/ Language: Hungary / Genre:antique

Feher_Farkas

David Gemmell


David Gemmel Fehér Farkas David A. Gemmell

Fehér Farkas

David A. Gemmell

Fehér Farkas

Legendás Druss krónikái

Fordította

Sziklai István

Korrektúra

Kovács Mária

Nyomdai előkészítés

Kovács Mária

Borítógrafika

John Picacio

Felelős kiadó

Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: David A. Gemmell

White Wolf

Copyright Š 2003 by David A. Gemmel

Al Right Reserved

Copyright Š 2004 Delta Vision Kft.

ISBN 963-7041-32-X

Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.

Telefon: 36 (1) 216-7053

Telefon/fax: 36 (1) 216-7054

www.deltavision.hu

David A. Gemmell

Fehér Farkas

Delta Vision Kiadó

Budapest

Ś

Ajánlás

A Fehér Farkast szeretettel ajánlom Lindának, Karlnak, Kate-nek, Jade-nek és Andrew-nak a vidám kerti partikért, és az ajándékért, amit a család jelent.

Ajánlom továbbá két embernek, akikkel sosem találkoztam:

Kennek és Malcolmnak, a Gemmel testvéreknek.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm Steve Saffelnek,

akinek tanácsai segítettek megteremteni Elátkozott Skilgannont,

Selina Walkernek, szerkesztőmnek a Transworldnél, és tesztolvasóimnak:

Jan Dunlopnak, Tony Evansnek és Stella Grahamnek.

Továbbá hálás köszönetem

Alan Fisher írónak, aki megosztotta velem mestersége fogásait,

Dale Riipkének a Drenai térképén végzett áldozatos munkájáért,

Dave Barrettnek,

és nyomdai szerkesztőmnek, Heather Padgennek.

Előhang

Kalmár Caphas megrémült, amikor az idegen megjelent a fővárostól északra húzódó erdőben rakott tábortüzénél. A

kereskedő nagy gonddal választotta meg pihenőhelyét, az úttól távol eső lapályosban, ahonnan a tűz fénye nem látszott. Bár a polgárháború véget ért, mindkét fél olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy csak kevés katona jutott járőrözésre a vadonban, ahol renegátok és katonaszökevények fosztogatták és rabolták ki az átutazókat. A kereskedő sokáig töprengett, hogy belevágjon-e egyáltalán az utazásba, de mivel a kalmárok zömét elrettentették a nehézségek, amivel Naashanban találkozhattak, Caphas jó lehetőséget látott arra, hogy hatalmas haszonra tegyen szert áruival a csiatcei selyemmel, a sheraki és gothiri fűszerekkel. Most azonban a mélyedés fölött ragyogó telihold fényében a haszon reménye nagyon messzire távolodott.

A lovas a tábor fölött magasodó fák közül léptetett elő, és megindította hátasát lefelé a lejtőn. A férfi haját hátul teljesen leborotválta, felül pedig torzonborz sörénnyé formálta a hajviselete elárulta, hogy egy naashani kardmester közeledik. A kereskedő ennek láttán kissé megnyugodott valószínűtlennek tűnt, hogy egy ilyen ember rabló lenne. A remek harcosok sokkal könnyebben is pénzhez juthattak a háborútól megtépázott országban, mint hogy utazó kalmárokat raboltak volna ki. A férfi öltözéke még inkább megerősítette Caphast abban, hogy nem rablóval van dolga. A praktikus ruhadarabok a sötét színű

bőrmel ény, a láncvértes vál védő, a bőrnadrág, és a szintén vérttel futtatott magas szárú lovaglócsizmák gazdagságról árulkodtak. A férfi hátasa ventriai telivér volt,

és az efféle hátasokkal ritkán lehetett találkozni még a vásárokon is az ilyen lovakat egyesével adták-vették, és az áruk kétszáz és négyszáz aranyraq között változott.

Egyértelmű volt, hogy a lovas nem tolvaj. A rablótámadás gondolata többé nem aggasztotta a kereskedőt, de felváltotta egy másfajta félelem.

A férfi leszállt a lováról és a tűzhöz bal agott.

A kardforgatókra jellemző kecsességgel mozog gondolta magában a talpra kászálódó Caphas. A lovas közelebbről fiatalabbnak bizonyult, mint amilyennek a kalmár először vélte: mindössze a húszas éveiben járt. Szúrós, zafírkék szempár ült a jóképű arcban. A kereskedő meghajolt.

Üdvözöl ek a tüzemnél, uram szólt. Jó dolog társaságra bukkanni ilyen kietlen vidéken. A nevem Caphas.

Skilgannon vagyok nyújtott kezet a jövevény.

A név hallatán émelyítő és rettentő félelem hasított a kalmárba, akinek hirtelen kiszáradt a szája. Tudva, hogy Skilgannon figyeli, nagy nehézségek árán sikerült ennyit kinyögnie:

Éppen

éppen estebédet készítek. Nagy örömömre szolgálna, ha megoszthatnám veled.

Köszönöm. Skilgannon tekintete végigfutott a táboron. A kardmester hirtelen felszegte fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Mivel te nem il atosítod magad, azt javaslom, hogy a nőket is hívd meg a tűzhöz. Az erdőben elég sok vadál at él: bár már közel sincs annyi farkas, mint egykor, de medvék azért akadnak, és néha-néha még párducok is előfordulnak. Hátat fordított Caphasnak, és a tűzhöz lépett.

A kereskedő ekkor vette észre a hátán keresztbe vetett furcsa eszközt. Közel öt láb hosszú lehetett, enyhén görbült, és a közepét fényesre csiszolták. Mindkét végét gyönyörűen faragott elefántcsont ékítette. Bár díszesnek és különlegesnek tűnt, láthatóan semmiféle célt nem szolgált: ezt Caphas is így gondolta volna, ha nem tudja, ki ez a férfi.

A jövevény levette a különös tárgyat, és a földre fektette, majd maga is letelepedett a tűz mel é.

A kalmár nehéz szívvel fordult a sötét erdő felé. Skilgannon tudta, hogy a lányok ott vannak, és ha meg akarja gyalázni vagy meg akarja ölni őket, akkor nem menekülhetnek előle.

Gyere ide, Lucresis és hozd Phaliát is! Minden rendben!

kiáltotta oda, és közben azon imádkozott, hogy ne tévedjen.

Sötét hajú, karcsú és fiatal nő lépdelt elő a fák közül, egy hét év körüli kislány kezét fogva. A gyermek kirántotta kezét nővére markából, és apjához futott. Caphas védelmezően átölelte és a tűz felé húzta.

Ők a lányaim: Phalia és Lucresis szólt, mire Skilgannon felpil antott és elmosolyodott.

Bölcs dolog az óvatosság: a lányaid gyönyörűek. Nyilván az anyjukra ütöttek.

Caphas kipréselt magából egy mosolyt.

Semmi kétség, valóságos szépség volt az anyjuk.

Rémülten látta, hogy Lucresis vakmerően bámulja a jóképű

férfit. A lány oldalra bil entette fejét, és beletúrt a hajába: tudta magáról, hogy gyönyörű, hiszen már eddig is számos fiatalember biztosította erről. Lucresis! Gyere, segíts a szekérből kihozni az edényeket és a lábasokat! szólt rá lányára Caphas, akinek hangjából kiérződött a feszültség.

A lány értetlenül ál t apja félelme előtt, de szó nélkül követte a kalmárt. Amikor odaértek a szekérhez, a férfi fogai között szűrve a szót, odavetette: Ne meresztgesd rá a szemed!

De annyira jóképű, apa!

Ő Elátkozott Skilgannon. Semmi dolgod vele. Örülhetünk, ha a puszta életünket megmenthetjük fűzte hozzá, továbbra is suttogva, majd lánya kezébe nyomott néhány lábast.

Lucresis hátrapil antott a tűznél ülő férfira. Skilgannon a kis Phaliával beszélgetett, és a kislány kacagva nevetett a kardforgató szavain.

Nem fog bántani minket, apa.

Ne a külsejük alapján ítéld meg az embereket! Ha csak a csúf emberek követnének el bűnöket, nem lenne nehéz megtalálni a csirkefogókat. Hallottam már történeteket a kilengéseiről, és nemcsak azokról, amelyeket a csatatéren követett el. Az a hír járja, hogy egykor volt egy nagy háza, ahol az összes szolgáját tapasztalt ringyók alkották. Ő nem az a fajta férfi, akit szívesen tudnék a lányom közelében.

Bárcsak lenne beleszólásom ebbe, de sajnos nincs fejezte be a mondatot lehangoltan.

Bárcsak nekem lenne beleszólásom! felelte erre Lucresis.

Caphas visszatért a tűzhöz, és elkészítette a húslevest, amelynek csábító és sűrű il ata hamarosan megülte a levegőt. A kalmár időnként megkavarta a vacsorát, majd megkóstolta a levest, azután pedig egy kis borsot és fűszereket adott hozzá. Végül sószemcséket morzsolt a nagy lábasba.

Úgy vélem, elkészült szólalt meg.

A vacsora után Skilgannon letette maga mellé a tányérját.

Igazán tehetséges szakács vagy, Caphas mester.

Köszönöm, uram. Ez a kedvenc időtöltésem.

Miért van pók a karodon? kérdezte a kis Phalia, és rámutatott a kardmester bal alkarján látható fekete tetoválásra.

Nem tetszik?

Rémesen csúf.

Phalia, udvariatlanság ilyet mondani! csattant fel Caphas, majd amikor rájött, hogy kitörésével megijesztette a gyermeket, gyorsan hozzátette: Ez a tisztek jele, drágaságom. A naashani harcosok így díszítik magukat. Az a tiszt, akinek ilyen jele van, nyolc ellenséget győzött le

egyetlen harcban. Ezek a tisztek kapják meg a pókot. A hadvezéreknek párduc van a mel ére tetoválva, vagy sasok, ha nagy győzelmeket arattak. A kalmár letérdelt a gyermek mellé. De nem szabad ilyesmiket mondanod.

Sajnálom, apa, de ez akkor is ronda.

A gyerekek azt mondják, amit gondolnak szólalt meg Skilgannon halkan. És ez nem is baj: te pedig nyugodj meg, kereskedő. Nem ál szándékomban ártani nektek. Az éjszakát a tábortokban töltöm, holnap reggel pedig továbbállok. Az életed biztonságban van akárcsak a családod becsülete. Mel esleg, az a ház, amiről

a lányodnak beszéltél, nem az enyém volt. Egy kurtizán volt a tulajdonosa, aki

mondjuk úgy

a barátom volt.

Nem akartalak sértegetni, uram.

A hal ásom nagyon éles, kalmár. És nem sértettél meg.

Köszönöm. Nagyon-nagyon köszönöm.

Ekkor hal ották meg a távolból felhangzó patadobogást.

Skilgannon felállt, és türelmesen várt.

Kisvártatva egy osztagnyi lovas érkezett a tisztásra, oszlopba rendeződve. Caphas, aki a polgárháború évei alatt beutazta egész Naashant, felismerte a súlyos sisakot viselő, fekete öltözetű fegyverforgatókban a királynő

lovasait. Mindegyikük dárdát, szablyát, és kicsi, kerek pajzsot viselt, amelyet egy pettyes kígyó díszített. Az oszlop élén lovagló férfi nem katona volt: Caphas felismerte benne a királynő kegyencét, a hosszú szőke hajú és szikár arcú Damalont. Az ötven lovas némán ült a nyeregben, Damalon pedig könnyed mozdulattal a földre szökkent.

Hosszú út ál mögöttünk, hadvezér köszöntötte Skilgannont.

És miért vál alkoztatok rá? kérdezte a harcos.

A királynőnek szüksége van a Nappal és Éj el Kardjaira.

Ajándékba kaptam őket felelte Skilgannon, de azután megvonta a vállát. Ám legyen úgy, ahogy lennie kel .

Felvette a földről a különös eszközt, és egy pil anatig még magánál tartotta, majd odalökte Damalonnak. Caphas észrevette, hogy a kardmester arca ekkor fájdalmasan megrándul.

A jóképű udvaronc, Damalon hátrapil antott a katonákra.

Nincs miért maradnia, kapitány szólt oda a gesztenyebarna herélten ülő sudár férfinak. A feladatunk véget ért.

A lovas közelebb léptetett.

Örülök, hogy újra látlak, generális üdvözölte Skilgannont.

Az istenek legyenek veled!

És veled is, Askelus! felelte a harcos.

A lovasok megfordították hátasaikat és elhagyták a tisztást.

Négy, sötét öltözetű férfi azonban hátramaradt ők nem viseltek kardokat, viszont övükről hosszú kések csüngtek alá. A négy alak leszállt a lováról és felzárkóztak Damalon mellé.

Miért mentél el? kérdezte a kegyenc Skilgannontól. A királynő minden hadvezérénél jobban istenített téged.

Volt rá okom.

Ez nagyon furcsa, hiszen megvolt mindened. Gazdagság, hatalom, egy olyan palota, amiért mások az életüket adták volna. Találtál volna másik feleséget, Skilgannon.

Damalon egyik kezével megfogta a különös eszköz egyik elefántcsont markolatát, majd megrántotta. Nem történt semmi.

Nyomd meg a markolaton azt a rubint szólt Skilgannon.

Az tartja vissza a pengét. Amint Damalon megnyomta a kiugró bütyköt, a kard elősiklott. A hold fénye megcsil ant az ezüstös acélon és a belevésett rúnákon. Caphas leplezetlen irigységgel meredt a kardra. A Nappal és Éj el Kardjai legendás hírnévnek örvendtek. A kalmár eltöprengett, hogy mennyit érhetnek a pengék egy királynak. Háromezer raqot? Ötezret?

Elképesztően szép szólalt meg Damalon. Felkavarja az ember vérét.

Azt tanácsolom neked, és a követőidnek, hogy szál jatok lóra és távozzatok közölte Skilgannon. Ahogy te mondtad, a feladatotok véget ért.

Ó, még nem egészen. A királynő roppant dühös volt,

amikor elmentél.

És még dühösebb lesz, ha te sem térsz vissza. Én pedig belefáradtam már a társaságodba. Értsd meg, Damalon: nem akarlak megölni sem téged, sem a bábjaidat. Csak annyit akarok, hogy szálljatok lóra, és menjetek el.

Önteltséged mindent elsöprő vicsorgott rá Skilgannonra Damalon. Nálam van a kardod, itt van velem négy hozzáértő pengeforgató, és mégis te fenyegetsz engem?

Hova tetted a józan eszed? Az udvaronc Caphasra nézett.

Milyen kár, hogy te is itt vagy, kalmár! Azt hiszem, a végzet akarta így. A végzet, amit senki sem kerülhet el.

Damalon megnyomta a smaragdot a kard másik markolatán. Ahogy a penge elősiklott, a fekete kardhüvely a földre hul t. A második kard aranyszínben tündökölt. A szőke kegyenc egy pil anatig néma csendben állt, tekintet beitta a pengék szépségét. Majd megrázta a fejét, mintha csak bűvölet alól szabadult volna ki. Öljétek meg az öreget és a gyereket! parancsolt rá az embereire. A lány kellemes szórakozást nyújt majd, mielőtt visszatérnénk a fővárosba.

Caphas látta, hogy Skilgannon Damalon felé mozdul, és a kardmester keze megvil an. Valami fényes és csil ogó süvített át a levegőn, és puhán az udvaronc torkába csapódott.

Az átszelt nyakból vér spriccelt elő. Ami ezután következett,

azt a kalmár soha életében nem felejtette el még a legcsekélyebb részlet is alaposan belevésődött az emlékezetébe.

Skilgannon lépett még egyet Damalon felé. Ahogy a haldokló férfi elejtette a kardokat, a harcos még a levegőben elkapta őket. A négy fekete ruhás gyilkos ekkor megrohanta, mire a kardmester eléjük szökkent. A két kard pengéje megcsil ant a tűz fényében. Nem volt harc, nem volt acélcsattogás. Néhány szívdobbanás alatt öt halott hevert a földön az egyik gyilkost szinte lefejezték, a másik testén pedig vál tól a hasáig húzódó hatalmas seb tátongott.

Caphas Skilgannont nézte, aki megtisztogatta az aranyés ezüstpengét, mielőtt visszacsúsztatta volna őket a fekete kardhüvelybe, amelyet azután a hátára lendített.

Az lesz a legjobb, ha új piacokat keresel, Caphas szólalt meg a harcos. Attól tartok, mostantól fogva Naashan túl veszélyes lesz számodra.

A kardmester még csak nem is kapkodott levegőért, és homlokán egyetlen verítékcsepp sem ütközött ki. A férfi hátat fordított a kalmárnak, és megvizsgálta a földet a halott Damalon körül, majd lehajolt, és felkapott egy apró, nagyjából két hüvelyk átmérőjű kerek fémdarabot, amely vérben úszott. Skilgannon tisztára törölte a tárgyat az udvaronc ingében. Caphas látta, hogy a fémdarabnak fűrészes az éle, mire megborzongott. A kardmester visszadugta az aprócska fegyvert az öve mögötti rejtett

tokba, majd a lovához lépett és felnyergelte az ál atot.

Caphas lépett oda hozzá.

Minket is megöltek volna. Köszönöm, hogy megmentetted a lányaimat és engem.

A kislányod megrémült, Caphas. Az lesz a legjobb, ha megnyugtatod felelte Skilgannon, és könnyed mozdulattal lóra szál t.

Lucresis rohant oda a lovához.

Én is hálás vagyok meredt rá tágra nyílt szemmel a kardmesterre. A férfi rámosolygott, majd előrehajolt, megfogta a kezét, és megcsókolta.

Sok szerencsét, Lucresis! Nagyon örültem volna, ha még egy kis időt eltölthetek a társaságodban. Elengedte a lány kezét, és Caphasra nézett, aki magához szorította kisebbik lányát. Ne maradjatok itt éjszakára! Pakoljátok fel a szekeret, és sietve induljatok északnak!

Skilgannon nem szólt többet, csak ellovagolt. A kalmár addig nézett utána, amíg el nem tűnt a fák között. Lucresis felsóhajtott és apjához fordult.

Bárcsak maradt volna!

A kereskedő hitetlenkedve csóválta a fejét.

Éppen az imént láttad, hogyan végzett öt emberrel. Az Elátkozott egy könyörtelen és halálos ember, Lucresis.

Lehet, hogy így van, de a szeme gyönyörű.

Első fejezet

Az égő épületekből felszálló füst még mindig ott terjengett a házak között, de a tegnap még lázongó csőcselék mára szétoszlott. A város felé két pap ballagott lefelé a dombról.

A keleti hegyek felett sűrű felhők gyülekezek, esőt ígérve délutánra. A vidéken hideg szél söpört végig. Braygan testvér általában élvezte a vén kolostortól a városkáig tartó sétát, főleg akkor, ha a fehér épületek és a száguldó folyó csil ogva verték vissza a napfényt. A fiatal, de pufók pap szeretett elgyönyörködni a réten nyíló színes virágokban, amelyek olyan aprónak és il ékonynak tűntek az örökkévaló, hósipkás hegyek előterében. A mai nap azonban más volt. Ma minden olyan másnak tetszett. A szépség most is jelen volt, de a levegőben kézzelfoghatóan ott lebegett a veszély és valamiféle baljós fenyegetés.

Bűn az, ha rémült az ember? kérdezte társát, egy sudár ifjút, akinek ragyogóan kék tekintete fagyosan meredt a világba, és akin az akolitusok fakó köntöse valahogy oda

nem il őnek tűnt.

Öltél valaha embert, Braygan? kérdezte Lámpás hidegen és mindenféle érdeklődés nélkül.

Természetesen nem.

Megraboltál, megloptál, vagy meggyaláztál valakit?

Braygan teljesen megdöbbent, és társára pil antott, pil anatnyilag megfeledkezve még félelméről is.

Nem.

Akkor miért töltesz olyan sok időt azzal, hogy a bűnök miatt aggódsz?

Braygan nem felelt. Sosem szeretett Lámpás testvér mellett dolgozni. A férfi csak ritkán beszélt, de volt benne valami, ami teljesen felkavarta. Mélyen ülő zafírszínű szeme vadságról árulkodott, szikár arca keménységet sugárzott, arcvonásairól csak úgy sütött az engesztelhetetlenség.

Ráadásul karján és lábán kardok ütötte sebhelyek húzódtak. Braygan akkor látta őket, amikor együtt dolgoztak a mezőn, még a nyáron. Kérdezett róluk Lámpástól, de a férfi nem felelt semmit. Mint ahogy nem felelt azokra a kérdésekre sem, amelyeket a hátán, mel én és karján látható durva és harcias tetoválásokról tett fel: a lapockái között látható, kiterjesztett szárnyú és kimeresztett karmú sasról, a bal alkarját díszítő hatalmas pókról és a

mellére került vicsorgó párducfejről. Amikor ezekről kérdezte Lámpást, a férfi csupán rámeredt fagyos tekintetével, és egy árva szót sem szólt. Minden másban azonban kiváló akolitusnak bizonyult: keményen dolgozott, és sosem próbált meg kibújni a feladatok alól. Sosem panaszkodott, sosem vitatkozott, és részt vet az összes imádságon és tanórán. Amikor kérdezték, szó szerint tudott idézni egész részeket a Szentírásból, és rengeteget tudott a környező országok történelméről is.

Braygan figyelme ismét visszaterelődött a városra, és ezzel félelmei is visszatértek. Az őrség katonái semmit sem tettek azért, hogy megfékezzék a lázongókat. A csőcselék két nappal ezelőtt rátámadt Labberan testvérre, amikor a templomi iskolába ment tanítani, és eltörték a karját.

Ütötték-verték a papot, majd vasrudakkal támadtak rá.

Labberan már nem volt fiatalember, és nem sok hiányzott hozzá, hogy meghaljon.

A két pap elérte a folyó fölött átívelő kis hidat. Braygan rálépett fakó köntösének szélére, és megbotlott. Elesett volna, ha Lámpás testvér meg nem ragadja a karját, és vissza nem rántja.

Köszönöm kapott levegő után a pufók pap, akinek karja megfájdult a másik satuszerű szorításától, így önkéntelenül is megdörzsölte.

A leégett házak közül emberek léptek elő. Braygan

megpróbálta nem bámulni őket mint ahogy az egyik magas fáról alácsüngő két testet sem.

Halálra vagyok rémülve, testvérem suttogta oda társának. Miért tesznek az emberek ilyen gyűlöletes dolgokat?

Azért, mert meg tudják tenni felelte a sudár pap.

Te nem vagy megrémülve?

Ugyan mitől lennék?

A kérdés nevetségesnek tűnt Braygan szemében.

Labberan testvért szinte agyonverték, és a gyűlölet ott lappangott mindenfelé. Megfenyegették az egyházat és a papságot, a rémségek pedig csak folytatódtak. Átkeltek a hídon, maguk mögött hagyták a füstölgő épületeket, és beértek a főutcára. Brayganról mostanra ömlött az izzadtság. Itt még több emberrel találkoztak, és észrevett egy csapat fekete ruhás katonát, akik a kocsma ajtaja előtt álldogáltak. A városiak közül többen megál tak, és a papokat nézték, akik folytatták útjukat a patika felé. Az egyik férfi sértést ordított oda nekik.

Izzadtság csöpögött Braygan szemébe, amitől pislognia kellett. Lámpás testvér keze a patika ajtaja felé nyúlt, de az zárva volt. A sudár pap bekopogott, de válasz nem érkezett. Mögöttük kezdett összeverődni a tömeg, Braygan pedig megpróbált nem az arcokra nézni.

Mennünk kel ene, Lámpás testvér suttogta társának.

Valaki haragosan odavetett valamit Braygannak. A pap megfordult, hogy feleljen, de ekkor egy ököl csapódott az arcába, és a férfi a földre zuhant. Egy csizmás láb mellbe rúgta, mire felkiáltott, és a patika ajtaja felé hengeredett.

Lámpás testvér átlépett felette, és elállta a Brayganra támadó férfi útját.

Vigyázz! szólt oda neki Lámpás szelíden.

Ugyan mire? kérdezte a nagydarab, szakállas alak, aki a bírák zöld selyemövét viselte.

Vigyázz a haraggal, testvér! mondta Lámpás. Megvan az a szokása, hogy bánat jár a nyomában.

A férfi felnevetett.

Majd én megmutatom neked, mi az a bánat! Ökle Lámpás arca felé suhant, de a pap elhajolt, az ütés pedig célt tévesztett. A támadó előretántorodott, elvesztette egyensúlyát, és elbotlott a pap kinyújtott lábában, majd térdre zuhant. Haragjában bömbölve azonnal talpra szökkent, és Lámpás testvérre vetette magát, de ismét elhibázta és ismét a földre került: ezúttal arccal előre rogyott rá az utca kövére. Arcát vér maszatolta össze, de ismét felállt, csak sokkal megfontoltabban, és övéből

előhúzta kését.

Légy óvatos! figyelmeztette Lámpás. Még jobban is megsebesítheted magad.

Még hogy megsebesítem magam? Bolond vagy?

Kezdem azt hinni, hogy igen felelte a pap. Nem tudod véletlenül, hogy mikor nyit ki a gyógyszerész? Egyik testvérünk megsebesült, és gyógynövények kel enének, hogy csil apítsuk a lázát.

Te vagy az, akinek szüksége lesz a gyógyszerészre!

Éppen az imént mondtam, hogy szükségem van a gyógyszerészre. Beszéljek talán lassabban?

A férfi hangosan elkáromkodta magát, majd rohamra lendült. Késével Lámpás hasa felé szúrt, de a pap ismét elhajolt, karja pedig éppen csak súrolta támadója vál át. A bíró elrobogott a szerzetes mel ett, és fej el nekicsapódott a patika falának. A földre rogyott, és felsikoltott, amikor saját kése belefúródott a combjába.

Lámpás odalépett hozzá, és letérdelt mellé, szemügyre véve a sebet.

Bár vitatható, de azért szerencse, hogy elhibáztad a fő

ütőeret. Viszont mindenképpen össze kel varrni a sebet.

Felállt és a tömeg felé fordult. Vannak itt barátai ennek az

embernek?! kiáltott oda. El kell látni a sérülését!

Ekkor több férfi vált ki a tömegből.

El tudjátok látni a sebét? érdeklődött Lámpás.

Nem.

Akkor vigyétek a tavernába! Majd én összeöltöm a sebet.

És küldjetek el valakit a gyógyszerészért! Még számos feladat vár rám ma, és nem időzhetek itt sokáig.

Braygan, akire a tömeg ügyet sem vetett, talpra kászálódott, és tekintetével követte azokat, akik felkapták a fájdalmában nyögő férfit, és elindultak vele a kocsma felé.

Lámpás hátrapil antott a másik papra.

Várd meg itt a gyógyszerészt! Azonnal jövök. Ezzel megindult a taverna felé, mire a tömeg szétnyílt előtte.

Braygan szédelgett, és enyhe hányinger tört rá, mire többször nagy levegőt vett.

Ki volt ez? kérdezte ekkor egy hang.

A fekete páncélos katonák egyike tette fel a kérdést, egy mélyen ülő szemű, szikár arcú férfi.

Lámpás testvér felelte Braygan. A könyvtárosunk. A katona felnevetett, a tömeg pedig kezdett szétszéledni.

Szerintem ma már nem lesz több bajotok közölte a fegyverforgató.

Miért akarnak ártani nekünk? Mi mindig arra törekedtünk, hogy mindenkit szeressünk, és sokakat felismertem a tömegben, akiken segítettünk, amikor betegek voltak. A múlt évben, amikor kitört az éhínség, megnyitottuk előttük a raktárainkat.

A katona vál at vont.

Ne tőlem kérdezd!

És ti miért nem védtek meg minket?

A katonák a kapott parancsnak engedelmeskednek, pap.

A hadi kódex nem engedi, hogy csak azoknak az utasításoknak engedelmeskedjünk, amelyek a kedvünkre valóak. Ha én lennék a helyetekben, elhagynám a kolostort, és északnak indulnék. Már nem telik bele sok idő, és megtámadják a menedéketeket.

Miért támadnának ránk?

Kérdezd a barátodat! Úgy tűnik, ő olyasvalaki, aki tudja, merről fúj a szél. Itt rövid szünetet tartott. A verekedés során észrevettem a bal alkarját díszítő sötét tetoválást. Mi volt az?

Egy pók.

Én is úgy láttam. Talán a mellén is van egy oroszlán vagy valami hasonló?

Igen, van egy párduc.

A katona hallgatott, és egy szó nélkül távozott.

Skilgannon immár három éve kereste a tökéletes pil anat újbóli átélését, a teljes tisztánlátás és céltudatosság érzését. Nagy néha csábítóan közelinek tűnt a cél, mintha egy elmosódott árnykép lebegett volna látómezeje szélén, amely mindig odébb táncolt, amikor megpróbált közvetlenül ránézni.

Eldobta magától a gazdagságot és a hatalmat, és útnak indult, hogy választ találjon kérdéseire. Cobalsin átalakított várában belépett a papi rendbe, és három évet töltött elmefonnyasztó tanulással és vizsgálódással, hogy azután jórészt elvesse azokat a filozófiákat és tanításokat, amelyek semmiféle kapcsolatban nem ál tak az ember jelenlétével megátkozott valós világgal.

Az álmok pedig minden éjjel kísértették őt. Újra meg újra egy sötét erdőben bolyongott, keresve a Fehér Farkast.

Mindig megpil antotta az állat fakó bundáját, és ekkor

előhúzta kardjait. A holdfény megcsil ant a pengéken, a farkas pedig eltűnt.

Ösztönösen érezte, hogy kapcsolat van a farkas és a kardok között. Abban a pil anatban, hogy megérintette a két markolatot, a fenevad elenyészett, de olyan erős volt a farkastól való félelme, hogy nem tudott ellenállni a pengék csábításának.

A Lámpás néven ismert szerzetes ökölbe szorított kézzel és szorítással a mellében riadt fel álmából, majd felkelt keskeny priccséről. A kis szobában egyetlen apró ablak volt, és Skilgannon időnként börtöncellának látta a helyiséget.

Ezen az éjszakán vihar dühöngött a kolostor falain kívül.

Lámpás testvér mezítláb kilépett a folyosóra, és felment a tetőre vezető lépcsőkön, majd kilépett a szakadó esőbe.

Vil ám cikázott végig az égen, majd hamarosan követte a mennydörgés mély robaja.

Az utolsó csata utáni éjszakán is esett.

Eszébe jutott a sárban térdeplő ellenséges pap. Körülötte ezerszám hevertek a hul ák. A pap felpil antott rá, majd vézna kezét a viharfelhők felé nyújtotta. Az eső lucskosra áztatta fakó színű köntösét.

Az ég könnyei ezek mondta.

Skilgannon még mindig meglepődött, hogy milyen erősen él benne ez a pil anat. Ugyan miért sírna egy isten? Eszébe jutott, hogy akkor kinevette a papot, és bolondnak nevezte.

Találj magadnak olyan istent, aki valódi hatalommal bír! A sírás a gyengéknek és az erőtleneknek való.

Skilgannon a zuhogó esőben kisétált a kolostor tetejére, és körbenézett a dimbes-dombos vidéken, majd tekintetét keletre fordította.

Az esőzés enyhült, a felhők lassan szétváltak. A háromnegyedig megtelt hold fénylő áradatba vonta a tájat.

A lenti városka házai hófehéren és tisztán csil ogtak. Ma éjjel nem járták a várost a lázongó tömegek, sem az őket uszítók. A kereskedőnegyedben támadt tüzet eloltotta a vihar. Skilgannon arra gondolt, hogy a csőcselék majd csak holnap verődik össze. Vagy talán csak holnapután.

Mit keresek én itt? tette fel a kérdést magának. Az az ostoba alak ott a városban azt kérdezte tőle, hogy bolond-e. A kérdés azóta is ott motoszkált a fejében. Amikor összevarrta a férfi combsebét, belenézett a szemébe, és látta a benne megcsil anó gyűlöletet. A férfi akkor azt mondta: Eltüntetjük a fajtádat a történelem lapjairól.

A fajtádat.

Skilgannon lepil antott a kocsmaasztalon heverő alakra, akinek az arca elszürkült a fájdalomtól.

Megölhetitek a papokat, kis ember. És ez nem is lesz túl nehéz, hiszen nem fognak el enállni. De eltüntetni őket a történelem lapjairól? Szerintem az nem fog menni. A hozzád hasonló bábok nem rendelkeznek ilyen hatalommal.

Csípős szél csapott le a tetőre. Skilgannon megborzongott, majd elmosolyodott. Levetette átázott köntösét, és a földre dobta. Ott állt meztelenül a holdfényben, megtornásztatta karizmait, megfeszítette hátát, majd könnyed mozdulattal felvette a sas pózt: bal lábát jobb bokája mögé csúsztatta, jobb karját felemelte, balját köré fonta, és két kézfejének hátát egymáshoz nyomta. Mozdulatlanul ál t, tökéletesen megtartva egyensúlyát, és ebben a pil anatban egyáltalán nem tűnt papnak. Teste izmos volt és szikár, kardok és lándzsák ütötte régi sebhelyek húzódtak mellén és karján.

Skilgannon nagyokat kortyolt a levegőből, majd ellazította testét. A hideg mostanra semmit nem jelentett neki, és Lámpás testvér könnyed mozdulatokkal fogott bele a gyakorlatokba, amelyet egy másik életében tanult: a megfeszülő íjba, a sáskába, a pávába, majd a varjúba.

Izmai megfeszültek, teste ellazult, és táncot idéző

mozdulatokat tett: ugrott és forgott, végig megőrizve a tökéletes egyensúlyt. Csupasz bőrén a fagyos esőcseppeket meleg veríték váltotta fel.

Dayan arca bukkant fel gondolatai között. Nem az az arc,

amikor utoljára látta őt, immár holtan, hanem az a mosolygó és ragyogó arc, amikor együtt úsztak a palota kertjének márványmedencéjében. A gyomra összerándult a képtől, arca azonban mit sem árult el abból, hogy mit érez, egyedül a szeme körül feszültek meg az izmok. Nagy levegőt vett, a tető széléhez lépett, és kezével megtapogatta az egy láb széles párkányt. A sima kövön vízcseppek csil antak: az eső csúszóssá változtatta a peremet. A Lámpásként ismert férfi felugrott a párkányra, és ott állt jó hetven lábbal a sziklaszál fölött, amelyre a kolostor épült. A keskeny párkány nagyjából harminclábnyit futott egyenesen, majd élesen elkanyarodott jobbra.

Skilgannon egy ideig tanulmányozta a párkányt, aztán behunyta a szemét. Csukott szemmel futásnak eredt, majd felugrott a levegőbe, hogy azután szűk ívben megpördüljön.

Jobb lába szilárdan ért földet a párkányon, és meg sem csúszott, bal lábfeje azonban megérintette jobb bokáját, amitől megingott, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát.

Kinyitotta szemét, és ismét lepil antott az alatta elterülő

sziklákra.

Tökéletesen számította ki a távolságot. Elméjének egy apró zugában azonban azt kívánta, bárcsak ne így tett volna.

Megfordult, és könnyed mozdulattal leugrott a párkányról a tetőre, majd felöltözött.

Ha a halálra vágysz gondolta magában , az hamarosan úgyis eljön érted.

A harmincöt pap két napon át szinte el sem hagyta a régi Cobalsin-várat, és a külső mel éképületeket, legfeljebb a városkától keletre elterülő rétre merészkedtek ki. Itt legeltették azt a ritka fajtájú kecskékből és juhokból álló három nyájat, amelyekből a gyapjút nyerték, hogy azután ruhát szőjenek belőle ezzel a papok elég haszonra tettek szert, hogy el ássák magukat és a tantriai fővárosban, Mellicane-ban található egyházközpontot.

A városka baljóslatú némaságba burkolózott. A fel ógatott idegenek testét leszedték, a katonák pedig elmentek. A papok közül sokan reménykedtek abban, hogy elmúlt a rettegés ideje, és az élet hamarosan visszatér a megszokott kerékvágásba. Közeledett a tavasz és rengeteg volt a tennivaló: vadvirágokat kel ett szedni a köpenyek és a tunikák festéséhez, meg kellett vásárolni és elő kellett készíteni azokat a titkos olajkeverékeket, amelyek vízállóvá tették az általuk szőtt ruhákat, és egyben segítettek megőrizni azok színét. A kolostorban készített öltözékeket nagyra becsülték a nemesek és a gazdagabb városok lakói. A bárányok el ése már meg is kezdődött, és a tavaszi kiválogatás ideje is elérkezett. Hamarosan

megérkeznek a kalmárok, hogy húst vegyenek, amiért cserébe terményeket és különféle készleteket adtak az elkövetkező évszakokra.

Hosszú hetek óta most először volt valamivel jobb a hangulat a kolostorban, és még a sebesült Labberan testvér láza is elmúlt, így reménykedni lehetett, hogy hamarosan a felépülés útjára lép.

Azonban nem mindenki hitte, hogy túl vannak már a legrosszabbon.

A második nap reggelén Lámpás testvér felkereste az apátot.

Nyugatnak kel ene indulnunk közölte a pap köszönés helyett.

Cethelin apát, a gyérülő fehér hajú és szelíd tekintetű vén szerzetes csak intett Lámpás testvérnek, hogy kövesse őt a toronyban elhelyezett dolgozószobájába. A kis szobából, ahol csupán két merev háttámlás szék meg egy hosszú íróasztal kapott helyet, egyetlen keskeny ablakon lehetett kilátni, rá a városra.

Miért akarod, hogy elmenjünk, testvérem? kérdezte az apát, és intett Lámpásnak, hogy üljön le.

Közeleg a halál, szentatyám.

Tudom felelte az apát szelíd hangon. De miért akarod, hogy elmenjünk?

Lámpás testvér megcsóválta a fejét.

Bocsáss meg, de a kérdésednek nincs semmi értelme.

Csupán egy kis haladékot nyertünk. A vihar hamarosan kitör: az uszítók már most is arra buzdítják a város lakóit, hogy jöjjenek ide és mészároljanak le minket. Hamarosan holnap vagy holnapután

tömeg fog összeverődni odakint. És mi töltjük be az ellenség szerepét, mi leszünk azok, akiket démonoknak bélyegeznek. Miután betörik a kaput, mindnyájunkat levágnak. Futótűzként zúdulnak majd végig a kolostoron.

Ifjú testvérem, ismét csak azt kérdezem: miért akarod, hogy elmenjünk?

Itt akarsz meghalni?

Hogy én mit akarok, az mit sem számít. Ez itt a szellem harmóniájának lakhelye. Azért létezünk, hogy szeretetet és megértést nyújtsunk egy olyan világban, amely túl gyakran fürdött meg vérben és gyűlöletben. Mi pedig nem erősítjük tovább ezt a szenvedést. A célunk a megvilágosodás, ifjú testvérem. Azt kutatjuk, miként terjeszthetjük ki a lélek útját, ami arra vágyódik, hogy egyesüljön Minden Dolgok Forrásával. Nem félünk a haláltól, mivel az csupán egy

újabb lépés az út során.

Ha ez az épület felgyul adna, akkor is itt ülnél és várnád, hogy elemésszenek a lángok, szentatyám?

Nem, Lámpás. Akkor biztonságos helyet keresnék.

Csakhogy ez a helyzet nem azonos azzal, amivel most állunk szemben. A tűz élettelen és személytelen. A mi regulánk azt írja elő, hogy szeretettel fogadjuk a gyűlöletet is, és bocsássunk meg a kínzóinknak is. Nem futhatunk el, ha veszélyben forog az életünk. Ha így tennénk, az olyan lenne, mintha nem hinnénk saját filozófiánkban. Hogyan engedelmeskedjünk a tanításainknak, ha elfutunk a gyűlölet elől?

Ezt a filozófiát képtelen vagyok elfogadni felelte Lámpás.

Tudom. Ez az egyik oka annak, amiért nem találod azt, amit keresel.

Nem tudod, hogy mit keresek felelte Lámpás, árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában.

A Fehér Farkast kutatod felelte az öregember szelíden.

De nem tudod, mi az, és azt sem, hogy miért keresed.

Amíg nem tudod, mit kutatsz, addig az mindörökre elkerül téged. De mondd csak, miért jöttél ide, ifjú testvérem?

Most már magam sem tudom. A férfi szúrós kék szeme nem eresztette az apát tekintetét. Honnan tudsz ilyen

sokat rólam?

Tudom, hogy olyan ember vagy, akinek gyökerei a test világába nyúltak. Éles az elméd, és intelligens vagy, Lámpás testvér. Tudom, hogy amikor lemész a városba, az asszonyok áhítattal néznek rád, és rád mosolyognak.

Tudom milyen nehéz megtartanod a cölibátus reguláját.

Van még valami, amit hallani kívánsz?

Megpróbáltam jó pap lenni sóhajtott fel a szálas férfi.

Belemerültem az imádság és a szeretet világába. Azt gondoltam, hogy idővel majd megértem ezt a világot, de még most sem jutottam el idáig. A múlt nyáron azért kockáztattuk az életünket, hogy megmentsük a pestistől a városiakat. Akiket megmentettünk, azok közül ketten is részt vettek Labberan testvér megverésében. Az egyik asszony, akinek gyermekét a sír széléről hoztuk vissza, arra biztatta férjét, hogy verje szét Labberan arcát. Mocskos csőcselék mind!

Az apát elmosolyodott.

Milyen egyszerű lenne a szeretet, ha csak azoknak juttatnánk belőle, akik megérdemlik, ifjú testvérem. De ugyan mi haszna lenne? Ha adsz egy ezüstöt egy szegény embernek, akkor az ajándék. Ha elvárod, hogy később megadja neked, akkor kölcsön. Mi pedig nem kölcsönözzük a szeretetet, Lámpás. Mi ingyen osztogatjuk.

És mit érsz el azzal, ha engeded, hogy megöljenek téged? Hozzájárul ez akár egyetlen szikrával is a világban fellelhető szeretethez?

Az apát megvonta a vállát.

Talán igen, talán nem.

Néhány pil anatig némán ültek mindketten.

Honnan tudsz a Fehér Farkasról? kérdezte azután Lámpás. Hiszen csak az álmaimban létezik.

És te honnan tudod, hogy az egy farkas, amikor sosem láttad? kérdezett vissza az apát.

Ez nem válasz a kérdésemre.

Rendelkezem egy adottsággal, Lámpás. Egy aprócska adottsággal. Miközben mi itt üldögélünk, látlak téged, de látom a gondolataidat és az emlékeidet is, amelyek fel-felvil annak körülötted. Két fiatal nőt látok: mindkettő

gyönyörű szép, de az egyik haja aranyszínű, a másiké pedig fekete. Egymás ellentétei: egyikük kedves és gyengéd, a másik vad és szenvedélyes. Látok egy festett szőke hajú, sudár férfit, akinek nőiesek a vonásai.

Cethelin lehunyta a szemét. Látok egy törődött embert, aki egy kertben térdepel, és virágokat ültet. Jó ember, de már nem fiatal. Az apát felsóhajtott és Lámpásra nézett.

Ismered őket?

Igen.

És a szívedben hordozod őket.

Mindig.

A Fehér Farkassal egyetemben.

Úgy tűnik, igen.

Ebben a pil anatban felhangzott a reggeli imára hívó harang kondulása. Az apát felállt.

Majd még beszélünk, Lámpás testvér. Áldjon meg a Forrás!

Téged is, idős testvérem felelte Lámpás, aki szintén felál t, és meghajolt.

Oly sok minden akadt a világban, amit Braygan nem tudott felfogni. Az emberek valóságos rejtélynek bizonyultak.

Miként lehet az, hogy az ember látja a hegyek csodáit vagy az éjszakai ég fenségét, és mégsem érti meg a kicsinyes emberi becsvágyat? Bár minden ember fél a haláltól, miként képesek mégis olyan könnyen másokra mérni azt?

Braygan önkéntelenül is a lángoló épületek előtt

yg

p

felakasztott tetemekre gondolt. Azokat az embereket nem egyszerűen fel ógatták, hanem előbb összeverték és megkínozták őket. Az ifjú pap el sem tudta képzelni, hogyan lelhet bárki örömet ilyen ocsmány tettben. És mégis akadtak ilyenek, mivel elmondták neki, hogy a tömegben sokan nevettek, amikor a tehetetlen áldozatokat a vesztőhelyre hurcolták.

A fiatal pap Labberan testvér ágya mel ett ült, és segített rendtársának a zöldségleves elköltésében. Időnként abbahagyta a kanalazást, és egy asztalkendővel megtörölgette Labberan száját. Az idős pap arcának bal oldala fel volt dagadva és teljesen megbénult, így a leves a szájából az ál ára csurgott.

Erősebbnek érzed magad valamivel, testvérem?

kérdezte Braygan.

Egy kicsivel felelte Labberan, akinek szavai összefolytak.

A pap mindkét alkarját sínbe tették, és a keze is feldagadt és elkékült a zúzódásoktól. A férfi vékony arca beteges, sárgás árnyalatot öltött. A hatvanadik évéhez közeledő

Labberan már nem volt erős, és kevés híja volt, hogy agyon nem verték. Braygan látta, hogy a vén pap szeméből kibuggyan egy könnycsepp, és lassan lefolyik az arcán.

Vannak még fájdalmaid, testvérem?

Labberan megrázta a fejét. Braygan félretette a levesestálat, az idős szerzetes pedig behunyta a szemét, és elszunyókált. Az ifjú pap halkan felállt, és elhagyta a kicsiny szobát. Az üres tálat levitte a lenti konyhába, hogy elmossa. Odalent több pap is szorgoskodott, éppen az ebédet készítették. Anager testvér lépett oda Brayganhoz.

Hogy van? kérdezte az alacsony emberke. Ízlett neki a zöldséglevesem? Mindig ez volt a kedvence.

Jóízűen evett, Anager, és biztosra veszem, hogy nagyon jólesett neki.

Anager bólintott, és láthatóan megkönnyebbült. Az alacsony és csapott vál ú férfi idegrángásban szenvedett, amitől feje beszéd közben meg-megremegett, és ami rettentően zavarta Braygant.

Tudod, a fiúk voltak azok mondta Anager. Ők ütötték a leginkább.

A fiúk?

A fiúk, akik a templomi iskolába járnak.

Braygan összezavarodott. Labberan a helyi gyereket tanította, és hetente kétszer lement a gyűlésterembe, ahol írást és számtant oktatott, valamint mesélt a Forrásról és annak csodáiról. A gyerekek tanítása nagy örömet okozott Labberannak. A jövőnk az ifjakban rejlik mondogatta

gyakran. Ők az alapok, és csak rajtuk keresztül remélhetjük, hogy véget vetünk a gyűlölködésnek.

És mi van a fiúkkal?

Miután a csőcselék összeverte, több gyerek is odament, és megrugdosta. Szerinted vége van a lázongásnak, Braygan testvér?

Igen. Azt hiszem, igen. Minden sokkal nyugodtabbnak tűnik.

Tudod, ezek a bírák azok, akik a bajt kavarják. Igaz, hogy Lámpás testvér megverte az egyiket?

Nem vert meg ő senkit. Az a fickó ügyetlen volt, és szerencsétlenül esett.

Azt mondják, hogy a fővárosban már több gyilkosság is történt pislogott szaporán Anager, és lehalkította a hangját. Még az a hír is járja, hogy elengedték a fenevadakat. Mi lesz, ha idejönnek?

Miért engednék ide a fenevadakat? A háború délen és keleten dúl.

Igen, igazad van. Hát persze, hogy igazad van. Tudod, én már láttam egyet, ebben az évben, amikor ott voltam a játékokon. Iszonyatos volt. Hatalmas. Négy embert küldtek ellene, de mindet megölte. Rettenetes egy lény volt, és azt

mondják, részben medve. Mindenesetre borzalmas egy teremtény, valóságos szörnyeteg. Természetel enes, Braygan. Annyira természetellenes.

Braygan bólintott, és arra gondolt, talán nem éppen a legalkalmasabb a pil anat, hogy rámutasson arra, miszerint a papoknak tilos véres sporteseményeket látogatni.

Elhagyta a konyhát, és az alsó csarnok felé indult, majd kilépett a veteményesbe, ahol több testvér dolgozott, akik azonnal Labberan felől érdeklődtek. Elmondta nekik, hogy paptársuk kicsit jobban van ma, bár elméjének rejtett zugában tudta, hogy ez inkább csak szívbéli jókívánság.

Labberan testvért többféle értelemben is összetörték az események. Braygan egy órát dolgozott a többiekkel: egy nagy barna zsákból óvatosan növényi gumókat emeltek ki, majd elültették őket. Ekkor hívatták az ifjú papot az apát irodájába.

Braygant elöntötte az idegesség, amikor megál t az ajtó előtt. Azon töprengett, hogy számos hibája közül melyikre hívja fel vajon a figyelmét az apát. Azzal a feladattal bízták meg, hogy szervezze meg a kápolna tetejének kijavítását, de az esőcsatornához való bádog még nem érkezett meg.

Azután a festékekkel sem minden úgy sikerült, ahogy tervezte, de az nem az ő hibája volt. A zsák kiszakadt, amikor beleöntötte a sárga festéket, amiből csak kétadagnyit kel ett volna beletenni, de így több mint tíz ömlött a kádba. Az eredmény rettenetes, hasznavehetetlen

narancsszín lett, amit fel kel ett hígítani. Mindez nem történik meg, ha Nasley testvér nem kéri kölcsön a mérőedényt.

Braygan bekopogott, majd belépett. Az apát a csendesen lobogó apró tűz mel ett üldögélt, és intett a papnak, hogy foglaljon helyet.

Jól vagy, ifjú testvérem? köszöntötte.

Jól vagyok, idős testvérem.

Elégedett vagy?

Braygan nem értette a kérdést.

Elégedett? Ööö

milyen értelemben?

Elégedett vagy az itteni életeddel?

Ó, igen, idős testvérem. Szeretem ezt az életet.

Mit szeretsz benne, Braygan?

Szolgálni a Forrást

és

és segíteni az embereknek.

Igen, ezért vagyunk itt felelte az öregember, és fürkészően mérte végig a papot. Azt várják tőlünk, hogy ezt mondjuk. De mi az, amit te szeretsz benne?

Biztonságban érzem magam itt, idős testvérem. Úgy érzem, ide tartozom.

És miért jöttél hozzánk? Hogy biztonságban érezd magad?

Részben igen. Ez baj?

Biztonságban érezted magad, amikor az a férfi megtámadott téged a városban?

Nem, idős testvérem. Akkor nagyon megrémültem. Az apát félrenézett, és belebámult a tűzbe. Láthatóan elveszett gondolataiban, Braygan pedig hal gatott. Végül az apát ismét megszólalt.

Hogy érzi magát Labberan testvér?

Nem javul az ál apota olyan gyorsan, ahogy javulhatna. A kedélyál apota mélyre zuhant, de legalább a sebei gyógyulnak. Biztosra veszem, hogy néhány napon belül a felépülés útjára lép majd.

Az apát ismét a tűzbe bámult, aztán tekintete visszatért Brayganra.

Lámpás testvér szerint el kel ene mennünk. Szerinte a tömeg ismét összeverődik, és ártani akar majd nekünk.

És te mit gondolsz, idős testvérem? suttogta az ifjú pap, és a szíve vadul vert. Ez nem történhet meg folytatta, mielőtt az apát felelhetett volna. Nem; mostanra minden lecsendesedett. Szerintem a Labberan testvér el eni támadást csak pil anatnyi eltévelyedés szülte. Mostanra azonban volt elég idejük, hogy elgondolkodjanak gonosz tettükön. Hamarosan megértik, hogy nem az el enségeik vagyunk, hanem a barátaik. Te nem így gondolod, idős testvérem?

Nagyvárosból jöttél, nem igaz, Braygan? kérdezte az apát.

De igen.

Sok ember tart ott kutyát?

Sok.

Legelnek a városhoz közeli réten juhok?

Igen, legelnek, idős testvérem felelte az összezavarodott Braygan.

Én egy ilyen városból jövök. Az emberek elsétálhatnak kutyáikkal a juhok közelében anélkül, hogy bármi baj történne. Időnként azonban néhány kutya összeverődik, és

elcsatangol. Ha arra a mezőre tévednek, ahol a birkák legelnek, váratlanul megvadulnak, és nagy károkat okoznak. Láttál már ilyet?

Igen, láttam, idős testvérem. A falkaszellem önmagát erősíti: a kutyák elfeledik, hogy mit tanítottak nekik, elfeledkeznek a háziasításukról, és el ene fordulnak Braygan szava elfúlt. Szerinted a városiak olyanok, mint a kutyák, idős testvérem?

Hát persze, hogy olyanok, Braygan. Összeverődnek és belelovalják magukat abba, amit ők jogos haragnak gondolnak. Már gyilkoltak, és úgy érzik, hatalommal bírnak.

Legyőzhetetlennek gondolják magukat, és kutyákhoz hasonlóan élvezik az erő hatalmát. Meg persze a kegyetlenkedését is. Nehéz évek állnak mögöttük: rossz aratások, járványok, aszályok. A Datiával vívott háború megcsapolta az ország erőforrásait, az emberek pedig rémültek és egyszersmind dühösek. Kel valaki, akit hibáztathatnak a nehéz időkért és a veszteségekért. Az egyház vezetői a háború ellen foglaltak ál ást, és közülük többeket árulónak bélyegeztek. Akadtak, akiket ki is végeztek. És az egyházat most azzal vádolják, hogy segített az el enségnek. Hogy ő az igazi el enség. A csőcselék el fog jönni, Braygan gyűlölettel a szívében, és gyilkos gondolatokkal a fejében.

Akkor Lámpás testvérnek igaza van. El kel mennünk

innen.

Még nem tetted le a végső fogadalmat. Úgy teszel, ahogy akarsz, mint ahogy Lámpás testvér is.

Te viszont nem mész el, idős testvérem?

A rend itt marad, mivel ez az otthonunk, és a városlakók a mi nyájunk. Mi pedig nem hagyjuk őket cserben a szükség óráján. Gondold végig ezeket a dolgokat, Braygan! Talán van még néhány napod, hogy megváltoztasd a véleményed.

Második fejezet

Cethelin apát szívébe fájdalom nyilallt, amikor az ifjú Braygan elhagyta dolgozószobáját. Kedvelte a fiút, és tudta róla, hogy jó szívű és kedves. Semmi rosszindulat nem lakozott benne, nem lapultak sötét zugok a lelkében.

Cethelin az ablakhoz lépett, kitárta és beszívta Tantria hűs hegyi levegőjét.

A levegőben nem érezte sem az őrületet, sem a boszorkányságot, de az mégis ott volt. A világ lassan az őrületbe veszett, mintha csak valami láthatatlan járvány

lopózott volna be az otthonokba és a várakba, a kúriákba és a viskókba. Cethelinnek eszébe ötlött egy sok-sok évvel ezelőtti emlék: egy sereg rágcsálót látott a házuk közelében, amint azok egy távoli szirt felé rohantak tülekedve. Apjával együtt felsétált a szirttetőre, és nézték, ahogy az ál atok belevetik magukat a tengerbe. A jelenet lenyűgözte a fiút, és megkérdezte apját, hogy ezek az apró lények miért fojtják magukat a vízbe. Apja nem tudta a választ, csak annyit mondott, hogy húszévente egyszer megismétlődik az eset. A rágcsálók egyszerűen csak így tesznek.

Volt valami borzongató ebben a mondatban. Egyszerűen csak így tesznek.

A tömegmészárlásnak jobb indoka kellene, hogy legyen. A hatvanhét éves Cethelin még mindig az őrület mögött rejlő

okokon töprengett de ezúttal nem az állatok, hanem az emberek őrületén. Vajon akkor kezdődött az egész, amikor Ventria megtámadta Drenait? Vagy ez pusztán csak az őrület egyik tünete volt? A háború fékezhetetlen bozóttűzként terjedt szét a keleti kontinens magterületén. A ventriai polgárháború még mindig dühöngött, ami azért tört ki, mert a ventriaiak öt évvel ezelőtt vereséget szenvedtek a Skeln-szorosban. Lázadások robbantak ki Tantriában is, amit követett az ország keleti szomszédaival, Dospilisszel és Datiával vívott háború és ez a háború még mindig folyt.

Délkeleten, Naashanban a Boszorkánykirálynő erői

megtámadták Panthiát és Opált, és még a békés phociaiak is segítettek védekezni a támadók ellen.

Északnyugaton a nadírok lerohanták Pelucidot: miután átkeltek a hatalmas Namib-sivatagon, felperzselték és kifosztották a part menti városokat. Háborúk dúltak mindenfelé, és nyomukban érkeztek a gyűlölet, a rettegés, a pestis és a csüggedés dögmadarai.

Cethelin leginkább az utolsótól tartott. Egész életét annak szentelte, hogy szeretetet sugározzon, és nehezére esett megemésztenie, hogy ezt rettentően durván átformálják és kifacsarják undorító módon átalakítják valami oktalan, vak gyűlölködéssé. Gondolatai visszatértek Labberan testvérhez. Azok a gyerekek fordultak ellene, akiket istápolt: ők rugdosták össze, vadul rikácsolva.

Cethelin nagy levegőt vett, és igyekezett lecsil apodni.

Letérdelt dolgozószobájának fapadlójára, és egy darabig imádkozott, majd felállt, lesétált az alsó szintre, és egy órán át üldögélt Labberan betegágya mel ett. Megnyugtató szavakat suttogott, de a vén papot nem sikerült megnyugtatnia.

Mikor Cethelin visszatért emeleti szobájába, már elfáradt, és ledőlt keskeny priccsére. Ugyan még csak kora délutánra járt az idő, de az apát tudta, hogy egy kis szunyókálás segít fenntartani a lendületét. De ma más volt a helyzet. Nem tudott elaludni: a hátán feküdt és képtelen

volt másfelé terelni a gondolatait. Cethelin önkéntelenül is Brayganra és Lámpásra gondolt, akik olyan sok tekintetben különböztek egymástól.

Át kellett volna küldenem Lámpást a tengeren, hogy keresse meg a Harmincak egyik rendjét gondolta az apát.

Remek harcospap lett volna belőle.

Remek harcospap.

És ezek sajnos ellentétes fogalmak gondolta magában Cethelin.

Mivel a pihenésben nem lelt nyugalmat, felkelt, és a kolostor keleti szárnyába indult, maga mögött hagyva a konyhákat és a csendes szövőszobákat. A csigalépcsőn felballagva hamarosan megérkezett az Első Könyvtárba.

Mire felért, a térde sajgott, és érezte, hogy szíve fájdalmasan lüktet a mellében. A könyvtárban több papot is talált, akik ősi fóliánsokat tanulmányoztak. Mindannyian felál tak, és mélyen meghajoltak, amikor belépett. Az apát rájuk mosolygott, és kérte őket, folytassák az olvasást.

Cethelin elindult a padsorok között, majd meghajolva áthaladt az utolsó boltív alatt is, és belépett a Megőrzés Termébe. Itt is papok szorgoskodtak, féltő gonddal másolva át a foszladozó kéziratokat és tekercseket.

Annyira belemerültek munkájukba, hogy észre sem vették az idős papot, aki szó nélkül haladt tovább a keleti olvasóterem felé. Itt bukkant rá az ablak mellett ülő Lámpás

testvérre, aki egy megsárgult pergament olvasott.

A férfi felpil antott, Cethelin pedig szinte tapintani tudta a zafírkék szempárból sütő erőt.

Mit olvasol? érdeklődött az apát, és leült szemközt a fiatalemberrel. A vén pap összerezzent, amikor letelepedett, majd megdörgölte sajgó térdét.

Lámpás észrevette a mozdulatot és a fájdalmát.

A gyógyszerész azt mondta, hogy egy hónapon belül új borókafőzetet készít a csúzodra szólalt meg Lámpás, majd váratlanul elmosolyodott és megcsóválta a fejét.

Még lehet, hogy lesz egy hónapunk felelte Cethelin, elértve a mosolyt kiváltó iróniát. Ha a Forrás is úgy akarja.

Rámutatott a pergamenre és megismételte a kérdést.

Ez a pergamen nem túl ismert datiai mítoszokat sorol fel közölte Lámpás.

Ó! Emlékszem már rájuk: ezek a feltámasztók. A történetek mindenesetre nem datiai eredetűek: még az Ősök napjaiból származnak, Missael idejéből. Enshibar, a hős feltámadt, amikor hűséges barátja, Kaodas eljuttatta a Holtak Birodalmába barátjának hajfürtjét és egy darab csontját. Ott a varázslók új testet növesztettek Enshibarnak, és visszahívták lelkét a Hősök Csarnokából. Csodás mese ez, és számos hasonló kering sok más kultúrában is.

A legtöbb mítosz magában rejti a valóság magvát mondta Lámpás megfontoltan.

Így igaz, ifjú testvérem. Ezért hordasz magaddal egy hajfürtöt és egy csontdarabot a nyakadban viselt medalionban?

Lámpás zafírkék szeme egy pil anatra ingerülten megvil ant.

Rengeteg mindent látsz, idősebb testvérem. Belelátsz az emberek álmaiba, és átlátsz a fémen is. Talán olvasnod kellene a városlakók álmaiban is.

Ismerem az álmaikat, Lámpás. Ételt akarnak az asztalukra, és meleget akarnak a télre. Gyerekeiknek biztonságosabb és jobb életet szánnak, mint ami nekik jutott. A világ rettentően hatalmas és félelmetes hely számukra. Kétségbeesetten vágynak az élet gondjait megoldó egyszerű válaszokra. Félnek attól, hogy elér idáig a háború, és mindent elvisz, amijük csak van. És ekkor azt mondják nekik, hogy mindez a mi hibánk. Ha mi meghalunk, és eltűnünk, minden csodás lesz ismét. A nap ráragyog a terményekre, és minden veszélynek vége szakad. Ebben a pil anatban azonban jobban érdekelnek a te álmaid, mint az övék.

Lámpás félrenézett.

Nem hiszed

hogy létezik a feltámasztók titkos temploma?

Nem mondtam, hogy nem hiszek benne. A világon rengeteg furcsa hely létezik, és számtalan tehetséges varázsló és mágus él. Talán akad köztük olyan, aki tud segíteni neked. Másrészt viszont talán jobb lenne, ha nem háborgatnád a holtakat.

Nem tehetem.

Úgy mondják, hogy mindenkinek szüksége van egy küldetésre, Lámpás. Talán ez a mondás mindig is rád vonatkozott dőlt hátra székében az apát. Ha kérek tőled egy szívességet, megteszed?

Természetesen.

Ne olyan gyorsan, fiatalember! Lehet, hogy azt kérem, hagyj fel a kereséssel.

Bármit kérhetsz, ezt kivéve. Mondd, mire van szükséged!

Ebben a pil anatban semmire. Talán majd holnap.

Meglátogattad Labberant?

Nem. Nem vagyok valami jó mások megnyugtatásában, idős testvérem.

Mindenképpen keresd fel őt, ifjú testvérem. Az apát

felsóhajtott és talpra kászálódott. Most pedig hagylak olvasni. Próbáld megtalálni a Pelucidi krónikákat: szerintem érdekesnek találod majd. Amennyire emlékszem, szerepel benne egy titokzatos templom leírása, és egy kortalan istennőé, aki ott lakozik.

Későre járt már, amikor Skilgannon belépett a kis szobába, ahol Labberan testvért ápolták. Odabent már volt egy pap, aki felnézett, amikor a férfi belépett, és az egykori harcos látta, hogy Naslyn testvér az. A fekete szakállas pap úgy festett, akár egy kardforgató. Szűkszavú ember volt, aki általában egytagú szavakat használt, ami kifejezetten ínyére volt Skilgannonnak. Azok közül a papok közül, akikkel együtt kellett dolgoznia, Naslynt találta a legelviselhetőbbnek. Az erős szerzetes felállt, finoman végigsimított Labberan homlokán, majd elindult az ajtó felé, ahonnan még visszaszólt:

Fáradt.

Nem maradok soká felelte Skilgannon.

Az ágyhoz lépett, és lepil antott az összevert emberre.

Mire emlékszel? kérdezte tőle, és leült az ágy melletti zsámolyra.

Csak a gyűlöletre és a kínra motyogta Labberan. Nem akarok beszélni róla. Elfordította az arcát, és Skilgannont egy pil anatra bosszúság kerítette hatalmába. Mit keres ő

itt? Nem voltak barátok Labberannal, mint ahogy egyetlen más pappal sem. És ahogy azt Cethelinnek is mondta, sosem volt erőssége mások megnyugtatása. Nagy levegőt vett, és felállt. Ekkor Labberan ránézett, ő pedig észrevette a könnyeket az öregember szemében. Szerettem ezeket a gyerekeket suttogta a vén pap.

Skilgannon visszaült a zsámolyra.

Az árulást nehéz megemészteni mondta, amire hosszú hallgatás volt a válasz.

Hallottam, hogy verekedtél az egyik bíróval.

Nem verekedtünk: az a fickó esetlen bolond volt.

Bárcsak én is tudtam volna verekedni.

Skilgannon az öregember arcába nézett, ahol vereséget és csüggedést látott. Látta már ezt az arckifejezést korábban: négy évvel ezelőtt a naashani csatatereken. A Castrannál kis híján elszenvedett vereség mintha maga lett volna a világ vége. A visszavonuló katonák az erdőben bolyongtak, arcuk elszürkült, szívüket félelem és csalódás uralta el.

Skilgannon akkor még csak huszonegy éves volt, teli tűzzel és hittel, így dacolva a menekülők letörtségével,

összeszedett néhány száz embert, majd élükön ellentámadásba lendült, és visszaverte az előrenyomuló ellenséget. Amikor most belenézett az idős pap arcába, újra maga előtt látta a reményvesztett katonák vonásait, a katonákét, akiket ismét összegyűjtött, és akiket dicsőségre vezetett.

Te harcos vagy, Labberan mondta halkan. Hiszen a világ gonoszsága ellen küzdesz. Azon munkálkodsz, hogy jobbá és szeretettel telibb hellyé tedd.

Csakhogy elbuktam. Még a gyermekeim is ellenem fordultak.

Nem mindegyik.

Hogy érted ezt?

Mikor veszítetted el az eszméletedet?

Amikor rugdosni kezdtek az utcán.

Á, értem már! Akkor nem is emlékszel arra, hogy behúztak a tanterembe?

Nem.

Néhány tanítványod vonszolt be oda. Becipeltek, majd bezárták az ajtót, azután egyikük idefutott, hogy elmondja az apátnak, megsebesültél. A lázongás miatt nem tudtunk

azonnal érted menni, így a gyermekeid látták el a sebeidet, és takarókat terítettek rád. Nagyon bátran viselkedtek, majd pirkadat előtt Naslyn testvér meg én érted mentünk, és visszahoztunk ide. Addig több gyermek is mel etted maradt.

Ezt nem tudtam mosolyodott el Labberan. Tudod valamelyikük nevét?

Azt a fiút, aki elvezetett minket hozzád, Rabalynnak hívják.

Labberan még mindig mosolygott.

Nyughatatlan fiú, aki szeret vitatkozni és öntelt, de aranyszíve van. Ki volt még ott?

Egy fekete hajú, zöld szemű karcsú kislány. Volt vele egy háromlábú kutya is.

Kalia lehetett az. Ő hozta vissza az életbe a kutyát, miután az farkasokkal verekedett meg. Mind azt hittük, hogy az állat elpusztul.

A többiek nevére nem emlékszem. Hárman vagy négyen voltak, de amikor megérkeztünk, elmentek. Rabalynnak, a fiúnak be volt dagadva a szeme. Kalia elmesélte, hogy akkor kapta a monoklit, amikor összeverekedett azokkal a kölykökkel, akik rád támadtak, és elkergette őket.

Pontosabban, ő és a háromlábú kutya.

Az öregember felsóhajtott, teste ellazult; lehunyta a szemét.

Skilgannon még üldögélt egy darabig az ágy mellett, amíg rá nem ébredt, hogy a vén pap elszunnyadt. Ekkor nesztelenül elhagyta a szobát, és kisétált az éjszakába. Az udvaron haladt át, amikor megpil antotta Cethelin apátot, aki a kapu boltíve alatt álldogált. Skilgannon meghajolt felé.

Most már jobban érzi magát, nem igaz? kérdezte az apát.

Azt hiszem, igen.

Beszéltél neki a gyerekekről, akik segítettek rajta?

Igen, beszéltem.

Helyes.

Miért nem mondtad el neki te? Vagy valaki más?

Ha én megteszem, akkor te nem teszed. Még mindig azt hiszed, hogy a városlakók mindannyian gyülevész népség?

Skilgannon elmosolyodott.

Néhány gyerek segített rajta, és ez jó. De ők nem fogják megál ítani a csőcseléket, amikor idejönnek majd. Ám nem hiszem, hogy mindannyian gyülevész népség volnának. A városban kétezren élnek, a csőcselék pedig olyan hatszáz főből ál . Azonban csekély különbséget teszek azok között,

akik gonosztetteket követnek el, és azok között, akik félreál nak, és nem tesznek semmit.

Te harcos voltál, Lámpás. A hozzád hasonló emberek nem arról híresek, hogy ismernék az emberek cselekedeteit jel emző szürkeség végtelen árnyalatait. A fekete és a fehér a ti színetek.

A tudósok hajlamosak túlbonyolítani a dolgokat felelte Skilgannon. Ha valaki karddal rontana rád, ostobaság lenne azon merengeni, vajon mi készteti őt erre. Vajon kegyetlen apjával töltött gyerekkora hagyott benne ilyen mély sebet? Vajon a felesége elhagyta őt valaki másért?

Vagy talán félreértelmezte a szándékaidat, és tévedésből támad rád? Skilgannon felnevetett. A harcosoknak szükségük van a feketére és a fehérre, idős testvérem, mert a szürke árnyalatai megölnék őket.

Igaz ismerte el az apát. Ám ha többen tudnák, hogy a szürke színnek vannak árnyalatai, kevesebb háború törne ki.

Kevesebb, de attól még lennének halványult el Skilgannon mosolya. Azok vagyunk, akik vagyunk, idős testvérem. Az ember gyilkos és vadász. Nagyszerű

városokat emelünk, mégis úgy élünk, akár a farkasok. A legerősebbek uralják a leggyengébbeket. Nevezhetjük ugyan vezéreinket királyoknak vagy hadvezéreknek, de a lényeg ugyanaz. Mi teremtjük meg a farkasfalkát, és a falka

alaptermészete a vadászat és a gyilkolás. Ezért elkerülhetetlenek a háborúk.

Cethelin felsóhajtott.

Szomorú, bár igaz hasonlat ez, Lámpás. Miért döntöttél úgy, hogy kiválsz a falkából?

Önző okaim voltak rá, idős testvérem.

Nem teljesen, fiam. Imádkozom, hogy eljöj ön az idő, amikor ezt majd magad is belátod.

A tizenöt éves Rabalyn mit sem törődött a keleten folyó háborúval és csatákkal, sem azzal, hogy kinek van igaza és kinek nem. Ezek az óriási gondok egyáltalán nem foglalkoztatták őt: figyelme sokkal kisebb feladatra terelődött. Egész életében Skepthia városában élt, és eddig úgy hitte, megtanulta azokat a viselkedési szabályokat, amelyek a túléléshez szükségesek. Igaz, hogy gyakran megszegte ezeket a szabályokat, és időnként almát lopott Carin boltjából, vagy besurrant a távol levő

nagyúr birtokára, hogy fácánokra vagy nyulakra vadásszon.

Ha pedig később megkeresték, és kérdőre vonták, szemérmetlenül hazudott, még úgy is, hogy Labberan testvér azt tanította, a hazugság a menny ellen való vétek.

Rabalyn mindezek dacára úgy vélte, hogy általánosságban tudja, miként működik az a társadalom, amelyben él. A múlt héten azonban olyan gyomorforgató eseményeknek volt szemtanúja, amiből egy mukkot sem értett.

A felnőttek csapatokba verődtek és vért akartak rikoltoztak és kiabáltak. A városban élő és dolgozó emberek közül egyeseket egyszer csak árulónak bélyegezték, kivonszolták otthonaikból és összeverték őket. Az őrség katonái a közelben ácsorogtak, és nem tettek semmit. És ezek ugyanazok a katonák voltak, akik azzal vádolták, hogy fácánokra vadászott. Most pedig mit sem törődtek azzal, hogy emberek halnak meg.

Labberan testvérnek valószínűleg igaza volt, amikor ostobának nevezte.

Buta fiú, hát semmit sem tanultál? fortyant fel a vén pap, akit Rabalyn annyira szeretett bosszantani. Labberan testvér azonban sosem emelte fel a kezét: soha nem pofozott volna meg egy gyereket. Ahogy visszagondolt rá, most már nem tűnt olyan jó mókának a bosszantása.

Rabalyn megdörzsölte bedagadt szemét. Még mindig sajgott, de legalább már látott vele, bár a ragyogó napsütésben hamar könnybe lábadt. Todhe alattomos ütése találta el, éppen akkor, amikor Bront rángatta le az eszméletlen papról. Rabalyn a fájdalom szülte dühvel a földre nyomta Bront, majd megpördült és belevágott Todhe

arcába. Az ütés jól sikerült, és a másik fiú ajkát a fogaihoz préselte annak ereje. Az erős Todhe azonban még így is eszméletlenre verhette volna, ha nincs a kutya, ami beleharapott a fiú lábikrájába. Rabalyn elmosolyodott az emlék hatására, ahogy Todhe felsikoltott fájdalmában.

Kalia ekkor visszahívta az ebet, Todhe pedig visszasántikált a barátaihoz. A sikátor szájából még visszafordult, és fenyegetően odaordított Rabalynnak: Ezért még elkaplak, és gondoskodom róla, hogy a kutyának is vége legyen!

Ő, Kalia, meg még néhány másik gyerek ekkor bevonszolta Labberan testvért a kis tanterembe, amelynek bezárták az ajtaját. A vén pap szörnyen festett. Kalia sírva fakadt, ami megijesztette a háromlábú kutyát, és vonyítani kezdett.

Mit csinálunk, ha visszajönnek? kérdezte Arren, az északi negyedben lakó pufók kisfiú. Rabalyn látta szemében a félelmet.

Haza kell mennetek felelte erre.

Arren idegesen izgett-mozgott, és látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.

Nem hagyhatjuk itt Labberan testvért.

Majd én elmegyek a várba, és idehívom a papokat.

Én nem tudok megverekedni Todhéval mondta Arren.

Ha visszajön, nagyon haragos lesz.

Nem jön vissza próbált magabiztos hangot megütni Rabalyn. Amikor kimentem, zárjátok vissza az ajtót.

Sietek, ahogy tudok.

Szerinted komolyan gondolta, amit mondott? kérdezte tőle Kalia. Arról, hogy végez Jesperrel?

Nem hazudta Rabalyn. Várjatok meg, és keressetek takarókat az öreg Labberannak. Már most is reszket.

Ezzel a fiú nekivágott a városnak: a régi híd felé vette az irányt, majd elindult a kolostorhoz vezető hosszú kapaszkodón. Nyugat felől hallotta a csőcselék morajlását és megpil antotta az első lángnyelveket. Ekkor futni kezdett, sebesen, akár a szél.

Az apát elé vezették, és ő beszámolt neki arról, hogy mi történt az öreg Labberannal. Az apát utasítást adott, hogy hozzanak neki ételt, és ráparancsolt Rabalynra, hogy várjon. Teltek-múltak az órák: az egyik szerzetes hideg borogatást tett a szemére, majd végül megérkezett egy magas, rémisztő szerzetes, aki leült mellé. A fekete hajú, szúrós szemű férfi Lámpás testvérként mutatkozott be.

Kikérdezte Rabalynt a támadásról, majd ő és egy másik szerzetes visszakísérték a fiút a tanterembe, kikerülve a lázongó csőcseléket.

Ez két napja történt, és azóta senki sem tudta, hogy él-e még az Öreg Labbers.

Todhe és barátai kétszer próbáltak rajtaütni Rabalynon, de a fiú túl gyors volt: elszáguldott a sikátorok felé és megmászta a falakat is, ha kel ett.

Most az északi domboldalon üldögélt, az őrtorony ősi romjai közelében, oldalán Kalia sánta kutyájával. Todhe apja, Raseev tanácsos parancsot adott, hogy végezzenek a kutyával, ezért Kalia elvitte Jespert a fiúhoz. A lányt nagyon felzaklatta az eset, Rabalyn pedig némi habozás után beleegyezett, hogy elrejti a kutyát, majd elviszi az őrtoronyhoz. Azt viszont nem tudta, hogyan tovább: egy háromlábú kutyát nem volt éppenséggel könnyű feladat eldugni a világ szeme elől.

Rabalyn megsimogatta az állat nagy fejét, és megvakargatta hegyes füle tövét. Az eb közelebb araszolt hozzá, megnyalta az arcát, és levágott jobb mellső lábának csonkját a fiú ölébe tette.

Erősebben kellett volna megharapnod szólalt meg Rabalyn. Éppen csak belemartál: le kellett volna tépned a lábát.

A fiú a magas kilátódombról észrevette a lenti házak közül kiváló csapatnyi ifjoncot. Egyikük éppen rá mutatott.

Rabalyn szitkozódott, majd gyorsan pórázra fogta Jespert,

és elindult lefelé a domb másik oldalán.

Ha megkerüli a várost, és a legszűkebb ponton átgázol a folyón, alkonyatra elérheti a kolostort. Ők majd megvédik Jespert.

Cethelin apát a dolgozószobájában ült és a lámpás fényében egy ősrégi térképet böngészett. A földabroszt két láb széles, vékony irhára rajzolták: a hegyek és a folyók szimbólumait gondosan vájták bele a bőrbe, majd aranyfüsttel vonták be. A Ventria előtti időszak számos térképéhez hasonlóan a pontosságot itt is feláldozták a szépség oltárán. Miközben a térképet nézegette, azt kívánta, bárcsak rendelkezne a lélekrepülés adományával, mint régi barátja, Vintar. Akkor tetszése szerint elhagyhatná a kolostort, és felszállhatna az éjszakai égre, ahonnan lepil anthatna a vidékekre, amelyeket most csak elképzelni tudott a bőrön kirajzolódó finom aranyszínű vonalak nyomán.

De az ő adománya más volt. Cethelin tehetsége mások álmához kötődött, és időnként azokban is látott halvány vonalakat, éppen úgy, mintha azok a térképen futó aranyszálak lennének. Érzékelte a rosszindulatot és a jóindulatot, amely örökös harcot folytatott az uralomért. Az

emberek komoly dolgai, mint a háborúk és az azzal járó rémségek hasonlatosak voltak az emberi lélek völgyében zajló ütközetekhez. Minden emberben volt kedvesség és kegyetlenség, szeretet és gyűlölet, szépség és szörnyűség.

Akadtak misztikusok, akik azt tartották, az ember nem több bábnál, akinek zsinegeit démonok és istenek rángatják.

Mások el enben a sorsról és a végzetről beszéltek, arról, hogy minden emberi cselekedet előre meg van írva, és eleve elrendeltetett. Cethelin nagy küzdelmet folytatott azért, hogy ne higgyen ennek a kétféle, csüggesztő

filozófiának, de nem volt könnyű el enállni.

Bizonyos értelemben azt kívánta, bárcsak el tudná fogadni a leegyszerűsítő gondolkodásmódot, mert akkor a gonosztetteket a gonosz emberek számlájára írhatná.

Sajnálatos módon azonban világszemlélete meggátolta abban, hogy ezt elhiggye. Hosszú élete során túl sokszor látta már, hogy a gonosztetteket olyan emberek követik el, akik önmagukat jónak tekintik, és akik valóban jók voltak saját kultúrájuk erkölcsei szerint. Gorben császár azért teremtette meg Nagy-Ventriát, hogy békét és nyugalmat hozzon a szüntelen háborúktól sújtott térségben. Eközben leigázta a környező országokat, városokat perzselt fel és seregeket pusztított el, tanyákat és kincstárakat fosztott ki.

Végül megteremtette birodalmát és a békét. És lett egy hatalmas serege, amelyet fizetnie kellett. Ahhoz, hogy kifizethesse őket, ki kellett terjesztenie birodalmát, és ezért megtámadta Drenait. Álmait azonban a Skeln-szorosban

tönkrezúzták, és mostanra minden, amit felépített, darabjaira hul ott, és a terület ismét végeláthatatlan háborúskodások árjába ful adt.

Nem csoda, hogy a városka lakói megrettentek. A seregek általában szívesen fosztogattak városokat, és a háború egyre közelebb került. Két hónappal ezelőtt alig negyven mérföldnyire innen került sor egy ütközetre.

Cethelin az ablakhoz lépett és kitárta. Az éjszakai szellő

hűs levegőt hozott, a csil agok pedig fényesen ragyogtak a tiszta égen. A város északi negyedében lángok csaptak fel, és az apát szomorúan gondolt azokra a szegény szerencsétlenekre, akik most égő házukat nézik.

Kutyaugatást sodort felé a szél a lenti udvarról. Cethelin kihajolt az ablakon, és lepil antott. Kifakult vászoninget és fekete nadrágot viselő sötét hajú ifjú üldögélt a kapualjban, oldalán egy fekete kutyával. Cethelin köpenyt kanyarított vézna vállára, elhagyta dolgozószobáját és a hosszú lépcsősoron megindult az alsó szintre.

Amikor leért, a kutya felé fordította a fejét, és felmordult, majd némileg nevetséges mozdulattal előreszökkent: részben ugrálva, dülöngélve közeledett. Cethelin letérdelt, és kinyújtotta a kezét az ál at felé, ami erre lesunyta a fejét, és éberen végigmérte.

Mit keresel itt? kérdezte az apát az ifjútól, akiben

felismerte azt a fiút, aki segített Labberan testvérnek.

Egy helyet a kutyának, atyám. Raseev tanácsos elrendelte, hogy végezzenek vele.

Miért?

Megmarta Todhet, amikor rugdosni kezdte az Öreg Labberst

elnézést kérek

Labberan testvért.

Súlyosan megsebesítette?

Nem. Éppen csak megkapta a lábikráját.

Ezt örömmel hal om. És miből gondolod, hogy mi tudunk otthont adni egy háromlábú kutyának?

Vegyétek úgy, mintha tartoznátok neki.

Amiért megmentette Labberan testvért?

Igen.

Hasznát lehet venni?

A farkasokkal is megverekszik akár. Nem fél semmitől.

De te igen jegyezte meg Cethelin, mert észrevette, hogy az ifjú ideges pil antásokat vet a háta mögé a nyitott kapun túlra.

Todhe engem keres. Nagydarab fickó ez a Todhe, atyám, és vele vannak a barátai is.

Te is menedéket keresel hát?

Nem, én nem. Én túl gyors vagyok nekik, és vissza akarok jutni a nagynéném házába. Úgy tűnik, hogy ismét gyújtogatnak a városban.

Hogy hívják a nagynénéd?

Athyla néninek. Gyakran eljár a templomba. Nagydarab asszonyság, aki hangosan és hamisan énekel.

Cethelin elnevette magát.

Ismerem őt: mosónő és időnként bábáskodik. Kedves teremtés.

Igen, valóban az.

És mi van a szüleiddel?

Évekkel ezelőtt elmentek Mel icane-ba munkát keresni.

Azt mondták, hogy majd a testvéremért és értem küldetnek, de nem tették. A testvérem a múlt nyáron belehalt a

pestisbe. Én és Athyla néni azt hittük, hogy mi is megkapjuk, de nem így történt. Labberan testvér el átott minket gyógynövényekkel és hasonlókkal. Azt is mondta, hogy tartsuk tisztán a házat és kergessük el a patkányokat.

Nehéz időszak volt.

A bírák azt híresztelik, hogy a papok terjesztették el a pestist.

Tudom. Úgy tűnik, hogy mi idéztük elő a háborút és a rossz aratást is. És te miért nem hiszed el ezeket a meséket?

Az ifjú megvonta a vál át.

Szerintem az Öreg Labbers miatt. Ő mindig a szeretetről meg ilyesmikről beszélt. Nem úgy tűnik, hogy ő terjesztette volna el a pestist: ennek semmi értelme, bár senkit nem érdekel, hogy mit gondolok.

Cethelin Rabalyn sötét szemébe nézett, ahol erőt és részvétet látott. Ebben a pil anatban elcsípett egy emléket a fiú gondolatai között: egy durva férfi éppen egy asszonyt ütlegelt, miközben egy kisgyermek haldokolt. Rabalyn az ágy szélén ült és sírt.

Engem érdekel, Rabalyn. Az Öreg Labberst ahogy te hívod

szintén érdekli. Gondoskodom a kutyádról, míg vissza nem jössz érte.

Jesper nem az én kutyám, hanem Kaliáé. Ő hozta el hozzám, és kért meg, hogy rejtsem el. Amikor vége lesz ennek a sorscsapásnak, megmondom neki, hogy keressen fel téged.

Vigyázz magadra, ifjú ember!

Te is, atyám. Szerintem legjobb lenne bezárni a kaput.

A zárt kapu sem tartja távol a csőcseléket. És most jó éjt, Rabalyn! Rendes kölyök vagy. Cethelin nézte a könnyed léptekkel futásnak eredő fiút. A kutya esetlen mozdulatot tett, mintha csak követni akarná, de az apát halkan magához hívta. Ide, Jesper! Éhes vagy, igaz? Menjünk hát a konyhába, és nézzük meg, találunk-e ott valamit!

Rabalyn arrafelé indult vissza, amerről jött: átgázolt a sekély folyón, majd a fák között a régi őrtorony felé vette az irányt.

Innen már ki tudta venni az északi negyedben égő tüzeket.

Az idegenek zöme ebben a negyedben lakott: köztük a hájas Arren és családja is. Éltek még ott drenai kalmárok, és itt ál tak a ventriai szatócsok boltjai is. A csőcseléket

azonban jobban izgatták azok, akiket gyökereik a kelettel kapcsoltak össze: Dospilisszel és Datiával. Végtére is ez a két ország ál t háborúban Tantriával.

Rabalyn lekuporodott a romok között, éles szeme végigsöpört a domb alján. Nem hitte ugyan, hogy Todhe és barátai itt várnának rá, főleg nem úgy, hogy újabb fosztogatásra volt kilátás. Nyilván éppen az árulóknak bélyegzetteket gúnyolják és káromolják. Az északi negyedben számos ház üresen állt már, ahogy családok tucatjai hagyták el a várost az elmúlt néhány napban, és indultak nyugat, Mellicane felé. Rabalyn képtelen volt megérteni, hogy miért maradna itt egyetlen idegen is.

Hűvös szél söpört végig a dombtetőn. Rabalyn nadrágja és cipője átázott a folyón való átkeléstől, és a fiú most már remegett a hidegtől. Ideje volt hazaindulni: Athyla néni aggódni fog, és addig nem fekszik le, amíg őt ágyba nem dugta. Az apát kedves teremtésnek nevezte őt: ez így is volt, de nagynénje hihetetlenül bosszantó is tudott lenni. Úgy sürgött-forgott Rabalyn körül, mintha még csak hároméves lenne, és beszélgetéseik szinte kizárólag ugyanarról szóltak. Valahányszor a fiú elment hazulról, nagynénje utánaszólt a kis viskóból: Elég melegen felöltöztél? Ha Rabalyn az életéről, az iskoláról vagy a terveiről beszélt, Athyla néni mindig azt mondta: Ezekről mit sem tudok.

Elég azt tudni, hogy ma is kerül étel az asztalunkra. A nagynénje élete nem ál t másból, mint mások lepedőinek és ruháinak kimosásából. Esténként azután felfejtette a

kidobott gyapjúruhákat, és kifakult gombolyagokat csinált belőlük. Többtucatnyi vászondarabot varrt össze, és ebből takarót fabrikált. Volt, amit eladott, volt, amit a szegényháznak juttatott. Egy biztos: Athyla néni sosem tétlenkedett.

A lázongások azonban megrémisztették. Amikor sor került az első gyilkosságokra, Rabalyn hazaszaladt, és beszámolt a történtekről. Nagynénje először nem hitt neki, de amikor mások is megerősítették, hogy igaz, nem volt hajlandó beszélni erről a fiúval.

Majd minden elcsitul szépen mondta. A legjobb nem belekeveredni az ügybe.

Azon az estén is gyapjúgombolyagjai között ült: nagyon öregnek és jelentéktelennek tűnt. Rabalyn odalépett hozzá: Jól vagy, néni?

Bennünk nincs idegen vér motyogta az asszony. A dolgok majd rendbe jönnek. Minden rendbe jön majd.

Arca nyúzott volt és merev, éppen olyan, mint amikor Lesha meghalt: szomorúság és értetlenség keveredett rajta.

Rabalyn elindult lefelé a dombról, és a városnak irányozta lépteit.

Az utcák kihaltan tátongtak, és a fiú a távolból hallotta a

kántáló és rikoltozó tömeget. A szél megfordult, és orrába csapta a füstszagot. Megállt az egyik sötét sikátor kijáratánál, és kikukucskált a házak és nagynénje kicsiny viskója között húzódó nyílt utcára. Senkit sem látott, de Rabalyn úgy határozott, nem kockáztat. Leguggolt az árnyékban, és ismét szemügyre vette a környéket. A kalyiba északi oldalán régi kőfal futott, a kapunál pedig bokrok nőttek. A fiú türelmesen várt, és már éppen meggyőzte volna magát, hogy nem les rá veszély, amikor valaki előbukkant a bokorból és a pék háza előtt álló szekérhez osont. Az alak úgy nézett ki, mint Todhe barátja, Bron. A harag vil ámként vágott Rabalynba: éhes volt, fáradt, a ruhái pedig átáztak. Nem akart mást, mint bejutni a kalyibába és megmelegedni a tűznél.

Visszalopózott a sikátorba, majd átrohant a Piac utcán, és átvágott a kovács udvarán, ahol körbenézett, és rá is bukkant egy lábnyi hosszú, rozsdafoltos vasrúdra a szemétre dobott fémhul adék között. Erősen megmarkolta, majd osont tovább: átmászott egy alacsony falon, és két házsor között lépett ki az utcára. Innen tisztán ki tudta venni a pék szekere mögött kushadó két ifjút. Jól látta az előbb: egyikük tényleg Bron volt, míg a másik Cadras, akinek apja mindenesként dolgozott Todhe családjánál. Cadras viszonylag tisztességes fiú volt: nem rosszindulatú, nem is bosszúál ó fajta, de könnyen engedett, és Todhe szinte pórázon rángatta magával. Rabalyn várt. Kis idő elteltével Bron visszaosont Athyla néni viskójának sövénye mögé. A fiú tovább várakozott, és látta, hogy Todhe is felbukkan,

majd lerántja társát a bokorba. A vas most már nehéznek tűnt Rabalyn kezében, de megnyugtatta, hogy van nála fegyver, még akkor is, ha nem állt szándékéban használni.

Todhe apja, Raseev volt lényegében a tanács vezetője, aki a fiát ért minden sérelmet gyorsan és könyörtelenül meg szokott torolni.

Rabalyn úgy határozott, megvárja, amíg ráunnak a lesben állásra.

Terve valószínűleg bevált volna, ha egy negyedik fiú nem lopózik mögé, és ugrik rá, testéhez szorítva mindkét karját.

Itt van! kiáltotta el magát támadója, akiben Rabalyn Archasra, Bron bátyjára ismert. Rabalyn előrehajolt, majd hátrarántotta a fejét, egyenesen bele Archas arcába. A mellét leszorító fogás elernyedt, a fiú pedig kisiklott az ölelésből, majd megpördült, és a vasrúddal arcon vágta a másikat. Az ütéstől az ifjú a földre zuhant.

Rabalyn hal otta, hogy a többiek felé rohannak. Elfuthatott volna, de a vére már pezsgett az ereiben, és őrjöngő düh vágott végig rajta: nagyot rikkantva ugrott eléjük. A vasrúd hatalmasat reccsent Bron koponyáján, amitől a fiú megtántorodott. Rabalyn lebukott tőle jobbra, és ismét megsuhintotta a rudat, ezúttal Todhét véve célba. A nagydarab ifjú felemelte karját, hogy védje a fejét, és a lesújtó vasdarab nekicsapódott a kezének, a fiú pedig felsikoltott a fájdalomtól. Ekkor egy ökölcsapás érte

Rabalyn hátát. Az ütéstől megbil ent, de máris az új támadó felé pördült. Cadras volt az. Rabalyn hasba vágta a rúddal, majd odaugrott hozzá, és lefejelte. Cadras felkiáltott, és a földre zuhant, Rabalyn pedig magasra emelve a rudat, elhátrált tőlük. Todhe mostanra már elfutott, a szemmel láthatóan kába Bron pedig éppen megpróbált felülni, majd hirtelen előredőlt és hányni kezdett. Cadras térdre kászálódott, és megtapogatta betört orrát. Száján és ál án vér csorgott végig. Rabalyn némán állt és támadóit nézte, majd tekintete a másik kettő mögött mozdulatlanul heverő

Archasra tévedt. Ledobta a rudat, és odasietett az arccal a földön fekvő fiúhoz. Óvatosan megfordította, és elöntötte a megkönnyebbülés, amikor meghallotta, hogy a másik felnyög.

Ne mozdulj! szólt rá Rabalyn. Előbb szedd össze a gondolataidat! Archas arcát vér borította és bal szeme fölött nagy pukli keletkezett.

Rosszul vagyok nyögte Archas.

Az lesz a legjobb, ha felülsz támasztotta a kőfalnak a fiút Rabalyn. Bron erőlködve próbált talpra ál ni, de azután leroskadt bátyja mellé.

Egyikük sem szólt semmit, így Rabalyn otthagyta őket.

Négy támadóval került szembe, és legyőzte őket. Jókedve kellett volna, hogy legyen, és legyőzhetetlennek kel ett volna

éreznie magát, de ehelyett szíve elnehezült, és a megtorlástól való félelem vert tanyát lelkében.

Skilgannon felért a magas mellvédre, és egy pil anatra elöntötte a bosszúság, amikor látta, hogy nincs egyedül.

Naslyn testvér már odafent volt és a lőrésekkel szegett falnak támaszkodott. A pap nagydarab, erős, széles vállú férfi volt: most megfordult, észrevette Skilgannont és üdvözlésképpen bólintott.

Csodás az éjszaka, Lámpás testvér.

Mi szél hozott az ősi toronyba? érdeklődött Skilgannon.

Gondolkodni vágytam.

Akkor magadra hagylak a gondolataiddal! fordult vissza az egykori kardmester.

Ne menj el, testvérem! Reméltem, hogy eljössz ide: már láttalak itt gyakorolni. Néhány mozdulatot én is ismerek: még a Halhatatlanok között sajátítottam el.

Skilgannon a férfira pil antott. Nem esett nehezére elképzelni őt Gorben elit ezredének fekete-ezüst páncéljában. A csatában legyőzhetetlen egység egyik

diadalt adta Gorbennek a másik után, évtizedeken át, de a Skelnnél elszenvedett vereség után feloszlatták őket.

Te is ott voltál? kérdezte Lámpás testvér.

A rettenetes csata és az azt követő események olyan félelmetes hírnévnek örvendtek, hogy a kérdés nem utalhatott semmi másra, csak Skelnre.

Igen, ott voltam. A férfi megrázta a fejét. A világ vége jött el akkor.

Naslyn csendes, magányos ember volt, aki most beszélgetésre vágyott, de hagyni kellett, hogy maga döntse el, mikor teszi ezt. Így hát Skilgannon nyújtózkodni kezdett, ellazítva váll-és hátizmait. Naslyn csatlakozott hozzá, és közösen, néma csendben hajtották végre a megfeszülő íj, a sáska, a páva, majd a varjú mozdulatait. Naslyn jó ideje nem gyakorolt már, és beletelt némi időbe, mire sikerült megtalálnia a megfelelő egyensúlyt. Ezután szembeál tak egymással, meghajoltak, majd árnyékharcba kezdtek: pörögtek, forogtak, kezek és lábak suhantak ide-oda, a megcélzott területen célba érő ütések azonban csupán érintések voltak. Skilgannon gyorsabb volt, mint a nála nehezebb férfi, de Naslyn jó darabig ügyesen mozgott, míg a fáradtság erőt nem vett rajta. Ekkor hátralépett, és ismét meghajolt. Arcát veríték borította, és lecsepegett kurta fekete szakálláról. Mindketten kinyújtóztatták izmaikat még egyszer, majd némán letelepedtek a mellvédre.

Még mindig álmodom róla szólalt meg Naslyn hosszas hallgatás után. Egyike azoknak a képtelen pil anatoknak, amelyeket ha felidézel magadban, azt gondolod, más is lehetett volna a végkimenetele.

Az egykori Halhatatlan Skilgannon felé fordult.

Egyszerűen nem veszíthettünk, Lámpás, mivel mi voltunk a legjobbak. Ráadásul tízszer vagy talán hússzor annyian voltunk, mint az ellenség. Semmiképpen sem állhattak meg előttünk. Semmiképpen.

Azt mondják, hogy a drenaiak remek harcosok.

Igen, azok! fortyant fel Naslyn. De nem ezért győztek.

Az aznapi bukásért három ember felelős. Ami aznap történt, arra olyan kevés esély volt, hogy azt számokkal nem is lehet kifejezni. A felelősök között az első Gorben, áldassék a neve! Szerettem azt az embert, még ha a végén az őrület hatalmába kerítette is. A keleten vívott csatákban veszteségeket szenvedtünk el, és a császár újoncokkal töltötte fel sorainkat. Az egyik ilyen újoncot Eericetesnek hívták, és ő volt a második bolyongjon a gyáva kutya lelke az örökkévalóságig!

Naslyn elhallgatott és a hegyek körvonalait bámulta.

És ki volt a harmadik? tette fel a kérdést Skilgannon, bár gyanította, hogy ismeri a választ.

Csatabárdos Druss, az Ezüst Gyilkos. Ma már Legendás Drussnak hívják. Ember ugyan, de aznap kiérdemelte ezt a nevet. Úgy csaptunk le rájuk, mint az ég pörölye. A soraik megroggyantak, és kis híján megtörtek, és akkor amikor a győzelem már a markunkban volt Naslyn a fejét csóválta, ahogy felidézte magában az elképzelhetetlent. És akkor Druss rohamra lendült.

Egyetlen ember, Lámpás. Egyetlen ember egy szál csatabárddal. Ez volt a döntő pil anat: nem lehetett megál ítani. Az a bárd lesújtott sorainkra, és az emberek hul ani kezdtek

de nem bírta volna sokáig. Egyetlen ember sem bírta volna.

Ekkor azonban a gyáva Eericetes ledobta pajzsát és elfutott. Körülötte az újoncok pánikba estek és követték példáját. Alig tucatnyi szívdobbanás alatt a vonal megtört, és mindannyian visszavonultunk. Hihetetlen volt az egész.

Mi voltunk a Halhatatlanok, Lámpás. Mi sosem futottunk el, és a szégyen érzete még mindig ott lángol a szívemben.

Skilgannon meglepetten hallgatta végig a történetet.

Legendás Drussról történetek keringtek Naashanban is, már Michanek, a bajnok halála óta.

Hogy nézett ki? Tényleg óriás?

Nem magasabb nálam, de sokkal izmosabb. De nem a termete számít, hanem a belőle sugárzó erő. A belőle és az

,

g

átkozott csatabárdjából sugárzó erő.

Az a hír járja, hogy sok-sok évvel ezelőtt ő is szolgált a Halhatatlanok között.

Az még az én időm előtt volt, de akadtak olyanok, akik még emlékeztek rá, és ők hihetetlen történeteket meséltek a képességeiről. Akkor nem hittem nekik, de ma már igen.

Rettenetes volt a visszavonulás: Gorben teljesen eszét vesztette, és azt követelte, hogy hadvezérei azonnal végezzenek magukkal az elkövetett becstelenség miatt.

Ehelyett őt ölték meg, és ezzel Ventriának is befellegzett.

És most nézz csak meg minket! Saját magunkat tépjük darabokra.

Miért lettél pap?

Belebetegedtem az egészbe, Lámpás. Az öldöklésbe és a csatákba. Naslyn zordan felnevetett. Arra gondoltam, hogy jóvátehetem az ifjan elkövetett gonosztetteket.

Talán így is lesz.

Bárcsak így lenne, de nem azért maradtam életben, hogy most dühös parasztok birkaként vágjanak le. Mert te is tudod, hogy eljönnek majd. Husángokkal, kaszákkal és késekkel felfegyverkezve. És tudom, hogy mit tennék akkor: az Égre mondom, harcolnék! De nem akarok.

És most mihez kezdesz?

Arra gondoltam, hogy elmegyek, de előbb beszélni akartam veled.

Miért velem? Miért nem az apáttal?

Nem beszélsz sokat, Lámpás, de felismerem a harcost, ha látok egyet. Te is részt vettél csatákban, és lefogadom, hogy tiszt voltál, méghozzá jó tiszt. Ezért gondoltam arra, hogy a tanácsodat kérem.

Nincs semmi, amit adhatnék, barátom. Még magam sem határoztam.

Arra gondolsz, hogy velük maradsz?

Skilgannon megvonta a vál át.

Talán. Tényleg nem tudom még. Amikor idejöttem, átadtam a kardjaimat az apátnak, hogy megszabaduljak tőlük. Nem akartam többé harcos lenni. De tegnap a városban végezni akartam azzal a nagyszájú hencegővel, aki megütötte Braygant. Minden erőmre szükség volt, hogy visszafogjam magam. Ha a kezem ügyében lettek volna a kardjaim, a kövezeten hagytam volna a fickó fejét.

Nem vagyunk valami jó papok, nem igaz? mosolyodott el Naslyn.

Az apát az, és többiek közül is sokan. Nem akarom, hogy

lemészárolják őket.

Ezért gondolsz a maradásra? Hogy megvédd őket?

Ezt forgatom a fejemben.

Akkor én is maradok.

Harmadik fejezet

Cethelin felriadt, és látomásának színei még mindig ellepték gondolatait. Lámpást gyújtott, és kicsiny íróasztalához lépett, ahol kitekert egy pergament, és kezébe vett egy lúdtol at. Mielőtt a látomás elhalványulhatott volna, gyorsan lejegyezte álmát, majd kimerülten, remegő

tagokkal dőlt hátra székében. A szája kiszáradt, így töltött magának egy kupa vizet. Fiatalabb korában a látomásokat a fejében tárolta, és akkor vizsgálta meg őket, amikor már teljesen összeállt a kép. Mostanra azonban éppen csak a legalapvetőbb jegyeket tudta felvázolni, mielőtt teljesen szétfoszlott az álom.

Lebámult a pergamenre írt szavakra: A tűztől mart szelíd kutya acsargó, veszedelmes és halálos farkassá vált. A fenevad felemelte fejét és vil ám tört elő szájából, hatalmas erővel cikázva végig az égen, ami heves vihart kavart. A tenger egyetlen hatalmas szökőárrá vált és végigsöpört a sziklaszigeten, amelyen egy szentély ál t. Az utolsó szó, amelyet Cethelin lejegyzett, a gyertya volt. Ekkor eszébe ötlött, hogy a sziget fövenyén egyetlen gyertya égett, és piciny lángja fényesen tündökölt a rátörő irdatlan hul ám sötét feketeségében.

Cethelin nem tudott mit kezdeni a kutya-farkassal, de abban biztos volt, hogy az áradat mindig az emberiséget

jelképezi. A haragvó tenger a városi csőcselék volt, a szentély pedig a templom. Lámpásnak igaza volt: a tömeg gyűlölettel a szívében el fog jönni. Vajon a szeretet kicsiny gyertyája elfordíthatja őket gyilkos gondolataiktól? Cethelin kételkedett benne.

A háromlábú kutya kibicegett a hálószobából és letelepedett az apát mellé, aki megvakargatta a fejét.

Te nem vagy farkas, fiú, és rossz helyet választottál menedéknek.

Rabalyn belépett a kalyibába, és halkan bezárta az ajtót maga mögött. A reteszt rögzítő fapecket a helyére csúsztatta, majd besétált a kicsiny nappaliba. Athyla néni a tűz mellett ál ó székben szendergett, ölében élénk színű

gyapjúgombolyagokkal, lábánál pedig tucatnyi összevarrt vászondarab hevert. Rabalyn átment a konyhába és vágott magának egy kevés kenyeret. Visszabal agott a tűzhöz, levette a réz pirítós vil át, ráhúzta a kenyeret, és a parázs fölé csúsztatta. Már hetek óta nem volt vajuk, de a pirítós kenyér még így is nagyon ízlett az egész nap egy falatot sem evett legénynek. Evés közben tekintete Athyla nénire vándorolt. A nagydarab nő ötvenes éveinek végét tapodta: sosem ment férjhez, de mégis két generáció anyja volt a

családon belül. Szülei még tizenöt éves korában meghaltak Athyla nem sokkal volt akkor idősebb, mint most Rabalyn.

Négy húgát és egy öccsét kel ett felnevelnie mostanra mindegyikük elköltözött, és csak ritkán hallottak felőlük.

Rabalyn anyja négy évvel ezelőtt vált meg a családtól, két gyermekét az időtől elnyűtt vénlányra hagyva.

A fiút boldogság öntötte el, ahogy az alvó asszonyt nézte, akinek haja megszürkült, lába pedig megdagadt a csúztól.

Kezén a bütykök is eltorzultak az ízületi gyul adástól, de ő

mégis zokszó nélkül végezte munkáját nap mint nap.

Rabalyn felsóhajtott. Fiatalabb korában gyakran álmodozott arról, hogy gazdag lesz, és akkor visszafizeti Athyla néni kedvességét talán még egy szolgákkal teli házat is vesz.

Mostanra megtanulta, hogy az efféle ajándék nem okozna örömet nagynénjének. Athyla nem vágyott szolgákra, és Rabalyn azon merengett, vajon létezik-e olyasmi, amit igazán szeretne. Hosszú életét a kéretlen kötelezettség-és felelősségvál alás töltötte ki, amelyet el enkezés nélkül fogadott. Nagynénjének egyetlenegy ékszere volt: egy ezüstmedál, amelyen önkéntelenül is végigsimított, amikor aggódott valami miatt. Rabalyn többször kérdezgette felőle, de nagynénje csak annyit mondott róla, hogy valamikor régen ajándékba kapta. Athyla néni nem bocsátkozott hosszas beszélgetésekbe, a múltról szóló történetei pedig rövidek voltak, és lényegre törőek. Akárcsak a bíráló megjegyezései: Éppen olyan vagy, mint az anyád mondta, amikor Rabalyn ételt hagyott a tányérján. Gondolj a Panthiában éhező gyerekekre! Honnan tudod, hogy

Panthiában éheznek?

kérdezte akkor a fiú. Köztudott,

hogy Panthiában mindig éheznek.

Később az Öreg Labbers elmondta nekik, hogy negyven évvel korábban súlyos aszály sújtotta a délkeleten fekvő

országokat. Cadiában, Matapeshben és Panthiában rossz volt a termés, és mindhárom ország sokat szenvedett emiatt. A legsúlyosabb csapást Panthia kapta: ott tízezrek haltak éhen, mára azonban az egyik leggazdagabb ország lett belőle. Athyla néni figyelmesen hallgatta végig Rabalynt, amikor a fiú mindezt elmondta neki. Ó, hát ez remek!

kiáltott fel, de amikor néhány nappal később Rabalyn nem volt hajlandó megenni a mélységesen utált zöldségekből készült ebédjét, nagynénje megcsóválta a fejét, és így szólt: Bezzeg a panthiai kisgyerekek hogy örülnének neki!

Akkor a dolog bosszantotta a fiút, de most elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az eset. Olyan könnyű volt mosolyogni, és vidám dolgokra gondolni, amikor Athyla néni szunyókált!

Amikor viszont felébred, visszatér majd Rabalyn bosszúsága, és ez ellen a fiú nem tudott semmit tenni.

Nagynénje mond majd valami butaságot, amitől felgerjed benne a harag. Szinte mindennap megfogadta magában, hogy nem vitatkozik Athyla nénivel, mivel a legtöbb vita egyformán fejeződött be: az idős asszony sírva fakadt és háládatlan kölyöknek nevezte őt. Majd azt mondja, hogy az ő felnevelése miatt jutott koldusbotra, amire Rabalyn azt feleli: Sosem kértelek erre.

A nadrágja még mindig nedves volt, így kibújt belőle és ráterítette a tűz mel etti székre.

Visszatért a konyhába, a kőkorsóból vizet töltött a régi fekete kannába, és ezzel sétált vissza a tűzhöz. Még több szenet dobott a tűzbe, majd a lángok fölé akasztotta a kannát. Amikor a víz felforrt, készített kétcsészényi bodzateát, megkristályosodott mézdarabkákkal édesítve meg őket.

Athyla felébredt, és nagyot ásított.

Szervusz, kedveském üdvözölte unokaöccsét. Ettél már?

Igen, nénikém, és készítettem neked teát.

Hogy van a szemed, fiam? Jobb már?

Igen, nénikém. Már nincs semmi baja.

Remek. Athyla néni összerezzent, amikor előrehajolt, hogy felemelje a csészét, amelyet Rabalyn tett oda neki. A fiú felugrott székéből, és átnyújtotta a teát. Ma éj el már alig zsivajognak. Szerintem vége van ennek az egész kellemetlen ügynek. Sőt, biztosra veszem.

Reméljük, hogy így van állt fel székéből Rabalyn.

Lefekszem, nénikém: reggel találkozunk. Arcon csókolta nagynénjét, majd saját szobája felé indult: az apró szobába

éppen csak befért egy ősrégi ágy és a ruhás ládája.

Túl fáradt volt ahhoz is, hogy levetkőzzön, így csak rádőlt az ágyra és megpróbált elaludni, de gondolatai újra és újra visszatértek Todhéhoz, és elkerülhetetlen bosszújához.

Rabalyn mindig is igyekezett kerülni az összetűzést a tanácsos fiával. Todhe rosszindulatú és bosszúálló természetű lett, amikor nem sikerült elérnie azt, amit akart, és lekezelően, gorombán bánt azokkal, akiket nem ítélt elég fontosnak ahhoz, hogy szűkebb baráti körébe vonja őket. Rabalyn nem volt ostoba, és teljesen semlegesen viszonyult a fiúhoz az élet egyetlen területén, ahol találkoztak a kicsiny tanteremben. Amikor nagy ritkán Todhe érdemesnek találta arra, hogy szóljon hozzá, ő

mindig udvariasan felelt, és megválogatta szavait, nehogy megsértse a másikat. Ezt nem tekintette gyávaságnak, bár rettegett Todhétól a józan ész diktálta ezt a fajta viselkedést. Amikor nagy néha tanúja volt annak, amint Todhe és cimborái más fiúkat gyötörtek, mit például a kövér Arrent, meggyőzte magát arról, hogy neki semmi köze az egészhez, és gyorsan távozott.

Az Öreg Labberst azonban olyan durván és gusztustalanul verték össze, hogy Rabalyn egyáltalán nem bánta meg azt az ütést, ami kiváltotta Todhe neheztelését. Egyedül azt sajnálta, hogy nem volt elég bátorsága megrohanni a felnőtteket, akik először estek neki a papnak. Bármennyit gondolkodott is a rettenetes eseten, sehogy sem tudta felfogni a történteket. Az Öreg Labbers soha nem tett

semmit, amivel ártott volna a városnak. Sőt, éppen ellenkezőleg! A pestisjárvány idején házról házra járt, ellátva a betegeket és a haldoklókat.

A világ valóban különös helynek tetszett. Az ágyon heverő

Rabalyn az iskolákban töltött órákra gondolt. Nem nagyon figyelt oda egyedül a dicső csatákról és a hatalmas harcosokról szóló történetek érdekelték. A fiúban kezdett gyökeret verni a meggyőződés, hogy a háborúkat jó emberek vívják gonoszok el en, és a gonoszok mindig külhoni országokból jönnek. De vajon nem gonosz dolog egy tucatnyi egészséges embertől, hogy kis híján agyonvernek egy idős papot? Nem gonosz dolog a tömegben ál ó asszonyoktól, hogy gúnyolódnak és azt rikoltozzak: Rúgjátok szét a csúf pofáját! , ahogy azt a pék felesége, Marja tette?

Mindig is savanyú és barátságtalan teremtés volt mondta Athyla néni, aki ritkán ragadtatta magát ilyen kijelentésekre. Rabalyn nagynénje szinte soha nem mondott rosszat senkiről.

A legnyugtalanítóbb hírek keringtek: a fiú hal otta a pletykákat, amelyeket az utazók hoztak a városba.

Mellicane-ban, a fővárosban hatalmas tömegek gyűltek össze és templomokat gyújtottak fel, papokat lincseltek meg. A király tanácsadója, Vasálarc nagyúr többtucatnyi minisztert tartóztattatott le, akiket kivégeztek, földjüket pedig az ál am elkobozta. Amikor a kormányzat kezdett

szétesni, Vasálarc nagyúr kinevezte a bírákat, akik bejárták egész Tantriát, hogy gyökerestül kiirtsák az idegen gondolatokat plántáló árulókat.

Amikor Rabalyn először hallott ezekről az eseményekről, általánosságban örvendetesnek tartotta őket. Az árulókat valóban ki kellene irtani. Most, amikor azt látta, hogy az Öreg Labberst is árulónak bélyegzik, összezavarodott.

Emellett terjedtek a Tantriához hű katonák és az ocsmány dospilisiek, meg gonosz szövetségesük, a datiaiak között folyó harcokról keringő történetek. Ezeket a csatákat mindig Tantria nyerte, de mégis minden egyes ütközet egyre közelebb zajlott hozzájuk. Egy napon meg is kérdezte erről az Öreg Labberst: Hogy lehet az, hogy amikor győzünk, visszavonulunk, a megvert el enség pedig előnyomul?

Ha kicsivel többet olvasnál, tudhatnád, ifjú Rabalyn felelte az idős pap. Szeretném az emlékezetedbe idézni Appalanus történelmi műveit, aki így írt: ťAz igazság a háborúban olyan, akár a szűz erénye. Védeni kell minden áron, a hazugságok erődjének falai közé zárva.Ť Így már világosabb?

Rabalyn bólintott, és megköszönte a felvilágosítást, bár az igazat megvallva, fogalma sem volt róla, miről beszél az öregember.

Az ágyban fekve is érezte a kandallóból felszál ó füstöt.

Kölcsön kel ett volna kérnie Barik seprűjét, hogy kitisztítsa a kéményt. A fejére húzta a takarót, lehunyta a szemét és megpróbált elaludni.

De a fejében csak úgy rajzottak a gondolatok. Egyfolytában csak Todhe járt az eszében. Talán, ha hagyta volna, hogy Todhe és barátai megverjék, minden gondjának vége szakad. Ám Rabalyn most már kételkedett benne, hogy beérnék ennyivel: a szemet szemért elvet követve magasabbra emelte a tétet, amikor egy vasrúddal támadt rájuk. Talán az őrség le fogja tartóztatni, ami új és rémítő

gondolatként hasított a fejébe. Most már nagyon kellemetlenül érezte magát, és félelme ismét feltámadt: kinyitotta a szemét és felült az ágyban. A szeme azonnal szúrni kezdett: füst terjengett mindenfelé. Rabalyn kikászálódott az ágyból és kinyitotta az ajtót. A nappalit olajos füst töltötte meg, és az ablakon túl lángokat látott felcsapni.

Köhögve és levegőért kapkodva átrohant a nappalin és belökte az Athyla néni hálószobájába vezető ajtót. A tűz itt már átégette az ablakkeretet, és most már hallotta is ropogását a zsúpfedeles tető felől. Az ágyhoz botorkált és megrázta nagynénjét a vállánál fogva.

Athyla néni! Ég a ház! kiáltotta. A térde megroggyant, a tüdeje égett és füst töltötte meg. Felkapott egy széket és nekivágta a lángoló spalettáknak, de azok nem engedtek.

Lerántotta az egyik takarót az ágyról, a kezére csavarta, és megpróbálta leemelni az égő fa zárórudat, de a tűz már túlságosan eltorzította, hogy ki tudja nyitni. Letépte a többi takarót is a nagynénjéről, megragadta a karját, és kivonszolta az ágyból. Az asszony teste lezuhant a padlóra, mire Athyla felnyögött. Ébredj! ordított rá a fiú, aki páni félelemtől hajtva nekilátott átvonszolni nénikéjét a nappaliba. A tűz most már itt is jól látszott, és a tető egy része be is omlott az egyik sarokban. Óriási hőség tombolt a szobában. Rabalyn otthagyta nénikéjét, odarohant az ajtóhoz, felemelte a zárórudat, és meglökte, de az ajtó nem engedett: odakintről valaki kiékelte. Rabalyn most már alig kapott levegőt, de odatámolygott a nappali egyik ablakához, leemelte a spaletta rúdját, és kilökte a zsalut. A lángok már a fát nyaldosták: Rabalyn feltornászta magát a párkányra és kiugrott az ablakon. Gyorsan talpra szökkent, és visszarohant a bejárati ajtóhoz, amelyet egy fapaddal ékeltek ki. Megragadta a padot, kirántotta, majd feltépte az ajtót.

A lángok most már magasra csaptak odabent, és hatalmas hőség uralkodott el a kalyibában. Rabalyn nagy levegőt vett, rikkantott egyet és bevetette magát a nappaliba. Az eszméletlen asszony körül mindenfelé égett már a tűz. A fiú megragadta nénikéje karját, és nekilátott kivonszolni a szobából. Athyla néni hálóinge lángra kapott, de Rabalyn nem állhatott meg, hogy eloltsa. Lángok nyaldosták az ő

karját és a vádliját is, és érezte, hogy ruhája megperzselődik, de még mindig nem engedte el

nagynénjét: felsikoltott ugyan a fájdalomtól, de továbbvonszolta nénikéjét. Már az ajtónál járt, amikor a tetőgerendák felnyögtek, majd váratlanul megroggyantak, és lángoló szalmatörek záporozott Athyla nénire. Rabalyn egy hatalmas rántással kivonszolta nagynénjét a ház elé.

Nénikéjének hálóköntöse lángolt, így gyorsan letérdelt, és kezével csapdosta a tüzet, majd lerántotta a ruhadarabot az asszonyról. A tűz fényében látta, hogy nagynénje egész teste megégett a lábai fölött. Még távolabb vonszolta az asszonyt a lángban ál ó háztól, majd a földre fektette, a kúthoz rohant, lehajította a vödröt, és húzni kezdte felfelé: mintha egy örökkévalóságig tartott volna. A vödröt visszacipelte Athyla nénihez, letépte saját hálóingét, majd belemártotta a vízbe. Meztelenül letérdelt a nő mellé, és vizes ingével gyengéden megtörölgette nagynénje füsttől fekete arcát. Az asszony váratlanul köhögni kezdett, mire a fiút elöntötte a megkönnyebbülés.

Most már minden rendben, nénikém. Megmenekültünk.

Ó, kedvesem! felelte nagynénje, de nem szólt többet.

Ekkor érkeztek futva az első emberek, és Rabalyn köré gyűltek.

Mi történt itt, fiú? kérdezte egyikük.

Felgyújtották a házunkat, és eltorlaszolták az ajtót, hogy ne tudjunk kijutni.

Láttál valakit?

Rabalyn nem válaszolt.

Segítsenek a nénikémnek! Kérem, segítsenek a nénikémnek!

Az egyik férfi letérdelt nagynénje mozdulatlan teste mel é, és uj ával megtapintotta a torkát.

Eltávozott, fiú. Azt hiszem, hogy a füst végzett vele.

Éppen az előbb szólt hozzám: nemsokára jól lesz. A hangja elcsuklott, és a vállánál fogva rázni kezdte Athyla nénit. Ébredj fel, Athyla néni! Ébredj fel!

Mi folyik itt? hallatszott Raseev tanácsos hangja.

Valaki felgyújtotta a viskót! felelte a Rabalyn mel ett ál ó férfi. A fiú azt mondja, hogy eltorlaszolták az ajtót.

Rabalyn felpil antott, és észrevette Raseevot. A tanácsos magas férfi volt, őszülő szőke hajú, és széles arca jóképűen tekintett a világba. Hangja mélyen, de lágyan tört elő torkából.

Mit láttál, fiú?

Lángok és füst közepette ébredtem felelte Rabalyn.

Megpróbáltam kivonszolni Athyla nénit, de valaki egy paddal kiékelte a bejárati ajtót. Az ablakon kellett kimásznom, hogy kijussak. Segítene valaki a nagynénémen?

Az egyik asszony letérdelt Athyla mel é, és megfogta a csuklóját.

Már semmit nem tehetünk érte, Rabalyn. Athyla eltávozott.

Azt kérdeztem, hogy mit láttál, fiú? ismételte meg a tanácsos előző kérdését. Felismernéd a gazembert, aki ezt tette?

A fiú talpra kászálódott, bár szédült, és úgy érezte magát, mintha csak álmodná az egészet. A kezén, karján, lábán keletkezett égési sérülésekből sugárzó fájdalmat egy pil anat alatt elfeledte.

Nem láttam senkit válaszolta, és körülnézett az égő ház köré gyűlt városiak tömegén. De tudom, ki tette: csak egyetlen el enségem van.

Mondd a nevét, fiú! dörrent Raseev hangja.

Rabalyn megpil antotta Todhét a tömegben, és látta, hogy nem ül félelem az ifjú arcán. Ha ki is mondaná a nevét, akkor sem történne semmi. Senki sem látta, amint Todhe felgyújtotta a házikót, és a törvény amúgy sem férhetett hozzá. Így hát Rabalyn hátat fordított a tömegnek és térdre

rogyott nénikéje mellett. Végigsimított a halott arcán, miközben a bűntudat súlya rázuhant a vállára. Ha nem tette volna ellenségévé Todhét, akkor Athyla néni még mindig élne.

Ki az el enséged, fiú? dörögte Raseev.

Rabalyn arcon csókolta nénikéjét, felál t, és szembefordult a tanácsossal.

Nem láttam senkit ismételte, majd a tömegre nézett.

De tudom, ki tette, és ezért fizetni fog. Méghozzá a nyomorult életével! Egyenesen Todhéra szegezte pil antását, és ezúttal valódi félelmet fedezett fel az ifjú szemében.

Todhe kivált a tömegből, odafutott apjához és megragadta a karját.

Rólam beszél, apám, és engem fenyeget!

Ez igaz? mennydörögte Raseev.

Talán ő gyújtotta fel nénikém házát? kérdezte Rabalyn.

Persze, hogy nem ő volt!

Akkor nincs mitől félnie, nem igaz? Ezzel Rabalyn megfordult, hogy otthagyja a tömeget. Ebben a pil anatban Todhe elengedte apját, és kést rántott elő az övéből.

Fiam, ne! kiáltotta Raseev, amint a nagydarab ifjú Rabalynra vetette magát.

A kiáltást hallva a fiú megpördült, éppen amikor Todhe kése az arca felé vil ant. Rabalyn hátrarántotta a fejét, de a kés így is csak néhány hüvelykkel hibázta el. Meglendítette a karját és jobbegyenest mért Todhe állára. Az egyensúlyát vesztett nagy termetű fiú megtántorodott, Rabalyn pedig előreszökkent és gyomron rúgta. A tanácsos fia elejtette kését és térdre rogyott. Rabalyn gondolkodás nélkül kapta fel a kést és merítette Todhe nyakába. A penge a csontnak ütődött, majd átszelte a másik légcsövét. Vér fröccsent Rabalyn kezére, Todhe elfojtott kiáltást hallatott, és megpróbált felál ni, de a térde megbicsaklott, és arccal előre a földre zuhant.

Ne! ordított fel ismét Raseev, és a fiához rohant.

Rabalyn csak állt ott, kezében a vértől csöpögő késsel.

Egy pil anatig néma csend honolt. A tömeg dermedt némaságba fúlva bámulta a történteket. Raseev ekkor felpil antott.

Gyilkos! ordította. Mindannyian láttátok! Ez az ocsmány szörnyeteg meggyilkolta a fiamat!

Továbbra sem moccant senki, de végül az őrség két katonája áttört az embereken. Rabalyn elejtette a kést, és

rohanni kezdett: átugrotta az égő házat övező alacsony falat, és kiszáguldott a nyílt utcára.

Fogalma sem volt róla, hogy hova menjen. Csak azt tudta, hogy menekülnie kell. A gyilkosságot nyilvános akasztással büntették, és kétsége sem volt afelől, hogy bűnösnek találnák, ha bíróság elé kerülne: Todhe elejtette a kést, és fegyvertelen volt, amikor megölte.

Az immár pánikba esett meztelen ifjú égési sebeiről teljesen megfeledkezve rohant tovább az életéért.

Raseev Kalikan önmagát összetett személyiségnek látta, bár torz tükröt használt. Az emberek becsületesnek és hűségesnek tartották, olyasvalakinek, aki a város és lakói üdvére ténykedik. Ezért azután Raseev saját maga is így gondolt magára. Az a tény, hogy a város pénzét saját javára használta fel, és hogy építési szerződéseket kötött azokkal a cimboráival, akik fizettek ezért, egy cseppet sem változtatott saját önképén. Azokban a ritka esetekben, amikor felébredt lelkiismerete piszkálni kezdte, magában mindig azt gondolta: De hát, így működik a világ! Ha én nem tenném, megtenné valaki más. Szívesen használta a becsület, az elvek, a hit és a hazafiság szavakat. Mély és öblös hangja meggyőzően csengett, és amikor ilyen

szavakat használt a közösségnek tartott beszédeiben, gyakran látott könnyeket megcsil anni a városlakók szemében, akik szerették őt. Ezek roppant megindító pil anatok voltak, és ilyenkor maga Raseev is engedett az érzelmeinek. Raseev Kalikan azonban csak abban hitt, ami jó volt Raseev Kalikannak. Ő volt saját maga istene és egyetlen becsvágya. Röviden, Raseev Kalikan igazi politikus volt.

Legnagyobb adottsága abból a belső megérzésből fakadt, ami mindig tudatta vele, hogy merről fújdogálnak a politika szelei.

Amikor a királyi seregek vereséget szenvedtek, és az uralkodó tanácsosaihoz fordult, felvirradt a bírák napja.

Addig a napig a bírák csak jelentéktelen politikai szerepet töltöttek be Tantria politikai életében, és hiábavalóan háborogtak azon, hogy a Tantria határain belül élő

idegenek miféle gonosz befolyást gyakorolnak az országra.

Mostanra azonban élet-halál uraivá váltak: minden rosszért, ami az újonnan létrejött országot érte, a Dospilisből, Naashanból vagy Ventriából érkezett külhoniak lettek a felelősök. Még a fővárosban élő néhány drenai kereskedőt is mélységes gyanakvás övezte. Az egészet az tette ironikussá, hogy a bírák vezetője maga is idegen volt: Vasálarc Shakusan a király zsoldos testőrségének, a Harci Kutyáknak volt a kapitánya. Raseev melegen üdvözölte a városába érkező bírákat, és szívesen látta őket otthonában.

Keblére ölelte ügyüket, és elképzelte magát, amint

felemelkedik soraikban, és talán még nagyobb szerep is vár rá a jövőben, immár a fővárosban, Mellicane-ban.

Amikor a bírák az egyház el en kezdtek beszélni, Raseev ebben nemcsak politikai előlépésnek lehetőségét látta meg, hanem adósságai eltörlésének módját is. Az egyház számos ingatlannal bírt a városban, és kölcsönöket folyósított a helyi iparosoknak és kereskedőknek. Raseev az elmúlt négy évben három jelentősebb hitelt vett fel, hogy előmozdítsa és kiterjessze üzleti érdekeltségeit. Két vál alkozása (az erdőirtás és a bányászat) csúfos kudarcot val ott, ami hatalmas veszteséggel járt. Mivel az egyház tagjainak sorsa így is, úgy is megpecsételődött, miért ne kerülhetne ki ő jelentősebb pénzügyi haszonnal a pusztulásukból?

A gondot csak az jelentette, hogy nem tudta eléggé felkavarni a kedélyeket ahhoz, hogy a városiak tömegesen támadjanak a papokra. Sokan akadtak olyanok, akik még emlékeztek arra, hogy a papok segítettek nekik a pestis és az aszály idején. Az öreg tanító el eni támadást, amelyet Raseev bérencei hajtottak végre, sokan undorodva fogadták, bár nyíltan senki sem szólalt fel el ene. Amikor pedig a másik papot ért támadásnál az egyik bíró saját magát szúrta meg, akadtak olyanok is, akik nevettek szerencsétlenségén.

De maradt még egy mód.

Az emberek együtt éreztek Raseevval meggyilkolt fia miatt, és hamarosan híre kelt, hogy a gyilkos a templomban talált menedékre, az apát pedig elutasította, hogy kiadja őt a világi hatóságoknak. Ez ugyan nem volt igaz, de az emberek elhitték, és csak ez számított.

Raseev aznap éjjel a házában tartózkodott: fia a hátsó szobában hevert kiterítve, felöltöztetve legjobb ruhájába. A tanácsos hallotta, hogy felesége zokogva siratja az ostoba fajankót.

Milyen furcsák is a nők! gondolta magában Raseev.

Todhe minden szempontból hasznavehetetlen volt. Buta volt, erőszakos és állandóan próbára tette Raseev türelmét.

Hát legalább halálában vegye valami hasznát!

Raseev legmegbízhatóbb támogatói közül sokan még most is odakint jártak, a tömeget hergelték, és arra bujtogattak, hogy rohanják meg a templomot, és fogják el a gyilkost.

Pék Antolt világéletében megkeseredett, bosszúálló embernek ismerték ő fogja vezetni a tömeget. Raseev közeli munkatársai közül többen is ott lesznek majd, és amint bejutottak a templomba, előrántják elrejtett fegyvereiket. Amint a gyilkolás megkezdődik, a csőcselék feldúlja az egykori várat. Azok a papok, akiket nem ölnek meg, elmenekülnek. És akkor Raseev majd megkeresi a kincstárat, és magához veszi értékeit. És jut még ideje arra is, hogy felkutassa és megsemmisítse a papok

feljegyzéseit.

A politikus nagy levegőt vett, és nekilátott beszéde megírásának. A papok meggyilkolását nem lehet eltussolni, és ő majd kénytelen lesz felszólalni a gyűlöletben rejlő

veszélyek ellen, és gondoskodik róla, hogy beszédét feljegyezzék és elhelyezzék a tanács iratai között.

A politikában a széljárás gyakorta fordul, és talán valamikor a jövőben Raseevnak még jól jöhet, hogy fel tudja mutatni: ő mindig is az erőszak el en volt.

Felkapta lúdtol át, és nekiállt jegyzetelni. Ily sokak halála mindnyájunkat megrendít írta, majd szünetet tartott. A hátsó szobából hal atszó zokogás felerősödött.

Hagyd már abba ezt a picsogást! ordított át. Éppen dolgozni próbálok!

Skilgannonra hosszú és álomtalan éjszaka köszöntött, gondolatait kínzó emlékek töltötték ki, és bűntudat szál ta meg. Embereket vezetett csatába (emiatt csak enyhe szégyen gyötörte), de részese volt egész városok eltörlésének és az ezzel járó mészárlásnak is. Engedte, hogy a gyűlölet és a bosszú áradatként söpörjön végig rajta, hogy kardjáról ártatlanok vére csöpögjön alá. Tudta,

hogy ezek az emlékek sosem tűnnek el.

Amikor a királynő az utolsó csata Perapolis rettegett ostroma előtt beszédet intézett katonáihoz, egyszersmind parancsba is adta, hogy senkit se hagyjanak életben a lázadó városban: se férfit, se nőt, se gyereket.

Mindannyian árulók zendült az uralkodó hangja.

Végzetük legyen intő példa mindenkinek, örök időkön át!

A katonák uj ongtak. Miért is ne tették volna? A hosszú és véres polgárháború megnyerésétől karnyújtásnyira álltak.

Ám egy dolog volt mondani valamit, és más dolog volt részt venni az öldöklésben. Skilgannonnak, lévén hadvezér, nem kellett volna vérrel beszennyeznie kardját, de ő mégis megtette: végigrohant Perapolis utcáin, és addig szúrt-vágott és öldökölt, míg ruhája és páncélja vérben nem úszott.

Másnap sétára indult az immár kihalt utcákon. Mindenfelé hul ák hevertek: több ezer holttest. Gyerekek és csecsemők, öregasszonyok és fiatal lányok tetemét látta.

Ekkor szívét minden addiginál mélyebb kétségbeesés öntötte el.

Skilgannon a magas torony falának támaszkodva rámeredt a lassan kihunyó csil agokra. Ha létezik a legfőbb lény (amiben kételkedett), akkor bűnei sosem bocsáttatnak meg. Egy elátkozott világban élt, és ő maga is elátkozott volt.

Hol voltál, amikor gyermekeket mészároltak le? kérdezte a roppant feketeségbe bámulva. Miért nem ontottál könnyet azon a napon?

Valami megcsil ant a távolban, és Skilgannon észrevette, hogy újra tűz lobban a városkában. Egy szegény ördögöt nyilván éppen most kínoznak halálra. Skilgannonon üres harag söpört végig, és a férfi önkéntelenül is megérintette a nyakában viselt láncon függő diadémot. A diadémban volt mindaz, ami megmaradt Dayanból.

A háborúból való visszatérése után három napot töltöttek el közösen. Felesége terhességéről még semmi sem árulkodott, hacsak kipirult arca és a szokottnál is selymesebben fénylő aranyszín haja nem. Dayan szeme fényesen szikrázott, és a terhessége feletti örömtől szinte sugárzott. A baj első jelei azon a ragyogó délutánon mutatkoztak meg, amikor felesége a kertben üldögélt, és a márványmedencében, meg a magas szökőkútban gyönyörködött. Sápadt arcán veríték gyöngyözött, mire Skilgannon azt javasolta, húzódjanak az árnyékba. Hitvese rátámaszkodott, majd egyszer csak felnyögött. Ekkor a férfi karjába vette és bevitte a házba, és ráfektette egy kényelmes kerevetre. Dayan arca ekkor már a viasz színére sápadt, és kezét hónaljára tapasztotta.

Annyira fáj zihálta. Amikor férje szétnyitotta köntösét, látta, hogy hitvese bal hónalja megduzzadt és sebes. Olyan volt, mintha egy nagy hólyag akart volna kitüremkedni a

bőre alól. Skilgannon ismét felnyalábolta Dayant, felvitte emeleti hálószobájukba, és segített neki levetkőzni, majd a kirurgusért küldetett.

A láz vil ámgyorsan tört rá a nőre. Késő délutánra pedig nagy, lilás színű duzzanatok jelentek meg a hónaljánál és az ágyéka táján. A kirurgus nem sokkal alkonyat előtt érkezett: Skilgannon soha nem fogja elfelejteni az arcát, amikor megvizsgálta Dayant. A csendes magabiztosságot árasztó, találékony és éles eszű kirurgus belépett a szobába, és meghajolt a ház ura előtt. Azután az ágyhoz lépett és félrehúzta a függönyt. Skilgannon ebben a pil anatban megtudta, hogy a legrosszabbra számíthat. A kirurgus elfehéredett és önkéntelenül is hátrált egy lépést.

Magabiztosságát mintha elfújták volna, és folytatta hátrálását az ajtó felé. Skilgannon ekkor karon ragadta: Mi ez? Mi ütött beléd?

Ez a fekete halál. Megkapta a fekete halált.

A kirurgus kitépte magát a döbbent férfi szorításából, és elmenekült a palotából. A szolgák néhány óra múlva követték példáját. Skilgannon leült a félrebeszélő Dayan mellé, és nedves törülközőkkel fedte be lázban égő testét.

Fogalma sem volt, mi többet tehetne még.

Hajnaltájban az egyik hónalj alatti hatalmas lila duzzanat felfakadt. Egy időre Dayan láza csökkent, és a nő

felébredt. Skilgannon letörölte testéről a gennyet és a vért, és fehér szaténlepedőt terített hitvesére.

Hogy érzed magad? kérdezte asszonyát, gyengéden kisöpörve Dayan homlokából izzadtságtól lucskos szőke haját.

Kicsivel jobban, de szomjas vagyok. Skilgannon megitatta, majd a nő visszahanyatlott a párnára.

Haldoklom, Olek?

Nem. Nem engedlek meghalni kényszerített hangjába olyan könnyedséget, amit nem érzett.

Szeretsz?

Ki ne szeretne, Dayan? Akivel csak találkozol, mindenkit elvarázsolsz. Igazat mondott: még sosem találkozott senkivel, akinek ilyen gyengéd és kedves természete lett volna. Dayanban nem lakozott sem rosszindulat, sem gyűlölet. Még a szolgákat is barátainak tekintette, és egyenrangúként beszélgetett velük. Nevetése ragadósnak bizonyult, és mindenki jókedvre derült, aki hallotta.

Bárcsak azelőtt találkoztunk volna, hogy megismerted őt mondta Dayan, mire Skilgannonra rátört a csüggedés.

Megfogta hitvese kezét és megcsókolta. Igyekeztem nem féltékeny lenni, Olek, de mégsem tudtam megállni. Nagyon nehéz valakit teljes szíveddel szeretni, és közben tudni azt, hogy ő valaki mást szeret.

A férfi nem tudta, mit feleljen erre, így csak némán ült, és fogta felesége kezét, majd végül így szólt: Csodásabb nő vagy, mint amilyen ő valaha is lehetne, Dayan. Minden tekintetben.

De bánod, hogy feleségül vettél.

Nem! Te a hitvesem vagy, Dayan, és mi ketten egyek vagyunk. Felsóhajtott. Egészen a halálig.

Ó, Olek! Komolyan gondolod te ezt?

Teljes szívemmel így érzek. A nő megszorította a férfi kezét és lehunyta szemét. Skilgannon mellette ült egész délelőtt és egész délután. Dayan csak alkonyatkor ébredt fel, de a láz visszatért, és Skilgannon asszonya sikoltozott a fájdalomtól. A férfi ismét benedvesítette arcát és testét, hogy így csökkentse a tűzben égő test hevét. Dayan gyönyörű arca besüppedt, szemét sötét karikák övezték.

Ágyékánál felfakadt egy másik duzzanat, bemocskolva a lepedőt. Az éjszaka leszállta után Skilgannon érezte, hogy kiszárad a szája, és a homlokáról izzadtság csöpögött a szemébe, majd a hónalja túl érzékeny lett. Óvatosan megnyomogatta, és látta, hogy máris kezd megduzzadni.

Dayan felsóhajtott, és nagy levegőt vett.

Azt hiszem, vége van, Olek. A kín kezd alábbhagyni.

Ez remek.

Fáradtnak tűnsz, szerelmem. Le kellene pihenned.

Csodásan vagyok.

Jó hírem van mosolyodott el a nő. Bár nem ez a legalkalmasabb pil anat, hogy közöljem. Reméltem, hogy akkor mondhatom el, amikor kint üldögélünk a kertben és nézzük a napnyugtát.

Ez az időpont éppen alkalmas jó hírek közlésére.

Skilgannon megpróbált meginni néhány korty vizet, de a szája kiszáradt, égett, és nehezére esett a nyelés.

Sorai rúnákat vetett nekem. Gyermekem fiú lesz. A te fiad.

Boldog vagy?

Mintha tűzforró vasat döftek volna a szívébe, és a szomorúság kis híján erőt vett rajta.

Igen, nagyon boldog vagyok préselte ki a szavakat.

Reméltem, hogy az leszel. Dayan egy darabig hal gatott, és amikor újra megszólalt, már ismét erőt vett rajta a hagymázas képzelgés. Arról beszélt, hogy apjával ebédelt, hogy milyen szép napjuk volt. Vett nekem egy zöld köves nyakláncot a piacon: hadd mutassam meg! próbált erőlködve felülni.

Már láttam, és tényleg nagyon szép. Most pihenj, Dayan!

De hát nem vagyok fáradt, Olek! Van kedved sétálni egyet a kertben?

Majd egy kicsit később.

Dayan tovább csicsergett, majd az egyik mondat közepén hirtelen elhallgatott. Skilgannon először azt hitte, hogy elaludt, de hitvese arca meg sem rezzent. Uj ai gyengéden megérintették a torkát, és nem érezte az érverését. Ekkor a hasába perzselő fájdalom hasított, amitől kétrét görnyedt, de a kín egy pil anat alatt távozott. A férfi rápil antott Dayanra, majd lefeküdt mellé és átölelte.

Nem én döntöttem úgy, hogy beleszeressek Jiannába. Ha választhattam volna, akkor téged választalak. Te vagy az, akire minden férfi vágyik, Dayan. Jobbat érdemeltél volna nálam.

Órákon át hevert az ágyon, és a láza egyre magasabb lett.

Végül az önkívület őt is magával ragadta. Ekkor megpróbált harcolni el ene, és erőszakkal felkelt az ágyból, de lerogyott a padlóra, majd kitámolygott a kertbe, és ingatag léptekkel nekivágott a mezőnek.

Skilgannon nem sokra emlékezett abból, ami ezután következett, kivéve, hogy lebucskázott egy meredek lejtőn, majd egy távoli épület felé kezdett mászni. Úgy rémlett, mintha hangokat hal ott volna, majd kezek emelték fel

vigyázva a földről.

A templomi ispotály egyik szobájában ébredt, ahol néma csend honolt. Ágya az ablak mel ett állt, és amikor kinézett, a felhőtlen, mélykék eget látta, amelyen éppen egy fehér madár vitorlázott keresztül. Ebben a pil anatban az idő

zárványba dermedt, Skilgannon pedig megtapasztalta mit is? Még ma sem tudta biztosan, mi volt az. Egyetlen szívdobbanásnyi időre úgy érezte, mintha elérte volna a tökéletességet, mintha valahogy ő, a madár, az ég és a szoba eggyé válna, és megfürdene az univerzum szeretetében. Azután a pil anat elmúlt és visszatért a fájdalom. És nemcsak a hatalmas, kifakasztott hólyagokból sugárzó fizikai fájdalom, és a szenvedés, amit ezért a testének el kel ett szenvednie, hanem a veszteség kínja is, amint eszébe ötlött, hogy Dayan eltávozott erről a világról, hogy soha többé nem foghatja a kezét, soha többé nem csókolhatja az ajkát. Soha többé nem fekszik mel ette a csendes nyári estéken, és gyengéd keze soha nem simít végig az arcán.

A kétségbeesés éhes hol óként mart a szívébe.

Azon a napon egy ifjú pap kereste fel, és leült az ágya szélére.

Szerencsés ember vagy, generális. És persze nagyon kemény is. Mostanra lényegében halottnak kel ene lenned:

még sosem láttam senkit, aki úgy küzdött volna a pestis ellen, mint te tetted. A szíved egyszer olyan gyorsan kezdett dobogni, hogy képtelen voltam számolni az ütéseit.

A ragály csak a mi vidékünkön tombol?

Nem, uram. Átsöpör az egész királyságon és átterjed a határokon túlra is. Iszonyatos lesz az emberveszteség.

A Forrás így bosszulja meg bűneinket.

A pap megrázta a fejét.

Mi nem hiszünk a bosszúállás istenében, uram. A pestist az emberek kapzsisága és tudatlansága okozta.

Hogy érted ezt?

Északkeleten él egy törzs, a kolearok törzse. Hallottál már felőlük?

A nadírok és a csiatcék rokonai: nomádok.

Így igaz, uram. Egyik hiedelmük az, hogy ha döglött mormotát látnak

a mormota a síkságon élő apró szőrös ál at akkor továbbköltöznek, ugyanis úgy tartják, a kolearok bölcseinek lelke a mormotákban él tovább. Ezért is nem

vadásznak az ál atokra. A halott mormotákat pedig jelnek tekintik, annak a jelének, hogy a bölcs szellemek elköltöztek, és a törzsnek is új legelőket kell keresnie. A háborúban számos kolear a királynő el enségeinek oldalára állt, amiért elűzték őket földjükről vagy megölték őket. A helyükre másféle népek költöztek, akik látván a mormotákat, csapdákat állítottak nekik, hogy megszerezzék szőrméjüket. A mormoták szőrméje ritka és drága, azt viszont nem tudták, hogy az ál atok magukban hordozzák a pestist. Először a vadászok és a csapdaál ítók betegedtek meg, majd a családjaik. Őket követték az állatok szőrméjét megvásárló utazók és kalmárok. Azután a pestis lecsapott a keleti városokra, az emberek pedig elmenekültek, és magukkal vitték a ragályt is. Hát nem furcsa, hogy a primitív kolearok egyszerű vallási hiedelmük révén elkerülték a pestist, míg mi, a civilizáltabb és sokat tudó nép, behurcoltuk egy vidékre, majd elterjesztettük?

Skilgannon túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon, és álomba szenderült. Mostanában azonban gyakran eszébe ötlöttek a pap szavai, és azt gondolta, hogy egyáltalán nem volt furcsa, ami történt. Az első próféták egyike ezt írta: A tudás fáján érlelődnek az önteltség gyümölcsei.

Skilgannon felsóhajtott, és ismét Lámpás testvér lett belőle.

Levetette ruháját és nekilátott a gyakorlatsornak. Lassan megszabadította elméjét a feszítő gondoktól, majd könnyedén végigcsinálta a jól ismert nyújtó-és egyensúlyozó gyakorlatokat. Végül gyors, hirtelen

mozdulatokba fogott: keze kivágódott, átszelte a levegőt, teste a levegőbe szökkent, ide-oda pördült, lába magasra rúgott.

Amikor a veríték elborította testét, visszavette köntösét, és letérdelt a kőpadlóra.

Napok óta először gondolt a kardjaira, és azon töprengett, vajon mit csinálhatott velük az apát. Vajon eladta őket, vagy egyszerűen csak belehajította egy gödörbe? A Nappal és Éj el Kardjairól való lemondás nehezebben ment, mint ahogy azt gondolta. Amikor átadta őket Cethelinnek, már ettől remegni kezdett a keze, szívdobogása pedig hihetetlenül felgyorsult. Még hetekkel később is csak nehezen gyűrte le a késztetést, hogy visszaszerezze őket, és ismét a kezébe fogja a kardokat. Napokon át hányinger gyötörte, és a szilárd táplálékot kivetette a teste. Éppen az ellenkezője történt annak, mint amikor a királynő átnyújtotta neki a fegyvereket. Még most is érezte azt az uj ongást, a tagjait elárasztó erőt és céltudatosságot, amikor keze először érintette az elefántcsont markolatot.

Felfoghatatlannak tűnt, hogy az ifjú királynő mellett álló, kifakult vörös ruhát viselő rettenetesen csúf banya készítette őket. A vénasszony szinte teljesen kopasz volt: koponyájához kósza fehér hajszálak tapadtak, hasonlóan ahhoz, ahogy a köd kapaszkodik a sziklába. Egykor sudár asszony lehetett, de mára ráncos arcbőre szinte rárogyott hurkás nyakára. Csipás szemekkel bámult a világba, és az egyiket szürke hályog fedte.

Tetszenek, Olek? kérdezte az Öregasszony. Rekedt hangjától libabőrös lett Skilgannon tarkója, és elkapta tekintetét, amikor a nő elmosolyodott, kivil antva rothadó fogait.

Csodásak.

A kardjaimon áldás lakozik. Sok-sok évvel ezelőtt magának Gorbennek is készítettem egyet, és azzal majdnem meghódította az egész világot. Mára több, hatalmas fegyvert is létrehoztam: ezek megnövelik forgatójuk erejét és gyorsaságát. A kezedben fogott pengék egy királyhoz il enek.

Nem akarok király lenni.

Az Öregasszony felnevetett.

A királynő ezért is ajándékozza neked őket, Olek Skilgannon, mivel ez a tulajdonság olyan ritka, hogy egyszersmind megfizethetetlen is. Számos csatát nyersz meg ezekkel a kardokkal, és visszahódítod a naashanok földjeit úrnődnek.

Amikor Skilgannon később kettesben maradt az ifjú királynővel, a hadvezér hangot adott nyugtalanságának.

Az Öregasszony gonosz jelentette ki. Nem akarom az ő

kardjait forgatni.

Az uralkodó felnevetett.

Ó, Olek! Túl mereven gondolkodsz. A királynő odaült a férfi mellé, és a harcos beszívta hollófekete hajának parfümös il atát. Egyébként pontosan olyan, amilyennek mondtad, és valószínűleg még alá is becsülted. De vissza kell szereznünk a naashanok földjeit, és ehhez minden fegyvert felhasználok, amit csak tudok. Előhúzott egy kést az övéből, és feltartotta a fénybe. A hosszú és görbe pengét remekbe szabott ősi rúnák díszítették. Ezt ő adta nekem. Hát nem gyönyörű?

De igen, az.

Ez az Éleslátás Pengéje, megnöveli a bölcsességet.

Amikor a kezemben tartom, annyi mindent látok! És olyan tisztán! Az Öregasszony valóban gonosz, de bizonyította hűségét. Nélküle te is, és én is halottak lennénk. Te is tudod, hogy szükségem van a hatalmára, Olek. A királyságot ismét vissza kel ál ítani: Gorben vazal usaiként nem fejlődünk. Most, hogy ő halott, beteljesíthetjük végzetünket. Fogadd el a kardokat, és forgasd őket!

Forgasd őket értem!

Skilgannon fejet hajtott, majd a nő kezét az ajkához emelte.

Érted mindent megtennék, fenség.

Nem mindent, Olek felelte a nő halkan.

Valóban nem bólintott a kardmester.

Jobban szereted őt, mint ahogy engem?

Nem. Senkit nem fogok többé úgy szeretni. Fogalmam sem volt róla, hogy lehetséges ilyen hévvel szeretni valakit.

Még mindig nyitva áll előtted az ágyam, Olek suttogta a királynő, majd hozzásimult a férfihoz, és arcon csókolta.

Lehetnék ismét Sashan. Egyedül csak neked.

A harcos felnyögött, és felállt a kerevetről.

Nem. Ha megtenném, el entmondanék a józan észnek. És elpusztítanék mindent, amiért küzdöttünk. Mindent, amiért apád az életét áldozta. A szívem a tiéd, Jianna. A lelkem is a tiéd. Szerettelek Sashanként, és még most is szeretlek.

De nem tehetem! Már nem tudok többet adni, és Dayan a feleségem, aki gyengéd, kedves, és hamarosan ő lesz gyermekem anyja. Megfogadtam, hogy hűséges leszek hozzá.

Akkor fogadta el a Nappal és Éj el Kardjait, és ismét ellovagolt a háborúba.

Most Skilgannon egyedül ült apró szobájában, és kezét a nyakában viselt diadémra kulcsolta.

Ha létezik az a templom, megtalálom, Dayan suttogta maga elé. És akkor újra élni fogsz.

Egy darabig még a padlón térdelt, elveszve a múltat idéző

gondolatai között. Vajon gyáva volt, amikor nem engedett szíve vágyának? Valóban olyan nagy volt a Jianna iránt érzett szerelme, vagy közel sem volt olyan erős? Vajon akkor is le tudta volna gyűrni a fejedelmeket, és a ventriai hűbérurakat, meg a támogatóikat, ha enged a királynőnek?

Az esze azt súgta, hogy nem: őt és Jiannát elárulták, és a sárba tiporták volna. De öntelt büszkesége egészen mást súgott neki: Mindet legyőzhetted volna, és együtt lehettél volna azzal a nővel, akire a lelked vágyott.

Az efféle gondolatokat csak alátámasztotta mindaz, ami a kardok elfogadása után következett. A soron következő két évben minden el ensége elhul t előtte. A ventriaiak mellé állók városait egymás után foglalta el, de akadtak olyanok is, amelyek harc nélkül kapituláltak. De ahogy Jianna hatalma nőtt, úgy változott meg a királynő is. Viszonyuk kihűlt, a nő számos szeretőt (hatalmas és becsvágyó férfiakat) tartott, majd mielőtt félredobta volna őket, kiszívta minden erejüket. A szerencsétlen bolond, Damalon volt az utolsó. Mindig a királynő sarkában lihegett, morzsákért könyörögve.

Jianna azon az utolsó éjszakán, a perapolisi mészárlást követően elküldte Damalont, és saját sátrában látta vendégül Skilgannont. A férfi a lemészároltak vérével a ruháján érkezett, mire a csil ogó fehér öltözéket viselő, ezüstszállal beszőtt fekete hajú királynő undorodva mérte

végig.

Nem tudtál volna megfürdeni, mielőtt a színem elé járulsz, generális?

Egy szökőár sem lenne képes lemosni rólam a vért.

Egész hátralevő életemben a kezemhez tapad majd.

Csak nem elpuhult a hatalmas Skilgannon?

Ez tévedés volt, Jianna. A lehető legnagyobb gonoszságot követtük el. Csecsemők koponyáját vertük a falhoz, gyerekek belét ontottuk ki. Miféle győzelem az ilyen?

Az én győzelmem! csattant fel a nő. El enségeim halottak, a gyerekeik halottak. Anélkül tudjuk új áépíteni és megnövelni az országot, hogy félnünk kel ene a bosszútól.

Igen, igaz: nincs többé szükséged katonákra. Így az engedélyeddel én is hazatérek, és megteszek mindent, hogy megfeledkezzek erről az iszonytató napról.

Igen, menj csak haza! csendült a királynő fagyos hangja.

Térj vissza Dayanhoz, és pihenj néhány órát! Azután térj vissza, mert jó katonákra mindig szükség lesz! A naashani városokat ugyan valóban visszafoglaltuk, de vissza akarom állítani a régi határokat, amelyek apám idejében léteztek.

Meg akarod támadni Matapesht és Cadiát?

Nem rögtön

de nemsokára. Azután pedig Datiát és Dospilist.

Mi ütött beléd, Jianna? Egykor igazságról, békéről, virágzásról és szabadságról beszéltünk. Ezek azok az erények, amelyekért küzdöttünk. Éppen csak az imént csömörlöttünk meg Gorben nagyravágyásától, birodalomépítési törekvésétől és hódítási vágyától.

Akkor alig voltam több egy gyereknél! fortyant fel a nő.

Mostanra felnőttem, és csak gyerekek szövögetnek ilyen botor álmokat. Immár a valósággal kell szembenéznem: a valóság pedig az, hogy az engem támogatókat megjutalmazom, az el enem támadókkal pedig végzek. Hát nem szeretsz már, Olek?

Mindig szeretni foglak, Sashan felelte Skilgannon kertelés nélkül.

A nő vonásai el ágyultak, és egy pil anatra ismét az a kislány lett, akit megmentett Delian erdejében. De a pil anat gyorsan elmúlt, és az uralkodó sötét szeme összeszűkült, ahogy tekintetük egymásba kulcsolódott.

Ne kérd, hogy engedjelek el, Olek! Nem hagyhatom, hogy elmenj!

Skilgannon félrelökte a múltról szóló gondolatokat, és leheveredett keskeny priccsére. Azonnal álomba

szenderült.

És a Fehér Farkasról álmodott.

Gyönyörű hajnal virradt rájuk, az ég aranyszínben tündökölt, a fent látható néhány felhő pedig tobzódott a színekben: az aljuk piros volt, a tetejük pedig már szénfeketében komorlott. Cethelin a toronyban állt, és egész lénye beitta a szépséges látványt. A levegőben édes il at terjengett: az apát lehunyta a szemét, és igyekezett csendesíteni kezének remegését.

Nem kételkedett hitében, de meghalni sem akart. A távoli városkára némaság borult, bár az összedőlt épületek fölött ismét füst gomolygott. A tömeg hamarosan ismét összegyűlik, és azután, akárcsak az álomban látott haragvó tenger, megindulnak a templom el en.

Cethelin öregember volt, és túl sok hasonló dolgot látott már életében. Azok pedig mindig egyforma mintázatot követtek. A tömeg java része először csak csendben álldogál, figyelve a kibontakozó eseményeket. Olyanok, akár egy falka vadászkutya, csak őket láthatatlan pórázok fogják vissza. Majd a soraikban megbúvó kevesek (és tényleg kevesek) szabadjára engedik a rettenetet. A pórázok elpattannak, és a falka nekiiramodik. Cethelinbe

ismét belehasított a félelem, ahogy erre gondolt.

Raseev Kalikan lesz a falkavezér. Cethelin megpróbált mindenkit szeretni, akivel találkozott, attól függetlenül, hogy az il ető mennyire tűnt kicsinyesnek vagy kegyetlennek.

Raseevot azonban nem volt könnyű szeretni: nem azért, mert gonosz volt, hanem azért, mert üres volt. Cethelin szánta ezért: szánta azért, mert sem erkölcsi értékek, sem lelkiismeret nem szorult belé. Raseevot teljesen felfalták gondolatai, amelyeket önmagára pazarolt. A tanácsos azonban túl eszes ahhoz, hogy a tömeg élére ál jon. A közelgő gyilkosságok dacára is a jövőbe fog tekinteni, csakhogy tisztára moshassa kezeit. Nem: a tömeg élén a gonosz Antol és rettenetes felesége, Marja ál nak majd.

Cethelin megborzongott, és megrótta magát, amiért ilyen előítéletesen gondolkodik. Marja éveken át dolgozott az apátságban, ő szervezte a tisztségek elosztását, és ő

gyűjtötte össze az adományokat. A nő szentnek és bölcsnek látta magát, de az apáttal folytatott beszélgetései során előbb-utóbb mindig ítéletet mondott mások felett.

Tudod, ott van az a mellicane-i nő, atyám. Tudod, akinek viszonya van Calliannal, a kalmárral. Nem lenne tanácsos, ha a templom szolgálatába lépne. És nyilván hallottad azt a rettenetes zajt, amit Athyla, a mosónő csapott az előző esti éneklés során. Még véletlenül sem tud eltalálni egy dal amot. Nem kérhetnéd meg, hogy tartózkodjon az énekléstől, atyám?

A Forrás a szívből, és nem a torokból fakadó dalt hal ja

felelte erre Cethelin.

Azután eljött az a rettenetes nap, amikor a szegényeknek szánt pénzalap felemelése után Labberan testvér felfedezte, hogy Marja kölcsönvett az alapból. Nem jelentős összegről volt szó, alig negyven ezüstről. Cethelin megkérte a nőt, hogy szolgáltassa vissza a pénzt: Marja kezdetben dacolt az apáttal, és tagadta a vádat. Később, amikor bizonyítékokkal álltak elő, ragaszkodott hozzá, hogy ő csak kölcsönvette a summát, és szándékában ál t visszaadni, és megígérte, hogy a következő héten visszafizeti a pénzt. Azóta egyetlenegyszer sem jelent meg a templomban, és a pénzt sem juttatta vissza. Labberan testvér arra kérte Cethelint, hadd vigye az ügyet az őrség elé, de az apát nem engedélyezte.

Azóta Marja is, és a férje is beléptek a bírák közé, és az egyház ellen uszítottak.

A Labberan testvér el eni támadást pedig Antol szervezte, és ott ál t mellette Marja, aki azt kiáltozta, hogy rugdossák össze az agg papot és véreztessék ki, akár egy disznót.

Ők ketten ál nak majd a csőcselék élén. Ők lesznek azok, akik csaholva követelik a vért.

A toronyba vezető ajtót belökte valaki. Cethelin arra fordult, hogy lássa, melyik pap zavarta meg elmélkedésében, de csak a kutya, Jesper jött be.

A világ megy tovább a maga útján veregette meg az eb busa fejét. A kutyákat etetni fogják, emberek születnek majd, és szerelemre gyúlnak egymás iránt. Tudom, hogy így lesz, de a szívemet mégis elönti a rettegés.

Raseev Kalikan a tömeg első sorában haladt, amikor elérték a régi hidat, és nekiindultak az ősi várhoz vezető

lejtőnek. Mel ette kaptatott a Mellicane-ból jött bíró, a nagydarab Paolin Meltor, akinek sérült lába szépen gyógyult, de hosszabb távok megtétele még mindig fájdalmat okozott neki. Raseev javasolta, hogy maradjon a városban, de a férfi erre nem volt hajlandó: Megér egy kis fájdalmat, hogy lássam az árulók halálát.

Ne beszéljünk a halálról, barátom! Csupán azért megyünk, hogy kiadassuk a fiút, aki végzett a fiammal. Mások is jelen voltak a beszélgetésnél, így Raseev mit sem törődött a Paolin Meltor arcán tükröződő meglepetéssel és döbbenettel. Ha nem hajlandóak eleget tenni kötelezettségüknek, akkor be kel mennünk a kolostorba, és mindenkit le kel tartóztatnunk. Karon ragadta Paolint, és kicsit távolabb húzta a többiektől. Minden úgy lesz, ahogy akarod suttogta. De gondolnunk kell a jövőnkre is.

Nem mehetünk úgy a kolostorhoz, mint valami gyilkolni

kész csőcselék. Mi igazságot akarunk: sajnálatos roppant sajnálatos, hogy néhány dühös ember elveszíti majd a fejét, és öldökölni kezd. Ezt meg kell értened!

Ugyan, ez mindegy! csattant fel Paolin. Engem nem érdekel ez a köntörfalazás. Ők árulók, akik megérdemlik a halált. Nekem elég ennyit tudnom.

Akkor tégy úgy, ahogy a lelkiismereted diktálja felelte Raseev könnyedén.

Paolin otthagyta a tanácsost, és odabicegett Antolhoz és feleségéhez, Marjához. Raseev ekkor még jobban lemaradt, és végighordozta tekintetét a tömegen. Vagy háromszázan gyűltek össze. A tanácsos valószínűnek tartotta, hogy a papok majd eltorlaszolják a kaput, de mivel az fából készült, hamar leég majd. Antol gondoskodott róla, hogy az emberei olaj al telt korsókat is hozzanak magukkal, a vár alatti lejtőkön pedig bőven lehetett találni száraz fát. A kapuk eltorlaszolása örömmel tölti majd el Raseevot, mert így lesz idő, hogy a csőcselék dühbe lovalja magát.

Az őrség kapitánya, Seregas lépett oda Raseevhoz.

Seregas eszes északi volt, aki az utolsó két évben a skepthiai helyőrségnél szolgált. Ezalatt átszervezte az őrséget, gyalogos járőröket küldött a gazdagabb helyekre és a kereskedőnegyedbe, amiért a kapitány a bolttulajdonosoktól és a kalmároktól külön pénzt szedett be,

kizárólag önkéntes alapon. Senkit nem kényszerítettek arra, hogy fizessen, ha nem akar, és senkit nem fenyegettek meg. Furcsamód azonban, aki nem fizetett, biztosra vehette, hogy az üzletét vagy a házát hamarosan kirabolják. Azokban a kocsmákban és falatozókban, ahol a tulajdonos úgy döntött, hogy nem adózik, verekedések és viták törtek ki, és jelentősen visszaesett a forgalom, ahogy a vendégek távol maradtak a rossz hírnévnek örvendő

helyektől.

Seregas magas, vékony férfi volt, mélyen ülő sötét szemmel, és keskeny szájjal, melyet félig elrejtett szakálla.

Még a délelőtti órákban felkereste Raseevot a tanácsos otthonában. A férfi a dolgozószobájába vezette a tisztet, majd töltött neki egy kupa bort.

Tudod, hogy a fiú nyomai elfelé vezetnek a templomtól, Raseev kezdte a kapitány, köszönés helyett. Szavait kijelentésnek szánta, nem kérdésnek.

A lejtő nagyon sziklás és valószínűleg visszafordult.

Ez a legjobb esetben is erősen kétséges.

Miről beszélsz?

Elég egyszerű, amit mondani akarok, tanácsos. Arra fogod kérni a papokat, hogy adják ki a fiút, aki nincs náluk.

Így el kell utasítaniuk a kérésedet. És biztosra veszem, hogy ez a félreértés vérfürdőt vált majd ki.

Raseev alaposan szemügyre vette a tisztet.

Mit akarsz tőlem, Seregas?

A templomban él egy férfi, akit köröznek. A fejére kisebb jutalmat tűztek ki: ezért a holttetemét kérem.

Ki körözteti?

Ez nem a te dolgod, tanácsos.

Raseev elmosolyodott.

Egyre gazdagabb leszel, Seregas, ezért egy kisebb jutalom egyáltalán nem érdekelne téged. Felmerült bennem, hogy ha a dolgok kicsúsznának az irányításom alól, minden holttestet elégettetek. Hiszen tudod: a csőcselék és a tűz

A kapitány belekortyolt a borba.

Legyen hát, tanácsos, nyíltan beszélek veled. Az egyik pap rengeteg pénzt ér.

Ahogy azt már korábban is kérdeztem: kinek?

A naashani királynőnek. Már küldtem is egy lovast Naashanba. Körülbelül öt nap alatt éri el a határt, és

p

,

nagyjából újabb két hétbe telik, mire a levelem eljut a fővárosba.

Ki ez a pap?

Maga Skilgannon.

Az Elátkozott?

Pontosan. Szükségünk lesz a hul ájára a halottszemléhez.

Ha kiszedjük a belső szerveit, majd sóval beszórjuk a testet, az kiszárad és jobbára érintetlen marad. Legalábbis annyira, hogy a tetoválásai látszódjanak. Az alkarján látható egy pók, a mellén van egy párduc, a hátán pedig egy sas.

Továbbá minden másban is il ik rá a leírás: sötét hajú, magas, ragyogó kék szemű. Az ideérkezése után az apát eladott egy fekete ventriai telivért, amiért több mint háromszáz raqot kapott. A férfi Skilgannon.

Mennyit fizet érte a királynő?

Seregas felnevetett.

A kérdés az, hogy mennyit kell neked fizetnem, tanácsos?

A felét.

Szerintem meg kevesebbet. Végtére is te gyilkosságokat szervezel, az idők pedig változnak, ahogy a politikai nézetek is. Szükséged lehet valakire, aki hatalmi szóval

tehet bizonyságot amellett, hogy te csak jót akartál ezekben a zavaros napokban.

Raseev ismét bort öntött a kupába.

Ez igaz, kapitány. Akkor hát mennyit ajánlasz?

Az egyharmadát.

És mekkora összegről beszélünk?

Ezer raqról.

Magasságos ég! Mit tett ez férfi a királynővel? Megölte az elsőszülött fiát?

Nem tudom. Megegyeztünk hát, tanácsos?

Meg, Seregas, de mondd meg, miért nem mész egyszerűen oda és tartóztatod le?

Először is, itt semmilyen bűnt nem követett el, Raseev.

Ennél lényegesebb, hogy Skilgannon veszélyes gyilkos, akár van nála fegyver, akár nincs. Nem kétlem, hogy a róla szóló történetek túloznak, de azt jól tudom, hogy egyedül merészkedett be Delian erdejébe, és megölte azt a tizenegy harcost, akik elrabolták a lázadó hercegnőt aki most a naashani királynő. Te magad is hallottad, miként bánt el egy bíróval. Én azonban láttam is, és higgy nekem:

kivételes képességekkel bír.

Szerinted harcolni fog?

Háromszáz vagy négyszáz emberrel szemben ez mit sem számít majd. Végtére is nem isten: a puszta tömeg végül úgyis leteríti.

A ragyogó délelőtti napsütésben Raseev sodródott tovább a tömeggel, oldalán Seregasszal, aki mögött ott lépkedett az őrség három katonája. Amikor közelebb értek az ősi várhoz, Raseev észrevette, hogy a kapu nyitva ál . Cethelin apát a boltíves kapunyílásban várakozott, oldalán két pappal. Az egyik magas volt és szikár, a másik fekete szakállat viselt és erős testfelépítéssel büszkélkedhetett.

A magas fickó Skilgannon suttogta Seregas.

Raseev megtorpant, maga elé engedve másokat.

Seregas erre csak ennyit mondott:

Nagyon okos.

Negyedik fejezet

Braygannak eddig ez volt élete legrémítőbb pil anata. Azért lett pap, hogy elmeneküljön a háborúskodással és erőszakkal terhes, aszál yal és éhezéssel sújtott életből. És most, bár még húsz éves sem volt, a halála pil anata egyre közeledett.

A harmincöt papból több mint húszan mostanra már elmenekültek a hátsó kapun: a birkalegelők és mögötte húzódó erdő felé vették az irányt. Braygan megpil antotta Anager testvért, aki egy vászonzsákkal a vállán lépett ki a főépületből. A férfi némán állt, amíg a szakács oda nem ért hozzá.

Gyere velünk, Braygan! Nincs értelem megöletni magad.

A pap szívesen engedett volna a kérésnek, és több lépést tett is a legelő felé, de azután visszapil antott a kapubejáróban ál ó Cethelin apátra.

Nem tehetem mondta végül. Ég veled, Anager.

A másik pap hallgatott, megigazította vállán a zsákot, és futni kezdett a legelő felé. Braygan nézte, ahogy lefelé szalad a lejtőn.

Ebben a pil anatban béke öntötte el a fiatal akolitust. Nagy

levegőt vett és lassan odasétált, ahol az apát várakozott.

Cethelin megfordult, amikor Braygan odaért. Elmosolyodott és megpaskolta a pap karját.

Álmomban egy gyertyát láttam, Braygan, amely dacolt a rárontó feketeséggel. Mi leszünk az a gyertya.

A tömeg egyre közelebb ért, és a fiatal szerzetes megpil antotta a magas és sovány Pék Antolt, aki fekete haját bronzpánttal fogta hátra: a férfi tágra nyílt szeme dühödten dül edt ki üregéből. Mel ette törtetett az a bíró, aki földre küldte Braygant, és akit azután Lámpás testvér ál ított meg. A pap vetett egy pil antást Lámpásra, aki néma csendben, rezzenéstelen arccal ál t a kapuban.

Hozzátok elő a bűnös Rabalynt! ordított most oda nekik Raseev Kalikan tanácsos. Mert ha nem, számolhattok a következményekkel!

Cethelin lépett egyet a kavargó tömeg felé.

Nem tudom, miről beszélsz szólalt meg. Itt nincsenek bűnösök. Rabalyn nincs ezek között a falak között.

Hazudsz! bődült el Antol.

Én sosem hazudok felelte az apát. A fiú nincs itt. Mivel látom, hogy köztetek vannak az őrség katonái is, ők minden további nélkül átkutathatják az épületeket.

Nincs szükségünk az engedélyedre, áruló! rikoltotta a bíró, mire a tömeg meglódult.

Cethelin felemelte vézna karját.

Testvéreim, miért akartok ártani nekünk? Fivéreim közül senki sem hozott még soha bajt rátok. Azért élünk, hogy szolgáljunk

Ez való az árulóknak! ordított fel Antol, és hirtelen előrelendült.

A napfény megcsil ant a kezében tartott hosszú kés pengéjén. Cethelin a pék felé fordult, Braygan pedig azt vette észre, hogy Lámpás testvér elé ugrik. Az apát hátratántorodott, és a fiatal pap vért látott a késpengén. A tömegben egy asszony elordította magát.

Ontsd ki a beléd! Braygan felismerte a hangot: Marja volt az, Antol felesége.

Az ifjú akolitus elkapta Cethelint, ahogy az elzuhant. Az apátot a jobb csípője felett találta el a szúrás, és a vér máris átáztatta kék köntösét. Antol ismét megpróbálta belemártani kését, de Lámpás testvér elkapta a karját, és vadul megcsavarta. A pék felsikoltott, és elejtette a pengét.

Lámpás jobb kezével elkapta, mielőtt még földet ért volna, majd megpördítette Antolt, aki így a tömeggel nézett

szembe.

Majd Lámpás testvér nyers és erős hangon beszélni kezdett.

Azért jöttetek ide, hogy halált lássatok, ti féregrágta mocskok, és meg is kapjátok a halált! A szerzetes Marjára pil antott, az őszülő, rövid hajú, pufók arcú némberre. Azt akartad, hogy beleket ontsanak, te boszorkány! Itt van hát, amit kértél!

Antol háttal ál t Braygannak, így nem látta azt a rettenetes pil anatot, amikor a kés lecsapott. De hallotta Antol sikolyát, és látta, hogy valami kitüremkedik a gyomrából, és a földre pottyan. A kibelezett emberből feltörő sikoltás alig hasonlított emberi hangra, és Braygant a lelke legmélyéig megdermesztette.

Azután Lámpás testvér hátrarántotta a férfi fejét, és a késsel átmetszette a torkát. A pengére vér fröccsent.

Ne! rikoltotta Marja, és odatántorgott, ahol férje hevert.

Lámpás testvér tudomást sem vett róla, és megindult a tömeg felé.

Elég örömet jelentett ez számotokra, vagy többet akartok? Akkor gyertek, gerinctelen férgek! És haljatok!

A tömeg hátrálni kezdett kivéve az őrség két fekete ruhás

katonáját, akik előrántották szablyáikat, és rárontottak.

Lámpás lépett egyet feléjük, és elhajolt a szívének irányzott első döfés elől. A támadó tántorogva tett hátrafelé néhány lépést, és Braygan ekkor látta meg, hogy Antol kése áll ki a torkából. Közben pedig Lámpásnak valahogy sikerült megkaparintania a haldokló katona szablyáját. Ezzel hárította a másik harcos szúrását, majd a férfi mellkasába döfte a pengét. A katona felordított, és hátralépett. A szablya könnyedén csusszant elő a sebből.

Lámpás lépett egyet visszafelé, és hátat fordított a tömegnek. Braygan azt gondolta, hogy vissza akar térni Cethelin apáthoz, de a férfi váratlanul sarkon pördült és szablyája süvítve szelte a levegőt. A penge a nyakán találta el a katonát, és átszelte a bőrt, az inakat és csontot. A fiatalember feje elrepült, de a teste néhány másodpercig még ál t. Braygan látta, hogy a jobb lába rángatózik, majd a fejetlen tetem összerogyott.

A tömeg síri csendben állt. Lámpás immár mindkét kezében szablyát tartva sétált végig a férfiak és asszonyok sorfala előtt.

Nos? kiáltotta. Nincsen köztetek több harcos? Mi a helyzet veled, bíró? Készen ál sz a halálra? Összevarrtam a sebed

hadd ejtsek rajtad most egy másikat! Gyere hát! Hidd el, megkönnyítem a dolgod! És ezzel mindkét szablyát a

földbe szúrta.

Mindnyájunkat nem tudsz megölni! ordított oda a bíró.

Gyerünk, emberek, kapjuk el!

A férfi elüvöltötte magát és rohamra lendült. Lámpás elé lépett, baljával elkapta a bíró kést tartó csuklóját, és csavart rajta egyet. A férfi felmordult a fájdalomtól, és elejtette a fegyvert. Lámpás még a levegőből visszarúgta a fegyvert, bal kezével elkapta, és a bíró jobb szemgödrébe döfte.

Amikor a férfi a földre zuhant, a pap hátralépett és kihúzta a földből a két szablyát.

Ez az ember idióta volt, de az előbb igazat mondott.

Valószínűleg nem tudlak megölni mindnyájatokat Feltehetőleg csak tízet vagy tizenkettőt. Akartok sorsot húzni, parasztok? Vagy egyszerre mindannyian megrohantok, és majd később nézitek meg a tetemeket?

Senki sem moccant.

Mi a helyzet veled? kérdezte Lámpás, és egyik szablyájával rámutatott a közelben álldogáló széles vállú ifjúra. Legközelebb a te beledet ontsam ki? Na, szólaljatok már meg, férgek! Lámpás hirtelen a férfi felé lépett, mire a fickó felkiáltott félelmében és hátraszuszakolta magát a tömegben. És mi van veled, tanácsos? tombolt tovább a pap, és megindult Raseev Kalikan felé. Készen ál sz meghalni szeretett városod

lakóiért? Vagy úgy véled, elég volt ennyi mulatság mára?

Lámpás odasétált a halálra vált Raseevhoz, aki sűrűn pislogott az erős napsütésben. A tömeg elhátrált a remegő

politikustól.

Elég volt a

vérontásból suttogta a tanácsos, amikor a vérmocskos szablya megérintette a mellét.

Hangosabban! Szánalmas nyájad nem hal ja, mit mondasz.

Ne ölj meg, Skilgannon! könyörgött Raseev.

Úgy, szóval ismersz. Nem mintha számítana. Beszélj a nyájadhoz, Raseev Kalikan, amíg még van nyelved! Tudod, mit mondj!

Elég a vérontásból! ordította a tanácsos. Kérlek benneteket barátaim, térjetek vissza otthonaitokba!

Menjünk haza! Nem akartam, hogy bárkinek is baja essék ma. Antolnak nem kellett volna megtámadnia az apátot: az életével fizetett hibájáért. Legyünk civilizáltak és ne lépjük át a szakadék peremét!

Bölcs szavak bólintott Skilgannon.

A tömeg ennek dacára mozdulatlanul ál t, mire a

kardmester jég kék tekintete a legközelebbi férfi szemébe fúródott, aki erre hátrálni kezdett. Mások is követték példáját, és a csőcselék hamarosan szétoszlott. Raseev is indult volna hazafelé, de Skilgannon szablyájával megveregette a politikus vál át.

Ne menj még, tanácsos! És te se, kapitány tette hozzá, amikor Seregas is távozott volna. Mióta tudjátok?

Csak néhány napja, generális felelte az őrség tisztje habozás nélkül. Akkor vettem észre a tetoválásod, amikor lecsaptad a bírót.

És üzenetet küldtél keletre.

Természetesen, hiszen háromezer raq van kitűzve a fejedre.

Így már érthető biccentett Skilgannon, és tekintete visszatért Raseevhoz. Holnap már nem leszek itt tudatta a tanácsossal. De miután elmentem, azután is tudni fogom, hogy mi történik itt. Ha bármi baja esik a testvéreimnek, visszajövök. És a régi módi szerint öllek meg

a naashaniak módján. Egyszerre csak egy darabkád enyészik el a semmiben.

Ezzel Skilgannon hátat fordított a két férfinak, és odasétált, ahol Braygan térdelt, átölelve a földön fekvő Cethelint.

Ebben a pil anatban Marja felpattant férje holtteste mellől.

Mocskos korcs! rikoltotta, és megrohanta az egykori hadvezért. A férfi megpördült a sarkán, elhajolt a nő ütése elől, aki elvesztette egyensúlyát, és arccal előre a kövezetre zuhant.

Az égre mondom, sosem kedveltem ezt a némbert dünnyögte Skilgannon.

Fél térdre ereszkedett és megvizsgálta a Cethelin oldalán ejtett sebet. Antol kése a csípő felett hasította fel a bőrt, de nem hatolt mélyre.

Összevarrom a sebet.

Nem, fiam. Nem érhetsz hozzám: érzem a belőled áradó gyűlöletet és haragot, ami égeti a lelkem. Braygan és Naslyn felvisznek a szobába, és ott ellátnak. Adj egy kis időt, és keress fel te is: van nálam valami a számodra.

Braygan és Naslyn talpra segítették az apátot. A vén pap a tetemekre nézett és megcsóválta a fejét.

Skilgannon pedig észrevette a szemébe gyűlő könnyeket.

A kardmester némán ál t, míg a két pap keresztültámogatta

Cethelint az udvaron, és beléptek a szemközti épületbe.

Vértől ragacsos kezét beletörölte a köntösébe, majd a kapunyílás alatti egyik kőfülkéhez lépett és ott leült. Marja hamarosan mocorogni kezdett, és térdre küzdötte magát.

Skilgannon még csak pil antásra sem méltatta. Az asszony körülnézett, megpil antotta halott férjét és szánalmasan zokogni kezdett. Marja odabotorkált a tetemhez és letérdelt mellé. Bár fájdalma őszinte volt, nem ébresztett szánakozást Skilgannonban. A nő is csak olyan ember volt, aki nem számol a következményekkel. Marja kiontott beleket akart látni. Hát megkapta, amit kért.

Négy újabb lélek kezdte meg hosszú, sötét útját.

Kétévnyi elnyomott düh szabadult el alig néhány rettentő

szívdobbanása alatt. Lámpás testvér magára vál alt egy szerepet, amit elszántan igyekezett eljátszani. Gondolatai között megjelent apja arca, úgy, ahogy mindig látta: a bronzsisakkal övezett széles arc, fölötte a sisak gerincén keresztbe futó, a napfényben csil ogó fehér lószőrforgó.

Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam.

Skilgannon sosem feledte el ezeket a szavakat, bár apja, Decado nem viselte a zsoldosok páncélzatát, amikor ezt mondta neki. Egyik ritka otthoni látogatása során került sor erre, amikor éppen lábadozott, és combsebét, meg törött csuklóját kezeltette. Skilgannont éppen akkor küldték haza az iskolából, mert összeverekedett két fiúval, és mindkettőt

eszméletlenre verte.

A vér nem válik vízzé a családunkban, Olek. Harcosok vagyunk. Apja jót kuncogott. Az emberek olyanok, akár a kutyák, fiam. Vannak az apró, pufók kis jószágok, amiket mindenki szeret ölelgetni, és vannak a magas, karcsú állatok, amiket versenyeztetnek és fogadnak rájuk. Azután ott van az a sokféle házőrző kutya, amelyik csóválja a farkát. És létezik a farkas: ennek az erős ál atnak izmos az állkapcsa, és félelmetessé válik, ha felingerlik. Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam. És mi farkasok vagyunk.

Márpedig az összes farokcsóváló állatka jobban teszi, ha vigyáz, amikor mi a közelben járunk.

És két hónappal később az apja halott volt.

Decado csapdába esett egy dombgerincen két panthiai hadosztály között, és a lejtőn megindította utolsó rohamát.

A néhány túlélő beszámolt elképesztő bátorságáról, és hogy kis híján elérte a panthiai királyt. Amikor a sereg főereje megérkezett a csatatérre, csak karóba húzott tetemeket találtak egy holttest kivételével. Decado még lova nyergében ült, amelyet egy fához pányváztak ki. A felmentő sereg tagjai először azt hitték, hogy életben van, de amikor közelebb értek hozzá, látták, hogy testét a nyereghez szíjazták, és hátát három farúd tartotta egyenesen. Kardja tokjában pihent, és összes gyűrűje megvolt. Egyik ökölbe szorított kezében egy kis aranypénzt találtak, rajta a panthiai címerrel.

Skilgannonnak egy lovas vitte el az érmét.

Ez a Révésznek járó fizetség tudatta a fiúval. A panthiaiak így gondoskodtak róla, hogy biztosan átjusson a Sötét Vízen.

Skilgannon rettenetesen megrémült.

De most mi lesz vele? Hiszen elvettétek tőle az érmét.

Ne aggódj, kölyök! Egy másik érmével temettük el a mienkével. Az is arany, és a Révész éppen úgy elfogadja majd. Azt szerettem volna, hogy ez a tiéd legyen. A panthiaiak nagy megtiszteltetéssel tekintettek rá, és ez a pénz megbecsülésük jele.

Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam. És mi farkasok vagyunk.

Elátkozott Skilgannon volt, aki volt, és aki mindig is az lesz.

Mozgást hallott a háta mögül, és amikor megfordult, látta, hogy az elmenekült papok térnek vissza, és leszegett fejjel lépnek be a főépületbe. Arra gondolt, hogy milyen értelmetlen ez az egész. Nagyon valószínűnek tartotta, hogy egyedül csak Cethelin hitt a szeretet mindent begyógyító erejében. A többiek? Naslyn megváltást, Braygan menedéket keresett. Anager és azok, akik elfutottak, feltehetőleg úgy választották a papi hivatást, ahogy az

ember eldönti, szabó vagy csizmadia akar-e lenni. Ez csak egy mesterség volt számukra.

Rádöbbent, hogy képtelen gyűlölni Raseev Kalikant vagy Seregas kapitányt. Az ő tetteiknek legalább volt értelme.

Skilgannon ott ál t Cethelin mel ett, és kevés híján meggyőzte önmagát, hogy ne tegyen semmit, és bízza sorsát a csőcselékre. Akkor azt gondolta, hogy a világ semmivel sem lenne rosszabb hely nélküle. De amikor az az undorító pék beledöfött Cethelinbe, valami elpattant Skilgannonban. És akkor szabadjára engedte a sötétséget.

Anager testvér óvakodott mel é, és amikor észrevette a kapu előtt heverő tetemeket, az Óvó Szarv jelét vetette magára.

Mi történt itt, testvér? suttogta.

Nem vagyok a testvéred felelte Skilgannon.

Ezzel visszasétált a szobájába és az ágya alól kihúzta keskeny ládáját. Előszedte belőle fehér szaténnal szegett krémszínű, gallér nélküli és uj atlan vászoningét. Ráterítette a priccsre, majd folytatta a pakolást: előkerült bőrnadrágja és széles barna öve. Ezeket is az inge mel é fektette.

Levetette magáról vérmocskos köntösét, a földre dobta és felöltötte a ládából előszedett ruhákat. Belebújt térdig érő

lovaglócsizmájába, és kicsit dobogott a lábával, hogy

g

j

,

g

,

gy

szokja. A csizmát szűknek érezte, ami nem volt meglepő, hiszen két éven át csak nyitott sarut hordott. Végül elővette szarvasbőr lovaglózekéjét is. A ruhadarabnak nem volt uj a, de ezüstvégű hosszú bőrrojtok lógtak le a vál áról. Az ezüst mostanra megfakult és elfeketedett, akárcsak a csizmája külső oldalát térdtől bokáig díszítő öt-öt gyűrű.

Belebújt a zekébe, és úgy hagyta maga mögött a szobát, hogy vissza se nézett.

Braygan testvér az udvaron várt rá.

Csúnya vágást kapott az apát, de Naslyn összevarrta.

Szerintem nem lesz semmi baja.

Remek.

Elhagysz minket?

Miképpen maradhatnék, Braygan? Még ha nem is öltem volna meg senkit, akkor is tudnák, hogy ki vagyok.

Vadászok jönnének: jutalomra vágyó gyilkosok.

Szóval tényleg te vagy az Elátkozott?

Igen.

Alig tudom elhinni. A történetek nyilván túloznak.

Nem, egyáltalán nem. Minden, amit hal ottál, igaz.

Skilgannon ezzel otthagyta, és nekivágott az apát szobájához vezető lépcsősornak. Cethelint az ágyában találta, mel ette ott ült Naslyn. A fekete szakállú pap felállt, amikor a férfi belépett, és halkan távozott. Az egykori kardmester odalépett a priccshez és lepil antott az idős apát hamuszürke arcára.

Sajnálom, idős testvérem.

Akárcsak én, Skilgannon. Azt hittem, hogy az álmomban látott gyertya a szeretet lángja, de nem az volt, hanem egy harcos tüze. Minden, amit eddig tettünk, most bemocskolódott. Mi vagyunk a papok, akik azért öltünk, hogy mentsük magunkat.

Jobb lett volna meghalni odakint?

Igen, jobb lett volna, Skilgannon. Vagyis jobb lett volna annak a papnak, aki lehettem volna. Az az ember viszont, aki most vagyok, hálás ezért a néhány napért, hónapért, évért. Lépj oda ahhoz a szekrényhez! Lent találsz egy vén pokrócba csavart csomagot. Hozd azt ide!

Skilgannon úgy tett, ahogy az apát kérte. Amikor megérintette a csomagot, ösztönösen megérezte, mi van benne, és ettől felgyorsult a szívverése.

Bontsd ki! utasította Cethelin.

Nem akarom.

Akkor vidd el innen, és gondoskodj róla, hogy megsemmisítsék őket! Amikor először nekem adtad őket, éreztem bennük a gonoszt. Reméltem, hogy megszabadulsz a bennük rejlő sötét hatalomtól. Figyeltem a szenvedésedet, és büszkeséggel töltött el az erő, amivel viselted. De nem dobhattam el, és nem is adhattam el ezeket, ahogy javasoltad. Ezzel ugyanis a pestist szabadítottam volna amúgy is felfordult világunkra. Ezek a tieid, Skilgannon. Vidd el őket! Vidd el őket jó messzire innen!

Az Elátkozott az asztalra fektette a csomagot, majd kibogozta a csomót, és legöngyölte a takarót. Az asztalon ott hevertek a Nappal és Éj el Kardjai. Az ablakon át betűző

napfény megcsil ant a faragott elefántcsont markolatokon, és felszikrázott a csiszolt fekete tokon. Skilgannon felvette az ezüsttel szegett hüvelyt, és a markolatok két végét összecsattintva a hátára lendítette a fegyvereket. A csomagban azonban volt még valami más is: egy dudorodó bőrerszény. A férfi felemelte.

Huszonnyolc aranyraq van az erszényben szólalt meg Cethelin. Ennyi maradt a pénzből, amit a lovadért kaptam.

A többiből élelmet vettem a szegényeknek az aszály idején.

Amikor idejöttem, tudtad, hogy ki vagyok, idős testvérem?

Igen.

És miért engedted, hogy maradjak?

Nincs ember, akinek ne járna megváltás. Még az Elátkozottnak is jár. Kötelességünk szeretni a szerethetetlent, hogy ezáltal megnyithassák szívüket a Forrás felé. Megbántam-e, hogy befogadtalak? Igen.

Megtenném-e újra? Igen. Emlékszel, amikor megkérdeztem tőled, hogy megtennél-e nekem egy szívességet? Tartod még magad az ígéretedhez?

Természetesen.

Braygan testvért Mellicane-ba küldöm egy üzenettel az egyházi elöljárókhoz. Menj vele, és gondoskodj róla, ne érje bántódás az úton!

Braygan tiszta lélek. Nem tartasz attól, hogy esetleg a gonoszságom megrontja?

Talán így lesz. Ő valóban tiszta és bemocskolatlan.

Ugyanakkor sok dologban járatlan, és nem ismeri a világ durvaságát. Ha az oldaladon eljut Mel icane-ba, és még mindig tiszta marad, attól csak jobb pap válik belőle. Ha ez nem sikerül, akkor jobb, ha jövőjét az egyház sorain kívül keresi. Most pedig ég veled, Skilgannon!

Jobban kedveltem, amikor Lámpás testvérnek szólítottál.

Lámpás testvér ezeken a falakon kívül halt meg, Skilgannon. Elmenekült, amikor vért ontottál. Egy napon talán visszatér, és én imádkozni fogok ezért a napért. Most menj! Puszta látásod fájdalmat okoz nekem.

Az egykori hadvezér nem szólt egy szót sem. Otthagyta a vén papot, és kilépett az ajtón. Odakint Naslyn várt rá, és megragadta a karját.

Köszönöm neked, testvérem.

Az életedet?

Azt köszönöm, hogy bátorságot adtál a maradásra.

Naslyn felsóhajtott. Nem vagyok filozófus, és talán Cethelinnek van igaza. Talán tényleg fel kellene ajánlanunk szeretetünket a világnak, és hagyni, hogy a világ kitépje a szívünket. Nincsenek válaszaim erre, ember, de ha választhatok, hogy ki éljen ebben a világban Cethelin vagy az az ocsmány pék, akkor tudom, kit választanék. Egyenesen Skilgannon szemébe nézett.

Bátor ember vagy és én tisztellek. Merrefelé visz az utad?

Először Mellicane-ba. És azután? Nem tudom.

Bárhova vezessen is utad, a Forrás legyen veled!

Attól tartok, hogy nem vagyunk beszélő viszonyban. És vigyázz magadra, Naslyn!

Ötödik fejezet

Rabalyn néma csendben feküdt: tudta, ha megmoccan, a sárkány azonnal észreveszi őt. Érezte tüzes leheletét a karján, a mellén és arcának bal felén. A kín perzselő volt, de az ifjú nem nézett a sárkányra. Lehunyt szemmel hevert, és minden erejét lekötötte, hogy ne kiáltson fel. A teste reszketni kezdett, a sárkány tüze pedig alábbhagyott és rettentő hideg ereszkedett rá. A fiú tudta, hogy a sárkányt a fagydémon váltotta fel. Athyla néni beszélt a távoli északon élő lényekről, amelyek az otthonok közelébe lopakodnak, hogy megdermesszék a betegek és a gyengék csontjait.

Ha ez egyáltalán lehetséges, a fagy még a sárkánytűznél is rosszabb volt. Beleette magát a húsába.

Rabalyn térdre küzdötte magát és kinyitotta a szemét.

Fákkal és bokrokkal övezett mélyedésben feküdt, és az ágak résén át bágyadt napfény tűzött le. Keze rákulcsolódott egy letört vastag ágra: megemelte és husángként tartva körülnézett, a fagydémont keresve. A szemébe izzadtság csöpögött.

Sehol sem látta a démont. Sem a sárkányt. A szája

rettenetesen kiszáradt, karjába és arcába pedig belehasított a kín.

Álmodom mondta hangosan, de egyre jobban reszketett.

Csupasz testét elborította a veríték és a reggeli harmat, a fák között susogó simogató szel őt pedig hóviharnak érezte. Rabalyn ingatag lábaira ál t, és egy sűrű bozót felé tántorgott. Leguggolt, és felnyögött a fájdalomtól, amikor combjába belevájt a kín. Lepil antott. Látta, hogy bőre összegyűrődött és felhasadt. Lefeküdt a bokor alá, ahol mintha melegebb lett volna, és néhány pil anatig elviselhetően érezte magát. De egyre melegebb és melegebb lett, és arcát ismét veríték lepte el, ami azután lecsöpögött a földre.

Ismét maga előtt látta a Todhe torkába döfött kést, és a lángoló ház előtt heverő Athyla néni testét.

A sárkány visszatért. Ezúttal Rabalyn mit sem törődve a veszél yel, félelem nélkül pil antott fel rá. A lény testét aranypikkelyek borították; egy hosszú és lapos fej bámult vissza rá. A fiú testét perzselő tűz nem a lény szájából, hanem annak szeméből tört elő. Olyan fényesen izzott, hogy szúrta Rabalyn szemét.

Tűnj el! suttogta. Hagyj békén!

Képzelődik dörögte a sárkány.

Az égési sebei gennyesednek szólalt meg egy másik hang.

Rabalyn belesiklott a különös álomba. Egy tiszta tó vizén lebegett, és a víz hűsen paskolgatta a testét, kivéve ott, ahol a nap melengette karját és arcát. Megpróbált lebukni a hideg mélységekbe, de képtelen volt megtenni. Athyla nénit látta, aki régi karosszékében üldögélt. És ekkor jött rá, hogy nem is egy tóban van, hanem egy sekély kádban ücsörög.

Hol voltál, gyermekem? kérdezte nagynénje. Már nagyon későre jár.

Sajnálom, nénikém. Nem emlékszem, hol jártam.

Mit gondolsz, meghal? kérdezte valaki Athyla nénitől.

Rabalyn nem látta, hogy ki szólt, nagynénje pedig nem felelt, mert éppen egy gombolyagot göngyölt ki. Csakhogy az nem gyapjúból készült, hanem tűzből. Egy tűzgombolyag volt.

Készítek neked egy köpenyt szólt oda a fiúnak. Az majd jó melegen tart a télen.

Nem akarom nyűgösködött a fiú.

Butaságokat beszélsz. Nagyon szép köpeny lesz. Fogd csak meg a gyapjút!

És ezzel a tűzgombolyagot az arcához nyomta, mire Rabalyn felsikoltott.

A sötétség beburkolta, és amikor ismét világosság támadt, élete egyik legfurcsább látványa tárult a szeme elé. Fölötte egy férfi térdelt, míg a férfi válla fölött két kíváncsiskodó arc derengett. Az egyik sötét volt, széles, aranyszínű vágott szempárral, és vonásai egy farkast idéztek, a másik pedig sápadtan tekintett alá: szája hegyes fogakkal tűzdelt nyílásként tátongott. Szeme egy macskáéra hasonlított, olyan vékony résen tekintett ki a világra. Mindkét arc vibrált, mintha csak füstből formálták volna őket. A férfi, aki fölötte térdelt, láthatóan észre sem vette a füstlényeket.

Hal asz, Rabalyn? kérdezte most a fiútól a férfi.

Az arc ismerősnek tetszett, de nem tudta hova tenni emlékei tárházában, és ismét elszunnyadt.

Amikor végül felébredt, az égési sérülésekből sugárzó kín már alábbhagyott. A földön hevert, és takaró fedte a testét, bal karján pedig kötés díszelgett. A fiú felnyögött, mire a férfi azonnal mel ette termett, és letérdelt hozzá. Ekkor ismerte fel benne az egyik papot.

Ismerlek közölte vele Rabalyn.

Braygan testvér vagyok mutatkozott be a férfi, és segített felülni a fiúnak, majd átnyújtott neki egy kupa vizet. A

sebesült átvette a réz ivóalkalmatosságot és nagyot kortyolt belőle. Hogyan égtél meg?

Todhe felgyújtotta a nénikém házát.

Sajnálattal hallom. A nagynénéd jól van?

Nincs. Athyla néni meghalt.

Egy másik alak is megmoccant a közelben. Rabalyn először meg sem ismerte. A férfi rojtos és uj atlan zekét viselt, a bal alkarjára pedig egy pókot tetováltak. A fiú belenézett az ismeretlen fakó szemébe, és ekkor jött rá, hogy egy másik papot lát: Lámpás testvért.

Vadásznak rád, fiú szólalt meg Lámpás. Nem mehetsz vissza a városba.

Tudom, hiszen megöltem Todhét. Bárcsak ne tettem volna!

Velünk kell jönnie jelentette ki Braygan testvér.

Mihez kezdene Mellicane-ban? csattant fel Lámpás.

Utcai koldus lenne belőle?

Az anyám és az apám ott élnek mondta Rabalyn. Ott már megtalálom őket.

Akkor ezt elrendeztük közölte Braygan. És most pihenj!

Gyógyfőzetes borogatást tettem a karodon és a lábadon levő égésnyomokra. Egy darabig még fájni fognak, de szerintem hamarosan begyógyulnak.

Rabalyn ismét elszunnyadt, és lassan lesül yedt az álmok tavába. Amikor felébredt, már besötétedett. Álmai úgy foszlottak szét, akár a köd erős szélben.

Egyet kivéve. Emlékezett egy rettenetes csatabárdra, és egy férfira, akinek szeme a téli eget idézte. A fiú megborzongott az emléktől.

Másnap reggel Lámpás testvér a csomagjából előszedett egy tartalék inget, meg egy nadrágot, és Rabalynnak adta őket. Az ing olyan puha anyagból készült, amilyet a fiú még sosem látott. Amikor fény vetült rá, csil ogni kezdett. A ruhadarab halványkék színű volt, mellrészén aranyszál al hímzett aprócska kígyóval. A kicsiny hül ő összetekeredett és éppen marni készült.

A sebeim összemocskolják ezt a szép szövetet szólalt meg. Nem akarom tönkretenni ezt a remek inget.

Ez csak egy ruhadarab felelte Lámpás közönyösen. A nadrág vékony fekete bőrből készült, és túl hosszú volt az ifjúnak, ezért Braygan letérdelt, és felhajtotta a fiú bokája fölé. A pap saját málhájából előszedett egy szandált, Rabalyn pedig felöltötte a sarut, és megkötötte. Szinte tökéletesen il ett a lábára.

Így már mindjárt más jelentette ki elégedetten Braygan.

Most már úgy nézel ki, akár egy nemesifjú.

A következő néhány nap nem bizonyult könnyűnek Rabalyn számára. Sebei nem gyógyultak gyorsan, a hús újra meg újra összegyűrődött és felhasadt. Még az újonnan formálódó bőr is feszes volt és könnyen szakadt. Ál andó fájdalom gyötörte, de igyekezett minél kevesebbet panaszkodni, mivel rájött, hogy a magas harcos, aki egykor Lámpás testvér volt, nem örül a jelenlétének. A férfi ritkán szólt hozzá, igaz, ritkán beszélgetett Braygan testvérrel is.

Általában az élen haladt, és időnként eltűnt szem elől.

Amikor dombok közé értek, felszaladt a legmagasabb dombhátra, és onnan vette szemügyre a maguk mögött hagyott terepet.

A harcos ahogy Rabalyn magában elnevezte a negyedik nap délelőttjén leterelte őket az útról, egyenesen be a sűrű

bokrok közé. Már a szövevényes ágak fedezékében lapultak, amikor felbukkant öt lovas, akik nagy iramra ösztökélték hátasaikat. A fiú felismerte egyikükben Seregasnak, az őrség kapitányának inas alakját.

Miután a lovasok elvágtattak, Rabalyn kis híján sírva fakadt.

A sebei sajogtak, idegenekkel utazott együtt, akik közül az

egyik nem kedvelte, és az őrség katonái még mindig a nyomában vannak. Mi lesz, ha egészen Mel icane-ig követik, és ott elterjesztik, hogy gyilkolt?

A harcos beljebb vezette őket az erdőben, és a nap nagyobb részében dimbes-dombos vidéken haladtak tovább. Estére a fiú teljesen kimerült. A harcos talált egy horpadást, ahol apró tüzet rakott. Rabalyn igyekezett a lehető legtávolabb ülni a lángoktól: sebei még mindig nem rajongtak a melegért.

Braygan testvér hozott neki egy tál húslevest.

Jobban érzed magad? kérdezte a pap.

Igen.

Látom a szemeden, hogy szomorú vagy a nénikéd miatt.

Rabalyn elszégyellte magát. Eddig sokkal inkább saját nyomorúsága aggasztotta, és most az önzősége miatt érzett bűntudat szinte rászakadt.

Jó asszony volt mondta, mivel nem akart nagyobbat hazudni a kelleténél.

A harcos eltűnt az éjszakában, és a fiú megkönnyebbült attól, hogy nincs jelen.

Lámpás testvér megrémít.

Nem fog ártani neked, Rabalyn. Lámpás jó ember.

Mi történt a templomban? A csőcselék odament?

Igen.

Mindent felégettek?

Nem égettek fel semmit, Rabalyn. De most beszélj a szüleidről! Tudod, hogy hol élnek most?

A fiú megrázta a fejét.

Ne gondolja azt, hogy örülni fognak nekem. Engem és a húgomat évekkel ezelőtt otthagytak Athyla néninél. Sosem üzentek semmit, nem is küldtek semmit. Még azt sem tudják, hogy Lesha meghalt. Az igazat megval va, mindketten hitványul viselkedtek.

Ezúttal láthatóan Braygan érezte kényelmetlenül magát.

Sose mondj ilyet, fiatal barátom! Mindnyájunknak vannak gyengéi, és senki sem tökéletes. Meg kell tanulnod megbocsátani.

Rabalyn nem felelt. Athyla néni sosem mondott rosszat a szüleiről, de ahogy idősödött, egyre több történetet hal ott róluk.

Apja lusta fickó volt, akit kétszer rúgtak ki amiatt, mert lopott a kenyéradó gazdájától egyszer még börtönbe is csukták. Ráadásul részeges is volt, és a fiú tisztán emlékezett arra, hogy egyszer anyját pofon ütötte egyik veszekedésük alkalmával. Anyja félig-meddig kábán a falnak tántorodott az ütés erejétől. Rabalyn akkor hatéves volt, és sírva rohant oda az anyjához, mire apja belerúgott és azt üvöltötte: Hogy kezdjen így az ember bármihez is?

Elég nehéz a megélhetéshez éppen csak eleget keresni, hát még ha hálátlan kölyköket is kell etetni meg ruházni!

A fiú megvetette a gyengeséget, és sose értette meg, anyja miért hagyta el gyerekeit egy olyan emberért, akiből hiányzott minden erény. Rabalyn csak azért mondta a papoknak, hogy a szülei Mel icane-ban élnek, hogy ne hagyják a sorsára. Esze ágában sem volt megkeresni őket.

Arra gondolt, hogy rohadjanak meg ott, ahol vannak.

Braygan a tüzecskéhez lépett, és száraz gallyakat dobott rá.

Mi történt, amikor a csőcselék odaért a templomhoz?

kérdezte a fiú.

Nem szívesen beszélek róla.

Miért?

Csúnya ügy volt, Rabalyn. Rettenetes.

A pap arca szomorúságot tükrözött, és a fiú nézte, amint letelepszik a tűz mellé és belebámul a lángokba.

Jesper jól van? törte meg a csendet Rabalyn.

Jesper?

Kalia kutyája.

Ó, igen, semmi baja. Cethelin apát gondoskodik róla.

Lámpás testvér miért nem úgy öltözködik, mint egy pap?

Mert kilépett a rendből. Akárcsak én, ő is

egy akolitus

volt. Még nem tette le a végső esküt. Nem akarsz harapni valamit?

Szeretném tudni, mi történt a templomnál makacskodott Rabalyn. Mi volt olyan rettenetes?

Braygan felsóhajtott.

Emberek haltak meg, fiam. Az apát is megsebesült.

Lámpás testvér ál ította meg őket, igaz?

A pap a fiúra pil antott.

Honnan tudod?

Nem tudom, csak sejtem. Láttam, amikor leütötte a bírót, aki rád támadt. Egyáltalán nem félt, azután pedig ráparancsolt a tömegre, hogy vigyék a sebesültet a kocsmába. Gyanítottam, hogy ugyanezt teszi majd, amikor a csőcselék a templomhoz tódul. Kit ölt meg?

Ahogy már mondtam, nem akarok beszélni róla. Kérdezd meg inkább Lámpást, amikor majd visszajön.

Ő nem fogja elmondani. Ráadásul nem is kedvel.

Braygan zavartan elmosolyodott.

Engem sem kedvel.

Akkor miért utaznak együtt?

Az apát megkérte, hogy juttasson el épségben Mellicane-ba.

És mihez kezd majd, amikor megérkeznek?

Leveleket viszek a rend vénjeinek, azután pedig esküt teszek a püspök előtt.

Hosszú az út odáig?

Több mint százötven mérföld. Lámpás szerint még tizenkét, de lehet, hogy tizenöt napba telik, mire odaérünk.

És hogy áll a háború? Találkozunk katonákkal?

Remélem nem lopózott hirtelen rettegés Braygan hangjába. A fővárosig még több települést érintünk majd, ahol feltölthetjük készleteinket, és elkerülhetjük a fontosabb utakat.

Járt valaha a fővárosban?

Nem. Még soha.

Kalia már járt. Azt mesélte, hogy hatalmas fenevadak élnek ott, amelyek az arénában harcolnak. Kufár Kellias

pedig azt mondta, hogy lesznek olyan bestiák is, amiket bevetnek a háborúban. Azt is mondta, hogy eggyéforrtaknak hívják őket, és a király egy seregnyit ígért belőlük a gonosz ellenség eltiprására.

Nem szeretem, ha ilyen dolgokról esik szó próbálkozott Braygan zord hangot megütni, de szánalmas kudarcot val ott.

Szeretnék látni egy ilyen lényt.

Vigyázz, mit kívánsz, fiú! bukkant elő Lámpás nesztelenül a fák közül. Az eggyéforrtak átkot jelentek, és aki fel akarja őket használni, az bolond.

A hatodik nap reggelén, szinte teljesen kifogyva az ennivalóból, fáradtan és éhesen, megérkeztek egy, a dombok között megbúvó falucska közelében ál ó út menti pihenőhelyhez. Skilgannon gondosan szemügyre vette a környéket: három faépítményt látott és egy karámot, ahova egyetlen lovat sem kötöttek ki. A legnagyobb épület kéményéből füst gomolygott elő lustán. A pihenőhelyen túli faluban nem látott mozgást, csupán egy róka iszkolt át a főutcán, hogy gyorsan eltűnjön egy sikátorban.

A harcos közölte Rabalynnal és Braygannal, hogy várjanak

az erdő szélén, majd odasétált a karámhoz. Még mielőtt elérhette volna, a főépületből kilépett egy jól megtermett alak. A magas, széles vál ú fickó tövig nyíratta a haját, és bozontos, barna szakál t növesztett.

Jó reggelt! köszöntötte a férfi.

Neked is! Hol vannak a lovak?

A katonák elvitték őket, és a pihenő további intézkedésig zárva tart.

Skilgannon a néma falu felé pil antott.

Mindenki elmenekült közölte a férfi. A datiaiak alig egynapi járásra vannak innen. Így az emberek összekapkodták, amit csak tudtak, és elpucoltak.

De te nem.

Az alak vál at vont.

Nincs hova mennem, fiam, és ez az otthonom. Ennivalóm még maradt, és szívesen látlak téged, meg a barátaidat reggelire.

Köszönettel elfogadjuk.

Az igazat megval va, örülök a társaságotoknak. A nevem Seth nyújtott kezet a férfi, Skilgannon pedig megszorította.

Seth tekintete a tetovált pókra siklott. Gondolom tudod, hogy keresnek. Tegnap jártak itt, és nagy jutalomról beszéltek.

Valóban hatalmas bólintott az egykori hadvezér.

Akkor az a legjobb, ha nem időzöl sokáig vigyorodott el Seth. Valószínű, hogy visszajönnek. Ezzel megfordult, és visszabal agott a pihenőhelyhez.

Skilgannon intett a többieknek, hogy jöhetnek. Az állomás legnagyobb részét a most üresen álló raktár foglalta el, de a nyugati falnál több asztal és tucatnyi szék árválkodott.

Seth leültette őket, majd elcammogott a konyha felé.

Skilgannon rövid várakozás után felállt, és utánament. A jól megtermett fickó éppen egy serpenyőt vett elő és tett fel a tűzhelyre. Majd rongyot göngyölt a keze köré, levette a vasfedőt, és a serpenyőt benyomta a lángok közé. Ezután az éléskamrából előhozott egy jókora füstölt sonkát és nyolc szeletet vágott belőle. Alig tette őket a serpenyőbe, azok azonnal sisteregni kezdtek. Skilgannon gyomra összeugrott, ahogy a sülő sonka il ata terjengeni kezdett.

Nem kell aggódnod miattam, fiam törte meg a csendet Seth. Nem érdekel a jutalom.

Hova mentek a falusiak? váltott témát Skilgannon.

Egyesek Mellicane-ba, mások dél felé. Akadtak olyanok is, akik a dombok közé indultak. Annyi biztos, hogy a

háborút elveszítettük. A katonák, akik ellopták a lovakat, szökevények voltak. Elmondták, hogy már csak a főváros dacol a datiaiakkal.

Seth egy hosszú késsel megfordította a sonkaszeleteket.

Naashani vagy? kérdezte azután.

Nem, de ott nevelkedtem.

Azt híresztelték, hogy a Boszorkánykirálynő sereget küld a megsegítésünkre. Sosem érkezett meg.

A szakállas férfi a nagy serpenyő egyik oldalára taszigálta a sonkát, majd az éléskamrából előhozott egy tál tojást, és egyiket a másik után (összesen hatot), feltörte. Ebből három nem sikeredett tökéletesre, és a tojások aranyló sárgája összekeveredett a serpenyőben uralkodó kaotikus masszával.

Sosem voltam valami nagy szakács vigyorodott el Seth.

De ettől még remek íze lesz: a tyúkjaim kiválóak. Higgy nekem!

Skilgannon ellazította izmait és elmosolyodott.

Mióta vagy itt?

Idén nyáron lesz tizenkettedik éve. Tudod, nem rossz hely ez. Az emberek barátságosak, és a háború előtt a pihenő

módfelett nagy forgalmat bonyolított. Lovas futárok és utazók jártak erre. A szál áshelyet magam építettem. Egy időben az üzlet még jól is ment: mind a húsz ágy foglalt volt egy teljes hónapig. Már azt gondoltam, meggazdagszom.

Mihez kezdenél, ha gazdag lennél?

Seth felnevetett.

Fogalmam sincs, ember. Nincs érzékem a finomságokhoz. Azt mondják Mel icane-ban áll egy bordély: mindig vágytam oda. Ál ítólag van ott egy nő, aki egyetlen éjszakára tíz aranyraqba kerül. El tudod ezt képzelni?

Nyilván tudhat valamit az a nő. Seth rápil antott a serpenyőben tobzódó masszára. Azt hiszem, elkészült.

Az ennivalót kiszedte négy fatányérba, majd a tányérokat Skilgannonnal együtt kivitték az ebédlőbe, ahol némán költötték el, miután Braygan hálaimát rebegett.

Amikor végeztek, Seth hátradőlt székében.

Ez ma már a második reggelim, és legyek átkozott, ha nem ízlett jobban, mint az első.

Miként tudsz itt életben maradni? érdeklődött Braygan.

Vannak tyúkjaim és tudok vadászni. A közelben elrejtettem némi gabonát is, ami elég lesz, ha a háború még idén nyáron véget ér. Ha vége, az emberek

elkezdenek visszatelepülni, és az üzlet ismét felvirágzik.

Nem lenne biztonságosabb Mellicane-ba menned?

Seth rápil antott a papra és elmosolyodott.

Háborúban sehol sem vagy igazán biztonságban, fiatalember. Mellicane ostrom alatt ál , és ha elesik, rettenetes mészárlás veszi kezdetét. Nézd csak meg, mi történt Perapolisban, amikor az Elátkozott bevette. Végzett mindenkivel: férfiakkal, nőkkel, karon ülő csecsemőkkel.

Nem; azt hiszem, én itt maradok. És ha megölnek, legalább olyan helyen halok meg, amelyet szeretek.

Kényelmetlen csend telepedett rájuk, és Braygan félrenézett. A csendet Skilgannon törte meg.

Szeretnék vásárolni a készleteidből, Seth.

A következő öt napban az utazók északnyugat felé haladtak, leereszkedve a buja völgyek és a síkságon ál ó erdők felé. A hőmérséklet váratlanul felszökött, amit mind Braygan, mind Rabalyn nehezen viselt. Az izzadtság csípte a fiú sebeit, amelyek ettől viszketni kezdtek, míg a hosszas erőkifejtéshez nem szokott pap egyre bizonytalanabbul haladt, ahogy lábai mind jobban sajogtak. Lábikrája időről

időre begörcsölt, és ilyenkor le kellett rogynia a földre, és megvárni, amíg a görcs kiáll a lábából.

Kevés embert láttak, bár időnként lovasokat pil antottak meg a távolban.

A hatodik nap délelőttjén egy kisebb tanya füstölgő

romjaihoz értek, ahol öt tetem hevert a szabad ég alatt, és húsukon varjak lakmároztak. Braygan félreterelte Rabalynt, míg Skilgannon odabal agott a hul ákhoz. Amikor közelebb ért, a varjak felrebbentek, de nem mentek messzire: a közelben várakoztak.

Skilgannon három felnőtt (egy férfi, két nő) és két kislány tetemére bukkant, és megvizsgálta a földet körülöttük.

Lovak patái túrták fel a talajt: rengeteg állat járt itt, bár lehetetlen volt megmondani, pontosan mennyi, de a kardmester legalább húszra becsülte a számukat. A testek egymáshoz közel feküdtek. Valószínűleg kihajtották őket a főépületből, és itt, az udvaron végeztek velük. Ha megpróbáltak volna elmenekülni, egymástól távolabb helyezkedtek volna el a hul ák. Skilgannon nem látta jelét, hogy a nőket megerőszakolták volna: mindkettőn rajta volt a ruhája. A harcos felál t, miközben levonta a következtetést: egy lovascsapat jelent meg itt, kifosztotta a tanyát és meggyilkolta az itt élő családot. A házakat felgyújtották, de az egykori hadvezér a közelben további tanyákat látott. Azok viszont épek voltak.

Magához intette Braygant meg Rabalynt, és együtt nekivágtak a következő tanyához vezető szántónak. Ez a ház elhagyatott volt.

Miért mészárolták le a családot? kérdezte a pap.

Rengeteg oka lehetett felelte Skilgannon. Az a legvalószínűbb, hogy így akartak rettegést gerjeszteni a környéken. Az erre élő többi család nyilván látta a füstöt, de talán még a gyilkosságot is, így elmenekültek. Azt gyanítom, hogy a vidékiek megfélemlítésével egyre több és több embert kényszerítenek arra, hogy Mel icane-ba meneküljenek.

Ezt nem értem.

Az élelem miatt, Braygan. A háborúkat nem csak a csatamezőn aratott diadallal nyerik meg. Mellicane megerősített város, és aki ott van, annak ennie kell. Ha a város lakóinak száma felduzzad, az élelem gyorsabban fogy. Élelem nélkül nem tudnak ellenállni az ostromló seregnek, így a város kénytelen megadni magát, és ezzel nem kerül sor elhúzódó ostromra.

Skilgannon a papot és a fiút az elhagyatott tanyán hagyta, maga pedig nekilátott felderíteni a környéket.

Alig néhány elbitangolt jószágot látott: talált két disznót és néhány tyúkot, de a birkákat és a marhákat elhajtották, nyilvánvalóan velük is táplálva a Mel icane-hoz gyűlt

hadakat.

Egy kútnál megállt, húzott magának vizet és hosszan, jóízűen ivott.

Seth azt mondta, hogy számítottak a tantriai király segítségére siető naashani seregre. Skilgannon tudta, hogy a sereg jönni fog, de szándékosan későn.

Évszázadokkal ezelőtt Tantria, Datia és Dospilis a Naashani Birodalom része volt, és a királynő most ismét egyesíteni akarta ezeket a földeket. Hagyni fogja, hogy a három nemzet darabokra szaggassa egymást, majd amikor ez megtörténik, megindul, hogy meghódítsa őket.

A harcos letelepedett a kút kávájára, és azt kívánta, bárcsak egyszerűen elmehetne, keríthetne egy lovat és ellovagolhatna északra, Sherak felé. Ha a Feltámasztók temploma létezik, meg fogja találni, és visszaadja az életét annak a nőnek, akit feleségül vett.

Bárcsak jobban szerethettelek volna suttogta maga elé.

Lehunyta szemét, és maga elé képzelte Dayan arcát, ezüstszállal befont aranyhaját, vakító és ragyogó mosolyát.

Majd hirtelen egy másik arc tűnt fel gondolataiban: a páratlanul tökéletes vonásokat hosszú, sötét haj keretezte.

Sötét szempár mélyedt a tekintetébe, és a telt ajkak szétváltak, szívszakasztó mosolyra nyílva.

Skilgannon felnyögött és talpra szökkent. Még most sem

tudta úgy felidézni Dayant, hogy ne vil ant volna fel előtte Jianna képe.

Szeretsz, Olek? kérdezte tőle Dayan a nászéjszakájukon.

Ki ne szeretne téged, Dayan? Te vagy mindaz, amire egy férfi csak vágyhat.

Teljes szíveddel szeretsz?

Megteszek mindent, hogy boldoggá tegyelek, és megígérem, hogy nem veszek magam mellé sem másik felséget, sem ágyasokat.

Az apám óvott tőled, Olek. Azt mondta, hogy a királynőt szereted, és hogy ezt mindenki tudja. Háltál vele?

Ne kérdezz, Dayan! A múlt elmúlt, és miénk a jövő. Ez az éjszaka egyedül csak a miénk: a szolgák elmentek, a hold fényesen világít, és te vagy a legszebb nő szerte a világon.

Gondolatait lódobogás szakította félbe. Nyugat felé nézett, és három lovast látott közeledni. Mindhárman katonák voltak, és fehér forgós sisakot viseltek. Skilgannon felál t, és szótlanul megvárta, amíg azok odaérnek. A férfiak kicsi, kerek, jeltelen pajzsot csatoltak karjukra, és a harcos nem ismerte fel, melyik sereghez tartozhatnak.

Az élen ügető lovas, ritkás szőke szakál ú, magas férfi,

megrántotta a zablát. Egy szót sem szólt, csak némán végigmérte Skilgannont fagyos kék szemével. Két bajtársa felzárkózott mellé, várva a parancsát.

Ebből a faluból jössz? kérdezte végül a vezér, megtörve a hosszan elnyúló csendet. Mély hangon szólt, és a szavakat lágyan ejtette, ami keleti származásra vallott.

Skilgannon datiainak vélte.

Csak átutazóban járok erre.

Menekült vagy hát?

Még nem.

Hogy érted ezt?

Úgy értem, hogy nincs okom bujdokolni és elfutni. De itassátok meg nyugodtan a lovaitokat!

A lovas szemében bosszúság lángja lobbant.

Ha kedvem tartja, akkor megitatom a lovamat, és ehhez nincs szükségem az engedélyedre.

Te is ott voltál azokkal, akik lemészárolták a földművest, meg a családját? kérdezte Skilgannon, és maga mögé mutatott, a kiégett tanyára.

A férfi előrehajolt a nyeregben, és összekulcsolta kezét a

nyeregkápán.

Nagyon nyugodtnak tűnsz, idegen.

Csupán élvezem a napsütést, és a kútból mert vizet. Nem háborúzom senkivel.

Az egész világ háborúzik! fortyant fel egy másik lovas, egy szőrtelen állú ifjú, aki hosszú fekete haját két fonatba csavarta.

Tantria nem az egész világ, csupán egy apró ország.

Megöljem, uram? kérdezte a férfi, és a szőke harcosra pil antotta, akinek a pil antása összefonódott Skilgannonéval.

Ne! Itassátok meg inkább a lovakat! parancsolta, és leszál t hátasáról, majd meglazította a nyeregszíjat.

Skilgannon otthagyta őket és letelepedett egy kerítésre. A vezér a fekete hajú katonára bízta a lovát, és odabal agott a kardmesterhez.

Honnan jöttél?

Délről.

És merre tartasz?

Mel icane-ba.

A város el fog esni.

Én is úgy gondolom, ezért nem is leszek ott sokáig.

A lovas is leült a kerítésre, majd a füstölgő tanya felé nézett.

Nem volt részem a dologban, de lehetett volna. Mi dolgod Mellicane-ban?

Egy papot kísérek, aki ott akarja letenni a fogadalmát, és egy fiút, aki a szüleit keresi.

Szóval nem naashani futár vagy?

Nem.

Látom, a pókot viseled a karodon. Ez a naashaniak szokása, nem?

De igen. Sok éven át szolgáltam a királynőt, de ma már nem.

Ugye tudod, hogy meg kellene ölesselek, vagy vissza kellene vitesselek a táborunkba?

Nincs elég embered hozzá, hogy megpróbáld közölte Skilgannon higgadtan. Egyébként pontosan ezt tennéd.

A lovas elmosolyodott.

Pontosan. Elmagyaráznád, hogy egy hozzád hasonló harcos miért foglalkozik olyan jelentéktelen aprósággal, mint mások kísérgetése?

Egy olyan ember kért meg erre, akinek esküt tettem.

Á, értem már! Egy férfinak mindig állnia kel az adott szavát, hiszen semmik vagyunk becsület nélkül. Az a hír járja, hogy a naashani sereg ellenünk készül. Szerinted van igazság ebben a híresztelésben?

Skilgannon a férfi szemébe nézett.

Te is tudod, hogy igen.

Hát igen dünnyögte a lovas szomorúan. A Boszorkánykirálynő kijátszott minket egymás el en. Együtt szembeszállhattunk volna vele, de seregeink mostanra megtizedelődtek. És mit értünk el vele? Datia és Dospilis együtt sem elég erős ahhoz, sakkban tartsa Tantriát. Mit gondolsz, mikor lesznek itt a naashaniak?

Amint Mel icane elesik, bár ez csak egy megérzés.

Mostanában nem sokat tudok Naashanról.

A katona nyújtózkodott egyet, majd leszál t a kerítésről és fejébe nyomta lószőr forgós sisakját. Bekattintotta az állvédőt és kezet nyújtott Skilgannonnak.

Sok szerencsét a küldetésedhez, naashani.

Skilgannon is leugrott, és elfogadta a kinyújtott kezet. A lovas marka megszorult a kardmester tenyerén, bal keze pedig elővil ant a háta mögül. Vékony pengéjű tőr suhant Skilgannon torka felé, aki ahelyett, hogy megpróbálta volna kitépni kezét a szorításból, előrevetette magát, és homloka nekicsattant a lovas orrnyergének. A tőr elkerülte a kardmester torkát, de sekély vágást ejtett a tarkóján. Az egykori hadvezér továbbra sem engedte el támadója jobbját, hanem megpördült balra, felfelé rántotta a csapdába esett kart, és megcsavarta. A lovas felordított fájdalmában, Skilgannon pedig elengedte, hátraugrott és előrántotta a Nappal és Éj el Kardjait.

Ekkor már a másik két katona is felé rohant, kezükben kivont pengével. A kapitány közben feltápászkodott a földről.

Ügyes harcos vagy, naashani. Gondolom tudod, miért kellett megpróbálkoznom a megöléseddel? Az embereim jelentették volna, hogy egyszerűen futni hagytalak.

Remélem, nem neheztelsz?

Ostoba ember vagy jelentette ki Skilgannon, a visszafojtott dühtől remegő hangon. Egyáltalán nem akartalak megölni. Élhettél volna. És élhettek volna az embereid is. Még be sem fejezte a mondatot, máris előreszökkent. Az első katona (a befont fekete hajú ifjú) hárította az aranypenge szúrását, de az ezüstpenge csontig felhasította a torkát. A második katona is megrohanta a

kardmestert, és valósággal felnyársalta magát a pengére, amely átjárta a mel ét. Skilgannon kihúzta a testből a kardot, és a hul a a földre hanyatlott.

A vezér talpra kászálódott, és elhátrált. A naashani megtisztogatta kardjait, és a tokjukba lökte őket. Pil antása a másik férfira vándorolt, aki lassan előhúzta lovassági szablyáját.

Éveken át azon küzdöttem, hogy mindezt az ocsmányságot magam mögött hagyjam. A hozzád hasonló embereknek fogalmuk sincs róla, milyen nehéz volt ez nekem.

Feleségem van és gyermekeim. Nem akarok meghalni.

Nem itt, és ilyen értelmetlenül.

Skilgannon felsóhajtott.

Akkor menj el! Elviszem a lovakat, és mire utánam küldöd az embereidet, mi már messze járunk. Elsétált a lovas mellett, és a hátasok felé indult.

Egy pil anatra úgy tetszett, hogy a tiszt hagyja elmenni. De amikor a naashani a hátát mutatta neki, felemelte szablyáját és rohamra lendült. Skilgannon máris megpördült, és recés élű csil ogó fémkorong tépte fel a lovas torkát. A sebből vér fröccsent elő, a férfi pedig hörögve kapkodott levegő után, majd felbukott, és térdre zuhant,

,

Uj aival kétségbeesetten próbálta elzárni a torkán tátongó sebet. Skilgannon el épett mellette, felvette az acélkarikát, majd letérdelt a haldokló mellé. A lovas remegni kezdett, majd teste végleg görcsbe rándult, és kiszenvedett.

Skilgannon tisztára törölte az acélkorongot a hul a ingében, felál t, és a lovakhoz ballagott.

Nagyon szomorúnak tűnik ült le Rabalyn az ebédlőasztalhoz, szemközt Braygannal. Az elhagyatott ház komorságot árasztott magából, mintha csak hiányolta volna azokat, akik félelmükben elszöktek belőle.

Szomorú is vagyok, Rabalyn. Belesajdul a szívem ennyi erőszak látványába. Az a család nem katonákból állt: növényeket termesztettek és szerették egymást. Nem értem, hogy az emberek miként követhetnek el ilyen gaztetteket.

A fiú hal gatott. Megölte Todhét, és a gyilkolás gonosz dolog, de most már tudta, hogy miként kezdődnek ezek a dolgok. Harag, bánat és félelem hajtotta, amikor végzett Todhéval. Todhét pedig szintén a düh vezette, amikor felgyújtotta a házukat. A gondolataiba merült Rabalyn némán ült az asztalnál.

Braygan tekintete körüljárt a nagy szobában. Gondos munkával készítették el a helyiséget eredetileg fából ácsolták, de később agyaggal tapasztották be. A padló keményre döngölt agyag volt, de valaki mintákat karcolt belé: vörösagyag-porral beszórt spirálok és körök tekergőztek benne, vérvörös mintázatot képezve. A szobában minden a gondoskodásról és a szeretetről árulkodott. A bútorzatot hozzáértő ácsmester faragta, de olyasvalaki látta el díszítő faragványokkal, aki láthatóan messze ál t a mesteri szinttől, és egyedi jegyekkel ruházta fel a különböző darabokat. Az egyik szék hátába egy nem túl jól sikerült rózsát véstek, egy másikon pedig elkezdtek kifaragni valamit, ami leginkább egy kukoricacsőre emlékeztetett. Egy család próbált meg itt élni, és a szobát betöltötték a házuk iránti szeretet bizonyítékai. A tűzhely feletti gerendába kezdőbetűket vájtak.

Azt hiszem, kedveltem volna az itt élőket, Rabalyn törte meg a csendet a pap. Remélem, biztonságban vannak.

A fiú bólintott, de még mindig hal gatott. Nem ismerte a ház lakóit, és az igazat megval va, nem sokat érdekelte, biztonságban vannak-e vagy sem. Felál t, és bejárta a házat, élelem után kutatva. Rábukkant egy nagy éléskamrára, ahol talált néhány ledugaszolt agyagkorsót.

Az egyiket levette, és belenézett. A korsóban méz rejtezett: Rabalyn beledugta az uj át, majd mohón lenyalta. A nyelvén szétolvadó selymes és édes íz leírhatatlanul finom volt.

Athyla néni is használt mézet, amikor süteményt sütött, de Rabalyn kedvenc eledele a tűzön pirított kenyér volt, amire azután mézet kent. A fiú kerített egy fakanalat, letelepedett a konyhában és több kanál mézet befalt. Amikor már szinte émelygett, lerakta a korsót, kisétált a kúthoz, és húzott magának egy vödör vizet. Hosszan és jóízűen kortyolt belőle, hogy a szájában terjengő cukros ízt eloszlassa.

Ekkor pil antotta meg a ház felé lovagló Lámpás testvért, aki két vezetéklovat vezetett maga után.

Rabalyn a harcos elé sétált. A lovak hatalmas jószágok voltak, és egyáltalán nem emlékeztettek a Skepthiában látott bozontos pónikra. Rabalyn kitért az érkezők útjából.

Az ál atok fölé tornyosultak, és a fiú megsimogatta a legközelebbi ló horpaszát. A gesztenyeszín szőr csil ogott, és a fiú érezte a keze alatt moccanó irdatlan izomzatot.

Lámpás testvér szó nélkül lovagolt el Rabalyn mel ett, és leszál t hátasáról, egy oszlophoz kötve ki az ál atokat. A fiú követte a ház felé tartó férfit. Amikor a harcos belépett, Braygan felpil antott.

Találtál újabb áldozatokat?

Nem, de lovakat igen. Tudsz lovagolni?

Egyszer egy póni hátán körbelovagoltam a legelőt.

Ezek nem pónik, hanem intelligens és alapos képzést

kapott csatamének. Ők is elvárják, hogy intel igensen bánj velük. Gyere ki! Nem biztonságos sokáig időzni itt, de megkockáztatunk egy kurta lovaglóleckét.

Nekem a gyaloglás is megteszi tiltakozott Braygan.

Három halott datiai hever amott, és hamarosan megtalálják a tetemeket. A gyaloglás többé nem megoldás. És most kövess!

Amikor kiértek, a harcos intett Rabalynnak, hogy szál jon fel arra a gesztenyeszín heréltre, amelyet az érkezésekor megsimogatott.

Húzd ki a lábad a kengyelből! utasította Lámpás testvér a fiút, aki engedelmeskedett, és amikor lepil antott, látta, hogy a harcos ál ít a kengyelmagasságon. Finoman fogd a kantárt! Ne feledd, hogy a lovak szája érzékeny, így ne rángasd, vagy húzkodd vadul! Távolabb vezette a lovat a többitől, majd Rabalynra nézett. Ne szorítsd a lábaddal az állat oldalát! Lazán ülj a nyeregben! Egy darabig lépésben fogunk haladni. Ezzel Skilgannon elengedte a zablát, és visszatért oda, ahol Braygan ácsorgott.

Ezek a lovak nem kedvelnek jelentette ki a pap.

Ez azért van, mert csak állsz itt, és mereszted rájuk a szemed. Lépj közelebb! Lassan és nyugodtan haladj! A nyeregbe segítette a papot, majd megizgatta a kengyelt, és elismételte azokat a tanácsokat, amelyeket Rabalynnak is

adott.

Végül Lámpás testvér is nyeregbe szökkent, könnyed mozdulattal pattanva fel az acélderes herélt hátára, és a két ideges tanítvány elé lovagolt.

A lovak négyféle járásra képesek: lépésre, ügetésre, könnyű vágtára, és teljes sebességgel történő vágtára. A lépés egyszerű, akárcsak az embereknél a járás. Ehhez csak könnyedén kell ülni a nyeregben. Az ügetés azonban bonyolultabb. Ilyenkor a lovak ugyanis dupla lépésre váltanak.

Ez mit jelent? kérdezte Braygan.

A lovak egyszerre lépnek az átlósan ellentétes lábukkal.

Együtt lép a jobb első és a bal hátsó láb, majd a bal első és jobb hátsó. Ettől ugrálni kezd az ál at háta, és a hátsó feled pépesre zúzódik, ha nem tanulod meg a mozgás ritmusát.

Húzzátok ki magatokat a nyeregben, és ne görnyedjetek előre!

A tanya mögötti mezőn egy órát töltöttek el gyakorlással.

Rabalyn gyorsan tanult, és egyszer még könnyű vágtába is sikerült ugratni a lovát. Braygan el enben a kínok kínját élte át.

Ha egy hul át kötöznék a nyeregbe, még az is ügyesebben lovagolna közölte vele a harcos. Mi van veled?

Meg vagyok rémülve. És nem akarok leesni.

Húzd ki a lábad a kengyelből! A pap engedelmeskedett.

Most engedd el a kantárt! Braygan ismét azt tette, amire kérték, mire Lámpás testvér váratlanul tapsolt egyet, és felrikoltott. Ettől a pap lova megugrott, és a mozdulat olyan váratlanul érte Braygant, hogy hátrazuhant, és bukfencezve érkezett a puha földre. A pap reszketeg lábakkal ál t talpra.

Tessék! szólalt meg a harcos. Most már leestél. Mint mindig, a bekövetkező dolog korántsem olyan vészes, mint a tőle való félelem.

Ki is törhettem volna miattad a nyakam!

Igaz, de a lovaglásban egyetlen dolog bizonyos, mégpedig az, hogy előbb-utóbb az ember leesik a lóról. Ez tény, Braygan. Egy másik tény, amit ajánlatos lenne figyelembe venned örökös rettegésben élt életed során, hogy meg fogsz halni. Mind meg fogunk halni: van, aki fiatalon, van, aki öregen, van, aki álmában, és van, aki a fájdalomtól sikoltozva. Nem gátolhatjuk meg, csak késleltethetjük a megtörténtét. És most ideje indulnunk.

Még alkonyat előtt szeretném elérni azokat a dombokat.

Majd a fák között verünk tábort.

Hatodik fejezet

Rabalyn jobban élvezte a lovaglást, semhogy azt ki tudta volna fejezni, viszont abban is bizonyos volt, hogy elsöprő

örömmel fog rá emlékezni. Ha elég szerencsés lesz, hogy megélje az öregkort, úgy fog visszatekinteni rá, mint életének egyik nagy, meghatározó élményére. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne engedje szabadjára lovát, és vágtassanak el félelmetes sebességgel a messzi dombok felé. A nyeregben ülve érezte igazán hátasa hihetetlen erejét, ami valósággal lenyűgözte. Ahogy Lámpás testvér javasolta, mély és megnyugtató hangon beszélt az ál athoz.

Amikor megszólalt, a herélt fülei hátrafelé fordultak, mintha csak figyelne arra, amit mondanak neki, és megértené azt.

Rabalyn időnként megveregette lova nyakát, egyszer pedig meghúzta a kantárt, és hagyta, hogy a többiek megelőzzék, majd vágtába ugratta az ál atot. Uj ongás söpört végig rajta, ahogy a nyeregben ült, és mozgását a ló ritmusához igazította, elkerülve a fájdalmas zötykölődést. Ő és a ló egyek voltak: gyorsak és erősek. Senki nem érhette utol őket.

Amikor beérte a társait, megpróbálta megzabolázni hátasát, de a csatamén ekkor már vadul vágtatott, és elhúzott a többiek mellett, ügyet sem vetve a fiú parancsára. Rabalyn azonban még a száguldás közben sem félt. Vad izgalom ragadta magával, rángatni kezdte a

kantárt és közben azt kiáltozta: Hó, hó, fiú! És ettől a ló mintha még gyorsabban száguldott volna.

Lámpás testvér acélderese zárkózott fel mel é.

Ne rángasd a kantárt, fiú! kiáltott rá. Attól csak elzsibbad a szája. Finoman kormányozd oldalra! És amikor fordul, óvatosan, aprókat ránts a száron!

Rabalyn követte az utasításokat, és a herélt lassan jobbra fordult. A fiú előbb könnyű vágtára, majd ügetésre lassított, végül pedig egy nagyon-nagyon finom rántásra a herélt megál t, a következő parancsra várva.

Ügyesen csináltad dicsérte meg a harcos Rabalynt, és átvette a kantárt. Remek lovas lesz belőled.

Miért lőtt ki? Megriadt valamitől?

Igen, bár maga sem tudta, mitől. Tudnod kel Rabalyn, hogy a lovak a vadonban azért száguldanak, hogy elkerüljenek valamilyen veszélyt. Amikor vágtába ugrattad, az ősi emlékek vették át az irányítást. Gyorsan futott, tehát azt gondolta, veszélyben forog az élete, és a pánik nagyon gyorsan el tud hatalmasodni a lovakon. A lovasnak ezért kell mindig a helyzet urának lennie: amikor futásnak eredt, te lazítottál a száron, és hagytad, hadd fusson. Mivel nem volt, aki irányítsa, pánikba esett.

Csodás érzés volt a nyargalás! Ez a paripa rettentő gyors, és le merem fogadni, hogy valaha versenyló volt.

A lovad fiatal csatamén, félős és kicsit ideges mosolyodott el a férfi. Egy ventriai telivér állva hagyná egy lóversenyen, de a csatatéren a ventriai hátas csak teher lenne. Nem olyan mozgékony, mint emez, és a fürgesége veszélyt rejt magában. A lovad viszont remek hátas egy olyan fiatalembernek, aki nyílt terepen lovagol.

Adhatok neki nevet, Lámpás testvér?

Szólíts Skilgannonnak! És a hátasodat hívd csak úgy, ahogy akarod. Ha elég sokáig lesz veled, felismeri majd a nevét.

Braygan ekkor érkezett ügetésben: a fiatal pap ide-oda zötykölődött a nyeregben, kezeivel hadonászva.

Vannak emberek, akiket nem lóra tetemtettek jegyezte meg Skilgannon szelíden. Kezdem megsajnálni szegény lovat.

Ezzel megfordította hátasát, és folytatta útját a dombok felé.

Késő délutánra fákkal borított dombok közé értek, de a fák résein át Rabalyn ki tudta venni az alattuk elterülő, északnyugatra húzódó roppant síkságot. Odalent gyalogló emberek oszlopait látta, időnként pedig lovas katonákat.

Túl messze voltak, hogy felismerje, barátokat vagy ellenségeket lát-e, de a fiú nem is törődött ezzel, hiszen hátasa fürgébb volt a téli szélnél is.

Azon az éjszakán egy szirt lábánál táboroztak le.

Skilgannon megengedte, hogy tüzet rakjanak, bár az éjszaka kel emesen meleg volt. A nyeregtáskák átkutatása során két fanyelű lócsutakolót találtak, Skilgannon pedig megmutatta Braygannak és Rabalynnak, hogy miként nyergeljék le hátasukat, majd csutakolják le őket. Amikor végeztek, kivezette a lovakat oda, ahol sűrű zöld fű nőtt. A nyeregtáskákból kurta köteleket szedett elő, kipányvázta az állatokat és hagyta, hadd legeljenek.

Braygan sajgó lábára és felhorzsolt hátsófelére panaszkodott, de Skilgannon ügyet sem vetett rá, és a fiatal pap hamarosan takaróba csavarta magát, majd álomba merült. Az éjszakai ég tisztán szikrázott, és a csil agok fényesen ragyogtak. A harcos otthagyta a tábort, és távolabb telepedett le. Rabalynt ez korábban nem zavarta volna, de ma a férfi első alkalommal beszélt vele barátságosan, azt követően, hogy a lova megriadt. A fiú így összeszedte minden bátorságát, és odabal agott, ahol a harcos üldögélt. Skilgannon felpil antott, amikor észrevette, hogy közeledik. Tekintete ismét fagyosnak s távolba révedőnek tűnt.

Akarsz valamit?

Nem felelte Rabalyn, és azonnal visszafordult.

Gyere, ülj ide, fiú! lágyult el Skilgannon hangja. Nem vagyok az a szörnyeteg, aminek tűnök.

Egész végig nagyon haragos arcot vágtál.

Ez jogos meglátásnak tűnik bólintott Skilgannon. Ülj le!

Nem foglak bekapni! A fiú letelepedett a földre, de semmi nem jutott eszébe, amit mondhatna. A csend hosszúra nyúlt, és Rabalyn kezdte kényelmetlenül érezni magát.

Felpil antott a harcosra, aki már nem tűnt olyan félelmetesnek.

Nehéz dolog szerzetesnek lenni? törte meg végül a csendet.

Nehéz fiúnak lenni? kérdezett vissza Skilgannon.

Nagyon.

Attól tartok, minden ember ezt a választ adná minden helyzetben. Az élet önmagában is kemény. De a kérdésedre válaszolva, én különösen nehéznek találtam a szerzetességet. A tanulmányaim elég könnyűek és élvezetesek voltak. Másrészt viszont a filozófia felfoghatatlanul bonyolultnak tűnt. Arra tanítottak minket, hogy szeressük a szerethetetlent.

Hogy érted ezt?

Rossz embert kérdezel.

Véres a nyakad.

Semmiség: egy ostoba fickó megkarcolt.

Mihez kezdesz Mel icane-ban?

Skilgannon rápil antott, majd elmosolyodott.

A lehető leghamarabb otthagylak titeket.

Veled tarthatok?

És mi lesz a szüleiddel?

Ők nem törődnek velem. Sosem törődtek. Csak azért mondtam, hogy őket keresem, nehogy otthagyjatok.

Á! Nagyon okos

magam is így tettem volna.

Mihez kezdesz most, hogy már nem vagy szerzetes?

Tele vagy kérdésekkel, Rabalyn. Nem fáradtál el az egész napos lovaglástól?

Egy kicsit igen, de nagyon kellemes itt üldögélni. Szóval mihez fogsz kezdeni?

Északnak indulok, Sherak felé. Valószínűleg áll ott egy templom, bár nem tudom biztosan. De meg fogom találni.

És újra szerzetes leszel?

Nem. Inkább valami olyasmi, ami még annál is ostobább.

Micsoda?

Az titok felelte Skilgannon szelíden. Mindenkinek kellene, hogy legyen legalább egy titka. Egy napon talán elárulom neked. De most menj és aludj! Gondolkodnom kell.

Rabalyn felállt, és visszatért oda, ahol Braygan feküdt és halkan szuszogott. A fiú leheveredett a földre, feje alá támasztva karját.

És arról álmodott, hogy egy aranyszínű ló hátán vágtat a felhők között.

Skilgannon a távolodó fiút nézte, és hetek óta először érezte úgy, hogy béke telepszik felzaklatott lelkére. Nem is különbözött annyira Rabalyntól: fiatal korában ő is telve volt kérdésekkel, apja pedig ritkán tartózkodott odahaza, hogy megválaszolja őket. Miért háborúznak az emberek? Miért

vannak gazdagok és szegények? Ha egy hatalmas isten tekint le a világra, miért léteznek betegségek? Miért halnak meg az emberek oly hiábavalóan?

Anyja akkor halt meg, amikor világra hozott egy beteges kislányt. Skilgannon hétéves volt akkor, és húga két nappal később követte anyját a halálba. Közös sírba temették őket. Skilgannonnak akkor sem, és most sem voltak válaszai ezekre a kérdésekre.

Fáradtság telepedett rá, de tudta, hogy nem fog tudni aludni. Leheveredett a földre, elnyújtózott a hátán, karját a feje alá tette, kezével párnázva ki nyakát. A csil agok fényesen ragyogtak odafent, és tisztán tündökölt a holdsarló, ami arra a fülbevalóra emlékeztette, amelyet Greavas viselt. Elmosolyodott, amikor eszébe ötlött a szomorú és különös ember, meg azok a téli esték, amikor Greavas a kandal ónál üldögélt és lanton játszotta a mostanra letűnt dicső időkről szóló dalokat és bal adákat.

Magas, de kel emes hangja volt, ami jó szolgálatot tett neki, amikor színészként a hősnőt alakította.

Miért nem nők játszanak nőket? tudakolta tőle Skilgannon.

Elképzelhetetlen, hogy nők közönség előtt lépjenek fel, drága fiam. És ha így tettek volna, mi lett volna akkor velem?

Tényleg, mi lett veled? kérdezte a tizenegyes éves fiú.

Azt mondták, hogy túl öreg vagyok főszerepek eljátszására, Olek. Nézz rám! Milyen idősnek látszom?

Nehéz megmondani.

De azért még elmegyek huszonöt évesnek, nem?

Kivéve a szemedet. Az idősebbnek mutat.

Sose kérj egy gyereket arra, hogy hízelegjen! fortyant fel Greavas. Bárhogy is, de felhagytam a színészettel.

Decado azért bérelte fel Greavast, hogy megtanítsa Skilgannont táncolni. A fiú ettől halálra rémült.

De miért, apám? Olyan harcos akarok lenni, mint te.

Akkor tanulj meg táncolni! közölte vele Decado, ritka hazalátogatásainak egyikén.

Skilgannon ezen felbőszült.

Az összes barátom nevet rajtam. És rajtad is. Azt mondják, hogy egy hímringyó él veled. Ha az emberek meglátják velem sétálni az utcán, sértéseket ordibálnak.

Hóha, fiú! Haladjunk sorjában! sötétedett el Decado arca. Vegyük először a táncot! Ha kardforgató akarsz

lenni, egyensúlyérzékre és összhangra lesz szükséged.

Ennek csiszolását pedig semmi sem szolgálja olyan jól, mint a tánctanulás. Greavas remek táncos és kiváló tanár.

Ő a legjobb, és én mindig a legjobbat bérelem fel. És miért törődnénk azzal, hogy mit mondanak a barátaid?

Én igenis törődöm vele.

De csak azért, mert még fiatal vagy, és az ifjakban rengeteg ostoba büszkeség szorul. Greavas kedves és erős ember. A családunk barátja, és mi nem tűrjük, hogy sértegessék a barátainkat.

Miért vannak ilyen furcsa barátaink? Szégyel em magam miattuk.

Amikor pedig így beszélsz, akkor én szégyellem magam.

Hallgass ide, Olek! Mindig lesznek olyan emberek, akik társadalmi, katonai vagy politikai előrejutásuk alapján válogatják meg barátaikat. Ők azok, akik megmondják, hogy kinek a társaságát kerüld el, mert az adott ember kiesett mások kegyeiből, vagy azért, mert a családja szegény. Vagy egyszerűen csak azért kerülendő, mert úgy él, hogy azt mások kellemetlennek találják. Katonaként az alapján ítélem meg az embereket, hogy mit tesznek. Az alapján, hogy mennyire életrevalóak. Amikor barátokról van szó, nekem csak az számít, hogy mennyire kedvelem őket.

Greavast kedvelem, és szerintem hamarosan te is meg fogod kedvelni. De ha nem, akkor az nagy baj, ám mégis

meg fogsz tanulni táncolni. És elvárom tőled, hogy ál j ki érte a barátaid előtt.

Ha itt marad, akkor nem lesz egy barátom se! csattant fel a tizenegyes éves fiú.

Akkor semmi értékeset nem veszítesz Az igaz barátok melletted maradnak, függetlenül attól, hogy mások mennyit gúnyolódnak rajtad. Majd meglátod.

Skilgannon nehezen viselte a következő heteket. A tizenegy éves fiúnak a vele egyidős társai tisztelete jelentett mindent. Öklével vágott vissza gúnyolódásaikért és sértéseikért, és hamarosan egyedül csak Askelus maradt az egyetlen barátja. A tizenhárom éves Boranius, akit a legjobban istenített, megpróbált a lelkére beszélni.

A férfit a társasága alapján ítélik meg, Olek mondta egy délután a gyakorlótéren. Az emberek téged örömfiúnak tartanak, apádat pedig perverz kéjencnek. A valóság pedig lényegtelen. El kel döntened, hogy mi számít neked többet: a barátaid tisztelete vagy egy szolga hűsége.

A zsenge ifjúsága éveit taposó Skilgannon nem vágyott másra, mint hogy barátai mellé ál hasson. Ám életében a legfontosabb személy szeretett apja volt.

A te barátságodat is elveszítem, Boranius?

A barátság kötelezettségekkel jár, Olek. Mindkét irányba.

Egy igaz barát sosem hozna megalázó helyzetbe. Ha arra kérsz, hogy álljak melléd, akkor természetesen megteszem.

Skilgannon nem kérte meg erre, és távol tartotta magát az ifjú atlétától.

Askelus azonban maradt. A sötét szemű, sokat tűnődő fiú nem beszélt a kialakult helyzetről. Általában felkereste Skilgannont otthonában, ahonnan együtt mentek iskolába.

Nem szégyellsz velem mutatkozni? kérdezte tőle egy nap Skilgannon.

Miért szégyellnélek?

Mert mindenki más így tesz.

A többieket sosem kedveltem túlságosan. Skilgannon ekkor ébredt rá, hogy ugyanígy érez

kivéve Boranius iránt. Emel ett apjának még egy dologban igaza volt: kezdte nagyra értékelni Greavast, akit egyre jobban kedvelt, bár a férfi gyakran beszélt vele gunyorosan a táncleckék alatt, és elnevezte Skilgannont Vízilónak .

Olek, te a vízilovak született kecsességével mozogsz.

Esküszöm, hogy két bal lábad van.

Pedig a lehető legjobban igyekszem.

Sajnos attól tartok, igazat szólsz. Reméltem, hogy a nyárra végzek a leckékkel, de látom, hogy ez a megbízatásom egy életre szól.

Ám Skilgannon tudása napról napra gyarapodott, és a Greavas által rárótt gyakorlatok megerősítették lábát és felsőtestét. Hamarosan képes volt ugrani, megpördülni és földet érni úgy, hogy tökéletesen megtartotta egyensúlyát. A tánc egyben fel is gyorsította, és sikerült két futóversenyt is megnyernie az iskolában. Az utóbbi okozta számára a legnagyobb örömet: apja is ott volt, és a félmérföldes sprintszámban legyőzte Boraniust. Decado is boldog volt, bár Skilgannon diadalát kissé visszafogta az a tény, hogy a nála idősebb Boranius befáslizott lábbal futott, mivel a bokája az előző héten megsérült.

Azon az estén Decadónak ismét útra kellett kelnie a matapeshi határra, Skilgannon pedig kiült Greavasszal a nyugatra néző kertbe. Két másik szolgája is csatlakozott hozzájuk: Sperian és felesége, Molaire már öt éve szolgált Decadónál. Molaire nagydarab, középkorú asszony volt, csil ogó szempárral és sötétvörös hajjal, amelybe már ezüstös szálak lopóztak. A mindig jó kedélyű nő az ilyen alkalmakkor szívesen csacsogott a virágokról és a virágzó fák között fészkelő élénk tol azatú madarakról. A kerteket gondozó Sperian némán üldögélt, és miközben a nyíló virágokat és a tekergőző ösvényeket nézte, gondolatban feljegyezte, hol kell metszeni, és hol kel elültetni az új palántákat. Skilgannon nagyon élvezte ezeket a

társaságban eltöltött estéket.

Ezen az estén Sperian rábökött az éremre, amelyet Skilgannon a nyakában viselt, és megkérdezte: Jó verseny volt?

Boranius sérült lábbal futott. Ha nem így indul, legyőzött volna.

Bájos ez a szalag, és milyen szép kék! szólalt meg Molaire is.

Attól tartok, őt nem igazán érdekli a szalag színe, kedvesem szólalt meg Greavas. Őt a győzelem érdekli, és az, hogy legyőzze az el enfeleit. Neve most már felkerül az iskola csarnokának falára kifüggesztett egyik pajzsra.

Győztes: Olek Skilgannon.

A fiú elvörösödött dühében.

Semmi baj nincs egy kis büszkeségben fűzte hozzá Sperian szelíden. Egészen addig, amíg nem szál sz el tőle.

Egyszer nyertem egy díjat szólalt meg Greavas. Tíz évvel ezelőtt. Abtureniát, a hajadont alakítottam a Párduc és hárfában. Remek darab: az egyik legkiválóbb komédia.

Mi láttuk a múlt évben Perapolisban mondta Molaire.

Tényleg nagyon mulatságos. Bár arra nem emlékszem, ki játszotta Abtureniát.

Castenpol tudatta Greavas. Nem is volt rossz, bár az előadásában volt egy kis tétovaság. Én jobb lettem volna.

Sperian kuncogott.

Abturenia a darab szerint tizennégy éves.

És? csattant fel Greavas.

Te legalább negyvenéves vagy.

Kegyetlen alak! Mindössze harmincegy vagyok!

Mondhatsz akármit vigyorodott el Sperian.

Láttál valaha is játszani? fordult Greavas Molaire-hez.

Ó, igen! Akkor mentünk el közösen valahova másodszor, nem igaz, Sperian? A Taminusban játszották azt a darabot.

Valami elrabolt hercegnőről és az őt megmentő kóborló királyfiról szólt.

Az az Aranysisak közölte a színész. Nehéz szerep: rengeteg benne a sikoltozás és a jajgatás. Emlékszem a darabra: még egy csodálatos parókát is készítettek, csak nekem. Negyven egymást követő estén játszottuk telt ház előtt. Az öreg király személyesen dicsért meg. Azt mondta,

ez volt a legjobb női alakítás, amit valaha is látott.

Ez nem kis teljesítmény egy kétévestől kacsintott Sperian Skilgannonra. Tavasszal múlt huszonkilenc éve, hogy a darabot láttuk.

Hagyd békén ezt a szegény embert! fogta Greavas pártját Molaire. Nem hiányzik neki a csipkelődésed.

Sperian a színészre pil antott.

Azért csipkelődöm vele, mert kedvelem, Mo jelentette ki, de a pil anat máris elmúlt. Greavas elmosolyodott és kézbe vette lantját.

Skilgannonnak gyakran eszébe jutott az az este. Meleg volt, és a levegőben jázminil at terjengett. A nyakában ott függött a győzteseknek járó érem, és azokkal lehetett együtt, akiket szeretett. Éppen akkor kezdődött az új év, jövője pedig fényesnek és reménytelinek ígérkezett. Apja sikereket ért el a matapeshi és panthiai erők ellen, ami békét teremtett Naashan szívében, és minden a lehető

legjobban alakult.

Amikor most visszanézett a múltba a férfikor megfáradt tekintetével, megborzongott.

Ahol öröm lakozik, oda a kétségbeesés hamarosan bekopogtat.

Skilgannon egy sötét erdőben haladt. Lábait nehéznek és fáradtnak érezte. Egyértelműen tudta, hogy a közelben veszély les rá. Megál t, és hallotta, hogy valami oson a bokrok között. Tudta, hogy a Fehér Farkas az.

Félelem költözött a szívébe, ami vadul dobogni kezdett a rettegéstől. A fák között csend támadt: még kósza szel ő

sem kavarta fel az erdő némaságát. Kardot akart rántani: szinte érezte, hogy a pengék hívogatják. Ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta lecsil apítani rettegését.

Kardok nélkül állok eléd! ordította. Mutasd magad!

Ebben a pil anatban forró lehelet csapta meg a hátát.

Felkiáltott, és megpördült. Egyetlen pil anatra még látta a fehér bundát, amely máris eltűnt, és csak ekkor vette észre, hogy a Nappal és Éj el Kardjait ismét a kezében tartja.

Nem emlékezett rá, mikor húzta elő őket. Ekkor egy hang ütötte meg a fülét

mintha nagyon messziről érkezett volna. Felismerte a hangot: a fiú, Rabalyn hangja volt.

Skilgannon kinyitotta a szemét.

Jól vagy? kérdezte Rabalyn.

A harcos felült és mély lélegzetet vett.

Remekül vagyok.

Rosszat álmodtál?

Olyasmi. Az ég fakó volt a hajnal előtti derengéstől, és Skilgannon megborzongott. A ruhájáról harmat csepegett.

A harcos felál t, és kinyújtózott.

Én szépet álmodtam lelkendezett Rabalyn. Álmomban egy aranyszínű lovon száguldottam a fellegek között.

Skilgannon átvágott a tisztáson oda, ahol Braygan éppen a tüzet élesztgette.

Legjobb, ha annál a fánál próbálkozol mondta neki a harcos. Az ágak szétszórják a füstöt. És ügyelj arra, hogy a fa száraz legyen.

Nagyon kevés ennivalónk maradt felelte a pap. Talán még ma kellene egy falut keresnünk. Az alacsony pap fáradtnak és nyúzottnak tűnt, kék köntöse összekoszolódott. Ál án már kiütköztek az első szőrszálak, bár arca még mindig puha és tiszta volt.

Kétlem, hogy találnánk akár egyetlen teremtett lelket is a háborúhoz ilyen közel eső falvakban. Húzd össze a nadrágszíjat, Braygan!

Skilgannon felkapta a nyergét és elballagott oda, ahol a lovakat pányvázták ki. Lecsutakolta acélderesét, majd feltette rá a lószerszámot és felnyergelte. Amikor lóra szál t, a hátas ide-oda szökkent és ugrált, összerázva Skilgannon csontjait. Rabalyn jót nevetett rajta.

Nem mindig csinálják ezt, ugye? kérdezte Braygan idegesen.

Ne egyél túl sokat! intette a harcos. Előremegyek körülnézni, és egy órán belül itt leszek.

Ügetésre fogta hátasát, és hátrahagyta két útitársát.

Megkönnyebbült, hogy egyedül lehet, és már alig várta, hogy útjaik végleg szétváljanak. A tábortól egy mérföldnyire leszál t, nem sokkal egy magas dombgerinc alatt. Nem kötötte ki a heréltet, hanem óvatosan felosont a gerincre, és szemügyre vette a lenti tájat. Fákkal benőtt völgyet látott, ahol az út szalagként bomlott ki, és számos menekült haladt rajta. Egyesek kordékat húztak, de a többség zsákokban vagy csomagokban gyalogosan vitte megmaradt motyóját. Akadtak ugyan férfiak is, de a nők és a gyerekek alkották a többséget. A menekültek még mindig napokra jártak Mel icane-től.

Az ég beborult, mire Skilgannon felpil antott. Sűrű fekete fellegek tornyosultak a hegyek felett, és vil ám cikázott át odafent. Szinte azonnal követte a mennydörgés, mire lova felnyihogott, és felágaskodott. A harcos megveregette az

állat nyakát, és nyeregbe szál t.

Nyugalom súgta oda megnyugtató és lágy hangon. A nyeregkápa mögül előszedte csuklyás köpenyét, majd felvette, ügyelve arra, nehogy a köpönyeg meglebbenjen és megriassza a heréltet.

Délnek fordította a lovát, visszafelé.

Néhány perc alatt rátalált egy másik ösvényre, de az eső

eddigre vadul zuhogott, feláztatva a földet, és a könnyű

lejtőt is csúszóssá és becsapóssá változtatta. Több mint egy órába telt, mire Skilgannon visszaért a táborba.

Braygant és Rabalynt a sziklafalnak tapadva találta, egy sziklakiszögel és alatt kucorogtak. Nem tehettek mást, mint hogy megvárják, míg a vihar elvonul. A harcosnak nem állt szándékában a két tapasztalatlan lovast nekiengedni a lejtőknek és emelkedőknek, miközben az ég mennydörög, és vil ámok cikáznak. Leszállt hát a nyeregből, kipányvázta hátasát, majd fejébe húzta csuklyáját, és leguggolt a többiek mellé. Beszélgetni lehetetlen volt, így Skilgannon nekidőlt a sziklafalnak és lehunyta a szemét, hogy szundikáljon egy kicsit. A vihar egy óra múlva elvonult kelet felé, és fénylő, aranyló napsütés tört át a felhőkön. A harcos felál t, és lepil antott Brayganra: a kis termetű pap láthatón nyomorultul érezte magát.

Mi a baj?

Átázott a ruhám, és most fel kell szállnom erre a félelmetes fenevadra.

Skilgannonba egy pil anatra belehasított a bosszúság, de elfojtotta magában.

Két napon belül elérhetjük Mel icane külvárosát közölte.

Azután már nem kell többé lóra ülnöd.

Ez a gondolat láthatóan felvil anyozta Braygant, aki talpra szökkent. Rabalyn máris a lova felé cipelte a nyergét.

Két órával később már egy gerincen lovagoltak egy fél mérföld mély erdőben, amely az út fölött húzódott. Odalent a menekültek sora lassan vánszorgott előre.

Skilgannon már éppen a lejtő felé akarta kormányozni hátasát, amikor egy csapat lovas bukkant elő kelet felől.

Ők a mi katonáink? kérdezte Braygan.

A harcos nem felelt. A közeledő lovasok ekkor megsarkantyúzták hátasaikat: öten voltak, hárman kopját, ketten szablyát viseltek. A menekültek észrevették őket, és futni kezdtek. Egy idős nő elesett, és amikor megpróbált feltápászkodni, egy kopja fúródott a lapockái közé.

Ó, szentséges ég! kiáltott fel Braygan. Hogy tehetik ezt?

A menekültek rémülten rohantak szanaszét, és az erdő felé vették az irányt. Néhány kisgyerek, akinek a szülei pánikba estek és elrohantak, ott maradt, ahol hagyták őket.

Skilgannon a kardjaiért nyúlt.

Ekkor odalent az erdőből egy fekete ruhás férfi bukkant elő.

Az izmos felépítésű alak fekete bőrzekét viselt, és vál án acél csil ant meg ezüstösen. Fején ezüsttel szegett fekete sisakot hordott, kezében pedig kétfejű csatabárd vil ogott.

A fejszés alak rohanni kezdett a lovasok felé, akik meglátták, és megfordították hátasaikat, majd rohamra lendültek. Az első kopjás már el is érte harcost, aki azonban meg sem próbált elmenekülni. Ehelyett egyenesen a vágtázó ló felé futott, levegőbe lökte mindkét karját, és torka szakadtából üvölteni kezdett. A megriadt hátas elkanyarodott oldalra, a harcos pedig előreszökkent, és a hatalmas csatabárd belevágódott a lovas mel ébe, kirepítve őt a nyergéből. A második katona is megérkezett, mire a csatabárdos az érkező baljára ugrott, eltávolodva a halálos kopjától, majd a fejsze belevágódott a ló nyakába.

Az állat ösztönösen felágaskodott, majd elzuhant. Lovasa megpróbált lekecmeregni a nyeregből, de a vérmocskos csatabárd beszakította a halántékát, szétzúzva sisakját és koponyáját.

Az égre mondom, ez aztán a harcos! jegyezte meg Skilgannon.

Ezzel előreösztökélte lovát, és elindult lefelé a lejtőn.

Közben két újabb lovas zúdult rá a csatabárdosra mindketten szablyát szorongattak a kezükben, míg a harmadik katona hátrahúzódott, várva a kedvező pil anatra.

De ez a pil anat sosem jött el. Amikor meghal otta Skilgannon hátasának robajló patadobogását, a férfi megfordította lovát. A kopja felemelkedett, de a harcos elrobogott a lovastól balra, és az aranyló Nappal Kardja átvágta a torkát. Az áldozat még ki sem esett a nyeregből, Skilgannon máris a csatabárdos körül köröző lovasok felé vágtázott. De nem volt szükség a segítségére.

A csatabárdos ismét rohamra lendült, és feldöntötte az egyik lovat. A földön hempergő ál atot átugrotta, majd váratlanul a másik lovas felé hajította fegyverét. A kettős fej felső hegye átdöfte ellenfele mel ét és szétzúzta a gerincoszlopát. Az elzuhant ló lovasa a földön hevert, lába beszorult a nyereg alá.

A csatabárdos ügyet sem vetett még élő ellenfelére, hanem kirántotta fegyverét a hul ából, és rámeredt az érkező

Skilgannonra. A harcos már nem volt fiatal: fekete szakállában sűrűn futottak az ezüst szálak. Szeme a téli eget idézte: szürke volt és fagyos. A szakállas férfi tekintete a kopjásra siklott, akit Skilgannon ölt meg, de nem szólt semmit.

Mögötte az utolsó lovas kiszabadította magát, és már talpon is volt, szablyával a kezében.

Maradt még egy ellenfeled jegyezte meg Skilgannon, mire a csatabárdos megfordult.

A kardos alak elfehéredett, és hátrált egy lépést.

Tűnj el, fiacskám! szólalt meg a csatbárdos mély és fagyos hangon. És emlékezz rám, amikor legközelebb asszonyokat és gyerekeket akarsz ölni!

A katona hitetlenkedve pislogott, de a csatabárdos már el is fordult tőle, és keletre nézett, majd arra pil antott, ahol a négy gyermek állt néma csenden, halálra rémülve és bénultan. A harcos vállára kapta csatabárdját és odaballagott hozzájuk.

Ideje továbbmenni mondta nekik, immár szelíden.

Felkapott egy kislányt, magához szorította és elindult vele a sűrű erdő felé. A másik három gyerek nem mozdult.

Gyerünk már! kiáltott rájuk.

És ők követték.

Skilgannon a nyeregben ülve figyelte a férfit. A megmaradt lovas katona tokjába csúsztatta a kardot, és az egyik gazdátlanná vált lóhoz lépett. Nyeregbe szál t és elvágtatott.

Rabalyn és Braygan ekkor értek le a lejtőn.

Hihetetlen volt! kiáltotta a fiú. Négyet! Négyet terített le közülük!

Egy csapat nő rohant elő a fák közül, késekkel a kezükben.

Támadnak! sikoltotta Braygan.

A váratlan hangtól megriadt és felágaskodott a lova, mire a pap belekapaszkodott a nyeregkápába. Skilgannon segített neki megfékezni hátasát.

Éheznek, te tökfej! torkolta le a harcos a szerzetest. A húsért jönnek.

Húsért?

A döglött lovakért. És most menjünk a fák közé! Az ellenség bármikor visszatérhet.

Fél mérfölddel beljebb az erdőben vertek tábort. Körülöttük a menekültek nekiláttak tüzet rakni: az asszonyok éhesek és soványak voltak, a gyerekek fásultan és csendben tébláboltak. Skilgannon a menekültektől kicsit távolabb állt meg, Braygan pedig azonnal lerogyott a földre, és kotorászni kezdett az ennivalójukat rejtő zsákban, hogy azután néhány kétszersültet húzzon elő.

Tedd azokat vissza, és nyújtsd ide a zsákot! szólt rá a

harcos.

Éhes vagyok.

Éhesebb, mint ők? mutatott Skilgannon arra, ahol asszonyok üldögéltek a gyerekeikkel.

Már alig maradt ennivalónk.

A kardmester a papra nézett, majd felsóhajtott.

Csak néhány napra vagyunk a templomodtól, kis ember.

Hát ilyen gyorsan elveszítetted a hitedet? Add ide a zsákot!

Braygan bűnbánó arcot vágott.

Sajnálom, Lámpás testvér szólalt meg végül. Igazad van. Egy kevés nehézség elég volt, hogy elfeledjem, ki is vagyok. Magam viszem oda az ennivalót, és ezt szívesen teszem. A pap felállt, a kétszersültet visszadobta a zsákba, és odabal agott a legközelebbi menekültekhez.

Lenyergeljem a lovakat? kérdezte Rabalyn.

Igen, és utána csutakold le őket, majd tedd vissza rájuk a nyerget! Lehet, hogy sietősen kell távoznunk.

Braygan jó ember jegyezte meg az ifjú.

Tudom, és nem is rá haragszom, Rabalyn.

Akkor miért vagy haragos?

Jó a kérdés mosolyodott el váratlanul a férfi. Kudarcot val ottam azon a pályán, amelyre mindig is vágytam, és túl sikeres lettem abban, amit gyűlöltem. A nő, aki teljes szívével szeretett engem, meghalt. Az a nő, akit én szerettem teljes szívemmel, holtan akar látni engem. Két palotám van, és birtokaimon egy hét alatt sem lehet keresztül ovagolni. Mégis éhes vagyok, fáradt, és hamarosan ismét a vizes földön térek nyugovóra. Hogy miért vagyok haragos? Megcsóválta a fejét és felnevetett.

A válaszra még nem sikerült rájönnöm, Rabalyn.

Egyre jobban szürkült, Skilgannon pedig vállon veregette az ifjút, és otthagyta.

Hova mész? szólt utána a fiú.

Gondoskodj a lovakról! Kicsit körülnézek.

Elindult a fák között, és visszafelé tartott, az út irányába, ahonnan jöttek. Nemsokára maga mögött hagyta a menekülteket, de ha visszanézett, láthatta a tábortüzek csil ogó fényeit.

A holdsarló fényesen ragyogott a felhőtlen égen, miközben felkaptatott a völgy előtt húzódó utolsó dombon. Az erős holdfényben tisztán ki tudta venni a döglött lovak lecsupaszított tetemét. Üldözőknek nyoma sem volt.

Leült az erdő szélére, és kelet felé nézett.

Szerintem ma már nem jönnek, cimbora dörmögte egy mély hang.

Nagydarab ember létedre csendesen mozogsz felelte Skilgannon, amikor a csatabárdos kibukkant a fák árnyékából.

A férfi kuncogott.

Hozzászoktam, hogy megriasszam a feleségemet. Mindig káromkodott, amikor megleptem. Letelepedett Skilgannon mellé, és hatalmas, kétfejű bárdját a földre fektette. Levette sisakját, és kezével beletúrt sűrű fekete-ezüst hajába. A kardmester tekintete a sisakra tévedt.

Láthatóan viseltes volt: az egymást fedő vaslapokon számos horpadás és karcolás látszott, a díszítőelemként szolgáló ezüst csatabárdot övező két koponya pedig mostanra már megkopott. Az egyik ezüstkoponyának hiányzott is a széle.

Ha mégis jönne az ellenség, akkor az a terved, hogy minddel magad számolsz le? érdeklődött Skilgannon.

Nem, cimbora. Gyanítom, te is ott leszel.

Nem vagy egy kicsit öreg ahhoz, hogy lovasokkal akassz tengelyt?

A csatabárdos a kardmesterre nézett és elvigyorodott, de nem mondott semmit. Egy darabig néma csendben ültek, élvezve a bajtársias légkört.

A kiejtésed nem tantriaira val törte meg végül a csendet Skilgannon.

Való igaz.

Zsoldos vagy?

Valamikor az voltam, de ma már nem. És te?

Csak átutazóban járok erre. Meddig akarsz itt várni?

A csatabárdos megrágta a választ.

Még egy vagy két órán át.

Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy szerinted nem jönnek ma már.

Tévedtem már korábban is.

Vagy senkit nem küldenek, vagy legalább harmincan jönnek majd.

Miért éppen harmincan? érdeklődött a csatabárdos.

Valószínűtlen, hogy a túlélő beismeri, egyetlen öregember gyűrte le őket egy nagy csatabárddal. És ezzel nem

sértegetni akartalak.

Nem vettem sértésnek.

Azt fogja majd mondani, hogy egy csapat katonával akadtak össze.

Ha ez így lesz, akkor miért döntenének úgy, hogy nem küldenek senkit? Vagy nem ez volt az egyik lehetőség?

De igen, csakhogy ők a menekülteket Mel icane felé terelik. Ez az elsődleges céljuk, hogy így felduzzasszák a város lakosságát, és élelmiszerhiányt idézzenek elő. Nem kell azzal foglalkozniuk, hogy levadásszák az ellenséges katonákat.

Van benne ráció ismert el a csatabárdos. Úgy beszélsz, akár egy tiszt, és látom, naashani tetoválást viselsz. Lefogadom, hogy a melleden is van egy párduc, vagy valami hasonló.

Skilgannon elmosolyodott.

Jól ismered a szokásainkat.

A hozzám hasonló vénségek sok mindent észrevesznek.

Az ifjú harcos nagyot nevetett.

Szerintem hazudtál, amikor azt mondtad, nem sértődtél

meg.

Én sosem hazudok, cimbora. Még tréfából sem. És valóban öreg vagyok. Átkozottul keveset számít, hogy felhúzom magam rajta, amikor valaki felemlegeti, hiszen néhány hónap múlva ötvenéves leszek. Mostanra már sajog a térdem és a hátam. A kemény földön való alvástól merev az egész testem.

Akkor miért üldögélsz itt és várod a harminc lovast?

És te mit csinálsz itt? kérdezett vissza a csatabárdos.

Talán azért jöttem, hogy téged megtaláljalak.

Talán igen, de én inkább azt hiszem, azért jöttél ide, mert nem bírod látni, hogy lovakon ülő gyáva férgek nőkre és gyerekekre vadásznak. Szerintem azért jöttél ide, hogy megmutasd nekik, milyen téves úton járnak.

Skilgannon jóízűt kuncogott.

Kedvelted volna az apámat. Benne sem volt nyoma a szürke árnyalatainak. Minden vagy fekete volt, vagy fehér.

Rá emlékeztetsz.

Él még?

Nem. Öngyilkos rohamot indított egy panthiai ezred el en, hogy legalább néhány emberét megmentse. Apám meg

sem próbált elfutni. Egyenesen a panthiai király és testőrsége el en lovagolt: egyedül az ő testét nem csonkították meg.

A lovához kötözték, és aranypénzt nyomtak a kezébe dörmögte a csatabárdos halkan.

Skilgannon meglepődött.

Honnan tudtad?

Életem java részét harcosok között töltöttem, cimbora. A tábortüzek körül általában mindennapi dolgokról esett szó, mint amilyen egy jó kutya vagy egy ló. Időnként szóba került a tanya, ahol a harcok végeztével majd mindannyian letelepszünk. Amikor azonban meghal egy hős, a hír elterjed a tábortüzeknél is. Apád Tűzöklű Decado volt.

Találkoztam olyanokkal, akik szolgáltak alatta, és soha egy rossz szót nem hal ottam róla. Személyesen sosem beszéltem vele, pedig mindketten Gorben seregében szolgáltunk. De ő a lovasságnál volt, én pedig sosem rajongtam különösebben a lovakért.

A Halhatatlanoknál szolgáltál?

Igen, egy jó darabig. Remek fickók voltak, akik nem ismerték a megadást. Büszke férfiak mindannyian.

Ott voltál Skelnnél is?

Igen.

Ismét csend telepedett rájuk, és Skilgannon látta, hogy a csatabárdos szeme összeszűkül, majd a férfi felsóhajtott.

A múltat jobb nem bolygatni. A feleségem akkor halt meg, amikor Skelnnél voltam. Erre a sorsra jutott a legjobb barátom is. Skeln egy korszak végét jelentette. Felvette a földről a sisakját, megtörölte a peremét, és a fejébe nyomta. Itt az ideje, hogy keressek egy helyet, ahol alhatok egyet. Azt hiszem, kezdek érzelgősen beszélni, és azt átkozottul utálom. Mindkét férfi felállt, és a csatabárdos kezet nyújtott. Köszönöm, hogy egy öregember segítségére siettél, fiacskám.

Skilgannon megrázta a kezét.

Részemről az öröm, Csatabárdos.

Az öreg harcos a vál ára lendítette bárdját és elbal agott.

Skilgannon még maradt. A Csatabárdossal való találkozás és az öreg könnyed bajtársiassága megmelengette lelkét.

Hosszú idő telt el azóta, hogy ennyire fel tudott engedni egy másik emberi lény társaságában. Azt kívánta, bárcsak maradt volna még a másik egy kicsit.

Némán üldögélt a domb lejtőjén. Apja beceneve, a Tűzöklű

megnyitotta emlékezetének régóta lezárt kapuit. A Decado halálhírét követő napok nagyon furcsák voltak. A tizennégy éves Skilgannon először nem volt hajlandó elhinni, hogy mi történt, és arról győzködte magát, hogy ez az egész csak valami tévedés lehet, és apja bármelyik pil anatban betoppanhat. Azonban a királyi udvarból részvétnyilvánító levelek érkeztek, és katonák keresték fel, akik apja nagyságát magasztalták, így végül el kellett fogadnia a megmásíthatatlant, ami szinte kitépte a szívét, és úgy érezte, hogy bele fog halni. Még sosem volt ennyire egyedül.

Decado hátrahagyta végrendeletét, amelyben Speriant és Molaire-t nevezte ki fia gyámjainak, amíg be nem tölti a tizenhatodik életévét. Továbbá hatalmas summát, kétezer raqot helyezett letétbe egy megbízható ventriai kalmárnál, aki befektette azt a fiú nevében. Sperian, aki világéletében szegény volt, most a legmerészebb álmát is meghaladó gazdagságra tett szert. Nála gyengébb jel eműeket valószínűleg ez arra csábított volna, hogy a pénz egy részét saját zsebükbe tegyék, de Decado, mint mindig, most is remekül ítélt meg másokat. Sperian már a kezdetektől bizonyította, hogy érdemes a bizalomra.

Mivel nem volt járatos a pénzügyekben, és írni sem tudott, felkérte Greavast, hogy segítsen az összeg felhasználásában, és egyben igyekezett részt venni

Skilgannon iskoláztatásában is, ami kemény diónak bizonyult, mivel a kertész csak keveset konyított hozzá, hogy mit is kel ene tanulnia a fiúnak. Ráadásul az első

időben gyámolítottja sem könnyítette meg a dolgát, akinek szívét elöntötte a keserűség, és gyakran kiabált vele és Greavasszal, figyelmen kívül hagyva azok utasításait.

Tanulmányait egyre jobban elhanyagolta, és a félév végén átminősítették a második osztályba. Ahelyett, hogy beismerte volna, ezt saját lustaságának köszönheti, ordibálni kezdett Greavasszal, és azt kiabálta, mindennek nem más az oka, mint hogy egyik gyámolítója egy homokos.

Greavas még azon az éjszakán összepakolt és távozott.

Skilgannon fékezhetetlen dühvel futkosott fel-alá a házban, míg le nem csil apodott valamelyest. Sperian a kertben üldögélve talált rá, és a férfi jól láthatóan dühös volt.

Szégyellhetnéd magad! förmedt rá a fiúra.

Skilgannon káromkodott egyet, mire Sperian olyat tett, amit egyetlen felnőtt sem tett még a fiúval. Lépett egyet előre, és pofon vágta a hőbörgőt, aki ettől félig-meddig elkábult. A kertész karcsú, de ugyanakkor erős férfi volt.

És én szégyenkezem miattad vetette még oda gyámja, majd távozott.

Skilgannon ott maradt lángoló arccal a kertben, és érezte,

hogy emésztő harag dagad a keblében. Először arra gondolt, kerít egy kést, és leszúrja Speriant, de amilyen gyorsan felhorgadt haragja, éppen olyan gyorsan el is csitult. Ekkor letelepedett a kertész építette apró, díszes tavacska partjára, és arra gondolt, hogy a gyámjának igaza van.

Molaire itt bukkant rá egy órával később a még mindig a gondolataival birkózó fiúra.

Hoztam egy kis gyümölcskenyeret ült le mellé az asszony.

Köszönöm. Tudod, hova ment Greavas?

Szerintem a Vadaskert-kapu tavernában találod. Ott vannak szobák is.

Most nyilván gyűlöl.

Amit mondtál, az volt a gyűlöletes, Olek. Rettenetesen megsértetted.

Nem ál t szándékomban.

Tudom, és az a legjobb, ha tanulsz belőle. Sose mondj olyat első dühödben, amit nem úgy gondolsz! A szavak élesebbek lehetnek a késnél is, és ezek a sebek néha sosem gyógyulnak be.

Egy órával később, bár a hold már magasan járt, Skilgannon belépett a Vadaskert-kapu tavernába. Greavas az egyik sarokasztalnál üldögélt egymagában, és még a tizennégy éves fiú is érezte, a színész nagyon kirí a környezetből. A legtöbb vendég kétkezi munkás vagy iparos volt: nagydarab, szakál as férfiak, akiket megkeményített a munkában eltöltött sok év. A felhasított uj ú selyeminget viselő karcsú színész, akinek festett szőke haján már kiütköztek az őszes tövek, olyan volt ebben a környezetben, akár egy világítótorony.

Skilgannon odalépett hozzá. Látta a szomorúságot Greavas szemében, és a bűntudat kőként nehezedett szívére.

Annyira sajnálom, Greavas kezdett bele mondókájába, és könnyek gyűltek a szemébe.

Talán tényleg homokos vagyok, úgyhogy ne izgasd magad. Ezzel Greavas elfordította a fejét, és kibámult az ablakon.

Nem vagy homokos. A barátom vagy, és én szeretlek.

Bocsáss meg és gyere haza! Bocsáss meg nekem, Greavas!

A színész merev tartása el azult, és felál t székéből.

Persze, hogy megbocsátok, te ostoba kölyök.

Skilgannon csak ekkor jött rá, hogy a tavernába gyűltek körében csend támadt. Körülnézett, és látta, hogy egy inas arcú, szikár férfi őt bámulja. Az alak szeme rosszindulatúan csil ogott.

Elég baj, hogy a hozzá hasonlók itt lehetnek szólt oda társainak , nincs szükség még arra is, hogy a kis altáji játszópajtásai is itt parádézzanak.

Skilgannont szinte főbe kólintotta ez a mondat. Greavas odalépett mel é.

Ideje menni, Olek. Majd később visszajövök a holmimért.

Neked csak egy alapos verésre van szükséged vetette oda a férfi, és váratlanul a színész felé lépett.

Neked pedig egy alapos fürdésre. És esetleg valamivel kevesebb hagymaevésre. A leheleted még egy ökröt is leterítene.

A férfi meglendített az öklét, de a színész elhajolt, és az ütés ártalmatlanul süvített el mel ette. Az egyensúlyát vesztett férfi elbotlott Greavas kinyújtott lábában, és rázuhant az egyik asztalra, alaposan beverte az ál át és a földre esett. Tántorogva próbált talpra állni, de ismét elesett.

Greavas kézen fogta a fiút, és kivezette.

Meg tudod ezt nekem tanítani? kérdezte Skilgannon.

Hát persze, kedves fiam.

Már a házuk kapujánál jártak, amikor az ifjú megtorpant.

Tényleg sajnálom, Greavas. Molaire azt mondta, hogy vannak olyan szavak ütötte sebek, amelyek sosem gyógyulnak be. Ez begyógyul, ugye?

A színész összeborzolta a fiú haját.

Már be is gyógyult, Olek. De mikor sértetted fel az arcod?

Sperian pofon vágott.

Akkor talán tőle is bocsánatot kel ene kérned.

De hát, ő vágott pofon engem!

Sperian az egyik leggyengédebb ember, aki csak él. A neked adott pofon sokkal jobban fáj neki, mint amennyire a te arcod sajog. Menj és keresd meg! És köss vele is békét!

Sperian a kert nyugati végében a palántákat locsolta, amikor Skilgannon rábukkant.

Visszahoztad? kérdezte a kertész.

Igen, Sperian. Bocsánatot kértem tőle, és ő

megbocsátott.

Jó fiú. Az apád büszke lenne rád.

Azt akarom mondani, hogy

A kertész megrázta a fejét.

Nem kell semmit mondanod, kölyök. Inkább segíts nekem ezekkel a palántákkal! Oda akarom ültetni őket, ahol egész délelőtt süt a nap: a kút fala mellé.

Soha többé nem okozok neked csalódást, Sperian. Soha többé.

A kertész szeretettel pil antott a fiúra, és egy pil anatig nem szólt semmit, majd vállon veregette Skilgannont.

Hozd azt a két palántát, de legyél óvatos! Nehogy kiszóródjon a föld!

Tíz év elteltével az emléktől még mindig gombóc gyűlt a torkába. Skilgannon felál t, vetett még egy pil antást a domb alatt húzódó síkságra, majd visszaballagott várakozó társaihoz.

Braygan már aludt, de Rabalyn a lovak mel ett üldögélt, kezében fogva azok kantárját.

Most már mehetsz aludni szólt oda a harcos.

Megpróbálta valaki ellopni a lovakat?

Nem, de azért őrködtem. Egész végig.

Skilgannon felsóhajtott.

Jól csináltad, kölyök. Tudtam, hogy megbízhatok benned.

Hetedik fejezet

Rabalyn szunyókált egy darabig, hogy azután levegő után kapkodva riadjon fel rémálmából. Arca fázott, és amikor megérintette, vizesnek és nyirkosnak érezte. Esett egy kis eső, amitől ruhái átáztak. Az arcán és a lábán gyógyuló bőr égni és viszketni kezdett, de a fiú ügyet sem vetett a fájdalomra, hanem talpra kecmergett. Skilgannon hátát egy fának támasztva ült: csuklyáját arcába húzta, feje pedig mellére bukott. Rabalyn innen nem tudta megmondani, hogy alszik-e vagy sem. Óvatosan és nesztelenül indult meg a harcos felé. Lámpás testvér ekkor felemelte a fejét: a holdfényben úgy tűnt, mintha szeme simára csiszolt fémből lenne.

Nem tudok aludni nyögte ki a fiú.

Rosszat álmodtál?

Igen. Már nem emlékszem, mit, de megrémültem.

Gyere ide és ülj le! Rabalyn lesöpörte az egyik lapos szikláról a nedves leveleket, és ráült a kődarabra. Lámpás odalökött neki egy összegöngyölt takarót, és a fiú hálásan burkolózott bele.

A csatabárdos férfi elképesztő dolgot művelt szólalt meg. Öreg, de mégis le tudta gyűrni azokat az embereket.

Egykor a Halhatatlanoknál szolgált. Valóban kemény ember bólintott Skilgannon. Nehéz elhinni, hogy létezett olyan sereg, ami le tudta győzni őket.

Ki győzte le őket?

A drenaiak a Skeln-hágónál. Öt évvel ezelőtt történt, és ott halt meg Gorben is.

Emlékszem a császár halálára: egy hétig gyászoltunk Skepthiában. Mindenkinek hamut kel ett szórni a fejére, ami nagyon viszketett. Mindenki azt mondta, hogy az uralkodó nagy ember volt, majd nem sokkal később már mindenki azt mondogatta, hogy rettenetes ember volt.

Nagyon zavarosnak tűnt az egész. Most végül is melyik az igaz?

Azt hiszem, mindkettő. Amikor meghalt, ő rendelkezett Kelet minden földje felett. Akkor még senki sem tudhatta, hogy örökösei méltónak bizonyulnak-e örökségükre, így az emberek óvatosan fogalmaztak, és dicsőítették a halott császárt. Amikor pedig kitört a polgárháború, és Tantria, Naashan, meg más országok leváltak a birodalomról, az emberek egyre merészebbek lettek, és már csak hódító zsarnokként emlegették.

Te ismerted őt? kérdezte a kölyök. Tényleg zsarnok volt?

Nem, nem ismertem, de egyszer láttam. Eljött Naashanba, kétezer Halhatatlannal az oldalán. Hatalmas felvonulást rendeztek, és több ezer virágot szórtak a Nagy sugárútra. Tízezer ember gyűlt össze, hogy lássa ellovagolni az uralkodót, aki remekül nézett ki: széles vállú, sólyomszemű férfi volt. Hogy zsarnok volt-e? Igen. Végzett mindenkivel, aki szembeszállt vele, és még azokat is megölette, akiről azt gondolta, hogy szembeszál nának vele. A családjukat is legyilkoltatta. Hűséges követői azt mondogatták, hogy egyetlen vágy hajtotta: békét akart teremteni a birodalomban. Amikor hódításai véget értek, egy darabig valóban béke honolt. Így hát egyszerre volt nagy és rettenetes uralkodó.

Akkor már katona voltál?

Nem. Nem sokkal lehettem idősebb, mint most te, és a felvonulásra a barátommal, Greavasszal mentem.

Miért utazott a császár Naashanba?

Az új király koronázására érkezett. A saját bábkirálya koronázására. Ez egy hosszú történet, és túl fáradt vagyok, hogy elmeséljem az egészet. Röviden csak annyit, hogy korábban megtámadta Naashant, és bekebelezte a birodalmába. A naashani császár csatában esett el, Gorben pedig saját hívét ültette a trónra, akit Bokramnak hívtak. Kezdetben az emberek elégedetten éltek, hiszen a háború véget ért, és a béke nagyon-nagyon vonzónak tűnt.

Rabalyn ásított egyet: az egész történelemlecke rettentően zavarosnak tűnt, és kifárasztotta. A háború békét hozott, a béke meg háborút. Mégsem akart elaludni: volt valami megnyugtató, sőt kellemes abban, ahogy ott üldögélt az éjszaka csendjében, és Skilgannonnal beszélgetett.

Nagy lovat ült meg a császár?

A harcos elmosolyodott.

Jól van, beszélgessünk hát a fontosabb témákról!

Csodálatos lova volt: tizenhét markos, és fekete, akár a legsötétebb éjszaka. A lószerszámot arannyal verték ki, akárcsak a nyerget. Olyan csatamén volt az, amilyet azóta sem láttam.

Én is szeretnék egy ilyen lovat.

Melyik ember ne szeretne?

A Halhatatlanok jó lovakat ültek meg?

Nem. Ők nehéz vértezetű gyalogosok voltak, akik tökéletesen egyszerre tudtak lépni. Fekete-arany díszpáncélt viseltek: mind jóképű férfi volt, büszke és vad tekintettel. Néztem őket, és az áhítattól elál t a szavam. A nevük tökéletesen il ett hozzájuk: isteneknek tűntek előttem.

Miért hívták őket Halhatatlanoknak?

Mert a csatában elesett Halhatatlanok helyét más ezredekből előléptetett férfiak foglalták el, így létszámuk mindig tízezerre rúgott. Ily módon az ezred valóban halhatatlan volt. Tudsz követni? Ugyanakkor a név egy idő

után mást is kezdett jelenteni. A Halhatatlanokat nem lehetett legyőzni. Az istenekhez hasonlóan ők sem veszítettek.

De igenis veszítettek.

Igen, igaz. Egyszer. És ez a végüket jelentette.

Rabalyn lemászott a szikláról és leheveredett a földre. A takaró melegen burkolta be testét. Karját a feje alá tette, és lehunyta a szemét.

Hogy lett belőled katona? kérdezte az álmossággal viaskodva.

Annak születtem. Apám Tűzöklű Decado volt, az ő apja pedig Lovasúr Olek. Az ő apját Szétzúzó Decadónak hívták. Harcosok sora előzött meg engem, Rabalyn: családunk az idők kezdete óta csatákban küzd. Vagy legalábbis apám mindig ezt mondogatta. A fiú hallotta, hogy a férfi felsóhajt. De mindig mások csatáiban küzdünk, és mindig meghalunk, ilyen vagy olyan vesztett ügyért.

A fiad is harcos lesz?

Nincs fiam, és talán ez így is van jól. A világnak nem kellenek többé harcosok. Olyan remek fiatalemberek kellenek, amilyen te vagy. Olyan emberek, akikből tanítók, földművesek vagy felcserek lesznek. Vagy színészek, kertészek, poéták.

Lámpás testvér elhallgatott. Rabalynnak még lett volna több kérdése Gorben lováról, de amikor megpróbálta megfogalmazni őket, álomtalan álom tört rá és ragadta magával.

Skilgannon az alvó Rabalynt nézte, és a pil anat törtrészéig melengető érzés suhant át rajta, ahogy a kölyökre gondolt.

De az érzés máris tovatűnt, mivel Skilgannon szívében nem volt helye ilyen érzelmeknek. A barátság csak gyengíti a harcost. Az ember egyedül jön a világra, és egyedül is távozik onnan. Az a legjobb, ha nem támaszkodunk senkire, nem szeretünk senkit. A kardmester felsóhajtott: könnyű ezt mondani. Még el is hitte, egészen addig, amíg gondolatai Jiannára nem terelődtek.

A Boszorkánykirálynőre.

Érthetetlen volt, miként válhatott egy olyan gyönyörű

teremtés, mint a királynő, olyan fagyossá és halálossá.

Fáradtság tört rá, nekidőlt hát a fának, és lehunyta a szemét.

A császári parádé már csak azért is emlékezetes maradt a tizenöt éves Skilgannon számára, mert akkor látott először elefántokat. Greavas mellett állt, és teljesen lenyűgözte a hat irdatlan jószág fensége és ereje. Az állatok homlokát és szügyét a délelőtti napsütésben csil ogó ezüst láncvért fedte. És azok az agyarak! A legalább négy láb hosszú csonttüskék fehéraranyként ragyogtak. Az óriási hátakon fatornyok imbolyogtak, mindegyikben négy ventriai íjásszal.

Ezek a bestiák kevésbé hasznosak, mint amilyennek látszanak jegyezte meg Greavas. Könnyen pánikba esnek, és megfutnak. Ilyenkor pedig saját soraikat tapossák le.

De hát annyira lenyűgözőek!

Ez igaz: tényleg csodálatos teremtmények.

Azután jöttek a frissen felállított naashani Kopjások, a megkoronázására váró Bokramhoz hű csapatok. Maga a leendő király lovagolt az élükön: vékony férfi volt, szikár arccal és résnyire húzott szemmel. Magas, hengerszerű

ezüstsisakot és mel vértet viselt, de díszesen megmunkált láncvértje fehéraranyban tündökölt.

Ó, miként buknak el a hatalmasok! suttogta Greavas.

Minden naashani ismerte Bokram történetét. Az öreg császár három évvel ezelőtt minden címétől megfosztotta a férfit és száműzte, aki Ventriába menekült, és ott elszegődött Gorben szolgálatába. Nem sokkal később a ventriaiak megtámadták Naashan nyugati felét, és bár a császárság két éven át kitartott, az öreg uralkodó végül elesett egy csatában, testét a Halhatatlanok vaskardjai járták át. Azt suttogták, hogy amikor a király már haldokolt, Bokram odarohant hozzá, és beszélt vele, mielőtt tőrét a vénember szemébe döfte volna. A naashani sereg elmenekült, Bokram pedig bevonult a fővárosba, ahol a mai napon királlyá koronázzák az igazi uralkodó, Ventriai Gorben színe előtt.

Nem lenne szabad Bokram el en beszélned figyelmeztette Skilgannon Greavast. Nyers ember, és azt tartják róla, minden suttogás eljut a fülébe.

Szerintem igazuk is van azoknak, akik ezt mondják, bárkik legyenek is azok. A nemesek közül máris sokakat letartóztattak, és jó páran elmenekültek. A császár özvegyére és lányára, Jiannára halálos ítéletet mondtak ki.

Miért akarnak nőket megölni?

Ez a bevett gyakorlat, Olek. A régi királyi vérvonal minden tagjának halnia kel , mert így senki sem lázadhat Bokram és az új dinasztia ellen, és egyetlen nő sem adhat életet új ellenségeknek a jövőben.

Remélem, nem találják meg őket.

Én is bízom benne dünnyögte Greavas. A császár lánya roppant aranyos gyermek. Gyermeket mondok, pedig már majdnem tizenhat éves, és mostanra valószínűleg elképesztően gyönyörű nővé serdült.

Láttad őt?

Ó, hogyne! Sokszor láttam, mivel én tanítottam költészetre és táncolni.

Skilgannon döbbenten állt. Azonban egy szót sem szólt, mivel abban a pil anatban felbukkant Gorben császár, a valaha látott legcsodásabb csatamén hátán. Az uralkodó erős ember volt, szénfeketén csil ogó haj al és szakállal.

Bokramtól eltérően ő nem fehérarany láncvértet viselt: kiváló minőségű páncél burkolta testét, amelyet azonban inkább harcra és nem díszfelvonulásra terveztek. Mögötte menetelt a kétezer Halhatatlan.

Itt jön a valódi hatalom mondta Greavas. Nézd meg alaposan a császárt, Olek! Ebben a pil anatban ő a világ leghatalmasabb férfiúja. Rendelkezik mindennel, amit csak ember kívánhat: elbűvölő, erős, karizmatikus és elképesztően bátor. Az emberei bálványozzák, és van célja. Egyetlenegy hiányossággal bír mindössze.

És az mi?

Nincsenek gyermekei, ezért birodalma futóhomokra épül.

Ő a habarcs, ami összetartja várának falait. Ha meghal, a birodalom omladozni kezd.

Ezután már csak ál tak és nézték, ahogy a menet elhalad, majd átküzdötték magukat a tömegen és nekivágtak az otthonukhoz vezető széles sugárútnak.

Láttad Boraniust? kérdezte Greavas.

Nem. Hol volt?

Bokram mögött lovagolt: ő a kopjások kapitánya. Nem is rossz egy tizennyolc éves ifjútól, bár gondolom az sokat segít, ha az új király a bácsikád. De most jobb lesz, ha sietünk, különben lekésed a találkozódat Malanekkel.

Eljössz megnézni?

Greavas megrázta a fejét.

Ügyeket kel intéznem, majd este találkozunk. Legjobb lesz, ha futsz, Olek! Malanek nem a türelméről híres.

Ezzel a színész búcsút intett, és átkelt a sugárút másik oldalára. Skilgannon tekintete elkísérte: tanára újabban sokat titkolózott, és néha napokra eltűnt mindenféle magyarázat nélkül, most meg kiderült, hogy egykor Jianna hercegnőt tanította. Skilgannon erre elvigyorodott: Greavas felnőtt élete java részében hercegnőket alakított a

színpadon, hát ki lehetett volna nála alkalmasabb a tanár szerepére?

A fiú megfogadta a színész tanácsát és futásnak eredt: utcákon és sikátorokon vágott át, majd felkapaszkodott a Cédrus-dombra. A kupolás templomból sárga köntöst viselő papok sorjáztak elő, Skilgannon pedig átcikázott közöttük, és folytatta útját a Régi Akadémia épülettömbjei felé, amelyeket évekkel ezelőtt eladtak, a barakkokat pedig fényűző szál ásokká alakították át a Naashanba érkező

látogatók számára. A palotához való közelségük ideális lakóhelynek bizonyult az országot felkereső udvaroncoknak és követeknek.

A kapunál ál ó egyik őr odaintett Skilgannonnak, amikor a fiú bevágtatott. Már jó ideje nem kérték tőle a belépési engedélyét, ami egyszerre zavarta és töltötte el örömmel.

Így könnyebben jutott be ugyan Malanekhez, de a könnyelműség bosszantotta. A Régi Akadémia számos lakója befolyásos és fontos ember volt, és ahogy azt Decado egyszer elmagyarázta, minden hatalmasságnak vannak ellenségei. Ezt diktálta a természet törvénye. Ha pedig az őrök hanyaggá válnak, egy napon rossz embert engednek majd be, és akkor vér fog folyni.

Azonban végtére is ez nem Skilgannon gondja volt. A fiú felszaladt az egykori ebédlőhöz vezető kőlépcsőkön, és belépett a terembe, amelyet edzőpályává alakították át, és mászható kötelekkel, tornaszekrényekkel, fürdőkkel és

masszírozó asztalokkal rakták tele. Akadtak itt íjász és gerelyhajító céltáblák, a kardok pedig hosszú sorokban álltak többségük fából készült, de akadt néhány éles fémfegyver is. Egy másik fegyverál ványon dobófegyverek sorakoztak: kések és fogazott élű, csil ogó korongok.

Malanek a távolabbi kardál ványnál állt, és két összeil ő

szablya egyensúlyát próbálgatta éppen. Skilgannon megál t, hogy szemügyre vegye a kardmestert. A magas férfi karcsúnak tűnt, pedig izmos testfelépítéssel bírt. Haját hátul egészen a füléig leborotváltatta, akárcsak a halántéka körüli részt. A feje búbján ülő fekete üstökét rövidre vágatta, és elöl ék alakúra formálta, hátul pedig lófarokba fonta. A férfi deréktól felfelé meztelen volt, így jól látszott a mel ére tetovált párduc, valamint az alkarját díszítő másik két rajzolat. Az egyiken egy pók gubbasztott, a másikon pedig egy kígyó tekergett: feje a kardmester jobb vállánál állapodott meg. Malanek tudomást sem vett a fiúról, ehelyett a terem közepére sétált.

Először finoman lendítette meg a szablyákat, majd egyre gyorsabban forgatta őket, végül ő maga is szökel ni és pörögni kezdett, hogy el azítsa izmait. A kardmester elképesztő kecsességgel mozgott, Skilgannon pedig izgatott várakozással figyelte a befejezést, ami mindig lenyűgözte. Malanek a levegőbe dobta a pengéket, majd vetett egy bukfencet előre. Amikor átgördült a vállán, és talpra szökkent, a levegőbe lökte mindkét kezét, és uj ai összezárultak a pörgő fegyverek markolatán. Skilgannon

elismerően tapsolt, amire Malanek bólintott, de nem mosolyodott el. Ehelyett az egyik pengét szó nélkül a fiú felé dobta: a borotvaéles kard forogva szelte át a levegőt.

Decado fia a fegyverre összpontosított, majd fürgén oldalra lépett és keze lecsapott a markolatra. Majdnem sikerült elkapnia, de végül kicsúszott a kezéből. A penge leesett, és lepattant csupasz lábáról, amely ettől kissé vérezni kezdett.

Malanek odasétált és szemügyre vette a sekély vágást.

Ez semmiség jelentette ki. A seb magától bezárul.

Most pedig menj és készülődj!

Majdnem elkaptam.

A majdnem mit sem ér. Megpróbáltad a kezedbe képzelni a kardot. Ne tedd többet, fiú!

Malanek a következő két órában különféle gyakorlatokkal gyötörte Skilgannont: tanítványa futott, mászott, szekrényt ugrott és súlyt emelt. Nagyjából tízpercenként kapott egy egyperces pihenőt, majd a gyakorlás folytatódott. A kardmester végül kezébe vette a két szablyát, az egyiket a fiú kezébe nyomta, majd váratlanul támadásba lendült.

Skilgannon meglepődött: ilyenkor általában fel kel ett öltenie a bélelt bőr mel vértet és a karvédőket. Máskor, amikor komolyabb edzést tartottak, Malanek ragaszkodott hozzá, hogy felvegye még a fejvédőt is. Most azonban nem

viselt semmit, de azért tőle telhetően igyekezett védekezni.

A kardmester szintén nem vett magára vértet, így Skilgannon meg sem próbálta áttörni védelmét. Tanára egyszer csak hátralépett.

Mit művelsz? kérdezte fagyos hangon.

Védem magam, uram.

És melyik a legjobb védekezés?

A támadás. De maga nem visel

Figyelj rám, fiú! csattant fel Malanek. A mai lecke úgy ér véget, hogy vér ontatik. Vagy a tiéd, vagy az enyém.

Most pedig emeld fel a pengét, vagy tedd a földre, és eredj haza!

Skilgannon a férfira nézett, majd a földre tette a szablyát és megindult a lépcső felé.

Megijedtél? szisszent rá Malanek.

Skilgannon erre megfordult.

Csak attól, hogy megsebzem, uram.

Gyere ide! intette magához a kardmester. A fiú

engedelmeskedett. Nézd meg a testem! Látod a sebeket? Itt van például ez mutatott a mel kasán látható sebre. Egy kopja ütötte: azt hittem, végez velem. Ez itt egy tőr nyoma. Rábökött egy cakkos vágásra, amely a vál án tekergő kígyófejet szelte át. Ezt a barátod, Boranius okozta az egyik gyakorlás alkalmával. Eleredt a vérem, de túléltem. Egy örökkévalóságig játszadozhatunk ebben a teremben ezekkel a kardokkal, te akkor sem leszel harcos.

Amíg nem nézel szembe az igazi fenyegetéssel, nem tudod, miként birkózz meg vele. És most kövess! A kardmester az egyik falra erősített polchoz sétált, amelyen gyolcsok, egy görbe tű, gombolyag cérna, valamint egy borral és egy mézzel töltött korsó pihent. Egyikünknek ma vére ontatik. Nagyon valószínű, hogy ez te leszel, Olek. A seb fájni és kínozni fog. Ha ügyesen küzdesz, kis sebet kapsz. Ha nem, akkor a sérülés komoly is lehet, akár halálos is.

Ennek semmi értelme.

És a háborúnak van? kérdezett vissza Malanek. Dönts hát! Maradj, vagy menj! De ha elmész, soha többé nem akarlak látni az edzőtermemben.

Skilgannon menni akart, de tizenöt évesen képtelen volt elviselni a meghátrálás szégyenét.

Harcolok.

Akkor kezdjük!

Az erdőben üldögélő Skilgannonnak eszébe jutott a sebből sugárzó fájdalom. A mel ére kapott vágás hét hüvelyk hosszú volt: úgy vérzett, akár egy leszúrt disznó, és a seb még hetekig kínozta ezután. Vad harcot vívott a kardmesterrel, és valahol a küzdelem közben elfelejtette, hogy Malanek a tanára. A pengék pörögtek-forogtak, összecsattantak és a fiú úgy verekedett, mintha az élete függött volna a végkimeneteltől. Végül még a halált is megkockáztatta, amikor gyilkos csapást mért Malanek torkára. A kardmestert egyedül fürgesége és veleszületett tehetsége mentette meg: sikerült lebuknia és félrehajolnia a csapás elől. De a kard még így is felnyitotta a mel ét és vér fröcskölt a levegőbe.

Skilgannon pedig csak ekkor döbbent rá, hogy ő maga éppen csak elkerülte a halálos csapást, de tanára pengéje így is felhasította a mel ét. Lépett egyet hátra, amikor ömleni kezdett a sebből a vér. Malanek a legeslegutolsó pil anatban fordította el pengéjét, ami éppen csak karcolta a fiú bőrét. Ha a kardmester akarta volna, szablyájával átdöfhette volna Skilgannon szívét.

A két küzdő egymásra nézett.

Remélem, egy napon tudása felét birtokolni fogom majd, uram szólalt meg Decado fia.

Jobb leszel nálam, Olek. Egy év múlva már nem lesz semmi, amit taníthatnék neked. Remek kardforgató válik belőled: egyike a legjobbaknak.

Olyan jó, mint Boranius?

Ezt nehéz megmondani, fiú. A Boraniushoz hasonló férfiak ritkák. Boranius született gyilkos, és gyorsabb a keze mindenkinél, akivel valaha is találkoztam.

Le tudná győzni őt, uram?

Már nem. Képességei meghaladják az enyémet: már most olyan jó, mint Agasarsis, ami nem járul hozzá ahhoz, hogy jobban kedveljék egymást.

A délelőtt közepére az utazók hozzávetőlegesen tizenegy mérföldet tettek meg, maguk mögött hagyták a sűrű erdőt és kiértek a dimbes-dombos megművelt földekre.

Menekültek oszlopai vonultak az úton, ahogy több száz fáradt ember vánszorgott a hely felé, ahol viszonylagos biztonságot reméltek találni.

A napot sűrű fellegek takarták el: szürke és hűvös délelőtt volt. Braygannak végre sikerült megtalálnia a lovaglás ritmusát, legalábbis ami az ügetést il eti. Könnyű vágtánál

még mindig esetlenül pattogott ide-oda, és a nyeregkápába kapaszkodott. Skilgannon haladt elöl, ellenséges lovasok után kutatva. Több járőrt is megpil antott, de egyik sem közelítette meg a menekülteket.

A délután már az alkonyba hanyatlott, amikor a felhők szétváltak és ragyogó napfény öntötte el a menetoszlopot, ami jobb kedvre derítette a menekülőket. A messze elöl lovagló Skilgannon egyszer csak azt vette észre, hogy az emberek megál nak, és egy helyre tömörülnek. A menetoszlopot megtorpanásra késztető hír a bozóttűznél is gyorsabban vágtatott hátrafelé.

Kiderült, hogy Mel icane elesett, és senki sem tudja, mi lett a tantriai királlyal vagy seregének maradékával. Mindenki megértette viszont, hogy eddigi útjuk értelmét vesztette.

Már nem ál tak a falak, amelyek között menedéket reméltek találni. Az emberek a földre rogytak, akadt, aki sírt, mások üres tekintettel meredtek a távolba. Rettegéssel a szívükben hagyták el földjeiket, és féltek visszatérni oda, de most már nem volt hova menniük.

Skilgannon északnyugat felé vágtatott, és ott szál t le a lováról, ahol a legtöbb menekülő gyűlt össze. Itt több páncélos kopjást is megpil antott, akik a tantriai sereg sárga köpenyét viselték, és éppen megpróbáltak választ adni az ordibálva feltett kérdésekre, bár a legtöbbre ők maguk sem ismerték azt. A lóháton ülő Skilgannon

összerakosgatta a hal ott híreket. A király öngyilkosságot követett el vagy azok végeztek vele, akiket híveinek tartott.

A város kapuit megnyitották, így a datiaiak el enállás nélkül vonulhattak be. A hírek szerint sor került némi fosztogatásra és akadtak városlakók, akiket megtámadtak, de a városban jelenleg a hadijog szabályai voltak érvényesek. A legborzalmasabb esetre akkor került sor, amikor szabadon engedték az aréna fenevadjait. A lények beszabadultak a lakott területekre, és válogatás nélkül öldösték az embereket, amíg le nem vadászták őket. Skilgannon ezután visszalovagolt a várakozó Brayganhoz és Rabalynhoz.

És most mihez kezdünk? tudakolta az apró termetű pap.

Bemegyünk a városba, hiszen ezért jöttünk.

Akkor hát vége a háborúnak?

Nincs vége, csak az első szakasz zárult le. Most fog támadni a naashani sereg.

Ezt nem értem. A naashaniak a szövetségeseink. Miért nem jöttek korábban?

A bárány a farkassal kötött szövetséget, Braygan. A királynő uralni akarja ezeket a földeket, akárcsak Datiát és Dospilist. A tantriai király halott, így a királynő bosszúál ó felszabadítóként érkezik majd, és szépen megköszöni a megrémített nép háláját.

Hát nincs benne semmi becsület? kérdezte Rabalyn.

Becsület? hahotázott nyersen Skilgannon. Ő uralkodó, fiú. A becsület olyan köpönyeg, amelyet akkor visel, amikor neki tetszik. Gondolj csak a bölcs mondásra: Minél hangosabban bizonygatja valaki a becsületességét, annál gyakrabban számold meg a kanalaidat! Az uralkodók között ne keress köznapi erényeket!

Biztonságban leszünk a városban? érdeklődött Braygan.

A harcos vállat vont.

Nem ismerem a választ, de biztonságosabb lesz, mint tegnap volt. Viszont a lovakat szélnek kell majd eresztenünk, és gyalog kel továbbmennünk.

Miért? vágott közbe Rabalyn.

Skilgannon látta az ifjú arcára kiülő fájdalmat.

Nincs más választásunk, mivel ezek megbil ogozott lovak.

Halott datiai kopjásoktól szedtük el őket. Szerinted bölcs dolog lenne egy meghódított országban lopott lovakon közlekedni? Megtartjuk őket addig, amíg el nem érjük a városra néző dombokat. Ne aggódj, semmi bajuk nem lesz.

És most induljunk!

Skilgannon megfordította hátasát, kikerülte a menekülőket,

és átvágott a mezőn. A város eleste valóságos áldás volt a harcos számára. Most, hogy a háborúnak ez a szakasza véget ért, valamivel egyszerűbb lesz bejutni a városba és kijönni onnan. Ezután könnyebben lehet készleteket találni, és kevesebb gonddal jár északra utazni, Sherak és a Namib-sivatag felé. Naashan seregei nyilván délről érkeznek majd, a datiai és dospilisi hadak pedig arrafelé vonulnak, hogy megütközzenek velük, így északon várhatóan csak kevés hadmozdulatra kerül sor.

Az útitársak több órán át lovagoltak néma csendben. Bár a vidék laposnak tűnt, valójában becsapósnak bizonyult, mert telve volt rejtett vízmosással és horpadással. Skilgannon lassan és óvatosan lovagolt, tapasztalt szeme folyamatosan fürkészte a tájat. A környék kiválóan alkalmas volt rajtaütésre: akár nagyobb haderő is elrejtőzhetett a vízmosásokban vagy a patakparton növő dús sásban. A harcos számos hasonló rajtaütést hajtott végre a naashani felkelés kezdetén.

Hamarosan ismét menekültekre bukkantak, akik egyre fáradtabban bandukoltak a bizonytalan jövő felé. Az emberek a sástengeren törtek át, rövidebb utat keresve a dombok felé. A lovak patája alatt vizenyős és szivacsos talaj cuppogott, és az északnyugat felé özönlő embertömeg miatt az előrejutás lelassult. Még a lóháton ülő Skilgannon is éppen csak látta a sás tetejét. Újabb fél mérföldet tettek meg vánszorogva, miközben a felzavart muslicák csapatostul emelkedtek a levegőbe, és ott zümmögtek a

lovasok és hátasaik feje körül. Az ál atok hátravetették fejüket, fülüket pedig előrefordították. Egyre melegebb lett, és a harcos érezte, hogy verítékpatak csordul le a hátán.

Ekkor valahonnan elölről a színtiszta rettegés sikolya tépte szét a csendet, mire Skilgannon megállította hátasát. A sás felett ki tudott venni egy testet, amely kicsavarodva felrepült a levegőbe. Újabb sikoly harsant, amely váratlanul és durván szakadt félbe.

Emberek kezdtek el visszafelé özönleni Skilgannon mel ett, ahogy az életüket mentették. A váratlan mozgás megriasztotta a lovakat: a harcos hátasa felágaskodott, és a férfinak küzdenie kellett, hogy megzabolázza. Braygan kipottyant a nyeregből, lova pedig megfordult és elvágtatott dél felé. Rabalyn paripája elrobogott a kardmester mel ett: a fiú hiábavalóan küzdött a kantárral.

Enyhe szellő borzolta fel a sást, és Skilgannon lova megérzett valami szagot. Bármennyire jó lovas volt is a férfi, hátasa hirtelen remegni kezdett, ismét felágaskodott, és kilőtt, elnyargalva Braygan immár lovas nélküli állata után.

A harcosnak nem nagyon volt választása, így hagyta, hadd fusson lova egy darabig, de közben könnyedén, ám folyamatosan húzta hátrafelé a zablát. Amikor szilárdabb talajra értek, Skilgannon hátradőlt a nyeregben és nyugodt hangon, halkan felkiáltott:

Hőha, hé! A herélt, ami úgy érezte, megmenekült a közvetlen veszélytől, engedelmeskedett a parancsnak és visszaváltott ügetésbe, majd végül megál t. A harcos megveregette az ál at hosszú nyakát, majd lovát visszafordította észak felé.

Tekintete végigpásztázta az immár negyed mérfölddel maga mögött hagyott sásost. Az emberek még mindig összevissza rohangásztak.

És ekkor megpil antotta a bestiát.

Magasságát hét lábra becsülte, és a lény testét fekete bunda fedte. Skilgannon egy pil anatra azt hitte, medvét lát, de ekkor a teremtmény megfordult. A szörnyetegnek izmos vál a, hosszú karja volt, de teste csípőnél elkeskenyedett, és hosszú lábakban végződött. Erős nyakán irdatlan, előreugró fej ült, fogai meghosszabbodtak, akár egy farkasé. Pofáját és torkát vér borította. A hatalmas koponya egyik oldalról a másikra bil ent, majd a fenevad előreszökkent: termetéhez képest elképesztő fürgeséggel mozgott. Az egyik menekülő nő nyomába eredt, rávetette magát az asszonyra, és fogai szétmorzsolták a koponyáját.

A szerencsétlen összerogyott egy pil anat alatt halott volt.

A sás közül újabb fenevad bukkant elő: a foltos szürke bundájú lény megrohanta társát. A két behemót felágaskodott és egymásnak estek. Végül a fekete medvelény feladta a küzdelmet, és elhátrált, átengedve a táplálékot a szürke bundás jövevénynek.

Skilgannon már hal ott az arénabestiákról , vagy más néven az eggyéforrtakról, de eddig még nem látott egyet sem. Azt rebesgették róluk, hogy renegát nadír sámánok teremtették őket fizetségül a tantriai királynak. Hal ott meséket a bizarr rítusokról, amelyek szerint rabokat vonszoltak ki tömlöceikből, hogy azután mágikus úton összeolvasszák őket farkasokkal, medvékkel vagy kutyákkal.

Ebben a pil anatban vette észre a sásosból előbotorkáló Braygant a pap alig kétszáz yardnyira járt a zabáló fenevadtól.

Skilgannon elkáromkodta magát, és vágtába ugratta lovát.

A halott asszonyból falatozó bestia felpil antott ugyan, de sem a lovas, sem az imbolyogva közeledő férfi nem érdekelte. Nem úgy az ennivalótól megfosztott fekete bundás szörnyeteget: négy lábra huppant és megrohamozta Braygant.

A harcos hátasa most már teljes sebességgel robogott a pap felé, lehagyva a bestiát. Skilgannon hátrapil antott, és tudta, hogy nem hibázhat. Most már Braygan is észrevette a medveszerű lényt, és menekülni kezdett. Skilgannon kihajolt a nyeregből, és lovát a rohanó férfi mellé kormányozta. A köntösénél fogva megragadta a férfit, és fellódította a heréltre. A szerzetes nagyot nyögött, de a kardmester hátasa meg sem érezte a többletsúlyt: változatlan sebességgel robogott tovább. Az egykori

hadvezér megfordította lovát, és a dombok felé vágtázott.

Ekkor ismét hátrapil antott: a fenevad faragott hátrányából.

Az acélderes dübörögve száguldott, és Braygan, akinek oldalához fájdalmasan préselődött a nyeregkápa, fészkelődni kezdett.

Maradj nyugton, idióta! kiáltott rá Skilgannon.

A herélt hirtelen megrázkódott és felnyerített. A harcos ismét hátranézett, és látta, hogy a fenevad lehuppan a hátsójára, és feladja az üldözést. Lova farát azonban vér pettyezte, hátán pedig vérző karomnyomok éktelenkedtek.

Hajszálon múlt a megmenekülésük.

Skilgannon ennek ellenére vágtázott tovább. A rémült ló felküzdötte magát egy dombtetőre, ahol a harcos minden szertartást nélkülözve lelökte Braygant a földre. Azután ő is leszál t és megvizsgálta a lován esett sebet. Három párhuzamos vágást látott, de a seb nem volt mély.

A fekete bestia jó háromszáz yardról figyelte őket, majd megfordult, és elballagott a sasos felé.

A pap feltérdelt és imára kulcsolta kezét.

Köszönöm néked, mennyben lakozó Nagyúr rebegte elcsukló hangon. Köszönöm néked az életet, és hogy megkíméltél a mai napon.

Még nincs vége a napnak figyelmeztette Skilgannon.

Majdnem egy órán át üldögéltek a dombtetőn, amíg alkonyodni nem kezdett. Ekkor a harcos mozgást vett észre dél felől: újabb menekültek bukkantak elő a dimbes-dombos vidék fodrai közül. Az embertömeg a sasos felé tartott.

Magasságos egek! kiáltott fel Braygan. Darabokra tépik őket!

Rabalynban lassan tudatosult a fejébe hasító kín. Tompa lüktetéssel kezdődött, majd riasztó gyorsasággal erősödött. Hányinger rohanta meg, mire felnyögött és kinyitotta a szemét. A fűben hevert, nem messze az erdő

szélétől. Amikor felült, újra felnyögött, majd szétnézett. Nem messze húzódott tőle a sásos láp, mellette pedig egy lapos sziklán jókora vértócsát vett észre. Egy pil anatig rámeredt, majd megérintette a fejét: uj ai valami ragacsos anyagot tapintottak ki. Kezét beletörölte a fűbe, vörös maszatot hagyva rajta.

Ekkor eszébe jutott vágtába ugró lova, amely végigszáguldott a sás szélén. Ő kétségbeesetten kapaszkodott a nyeregkápába, és igyekezett nem leesni,

de ekkor előrontott a rémség a sáslevelek közül. Rabalyn egyetlen pil antást tudott vetni rá, mielőtt lova tovaragadta volna, de amit látott, attól megfagyott ereiben a vér. A fenevad hatalmasnak tűnt, ahogy eltátotta nyáladzó pofáját.

A lény két lábon járt, akár egy medve, de feje farkast idézett. A bestia a lóra vetette magát és nekicsapódott, amitől Rabalyn elrepült balra, de nem engedte el a nyereggombot, így botladozó lova hátán maradt. Az állatnak is sikerült összeszednie magát, és ismét vágtába ugrott. Perceken át suhant előre, de kétszer is megbotlott, és másodszorra leszegte a fejét, amitől a fiú átrepült fölötte és a jelek szerint egyenesen ezen a szikladarabon landolt.

Az ifjú talpra kászálódott és körülnézett. A döglött állat jó tizenöt lábnyival odébb hevert a földön, mire Rabalyn szívszaggató hangon felkiáltott, és odarohant hozzá. A hátas oldalán mély, vérző seb húzódott. Hús és inak kígyóztak elő belőle, végük a megalvadt vértócsába lógott.

Rabalyn azonnal elfeledkezett a fejében lüktető fájdalomról: letérdelt és megsimogatta lova nyakát.

Nagyon sajnálom.

A távolból hátborzongató és vérfagyasztó üvöltést hozott felé a szél, mire a fiú azonnal talpra kecmergett.

Lova elpusztult, és a vérszagot messzire sodorhatja a szél, így legjobb lesz minél előbb minél messzebb kerülni innen.

Nekiindult hát a dombnak, és bevágott a fák közé.

Fogalma sem volt arról, hogy merre tart, csak azt tudta, hogy minél távolabb akar jutni a döglött ál attól. Feje ismét megfájdult, és térdre zuhant, majd hányni kezdett. Amikor végzett, nagy nehezen feltápászkodott. Körülötte sűrűn nőttek a bokrok, amelyeket elkerült és megmászható fát keresett. Tagjait azonban ólomsúlyúnak érezte, és nem bízott abban, hogy elég ereje maradt a fára mászáshoz.

Ismét felhangzott a rettenetes üvöltés. Rabalyn nem tudta megál apítani, közelebbről hallja-e a hangot vagy sem, de rémületében úgy ítélte meg, hogy az közeledik. Kiszemelt egy hatalmas tölgyet, és nekiál t felkapaszkodni rá. Lába azonban megcsúszott és leesett, csontrázó dübbenéssel érve földet. Amikor megpróbált lábra állni, egy árnyék vetült rá.

A pánik azonnal hatalmába kerítette.

Nyugalom, kölyök szólalt meg egy mély hang. Nem ártok neked.

Rabalyn pislogott. Előtte ott állt az a vén csatabárdos, aki végzett a kopjásokkal. Közelebbről még félelmetesebbnek tűnt, főleg az a fakó színű, csil ogó szempár. A férfi állát fekete-ezüst szakál ékítette, testén fekete bőrvértet viselt, amelyet a vál án ezüstös acél al erősítettek meg. Fejébe ezüsttel szegett kerek fekete sisakot húzott. A fiú tekintetét valósággal vonzotta az öregember kezében tartott

hatalmas csatabárd. A pengék olyanok voltak, akár a pil angó szárnyai, és két hegyben végződtek. A fegyver fekete nyelét ezüstrúnák díszítették.

Mi történt a fejeddel? kérdezte a letérdelő harcos, és a földre fektette csatabárdját.

Leestem a lovamról.

Hadd nézzem meg! A férfi megnyomkodta a sebet.

Szerintem nem tört be a koponyád. Olyan, mintha lecsúszott volna róla egy ütés, csak a bőr hasadt fel egy darabon. A barátaid merre vannak?

Nem tudom. A lovam vágtázni kezdett, amikor a fenevadak megtámadtak minket. Rabalyn félelme visszatért, mire a fiú felült. Fel kel másznunk egy fára, mert jönnek.

Nyugodj meg, kölyök! Mi az, ami jön?

Az ifjú elmesélte a csatabárdosnak, hogy mit látott, és hogyan halt meg a lova, miként tépték fel a fél gyomrát az éles karmok.

Lehet, hogy a barátaimat is megölték.

A csatabárdos megvonta a vál át.

Lehet, bár kétlem, hogy a kardforgató halott lenne: nekem

okos fickónak tűnt. Felpil antott a szürkülő égre, és felállt.

És most keressünk táborhelyet! Tüzet gyújtunk, és ott majd pihenhetsz.

De a fenevadak

Vagy jönnek, vagy nem jönnek: ez ügyben semmit nem tehetünk. Na, menjünk! Ezzel talpra rántotta Rabalynt, felkapta csatabárdját, és nekiindult az erdőnek.

A fiú követte, és nemsokára egy kis tisztásra értek, ahol két kidőlt vén fa hevert, félig-meddig falat képezve nyugat felé.

A csatabárdos félrerugdosta a gal yakat és a kisebb köveket, így tisztította meg a tűzrakó helyet. Ezután elküldte a fiút száraz fáért, majd amikor az ifjú visszatért, előszedett egy kis tűzszerszámot, és tüzet csiholt.

Egyre jobban besötétedett, Rabalyn pedig jó közel ült le a tűzhöz. Enyhe rosszul éttel küszködött, de a fejfájása már elmúlt.

Lámpás testvér azt mesélte, hogy a Halhatatlanoknál szolgáltál.

Lámpás testvér?

Az a kardforgató, aki segített neked.

Aha! Igen, egy darabig voltam ott.

Miért támadtál rá azokra a katonákra?

Miért kérdezed ezt?

Először azt hittem, hogy a családodat vagy a barátaidat védelmezed, de már tudom, hogy egyedül utazol. Miért harcoltál akkor?

Jó kérdés. Hogy hívnak?

Rabalynnak.

És miért mész Mellicane-ba, Rabalyn?

Az ifjú elmesélte a házukat ért támadást, és Athyla néni halálát. Végül bevallotta, hogy megölte Todhét, és hogy milyen bűnbánat tört rá azután.

Maga kereste magának a bajt felelte a csatabárdos.

Nincs értelme emiatt álmatlanul hánykolódnod, hiszen minden cselekedetnek megvannak a maga következményei. Régebben erről vég nélküli vitákat folytattam egy barátommal, aki állandóan az emberben rejlő lehetőségekről beszélt. Azt állította, hogy még a legelvetemültebb gonosz is képes a jóságra. Rengeteget fecsegett a megváltásról, meg hasonlókról, és lehet, hogy igaza is volt, de engem nem érdekelnek az efféle gondolatok.

Sok embert öltél meg?

Rengeteget bólintott a csatabárdos.

Mindannyian gonoszak voltak?

Nem. A legtöbben olyan katonák voltak, akik saját ügyükért harcoltak. Mint ahogy én is mindig a sajátomért harcolok. Durva világban élünk, Rabalyn, de most aludj!

Reggel jobban érzed majd magad.

Nem mondtad meg, hogy miért támadtad meg azokat a katonákat jegyezte meg az ifjú.

Valóban nem.

Rabalyn elnyúlt a földön, és felpil antott a tűz mel ett ülő

komor alakra. Feltűnt neki, hogy a csatabárdos nem a lángokba bámul, hanem az egyre sűrűbb sötétséget kémleli.

Szerinted jönni fognak?

Ha jönnek, akkor megbánják. És most ideje aludni!

Rabalyn küzdött a rátörő álmossággal. A csatabárdos hallgatott, a fiú pedig néma csendben figyelte a szótlanul ücsörgő férfit. A pislákoló tűz vetette fényben a csatabárdos még öregebbnek tűnt, ahogy arcán a ráncok elmélyültek. Egy idő után felkapta csatabárdját, és alkarján

y

gy

p

j ,

j

megfeszültek az izmok, ahogy hatalmas marka ráfogott a nyélre.

Voltál rémült valaha is? törte meg a csendet Rabalyn.

Igen, egyszer vagy kétszer. A feleségemnek gyenge volt a szíve, és többször összeesett. Akkor ismertem meg a félelmet.

Most sem félsz?

Nincs semmi, amitől félnem kel ene, kölyök. Élünk, azután meghalunk. Egyszer azt mondta nekem egy bölcs ember, hogy egy napon még a nap is kihuny, és mindent elborít a sötétség. Minden meghal, ezért a halál lényegtelen. Csak az számít, miként élsz.

Mi történt a feleségeddel?

Eltávozott, fiú. Ennek már öt éve. A csatabárdos egy fahasábot dobott a tűzbe, amelybe a lángok azonnal belemartak. A férfi hirtelen felál t, és szobor merevvé dermedt. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy fára mássz jelentette ki nyugodtan. A fiú azonnal talpra szökkent. Ott van az bökött a harcos az egyik közelben magasodó tölgyfára. Gyerünk!

Rabalyn a fához futott, elkapta a legalacsonyabb ágat és felhúzta magát. Keresett egy vil ás ágat, ott elhelyezkedett és a tábortűz felé pil antott. A csatabárdos még mindig

némán állt, kezében fegyverével. Az ifjú tekintete körbevil ant a környéken, de nem látott semmit, csak a holdfényben fürdő bokrokat és fákat. Váratlanul látómezeje szélén egy homályba vesző alak moccant meg. Amikor odakapta fejét, már nem látott semmit. Jobbról újabb mozgást vett észre, és ekkor jött rá, hogy egész testében remeg. Mi lesz akkor, ha ezek a lények tudnak fára mászni?

Erre elszégyel te magát. Mialatt ő a fán rejtőzködik, egy magányos öregember éppen arra készül, hogy szembeszálljon ezekkel a teremtményekkel. Rabalyn azt kívánta, bárcsak lenne nála fegyver, hogy segíthessen a harcosnak.

Látta, hogy odalent a férfi a feje fölé emeli a csatabárdját, és lassan kinyújtja előbb az egyik, majd a másik irányba, hogy ellazítsa izmait.

Egy ideig semmi nem történt, Rabalyn pedig azon kapta magát, hogy a szíve úgy ver, akár egy dob. Kicsit szédült, és erősebben kel ett kapaszkodnia. A hold eltűnt egy felhő

mögött, és a tisztás nagy részét sötétség burkolta be. A fiú éppen csak ki tudta venni a csatabárdos alakját, akinek sisakjáról és fegyveréről a tűz fénye csil ogva verődött vissza. Ekkor ágak roppantak, majd vadál ati morgás hangzott fel. A harcosra sötét árnyék vetült, és Rabalyn egy pil anatig semmit sem látott. Elfojtott, gurgulázó kiáltás harsant, és valami belezuhant a tűzbe, szikrákat szórva

szanaszét. A tisztáson még sűrűbb lett a sötétség, és a fiú hallotta, hogy valami mozog a bokrok között, és reszelősen szedi a levegőt.

Előbújt a hold, és ragyogó ezüst fényében fürösztötte meg a tisztást. A csatabárdos még mindig ugyanott ál t, ahol az előbb, a tűzben pedig egy irdatlan bestia teteme hevert.

Füst gomolygott körülötte, és Rabalyn orrát megcsapta az égett szőr és hús bűze. Az egyik kidőlt fán újabb fenevad szökkent át, és vetette rá magát a harcosra. A férfi sarkon pördült, és csatabárdja belecsapódott a lény izmos nyakába. A szörnyeteg megroggyant, az öreg pedig kitépte fegyverét és ismét lesújtott. A csatabárd mindkét feje átszelte a teremtmény vállát, és mélyre fúródott. Ekkor két újabb fenevad rontott elő az erdőből, mire a harcos kiszakította a sebből a gyilkos szerszámot, és támadói felé fordult. A szörnyetegek hátráltak és körözni kezdtek körülötte. Egyikük előrerontott, majd gyorsan elugrott, amikor a csatbárd megemelkedett. A második is meglódult, de az utolsó pil anatban ő is kitért. Rabalyn látta, hogy egyikük felpil ant az égre, és a fiú követte tekintetét.

Odafent felhők gyülekeztek, és ekkor az ifjúba belehasított a gondolat, hogy a lények a sötétségre várnak.

A csatabárdos rávetette magát az egyik rémségre, amelyik elugrott a támadás elől. Rabalyn másodszor kívánta, bárcsak valahogy segíthetne az öregnek, és ekkor rájött, mit tehet: elterelheti róla a figyelmet. Nagy levegőt vett, és torkaszakadtából elordította magát, amire az egyik lény

meglepődve félig felé fordult. A harcos máris rohamozott, és fegyvere belehasított a szörnyeteg bordakosarába, mire a sebesült szörny felsikoltott, majd elzuhant, kitépve a csatabárdot a férfi kezéből. A másik rémség azonnal a levegőbe vetette magát, mire az öreg megpördült, és egy jobbhorgot vitt be támadója ál ára. A fenevad súlya azonban leterítette, és mindketten a földhöz csapódtak, majd ide-oda hengergőztek a tisztáson. Rabalyn kikászálódott a vil ából, és leugrott a legalsó ágról. Ahhoz a lényhez rohant, amelybe beleragadt a bárd, és mindkét kezével megragadta a fegyvert, megpróbálva kiszakítani azt a sebből.

A bestia azonban még élt! Aranyszínű szeme felpattant, és torkából bömbölés szakadt fel. A fiú teljes erejét beleadva vetette hátra magát. A fegyver reccsenve engedett, a fenevad pedig fülsiketítő sikolyt hal atott. A lény fél térdre küzdötte magát, majd újra összerogyott, miközben a mellén tátongó hatalmas sebből fröcskölve tört elő a vér. A csatabárd nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek az ifjú gondolta, de küszködve két kézre fogta, a vállára emelte, és odatámolygott, ahol a csatabárdos birkózott az utolsó szörnyeteggel. Az öregember sisakja elgurult, és vér folyt a fejére kapott sebből. Bal keze a rémség torkára fonódott, távol tartva a csattogó fogakat az arcától. Jobbja a szörny bal csuklóját szorította le.

Rabalyn megmarkolta a fegyvert mindkét kezével, és a magasba lódította. A súlytól hátratántorodott, és majdnem

elveszítette az egyensúlyát, de sikerült megtámasztania magát, és lecsapott. A csatabárd a bestia két lapockája közé ékelődött be, mire iszonytató rikoltás hagyta el a teremtmény torkát. Egy pil anat alatt felmagasodott, magával rántva az öreget is, aki elengedte a fenevad csuklóját és hatalmas ütést mért öklével a lény fejére. A rémség mögött Rabalyn megragadta a gyilok nyelét, és megpróbálta kiszabadítani azt. A szörny megpördült, karmos keze megvil ant, lesújtott a fiú mel ére és messzire repítette az ifjút, aki hatalmasat esett. Félig-meddig kábán térdre küzdötte magát, és látta, hogy a csatabárd ismét ott van a vén harcos kezében. A bestia elhátrált, majd megfordult és elmenekült a fák között.

A harcos tekintetével követte, aztán odaballagott Rabalynhoz.

Egek, te aztán bátor kölyök vagy! rántotta talpra a fiút.

Hármat megöltél közülük. Ez hihetetlen!

Hiába, öregszem vigyorodott el a férfi. Volt idő, amikor még a csatabárdomra se lett volna szükségem ahhoz, hogy elbánjak ilyen kölykökkel.

Tényleg? csodálkozott Rabalyn.

Nem, kölyök. Csak tréfálok, bár sosem voltam valami ügyes tréfamester. Visszasétált oda, ahol fenevaddal küzdött, felvette sisakját a földről, megtörölgette a peremét,

majd a fejébe nyomta. Az egyik test irányából mély morgás csapott fel, mire a csatabárdos odabal agott a lényhez, aminek még most is rángott a lába. A fegyver suhogva kelt életre, felfelé vil ant, majd lesújtott, mire minden mozgásnak vége szakadt. A férfi visszatért Rabalynhoz, és kezet nyújtott: Druss vagyok, és köszönöm, hogy segítettél. Egy csöppet megszenvedtem az utolsóval.

Szívesen segítettem, uram felelte a fiú, akit elöntött a büszkeség, amikor kezet rázott az öregemberrel.

Szeretném, ha most újra visszamásznál arra a fára.

Még többen vannak?

Nem tudom, de most egy időre itt kell, hogy hagyjalak. Ne aggódj, hamarosan visszatérek.

Rabalyn ismét felkapaszkodott a már megszokott vil ás faágra, és leült. Félelmei újra visszatértek, amint Druss elhagyta a tisztást. Mihez kezd, ha a férfi itt hagyja? Ezt a gondolatot azonnal kiverte a fejéből: szinte alig ismerte a csatabárdost, de ösztönösen tudta, hogy nem mondaná azt, visszatér, ha nem akarna visszajönni. Telt-múlt az idő, és az ég kivilágosodott. Az ifjú beékelte magát a vil ába, és szendergett egy kicsit. Sülő hús szagára riadt fel.

A csatabárdos mostanra elhúzta a táborhelyről a tűzbe zuhant döglött fenevadat, és újra meggyújtotta a tüzet. Most éppen előtte ücsörgött, és egy boton vastag hússzeletet

lógatott a lángok fölé. Rabalyn lemászott a fáról és odasétált hozzá. A hús il ata valósággal elszédítette, így inkább lerogyott, mint leült a harcos mel é. Ekkor egy gondolat vil ant a fejébe.

Ez nem abból a lényből van, ugye?

Nem. Bár azt hiszem, ha nagyon éhes lennék, azt is megpróbálnám megfőzni. Finom az il ata, nem?

De igen. Honnan szerezted?

A döglött lóból kanyarítottam le.

Az én lovamból? szörnyedt el Rabalyn.

Csak egy döglött ló van a közelben, fiam.

Nem tudom megenni a lovamat.

Csatabárdos az ifjú felé fordult.

Ez csak hús. Felsóhajtott, majd jóízűen kuncogott.

Tudom, hogy mit mondana erre Sieben. Azt mondaná, hogy a lovad most már egy másik helyen nyargalászik. És hozzátenné, hogy ott kéken ragyog az ég, és a lovad zöldel ő mezőn vágtázik. És itt nem maradt belőle más, csak a burok, amit viselt.

Te elhiszed ezt?

Az a ló kimenekített téged a veszélyből, annak dacára, hogy halálos sebet kapott. Akadnak kultúrák, amelyek úgy vélik, hogy a kiváló jószágok húsának elfogyasztásával beléd száll annak néhány kiváló tulajdonsága is.

És ezt elhiszed?

Csatabárdos megvonta a vállát.

Hiszem, hogy éhes vagyok, és hogy amit nem én eszek meg, azt felfalják a rókák, meg a férgek. A dolog rajtad áll, Rabalyn. Egyél, vagy ne egyél. Én nem foglak kényszeríteni.

Talán a barátodnak igaza volt. Talán a lovam tényleg egy másik világban nyargalászik.

Talán.

Azt hiszem, enni fogok.

Fogd csak meg ezt egy pil anatra! nyomta Druss a fiú kezébe a nyársat, és felál t. Bárdjával a kezében az egyik fához sétált, és két gyors csapással fakérget hántott le róla, majd visszasétált velük. Ezek lesznek a tányérjaink magyarázta.

Miután belaktak, Rabalyn elnyúlt a földön. Úgy érezte magát, mintha szédülne, mintha álmodna. Pukkadásig jóllakott, segített legyőzni mindenféle szörnyetegeket, és

most a holdfényben a tűz mellett ücsörög egy hatalmas harcossal.

Hogy lehetsz ilyen jó, amikor pedig már öreg vagy?

Csatabárdos nagyot nevetett a kérdés hal atán.

Jóféle alomból származom, bár az igazat megvallva, már nem vagyok olyan jó, mint egykor voltam. Senki sem dacolhat az idővel: egykor harminc mérföldet is meg tudtam tenni egy nap alatt, most pedig feleennyitől kifáradok. Fáj a térdem és a vál am, ha közeleg a tél, vagy ha esni fog.

Részt vettél ebben a háborúban?

Nem. Ez nem az én háborúm. Azért vagyok itt, mert egy régi barátomat keresem.

Ő is olyan harcos, mint te?

Druss ismét hahotázott.

Nem. Ő egy pocakos, barátságos fickó, aki retteg az erőszaktól. Jó ember.

Megtaláltad őt?

Nem. Még azt sem tudom, hogy ő miért jött ide, ilyen távol az otthonától. Lehet, hogy már visszatért Mel icane-ba. Egy-

két napon belül úgyis kiderül. Az öreg halántékán ejtett sebből még mindig csepegett a vér. Rabalyn nézte, ahogy a férfi letörli.

Össze kel ene varrni, vagy bekötözni javasolta.

Nem elég mély ez ahhoz. Majd összezárul magától, most viszont azt hiszem, ledőlök egy kicsit.

Őrködjek?

Igen, kölyök, őrködj csak!

Szerinted visszatér a fenevad?

Kétlem. Ahhoz túl mély sebet ejtettél rajta. Valószínűleg túlságosan megsebesült ahhoz is, hogy az evésre gondoljon. De ha vissza is jön, akkor két olyan nagy hős, mint amilyen te és én vagyunk, majd elbánik vele. Ne aggódj túlzottan, Rabalyn: éber alvó vagyok.

Ezzel Csatabárdos elnyúlt a földön és lehunyta a szemét.

Skilgannon fáradt hátasát nekieresztette a lejtőnek, egyenesen a menekülők felé: mögötte Braygan csimpaszkodott. Az acélderes ereje végére ért, és kétszer

is megbotlott.

Skilgannon közben a környéket fürkészte, de nyomát sem látta a fenevadaknak. Tekintete visszatért a menekültek oszlopára és észrevett két kardforgatót, akik az élen lépkedtek. Mindkettő sudár férfi volt, rövidre vágott hajjal, és sűrű szakállal. A páros megállt, amikor a harcos odalovagolt hozzájuk. Skilgannon leugrott a nyeregből és odalépett a két férfihoz.

Ti vagytok a vezetők? szólította meg egyiküket, aki erre megbil entette a fejét és értetlenül nézett, majd a másik kardforgatóhoz fordult.

Mi vagyunk a vezetők, Jared?

Nem, Nian, de emiatt ne aggódj. Mit szeretnél? kérdezte Skilgannont, aki köré máris emberek gyűltek, és idegesen várták, hogy a jövevény milyen hírekkel szolgál.

Nagy veszély leselkedik rátok, és bármelyik pil anatban ránk törhet közölte a harcos Jareddel. Skilgannon kiemelte a papot a nyeregből és rácsapott a ló tomporára.

Az állat meglepetésében vágtatni kezdett a sásos felé.

Több mint száz yardot tett meg, amikor hirtelen kiváltott jobbra. A magas fűből egy eggyéforrt bukkant elő és vetette rá magát, mire a hátas kilőtt. A tömegből rémült sikolyok szakadtak fel.

Csendet! bömbölte Skilgannon dörgő hangon, amitől az

emberek azonnal elhal gattak, és néma csendben hallgatták a férfi utasításait. Gyertek közelebb és formáljatok olyan szoros kört, amilyet csak tudtok! Gyerünk!

Az életetek függ ettől! Ahogy a tömeg megmoccant, a kardmester ismét rájuk ordított. Mindenki, akinek fegyvere van, jöjjön ide! Néhány férfi megindult felé: egyeseknél kardot, másoknál kést látott. Akadtak husángokkal és kaszákkal felfegyverzettek is. A harcos odafordult Jaredhez: Menj a kör túlsó felére, de maradj kívül azon!

Gyerünk! Skilgannon tekintete visszarebbent a köré gyűlő

férfiakra. Fenevadak kószálnak szabadon: a mellicane-i arénából megszökött eggyéforrtak, akik már rengeteg menekülttel végeztek. Helyezkedjetek el a körön kívül, és figyeljetek kifelé! Amikor megjönnek a fenevadak, csapjatok annyi zajt, amennyit csak tudtok! Rikoltozzatok, kiabáljatok, csapkodjátok a fegyvereteket! És ne távolodjatok el a körtől!

Kevesebb, mint húsz fegyveres férfi akadt a menekülők között, ami nem volt elég, hogy védőgyűrűt vonjanak a többiek köré. Skilgannon a nők felé fordult: Több emberre van szükségünk a harci körbe! Vannak köztetek felfegyverzett nők? Vagy egy tucat lány és asszony lépett elő: a legtöbben hosszú késeket tartottak a kezükben, de egyiküknél akadt egy kisebb szekerce is.

Menjetek oda a férfiakhoz! utasította őket a harcos.

Mindenki más üljön le! Amikor megkezdődik a támadás, mindenki fogja meg a hozzá legközelebb ülőt! Lapuljatok a

földhöz, és ne engedjétek, hogy a gyerekek pánikba essenek és elfussanak! És semmiképpen ne törjétek meg a kört!

Braygan még mindig ott ál t, ahova Skilgannon irányította, és ideges pil antásokat vetett az alig négyszáz yardnyira elterülő sásos felé. A harcos megragadta a karját.

Menj, ülj le a nők és a gyerekek közé! Itt most nem tehetsz semmit!

A kis termetű pap engedelmeskedett, befurakodott az összezsúfolódott menekültek közé és lerogyott a földre.

Tekintete végigpásztázta a közel harminc láb átmérőjű kört, amelyet a Skilgannon által kiválasztott felfegyverzett férfiak és nők vettek körül. A szerzetes még mindig döbbent volt: látta már Lámpás testvért harcolni, de ezt a férfit, aki itt ál t előtte, még sosem látta. Nézte, ahogy a harcos körbejárja a külső kört, és parancsokat harsog. Az emberek valósággal csüggtek a szavain. A férfiból csak úgy sugárzott a tekintély és a hatalom.

Leszállt az alkony, és hátborzongató kiáltások csaptak fel körös-körül. A gyerekek rémülten sikoltoztak, és többen felál tak, készen arra, hogy elfussanak.

Csendet! ordította Skilgannon, és Braygan látta, hogy előrántja kardjait.

A közelben a fűből előbukkant egy hatalmas eggyéforrt, és

megrohamozta a kört. A harcos eléje ugrott, mire a bestia rávetette magát. A kardmester jobbjában tartott aranykard megvil ant és felhasította a fenevad gyomrát. Skilgannon lebukott a süvítve lecsapó mancs elől, és megpördült. A baljában tartott ezüstpenge mélyen belevájt a szörnyeteg nyakába. A lény visszahuppant négy lábra, és a sebeiből csak úgy dőlt a vér. Nian, a kardforgató rárohant, és hosszú, kétkezes pal osa nekizúdult az eggyéforrt koponyájának. A teremtmény holtan rogyott a földre a csapás erejétől.

Ne törjétek meg a kört! kiáltotta Skilgannon. Tartsátok a vonalat!

Mostanra már mindenfelől közeledtek a bestiák.

Tartsatok ki! hallotta Braygan a harcos ordítását, amelyet elnyomott egy vérfagyasztó és rettenetes bömbölés.

A pap lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett.

Nyolcadik fejezet

A tűz mel ett üldögélő Rabalyn, akinek orrát megcsapta az éjszakai légben terjengő füst szelíd il ata, hirtelen úgy érezte, mintha kiszabadulna a félelem szorításából, és a helyét valamiféle édes-bús melankólia venné át. Azon kapta magát, hogy Athyla nénire gondol, és a veszélytelenebb, biztonságosabb napokra, amikor nénikéje a pirítós kenyérre vajat és mézet kent, szárított gyümölcsöt pakolt, meg pudingot főzött. Esténként a tűz mellett ücsörögtek, és nagy szeleteket vágtak a pudingból, kiélvezve minden egyes harapást. Akkoriban Rabalyn arról álmodozott, hogy egyszer majd nagy hős válik belőle, aki varázslatos kardjával bejárja az egész világot, szüzeket ment meg a veszélyből, és elnyeri soha el nem múló szerelmüket.

Nem is olyan régen pedig megküzdött egy fenevaddal, méghozzá egy igazán nagy hős oldalán. Tekintete az alvó férfira tévedt, aki azért kerekedett fel, hogy megtalálja egyik barátját. Ez afféle küldetésnek hangzott, és az Öreg Labbers éppen erről beszélt: arról, hogy a harcosokat mindig valamilyen küldetés hajtja előre. Főleg varázslatos ékkövekre, meg egyéb mágikus tárgyakra vadásztak. Vagy éppen álruhát öltött királyok voltak. Rabalyn szerette ezeket a történeteket, még a bugyutákat is. Soha nem értette, hogy az egyébként értelmes uralkodók miért küldik

legidősebb fiúkat mindenféle küldetésekre? Biztosan tudják, hogy a legidősebb fiak általában meghalnak, vagy fogságba esnek. Ezután kerekedik fel a második legidősebb fiú, aki azután egy verembe esik, vagy felfalják a farkasok, vagy elcsábítják a boszorkányok. Végül azután a király elküldi legkisebb, legtapasztalatlanabb fiát. Ő az, aki bevégzi a küldetést, megtalálja a királykisasszonyt és boldogan élnek, míg világ a világ. Ha Rabalyn király lenne, a legkisebb fiát küldené el elsőként. Így azután gyakran nevetgélt, amikor ilyen történeteket hallott. Az öreg Labbers pedig egyre jobban bosszankodott ezen.

Mi olyan mókás, fiam?

kérdezte tőle.

Rabalyn sosem tudta elmagyarázni, így mindig csak annyit felelt: Semmi, uram .

Időnként előfordult, hogy a királynak nem születtek fiai, csak lányai. Ezeket a történeteket a többi gyerek valósággal imádta, de Rabalyn nem rajongott értük. A király ilyenkor mindig megfelelő vőlegényt keresett legbájosabb lányának.

És sorra érkeztek a jóképű, gazdag nemes urak, akik persze eleve kudarcra voltak ítélve. A királykisasszony kezét úgyis a kukta vagy az istállófiú vagy egy ifjú tolvaj nyeri el, akinek ehhez persze előbb bizonyítania kellett, legyőzve a sárkányt, vagy valami ilyesmit, és ezt általában valamilyen csel el érte el, ami a többi gyereknek nagyon tetszett. Rabalyn leginkább a végükért utálta ezeket a történeteket, amikor kiderült, hogy a lovászfiú titokban egy

nagy király vagy varázsló gyermeke. Úgy tűnt, hogy a királykisasszonyok egyszerűen nem szerethetnek bele közemberekbe.

Mellette Csatabárdos halkan felhorkant.

Egyáltalán nem vagy éber alvó rótta meg Rabalyn suttogva.

Ne engedd, hogy a látszat megtévesszen felelte a férfi, mire a fiú felnevetett, és egy fahasábot dobott a tűzre. A harcos felült, és ásított egyet.

Te voltál a legkisebb fiú? kérdezte tőle az ifjú.

A vén kardforgató megrázta a fejét, és megvakarta fekete-ezüst szakál át.

Én voltam az egyetlen fiú.

Beleszerettél valaha is királykisasszonyba?

Nem. A barátom, Sieben volt az, aki királykisasszonyokba szeretett bele. Ami azt il eti, királykisasszonyokba, hercegnőkbe, cselédlányokba és kurtizánokba.

Lényegében mindenkibe, de végül feleségül vett egy nadír harcosnőt. Ekkor kezdett el kihul ani a haja.

A nő elvarázsolta?

Csatabárdos jóízűen nevetett.

Nem, fiú: egyszerűen csak elnyűtte. A beszélgetés folytatódott: a tűz meleget árasztott, az éjszaka békés volt.

Rabalyn beszélt a férfinak Athyla néniről és közös otthonukról, és hogy mindig arról álmodozott, egy nap nagy hős válik belőle.

Minden fiú harcos akar lenni dörmögte Druss. Ezért halnak meg közülük olyan sokan fiatalon. Tudod, mi semmit nem érünk el, Rabalyn. A legjobb esetben azért harcolunk, hogy mások el tudjanak érni valamit. Még csak fontosak sem vagyunk.

Szerintem te fontos vagy ellenkezett a fiú.

Csatabárdos hahotára fakadt.

Hát persze, hogy ezt hiszed! Hiszen még fiatal vagy. A földműves a földet túrja és növényeket termeszt. A termés azután a városokat táplálja, a városokban pedig törvényeket hoznak, így a hozzád hasonló ifjak békében nőhetnek fel és tanulhatnak. Az emberek megházasodnak, és gyerekeik születnek, akiket arra tanítanak, hogy tiszteljék a földet és honfitársaikat. A filozófusok és a poéták terjesztik a tudást, és a világ gyarapszik. Azután egyszer csak jön a ragyogó kardú, megbélyegzett harcos, aki tanyákat gyújt fel és földműveseket öl. Bemasírozik a városokba, ahol megerőszakolja a szüzeket és a

feleségeket. És elhinti a gyűlölet magvait. Amikor ő

közeleg, csak két választásod marad: vagy elfutsz, vagy olyan embereket küldesz el ene, mint amilyen én vagyok.

De te nem vagy sem gyilkos, sem erőszaktevő.

Az vagyok, aki vagyok, fiú. Próbálok nem mentségeket keresni az életemre, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy földműves legyek.

Ezt Rabalyn nem értette: még sosem látott ilyen erős embert. Egyetlen földműves sem tudott volna szembeszállni azzal a fenevaddal, amivel ez a férfi megharcolt. Rabalyn gal yakat dobott a tűzre, és nézte, ahogy a lángok beléjük kapnak.

Hogyan veszítettek a Halhatatlanok Skelnnél?

Azon a napon jobb harcosokkal kerültek szembe.

Nálad is jobb harcosokkal?

Kifogyhatatlan vagy, ha kérdésekről van szó.

Olyan sok minden van, amit nem tudok.

Hát akkor mi ketten nem is különbözünk egymástól annyira, Rabalyn. Én sem tudok egy csomó mindent.

De te öreg vagy és bölcs.

Csatabárdos szúrós szemmel meredt a fiúra.

Boldog lennék, ha nem beszélnél ennyit a koromról.

Éppen elég baj, hogy ilyen sokáig éltem, nincs szükségem arra, hogy erre még állandóan emlékeztessenek is.

Sajnálom.

És bölcs sem vagyok, Rabalyn. Ha bölcs lettem volna, otthon maradok a feleségemmel, akit szerettem.

Gazdálkodtam, és fákat ültettem volna. Marhákat tenyésztettem volna, és eladom őket a piacon. Ehelyett háborúkat és megvívandó csatákat kerestem. Öreg és bölcs? Találkoztam ifjakkal, akik bölcsek voltak, és ostobákkal, akik öregek voltak. Találkoztam jó emberekkel, akik gonosztetteket követtek el, és gonoszakkal, akik megpróbáltak jót tenni. Nem értem én ezt az egészet.

Vannak gyermekeid?

Nincsenek, és bánom is. Bár be kell val anom, hogy a nagyon kicsi gyerekek idegesítenek. Az óbégatásuk és a visítozásuk bosszant. Nem nagyon szeretem a zajt, vagy ami azt il eti, az embereket. Igazából ingerelnek.

Szeretnéd, ha hallgatnék?

Kölyök, te lemásztál arról a fáról, és valószínűleg megmentetted az életemet, úgyhogy annyit beszélsz, amennyit csak akarsz. Ha akarsz, még énekelhetsz és

y

,

g

táncolhatsz is. Lehet, hogy házsártos vagyok, de hálátlan sosem. Az adósod vagyok.

Rabalynt elöntötte a büszkeség, és azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pil anat. A csend elmélyült, és a fiú hallgatta az égő fa ropogását, érezte a bőrén végigsimító éjszakai szellőt. Azután tekintete visszarebbent Csatabárdosra.

Ha tényleg olyan vagy, mint azok a gyilkosok, akik városokra támadnak, akkor miért segítettél azokon az embereken, akiket a katonák le akartak gyilkolni?

Mert meg kellett tennem, kölyök. Az elvek miatt.

Nem értem.

Ez az egyetlen különbség köztem és a gyilkosok között.

Ők felkutatják, amire vágynak, megszerzik azt, és ezzel a ma éjszaka megölt bestiákhoz válnak hasonlatossá.

Kívülről olyannak látszanak, amilyenek mi vagyunk, de belül vadak és kegyetlenek. Nem ismernek irgalmat, és ez a bestia bennem is megvan, Rabalyn, de én leláncolva tartom. Az elvek börtönözik be őt.

Miféle elvek?

Csatabárdos zordan elmosolyodott.

Ha elmondom neked, meg kell esküdnöd az életedre,

hogy ezek szerint élsz majd. Tényleg hallani akarod őket?

Akár a halálodat is jelenthetik.

Igen.

Druss hátradőlt, és lehunyta szemét. Amikor megszólalt, mintha egy imát citált volna, és a szavak ott maradtak függve a levegőben.

Sose tégy erőszakot nőn, sose bánts gyermeket! Ne hazudj, csalj, vagy lopj! Ezek a dolgok a gyenge jellemű

emberek ismertetőjelei. Védelmezd a gyengét az erősek gonoszságától! És sose engedd, hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz!

Apád tanított erre?

Nem. Egy barátom volt, akit Shadaknak hívtak.

Szerencsém volt a barátaimmal, Rabalyn. Remélem, neked is az lesz.

Ezt a Shadakot keresed?

Druss megrázta a fejét.

Nem. Ő már réges-régen meghalt. Több mint hetvenéves volt, amikor három rabló halálra késelte egy sikátorban.

Elkapták őket?

Kettőt elfogtak és felakasztottak. Egyikük elmenekült, és elrejtőzött a hegyek között, egy kis faluban. Shadak egyik barátja azonban felkutatta, és végzett vele, meg a bandával, amihez csatlakozott.

Akkor kit keresel?

Dros Purdol ifjú grófját. Két hónappal ezelőtt érkezett Mellicane-ba, és azután eltűnt.

Lehet, hogy meghalt.

Igen, ez már bennem is felmerült, de remélem nem így van. Jó ember és van egy nyolcéves lánya, Elanin, aki maga a megtestesült vidámság. Valahányszor találkozunk, mindig rávesz, hogy százszorszépből fűzött koszorút viseljek a hajamban.

Rabalyn felnevetett, ahogy elképzelte a virágfejdíszt viselő

komor harcost.

Mintha azt mondtad volna, hogy a kisgyerekek idegesítenek?

Így is van, de Elanin kivétel. Tavaly a tanyámon járt, amikor egy vad kutya rohanni kezdett felé. A legtöbb gyerek pánikba esett volna, mivel a kutya nagydarab jószág volt, és könnyen kárt tehetett volna benne. Én futni kezdtem, hogy elzavarjam az ebet, de Elanin felkapott egy botot, és rákoppintott az orrára, mire az állat vinnyogva

elmenekült.

Azért kedveled, mert bátor?

Csodálom a bátorságot, fiú. Az öregember fújt egyet.

Szerintem mostanra Elanin visszatért Dros Purdolba, és halálra aggódja magát az apja miatt. Ha őket kettejüket együtt látom, megvidámodik a szívem.

Veled tarthatok Mel icane-ba?

Hát persze, de a barátaid szerintem keresni fognak.

Nem hinném. Szétszóródtunk, amikor a fenevadak támadtak, és úgy sejtem, nélkülem utaznak tovább.

Druss megcsóválta a fejét.

Amikor idősebb leszel, majd megtanulod jobban megítélni az embereket. A kétkardos fickó sosem hagyná el a barátját. Keresni fog, amíg rád nem bukkan.

Hacsak a fenevadak nem végeztek vele mostanra.

Na, ez tényleg meglepne! Higgy nekem! Azt az embert nem könnyű megölni, de most jobb lenne, ha aludnál. Én még üldögélek itt, és engedelmeddel élvezem a csendet.

Igen, uram mosolyodott el Rabalyn, és letelepedett a tűz mellé, de megpróbált ébren maradni. Szerette volna még

élvezni ezt az éjszakát, hogy a gondolatait teljesen kitöltse vele, és a legkisebb részletet se felejtse el soha.

Az apád király volt? kérdezte álomittasan.

Nem. Közember volt, akárcsak én.

Ennek örülök.

Az ifjú már majdnem elaludt, amikor megváltozott a szél iránya. A távolból üvöltést hal ott, és még valamit, ami fájdalmas sikolynak tűnt.

Mások is harcolnak ma éj el szólt Druss. A Forrás legyen velük!

Az öregember hangja megnyugtatta az ifjút, aki elaludt.

Elanin okos gyermek volt, és egészen mostanáig boldog és elégedett. Amikor anyja ritka látogatásainak egyikét tette Dros Purdolban, a kis hercegnő örült, hogy láthatja.

Amikor Anya azt mondta, hogy tengeri útra viszi, és Mellicane-ban találkozni fog az apjával, majd szétvetette az öröm. Remélte, mint ahogy a gyerekek általában reménykednek, hogy ez azt jelenti, Anya és Apa ismét együtt lesznek, és újra barátság szövődik közöttük.

De kiderült, hogy mindez csak hazugság.

Apa nem volt Mel icane-ban. Anya egy hatalmas palotába vitte, ahol találkozott a szörnyűséges Vasálarc Shakusannal. A találkozó kezdetben egyáltalán nem alakult rémisztően. Vasálarc nagydarab, széles vállú, erős férfi volt, és nem viselte a maszkot, amelyről a nevét kapta.

Jóképű ember volt, bár orrnyergétől az álláig az arca furcsán el volt színeződve. Dros Purdolban élt egy szolga, akinek egyik arcán lilás színű anyajegy éktelenkedett, de a nagyúr ábrázata sokkal rosszabb volt.

Anya azt mondta, hogy Vasálarc nagyúr lesz az új apja. Ez olyan butaságnak hangzott, hogy Elanin hangosan nevetett.

Ugyan miért lenne neki új apukája? Hiszen nagyon szerette az eddigit is. Anya erre azt felelte, hogy az apja már nem akarja többé látni, és utasította őt, hogy ezután a lányát ő, az anyja nevelje. Ekkor Elanin dühbe gurult, mert a szíve mélyén tudta, hogy ez csak egy újabb hazugság, és ezt meg is mondta Anyának. Ekkor Vasálarc pofon vágta a kislányt. Korábban még senki sem ütötte meg, és Elanint ez a tény a fájdalomnál sokkal jobban megdöbbentette, bár az ütés erejétől a padlóra esett. Vasálarc fölé tornyosult.

Az otthonomban bánj tisztelettel az anyáddal, különben bajod esik! dörögte, és ezzel otthagyta őket.

Anya letérdelt, és talpra segítette, majd megsimogatta szőke haját.

Most nézd meg! Nem szabad feldühítened őt. Soha nem szabad feldühítened őt! Elanin ekkor észrevette, hogy az anyja fél.

Ez egy rettenetes ember mondta a kislány. Nem akarok itt maradni.

Anya ettől láthatóan szörnyen megrémült, és úgy pördült meg, mintha attól tartana, valaki kihallgathatja őket.

Ne mondj ilyet! szólt remegő hangon. Ígérd meg, hogy soha többet nem mondod ezt!

Nem ígérem meg. A papámat akarom!

Meglásd, a dolgok rendbe jönnek majd. Bízz bennem, hogy így lesz! Ó, Elanin, próbálj meg kedves lenni az új papádhoz. Ő kedves, csodálatos és bőkezű ember, majd meg fogod látni. Csak az a helyzet

hogy rettenetesen lobbanékony. Tudod, itt háború dúl, és rengeteg feszültségnek van kitéve.

Utálom. És megütött.

Hal gass ide! húzta közelebb a gyermeket az anyja.

Most nem Drenaiban vagyunk, és itt mások a szokások.

Udvariasnak kell lenned Shakusannal, mert ha nem leszel, akkor bántani fog. Vagy engem. Az anyja hangjából

kicsendülő félelem áttörte Elanin haragjának falát.

Az ezt követő napokban óvatosan viselkedett Vasálarccal, kerülte vele a találkozást, és amikor ez nem sikerült, keveset beszélt és azt is halkan tette. Nem telt bele sok idő, és észrevette, hogy mennyire félénkek itt a szolgák.

Nem tréfálkoztak és kacagtak hangosan, mint a purdoliak.

Halkan mozogtak, és mindig meghajoltak, amikor megpil antották őt vagy az anyját. Az ötödik napon egy olyan szolgálólány hozta be a reggelijét, akinek a jobb kezén hiányzott két uj a. A tizenöt év körüli lány egyik uj ának csonkját rosszul összefércelt bőr zárta le, és megalvadt vér borította. A lány hallgatott, és nem nézett Elanin szemébe, így a gyermek nem kérdezte, hogy miként szerezte sebesülését. Még ezen a napon több olyan szolgálóval is találkozott, akinek szintén hiányzott az uj a.

Azon az éj elen pedig a lentről felharsanó sikolyra riadt fel.

Elanin kikászálódott ágyából, és ahhoz a szobához rohant, ahol anyja aludt Vasálarccal. A férfi nem volt odabenn, Anya pedig az ágyon ült felhúzott térddel és zokogott.

Valaki sikoltott! kiáltotta a gyermek, anyja pedig magához ölelte, de nem szólt semmit. Amikor később hallották, hogy Vasálarc közeledik, Anya visszaküldte a gyermeket saját szobájába, aki futva engedelmeskedett.

Sokszor feküdt úgy az ágyában, hogy arról álmodozott, jön valaki és megmenti. Bármennyire szerette is apját, tudta,

hogy Orastes nem elég erős ahhoz, hogy őt és Anyát elragadja Vasálarctól. Bár csodálatos ember volt, életének nagy részét félelemben élte le. A Dros Purdoli tisztek megfélemlítették, és undokak voltak vele. Látogatásai alkalmával még Anya is becsmérelte őt, méghozzá mások előtt. Ez mindig is fájt a kislánynak, de apja semmit nem tett, hogy Anyát leállítsa. Mindez azonban mit sem számított Elaninnak, aki jobban szerette apját, hogysem ki tudta volna azt fejezni. Amikor az első napokban arról ábrándozott, hogy megmentik, mindig Druss bácsira gondolt, aki a legerősebb ember volt a világon. Amikor a múlt évben ő és Apa felkeresték hegyi tanyáján, a bácsi puszta kézzel kiegyenesített egy lópatkót. Olyan volt, akár egy bűvésztrükk, és amikor Elanin visszatért Purdolba, senki sem hitt neki. A kislány biztosra vette, hogy nincs még egy ilyen erős ember a világon.

Remélte, hogy Apa Druss bácsit küldi majd Mel icane-ba.

Amikor Rabalyn felébredt, az ég derűsen és tisztán ragyogott, gyönyörű kékje megvidámította a szívet. A fiú ásított és nyújtózkodott, Csatabárdos pedig vigyorogva figyelte.

Én mondom neked, kölyök, hogy ha alvásból valaha is

rendeznek versenyeket, mindenemet rátenném arra, hogy te leszel a bajnok.

Rabalyn megdörgölte a szemét.

Aludtál te is? tudakolta.

Szunyókáltam egy kicsit. Druss tekintete a fákat pásztázta és szeme hirtelen összeszűkült.

Van ott valami? kérdezte Rabalyn, akibe ismét beköltözött a félelem.

Nem valami, hanem valaki. Már jó ideje ott lapul felelte Druss halkan.

Nem látok senkit.

Pedig ott van a nő.

Nő?

Druss az ifjúhoz fordult.

Amikor előmerészkedik, ne kérdezgesd! Időnként nagyon furcsa tud lenni.

Csatabárdos fát dobott a tűzre, majd felállt és hatalmas karját feje fölé emelve nyújtózkodott.

A fenébe, sajog a vállam! Esni fog.

Még be sem fejezte mondatát, amikor egy fiatal nő bukkant elő a fák közül: egyik vállán tarisznyát vetett át, kezében pedig fülüknél fogva két döglött nyulat hozott. Rabalyn alaposan szemügyre vette: magas volt, karcsú, és kecsesen mozgott. Hosszú aranyhaját kifésülte homlokából és egyetlen kontyba fonta, melyet hátravetve hordott. Sötét színű ruhákat viselt: bokáig érő köpenyt vett csil ogó fekete bőrzekéje fölé, amelynek vállrészét mesterien kovácsolt páncélgyűrűkkel díszítették: ezeket feketére színezték, hogy ne ragyogjanak a fényben. A nő nadrágja is bőrből készült, bár ennek színe sötétbarna volt. Lábára térdig érő, rojtos mokaszint vett, oldalán pedig fekete tokban rövid kard pihent. Rabalyn tekintetét a lány arcára emelte: gyönyörű

volt, bár zordságot és határozottságot sugárzott. A nő a tűzhöz sétált, ledobta tarisznyáját, amelyet követtek a nyulak is. Egyetlen szó nélkül előhúzott egy apró görbe kést, és nekiállt megnyúzni őket. Druss elballagott a fák közé, magára hagyva a fiút a jövevénnyel, aki ügyet sem vetett rá, hanem komótosan folytatta munkáját.

Tarisznyájából egy kisebb lábast szedett elő, és rátette a tűzre. Rabalyn néma csendben ült, miközben a nő a csíkokra szelt húst beletette a lábasba. Hamarosan visszaérkezett Druss is, kezében száj al felfelé fordított sisakját hozta. Odabal agott a tűzhöz, és átnyújtotta a sisakot a lánynak. A fiú odapil antott, és látta, hogy a fejfedő vízzel van tele. Az ismeretlen a vizet beleöntötte az edénybe, majd azt visszatette a tűzre.

Ezután leült a fűbe és tekintetét végighordozta a fenevadak tetemén.

Egy negyedik is halott. Rabalyn összerezzent, amikor a nő megtörte a különös hallgatást. A múlt éj el öltük meg.

A jövevény hangja nyersen és fagyosan csendült.

Szerencsénk volt: már megsebesült és legyengült.

A fiú csapott le rá a csatabárdommal világosította fel Druss.

A nő első ízben emelte tekintetét Rabalynra: a szeme füst szürkén meredt az ifjúra. Megbil entette a fejét, miközben méricskélte, de arckifejezése egy jottányit sem változott. A beszélgetés alanya érezte, hogy elvörösödik, de a nő

tekintete már vissza is tért Drussra. Végül felállt, odasétált a halott fenevadakhoz, majd megvizsgálta őket, meg a táborhely körül a földet. Végül visszaballagott a tűzhöz.

Most már tudod.

Igen.

Gondoltam, hogy így lesz.

A nő kikapcsolta köpenyét, és hagyta, hogy a földre hul jon, majd levette a keskeny bőrtokot, amelyben egy aprócska, két íjkaros fekete számszeríj pihent. Rabalyn korábban még sosem látott ilyen fegyvert, és csodálkozva előrehajolt.

Megnézhetem? kérdezte, de a nő nem is törődött vele.

A csatabárdod beékelődött az egyik fenevadba szólalt meg, Drusshoz intézve szavait. A fiú kirántotta, miközben te az utolsó bestiával birkóztál. Addig azon a fán rejtőzködött.

Pontosan. És most mutasd meg neki az íjadat, Garianne szólt a harcos nyugodtan. Jó fiú, és nem okoz galibát.

A nő előhúzta a fegyvert, és odanyújtotta Rabalynnak, anélkül, hogy az ifjúra nézett volna. A nyílpuska nagyjából egy láb hosszú lehetett, két bronz ravasszal, és hirtelen görbülő markolattal látták el. A fiú megfordította, hogy megnézze, miként lehet beil eszteni az alsó vesszőt. Ügyes kis mechanizmussal oldották meg: a felső nyilat egyszerűen csak bele kellett csúsztatni a fegyver tömbjébe vágott vájatba, míg a másodikat egy oldalnyíláson lehetett betölteni. Rabalyn megmarkolta a fegyver agyát, és kinyújtotta a kezét. A számszeríj könnyebb volt, mint gondolta. Ekkor egy gondolat vil ant az elméjében, és egy magas, szikár, sötét szemű férfit látott egyetlen pil anatra, majd a kép eltűnt. Rabalyn ezután letette a földre a nyílpuskát. Közben Garianne visszatért a lábashoz és egy fakanál al kevergetni kezdte annak tartalmát. A tarisznyájából előszedett egy kevés sót, és megsózta az ételt, majd egy muszlin csomagocskát göngyölt ki, és szárított fűszereket szórt a húslevesbe. Étvágygerjesztő il at kezdett terjengeni.

Telt-múlt az idő, és Rabalynt feszélyezte a csend. A nő egy szót se szólt, de a csatabárdost láthatón ez a legkevésbé sem izgatta. Végül Garianne levette a tűzről a lábast, és lerakta a földre, hogy kihűljön, majd időről időre megkavarta.

Vendégem vagy egy ebédre Mellicane-ban szólt oda Druss.

Nem megyünk be a városba. Északnak tartunk, mert látni akarjuk a felföldet.

Van is ott látnivaló bólintott Csatabárdos. Ha mégis meggondoljátok magatok, a Nyugati rakpartnál a Vérvörös Szarvasban megtaláltok. Úgy tűnt, a nő oda sem figyel, de Rabalyn észrevette, hogy oldalra bil enti fejét és bólint.

Nem kedvelem a városokat állt fel Garianne. Egy időre ismét csend támadt. Te persze könnyen beszélsz. Ismét szünetet tartott. Amire szükségünk van, azt magam is le tudom vadászni. Végül vállat vont és hozzáfűzte: De legyen, ahogy akarod.

Rabalyn mostanra teljesen összezavarodott, de Csatabárdos láthatóan kiismerte magát az egyoldalú beszélgetésen. Odalépett a lábashoz, megfogta a kanalat, és megkavarta a levest.

Jó az il ata.

Egyetek! biztatta őket Garianne. Druss evett néhány kanál levest, majd a kanalat és a lábost átnyújtotta a fúnak.

A leves sűrű és ízletes volt, így a fiú jó étvággyal falatozott.

Amikor végzett, továbbadta az edényt a nőnek, aki sóhajtott egyet. Most nem vagyok éhes. És ezzel felcsatolta számszeríj tartó tokját, benne a nyílpuskával, majd felvette a köpönyegét. Mel icane-ban találkozunk, Bátyó.

Nálam lesz a lábasod nyugtatta meg Druss.

A nő nem szólt semmit, csak eltűnt a fák között.

Csatabárdos bekanalazta a megmaradt levest.

Kihez beszélt az előbb Garianne? tudakolta a fiú.

A harcos megvonta a vállát.

Nem tudom, de azt megtanultam, hogy a világban sok olyasmi létezik, amit a szemünkkel nem láthatunk. De azért kedvelem őt.

A bácsikája vagy?

Rosszabb unokahúgot is el tudnék képzelni, de nem vagyok a nagybátyja. Azután kezdett így szólítani, hogy a múlt évben ápoltam, amikor a láz ágynak döntötte.

Szerintem ez a nő őrült.

Igen, értem, miért mondod ezt.

Miért nem várta meg, hogy elköltsd a levest? Akkor visszakaphatta volna a lábasát.

Kényelmetlenül érzi magát, ha mások is vannak a közelben. Idegesítetted.

Én? Mivel?

Kérdeztél tőle. Figyelmeztettelek, kölyök, hogy nem szereti, ha kérdezgetik.

Én csak azt kérdeztem tőle, hogy megnézhetem-e a számszeríját. Csupán udvarias voltam.

Tudom, de hát ő ilyen furcsa lány. Viszont van benne kurázsi, és mesterien bánik a számszeríj al.

Mit gondol arról a családja, hogy férfinak öltözve jön-megy?

Druss nagyot nevetett.

Elfelejtettem, hogy te egy kisvárosból jöttél, kölyök.

Garianne-nak nincs családja

vagy legalábbis én nem tudok róla. Időnként együtt utazik egy ikerpárral, akik remek fickók, bár az egyikük együgyű.

Viszont Garianne-t még sosem hal ottam a családjáról

beszélni, és gyanítom, hogy megölték őket, és emiatt vagy valami hasonló megrázkódtatás miatt háborodhatott meg.

Egyébként nem mindig olyan, mint amilyennek ma láttad.

Ha felhörpint egy kevéske bort, olyan édesen dalol, akár egy énekesmadár. Sőt, még táncol és kacag is. Csak amikor a hangok jönnek, akkor lesz olyan nos hát, láttad fejezte be esetlenül a mondatot.

Hogy ismerted meg őt?

Sosem fogysz ki a kérdésekből, kölyök? kászálódott talpra Druss. Gyerünk, ideje indulni! Az az érzésem, hogy nemsokára találkozunk a barátaiddal.

Mire eljött a pirkadat, Braygan fáradtabb volt, mint életében bármikor. Az erős napfény szúrta a szemét, és úgy érezte magát, mintha álmodna. Mellette egy kisfiú aludt, akinek haját rémült anyja simogatta. A kör közepén több nő és gyerek kuporgott, egymást ölelve. Egy három év körüli kislány sírni kezdett, Braygan pedig kinyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa, de a gyerek elhúzódott tőle. Az egyik asszony odakiáltott a kislánynak, mire az zokogva totyogott oda hozzá. A pap talpra kecmergett, és átvánszorgott a külső körbe, ahol Skilgannon ál t, meg a nagyjából tucatnyi életben maradt férfi és legalább ugyanennyi erős nő. A

körben álló nők között akadtak késsel felfegyverzettek is, akiknek pedig nem jutott fegyver, azok vaskos fadarabokat markoltak, amelyeket husángnak használtak, amikor a fenevadak támadtak.

Eltakarodtak egy időre? pil antott rá a pap a Skilgannon kezében tartott pengéken megszáradt vérre.

A harcos követte a pil antást és vál at vont. Nem sokkal odább egy irdatlan szörnyeteg teteme hevert. Braygan próbált nem odanézni, de a hatalmas száj valósággal vonzotta a tekintetét. A kis termetű férfi látta, amint a szájban megbúvó agyarak szétmorzsolják egy férfi koponyáját, és letépik a fejét a nyakáról, még mielőtt Skilgannon odaugrott volna, hogy tátongó lyukat metsszen a rémség torkába. A fejetlen férfi teste sehol sem látszott: a többi lény elvonszolta a sötétségbe, mint ahogy az eggyéforrtak hul áival is így tettek.

Braygan megfordult, és szemügyre vette a kör közepén összezsúfolódott tömeget. Legalább ötvenen voltak, a felük gyerek.

Közülünk mennyit ragadtak el? tudakolta a pap.

Tízet

tizenötöt felelte Skilgannon fáradtan. Nem maradt időm a számolgatásra.

A két testvér, Jared és Nian, otthagyták a külső kört és odaballagtak a harcoshoz. Mindketten két kézre fogható hosszú karddal voltak felfegyverezve.

Szerinted megpróbálhatunk továbbmenni, most, hogy ismét világos van? érdeklődött Jared.

Várjunk még egy kicsit! Lehet, hogy csak visszahúzódtak a sásosba, és pont erre várnak.

Tizennyolcat számoltam belőlük. Szerintem legalább ötöt megöltünk, és négy másikat megsebesítettünk.

Én levágtam az egyiknek a fejét büszkélkedett Nian.

Láttad, Jared? Láttad, hogy levágtam a fejét?

Láttam. Remekül csináltad, és nagyon bátor vagy, Nian.

Láttad? kérdezte a férfi ezúttal Skilgannontól. Láttad, amint levágtam a fejét?

A fivéred igazat mondott: nagyon bátor vagy felelte a kérdezett, Braygan pedig nézte, ahogy az együgyű fickó féloldalasan elmosolyodik, majd megfogja a testvére övéről lelógó hosszú kék selyemkendőt. Azután csak állt ott, egyik kezében a kardját, a másikban pedig a kendőt markolva.

Nem várhatunk itt egész nap jelentette ki a naashani kardmester kisvártatva. Vagy elmentek, vagy még mindig itt lapulnak. Ki kel derítenünk, mi a helyzet.

Mire gondolsz? tudakolta Jared.

Sétálok egyet a sásosban.

Veled tarunk.

Skilgannon Jared fivérére nézett.

Az lenne a legjobb, ha Nian itt maradna hogy vigyázzon a nőkre és a gyerekekre.

Jared erre megrázta a fejét.

Erre nem képes. A közelemben kel maradnia.

Akkor mindketten itt maradtok lökte tokjába kardjait a harcos, és elindult északnyugat felé.

Braygan tekintetével követte, és szívébe csüggedés költözött. A körben kuporgó emberek között mormogás kelt, ahogy észrevették a sásos felé tartó Skilgannont.

Tartsátok a kört! ordított rájuk Jared, és eltávolodott a paptól. Csak felderítésre indul! Hamarosan visszajön, addig figyeljetek!

A harag szikrája parázslott fel Brayganban, de a pap azonnal el is szégyel te magát. Milyen gyorsan milyen fontos lett Skilgannon ezeknek az embereknek az

életében! Ő lett a megmentőjük és a reménysugaruk.

De mi vagyok én? töprengett magában a pap. Semmi.

Ha ezek az emberek túlélik ezt a kalandot, nem fognak emlékezni az alacsony és pufók papra, aki a kör közepén remegett, és a Forráshoz könyörgött az életéért. Emlékezni fognak viszont az ikerkardos, sötét hajú harcosra, aki átvette a parancsokságot fölöttük, és létrehozta a kört, ami megmentette őket. És életük végéig emlékezni fognak rá.

Ott van egy! A kiáltásból csak úgy sugárzott a rettegés, mire a gyerekek sikongatni kezdtek.

Braygan megpördült, szeme tágra nyílt félelmében. A fűből egy sötét alak emelkedett ki: egy sötét köpenyes, aranyhajú nő volt az. A papon hihetetlen megkönnyebbülés lett úrrá.

Ez Garianne! Ez Garianne! kiabálta az együgyű fickó, Nian. Még mindig fivére kendőjét markolva, megindult a nő

felé. Jared karon ragadta.

Ne vonszolj oda! szólt rá szelíden. Úgyis idejön. Nian erre integetni kezdett.

A nő megdöbbentően szép volt, szeme puhán és szürkén csil ogott, befont haja valósággal ragyogott a napfényben.

Garianne odaballagott a két fivérhez, mire Nian odalépett hozzá, ledobta kardját a földre, átölelte a lányt, és felemelte. A nő erre könnyedén arcon csókolta.

Most pedig tegyél le és nyughass már! mondta a jövevény, és Jared felé fordult. Örülünk, hogy élve látunk közölte érzelemmentes és jel egtelen hangon. Még csak el sem mosolyodott.

Én is örülök, hogy látlak, Garianne. Vajon

? ekkor észbe kapott és megköszörülte a torkát. Éppen azon töprengtünk, hogy vajon a közelben vannak-e még a fenevadak.

Néhány közülük az éj el északnyugatnak tartott. Eggyel végeztünk, Vén Bátyó és a barátja pedig hármat ölt meg.

Az egyiknek levágtam a fejét szólt közbe Nian. Meséld el neki, Jared!

Így volt: nagyon bátran viselkedett, Garianne. Jó lenne, ha tudnál még maradni, és segítenél a lények el eni harcban.

Rengeteg itt a gyerek.

Mel icane-ba tartunk, ahol Vén Bátyó meghív bennünket egy ebédre.

Mindannyian Mellicane-ba megyünk, Garianne. Nian boldog lenne, ha velünk jönnél.

Igen, igen, gyere velünk, Garianne! lelkesedett Nian, aki ismét fivéréhez lépett, és ismét megragadta a testvére

derekán kígyózó kék selyemövet. És ekkor a nő váratlanul elmosolyodott: Braygannak még a lélegzete is elállt. A nő

most már nem egyszerűen megdöbbentően szép volt, hanem elsöprően és lenyűgözően szép. Garianne odalépet Nianhoz, és átkarolta a vállát.

Bárcsak láthattam volna, amint levágod a fejét! csókolta arcon az együgyűt.

Háromszor kel ett odavágnom. Vén Bátyó is jön?

A nő mosolya erre eltűnt, ő maga pedig el épett Niantól.

Nincsenek kérdések, Nian szólt oda Jared szelíden a fivérének. Emlékszel?

Sajnálom, Garianne motyogta Nian, mire a nő felvil antott egy kurta mosolyt, és láthatóan megkönnyebbült.

Vén Bátyó is jön. Talán egy óra vagy kevesebb, és itt lesz.

Jared Brayganhoz fordult.

Vén Bátyó nem más, mint egy Druss nevezetű harcos.

Hallottál már róla? A pap megrázta a fejét. Drenaiból jött, és közös barátunkhoz hasonlóan, veszélyes harcos.

Garianne-nal és Druss-szal az oldalunkon jóval több az esélyünk a fenevadak ellen.

Skilgannon a ringó sás felé tartott: könnyedén és sietség nélkül haladt, a mozgás jelét keresve a sásosban a mozgásét, amit nem a szél okozott. Most pontosan az volt, akinek a körben állók látták: egy nyugodt alaknak, aki kényelmesen ballag, tokjába dugott kardjaival.

Malanek ezt a máshol il úziójának nevezte, amikor a gondolatok szabadon kószálnak, és a test irányítását átadják az ösztönöknek és az érzékszerveknek. Skilgannon séta közben szabadjára engedte gondolatait, amelyek messzire repültek, de közben tekintete veszély után kutatott.

Eszébe jutott Malanek és gyilkos edzései, a végtelen gyakorlatok és a fizikai erőkifejtés könyörtelen folyama.

Eszébe jutott Greavas, Sperian, és a Bokram megkoronázását követő napok egyre erősbödő

feszültsége. A letartóztatások mégis váratlanul értek mindenkit: a házakat feldúlták, lakóikat elhurcolták. Az eltávozottakról senki sem beszélt. A halott császár ismert hívei eltűntek vagy nyilvánosan kivégezték őket a Párduc téren.

A fővárosra rátelepedett a félelem. Az emberek gyanakodva kémlelték egymást, hiszen nem lehetett tudni, hogy ki vádolja meg őket egy meggondolatlan szó vagy vélt bírálat miatt. Skilgannont aggasztotta Greavasnak a királyi

családhoz fűződő kapcsolata, és az egykori színész időnként napokra eltűnt, hogy amikor előkerül, egy szót se szóljon arról, hol töltötte az eltelt időt. A fiú az egyik este megkérdezte tőle, hogy merre járt, mire Greavas felsóhajtott, és csak annyit mondott: Jobb, ha nem tudod, barátom.

Nagyjából három héttel a koronázás után fegyveres katonák jelentek meg a háznál az éjszaka közepén. Molaire magánkívül volt a félelemtől, és még az általában higgadt Sperian is hamuszürkére sápadt az aggodalomtól.

Skilgannon a kertben üldögélt, amikor a katonák tisztje bemasírozott. Boranius, az aranyhajú egykori atléta volt az.

Skilgannon felemelkedett ültéből.

Örülök, hogy látlak köszöntötte a férfit, és tényleg így is gondolta.

Én is felelte hűvösen Boranius. De most hivatalos ügyben járok itt.

Gondoskodom a frissítőkről intett az ifjú a halálsápadt Speriannak, mire a férfi hálásan visszavonult. Skilgannon a kertkapunál álló két katonára pil antott. Helyezzétek magatokat kényelembe! szólt oda nekik. Jut szék mindnyájunknak.

Az embereim állva maradnak vette le kardhüvelyét Boranius, és leült az egyik fonott székbe. Minden ízében

ugyanannak az atlétának tűnt, akit Skilgannon annyira istenített annak idején.

Szoktál még futni, Boranius?

Nem. Már nem nagyon jut időm efféle mulatságokra. Hát te?

Skilgannon felnevetett.

Én igen, de már nem lelem benne örömömet, mivel nincs senki, aki felvehetné velem a versenyt. Te adtál nekem ösztönzést, te állítottad fel a mércét.

És te legyőztél.

Sérült bokával futottál, Boranius. Ettől függetlenül azért örültem, hogy enyém lett az érem.

Az iskolai érmeket mostanra magam mögött hagytam és hamarosan te is így teszel. Elgondolkodtál már a jövődről?

Katona leszek, akárcsak az apám.

Ezt jó hal ani, mivel szükségünk van jó katonákra.

Hűséges katonákra. A szőke tiszt hátradőlt székében.

Nehéz idők járnak, Olek. Mindenfelé árulókra bukkan az ember, akiket fel kel kutatni, és ki kell irtani. Ismersz

árulókat?

Honnan ismerhetem fel őket, Boranius? Talán furcsa fejfedőt viselnek?

Ez nem tréfadolog, Olek. A császár ágyasát és fattyú lányát máris elbújtatták. Bokram az uralkodó a jognál és a vérénél fogva. Akik ellene szólnak, azok árulók.

Senkit sem hallottam, aki ellene szólt volna felelte Skilgannon.

Boranius kék szeme körül megfeszült a bőr, amitől úgy nézett ki, mint aki ál andó feszültségben él.

És mi a helyzet a perverzzel, aki itt lakik? Hűséges a koronához?

Skilgannon érezte, ahogy jeges hideg kúszik a gyomrába.

A házam vendége vagy, Boranius. Ne sértegesd hát a barátaimat!

Nem vendégként vagyok itt, Olek, hanem mint a király tisztje. Hal ottad Greavast a király ellen szólni?

Nem, nem hal ottam. Nem beszélgetünk politikáról.

Ki kell kérdeznem őt. Itthon van?

Nincs. Sperian érkezett meg egy tálca itallal: ezüstkupában kevert alma-és őszibaracklevet szolgált fel.

Skilgannon rápil antott.

Hol van Greavas?

A város északi felében élő barátait látogatja éppen.

Mikor tér vissza?

Talán holnap vagy holnapután, uram. Nekem nem mondta.

Skilgannon megköszönte, majd intett a kertésznek, hogy elmehet.

Amikor megjön, megmondom neki, hogy beszélni akarsz vele, bár nem egészen értem, hogy egy visszavonult színész miként segíthetne rajtad.

Majd meglátjuk állt fel Boranius. Barátod, Askelus ellen is elfogatóparancsot adtak ki.

Skilgannon most valóban megdöbbent.

De miért?

Mert az apjához hasonlóan ő is áruló. Az apját pedig ma reggel belezték ki a Párduc téren.

Askelus nem áruló állt fel Skilgannon is. Gyakran

beszélgettünk, így tudom, hogy felettébb csodálja Gorben császárt, és azt mondta, hogy hozzám hasonlóan ő is Bokram seregében akar szolgálni. Egyetlenegyszer sem hallottam, hogy bírálta volna a királyt. Ami azt il eti, éppen ellenkezőleg.

Akkor sajnálatos módon apja bűnei miatt vész majd oda jelentette ki Boranius fagyosan.

Skilgannon meredten nézte az ifjút, akire egykor valóságos hősként nézett fel. Az emlékeiben élő atléta azonban mostanra eltűnt, és helyét átvette ez a hideg tekintetű

katona, akiben semmi érzelem nem maradt, leszámítva talán a rosszindulatot. Skilgannont elárasztották az emlékek, életének olyan pil anatai, amelyek akkor lényegtelennek rémlettek, de most felfénylettek a váratlan megvilágosodás ragyogásában. A könnyedén félredobott barátságok, a gunyoros megjegyzések, a kicsinyességek.

Skilgannon Boraniust az imádott hős aranyló glóriáján keresztül látta egykor, de mostanra csak a valóság maradt.

A férfi élet-halál ura lett, és ezt élvezte. A fiú szívét harag öntötte el, de elcsitította és inkább elmosolyodott.

Sokat kel még tanulnom, barátom. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám és meglátogattál.

Boranius felnevetett, és vál on veregette az ifjút.

Amikor megkapod az okiratokat, keress fel engem

feltéve, ha azok kitűnőek. Találunk majd neked helyet az ezredemben.

Mélyen megtisztelsz.

Boranius és emberei kisétáltak a főkapun, lóra szálltak és elügettek.

Sperian érkezett és megkönnyebbülten fújt egyet.

Azt hittem, hogy mindnyájunkat letartóztatnak.

Ez az ember egy vipera.

Igen, apád is így gondolta. Sohasem szenvedhette a családjukat.

El tudsz vinni egy üzenetet Greavashoz holnap?

Igen.

Mondd meg neki, hogy egy darabig ne jöjjön haza. A piacon át menj, ahol holnap árverés lesz, és több százan gyűlnek oda. Így észrevétlenül át tudsz ott siklani.

Sperian láthatóan elbizonytalanodott.

Szerinted követni fognak?

Elképzelhető.

Nem túl jó a szemem, Olek, és nem értek az efféle dolgokhoz.

Nem, hát persze, hogy nem. Milyen bolond is voltam!

Magam adom át az üzenetet.

Speriant láthatóan ez a legkevésbé sem nyugtatta meg.

Greavas nem akar belekeverni ebbe, uram. Agyonütne, ha elmondanám, hogy merre van.

Skilgannon kulcsárja vál ára tette a kezét.

Ha kidugja az orrát, letartóztatják, és valószínűleg kivégzik, de szinte biztos, hogy megkínozzák. Nem hiszem, hogy aggódnod kellene, amiért bosszúságot okozol neki.

Nemcsak erről van szó, uram, hanem azokról is, akiknél van.

Kik azok?

Ő bújtatja a császárnét és a lányát. Próbál valami módot találni arra, hogy kijuttassa őket a városból.

Skilgannont emlékeiből kirántotta a hirtelen megrezdülő

sásos. A Nappal és Éj el Kardjai egy szemvil anás alatt előugrottak hüvelyükből. Egy kiskutya vágtatott el mellette, megszaglászta a földet, majd továbbrohant a kör felé. Egy kislány magához hívta a kutyuskát, mire az felvakkantott, és

odafutott hozzá. Skilgannon kifújta a bent tartott levegőt, és ment tovább.

Nyomát sem találta a fenevadaknak.

Visszaindult a menekültekhez, és megpil antotta a magas fűből előbukkanó Csatabárdos hatalmas alakját. Mellette a fiú, Rabalyn lépkedett.

Kilencedik fejezet

Skilgannon a nagyjából százfős tömeget zárt oszlopba rendezte, így vágtak neki a sásosnak. A harcos az oszlop élén lépkedett, míg Druss és Garianne az oszlop két oldalán helyezkedett el, nagyjából középtájon. A hátvédet a fivérek alkották. A többi életben maradt harcos az oszlop mellett haladt, kivont karddal és késsel a kézben, éberen.

A délelőtt folyamán egyetlen aggodalomra okot adó esemény történt: egy vén bivaly törtetett át a sásoson, mire a gyerekek sikoltozni kezdtek és szanaszét futottak. Ezt leszámítva eseménytelenül zajlott az utazás.

Rabalyn egy darabig Braygan oldalán lépkedett a tömeg közepén, de később lemaradt, és a fivérek közelében bal agott. Furcsa párnak tűntek, főleg amikor észrevette, hogy az egyik szakál as, Nian, folyamatosan fogja a testvére derekán lógó selyemkendőt. Druss azt mondta róluk, hogy harcosok, Rabalyn pedig hitt neki, bármilyen különösen néztek is ki.

Már délutánra járt az idő, amikor az oszlop megál t egy domb tövében. A közelben egy patak csordogált, ahonnan a nők vizet hoztak, hogy elkészítsék szűkös ebédjüket.

Druss sétált egyet Skilgannonnal, a furcsa lány pedig leült a domboldalra, és egyfolytában északnyugat felé bámult.

Rabalyn beszélgetésbe elegyedett a fivérekkel.

Mióta ismeritek Drusst?

Régóta felelte Nian. Több mint egy éve. Sitty-sutty: ez volt Vén Bátyó. Azután mindenki elszaladt.

Ki szaladt el?

Az összes rossz ember. Bár mi is megöltünk néhányat, nem igaz, Jared?

Igen, így volt.

Garianne pedig fejbe lőtte a vezérüket. Egyenesen átlőtte a fejét, amitől nagyon ostobán nézett ki. Megpróbálta kihúzni a nyilat, és azután meghalt. Nagyon mókás volt.

A történetből Rabalyn egy kukkot sem értett, így kérdőn pil antott Jaredre.

Felbéreltek minket, hogy őrizzünk egy falut. Vagy tucatnyian voltunk, és azt mondták, nagyjából húsz banditára számíthatunk; Csakhogy sokkal többen voltak, vagy hatvanan, a felük száműzött nadír. Alattomos fattyú mindahány! Alkonyat előtt támadtak, és nem kérdéses, hogy lerohantak volna minket.

Sitty-sutty szólalt meg Nian vidáman.

Druss egyenesen a sűrűjébe rontott a dolgoknak, csatabárdja jobbra-balra suhogott. Azt hihette volna az ember, hogy puszta számbeli fölényükkel a földre terítik majd. Nian és én követtük, és még páran így tettek, köztük kaszára-kapára kapott falusiak is. Garianne éppen akkor lábadozott betegségéből, de kitántorgott a házból, és egyenesen homlokon lőtte a kitaszítottak vezérét, ami végül megtörte őket. És ekkor kiderült, hogy Drusson nincs egy karcolás sem. A kesztyűiről és a vállvértéjéről, meg a sisakjáról pattantak le a kések és a kardok. De egyetlenegy sem találta el őt. Lenyűgöző volt csóválta a fejét a férfi. Vér borította a testét, de nem az övé volt.

Jared megrázta a fejét az emlék hatására. Az a titka, hogy harc közben mindig mozog, sosem pihen egy pil anatra sem. És mindig támad. Amikor láttam ezt, megértettem, hogy mi történt Skelnnél.

Skelnnél? értetlenkedett Rabalyn. De hát veszítettünk Skelnnél.

Igen, vesztettünk.

Nem értem. Hogyan veszíthettünk Druss-szal az oldalunkon?

Jared felnevetett.

Gúnyolódsz velem, fiú?

Nem, uram. Lámpás testvér azt mondta, hogy Druss

harcolt Skelnnél, a Halhatatlanok soraiban.

Azt hiszem, valamit félreértettél, kölyök. Druss egykor régen valóban a Halhatatlanoknál szolgált. Skelnnél viszont a drenaiak oldalán küzdött, és ő volt az, aki megtörte az utolsó rohamot, és megfordította a csata sorsát. Az istenekre, megtörte a Halhatatlanokat! Nem akármilyen emberről beszélgetünk, hanem magáról Legendás Drussról!

Ez azt jelenti, hogy az el enségünk?

Jared vál at vont.

Az enyém nem. Sem én, sem Nian nem lennénk itt, ha nem lett volna Druss. És biztos, hogy nem akarom az ellenségemmé tenni. Tudod, elég jól forgatom a hosszú kardot, fiú. Szinte bárkivel szemben megállom a helyem, de nem Druss-szal szemben. Ami azt il eti, Skilgannonnal szemben sem. Hogyan kerültél a társaságába, Rabalyn?

Az ifjú elmesélte a templom el eni lázongást, és hogy Lámpás testvér miként fojtotta el.

Erre aligha számítottak. De hát ki gondolta volna, hogy az Elátkozott papnak ál ? Az élet mindig tele van meglepetésekkel.

Nian halkan felnyögött, mire Rabalyn ránézett. A férfi arca elszürkült, és izzadtság csil ogott a homlokán.

Fáj, Jared nyöszörögte. Nagyon fáj.

Feküdj le! Gyere, és feküdj le egy kicsit! Jared odapördült Rabalynhoz. Hozz vizet!

A fiú elrohant, és kölcsönkért egy kis vödröt az egyik családtól. Megtöltötte vízzel, majd visszasietett a testvérpárhoz. Jared egy rongyot nyomott a vízbe, és nekilátott megtörölgetni fivére homlokát. Azután kinyitott egy erszényt az övén, előszedett belőle egy csipetnyi fakó színű, szürkés port, és Nian szájába szórta. A rongyot alaposan beletuszkolta a vödörbe, majd vizet csepegtetett fivére ajkai közé. Kis idő elteltével Nian nyöszörgése alábbhagyott, és a férfi elaludt.

Mi baja van? érdeklődött Rabalyn.

Haldoklik. Menj Skilgannonhoz, és mondd meg neki, hogy legalább egy órát itt kel maradnunk!

A következő néhány percben emberek gyűltek az öntudatlan Nian köré. Akadtak nők, akik megkérdezték, hogy mi baja van, de Jared elhessegette őket. Garianne is megérkezett, leült Nian mellé, és gyengéden megsimogatta a homlokát. Rabalyn a közelben téblábolt, nem tudva, hogy mit tegyen. Végül otthagyta őket, és nekiindult a domboldalnak, arrafelé, ahol Lámpás testvér és Druss beszélgetett.

Az öreg harcos éppen körbenézett, amikor Rabalyn megérkezett, és rámosolygott a fiúra.

Ne légy olyan lehangolt, fiú! Rendbe fog jönni.

De hát Jared azt mondja, hogy haldoklik.

Ez igaz, de nem ma fog meghalni.

Mi baja van?

A fejében tenyészik a betegség. Egy felcser azt mondta Jarednek, hogy egy tumor növekszik odabenn, ami elpusztítja Nian agyát.

Nem tudtak orvosságot adni neki, vagy valami ilyesmit?

Ezért mennek Mel icane-ba. Úgy tudják, él ott egy gyógyító.

Láttad már korábban is ilyen ál apotban? érdeklődött Lámpás testvér.

Igen. Aludni fog egy vagy talán két órán át felelte Druss.

Addigra leszáll az alkony. Fogalmam sincs, hogy a fenevadak milyen messzire mentek, vagy hogy visszatérnek-e, ha beesteledik.

Magam is ezen töprengek. Alig kétórányira járunk

Mellicane-tól, így adj Niannak egy órát! Ha addig nem ébred fel, majd én viszem. A fiú hozhatja a csatabárdomat, és jöhet mellettem.

Lámpás testvér nem tett el envetést.

Elnézek észak felé és megvizsgálom, milyen arrafelé a terep. Ha egy órán belül nem térek vissza, induljatok a város felé! Majd találkozunk az úton. Felállt, és leügetett a domboldalon.

Rabalyn tekintete jó darabon elkísérte.

Mi lesz, ha odakint kószálnak a fenevadak?

Nos, Rabalyn, akkor vagy megöli őket, vagy meghal.

Skilgannon fél mérföldre járt a domb tövétől, amikor lassított. A rövid futástól kimelegedett és izmai el azultak, de mivel már elég közel járt az erdőhöz, nem állt szándékában fej el előre belerohanni a bestiák falkájába. A szeme égett, teste törődött volt: több mint huszonnégy órája nem aludt, az előző éjjel pedig hosszú és véres volt.

A támadók hol visszavonultak, hol előrenyomultak, és a támadások ravaszul voltak megtervezve: a fenevadak

különböző irányokból törtek elő vil ámgyorsan, mintha csak valamiféle tervet követnének. Az Elátkozott az éjszaka folyamán többször megpil antotta azt a hatalmas szürke szörnyeteget, amelyik az előző nap tört elő a sásosból.

Skilgannonnak úgy tűnt, mintha ez a bestia irányítaná a többieket. Egy idő után kezdett jobban odafigyelni rá: amikor a rémséget megpil antotta a kör valamelyik részén, mindig úgy tűnt neki, mintha a támadás abból az irányból érkezne.

Ahogy most Skilgannon visszaemlékezett a rémséges éjszakára, ráébredt, hogy a fenevadak nem akarták megölni az összes menekültet. Csupán vadásztak, és amikor elég tetemet gyűjtöttek össze, visszavonultak. Akár egy farkasfalka.

A harcos elérte a fák vonalát, és nekiindult a dombtetőnek, miközben szemügyre vette a talajt. Számos mély mancsnyomot látott a földön, de mindegyik távolodott a várostól. A dombtetőn több sudár tölgyfa magasodott.

Skilgannon felmászott az egyikre, és körbevizsgálódott.

Messze északon ki tudta már venni Mel icane tornyait, valamint a datiai és dospilisi ostromló seregek sátrait.

Keletre lovasokat pil antott meg, de az eggyéforrtaknak nyoma sem volt. A fáradtság ólomsúl yal telepedett rá, így elhelyezkedett az egyik ágvil ában, fejét pedig nekitámasztotta a fa törzsének.

Majd elszenderedett.

Holdfényes erdőben járt, és a Fehér Farkas közel volt.

Hallotta, ahogy a bokrok között oson. Skilgannon szíve vadul vert, és ökölbe szorította a kezét, hogy még véletlenül se nyúljon a kardjai után. A háta mögül mély hangú morgás tört elő. Megpördült, hogy szembenézzen a fenyegetéssel.

De nem volt ott semmi. Ekkor észrevette, hogy öntudatlanul ismét előrántotta a Nappal és az Éj el Kardjait. A pengéken megcsil ant a holdsugár. Skilgannon elhajította fegyvereit, és felkiáltott: Hol vagy?

Ekkor felébredt.

A nap éppen csak odébb mozdult az égen. Néhány percnél többet nem alhatott, de még így is úgy érezte, felfrissült, és eltöprengett, hogy valóban vissza akar-e térni a menekültekhez. Itt magasan a fán minden olyan békés volt, és a harcos ráébredt, hogy mennyire hiányzott neki az egyedül ét. Volt idő, amikor élvezte, hogy emberek veszik körül: akkor, amikor Greavas, Sperian és Molaire vigyázott rá, amikor Malanek megtanította őt a pengék táncára.

Hosszú és gyötrelmes évek teltek el azóta. Bokram uralkodásának és a rettegésnek a napjai. Jianna napjai.

A rettenetet szabadította el azon a napon, amikor elindult felkutatni Greavast. A nap fényesen ragyogott a tiszta, felhőtlen égen, és a fiút önbizalommal töltötte el az ifjak ereje és önteltsége.

A tizenhat esztendős Skilgannon először is felkereste a Királyi parkot. Előtte még átvágott a városmagon, ahol sétált egyet az utcácskákon, szemügyre vette a boltokat, és időről időre megál t a bódéknál, ahol úgy tett, mintha az árukat nézegetné. Közben azonban sikerült azonosítania az őt követőket. Ketten voltak: egyikük magas, szikár, homokszín hajú férfi, a másik valamivel alacsonyabb, álla alá lógó hosszú, sötét bajusszal. Amikor Skilgannon elérte a parkot, megmozgatta izmait, és futásnak eredt. A parkon átvezető ösvényeket csodálatos fehér kővel burkolták le, és az utak virágágyások között tekergőztek, mesterséges tavak és szoborkertek mel ett kígyóztak. Sokan sétálgattak a parkban, vagy üldögéltek a kőpadokon. Akadtak olyanok is, akik plédeket terítettek a fűre, és a szabadban falatoztak. Skilgannon könnyed iramban ügetett, majd az ösvény egyik kanyarulatában hátrapil antott, és látta, hogy a két férfi is futásra váltott. Semmiféle veszély nem fenyegette az ifjút, aki csak a kalandot látta az egészben.

Négy mérföldnyi lassú kocogás következett, aminek során egyenletesen növelte a tempót.

Eddigre már majdnem megtettek egy egész kört, és megérkeztek a park nyugati kapujánál ál ó márvány tornacsarnokhoz és a fürdőhöz. Itt Skilgannon lelassított, majd végül letelepedett egy széles padra. Két izzadtságban fürdő és fáradt kísérője odabotorkált, ahol az ifjú ült.

Jó napot! köszöntötte őket Skilgannon.

A lekonyuló bajszú férfi bólintott. A magasabbik kipréselt magából egy mosolyt.

Meleg van ma a futáshoz folytatta az ifjú a társalgást.

Éppen edzenek?

Mindig edzünk felelte a homokszín hajú férfi.

Olek Skilgannon vagyok állt fel a fiú, és kezet nyújtott.

A nevem Morcha, ő pedig Casensis. Mindkét üldözője idegesnek tűnt. Skilgannon gyanította, azt az utasítást kapták, messziről kövessék őt, és ne mutatkozzanak.

Éppen a fürdőbe készülök, meg egy jó masszírozásra vágyom. Semmi sem ér fel ezzel egy jó kis bemelegítő

futás után.

Nem vagyunk tagok húzta össze a szemét a nagydarab Casensis. Ez csak a gazdagoknak való hely.

És a hazát szolgáló katonák fiainak közölte Skilgannon könnyedén. Az apám tiszteletbeli tagságot kapott, amit én örököltem, és vendégeket is hívhatok. Velem tartotok?

A meglepett férfiakat bevezette a fürdőbe, ahol végigsétáltak a hűvös és il atos márványfolyosón.

Skilgannon aláírta a nyilvántartási jegyzéket, és hármukat átkísérték a cédrusfával berakott öltözőbe, ahol puha fehér

köntösöket és törülközőket kaptak. Majd levetették ruhájukat, belebújtak a köntösökbe, átballagtak két boltív alatt, és megérkeztek egy kupolás mennyezetű hatalmas terembe. A falakba óriási ablakokat vágtak, és közülük sokat színezett üveggel díszítettek. Idebent fák nőttek, és számos mesterséges tavat hoztak létre. A sziklákra forró víz ömlött, ami különböző szinteken négy nagy medencét töltött meg. A vízben rózsaszirmok lebegtek, és a levegőt erős rózsail at ülte meg. A medencék közül mindössze kettőben úszkáltak. Skilgannon levetette köntösét, és törülközőivel együtt egy márványpadra tette, majd lesétált a márványlépcsőkön és belegázolt az egyik felső

medencébe, közel a zubogó vízhez. Lehunyta szemét és lebegve elnyúlt a víz felszínén. A két kém követte példáját.

Egy idő múlva az ifjú beljebb úszott, eltávolodva a vízeséstől, és a medence falának háttal leült a vízbe.

Morcha úszva csatlakozott hozzá, míg Casensis körbegázolt. Az árnyékok közül két csupasz mel ű nő lépett elő hideg forrásvizet hozva három serlegben. A nők hosszú, testhez tapadó szoknyát viseltek. Mindkét érkező a hagyománynak megfelelően szőkére színezte a haját, a halántéknál pedig vörösre festették, jelezve, hogy örömlányokról van szó. Nyakukban arany nyakláncot viseltek, ami arra vallott, hogy több szinttel feljebb ál nak az utcákon és a piacokon magukat áruló olcsó ribancoknál.

Casensis rájuk meredt, és nem tudta elszakítani a tekintetét csupasz mellükről. Az egyik nő rámosolygott,

majd mindketten továbbmentek.

Ők is ingyen vannak? tudakolta Casensis.

A masszázs igen felelte Skilgannon. Minden más szolgáltatás alku tárgya.

Mi az áruk?

Tíz ezüstpénz.

Ez háromhavi bérem! háborodott fel Casensis.

És mit kel tenned ezért a bérért? kérdezte az ifjú.

Mi a király katonái vagyunk felelte Morcha gyorsan.

Ó, értem már, miért futottatok ma! Fontos, hogy erősek és egészségesek maradjatok. Remélem, hogy hamarosan én is beléphetek a király seregébe.

Csendben ültek egy darabig, élvezték a hideg italokat és a meleg vizet. Morcha Skilgannonhoz fordult.

Ez rendes dolog volt tőled, uram. Olyasmi ez, amire emlékezni fogunk.

Részemről az öröm, barátom, de még mielőtt elmennétek, próbáljátok ki a masszázst. Az itteni lányok nagyon ügyesek. Elmulasztanak minden fájdalmat és sajgást,

miközben szenderegtek, és csodás álmokat láttok majd.

Ez a kedvenc része a napomnak. Azután pedig talán velem tarthatnátok egy ebédre az étkezőbe.

Ez is nagyon rendes tőled közölte Morcha.

Miután végeztek a fürdőzéssel, mindhárman kimásztak a medencéből. A szőke nők azonnal ott termettek, és mindegyiküket külön szobába vezették, ahol gyertyák égtek.

Amint Skilgannon megszabadult kéretlen társaságától, köszönetet mondott a lánynak, de elhárította a masszírozást.

Csinos borravalót kapsz nyugtatta meg a meglepett masszőzt. Amikor a barátaim már kel emesen ellazultak, közöld velük, hogy elhívtak, de az ebédjüket elrendeztem a saját költségemre.

Úgy lesz, uram.

Skilgannon visszatért az öltözőbe, gyorsan belebújt ruháiba és elhagyta a fürdőt. Hamarosan kilépett a parkból is, és sietős léptekkel indult neki az utcáknak, bár időről időre megtorpant a boltoknál és a bódéknál, arra az estre, ha esetleg mások is követnék. Elégedetten látta, hogy magára maradt, és követve a Sperian által adott útmutatást, a város északi felébe tartott.

A keresett házat nemrégiben építették a külvárosban, közel a kaszárnyához. Apró, háromszobás épület volt, szemcsés, vörös cserepes tetővel. Vagy húsz hasonló épületet húztak fel a kaszárnyában dolgozó munkások (szakácsok, ácsok, kovácsok) feleségeinek és gyerekeinek. Sperian pontos leírást adott a házról, amit kiegészített azzal, hogy a nyugati falnál, ahol a bejárati ajtó is nyílt, bougainvil ea bokor ál . A lakhelyben egyébként volt valami, ami Greavasra utalt: csakis olyan ember rejtené el azokat egy kőhajításnyira a legnagyobb kaszárnyától, akiket a leginkább keresnek, akiben jókora adag humorérzék és irónia lakozik. Alighogy ez a gondolat felmerült Skilgannonban, máris követte egy másik: a felismerésé, hogy a terv kiváló elmét sejtet. A város leggazdagabb negyedében az összes házat átkutatták, akárcsak a kij ebb eső birtokokat. Azonban senkiben fel sem merült, hogy a császárnét és lányát egy sietve felhúzott épületben keresse, méghozzá a királyhoz hű csapatok tőszomszédságában.

Skilgannon bekopogott, de senki nem válaszolt. A ház hátsó bejáratához sétált, és megpróbálkozott a kicsiny kertbe vezető kiskapuval, de zárva volt. Körülnézett, hogy figyeli-e valaki a szomszédos házakból, és amikor nem látott senkit, átmászott a falon, és leugrott a kertbe.

Épphogy földet ért, balról mozgást észlelt: valami a feje felé vil ant. Lebukott és jobbra vetette magát, átgördült a vállán és talpon volt ismét. Alig egyenesedett fel, amikor egy saruba bújtatott láb halántékon rúgta. Együtt gördült a

rúgással, és felfelé lökte karját, hogy hárítsa a fejének irányzott következő, szintén magasan érkező rúgást.

Támadója egy szőke nő volt, akinek festett haját a halántékánál vörösre színezték. Máris folytatta a rohamot: bal keze a fiú arca felé csapott. Skilgannon elkapta a csuklóját és vadul megcsavarta, megpróbálva körbefordítani a nőt, aki ellenál ás helyett előrevetette magát, és kísérletet tett rá, hogy lefejelje az ifjút. Feje fájdalmasan csattant Skilgannon járomcsontján: a fiú most már haragra gerjedt, és a földre dobta a támadót, aki vil ámgyorsan talpra pattant, és máris megindult felé. Arcát eltorzította a düh, szeme összeszűkült.

Elég! Elég! kiáltotta az ajtóból előrohanó Greavas, és megragadta a lány csuklóját. Ő barát még ha az ostobább fajtából való is. Mit keresel te itt?

dörrent rá Skilgannonra.

Ez nem olyan téma, amit egy ringyó jelenlétében beszélek meg! csattant fel.

Egy olyan ringyóéban, akit meg sem tudsz fizetni! felelte a lány. És ha még meg is tehetnéd, akkor sem lennél hozzá elég férfi.

A nő hangjában csöpögő méreg megdöbbentette a fiút: korábban még egyetlen örömlány sem beszélt így vele.

Mindig alázatosan viselkedtek, soha nem néztek a

szemébe. Továbbá ez a lány olyan mozdulatokkal küzdött, amilyeneket Malanek neki, Skilgannonnak is tanított. Ez szokatlan volt egy nőtől: az ifjú alaposan szemügyre vette az utcalányt, majd odafordult Greavashoz. A hátsó ajtóban ekkor megjelent egy középkorú nő: szemében félelem lakozott.

Minden rendben? kérdezte reménykedve.

Minden a legnagyobb rendben felelte Greavas. Kivéve, ha valaki követett idáig pördült Skilgannonhoz. Mert akkor mindannyian halottak vagyunk.

Nem követtek

bár két fickót ezzel a feladattal bíztak meg. A fürdőben leráztam őket.

Reméljük, hogy mások nem voltak.

Nem voltak mások! vágott vissza Skilgannon hevesen.

Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek: Boranius téged keres.

Éppen úgy, ahogy vártam, de amúgy sem ál t szándékomban visszamenni. Ha ez minden, amit mondani akartál, Olek, akkor az lesz a legjobb, ha most távozol.

Azt hittem, szükséged van segítségre.

Igen, nagyon nagy szükségem van segítségre. De ez nem kisfiúk játéka, ez többé nem egy iskolai kaland. A tétek magasak, és a vesztesekre kínzás és halál vár.

Skilgannon egy pil anatig semmit sem mondott, próbálta visszanyerni hidegvérét. Majd újra a szőkére festett lányra pil antott, akit kurtizánnak nézett. Ezután tekintete az ajtóban ál ó reszkető asszonyra tévedt.

Ügyes álcázás mondta végül , de nem oldja meg annak a kérdését, hogy miként tudnál kicsempészni egy anyát és lányát a városból, amikor a katonák már tudják, hogy nézel ki.

Rövidre akarom vágatni a hajamat, azután pedig feketére festem, de ettől függetlenül igazad van. Egy nőt és egy fiatal lányt keresnek: de ez ügyben semmit nem tehetek.

Dehogyisnem. Válaszd el őket egymástól! A hercegnő

ribancnak öltözve bárhova eljuthat, anélkül, hogy feltűnést keltene. A lánya nélkül a császárné már elmegy a feleségednek.

Minden kaput őriznek, és mindenütt ott vannak a hűtlenné vált egykori csatlósok, akik alig várják, hogy aranyért beárulják a királyi családot. Nincs remény a menekvésre, Olek. Most még nincs.

Mégis külön kel ene válniuk. Nekem pedig igenis van egy tervem.

Azt szívesen meghal gatnám szólalt meg a hercegnő.

A fiú ügyet sem vetett a nő hangjából kicsendülő lenézésre, és folytatta mondandóját.

Ha elég gyorsan vissza tudok jutni a fürdőbe, azok, akik követtek, még mindig ott lesznek. Úgy teszek, ahogy megígértem nekik, és meghívom őket ebédre. A hercegnő

három óra múlva odajön a fürdőhöz, és amikor elhagyjuk a házat, ribancnak öltözve hozzám lép. Így két követőm is szemtanúja lesz a dolognak. Azt is látni fogják, hogy igénybe veszem a szolgálatait, és hazaviszem. Ezután jelentést tesznek, és közlik, hogy Olek Skilgannon nem ál kapcsolatban árulókkal, mert sokkal jobban leköti őt a ringyókkal való játszadozás. A lány tehát láthatatlanná válik számukra

már amennyire egy hercegnő azzá válhat.

Greavas lerogyott egy faasztalka mel é, és megdörgölte az állát.

Hát

nem is tudom.

Ez jó terv szólalt meg a hercegnő. Nekem tetszik.

Megvannak a maga veszélyei ellenkezett Greavas.

Először is, el kel jutnod a fürdőhöz. Az utakon rengeteg ember jár, úgyhogy útközben újra meg újra le fognak szólítani. Másodszor, a fürdőnél már állnak ribancok, akik védeni fogják a területüket, méghozzá durván. Ez érthető: nem akarják, hogy idegenek ellopják a kuncsaftjaikat.

Harmadszor, nem úgy beszélsz, mint egy ribanc, hanem kifinomultan, nagyúri stílusban szólsz. És végül az álcád ellenére is felismerhetnek, ami elfogatásodat és halálodat, valamint Olek halálát jelenti.

A másik megoldás az, hogy addig üldögélünk ennek a nyomasztó háznak a falai között, amíg mindnyájunkat fel nem fedeznek, vagy meg nem öl minket az unalom! vágott vissza a hercegnő. És te csak ne izgasd magad a kifinomult beszédem miatt! Elég időt töltöttem el apám katonáinak társaságában, hogy tudjam, miként kel nyersen beszélni. Malanek pedig jó kiképzésben részesített, és bármikor el tudok bánni dühös ringyókkal, efelől biztosíthatlak.

Greavas láthatóan elbizonytalanodott, de végül bólintott.

Legyen hát! Olek, te siess vissza olyan gyorsan a fürdőbe, ahogy csak tudsz! És a Forrás óvjon mindkettőtöket! Majd üzenetet küldök, hogy mikor biztonságos indulnotok. És most menj!

Skilgannon futva tért vissza a fürdőbe. Kevesebb, mint egy óra telt el távozása óta, de ettől függetlenül aggódott, hogy

Morcha és Casensis esetleg már elmentek. Felkereste a lányt, akinek korábban utasításokat adott, és megkérdezte, hogy átadta-e már az üzenetet. A lány azt felelte, hogy még nem, mivel a két férfi még mindig a masszírozófülkében volt a két másik lánnyal. Skilgannon megkönnyebbülten sóhajtott, megköszönte a lány közreműködését, majd leült, és várt. Morcha érkezett elsőnek, kart karba öltve egy testes szőke lánnyal. A férfi arcon csókolta a masszőrnőt, aki mosolyogva távozott.

Ó, ember sóhajtott fel a kém , erre a napra örömmel fogok emlékezni. Ezzel leült, és nekidőlt a falnak, megigazgatva vastag és puha köntösének fodrait. Hát így élnek a gazdagok!

Szégyellem beval ani, hogy erre sosem gondoltam felelte Skilgannon őszintén.

Nem a te hibád, hogy gazdag vagy, kölyök.

Casensis lépett ki a másik fülkéből. A lány pukedlizett, de nem mosolygott, amikor távozott. A férfi savanyú arcot vágott, és nem tűnt vidámnak, majd megkérdezte Morchát, hogy lefektette-e a másik lányt.

Így történt vidámkodott a kérdezett. És még csak pénzt sem kért érte.

Casensis erre káromkodott egyet.

Tudtam, hogy őt kel ett volna választanom.

Vannak olyanok, akiknek nincs szerencséje kacsintott rá Morcha Skilgannonra.

Gyertek, ebédeljünk! javasolta az ifjú.

Mindkét férfi elfogadta az invitálást, és miután felöltöztek, átvezette őket az ebédlőbe. Egy órával később, miután belaktak málnaszószos fácánnal, és felhajtottak néhány kupa remek bort, a két katonának jó kedve kerekedett.

Még Casensis savanyú arcára is kiült a mosoly.

Amikor a főbejáraton át távoztak, Skilgannon egyre jobban feszengett, és aznap először bizonytalannak érezte magát.

A terv jónak tűnt, amikor kiagyalta, de Greavas igazat mondott. Ez nem iskolásfiúk játéka volt. Mi történik, ha Morcha vagy Casensis felismerik a hercegnőt? Mi lesz, ha a lány nem játssza el a szerepét? Ezenfelül pedig ő máris elárulta az új uralkodót. Miféle jövő várhat rá ezek után?

Nyugodj meg intette magát, és felidézte atyja jó tanácsát: Az embernek ki kel ál nia a barátai mellett, kivéve, ha azok valami gonosztettet követnek el, és ragaszkodnia kel ahhoz, amiben hisz. Vajon amikor Greavas megpróbál megóvni két nőt a haláltól, az gonosztett? Skilgannon kételkedett benne, így viszont csak egyetlen követendő út maradt.

A márványtéren vagy egy tucat ribanc várakozott. Egyikük a

földön ült, felhasadt száját és bedagadt szemét tapogatva.

Mások köré gyűltek, és rosszindulatúan méregették a gyönyörű és karcsú lányt, aki nemrég érkezett. Amikor a három férfi kilépett a fürdőből, több ringyó is feléjük indult, kihívó mosollyal az arcukon. Casensis megállt, hogy szót váltson velük, Morcha pedig hátramaradt társával.

A karcsú lány Skilgannon felé indult, finoman ringatva csípőjét. Oldalra bil entette fejét és rámosolygott az ifjúra, aki úgy érezte, mintha egy pöröl yel csapták volna mellbe. A kertben látott erőszakos, gőgös nőszemély egy pil anat alatt eltűnt, és helyén a valaha látott legvonzóbb, legszebb lány ál t.

Olyan férfinak tűnsz, akinek szüksége van egy kis társaságra karolt bele a hercegnő. Hangja nyersen és mindenféle finomságot nélkülözve reccsent, mosolya pedig buja élvezeteket ígért. Skilgannon szája kiszáradt, és nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna. Morcha szívből jövően hahotázott a háta mögött.

Én elfogadnám az ajánlatát, kölyök. Lehet, hogy nem én vagyok a legnagyobb lángelme az országban, de ahogy ránézek, van benne valami különleges.

Skilgannon éppen mondani akart valamit, amikor a lány a tunikája alá csúsztatta a kezét, és megsimogatta a testét.

Ettől az ifjú hátraugrott, és majdnem elesett.

Vigyázz vele, édesem! Még fiatal, és úgy vélem, kicsit tapasztalatlan közölte derűs hangon Morcha.

Az otthonom itt van a szomszédban. Skilgannonnak mindössze ennyit sikerült kinyögnie, és komplett idiótának érezte magát, miközben érezte, hogy elvörösödik.

Megengedheted ezt magadnak? Nem vagyok olcsó.

Nem hiszem, hogy megengedhetem, de majd eladom a házam.

Ez az, fiú! hahotázott Morcha. A fenébe, bárcsak ne gimnasztikáztam volna a fürdőben! Ezért a lányért szívesen megverekednék! Na de elég, menj, tűnj a szemem elől! És szórakozz jól!

A hercegnő karon ragadta Skilgannont, és elindultak.

Amikor az ifjú visszanézett, látta, hogy Morcha és Casensis figyeli őket: Morcha intett neki, míg Casensis savanyú arcot vágott.

Így találkozott hát Skilgannon élete nagy szerelmével, és így vitte haza.

A harcos a fán üldögélt, Mel icane messzi városát nézte, és felidézte magában azt a napot. Az ezt követő rémségek és tragédiák dacára sem bánta meg, hogy találkozott aznap a hercegnővel. Úgy rémlett neki, hogy ama jeles délután előtt az ég mindig szürkén borongott, azt követően pedig

gyönyörű szivárvány rajzolódott ki rajta.

Jianna úgy ragyogott, akár a nap, és sziporkázott, akár egy drágakő. A lány nem hasonlított senkire, akivel addig a fiú találkozott. Még most is emlékezett il atos hajára, ahogy kart karba öltve sétáltak.

Skilgannon felsóhajtott. A hercegnő gyönyörű lány volt akkor, körülbelül egyidős vele. Mára pedig belőle lett a Boszorkánykirálynő, aki a fejét akarja.

Félrelökte komor gondolatait, és lemászott a fáról.

Cadis Patralis alig négy hónapja volt a dospilisi sereg kapitánya. Apja vásárolta meg számára a tisztséget, és eddig egyetlenegy harci cselekményben vett részt: egy kisebb csapatnyi tantriai íjászt kergetett szét egy hídnál, alig húsz mérföldnyire Mel icane-től. Mostanra úgy tűnt, a háborúnak vége, és az ifjú Cadisnak a dicsőségről és az előrelépésről szőtt álmai minden órával egyre jobban csökkentek.

Ahelyett, hogy az ellenséggel harcolt és tiszteletet, megbecsülést és előléptetést vívott volna ki magának, jelen pil anatban is negyven kopjást vezetett a dombok között, és az aréna fenevadjaira vadászott. Semmiféle dicsőség nem

rejlett ezeknek a szörnyszülötteknek a leölésében, így azután Cadis cudar hangulatban leledzett. Nem hangolta jókedvre a strázsamester sem, akit a nyakára ültettek. A férfi egyszerűen elviselhetetlennek bizonyult. Az ezredes biztosította Cadist, hogy a strázsamester remek harcos, aki már három hadjáratot verekedett végig. Felbecsülhetetlen értékkel bír majd számodra, fiatalember. Tanulj tőle!

Tanulni tőle? Az az ember egy földtúró paraszt! Semmit sem ért a filozófiához, az irodalomhoz és egyfolytában káromkodik, ami mindig az alantas származás jele.

A tizenkilenc esztendős Cadis Patralis pazarul festett rászabott mellvértjében és aranyszínű köpenyében.

Láncvértje tündökölt, bélelt sisakja pedig tökéletesen ült a fején. Lovassági szablyáját Dospilis legkiválóbb kardkovácsa készítette, térdnél megerősített, combig érő

csizmáját pedig a legfinomabb, csil ogó bőrből szabták.

Ezzel szemben Shialis strázsamester úgy festett, mint egy csavargó. Mellvértje horpadt volt, egykor aranyszínű

köpenye mára fakó húgyszínűre sápadt, tépett volt és számos foltozás nyomát viselte magán. Csizmája még tréfának sem ment el. Szablyája a legközönségesebb fegyver volt, famarkolattal, amelyre szorosan bőrcsíkokat hurkoltak. Cadis tekintete a férfi arcára tévedt. A borotválatlan, véreres szemű ábrázat egy elnyűtt aggastyánt idézett. Hogy ez az alak miként tudta ilyen csúnyán rászedni az ezredest, az rejtély maradt Cadis Patralis előtt. A kapitány előrehajolt a nyeregben, és

felkaptatott szürke heréltje hátán egy dombra, majd szétnézett. Alig negyed mérföldre délre megpil antott egy csapat menekültet, akik a lenti völgyben vánszorogtak előre.

Egy lovas közeledik, uram szólalt meg Shialis strázsamester. Az egyik felderítő az.

Cadis megfordult a nyeregben. Egy alacsony emberke lovagolt fel az emelkedőn tarka póniján, és a tiszt előtt lefékezett.

Megvannak jelentette. Bárcsak ne lennének!

Cadisnak komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze hidegvérét. Az előtte ülő fickó egyszerű polgárember volt, akit felderítésre béreltek fel, így nem volt kötelessége sem tisztelegni, sem egyéb katonai előírásokat betartani. Ennek dacára az alapvető udvariasság hiánya felbőszítette.

Hol vannak a többiek?

Meghaltak. Én is halott lennék, ha nem ál ok meg vizelni.

Halottak? ismételte Cadis. Mindhárman?

Egyenesen belelovagoltak a csapdába. Minden oldalról támadtak: előbb széttépték a lovakat, majd lemészárolták az embereket. Majdnem engem is elkaptak.

Belekapaszkodtam a nyeregkápába, és hagytam, hogy az

én pettyesem kimenekítsen a veszélyből.

Hogyan ál íthattak csapdát a fenevadak? fortyant fel a kapitány. Ez nevetséges!

Egyetértek, generális. Magam se hinném, ha nem látom a saját szememmel.

Nem vagyok generális, ahogy te is nagyon jól tudod, és nem tűröm el ezt a lekezelő viselkedést.

Tűrj csak, amit akarsz! felelte a férfi. Én viszont kilépek.

Nincs annyi pénz, amennyiért hajlandó lennék visszamenni azokhoz a lényekhez.

Honnan tudod, hogy csapda volt? kérdezett most Shialis strázsamester.

Higgy nekem, Shialis! Négyen a magas fűben kushadtak, és addig nem ugrottak fel, amíg a társaim el nem lovagoltak mellettük. Én mondom, hogy az a szürke bestia az eszük. Amikor a többiek támadtak, ő hátramaradt, és csak figyelt. Még most is megborzongok, ahogy felidézem.

Hányan voltak? folytatta a kérdezősködést a strázsamester.

Ha nem bánod, majd én vezetem a kihallgatást meredt rá Cadis a katonára. A csend elmélyült, és a kapitány haragos pil antást vetett a felderítőre. Nos?

Nos mi?

Hányan voltak?

Tizenöten, beleértve a szürkét is.

És hol történt mindez?

Húsz mérföldre északkeletre, ahol a vidék emelkedni kezd a hegyek felé.

Arról számoltak be, hogy több mint húsz bestia tűnt el.

Igen. Hármat közülük döglötten megtaláltunk az erdőben, innen délre. Úgy néztek ki, mintha fejszével csapták volna le őket

vagy egy átkozottul nagy karddal. Nem hinném, hogy a környéken élő rémségekre bukkannánk.

Azt mondod, húsz mérföldre északkeletre. Az kívül esik a fennhatóságunkon közölte Cadis. Jelentést teszek az ezredesnek, te meg szedd rendbe magad a kihallgatásra.

Ebben a pil anatban értek az első menekültek a dombgerincre. A kapitány rájuk meredt: számos nőt és gyereket látott, akik idegesen pislogtak rá és az embereire. Az egyik gyermek sírni kezdett, és éles visítása megriasztotta Cadis lovát.

Hallgattassátok el azt a porontyot! bődült el a kapitány, és megrántotta lova zabláját, mire az állat felágaskodott.

Cadis hátracsúszott, lába kicsusszant a kengyelből.

Leérkezésébe beleremegett a föld. Dühödten szökkent talpra, és katonáinak elfojtott nevetése csak még jobban felbőszítette. Te ostoba tehén! förmedt rá a rémült asszonyra, aki megpróbálta elcsitítani gyermekét.

Egy magas férfi lépett kettejük közé.

Higgadj le! közölte nyugodtan. Ezek az emberek már úgyis épp elég rémültek.

Cadis pislogott. A férfi láthatóan értékes és remekül szabott rojtos szarvasbőr zekét, valamint jó minőségű

nadrágot és csizmát viselt. A tiszt belenézett a férfi szemébe, amely megdöbbentően kéken és szúrósan meredt rá. A kapitány lépett egyet hátra, és szinte vágni lehetett az összesűrűsödött csendet. Cadis ráébredt, hogy az emberei arra várnak, mondjon valamit. Most már ostobán is érezte magát, amitől ismét fellobbant benne a harag.

Mit gondolsz, ki vagy te? tajtékzott. Ne mondd nekem, hogy higgadjak le! Én a győzedelmes dospilisi sereg tisztje vagyok!

Te az az ember vagy, aki leesett a lováról folytatta a jövevény, továbbra is higgadtan. Ezekre az emberekre

fenevadak támadtak, meg olyan emberek, akik úgy viselkedtek, mint a fenevadak. Fáradtak, rémültek és éhesek, akik menedéket szeretnének lelni a városban. A férfi egy szó nélkül ellépett Cadis mel ett, és odasétált Shialis strázsamesterhez. Emlékszem rád szólította meg. Te vezetted az el entámadást annál a pashturani hídnál öt

nem, hat évvel ezelőtt. És egy nyilat kaptál a combodba.

Így igaz, bár én nem emlékszem rád.

Bátor tett volt. Ha nem tartod meg azt a hidat, az oldalatokba kerülnek, és a vereségből fejvesztett menekülés lett volna. Mit csináltok itt?

Bestiákra vadászunk.

A múlt éj el megküzdöttünk velük. Azután továbbmentek észak felé.

A két férfi mögött ál ó Cadis Patralis már majdnem elérte a robbanáspontot. Leesett a lováról, kinevették, most pedig semmibe veszik. Megmarkolta lovassági szablyájának markolatát, és lépett egyet előre. Ekkor egy hatalmas kéz megfogta a vállát és megállította.

Régóta vagy katona, cimbora? A kapitány megfordult, és egy szempárba nézett, amely a téli eget idézte. A hozzá tartozó arc öreg volt, és mély árkok szabdalták. A férfi

fekete-ezüst szakál t növesztett, fejébe fekete sisakot húzott, amelybe egy csatabárdot marattak. Én életem nagy részét katonáskodással töltöttem folytatta a férfi.

Már nem is emlékszem hány országban forgattam a csatabárdomat. A harcos megemelte fegyverét, Cadis pedig azon kapta magát, hogy saját tükörképét látja a csil ogó pengékben. Sosem tanultam annyit, amennyit kellett volna, de egy igazságot megtanultam: a haragot a legjobb otthon hagyni. Tudod, a dühös emberek ostobák, cimbora. És a háborúban általában az ostobák halnak meg először. Ami azt il eti, nem mindig, de az alapelv ettől még igaz. Szóval, mióta is katonáskodsz?

Cadis érezte, hogy a gyomra remegni kezd. Volt valami ebben az emberben, ami szinte kiszívta belőle a bátorságot, de azért tett még egy kísérletet, hogy uralja a helyzetet.

Vedd le rólam a kezed! Méghozzá most!

Ó, cimbora, ha én megteszem, akkor néhány szívdobbanás múlva halott vagy felelte a férfi barátságos, mély hangján. És ezt nem akarjuk, igaz? Mert megsérted majd azt a remek fiatalembert, aki éppen a strázsamesterrel beszélget, ő pedig megöl téged. És akkor a dolgok csúnya fordulatot vesznek, én pedig kénytelen leszek a vén Snagát használni a katonáid el en. Pedig ők remek fiúknak látszanak, és szégyen lenne ennyi ártatlan vért kiontani.

Mi negyvenen vagyunk: őrültség lenne ilyesmit tenned.

A közelemben azonban nem lesztek negyvenen, cimbora.

Mindenesetre én befejeztem a mondandómat. Rajtad áll, hogy mit teszel. A hatalmas kéz elengedte Cadis vállát, és az óriási alak odébb lépett.

Az ifjú egy pil anatig moccanatlanul ál t, majd nagy levegőt vett. Hűvös szellő simított végig a bőrén, mire megborzongott. Cadis tekintete az asszonyra és a gyermekre tévedt. Látta a félelmet a nő szemében, és a szégyen súlyos terhe ráborult a vállára. Cadis odalépett az asszonyhoz, és fejet hajtott.

Bocsánatát kérem faragatlan viselkedésemért, hölgyem.

Sajnálom, ha megrémítettem a gyermekét. Ezzel visszasétált a lovához, és ismét nyeregbe szállt, majd odaügetett a strázsamesteréhez. Ideje indulnunk.

Igen, uram.

Cadis csapatai élén leügetett a dombról, és északnyugatra, a távolban már látszó város felé vette az irányt.

Mit mondott neked, uram? kérdezte egy idő múlva Shialis.

Kicsoda?

Legendás Druss.

Cadis hirtelen megszédült.

Ő volt Druss? Az a Druss? Biztos vagy benne?

Találkoztam már vele, uram, évekkel ezelőtt. Nem téveszteném össze senki mással. Mit mondott már ha meg nem sértelek a kíváncsiságommal?

Nem sértesz meg, strázsamester. A katonáskodásról szolgált egy tanáccsal. Azt mondta, hagyjam otthon a haragot.

Jó tanács ez, uram. Mondhatok valamit, uram?

Miért is ne?

Nemes gesztus volt bocsánatot kérni attól az anyától. Egy gyengébb ember nem tette volna meg Shialis váratlanul elmosolyodott. Egy tanács Legendás Drusstól? Ez olyasvalami, amit egy napon érdemes lesz elmondani a gyerkőcöknek.

De nem lettek gyerekeik, akiknek elmondhatták volna.

Négy hónappal később Cadis Patralis harcban esik el Shialisszal együtt, miközben vál t vállnak vetve küzdenek a Boszorkánykirálynő támadó seregei el en.

Rabalynnak hiányzottak az ikrek. A városkapunál búcsúztak el, és Garianne-nal együtt indultak a déli városrészbe. A fiú szívesen beszélgetett velük, ráadásul Jared felnőttként kezelte, és soha nem beszélt vele lekicsinylően. És bár Nian egyszerű volt, mégis barátságosan és szívélyesen viselkedett.

A veszteség érzete azonban hamarosan elpárolgott, és a csodálkozás vette át a helyét. Rabalyn korábban még sosem járt nagyvárosban, és most alig akart hinni a szemének. Az épületek szörnyűségesen nagyok voltak: irdatlan kolosszusként toronylottak az égbe. Látott hatalmas szobrokkal megkoronázott templomokat, soktucatnyi ablakkal és terasszal büszkélkedő házakat. A fiú mindig azt hitte, hogy Raseev tanácsos háromemeletes otthona a legcsodásabb épületek közé tartozik, itt azonban csak egy kicsiny kunyhónak tűnt. Rabalyn alaposan szemügyre vette az egyik palotát, amelyik mel ett elhaladtak, és hatvanhat ablakot számlált rajta. Nehezére esett elhinni, hogy létezik olyan család, amelyik olyan sok főből ál , hogy egy ekkora otthon kel nekik.

A fényűző épületeken túl szűkebb utcák következtek: itt a házak zsúfoltabban ál tak, felfelé törekedtek, az utakat pedig macskakő borította. Rabalyn Skilgannon, Druss és

Braygan közelében maradt, és azon töprengett, vajon hogyan tud itt olyan sok ember élni anélkül, hogy eltévednének. Utak találkoztak és ágaztak el, folyókként ölelve körül az épületeket. Mindenütt emberek nyüzsögtek, és számos sebesült katonát lehetett látni. A legtöbb üzlet üresen ál t, és az emberek csoportokba verődve csereberéltek élelmet, vagy éppen koldultak.

Csatabárdos haladt az élen, mikor ráfordultak egy széles sugárútra, majd egy hosszan elnyúló parkon át folytatták útjukat. A fiú arra gondolt, hogy a háború előtt nyilván gyönyörű lehetett, mivel szobrok és ösvények látszódtak mindenfelé, egy tó közepén pedig szobor magasodott.

Most azonban mindenfelé sátrakat vertek fel a füvön, és sok száz komor és törődött ember jött-ment ide-oda.

Olyan szomorúak jegyezte meg Rabalyn, mire Lámpás testvér rápil antott.

Még szomorúbbak lennének, ha jobb vezéreik lettek volna.

Ez miként lehetséges?

Gondolkodj rajta egy kicsit! felelte az egykori pap.

Több mint egy mérföldet tettek meg, mire egy kapuval lezárt területhez értek, ahol két sudár férfi állt őrt: mindketten vörös köpenyt és ezüst sisakot viseltek.

Egyikük észrevette Drusst, és elmosolyodott. A magas és

karcsú alak állát három varkocsba font fekete szakáll ékítette.

Meglepve látom, hogy még senki sem ölt meg, Csatabárdos.

Az ég a tanúm rá, hogy megpróbálták vigyorodott el Druss. Csakhogy már nem fogannak elég kemény legények, csak páncélt viselő fejőnők. Pont olyanok, mint te, Diagoras.

Igen, a hozzád fogható vénségek mindig azt szajkózzák, hogy régen mennyivel jobb volt. De nem hiszem, hogy az igazat mondod: úgy sejtem, hogy amikor a fiatal harcosok rád néznek, saját nagyapjukat látják benned, így a fegyverüket sem emelik ellened.

Lehet, hogy igazad van bólintott Csatabárdos. Az én koromban már minden előnyt meg kell ragadnom. Van valami hír Orastesről?

Az őr arckifejezése megváltozott, mosolya lehervadt.

Nem egészen, bár a szolgáját megtalálták. Életben van, noha éppen csak lélegzik. Az aréna tömlöceiben tartották fogva: ott találtak rá a datiaiak, amikor kinyitották a börtönöket.

A tömlöcökben? Ennek semmi értelme. Hol van a szolga?

A Fehér Palotában ápolják. Holnapra elintézem, hogy kapj egy belépő passzust. Merrefelé tartasz?

A Nyugati rakparthoz, a Vérvörös Szarvasba. Maradt még ott ennivaló?

Igen, bár a választék már nem a régi. A dolgok azonban javulni fognak, most, hogy a datiaiak feloldották a blokádot.

A vén Shivas ott őgyeleg majd a dokkok körül, hogy feltöltse éléskamráját. Az őrségem letelte után felkereslek, és segítenék legurítani vagy tíz kupa bort.

Ó, cimbora, álmodozz csak! kuncogott Druss. Elég, ha megszagoljátok a dugót, és a hozzátok hasonló ifjoncok máris becsússzanak az asztal alá. Na mindegy, majd te veszed a bort, én meg megmutatom, hogyan kell berúgni.

Legyen inkább úgy, hogy aki utoljára talpon marad, annak nem kell fizetnie javasolta Diagoras.

Én is ezt mondtam.

Rabalyn figyelmesen hal gatta a beszélgetést, és észrevette, hogy csevegés közben a drenai katona pil antása újra és újra átvándorol Lámpás testvéren, aki valamivel távolabb diskurált Braygannal.

A társaid is veled tartanak a Vérvörös Szarvasba?

érdeklődött Diagoras.

Nem mindannyian. Az a kis pap a Szőlő utcába tart, templomi elöljáróihoz. Van valami gond?

A harcossal van, akivel éppen beszélget. Már láttam őt korábban, Druss. Két éven át Perapolisban ál omásoztam, és nem sokkal a vég előtt távoztunk onnan. A naashaniak a drenai követnek és kíséretének engedélyezték a biztonságos áthaladást a seregükön át. Amikor elvonultunk, láttam az Elátkozottat. Ő pedig nem olyan ember, akit egyhamar elfelejtenék.

Druss hátrapil antott Lámpás testvérre.

Lehet, hogy tévedsz.

Nem hiszem, de átengedem őt, ha kezeskedsz érte.

Rendben, megteszem, de az lesz a legjobb, ha jelented a feletteseidnek, hogy itt van.

Diagoras bólintott és benyomta a kaput.

Sötétedés után találkozunk.

Hozz magaddal elég pénzt, hogy ki tudd fizetni a számlát!

Hozok magammal egy párnát is, amire vén kobakodat hajthatod, amikor majd elszunyókálsz az asztal alatt.

Druss vál on veregette a férfit és belépett a kapun. Lámpás

testvér és Braygan követte, a sort Rabalyn zárta.

Mire elérték a következő kaput, amely a folyó felett húzódó boltíves hidat zárta le, már esteledett. Itt több, szőke szakállú, fakó kék szemű őr posztolt. Mindannyian láncszemes tunikát és szarvas sisakot viseltek.

Druss szót váltott velük, és a kapu ismét feltárult előttük.

A Szőlő utca a híd túloldalán van, az első sarok után balra közölte Csatabárdos Braygannal. A templomodat egy rövid sétával elérheted. Az alacsony pap köszönetet mondott, majd odafordult Lámpás testvérhez és kezet nyújtott neki. A harcos elfogadta és megrázta.

Köszönök mindent, amit értem tettél, testvérem mondta a pap. A Forrás legyen veled utazásaid során!

Nem hinném, hogy Ő örülne a társaságomnak.

Skilgannon fújt egyet. Leteszed az esküdet?

Valószínűleg igen, azután visszatérek Skepthiába, és megpróbálom hasznossá tenni magam. Braygan kezet nyújtott Rabalynnak is. Szívesen látlak, ha velem akarsz jönni. A vének talán tudják, merre vannak a szüleid. Ha mégsem, akkor is menedéket adnak, amíg meg nem találod őket.

A fiú megrázta a fejét.

Nem akarom megtalálni őket.

Ha meggondolod magad, néhány napig még itt leszek.

A kis termetű pap áthaladt a kapun, megállt a hídnál, visszanézett rájuk, és intett. Majd eltűnt a szemük elől.

Tizedik fejezet

A Vérvörös Szarvas taverna ódon, L alakú, kétemeletes épület volt, amelyet a Nyugati rakparttól nem messze húztak fel, és a kikötőre, meg az azon túl húzódó tengerre nézett. Már régóta a város követségi negyedében szolgáló drenai tisztek és katonák egyik törzshelyének számított.

Olyan hírnévre tett szert étkei, bora és barna söre miatt, hogy még a vagriai tisztek is felkeresték. Általában a vagriai és a drenai katonák közti el enszenv meggátolt minden efféle közösködést, és bár már senki sem élt, aki emlékezhetett volna a drenai-vagriai háborúra, a két nép közti ősi utálat fennmaradt. Időnként még határ menti összecsapásokra is sor került.

A Vérvörös Szarvasban azonban sosem folyt verekedés.

Senki sem kockáztatta meg, hogy a savanyú képű Shivas, a tulaj kitiltsa őt. A férfi szakácsművészete éppen olyan kifinomult volt, mint amennyire állandóan komor hangulatban leledzett. Emel ett közismert volt, hogy emlékezete hosszúra nyúlik, és aki vétett a szokások el en, sosem nyert megbocsátást.

Druss és Skilgannon a holdfényes kikötőre néző asztalnál ültek. Bár az éjszaka már leszállt, még mindig hajókat rakodtak ki a rakparton, és szekerek tartottak a komp felé, élelmiszert szállítva az éhező városba.

A naashani némán, nehéz szívvel a nézte a rakodómunkásokat. Nem számított arra, hogy hiányozni fog neki a kicsi pap, de mégis így volt. Braygan volt az utolsó kapocs ahhoz a jámbor élethez, amelyet Skilgannon olyan keservesen próbált meg magára erőltetni.

Azok vagyunk, akik vagyunk, fiam. És mi farkasok vagyunk.

A taverna zsúfolásig megtelt: a távolabbi falnál vagriai katonák iszogattak és hahotáztak. Skilgannon futó pil antást vetett rájuk. Sokan viseltek tunikahosszúságú láncvértet, egyikük fején pedig rézzel megerősített szarvas sisakot is megpil antott. A teremben másféle országok katonáit és tisztjeit lehetett felfedezni, amint csendben ücsörögtek, vacsorájukat költötték el, vagy egy kupa bort, netán korsó barna sört hörpölgettek.

Hány ország képviselteti magát a követségi negyedben?

kérdezte Csatabárdost, mire az megvonta a vál át.

Sosem számoltam meg. Druss körülhordozta tekintetét a teremben. Leginkább a lentriaiakat és a drenaiakat ismerem, de húsz követség biztosan van itt. Még csiatcei is.

Csatabárdos felemelte kupáját és felhajtotta a tartalmát.

Skilgannon alaposan végigmérte az öreget. Sisakja és acéllal megerősített zekéje nélkül a férfi annak tűnt, ami

valójában volt: egy izmos, ötvenéves embernek. Lehetett volna akár földműves vagy kőfaragó is, ha nincs a szeme.

Az acélos pil antásban volt valami, ami gyors halált ígért.

Ahogy a naashani mondás tartotta, olyan ember volt, aki belenéz még a sárkány szemébe is.

Te vagy az Elátkozott, cimbora? kérdezte hirtelen Druss.

Skilgannon nagy levegőt vett, és viszonozta Ezüst Gyilkos pil antását.

Én vagyok.

Hazugság, amit Perapolisról híresztelnek?

Nem. Nincs olyan hazugság, ami rosszabb lehetne annál, ami ott történt.

Druss intett az egyik felszolgálólánynak. A választék nem volt éppen bőséges, így tojást és sózott marhát rendelt, majd tekintete visszatért Skilgannonra.

Mit eszel?

Ugyanezt.

Amikor a felszolgálólány távozott, Druss megtöltötte kupáját a korsóból, és némán ült egy darabig, kibámulva az ablakon.

Mire gondolsz? kérdezte a naashani.

Régi barátokra, de főleg egyre. Bodasennek hívták, és nagyszerű kardforgató volt. Egymás oldalán harcoltunk ezen a földön. Nem ismerte a megadást, remek katona és igaz barát volt. Gyakran gondolok rá.

Mi történt vele?

Megöltem Skelnnél. Nem tudok változtatni rajta, és a sajnálkozás sem segít. A fiú azt mondta, hogy egy darabig paposkodtál. Azt hiszem, Lámpás testvérnek nevezett.

Az embernek mindig meg kel próbálkoznia új dolgokkal.

Ne vedd félvál ról az ügyet, cimbora! A hit érintett meg, vagy a bűntudat kísértett?

Valószínűleg inkább a bűntudat vezetett, mint a hit val otta be Skilgannon. Ez most valamiféle burkolt kioktatás?

Druss felnevetett őszinte derű és valódi jókedv rezgett hahotájában.

Hosszú életem során még soha senki nem vádolt meg ilyesmivel, fiú! A csatabárdot forgató emberek általában nem a kifinomultságukról lesznek híresek. Akarod, hogy kioktassalak?

Nem. Nincs senki, aki olyasmit mondhatna nekem, amit már nem mondtam el magamnak.

Még mindig a naashani seregben szolgálsz?

Skilgannon megrázta a fejét.

A királynő a halálomat akarja. Naashanban törvényen kívülinek számítok. Úgy tudom, hogy szép summát tűztek ki a fejemre.

Tehát nem kémkedni vagy itt?

Nem.

Akkor jó. Druss ismét töltött a kupába, mire Skilgannon elmosolyodott.

Rabalyn azt mondja, hogy még az este folyamán egy ivóversenyen veszel részt. Nem kellene visszafognod magad egy kicsit?

Csak néhányat kortyolok, hogy bemelegítsem a gyomromat. Ez a bor lentriai vörös, és már két hónapja egy cseppet sem ittam belőle. Te nem szoktál inni?

Az Elátkozott megrázta a fejét.

Általában kötekedő leszek tőle.

Druss bólintott.

És a hozzád fogható ügyességű emberek nem engedhetik meg magukat, hogy jelentéktelen vitákba bonyolódjanak. Ezt megértem. Hal ottam történeteket rólad és a Boszorkánykirálynőről. Azt mondják, a bajnoka voltál.

Igen, így igaz. Egykor barátok voltunk akkoriban, amikor üldözték.

Azt is mondják, szereted őt.

Skilgannon ismét megrázta a fejét.

Ez közelébe sem ér az igazságnak. Az ébrenlét óráiban csak rá gondolok, és álmaimban is ott kísért. A királynő

különleges nő, Druss: bátor, okos, szel emes. A férfi elhal gatott egy pil anatra. Az efféle bókok olyan messze állnak az igazságtól, hogy már-már sértésnek tűnnek.

Amikor azt mondom, hogy bátor, az csak halványan tükrözi az igazságot. Még sosem találkoztam senkivel, aki bátrabb lett volna nála. A carsisi csatában, amikor a balszárny megfutott, a főerő pedig összeomlóban volt, hadvezérei azt tanácsolták neki, hogy meneküljön. Ehelyett páncélt öltött, és a főerőhöz lovagolt, ahol mindenki jól láthatta őt. És győzött azon a napon, Druss. Dacolva minden számítással.

Ez úgy hangzik, mintha feleségül akartad volna venni őt.

Vagy ő nem viszonozta az érzelmeidet?

Skilgannon vállat vont.

Azt mondta, hogy úgy érez, de ki tudja? Ott volt a politika, Druss. Azokban a veszedelmes napokban szövetségesekre volt szüksége, és egyetlen kincset birtokolt csupán: királyi származását. Ha összeházasodtunk volna, sosem gyűjthetett volna össze elég katonát, hogy visszaszerezze atyja trónját. A zászlaja alatt harcoló grófok és hercegek mind azt remélték, hogy elnyerhetik a szívét, és ő mindet kijátszotta egymás el en.

Megérkezett a vacsorájuk, és a két férfi csendben falatozni kezdett. Amikor Druss végzett, eltolta magától a tányérját.

Nem beszéltél arról, hogy te mit tettél Carsisnál. Úgy hallottam, hogy összeszedted a megtört balszárny csapatait, és ellentámadásra vezetted őket. És ez volt az, ami megfordította a csata menetét.

Igen, én is hal ottam ezt a változatot. Így van ez, amikor férfiak írják a történelmet. Nehezükre esik magasztalni egy nőt a férfiak világában. De én katona vagyok, Druss, és a katonáskodás ott folyik a véremben. Ha Jianna nem lovagolt volna előre, és nem tölti el az embereket újólag bátorsággal, akkor egy jottányit sem számított volna, hogy én mit teszek. Bokram erői megverték a balszárnyat, az emberek az erdőn át menekültek. Amikor a királynő

megérkezett, Bokram észrevette, és visszavonta a balszárny üldözésére küldött lovasságát, majd a centrum

ellen indult. És ez nem is volt ostoba manőver: ha sikerült volna végeznie Jiannával, az elmenekült harcosokkal később is kényelmesen leszámolhatott volna. De mivel így tett, maradt egy kis idő a csapatok újrarendezésére. Igaz, az el entámadásom zúzta szét Bokram seregét, de ha a trónkövetelőbe kicsit több bátorság szorul, még mindig az övé lehetett volna a nap. Azonban ilyen a történelem: a gyávák a végén ritkán aratnak diadalt.

Ugyanez érvényes az életre is. És miért akar most holtan látni a királynő?

Skilgannon széttárta a kezét.

Jianna kemény nő, Druss. Hirtelen elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Nem viseli jól a csalódásokat, én pedig az engedélye nélkül léptem ki a szolgálatából. A szeretőjét küldte a felkutatásomra, hogy visszavegye az ajándékot, amit egykor nekem adott. A férfi gyilkosokkal érkezett, bár nem tudom, hogy a királynő rendelte-e el a megöletésemet. Talán nem, de a végén a szeretője meghalt, és ezután vérdíjat tűztek ki a fejemre.

Nos, cimbora, voltál hát katona és pap is. És most mihez kezdesz?

Hal ottál valaha is a Feltámasztók templomáról?

Nem mondhatnám.

Meg akarom találni. Úgy mondják, hogy az ottaniak képesek csodákat tenni. Nekem pedig csodára van szükségem.

Merre van a templom?

Nem tudom, Druss. Lehet, hogy Namibban, vagy a nadírok földjén, esetleg Shemakban. Lehet, hogy nem is létezik, csak egy legenda a múltból. Majd kiderül.

Kinyílt a fogadó ajtaja, Skilgannon pedig odapil antott.

Á, megérkezett az ellenfeled mondta, ahogy a háromágú szakállt viselő sudár és ifjú katona elindult az asztaluk felé.

Magatokra hagylak, hogy beszélgethessetek. Én teszek egy sétát és szívok egy kis friss tengeri levegőt.

Diagoras elfoglalta a naashani gyilkos megürült helyét, és a lentriai vörös félig kiürült korsójára pil antott.

Látom, elkezdted nélkülem, öreg cimbora töltötte meg a kupáját.

Szükséged lesz minden előnyre, amit csak kaphatsz, fiú.

Diagoras tekintetével követte a távozó naashanit.

Sötét társaságba keveredtél, Druss. Ez a férfi egy eszelős mészáros.

Ezt már rólam is mondták vetette ellene Csatabárdos.

De bárhogy is, kedvelem. Néhány nappal ezelőtt a segítségemre sietett, egy gonosz ember pedig nem kockáztatná az életét. Ráadásul segített egy csapat menekültnek az Aréna bestiái ellen. Skilgannonban több van, mint amit az öldöklésről szóló mesék mondanak.

Jelentetted, hogy itt van?

Igen, de Sentrin gant nem aggasztja a dolog. Úgy tűnik, hogy az Elátkozott nem naashani tiszt többé, és a Boszorkánykirálynő vérdíjat tűzött ki a fejére. Törvényen kívüli vált belőle.

Igen, nekem is ezt mondta dőlt hátra Druss székében, és megdörgölte a szemét.

Diagoras arra gondolt, hogy az öreg fáradtnak tűnik.

Szakál ába több ezüst szál vegyült, mint amennyi Skelnnél volt. Ahogy a költő mondja: az idő a könyörtelenség végtelen folyama. Diagoras belekortyolt a borába.

Szeretett volna többet mondani az alattomos Skilgannonról.

Szerette volna megkérdezni, hogy egy Drusshoz fogható hős mit talál benne, amiért kedveli, de elég jól ismerte Csatabárdost, hogy tudja, az öreg mikor tekint lezártnak egy beszélgetést. Ilyenkor szürke szeme kifejezéstelenné válik, vonásai megkeményednek. Diagoras ennek dacára

jól értette Ezüst Gyilkos álláspontját: az ide-oda mozduló szürke árnyak világában Legendás Druss igyekezett mindent feketén vagy fehéren látni. Druss szemében egy ember vagy jó volt, vagy gonosz, bár ennek dacára is nehéz volt megérteni, hogy ebben az esetben miként ragaszkodhat álláspontjához. Diagoras csendben üldögélt, és arra gondolt, hogy Druss egyáltalán nem bolond, így hát hörpölgette a finom bort, és mint mindig, most is élvezte az idős harcos társaságát. Azon merengett, hogy Ezüst Gyilkos életszemléletét lehet naivnak nevezni, de ettől függetlenül mindig a magabiztosság légköre lengi körül, ami megnyugtató érzés volt. A csönd már hosszúra nyúlt, mikor ismét megszólalt:

Hal ottad, hogy Manahin most Abalayn kormányának dolgozik? Ő Skeln egyik hőse, és mindig a köpenyén hordja a hadjáratért kapott medált.

Kiérdemelte. De hol a tiéd?

Néhány évvel ezelőtt eljátszottam kockán. Hogy őszinte legyek, túl sok barátot vesztettem el ott, hogy emlékezni akarjak rá. És belebetegedtem abba, hogy azt halljam, mindenki milyen szívesen ott lett volna. A fenébe, egy zsák aranyat adnék azért, hogy nekem ne kellett volna ott lennem!

Nem vitatkozom veled, cimbora. Én mindkét oldalon barátokat vesztettem el, bár jó volna hinni, hogy megérte az

egész.

Ez a megjegyzés megdöbbentette Diagorast.

Megérte? De hát szabadok maradtunk!

Igen, azok, de emiatt ezek a keleti országok kezdtek háborúzni. Sosem lesz vége, érted? Druss hosszan ivott, majd újratöltötte kupáját. Á, ne is törődj velem, Diagoras!

Időnként a bortól sötét gondolataim támadnak. Mi hír Orastes szolgájáról?

A felcser adott neki valamit, amitől elaludt. Nehéz dolgokon ment át, és rettenetesen meg van rémülve.

Amennyire ez kideríthető, nagyjából két hónapot töltött a tömlöcben. Valószínű, hogy Orastes is vele volt.

A börtönben? Ennek semmi értelme. Miért lett volna ott?

Nem tudom a választ. Nagyon kaotikus volt a helyzet, és senki sem tudta, hogy pontosan mi történik. Az elmúlt néhány hétben a követségi negyed kapuit zárva tartottuk.

Lázongások, gyilkosságok, akasztások követték egymást.

A király megőrült, Druss. Méghozzá teljesen. Az a hír járta, hogy fel-alá rohangált a palotában díszkardjával a kezében, megtámadta a palotaőröket, és közben azt rikoltozta, hogy ő a háború istene. Végül saját hadvezére, Vasálarc vágta le. A tantriaiak ekkor megadták magukat, és megnyitották a kapukat a datiaiak előtt. Mellesleg a legutolsó pil anatban került erre sor. Tudod, mi történik, ha a várost rohammal

foglalják el?

Nőket gyaláznak meg, fosztogatnak, öldökölnek. Tudom.

Skilgannon éppen erről beszélt nem is olyan régen. Azt mondta, hogy ha a tantriaiakat jobban vezetik, akkor többet szenvedtek volna. De miért börtönözték volna be Orastest?

Mi sem sok értelmét látjuk, Druss. Csak annyit sikerült kiokoskodnom, hogy személyes és nem hivatalos ügy miatt jött Mellicane-ba. Mindennap kiment a városba, néha a szolgájával, néha egyedül. Beszélned kellene ezzel az emberrel, de attól tartok, barátom, hogy Orastes halott.

Ha ez így van, akkor megkeresem azokat, akik megölték, és azokat is, akik kiadták a parancsot jelentette ki Csatabárdos fagyosan.

Ha még négy napot maradsz, csatlakozom hozzád. Akkor jár le a megbízatásom, és kilépek a seregből. Segítek kideríteni, hogy mi történt, majd visszatérek Drenanba.

Ideje megnősülnöm, és fiúkat nemzenem, akik majd gondoskodnak rólam vénségemre.

Örülnék, ha velem tartanál, cimbora. Kerüljön az utamba az el enség, tudom, miként bánjak el vele, de a keresés kifog rajtam.

Híre kelt, hogy Orastes egy hónappal ezelőtt délkeletnek indult. Valószínűleg azok terjesztették, akik bebörtönözték.

Te is ezt a nyomot követted?

Igen. Úgy mondták, hogy fehér lován indult útnak, egy csapat katona társaságában, de kiderült, hogy egy kereskedőről van szó, aki halványan hasonlított Orastesre: magas, pufók, szőke hajú fickó volt, a katonák pedig a testőrei. Hatvan mérföldnyire innen, egy piactéren értem őket utol. A herélt valóban Orastesé volt, de a kereskedő

megmutatta az adásvételről készült számlát, amelyet a gróf írt alá. Ismerem a kézírását és tudom, hogy valódi.

Remélhetőleg holnap tudunk beszélni a szolgájával. Nos, készen állsz az ivópárbajra?

Nem, cimbora. Ma éjjel én fizetem az ételt és az italt.

Csak üldögélünk, és azt tesszük, amit a vén katonák szoktak. Az elmúlt napokról és a régmúlt dicsőségről beszélgetünk. Eldiskurálunk a világ gondjairól, és miközben a bor fogy, vagy száz nagyszerű ideát találunk ki, hogy mindent a helyére tegyünk. Druss kuncogott. És amikor holnap lüktető fejjel felébredünk, már nem emlékszünk egyre sem.

Jól hangzik intette oda Diagoras a felszolgálólányt. Két korsó Lentriai Vöröset kérnénk, kedvesem, és nagyobb kupákat.

Skilgannon a dokkok mentén baktatott, kerülgetve a mólókat, ahol fáradt emberek még mindig pakolták ki a hajók rakományait. A kikötő falának loccsanó tenger zaja megnyugtatta, akárcsak a hínár és a tengeri levegő il ata.

Mellicane-nak szerencséje volt, hogy korán megadta magát. Nem kel hozzá sok idő, hogy az ostromló katonák között a fortyogó harag vak gyűlöletté dagadjon. Minél tovább tart az ostrom, annál több sötétség gyülemlik fel a harcosok szívében. Az emberek barátokat vagy testvéreket veszítenek el. Egyre nagyobb dühvel méregetik a falakat, és bosszúról ábrándoznak. Amint a védelmet áttörik, a támadók bosszúál ó démonokként özönlik el a várost, addig gyilkolva és öldökölve, amíg az eszelős harag el nem múlik szívükből.

Megborzongott, ahogy eszébe jutottak a perapolisi rémtettek. Mel icane népe valószínűleg mostanra biztonságban érzi magát, hiszen ez a rövidke háború véget ért. Skilgannon azon töprengett, hogy érzik majd magukat akkor, amikor a naashani seregek támadnak rájuk.

Magában eldöntötte, hogy addigra már messze jár innen.

Kisétált egy elhagyatott mólóra, és a holdnak a hul ámokon megtörő tükörképére meredt. Jianna mostanra valószínűleg embereket küldött a nyomába, akik egy napon rábukkannak majd. Előlépnek egy sötét sikátorból vagy a fák árnyékából bújnak elő. Vagy akkor rontanak rá, amikor

magában üldögél egy tavernában, és más dolgok kötik le a gondolatait. Valószínűtlen, hogy előre bejelentenék érkezésüket vagy párviadalra hívnák őt, hiszen Skilgannon még a Nappal és Éj el Kardjai nélkül is halálos ellenfél. A fegyvereivel pedig szinte legyőzhetetlen.

A háta mögötti pallódeszkák osonó léptek alatt nyikordultak meg, mire a naashani megfordult. Két férfi tartott felé: mindketten átázott rongyokat viseltek, és mindketten kést tartottak a kezükben. Skilgannon gyanította, hogy a víz alatt jutottak át a követségi negyed kapuján, és felúsztak egészen a dokkokig. A két középkorú férfi vézna volt és nyúzott.

A naashani nyugodtan figyelte közeledésüket.

Ide a pénzeddel, és nem esik bántódásod! förmedt rá az első.

Nekem semmiképpen nem esik bajom. Az lesz a legjobb, ha szépen mentek tovább, mert nem akarlak megölni titeket. A férfi vál a erre megroggyant, de társa megindult előre, és rávetette magát Skilgannonra. A harcos hárította a döfést, lábát beakasztotta a másik lába mögé, és megtaszított, mire támadója hatalmasat esett. Amikor a férfi megpróbált talpra kecmeregni, a naashani rátaposott a kést tartó kézre. A fickó erre felüvöltött, a kést elejtette, amit Skilgannon máris felkapott. Maradj ott, ahol vagy!

szólt rá a földre kerülő férfira, majd a társa felé fordult.

Nem vagytok alkalmasak erre a munkára. Mi a fenét műveltek itt?

Nincs ennivalónk, a gyerekeim sírnak, annyira éhesek. És ez az egész mutatott körbe, a kirakodásra váró hajókra mind a gazdagok otthonába vándorol. Inkább meghalok, de ne kelljen azt látnom, hogy a gyerekeim éheznek.

És ez is fog történni: meghalsz. Skilgannon sóhajtott egyet, ledobta a kést, belenyúlt az erszényébe és előhúzott egy súlyos aranypénzt. Menj a tavernába, és vegyél ennivalót rajta! Majd menj haza és felejtsd el ezt az egész ostobaságot!

A másik férfi ekkor talpra ugrott, kezében ismét ott csil ogott a kés.

Nem kell morzsákkal beérnünk ennek a fattyúnak az asztaláról, Garak! Nézd csak az erszényét, hogy dudorodik! Mind a miénk lesz! Kapjuk el!

A két késes fickó egymásra nézett. Skilgannon ebben a pil anatban tudta, hogy támadni fognak, és hogy megöli őket. Két újabb élet vész kárba. Garak gyermekei elvesztik apjukat, az ő lelkiismeretét pedig két újabb lélek terheli majd. Ekkor, mint mindig, tudata ismét kitisztult, érezte hátán a kardhüvely súlyát, várta, hogy mikor ránthatja elő a Nappal és Éj el Kardjait: érezni akarta, ahogy uj ai a díszes elefántcsont markokra fonódnak, látni akarta, ahogy a

pengék húsba vágnak, és az átmetszett ütőerekből fröcskölve tör elő a vér. A harcos erőfeszítést sem tett, hogy elfojtsa egyre növekvő éhségét.

Lámpás testvér! hallotta meg ekkor Rabalyn kiáltását.

Skilgannon nem fordult a fiú felé, hanem továbbra is szemmel tartotta a két férfit. Hal otta, hogy az ifjú végigjön a mólón, és látta, hogy Garak tekintete az újonnan jöttre vil an.

Ahogy a halált hozó pil anat elmúlt, úgy dagadt a naashani dühe. Küzdenie kel ett, hogy kordában tartsa.

Elfogadom a pénzt, mester dugta tokjába a kését Garak.

A nyúzott férfi nagyot sóhajtott. Rettenetes idők járnak, én pedig csak egy asztalos vagyok. Egy egyszerű asztalos.

Skilgannon még mindig mereven állt, majd vett egy nagy levegőt. Akaraterejének minden morzsájára szüksége volt, hogy ne vágja le a férfit. A naashani egy szó nélkül adta oda az érmét. Garak intett társának, aki egy pil anatig nem moccant, és sunyin méregette Skilgannont, majd mindkét férfi elindult a mólón, és elballagtak Rabalyn mellett.

A harcos a móló korlátjához lépett és remegő kezekkel kapaszkodott bele.

Druss mondta, hogy sétálni indultál. Sajnálom, ha megzavartalak szólalt meg a fiú.

Áldás, hogy megzavartál. A vérszomj kezdett

alábbhagyni, és a naashani a fiúra nézett. És most mihez kezdesz, Rabalyn?

Az ifjú vállat vont.

Nem tudom. Bárcsak hazamehetnék! Lehet, hogy a városban maradok, és munkát keresek.

Skilgannon észrevette, hogy a fiú nagyon figyeli, és tudta, hogy mire vár.

Nem jöhetsz velem, Rabalyn. Nem azért, mintha nem kedvelném a társaságodat. Remek és bátor fiú vagy.

Nagyon is kedvel ek, de vadásznak rám, és egy napon megtalálnak. Éppen elég halál terheli már a lelkiismeretemet, nem akarom a tiédet is ezen a listán látni.

Miért nem fogadod el Braygan javaslatát, és mész hozzá a templomba?

Az ifjú jól láthatóan elkámpicsorodott.

Talán így teszek. Megtarthatom az inget? Nincs másik ruhám.

Hát persze. Skilgannon újabb érmét szedett elő az erszényéből. Fogd csak, és kérd meg a papokat, hogy váltsák fel ezüst-és rézpénzekre! Abból vehetsz másik, jobban rád il ő tunikát és nadrágot. Ami marad, az egy darabig fedezni fogja a szál ásodat a papoknál.

Rabalyn átvette a pénzt, és rámeredt.

De hát ez arany!

Igen, az.

Még sosem volt aranypénzem. Ígérem, hogy egy napon visszafizetem. Fürkésző pil antást vetett Skilgannonra.

Jól vagy? Remeg a kezed.

Csak fáradt vagyok, Rabalyn.

Azt hittem, harcolni fogsz azokkal az emberekkel.

Nem lett volna semmiféle harc. Az érkezésed mentette meg az életüket.

Kik voltak ezek?

Csak élelmet kerestek a családjuknak. Hűvös szél simított végig a vízen.

Neked van családod?

Egyszer volt, de már nincs.

És nem érzed magad ettől magányosnak? Én nagyon egyedül vagyok, amióta Athyla néni meghalt.

Skilgannon nagyot szippantott a levegőből, hogy megnyugodjon. Érezte, hogy teste ellazul, és kézremegése

megszűnik.

Igen, el tudom képzelni.

Rabalyn a harcos mellé lépett és rátámaszkodott a móló korlátjára. A hold fénye törten csil ogott a hul ámok hátán.

Korábban sosem gondolkoztam ezen. Régebben Athyla néni rendszeresen felbosszantott: állandóan körülöttem sürgött-forgott. Amióta ő

eltávozott, rájöttem, hogy senki nem sürög-forog körülöttem többé. Vagyis nem úgy, ha érted, mire gondolok.

Értem. Miután apám meghalt, két kedves ember, Sperian és Molaire neveltek fel. Molaire állandóan azon aggódott, hogy eleget eszem-e, eleget alszom-e, elég melegen öltözöm-e télen.

Igen, pontosan ez az mosolyodott el a fiú az emlékek hatására. Athyla néni is éppen ilyen volt. Rabalyn mosolya máris eltűnt. Jobbat érdemelt annál, mint hogy a tűzben vesszen oda. Bárcsak többet tehettem volna érte, amíg élt! Vettem volna valami szép ajándékot vagy egy nem is tudom. Mondjuk egy házat igazi kerttel. Meg egy selyemsálat. Mindig azt mondogatta, hogy mennyire szereti a selymet.

Jó asszony lehetett mondta Skilgannon kedvesen, mert

megérezte a fiúból áradó szomorúságot. És az hiszem, többet adtál neki, mint gondolod.

Semmit sem adtam neki lopózott keserűség Rabalyn hangjába. Bárcsak hamarabb öltem volna meg Todhét: a nénikém még ma is élne.

Lehet, hogy így lenne, de nincs még egy olyan hiábavaló szó, mint a bárcsak. Bárcsak visszamehetnénk és újraélhetnénk az életünket! Bárcsak sose mondtunk volna meggondolatlan dolgokat! Bárcsak balra fordultunk volna és nem jobbra! A bárcsak haszontalan szó. Hibákat követünk el és már lépünk is tovább. Én olyan döntéseket hoztam, melyek ezrek életébe kerültek. Ennél is rosszabb, hogy tetteim miatt azok, akiket szerettem, rettentő halált haltak. Ha hagynám, hogy a bárcsak ösvényén járjak, megőrülnék. Te remek és erős fiatalember vagy. A nénikéd jól nevelt fel. Szeretetet adott neked, amit te azzal fizetsz majd vissza, hogy szeretni fogsz másokat: a feleségedet, a fiaidat, a lányaidat, a barátaidat. Ez a legnagyobb ajándék, amit a nagynénédnek adhatsz.

Egy darabig mindketten némaságba burkolóztak, és hallgatták a mólónak csapódó hul ámok loccsanását.

Miért vadásznak rád? törte meg végül a csendet Rabalyn.

Olyasvalaki küldte őket rám, aki holtan akar látni.

Ez a férfi nyilván nagyon gyűlöl téged.

Nem: ez a nő szeret engem. De most egyedül étre vágyom, barátom. Sok mindenen el kell gondolkoznom.

Menj vissza a tavernába: ott találkozunk.

Skilgannon még mindig furcsának találta, hogy a Jiannával töltött idő, a rengeteg erőszak, félelem és izgalom dacára milyen élesen emlékszik arra, amikor hazasétáltak a fürdőből.

Miután lóvá tette a megfigyelésére küldött kémeket, kart karba öltve indultak el. A fiú időről időre a lányra pil antott, tekintetét szinte vonzotta az áttetsző sárga ruha. Jiannának kicsi és erős mel ei voltak, a mel bimbók nekifeszültek az anyagnak. Valami olcsó parfümmel il atosította magát, ami elbódította az ifjú érzékeit. Skilgannon magában azt kívánta, bárcsak a valóság is az lenne, amit csak tettetnek.

A fiú az előző nyáron ízlelte meg a szeretkezés örömeit a fürdőben, de azóta senkit sem kívánt úgy, mint most a belekaroló lányt.

És mi a terved? kérdezte társnője, úton hazafelé.

Az ifjú nem tudott tisztán gondolkodni, és ráébredt, hogy gyomrában kel emetlen gombóc ül.

Nos? erőltette a lány tovább a kérdést.

Hazamegyünk a házamba. Majd ott beszélünk próbált Skilgannon időt nyerni.

Mit mondasz majd a szolgáidnak?

Ez jó kérdés volt. Sperian tudott hallgatni, és csak kevés emberrel állt le beszélgetni. A kertész kedvelte az egyedül étet, és megbízható volt. Molaire-t viszont valóságos pletykafészekként tartották számon.

Hova akart Greavas vinni titeket, miután kijutottatok a városból?

Keletre, a hegyek közé. Ott élnek még hűséges törzsek.

És abbahagynád a mellem bámulását? Nagyon zavar.

A fiú elfordította a fejét.

Bocsáss meg, hercegnő!

Jobb lenne, ha nem hívnál így! figyelmeztette a lány.

A fiú megállt, és útitársához fordult.

Általában nem vagyok ilyen fajankó. Bocsáss meg, kérlek! Te vagy a legszebb lány, akit valaha is láttam, és ez összekuszálja a gondolataimat.

Engem Sashannak hívnak felelte a lány, ügyet sem vetve a megjegyzésre. Próbáld meg kimondani!

Sashan.

Remek! Mi van tehát a szolgáiddal?

Azt mondom nekik, hogy a fürdőben találkoztunk, és egy darabig nálam maradsz. Majd közlöm Speriannal, hogy adjon neked megfelelő juttatást. Mondjuk harminc ezüstöt egy hétre. Ez segít majd elaltatni a gyanakvást. A pénzt fogadd el, menj a piacra és vegyél magadnak amit tetszik.

Látom, tudod, hogy mennyibe kerülnek a ringyók, ifjú Olek.

Való igaz, Sashan. És neked is tudnod kell.

A lány buján és reszelős hangon felnevetett.

Ha én ribanc lennék, nem engedhetnél meg magadnak.

Ha ribanc lennél, mindenemet eladnám, hogy veled tölthessek egy éjszakát.

A lány ismét belekarolt.

És nem bánnád meg. Egyetlen rézgarast sem bánnál meg. De hát nem vagyok ribanc. Hogyan akarod

megoldani az alvást?

Rengeteg üres szobánk van.

És mit fognak gondolni a szolgáid? Hazahozol egy ringyót, és azután nem alszol vele? Nem, Olek, nekünk egy szobában kel lennünk. De ez minden, amit együtt teszünk.

Amint megérkeztek, Skilgannon bemutatta Sashant Speriannak és Molaire-nek. A kertész egy szót sem szólt, de a felesége felháborodottan fordult férjéhez.

És te ezt tűröd?

A fiú három hét múlva nagykorú lesz. Ő döntött így.

Szerintem ez il etlenség vetette oda Molaire, majd ügyet sem vetve Jiannára, kiviharzott az előcsarnokból. Amikor a hercegnő is eltávozott a nappali felé, Sperian szúrós pil antást vetett Skilgannonra.

Ő az, akire gondolok? suttogta.

Igen, de semmit ne szólj erről Molaire-nek.

Nagyon meggyőzően fest ebben a sárga tunikában.

Igen.

Ekkor jött vissza Jianna, és rámosolygott Sperianra.

Attól tartok, hogy a feleséged nem kedvel.

Nagyobb gond ez nekem, mint neked, Sashan felelte a kertész. A mai éjjel olyan lesz, mintha egy darázs dongana a fülemben. Kétlem, hogy tudok majd aludni. De miért nem mész ki Olekkel a kertbe? Hozok egy kis enni-

és innivalót.

Miután a szolga távozott, Skilgannon kisétált a lánnyal a kertbe. A nap már lebukott a nyugati fal mögött, és a fák hűs árnyékot adtak. A hercegnő leült egy öblös székbe, és kinyújtotta hosszú lábát. Az ifjú elszakította tekintetét a lány combjáról, és szigorú pil antást vetett a kert virágaira.

Tudja, igaz? szólalt meg Jianna.

Igen. De azt is tudta, hogy Greavas titeket rejteget, és ő

küldött engem Greavashoz. Gyanítottam, hogy Speriant nem fogjuk tudni megtéveszteni, de nem fog beszélni, még Molaire-nek sem.

Bölcsen is tenné, ha hallgatna. Ha a kövér emsére bíznánk a titkot, az olyan lenne, mintha szitával akarnánk vizet merni.

Ő jó asszony fortyant fel Skilgannon. Ne mondj rosszat róla!

A lány arca egy pil anatra elárulta, hogy meglepődött, majd ezt azonnal felváltotta a felvil anó harag, amitől szürke

szeme fagyosan csil ogott.

Megfeledkezel arról, hogy kivel beszélsz.

Sashannal, a ribanccal beszélgetek, aki a házamban él, és harminc ezüstöt kap egy hétre.

A lány félrenézett, Skilgannon pedig szemügyre vehette a profilját. Úgy tűnt neki, hogy bármilyen szögből nézi is ezt az arcot, csak gyönyörűnek látja. Még a rosszul festett szőke haj, és a vörösre színezett halántékrész dacára is káprázatosan nézett ki a hercegnő.

Meddig kell itt maradnom? tudakolta Sashan.

Most még katonák fésülik át a várost, és minden kaput őriznek. Három hét múlva kezdődik az aratóünnep, amikor is kalmárok és földművesek jönnek ide Naashan minden tájáról. Amint az ünnepségnek vége, hazatérnek, és akkor rengeteg ember hagyja majd el a várost. Szerintem akkor jön el a mi időnk.

Akkor még egy hónap?

Legalább.

Hosszú hónap lesz.

Skilgannon korábban még sosem tapasztalta, hogy egy hónap milyen hosszú lehet, de már az első éjszakán ízelítőt

kapott belőle, amikor Jiannával visszavonultak a nyugatra néző, kert fölé magasodó szobájába. Széles, kétszemélyes ágya volt, de mégsem jött álom a szemére: érezte a lányból sütő forróságot. Hajának il ata újra meg újra megcsapta orrát, amikor feltámadt az éjszakai szel ő. A hercegnő az éjszaka közepén felébredt és nesztelenül felkelt az ágyból, az ifjú pedig látta az ablak előtt kirajzolódó meztelen alakját, mire a vágy gyorsan és kínzóan tört rá.

A lány a magasba lökte karját és kinyújtózott, majd uj aival beletúrt hajába. Skilgannon szeme beitta alakját, karcsú derekát, és hosszú, tökéletes combjainak ívét. Jianna otthagyta az ablakot és töltött magának egy kupa vizet. Az ifjú lehunyta szemét és megpróbálta kiűzni a lány képét gondolatai közül, de hasztalan. Érezte, amint Sashan ismét leheveredik az ágyra.

Ébren vagy? kérdezte a hercegnő.

A fiú először arra gondolt, hogy úgy tesz, mintha aludna, de meggondolta magát.

Igen, ébren vagyok. Kényelmetlen az ágy? Nem tudsz benne aludni?

Nem. Anyám jutott eszembe, és hogy viszontlátom-e őt valaha is.

Greavas okos ember, és biztosra veszem, hogy sikerrel jár.

Tudod, anyám mérget hord elrejtve a gyűrűjében. Ha eljönnek érte, lenyeli.

Nálad is van méreg?

Nálam nincs. Én meg fogok szökni, és megbosszulom az apámat. Látni fogom, amint Bokram hatalma megdől.

Nem könnyű feladat ez, Sashan. Bokram a császár támogatója, és még ha sikerül is olyan sereget felállítanod, amelyik megmérkőzhet vele, még mindig szembe kell nézned a Halhatatlanokkal. Őket pedig még sosem győzték le.

Gorben el fog bukni. Túl nagy benne a becsvágy, gőgje pedig az egeket ostromolja. Apám tisztában volt ezzel, de rosszul időzített. Gorben nem fog megállni, és folyatja a terjeszkedést, de egy napon túl messzire megy. A gothirok vagy talán a drenaiak ellen tör majd.

És mi lesz, ha nem bukik el?

A lány felé fordult az ágyban.

Akkor találok rá módot, hogy megnyerjem magamnak.

Egyetlen felesége sem tudott fiút szülni neki, de én megadom neki a fiait. Utána pedig megdöntöm Bokramot.

Nem szenvedsz önbizalomhiányban, de nem hiszem,

hogy Bokram ebben a pil anatban reszket a félelemtől.

Remélem is, hogy nem, hiszen két nőt keres, akik a legjobb esetben is csak múló kel emetlenséget jelenthetnek. Egyedül attól tart, hogy elszököm, és feleségül megyek egy nagy hatalmú herceghez. De még ez sem aggasztja őt túlzottan, mivel nincs olyan herceg, akinek elég vagyona vagy serege lenne a megdöntésére.

Akkor miként arathatsz sikert?

Legalább ötven herceg és törzsfő van, aki szívesen feleségül venne. Egyesítsd őket és elsöprően erős lesz a sereged.

Feleségül akarsz menni ötven herceghez? Szerintem a ribancszerep elvette az eszed.

Malanek azt mondta, hogy értelmes és gyors eszű vagy.

Tévedett volna?

Furcsamód az észjárásomat nem segíti elő, hogy ilyen közel fekszem egy meztelen nőhöz.

A lány nevetett.

Jellemzően férfi vagy! Most viszont aludni fogok. És ezzel hátat fordított neki.

Skilgannonnak sikerült az éjszaka folyamán el-

elszenderednie, de valahányszor a lány megmoccant, ő

mindannyiszor felébredt és álomtalanul meredt a mennyezetre. Amikor pedig a hercegnő egyszer felé fordult álmában, karja az ifjú mellére hul ott, fejét pedig már-már a vál ára hajtotta.

A fiú nem sokkal pirkadat után ébredt fel, kialvatlan szemekkel és fáradtan. Jianna még aludt. Skilgannon egyszerű szürke tunikát öltött és belebújt sarujába, majd leballagott a földszintre. Molaire-t már a konyhában találta, éppen zöldséget aprított a húslevesbe. Az asszony rosszallónak szánt pil antást vetett rá, mire az ifjú odalépett hozzá, és megcsókolta az arcát.

Az apád nem helyeselné jegyezte meg elpirulva a nő.

Az ifjú belenézett Molaire kerek, becsületes arcába.

Talán tényleg nem val otta be.

És szörnyen nézel ki ma reggel. Teljesen elzül öttél.

Skilgannon felnevetett és elhagyta a szobát. Kisétált a kertbe, ahol Sperian az egyik virágágyás mellett térdepelt: levagdosta az elhervadt virágok fejét és kitépdeste a gazt.

Az ifjú segített neki egy darabig, majd mindketten visszabal agtak a házba, ahol lemosták a koszt a kezükről, és nekiláttak a reggelinek. Molaire magukra hagyta őket és átment a mosókonyhába. Skilgannon beszámolt Speriannak a harminc ezüstről, amelyet Sashannak kel

fizetnie.

Ez okos húzás, bár abban nem vagyok biztos, hogy a piacon kel ene csellengenie. Nem hiszem, hogy alkudozott volna élete során.

Szerintem elég jól boldogul majd. Egyébként, figyelik a házat?

Igen, két férfi. Az éjszaka java részét itt töltötték. Gondoltál viszont arra, hogy mit mondasz Boraniusnak, ha visszajönne? Találkozott a lánnyal korábban?

A kérdéstől összeszűkült Skilgannon gyomra.

Nem tudom, majd megkérdezem tőle.

Sperian vágott a friss kenyérből és szelt néhány szelet vastag sajtot, amelyet egy tálcára pakolt.

Te akarod felvinni? kérdezte a fiút.

Skilgannon visszatért a hálószobába. Jianna már felébredt, de még az ágyban feküdt.

Hoztam reggelit üdvözölte az ifjú, mire a lány felült, a takaró lehul t róla és felfedte kebleit. A fiú elkáromkodta magát. Legalább felöltöznél? förmedt rá a hercegnőre.

Ó, egek, ma nagyon ingerlékeny vagy, Olek! Nem aludtál

jól netán? Jianna átvette a tálcát, és némán enni kezdett.

Amikor végzett, odébb rakta a tálcát, és elhagyta az ágyat.

Skilgannon hátat fordított neki, de a lány nevetését így is jól hallotta. Nyugodtan rám nézhetsz, prűd barátom!

bosszantotta tovább a hercegnő, majd belebújt sárga tunikájába, és leült az egyik fonott székbe.

Találkoztál már Boraniusszal? kérdezte tőle a fiú.

A hercegnő megvonta a vállát.

Ez a név nem mond nekem semmit.

Magas és jóképű, aranyszínű hajjal. Malanek tanítványa volt.

Ó, igen, már emlékszem rá! Smaragdszínű a szeme, a szája pedig arrogáns ívű. Miért kérdezed?

Lehet, hogy idejön. Az lenne a legjobb, ha nem látna meg.

Ó, Olek, te túl sokat aggódsz! Egyetlenegyszer találkoztunk, és én akkor szaténba és selyembe voltam öltözve. A hajam sötét volt és tiarámat hetven gyémánt díszítette. Az arcom ki volt festve, ő pedig mindössze a kezemet csókolta meg, majd figyelme azonnal az apám felé fordult, akire kétségbeesetten igyekezett jó benyomást tenni.

Boranius akkor sem bolond. Az emberei most is figyelik a

házat.

Akkor jobb lesz, ha engedem, hogy meglássanak.

Elmegyek a piacra, te pedig adj pénzt! Veszek magamnak egy nyakláncot és új ruhát.

Láthatóan remekül érzed magad.

A lány mosolya erre eltűnt.

Mit szeretnél, Olek? Azt, hogy a szobában ülve szenvelegjek és remegjek, várva az erős férfiakat, akik majd megmentenek? Vagy sikerrel járok, vagy elfognak és megölnek. Nincs olyan ember a világon, aki megrémítene.

Nem engedem, hogy legyen ilyen. És igen, jól érzem magam attól, hogy a piacra mehetek, mert ez olyasmi, amit még sosem tettem. Sétálni fogok a napsütésben, és élvezni fogom a szabadságot. Sashan vagyok, a lotyó. És Sashannak, a lotyónak nincs félnivalója sem Boraniustól, sem senki mástól.

A fiú egy pil anatig csak némán nézte a lányt, majd bólintott és meghajolt.

Kivételes nő vagy ismerte be.

Igen, az vagyok. És most mesélj a piacról!

Egy darabig beszélgettek az alkudozás fortélyairól, és hogy sosem szabad kifizetni az elsőnek megadott árat. A fiú

figyelmeztette a lányt, hogy ne menjen olyan helyekre, ahova nőket nem engednek be: szerencsebarlangokba, tavernákba és köztemplomokba.

A nők nem léphetnek be templomokba? álmélkodott a hercegnő.

A főkapun nem. Oldalt vannak viszont a karzatra vezető

bejáratok. A nők azonban nem mehetnek az oltárhoz, és nem ülhetnek az oltár csarnokában.

Ez nevetséges! dühöngött a lány.

És az épületben tilos beszélgetniük mosolygott Skilgannon.

Jianna szürke szeme összeszűkült.

Ezt megváltoztatom, amint trónra lépek.

Skilgannon emlékezett, hogy milyen boldogan figyelte az otthonát elhagyó lányt, akinek szőkére fakított haján megcsil ant a napsugár, és olcsó sárga tunikáját ragyogó arannyá változtatta. A hercegnő kissé túlzásba vitte csípője ringatását, és rámosolygott minden szembejövő férfira.

Kiváló előadás volt: az önteltség és a bátorság szülte.

A mólón álldogáló Skilgannon felpil antott a holdra, és azt suttogta:

Sosem volt még hozzád fogható nő, Jianna.

A nap hosszúra nyúlt és sok feszültséget hozott Jiannának, Naashan királynőjének. Nem sokkal pirkadat után vette kezdetét, amikor is elolvasta a terjengős beszámolókat a matapeshi, panthiai és opáli harcmezőkön történtekről. A jelentésekben súlyos veszteségekről tettek említést, főként Opál dzsungeleiben, de csapatainak ennek el enére sikerült elfoglalnia a három fő gyémántbányát. A drágakőrakományokból Jianna még több vasat vehet Ventriából, és fegyvereket a kiváló gothir kovácsoktól. A jelentések elolvasása után négy észak-naashani herceggel reggelizett, akik embereket ígértek a Tantria elleni eljövendő csatákra. Miután ezzel is megvolt, találkozott tanácsosaival és tanácsadóival, el enőrizte az adóbevételekről szóló beszámolókat és a kincstár helyzetét.

Mostanra már alkonyodott, de a királynő még mindig nem fáradt el, így sétált egyet a testőrével a sarkában a Királyi Kertekben, amelyeket hosszú fémpóznákon álló lámpások világítottak meg. Mögötte ott lépkedett a királynő

lovasainak kapitánya, Askelus, egy magas és félelmetes férfi, mel ette pedig az egykori kardmester, az inas testű

Malanek. Mindkét alak keze kardjuk markolatára csúszott,

amint kiértek a nyíltabb terepre. Jianna felkacagott.

Úgy tartja a mondás, hogy a mennykő kétszer nem csap le ugyanarra a helyre.

Túl sokat kockáztatsz, fenség felelte Malanek.

A holdfény árnyékokat vetett az arcára, amitől vonásai csak még mélyebbnek tűntek. Mivel már nem volt többé küzdelmet oktató kardmester, megnövesztette haját, bár a körülményesen felfelé fésült taréj és a lófarok megmaradt, ami egyben azt is jelezte, hogy ő az uralkodó bajnoka.

Haját feketére festette, de ez az aprócska hiúság nem érdekelte a királynőt. Kedvelte az öreg harcost.

Minden kockázatot nem kerülhetek el, Malanek. És nézd csak, nem viselem talán az általad készített gyűrűs vértet?

De igen, és remekül is áll neked, fenség. Mellesleg, szerintem egyedül ez az oka annak, hogy viseled.

Jianna szótlanul sétált tovább, bár tudta, hogy a férfinak igaza van. A combközépig érő ezüstvért, amelyet puha birkabőrrel béleltek, és vastag, domborodó övvel egészítettek ki, remekül kiemelte keskeny csípőjét, és mozgás közben fényesen csil ogott. Jianna érezte, hogy két kísérője egyre feszültebb, ahogy közelednek az Álmok Tavához, a hatalmas márványmedencéhez, amelynek közepén egy káprázatosan gyönyörű nőt ábrázoló szobor állt. A nőalak az ég felé emelte a kezét, amelyre egy kígyó

tekeredett. A szobor Jiannát ábrázolta, a királynő pedig gyakran kereste fel a kertet, és mindig megállt itt, hogy megcsodálja saját magát.

Két nappal ezelőtt azonban a közeli bokrok közül két orgyilkos rontott rá, akik a palotaszolgák ruháját viselték.

Azon az éjszakán csak Malanek volt vele, aki azonban kora ellenére hihetetlenül gyorsan reagált egy pil anat alatt előrántotta szablyáját és elál ta a támadók útját. Az elsőt megölte, de a második elrohant mel ette, és felemelve kését, megrohanta Jiannát. A királynő azonban felugrott a levegőbe, és csizmás lábával arcba rúgta, amitől az orgyilkos hátratántorodott, Malanek pedig hátba szúrta. A férfi felsikoltott és elzuhant. Sajnos a sebe túl mély volt, és halálosnak bizonyult: a val atás során belehalt a sérülésbe, anélkül, hogy elárulta volna, ki küldte.

Két év alatt ez volt a negyedik merénylet.

Jianna tekintete a szoborra tévedt.

Ő még akkor is gyönyörű lesz, amikor én már vénséges banya leszek kesergett.

Igen, de ő sosem fog lovagolni, és sosem látja a napnyugtát felelte Malanek. És sosem ismeri meg a nép imádatát.

Az imádat jön és megy. Az emberek virágokkal borították el a ventriaiakat és koszorút akasztottak Bokram lovának

nyakába. A nép szeszélyes jószág.

Elérkeztek a Jianna magánlakrészét határoló magas falhoz és az utolsó kapuhoz. Az Askelus válogatta két őr tisztelgett és meghajolt.

Ki van bent? szólította meg egyiküket a kapitány.

A királynő négy tanácsosa, öt udvarhölgy, a vak hárfás és a Mel icane-ból jött lovas. A ventriai nagykövet kihallgatást kért: az ő futárja a karzat előtt várakozik.

Az őrök kinyitották a kaput, Jianna pedig besétált.

Elküldjek mindenkit? tudakolta Malanek.

Kérd meg Emparót, hogy várjon. Később még szeretnék gyönyörködni a hárfajátékában. A ventriai nagykövetet holnap reggel fogadom, még a tanácsülés előtt. Te kísérd el: együtt fogunk reggelizni. Időközben megérkeztek a királynő szobáihoz vezető ajtóhoz. A Mellicane-ból jött lovast most azonnal fogadom. Askelus, te még velem maradsz.

A magas harcos bólintott, és belökte a királynő

lakosztályába nyíló ajtót. Odabent lámpások égtek, fényük megcsil ant a selyemhuzatú kanapékon és díszesen faragott székeken. A fehér selyembe öltözött öt udvarhölgy felál t, és pukedlizett a királynő előtt.

Mindannyian lepihenhettek bocsátotta el őket egy kézmozdulattal Jianna, mire a nők ismét pukedliztek és távoztak. Malanek velük ment, majd egy csapott vál ú tiszttel tért vissza. A királynő a férfira nézett és látta, hogy milyen fáradt a szeme. A katona meghajolt, és várt.

Hosszú út ál mögötted, uram? szólította meg az uralkodó.

Igen, fenség. Tizenöt nap alatt nyolcszáz mérföldet tettem meg. Mel icane az összeomlás szélén ál .

Mit sikerült még megtudnod?

Az összes iratot magammal hoztam, fenség: jelentéseket azokról, akik hűségesek ügyedhez, és azokét is, akikkel el kell majd bánni. Mindet átadtam Malaneknek.

Majd elolvasom, és akkor ismét hívatlak mondta Jianna, aki képtelen volt visszaemlékezni a férfi nevére. De miért vártál rám ma este?

Híreim vannak Skilgannonról, fenség.

Meghalt?

Nem, fenség. Még azelőtt elhagyta a templomot, hogy a lovasok megérkeztek volna. Úgy gondoljuk, Mellicane felé tart.

Nála vannak a kardok?

Egy kisvárosban olyan embereket ölt, akik a helyi templomot akarták megtámadni. Úgy értesültünk, hogy a kardokat a támadóktól vette el.

Ennek el enére, nála lesznek a kardok.

Nehéz elhinni, hogy pap lett belőle szólalt meg Askelus, Miért? kérdezett vissza Malanek. Skilgannon mindent szenvedél yel eltelve űz. A szenvedély pedig a Forrás ajándéka.

Askelus megvonta a vállát.

Skilgannon harcos, és nehéz elképzelni, amint olyan spirituális badarságokat hord össze, hogy a szeretet mindent legyőz, bocsáss meg azoknak, akik gyötörnek.

Ostobaság az egész! A katonák győznek le mindenkit, és ha megölöd azokat, akik gyötörnek, akkor megszabadulsz a kínoktól.

Mindketten hallgassatok el! förmedt rájuk Jianna, és figyelme visszatért a hírnökre. Ki jár Skilgannon nyomában?

Üzenetet küldtem a mellicane-i követségre, hogy figyeltessék. Ott van még az eredetileg Skepthiába küldött húsz lovas, és van egy kiváló orgyilkos, akivel felvehetjük a

,

gy

gy

,

j

kapcsolatot. Milyen parancsot küldjek?

Ma éj el gondolkodni fogok rajta. Gyere vissza reggel!

Jianna egy kézmozdulattal elbocsátotta a férfit. Távozása után a királynő leült egy selyemhuzatú kerevetre, és elmerült gondolataiban.

Askelus és Malanek némán vártak. Végül az uralkodó rájuk pil antott.

Nos? Mondjátok, mit gondoltok? Egyik férfi sem szólalt meg, mire Jiannának elnehezült a szíve. Annyira rettenetesnek tűnök még a régi barátoknak is? Gyerünk, Malanek, beszélj!

Az idős kardmester sóhajtott, majd nagy levegőt vett.