez a könyv − Reagan már szinte patologikus viszonyát a líbiai államfőhöz, a dezinformáló kampányokat, a hazugságokat, az elnök és kormányának halálos játékait. És a játékok neveit − rózsa, tulipán, fátyolka. Kadhafi mindegyikről tudott, és felsorolta a nevüket is. És gyakorlatilag kezdettől fogva értesült mindenről. Ebből messzemenő következtetések vonhatók le. Hogy jutott Kadhafi ezekhez az információkhoz? Erre csak egy válasz lehetséges. Reagan elnök teljes nyolcesztendei hivatali ideje alatt a Fehér Ház, a CIA és a State Departement legbelsőbb szentélyeiben kémek ültek. Ez sokaknak használhatott, de csak kevesen tudták fel is használni. Talán csak nem a líbiai titkosszolgálat volt ilyen ügyes? Esetleg a szovjet? Mikor kezdődött a beépülés? Mikor ért véget? Véget ért-e egyáltalán? Míg a könyvet olvastam, állandóan arra kellett gondolnom, amit a Washington Postsztárriportere a sors különös iróniájának tekintett. Ez az ember, akinek sikerült kollégájával, Carl Bernsteinnel együtt leleplezni a Watergatebotrányt, egy sokkal nagyobb sztorit engedett ki a keze közül, pedig már közeljárt a megoldásához.

Röviddel azután, hogy visszatértem a televíziós beszélgetésből milánói szállodámba, csengett a telefon.

− David?

− Igen.

− A dóm előtt, egy negyedóra múlva?

− Rendben van.

Danielli volt.

Szállodám gyalog csak néhány percnyire volt a milánói dómtól. Vártam, és közben a még mindig mozgalmas milánói életet figyeltem. Pontosan 15 perccel telefonja után állt meg kocsijával Danielli a dóm előtt, beültetett, és csikorgó gumikkal tovaszáguldott. Azt mondtam: − Már azt hittem, ön is eltűnt, mint Carlos.

− Nem, csak azt a lakást nem használhatom már.

Kiderült, nem is Danielli lakásán jártam, ahogy tévesen hittem. Első találkozásunkhoz csak kölcsönkérte a lakást, ugyanúgy, ahogy az elragadó „feleségét” is. Ez óvatosság volt arra az esetre, ha mégsem lennék az − az igazságot kereső író −, akinek kiadom magam. A megadott telefonszám sem ezé a lakásé volt, hanem egy másik, alkalmi lakásé. Már mindkettő feleslegessé vált, minden kockázat nélkül elmondhatta. Óvatos ember ez a Danielli! Még néhány újsága volt számomra. Csupa rossz hír.

− Gustavo és René eltűnt Párizsból.

− Mikor?

− Röviddel azután, hogy elmondta, hogy meghalt az az ember, akivel Algírban találkozott.

− Hogyan halt meg?

− Nem aggkori végelgyengülésben. Egyre veszélyesebb lesz magával ismeretségben lenni.

Ez már sok a jóból! Minden szálat, amely Carlosszal kötött össze, egymás után takarosan felfejtettek. Valamiben biztos voltam: ha mindez nem csupán a véletlen műve, akkor Danielli lesz a következő. Danielli híreitől csendesen kétségbeestem. Eddig mindenek ellenére reméltem, hogy Daniellinek és barátainak Párizsban és Algírban mégis sikerülni fog összehozni Carlosszal. Ez az út most láthatóan bezárult. − Danielli, a legjobb lesz, ha nem találkozunk többé. A saját életét kell élnie, és őszintén szólva, jobban szeretném, ha valaha majd végelgyengülésben hunyna el.

− Szívesen megpróbálok továbbra is segíteni a kutatásaiban. − Elhiszem. De jobb, ha hagyja.

Egy pillanatig habozott. Talán ellent akart mondani. De aztán bólintott. − Jó, visszaviszem a szállodájába.

− Nem, gyalog megyek. Meleg az éjszaka.

Kezet fogtunk, és kiszálltam.

− Mit fog most tenni, David?

Egy pillanatig ránéztem. Csodálkoztam.

− Folytatom a keresést, míg meg nem találom a fickót. Vigyázzon magára!

− Ön is! Ciao!

Egy pillanattal később már el is tűnt a szemem elől.

FejszalAveidah Londonban biztosított róla, hogy Tuniszban a repülőtéren várni fognak. Nem vártak. Azonkívül azt is közölte, hogy még aznap találkozom Arafattal. Nem találkoztam vele aznap. A szállodámból először is elkezdtem telefonálni. Felhívtam Londont. Fejszal Aveidah nem volt ott. Szerencsét próbáltam Béccsel, Párizzsal és még néhány más várossal. Nem tudom, hol lehettek a PFSZ vezetői ezen a szombat estén, az biztos, hogy az íróasztaluknál nem ültek. Másnap egy sor újabb telefon után felvettem a kapcsolatot Háliddal. Hálid, a PFSZ fiatal tagja, mindenekelőtt azért volt hasznos számomra, mert kitűnően beszélt angolul. Hálid a szállodában számtalan kávé mellett elmondta, hogy közvetlenül Arafatszemélyi stábjában dolgozik. Ezután elmagyaráztam neki, miért is jöttem Tunéziába. Figyelmesen hallgatott, lebonyolított néhány telefont, és közölte, hogy este hétkor egy kocsi értem jön, és elvisz a PFSZ fejéhez az interjúra. Hálid elment. Vártam. Az autó nem jött.

Három nap múlva Hálid segítségével az el-Fatah egyik alapítójával, Szaláh Halaffal készítettem interjút. Fedőneve ismerősebben hangzik: AbuIjád.

Ijád.

ban, Jaffában született. Apja élelmiszer-kereskedő volt. kereskedő volt. ben, Kairóban találkozott először Arafattal, alig három évvel azután, hogy családja elhagyta Palesztinát.

A kairói Dár el-Ulum Egyetemen filozófiát és irodalmat hallgatott, de lemondott ragyogó kilátásokkal kecsegtető akadémiai karrierjéről. Ehelyett az ötvenes évek elején Gázába ment, ahol a családja letelepedett, és a legnehezebb körülmények között tanítóként dolgozott a menekülttáborokban. Éjszakánként az egyiptomi hadsereg mellett működő kommandóegységnél szerzett katonai képzést. 1968-ban részt vett a karamehi ütközetben. A PFSZ csak ezután lett azzá az erővé, amelyet már számításba kellett venni. De nem a karamehi ütköz