/ Language: Hungary / Genre:antique

A pokol pereme

Dell


DARREN SHAN

A POKOL PEREME

Város-trilógia: második kötet

Fordította SZIKLAI ISTVÁN

DARRENSHAN

A POKOL PEREME

Város-trilógia: második kötet

Nyitott Könyvműhely Budapest, 2011 Copyright © Darren Shan 2008

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Hell’s Horizon

HarperVoyager, London, 2008

Basnak, Biddynek és Liamnek

- az én személyes chakanáimnak BBÉ (Bűzös Belsőségek Érdemrendje) Helen Johnstone-nak

- a publicisták Paucar Wamijának

A szerkesztőknek:

Sarah Hodgsonnak – a jelen Ford Tassójának Simon Spantonnak – a múlt Frank Weldjének

és a Christopher Little rend többivillac

jának

PROLÓGUS

SZOBASZERVIZ

A

Skylight Hotel 812-es szobájában egy haldokló nő hevert. Hason feküdt az ágyon, meztelenül és megszaggatott testtel. Hátát húscafatokra hasogatták. Sebeiből sötét színű vér csorgott, lefolyt az oldalán és összegyűlt alatta, az összegyűrődött lepedő ráncaiban. Egy pók mászott az arcára, de mikor megérezte a halál leheletét, gyorsan biztonságosabb helyre menekült.

Egy szobalány lépett be. Tenyeres-talpas, középkorú nő volt. Azonnal észrevette a vérben úszó testet. Mindenki más sikoltva kirohant volna. Ennek a hölgynek azonban a halál semmi újdonságot nem jelentett.

Halkan becsukta maga mögött az ajtót és közelebb lépett a testhez. A közelben egy véres kés hevert. A nő gumikesztyűt viselt ugyan, de nem nyúlt hozzá. Ehelyett megállt a tetem felett, és szakértő tekintettel szemügyre vette.

Letérdelt, és két ujját az áldozat nyakához érintve ellenőrizte, van-e pulzusa. Semmi. Már éppen távozott volna, amikor…

Enyhe vibrálás. Erővel felfeszítette az egyik szemhéjat. A pupilla kitágult a fény hatására, és amikor elvette az ujját, a szemhéj megrezzent, a haldokló szája pedig szinte észrevehetetlenül, de fájdalmasan megvonaglott.

A szobalány a homlokát ráncolta, majd felemelte a kést és szemügyre vette a sebeket. A szív mellettit választotta. Odahajolt, és a húst ujjaival széthúzva a sebbe illesztette a penge hegyét, hogy aztán finom köröket írjon le vele, mialatt másik kezével leszorította a nőt, míg meg nem érezte, hogy a test utoljára rándul össze.

Ellenőrizte a pulzusát, megnézte a szemét, az ajkát. Halott volt.

A szobalány ledobta a kést, bement a fürdőszobába, le

mosta a vért kesztyűjéről, majd összegyűrve a zsebébe tömködte. Az ajtóhoz sétált, kinyitotta, összeborzolta a haját, vett egy nagy levegőt, majd sikoltozni kezdett, felriasztva a vendégeket és a személyzetet.

ELSŐ RÉSZ

Ő A BARÁTNŐM

1

Bill felcsévélte a zsinórt és horgot váltott. Péntek

óta horgásztunk, és minden erőfeszítésünk dacára csak egy alultáplált pisztrángot tudtunk felmutatni, amit máskor viszszadobtunk volna.

–Gondolod, hogy a csere meghozza a szerencsénket? – érdeklődtem.

– Valószínűleg nem – sóhajtott fel Bill, és megigazgatta dzsekije gallérját. Nem érezte jól magát. Míg én boldogan elvoltam azzal, hogy csak ücsörgök és fagyoskodom, Bill követelőző horgász volt, aki türelmetlenné vált, amint a dolgok nem a szája íze szerint alakultak. – Én mondtam neked, hogy rossz pillanatot választottunk.

– Hagyd abba a nyavalygást! – torkolltam le. – Mit csinálnál egyébként? Olvasgatnál vagy a petárdáidat babrálnád a pincében? Itt legalább friss levegőn vagyunk.

–Jó messzire eljöttünk ezért – zsémbelt Bill.

– Itt ez a csodás kilátás is – intettem a patak menti fák és a mezők felé. A távolban látszott a Város égre rajzolódó sziluettje, de ez nem sokat vont le a táj szépségéből.

Bill arcvonásai ellágyultak.

– Tudod, mit kellene csinálnunk? Építeni valahol egy viskót és odaköltözni. Aztán alkonyattól pirkadatig horgásznánk.

– Jól hangzik, Huck Finn.

Bill elmosolyodott és megrángatta a zsinórt.

–Meg kéne csinálnunk.

–Melletted állok a végsőkig.

–De nem fogjuk, nem igaz?

–Nem bizony.

Olyan nyomorult képet vágott, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül.

–Városi srácok vagyunk. Még egy pisilésnyi időt sem bírnánk ki a vadonban.

– Beszélj csak a saját nevedben! – horkant fel, de tudta, hogy igazam van. Bill élvezte a városi életet. Ha elkerülne a nyüzsgő nagyvárosból, elsorvadna, majd meghalna.

Egy ideig hallgattunk, az egyszerű vidéki élet vonzerején mélázva. Aztán Bill belerondított.

– Hogy van a Kardinális?

–Tudod, hogy nem sokat látom – dörmögtem.

–Még nem késő kilépned. Rengeteg biztonságis munka van. A te tapasztalatoddal lehetnél akár…

– Bill, ne!

Felhúzta az egyik szemöldökét.

–Nem birizgál a lelkiismeret, Al?

–Ezt korábban már megbeszéltük. Szeretem a munkámat és nem fogok kilépni.

– És mi lesz, ha egy nap arra kérnek, ölj meg valakit? Felsóhajtottam és belenéztem a hideg, éjszakai vízbe.

–Talán már meg is kértek rá – mondta Bill halkan. Nem törtem meg a csendet.

–Öltél már annak a szörnyetegnek, Al?

Ránéztem.

–Tényleg tudni akarod?

Bill beharapta az alsó ajkát, szemügyre vette az arcomat, és megrázta a fejét.

–Nem. Azt hiszem, nem.

Bill zsaru volt. Én egy gengszternek dolgoztam. A barátságunk remekül működött mindaddig, míg nem került köztünk szóba a munka. Most is csak azért hozta fel a témát, mert hosszú volt a hétvége és bosszús lett.

Az órámra néztem.

–Szólít a hétfő reggel. Hamarosan indulnunk kell, ha meg akarjuk előzni a csúcsforgalmat.

– Ki kellett volna vennem egy szabadnapot, mint neked – felelte Bill bánatosan. Feltekerte a zsinórt, és nekiállt leszerelni a botját. Felállt és a város felé nézett.

–Jön a köd.

Hunyorogva figyeltem, ahogy a vastag zöld ködtakaró kupolaként borul a városra. Messze földön híres volt a titokzatos zöld köd, mely véletlenszerűen jelent meg, gúnyt űzve a meteorológiából.

–Pompás! – nyögtem fel. – Ez pár órával megdobja majd az utazást.

–Az utak ilyenkor viszonylag nyugisak. A köd nem tart fel minket sokáig. Akarod, hogy vezessek?

–Idefelé te vezettél. Most rajtam a sor.

– Tudom, de a kocsi az enyém. Nem akarom, hogy felgyűrd egy fára. Ha úgy gondolod, szívesen beülök a volán mögé.

Megráztam a fejem.

–Nem kell.

–Ebben az esetben megjutalmazom magam még egy sörrel.

Míg Bill felnyitott egy újabb dobozt, én nekiláttam elpakolni. Nem tartott sokáig. Megkérdeztem, akarja-e a pisztrángot, de azt felelte, legyen csak az enyém. Jég közé tettem és a felszereléssel együtt elraktam.

Ismét a lassan teljesen ködbe vesző, messzi város felé pillantottam. Aki nem ismerte a vidéket, már észre sem vette volna. Azt hihette volna, valami párás tavat lát.

–Úgy fest, tartós lesz.

– Jaja – bólintott Bill, miközben összetekert egy hálózsákot és a kocsi hátuljába gyömöszölte. – Akár még csúnya is lehet.

Amint hazaértem, bezuhantam az ágyba. Mivel kivettem egy szabadnapot, hogy legyen egy hosszú hétvégém, kikapcsolva hagytam az ébresztőórát, és sokáig aludtam – ezt a luxust ritkán engedhettem meg magamnak. Tizenkettő körül ébredtem, és a következő órát az ágyban heverészve töltöttem, a város kinti zaját hallgatva. Nem volt olyan nyüzsgés, mint máskor – a köd rengeteg embert távol tartott az utcáktól.

Bekapcsoltam a rádiót, ahol a műsorvezető éppen egy aranyeres nővel beszélgetett, aki torkig volt vele, hogy megbélyegzik. Szeretett volna egy olyan társaságot létrehozni, ahol nyíltan meg lehet beszélni az ilyen dolgokat, szégyenkezés nélkül. A műsorvezető melléállt, és arra bátorította a hallgatóit, hogy ők is osszák meg velük – ahogy elegánsan fogalmazott – az ánusz-problémájukat.

Szörföltem kicsit az adók között. Az egyiken pár politikus épp a ködről vitázott. Valamelyikük tudni akarta, miért nem tesznek többet azért, hogy megkönnyítsék a polgárok életét az ilyen ostromállapot idején. Még több erős fényű utcai lámpát követelt, pótbuszokat és vonatokat, házhozszállítást a nyugdíjasoknak és az egyedülálló anyáknak.

Nem vártam meg az ellenérveket. Mindet hallottam már korábban. Valahányszor leszállt a köd, mindig behívták ezeket az idiótákat a rádióba. Ha folytatom a keresést, ráakadhattam volna a halk szavú Akárkicsoda professzorra, aki éppen azt magyarázza, hogyan keletkezik a köd, várhatóan meddig fog tartani, és hogy mit kellene tennie a hatóságoknak, hogy megakadályozzák jövőbeni megjelenését.

Kikapcsoltam a készüléket és kimentem a mosdóba. Ittam egy kis vizet, előbányásztam egy jó könyvet, felkapcsoltam az olvasólámpám, és leültem, hogy eltöltsek pár órát a csillogó szajhák és az acélos tekintetű hősök világában.

Kora délután feltárcsáztam Ellent.

–Mizújs? – tudakolta.

–Csak érdeklődöm, hogy áll-e még a ma este?

Korábban megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk az Arany Holdban. Az egész heti keresetem rá fog menni, de Ellenért megérte.

–Miért ne állna? – csattant fel.

–Mostanában nagyon elfoglalt voltál. Gondoltam, esetleg visszakozol.

–Elfoglalt

voltam.

De nem vagyok rabszolga. Ott leszek. Mondjuk kilenckor?

–Kilenckor – egyeztem bele, és már le is tette a kagylót.

Ezután Nicet hívtam. Ő is el akart jönni velünk horgászni, és mikor mondtam neki, hogy csak srácok lesznek, felhúzta az orrát. El akartam vele rendezni az ügyet, de nem vette fel. Addig hagytam kicsengeni a telefont, míg be nem kapcsolt a hangpostája, aztán bontottam a vonalat – utáltam üzenetet hagyni.

Kivettem a pisztrángot a hűtőből, végigmértem és nagyot sóhajtottam. Időpocsékolásnak tűnt megpucolni és megsütni egy ilyen vacak kis halacskát, de kidobni sem akartam – nem úgy neveltek, hogy szemétbe vágjam a finom kaját. Úgyhogy munkához láttam.

Épp a fejét nyiszáltam le, mikor észrevettem, hogy van valami a szájában. Szétfeszítettem az állkapcsát, és egy kerek, fekete golyót találtam benne. Kirángattam, megmostam és a fény felé fordítottam. Tiszta fekete üveggolyó volt, az oldalán két féregszerű, aranyszínű kacskaringó tekergőzött lefelé. Értetlenül bámultam – hogy kapta be a pisztráng a csalit, mikor teli volt a szája?

Az üveggolyót a kenyértartó feletti polcra raktam, és nekiláttam a sütésnek.

Néhány órával később, már a kicsiny gardróbomból előkapott, különleges alkalmakra tartogatott, elegánsan sportos ruhámban feszítve, leintettem egy taxit, hogy találkozzam a nemrégiben jogerősen is exszé vált nejemmel.

A köd kezdett felszállni, hamarabb, mint amire számítani lehetett, így a taxi jó időt futott, és én korán érkeztem. Kedvenc éttermünk, az Arany Hold előcsarnokában vártam meg Ellent. Az árak ugyan meredeken felszöktek azóta, hogy itt randizgattunk, de ezen kívül nem sok minden változott. Ez a hely egyike volt a kevés fizikai kapocsnak köztünk és a boldogabb múlt között.

Ellen pontban kilenckor érkezett, tündöklően elegánsan. Arcon csókolt és megölelt. Az előcsarnokban várakozó többi férfi elzöldült az irigységtől. Ezért volt nagyszerű ilyen helyeken vacsorázni vele – lehet, hogy az ilyen alkalmak úgy megkopasztottak, ahogy a birkákat szokás, de még mindig a város legszebb nője fűzte a karját az enyémbe.

–Felvehettél volna egy öltönyt – jegyezte meg kritikusan, mikor elengedett.

– Ha öltönyt vennék, akkor el kellene kezdenem borotválkozni, mindennap mosakodni és hetente egyszer alsógatyát váltani.

– Ez pedig még a rémesnél is rémesebb lenne – mosolyodott el, és megigazgatta a nyakkendőmet. – Ezt az inget én vettem?

–Valószínűleg.

Minőségi, sötétlila szaténing volt. Persze, hogy ő vette, én utáltam az átkozottat, és egyébként fel nem vettem volna.

– Illik hozzád – dünnyögte. Aztán elindultunk befelé. Egy alacsony pincér az asztalunkhoz kísért minket. Még le sem ültünk, és az étlapot se kellett megnéznünk, de már tudtuk, mit rendeljünk. A régi szép időkben mindig két-három üveg borral öblítettük le a fogásokat, de most csak ásványvizet kértünk.

– Jól sikerült a horgászás? – érdeklődött.

–Ne is kérdezd! – nyögtem fel.

Munkáról beszélgettünk – főként Ellenéről, mivel sosem szeretett az Osztagról hallani – meg a régi barátokról. Egy szó sem esett alkoholista múltamról vagy azokról az esetekről, amikor megcsaltam. Ellen nem szeretett így bosszút állni vagy kínozni az embert.

Az én hibámból nem működött a házasságunk. Seggfej voltam. Túlságosan lekötött a munkám. Végtelen órákat töltöttem el a haverokkal iszogatva. Félrekeféltem. Olcsó kelléknek tekintettem Ellent. Neki pedig nem kellett ez a szar. Gyönyörű, intelligens, sikeres nő volt, aki kedvére válogathatott a férfiak közül. Engem választott, mikor még fiatal és szenvedélyes voltam, mikor kész voltam figyelni rá, és ott voltam, mikor szükség volt rám. Aztán, mikor rákaptam a piálásra és pöcsként kezdtem viselkedni, dobott, ahogy azt minden normális nő tenné.

Megérkezett a kaja, és mi nekiláttunk. Mindig egészséges étvágyunk volt, így egyikünk se mondott sokat, míg ki nem ürültek a tányérok.

Körülnéztem az étteremben és felfigyeltem rá, hogy milyen kevés itt a magamfajta. A Városban mindenféle bőrszínű és hitvallású ember megtalálható, de ha valaki azt hiszi, hogy nincs éles választóvonal a fehérek és a feketék között, álomvilágban él. Az Arany Holdban – ezen a drága és menő helyen – úgy kilógtam a többiek közül, mint egy transzvesztita a templomi kórusból.

–Mi a különleges alkalom? – böfizett egy aprót Ellen.

–Semmi. Csak kedvem támadt eltölteni egy estét álmaim asszonyával.

–Ne etess, Jeery! – förmedt rám. – Tudom, hogy működik az agyad: semmit se nem csinálsz ok nélkül.

A se nem szókapcsolat a mi közös tréfánk volt.

– Utoljára akkor hoztál étterembe, mikor kimondták a válást. Pénz kell? Képviselet? – Ellen a város egyik legjobb ügyvédi irodájában dolgozott.

– Tudod, hogy ilyennel nem keresnélek meg.

Feldúlt, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe jutott.

–Csak vicceltem – tette rá apró, fehér kezét nagy, fekete bütykeimre. – Ne kímélj, Al!

Elmosolyodtam, megfordítottam a kezem, és megcsiklandoztam a tenyerét, ahogy szerette.

– Tudod, milyen nap van ma?

–Hétfő.

–Hat hónap telt el azóta, hogy jogerősen is elváltunk.

A homlokát ráncolva számolt.

–Az pénteken volt, nem?

–Igen, de a dátum ugyanaz.

Vállat vont.

–Ha te mondod… A mai nap tehát… a félévfordulónk?

– Aha. Próbáltam nem törődni vele, de beleette magát a dátum a fejembe, és úgy éreztem, meg kellene emlékeznünk róla.

– Fura pasas vagy, Jeery.

–És erre csak most jöttél rá?

–Ez, ugye, nem valami trükk, amivel megpróbálsz visszaférkőzni a kegyeimbe? – kérdezte gyanakodva.

– Arra gondolsz, hogy leitatlak, megpendítem a régi szép napok húrjait, és remélem, hogy felcipelsz a lakásodba, ahol hempergünk egyet a szénában?

Bólintott.

–De, pontosan erről van szó.

Felemeltem ásványvizes poharamat és az övéhez koccintottam.

– Fenékig! Még pár ilyen és szárnyra kelek.

–A szárnyra kelésre! – vigyorgott rám.

Elidőztünk a desszert felett, átbeszéltük az elmúlt hat hónapot. A válás kimondásakor már közel két éve éltünk külön, szóval nem volt egy friss élmény. Addigra már összeszedtem magam, és Ellen is rég megbocsátott nekem, mire az egyik kollégája meghúzta köztünk a végső, jogi választóvonalat.

–Találtál már új csajt? – kérdezte Ellen, ahogy a vacsora a végéhez közeledett.

–Senki sem pótolhat téged – feleltem és bevetettem a bociszem trükköt, mire hozzám vágta a szalvétáját.

– De komolyan.

Eszembe jutott Nic és elmosolyodtam.

–Akadt néhány akcióm, de semmi komoly. És te? Felsóhajtott.

– Manapság csak házas, középkorú ügyvédek zaklatnak, akik azt hiszik, könnyű préda vagyok a válásom miatt. Csak azért hajtanak, hogy lefektessenek.

A pincér hozta a számlát, én pedig igyekeztem úgy rendezni, hogy közben ne is nézzek az alján szereplő összegre. Ellen felajánlotta, hogy fizeti a felét, de visszautasítottam. A házasságunk utolsó pár évében nem törődtem vele túl sokat. Tartoztam neki egy-két vacsorával.

– És innen merre tovább? – kérdezte.

–Vissza, a lakásomba.

–Ali még ott dolgozik a földszinten?

Bólintottam.

– Mondd meg neki, hogy valamelyik nap beugrom hozzá egy bagelért.

A házasságunk felbomlása után visszaköltöztem abban a bérházba, ahol friss házasokként éltünk. Szép időket töltöttünk ott együtt, bármilyen szegények is voltunk.

–Én fizetem a taxit – mondta Ellen, mikor már kint, az utcán leintett egyet.

–Rendben. De én gyalog megyek.

–Biztos? A köd helyenként még nagyon sűrű. Könnyen elgázolhatnak.

–Vállalom a kockázatot.

Arcon csókoltam.

–Viszlát, Ellen!

–Viszlát nemsokára! Nem kell ám a különleges alkalmakra várnod, hogy rám csörögj. Érted?

–Értem.

–Remek!

Egymásra mosolyogtunk, majd elváltunk. Megvártam, míg a taxi eltűnik a ködben, aztán elindultam. Mikor hazaértem, fogtam az üveggolyót a konyhában és magammal vittem az ágyba. Hosszú-hosszú időn át tanulmányoztam, ujjaimmal simogatva az aranycsíkokat, és végül úgy aludtam el, hogy a bal tenyerembe szorítottam. De mikor reggel felébredtem, eltűnt, és bár mindent tűvé tettem érte, sehol sem találtam meg. Az éjszaka árnyai magukkal vitték.

2

K

edd reggel. Vissza a munkába. Bebicikliztem a Shankarba reggelizni. A Kardinális alkalmazottainak egyik extra juttatása az ingyenes étkezés a

Shan-karban. Nem számítottam itt törzsvendégnek – reggel legtöbbször csak bekaptam egy bagelt Alinál vagy egy szendvicset már a melóban de hetente néhányszor azért szerettem bekukkantani.

Hátul parkoltam le. A bringám volt az egyetlen közlekedési eszközöm. Mindenhova biciklivel jártam, hacsak nem az Osztaggal kellett mennünk valahová. Akkor kezdtem el kerékpározni, mikor megbüntettek, mert részegen vezettem, még évekkel ezelőtt. Annyira élveztem, hogy azután is ragaszkodtam hozzá, mikor visszakaptam a jogsimat.

A Shankar egy nagy, osztatlan terű, emeletes étterem volt (a felső szint padlóját üvegből készítették) spártai dekorációval. Leonora Shankar híres volt a minimalizmusáról.

Kiszúrtam egy csomó osztagost az ajtó mellett, az egyik asztalnál, és csatlakoztam hozzájuk. Csak Jerry és Mike tartozott az én műszakomhoz, de a többségüket ismertem. A Kardinális személyi hadseregének legtöbb tagja megismerte egymást az évek során. Nem voltunk olyan sokan, és mind a Városhoz tartoztunk, így zárt csoportot alkottunk.

– Hát visszatértél a nyaralásból! – köszöntött Jerry felemelt korsóval. Erre mind kérdezgetni kezdtek, hogy merre jártam, én pedig egy kellemes negyedórát töltöttem el annak ecsetelésével, hogy milyen volt a horgászás.

– Bárcsak veletek lehettem volna! – mondta egy Oi-sin nevű, szomorú szemű srác. – Újév óta szinte csak hétvégén dolgozom. Hét közepén elutazni meg nem ugyanaz.

–Válts műszakot! – javasolta valaki.

– Nincs értelme. Az asszony is hétvégén dolgozik. Ha nélküle töltenék el egy hétvégét valahol, még azt hinné, valami mocskosat csinálok.

– A nők nem értenek a horgászáshoz – bólogatott Mike. – Fiatalkoromban én is eljártam. Valahányszor hazamentem, a csajom mindig átkutatta a cuccomat, bizonyíték után kutatva. Belebetegedtem a dologba, úgyhogy végül felhagytam az egésszel. Pedig inkább vele kellett volna felhagynom…

Erre mind dörmögtünk valamit a nők viselt dolgairól. Megérkezett a kávém és a pirítósom, és nekiláttam. Mindig könnyű reggelivel indítottam a napot.

–Történt valami a távollétemben? – érdeklődtem.

–Belépett pár új fiú – tudatta velem Jerry. – Már túl vannak a betanításon.

– Tasso és Weld pedig megint belekezdtek – tette hozzá Mike. Ford Tasso volt a Kardinális jobbkeze, és régebben ő vezette az Osztagot. Frank Weld évekkel ezelőtt átvette tőle az irányítást, de Tasso továbbra is úgy gondolt az Osztagra, mint az ő „embereire” és állandóan bírálta Franket amiatt, ahogy bánik velünk. Nem volt bajom Frankkel, de Tassót meg kedveltem, és be kell valljam, az élet érdekesebb volt, mikor még ő volt a góré.

–Ezúttal mi miatt? – érdeklődtem.

– Múlt pénteken kinyírtak valami spinét a Skylight-ban – mondta Jerry. – Engedély nélkül. A Kardinális dühbe gurult. Letolta Tassót, aki letolta Franket. Ezek ketten egész hétvégén egymással ordibáltak. Tasso azt hajtogatta, hogy senki sem juthatott át az Osztagon, amikor még ő volt a főnök. Frank meg megint a Skylight biztonsági intézkedéseiről dumált.

Frank azóta akarta megerősíteni a Skylight biztonsági rendszerét, mióta átvette Tassótól. Az épület egyike volt a Kardinális kulcsfontosságú létesítményeinek, itt laktak az alkalmazottai és az ügyfelei közül is sokan, mikor a Városban tartózkodtak. Ám eltérően a Pártközponttól – ami lényegében atombiztos volt – a Skylightot gyengén őrizték. A Kardinális így szerette – a vendégei így jobban el tudtak lazulni –, de Frank gyűlölte ezt a rendszert, és mindig elő is hozta a dolgot, mikor valami balul sült el.

–Lefogadom, hogy egész héten minket fog cseszegetni – sóhajtottam fel.

– Mi már egy álló napja kapjuk az osztást – bólintott Jerry.

– A tegnapi nap „a legkibírhatatlanabb hétfő”-ként vonul majd be a történelembe. Mázlid, hogy kihagytad.

– Ja – nézett az órájára Mike és felhajtotta – italát de még rosszabb lesz, ha még el is késünk. Elég a legapróbb indok és már nekünk is esik. Induljunk!

–De még van egy fél óránk – tiltakoztam.

–Szerinted érdekelni fogja ez Franket? – felelte Mike. – Tegnap tíz perccel korábban értem be és majdnem kihajított.

– Pompás ismét itt lenni – zsémbeltem, majd felhajtottam a kávémat és felmarkoltam az utolsó szelet pirítóst. – Az okés, ha beteszem a bringám a furgonod hátuljába és veletek megyek, srácok? – szóltam oda Jerrynek. A furgonja volt az érzékeny pontja, úgyhogy normális esetben biztosan megvétózott volna egy ilyen kérést. Most azonban megesett rajtam a szíve, és még segített is betenni a kerékpárt, nehogy megkarcoljam a kocsi festését.

Frank már a belépéskor kiszúrt minket, és látványosan az óráját kezdte nézegetni, míg bementünk a Pártközpont földszinti öltözőjébe. Jó tizennyolc perccel a munkaidő előtt értünk be.

–Gyertek csak még egyszer ilyenkor – mordult ránk –, és benne lesz az aktátokban.

Míg Frank kirontott, hogy leszúrja az újabb érkezőket, mi belebújtunk az egyenruhába. Sötétkék nadrág és dzseki, világoskék ing (hasonló árnyalatú pulóver hűvösebb időben). Kékeszöld barett. Fekete, térd alá érő csizma. Hála Istennek, nyakkendő nem kellett. Három makulátlanul tiszta egyenruhám volt. Ford Tasso nem szentelt túl nagy figyelmet a dolognak, de Franknek mániája volt a megjelenés. Jogosan. Más volt most, mint régen, mikor az Osztag még csak egy verőlegényekből összeállt illegális bandát jelentett. A Kardinális státusza megemelkedett, mi pedig egy, a város által engedélyezett haderővé váltunk, a tiszteletreméltóság minden külsőségével együtt. Időnként még a turisták is bekukkantottak a Pártközpontba, csak hogy megnézzenek minket. Igaz, egy gengszternek dolgoztunk, de egyben mi képviseltük a szervezetét a nyilvánosság előtt, és ebben a minőségben profi kirakatként kellett szerepelnünk.

Jerry ellenőrizte, hogy csillog-e a csizmája, majd elégedetlenül megrázta a fejét, és összegyűjtött a szájában egy adag köpetet. Az enyém okés volt, úgyhogy elindultam a lépcsősoron az épület egyik nagy konferenciaterme felé, ahol az aznapi feladataimat fogom megkapni.

A terem félig volt tele katonákkal: akadtak, akik hozzám hasonlóan épp munkába álltak, mások most távoztak, megint mások pihentek. Megkerestem a nevemet a falitáblán, és megnéztem, mi szerepel mellette, a jobb oldalon. Bejárat ebédig, járőrözés az udvaron délután. Ami puskát jelentett. A fenébe! Utáltam minden olyan fegyvert, aminek a kezeléshez egynél több kéz kellett.

Aláírtam egy Kalasnyikov – egy még Tasso idejéből való ócskaság – papírját, és egy Anna nevű, csinos fiatal lány már a kezembe is nyomta a fegyvert.

– Tegnap hiányoltalak – jegyezte meg.

–Szabadságon voltam – magyaráztam.

–Valami izgi helyen?

–Feljebb, a folyón, horgásztam.

–Benne lennél egy kis túlórában a héten?

–Naná!

–Mikor jó neked?

–Ma és holnap. Utána még nem tudom.

Amióta az Osztagnál voltam, sosem jelentett gondot a túlóra. Az elmúlt nagyjából egy évben rengeteg plusz órát bevállaltam. Nem volt semmi jobb, amivel elüthettem az időmet. Emellett úgy, hogy lefoglaltam magam, könnyebb volt távol maradnom a piától. Mikor Ellen és én szétmentünk, nagyon keményen rákaptam. Még az Osztagból is majdnem kitették a szűröm. Olyan mélyre merültem, amennyire anélkül még lehetett, hogy végleg a víz alá kerültem volna, mielőtt Bill végül kirángatott a slamasztikából.

A nap rövidebb, első felét a Pártközpont előtt töltöttem kilenc másik osztagossal és egy pár vörös ruhás ajtónállóval. Szinte élettelennek tűntünk a be- és kiözönlő emberhorda közepén, mintha csak dísznek lettünk volna ott, pedig éberen figyeltünk mindvégig, szemügyre vettük az összes belépőt, készen arra, hogy tüzet nyissunk a fenyegetés legapróbb jelére. Nem fegyvereket kerestünk – azokat a röntgensugaras gépek úgyis kiszúrják –, hanem árulkodó arc kifejezéseket és izomrándulásokat. Az volt a dolgunk, hogy kiszűrjük az oda nem illő figurákat.

Mindnyájan éveken át tanulmányoztuk a testbeszéd művészetét. Nem úgy van az, hogy az ember csak belép az Osztagba, és máris rábízzák a Pártközpont őrzését. Hat hónapos betanulási időszakkal indul a dolog, amit még öt év követ különböző ágazatokban és posztokon. Csak ezután – ha érdemesnek mutatkoztál rá – kerülhetsz be a Pártközpont gépezetébe. Néhány hónap járőrözés az épület középső szintjein, ahol túl nagy kárt nem okozhatsz, majd fokozatos ereszkedés a földszint felé. Több hónapig rovod a köröket a hátsó udvaron, időnként kimész őrizni a kerítést, míg végül az épület elé és az előcsarnokba nem kerülsz, ahol csak a legjobbak szolgálhatnak.

A frontvonalba jutó osztagosokkal szemben nem hivatalos követelmény volt, hogy vért is ontsanak. Az épp velem szolgáló tíz őr közül legalább egyszer mindenki ölt már a Kardinális parancsára.

Én háromszor öltem. Az első egy hentes volt, alig tizenegy hónappal a munka megkezdése után. Nem volt betervezve a likvidálása. Egypár tapasztaltabb osztagossal felkerestem a boltját, hogy védelmi pénzt csikarjunk ki belőle. Ostoba, makacs vénember volt. Elvesztette a fejét. Hadonászni kezdett egy combvastagságú késsel. A kollégáim lebuktak előle, így tisztán kilőhettem. Kirántottam a fegyvert, céloztam és – ahogy a magasba emelte a kést és bikaként elbődült – négy golyót küldtem a homloka közepébe, takaros sorban.

Egy hónap múlva ölthettem ismét egyenruhát magamra. Egy hónapig jártam pszichiátriai kezelésre. Nem hittem, hogy szükségem lenne rá – ahogy újra meg újra elmondtam, nem élveztem a gyilkolást, inkább megijedtem tőle. De ez még akkoriban történt, mikor a Kardinális azért küzdött, hogy az Osztagot legalizálják. A nyilvánosság rajtunk tartotta a szemét, heves viták tárgyát képeztük, és rengetegen állították azt, hogy nem vagyunk többek fizetett bérgyilkosoknál. Tassónak és a bürokratáinak óvatosan kellett játszaniuk. Ezért volt hát a körülményes kezelés.

Négy év telt el, mire ismét öltem, egy eldurvuló leszámolás során, melyet a Kardinális területére erővel betolakodó orosz maffiával vívtunk. Százan voltunk vagy harminc Iván ellen. A harc az általuk megszállt lakóházban folyt. Én az Osztag harmadikként beküldött csapatának voltam a tagja. Az egyik sötét, füstös folyosón belefutottam egy kamaszba. Pénzzel és kövekkel megtömött zokni volt nála. Nálam egy akkora kés, amivel egy medve mellét is széthasíthattam volna.

Pár héttel ezután kezdtem el dolgozni a Pártközpontban.

A harmadik három évvel ezelőtt történt. Egy korrupt zsaru volt az áldozat. Első alkalommal küldtek kimondottan gyilkolni. Betörtem a házába, míg ő nem volt otthon. Betömtem a felesége és a kölyke száját, és megkötöztem őket. Az emeleti hálószobaajtó mögé álltam, mikor hallottam, hogy megérkezik. Amikor feljött és belépett, előléptem, és pisztolyom csövét a tarkójának nyomtam.

Bumm.

Ezután majdnem otthagytam az Osztagot. Nem a gyilkosságot volt nehéz megemészteni, hanem az áldozat kilétét. Ugyanolyan könnyedén lehetett volna egy rendes zsaru is. Lehetett volna Bill.Ha az Osztag tagja vagy, nincs választásod – oda mész, ahová mondják, lősz, amikor azt parancsolják. Mindig tudtam, hogy egy napon lehet, hogy szembekerülök majd Billel, de csak azután vettem komolyan fontolóra a lehetőséget, hogy belefutottam a zsaruba.

Közel kerültem ahhoz, hogy összecsomagoljak. Az egész életem másként alakult volna, ha megteszem. Helyrehozhattam volna a dolgokat Ellennel. Nem azt mondom, hogy a meló állt közénk, de az biztos, hogy nem is segített. Ha találtam volna legális munkát, és több időt töltöttem volna a házasságom helyrehozatalával, mint a fegyverem tisztogatásával…

Ami volt, elmúlt. Nem lehet megváltoztatni. Berezeltem, inni kezdtem, szakítottam Ellennel, még többet ittam. Végül Bill szoktatott le a maga utánozhatatlan módján a piálásról – az egyik részeg éjszakámon kirángatott a ház elé, és fegyvert dugott a számba. Elmesélte, hogy az apja halálra itta magát. Elmondta, hogy nem engedi, hogy velem is ez történjen. Inkább ő végez velem. Mert így gyorsabb. Belenéztem a szemébe, de semmi nyomát sem találtam benne annak, hogy blöffölne. Másnaptól teljesen leszoktam az ivásról.

Amikor kijózanodtam, hosszas beszélgetést folytattam Ford Tassóval. Elmondtam neki, hogy gondolkodtam a kilépésen. Elé tártam a félelmeimet. Némán hallgatott végig. Nem kétséges, hogy hallott már ilyet korábban. Mikor végeztem, megvonta elképesztően széles vállát és sóhajtott egyet.

– Mit akar, mit mondjak? Ígérjem meg, hogy nem küldöm el megölni az egyik barátját? Nem tehetem. Magát gyilkolásra képezték ki. Hosszú időbe telik egy magához hasonló osztagos kiképzése, Algiers. Ha ki akar lépni, rendben, már el is van intézve. De ha marad, ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Nem válogathatja meg a célpontjait. Öl, mikor azt mondják magának, mert ha nem, magát ölik meg.

Tasso mindig nyíltan megmondta a frankót.

Átgondoltam a dolgot, mérlegeltem a lehetőségeimet, és úgy döntöttem, jobb nekem itt, mint bárhol máshol lenne. Az Osztagban legalább mindig tudtam, hogy mire számíthatok. Úgyhogy folytattam tovább, amit addig, és fohászkodtam, hogy soha ne kelljen szembekerülnöm Billel vagy valamelyik másik barátommal.

Az alagsori étkezőben ebédeltem, miközben a sportot néztem a tévében. Az a fajta sportprogram ment, ahol montázsokat vágnak össze a szörfversenyektől a homokfutó-bajnokságokon át a sziklaugrásig mindenből, szerte a világból. A legtöbb napon ezt adták ilyen tájban, úgyhogy ez lett az egyetlen rendszeres műsor a naptáramban – otthon nem volt tévém.

A pihenőm vége felé felbukkant Frank. A jelenlevők háromnegyede azonnal talpra ugrott és visszaindult a posztjára, de ő odaintett nekik és kesernyésen elmosolyodott.

–Minden oké. Visszaálltam normálisba. Nem kell rohanni.

Néhányan éljeneztek, miközben mindenki visszaült. Ez volt a jó Frankben – gyorsan elenyészett a rosszkedve.

– Jól telt a hétvégéd, Al? – ült le mellém.

–Fogjuk rá.

–Hogy van Bill?

–Remekül.

Rengetegen ismerték Billt. Jövedelmező mellékállása volt a tűzijáték-iparban, és számos magánelőadást rendezett a barátainak vagy a Kardinális partnereinek. Bill becsületes volt, de realista. Ha zsarunak állsz ebben a városban, egyenes lehetsz ugyan, de ellenséges nem. Nem volt kifizetődő ujjat húzni a Kardinálissal.

– Hallottál a lépcsőről?

–Mi van vele?

–Távol tartjuk magunkat onnan éjszakánként, amíg nem érkezik más utasítás.

– Ez meg hogy lehetséges?

Frank vállat vont.

–Fentről jött a parancs. Nincs járőrözés. Nincsenek őrök az ajtóknál.

Nem volt boldog ettől.

–Sokat használod a lépcsőket, nem igaz?

–Aha. Formában tart.

Körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem figyel minket.

– Túlórázol a héten?

–Nagyon valószínű, hogy háromszor vagy négyszer.

–Gond lenne, ha a felső szintre küldenélek?

Elmosolyodtam.

–Oda megyek, ahova küldenek.

– Pazar! És tudod, lehet, hogy éjszakánként többször is üzenek majd, hogy szükségem van rád lent, és amikor lejössz…

–A lépcsőt használjam?

–Pontosan – vigyorodott el. – Persze csak nem hivatalosan. Csak megragadod a lehetőséget, hogy kicsit tréningezz.

Felállt, felnézett a tévére, ahol két csupasz mellű óriás abban versenyzett, hogy el tudnak-e húzni a fogukkal és egy darab kötéllel egy kamiont, majd megcsóválta a fejét.

– Nem tetszik, hogy őrizetlenül marad a lépcső. A parancs a Kardinálistól jött, de próbáld csak meg emlékeztetni erre, ha valami balul sül el…

Még mindig a fejét csóválva és az orra alatt dünnyögve hátba veregetett, aztán folytatta körútját.

A Pártközpontban mindennaposak voltak az ilyen simlisségek. A Kardinális gyakran járt rejtélyes utakon. Sokszor lehetett a folyosókon vezető beosztású férfiakat és nőket őgyelegni látni, akik tövestül tépték ki emiatt a hajukat. A bátrabbak – mint Tasso és Frank – ilyenkor a saját kezükbe vették a dolgokat, és a Kardinális háta mögött intézkedtek, megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megóvják őt saját eszelős szeszélyeitől. Addig nem is volt gond, míg rá nem jött, de ha igen…

Nem nagyon vágytam a felső szintekre – nem sok minden történt ott éjszakánként de mindig megérte szívességet tenni egy olyan embernek, mint Frank Weld. Soha nem lehetett tudni, hogy mikor lesz szükség a viszonzásra.

A délutánt a Pártközpont hatalmas hátsó udvarán töltöttem. Ez volt a kedvenc helyem. Itt zajlott az élet, minek köszönhetően az idő – a testőrök főellensége világszerte – gyorsan elszállt. Kocsikat kellett lecsekkolni és újra lecsekkolni. Óránként ellenőrizni kellett a kerítést, az esetleges gyenge pontokat keresgélve. Szállítók, sofőrök, igazgatók – mindenkit meg kellett vizsgálnunk, és követnünk kellett az épületbe, ha valakit gyanúsnak találtunk. Az udvar lehetett volna a Pártközpont Achillesz-sarka, ha nem lett volna megfelelő az itt követendő eljárásrend. De mivel az volt, több esélyed lett volna, ha szemből törsz magadnak utat, mintha hátul besurransz.

Az eseménytelen műszak végén kiugrottam egy pizzáért. Visszamentem az étkezőbe, és megosztottam pár sráccal. Jerry is köztük volt.

– Frank rád sózta a lépcsőt? – tudakolta, mialatt ettünk.

–Aha.

Jerry erre vágott egy grimaszt.

– Utálom ezt a kémkedős szarságot. Ha a Kardinális azt mondja, hagyjuk üresen a lépcsőházat, kurvára üresen kéne hagynunk. Nem tudhatjuk, lehet, hogy egy csapat rohadék emberevő nindzsát akar ott fel és le rohangáltatni egész éjjel!

Rohadék emberevő nindzsák. Ezen mosolyognom kellett.

–Mondhattál volna nemet is.

– Franknek? – horkant fel Jerry. – Mondhattad volna akár azt is: „Itt a seggem, dugj bele egy dinamitrudat, és robbantsd fel a faszba!” Tassóval más volt a helyzet, ő nem kezdett el duzzogni, ha elhajtottad. De Frank…

Bólintottam. Frank hajlamos volt személyes sértésként felfogni a dolgokat.

–Nem akarsz kimozdulni később? – érdeklődött Jerry. – Találkozom pár sráccal a klubban.

–Ezt most passzolom. Hosszú volt a nap.

Mikor eltüntettük a pizzát, beszálltunk a felfelé menő liftbe. Jerry a tizenhatodik szintre ment, én egy pár emelettel feljebb. Idefent kevés iroda volt és azok is messze egymástól. A tizennegyedik felett már csak mutatóba akadt egypár belőlük. A Kardinális a tizenötödiken lakott. Efelett a legendás aktaszintek kezdődtek – szobák szobák után, tele újságokkal, jelentésekkel, adatlapokkal, népszámlálási felmérésekkel, születési és halotti anyakönyvi kivonatokkal, várostörténeti munkákkal, építési tervekkel, adóbevallásokkal. A mítosz szerint a Kardinális részletes dossziét vezetett a város minden egyes lakójáról. Ez persze biztos nem igaz, de valószínűleg a többségünkről volt valamije.

A jobbára elhagyatott termekben járőröztem, és óránként kétszer-háromszor megszakítottam a körutamat, hogy leballagjak a lépcsőkön, majd újra fel. Párszor belefutottam hasonló célból odavezényelt osztagosokba, de úgy tettünk, mintha észre sem vennénk egymást.

Épp a harmadik szintről tartottam felfelé, úgy kilenc harminc körül, mikor egyszer csak Frank viharzott le szembe velem, dühödt grimaszba torzult arccal.

–Jeery! – csattan fel. – Mit keresel itt, a lépcsőházban? Nem hallottad, hogy tiltott terület?

Megálltam és azon töprengtem, hogy vajon most viccel vagy csak próbára tesz.

–Azt akarod, hogy elhagyjam a lépcsőházat?

– Persze, hogy azt akarom, hogy elhagyd a kibaszott… – fogott bele egy tirádába, de aztán észbekapott és megeresztett egy elkeseredett vigyort. – Tudom, mit mondtam korábban, de a parancs le van fújva, világos?

–Világos.

Frank az arcomba bámult, hogy veszem-e a bátorságot arra, hogy megkérdőjelezzem, amit mond. Mikor nem tettem, kissé ellazult és megengedett magának egy hosszú, lenéző sóhajt.

– Tudod, most mit csinált az az őrült rohadék? Az őrség háromnegyedét elzavarta az udvarból. Azt mondták nekem, hogy valami gyakorlatot tartanak.

–Mit gondolsz, mire készül? – tudakoltam.

– Basszanak meg, ha tudom – felelte Frank. – Úgy fest, mintha megtisztítaná az utat egy behatolás előtt. Hátul akkora lyuk tátong, hogy egy egész tankhadosztály bedüböröghetne rajta. De mit tudok énerről? Éncsak a vezére vagyok ennek az istenverte seregnek. Egy senki.

Még egy ideig füstölgött magában, aztán vágott egy grimaszt,

– Mindegy, ahogy ez a szar most kinéz, nyugodtan hagyhatjuk a francba a lépcsőházat. Hagyjuk a holdkórosra a dolgait! Töltsd ki a műszakod, aztán csinálj jófrancot, azt, amit csak akarsz a hét hátralevő részében.

–Rendben van.

– És add tovább a hírt, oké?

–Te vagy a főnök, Frank.

Na persze!

Kivártam a műszak végét, aztán lelifteztem az alagsorba és az öltözőszekrényemhez indultam. Hosszú volt az éjszaka, és már alig vártam, hogy átöltözhessek és hazamehessek. Mikor kinyitottam a szekrényt, valami kigurult az aljából, és pörögve a padlóra zuhant. Azt hittem, egy érme az és nem is foglalkoztam volna vele, de észrevettem, hogy a guruló tárgy sötéten csillog, így utánaugrottam. A lábammal állítottam meg, aztán felkaptam és döbbent hitetlenkedéssel vettem szemügyre.

Az a kis fekete üvegdarab volt, melyet a pisztráng szájában találtam, aztán elvesztettem. Csakhogy most az oldalán tekergőző két aranyszínű kacskaringó már nem férgekre emlékeztetett. Megvastagodtak és színesebbek lettek. Most már úgy néztek ki, akár a kígyók.

3

P

okolian bosszantott az az üveggolyó, úgyhogy felfelriadtam éjszaka. Reggelre rájöttem, hogy nyilván végig nálam volt, és csak képzelem, hogy az oldalán megváltoztak a tekervények, de egy részemet ez nem győzte meg. Letettem egy darab vattára a nappaliban, a kandallópárkányra, és vagy két napig árgus szemmel figyeltem, de mivel semmi különös sem történt vele, egy idő után elfeledkeztem róla, és inkább a melóra koncentráltam.

A szerda megint csak mozgalmasan telt. Hajnali kettőkor estem haza. Az utolsó négy órában egy beteg kollégát helyettesítettem a tizenötödik emeleten, a liftajtókat őrző hét osztagos egyikét. Általában tíz másik is szokott lenni a három lépcsőházi bejáratnál, és még több járőrözik a folyosókon, de a Kardinális új keletű utasításai miatt most jobbára üres volt az emelet.

Az ottani körülmények között elég nehéz volt ébernek maradni. Ott volt a meleg levegő, a békés környezet, a többnyire használatlan liftek sora, a lábamat csiklandozó szőnyeg. A Pártközpontot vastag, drága szőnyegekkel borították be az első szinttől felfelé. Cipőt senki sem hordhatott. A fölszinten le kellett őket adni, még akkor is, ha csak beugrottál. A szőnyegek java része kényelmesebb volt egy átlagos matracnál. Az ember ellenállhatatlan csábítást érzett arra, hogy lefeküdjön és horpasszon egyet.

Viszont engem azért fizettek, hogy ellenálljak az ilyesféle csábításnak, úgyhogy nem hagytam elkószálni a gondolataimat, a felvonók ajtóira összpontosítottam, a kezemet pedig közel tartottam a fegyverem agyához. Abban a valószínűtlen esetben, ha megtámadnának minket, készen állnék.

Este fel akartam hívni Nicet – még mindig nem beszéltem vele azóta, hogy hazajöttem –, de esélyem se volt rá. Túl késő volt, mire hazaértem, így egyszerűen csak levetkőztem és bemásztam az ágyba, akárcsak előző éjjel.

Csütörtökön aztán szar került a palacsintába.

Egy órával déli tizenkettő előtt csekkoltam be, és éppen az egyenruhámat húztam fel az alagsorban, mikor Vincent Carell beviharzott. Vincent Tasso egyik embere volt. Cingár, menyétképű, agyilag zokni, de gyorsan elő tudta rántani mind a farkát, mind pedig a fegyverét. Soha nem jöttem rá, hogy Tasso miért bízik benne ennyire.

Mellettem egy Richey Harney nevű srác éppen a bakancsát húzta lefelé.

– Richey! – vakkantott rá Vincent. – Velem jössz! Richey elkínzott arccal pillantott fel.

–Éppen indultam volna hazafelé.

–Volna – röhögött fel Vincent.

–De Frank azt mondta, korán leléphetek. Ő…

–Kibaszottul nem érdekel, mit mondott Frank!

– Ma van a lányom szülinapja – nyögött fel Richey. – A múlt hónapban lemaradtam az elsőáldozásáról. Ha ezt is kihagyom, a nejem kinyír.

–Úgy nézek ki, mint akit ez kicseszettül érdekel? – horkant fel Vincent.

Richey lehajtotta a fejét és dünnyögött valamit, aztán nekiállt ismét befűzni a bakancsát. Amilyen idióta voltam, megsajnáltam.

–Nem felelnék meg helyette? Épp most érkeztem – frissebb vagyok Richey-nél.

Vincent a szemét forgatta, aztán bólintott.

–Rendicsek. Az egyik seggfej ugyanolyan, mint a másik. Odakint várlak három perc múlva.

–Kösz, haver – mondta Richey halkan, mikor Vincent kiment.

– Nincs mit. Te is megtennéd ugyanezt, nem?

–Naná! – nevetett fel Richey sután.

Vincent lehiggadt, mire szolgálatra jelentkeztem nála. Megveregette a csillogó mentőautó műszerfalát.

– Imádom ezeket – mondta, alighogy beszálltam, aztán a gázra taposott. Az ott álló osztagosok éppen csak ki tudták nyitni idejében a kaput. Szitkaik utánunk szálltak a Pártközpontból.

–Hova megyünk? – emeltem fel a hangomat, hogy hallani lehessen a szirénazúgáson át, amit Vincent bekapcsolt.

– A Frigóba – felelte, és úgy vett be egy kanyart, mint a némafilmek rendőrei. Mindig így vezetett, mikor Tasso nem volt a közelben.

– Lerakunk ott valakit?

–Felveszünk ott valakit.

A Frigó egy magánkézben levő hullaház volt, amire időnként a bátor – bár botor és rövid életű – riporterek a város Elefánttemetőjeként utaltak. A Kardinális alkalmazottjai ide hozták a nemkívánatos hullákat, azokat, akiknek nem akarták, hogy a víz partra mossa a tetemét, az olyan áldozatokat, akiket jegelni akartak. Időnként a saját emberei is itt kötöttek ki, ha gyanús körülmények között hunytak el és boncolásra volt szükség. A jelek szerint az ország legjobb patológusai gyakorolták szakmájukat a Frigó álcázott falai között.

– Mi az ábra? – tudakoltam.

Vincent oldalra rántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy

smároló párt, akik nem figyelték az utat, rávert a dudára, bemutatott nekik, aztán rám nézett és elvigyorodott.

–Hallottál a csajról, akit összevagdostak a Skylightban? Eszembe jutott a Jerryvel és Mike-kal folytatott beszélgetésem.

–Ja.

– Senki sem tud róla semmit. Álnéven jelentkezett be. Lehet, hogy kurva volt, de nem rendszeres bejáró. Azért hoztuk ide, hogy szakértő kezekre bízzuk. Még nem kerítettek rá sort, a Frigó mindig késésben van. Nem került fel a prioritási listára, eddig. De a hír kiszivárgott, úgyhogy vissza kell vinnünk.

–Vissza?

– A Skylightba. Egy zsaru felhívta Tassót. Azt mondta, valaki elmesélte neki, hogy mi történt. Vissza kell vinnünk a nőt éjfélig, mert akkor bemegy az embereivel, és ha a csaj nem lesz ott, értesíti a sajtót.

–Na és? Ki kell nyírni a kopót és jegelni a sztorit. Ez a szokásos eljárás, nem?

–Aha. De egyszerűbb beengedni a zsarukat, most, hogy már tudnak a nőről.

–Az állami kórboncnok nem fog rájönni, hogy már régóta halott?

– Az a seggfej egy BMW-vel jár – kacsintott rám Vincent.

– Minden évben egy új modellt kap a születésnapjára. Ingyen. Azt fogja látni, amit mi látni akarunk.

A Frigó kívülről ártalmatlannak tűnt. A dokkoktól nem messze állt, egy hatalmas, düledező épület, kitört ablaküvegekkel, pár világító lámpával, hogy elriassza a csavargókat, a falak alsó részeit szándékosan falfirkák tarkították. Az egyik oldalsó sikátorban parkoltunk le, és besurrantunk. Egy rövid séta várt ránk végig az egyik folyosón, át egy szétvert ajtón, aztán hirtelen elénk tárult egy irdatlan, meszelt falú kőszörnyeteg.

A régi épület egész belsejét kipucolták, és ezt az óriási dobozt húzták fel benne. De az is lehet, hogy előbb ezt építették meg, és utána húzták fel körülötte a régebbi épület vázát. Sosem jutott eszembe erről kérdezősködni.

Vincent az egyik bejárat felé indult, és beütötte a biztonsági kódot. Az ajtó sziszegve tárult fel, és hideg léghuzat söpört végig rajtunk. Vincent megborzongott.

– A bundanacimban kellett volna jönnöm – zsémbelt. Beléptünk.

A Frigónak ebben a részében nem volt semmi, csak fülkék a koporsóknak. Hideg, fémtárlók, amelyekben jéghideg tömbökön a holtak nyugodtak. Százas egységekben álltak, öt fülke magasan, húsz fülke hosszan. A földszint felett hatemeletnyi állványzat emelkedett, mind hasonló elrendezésben, lépcsők és futóhidak kötötték össze őket.

A közeli tárlók zöme foglalt volt, ajtajukon címke lógott és a hozzá tartozó kartoték. A szokásos alapadatok mellett – nem, magasság, súly, lakcím, legközelebbi hozzátartozó – részletezték bennük, hogyan halt meg az illető, mikor érkezett és ki hozta be, illetve hogy mi a teendő a testtel. Nagyon kevés információt cenzúráztak, mivel a Kardinális saját emberein kívül senki nem tehette be ide a lábát.

Vincent talált egy belső telefont, és megnyomott rajta egy gombot.

– Dr. Sines azonnal ott lesz, Mr. Carell – informálta egy női hang, mielőtt még esélye lett volna szóra nyitni a száját.

– Kérem, maradjanak ott, ahol vannak. Küldhetek valamit a büféből, ha kívánják.

Vincent rám nézett és elvigyorodott.

–Éhes vagy, Algiers?

–Akkor se tudnék itt enni, ha majd éhen halnék.

–Beszari – nevetett Vincent, de ő sem rendelt semmit.

Felsétáltam pár lépcsőfordulót, és körbenéztem, míg vártunk. Szemügyre vettem a holtak névsorát, és hogy mit hagytak hátra. Férfiak, nők, gyerekek; zsaruk, gengszterek, papok – mindenki képviseltette itt magát. Vincent pár percnyi türelmetlen várakozás után csatlakozott hozzám, és némán baktattunk a sorok között, egyiket hagytuk el a másik után. Állítólag szerencsét hoz, ha rábukkansz egy ismerősöd nyughelyére.

– Mi is itt fogjuk végezni – mondta Vincent csendesen. – Két pénzérmével a szemünkön, megkocsonyásodott vérrel, kékes bőrrel, egy kőtömb lesz az ágyunk.

– Inkább égessenek el, minthogy itt fagyoskodjak.

–Arra a pokol való, Algiers!

Újabb lépcsőfordulót hagytunk magunk mögött, mikor belebotlottam egy ismerős névbe.

–Emlékszem erre a tagra – jegyeztem meg. – Ott voltam, mikor elintéztük.

–Iheo Boratto – ráncolta össze a homlokát Vincent. – Azon az éjszakán szedtük fel Raimit.

– Kit?

–Capac Raimit. A fickót, akit életben kellett hagynunk.

Elgondolkoztam. Tagja voltam annak a különítménynek, amelyiket Boratto és cimborái likvidálására kiküldtek. Előtte Tasso felsorakoztatott minket, és megadta a személyleírását egy fiatalembernek, aki feltehetőleg Borattóval volt, és akit nem volt szabad bántanunk. Ha kell, a saját életünket is fel kell áldoznunk, de nem szabad veszélybe sodornunk az övét, ez volt az utasítás. Indoklás nem tartozott hozzá.

–Most már a Kardinálisnak melózik, nem? – kérdeztem, felidézve a Shankarban hallott pletykafoszlányokat.

–Ja, a szemétje – mordult fel Vincent. – A Kardinális házi majma.

Ekkor megjelent alattunk egy fehér uniformist viselő magas férfi és felkiabált:

– Mr. Carell?

–Igen? – hajolt át Vincent a korláton.

–Dr. Sines vagyok. Miss Skylightért jött?

–Telibe trafálta, Doki!

Sines nem sokat beszélt, miközben végigvezetett minket a Frigó artériáin. Öt perccel később beléptünk egy nagy, makulátlanul fehér műtőbe. A falakról merev hullák lógtak le acélkampókra aggatva, kitüremkedő belekkel. Amikor először megláttam őket, majd frászt kaptam. Azt hittem, igaziak. Csak mikor észrevettem, hogy a kórboncnok nevet rajtam, akkor esett le, hogy a tetemek nem valódiak. Laborhumor – mit mondjak, tipikus.

A teremben orvosok és asszisztensek járkáltak, ügyet sem vetve ránk könyékig turkáltak a vérben és a belekben. A mi

szállítmányunk

arccal lefelé hevert egy asztalon, meztelenül. Fehéren és kékesen.

– Levettem az ujjlenyomatait, a méreteit, le is fényképeztem – közölte dr. Sines. – Gyorsan kellett dolgoznom. Míg önökre vártam, megvizsgáltam a hátát is. Rusnya egy munka.

A szóban forgó hátat darabokra szabdalták. Hosszú hasítások, mély bemetszések, vékony vöröses vágások és haragoslila szúrt sebek. Még egy szabálytalan kört is karcoltak a lapockái köré, amiből több egyenes vonal vezetett ki sugárirányban.

– Ez mi? – kérdeztem.

–Talán egy napszimbólum – felelte az orvos.

–Észre sem vettem, mikor behoztam – jegyezte meg Vincent.

–Akkor sokkal véresebb volt. Mostanra megtisztítottuk. Megdöbbentő, mi minden jön le mosdatásnál.

Kurtán elmosolyodott, de Vincent arca és az enyém rezzenéstelen maradt.

– Hogy akarja?

–Ezt meg hogy érti? – tudakolta Vincent.

– Azt akarja, hogy hagyjuk így, ahogy most van, vagy ismét vérezzük össze, hogy úgy fessen, mintha csak most ölték volna meg? Úgy tájékoztattak, hogy vissza akarják vinni a tetthelyre.

– Ja – Vincent bizonytalanul megvakarta az orrát. – Baszsza meg! Amikor idehoztam, összevéreztem az öltönyömet. Nincs kedvem megint összerondítani, amikor visszacipeljük. Tisztán visszük vissza.

–Nem kaphatnánk egy zsákot vagy valamit? – érdeklődtem.

– Doki? – szívott egyet az orrán Vincent.

–Azt hiszem, valamiféle csomagolás helyénvaló lenne.

–Akkor mozogjon, ember! Szoros az időbeosztásunk.

Vincent rám mosolygott, míg a dühös orvos csettintett az egyik asszisztensének.

–Kifizetődő meghajtani őket – súgta oda nekem.

– Én nem cseszekednék velük – súgtam vissza. – Soha nem lehet tudni, mit művelnek veled, ha egyszer itt kötsz ki holtan.

Vincent vállat vont.

– Akkor az már szart se számít. Gyerünk, fordítsuk meg, hogy aztán könnyebben belebújtathassuk a zacsiba! A bal vagy a jobb oldalát akarod?

–Tök mindegy.

–Akkor enyém a jobb. Nem én akarom először meghallani, mikor a szíve újra verni kezd!

Hátborzongató nevetést hallatott, és megragadta a nő egyik karját, miközben megérkezett az asszisztens a zsákkal. Én megfogtam a másikat. Hideg volt. Merev. Nyirkos.

–Kész vagy? – kérdezte, mire bólintottam. – Egy! Kettő!

Három!

A hátára hengerítettük a nőt. Vincent rángatni kezdte az asztal széle felé. Én is tolni kezdtem, de aztán tekintetem a halott arcára tévedt és lemerevedtem.

–Legalább csinálj úgy, mint aki erőlködik – zihálta Vincent. – Ne hagyd, hogy az egészet én…

Az arcomra pillantott és elhallgatott.

–Krisztusom, Algiers, fehérebbnek tűnsz a hullánál is. Mi van?

Megráztam elzsibbadt fejem.

Vincent hozzám hajolt és felcsattant.

– Algiers! Térj magadhoz! Fókuszálj a számra! Mi? Baj? Van?

Lassan kérdezte, mintha egy bugyuta kölyökhöz beszélne.

–A lány – sikerült kinyögnöm.

–Mintha még sosem láttál volna korábban hullát! Hiszem nem is ismered őt vagy ilyesmi!

Nevetni kezdett, aztán elhallgatott, és összevonta a szemöldökét.

– Vagy igen?

Képtelen voltam megszólalni, így csak bólintottam.

–Basszus! – Megnyalta az ajkát. – Ki ő?

–Neh-neh-neh-neh-em – dadogtam.

–Le akarsz ülni? Doki, van egy széke?

–Keríthetek egyet – érkezett a kimért válasz.

–Ne! Nem kell – kapkodtam levegő után. – Mindjárt jól leszek.

– Biztos? – Aha.

–Szóval ki ő?

– Ő…

–Már megint… Vegyél egy nagy levegőt, Algiers! Koncentrálj!

A szemébe néztem és kimondtam.

–A neve Nic Hornyak.

Egy pillanatnyi hatásszünet után hozzáfűztem a csattanót:

–Ő a barátnőm.

4.

M

indent a maga idejében – először vissza kellett vinnünk Nic testét a Skylightba. Vincent felajánlotta, hogy kiszállhatok, de azt feleltem, végig

akarom csinálni a melót. Kiképeztek arra, hogy a személyes érzelmeket ne keverjem a munkával.

Egy szót se szóltunk, mialatt átszeltük a várost. Mit is mondhattunk volna?

Lesütöttem a szememet, mikor a holttestet bepréseltük a Skylight liftjébe. A szállodaigazgató a nyolcadik emeleten várt ránk az Osztag négy tagjával, akik némán vették át a küldeményt. Vincent elkísérte őket a 812-esbe, és gondoskodott róla, hogy minden megfelelően legyen elrendezve. Én a liftnél maradtam, a combomat dörzsölgettem és közben azon merengtem, hogy nem álmodom-e az egészet. Talán még mindig péntek van és fent vagyok a folyónál Billel, a nyirkos, füves parton szundikálok.

–Gyerünk! – ragadott meg a könyökömnél fogva

Vincent, és betessékelt a felvonóba. – Felhívtam Tassót. Dolga van, de rácsörgött Frankre, akivel a Pártközpont mögött találkozunk.

Tisztán láttam, hogy Vincent majd szétrobban a kíváncsiságtól, de türtőztette magát.

Frank már a Pártközpont kapujánál állt, mikor megérkezetünk. Közölte Vincenttel, hogy parkoljon le a mentővel és húzzon el. Most az egyszer Vincent nem vitatkozott.

Bementünk az egyik földszinti irodába, és meséltem Franknek magamról és Nic Hornyakról. Fgyüttérzően végighallgatott, kérdéseit körültekintően fogalmazta meg. Mikor végeztem, elvitt ebédelni a Shankarba. Némán ettünk, lehajtott fejjel. Ezután egy hosszú sétát tettem, mellékutcákban bolyongtam, ügyet sem vetve a környezetemre, és megpróbáltam nem gondolni Nicre.

Mikor visszamentem a Pártközpontba, szóltak, hogy a Kardinális látni akar.

Nem találkoztam olyan gyakran a Kardinálissal, ahogy egy kívülálló feltételezné. Visszahúzódó alak volt, csak ritkán bukkant fel itt-ott. Minél kövérebbre hízott a birodalma, ő annál ritkábban mozdult ki a Pártközpont tizenötödik emeletén kialakított bázisáról. Még enni és aludni is ott szokott.

Ezen járt az eszem, míg bebocsátásra vártam, és csak nyolc vagy kilenc alkalmat tudtam felidézni, mikor karnyújtásnyira kerültem a város hírhedt gengszterfőnökéhez. Egyszer egy kocsiban utaztunk, a reptérre menet. Rómába készült, hogy még utoljára lerója a tiszteletét a nem sokkal azelőtt elhunyt pápa előtt, aki régi barátja volt.

Egy szót sem szólt hozzám az út során. Én elöl ültem, ő hátul Ford Tassóval, az utolsó pillanatig parancsokat osztogatott neki. Be kellett kötni a szemét, mielőtt felszállt volna a gépre – rettegett a repüléstől. A visszaúton Tasso közölte velem és a két másik osztagossal a kocsiban, hogy ha a Kardinális fóbiájának híre megy, mindhármunkat szó nélkül fognak agyonlőni.

Egy másik alkalommal a Pártközpont kilencedik emeleti mosdójában futottam össze vele. Kinyitottam neki az ajtót és tisztelegtem, míg ő az inge alját tuszkolta vissza a nadrágjába.

–Kösz – szólt oda akkor.

„Kösz.”

Ez volt az egyetlen szó, amit valaha mondott nekem, a mai éjszakáig.

Rosszul voltam. Az egyetlen dolog, amire nem tanítanak meg az Osztagban: hogy hogyan beszélj a Kardinálissal. Ez nem olyasmi, ami szokványos körülmények között túl gyakran előfordul. Hogy szólítsam? Mit fog kérdezni tőlem? Hogy feleljek? Még abban sem voltam biztos, hogy a pontos időt meg tudnám mondani neki – annyira vacogtak a fogaim. Még mindig sokkos állapotban voltam, amiért ott találtam Nicet a Frigóban. És most még ez is.

A Kardinális személyi titkárnője – Mags – vállon veregetett.

–Mr. Jeery – mosolygott rám. – Már háromszor hívtam. Várja magát.

–Ó! – töröltem le az izzadságot a homlokomról. – Köszönöm.

Valahogy felálltam.

–Kér egy pohár vizet? – tudakolta Mags.

A torkom száraz volt, de megráztam a fejem. Legkevésbé sem szerettem volna, ha a hólyagom a Kardinálissal folytatott találkozón mondja fel a szolgálatot.

–Ne aggódjon! – nyugtatott Mags. – Nem harap.

Sikerült kipréselnem magamból egy erőtlen mosolyt. A nő megnyugtatóan megszorította a kezemet, odahúzott az ajtóhoz, bekopogott rajta és gyengéden betaszigált.

Elsőként a bábokat vettem észre. Több tucatnyi lógott a falakról, hevert a hatalmas íróasztalon vagy feküdt összecsuklott állapotban a sarkokban. Természetesen hallottam már róluk – mindenki tudott róla, hogy a Kardinálisnak a bábok a gyengéi –, de ekkora gyűjteményre nem számítottam. Egy pillanatig azt hittem, hogy véletlenül egy játékboltba tévedtem be. Aztán megpillantottam az íróasztal mögötti székmonstrumban terpeszkedő Kardinálist, és minden viszszakerült a helyére.

– Al! – üdvözölt, úgy, ahogy régi barátokat szokás. – Foglalj helyet! Érezd magad otthon! Kérsz valamit? Kávét, egy kis uzsonnát, egy sört?

–Nem. Kösz.

Fejbe vert a fogadtatás. Nem erre számítottam. Odahúztam egy műanyag széket, és leültem a Kardinálissal szemben. Ujjaim megszokásból a barettem szélére vándoroltak, és megigazítottam. A Kardinális ezen jót mulatott.

–Leveheted, ha akarod. Nekem sosem tetszettek ezek az átkozott barettek. Mr. Tasso ötlete volt.

Hálásan elmosolyodtam, és levettem a sapkám.

A Kardinális nem volt jóképű. Közel 195 magasra nőtt, de ezt nem lehetett róla megmondani, mikor ült. Túl vézna volt magas termetéhez képest. Az orra görbe. A haját rövidre nyíratta. A torka közepéből golflabdaként ugrott ki ádámcsutkája. A bőre szürke volt. Arca alsó felén, a szája helyén csak egy nyílás tátongott. Öltözködésből sem kapott volna csillagos ötöst – buggyos kék mackónadrágot és tornacipőt viselt. Semmi ékszer, csak egy olcsó digitális óra. Ha én így öltöztem volna, a Pártközpont hátsó kapuján sem engedtek volna be.

–Térjünk rá az üzletre! – törte meg a csendet. – Ismerted Nicola Hornyakot?

Bólintottam. A Kardinális ölében egy akta hevert. Szívesen megnéztem volna, mi áll benne.

– Régóta ismerted?

–Vagy egy hónapja.

–Megdugtad?

–Igen – feleltem nyugodtan, fel sem véve a kérdés nyersességét.

Szeme a jegyzeteire villant.

–De Mr. Weldnek azt mondtad, hogy a kapcsolatotok nem komoly.

– Hetente párszor találkoztunk, néha beültünk valahová inni vagy enni valamit, aztán hazamentünk vagy egy hotelbe. Ennél több nem volt.

– Hmm.

Ismét a jegyzeteit böngészte.

–Együtt jártatok piálni. Azt hittem, absztinens vagy.

–Az is vagyok. Nic bort ivott, én ásványvizet.

–Drogoztatok?

–Nem.

–Egyikőtök sem?

–Nem.

–Nicola Hornyak sosem vett be drogot?

–Velem nem.

Megint egy „hmm”. Aztán taktikát váltott.

– Már jó ideje velünk vagy. A feletteseid nagyra becsülnek, a munkatársaid csodálnak. Eszes vagy. Tehetséges. Keményen melózol. Mégse nagyon jutottál előre, nem igaz?

Vállat vontam, és bizonytalanul elmosolyodtam.

–Elvagyok.

– Csakhogy nem léptél előre. Egy olyan embert, akinek hozzád fogható képességei és tapasztalatai vannak, már rég elő kellett volna, hogy léptessenek. Tudom, hogy megkeresett Mr. Tasso és Mr. Weld is, de valahányszor nagyobb felelősséget ajánlottak neked, te visszautasítottad őket.

–Boldog vagyok így.

–Vagy félsz az előléptetéstől?

– Láttam, mi történik azokkal, akik megcsúsznak a céges létra megmászása közben. Egypárat magam takarítottam fel. Soha nem éreztem úgy, hogy megérné.

– Mit szólnál, ha tálcán nyújtanám át a lehetőséget: ha azt mondanám, meg akarok szabadulni Frank Weldtől, és téged akarlak a helyére ültetni?

Rámeredtem.

– Komolyan beszélek. Persze, arról nincs szó, hogy meg akarnék szabadulni Mr. Weldtől – nem áll szándékomban elbocsátani egy ilyen értékes alkalmazottat –, de talán áthelyezem őt a szervezet egy másik ágazatához, ahol nem fog állandóan összetűzésbe keveredni Mr. Tassóval. Már össze is írtam a lehetséges utódai listáját. Volna kedved felkerülni rá?

–Nem illene rám Frank cipője – motyogtam. – Semmit sem tudok az irányításról vagy a parancsolgatásról.

– Mr. Weld se tudott túl sokat egyikről se, mikor kezdte. Kevesen tudnak. Vezérnek nem születik az ember – kinevelik őket.

–Nem is tudom, mit mondjak. Azt hittem, Nicről akar beszélni. Ez…

Hiába kutattam a megfelelő szavak után.

–Már egy ideje rajtad tartom a szememet.

Rajtam?

– Soha nem gondolkoztál el azon, hogy Mr. Tasso miért töltött el veled olyan sok időt, mikor beléptél az Osztagba? Hogy miért vett a szárnyai alá?

– Azt hittem, kedvel.

A Kardinális felnevetett.

–Mr. Tasso érdeklődése és barátságossága tőlem származik. Én kértem arra, hogy tartsa rajtad a szemét.

– De miért? – hökkentem meg.

–Mert ismertem az apádat.

–Tom Jeeryt? – tátottam el a számat.

Bólintott.

– Kiváló ember volt. Olyasvalaki, akiben meg tudtam bízni. Arra gondoltam, ha a fiáról kiderülne, hogy csak feleolyan értékes, mint ő, úgyis elég jó lenne ahhoz, hogy számoljak vele.

– Alig ismertem az apámat. Nem igazán volt ott, mikor felnőttem. Mikor hétéves lettem, végleg eltűnt. Fogalmam sem volt róla, hogy magának dolgozott.

–Megkért, hogy ne említsem. Nem akarta bemocskolni az imázsát.

A Kardinális megfordított egy papírlapot.

–Te ölted meg Nicola Hornyakot? – kérdezte, mintha még mindig a barátokról és a családról beszélgetnénk.

– Nem! – kiáltottam, mert megijesztett a ritmusváltása, és egy pillanatra elvesztettem a hidegvéremet. – Ott sem voltam. Még a városban sem. Egy…

– …horgásztúrán voltál. Igen, Mr. Weld elmondta nekem. De ez lehet egy ügyes csel is. Nagyon kényelmes, hogy a barátnőd brutális meggyilkolása egybeesik a te távolléteddel.

– Az egyik barátommal voltam – mordultam fel. – Bill Casey-vel. Ő majd igazolja. Együtt voltunk egész idő alatt. Még egy sátorban is aludtunk.

– Tudom – mosolyodott el a Kardinális. – Csak látni akartam, hogy reagálsz, ha kihoznak a sodrodból. Sokat meg lehet tudni egy emberről abból, hogyan viselkedik, mikor alaptalan vádakkal illetik.

Kopogtak, és Ford Tasso lépett be az ajtón.

–Algiers – üdvözölt. – Hallottam a felfordulásról. Hogy bírod?

–Figyelemreméltóan – felelt helyettem a Kardinális. – Férfiasan viseli a veszteséget. Alig kavarta fel.

– Felkavart – jegyeztem meg keserűen. Nem tetszett, amit a Kardinális művelt. Nem álltam különösebben közel Nichez, de a történtek megviseltek. A Kardinális meg úgy viselkedett, mintha csak egy jó kis tréfa lett volna. Ettől begurultam.

–Nézze az arcát! – vihogott a Kardinális. – Szívesen megfojtana.

– Legyen elnéző vele – mondta erre Tasso. – Még a legtapasztaltabbakat is megrendítené, ha a partnerére a Frigóban találna rá. Frank elmondta, hogy még azt sem tudta, hogy a lány eltűnt.

– Maguk ketten ismét beszélő viszonyban vannak?

–Átmenetileg.

Tasso átsétált az íróasztal túloldalára a Kardinálishoz, és rápillantott a munkaadója ölében heverő jegyzetlapokra.

–A zsaruk egyelőre nem tudnak Alről. Akarja, hogy titokban is tartsuk a szerepét a dologban?

A Kardinális megszívta az orrát.

–Teljesen mindegy, hogy tudnak-e róla vagy sem.

– És mit gondolsz te erről, Algiers? Akarod, hogy elsikáljuk a dolgot?

–Bill tudja, hogy találkozgattam a lánnyal – mondtam.

–Bill?

–Bill Casey – magyarázta a Kardinális. – Együtt voltak horgászni, mikor az eset történt.

– És tud kettőtökről? – ráncolta a homlokát Tasso. – Akkor nem tarthatjuk meg magunknak a dolgot. Howard Kett foglalkozik az üggyel.

Kett Bill felettese volt. Bill nem sokat törődött vele, mert Kett első osztályú pöcsfej volt, de arra biztosan késztetést fog érezni, hogy egy ilyen fontos információt megosszon vele.

Tasso és a Kardinális pár percig más dolgokról beszélgettek, míg én úgy ültem ott, akár egy kitömött mókus. Mikor végeztek, Tasso még egyszer részvétet nyilvánított, majd eltűnt.

– Nem hallgatóztál, ugye? – szegezte nekem azonnal a kérdést a Kardinális, ahogy a jobbkeze hallótávolságon kívülre került.

–Hogy mi?

–Míg én Mr. Tassóval kérődztem, fél szemmel figyeltelek. Nem is törődtél velünk.

Ciccegett egy kicsit.

– Nem kellene ilyen udvariasnak lenned. Van róla fogalmad, hogy bizonyos emberek mennyit fizetnének azért, hogy ott lehessenek, ahol most te vagy? Hogy itt lehessenek, miközben megbeszélést tartok az első számú segédtisztemmel? Ezek azok a lehetőségek, melyeket meg kell ragadnia az embernek, nem pedig fanyalogni.

–Nem érdekel a lehetőségek megragadása – válaszoltam.

– Ezért nem lennék jó Frank helyére. Nem vagyok irányító típus.

–Milyen kár! Pedig nagy reményeket fűztem hozzád. Apád sokkal ambiciózusabb volt.

Pár centivel közelebb csúsztattam a székemet az íróasztalhoz.

–Mit dolgozott pontosan magának az apám?

– Behajtó volt. Rávette a makacs boltosokat, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy én. Ez harminc, harmincöt éve lehetett. Akkor még elég primitív módszerekkel dolgoztunk.

– Tudja, mi történt vele? Hogy miért tűnt el?

–Az anyád soha nem mondta el?

Megráztam a fejem.

– Soha nem beszélt az apámról. Azt hiszem, félt tőle. Mikor róla kérdeztem, mindig azt mondta, hogy rossz ember volt, felejtsem el. Kamasz voltam, mikor anyám meghalt, nem elég nagy, hogy felnőttesebb kérdéseket tehessek fel neki.

–Soha nem próbáltad meg lenyomozni?

– Kérdezősködtem utána, de senki sem tudott semmit. Bill végigfuttatott a kedvemért pár keresést, de semmit sem talált. Mindvégig meg voltam róla győződve, hogy lelépett egy másik nővel.

A Kardinális felállt, és a szobán átvágva a hatalmas ablakhoz lépett, ahonnan madártávlatból vehette szemügyre a várost. Megállt, és némán bámult lefelé. Én eközben a székét néztem meredten, és vártam, hogy megszólaljon. Nagyjából sejtettem, hogy mit készül elmondani.

–Tom Jeeryt szolgálatteljesítés közben ölték meg. Hátranézett a válla felett, hogy lássa, hogy fogadom a hírt, elraktározta semleges arckifejezésemet és folytatta.

–Az egyik makacs boltos kést rántott. Mélyebbre szúrt, mint ahogy akarta, és átvágott egy ütőeret.

–Szóval halott.

Az évek során gondoltam arra, hogy nyilván meghalt, de mindig élt bennem a remény, hogy egy nap betoppan az életembe, még ha csak azért is, hogy jól pofán verjem, amiért elhagyott minket anyámmal.

– Az anyád tudta – közölte a Kardinális. – Személyesen tudattam vele, akkoriban így csináltam, még mielőtt másokat kezdtem volna küldeni magam helyett. Rideg, kemény asszony volt, ha megbocsátod, hogy ezt mondom róla. Megtartotta magának az érzelmeit. Elutasította az anyagi segítségemet. Még azt sem engedte meg, hogy egy tisztességes temetést fizessek neki.

– Hol temették el végül? – kérdeztem szédelegve.

–Nem temették el.

–Akkor hol…?

Összerezzentem.

–A Frigóban!

–Egyike volt az első lakóknak. Visszakaphatod a testét, ha szeretnéd eltemettetni.

– Ennyi év után mi értelme volna?

A Kardinális elmosolyodott.

–Én is pont így gondolom.

Odahívott az ablakhoz.

–Látod ott, jobbra azokat a darukat?

Nekidőltem az üvegnek, és addig fürkésztem a láthatárt, míg meg nem találtam a szóban forgó darukat.

– Ott építik Manco Capac szobrát.

–Kiét?

– Manco Capac egy inka isten volt. Valaki úgy döntött, hogy most, több évszázad elteltével felállítja a szobrát. A valaha készített egyik legmonumentálisabb építmény lesz. A város ezzel felkerül az építészeti látnivalók térképére. Nyilván hallottál már róla – a riporterek szinte csak erről beszélnek azóta, hogy engedélyezték.

–Nem szentelek túl nagy figyelmet a híreknek.

– Mindegy. Csak azért említettem, hogy megmutassam, mit értek a holtak iránti tisztelet valódi megnyilvánulásán. Embereket dugdosni a földbe vagy belökni egy kemencébe… Inkább préseljenek be a Frigó egyik sötét sarkába, vagy hagyjanak elrohadni odakint!

– Gyere! – folytatta. – A beszélgetésünk kezd bizarr irányt venni. Tom Jeery túlságosan régóta halott ahhoz, hogy könnyet ontsunk érte. Térjünk vissza inkább az aktuális hullánkhoz, Miss Hornyakhoz! Nem szeretem, amikor mások az én létesítményeimet a saját céljukra használják. A gyilkosa végzetes hibát követett el, mikor a Skylightot választotta tette színhelyéül.

Visszaült a székébe, és felkapta a korábban tanulmányozott aktát. Én is leültem, és igyekeztem arra koncentrálni, amit mondott. Apámon ráérek később is gondolkodni, a szabadidőmben.

– Van ötleted, hogy ki ölte meg? – tudakolta.

–Nincs.

–Nincsenek ellenségei? Féltékeny volt szeretők? Vetélytársak az iparban?

– Nem űzte az ipart. Gazdag családból származik… származott. Egyetlen ellenségéről sem tudok. Régi szeretők… – vállat vontam. – Szép volt. Gazdag. Izgalmas. Incselkedő típus. Gondolom, rengeteg mogorva expasas ólálkodhatott körülötte, de én egyről se tudtam.

– Hogy találkoztatok? Miss Hornyak tehetős nő volt. Elegáns. Tudom, mert utánanéztem. Téged pedig nem neveznélek túl nagy fogásnak.

– Az Anonim Alkoholistáknál találkoztunk.

–Alkoholista volt?

– Nem igazán. Nem sokat beszélt magáról, de annyit elmondott, hogy a bátyja kezeli a családi kasszát. A szülei meghaltak kiskorában, ez volt az egyik közös vonásunk. A fivére küldte el, mert úgy érezte, hogy túl sokat iszik. Megfenyegette, hogy megvonja tőle a pénzt, ha nem megy el.

–Szóval beszélgettetek, az egyik dolog követte a másikat, rájöttetek, hogy mennyi bennetek a közös…

– Ezt nem mondanám. Nic egy másik ligában játszott. Tudtam, hogy ez a viszony nem vezet sehova. Csak egy időre belesodródtunk a másik életébe. Bonyodalmaktól mentes kapcsolat volt – a kedvenc típusom.

– Elmondtad neki, hogy miből élsz?

–Persze.

–Mielőtt randizni kezdtetek volna vagy utána?

Elgondolkoztam.

–Azt hiszem, előtte.

–Elmondtad neki, hogy az Osztag tagja vagy?

–El.

–Hmm. Felmerült benned annak a lehetősége, hogy többre vágyott a szexnél?

– Nem tudom, mire céloz.

Egy nagy fényképet dobott az asztalra. Nic összehasoga

tott hátát ábrázolta. Rengeteg volt rajta a vér, úgyhogy nyilván a Skylightban készítették, vagy azután, hogy beszállították a Frigóba. Nem nyúltam utána.

–Nem valami szép – közölte a Kardinális. – Láttad az ábrát a közepén?

Bólintottam. Erre kihalászott még valamit az aktából, és a fényképre dobta. Egy aranybross volt. Párszor láttam Nicen. Közepén egy napszimbólummal.

– Felismered?

–Igen.

– A meggyilkolása éjszakáján viselte. Nem hiszem, hogy véletlen lenne. Nicola Hornyak veszedelmes körökben mozgott. Erőszakos emberek társaságába keveredett. Talán számított is egy ilyen jellegű támadásra. Ha igen, vajon nem lehet, hogy megpróbált védelmet keresni? Találni egy olyan barátot, aki jártas a halál dolgaiban? Például egy katonát, vagy egy… osztagost?

–Soha nem tett nekem említést ilyesmiről. Nagyon kevés időt töltöttünk együtt. Persze lehetséges…

Nem igazán győzött meg a Kardinális elmélete.

–Tudni akarom, ki ölte meg.

–Akárcsak én – motyogtam halkan.

–Remek! – kiáltott fel, amitől meg is ijedtem. – Reméltem, hogy ezt fogom hallani. Mikor tudod kezdeni?

–Mit kezdeni? – kérdeztem vissza.

– A nyomozást. Azt akarom, hogy derítsd ki, ki volt a gyilkos. Találd meg őt, öld meg és hozd el nekem a csontjait, hogy fogpiszkálót csináljak belőlük!

– De hát én nem vagyok nyomozó!

–Most már az vagy – vigyorgott rám csillogó szemmel –, hekus!

Húsz percen át próbáltam győzködni, hogy nem én vagyok a megfelelő ember a melóra.

– Semmit nem tudok az efféle munkáról – erősködtem. – Engem őrnek képzetek ki, ahhoz értek, hogy egy egység részeként működjek. Tudom, mit kell tenni a tűzvonalban és hogy hogy kell motozni, ki tudom szúrni, ha baj van, és meg tudom oldani. De szart se tudok az emberek követéséről, a poloskákról vagy a kutatásról.

– Ez mind lényegtelen. Szombat óta dolgoznak a szakértőim az ügyön, és semmire se jöttek rá. Tudod, mennyi idő van rá, hogy egy gyilkost elkapjanak ilyen körülmények között? Hetvenkét óra. Három nap van arra, hogy a nyomokból, a tanúk segítségével és a gyanúsítottak megtörésével rájöjj, ki tette. Ha addig semmire se bukkansz, esélyes, hogy soha nem is fogsz. Ezt mondják nekem a szakértőim.

–Akkor

engem

miért állít rá? Ha az ügy döglött, akkor mi értelme?

– Egy ügy sosem döglött, Al. Az emberek megdöglenek. Birodalmak is megdöglenek. De a titkok soha. Meg akarom találni Nicola Hornyak gyilkosát. Nem böki kibírhatatlanul az oldalam, de azért bosszant.

A szakemberek már próbálkoztak. Most eljött az ideje, hogy másképp csináljuk a dolgokat. Tudod, mit csinált Frank Weld, mielőtt nekem kezdett volna dolgozni?

–A seregében szolgált.

–Nem. Ezt a pletykát csak én terjesztettem el. Disznókat vágott.

Képtelen voltam megfékezni szkeptikus mosolyom.

– Nem szívatlak. Tényleg egy vágóhídon dolgozott. Kábító fegyvert nyomott az állatok fejéhez és megsütötte az agyukat. Azért vesztette el az állását, mert rájöttek, hogy molesztálja az állományt.

–Na, elég az etetésből! – nevettem fel.

– Rendben – vigyorgott önelégülten a Kardinális. – A vége csak vicc volt. De tényleg a vágóhídon dolgozott. Előtte meg egy halfeldolgozóban. Azelőtt pedig kidobó volt egy klubban. Előtte pedig kilenc évet ült, mert megölt valakit egy prostituált miatt kitört verekedésben.

– Ez tényleg igaz? – józanodtam ki.

Bólintott.

–Általában nem ilyen fából faragják a tábornokokat, nemde?

– És hogy kötött ki végül az Osztag élén?

A Kardinális csak erre a kérdésre várt.

–Tudsz az éjszakai informátoraimról?

–Hát persze.

A Kardinálisnak egész falkányi pletykaforrása volt. A város különféle szektoraiból érkeztek minden éjjel, férfiak és nők egyaránt, hogy megosszák vele a titkaikat. Hogy mi mindent mondtak el neki, és hogy mit kezdett az információkkal, azt csak ő tudta volna megmondani.

– Mr. Weld is közéjük tartozott. Elmondta, hogy rajtakapta a főnökét az egyik fiatal, bevándorló munkásukkal. Egy ilyen szaftos kis apróságot normál esetben elraktároztam volna magamban, és hagyom érlelődni. Ám Mr. Weldben volt valami. Az elnyűtt ruhák, a fésületlen haj és a vérfoltos kezek mögött megláttam benne a felemelkedésért küzdő, nagyra törő embert. Úgyhogy a szárnyaim alá vettem, rászabadítottam a legjobb szabóimat, és néhány hónap múlva már remekül tette a dolgát.

– Én ösztönből működöm. Nem hiszek túlságosan sem a rendszerekben, sem a szabályokban. Az emberekre építek. Ezért szárnyalok akkor is, mikor mások elbuknak. A képesség, hogy belelássak az emberekbe, hogy tudjam, mire képesek, még ha ők maguk sem tudják… ez az én titkom.

– Tudod, mi az igazi hatalom? Mások manipulálása és az akaratodnak való alárendelése. De ahhoz, hogy erre képes legyél, először meg kell értened őket. Én értem az embereket. Értelek téged. Azért nem keresed a felelősséget, mert nem tudod, mit kezdj vele. Félsz attól, aki lehetnél. Addig nem bánod, ha bemocskolod a kezed, amíg nem te hozod meg a döntést, mert azt hiszed, így a lelked makulátlan marad.

Szünetet tartott, időt hagyva nekem, hogy megcáfoljam a szavait. De én csak a fejemet ráztam, és lesütöttem a szemem.

– Megengedtem, hogy eddig arctalanul csináld a dolgokat. Nem taszigáltalak, vagy gördítettem akadályokat az utadba, nem próbáltalak rábeszélni, hogy emeld fel azt a lusta segged, és kavard fel a világot. Általában nem vagyok ennyire elnéző, de úgy véltem, jobb lesz, ha hagyom, hogy magadtól fedezd fel, mennyire vagy tökös, mikor eljön az ideje.

– De nem tetted, és az események most összeesküdtek ellened, úgyhogy lejárt az időd. A vak engedelmesség és az erkölcsi tiszta lap időszaka véget ért. Színt kell vallanod. Be kell kapcsolnod az agyadat. Többet kell letenned az asztalra puszta végrehajtásnál. Ha nem vagy rá képes, vagy nem vagy hajlandó, soha többet nem akarok hallani rólad. Fogd az ügyet és bizonyíts, vagy nekiállhatsz keresni egy másik főnököt! Két perced van eldönteni.

Mivel nem akartam puhapöcsnek tűnni, kilencven másodpercig úgy tettem, mint aki a lehetőségein rágódik. De valójában nem volt választásom. A Kardinálissal dacolni egyenlő lett volna az öngyilkossággal.

–Oké – sóhajtottam végül. – Mondja el, mit akar tőlem, mit tegyek!

A Kardinális vigyorogva dőlt előre, hogy elmondja a részleteket, nekem pedig az benyomásom támadt, hogy egy keselyűt figyelek, amint épp lecsap az áldozatára.

5

M

íg a Kardinálissal tárgyaltam, kikapcsoltam a mobilomat. Miután átöltöztem az alagsorban, visszakapcsoltam. Még el sem értem az ajtóig,

mikor megcsörrent.

–Al? Itt Bill. Van egy rossz…

–Tudom – szakítottam félbe.

–Tudod? – úgy tűnt, megkönnyebbült ettől.

–Visszahívhatlak később, Bill? Éppen nem…

–Naná! Amikor csak akarsz. Itt leszek.

–Kösz.

Hazabicikliztem hónom alatt a Kardinális aktájával, hogy zöld ágra vergődjek a történtekkel. Belebotlani Nicbe… találkozni a Kardinálissal… megtudni, hogy apám halott… kényszer hatására pályát módosítani…

A Kardinális minden más feladatom alól felmentett. Immár független ügynök voltam. Kedvem szerint, szabadon működhettem. Nem feleltem senkinek, leszámítva saját magamat. Kérhettem segítséget, ha szükségem volt rá. Frank, Tasso, az Osztag, jogászok – bárki a rendelkezésemre áll, amennyiben azt kérem.

De hol kezdjem?

Felrohantam a lépcsőkön, kinyitottam az ajtót, felkapcsoltam a villanyt, és belelapoztam az aktába. Ha szerencsém van, a Kardinális szakértőihagytak valami útmutatást, hogy merre induljak el, és nekem csak azt kell követnem: feltakarítani utánuk, feltenni pár kérdést, követni pár jelentéktelen nyomot. Aztán közlöm, hogy a nyomozás megfeneklett, és visszamehetek oda, ahova tartozom. Ha gyorsan dolgozom, már a hétvégén végezhetek.

Nem telt bele sok időbe, hogy rájöjjek, a feljegyzések semmi ilyesmit nem tartalmaznak.

Egyszerűen elképesztő volt az az akta. Lapok tucatjai tele tényekkel – hova járt Nic iskolába, milyen jegyeket kapott, milyen bevételi forrásai voltak, kik voltak a barátai, a partnerei, kik vitték haza. Készült egy elég részletes lista azokról a boltokról, ahova gyakran eljárt vásárolni. A klubokról, melyeket látogatott. Arról, hogy hol nyaralt.

Miután egy órán keresztül szívósan igyekeztem átrágni magam az aktán, félredobtam, levetkőztem és lezuhanyoztam. Először forró vízben, aztán jéghidegben. Vacogva, de felfrissülve léptem ki a zuhany alól. Megszárítkoztam, a derekamra törülközőt tekertem és visszatértem a szanaszét hagyott papírokhoz.

Néhány perccel később becsuktam az aktát és félreraktam. Az ilyesmit csak céltudatosan lehet csinálni. Mit akarok? Mire van szükségem?

Elővettem egy papírlapot, és lejegyeztem rá pár gondolatot.

A hozzá legközelebb állók neve létfontosságú lenne. Tudtam, hogy van egy bátyja, de mi van a többi rokonával? Lehet, hogy valaki anyagi hasznot húzott a halálából.

Régi szeretők. Akadhatott köztük egy féltékeny ex is.

A napos bross és a Nic hátába vésett ábra. Ezeknek is utána kellene járnom. Kideríteni, honnan került hozzá a bross. Átnézni azoknak a szervezeteknek a listáját, melyeknek tagja volt – talán az egyikük jelvénye lehet az a napszimbólum.

És még mit…?

A szóban forgó éjszaka. Múlt péntek. Meg kellene tudnom, merre járt, kivel volt, mit csinált. Itt lenne a legjobb elkezdeni – találhatnék egy-két nevet, ami a többi kérdésben is segítene.

Letettem a tollamat. Úgy döntöttem, egy időre békén hagyom Nicet, hogy eltöprengjek apám halálán. Nem voltam biztos abban, hogy mit is kellene éreznem. Bár Nicet sem ismertem túl jól, többet tudtam róla, mint Tom Jeeryről. Ő csak egy árnyalak volt az életemben, alig több egy kontúrnál a gyerekkoromból, aki általában egyszer csak felbukkant a semmiből, felkavarva anyámat és megtörve megszokott napi ritmusunkat. Nagyon kevés tiszta emléket őriztem róla. Egypár közös mozizást. Egy együtt töltött délutánt a parkban. Egy közös focizást a házunk mögötti úton. Mindig az hittem róla, hogy ügynök volt. Soha nem éreztem közel hozzá magam, soha nem gondoltam, hogy lenne bennünk bármi közös. És most…

Most megtudtam, hogy mindketten ugyanannak a gazdának voltunk a zsoldosai, hogy évekkel azelőtt, hogy beléptem volna a Kardinálishoz, ő már ott volt, próbálgatva, hogy ízlik-e neki a dolog, előkészítve számomra a terepet. Úgy éreztem, becsaptak. Számos gyerekkori barátom tért a bűn útjára, de én voltam az egyetlen a régi szomszédságból, aki az Osztagnál szolgált. Fontosnak éreztem magam, mikor Tasso kiválasztott és különleges bánásmódban részesített. És most rájöttem, hogy csak az apám miatt tette. Ez pokolian felmérgesített.

Ezen egy napon majd el kell gondolkoznom. Kérdezősködni fogok, kiderítem, miféle ember volt az apám, hogy eldöntsem, mit érzek a halálával kapcsolatban. De nem most. Először Nicet kell elrendeznem, és meg kell szabadulnom a Kardinálistól. A detektívesdi rengeteg időmet el fogja venni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi is elterelje a figyelmemet.

Újabb órákon át bújtam az aktát, neveket és lényeges részleteket próbáltam előásni belőle. Nic Hornyak egész másmilyen volt, mint amilyennek gondoltam. Soha nem tartottam szűziesnek, de a beszámolók szerint megvolt neki mindenki a városban, aki csak két lábon járt. Ha a volt szeretői között kell keresnem a gyilkosát, hosszú és fáradságos meló elé nézek.

Úgy gondoltam, ennyi éppen elég volt egy éjszakára, úgyhogy leraktam az aktát, és nekikészültem, hogy lefeküdjek. Majd reggel végigolvasom az egész paksamétát. Az alvás remélhetőleg kitisztítja a fejemet, és képes leszek világosan gondolkozni.

Már a fogamat mostam, mikor belém villant.

Megtöröltem a számat, és visszamentem az aktához. Felkaptam, lapozni kezdtem, és közben az oldalakat számoltam. Negyvenhárom volt belőlük, a fotók nélkül, amiből szintén akadt szép számmal.

Megnéztem pár bekezdést. Számos fénymásolt lap is akadt köztük, melyeken a keddi, a hétfői és a vasárnapi dátum is szerepelt. Voltak benne barátokkal, rokonokkal készített interjúk. Rengeteg munkaórát beleölhettek az összeállításába. Úgy festett, a nyomozás szombat hajnalban vehette kezdetét.

Csakhogy Vincent nem tudta, ki a hulla. Se dr. Sines. A hivatalos álláspont szerint senki sem tudta. Azonosítatlanul került a Frigóba, és úgy is maradt, amíg fel nem bukkantam.

Akkor meg hogy a rákba állították össze ezt a dossziét?

Másnap reggel Frank látni akart, úgyhogy a Pártközpont lett az aznapi első megállóm. Frank az irodájában volt, megpróbálta keresztülvágni magát a papírok rémisztő tornyain. Miközben beszélgettünk, a keze ügyébe kerülő legkülönfélébb papírlapokra firkantotta rá a nevét.

–Hallottam… az… előléptetésedről… – morogta. -Gratulálok.

– Kösz.

–A Kardinális azt mondta, hogy álljak a szolgálatodra.

–Tényleg? – vigyorogtam. – Mint a személyi asszisztensem?

– Cseszd meg!

Felnevettem, és átnyújtottam neki egy paksamétát.

–Van valami ötleted, hogy mi ez az egész? Hogy miért engem szemelt ki és mit vár tőlem?

–Nem mondta el neked?

– El is mondta, meg nem is. Azt mondta, hogy magasabbra kellene emelnem a tekintetem. Azt mondta, hogy csak vesztegetem az időmet ott, ahol vagyok. Az a benyomásom, hogy ez valami teszt, de halványlila gőzöm sincs, mit nyerek azzal, ha átmegyek rajta.

– A Kardinális fura alak. Időnként úgy tűnik, csak a móka kedvéért keveri a szart. És talán így is van. Sokan gondolják így. Én azonban mást gyanítok. Szerintem anélkül még köpni se lenne hajlandó, hogy ne mérlegelné minden részletét.

– Hogy fogjak hozzá ehhez az egészhez?

–Miért engem kérdezel? Nem vagyok nyomozó.

– De akadt dolgod velük. Többet tudsz erről, mint én. Kellenek nekem kamerák, diktafonok, poloskák? Ami meg az emberek felkeresését illeti – tegyek úgy, mintha igazi detektív lennék? Mi van a zsarukkal? És hogy különböztetek meg egy nyomot egy rakás kutyaszartól?

Frank felnevetett és a hátam mögé, az ajtó fölé mutatott. Megfordultam és felnéztem. Egy feliratot akasztottak oda: „Ha kétségeid vannak, dönts!”

– Ford Tasso mondta ezt nekem az első munkanapomon. Mikor egyszer maga alá gyűrt az élet, kinyomtattam és felrakattam az egyik csajjal. Naponta hússzor is felnézek rá, vagy még többször, ha kell.

–Ha aszott közhelyekre vágytam volna, vettem volna egy szerencsesütit.

Frank megvonta a vállát.

– A tanácsomat kérted: ez lenne az. Ezer módon nyomozhatsz. Azzal, hogy leülsz és töröd a fejed, nem jutsz semmire. Mint ahogy azzal se, ha a dolgokat a szokott módon intézed – a Kardinális nem ezt akarja. Mikor kezdő voltam, elkövettem pár hülyeséget, de legalább az éndöntéseim voltak. A Kardinális tiszteletben tartotta őket, és rám hagyta, hogy elrendezzem a dolgokat. Neked is ugyanezt kell tenned. Állj a saját lábadra és reménykedj, hogy nem buksz fel!

–Ennél valamivel praktikusabb tanácsot reméltem – zsörtölődtem.

–Akkor keresd máshol! – felelte Frank és ezzel véget is ért a beszélgetés.

Ezután Billel találkoztam a Pártközpont melletti bárban. Szendvicseket rendeltünk, és leültünk az egyik csendes sarokba, messze a tömegtől. Nicről és a vele történtekről beszélgettünk.

– Hogy viseled? – tudakolta.

–Ha őszinte akarok lenni, egész jól.

–Én majdnem elájultam, mikor Kett elmondta. És mi még rajta viccelődtünk odafent, emlékszel?

– Azt mondtad, mikor a halak nem haraptak, hogy meg kellett volna hívnunk, és szólni neki, hogy az egyik barátnőjét is hozza magával.

–Sajnálom, Al.

–Ne sajnáld! Nem ismerted őt. Én magam is alig ismertem.

Beleharaptam a szendvicsembe (a kenyér száraz volt), és gépiesen rágni kezdtem.

–Ki beszélt Kettnek róla?

– Nem árulta el. Mindössze annyit tudok, hogy csütörtökön felhívták otthon. Valaki azt mondta neki, hogy gyilkosság történt a Skylightban, és hogy a tetemet elvitték. Megadta neki a szobaszámot, a dátumot, az időpontot és az áldozat személyleírását.

– A nevét is?

–Igen.

–Van valami ötleted, ki lehetett a hívó?

– Ha bármelyik másik szállodáról lenne szó, azt mondanám, hogy valamelyik szobalány vagy londiner. De a Skylight alkalmazottai tartják a szájukat. Szerintem egy másik vendég lehetett, valaki, akinek lelkifurdalása volt. Vagy lehetett akár a gyilkos is.

–Gondolod?

– Nem viccből vésték a lány hátába azt a szimbólumot. Ha valaki ilyet művel, azt akarja, hogy felfigyeljenek rá. Lehet, hogy azt akarta, hogy felkapja az ügyet a média. Talán az a terve, hogy újra lecsap, és azt akarja, hogy felismerjék, mikor megteszi.

–Egy sorozatgyilkos?

– Lehetséges. De abból, amit össze tudtam szedni, az derül ki, hogy ügyetlen gyilkosság volt. Lassú és véres. Szóval vagy egy kezdővel van dolgunk, vagy valakivel, aki azt akarja, hogy kezdőnek higgyük.

–Van valami nyom? – tudakoltam. – Valami irány?

– Mire megérkeztünk, nem maradt semmi, de a hét nagy része végül is már eltelt, mire kimentünk a helyszínre. Bárki hozta is vissza a lányt, addig akár az állomáson is tarthatta volna a megőrzőben.

Nem árultam el Billnek, hogy én gyűjtöttem be Nic testét a Frigóból. Eszem ágában sem volt. Ezek olyan részletek, melyeket az ember előbb-utóbb megtanul elhallgatni a barátai elől. Mint ahogy azt sem állt szándékomban elmesélni, hogy találkoztam a Kardinálissal.

–Mennyi esélye van annak, hogy elkapjátok?

– Szinte semennyi. Ha akkor értesítettek volna, mikor rábukkantak… – felsóhajtott. – A kórboncnok megtesz minden tőle telhetőt, de kétlem, hogy bármi használhatóra akadna. Kikérdeztük a személyzetet, de semmi. Van még hátra egy pár ember, de semmit nem fogunk kihúzni belőlük. Hacsak nem csap le újra a gyilkos, vagy Kett nem kap egy újabb telefonhívást… nada.

Lassan bólintottam. Erre magam is rájöttem.

–Mi a helyzet a magánnyomozással? Lenne értelme?

–Felbérelhetsz valakit. De költséges lesz, és valószínűleg nem érsz el vele semmit. De ártani nem árthat.

– Mi lenne, ha én nyomoznék?

Összeráncolta a homlokát.

–Ne őrülj meg! Mit tudsz te a nyomozati munkáról? Nem olyan egyszerű ám, mint a filmekben.

– Tudom. De hogy lenne értelme nekilátnom?

Jó egy percig némán vizslatott.

–Nem a véleményemet kérded, igaz, Al? Már elszántad magad. Így van?

–Így!

–Jézusom! – félretolta szendvicse maradékát. – Milyen mélyen ástad bele magad?

– Van pár nevem. Háttérinfók.

–Van valami irány?

–Reméltem, hogy te mutatsz párat. Régi ellenségek, családi viszály, valami ilyesmi.

Fanyarul elmosolyodott.

– Már mondtam, ez nem olyan, mint a filmekben. Az indítékok és az effajta gyilkosságok ritkán járnak kéz a kézben. Nic egy átlátszó álnéven jelentkezett be – Jane Dowe-ként. Miért ad meg az ember szokványos esetben hamis nevet egy szállodában?

–Mert kefélni akar?

– Nyers, de pontos megállapítás. Esélyes, hogy felszedett egy fickót, elvitte a Skylightba, ahol a pasas begőzölt, és ezzel vége is a sztorinak.

–Látta bárki is együtt kettejüket?

– A recepciós emlékszik Nicre, de váltig állítja, hogy senki sem volt vele az előcsarnokban. A lányétól jobbra levő szobában nem volt senki. A balra fekvőben levő öreg pár korán lepihent, és átaludták az éjszakát.

–Ha nyomoznék – kérdeztem elnyújtva – hol kellene kezdenem?

Bill felsóhajtott és megdörzsölte a tarkóját. Öregnek és fáradtnak tűnt a tompa fényben. Már évek óta arról beszélt, hogy korengedménnyel nyugdíjba vonul – ahogy most ránéztem, az jutott eszembe, hogy talán tényleg össze kellene pakolnia, mielőtt a munkája idő előtt végez vele.

– Talán kicsikarhatsz valamit a Skylight személyzetéből – mondta tétován. – Hozzánk ugyan nem rohantak, hogy beszéljenek, de tekintettel a kapcsolataidra, van rá esély, hogy veled nyitottabbak lesznek. Feltéve, ha tudnak valamit. De egy pár napig hagyd még őket. Nem lenne jó, ha összefutnál Kett-tel. Hadd fejezzük be a nyomozást és vonuljunk ki onnan, mielőtt beleütnéd az orrod!

Az ügyben nyomozó rendőrök már kikérdezték a személyzetet és semmire se jutottak, de eldöntöttem, hogy én is megpróbálom, ahogy azt Bill ajánlotta, noha abban nem voltam biztos, hogy ki tudom várni, míg lenyugszanak a kedélyek.

–Mi van a barátaival és a családjával? – érdeklődtem. – Akad köztük gyanús?

– Tudomásunk szerint nem. De még csak huszonnégy órája vagyunk rajta az ügyön, és az efféle részleteket nem azonnal szokás felderíteni. A lány legközelebbi barátnője Priscilla Perdue volt. Ismered?

Bólintottam. A név szerepelt az aktában és Nic párszor beszélt is róla.

– És ott van még a bátyja. Semmit sem tudtunk kiszedni belőle. Még a szempillája sem rebbent, mikor felkerestük, hogy beszámoljunk a húga haláláról, és megkérjük, hogy azonosítsa a holttestet.

–Ez furcsa, nem?

– Nem igazán. Az emberek a legkülönfélébben reagálnak a halálra. Csak nagyon kevesen sírnak nyíltan a rendőrök előtt.

– Rajtuk kívül senkiről sem tudok. Egy-két nap múlva talán többet is mondhatok, de most még csak azon erőlködünk, hogy belelássunk a lány életébe. Nic megtartotta magának a magánéletét. Úgyhogy ha nem bánod, inkább én szeretném hallani, hogy te mit tudsz mondani róla.

Rendeltünk még egy narancslevet, és végigvettük Billel a Nickel töltött időmet. Beszélgetésünk a végén visszakanyarodott a nyomozói munkához, és Bill adott egypár igencsak hasznos tanácsot.

Nem érdemes poloskákkal vacakolnom – ez a módszer a profiknak való. Azt mondta, legyek őszinte, mikor kikérdezem az embereket, mondjam meg nekik, hogy ki vagyok, és miért érdeklődöm Nicola iránt.

– Így együtt fognak érezni veled, és szívesebben fognak beszélni. Ha valódi nyomozónak adod ki magad, átlátnak rajtad és bezárkóznak.

Hangsúlyozta, milyen fontos, hogy igyekezzek minél egyszerűbb következtetéseket levonni.

– Ne spekulálj! A gyilkosság nem valami bonyolult történet. Ha nekiállsz hálót szőni a gyanúsítottakból és az elméletekből, csak a saját farkadat fogod kergetni, míg bele nem őrülsz. Arra figyelj, amit az emberek mondanak! Ne törődj az összeesküvés-elméletekkel! Próbáld meg szűkíteni a lehetőségeket! Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket, és főként ne drámaiakat!

Figyelmesen hallgattam, elraktároztam a szavait.

Végül kezet ráztunk, és mosolyogva elbúcsúztunk. Ha Billnek akadtak is aggályai amiatt, hogy belekeverem magam az ügybe, megtartotta őket magának. Azt mondta, hívjam fel, ha segítségre van szükségem, vagy ha zátonyra futok. Megígértem neki, hogy tudatom vele, ha bármi is van.

Visszakerekeztem a Pártközpontba, és még egyszer átpörgettem az aktát. Eljött a pillanat, hogy megtegyem az első lépést. Valószínűleg meg kellett volna fogadnom Bill tanácsát és várni pár napot, mielőtt kifaggatom a Nichez közel állókat, de Frank mottóját szem előtt tartva úgy határoztam, azonnal cselekszem. Arra számítottam, hogy felindultságukban talán többet árulnak el, mint amennyit összeszedett állapotban elmondanának.

Fogtam a bringám, elraktam a tollam és a jegyzetfüzetem, kihajtottam a kapun, és nekivágtam a városi utcák girbegurba labirintusának. Ahogy a szeles időben tekertem, egy közhely jutott az eszembe, mire elvigyorodtam – Al Jeery rajta volt az ügyön!

MÁSODIK RÉSZ

ÉN VAGYOK A MAGA EMBERE

6

E

lőször Nic bátyját hívtam fel. Soha nem mesélt róla, azt leszámítva, hogy a neve zavaróan hasonló az övéhez: Nick. Nicholasnak és Nicolának keresztelték őket, de mindketten a rövidebb formát használták már gyerekkoruk óta, az apjuk ösztönzésére, akinek elég furcsa humorérzéke lehetett. Egyszer megkérdeztem, miért használták így azután is, hogy az apjuk meghalt. Nic azt felelte, hogy egyikük sem akarta megváltoztatni. Ő kedvelte a Nicet, a bátyja meg a Nicket. Nem sokat látták egymást, úgyhogy nem volt túl nagy jelentősége a dolognak.

A bátyja huszonkilenc éves volt, három évvel idősebb Nicnél. A szüleik halálakor ő örökölte vagyonuk zömét, és őt tették meg Nic pénzügyi gyámjának, míg a húga be nem tölti a harmincat, amikortól már kedve szerint használhatja a tőke őt megillető részét. Nick nem értett az üzlethez, de megfontoltan költekezett – nem szórta el a családi vagyont, így a kasszában tekintélyes összeg maradt.

Nem álltak közel egymáshoz, de nem úgy festett, mintha haragban lennének. Egyszerűen nem sok közös vonásuk volt. Vagy talán épp hogy túl sok közös vonásuk is volt – ahogy a nevük, úgy a férfiak iránti vonzódás is hasonlított bennük. Nick Hornyak, ahogy azt az akta oly szabatosan megfogalmazta, „ferde volt, mint a pisai torony”.

Nick a zöldövezetben álló családi kúrián élt. Az építészeti szörnyszülött szinte csöpögött a felmenők pénzétől. Nic otthona is ez volt, noha élete utolsó pár évében alig néhány hónapot töltött csak itt.

Az inas nem volt elájulva, mikor meglátta, hogy az egyik oszlopnak támasztottam a bringámat.

– A szállítók bejárata hátul van – közölte lenézően, és be kellett dugnom a lábam az ajtórésbe, hogy időt nyerjek és elmagyarázhassam, ki vagyok és miért vagyok ott.

Tudatta velem, hogy Nick úrfi nincs otthon, és nem is várható, hogy hamarosan hazatér. Azt már nem akarta elárulni, hogy hol találom meg távollevő gazdáját, úgyhogy azt mondtam, nálam van Nic néhány személyes holmija, amit vissza akarok adni neki. Néhány másodpercig morogva tanakodott magában, aztán elárulta, hogy Nicket valószínűleg a Vörös Torok nevezetű klubban találom.

Ki akartam kérdezni az inast Nickről – a személyzet állítólag mindig ismeri urai és űrnői minden titkát –, de kimért viselkedése elbizonytalanított. Már az elejétől fogva úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal – a legkevésbé volt arra szükségem, hogy az uraság szolgája a maradék lelkesedésemet is lehűtse.

A Vörös Torkot régebben Gebeseggnek hívták. Egy évtizeddel ezelőtt még igazi késdobáló volt. Jártam ott párszor, amikor a tanulóidőmet töltöttem az Osztagban, hogy a söpredékre vadásszam. A környék azóta előnyére változott, és a Gebesegg is felzárkózott a világhoz. Nemcsak a neve változott meg, hanem teljes felújításon esett át, hozzácsaptak még egy emeletet, a homlokzati részt égőpiros téglákkal rakták ki, a falakba különféle mintázatú színes üvegablakokat vágtak. Rá sem ismertem volna a helyre, ha csak úgy elsétálok mellette.

Az ajtóban kidobók álltak, noha még korán volt, és semmi szükség nem volt rájuk. Közömbös képpel mértek végig, ahogy elsétáltam köztük, tekintetük hanyagul futott végig a testemen, árulkodó kidudorodásokat keresve. Igazi amatőrök. Egyhamar aligha léphetnének be az Osztagba.

A benti piros falakat rózsaszín zászlók és James Dean, Brad Pitt, Leonardo DiCaprio, meg még vagy egy tucatnyi címlapfiú érzéki fényképe díszítette. A számos hangfalból mély, lüktető zene áradt. A tévékben „vizesszuszpenzor verseny” zajlott éppen.

A pulthoz ballagtam, és türelmesen megvártam, míg a csapos – külsőleg nő, de voltak kétségeim –, befejezte a poharak tisztogatását. Addig helyszíni szemlét tartottam (hogy barátkozzam kicsit a detektív argóval!), mikor a csapos – a hangja rögtön széttörte az illúziót – megzavart ténykedésem közben.

– Szia! Új vagy a városban?

–Miből gondolod?

–Nem rémlik, hogy láttalak már itt korábban.

–Ilyen jó az arcmemóriád?

– Dehogy! A legtöbb este zsúfolásig teli a hely, és még a törzsvendégeket sem szúrom ki, akkora a tolongás. De a nappalok nyugisabbak. A szokásos törzsközönség jön. Majd megismered őket – ezzel visszatért a pohárpucoláshoz.

– Ismersz egy Nick Hornyak nevű srácot?

–Talán.

Rögtön óvatosabbá vált. A poharat simogató kezek lelassultak. Kész volt bármelyik pillanatban hívni a kidobókat.

– Egy barátom azt mondta, hogy itt keressem – hazudtam, egy oktávval feljebb kényszerítve a hangom. – Azt mondta, talán körbevezetne a városban és szerezne nekem egy helyet, ahol ellakhatok.

A csapos folytatta a tisztogatást, kétségei ugyanúgy eltűntek, mint a poháron levő foltok.

–Ott biliárdozik – intett a balra levő alkóvban álló asztal felé. – Egyedül. Szereti csiszolni a technikáját.

Csillogó szemmel vette fel a rendelésemet (egy limonádét) és töltötte ki az egyik makulátlan pohárba.

Lassan indultam el, közben alaposan szemügyre vettem Nic bátyját. Fiatalabbnak tűnt a koránál, magas volt, jóvágású, drága selyeminget viselt, nyakában Szent Kristóf-aranymedál lógott, hosszú haját hátrazselézte. Jobban kellett volna vigyáznia a hajára, mert veszélyesen vékony szálú volt. Mire harmincöt lesz, csomóstul kell majd a fejbőréhez ragasztania. Értettem a hajakhoz. Régebben randizgattam egy fodrásszal.

Átsétált az asztal felém eső oldalára, és akkor azt is megláttam, hogy miniszoknya van rajta. Tekintete felém villant, elvigyorodott, aztán előredőlt, hogy lökjön egyet. Tekintetem végigszaladt kék harisnyába bújtatott hosszú, formás lábán. Ebből a szögből bármelyik fiút felizgatta volna, aki nem ismeri. Még a csípőjét is úgy csavarta, mint egy nő.

Beküldte a lyukba a fekete golyót, megfordult, nekidőlt az asztalnak és elmosolyodott.

–Szívesen játszom golyókkal és a sötét és szűk lyukakat is kedvelem. És mi a helyzet veled?

Régebben láttam egy csomó film noirt, de Bogié egyikben sem rukkolt soha elő ilyen egyértelmű célozgatással!

–Jobb szeretek sakkozni – feleltem szárazon. Mikor lebiggyesztette az ajkát, hozzáfűztem: – De tetszik a ruhája.

– Hülyén fest, mi? – játszotta meg a kényeskedőt, és cigire gyújtott. Nekem is odakínált egy szálat, de nemet intettem a fejemmel. – Csak akkor hordom, mikor itt lógok. Jobban kiöltöztem volna, ha számítok rá, hogy társaságom lesz.

– A nevem Al Jeery. Hallott már rólam?

–Kellett volna?

–A húga barátja voltam.

Erre azonnal felhúzta a védőpajzsait.

– Rengeteg barátja volt. Hordákban özönlöttek, hogy részvétüket nyilvánítsák. Csodálkoznál, ha tudnád, mennyi köztük a riporter.

–Én nem vagyok riporter, Mr. Hornyak. Egy hónapig jártam Nickel a halála előtt. Közel álltunk egymáshoz.

– Rengetegen álltak közel Nichez. Honnan tudjam, hogy az igazat mondod? A sajtó egyik nagyra becsült tagja éppen múlt éjjel adta ki magát az egyik rég elveszett kuzinomnak.

– Az AA-ban találkoztunk. Mi…

–Az AA-ban? Az Isten szerelmére, mit keresett ott Nic? Összeráncoltam a homlokom.

–Nem tudott róla, hogy odajár?

–A húgommal ritkán beszélgettünk másról szexuális természetű dolgokon kívül.

–De ő azt mondta nekem, hogy maga

miatt

jár oda. Hogy megfenyegette, megvonja az apanázsát, ha nem szokik le.

–Én nem követeltem semmit Nicolától. Azt vett el, amit csak akart. Soha nem álltam az útjába.

Ez összezavart. Ő észre is vette és elmosolyodott.

– Nicola bonyolult nő volt. Huszonhat éve ismertem és mindig képes volt meglepni. Ezen ne tépelődj, gyakran talált ki hazugságokat és tündérmeséket.

A „tündér” szónál sokatmondóan felvonta a szemöldökét.

–Miért vagy itt? – kérdezte.

– Tudni akarom, miért ölték meg és ki tette. A rendőrség már most statisztikai adatnak tekinti. Szerintem jobbat érdemel ennél. Szerintem megérdemli, hogy kiderüljön az igazság.

–Egy keresztes lovag – füttyentett. – Nyomozó vagy, Al?

–Nem. De van időm. Vannak forrásaim. Szeretnék beszélgetni róla, és feltennék pár kérdést, ha nem bánja.

Átgondolta a dolgot, aztán vállat vont.

–Úgyis csak vánszorog a délután. Miben segíthetek?

Kinyitottam a jegyzetfüzetemet, remélve, hogy úgy festek, mint aki érti a dolgát.

– Kezdjük az alapokkal! Látta Nicet a halála napján?

–Nem.

–Mikor látta utoljára?

Megvakarta az állát.

– Vagy két héttel korábban. Összefutottunk az egyik klubban. Váltottunk pár szót a légkörről, a divatról, a zenéről. Pár perccel később elváltunk, és mindketten mentünk tovább a magunk útján.

– Ezután már nem látta?

–Nem.

–Beszélt vele telefonon?

– Nem. És e-mailt se küldtem, se SMS-t, mint ahogy levelet se írtam, és füstjeleket se küldtem neki. Ahogy mondtam, nem álltunk közel egymáshoz. Időnként egy-egy éjszaka együtt lógtunk a városban, de csak háromszor vagy négyszer egy évben.

Elnyomta éppen csak megkezdett cigarettáját, és ismét lökött egyet.

–Nincs sok időm a nőkre, és Nicnek se volt ideje; hozzám hasonlókra.

– Kivel volt, mikor utoljára látta?

–Valami kopasz, fekete fickóval. A férfi egy asztalnál ült, igen zárkózottnak tűnt.

–Észrevett rajta valamit? Valami feltűnőt, egy ismertetőjegyet?

–Azt hiszem magas volt. Vézna. Sötét, mint a bűn. – Nick elmosolyodott. – Ez egészen költői volt, nem gondolod?

– Könyvet kellene írnia. Még valami?

–Nem láttam túl jól.

Feljegyeztem a magas, vékony, fekete férfit, és továbbléptem.

–Pikkelt valaki Nicre?

–Ha igen és én tudtam volna róla, elmondom a rendőrségnek, és azok kikérdezik.

–Az emberek nem mindig mondanak el mindent a rendőrségnek.

–De én elmondtam. Én kedvelem a rendőrséget. Rengeteg közeg megfordul itt. Roppant figyelmesnek találom őket.

–Tényleg nem tud semmit a húga haláláról?

–Nem. Nincs semmi, amit elmondhatnék és másnak nem mondtam… – itt elhallgatott.

– Igen? – nógattam.

–Egy bross volt rajta, mikor meggyilkolták.

–Rajta egy napszimbólummal. Tudok róla.

– A rendőrség megkérdezte, hogy felismerem-e. Nem láttam azelőtt. De a hír napvilágra kerülése után telefonált Nic pár barátja, és azt mondták, hogy ajándékba kapta valami misztikus pasastól, akihez régebben járt.

Nic aktája említetést tett róla, hogy a lányt foglalkoztatta az okkultizmus. Átpörgettem a jegyzetfüzetemet, és végigfutattam a tekintetem a kevésbé fontos neveken, amelyeket hátra írtam fel.

–Nem Rudi Zieglertől?

–Pontosan tőle. Nic rendszeresen találkozott halottlátókkal, jósnőkkel, meg mindenféle ilyen ütődött népséggel.

–És Zieglertől kapta a brosst?

–Akik ismerték, azok szerint igen. Fel fogom hívni a rendőrséget emiatt. Mit gondolsz, érdemes?

–Kétlem, hogy számítana. Ugyanazokból a forrásokból, mint ahonnan maga is megtudta, értesülni fognak róla. Egy nagy kört rajzoltam Ziegler neve köré, és rámeredtem.

–Ismeri Rudi Zieglert?

–Az égre, dehogy! Nem vagyok hajlandó vajákosok társaságában mutatkozni.

–Semmit nem tud róla?

– Csak amit Nic barátaitól hallottam. Amennyit ki tudtam hámozni, ő afféle Houdini-utánzat: tükrökkel, elrejtett hangfalakkal, villogó fényekkel.

– Van esetleg még valami?

Vagy egy percig törte a fejét.

–Nem jut eszembe semmi.

–Nem úgy fest, mint akit nagyon lesújtott a halála – jegyeztem meg.

Megszívta az orrát.

– Mit kellene tennem? Meghalt. Nem merülök el a bánatban. Ez egy durva világ, és ezt Nic is tudta. Rossz időben a rossz emberrel akadt össze. Bármelyikünkkel megeshetett volna. Ezt a kockázatot vállaljuk.

–És mi van akkor, ha nem véletlen volt? Lehet, hogy vadásztak rá. Mi van akkor, ha a listán maga a következő? Ha egy távoli rokon rá akarja tenni a kezét a Hornyak vagyonra, vagy egy volt üzlettárs, akit az apja évekkel ezelőtt tönkretett?

–Nem.

Beküldte a feketét, egy újabb cigarettára gyújtott, majd elrendezte a golyókat a háromszögben és új játékba kezdett.

–Nicnek balszerencséje volt. Ez benne van a pakliban, ha kefélsz mindennel, ami csak mozog.

–Igazán együtt érző.

– Cseszd meg az együttérzést! A halál semmi újat nem jelent számomra. Láttam a barátaimat lassan meghalni AIDSben. Láttam a klubok előtt fickókat, akiket csak azért döftek le, mert rossz helyre dugták a pöcsüket. Vagy együtt élsz a veszteségekkel vagy becsavarodsz. Nem kívántam Nic halálát, de nála kedvesebb emberekkel is megeshetett volna, már ha érted, mire gondolok.

– Nem igazán.

Rám szegezte a pillantását.

– Nic a húgom volt, és én szerettem őt. Csakhogy nem volt egy angyal. Te egy hónapja ismerted. Abból, amit mondtál róla, úgy tűnik, csak a legjobbat láttad belőle.

–Gondolja?

–Az a kopasz fickó a klubban, akiről meséltem, az két hete volt. Akkoriban épp

közel álltál

Nicolához, Al?

Lemerevedtem, vissza akartam vágni, de aztán rájöttem, hogy nem sértegetni akar, csak felnyitni a szemem, hogy lássam az igazságot. Ellazultam és lassan bólintottam.

– Nem te voltál az első, akit megszívatott. Még csak az első pár tucatba sem férsz bele. Ha azt hiszed, hogy maga volt a romlatlan ártatlanság, és a te feladatod megbosszulni, akkor bolond vagy. Én azt tanácsolom, ne bolygasd a dolgot! Nic nem érdemel ilyen elszántságot.

Kegyetlen őszintesége felkavart, és ráébredtem, pont úgy, mint amikor az aktáját tanulmányoztam, hogy milyen keveset is tudok erről a lányról.

–Hagyom játszani.

– Máris? Maradj még egy kicsit! Játssz velem pár menetet! Soha nem tudhatod, mi sül ki belőle. Van egy gardróbom teli Nic régi ruháival, és a többségükbe beleférek.

–Csábító – vigyorogtam rá –, de kösz, nem.

– A te bajod – biggyesztette le az ajkát, aztán rám kacsintott. – Viszlát, Al! Látogass meg valamelyik nap! Hátha akkor valami igazán dögösben leszek!

Mosolyogva és fejcsóválva távoztam.

Viszonylag jól éreztem magam, ahogy visszafelé tekertem a Pártközpontba. Elindultam valamerre, és bár nem oldottam meg az ügyet, nem is torpantam meg az első akadálynál. Elégedett voltam azzal, ahogy az ügy haladt. Profin viselkedtem. És eközben egy lehetséges nyomra is rábukkantam – Rudi Zieglerre. Talán végül kiderül, hogy mégiscsak nyomozónak teremtett az ég.

A Nickkel való találkozást követően lejegyeztem pár gondolatot. A Ziegler-vonalat leszámítva az AA-val kapcsolatos ellentmondás is töprengésre adott okot. Miért hazudott nekem Nic? Elég valószínű, hogy egyszerűen nem akarta bevallani, hogy problémája van az alkohollal. Az AA gyűlésein rengetegen indítanak azzal, hogy „nincs problémájuk” és hogy csak „… erősködésére jöttek el” a kipontozott részt mindenki máshogy töltötte ki.

Mindenesetre ezt is felírtam – ha így folytatom, hamarosan szükségem lesz egy új jegyzetfüzetre –, aztán félretettem a noteszem, és felhívtam Priscilla Perdue-t. Sem az otthoni telefonját, sem a mobilját nem vette fel, úgyhogy megpróbálkoztam a szépségszalonnal, ahol menedzserasszisztensként dolgozott. Át kellett verekednem magam egy óvatos titkárnőn, de végül eljutottam hozzá.

– Itt Priscilla. Elnézést, hogy várnia kellett, de egész nap újságírók loholtak a sarkamban. Miben segíthetek? – aranyos, cincogó hangja volt.

–A nevem Al Jeery, Miss Perdue. Nic Hornyak barátja voltam. Én voltam…

–Al Jeery – szakított félbe, és hallottam, hogy a fogát kocogtatja a nyelvével. – Maga volt Nic kis barna katonája.

– Tessék?

Kuncogott egyet.

– Kérem, ne sértődjön meg! Nic mondta ezt magáról. Mesélt arról, hogy randizgat egy nagy, barna, tagbaszakadt katonával, akinek sűrű sörte van a haja helyén, és a teste olyan, akár egy akciófiguráé. Féltékeny is lettem.

Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről, így hát megköszörültem a torkom és azt mondtam:

–Miss Perdue, szeretnék beszélgetni magával Nic-ről. Egy magánnyomozást folytatok a…

– Nem baj, ha ezt máskor tesszük meg? – szakított félbe. – Szívesebben beszélgetnék Nicről munkaidőn kívül. Akkor nem kell az ügyfelek előtt sírnom.

–Természetesen. A temetés után felhívom és…

– Nem kell addig várnia. Amióta híre ment a gyilkosságnak, körülvesznek a részvétnyilvánítók, de ők mind régi barátok, és semmi újat nem tudnak mondani. Ráér ma este?

– Naná!

–Megvan a címem?

Megvolt.

–Felvesz tízkor?

–Nincs kocsim.

–Nem baj. Mehetünk az enyémmel.

Míg a tíz órát vártam, Priscilláról olvasgattam, felkészülve a találkozónkra. Tehetős családból származott.

Huszonhét éves volt. Tizenkilenc évesen férjhez ment, a házasság pár évig tartott. A férjének butikhálózata volt. Egy rablás során lelőtték. Az özvegy összejött az ügyvéddel, aki lelépett a pénze nagy részével, és soha többé nem került elő. Azóta nem volt komoly kapcsolata, futó kalandja viszont számos.

Kevés és rossz minőségű fénykép készült róla, a legfrissebb is a házassága idejéből való volt. Mikor visszaadtam az aktát a huszonhetediken a titkárnőnek, akitől kaptam, megjegyeztem, hogy hiányoznak a naprakész információk, mert ez minden esetben kötelességünk volt, mikor a megszokottnál kevesebb adatra bukkantunk. Megjegyzéseimet továbbítják majd az illetékeseknek, és pár napon belül egy csapat magándetektív fogja átnézni az újságokat és a nyilvántartásokat, fényképeket, üzleti szövegeket, pletykákat keresve, hogy frissítsék és felduzzasszák az anyagát.

Hazamentem átöltözni. Nem kérdeztem meg, hogy hova megyünk, így nem tudtam, hogy gálába vágjam-e magam. Biztosra akartam menni, úgyhogy sportos-elegánsra vettem a figurát, és egy nyakkendőt is betuszkoltam a zsebembe, ha esetleg szükség lenne rá.

Priscilla Perdue egy olyan lakóházban lakott, ami mellett az enyém elbújhatott volna. Nem mehet neki rosszul, ha fizetni tudja egy ilyen kégli fenntartási költségeit, gondoltam.

Már éppen fel akartam csöngetni, mikor tiszta kékbe öltözve, kulcsokkal a bal kezében megjelent. Alacsony volt, de ezt leszámítva olyan közel állt a tökéletességhez, amilyet már rég nem láttam. Modellalkat, tágra nyílt, kék szempár, kerek, vörös ajkak, finom járomcsontok, és hosszú szőke haj, ami bármelyik fodrász tetszését elnyerte volna.

–Felteszem, te vagy Al Jeery – villant végig rajtam a tekintete.

– Miss Perdue…

–Szólíts Priscillának! Én meg Alnek hívlak majd. Megcsörgette a kulcscsomót és elmosolyodott.

–Verseny a kocsiig?

Ezzel nagy léptekkel elsprintelt mellettem. Nem volt más választásom, futva indultam utána.

Alig lihegett, mire elértünk a kocsijához, egy régi BMWhez. Én még annyira sem.

– Jó formában vagy – bókolt.

–A koromhoz képest – szerénykedtem.

Beszálltunk. A nő észrevette, hogy milyen kritikusan nézek körül – a kocsi rossz állapotban volt.

–Vagy egy ilyen kocsi vagy egy olcsóbb lakás – adott magyarázatot.

–Azt hittem, te vezeted a szalont – hízelegtem neki.

– Csak menedzserasszisztens vagyok. Én végzem a munka javát, de a főnök fölözi le a hasznot. Eleget keresek ahhoz, hogy divatos cuccaim legyenek, ha okosan költekezem. De sajnos soha nem volt érzékem a pénzhez. Ahogy jön, úgy megy el, és úgy tűnik, soha nem marad belőle szinte semmi a hét legvégére.

Óvatosan vezetett, szemét az úton tartotta és végig hallgatott.

Mikor leállította a motort és megláttam, hova jöttünk – a Kool Kats Klubba –, megdermedtem, és az este sokat veszített élvezeti értékéből. Priscilla felfigyelt rá és a homlokát ráncolta.

– Mi a baj?

Kimért pillantással mértem végig.

–Klassz helyválasztás – jegyeztem meg gunyorosan.

–A Kool Kats? – nevetett fel. – Mindig idejárok. Mi kifogásod van… – a homlokára ütött és felnyögött.

–Lehetek még ennél is hülyébb? Sajnálom, Al! Nem gondoltam végig. Elmegyünk.

–Ne! – préseltem ki egy mosolyt. Próbára tett: pontosan tudta, mit művel, mikor kiválasztotta a helyet.

–Minden oké.

A Kool Kats Klub ismertebb volt azon a néven, melyen megnyitották, Ku Klux Klubként. A felbőszült polgárok addig zajongtak, míg végül kikényszerítették a névváltoztatást. A rasszista gazdagok gyűltek itt egybe. Egyszer voltam odabent az Osztaggal, hogy letartóztassunk egy pedofilt. A vendégek egyöntetűen védték a molesztálót, miközben kivonszoltuk a szemétládát, noha tudták, hogy kicsoda.

Nem sok minden változott azóta. Az összes fal fehérre volt festve. Fehér vendégek, fehér személyzet, még egy pár, dölyfösen fel-alá grasszáló, fehér macska is akadt a termekben.

A recepciós orrlyuka kitágult, mikor kiszúrta az előcsarnokban felbukkanó fekete képemet, és úgy mosolygott, mintha éppen akkor jönne ki a veseköve.

–Segíthetek,

uram

? – kérdezte jeges hangon, mellényének gombjaival matatva.

– A néger hadirokkantaknak gyűjtök – feleltem, csakhogy lássam, hogy reagál. Ha az állkapcsát le lehetett volna csatolni, most biztosan leugrott volna a döbbenettől a földre, hogy lábakat növesztve eliszkoljon.

– Ne is foglakozz vele, Martin! – fogott karon Pri-cilla vihogva. – Mr. Jeery az én vendégem ma este. Bízom benne, hogy tisztelettel fognak bánni vele.

A recepciós Priscillára összpontosított és révetegen elmosolyodott.

–Miss Perdue, hát hogyne! Az ön vendége a mi vendégünk is.

Kidülledő szemmel nézett el felettem.

–Melyik asztalnál óhajt helyet foglalni?

–A szokásos asztalomat kérem.

A recepciós köhintett, kurtán bólintott, és Priscilla „szokásos asztalához” vezetett minket, az étterem közepére.

–Miss Perdue – mondta, miközben kihúzta neki a széket. Ezután falfehér arccal felém fordult.

Uram

– sziszegte egy kurta biccentés kíséretében, és elviharzott.

– Kösz, Martin – fricskáztam utána a legkisebb érmét, amit csak találtam. A legnagyobb zaj, amit abban a pillanatban hallani lehetett az étteremben, a koppanás volt, ahogy az érme földet ért a márványpadlón.

Elkomorodó, hitetlenkedő arcok meredtek rám. Mérges nők súgtak oda valamit partnereiknek, akik fejüket rázva gúnyosan rám mosolyogtak, hogy aztán tüntetően hátat fordítsanak nekem. Néhány fiú elkiáltotta magát:

– Nézzétek a niggert! – hogy aztán az anyjuk gyorsan csendre intse őket, miután halk tapssal megjutalmazták az észrevételt.

Priscilla úgy tett, mintha semmi se történt volna, én pedig belementem a játékba. Üres mosollyal, felületesen végigmértem a dekorációt, úgy téve, mintha én is a brancshoz tartoznék, mintha tökéletesen otthonosan mozognék itt, és tudomást se vettem a fagyos légkörről.

– Úgy fest, kisebbfajta botrányt kavarunk – jegyezte meg Priscilla, ahogy a magában fortyogó pincér átnyújtotta nekünk a borlapot.

–Ezért jöttünk ide, nemde?

–Hogy-hogy, Al? – kapkodott levegő után, ártatlanul tágra nyitva a szemét. – Mit akar ez jelenteni?

–Látni akartad, hogy mi történik, amikor Nic kis barna katonáját az oroszlánok elé veted.

–Al! Én soha…

–Lófaszt – mondtam kedveskedve. – Beszélgessünk inkább Nicről!

– Elmehetsz, ha akarsz – mondta lesütött szemmel.

–És kihagyjak egy pompás vacsorát? Eszem ágában sincs. Hunyorogva nézett rám, aztán bólintott.

–Mondd, mit akarsz tudni?

A Nichez fűződő barátságáról kérdezgettem, hogy milyen régóta ismerték egymást, hogy hogy élt Nic, kikkel randizott, nem keveredett-e bajba mostanában.

Évek óta a legjobb barátnők voltak. Nic teljes életet élt. Komoly iramot diktált és keményen bulizott. Rengeteg férfi volt az életében, több, mint amennyit Priscilla számon tudott tartani. Ellenségei nem voltak – mindenki csípte őt.

–Lehet, hogy valamelyik fiúja féltékeny lett rá? – tudakoltam.

– Lehet. Időnként ide-oda rángatta a szegény drágákat. Mondtam neki, hogy nem kéne, de Nic nehezen tudta elengedni a férfiakat. Ilyen értelemben furcsa volt. De egyik fiúja se tett volna ilyesmit azok közül, akiket ismerek.

–Tudnál mondani nekem pár nevet?

– Inkább nem – felelte kertelés nélkül. – A rendőrségnek elmondtam… el kellett mondanom… de most már inkább tartom a szám.

Odahajolt hozzám.

–Azt hittem, egyszerűen csak többet akarsz tudni Nicről, puszta kíváncsiságból. De nem erről van szó, igaz?

–Tudni akarom, ki ölte meg.

–Mi mind tudni

akarjuk.

De neked az a terved, hogy magad deríted ki, nem?

Nem feleltem, de az arcomról leolvasta a választ.

–Szóval nyomozó is vagy. Egy sok mindenhez értő ember…

– Csak néhány kérdést akarok feltenni és segíteni a zsaruknak, ha tudok. Az olyan ügyek, mint Nicé, előbb-utóbb elsikkadnak, és soha nem oldják meg. Ha elő tudok keríteni egy gyanúsítottat vagy találok pár nyomot, továbbítom a profiknak, és talán kisül belőle valami.

– Miért nem bérelsz fel egy igazi detektívet?

Jó kérdés volt. Nem mondhattam meg Priscillának, hogy

a Kardinálisnak igyekszem ezzel a kedvében járni, így összedörzsöltem az ujjaimat.

–A zsozsó miatt.

–Istenem, ezt megértem. Szóval a saját kezedbe vetted a dolgot. Vagy nagyon bátor vagy, vagy nagyon hülye.

–Egy kicsit talán mindkettő. És te mit gondolsz erről, Priscilla? Kapok tőled egy listát Nic fiúiról?

Megrázta a fejét.

– Most még kevésbé vagyok hajlandó elárulni a kilétüket, hogy tudom, mire készülsz. Nem tetszik a gondolat, hogy egy amatőr magánkopó szaglászik a barátaim után. Ne vedd sértésnek!

–Nem veszem.

Megérkezett az italunk: Priscillának a bora, nekem egy alkoholmentes koktél. Az enyémbe valószínűleg az épület minden pincére beleköpött (a jó öreg Martin kétszer is), de ettől függetlenül megittam, és úgy tettem, mint akinek nagyon ízlik.

–Mit tudsz egy Rudi Ziegler nevű fickóról? – töröltem meg a számat egy szalvétával. – Ismered őt?

Priscilla habozott, aztán, mivel már úgyis ismertem a nevet, bólintott.

– Egy jövendőmondó. Nic szerint bámulatos. Régebben esdekelt, hogy tartsak vele a szeánszaira vagy kártyavetéseire, szóval arra, amit csinált.

– Soha nem mentél el?

–Nem, nem hiszek az ilyen badarságokban.

–Nic hitt?

–Teljes mértékben. Ha nem Zieglerhez ment, akkor Ma

dame Uszpenszkajához vagy Mister Merlin-hez. Emlékszel arra, mikor a Timeleközölt egy cikket a város természetfeletti kapcsolódásairól, és hogy mennyivel több misztikus és különc él itt, mint bárhol máshol?

–Ja, emlékszem rá, hogy az emberek beszéltek róla.

–Egy egész listát közöltek, több száz nevet, és Nic elmondta, hogy lényegében a hetven százalékukat ismeri.

– De Ziegler különleges volt? – kérdeztem reménykedve. Vállat vont.

–Ő volt az aktuális hóbortja. Előtte másokon lógott, utána pedig megint lettek volna mások.

Priscilla a szemüvegével kezdett játszadozni. A legtöbb ujján gyűrű csillogott, egy-egy ujján kettő-három is. A bal kezén megpillantottam egy lapos, kerek tetejű gyűrűt, amiből egy stilizált nap emelkedett ki.

– Tudsz bármit is Nic brossáról? – kérdeztem, szememet a gyűrűn tartva. – Egy napszimbólum volt rajta. Azt viselte, mikor…

– …mikor meghalt – fejezte be Priscilla a mondatot. – Igen, hallottam róla. Zieglertől kapta ajándékba. Ezt elmondtam Nicknek, a fivérének is, mikor felhívott. És a rendőrségnek is.

–Gondolod, hogy ez jelent valamit?

–Nem. Egy értéktelen bizsu volt. Ziegler feltehetően egy csomó hasonló ékszert átpasszolt már az ügyfeleinek. Felemelte a kezét és megvillogtatta előttem a gyűrűt a napszimbólummal.

– Nic ezt is tőle kapta. Azért adta nekem, mert mondtam, hogy mennyire tetszik. Csak ma reggel kezdtem el hordani. Rá emlékeztet.

Elhallgatott és csavargatni kezdte a másik kezén levő gyűrűit.

– A bőkezűség mindig is egyike volt Nic gyengéinek – a hangja már-már reszketett. – Ez a gyűrű csak egy olcsó bizsu, de akkor is nekem adta volna, ha ki lehetne fizetni belőle egy király váltságdíját.

Újabb méltatlankodó pincér érkezett, hogy felvegye a rendelésünket. Az volt a tervem, hogy az étlapon található legdrágább fogásokat választom, de Priscilla váratlan érzelemkitörése ellágyított. Priscilla Perdue-ban lakozott ugyan ridegség – az, hogy a KKK-ba hozott, gondosan kitervelt provokáció volt –, de az volt az érzésem, hogy jámborabb annál, mint amilyennek mutatja magát. így aztán egy sima halat rendeltem, amire nem megy rá az egész vagyona.

Csevegtünk még egy kicsit Nicről. Priscilla négy nappal a meggyilkolása előtt látta utoljára. Nic egész héten különösen viselkedett, tartózkodó volt.

–Szerinted megérezte, hogy mi vár rá? – tudakoltam.

– Lehet. Vagy csak épp ilyen kedve volt. Gyakran akadtak nála hosszú időszakok, mikor morcosan hallgatásba burkolózott, vagy épp magánkívül volt.

– Tudom, hogy nem akarsz beszélni a férfiügyeiről, de van valaki, akit szeretnék megtalálni. Egy magas, kopasz, fekete férfi. Tudsz valakiről, aki így néz ki és akivel Nic randizgatott?

– A kígyós fickóra gondolsz?

–Kígyós?

– Egypárszor láttam őket együtt. Soha nem mutatta be nekem. Csak nevetett, mikor a pasas nevét kérdeztem, és azt mondta, hogy ő a kígyós srác.

– Mi köze van ennek a kígyókhoz? Talán volt neki egy?

–Kettő is volt neki. Mindenhova magával hordta őket. Priscilla felnevetett, látva, hogy nem értem.

–Nem igazi kígyók voltak – magyarázta. – Hanem tetkók. Az arcán.

Ledermedtem.

–Jól vagy? – tudakolta a nő. – Úgy nézel ki, mint aki záptojást evett.

Magamban elszámoltam tízig, és mikor megszólaltam, éppen csak dadogni tudtam.

–Nic egy kopasz, fekete férfival randizgatott, akinek kígyókat tetováltak az arcára?

–Igen.

–A kígyók az arca két felén tekergőznek végig és többszínűek?

Priscilla megeresztett egy bizonytalan mosolyt.

–Ismered őt?

–Ismerem.

Az asztalra tettem a szalvétámat és felálltam.

–Azonnal el kell mennem.

Felállt, ahogy léptem egyet.

–Mi folyik itt, Al? Valami rosszat mondtam?

–Nem. Egyszerűen csak mennem kell.

–De mindjárt kihozzák a vacsorát.

–Elment az étvágyam.

–Na de… Al!

Ott se voltam, mielőtt többet mondhatott volna. Kiérve gyors léptekkel hagytam magam mögött a Ku

Klux Klubot és exkluzív vendégkörét, ügyet se vetve a távozásomat kísérő sziszegésekre, füttyögésre és kimért tapsra. Addig mentem, míg a tüdőm égni nem kezdett, aztán kétrét görnyedve megálltam, többször nagy levegőt vettem, majd újra elindultam. Végül egy üres buszmegállóban fejeztem be a sétát, és lerogytam az egyik lehajtható műanyag székre.

Fekete. Magas. Kopasz. Tetovált kígyók vannak az arcán. A városban csak egyetlen ember felelt meg ennek a leírásnak

Paucar Wami. A város leghalálosabb, legrettegettebb bérgyilkosa. Ha Paucar Wami is benne van, akkor nekem annyi. Nem érdekel, hogy mivel fenyegetőzik a Kardinális. Kérek tőle egy időpontot, elmondom, amit megtudtam, aztán benyújtom a lemondásom. Inkább nézek szembe a Kardinális haragjával, mint annak a lehetőségével, hogy le kelljen számolnom Paucar Wamival. Bármikor.

7

M

ire hazaértem, már majd megvesztem egy italért. Az éjszakák a legrosszabbak a jó útra tért alkoholistáknak, főként az egyedül élőknek. A

sötét magány hosszú órái, a szomjúság, a múlt emlékei, a ragyogóbb, élettelibb éjszakáké, mikor a palack a szövetségesed és az egész világ a barátod volt.

Általában kajálással fojtottam el ezt a sóvárgást. Bevágtam egy hamburgert, valami kínait vagy egy kis sült csirkét és elolvastam valami ponyvaregényt, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy távol kerüljek a valódi világtól és annak folyékony csapdáitól. Azon az éjjelen különösen fontossá vált, hogy el tudjam terelni a gondolataimat, méghozzá gyorsan, mielőtt a félelem átlökne a józanság peremén.

Leparkoltam a járdán a lakásom előtt, és besiettem a bageles boltba. Ali bent volt. Valószínűleg nem ez az igazi neve, de mindenki csak így hívta.

– Üdv, barátom! – köszöntött.

–Hello, Ali! – mosolyogtam vissza rá.

–Ma éjjel otthon eszel? – érdeklődött.

–Olcsó, és jó a társaság.

Felnevetett.

–Így nem fogsz meghízni, barátom. Kell neked egy új feleség. Egy nő felhizlalna.

– Aztán meg nyaggathatnál az úszógumim miatt! Hogy edzenem kellene, hogy leadjak pár kilót, hogy ismét vékony legyek!

– Bölcsen szólsz – kuncogott, majd visszafordult a bagelekhez. – Lazacos és krémsajtos?

–Négyszer – feleltem az ajkamat nyalogatva.

– Négyet kérsz? – pislogott rám.

–Te mondtad, hogy híznom kell.

Ali a megpakolt bageleket benyomta a mikroba, és beállította a hőfokot.

– Hogy van mostanában a barátunk, a Kardinális? – tudakolta, mikor átnyújtotta nekem a rendelésem. Állítása szerint a Kardinális régebben be akarta venni egy üzletbe, melyet sok évvel ezelőtt a belvárosban bonyolított. Korábban már mondtam neki, hogy még sosem láttam a Kardinálist, de nem hitte el, így aztán egy idő után inkább úgy tettem, mintha mi ketten puszipajtások lennénk.

– Remekül. A minap utánad érdeklődött.

–Tényleg?

–Azt mondta, egyik este hívd fel, hogy csevegjetek a régi szép időkről.

– Meg is teszem – felelte fülig érő vigyorral.

Megráztam a bageles zacskót.

–Megyek, mielőtt kihűlnének. Viszlát, Ali!

–Szia, barátom!

Kicsomagoltam az egyik bagelt, és falatozni kezdtem belőle, míg a lépcsőkön kaptattam felfelé. Mire beértem a lakásba, már végeztem is vele, és a másik három sem tartott ki túl sokáig. Rájöttem, hogy még több kajára van szükségem, így lesiettem a Seven Elevenbe, és feltankoltam csokiból. Néhány órán keresztül ezt majszoltam, és megpróbáltam Ian Fleming, James Bond kiötlőjének életrajzára összpontosítani. Csakhogy nehezen ment. A Paucar Wamiról szóló gondolatok elől lehetetlen volt elmenekülni. És ha sikerült is egy-egy pillanatra elfeledkeznem róla, a tekintetem a kandallópárkányon pihenő, aranykacskaringós, fekete üveggolyóra tévedt, és máris rám tört megint az aggodalom. Az üvegdarab nem állhatott kapcsolatban Wamival, de most úgy éreztem, mintha valamiféle előjelként szolgálna, és már attól elöntött a nyugtalanság, hogy ránéztem.

Már majdnem éjfél volt, mikor Priscilla felhívott: örültem neki, hogy valami eltereli a figyelmem. Bocsánatot kért, amiért a Kool Kats Klubba vitt, és újabb randevút javasolt, ezúttal olyan helyen, amit én választok. Azt feleltem neki, hogy majd meglátjuk. Nógatott, hogy gondoljam át a dolgot – hogy tényleg látni akar újra. Ráadásul, ha tényleg komolyan gondolom a Nic meggyilkolásával kapcsolatos nyomozást, szívesen segít mindenben, azt leszámítva, hogy megadja Nic régi pasijainak a nevét. Beszélgettünk még egy darabig Nicről, aztán letette.

Visszatértem a Fleming-életrajzhoz, de nem tudtam koncentrálni. A gondolataim újra meg újra visszaterelődtek a Nic társaságában mutatkozó Paucar Wamihoz. Sosem találkoztam a hírhedt gyilkossal, de el tudtam képzelni – ahogy magasan, sötéten, baljósan Nic köré fonja a karját a Skylight 812-es szobájában, ahogy ujjai belemarnak a hátába, kiszippantva az életet a lány fájdalomtól eltorzult ajkaiból.

Félretettem a könyvet, levetkőztem és nekikészültem, hogy lefeküdjek. Ám elaludni még nehezebb volt, mint az életrajzzal megbirkózni, így az éjszaka zömét az álom hiábavaló kergetésével töltöttem. Ha sikerült is elszunyókálnom, újra meg újra felriadtam, mert villás, ki-kivillanó nyelvű, hosszú, tekergőző kígyókról álmodtam.

Hatkor ébredtem, lassan megreggeliztem, aztán elbicikliztem a Pártközpontba, hogy előjegyeztessek egy találkozót a Kardinálissal. Tájékoztattak, hogy késő estig nem elérhető, hacsak nincs vészhelyzet. Azt feleltem, tudok várni. Aztán elmentem egy kávézóba, hogy elmélkedjek egy kicsit Nicről és Paucar Wamiról.

Az előző éjszaka óta lehiggadtam. Bár a Wamitól való félelmem megmaradt, csak úgy nem masírozhattam be a Kardinális irodájába és mondhattam neki, hogy kiszállok. A Kardinális heves vérmérsékletű ember volt, úgyhogy diplomatikusnak kell lennem. Beszámolok neki Wamiról, és közlöm, hogy kétségeim vannak a folytatást illetően. Remélhetőleg kegyes lesz hozzám és levesz az ügyről.

Eldöntöttem, hogy előtte még elbeszélgetek Rudi Zieglerrel. így bebizonyíthatom a Kardinálisnak, mikor a színe elé járulok, hogy nem tétlenkedtem.

Kikértem Ziegler aktáját. Hasonlóan vékony iratra számítottam, mint Nic esetében, de újra egy vaskos könyvet kaptam. Bevittem az egyik privát olvasószobába, és átnyálaztam. Főként az ügyfelei listájából állt, azt részletezték csak – már ahol megtették –, hogy mi dolga volt velük, és hogy mennyire fejte meg őket. A nagy részét csak átfutottam, és a fickó háttérinfóira koncentráltam.

Rudi Ziegler az igazi neve volt. Ötvenegy éves, kelet-európai származású. Nőtlen. Nincsenek közeli családtagjai. Nem került összeütközésbe a törvénnyel. Évi kilencvenezret vallott be, de a százötven-kétszázas tartományba sorolták. Jó volt a hírneve, de ez nem gátolta meg, hogy ne fosszon ki gazdag vénasszonyokat. Minden évben egy hónapra külföldre ment vakációzni. Nem voltak ingatlanai, leszámítva egy villát az egyik karib-tengeri szigeten. A sajátján kívül nem voltak más üzleti érdekeltségei.

Az inka vezetőkre specializálódott. Amennyit ki tudtam hámozni az aktából, abból kiderült, hogy minden médiumnak van egy szellemi vezetője, aki segít neki kapcsolatba kerülni az ügyfelek elhunyt szeretteivel. Ez általában egy indián vagy egy kislány. Ziegler az inkákat részesítette előnyben, és – ez megragadta a figyelmemet –, az inkák egykor naphívők voltak.

Ezt gyorsan lefirkantottam: inkák – naphívők – Nic brossa

– Priscilla gyűrűje – a Nic hátába vésett ábra –

kapcsolat???

Azt reméltem, hogy találok róla valami terhelőt – titokzatos módon eltűnt ügyfeleket, csúfos véget ért kapcsolatokat

–, de semmi ilyesmire nem akadtam. Ha a Kardinális nem állít le az ügyről, vissza fogok térni ehhez az aktához, határoztam el, de jócskán benne jártam már a napban, és időben vissza akartam érni a nagy találkozóra. Visszavittem tehát az aktát, aztán felhívtam Zieglert – az üzenetrögzítője felelt. A mobilja is azonnal hangpostára kapcsolt. Eltöprengtem a következő lépésemen. Várhattam és ismét telefonálhattam volna, vagy nekiindulhattam és megpróbálhattam elcsípni otthon.

Nem volt kedvem várni, így aztán zsebre vágtam Ziegler címét, fogtam a bringámat, és elindultam megkeresni.

Rudi Ziegler egy hentesbolt fölött lakott a város egyik lerobbant részén. Elöl parkoltam le, és a bicaj hátsó kerekét odaláncoltam egy tűzcsaphoz. A ház bejárata nyitva volt, így beléptem. A vérszag kutyaként követett fel a lépcsőn. Megtaláltam Ziegler lakásának ajtaját és bekopogtam.

Ziegler álmos arccal nyitott ajtót. Túlsúlyos volt, húsa olvadt viaszként csüngött a testén. Remegő, szürkés száj, a szeme helyén vöröses pókháló, lilás, vénákkal átszőtt arc. Egy félig üres vodkásüveget tartott a kezében. Elnyűtt fürdőköpeny és molyrágta papucs volt rajta. Nehezemre esett elhinni, hogy ez az emberi roncs évente több száz kilót keres.

– Segíthetek? – tudakolta furcsán dallamos hangon. Még egyszer végigmértem, meglepődve azon, hogy a torka túlélte az ital okozta pusztítást, de semmi más nem.

– Rudi Ziegler?

–Nem is más. Jöjjön be, kérem!

Követtem és ő becsukta az ajtót.

–Kér egy kortyot? – nyújtotta felém az üveget. Megráztam a fejem. – Okos ember. Démonok laknak benne.

Kifújta az orrát egy szatén zsebkendőbe, majd végigmért.

–Nicola miatt van itt, nem igaz?

Összerezzentem.

–Honnan tudta?

– Megvannak a módszereim – hajtotta le a fejét, mire az árnyékba borult, és megeresztett egy afféle varázslós mosolyt. – Múlt éjjel Nicola felkeresett egy látomásban, és azt mondta, hogy számítsak egy idegen látogatására, aki tolakodó kérdésekkel fog előállni. Azt is mondta, hogy ne működjek együtt vele.

Idegesen rámeredtem, míg nevetése szét nem foszlatta a hátborzongató pillanatot.

– Csak viccelek – sóhajtott fel. – A holtak nem beszélgetnek velem, bár a névjegykártyámon más áll. A múlt héten olyan sok ember megfordult itt, először a nyomozók, aztán a rendőrség, hogy már egészen hozzászoktam a kíváncsiskodókhoz. Emellett az ügyfeleim hívatlanul nem szoktak felbukkanni.

–Milyen nyomozók? – kérdeztem érdeklődve.

– Nem árulták el a nevüket. Mint ahogy azt sem, hogy mit akarnak. Csak amikor hallottam a lány haláláról, akkor jöttem rá.

Nyilván a Kardinális emberei lehettek, ugyanazok, akik Nic aktáját is összeállították.

– Feltehetnék én is néhány kérdést, Mr. Ziegler?

–Hogyne! Kövessen, drága fiam, kövessen!

Bevezetett egy nagy szobába, ahol feltehetően az ügyfeleit is fogadta. A falakat libegő függönyök fedték el, és sűrű füstölőszag ülte meg a levegőt. A szoba közepét egy jókora asztal foglalta el. Bárhova néztem, ruhák és mindenféle kacatok hevertek rendetlenül szanaszét. A mennyezetre egy hatalmas, napot ábrázoló medált erősítettek.

Mikor leültünk, elmondtam neki, hogy ki vagyok, hogy nem vagyok nyomozó, csak egy aggódó barát. Azt felelte, nem számít, amúgy is beszélgetne velem. Bevezetésként a foglalkozásáról kérdezgettem.

– Itt dolgozik?

–Itt.

Körülnézett a szobában.

–Bár általában nem ilyen körülmények között. Nicola halála rajtam is nyomot hagyott.

Megrázta a vodkásüveget.

–Egy szokványos napon nem került volna elő ilyen korán.

–Tudna mondani arról valamit, hogy mit csinál? Jósol, eltűnt embereket keres meg, beszél a halottakkal?

–Egy kicsit mindenfélét. Szeretek mindenbe belekontárkodni.

Felállt és elpakolt pár magazint.

– Azt nyújtom, amit az ügyfeleim óhajtanak. Ha azt akarják, hogy jövendőt mondjak nekik, használatba veszem a kristálygömböt vagy a tarot-kártyát. Ha a holtakkal akarnak beszélni, engedelmeskedem: elég jó vagyok abban, hogy máshogy szóljon a hangom. Ha látniakarják a holtakat, azt is meg tudom oldani. Tükrökkel és füsttel. Kivetített képekkel.

–Nagyon nyíltan beszél arról, hogy maga egy csaló.

–Nincs rejtegetnivalóm azok elől, akiknek nem áll szándékukban felbérelni.

–És mi a helyzet a fekete mágiával?

–Nem hiszek a mágiában – horkant fel. – Trükkökkel, árnyékokkal, illúziókkal dolgozom. Semmi mással.

–De ha az ügyfele hisz, és démonokat meg ördögöket akar látni, akkor mit csinál?

– Elküldöm. Az illúziók csak egy bizonyos pontig működnek, de nem tovább. Én jó vagyok, Mr. Jeery. Profi. De nekem is megvannak a határaim.

–Egyáltalán nem kontárkodik bele a sötét varázslatokba?

–Sosem. Ouija-táblát és kártyákat használok, de soha nem a helyes módon, soha nem…

–A

helyes

módon? – egy pillanat alatt rávetettem magam a szóra.

–A kellő módon. A tényleges…

–Épp az imént mondta, hogy semmi ilyesmiben nem hisz.

– Nem is, de…

–Akkor bizonyára bármelyik mód helyes lehet.

Zsebkendőjével megtörölgette a homlokát, és jól meghúzta a vodkásüveget.

– Én nem hiszek– mondta halkan –, de az én szakmámban az ember találkozik olyasmikkel, amire nincs magyarázat. Olyan jelenésekkel, amelyekkel nem lehet elszámolni. Démonok lennének? Holtak láthatóvá lett lelkei? Nem tudom. Én egyszerűen csak játszadozom a misztikus erőkkel. Egyedül csak a játszmák érdekelnek.

–Nicola Hornyakot is csak a játszmák érdekelték?

– Nem. Kezdetben beérte azzal, amit nyújtottam neki – a különböző hangokkal, az inka szellemekkel, a ködfelhőkkel és a hőmérséklet-változással. Ám hamarosan messzebbre akart menni.

–Milyen messzire?

–Azt akarta… – felnevetett. – Egy szeretőt akart. Egy szellemszeretőt. Egy démonnal akart kefélni.

–Krisztusom!

– Egy ideig sikerült homályos ígéretekkel húznom, az időt. Azt mondtam neki, hogy birtokában vagyok bizonyos ősi, titkos rituáléknak. De végül, mikor már nagyon erősködött, kénytelen voltam azt mondani neki, hogy félek kinyitni a sötét kapukat, melyeket jobb zárva tartani. Meg efféle marhaságokat.

–Miért nem az igazat mondta?

– Hogy aztán becsukjam a boltot? Soha nem mondom el az ügyfeleimnek, hogy nem azt kapják, amit gondoltak. Így nem lehet meggazdagodni.

Elméláztam a szavain, aztán megkérdeztem, mi történt ezután.

– Továbbállt.

–Egy másik spiritisztához ment?

–Nem tudom biztosan. Néhányszor még eljött, de nem olyan rendszeresen, mint előtte.

– Mikor látta utoljára?

–Vagy egy hónappal a halála előtt. Talán három héttel.

–Miért kereste fel?

–Hogy bemutassa nekem a démonszeretőjét.

Összeráncoltam a homlokom.

–Miről beszél?

– Egy fenyegető külsejű fekete férfival jött el. Állítása szerint az az ember volt a túlvilági szeretője. Nem mondta el, hogy került kapcsolatba vele, de azt igen, hogy benne megvan minden, amit valaha is akart, sőt még több is.

Belevihogott a tenyerébe.

–Kíváncsi lennék, hogy győzte meg erről a férfi.

–Hogy nézett ki az az ember? — tudakoltam, noha már tudtam.

–Nagyon sötét bőrű volt. Magas. Kopasz. Arca két felén kígyótetoválás.

–Míg itt volt, mondott valamit?

– Nem. Meghúzódott a háttérben. Nicola csak egy pár percet maradt. Beugrott, hogy bemutassa a férfit, aztán vidáman elviharzott. Hogy mulasson egy jót Belzebubbal.

Ez megerősítette a gyanúmat. Nic játszadozás közben belefutott Paucar Wamiba, aki eljátszott vele addig, míg szórakoztatta, majd megölte. Viszont eldöntöttem, hogy pár másik kérdéssel még kirukkolok – ha már, amint reméltem, ez a beszélgetés lesz magánnyomozói pályafutásom vége, legalább szépen akartam lezárni.

–Tudja, hogy Nic egy brosst viselt, mikor rátaláltak?

–Az enyémet. Igen. És a hátába is egy napszimbólumot vágtak.

A mennyezetre erősített napszimbólum felé intettem.

–Maga inka szellemvezetőket használ, nem igaz?

–De igen. Van egyfajta egzotikus zamatuk.

–Lehet Nic halálának köze ehhez? Lehet, hogy a gyilkos a maga egyik ügyfele volt, valaki…

– Kétlem – szakított félbe. – Az inkák éppen olyan brutálisak voltak, mint minden hódító nép, de nem voltak vademberek. Emellett naphívők voltak. Ha Nicet az inka isteneknek szánták volna áldozatul, ahogy arra maga a jelek szerint céloz, akkor nappal gyilkolták volna meg, hogy a napisten láthassa. És miért a Skylight-ban ölték meg? Hallott a Manco Capac-szoborról?

Már azt akartam mondani, hogy nem, mikor eszembe jutott, mikor a Kardinális a darukat mutogatta nekem.

–Igen.

– Az lett volna a tökéletes helyszín egy áldozatbemutatáshoz. Ha Nicet ott ölték volna meg, azt mondanám, ezen a nyomon haladjon tovább. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban sokkal valószínűbb az a magyarázat, hogy a gyilkosa észrevette a gyűrűt, és lemásolta az ábrát, talán épp azért, hogy félrevezesse a nyomozást.

Ennek volt értelme, noha nem ismertem el hangosan.

–Hozott ide mást is Nic?

–Nem. Szívesebben találkozom az ügyfeleimmel négyszemközt.

– Ki mutatta be őt magának?

Habozott.

– Az egyik barátnője. Már elfelejtettem a nevét. Párszor volt nálam, aztán nem sokkal azután, hogy elhozta Nicolát, eltűnt. Nem jött vissza. Soha nem volt jó a névmemóriám.

Ösztönösen előhúztam az egyik fényképet, melyet Priscilláról találtam az aktában, a legjobbat a sok rossz közül.

–Ő volt az?

Gyorsan elleplezte felismerését – alig egy kicsit húzta fel a szemöldökét –, de engem arra képeztek ki, hogy a legcsekélyebb jelre is felfigyeljek.

–Nem vagyok benne biztos. Az arca ismerős, de nem tudnám biztosra mondani.

Hazudott. Priscilla is hazudott – azt mondta nekem, hogy soha nem járt itt.

Zsebre tettem a fényképet és felálltam.

–Köszönöm, hogy fogadott, Mr. Ziegler.

Erre ő is mosolyogva felállt.

–Tud mondani nekem pár nevet? Olyan misztikusokét, akiket Nic látogathatott?

Tehetetlenül tárta szét a karját.

– Egy tucatot is megadhatnék, de nem vagyok benne a hálózatban, csak ritkán küldök tovább ügyfelet. Fogalmam sincs, kiket kereshetett fel és kiket nem. Megpróbálhat körbetelefonálni, de kétlem, hogy túl sokra menne vele. Csak egy olcsójános adná ki az ügyfele nevét, és Nicola nem volt az a fajta, aki ilyen kufárokkal szóba állt. Óvatos típus volt. Könnyű szívű volt, de nem könnyelmű.

–Nos, még egyszer köszönöm – ráztam vele kezet.

–Örülök, hogy segíthettem. Nicola bájos hölgy volt, és nem szolgált rá arra, hogy ilyen szörnyű véget érjen.

–Ha újra kapcsolatba akarnék lépni magával…

–Bármikor szívesen látom. A legjobb a délelőtt, akkor a legnyugisabb. De ha sürgős, bármikor.

– Nagyszerű!

–Legyen óvatos, Mr. Jeery! – mondta, és becsukta utánam az ajtót.

Lesiettem a lépcsőn, a lenti boltból kiáradó vér szaga bekúszott az orromba, beleivódott a ruhámba, a hajamba. Le kell zuhanyoznom, mikor hazaérek – nem lenne okos úgy a Kardinális elé kerülni, hogy bűzlök, mint valami kibelezett disznó.

A misztikus ismerte Priscillát. És a nő is ismerte őt. Zieglert megértettem, hogy fedezte őt – az ügyfelek bizalma az első –, de vajon miért hazudott Priscilla egy ilyen triviális dologban?

Két órát vártam, hogy bemehessek a Kardinálishoz, míg végül közölték, hogy az éjszaka hátralevő részében már nem fogad. Nem voltak ritkák az ehhez hasonló lemondott találkozók – megfizethetetlen volt az ideje. A kormánytagok és a külföldi méltóságok sokkal előbbrevalóak voltak nálam, így nem vettem magamra dolgot. Kaptam egy új időpontot vasárnap délután háromra, és lelifteztem az alagsorba, ahol ismét kibújtam az egyenruhámból.

Hazafelé majdnem végig meleg hátszelem volt, így jó iramban haladtam. Amikor lehúzódtam a lakótömbömnél, egy néhány méterrel odébb parkoló autó felkapcsolta a fényszóróit. Mikor odanéztem, megpillantottam a kormány mögött görnyedő Howard Kettet, ahogy fagyosan végigmér. A fény kihunyt, úgyhogy rögtön tudtam, azért csinálta, hogy észrevegyem.

Leszálltam a bringámról és odamentem, hogy megtudjam, mit akar Kett. Az anyósülés felőli ajtón szálltam be. Jó egy percig üldögéltünk a sötétben, egy szót se szólva. Kett maga elé bámult. Régi vágású zsaru volt, nagy szívvel, nagy kézzel, nagy, vaskos fejjel és ír ősökkel. Rengetegszer végzett társadalmi munkát a szabadidejében. Tömör arany volt a törvénytisztelő polgárok szemében, de pokolbéli démon a többieknek. A Kardinálist és az őt szolgálókat különösen utálta.

– Arrogáns egy kurafi vagy – törte meg a csendet.

–Egész idáig eljöttél, hogy ezt elmond nekem, Howie? Utálta ezt a becenevét.

–Fel is hívhattál volna.

–Ma reggel már jártam itt, de te már elmentél. Több mint egy órát vártam.

– Megint csak: hívhattál volna.

–Te döngetted azt a Hornyak lányt.

Semmi kertelés. Pimaszsága megijesztett volna, ha másvalakiről lett volna szó. Kettnél azonban erre számítottam.

–És akkor? – válaszoltam olyan higgadtan, ahogy csak tudtam.

–Miért nem jöttél be, mikor meghallottad, hogy mi történt?

– Nem volt értelme. Nem is voltam a városban, mikor megölték. Nincs mit mondanom. Gondoltam, ha ki akarsz kérdezni, úgyis eljössz. És lám, itt vagy!

– Casey tudott róla, hogy találkozgattok?

–Nem – hazudtam.

– Egy szart nem – mordult fel Kett. – Mindig mondtam, hogy a veled való barátsága okozza majd a vesztét. Ha rájövök, hogy tudott róla, hogy te kapcsolatban állsz a lánnyal, és szándékosan visszatartotta ezt az információt, neki annyi. Magam fogom kiteregetni a szennyest.

– Bill a barátom, nem a gyóntatom.

Hátradőltem az ülésen, és felkattintottam a fejünk feletti

világítást. Kett azonnal lekapcsolta: nem akarta, hogy meglássanak minket.

–Mi az, Howie? Ki akarsz verni belőlem egy vallomást?

–Örömmel megtenném, ha nem lennének a nyakamon a Kardinális legrafkósabb jogászai tíz másodperccel utána. Mellbe bökött.

– De én mondom neked Jeery, hogy ha még egyszer háborgatni mered Nicholas Hornyakot, nemcsak a pofádat verem be.

–Mi köze van Nicholas Hornyaknak bármihez is? – kérdeztem halkan.

– Tudom, hogy alkalmatlankodtál nála.

–Honnan?

–Megvannak a forrásaim – mosolygott önelégülten.

–Mindössze pár kérdést tettem fel neki. És ő nem…

–Fingnyi jogod sincs hozzá, hogy bármit kérdezz! – ordított rám Kett, aztán lehalkította a hangját.

– Megfarkaltad a ribit… na és? Minden olyan leprás rohadék megtette, aki a kétcentis pattanását már faroknak hitte. Ne avatkozz bele, Jeery! Ez nem a te dolgod.

–Akkor kié? A tiéd? – nevettem fel. – Rohadtul semmi esélyed, hogy megtaláld a gyilkosát.

– Ezt nem itt és nem most fogjuk megvitatni. Engem azért fizetnek, hogy ostoba lotyók után rohangáljak, akik kicsináltatják magukat. Ehhez neked semmi közöd.

– Nem állíthatsz meg.

–Nem?

Elmosolyodtam a sötétben.

–Nem.

Kett halkan káromkodott egyet.

– Beszéljük ezt meg értelmesen! Nem kell egymás torkának esnünk. Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy valószínűleg nem találjuk meg a lány gyilkosát, és ha arra akarod fecsérelni az idődet, hogy őt kergesd, nem állok az utadba, bár, ha akarnám, megtehetném – szívóskodott tovább. – Addig békén hagylak, amíg nem dugod oda az orrod, ahol semmi keresnivalója.

– Hallgatlak, Howie.

–Nem Nicholas Hornyak gyilkolta meg a lányt.

–Sosem mondtam, hogy ő tette.

–Akkor miért kérdezted ki?

–Hülye kérdés egy zsarutól – ingereltem.

– Oké – húzta fel magát. – Többet akartál tudni a lányról, hogy honnan jött, hogy miféle életet élt. Meg akartad dolgozni a bátyját, hogy nyomokra bukkanj és kapcsolatokat szedj ki belőle. Ezt értem. De itt vége is van. Ne menj többé a közelébe!

– Miért? Van valami rejtegetnivalója?

–Nincs. De nem szereti, ha a magánéletében vájkálnak.

–Hát nem így vagyunk ezzel mind?

– Dehogynem, de Hornyaknak megvan hozzá a pénze, hogy megóvja magát ettől. Magas helyeken vannak barátai, akik olyan embereket ismernek, mint én, olyanok, akik nem szeretnék azt hallani tőle, hogy a húga valamelyik egykori, lepukkant döngetője zaklatta.

– Én nem zaklattam. Feltettem neki pár kérdést, amire udvariasan válaszolt. Jó hangulatban váltunk el. Nem értem, hol itt a gond.

–Nem érdekel, hogy mit értesz, vagy mit gondolsz – vicsorgott rám Kett. – Kedvesen figyelmeztettelek, hogy maradj távol Nicholas Hornyaktól. Legközelebb lehet, hogy nem egy zsarut fognak küldeni. És lehet, hogy nem csak szóbeli figyelmeztetést kapsz.

– Te most fenyegetsz engem, Howie?

Felnevetett.

–Na, most ki kérdez hülyeségeket?

– Ha már Nick barátairólvan szó – kezdtem lassan –, felteszem, nem áll szándékodban megmondani nekem a nevüket, hogy esetleg felkereshessem őket és tudathassam velük…

– Kizárt – csattant fel, és átnyúlva mellettem kinyitotta a kocsiajtót. Kiléptem a járdára. – Ez a beszélgetés soha nem zajlott le – sziszegett rám. Válaszul rámosolyogtam, és a képébe vágtam az ajtót.

Az emeleten előástam a jegyzetfüzetemet, és röviden lefirkantottam a Kett-tel folytatott beszélgetést. Mikor végeztem, átolvastam, amit írtam, megvakartam a fülem tövét a tollammal, és elméláztam, mit tegyek még hozzá. Semmi olyasmit nem mondtam Nicknek, ami indokolta volna ezt a látogatást. Nem volt semmi okom rá, hogy arra gyanakodjak, bármi köze lehet a gyilkossághoz. Eddig.

Ennek nem volt semmi értelme. Azzal, hogy a nyakamra küldte Kettet, csak a gyanakvásomat ébresztette fel. Nehezemre esett elhinni, hogy az az éles eszű srác, akivel a Vörös Torokban találkoztam biliárdozás közben, egy ilyen béna lépéssel próbálkozna, belekeverve magát az ügybe, mikor nincs rá semmi szükség. Lehet, hogy csak játszadozik velem

– az örökké komoly Kettet felhasználva, hogy csőbe húzzon. De ilyen kevéssel a húga halála után?

Valami bűzlött. Vagy Howie vagy Nick nagy ostobaságot csinált, mikor rám szálltak. Ám a tény, hogy nem tudtam rájönni, melyikük volt, vagy hogy miért tette, azt sejtette, hogy én még náluk is ostobább vagyok. Minél hamarabb vesz le a Kardinális erről az eszelős ügyről, és helyez vissza a Pártközpontba járőrnek, annál jobb.

v

8

asárnap reggelt békésen, az ágyamban fekve töltöttem, kiélvezve a tétlen csendet, mikor valaki bekopogott. Felnyögtem, lerúgtam magamról a paplant, belebújtam egy pólóba és egy rövidnadrágba, aztán

kimentem megnézni, ki az. A lépcsőfordulóban egy vézna, mulatt srác állt, egy közel akkora gördeszkára támaszkodva, mint amekkora ő maga volt.

–Segíthetek, fiam? – mondtam olyan kedvesen, ahogy csak tőlem telt.

– Al Jeery?

–Ja.

–Fabio kért meg, hogy vigyelek el hozzá. Szüksége van a segítségedre.

Eltelt pár év azóta, hogy Fabio utoljára felkeresett, de azonnal tudtam, mit akar.

–Adj pár percet, míg átöltözöm! – mondtam és visszatértem a lakásba.

Miután felöltöztem, megkérdeztem a srácot, hova megyünk, de nem mondta meg – ragaszkodott hozzá, hogy mutassa az utat. Felpattant a gördeszkára, megvárta, míg én is bringára szállok, aztán elindult, tisztes tempóban hasított végig a csendesebb utcákon. Keményen kellett tekernem, hogy tartsam vele a lépést, főként, amikor csikorogva, porfelhőt kavarva bevett egy-egy kanyart, és már félúton járt egy-egy sötét sikátorban, miközben én még azon szenvedtem, hogy fékezzek és módosítsam az irányt.

Fülledt idő volt, és hamarosan azt kívántam, bárcsak rövidnadrágot húztam volna, de már túl késő volt visszafordulni. így nem tehettem mást, mint izzadni és kibírni valahogy.

Kalauzom a város keleti bugyrainak mélyére vezetett, szó szerint a sötétség szívébe, ahova a Kool Kats Klub tagjai csak félve léptek volna be. Ismerős terepen jártam – itt nőttem fel

–, de azóta nem voltam itt, hogy Ellennel összeházasodtunk és elköltöztünk.

A gördeszkás srác hirtelen megállt egy hatemeletes, lepukkant bérház előtt, ahol illegális lakásfoglalók vagy épphogy csak a szegénységi küszöb fölött tengődök élhettek.

– A 4B-ben van – szívta meg az orrát a fiú.

–Köszi – indultam befelé.

–Hé! Azt mondta, adsz borravalót.

Gyanakodva mértem végig a simlis gyereket. Kételkedtem benne, hogy elgörizett volna hozzám meg vissza anélkül, hogy előre kifizették volna. Csakhogy a pimasz vakarcsok voltak a gyengéim, mivel egykor én magam is ilyen voltam. Odadobtam neki egy összetekert bankót, amit még a levegőben elkapott. Felugrott a gördeszkára, és már el is tűnt. Fel sem merült benne, hogy megköszönje.

A nyikorgó lépcsőkön felbaktattam a negyedikre, és Fabiót ott találtam a lakás előtt egy székben ülve, sört kortyolgatva, türelmesen várakozva. Fabio volt a város legöregebb stricije, százhárom éves, ha a pletykáknak hinni lehet. Egykor nagyágyú volt, még jóval azelőtt, hogy a Kardinális hatalomra került, de manapság már csak szűkösen éldegélt a maroknyi, korosodó éjszakai pillangójából. Csak „nyugdíjas különítmény”-nek nevezte őket.

–Reggelt, Algéria! – üdvözölt elnyújtott hanghordozásával.

Megfogtam ráncos, májfoltos kezét, és finoman megráztam. Mindig jó volt hozzám, míg itt éltem. A küldönceként szert tehettem némi zsebpénzre, és vigyázott rám, mikor anyám meghalt.

–Hogy van a kezed? – fordította meg, megvizsgálva mindkét tenyerem.

–Mostanában nem nagyon használtam – sóhajtottam fel.

– Azóta nem, hogy utoljára hívtál. Az ital tönkretette.

– De már leszoktál, nem igaz?

–Próbálkozom.

Fabio végigsimított a tenyeremen.

–Gondolod, még mindig képes vagy a varázslatra?

–Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit.

–Az nekem elég.

Felállt és belökte a nyitott ajtót. A kicsi, de tiszta nappali padlóján egy fekete asszony ült, és egy hat-hét évesnél nem idősebb kisfiúval játszott. A nő felpillantott rám, és elmosolyodott.

–Algéria, ő Florence – mutatott be minket Fabio egymásnak. – Flo, ő Al Jeery, a srác, akiről meséltem.

– Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Jeery.

Kedves, melengető hangja volt.

–Akárcsak én, asszonyom – feleltem, aztán kérdően felhúztam a szemöldököm, Fabióra nézve. – Őt vagy a srácot?

– A srácot. Az apja tizenöt évet kapott, egy verekedésben kinyírt egy fickót. Előtte elég gyakran nyúlt a szíjhoz, mikor épp itthon volt. Talán máshoz is, de ezt nem tudjuk biztosan. A kölyöknek hónapok óta rémálmai vannak. Flo megpróbálta megmagyarázni neki, hogy nincs mitől félnie, hogy bezárták a rohadékot, és hogy nem jön vissza, de nem segít. Okos srác, de atomjaira hullik. Alig alszik, egész nap fáradt, verekedésekbe keveredik. Flónak ki kellett vennie az iskolából.

–Egy pszichiáternek kellene megnéznie – feleltem.

– Nézz körül! – horkant fel Fabio. – Úgy fest ez, mint a Skylight? Flo az egyik csajom, de alig dolgozik: egész idejét a gyereknek szenteli. Nem engedhet meg magának egy istenverte pszichiátert.

– Azért segítesz neki, mert nem tud pénzt keresni neked? Fabio kuncogott egyet.

– Nagyon jól ismersz, Algéria, de ez nem változtat a tényeken: ennek a kölyöknek segítségre van szüksége. Vagy te segítesz rajta vagy senki.

Fabio tudta, hogy hiszek a vesztett ügyekben. Nem ez volt az első alkalom, hogy a szívem húrjait akarta megpendíteni, hogy manipuláljon, de képtelen voltán gyűlölni ezért.

– Teszek egy próbát – sóhajtottam fel, és kibújtam a kabátomból. – De ha ellenáll, vagy ha elsőre nem működik, nem erőltetem.

–Működni fog – biztatott Fabio, majd intett Flónak, hogy álljon fel.

–Hogy hívják a fiát? – kérdeztem tőle.

–Drake-nek – felelte a nő. Ideges volt. – Nem fogja bántani, ugye?

Rámosolyogtam.

–Nem. Fabio elmagyarázta, hogy mit fogok csinálni?

–Nagyjából.

– Nincs benne semmi kockázat. Vagy működik vagy nem. A legrosszabb esetben Drake olyan marad, mint volt. Van egy pakli kártyája?

Átnyújtott egyet. Azóta a kezében tartotta, hogy beléptem, még meleg volt az érintésétől. Letérdeltem és megvártam, míg a fiú felnéz, és a tekintetünk találkozik. Mikor megtörtént, rámosolyogtam.

–Helló, Drake! A nevem Al. Anyukád egyik barátja vagyok.

Gyanakodva mért végig.

–El fogsz vinni? – vékony cérnahangja volt.

–Miből gondolod?

–A papám azt mondogatta, mikor nem voltam jó, hogy jön egy ember és elvisz.

–De te jó voltál, nem?

–Kirúgtak a suliból – felelte félig szégyenkezve, félig büszkén.

– Az semmi. Engem négy suliból rúgtak ki sráckoromban

– ez igaz volt. – Az csak jót tesz neked, ha tartasz egy kis szünetet a tanulásban.

–Miért rúgtak ki? – érdeklődött Drake.

–Nem mondhatom el. Egy hölgy előtt nem – rákacsintottam Flóra. – Akarsz látni egy kártyatrükköt?

Erre felélénkült.

–Jó trükk?

–A legjobb errefelé.

–A barátom, Spike is tud trükköket. Meg is tanított párra.

–Fogadok, hogy ilyet soha nem mutatott – lassan elkezdtem keverni a paklit. – A kártyákat nézd!

Egy percig kevertem, majd négy lapot kitettem a padlóra.

–Válassz ki egyet, de ne mondd meg, melyik az! Tekintete végigfutott a lapokon.

–Kiválasztottad?

Bólintott, én összeszedtem a kártyákat és újra megkevertem őket.

–Figyeld a paklit! Egy másodpercre se nézz félre! Ha nem így teszel, nem működik a trükk.

Gyorsabban kezdtem keverni, közben halkan beszéltem, azt mondogattam, hogy ne hagyja abba a figyelést. Megfordítottam a paklit, így láthatta a lapok képes felét, majd még feljebb emeltem valamivel, és arra kértem, figyelje a színeket, összpontosítson a számokra, koncentráljon.

Pár perc elteltével kiraktam újabb négy kártyát.

–Köztük van a kiválasztott lap?

A fiú némán bámult, mintha nem lenne benne biztos, aztán lassan megrázta a fejét. Felemeltem a lapokat és visszakevertem őket a pakliba. Ezúttal nem kellett szólnom, hogy figyeljen: a szeme saját akaratából követte a lapokat.

Három-négy perccel később félreraktam a kártyákat, és elhúztam a kezemet Drake kerekre tágult szeme előtt – nem reagált. Feszülten rámosolyogtam Fabióra és Flóra.

–Működik. Készítsetek elő egy párnát, mire végzek.

Mindkét kezem mutató- és középső ujját Drake fejéhez érintettem kétfelől, és lassan masszírozni kezdtem a halántékát. Keresztbevetett lábbal leültem a fiúval szemközt, előregörnyedve, hogy a fejünk egy szintbe kerüljön.

–Nézz a szemembe, Drake! – suttogtam. – Koncentrálj a szembogaramra! Látod benne a kártyákat? A színeket? Bólintott.

– Koncentrálj a színekre, és számolj el magadban ötvenig. El tudsz számolni addig?

Megrázta a fejét.

– Akkor számolj el ötször tízig. Ez menni fog?

Bólintott.

–Jó fiú. Mikor befejezted, hunyd le a szemed és aludj el! De továbbra is figyelj arra, amit mondok. Oké?

Folytattam a halántéka masszírozását, miközben farkasszemet néztünk. Míg ő számolt, én beszéltem hozzá, megjegyzéseket fűztem a vérpiros körökhöz, az éjfekete treffekhez, a szikrázó kárókhoz, a dísztelen pikkekhez. Mikor lehunyta a szemét, vettem egy nagy levegőt, hagytam, hogy a szemhéjam lezáródjon, és a homlokomat az övéhez nyomtam.

–Lélegezz lassan! – utasítottam. – Szívd be a levegőt, tartsd benn öt másodpercig, fújd ki, aztán megint szívd be!

Én ugyanígy lélegeztem, és egy percen belül már egyszerre szívtuk be a levegőt, tüdőnk harmóniában dolgozott, mintha csak összenőttünk volna. Ujjaim egy percre sem hagyták abba a halántéka masszírozását, se nem lassultak, se nem gyorsultak.

–Azt akarom, hogy gondolj a rémálmaidra, Drake! Ki bukkan fel bennük?

Éreztem, hogy összevonja a szemöldökét, és kicsit megrázza a fejét.

–Minden rendben. Nekem elmondhatod. Senki sem árthat neked, míg itt vagy. Ki jelenik meg az álmaidban?

–A papám – mondta halkan.

–Gondolj az apukádra! Koncentrálj rá és arra, hogy néz, mikor éjszaka alszol, arra, amiket tesz! Ezt teszed, Drake?

– Igen.

Félt, de bízott bennem.

–Most segíteni fogok eloszlatni a rémálmaidat. Érzed, ahogy a fejem a tiédnek nyomódik?

Bólintott.

– Képzeld azt, hogy van köztünk egy alagút, ami összeköt minket. Széles, olyan széles, amilyennek lennie kell. Látod, Drake?

–Fekete – suttogta a fiú.

–Igen, de nem kell félned tőle. Ez csak egy alagút. Piros is van benne, ha alaposabban megnézed. Látod a pirosat?

Kis szünet, aztán izgatottan így szólt:

–Igen! Piros! Mint a kártyákon.

–Pontosan. Ez az egész, Drake, egy kártyákból rakott alagút. Félsz tőle?

–Nem – ezúttal határozott volt a válasza.

– Remek. Most fogd a rémálmaidat, az összes képet az apádról, és told be őket az alagútba! Ez könnyű. Úgy csúsznak majd bele, mint ahogy a jégkrém folyik le a tölcséren egy igazán forró napon. Tolod őket?

–Igen.

– Egyenletesen told őket, míg el nem tűnnek a fejedből, egytől egyig, hogy aztán az alagút túlsó felén, az énoldalamon bukkanjanak elő.

–Ezek rossz álmok. Nem akarom neked adni őket.

–Minden oké – feleltem, és meghatott az aggódása. – Nekem nem árthatnak. Tudom, hogyan bánjak el velük.

Hosszú csend következett. Éreztem, hogy Drake tol, ahogy mondtam neki, az izmai remegtek az erőlködéstől. Elképzeltem, ahogy a rossz gondolatok beleömlenek a fejembe, és gondolatban agyam hátsó részébe taszigáltam őket, azonnal ártalmatlanná tettem mindet, ahogy beözönlöttek.

Végül Drake elernyedt, és teste hátrahanyatlott. Megtartottam az ujjaimmal, és így szóltam:

– Ne mozdulj, Drake, még ne! Még nem végeztünk.

–Fáradt vagyok – nyöszörögte.

– Én is. Most azt akarom, hogy zárd be az alagutat. Csak húzz ki belőle pár kártyát, és az egész össze fog omlani. Húzgálod őket, Drake?

– Igen.

–Összeomlanak a kártyák?

–Nem, ők… Igen! Most már igen! Mindenfelé repkednek!

–Eltűnt az alagút?

–Már majdnem. Kezd… eltűnt.

Nagyot sóhajtottam, és elhúztam a fejemet a fiúétól. Az ujjaimat még nem mozdítottam el, és lehunyva tartottam a szemem.

– Mikor elveszem a kezem, azt akarom, hogy feküdj le és pihenj! Ma rengeteget dolgoztál. Ne hadakozz az alvással, mikor az megérkezik: többé semmitől sem kell félned! A rémálmok eltűntek, megszabadultál tőlük, soha többet nem jönnek vissza.

–Biztos vagy benne?

–Igen. Beterelted őket az alagútba, aztán széttépted őket. Sehogy sem juthatnak vissza. Érted?

Rövid hallgatás után azt felelte:

–Nem juthatnak vissza.

–Végérvényesen eltűntek?

Bólintott.

–Most számolj tízig, Drake, és mikor a végére értél, elengedlek és te elalhatsz. Akarsz aludni?

– Ühüm – ásított.

–Kezdj el számolni!

Mikor elért tízig, összecsuklott. A vállánál fogva elkaptam, majd kinyitottam a szemem, és kértem a párnát. Fabio letette a padlóra, én meg leengedtem a fiú testét, úgy igazítva a fejét, hogy az a puha anyagra érkezzék, majd ráhajtottam testére a kezét, és kiegyenesítettem a lábait.

– Tessék – ültem fel kimerülten. – Most már rendbe kell hogy jöjjön. Lehet, hogy kicsit össze lesz zavarodva, mikor felébred. Egy-két napig óvatosan bánjon vele, adjon neki bőségesen enni, tartsa bent! Ha ezután úgy tűnik, hogy minden rendben, engedje ki játszani, majd próbálja meg az iskolát, hátha visszaveszik.

–Visszatérnek az álmai? – tudakolta Flo, az alvó fiú fölött állva. Vonásaira kiült a kétkedő remény.

–Kétlem. Ha mégis, küldessen értem, és újra megpróbálom. De most már rendben kell hogy legyen.

Fabiónak azt mondtam ugyan, hogy csak egyszer próbálom meg, de ez még azelőtt volt, hogy találkoztam a fiúval. Soha nem könnyű cinikusnak maradni, amikor az ember személyesen is érintetté válik.

–Kérsz valamit enni vagy inni, Algéria? – tudakolta Fabio.

– Egy pohár víz és egy kis friss levegő jólesne.

–Máris megkapod.

Flo köhintett egyet, és szégyenlős pillantást vetett rám.

–Nem tudok fizetni, de egy-két hónap múlva… Felemeltem a kezem.

–Küldjön a következő karácsonyra egy képeslapot, írja meg, hogy van a fiú, és kvittek vagyunk.

–Köszönöm, Mr. Jeery – zokogta. Megragadta a kezem és erősen megszorította.

–Én köszönöm

magának,

asszonyom – feleltem –, hogy bízott bennem.

Fabio kezembe nyomott egy pohár vizet, én pedig felhajtottam, aztán utána ballagtam a földszintre, majd ki az utcára, hogy összeszedjem magam.

Sráckorom óta gyógyítottam embereket Fabio irányításával, aki először figyelt fel arra, hogy le tudok csitítani másokat. Kiszúrt, miközben az utcákon csellengtem, kutyákkal és macskákkal barátkozva. Akkoriban gyakran odaosontam hozzájuk, és ügyet se vetve a morgásukra és felborzolt szőrükre, halkan beszélni kezdtem hozzájuk, kinyújtva feléjük az ujjaimat. Pár perc múlva már a hátukra hemperedtek, felkínálva a hasukat egy kis dögönyözésre, és hagyták, hogy birizgáljam a fülüket vagy megetessem őket ételmaradékkal.

Fabio kezdetben olyan embereken tesztelt, akiket migrén gyötört. Rájött, hogy ha beszélek velük és megérintem őket, képes vagyok bizonyos mértékig enyhíteni a fájdalmukon. Ezután következtek a zavart barátai, olyan idős férfiak és nők, akik magukban motyogva üldögéltek egész nap, miközben a múlt kísértetei gyötörték őket. Megfogtam a kezüket és beszéltem hozzájuk, és mikor elváltunk, láthatóan megkönnyebbült a lelkük. Az egyik kedves öreg azt mesélte később, hogy a látogatásom után húsz éve először aludt át egy éjszakát.

Fabio segített csiszolni a képességemet, más gyógyítók eljárásai alapján. Többféle módszert is kipróbáltunk, mielőtt a kártyáknál kötöttünk ki: ez ment nekem a legjobban. Fabio remélte, hogy előbb-utóbb átütő sikereket aratunk majd, ezért csak óvatosan beszélt rólam, keveset dolgoztatott, nehogy magamra vonjam a keményebb szakmabeliek figyelmét. Az volt a terve, hogy tehetős ügyfeleknél használja majd a képességemet, és borsos árat fizettet velük érte.

Azonban végül nem így alakultak a dolgok. Anyám büszke volt a gyógyító képességemre, de úgy vélte, erkölcstelen lenne hasznot húznom belőle. Útját állta Fabio erőfeszítéseinek, hogy fejőstehenet csináljon belőlem, és mikor rájött, hogy az öreg a háta mögött próbál sunyiskodni, megharagudott. Hónapokra megszakított köztünk minden kapcsolatot.

Mikor anyám meghalt, Fabio megpróbált rávenni arra, hogy társuljunk. De mivel lassan, szörnyű kínok közepette távozott, pár évig látni sem bírtam a betegeket. Hátat fordítottam a képességemnek, a betegségeknek, Fabiónak. Ő végig a barátom maradt – talán azért, mert kedvelt, vagy talán mert úgy gondolta, végül megjön majd az eszem –, de mire az életem visszatért a rendes kerékvágásba, már az Osztag tagja voltam. Addigra a gyógyítói hivatás csábereje szertefoszlott.

Fabio végül beletörődött ebbe, és csak időnként kért szívességeket, akkor hívott, mikor pácba került. Rajta és azokon kívül, akiknek segítettem, senki sem tudott a képességeimről. Én magam soha nem reklámoztam. Nem akartam, hogy csodavárók hordái verjenek tábort a küszöbömön.

Fogalmam sem volt, honnan ered ez az erő. Nem hittem Istenben. Nem tanulmányoztam a csodákat. Nem olyasmi volt ez, amit én akartam vagy túl nagy becsben tartottam volna. Csak egy adottság volt, amivel születtem. Talán a Város volt az – ahogy a Time cikke bebizonyította, az utcákat mifelénk természetfeletti csodákkal kövezték ki. Talán ezek a csodák ivódtak valamiképpen belém.

Az elmúlt években már majdnem elfeledkeztem erről az erőről. Az alkohol teljesen szétcseszte az agyamat. Aligha tudtam volna segíteni másokon, mikor magam is segítségre szorultam. Mikor pedig leszoktam, sürgetőbb dolgok jártak a fejemben – a válás, hogy józan maradjak, a munka, egy új élet.

Ezen gondolkoztam, miközben egy kiégett autóroncson üldögéltem Fabióval a háztömb tövében. A régi kérdéseken rágódtam. Hogy csinálom? Lehet-e ebből bármi bajom? Ez spirituális, fizikai vagy lelki természetű dolog? Tényleg segítettem Drake-en vagy csak egy időre űztem el a démonokat a mélybe?

Fabio felsóhajtott és vállon veregetett.

–Nem veszett oda az erőd, Algéria. Simán ment. Jóval gyorsabban, mint mikor legutóbb hívtalak.

Felmordultam, mikor felidéződtek bennem azok az órák, melyeket utolsó „kuncsaftjánál”, egy másik utcalányánál töltöttem, egy fiatal nőnél, aki az egész életét úgy élte le, hogy ki-be járkált a diliházból. Akkoriban még piáltam. Úgy tűnt, hogy segítettem a nőn, de pár hónappal később öngyilkos lett: a folyóba vetette magát.

– Cassie-re gondolsz? – kérdezte. – Az nem a te hibád volt. Teljesen zavart volt az a lány. Ha tévedett is valaki, az én voltam, mert hagytam, hogy olyan állapotban, amilyenben voltál, hozzányúlj.

– Gondolod, hogy ma megmenthettem volna?

Vállat vont.

– Ki tudja? Egy olyan kölyökben, mint amilyen Drake, még nem volt ideje mélyen leülepednie a fájdalomnak. Más a helyzet, mikor a beteg idősebb, és a bajok forrása nem ilyen egyértelműen azonosítható. Te megpróbáltad. Ez a legtöbb, amit bármelyikünk megtehetett.

Felpillantottam a tűzmarta tetőre, és hagytam, hogy a nap megmelengesse arcomat.

– Jó érzés? – tudakolta Fabio.

–Aha.

–Gyakrabban kéne csinálnod.

Elmosolyodtam.

– Béreljek egy sátrat? Hirdessem a Bibliát? Vágjak neki a világnak, és gyógyítsam a tömegeket? Szedjek össze egy vagyont?

– Nem erről beszélek. Van egy Istentől kapott adottságod, mindegy, hogy te mit hiszel. Bűn elvesztegetni, a Kardinálisnak dolgozni és vérrel bemocskolni a kezed, mikor gyógyításra is használhatnád. Ez nem helyes.

– Nem tudnám főállásban csinálni, Fabio. Kellemes dolog így, hogy néha-néha idejövök, aztán mikor hazamegyek, úgy érzem magam, mint aki éppen bankot robbantott Monte Carlóban. De az Osztag az életem. A Pártközponthoz tartozom.

– A gyógyító ember nem tartozik sehova, csak azokhoz, akiknek szüksége van rá – fintorgott Fabio felháborodottan.

– Segítened kellene az embereken, és nem legyilkolni őket.

–Nem öltem meg sok embert – feleltem halkan.

– Nem számít. Van egy hivatásod. Nem játszom meg neked az ártatlan misszionáriust, a saját időmben én is gyilkoltam. Bizony és újra megteszem, ha kell. De te… – morcosan meredt rám. – Csak jártatom itt a szám feleslegesen, igaz?

Felsóhajtottam.

–Ezt az utat választottam.

– Oké, befogom – megfordult és elmosolyodott. – Egyébként hogy megy a sorod? Túljutottál már a sokkon, hogy a csajodat a Frigóban találtad?

Kábán megráztam a fejem.

–Honnan tudsz te erről?

–Hallok néha ezt-azt.

Nem hencegett. Fabio állt a legközelebb a város ütőeréhez azok közül, akiket ismertem. Úgy döntöttem, ha már felhozta a témát, felteszek neki is pár kérdést. Ki tudja, mit tudhatok meg a vén pletykafészektől?

–Van ötleted, hogy ki ölte meg?

– Semmi. Az a hír járja, hogy valami őrült, talán olyasvalaki, aki nem a városba való. Egy fuvar, akit felszedett, aztán…

Fuvar? Ő is űzte az ipart?

–Nem tudtad?

Döbbenten ráztam a fejem.

– Nem állandó jelleggel. És diszkréten csinálta. Senki sem tudta volna meg, hogy időnként kefél egy-egy fickóval a sikátorban vagy felcipeli a lakásába, esetleg valami puccos hotelbe, ha nem beszél róla, nem henceg el vele, ahogy a fiatalok szokták.

–Nic

kurva

volt?

– Amatőr. Ez is lehet egy lehetőség: lehet, hogy arrafelé trükközött, ahol nem kellett volna, vagy kihozott egy stricit a sodrából. De ennek híre ment volna. Én a fuvarra fogadnék.

Az, hogy Nic is űzte az ipart, mindent megváltoztatott. A szeretőt kerestem, mikor pedig láthatóan az utcákat kellett volna átfésülnöm a kuncsaftjai után.

– Ismerted valamelyik ügyfelét? – tudakoltam.

–Csak egy párt, de ők mindketten tiszták – kicsit utánuk néztem. Ami a többieket illeti, azokról lövésem sincs. Soha nem hallottam arról, hogy kétszer elment volna ugyanazzal. Körbekérdezősködhetsz, de kétlem, hogy bármit is találsz. A legjobb, amit tehetsz, ha elcsevegsz egy Priscilla Perdue nevű ribanccal. Ők régebben…

Elhallgatott, mikor meglátta, hogy milyen csalódott képet vágok.

– Ismered őt?

–Múlt éjjel poharaztam vele.

–Hogyhogy?

– Nem tudtam túl sokat Nicről, így megpróbáltam tisztább képet szerezni róla. Most, hogy elment, valahogy fontosnak tűnik.

–Ühüm.

Ha sejtette is, hogy hantázok, nem árulta el, hogy gyanakszik.

–Az a Perdue egy alattomos kis bige, nem igaz?

– Nekem inkább kedvesnek tűnt – siettem a védelmére. Aztán eszembe jutott a Ku Klux Klub. – Bár azért néha egy kicsit érdes.

–Nemcsak néha – vihogott Fabio. – Az a nő úgy szúr, akár egy sün.

–Egy szóval se mondta el nekem, hogy Nic kurva volt. Ő is az?

Fabio vállat vont.

– Kurválkodik, de nem hiszem, hogy pénzért csinálja. Fura egy ribanc. Pár évvel ezelőtt tiszta feketében járt, a szoknyája meg csupa lyuk volt a bozontja körül, hogy mindenki láthassa. Égnek emelt seggel sétálgatott, mint azok a flancos macskák a Pepe Le Pew rajzfilmekben.

–Gondolod, hogy volt bármi köze a gyilkossághoz?

– Nem lepne meg, de ilyesmit azért nem tételeznék fel róla. Amennyire én tudom, soha nem volt több egy ódivatú repedtsarkúnál.

Még csevegtünk egy darabig a két lányról – Fabio nem tudott újabb kinyilatkoztatásokkal szolgálni majd úgy általánosságban az életről. Megkérdezte, hogy boldogulok a Pártközpontban. Mivel a jelek szerint nem tudott az áthelyezésemről, azt feleltem, hogy minden okés. Érdeklődni kezdtem a régi barátok után, de aztán ránéztem az órámra és elbúcsúztam, mert rájöttem, hogy rohannom kell.

Fabio még annyit mondott, hogy ne szakadjak el tőle enynyire, látogassam meg a közeljövőben. Megígértem, de mindketten tudtuk, hogy ez csak üres fogadkozás. Én pedig megkértem, hogy értesítsen, hogy alakul Drake állapota, és hogy tudassa, ha a rémálmok visszatérnek. Kezet rázva elbúcsúztunk, aztán elindultam a Pártközpontba, hogy találkozzam a Kardinálissal.

Az ablaknál ült, mikor beléptem és éppen az egyik bábbal játszott, láthatóan elgondolkodott valamin. Mikor észrevette a tükörképemet az ablakon, megfordult és felderült az arca.

–Al! – zúgta. – Ha máris megoldottad az ügyet, le leszek nyűgözve!

– Attól tartok, nem – vigyorodtam el kesernyésen. – Elértem némi haladást, de nem ezért vagyok itt. Akad egy kis probléma…

Beszámoltam neki a találkozókról Nickkel, Ziegler-rel és Priscillával, a Nic társáról kapott személyleírásról, és hogy úgy vélem, ez az ember Paucar Wami volt. Ő végig némán ült, kifejezéstelen arccal.

–Nem tétlenkedtél – mordult fel, mikor befejeztem, és lerakta a bábot.

–Úgy gondoltam, ezt el kell mondanom, mielőtt továbblépek.

– Helyesen tetted.

Rágni kezdte jobb kezén a körmeit.

– Mondd el, hogy még mit derítettél ki a lányról! Amenynyire csak lehetett, áttekintettem az elmúlt három napot. Beszámoltam neki Nic titkos szexuális életéről és Priscilla Perdue-hoz fűződő kapcsolatáról. Zieglerről, a fickó napszimbólumáról, és hogy úgy tett, mintha nem ismerné Priscillát. Nem szólt közbe, hagyta, hogy a végére érjek.

–Szerinted a lány lehetett az áldozati bárány a napisten oltárán? – kérdezte végül.

– Valószínűleg nem. Bemutatta Wamit Zieglernek. Ha Wami ölte meg, azért karcolhatta bele a napszimbólumot a hátába, hogy a vajákosra terelje a gyanút.

–Szerinted Ziegler ártatlan?

–Többet tud annál, mint amit elmondott, de nem hiszem, hogy ő ölte volna meg a lányt.

– Szerinted Paucar Wami volt.

– Aha.

–És ha nem ő volt?

Megvontam a vállam.

–Akkor egy fuvar, aki heccből csinálta.

A Kardinális lassan bólintott, aztán azt mondta:

–Nem Wami volt.

– Óh…

Nem mertem többet mondani.

–Megfeledkezel arról, hogy ölték meg, hogy menynyire szétkaszabolták. A szakértők szerint egy amatőr csinálta.

– Lehetett szándékos is – vetettem fel. – Lehet, hogy Wami nem akarta, hogy kapcsolatba hozzák a lány halálával. Lehet, hogy azért csinálta így, hogy elterelje a gyanút.

A Kardinális elmosolyodott.

– Semmit nem tudsz Paucar Wamiról. A maga idejében számos álnevet használt, de soha nem mutatta másnak magát, csakis profinak. Büszkén vállalja a munkáját, és senkitől sem fél. Soha nem mocskolná be egy gyilkolás szépségét.

–Maga szerint gyilkolni szép dolog? – érdeklődtem semleges hangon.

– Tetszik, nem tetszik, de így van. Wami számára ez egy művészeti forma. Egész életében a halált tanulmányozta. Ez az egyetlen dolog, ami érdekli. Egy ilyen gyilkosság egyáltalán nem vall rá.

Változtattam a testtartásomon – a Kardinális nem kínált ülőhellyel –, aztán megköszörültem a torkom.

– Uram, igaza van, amikor azt mondja, hogy semmit nem tudok Paucar Wamiról. Csakhogy ő egy gyilkos. És tudom, hogy vagy őt, vagy valakit, akire illik a személyleírása, Nickel látták a halála előtti hetekben. Más konkrét gyanúsított hiányában azt hiszem őrültség lenne…

–Őrültnek nevezel engem? – tudakolta a Kardinális. Nem tűnt sértődöttnek, inkább csak kíváncsinak.

– Nem, uram. Természetesen nem. De szerintem ezt ki kellene deríteni. Ha nincs a városban, kihúzhatjuk a listánkról. De ha itt van és ő volt az, akit a lánnyal láttak…

A Kardinális hallgatott egy darabig. Mikor megszólalt, az ujjai közül beszélt, ezért alig lehetett hallani.

–Wami itt van. Pár napja kiiktatta Johnny Grace-t.

Hátrahőköltem, mintha csak megcsapta volna az orromat a bizonyíték szaga. Oda akartam ordítani, hogy „Tessék! Maga is láthatja!”, de nem tettem. Ehelyett féket tettem a nyelvemre, és hagytam, hadd vonja le a Kardinális a következtetéseket. Hosszú hallgatás után törte meg a csendet.

– Ha Wami a gyilkos – és én ezt még mindig erősen kétlem –, óvatosan kell lépnünk. Nem az a fajta, akinek könnyű keresztbe tenni. Szeretném tudni, hogy milyen okból ölte meg Nicola Hornyakot és miért a Skylightot választotta, de nem fogom erőltetni a dolgot. Ha bebizonyosodik, hogy ő tette, az is éppen elég lesz.

Következő kérdésemet a lehető legóvatosabban fogalmaztam meg:

– Szüksége van rámennek a kiderítéséhez? Úgy tudom, a múltban már akadt dolga Paucar Wamival. Nem tudna kapcsolatba lépni vele és…

A Kardinális arca elkomorodott.

–Te akarod nekem megmondani, hogy vezessem a saját nyomozásomat? – csattant fel.

–Nem, uram. Én csak…

– Semmi csak! – bömbölte. – Ha fel akarnám hívni Wamit, felhívnám. Nem kell nekem ehhez egy hozzád hasonló, hogy megmondja…

Elharapta a szavait. Reszketve álltam előtte, aggódva a folytatás miatt. Néhány percnyi idegnyugtató csönd után alattomosan rám vigyorgott.

– Hagyd abba a remegést! Nem foglak megenni.

–Ezt írásba is kaphatom, uram?

A vigyora szélesebb lett.

– Kedvellek, Al. Jól ki fogunk jönni, ha nem mondod meg nekem, hogy mit csináljak. Soha senkitől nem fogadtam el parancsokat, még udvarias sugalmazás formájában sem. Tényleg felvehetném a kapcsolatot Paucar Wamival, sőt én magam is feltehetném neki a kérdéseinket. De nem fogom. Mert az csalás lenne.

–Kivel szemben, uram, ha nem haragszik a kérdésért?

– Veled és magammal, Al. Esélyt ígértem, hogy nevet szerezz magadnak. Nem lenne tisztességes megtagadni tőled ezt azután, hogy ilyen ígéretesen indítottál.

– Én nem bánnám – vágtam közbe sietve.

Rekedten felnevetett.

– És magamat is becsapnám, ha megfosztanám magam egy remek előadástól. Az ilyen drámák ismét felélesztik az életbe vetett hitemet. A szokványos szórakozások untatnak. Alkohol, drogok, könyvek, szerencsejáték, nők – mind hidegen hagy. Tudod, hogy mi tart engem mozgásban, Al? A mélyvízbe dobott emberek. Én ettől hízom.

–Egyesek ezt szadizmusnak neveznék…

Volt egy kis szemtelenség a felvetésemben, de ő egy horkantással félrelökte a gondolatot.

– A szadisták élvezettel figyelik mások szenvedését. Én jobban szeretem azt látni, ha az emberek diadalmaskodnak, vagy legalább nagyon küzdenek, miközben elbuknak. A gondolat, hogy közted és Paucar Wami között összeütközésre kerülhet sor, lenyűgöz. Ha az életedre tör, elfutsz vagy kiállsz vele?

– Efelől nincsenek kétségeim. Elfutok.

–Nem hiszem – mosolyodott el a Kardinális. – Ezért vá

lasztottalak ki téged erre a munkára. Nem azért, mert tudtam arról, hogy Wami esetleg benne lehet, hanem azért, mert éreztem, hogy ehhez hasonló helyzetek kerekedhetnek ki belőle, olyan helyzetek, melyek egy átlagembert kikészítenének, de egy hozzád hasonlóan eltökélt és találékony ember megpróbálhatja legyűrni.

–Milyen eltökéltségről és találékonyságról beszél? Bennem egyikből sincs…

–Túl kevésre becsülöd magad – ellenkezett.

Bosszantó egy szemétláda tudott lenni, mikor úgy akarta. Hogyan vitázzon az ember valakivel, aki csak dicséri?

–És most mi lesz? – tudakoltam. – Wami után megyek, ő megöl, maga pedig újabb szórakozási lehetőség után néz?

– Lehetséges – bólintott a Kardinális. – De nem feltétlenül kell, hogy így alakuljanak a dolgok. Úgy vélem, meg kellene adnunk Waminak a lehetőséget, hogy legalábbis kételkedjünk a bűnösségében. Ha diplomatikusan közelíted meg, talán sértetlenül is kikerülhetsz a dologból. Mellesleg, ha ő a gyilkos, akkor sem a fejét kérem tőled, csak bizonyítékot. Ha össze tudod őt kapcsolni a bűntett helyszínével úgy, hogy nem kerülsz összeütközésbe vele, annál jobb.

–Ha arra kérném, hogy továbbítson egy hivatalos megkeresést…

– Elutasítanám.

Megpróbálkoztam egy merész húzással.

–És ha kiszállok?

–Kilépsz az Osztagból? – a Kardinális végigsimított az orrán. – Ez… csalódást okozna.

– Megbüntetne?

–Nem. Elmerengenék, hogyan ítélhettem meg egy embert

ilyen rosszul, aztán kisöpörnélek a gondolataimból, és hagynám, hogy folytasd tovább azt az értéktelen, gyalázatos vegetálást, amit te életnek nevezel.

–Ki adott magának felhatalmazást arra, hogy ítélkezzen felettem? – csattantam fel.

–Senki – felelte hűvösen. – Én vettem magamnak a bátorságot.

Mikor undorodva félrenéztem, együtt érzőbb hangnemre váltott.

– Nem előttem buksz meg… hanem magad előtt. Légy őszinte, nem volt jó érzés, hogy a saját magad ura lehettél, hogy követhetted az ösztöneidet, hogy az igazság nyomába eredhettél?

Lassan bólintottam.

–Jobban élveztem, mint gondoltam volna.

– Mert erre rendeltettél. Nem annyira a nyomozásra, inkább csak arra, hogy használd a fejed. Egyike vagy azoknak a ritka teremtényeknek, akiknek hatalmukban áll kézbe venni a saját sorsukat. Megpróbállak felszabadítani. Nem ez a fő indítékom – engem leginkább a játék vonz –, de neked ez igazi jutalom. Én ebből nem nyerek mást, csak a szórakozást. Te viszont kivívhatod a szabadságodat.

–Maga egy igazi irgalmas szamaritánus, nem igaz? – kuncogtam.

–Inkább a dzsinn a lámpában – felelte halálosan komolyan. – Valóra tudom váltani az álmokat, de ennek ára van.

– Az én esetemben mi az ár?

Vállat vont.

– Ez a lényeg: nem tudhatod meg mindaddig, míg nem kívánsz.

–Ha maradok – mondtam ki hangosan, amire gondoltam

–, mi a következő lépés?

– Találd meg Paucar Wamit! Derítsd ki, hogy mit csinált a gyilkosság éjjelén, és hogy milyen kapcsolatban állt Miss Hornyakkal! Ha össze tudsz hozni egy találkozót, könnyű lesz eldönteni, hogy bűnös-e vagy sem – Wami ugyanis nem hazudik.

– Soha?

–A gyilkosságokról nem.

–Egy gyilkos etikai kódexszel. Aranyos.

– Ez ego, nem etika. Megengedheti magának, hogy őszinte legyen, mert nincs benne félelem. Azért mondja ki az igazságot, mert nem árthat neki. Könnyedén végezhetne bárkivel, aki megpróbálná felhasználni ellene a szavait.

–Ha ő ölte meg Nicet, és elmondja nekem, engem is meg fog ölni?

–Ha úgy véli, hogy bosszúságot fogsz okozni neki… akkor talán.

A Kardinális őszintesége vérpezsdítő volt, de egyben nyugtalanító is. Úgy döntöttem, hogy viszonzom.

– Milyen mértékű együttműködést várhatok, ha utánaeredek? Évtizedekig védelmezte Paucar Wamit, távol tartotta a nevét a médiától, róla szóló jelentéseket zúzatott be, pletykákat oszlatott szét. Vannak róla akták?

– Olyan nincs, amit szándékomban áll megosztani veled. Megegyeztünk: én odafigyelek rá, ő pedig cserébe nem öl meg.

–Wami nem tudná elkapni

magát

– válaszoltam erre.

– Paucar Wami bárkit el tud kapni, akit akar – felelte a Kardinális. – Csak a halottak vannak tőle biztonságban. Aki ezt másként gondolja, az bolond, és Dorak mama nem nevelt bolondokat.

A Kardinális eredeti neve Ferdinand Dorak volt, noha csak ritkán használta.

Tétováztam, nem akartam minden ellenállás nélkül kapitulálni. Feltettem pár kérdést Wamiról, melyek elől kitért. Még csak teljes személyleírást sem volt hajlandó adni róla, nehogy többet áruljon el, mint amennyit eddig is tudtam: hogy Wami magas, sötétbőrű, kopasz és tetovált. Fényképeket, ujjlenyomatokat, a kapcsolatai nevét, múltbeli címeket akartam szerezni – hasztalan.

Végül az órájára nézett és közölte, hogy mennem kell – az üzlet nem állhat meg miattam. Azt akarta, hogy döntsek: maradok az ügyön vagy sem.

Ki kellett volna hátrálnom. Éreztem, hogy nő a tét. Nem lesz könnyű becserkészni Paucar Wamit vagy akár csak beszélni vele. Itt volt az esély, hogy véget vessek az egésznek és elrohanjak. Hogy behúzott farokkal eloldalogjak, mint egy bűzös borz.

És meg is tettem volna, egye meg a fene a büszkeséget! Ha a Kardinális nem húzza fel a szemöldökét. Arra számított, hogy kiszállok. Provokált azzal a pillantással, és én elhatároztam, hogy nem teszek az önelégült rohadék kedvére. Kinyújtottam a kezem, belenéztem a Kardinális szemébe, és a lehető legfennhéjázóbb hangon azt mondtam:

–Mr. Dorak, én vagyok a maga embere.

9

H

étfő reggel az első dolgom volt bejelentkezni a Pártközpontba, és órákat töltöttem a felső szintek termeiben bezárkózva, hogy kihámozzam, ki is

valójában Paucar Wami.

Egyike volt a város legszínesebb, egyben legtitokzatosabb legendáinak. Már gyerekkoromban hallottam pletykákat a rémtetteiről, és hosszú ideig azt hittem, csak egy mesebeli szörny. Nem hittem el, hogy egy ilyen bérgyilkos létezhet bárhol a fantáziavilágon kívül. Mumusnak tartottam, és amíg be nem léptem az Osztagba, nem jöttem rá, hogy a történetek igazak – és hogy eddig csak egy szűkös válogatást kaptam belőlük.

Ám Wami még az osztagosok számára is csak egy titokzatos árny volt, akit ritkán láttak, és akiről nyíltan soha nem beszéltek. Az újoncok a tapasztaltabbaktól tanulták meg, hogy soha ne akaszkodjanak össze Wamival. Ha kiszúrod, hogy a Pártközpont körül ólálkodik, átengeded. Ha őrködés közben találkozol vele, észre sem veszed. Ő a láthatatlan ember.

Ám amikor kutatni kezdtem utána az aktákban, csak akkor derült ki a számomra, hogy tényleg milyen keveset lehet tudni róla. A hetvenes évek vége óta lehetett róla hallani errefelé, és kedvére gyilkolászott. A feljegyzésekben hemzsegnie kellett volna a nevének. Csakhogy nyoma sem akadt. Nem szerepelt egyetlen újságban és rendőri jelentésben sem, amihez hozzájutottam. A születési anyakönyvi kivonatát sem találtam. Nem voltak iskolai papírjai. Sosem fizetett adót. Nem szerepelt az orvosi nyilvántartásokban. Nem volt lakása. Egyetlen kocsit vagy fegyvert sem jegyeztek be a nevére.

Nyomozás közben felfigyeltem néhány megbabrált bejegyzésre. Nem először találkoztam ilyen átírásokkal. A Kardinális szerette a maga módján alakítani a város történelmét, függetlenül a tényektől. Ha ez szalagcímek és a sajtóarchívumokban szereplő cikkek megváltoztatását jelentette, akkor úgy. Ha friss filmfelvételek kellettek azoknak a filmrészleteknek a helyettesítésére, melyek ellentmondtak az igazság általa preferált változatának, technikusai – a filmipar első osztályú diplomásai – digitálisan megdolgozták az eredeti nyersanyagot.

A Kardinális nem volt hajlandó megosztani velem a személyes aktáit Wamiról, és amit a hozzáférhető dokumentumok közt találtam, az alapján ez az ember egy kísértet volt. Többórás frusztráló keresgélés után otthagytam a számítógépeket meg a poros, régi aktákat, és az utcákon kezdtem el kutatni az igazság után.

Osztagosként rendelkeztem mindenféle kétes kapcsolattal. Biztosra vettem, hogy rengeteg besúgót találok majd, aki beszélni fog. Találtam is, de nem sokra mentem vele. Egy csomó ember hajlandó volt megosztani velem a Wamiról szóló meséket, általában akár egy italért cserébe is. A nehézséget a valóság és a kitaláció elválasztása jelentette. Wami számos hihetetlen mutatványt produkált, így bármit el lehetett róla hinni. Szokványos esetben, ha valaki azt meséli egy magányos bérgyilkosról, hogy elintézett egy tizenkét fős Triád-bandát puszta kézzel, egyszerűen nem hiszem el. De történetesen tudtam, hogy a triádos történet igaz, mert aznap éjjel én takarítottam el utánuk.

Egyes sztorik a nevetséges marhaság kategóriájába tartoztak, mint például, hogy emberfeletti sebességgel mozog, kocsikat emel a feje fölé, pókként mássza meg a falakat, tüzet lehel és füstfelhőkben tűnik el, illetve, hogy nem vérzik, mikor megvágják. A legtöbb viszont, bármilyen valószínűtlenül is hangzott, elképzelhető volt.

A színes beszámolók miatt az este végére sem lettem okosabb, mint az elején voltam. Sokat megtudtam a módszereiről, a célpontjairól és az álneveiről – sok néven ismerték, melyek közül többet lefirkantottam későbbi ellenőrzés céljából

–, de arról semmit, hogy honnan jött, mi motiválta vagy hogyan bukkanhatnék a nyomára. Nem voltak bűntársai. Nem volt bevett módszer a felfogadására. Senkinek nem volt róla fényképe, nem volt meg a címe vagy a telefonszáma. Úgy tűnt, nincsenek rokonai, barátai vagy múltja.

Megbíztam pár felderítőt, hogy szóljanak, ha meglátják valahol, vagy ha valaki tud mondani valamit a múltjáról. Aztán, miután megtettem az első lépéseket, hogy megtaláljam a hírhedt gyilkost, úgy döntöttem, mára ennyi elég is lesz Paucar Wainiból. Eljött az ideje más nyomok felderítésének. Ideje elbeszélgetni a Skylight személyzetével.

Az igazgató nem volt bent, mikor megérkeztem, de az igazgatóhelyettes felismerte a nevemet egy rendszeresen körbeküldött körlevélről. Azonnal a rendelkezésemre állt, és közölte, hogy elintézi, beszélhessek bárkivel, akivel csak akarok. Ha valaki nem lenne hajlandó együttműködni, küldjem csak hozzá, ő majd elrendezi a dolgokat.

A délutánt azzal töltöttem, hogy kifaggassak mindenkit, akit csak ott találtam a személyzetből. De semmit nem tudtam meg. Nem láttak senki gyanúsat ólálkodni a nyolcadikon, és csak egyetlen recepciós emlékezett arra, hogy látta Nicet a halála éjszakáján. Még az ajtókat és a vészkijáratokat vigyázó osztagosok sem tudtak segíteni. Nem is vártam többet – a Skylightba küldött osztagosokkal szemben egész más volt az elvárás. A Pártközpontban az volt a parancs, hogy gyanakodjunk mindenkire, és tudassuk is a gyanúnkat. Az itteni osztagosok viszont azt a parancsot kapták, hogy nézzenek félre. A Skylight nem egy erőd. Az volt a cél, hogy a vendégek jól érezzék magukat.

Egyetlen ember nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseimre – Valerie Thomas, a szobalány, aki megtalálta Nic testét. Nagydarab nő volt, ronda és akkora adag undor volt benne, akár egy hegy. Éppen a munkáját végezte, mikor ráakadtam, és nem volt hajlandó szünetet tartani. Szobáról szobára kellett üldöznöm, hogy szóba álljon velem.

– Halott volt a lány, mikor rátalált? – érdeklődtem.

–Hát, éppenséggel nem táncikált – horkant fel Valerie.

– A halottkém nagyon közelre becsülte a halál időpontját a test megtalálásának idejéhez képest. Lehetséges, hogy még életben volt, mikor maga belépett. Ellenőrizte?

–Tudja, hogy mit csináltam. Megláttam a testet és sikoltozni kezdtem. A közelébe sem mentem.

Nem tűnt éppen sikoltozós fajtának.

– Biztos benne? Rengeteg ember megnézné ilyenkor a pulzusát, vagy csak lebzselne és bámészkodna ott egy kicsit. Ha esetlegmegbámulta vagy megérintette, akkor sincs miért szégyenkeznie.

–Kinyitottam az ajtót. Megláttam a testet. Felsikoltottam. Nem mentem a közelébe.

Akár el is dalolhatta volna a vallomását.

–Semmit sem látott a padlón vagy az ágyon?

–Csak a kést.

–Semmi mást?

–Nem.

–Ékszert, pénzt, vagy ilyesmit?

Abbahagyta a munkáját és rám meredt.

–Lopással vádol?

– Nem állt szándékomban megbántani – nyugtattam meg sietve. – Csak éppen, ha énmeglátnék valamit a padlón, egy gyémánt nyakláncot vagy egy köteg bankót, és az csak úgy ott heverne, karnyújtásnyira, a közelben pedig senki, akkor én…

– Nem láttamsemmit! – fortyant fel. – Nem vettem elsemmit. Tiszta vagyok. Kérdezze meg a főnököt! Semmit sem loptam el soha, még akkor sem, ha valamelyik vendég már kijelentkezett és itt felejtett valamit. Ilyenkor mindent leadok a talált tárgyak közé. Maga a vallomásomra volt kíváncsi. Én pedig nem láttam és nem vittem el semmit.Ha még egyszer lopással merészel vádolni, a képébe öntöm ezt a vödör vizet.

– Asszonyom, sajnálom! De itt egy halott lányról van szó.

–Tudom. Én találtam rá.

Nagy levegőt vettem.

– További szép napot, Mrs. Thomas – nyújtottam felé a kezemet, amire ügyet sem vetett. – Köszönöm, hogy rám szánta az idejéért.

–Kopjon le! – felelte kurtán. Úgyhogy lekoptam.

Körutam során beugrottam a 812-esbe. A szoba, ahol Nicet lemészárolták, semmiben sem különbözött a többitől, bár hidegebbnek, üresebbnek éreztem. Megkerültem a takarosan bevetett ágyat, elképzeltem a hozzákötözött Nicet, betömött szájjal, ahogy vergődik hangtalanul sikoltozva, miközben kivágják belőle az életet. Lassan, fájdalmasan, ügyetlenül csinálták. Nyilván szörnyű lehetett.

Megmenthettem volna, ha a városban vagyok? Kitüntetett volna a társaságával, cserébe a tőlem kapott védelemért? Engem átkozva halt meg, amiért cserbenhagytam? Vagy én jutottam a legkevésbé az eszébe, a srác, akit csak a szex miatt szedett fel? Valószínűleg már sosem fogom megtudni. Mert mostanra eltávozott és magával vitte minden indokát és válaszát.

Az igazgató, Terry Archer épp befutott, mielőtt elmentem volna. Megemlítettem neki Valerie Thomast, és megkérdeztem, hogy felmerült-e vele kapcsolatban valami gyanús. A férfi a fejét rázta.

– Azóta kiállhatatlan, amióta csak itt dolgozik. Még velem is így beszél. Viszont keményen melózik. Akkor már ezerszer inkább egy ilyen goromba igásló, mint egy udvarias lógós.

– Elvihetett valamit a szobából?

–Nem vallana rá, ha elvitt volna.

Terry irodájában voltunk. Hátradőlt a bőrfoteljében és ásított egyet.

– Elnézést. Ez a gyilkosság teljesen felforgatta az időbeosztásomat. Az egész hétvégémet itt töltöttem az ingerült rendőrökkel, próbáltam fenntartani a békét köztük és az osztagosok között.

Elmosolyodtam. Örökös harcban álltunk a zsarukkal. Utálták a másodhegedűs szerepét játszani egy csapat zsoldos mögött. Örömmel ragadtak meg minden alkalmat, hogy bármibe beleüssék az orrukat és megleckéztessenek minket.

–Talált bármit is? – tudakolta Terry.

–Nem. Azt gondoltam, hogy valaki talán felismerte a lányt, de…

– Több ezer vendég jön-megy a Skylightban minden egyes nap – mondta az igazgató együttérzően-, és ezek csak a hivatalos ügyfeleink. Egy csomóan járnak még pluszban az étterembe, a bárokba és a gyűléstermekbe. Ha valaki nem akarja, hogy észrevegyék, nem is fogják.

–A rendőrség mire jutott?

– Kezdetben úgy gondolták, hogy a lány egy egyéjszakás kalandra ugrott be. Aztán rájöttek, hogy alkalmi prostituált volt. Ekkor arra jutottak, hogy a lány az egyik ügyfelével jöhetett be ide vagy a hotelben futhatott össze vele. De láthatóan ez a pasas sem illett a képbe.

–Nem ért egyet az elmélettel?

– A Skylightnak is megvannak a maga utcalányai, mint a világon minden szállodának. Csakhogy ez egy zárt világ. A nemkívánatos versenytársakkal csúnyán elbánnak. Még egy amatőr kurva is okosabb annál, mint hogy itt próbáljon trükközni.

–Lehet, hogy az egyik állandó lány bepipult és… – Terry már akkor a fejét rázta, mikor még be sem fejeztem.

–Akad köztük jó pár elvetemült, de nem itt csinálnák. Ennél okosabbak. Máshová vitték volna a nőt.

– Talán a lány is állandóvolt – vetettem fel. – Talán nem első alkalommal használta a Skylightot. Utána tud járni ennek valamilyen módon?

Terry benyúlt az egyik fiókba, kivett belőle egy vékony, lila aktát, és odatolta elém. Mikor kinyitottam, egy hosszú listát találtam benne, férfiak és nők neveivel.

–Minden prosti nevét rögzítjük. Még azokét is, akik csak hébe-hóba használják a szobáinkat.

–Engedik, hogy felcédulázzák őket? – futottam át a neveket.

– Nekik csak előnyük származik belőle. A listákon szereplőket nem abajgatja a biztonsági szolgálat. Kedvezményt kapnak a szobákra. Őket hívjuk először, amikor valamelyik vendég társaságra vágyik.

–Mi van akkor, ha egyikük…

Elhallgattam. Az akta közel húsz lapból állt, de nemcsak nevek voltak benne, hanem telefonszámok, elérhetőségek, speciális szexuális szolgáltatások, háttérinfók, kórtörténet, sőt még fényképek is. A hatodik lap aljától nem messze egy ismerős név ugrott elő a többi közül. Priscilla Perdue.

Terry felfigyelt rá, hogy elhallgattam, és áthajolt az asztal felett, a nyakát nyújtogatva.

–Priscilla Perdue – dörmögte. – Szőke. Igazi luxus-prosti. Odavan a nőkért.

–Odavan a nőkért? – ismételtem.

–Azt hiszem. Itt ez nem szerepel, de ha jól emlékszem, főként a gyengébb nem tagjaival fekszik össze.

–Gyakran jár a Skylightba?

– Havonta egyszer-kétszer. Mindig tudni lehet, amikor erre jár. Tündökölve érkezik kuncsaftokkal a nyomában, és úgy viselkedik, mint valami díva. Valójában nem vagyunk benne biztosak, űzi-e az ipart vagy sem – állítólag nem kér pénzt érte, de azért rátettük a listára.

– Van róla fényképe?

–Nincs, de tudok szerezni.

–Megköszönném.

A nőről szóló infókat olvasgattam, míg Terry e-mailen átküldetett egy fényképet. Nem találtam semmit, amit eddig ne tudtam volna – magasság, testsúly, méretek, munkahely. Még a beérkezett fénykép is erősen hasonlított a Pártközpontban látott egyik képre.

–Nem bánja, ha ismét kifaggatom a személyzet pár tagját? – tudakoltam.

–Faggassa csak!

Egy órával később szédelegve hagytam el a Skylightot. A személyzetből rengetegen felismerték Priscillát a fénykép alapján, de különösen három ember – egy recepciós, a földszinti bár csaposa és egy pincérnő – mondott olyasmit, amitől forogni kezdett a fejem. Mindegyikük felismerte a nőt és a második kérdésemre -”Mikor látta őt utoljára?” –, a következőket felelték:

„A múlt hét előtti pénteken. Személyesen jelentkezett be.” „Egy héttel a múlt péntek előtt. Egy Pina Coladát rendelt. Egy sarokasztalnál ült le vele. Nem láttam vele senkit.”

„Pénteken, azt hiszem. Nem most – hanem egy héttel ezelőtt. Én vittem el az italát, miután elment. Alig nyúlt hozzá. Egymagában volt, de mintha rémlene, hogy valaki leült az asztalához nem sokkal azelőtt, hogy távozott.”

Priscilla a Skylightban volt, amikor Nicet meggyilkolták.

10

M

ásnap volt Nic temetése. Nehezen tudtam el dönteni, hogy elmenjek-e vagy sem, de végül reggel arra jutottam, nem hagyhatom ki. Nem

voltam nagy temetésre járó – az anyámé óta egyen se voltam

–, de ez most más volt. Üzlet.

A krematórium körül a rendőrség kordont húzott, hogy távol tartsák a sajtót és a szájtátiakat. Csak a legközelebbi barátokat és hozzátartozókat engedték át. A nevem nem szerepelt a listán, úgyhogy a szolgálatos rendőr nem volt hajlandó átereszteni. De egy gyors hívás Billnek, és már el is volt rendezve a dolog: a zsernyák hamarosan intett, hogy mehetek.

A kis ravatalozó közel sem telt meg. Már majdnem elkezdődött a szertartás, én mégis csak tizennégy embert számoltam össze. Nick elöl foglalt helyet, visszafogottan volt felöltözve. Priscilla ült mellette és egy zsebkendőbe sírt, miközben egy nő kezét markolászta, akit nem ismertem.

Rudi Ziegler a terem végében telepedett le. Hangosan zokogott, hagyta, hogy a könnyei kétoldalt végigcsurogjanak az arcán. Majd mindenki bőgött, engem és Nicket kivéve. Én azért nem sírtam, mert álszent dolog lett volna – nem ismertem olyan jól a lányt. De mi lehetett Nick mentsége?

Nic egy szivárványszínű koporsóban feküdt, amit valamiféle műanyagból öntöttek. A felső negyede áttetsző volt, így láthattuk a fejét és a vállát. Gyönyörű halott volt, olyan nyugodt, amilyenek csak a holtak tudnak lenni. Arcát a támadója nem bántotta, és nem tudtam sokáig nézni anélkül, hogy ne gyűlt volna gombóc cinikus torkomba.

Sokkot kaptam, mikor belépett a pap – Elvis Presley volt az! Homlokfürt, barkó, csípőhimbálás, bő nadrág, flitteres fehér zakó. A gyászolók mosolyogni kezdtek, mikor megpillantották, miközben odasétált a koporsó fejrészéhez. Nyilvánvalóan valami poén volt, amit csak a beavatottak értettek, velem azonban nem osztották meg.

A pap szép beszédet mondott. Arról beszélt, hogy Nic szerette az életet, őszinte volt, elmélyült, megfontolt, hogy személyisége többet rejtett annál a frivol külsőnél, amit a világnak nagy általánosságban mutatott. Azt mondta, Nic így akart eltávozni, sok-sok szín és egy csipetnyi vidám őrület közepette. Ha most lepillant ránk, remélhetőleg élvezi a műsort.

– Ez neked szól, Nic – búgta a pap, amennyire tőle tellett, Elvist utánozva, majd elkezdte énekelni a Heartbreak Hotelt, ami szerintem elég kegyetlen választás volt.

Miközben ide-oda pörgött, megjelent két segédje – mindketten glamrockernek öltöztek –, és a koporsót rátették egy futószalagra. Elvis ügyet se vetett rájuk, csak zengte teli torokból a Glory, Glory, Hallelujah-t,és éneklés közben a háttérbe húzódott. Valaki megrántott egy kart, és a koporsó siklani kezdett hátrafelé, elszállítva Nicet utolsó útjára.

Rudi Ziegler ekkor felbömbölt, talpra kászálódott és elsöpört mellettem a kijárat felé, miközben olyan szánalmasan zokogott, mint valami vén díva.

Néhány gyászoló hátrapillantott. Priscilla is a kíváncsiskodók között volt. Észrevett, összeráncolta a homlokát, aztán halványan elmosolyodott, és némán artikulálva megkérdezte: „Találkozunk utána?” Bólintottam. A koporsó mostanra már majdnem eltűnt a függönyök között, mire lesütötte a szemét, majd megfogta és megszorította Nick kezét. A férfi még mindig nem ontott egyetlen könnyet sem, noha most megindultabbnak tűnt, mint korábban.

Ekkor kijöttem. Éppen eleget láttam. Tudtam, mi történik majd a függönyök mögött – fogják a testet, elégetik, a csontjait berakják egy gépbe, ami hamuvá őrli – de mi lesz a koporsóval? Újra lefújják és ismét felhasználják? Nicknek adják, hogy vigye haza? Megkérdezhettem volna Elvis egyik segédjét, aki épp előrejött, és nagy, illatos virágszirmokat szórt le a nagyterem padlójára, de annyira azért nem izgatott a dolog.

A gyászolók kisorjáztak, és balra fordultak, követve a szirmok ösvényét. Én az ajtótól jobbra álltam meg, katonás testtartásban, kezeimet a hasam előtt kereszt-betéve, lehajtott fejjel igyekeztem megadni a kellő tiszteletet. A vendégek zöme ügyet se vetett rám, de az egyik öregember megállt és félig hátrafordult. Már majdnem felemeltem a kezem és rámosolyogtam, mikor megpillantottam üres, fehér szemét. Leengedtem a karom, és udvariasan köhintettem párat a mosoly helyett. A feje megrezzent, aztán bólintással nyugtázta jelenlétemet, majd a többiek lépteire figyelve utánuk baktatott.

Nick és Priscilla jött ki legutoljára. Már majdnem előreléptem, hogy részvétemet nyilvánítsam, de a nő előbb észrevett, és megrázta a fejét. Elvezette Nicket – aki gépiesen lépkedett mellette –, odakísérte az egyik barátjához, aztán visszasétált hozzám.

–Köszönöm, hogy eljöttél – csókolt arcon. – Nic örült volna neki.

A szeme vörös volt. Sötét ruhát viselt, ami szexisen kiemelte vonalait. Próbáltam nem erre figyelni (nem akartam, hogy merevedésem támadjon egy krematóriumban), tiszteletlenségnek tűnhetett volna.

–Nem voltam benne biztos, hogy szívesen látnak – dörmögtem.

– Persze, hogy nem – megtörölgette a szemét a zsebkendőjével. – Nem akartam, hogy Nick meglásson. Elfojtja az érzelmeit, és szerintem csak ürügyre vár, hogy robbanjon. Te az lehettél volna.

– Mi volt ez az elvisesdi?

Priscilla elmosolyodott.

–Nic imádta Elvist. Ő is így akarta volna.

–Ki választotta a dalt?

Erre összerezzent.

– Én. Ez volt Nic kedvence. Csak akkor döbbentem rá, hogy mennyire nem ideillő, mikor a pap elkezdte énekelni. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

Végignézett a folyosón. Nick már eltűnt a szemünk elől.

– Jobb lesz, ha utána megyek. Tort rendez a család otthonában. Meghívott egy rakás barátot, akiknek a zöme alig ismerte Nicet. Orgiává fog fajulni az egész, ha nincs ott valaki, aki elég józan, hogy kordában tartsa a dolgokat.

Már el is fordult tőlem.

– Találkozhatnánk valamikor? – szóltam utána. – Egy vacsora? Vagy egy ital? Van pár kérdés, amit szeretnék feltenni.

–Hát persze. De nem ma éjjel. Mit szólnál a holnaphoz?

–Nagyszerű! – tétováztam kicsit. – Nem az a terved, hogy ismét a Kool Kats Klubba viszel, ugye?

Volt benne annyi jóérzés, hogy elpiruljon.

–Már bocsánatot kértem miatta. Legyen a Cafran-hoz, jó? Ismered?

– Megtalálom. Hétkor?

–Pompás!

Ezzel tényleg távozott.

Álltam még ott pár percig, míg el nem tűnt a szemem elől, majd lassan utánaeredtem. Odakint a gyászolók éppen az autóikba szálltak be. A vakot keresve körülnéztem, azon töprengve, hogy vajon kivel megy el, de sehol sem láttam. Egy újságíró lépett felém, hogy fényképet készítsen rólam, de a zsaru, aki korábban az utamat állta, odalépett elé és elzavarta.

–Úgy gondoltam, nem akarja a fényképét az újságokban viszontlátni – szólt oda nekem.

– Kösz.

–Semmiség.

A szemöldöke feljebb csúszott a homlokán. A vállam felett hátranézve megpillantottam a ravatalozóból kilépő Elvist, amint éppen letépi a barkóját.

– Ő az egyik gyászoló? – érdeklődött a zsernyák.

–Nem. Ő a pap.

Rám meredt, hogy megbizonyosodjon róla, csak ugratom. Kuncogni kezdett, mikor rájött, hogy komolyan beszélek.

– Bárcsak ott lehettem volna! Énekelt is?

–Mint egy pacsirta.

Megkértem, hogy mutassa meg a gyászolók listáját, és lejegyeztem a neveket, hogy majd később utánuk nézhessek. Átfutottam őket, összeráncoltam a homlokom és még egyszer megszámoltam a neveket.

– Itt csak tizenhárom név szerepel.

–Úgy bizony.

–De a szertartáson tizennégyen voltak.

–Magát is beleértve.

–Úgy értem, nélkülem.

Eszembe jutott a vak, és megkérdeztem a zsarut, hogy nem látta-e.

– Nem. Pedig mindenkit én ellenőriztem le.

–Bemehetett másfelől is?

– Megkérdezhetem a többi ajtónál álló srácot is, de elég valószínű, hogy egy másik összejövetelen volt és eltévedt, vagy egy profi gyászoló lehetett, aki még azelőtt osont be, hogy megjöttünk.

–Egy profi?

–Mindig őgyeleg errefelé pár. Temetésről temetésre járnak. Akarja, hogy utánajárjak?

–Ne fáradjon! Nem fontos.

Elraktam a jegyzetfüzetemet, megköszöntem a segítségét, és vetettem még egy pillantást a holtak várára. Megborzongtam, amikor észrevettem a levegőbe emelkedő füstfelhőt, aztán hátat fordítottam a krematóriumnak és elsiettem.

Nem tudtam megszabadulni attól a képtől, hogy Nic odabent vergődik a kemencében – vagy akármit is használnak a testek elégetésére –, hogy lángok kúsznak végig a testén, és teljesen felfalják. Tudtam, hogy képtelen lennék a munkára koncentrálni, így félretettem az ügyet a nap hátralevő részére, és inkább elindultam a Frigóba, hogy egy megkésett látogatást tegyek a végtelenbe tartó klub egy másik tagjánál.

Egy Velouria nevű lány vette fel a kérésemet, ellenőrizte a jogosultságomat, aztán beütötte a „Tom Jeery” nevet a számítógépbe. Nem kapott eredményt.

–Mikor került ide? – kérdezte a lány.

– Nem tudom a pontos dátumot. A nyolcvanas évek elején vagy a közepén.

–Akkor valószínűleg nem lesz bent az adatbázisunkban.

Kilépett a programból és felállt.

– Engedély nélkül nem vihetünk be neveket: túl könnyű feltörni a rendszert. Csak a kilencvenes évek végén kezdtük lemezekre menteni az adatokat, ellenőrizni, hogy kellenek-e nekünk vagy sem, amikor új lakó érkezett. A korábbiakkal nem bajlódtunk: túl sok felfordulással járna megpróbálni lenyomozni a rokonokat vagy a hozzátartozókat.

–Azt mondja, hogy nem képesek megtalálni?

– Dehogynem vagyunk képesek – fintorgott a lány – hacsak nem ismeretlenként került ide. De el fog tartani egy darabig. Pontos dátum hiányában át kell néznem az összes könyvet. Vissza akar jönni később?

–Inkább várok – feleltem, és letelepedtem az egyik kényelmetlen műanyag székre.

Nem tudtam biztosan, hogy mit remélek a látogatástól. Anyám sírját is csak alig-alig kerestem fel, pedig őt szerettem. Talán azt reméltem, hogy előtör belőlem az emlékek árja, mikor szembesülök apám sírjával. Bár apám gyerekkoromban sem töltött túl sok időt otthon, biztosra vettem, hogy több emléket kellene őriznem róla annál a szánalmasan kevésnél, mint amivel jelenleg rendelkeztem.

Miközben várakoztam, több orvos és asszisztens is elhaladt mellettem, szinte ügyet sem vetve rám. Meglepődtem, mikor egyikük megállt és szívélyesen rám köszönt.

–Újabb barátnője tűnt el?

Mikor felpillantottam, még nem ismertem fel a vigyorgó doktort, de aztán minden a helyére került abban a pár másodpercben, ami ahhoz kellett, hogy felálljak és megszorítsam a kezét.

– Dr. Sines.

–Kissé sokkos élmény lehetett a legutóbbi látogatása – kuncogott az orvos. – Kiheverte már?

–Éppen csak. Ma volt a temetés.

– Igazán? – láthatóan nem érdekelte túlzottan a dolog. – Általában az ilyen esetekben tovább szokták tárolni a testet. A lány rokonainak nyilván jó kapcsolatai lehettek.

Az orvos türelmetlen munkatársa, aki vele együtt érkezett, odaszólt Sinesnak, hogy jön-e már. Ingerült volt, mintha nem lenne az ínyére itt várakozni.

–Egy perc – vakkantott vissza Sines. – No és rájött már, hol gyilkolták meg a lányt?

–Tessék?

– Nicola Hornyakot. Úgy hallottam, maga vezeti a nyomozást. Megtalálta már a tetthelyet, vagy még mindig keresi?

– Nem értem. Nicet a Skylightban gyilkolták meg… Erre megeresztett egy örömtelen kacajt.

– Nem valami naprakész. A szubkután részecskékből – a köröm alatti piszokból – kiderítettük, hogy nem a Skylightban érte a támadás. Valóban ott halt meg, de a sebeit korábban szerezte, a homokból és az ipari hulladékból ítélve feltehetően egy építkezésen.

Dülledt szemmel meredtem rá.

–Mi a francért nem értesítettek engem erről? – hörögtem.

– Ne tőlem kérdezze! Én továbbítottam mindent, amit találtunk. Ez volt az első dolgom szombaton. Az állami halottkém is hasonló következtetésre jutott, úgy tudom. Viszont őt meggyőzték, hogy ne hozza nyilvánosságra a hírt.

– Kinek mondta el? – mordultam rá.

–Ez egy „CSÉL” eset volt.

–És ez mi a faszt jelent?

–”Csak Én Láthatom” Az „Én” a Kardinálist jelenti.

–Maga beszélt erről a Kardinálissal?

– Igen. Ő említette a maga nevét, és azt is mondta, majd továbbítja magának a részleteket. Megköszönte a munkát, és megkért, hogy tartsam titokban, amit kiderítettünk. És én így is tettem – összeráncolta a homlokát – mostanáig. Azt mondta, hogy ő majd… Nem fogja elmondani neki, hogy elköptem magának, ugye?

Lassan megráztam a fejem.

– Nem, ha továbbra is értesít minden további fejleményről. Hadd adjam meg a számomat! – Gyorsan elküldtem neki egy üzenetben.

– Semmi mást nem tudok mondani. E-mailben elküldtem a jelentésemet a Kardinálisnak, de csak hosszú lére eresztett változata volt annak, amit magának már úgyis elmondtam. A támadásra valahol máshol került sor, nem a szállodában. A támadója azt gondolhatta, hogy már halott, mikor odavitte – nem lehetett túlságosan eleven, mikor otthagyták. De csak néhány órával később halt meg, nagyjából akkor, amikor felfedezték.

–És maga szerint egy építkezésen kínozták meg?

–Elég valószínű. Vagy lehetett egy garázsban, esetleg valaki hátsó udvarán – ezek az anyagok ott is előfordulhattak. Velouria érkezett vissza mosolyogva, egy aktát szorítva a melléhez.

– Szóljon, ha készen áll, Mr. Jeery!

–Mennem kell – fordultam Sineshoz.

–Nem maga az egyetlen.

–Felhív, ha kiderül valami új dolog?

–Nem fog, de ha mégis, hívom.

–Kösz.

A hír kiszabadított a dermedtségemből. Nicet nem a Skylightban gyilkolták meg. Milyen irányt szab ez az ügynek? Először is úgy tűnt, elfelejthetem az elméletet, hogy csak egyetlen gyilkos volt. A hotelt őrző osztagosok nem a legéberebbek, de azért nem kerülné el a figyelmüket, ha valaki egy holttestet cipelne be a szállodába, hacsak valami más el nem vonta a figyelmüket. Talán közülükvolt valaki a gyilkos cinkosa. És mi van Priscillával? Tudtam, hogy járt az előcsarnokban és az étteremben a gyilkosság éjszakáján, ami alapján azt kellett feltételeznem, hogy neki is köze volt a gyilkossághoz. De ha Nicet máshol ölték meg…

Több időt kellene erre a dologra fordítanom. Jelen pillanatban nem tudtam tisztán gondolkodni, így az agyam egyik hátsó zugába száműztem az ügyet és ott is hagytam. Majd később visszatérek rá, otthon, egy kiadós ebéd és egy hosszú zuhany után.

Követtem Velouriát a fülkékkel határolt folyosók labirintusában. Folyton az agyamba villantak Sines szavai, de nem voltam hajlandó elmerülni a lehetőségek mocsarában. Azért voltam ott, hogy lerójam tiszteletemet az apám előtt. Nic várhatott.

A labirintus külseje finoman átalakult, ahogy egyre beljebb hatoltunk. A tárolók megváltoztak – nagyobbak lettek, a széleken kerekdedek, némelyiket réz vagy aranydíszekkel borították. Soronként is egyre kevesebb volt belőlük – akadtak egymagukban állók is –, és az ajtókra szerelt kampókról virágkosártartók lógtak (noha a csokrok ritkák voltak). Velouria felfigyelt rá, hogy felkeltette az érdeklődésemet, ezért elmagyarázta, hogy most a Frigó régebbi részein járunk. Az eredeti tervezők megpróbáltak egy parányi melegséget csempészni ide, mit sem tudva a hely valódi rendeltetéséről. A jelenlegi igazgatás tervbe vette, hogy a közeljövőben felújítja az egészet – húsz százalékkal több tetem férne be, ha a koporsók áramvonalasak lennének –, de ez olyan iszonyatos munkát jelentene, amibe senki sem kezd bele szívesen.

Velouria a hatodik sor második fülkéjénél állt meg. Egymás felett két tároló volt benne. Apám az alsó helyet kapta. Rámeredtem a nevére, melyet egy vékony fémcsíkra marattak. Akta nem tartozott hozzá. Rákérdeztem, Velouria pedig ellenőrizte jegyzeteit.

– A régebbi lakókról gyakran csak vázlatos információk álltak rendelkezésre. A többségüket egyszerűen csak bezúdították ide. Egyes esetekben még a nevüket sem tudták. Lehet, hogy van valahol róla egy akta. Utána tudok nézni, ha óhajtja.

– Nem szükséges.

Újra elolvastam a nevet és megköszörültem a torkom.

–Szeretnék egyedül maradni vele.

–Ez csak természetes. Akarja, hogy a közelben várakozzam, vagy magától is kitalál?

–Jó az irányérzékem. Nyugodtan elmehet.

– Ha eltévedne – és higgye el, ez könnyebb, mint gondolná –, hívjon segítséget, mi pedig küldünk valakit, hogy megtalálja.

Ezzel távozott, és én ottmaradtam egyedül. Az apámmal.

Végighúztam az ujjamat a nevén, és megborzongtam, mikor rájöttem, hogy egy napon rám is ez a sors várhat: ide kerülhetek, bezárva az egyik zsúfolt fülkébe, ahol soha nem látogat és zavar meg senki. Ha gyerekeim születnek – nem mintha ilyesmit terveztem volna –, végül ők is itt állnak majd, mint én, az ujjukat végighúzva a nevemen, azon merengve, hogy milyen lehetett az öregük?

Egy pár percig csak álldogáltam ott, várva, hogy az emlékek rám törjenek, de nem jöttek. Felidéztem magamban az apámat ábrázoló régi képeket, de semmi új nem került elő. Talán ha látnám a testet…

Nem láttam neki azonnal a gondolat megvalósításának. Apám hosszú ideje itt volt már. A fagyasztási folyamatban nem lehetett teljesen megbízni. A test le is bomolhatott. Lehet, hogy egy olyan rothadó húsú zombival találom magam szembe, mint amilyeneket a filmesek annyira imádnak. Tom Jeeryről egy magas, erős, egészséges férfi képét őriztem magamban. Tényleg kockára akarom ezt tenni, hogy felváltsam egy időtől megvénült tetem képével, egy beesett arccal, előmeredő csontokkal és undorító bűzzel?

Úgy döntöttem, belekukkantok. Bár nem volt könnyű Nicre nézni a krematóriumban, végül örültem, hogy megtettem. Így lett róla egy utolsó képem, amibe kapaszkodhattam, ami vonalat húzott az élő és a halott Nic közé. Jó volt a holtak arcába nézni.

Eltöprengtem, hogy egyeztetek Velouriával, mielőtt belevágnék, de mégiscsak az én apám volt – ha valakinek volt joga megzavarni a végső pihenőjét, az én voltam. Szemügyre vettem az ajtót. Az újabb modellek között akadtak számzárasak, de ez még a szimpla, régi forgózár volt, amihez se kulcs, se kód nem kellett. Lassan elfordítottam a kereket. Reccsenés hallatszott, mikor az ajtó kinyílt, hideg levegő süvített elő alóla, aztán éreztem, hogy a tepsi saját magától pár centit előrecsusszan benne, mielőtt rezegve megállna.

Megtörölgettem a homlokom, erősen megmarkoltam az ajtót, hátrahúztam, megragadtam a tepsit, és rántottam rajta egyet. Egy pillanatig ellenállt, aztán simán elősiklott: fehéres, jeges gáz emelkedett fel róla egy hullámban, amitől köhögés tört rám és el kellett fordítanom a tekintetemet. Mikor összeszedtem magam, behajoltam a jeges ködbe és a kezemmel legyezve próbáltam szétoszlatni. Megpillantottam a tepsit, és visszatartott lélegzettel apám arca után kutattam.

A köd felszállt. Csak illékony csápocskák maradtak belőle. És amikor ezek is eloszlottak…

Semmi. A fülke üres volt.

Földbe gyökerezett lábbal álltam ott, azon töprengve, hogy a test esetleg lecsúszott a földre, vagy odabent maradt beszorulva. Lehajoltam és bekukucskáltam – semmi. A padló is üres volt. Ellenőriztem a tároló oldalait, de szilárdan tartottak.

Amikor hátraléptem, megakadt a szemem valamin. Egy darab papír hevert ott, ahol apámnak kellett volna, takarosan ketté és élre hajtva. Felemeltem és hátraléptem, a gondolataim egyszerre ezerfelé száguldoztak. Még egyszer körülnéztem a holttestet keresve – mintha eltéveszthettem volna!

–, aztán remegő ujjakkal kibontottam a papírt és elolvastam a feketével rányomtatott két rövid szót: EBÉDELNI MENTEM.

HARMADIK RÉSZ

LEVÁGOTT EMBERI FEJ

11

A

következő pár órában pokoli patáliát csaptam.

Hívattam Velouriát és a feletteseit, az egyik ügyvezető igazgatóval egyetemben, aki történetesen éppen bent volt. Felindultan szónokoltam. Fenyegetőztem. Az egyik ponton még a fegyveremet is előrántottam, és úgy lengettem a fejem felett, mint ahogy az indiánok rázzák a tomahawkjukat. Végül hívatták a cimborámat, Mr. Sinest, hogy lecsillapítson. Ő megpróbált bevinni egy csendes váróba, de én nem tágítottam – olyan őrült gondolatok keringtek a fejemben, hogy oda akarják tenni valaki más testét, míg én távol vagyok.

– Mindig tünedeznek el testek – sóhajtott fel a doki, és megkínált cigarettával, és miután visszautasítottam, rágyújtott. Az orvosok és nővérek csapata, mely a tűzijátékra gyűlt össze, kezdett elszállingózni.

– Nem nagy ügy.

–De ő az apám volt!

– Egy olyan apa – jegyezte meg Sines, miközben az aktát lapozgatta – akit mostanáig egyetlenegyszer sem keresett fel vagy ellenőrzött.

– Nem tudtam, hogy itt van – mordultam fel.

Sines ettől sem lett együttérzőbb.

–Ha a saját fiát nem érdekelte a holléte, nem lepődhet meg azon túlságosan, hogy minket sem.

–Magukat azért fizetik, hogy érdekelje!

– Nem – javított ki. – Minket azért fizetnek, hogy felvegyük a testeket és elraktározzuk őket. Ha azt mondják, hogy foglalkozzunk valamelyikkel, megtesszük. Egyébként ez így tisztességes.

Kivel

szemben?

Sines megkérdezte, hogy visszatolhatja-e a tepsit és bezárhatja-e az apám sírját. Vetettem rá még egy pillantást, viszszatettem a cetlit, és azt feleltem, hogy csinálja csak. Ezután a doki halkabban folytatta.

– Rengeteg ember elvihette. Először is a magafajták. Az osztagosok nagyon gyakran megfordulnak itt, hogy kocsira rakjanak egy-két testet.

–De minek?

– Megáll az eszem! Rengeteg mindent lehet kezdeni egy tetemmel. Ráadásul ők a maga világához tartoznak, nem az enyémhez. Találja ki maga!

– Aztán akadnak bizonyos orvosok – ez olyasmi, amit nyilvánosan soha nem ismernék el –, akik valamivel szabadosabban bánnak a testekkel, mint ahogy kellene. Odakint nehéz holttestekhez jutni. Ha valamelyik kollégának kell egy hulla a kísérleteihez, hát elvesz egyet. Semmilyen nyomtatványt nem kell kitölteni, és nem is kérdezősködik senki, hacsak a testet nem nyilvánították védettnek. Azokhoz viszont soha nem nyúlnának.

–Ez beteges – dörmögtem.

– És mi van akkor, ha az egyikük megtalálja a rák ellenszerét? – mosolyodott el a doki. – De inkább ne menjünk bele ebbe a vitába! A cetli jelenléte azonban kizárja a szakmai érdeklődést: a patológusok nem a humorérzékükről híresek. Szerintem egy osztagos lehetett vagy a Frigó valamelyik alacsonyabb rangú alkalmazottja.

–Egy nővér?

– Nővér, hordár, őr, karbantartó, étkezdei dolgozó… válasszon!

–Mihez kezdenének ők egy testtel?

– Használja a fantáziáját! – vihogott. – Valaki azt akarja, hogy róla beszéljenek egy bulin, vagy a frászt akarja hozni a kedves öreg nagymamájára, esetleg csak le akar vágni egy fejet, hogy aztán azzal bowlingozzon. Egész éjjel tudnám sorolni.

–Hogyan szűkítsük le a gyanúsítottak listáját? – tudakoltam.

– Sehogy – sóhajtott fel Sines. – Az apja teste régóta itt volt. Elvihették rögtön egy héttel a beérkezése után vagy csak tegnap: ezt sehogy sem lehet kideríteni. Ha ragaszkodik hozzá, indíthatunk nyomozást, de nem tanácsolnám, mivel annak esélye, hogy megtaláljuk az elkövetőt, a legjobb esetben is igen csekély.

Ekkorra már lenyugodtam – Sines értett az emberek lecsillapításához –, és átgondoltam a dolgot. Tudtam, hogy igaza van. Nem lenne célszerű botrányt csapni.

Ezzel csak felhívnám magamra a figyelmet. Emellett felemésztené az időmet és elterelné a figyelmemet. Ez a rejtély egy másik napra marad, mikor a Kardinális már nem figyel a hátam mögül.

– Most ennyiben hagyom a dolgot, de nem végleg. Az én apámmal baszakodott valaki. Hogyan érezné magát, ha a maga örege lenne?

– Zabos lennék – mosolygott önelégülten. – Nézze, mivel kedvelem magát, szép csendben körbekérdezek. Úgy teszek, mintha anekdotákra vadásznék. Talán így megtudhatok valamit: a tréfamesterek általában nem képesek tartani a szájukat, ha azt hiszik, hogy elbüszkélkedhetnek egy szakmabelinek.

– Kösz, Sines.

Nem számítottam erre az ajánlatra.

–Egyetlen feltétellel – fűzte még hozzá.

–Mi lenne az?

Meglengette felém az azonosító kártyáját.

–Lenne olyan szíves, és szólítana Dr. Sinesnak?

Miközben már odahaza jegyzeteket készítettem a Sinesszal való találkozómról, eszembe jutott valami, amit Rudi Ziegler mondott. Pár oldalt visszapörgetve megtaláltam a bejegyzést. Mikor arról kérdeztem, hogy mit gondol, a Nic hátába vágott jelnek van-e bármi köze az inka brosshoz, amit viselt, azt felelte, hogy kétli. Mégpedig azért, mert az inkák naphívők voltak és őt éjjel ölték meg. Emellett miért a Skylightban gyilkolták meg? Ha az inkák tették volna, sokkal alkalmasabb helyszín lett volna a Manco Capac-szobor előtt.

Nagybetűkkel lefirkantottam, hogy MANCO CAPACSZOBOR – UTÁNANÉZNI és bekarikáztam a tollammal. Túl későre járt már, hogy azonnal odamenjek – aznap már nem engednének be –, de eltökéltem, hogy másnap ez lesz az első dolgom.

Túl izgatott voltam ahhoz, hogy a lakásban maradjak. Ha csak otthon ücsörögnék merengve, a gondolataim mindig visszakanyarodnának az üres fémtepsihez, a sziszegő jégpárához és apám eltűnt teteméhez. Aktív kellett hát, hogy maradjak.

Kimentem az utcára, és ismét Paucar Wami után kezdtem kérdezősködni. Híre ment a kíváncsiskodásomnak, és sokan tudták azt is, mi az oka – hallottak Nicről, és hogy viszonyunk volt. A hozzám visszajutó pletyka szerint szerelmes voltam belé, és a holtteste fölött esküvel fogadtam meg, hogy leszámolok a gyilkosával. Nem fáradtam azzal, hogy tagadjam a szóbeszédet.

Semmi újat nem tudtam meg, viszont aznap éjjel jóval többen beszéltek Wamiról. Néhányan látták a gyilkost, és ez, megfejelve azzal, hogy utána kérdezősködöm, sok embert meggyőzött arról, hogy Wami érintett az ügyben. Többen állították, hogy látták, amint Wami megöli a lányt, és néhány szerencsétlen idióta tök részegen még arra is megesküdött, hogy ő segített a férfinak, de hathatósabb faggatózásra egyikük sem tudott a legcsekélyebb bizonyítékkal sem előállni.

Későn kerekeztem haza, merev lábbal és nevekkel, homályos nyomokkal és elméletekkel teli jegyzetfüzettel. Többen említették Fabio nevét – állítólag ő a legtöbb embernél többet tud Wamiról –, de nem akartam ilyen hamar benézni hozzá utolsó találkozónk után. Úgy tűnt volna, mintha szívességet kérnék tőle cserébe a gyógyításért. Úgy gondoltam, adok a dolognak pár napot és csak akkor próbálkozom meg az ezeréves stricivel, ha minden más vonal kudarcot vall.

Kitakarítottam a lakásomat, azt remélve, hogy ezzel kifárasztom magam, és így gyorsan elalszom, ahelyett, hogy ideoda forgolódva és egyre csak apámra gondolva feküdnék az ágyban.

Nem jött be a terv. Bármilyen kimerült voltam, az álom egyre csak elkerült, és mikor mégis sikerült néhány percre elszenderednem, álmaimat üres koporsók, röhögő csontvázak és sikoltozó, torz szellemek népesítették be.

Az építkezés nyüzsgő méhkasra hasonlított. Az emberek hangyaként özönlöttek elő a szétszedhető bungalókból, majd visszatértek ugyanoda. Megafonos művezetők koordinálták csapataikat repedtfazék hangon üvöltözve. A magasban daruk emeltek át irdatlan terheket az építkezés egyik végéből a másikba. A legnagyobb figyelem a mesterséges pusztaság közepére koncentrálódott, ahol állványzat ölelt körbe két egyforma, egymás mellett álló építményt – feltételeztem, hogy két gigantikus lábat.

Anélkül jártam körül az építkezésen, hogy bárki is megállított volna, és érdeklődéssel figyeltem a nagy mozgolódást. A lábak méretéből ítélve az elkészült szobor iszonytatóan nagy lesz. Eltöprengtem, hogy vajon ki finanszírozza a befektetést. Megnéztem pár bungalót és teherautót, neveket keresve, de több cég lógóját is felfedeztem: valószínűleg mind alvállalkozó volt. A munkások nem szívesen beszélgettek – mint megtudtam, lemaradásban voltak, és elesnek a bonusztól, ha nem végeznek időben.

Bárki volt is a finanszírozó, nyilván pokolian befolyásos lehetett. A város egyik sűrűn lakott részén folyt az építkezés. A szobor felállítása akadályozta a forgalmat, és biztosra veszem, hogy sem a port, sem a zajt nem fogadták szívesen a környező épületekben lakók. Magas helyekről kellettek barátok ahhoz, hogy ilyesmit keresztül lehessen vinni. Elméláztam azon, hogy ezeknek a barátoknakaz egyike nem lehete egyben Nic Hornyak barátja is, talán éppen az, aki rám uszította Howard Kettet.

Éppen ezen elmélkedtem, és a munkásokkal próbáltam haverkodni, mikor egy ismerős alakra lettem figyelmes az állványzat mellett, amint éppen az egyik művezetővel beszélget. Megvártam, míg egyedül maradt, aztán mögé lopóztam és belesuttogtam a fülébe.

–Maga követ engem, Mr. Ziegler?

Rudi Ziegler sarkon pördült és ijedten pislogott rám. Vastag műanyag kabátot viselt, zöld munkáskezeslábast, gumicsizmát és védőszemüveget. Mikor rájött, hogy én vagyok, megnyugodott és feltolta a szemüvegét.

– Al Jeery – mosolyodott el, pufók kezével legyezgetve az arcát. – Megijesztett.

Összeráncolta a homlokát.

–Miért kérdi azt, hogy követem-e magát?

–Tegnap ott volt a temetésen, akárcsak én. És most mindketten itt vagyunk.

– Ott volt a temetésen? Nem is láttam – az orrából fújtatva tört elő a levegő. – De hát nem sok mindent veszek észre. Úgy gondolom, barbár dolog volt azt az áttetsző fedelet rátenni a koporsóra. A fivére találta ki.

– Ami az ittlétemet illeti, hetente háromszor-négyszer is kinéztem ide az elmúlt két hétben. Évekkel ezelőtt kérvényeztem, hogy emeljenek egy szobrot inka őseink emlékére, de nem lett belőle semmi. Mostanáig.

Úgy sugárzott az örömtől, akár egy gyerek.

–Ő lesz Manco Capac? – tudakoltam. – A napisten?

– A napisten fia – javított ki Ziegler. – Manco Capac az inka birodalom alapító atyja volt. Hívei úgy hitték, hogy a napisten közvetlen leszármazottja.

Tudálékosan bólogattam.

–És pontosan mikor és hol is élt ez a fickó?

–Kr. u. 1200 körül, Dél-Amerika nyugati partjainál.

–Elmondaná, hogy akkor miért építünk neki épp itt és most egy emlékművet?

– A városnak erős inka gyökerei vannak. Nem tudta? – kifejezéstelen képemből levághatta, hogy a válasz nem. – Régen itt egy indián falu állt. Egy kis áttelelő település. A tizenhatodik században aztán, nem sokkal a spanyolok érkezése előtt, egy csapat inka érkezett ide, letelepedtek és ez lett az otthonuk.

– Hogy kerültek ide? – kérdeztem kíváncsiskodva. Ziegler a vállát vonogatta.

– Senki sem tudja. Évtizedek óta töprengenek rajta a régészek. Mikor az első nyomokat felfedezték, sokan azt hitték, ez csak valami ócska tréfa, és a régi inka leleteket csak néhány mókamester rejtette el. A további vizsgálódás azonban bebizonyította, hogy nem erről van szó. Az inkák tényleg itt éltek. És nemcsak ennyit csináltak; ők tették a várost azzá, ami. Ők fektették le az alapokat, amelyekre a mai változat épült.

–Ez azt jelenti, hogy inka eredetű bagázs vagyunk?

– Vérvonalaink igen érdekes egyveleget alkotnak – tette vissza a szemére a szemüveget Ziegler, ahogy egy porfelhő telepedett ránk. – Sokfajta nép talált ide az évszázadok során. Ám azok, akiknek a családfája pár nemzedéknél meszszebbre nyúlik vissza, szinte biztosan kapcsolódnak az inkákhoz, még ha csak áttételesen is.

–És közülük az egyik úgy döntött, hogy végül lerója a tiszteletét – mosolyodtam el. – Maga volt az?

Ziegler rám mosolygott.

– Bárcsak én lennék! Valójában egyáltalán nem tudom biztosan, ki ez a jótét lélek. Amúgy meg igaza van, ez tényleg szép látvány. Olyasvalakinek, aki azzal töltötte az életét, hogy belekontárkodjon mindenféle inka dologba, ez az egész elképesztően izgalmas. Nemcsak egy szobrot építenek ide, de egy múzeumot is. Emléktárgyakat szállítanak majd ide, másolatokat készítenek, zabolátlan, inka stílusú bulikat rendeznek majd.

–Ez pedig nem fog ártani a maga üzletének – jegyeztem meg.

– Így igaz… És ne gondolja, hogy nincsenek terveim, hogy tudnám ezt készpénzre váltani. De nem ezért vagyok itt. A pénzügyi oldal elhalványul a terv lélegzetelállító esztétikai értékéhez képest.

Ziegler szerelmes képpel bámult felfelé a lábak mentén. Nem szívesen törtem volna meg áhítatát, így vele együtt vettem szemügyre a szobrot, elbámészkodtam rajta, ahogy a daruk az alsó régión dolgoztak, hogy megvastagítsák azokat

– sejtésem szerint azért, hogy elbírják majd a nyilván maszszív felsőtestet.

– Ez tehát Manco Capac – szólaltam meg végül. – Honnan tudják, hogy nézett ki? Úgy értem, Kr. u. 1200… az nem tegnap volt.

– Így igaz – bólogatott Ziegler. – De még a primitív őseink között is akadtak művészek. Nem tudom biztosan, hogy a tervezők milyen forrást használtak fel a szoborhoz, de több lehetséges portré közül is válogathattak. Az eredmény talán nem lesz tökéletesen pontos, de a szimbolika az, ami számít.

Szimbólumok.

–Nem azt mondta, hogy az inkák odavoltak az emberáldozatokért? – kérdeztem tőle.

Ziegler bólintott.

– Szinte minden társadalomban előfordult, hogy felkínálták sajátjaikat az isteneknek. Az inkák sem voltak mások, bár kifinomultabbak voltak a többségnél.

–Hogy lehet valakit kifinomultan feláldozni? – nevettem fel.

Erre elfelhősödött az arca.

– A legkívánatosabb szüzeket válogatták ki, férfiakat és nőket egyaránt, finom köntösökbe öltöztették és virágokkal díszítették fel őket, egzotikus gyümölcsöket etettek velük és sztárokként bántak velük. Aztán bódítószerekkel eltompították az érzékeiket, felcipelték őket egy hegyre, és otthagyták őket a szabadban, hogy megfagyjanak. Nem éreztek fájdalmat, csak szelíden átlibbentek a túlvilágra, dicső módon forrva eggyé az istenekkel.

Boldogan felsóhajtott.

–Nyilván csodaszép lehetett.

Úgy döntöttem, ehhez nem fűzök megjegyzést.

–Így ölték meg az összes áldozatukat? Soha nem változtattak a szokáson, nem használtak például

kést?

Felhúzta a szemöldökét.

– Az inkák a szent áldozatokat a különleges alkalmakra tartogatták. Biztosra veszem, hogy akadtak kisebb, véresebb áldozások is, de soha nem használtak kést hozzá – az inkák nem ismerték a fémművességet.

– Nyilván akadt valamilyen vágószerszámuk.

–Persze! Éles kövek, kristályok, kihegyezett csontok.

–Vagyis volt valamiféle késük.

Ziegler halványan elmosolyodott.

–Mondhatjuk úgy.

–És használhattak egy ilyet arra, hogy napszimbólumot vágjanak vele Nicola Hornyak hátába?

–Erősen kétlem – fintorgott.

–Emlékszik, mit mondott nekem erről, mikor meglátogattam?

–Frissítse fel az emlékezetemet!

– Azt mondta, hogy ha a gyilkosság inka vonatkozású lett volna, akkor a lányt nem a Skylightban ölik meg, hanem itt. Még mindig tartja ezt az állítását?

Zavart képet vágott.

–Igen, szerintem ez jó hely lenne egy, a Napnak szánt áldozat bemutatására. De a lányt nem itt ölték meg. A szállodában gyilkolták meg.

Semmit sem mondtam, csak diszkréten köhécseltem egyet és félrenéztem.

Ziegler szúrósan meredt rám.

–Arra céloz, hogy nem ott ölték meg?

Elgondolkodtam, hogy kijátsszam-e az ütőkártyámat, de aztán elvetettem az ötletet – jobb még egy ideig titokban tartani.

–Persze, hogy a szállodában ölték meg. De lehet, hogy előtte itt járt. Beszélgetett vele erről a helyről valamikor?

– Lehet, hogy említettem neki, de csak futólag. Az utolsó időkben eléggé eltávolodott az inkáktól és a naptól. A démonokért jobban odavolt.

Egy teherautó közeledett felénk, és ki kellett térnünk az útjából. Ziegler elvezetett egy nyugodt részre: magabiztosan lépkedett, mintha csak otthon lenne. Nem messze tőlünk megpillantottam egy köntöst viselő, magas férfit. Úgy tűnt, mintha a szobrot bámulná, de amikor megfordult, láttam, hogy a szeme fehér. Vakon meredt az irányomba, akárcsak a ravatalozóban látott férfi. Először azt hittem, ugyanaz a fickó, de ez nevetséges gondolat volt – egy ember, aki nem lát, aligha tudna a nyomomban maradni szerte a városban.

– Milyen magas lesz ez az izé? – tudakoltam, miközben le sem vettem a szememet a csuhásról, és azon töprengtem, hogy vajon mit kereshet egy építkezésen.

– Olyan háromszáz méter – felelte Ziegler.

Tátott szájjal bámultam rá.

–Krisztusom! Mi a pokolért építik ilyen nagyra?

– Belül üreges lesz. A múzeumi leleteket a testben helyezik majd el, hogy látni lehessen őket, miközben felfelé halad az ember. Emellett úgy tervezték meg, hogy a Nap a lehető legjobb szögben érje. A szobor feje be lesz borítva tükrökkel, amitől egy óriási fénygömbbé válik majd. Mikor elkészül, bárki felmehet a tetejére, és napfürdőzhet a ragyogó fényben. Olyan lesz, mintha a Napban ülne az ember.

– Ez elég veszélyesnek hangzik. Az ilyen erős fény – körülnéztem, a csuhást keresve, de az már el is tűnt – megvakíthatja az embert.

Összevontam a szemöldököm, megcsóváltam a fejem, aztán a darukra mutattam.

– Hogy állítják fel ezeket az izéket?

Ziegler a vállát vonogatta.

–A leghalványabb dunsztom sincs róla.

–Marhára izgat a dolog, valahányszor csak látok egyet.

–Miért nem tudakolja meg valaki olyantól, aki ért hozzá?

–Minden alkalommal, mikor szöget üt a fejembe a dolog, meg akarom tenni, de aztán megint elfelejtem.

A következő pár percben csak néhány szót váltottunk, inkább csak álltunk ott, és bámultuk a toronydarukat a gondolatainkba merülve. Ziegler valószínűleg az inkákról ábrándozott. Én a Nic hátába vésett szimbólumra gondoltam.

Végül a vajákos összerezzent.

–Mennem kell. Egy óra múlva jön egy ügyfelem. Addigra haza kell érnem, meg kell fürdenem, át kell öltöznöm és…

Elhallgatott és a távolba meredt. Beletelt pár másodpercbe, míg kiszúrtam, hogy mit bámul. De aztán én is megpillantottam az esőfüggönyt, ami úgy nézett ki, mint egy égből érkező függőleges oszlop, jó harminc méterrel a szobor mögött.

Ziegler sietve indult meg arrafelé, úgyhogy igyekeznem kellett, hogy beérjem.

–Mi ez? – kérdeztem futás közben.

–Az istenek zápora – zihálta, elvörösödve izgalmában. – Még sosem látta?

– Nem.

–Mondjuk nem gyakori. Én is csak harmadszor látom.

Nem sokkal a különleges zuhatag előtt álltunk meg, mely egy elkerített területre zuhogott. Egyetlen őr vagy munkás sem volt a közelben. Ziegler erősen tördelte a kezét: csoda, hogy nem gyűrte péppé.

–Hihetetlen – sóhajtott fel. – Még sosem láttam ilyen közelről.

– Fura – bólogattam. Az eső tökéletes téglalap alakban esett, talán olyan két méter szélesen és harminc centi mélységben. Körülötte minden csontszáraz volt, kivéve ott, ahol a széléről kifröccsent a víz.

–A

villacok

úgy hitték, ez a napisten hangja – tudatta velem Ziegler. – így kommunikáltak vele.

– A villacok?

–Az ősi inka papok.

Míg mi a záport tanulmányoztuk, a korábban látott vak ember bukkant elő a túloldalról. Közelebb állt az esőhöz, mint mi, és fehér köntösét vizes foltok pettyezték. Öregember volt, rövid, fehér hajjal. Állának bal felén egy szemölcs díszelgett. Fejét enyhén előre-hátra ingatta, és úgy tűnt, észre sem vesz minket.

Zieglerhez fordultam, hogy még a villacókról kérdezzem, mikor a vak ember felém ugrott, megragadta a bal karomat és berántott a téglalap alakú esőbe. Kinyitottam a számat, hogy felordítsak, de mielőtt egyetlen szótagot kiejthettem volna, a világ fényszilánkokra hullt szét körülöttem, és el kellett takarnom a szemem a kezemmel.

Mikor pár másodperc múlva óvatosan elhúztam az ujjaimat, már nem az építkezésen voltam. Még csak nem is a városban. Egy sziklán álltam egy szirt peremén, és egy buja völgyet néztem.

–Gyönyörű, nemde? – kérdezte tőlem valaki. Mikor odafordultam, a vak embert pillantottam meg.

– Igen – feleltem nyugodtan. Egy részem tudta, hogy ez nem történhetett meg, de áldozatául estem a hipnotikus látványnak.

– Hamarosan el kell mennünk innen – mondta a vak ember, és én bólintottam válaszul. – Lehet, hogy sosem térünk vissza.

–Sosem – ismételtem.

–De majd újra felépítjük. És ezúttal örökkévalónak építjük. Látod a folyót?

A három mellékágra mutatott, melyek a hegyekből érkeztek, hogy a völgyben találkozzanak és egy nagy folyamkígyóban egyesüljenek.

– Ezek a vérfolyók. A Test Vére.

Balra, a legtávolabbira mutatott.

–A Testet Öltött Álmok.

Ezúttal a jobb oldalira mutatott.

–És az Álmok Teste – mondtam én, a középső vörös vonal felé intve.

–Igen. És a helyet, ahol találkoznak, tudod, hogy hívják? Egy pillanatig törtem a fejem, de semmi nem jutott eszembe.

–Az a jövő. A miénk.

A vak ember mögém lépett és ujjait a vállamra tette. Nem tettem kísérletet arra, hogy megállítsam, mikor finoman előretaszított. Nem sikoltottam és a legcsekélyebb félelmet sem éreztem, miközben zuhantam. Ehelyett széttártam a karom, felszegtem az állam és repültem. Madárként siklottam a középső vörös folyó felett, elég közel ahhoz, hogy megérintsem. Mikor elértem oda, ahol találkozott a többivel, lebegni kezdtem, és lenéztem a torkolatnál keletkezett örvénylő vértóra.

A vörös vízben arcokat láttam, de egyet sem ismertem fel. Öregek és fiatalok, férfiak és nők, feketék és fehérek. Úgy örvénylettek a tóban, mint az egymásnak csapódó áramlatok között rekedt hal. Kisvártatva rájöttem, hogy a többi alatt van egy arc, ami sokkal nagyobb az összesnél. Először azt hittem, a saját arcom az, de aztán a vér árnyalatnyit világosabb lett és megláttam, hogy sötét kígyók tekergőznek a jelenés arcának két oldalán. Tudtam, hogy csak Paucar Wami lehet. De nem rémített meg a gondolat. Ebben a látomásos világban semmi sem tudott megijeszteni.

Míg néztem, a látomás, Paucar Wami arca, kinyitotta a szemét – a sötétzöld réseket – és elmosolyodott. Ajka egyetlen szót formált: Jöjj!”Válaszul belevetettem magam a tóba. Amint elértem a véres víz felszínét, vörös fátyolt hullt a szememre. A vörös gyorsan feketévé vált, aztán kiperdültem a látomásból, ki a tóból, vissza a való világba és…

…az esőbe.

Kinyitottam a szemem és felfelé pillantottam a zuhogó esőbe. Ekkor kezek ragadtak meg. A vak emberre számítottam, aki belökött a záporba, de helyette a jóval kevésbé titokzatos Rudi Ziegler kapaszkodott belém.

–Ronggyá ázik – cicegte, a kabátujjamat ráncigálva.

–Mi történt? – kérdeztem zsibbadtan. Léptem egyet előre, elvesztettem az egyensúlyomat és a földre rogytam.

– Valami eszelős, csuhás vak belökte az esőbe. Az elmúlt egy percben megpróbáltam kirángatni onnan. Mintha nem is vett volna tudomást rólam.

– A gondolataim… máshol jártak.

Amikor visszatértek az érzékeim, körülnéztem.

–Hová tűnt a vak fickó?

–Tudja az ég – sóhajtott fel Ziegler.

–Milyen kár – dörmögtem és felálltam. Ziegler segített.

–Nem lesz baja? – tudakolta, ahogy bizonytalanul imbolyogtam a lábamon.

– Minden oké lesz – feleltem, és megtettem pár óvatos lépést. Most már magabiztosabban mozogtam. Az erőm kezdett visszatérni.

–Oké – ismételtem, és mosolyogtam is hozzá, hogy megmutassam, komolyan gondolom.

–Ha biztosan minden oké magával, akkor én megyek. Az ügyfelem nem várhat.

– Minden szuper. Menjen csak!

Ziegler még mindig aggódva nézett rám, de bólintott.

–Maga nem jön?

–Nemsokára. Előbb pihenni akarok egy kicsit. Megszárítkozom a napon.

– Küldhetek valakit, hogy megnézze.

–Nem lesz rá szükség.

Erre nem felelt, úgyhogy rávigyorogtam. Ő visszamosolygott, búcsút intett és elment. Amint eltűnt, ismét leültem, rámeredve a pontra, ahol a lehullt esőt beitta a föld, és elméláztam azon, mit is jelenthet a látomásom, főként az az arc, melyet a vértó alján láttam.

Otthon száraz ruhát húztam. Képtelen voltam kiverni a látomást a fejemből. Még soha nem éltem át ilyesmit. Mi idézte ezt elő? A vak ember? Az eső? Valaki titokban LSD-t adott be nekem?

Mivel a kérdések megválaszolhatatlanok voltak, félreraktam őket, és ismét nekiláttam, hogy megtaláljam

Paucar Wamit. A látomás után úgy tűnt, még fontosabb, hogy rábukkanjak a hírhedt gyilkosra, mint valaha.

De minden erőlködés hiábavaló volt. Rengeteg pletyka keringett – a város északi részén látták, meggyilkolt egy papot a Swiss Square-en, a Pártközpont tizenötödik emeletén, a Kardinálisnál bújt el, de egyet sem lehetett bizonyítani. Senki sem tudta, hogy hol van, hogy miért van itt, vagy hogy milyen sokáig szándékozik maradni.

Bármilyen nehéz is volt nem foglalkozni a látomással, estére a gondolataim Rudi Ziegler felé kezdtek terelődni. Ha ő Nic gyilkosa, megeszem a barettemet, de képtelen voltam szabadulni attól az érzéstől, hogy valamiképpen kapcsolódik hozzá. Talán ő küldte át Nicet egy másik vajákoshoz, mikor az arról beszélt neki, hogy démonszeretőre vágyik. Rá kellett jönnöm, hogy mit csinál azokkal a kuncsaftokkal, akik egy szinttel feljebb akarnak lépni, hogy kihez küldi őket.

Ráuszíthattam volna a Kardinális egyik verőemberét, de maga a Kardinális sem mondott nekem igazat Nic meggyilkolásáról. Nem bízhattam meg sem benne, sem azokban, akik őt szolgálták. Saját magamnak kellett találnom valaki olyat, akiben feltétel nélkül megbízom. Nem sok választásom volt. Billt nem akartam belekeverni. így maradt Ellen.

Gyanakvó volt, mikor arra kértem, hogy vacsorázzon velem a Cafranhoz nevű étteremben. Tudni akarta, hogy mi a tervem, de nem mondtam el. Ez feltüzelte a kíváncsiságát, és beleegyezett, hogy kilenckor találkozik velem. Így volt két órám, hogy elbeszélgessek Priscillával és aztán megszabaduljak tőle.

A Pártközpontban leadtam egy jelentést arról, hogy haladok – a Kardinális nem kért ugyan rendszeres beszámolót az új fejleményekről, de úgy véltem, az a legjobb, ha folyamatosan tájékoztatom aztán hazamentem, hogy ismét átöltözzem.

Akárcsak korábban, most sem tudtam, mit vegyek fel a Miss Perdue-félc randira, de úgy döntöttem, biztosra megyek. Elővettem a legelegánsabb öltönyömet, és a cipőmet addig pucoltam, míg már a mennyezet repedéseit is látni lehetett benne, felkerültek a mandzsettagombok, meg egy elegántos nyakkendő. Még a hajamat is megfésültem – nem tartott soká – és fogselyemmel megpucoltam a fogamat. Nem fog szégyenbe hozni, akárhova visz is.

Egy negyedórával korábban érkeztem, de azt kívántam, bárcsak ne tettem volna, mert ez azt jelentette, hogy tizenöt perccel tovább néztem ki úgy, mint egy bolond. A Cafranhoz kellemes hely volt, de nem éppen egy öltönyös-nyakkendős étterem. A kuncsaftok zöme öregebb volt nálam: lezserül öltözött törzsvendégek, akik tökéletesen illettek a helyhez. Kilógtam közülük – de épp csak annyira, mint King Kong tette volna.

Priscilla húsz percet késett, de nem kért miatta bocsánatot. Épp hogy csak volt rajta valamennyi ruha: a felsőtestére egy hosszú, zöld szalagot tekert – ami éppen csak elfedte a kebleit –, és egy olyan rövid szoknyát, ami nem sokkal volt több egy övnél.

–Nocsak, nocsak – mosolygott rám –, hát itt van, Mr. Pingvin!

–Még egy beszólás, és már itt se vagyok – feleltem mogorván. – Üljünk le inkább az asztalunkhoz!

–Még fiatal az éjszaka, Al.

–De én nem. És utána még dolgom van, úgyhogy nem érek rá sokáig.

–Rendben – nevetett rám és belém karolt.

A homlokzati ablaknál ültünk le, ahol mindenki jó alaposan megbámulhatott. Belesüppedtem a székembe, és próbáltam nem izegni-mozogni, nehogy összegyűrjem az öltönyöm. Felkaptam az étlapot.

–Mondhattad volna, hogy ez… – elhallgattam és a zenére figyeltem. – Ez a

Yellow Submarine?

–Itt ezeket az elcsépelt régi nótákat játsszák. Ezért szeretem.

–Nagyszerű! – nyögtem fel. – Ettől csak még sokkal hülyébben érzem magam az öltönyömben.

– Fel a fejjel! – kuncogott. – Egyedi vagy. És ne törődj az étlappal! Mivel úgyis sietsz, kihagyhatjuk a kaját. Csak egy gyors ital és már itt se vagyok.

Egy vörös nadrágtartós, alacsony pincér lépett az asztalunkhoz, mellén egy SZERETEM A CAFRAN-HOZT feliratú kitűzővel.

–Egy Pina Coladát – rendelt Priscilla villámgyorsan. – Al?

– Ásványvizet kérek.

A pincér kötelességtudóan bólintott és elment az italain

kért. Beszélgetni kezdtünk a temetésről és a gyászolókról. Priscilla sem látta a vak embert, de a többiek nagy részét ismerte, és elmesélte, hogy ki milyen kapcsolatban állt Nickel. Csak egy pár percet akartam a felvezetéssel eltölteni, de egyik anekdota követte a másikat, és elrepült az idő. Mikor azon kaptam magam, hogy épp a Nickel töltött szenvedélyes éjszakáinkat idézem fel, a mondat közepén elhallgattam, az órámra néztem, és mikor megláttam, hogy nyolc óra is elmúlt – az elsőt pedig két újabb ital követte –, rátértem a lényegre.

Kezemmel sátrat formáztam a szám elé, megköszörültem a torkom, és visszakanyarítottam a beszélgetést a számomra fontos kérdésekhez.

–Emlékszel, hogy azt mondtad, segítesz nekem megtalálni Nic gyilkosát?

Bólintott.

–Tudod, hogy nyomozgattam?

Ismét bólintott.

–Nos, van egy pár… Szóval, ha nem bánod, tudni szeretném…

Felnevetett.

–Nyögd már ki! Nem sértődöm meg, bármi lesz is az.

–Kissé személyes lesz – figyelmeztettem.

Felém billentette a poharát, és lesütötte a tekintetét.

–A személyeskedésre!

Az asztalt bámultam, noha az arcát kellett volna figyelnem, hogy rájöjjek, vajon az igazat mondja-e vagy sem.

– Hazudtál, mikor azt mondtad, hogy nem ismered Rudi Zieglert.

Rövid szünet után felelt:

– Igen, egypárszor elmegyek hozzá havonta. Elszórakoztat. Hagyom, hadd játszadozzon a tükreivel és a hamis szellemeivel. Levegő után kapkodom, tapsikálok és remegek ültömben, mintha csak a szellemvasúton lennék, aztán kifizetem és hazamegyek. Csodás előadóművész.

–Láttad őt Nic halála óta, a temetést kivéve?

– Igen. Én mutattam be neki Nicet. Ha köze van a meggyilkolásához, részben hibásnak érezném magam. Megkérdeztem tőle, hogy tud-e bármit a dologról. Azt felelte, hogy nem. Hittem neki.

–Miért hazudtál nekem?

– Nem tudom – túrt a hajába. – Talán nem akartam egy hülye kiscsajnak tűnni előtted, aki a pénzét olcsó hókuszpókuszokra szórja el.

– Talán más okai is voltak.

–Talán – ismerte el hűvösen.

Megvártam, hogy ő törje meg a csendet. Nem akartam a kelleténél jobban noszogatni. Végül felsóhajtott, ivott egy kicsit, majd azt mondta:

– Oké. Voltak bizonyos dolgok, melyeket nem akartam, hogy kideríts. Tiiiitkok– jó erősen megnyomta a szót. – Arra gondoltam, hogy ha tudnál Rudiról, talán kiszednéd őket belőle.

–Miért említetted meg őt egyáltalán, ha ez a helyzet?

–Úgy véltem, előbb-utóbb mindenképpen eljutsz hozzá, és gyanús lenne, ha megjátszottam volna a hülyét.

– Ha már titkokról van szó – mondtam, és önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem –, nem volt valamelyiknek hozzád és Nichez köze? Ahhoz, hogy mit műveltetek a szabadidőtökben?

Hosszú csend következett.

–Ne add a szemérmest, Al! Pontosan mit akarsz kérdezni?

A kérdés szinte kirobbant belőlem.

–Te és Nic, kurvák voltatok?

Higgadtan válaszolt.

–Igen.

Ebbe

is én vezettem be – lassan, kimérten kortyolt egyet – pár baráttal, tudod…

–Mesélj róla!

Kiitta a poharát és magához intette a pincért. Én nem nyúltam az enyémhez. Priscilla egy szót sem szólt addig, míg a következő Pina Coladája meg nem jött.

– Nem a pénzről szólt. Nicnek semmiképpen – neki rengeteg volt belőle. Én időnként pénzért csináltam, de az esetek nagy részében csak a móka kedvéért. Gazdag srácokat szedtünk fel, és elvittük őket a külvárosba. Vagy felcsíptünk egy csavargót, és egész éjszaka kényeztettük őt a Skylightban. Olyanokat csináltunk velük, amire a pasijainkat sosem kérhettük volna meg.

–Mióta folyt ez az egész?

–Én már tizenéves korom óta csinálom. Nic nagyjából egy évvel ezelőtt kezdte.

– Akkor is csinálta, mikor velem randizgatott? – kérdeztem, és azokra az alkalmakra gondoltam, mikor óvszer nélkül szeretkeztünk.

– Nem gyakran… a játék mostanra már elvesztette a vonzerejét a szemében, de igen. A meggyilkolása éjszakáján… – elakadt a szava.

–Folytasd! – nógattam.

Megrázta a fejét, és levegő után kapkodott.

–Nem megy.

Mély csend támadt. Csend, és nem mutatta jelét, hogy szándékában áll megtörni. Nekem kellett ismét magához téríteni.

–Tudom, hogy a Skylightban voltál.

Erre felkapta a fejét. A sírás szélén állt, de most megfagytak a könnycseppek a szeme sarkában a döbbenettől.

Hogyhogy?

– Mondtam neked, hogy nyomozgattam – önelégült mosoly készült az arcomra kúszni, de még időben visszafogtam magam.

Priscilla lassan forgatni kezdte a poharát, előbb balra, aztán jobbra, szeme az oldalán lesikló páracseppek-re szegeződött. Aztán beszélni kezdett, de addig nem nézett fel, míg meg nem szabadult az őt nyomasztó tehertől.

– Nic kieszelt egy tréfát. Úgy volt, hogy együtt foglalkozunk majd a férfival – Nic szerette hármasban csinálni. Én érkeztem először, és lefoglaltam a 812-es szobát. Jane Dowe néven jelentkeztem be, ahogy a szállodákban szoktam. Onnan a bárba mentem. Útközben összefutottam egy régi kuncsaftommal. Nincsenek törzsvendégeim, de ezzel a kínai üzletemberrel már többször voltam. Felhívott a szobájába. Mondtam, hogy aznap estére már foglalt vagyok. Erre azt mondta, hogy én szabhatom meg az árat.

–Hogy hívták a fickót?

–Semmi közöd hozzá – felelte élesen. – Ráadásul csak egy pár napig volt itt. Mostanra már visszatért Hongkongba.

– Így nehéz lesz lenyomozni – jegyeztem meg.

–Ha tudtam volna, mi fog történni – mondta keserűen –, könnyebben igazolható alibiről gondoskodom.

– Térjünk vissza a Skylighthoz! – mondtam halkan. – A fickó azt mondta, hogy te szabhatod meg az árat. Utána mi volt?

– Alkudoztunk – a kínaiak imádnak alkudni és végül megegyeztünk egy elfogadható árban. Előtte még volt valami elintéznivalója. Ideadta a szobája kulcsát, és arra kért, hogy menjek fel. De én előbb még meglátogattam a bárt és rendeltem egy italt. Ekkor jelent meg Nic. Elmondtam neki, hogy változott a terv.

– Hogy reagált rá?

–Nem bánta. Az üzlet az üzlet.

–Nem látszott rémültnek vagy nyugtalannak?

–Nem.

–Nem gondolod, hogy sejtette, mi vár rá?

–Aligha hiszem.

–Mi történt ezután?

–Ő ment a maga dolgára, én meg az enyémre.

–Ennyi?

–Igen. Még odaadtam neki a 812-es szoba kulcsát, mielőtt elment.

–Egyenesen felment?

–Feltételezem. Nem vele távoztam – leesett a lábamról a cipő, és beletelt egy kis időbe, mire vissza tudtam venni.

–Elmondta neked, hogy hívják a kuncsaftját?

A pohár üvegfala visszatükrözte Priscilla hervatag mosolyát.

– Aligha üldögélnénk most itt, ha megtette volna. A szégyen sem gátolt volna meg abban, hogy eláruljam a gyilkosa nevét, ha tudnám.

– Nem láttad a férfit? Nem volt ott az előcsarnokban?

–Nic már felment, mire kiértem a bárból.

–Nem mondott semmit a fickóról? Hogy hová valósi, mi a munkája, hogy gazdag vagy szegény, hogy hogy néz ki?

– Semmit – abbahagyta a pohár forgatását, és erősen megmarkolta. – Aznap éjjel az én kis kínaim gyenge formában volt. Hamar végeztem, olyan fél tizenegy tájban, és elindultam haza. Amikor beszálltam a liftbe, arra gondoltam, hogy csatlakozom Nichez és a partneréhez. Majdnem meg is tettem.

–Mi tartott vissza?

– Fáradt voltam. Hazamentem, és inkább aludtam egy jót, ami nálam péntekenként csak ritkán fordul elő. Másnap rácsörögtem Nicre. Semmi rosszra nem gondoltam, mikor nem vette fel. Addig nem kötöttem össze az eltűnését a Skylightos tréfájával, amíg…

Elhallgatott és nagy levegőt vett. A könnyek ismét előtörtek, és végiggördültek az arcán.

– Amit olvastam, abból az derült ki, hogy fél tizenegykor még élt – nyögött fel Priscilla. – Ha felmegyek, vagy ha korábban vele tartok, ahogy elterveztük…

– Téged is megölhettek volna – érintettem meg futólag a kezét, hogy próbáljak segítőkésznek mutatkozni, de a tolakodás látszata nélkül.

– Vagy megmenthettem volna – zokogta. – Egyedül volt. Amikor először készült ilyen tréfára, könyörgött, hogy tartsak vele, mert félt. Azt feleltem, hogy ne legyen hülye, és kacagva elküldtem a fickóval. Ott kellett volna lennem. Nekem…

Ismét elcsuklott a hangja, és tudtam, hogy ezúttal nem szedi össze magát egykönnyen. Beszélgetésünk a végéhez közeledett. Rátettem a kezemet az övére – elég magabiztos voltam ahhoz, hogy ezúttal valódi kontaktust létesítsek és halkan csitítani próbáltam, igyekeztem finoman visszaterelni egy szokványos beszélgetéshez.

Mikor túl volt a nehezén, halványan elmosolyodott.

–Köszönöm.

–Amiért elapasztom a könnyeidet? Inkább tartanom kellett volna a számat.

–Nem.

Az egyik kezét kihúzta az enyémből, és tenyerével gyengéden megérintette az arcom bal felét. A tenyere még hűvös volt a pohártól.

– Jó, hogy kérdőre vontál. Kellett nekem ez a gyónás. Darabokra szaggatott. De ez az út vezet a szabadba. Most már tudok sírni miatta, és talán elkezdek megbocsátani magamnak.

– Nincs mit megbocsátanod – nyugtatgattam. Erre vágott egy grimaszt, aztán nekilátott, hogy rendbe hozza az arcát: letörölte a könnyeit és felfrissítette a sminkjét, míg én malmoztam, azt kívánva, bárcsak ismét megfoghatnám a kezét.

Becsukta a púdertartót és felállt. Én is készültem felállni, hogy kikísérjem a taxihoz, de rátette a kezét az alkaromra és elmosolyodott.

–Minden rendben. Idd csak meg az italodat! Kifelé menet rendezem a számlát.

– Ne hülyéskedj! – mondtam, de ő finoman megszorította a karomat, és megállított.

–Kérlek, Al! Szeretnék egyedül lenni. Hamarosan felhívlak, amint jobban leszek!

–Oké, de engedd meg, hogy én fizessek! Én szerveztem ezt a találkát, szóval úgy tisztességes, hogy…

–Ezen nem veszünk össze.

Elvigyorodott, gyors hátraarcot csinált, és sietve elindult, észre sem véve, hogy egy másik nő állja el az útját. Összeütköztek, megragadták egymást, nehogy elessenek, aztán szétváltak.

–Sajnálom – mondta Priscilla. – Nem figyeltem.

– Semmiség – felelte a másik. – Magáé volt az elsőbbség, nekem kellett volna… Mi az ördögöt művelsz ebben az öltönyben?

Ez utóbbi megjegyzését már nekem címezte.

– Ismeritek egymást? – tudakolta Priscilla, udvariasan félreállva, hogy Ellen, aki életében először korábban érkezett, jobban láthasson.

– Igen – álltam fel esetlenül, hogy köszöntsem második vacsoravendégemet, mintha csak rajtakaptak volna egy tilalmas légyotton, mert egy pillanatra elfelejtettem, hogy már elváltam. – Priscilla, szeretném bemutatni neked Ellen Frasert. Ellen, ő Priscilla Perdue.

–Duplarandi, Al? – gúnyolódott velem Ellen. – Öregkorodra ilyen olcsójános lett belőled.

–Kérem – szólt közbe sietve Priscilla – ne vonjon le téves következtetést! Nem randizni jöttünk. Csupán egy… Ellen felnevetett és felemelte a kezét.

–Nem kell bocsánatot kérnie! Én sem randizni jöttem ezzel a balekkal.

Priscilla pislogott és kérdőn meredt rám.

–Ellen és én régebben házasok voltunk – dörmögtem.

Ó!

Kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de aztán meggondolta magát, és egy mozdulattal jelezte, hogy lakat van a száján.

– Akkor magatokra hagylak titeket.

–Miattam nem kell mennie – közölte Ellen.

–Már úgyis indultam – felelte Priscilla, majd rám kacsintott és elköszönt.

Ellen követte a tekintetével a pöttömnyi felsőben és szoknyában távozó Priscillát, és alattomos mosolyra rándult a szája sarka.

– Egy új csaj? – kérdezte mellékesen.

–Egy barátom barátja – feleltem az igazsághoz hűen. Ellen most már a teljes figyelmét nekem szentelte.

–Szóval manapság a barátok barátai így öltöznek.

–Szállj le a témáról! – morogtam zsémbesen. – Rendeljünk inkább!

–Igenis, Rómeó – válaszolta, önelégült mosolyát az étlap mögé rejtve.

Míg arra vártunk, hogy megérkezzen a vacsora, Ellen megkérdezte, milyen alkalomból hívtam meg. Mindig lényegre törő típus volt.

–Hallottál a lányról, akit múlt csütörtökön meggyilkoltak a Skylightban?

Ez volt Nic halálának a hivatalos dátuma.

– Naná! Az újságok valósággal csámcsogtak rajta. Imádják piszkálni a Kardinálist. Nincs rá túl gyakran lehetőségük.

–Ismertem őt.

Ellen összeráncolta a homlokát.

–Egy társaságba jártatok?

–Szeretők voltunk.

Megpróbáltam zanzásított formában előadni a tényeket, kihagyva belőle a Kardinálist és hogy milyen mértékig érint engem az ügy, de soha nem tudtam semmit eltitkolni Ellen elől. Hamarosan az egész sztorit kitálaltam. Meséltem neki arról, hogy együtt lógtam Nickel, hogy miként találtam rá, miután megölték, hogy mit tudtam meg róla azóta, hogy találkoztam a Kardinálissal, Priscillával, Zieglerrel és a többiekkel.

Két részletet hallgattam csak el: Paucar Wamit és a róla szóló látomásomat, illetve az apámat. Tudtam, hogy Wami elijesztené őt, mikor a segítségét kérem, a látomásomról pedig szégyelltem volna beszélni. Tom Jeery ügye meg egyedül rám tartozott.

A történet a főfogás és a desszert alatt is kitartott, sőt még a kávé alatt is. Ellen figyelmesen hallgatott, semmilyen érzelmet nem mutatott, azt leszámítva, hogy néha felhúzta a szemöldökét, és kérdéseivel is a minimumra szorítkozott.

Mikor befejeztem az elbeszélést, megrázta a fejét, belekortyolt a kávéjába és azt mondta:

–Húú!

Hallgattam, tudva, hogy lesz még más is, amint átgondolja az egészet.

–A Kardinális. Ennyi év után. Tényleg olyan lenyűgöző, ahogy mondják?

– Impozánsabb bárkinél, akivel valaha is találkoztam, de van benne valami pitiánerség is, mintha csak egy kemény srác lenne a város legnagyobb homokozójában.

– Régebben azt mondogattad, hogy bemenekülnél a hegyekbe, ha a Kardinális személyesen érdeklődne irántad – emlékeztetett Ellen.

– Majdnem meg is tettem. Ha nincs Nic.

–Milyen közel álltatok egymáshoz ti ketten?

– Nem túlságosan. Nem is sejtettem, hogy ennyire álszent. Tudtam, hogy sok mindent látott már, de fogalmam sem volt róla, hogy… – nem volt kedvem kimondani, így inkább nem is tettem. – Nem volt a dologban túl sok romantika.

– Akkor miért ártod bele magad most, hogy meghalt? Nyers, de jogos kérdés volt.

–Mert a barátom volt, és én sokra tartom a barátságot.

– Vagy mert tetszik a gondolat, hogy megold az ügyet, és hogy egy órára te legyél a király? – tippelte Ellen, belelátva a fejembe, ahogy mindig is tette.

–Olyan rossz lenne, ha így volna? Mindig azt mondogattad, hogy nagyobb dolgokra születtem.

– Abszolút. Helytelenítettem, hogy olyan kevéssel is beérted. Ez is közrejátszott abban, hogy eltávolodtam tőled. Az ambíció helyénvaló, Al. Ám nem sok értelme van, hogy valaki magasra vágyik, ha végül nyakig a szarban végzi.

– Szerinted ejtenem kellene az ügyet?

Imádtam, hogy olyan egyszerűen tudott mindent tálalni.

– Nem feltétlenül. Ha ezt akarod, akkor csak rajta! De ez egy zűrös ügy. Akadt már dolgom a munkám során nyomozókkal. Nem valami szép, amit azok a fickók csinálnak – órákon át követnek embereket, telefonokat hallgatnak le, betörnek mások magánéletébe. Kapcsolatokat, embereket, életeket tesznek tönkre. Nem vagyok benne biztos, hogy ez neked való.

–De ez más! Ez személyes ügy. Én senkit sem fogok bántani.

– Erre nem esküdhetsz meg. Pedig talán kellene. Az asztalra meredtem.

–Szerinted abba kéne hagynom?

Ellen felsóhajtott.

– Már nem vagyok a feleséged. Nem az én gondom, hogy mit csinálsz. Én csak annyit mondok, hogy gondolkodj, mielőtt cselekszel! Ne rohanj előre ész nélkül! Csináld jól, és tudd, hogy mit csinálsz, vagy ne csináld egyáltalán!

Magamon éreztem Ellen árgus tekintetét, miközben úgy tettem, mintha a szavain töprengenék, de biztosan látta rajtam, hogy nem áll szándékomban ejteni az ügyet, így aztán türelmetlenül hümmögött egy kicsit.

–Igazán megmondhatnád, hogy feleslegesen jártatom a számat. A legkevésbé sem áll szándékodban leállni.

–Nem igazán – vihogtam bocsánatkérően.

–Akkor miért rángattál ide és tártad ki nekem a lelked, ha nem bölcs tanácsaimra vágysz?

Szégyenlősen elmosolyodtam.

–A segítséged kell.

Visszakanyarodtam Rudi Zieglerhez és elmagyaráztam, hogy mire gyanakszom, hogy úgy érzem, a gyilkos esetleg kapcsolatban állhat vele, és hogy többet kell megtudnom a spiritisztáról.

Ellen egy szót sem szólt, míg be nem fejeztem, de aztán hidegen felcsattant:

– Te megőrültél!

–Ez egy nem? — csúfolódtam.

–Az a fickó akár gyilkos is lehet!

–Kétlem. Jámbor, mint a ma született bárány.

– De mi van, ha a kuncsaftjait a gyilkoshoz küldi? Felejtsd el! Máshol keress magadnak besúgót! Akkor sem ártanám magam ilyesmibe, ha fizetnél érte. Ha ez gond, ha azt hiszed, tartozom neked, akkor megszívtad. Mert nem.

–Persze, hogy nem tartozol nekem! – csattantam fel én is. — Én soha…

Elhallgattam, még mielőtt valami olyasmit mondanék, amit magam is megbántam volna. Kezdtem azt kívánni, bár soha ne kezdtem volna bele, de most már késő volt visszakozni.

– Nincs jogom ilyesmit kérni tőled – dörmögtem –, de mégis megteszem, mert senki máshoz nem fordulhatok. Nem lennél veszélyben. Nem kérnélek rá, ha azt gondolnám, hogy a legcsekélyebb mértékben is kockázatos a dolog.

Ellen felsóhajtott.

–Tudom – hosszú szünetet tartott. – De gondolnom kell a munkámra. Nagyon sok a dolgunk. Képtelen lennék…

– Ez nem akadályozná a munkádat – vágtam rá gyorsan.

– Be lehetne illeszteni nagyjából a munkaidőd utánra. Vicces lenne. Egy kis közjátékozás – ez volt Ellen egyik kedvenc kifejezése, amit ő maga talált ki. Elmosolyodott, és tudtam, hogy már majdnem megnyertem magamnak.

Most ő tett úgy, mintha elmerengne a szavaimon, de végül hátrahajtotta a fejét és elgyötörten felsóhajtott.

– Rendben, meghallgatlak, de nem ígérek semmit. Megértetted?

–Meg.

– Helyes!

Megnedvesítettem a torkomat, mielőtt folytattam.

– Egy pár alkalommal kell csak elmenned: olvas majd a tenyeredből, megjósolja a jövőd, meg effélék. Össze kellene haverkodnod az ipsével, nevetni a viccein, kicsit flörtölni vele. Aztán megkéred, hogy vigyen el egy szeánszra, úgy teszel, mintha komolyabban érdekelne a dolog. Mondd azt neki, hogy valódikapcsolatot akarsz teremteni a másvilággal, hogy szeretőt keresel a túlvilág árnyai között.

Micsoda?

– sipította, de minden ódzkodása dacára láttam rajta, hogy szórakoztatja a dolog.

–Nic is ezt akarta – vigyorogtam rá. – Egy szellemszeretőt keresett, egy kísértetet, akit tűzbe hoz és felizgat. Ellen szeme felszikrázott.

–Lefogadom, hogy jól elszórakoztatok

egymással

az ágyban!

– El sem tudnád képzelni – mosolyodtam el. – Hozzá hasonlítva a többiekkel olyan volt, mintha egy döglött hallal csináltam volna.

–Vigyázz, miket mondasz! – morrant rám, és megcsavarta az orrom.

– Bármi történjen, akármilyen őrült is legyen a fickó, tégy úgy, mintha komolyan vennéd, és ő tisztelettel fog bánni veled. Egész életében különcökkel foglalkozott. Ha elhiszi, hogy hiszel, nem lesz gond. Mondd neki, hogy el akarsz mélyülni a múlt varázsigéiben, meg az ilyen hókuszpókuszokban. Említsd meg az egyiptomiakat, meg az inkákat – ez a szenvedélye –, meg mindent, ami ebben a témában eszedbe jut.

–Ez eddig elég ártalmatlannak tűnik. Mi a következő lépés?

– Ha azt mondja, hogy nem foglalkozik ilyesmikkel, és elküld, te lelépsz: megköszönöd a segítségét, véget vetsz a szeánsznak és búcsút intesz. Ha folytatja a játékot, próbáld a befejezés felé terelni.

–Miféle befejezés felé?

– Ragaszkodj ahhoz, hogy legyenek eredmények! Ha nem tud ilyesmit felmutatni, kérd meg, hogy küldjön el valaki olyanhoz, aki jobban ért a holtakhoz!

–És ha megteszi, mit csináljak? Keressem fel, akiket javasol?

– Nem. Ha megadja valaki nevét, csak juttasd el hozzám, és hagyd annyiban a dolgot! Én majd lecsekkolom. A másik fickó soha nem fog tudni rólad. Rendben? Ahogy mondtam, nincs benne semmi veszélyes.

Ellen mérlegelte a mellette és az ellene szóló érveket, aztán grimaszt vágott.

– Milyen fura! Már évek óta fel akarok keresni egy ilyen fakírt. Talán ő majd elvezet álmaim férfijához. Már minden más lehetőséget kipróbáltam.

–Tündéri vagy.

Odahajoltam hozzá és megcsókoltam, azzal az ártatlan csókkal, amit két régi szerelmes vált, akik mostanra már csak barátok.

– Mikor kezdjem?

–Amilyen hamar csak lehet.

–Mi van akkor, ha a fickó rájön a köztünk levő kapcsolatra?

– Hogy jönne rá? Ha nem említed Nic nevét vagy az enyémet, nem lesz rá oka, hogy gyanakodjon. Kezdetben kezeld az egészet viccként! Ne komolyan indíts! Hagyd, hogy ő vegyenrá, hogy higgy! Hagyd, hogy a tettei győzzenek meg és hajtsanak téged előre!

– Rendben. De sokkal fogsz lógni nekem emiatt. Közeledik a szülinapom, és nem fogom beérni egy doboz bonbonnal. Értetted?

–Gyémánttiarákat és aranypapucsokat kapsz – fogadkoztam.

– Jobb is – horkant fel, aztán tósztra emelte csészéjét. – Fraserre és Jeeryre, a huszonegyedik századi Miss Marple-ra és Hercule Poirot-ra!

– Marple-ra és Poirot-ra! – visszhangoztam, és ostobán egymásra vigyorogtunk, miközben összekoccintottuk csészéinket, mintha csak pezsgőspoharak lennének.

12

A

csütörtök délelőttöt a Paucar Wamiról szóló hírek leellenőrzésével töltöttem. Elárasztották az utcákat a sztorik és a meg nem erősített beszámolók

arról, hogy merre látták, de igazi nyom egy se akadt. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy jutalmat ajánlok fel annak, aki információval szolgál a hollétéről, de ez csak még nagyobb erőbedobásra sarkallta volna a lökötteket.

Beugrottam a Pártközpontba, hogy megkeressem Frankét. Ki akartam kérdezni az osztagosokról, akik Nic meggyilkolásának az éjszakáján voltak szolgálatban a Skylightnál. A titkárnője rácsipogott a személyhívóján – éppen egy értekezleten van, de negyedóra múlva szabadul, válaszolta. Megmondtam, hogy addigra visszajövök, és lebaktattam az étkezőbe, hogy felszedjem a legfrissebb pletykákat.

Útközben az egyik folyosón elhaladtam Richard Harney mellett – ő volt az a srác, akinek eredetileg el kellett volna hoznia Vincenttel Nicet a Frigóból.

– Hogy sikerült a zsúr? – kérdeztem tőle.

–A zsúr? – kérdezett vissza kifejezéstelen arccal.

–A lányod zsúrja.

– Az én…? – ekkor világosság gyúlhatott a fejében, mert idegesen felvihogott. – Szuper volt. Kösz, hogy kihúztál a slamasztikából! Ha valaha is szívességre lesz szükséged…

Azzal elsietett, én pedig elmorfondíroztam azon, hogy miért kellett emiatt ilyen idegesnek lennie. Talán kihagyta a zsúrt, hogy a szeretőjével randizzon, vagy egyszerűen csak elment sörözni.

Az étkezőben nem találtam se Jerryt, se Mike-ot. Pár többé-kevésbé ismerős srác odabiccentett nekem. Visszaintettem, de nem mentem oda hozzájuk – lóversenyt néztek, az meg engem hidegen hagyott. Leültem és egy másik csatornát bámultam egy darabig, aztán visszasétáltam Frank irodájába. Nemsokára ő is megérkezett.

–Al! Mizújs?

Megkérdeztem tőle, hogy van-e listája a Skylight őreiről. Volt. Aztán hogy tudna-e adni egy másolatot. Szokványos esetben nem adhatott volna, de mivel jelenleg én voltam a Kardinális ügyeletes kedvence…

Összesen harminchat név volt a listán.

– Van olyan, akinek piszkos a múltja? – kérdeztem csüggedten, mert nem voltam oda az ötletért, hogy ennyi embert lenyomozzak.

– Minden osztagos tiszta, Al. Ezt te is tudod.

Elvigyorodtam.

– Naná! Tiszták, mint az angyalok. Tudod, mire gondolok. Akad köztük olyan, akiben kételkedsz, olyan srác, aki azért ragadt le a Skylightban, mert nem akarod, hogy idekerüljön?

Frank átvette a listát és átfutotta.

–Senkivel sem vagyok fasírtban – jelentette ki. – A zömük jó katona. Mit keresel?

Beszámoltam neki Nicről és hogy nem a Skylightban ölték meg. Először hallott erről. Az arca elkomorodott, ahogy közöltem vele az újságot.

– Az a rohadék! – mordult fel. – Nem hiszem el, hogy nem mondta el nekem. Az Isten szerelmére, én vagyok az átkozott Osztag parancsnoka! Nekem kellene az elsőnek lennem, aki tudomást szerez…

– Frank – csitítottam –, higgadj le, mielőtt szétdurran a fejed!

Rám meredt, aztán megnyugodott.

–Kiborít a fickó, Al. Fogalmad sincs, milyen állandóan együttműködni ezzel a mániákussal.

A Kardinálissal kapcsolatos kevéske tapasztalatom alapján úgy éreztem, hogy azért el tudom képzelni, de ezt a véleményemet inkább megtartottam magamnak.

–Minél előbb elmozdít engem és hagyja, hogy az a pöcs Raimi lépjen a helyemre, annál jobb – morogta Frank.

–Miről beszélsz?

– Kifelé áll a szénám – fújtatott Frank. – Nem mondott semmi ilyesmit, de mostanában beszélgettünk párszor, és a bűz megcsapta az orromat. Nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek hisz. A napjaim az Osztag élén meg vannak számlálva, hála az égnek.

Az első találkozónkon beszélt nekem erről a Kardinális, de úgy véltem, jobb, ha ezt nem említem Frank-nek. Inkább azt kérdeztem meg, hogy ki a pöcs az a Raimi.

–Capac Raimi. Theo Boratto unokaöccse. Ismered?

– Ja, hallottam, hogy nagyobb dolgokra készítik fel. De nem esett le, hogy a te melódról van szó. Vincent beszélt róla azon az éjszakán, mikor Nicet kihoztuk a Frigóból. Ő sem csípi túlságosan Raimit.

– Nem meglepő. Vincent mindig is szeretett Frank utódjának a szerepében tetszelegni. Amilyen iramban Raimi felfelé halad, mindnyájunkat át fog ugrani. A Kardinális odavan érte. Át fogja venni az én helyemet, Fordét, végül még a Kardinálisét is, csak figyeld meg! Az a kicseszett selyemfiú!

Frank elmorzsolt pár szitkot, aztán kirázta a fejéből a Capac Raimiról szóló gondolatokat.

– Na, szóval a Skylight. Ha a lányt nem ott ölték meg, miből gondolod, hogy valamelyik srácunk részt vehetett benne?

Vállat vontam.

– Tudom, hogy a hotelben mindenki csak félszívvel melózik, de azt nem tudom elképzelni, hogy ne vettek volna észre egy fickót, aki egy tetemet vonszol befelé.

– Csak a lány hátát vagdosták össze – emlékeztetett Frank. – A gyilkos rádobhatott egy kabátot, úgy tehetett, mintha a csaj be lenne rúgva, hogy aztán mindenki orra előtt besétáljon vele. Itt nem úsznád meg ilyen könnyen, de a Skylightban…

–Mindenképpen szeretném őket lecsekkolni. Nincs ellenvetésed?

– A te időd, arra fecsérled, amire csak jónak látod. De szólj nekem, mielőtt bármelyiküket is háborgatnád. Szeretném elsimítani a dolgot anélkül, hogy lázadás törne ki köztük, főleg most, hogy az a nyavalyás Raimi is itt csörtet a sarkamban.

Úgy döntöttem, megyek, mielőtt még újabb tirádában törne ki. Már elindultam kifelé a neveket tartalmazó listával, mikor egy hirtelen ötlet megállított.

–Ismered Richard Harney-t?

Frank egy pillanatra lehunyta a szemét, igyekezett arcot társítani a névhez, aztán bólintott.

–Azt mondta múlt héten, hogy a lánya szülinapi zsúrjára megy. Le tudnád ellenőrizni…

– Richard Harney-nak nincs lánya.

Kis szünet után megkérdeztem:

–Biztos vagy benne?

–Tökéletesen.

–Nős?

–Éppen válófélben van. Nincsenek gyerekei.

–Akkor nyilván összekevertem valakivel. Viszlát, Frank!

Richey már elhagyta az épületet, mikor keresni kezdtem. Éppen a címét akartam megtudni, hogy utánajárjak a dolognak, mikor kiszúrtam Vincent Carellt, aki épp az egyik titkárnővel trécselt. Úgy döntöttem, előbb vele váltok egy-két szót. Nem örült, amiért félbeszakítottam a beszélgetésüket, de azért otthagyta a nőt, mikor mondtam, hogy fontos.

–Mit cseszegetsz? – mordult rám. – Nem láttad a köztünk repkedő szikrákat? Ilyen közel voltam ahhoz, hogy…

–Emlékszel még a kirándulásunkra a Frigóban? – vágtam a szavába.

–Úgy nézek ki, mint egy aranyhal? Persze, hogy kicseszettül emlékszem rá. Mi van vele?

– Először Richard Harney-t akartad magaddal vinni.

–Aha, és? – váltott megint flegmára.

– Azt mondta, hogy a lánya szülinapi zsúrjára kell mennie. Azt is mondta, hogy már kihagyta az elsőáldozását, és ha most még ezt is lekési, a neje a kutyaólba fogja zárni.

– És? – kérdezte Vincent unott pofával.

–Richard Harney-nak nincs lánya.

–Nincs?

–Válófélben van.

–Tényleg?

Közelebb hajoltam hozzá.

–Elmondhatod te, hogy mi folyik itt, vagy kifacsarhatom

Richey-ből. Akárhogy is, megfogom tudni.

–Harney nem fog mondani semmit. Annál több esze van.

– De neki kevesebb a vesztenivalója, mint neked. Ha beszél, és én cserébe megesküszöm, hogy mindent tőledhallottam…

Vincent orrlyukai kitágultak.

–Ne baszakodj velem, Algiers!

– Nem fogok. Akkor nem, ha együttműködsz velem. Mondd el, hogy mi volt a szitu, és én az egészet megtartom magamnak. Egy szót se szólok senkinek. A mi kis titkunk marad.

Vincent vett egy nagy levegőt.

–Ha bárkinek is elmondod…

–Nem fogom.

–Ford rendezte így.

–Mit rendezett így?

– Azt mondta, hogy várjam meg, míg lejössz, aztán menjek be utánad. Harney már bent fog várni, és azt válaszolja majd, amit kell, mikor elmondom, amire Ford utasított.

És? –

sürgettem.

– Ford számított rá, hogy meg fogod sajnálni a bolondot, és felajánlod, hogy a helyére állsz. Ha nem tetted volna meg, akkor kifelé menet össze kellett volna balhéznunk, nekem meg vissza kellett volna tépnem hozzád, hogy közöljem, te veszed át a helyét.

– Miért?

–Nem tudom.

–Vincent…

–Nem szarozok, Algiers. Ford se tudta. A Kardinális parancsát követte. Egyikünk sem tudott a barátnődről.

–Nem tudtad, hogy Nicola Hornyak fekszik ott kiterítve?

– horkantam fel kétkedve.

–Soha nem hallottam róla, mielőtt te nem azonosítottad. Ford se.

– De a Kardinális igen.

Vincent vállat vont.

Elléptem tőle, és megköszöntem neki az együttműködést. Erre csak fintorgott, és újra figyelmeztetett, hogy senkinek se áruljam el, amit mondott, majd visszament a titkárnőhöz. Én kerestem egy széket és lerogytam rá.

Tudtam, hogy a Kardinális már a kezdetektől fogva tudott Nicről – az akta bizonyította de soha eszembe sem jutott, hogy direkt azért küldtek oda engem, hogy megtaláljam a testet, hogy ő rendezte úgy a dolgokat, mintha én döntöttem volna.

Eszembe jutottak a sráckoromban tanult kártyatrükkök, és hogy milyen fontos volt bennük a manipulálás.Egy jó bűvész képes úgy manipulálni a nézősereg egyik tagját, hogy a megfelelő kártyalap mellett döntsön, azt a látszatot keltve, mintha ő maga választotta volna. A Frigóba tett utam egy igen kifinomult manipuláció volt, amit a Kardinális rendezett, hogy úgy tűnjön, mintha az egész csak egy hihetetlen véletlen lenne. És amilyen idióta voltam, meg is kajáltam.

Most, hogy már tudtam Vincentről és Richey-ről, muszáj volt elmerengenem azon, hogy Mr. Dorak vajon milyen más trükköket vetett még be velem szemben. Azt feltételeztem, hogy a Kardinális Nic miatt kezdett érdeklődni irántam, de talán éppen fordítva történt a dolog. Bevallotta, hogy azóta szemmel tart, amióta csak beléptem az Osztaghoz. Talán úgy döntött, itt az ideje, hogy felhúzzon, és megnézze, mekkorát ugrom. Lehet, hogy Nicet az ő parancsára ölték meg, és aztán úgy szervezték, hogy én találjam meg? Ha igen, akkor a bolondját járatja velem. Nicola Hornyaknak soha nem szolgáltatnak igazságot, ha a Kardinális írta alá a kivégzési parancsát.

A csütörtök hátralevő részét és a péntek nagyját is a Pártközpontban töltöttem. A harminchat Skylightos osztagost ellenőriztem le, átfésültem az aktáikat terhelő adatok után kutatva, amiből akadt is szép számmal. Tizenkilenc rovásán volt legalább egy gyilkosság, tizenketten sittesek voltak, négyen narkósok, kilencen vagy rehabilitációra jártak vagy már befejezték. Egyikük titkos ügynökként szolgált a KözelKeleten, egy másik ismert anarchista volt, aki erkölcsi válságba került, miután felrobbantott egy gyerekekkel teli iskolát. Hárman régebben homokos prostik voltak, ketten pedig striciként próbáltak érvényesülni. A többségük hazárdjátékos volt, sokat vedelt és bizarr módszerekkel kefélt füvel-fával.

Ám semmi sem kapcsolta őket össze Nickel, Rudi Zieglerrel vagy Paucar Wamival. Rengeteg időt szenteltem a homokos prostiknak és a striciknek, mert arra gondoltam, hogy talán hasonló körökben mozoghattak, mint Nic, de ha így is volt, nem készült róla feljegyzés. Felírtam, hogy váltanom kell majd velük pár szót négyszemközt, de nem volt sürgős. Előbb egy másik halat kellett kifognom. Paucar Wamit.

Senki sem tudta megerősíteni, hogy a városban van, mióta likvidálta Johnny Grace-t, noha több olyan hullára bukkantak, akiken megtalálható volt számos védjegyének egyike-másika. Aznap, pénteken telefonon kérdezősködtem körbe, ami nem volt a legjobb módszer – az emberek mindig többet hajlandóak elárulni élőszóban. Az volt a tervem, hogy a nyomozást szombat délelőtt folytatom az osztagosok magánéletének felderítésével, a nap hátralevő részében pedig az utcákat fogom róni. Ha semmire sem jutok, vasárnap felkeresem Fabiót.

Későn bicikliztem haza, égő szemmel, lüktető halántékkal. Nem szoktam hozzá a rengeteg papírmunkához és a képernyőbámuláshoz. Úgy éreztem magam, mint akit megcsapoltak. Beugrottam Alihoz és vettem egypár bagelt. Képtelen voltam kézbe venni egy könyvet vagy akár csak egy magazint, így egyszerűen benyomtam a bageleket, csináltam magamnak egy meleg limonádét, hogy enyhítsem a lüktetést a fejemben, és bezuhantam az ágyba. Perceken belül már aludtam is.

Csepegésre ébredtem. A halk és egyenletes nesz túl tompa volt ahhoz, hogy akár egy alvó macskát is felébresszen, én azonban hozzá voltam edződve, hogy a legkisebb szokatlan zajra is felriadjak – lépésekre, ajtó-nyikorgásra, nem várt csepegésre.

Tudtam, hogy nem a csapból jön – minden este ellenőriztem, ahogy minden víztakarékossággal törődő, rendes állampolgárnak illene megtennie a globális felmelegedés korában. A fürdőszobám az ágytámlánál húzódó fal túloldalán volt, a konyha pedig tőlem messze, jobbra helyezkedett el a lakásban, ám a csepegés a nappali közepéről hallatszott.

Fürgén felültem, talpamat megtámasztottam az ágy melletti padlórészen. Benyúltam a matrac alá, és kitapogattam, majd megmarkoltam az oda rejtett pisztolyomat. Felálltam és az ajtó felé néztem, aztán nesztelenül elkezdtem arrafelé lopózni, készen arra, hogy bármikor tüzet nyissak.

Fülemet az ajtóhoz nyomtam. Az egyenletes csepegés továbbra is hallatszott, de kizártam a tudatomból, és más zajok után kutattam: ziháló légzés vagy egy szorongó szív dobogása után.

Semmi.

Leoltva hagytam a villanyt és lenyomtam a kilincset, hagyva, hogy az ajtó magától táruljon fel. Elléptem balra, arra az estre, ha valaki lenne a túloldalán arra várva, hogy kirontsak.

De senki sem moccant.

Kiléptem az ajtón, bal kézzel megtámasztva jobbomat, mellyel a fegyvert nyújtottam magam elé.

Senki sem volt ott. A szobát árnyékok szabdalták, de egyetlen gyors pillantással felmértem, hogy üres. Leszámítva a villanykörtéről lelógó valamit a szoba közepén, ahonnan a csepegés hallatszott.

Gyors léptekkel indultam meg felé, jobbra és balra kapkodva a fejem, nem engedtem, hogy az éberségem alábbhagyjon. Ahogy közeledtem a szoba közepe felé, úgy erősödött a csepegés. Ismét arra koncentráltam, hogy kizárjam a tudatomból.

Vagy harminc centire voltam tőle, mikor megálltam. Egy levágott emberi fej tarkóját bámultam. Egy dróton lógott, és lassan forgott körbe.

Ahogy az arca felém fordult, azt hittem, hogy biztos az egyik rémálmom elevenedett meg, és Tom Jeery szellemfeje az. A levegő a torkomon akadt, és feljebb emeltem a fegyverem csövét. Majdnem beleeresztettem az egész tárat, de sikerült úrrá lennem magamon, még mielőtt tüzeltem volna. A fej nem jelentett fenyegetést. Azzal, hogy rálövök, csak a lőszert pazarlom, és elárulom, hogy az értelmetlen pánik a hatalmába kerített.

Lélegzet-visszafojtva néztem, ahogy az arc szembefordul velem. Tudtam, hogy nem lehet a halott apám, de nem tudtam lerázni magamról a félelmet, hogy az ő szelleme jött el, hogy megszidjon, amiért nem törődtem halandó porhüvelyével.

Aztán megpillantottam az arc két oldalán lefelé tekergőző két kígyót, és azonnal megfeledkeztem minden természetfeletti kísértetekről szóló gondolatról. Ez nem egy fantom volt. Ez a város halálos urának szilárd, test nélküli feje volt – Paucar Wamié!

13

T

öbbévnyi kiképzés eredménye tűnt el nyomtalanul egy pillanat alatt. Megdermedtem, a kezem az oldalam mellé hullt, a szemem tágra nyílt. Wami

arca teljesen kitöltötte a látómezőmet. A padlóra csöpögő vér keltette zaj eltömte a hallójárataimat, és süketté tett minden másra. Tőlem akár éghetett is volna a város, akkor se vettem volna észre. Csak a fej létezett, a kinyomott szemek, az orr mellett felhasadt bőr, ahol két, hüvelykujj nagyságú bemélyedés hasította ketté az állat (véső és kalapács? fúró?), ahol a kígyófejeknek találkozniuk kellett volna.

Annyira lekötött a látvány, hogy még az sem jutott eszembe, hogy feltegyem magamban a kérdést, vajon hogy került ide, ki akasztotta fel a körtére, és hogy hol van most ez a valaki.

Egy kéz siklott át a vállam felett, és ujjak ragadtak torkon. Egy másik kéz elsüvített az arcom bal oldala mellett. A középső ujján gyűrűt viselt, amiből egy tízcentis tüske meredt elő. Egyetlen mozdulatot kellett volna tennie vele, hogy a bal szememből csak ragacsos massza maradjon.

– Ülj le! – szólított fel a támadóm, és éreztem, hogy egy szék pereme (csak az lehetett, ami a hálószobai ablaknál állt) mélyed bele a vádlimba. Ha az előttem lógó fej vonásait nem torzította volna el a kín, megesküdtem volna rá, hogy nevet.

A torkomat szorongató kéz visszahúzódott. Kisvártatva ugyanezt tette a gyűrűs kéz is. Csak egy bolond kapott volna a pisztolyához, úgyhogy mozdulatlan maradtam.

–Hol voltál? – kérdeztem, és hányinger kerülgetett, amiért ilyen könnyen elkapott.

–Az ágy alatt – vihogta. – Hát nem onnan bújik elő minden mumus?

Nyilván nem csak pár másodpercig állhattam a szoba közepén megdermedve, ha maradt ideje előbújni, felragadni a széket és átvágni a szobán. Miért nem vettem észre? Még egy szellem is csapott volna valami apró neszt!

–Ki vagy te? – tudakoltam. – És mit akarsz?

–Mindent a maga idejében – felelte, aztán kinyújtotta a kezét, és megbökte a fejet. – Tudod, hogy kié ez?

Nagyot nyeltem.

–Igen.

–Mondd ki a nevét! Hallani akarom.

Megnyaltam a szám. Nem tudtam, hogy mi történt, de együtt kellett működnöm. Bárki volt is ez a pasas, megölte azt az embert, akiről a legtöbben azt állították, hogy nem lehet megölni. Nem lett volna okos félvállról venni.

–Ő Paucar Wami – harákoltam.

– Tényleg? – mintha jól szórakozott volna ezen. Hosszú szünet következett, és csak kevés választott el attól, hogy felpattanjak. Végül sikerült legyűrnöm a késztetést, bár nem volt könnyű.

–Tudod, hogy miért vagyok itt?

A kérdés meglepett. Képtelen voltam válaszolni. Aztán éreztem, hogy valami éles karcolja végig a csupasz hátamat, mire a szavak egyből előtörtek belőlem.

–Nem. Még azt sem tudom, hogy ki vagy. Honnan tudnám, hogy…

–Elég! – veregette meg a jobb vállamat. – Nem azért jöttem, hogy megöljelek.

A keze a látómezőmbe került, és rábökött vele a fejre.

–Eleget gyilkoltam már ma éjszakára.

–Ezt írásba is adnád? – vacogó fogam erőteljesen rácáfolt színlelt virtuskodásomra.

– Vérrel írom le neked, ha óhajtod – tréfálkozott az idegen. – Nehogy eszedbe jusson megfordulni! Ha meglátod az arcom, meg kell, hogy öljelek.

– Ki vagy te? – kérdeztem, ezúttal higgadtan. Nem volt kizárt, hogy csak játszik velem, és esze ágában sincs életben hagyni, de egyelőre nem tűnt a helyzet olyan kétségbeejtőnek, mint eleinte.

–Kérdezd inkább, hogy ki nem vagyok – felelte rejtélyesen.

–Oké. Ki nem vagy?

–Nem vagyok ő – mutatott a kéz ismét a fejre. – Ő pedig nem Paucar Wami. A neve Allegro Jinks… volt.

Összeráncoltam a homlokom, és a vékony drótról lógó arc tetoválásaira meredtem. Pont ilyennek képzeltem Wamit. Elgondolkodva beszélni kezdtem.

– Nem tudlak követni. Ha ő nem…

Ekkor leesett a tantusz és felnyögtem.

Paucar Wami – egész biztosan ő volt a támadóm -felnevetett.

– Látom, már nem kell bemutatkoznom. Remek. Utálom a formaságokat.

–Miért vagy itt? – érdeklődtem. – Mit akarsz tőlem?

– Semmit nem akarok, Al. Szövetségesként jöttem, és a jóindulatom jeleként hoztam el neked ezt a pompás fejet. Postán akartam elküldeni, de aztán arra gondoltam, talán értékelnéd a személyes találkozást.

Éreztem a leheletét a tarkómon, ahogy közelebb hajolt, hogy a fülembe súgjon.

– Kerestél. Kérdezősködtél. Pletykákat indítottál útnak. Azt terjesztetted, hogy én öltem meg a Hornyak-lányt. Ki nem állhatom az ilyen rágalmakat. Szokványos esetben gyorsan véget vetettem volna a hazugságoknak, de nem értettem, miért vagy olyan biztos abban, hogy közöm van az ügyhöz. Kicsit kutakodtam, és kiderült, hogy a lányt többen is együtt látták egy Paucar Wami-hasonmással.

Hasonmással?– majdnem hátranéztem a vállam felett, de aztán eszembe jutott a figyelmeztetés. – Akkor nem te voltál Nickel?

– Soha nem találkoztam Nicola Hornyakkal, még csak nem is hallottam róla, míg a kérdezősködésed fel nem hívta rá a figyelmem.

Éreztem, hogy a teste nekipréselődik a hátamnak. Nem mozdultam, bár erős volt a késztetés, hogy kitérjek az érintése elől. Megsimogatta a halott fejét, megcirógatta a tekergőző kígyókat, egyiket a másik után.

– Ezek a szépségek az enyémek, senki máséi. Senki másnak nincs joga viselni ezeket a kígyókat. Mikor hallottam erről az imposztorról, körbejártam néhány tetkószalont, hogy kiderítsem, ki másolta le őket az engedélyem nélkül. Egy Hu Jün-fen nevű vézna kínai volt a bűnös. Micsoda művész! Kár, hogy meg kellett ölnöm, de meg kellett hogy tanulják a leckét. Hu Jün emlékezett a kígyókra és a kuncsaft nevére, meg hogy egy csinos fehér csaj volt vele.

–Mikor történt ez? – kérdeztem, és kíváncsiságom eloszlatta a félelmem java részét.

– Öt héttel a lány halála előtt. Igen – mondta, még mielőtt kinyithattam volna a szám, hogy kérdezzek –, a lány Nicola Hornyak volt, noha ezt csak akkor tudtam meg, amikor felkerestem Mr. Jinkst. A fickó olyan szívósan titkolta a lány kilétét, ahogy csak tudta, tekintettel a körülményekre, de végül kénytelen volt megosztani velem, bármilyen fájdalmas volt is ez neki.

Allegro Jinks szétzúzott arcára meredtem, és emlékeztettem magam, hogy mindent mondjak el Wa-minak, amit csak tudni akar, abban a másodpercben, amint megkérdi.

–Jinks ölte meg a lányt?

– Nem – sóhajtott fel Wami. – Aznap este a csaj felhívta, és azt mondta neki, hogy maradjon otthon, mert feljön hozzá. Várakozás közben elaludt. Semmit nem hallott a lányról, míg a következő héten be nem került az újságokba.

–Ez volt az ő sztorija?

– Ez volt az igazság– éreztem a hangjából, hogy elmosolyodott. – Az emberek nem hazudnak, mikor kinyomják a szemüket, aztán megdolgozzák a nemi szervüket.

A gondolattól a heréim visszahúzódtak a hasüregembe.

–Tudta, hogy ki ölte meg a lányt? – kérdeztem, kitörölve a megcsonkított Jinks képét a fejemből.

– Nem. Nem tudott semmit a viselt dolgairól. A csaj jó két héttel a tetoválás elkészítése előtt szedte fel. Álnevet mondott neki. Nem árulta el, hogy hol lakik. Kénye-kedve szerint használta.

– Szexre?

–Meg minden másra is. A tetkó a lányötlete volt, ő nem akarta. Olyan feslett és zabolátlan dolgokat művelt vele, hogy belepirulok, ha csak rágondolok. így nyerte meg magának. Még arra is rávette, hogy leborotváltassa a fejét – a pasasnak még göndör fürtjei voltak, mikor találkoztak.

–Elmondta a lány, hogy miért?

–Azt mondta, hogy így szexisebb – kuncogott Wami. – Ami, bátran mondhatom, tényleg igaz.

A tekintetem ismét a kígyókra villant, de most már a borotvált fejre is sikerült összpontosítanom, és észrevettem, hogy vékony sörteréteg borítja. Miközben ezt bámultam, próbáltam összerakni magamban ezt az egész őrületet. Wami ismét megszólalt.

–Ennyi az én sztorim. És mi a tiéd? Van valami ötleted, hogy a barátnőd miért csinálta ezt Allegróval?

– Ismert egy Rudi Ziegler nevű médiumot – feleltem, francot se törődve azzal, hogy bizalmasan kezeljem a személyes információkat. – A lány elvitte hozzá Wamit… Jinkset. Azt mondta róla, hogy ő a démonszeretője. Talán hallott a tetteidről, és arra gondolt, így nézhet ki egy démon.

–Érdekes. Allegro említette, hogy a nőt érdekelték az okkult dolgok. Mit gondolsz, látogassam meg Mr. Zieglert?

–Nem kell. Ártalmatlan vén bolond. Semmi köze nincs a lány halálához.

–Akkor viszont kinek van?

–Nem tudom – nyögtem fel. – Azt hittem, te tetted, míg fel nem bukkantál ezzel – a fej felé intettem.

– Nem te voltál? – kérdezte Wami mintegy mellékesen.

Én?- pislogtam.

–Az aggódás az álcázás egyik legpompásabb formája.

Senki sem fog gyanakodni arra az emberre, aki ennyire elszántan akar igazságot szolgáltatni a lánynak, a hősre, aki ide-oda rohangál, és ész nélkül megvádol mindenkit.

–Nem én öltem meg.

– Engem nem érdekel, hogy te tetted-e vagy sem. Így is, úgy is életben hagylak. De a gyónás csodákat képes művelni az ember lelkével.

–Nem én öltem meg – mondtam, ezúttal kimérten.

–Rendben – sóhajtott fel Wami. – Csak gondoltam, megkérdem.

Éppen csak hallani lehetett, ahogy felállt.

–Akkor hát megyek is.

–Mindössze ezért jöttél? Hogy megmutasd a fejet és mesélj Jinksről?

– És hogy tisztázzam a nevem. Nem mintha szükségem lett volna rá. Sok gyilkosságot tulajdonítanak nekem ebben a városban, és általában nem érdekel, mit gondolnak az emberek. De hallottam a kapcsolatodról a Kardinálissal, és… – elhallgatott, aztán vállat vont (ezt a ruhája zörgéséből gondoltam). – Büszkeségből tettem. Megoldottam a rejtélyt, és meg akartam osztani valakivel.

–Csak a rejtély egy részét oldottad meg – emlékeztettem.

– Nem találtad meg Nic gyilkosát.

– Az engem nem is érdekel. Tudni akartam, hogy ki utánoz engem és miért. Ha a Hornyak lány élne, őt is meglátogatnám, és megkérdezném, miért ragaszkodott az átfazonírozáshoz, de még nekemsem sikerült soha kicsikarni a holtak titkait.

– Hogy bízhatnék meg benned? Lehet, hogy magad vetted rá Jinkset a tetoválásra, hogy megtévessz mindenkit.

–Miért tettem volna?

– Hogy abbahagyjam a szimatolást körülötted. Wami hangosan felnevetett.

– Mondtam, hogy érdekelsz, Al Jeery. Egy percig sem bosszantott a kérdezősködésed. Ha így lett volna, ugyanoda küldtelek volna, mint ahová Allegro Jinkset. Továbbra is kérdezősködhetsz utánam, ha akarod, bár azért nem ajánlanám.

– És mi van Jinksszel? – kérdeztem, inkább érzékelve, mint hallva, hogy Wami elindul kifelé. – Nem viszed magaddal?

–Al – kuncogta –,

én

megszabadultam a testtől. Úgy tisztességes, hogy te gondoskodsz a fejről.

– De ha elkapnak vele…

–Nem fognak.

A hálószobám ablaka kinyílt, és halk nyikorgást hallottam, ahogy Wami kibújt rajta. A hátsó tűzlétra már évekkel ezelőtt leszakadt. Csak a falon mászhatott fel, mint valami denevér.

– Számolj ötvenig! – szólt még vissza. – És Al?

–Igen?

–Lassan számolj!

Aztán eltűnt, én pedig elkezdtem életem leglassabb számolását.

Sorra vettem Wami állításait. Mire készülhetett Nic Allegro Jinksszel? Miért kellett ez a megtévesztés? Csak egy játék volt, és azért formálta a híres sorozatgyilkos képére a szeretőjét, hogy egy jót borzongjon? Vagy valaki más beszélte rá erre a lányt?

Félredobtam a kérdéseimet, és a legsürgetőbb problémára összpontosítottam – a fejre. Gyorsan meg kellett szabadulnom tőle. Lehet, hogy Paucar Wami gondtalanul fütyörészve sétálgathat fejekkel a kezében, de ha engem meglátnak vele, akkor cseszhetem. Akadtak olyanok – például Howard Kett –, akik szíves-örömest bekasztliztak volna jó hosszú időre, és ez igazán remek alkalom lenne a számukra. Azt sem zárhattam ki, hogy Wami épp erre pályázott.

Levágtam a fejet – a drótra kötött csomókat túl sokáig tartott volna kibogozni –, és beledugtam egy műanyag zacskóba, ráhúztam egy párnahuzatot, majd az egész csomagot egy fekete zsákba pakoltam, és szorosan összehúztam a száját. A vér nagy részét gyorsan feltöröltem egy felmosóronggyal, és kicsavartam a mosogatóba. Majd később tisztességesen öszszetakarítok. A fej eltüntetése volt az első számú feladat.

Sötét ruhát vettem, megfogtam a zsákot, és leóvakodtam a lépcsőn. A bringámon nem volt csomagtartó, így egy kézzel fogtam a kormányt, a másikkal meg a zsákot markoltam a csomó fölött, készen arra, hogy bármikor elhajítsam.

Gond nélkül megérkeztem a Frigóba. Miközben beütöttem a biztonsági kódot, biztosra vettem, hogy nemsokára egy halom zsaru ugrik elő a semmiből, de nem így történt. Mikor az ajtó bezárult mögöttem, nekidőltem a legközelebbi falnak, és fújtam egy nagyot, először éreztem biztonságban magam azóta, hogy felébredtem a csepegésre.

Egy hivatalnok segített becsekkolni a fejet. Még a szemöldökét sem húzta feljebb, mikor ledobtam a zsákot a pultra, és közöltem vele, hogy szeretném letétbe helyezni.

–Szüksége van egy dobozra vagy egy urnára? – tudakolta udvariasan.

– Maga ugrat?

–Nem, uram. A döntés a magáé.

Azt feleltem, hogy egy doboz pompás lenne. Mikor részletesen kérdezgetni kezdett a tetemről, azt válaszoltam, hogy inkább nem mondanék semmit. Valamit bepötyögött a számítógépbe, aztán megfordította a képernyőt, és elém tolta a billentyűzetet.

– Van hozzáférési kódja, uram?

Megráztam a fejem.

–Akkor kérem, gépelje be a nevét és a beosztását, majd nyomja meg az entert.

–Nem akarom megadni a nevem.

– Értem, uram. Nem fogom látni a nevét, csak a beosztását. Erre mindenképpen szükségem van ahhoz, hogy ellenőrizzem, van-e jogosultsága.

Úgy tettem, ahogy kérte, de addig nem fordítottam vissza a képernyőt felé, míg azt nem láttam, hogy a nevem eltűnik, és felváltja egy sor kódszám. A hivatalnok ellenőrizte az adatokat, bólintott, majd a kezembe nyomott egy rövid formanyomtatványt és egy borítékot.

–Kérem, adja meg az elhunyt nevét és minden olyan részletet, amit szeretne. Kor, cím, ismert rokonok stb.

–Muszáj?

– Attól tartok, igen, uram. Magának kék jogosultsága van, és ahhoz kell a formanyomtatvány. Elzárásra kerül majd, ahol senki nem fogja látni, csak a Kardinális közvetlen parancsára lehet majd hozzányúlni.

– És az enyémre.

Erre a fejét rázta.

–Nem, uram. Csak a Kardináliséra.

–Úgy érti, hogy amint ezt itt leadtam, nem kaphatom vissza vagy nem ellenőrizhetem le?

– A zsákkal bármit tehet, uram, tetszése szerint hozhatja, viheti. A formanyomtatványhoz nem nyúlhat. Az a Kardinális tulajdona.

–Hova kerül?

– Nem mondhatom meg. De megnyugtathatom, hogy csak a Kardinális férhet hozzá, vagy valaki olyan, aki az ő felhatalmazásával bír.

– Nem kell feltüntetnem rajta a nevemet?

–Nem, uram.

–Mi van akkor, ha kitalálok egy nevet ennek a…? – megráztam a zsákot.

A hivatalnok elmosolyodott.

–Nyugodtan hazudhat a Kardinálisnak, ha akar, uram.

Mogorván rámeredtem, aztán lefirkantottam Allegro Jinks nevét. Mivel semmit mást nem tudtam a fickóról, a formanyomtatvány többi részét üresen hagytam, aztán leragasztottam és visszaadtam a hivatalnoknak.

– Nem akarom, hogy kivegyék a tárgyat a zsákból.

–Rendben, uram.

–Hogy tudom visszakérni, ha azt szeretném?

–Amint végeztem a bevitellel, adok egy cédulát. Rajta lesz a doboz száma.

– Én leszek az egyetlen, aki ismeri a számot?

Erre vállat vont.

– Készítünk egy bejegyzést, miszerint a doboz foglalt, de ez lesz az összes információ, ami szerepelni fog az adatbázisban.

Már el akartam indulni, mikor hirtelen eszembe jutott valami. Csak Wami és én tudtuk, hogy mi történt Jinksszel. Ha Nicet valaki más bízta meg azzal, hogy győzze meg Jinkset az átalakításról, akkor lehet, hogy az illető keresni fogja a hiányzó bábuját.

– Lehet neveket felcímkézni? – tudakoltam. – Van arra lehetőség, hogy értesítsenek róla, ha valaki egy bizonyos nevet keres?

A hivatalnok bólintott.

–Akiknek van hozzá jogosultságuk, azoknak igen.

–Nekem van?

–Feltétlenül, uram.

–Akkor csináljuk!

Felnyitott egy új ablakot, és ismét átadta nekem a billentyűzetet.

– Felülre gépelje be a nevet! Jelölje meg, majd adja hozzá a sajátját, és hogy szeretné, ha értesítenék. Ha bárki felkeres minket, és rákeres a rendszerünkben az illetőre, értesíteni fogjuk magát.

–Mi van akkor, ha nem adja meg a nevét?

–Akkor egyszerűen csak arról fogjuk értesíteni magát, hogy valaki érdeklődött.

–Van rá bármi esély, hogy eközben a hulla neve összefüggésbe kerüljön az enyémmel?

–Nincs, uram. Kivéve akkor, ha a Kardinális felhatalmazást ad a magára vonatkozó információk kiadására.

Begépeltem a két nevet és a számomat, lenyomtam az entert, és végignéztem, ahogy az információk egy sípolás kíséretében eltűnnek. Néhány másodperc múlva már végeztem is. A tisztviselő a kezembe nyomott egy papírcetlit, a zsák pedig egy tálcára került, hogy hamarosan eltűnjön, és egy dobozba kerüljön. Elhagytam a Frigót, hazatekertem, és nekiálltam feltörölni a vért.

14

H

a Wami az igazat mondta – és azt mondta, mert könnyebb lett volna megölnie, mint hazudnia nekem –, akkor egy új első számú gyanúsítottat

kellett keresnem. Kiábrándító volt újra elölről kezdeni mindent, de egyben meg is könnyebbültem, hogy ő kikerült a képből. Ráadásul végtelenül jót tett az önbizalmamnak – ha képes voltam túlélni egy összeütközést Paucar Wamival, akkor úgy képzeltem, szinte bármit túlélhetek.

A szombatot azzal töltöttem, hogy kapcsolatot kerestem Allegro Jinks és a Skylightos osztagosok között. Jinkset jó párszor letartóztatták, és a börtönbüntetések egészen a gyerekkoráig nyúltak vissza: négy évet ült fiatalkorúként, és mire tizennyolc lett, már nyolc évet töltött a rács mögött. Rákattant a krekkre, és üzletelt is vele, mikor kevés lett a lóvéja. Több bandának is a tagja volt, más-más időkben, de mióta két fivérét is beköpte, hogy enyhítsenek a büntetésén, távol tartotta magát tőlük.

Meglepően kevés erőszakos cselekmény kötődött a nevéhez. Jinks gyáva volt. Amikor csak lehetett, kitért a harc elől. Lenyúlta a nőit – már azt a keveset, akit össze tudott szedni de soha nem verte meg őket. Soha nem ölt meg senkit, bár hencegett vele. Talán Nicet is a dicsekvése vezette meg. Talán azt hitte, hogy felizgatja, ha lefeküdhet egy gyilkossal, és amikor rájött az igazságra, átalakította Paucar Wamivá abban a reményben, hogy a gyilkos ki fogja tölteni sötét szenvedélyét a hasonmásán.

Semmilyen közvetlen kapcsolatot nem találtam Jinks és az osztagosok között. Az egyikük alig pár tömbnyire lakott onnan, ahol Jinks meghúzta magát azután, hogy letöltötte az utolsó börtönbüntetését. Másik hat a szomszédságában nőtt fel, így sráckorukban ismerhették. Újabb három – akik közül az egyik homoszexuális prosti volt, ami ígéretes nyomnak tűnt – vele egy időben és egy helyen ült a sitten.

Tudattam mindezt Frankkel, mielőtt felkerestem volna a börtöntöltelékeket. Ketten szolgálatban voltak a Skylightban, a harmadik otthon volt. Frank mindhármat behívatta a Pártközpontba, én pedig egymás után, négyszemközt leültem velük, és kifaggattam őket a múltjukról, Nic Hornyakról és Allegro Jinksről.

Egyikük sem ismerte személyesen Nicet, noha mindegyikük hallotta már a nevét a Skylightos balhét követően. A meleg prosti emlékezett Jinksre a börtönből. Elmondta, hogy párszor vett tőle füvet – Jinksnek sikerült becsempésznie és elrejtenie valamennyit, amiből egy ideig tisztes hasznot húzott, míg végül el nem füstölte a maradékot –, de a kapcsolatuk ennél messzebb nem terjedt.

Egyikük sem tudta, hogy Jinks mostanában mivel foglalkozott, hogy hol lakott vagy, hogy mi lett belőle. Úgy tűnt, az igazat mondják, így kihúztam őket a listámról, és más irányba indultam tovább.

Priscilla felhívott szombaton, késő este. Sokáig beszélgettünk. Most, hogy már tudtam róla az igazat, jobban megnyílt. Kötetlenül beszélt Nicről és a tréfáiról. Megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e listát készíteni Nic szeretőiről. Nem ment bele, de azt mondta, bemutat a barátaiknak, a munkatársaiknak és az ügyfeleiknek. Azt is megígérte, hogy kapcsolatba lép Nic régi lovagjaival, és megkérdezi, akarnak-e beszélni velem. Abban egyeztünk meg, hogy délelőtt kezdünk.

–Ne túl korán – kuncogott. – Szombat este b-u-l-i-z-o-m. Míg Priscilla elment bulizni, én visszatértem a papírjaimhoz – kupacokban álltak a padlón –, és átfésültem őket nyomokat keresve, amelyek elvezethetnek a gyilkoshoz.

Nic barátai érthetően nem voltak oda, hogy a magánügyeikről beszéljenek, és ha egyedül lettem volna, semmire sem jutok velük. De Priscilla addig édelgett, míg rá nem vette őket, hogy megnyíljanak. Viszont így sem tudtunk meg semmit. Néhányan nemrég együtt buliztak Nickel, de egyikük se látta vagy hallott róla a gyilkosság éjszakáján. Nem tudtak egyetlen olyan veszélyes kuncsaftról sem, akivel öszszeakadt volna. Senki sem ismerte az Allegro Jinks nevet.

Néhányan megemlítették, hogy Nicet érdekelte az okkultizmus. Egy kamasz srác, akinek úgy ki volt lyuggatva a karja, mintha varrat lenne rajta, egyszer látta Nicet az egyik sikátorban, amint egy papírzacskó fölé görnyed. Az arca úgy ki volt festve, mint az indiánoké a moziban. Vagy az afrikaiaké. Azoké, akik a hadiösvényen járnak, vagy mi a francon, mondta. Tekergőző vonalakat, köröket, háromszögeket, meg efféle szarokat látott rajta. A lány meztelenül, magában motyogva tántorgott ide-oda, a zacskót az arcába tolta, és nagyokat szívott belőle. Kis idő elteltével bedobta egy kukába, és elimbolygott. A srác meg belelesett a zacskóba.

– Egy döglött patkány volt benne! – sipította. – A papírt átáztatta az állat vére. Ezt szagolgatta a csaj. Azóta nagy ívben elkerültem.

Az egyik barátnője azt mesélte, hogy Nicola megpróbálta felkelteni az érdeklődését a fekete mágia iránt.

– Mindig noszogatott, hogy olvassak el mindenféle hátborzongató könyveket – fóliánsokat, ahogy ő nevezte őket. Párba belenéztem, Rút, iszonytató dolgok voltak bennük. Döglött állatok, rikító maszkok fotói, meg holtakat feltámasztó varázsigék.

Megkérdeztem tőle, hogy Nic nem hívta-e el soha spiritiszta szeánszra.

– Párszor.

–Kihez?

–Valami Ziegler nevű pasashoz.

Rudi.

Akadtak még páran hasonló sztorikkal. Szinte mindenki tudott arról, hogy Nic állítása szerint kacérkodott a boszorkánysággal, a varázslattal, a fekete mágiával, meg „az efféle szarságokkal”. Úgy határoztam, talán több figyelmet kellene szentelnem az emberáldozat-elméletnek.

Kedden felhívtam Ellent és megkérdeztem, hogy áll Zieglerrel. Nem volt boldog, hogy hall felőlem.

–Mondtam, hogy hívlak, amint van valami beszámolnivalóm – csattant fel.

– Tudom, csak éppen…

–Ne erőszakoskodj!

–Én nem…

–Ha még egyszer felhívsz, lőttek az alkunak.

Azzal lecsapta.

Élveztem a Priscillával töltött pár napot. Ragaszkodott hozzá, hogy egymásba karolva sétálgassunk, és kellemes szokásává vált, hogy a vállamra hajtotta a fejét, és halkan mormogott valamit, amit alig értettem. Soha nem közeledtem hozzá, de rengetegszer elképzeltem, ahogy ágyba bújunk, és mikor nem figyelt, rendszeresen levetkőztettem a tekintetemmel.

Kedd este azt mondta, hogy mostantól nélküle kell boldoguljak a hétvégéig. Eddig elhanyagolta a munkáját a szépségszalonban, de nem jelenthet beteget a végtelenségig. Meghívott, hogy pénteken, munka után találkozzam pár barátjával. Azt feleltem, hogy átgondolom a dolgot és maradjunk kapcsolatban. Csókkal, egy afféle testvéri puszival búcsúzott tőlem. Semmi romantikus vagy sokat ígérő nem volt benne, de az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy erről ábrándoztam.

Szerdán ismét bele akartam vetni magam a papírmunkába – kapcsolatot kerestem Ziegler, Jinks és az osztagosok között –, de mikor végignéztem az aktákon és kitüremkedő beleiken, a fejemben átkattant egy kapcsoló. Közel két hete tömtem tele a fejemet profilokkal, elméletekkel, tényekkel és számokkal. Szükségem volt egy kis lazításra. És mivel a saját magam főnöke voltam, engedélyeztem is magamnak.

Elbicikliztem reggelizni a Shankarba, hogy végre egy rendes étkezéssel készüljek fel a napra. Egyedül ettem, nem akartam, hogy bárki is lefoglaljon a pihenőnapomon. Ezután hosszú sétára indultam a folyóparton, és két órán át bandukoltam komótosan. A látvány nem volt valami nagy szám, de jólesett a vízen úszó hajókat bámulni. Mindig is ábrándoztam egy saját hajóról. Ha megfejtem az ügyet, talán afféle jutalomként kérek a Kardinálistól egy jachtot, meg pár hónap szabadságot, hogy fel s alá hajózgassak a part mentén.

Tikkasztó nap volt, és a séta végére fürödtem az izzadságban. Elindultam hazafelé, hogy lezuhanyozzam, de ekkor jobb ötletem támadt: kerestem egy uszodát, és úsztam egyet. Negyven hosszt nyomtam le, rendszeres időközönként úszásnemet váltva. Mire kijöttem, úgy éreztem magam, akár egy hal.

Utána felkerestem a Pingvinkarom nevezetű bárt.

Csendes gyógygödör volt, semmi zene, tévé vagy bármi sallang. Csak alkohol, egy söntéspult, meg rengeteg szék. Rendeltem egy csésze kávét, és néztem, ahogy pár hatvan körüli pasas dartsozik. Elcsevegtem velük a gyerekeikről, hogy hol dolgoztak a nyugdíj előtt, és hogy mivel töltik mostanában a napjaikat.

Majd nyakamba vettem a várost, céltalanul kószáltam, elvegyültem a késő esti tömegben. Bekukkantottam egy éjjelnappal nyitva tartó könyvesboltba, és kiválasztottam egy izgalmas James Ellroy-regényt. Ismét leballagtam a folyóhoz, és most a kivilágított és részeg mulatozókkal teli hajókat kezdtem bámulni. Elköltöttem egy kései vacsorát a Feketeszakáll Gályája névre keresztelt, kalózos tematikájú étteremben. Egy körül értem haza és lefeküdtem.

Annyira élveztem a pihenést, hogy kivettem a csütörtököt is. Sajna a második pihenőnapom elég kurtára sikeredett, mert ahogy belekezdtem az Ellroy-regénybe, a mobiltelefonom berregni kezdett.

– Mi van? – mordultam bele a készülékbe.

–Mr. Jeery?

Női hang volt. Ismeretlen.

–Aha.

– A nevem Monica Hope. A Frigóban dolgozom. Azt kérte, hogy értesítsük, amennyiben valaki érdeklődik Allegro Jinks iránt.

A szívem gyorsabban kezdett verni.

–Igen.

–Volt itt valaki.

Felkaptam egy tollat.

–Meghagyta a nevét?

–Igen, uram. Telitalálat!

A fickót Breton Furstnek hívták, és egyike volt a Skylightot őrző osztagosoknak Nic meggyilkolásának az éjjelén. A csapat egyik tisztább arca, sosem volt börtönben, nem voltak illegális ügyletei, tizenkilenc éves kora óta nős, három gyereke van, megbízható.

Nem kértem engedélyt Franktől, hogy kikérdezzem – ha így teszek, beszélnem kellett volna neki Jinksről, de ezt inkább megtartottam magamnak és Furstnek. A Pártközpontban lekérdeztem, hogy merre jár éppen, és megtudtam, hogy épp otthon van nappali eltávon. Megkaptam a címét, és átrobogtam a városon.

Az utcán volt, mikor megérkeztem és éppen egy piknikes kosarat pakolt a kocsija hátuljába. A két idősebb sráca – egy kisfiú és egy kislány – a hátsó ülésen ültek, a fejtámlákra támaszkodva figyelték apjuk ténykedését. Megjelent a felesége is, nyomában a legkisebb kölyökkel, és megkérdezte, hogy mindent kihoztak-e. Furst igennel felelt, mire a nő bezárta az ajtót és elindult a kocsihoz.

– Mr. Furst! Breton! – kiabáltam oda, miközben bringámat egy falhoz támasztottam, és sietve elindultam feléjük. A férfi gyanakodva mért végig, jobbjával a pisztolya felé nyúlt, amit egyből kiszúrtam az oldalán. Elmosolyodtam és felmutattam az üres kezemet. Én felismertem az aktájában látott fényképekről, de ő engem nem.

– Segíthetek? – tudakolta. A felesége megállt a járdán, és beadott egy zsákot a hátul ülő gyerkőcöknek. A legkisebb elindult az apukája felé.

– A nevem Al Jeery. Fel kell…

–Hallottam már rólad. A Pártközpontban dolgozol, igaz?

–Pontosan. Beszélnem kell veled.

Összeráncolta a homlokát, és a nejére meg a gyerekekre nézett.

– Nem várhat?

–Allegro Jinksről van szó.

Erre kedvetlenség kúszott az arcára, és körülnézett. Nem sokkal odébb egy idős úriember mosta az autóját. A szemben levő járdán egy háziasszony tolta a babakocsiját, nyomában egy másik gyerek haladt.

– Csak azért jöttél, hogy beszélgessünk?

Furst idegesnek tűnt.

–Csak ezért.

Felsóhajtott.

–Nem hiszem, hogy segíthetek, de menjünk be! Csak előbb hadd…

Megfordult, hogy megmondja az asszonynak, hogy később indulnak, mikor megtántorodott és tett néhány lépést hátrafelé. Azt hittem, elvesztette valamitől az egyensúlyát, de aztán megpillantottam az egyre terebélyesedő piros foltot az inge elején. A keze rángásából láttam, hogy a haláltusája vette épp kezdetét, nem pedig az egyensúlyát próbálja sikertelenül visszanyerni.

– Breton? – förmedt rá éles hangon a felesége. Elindult felé, hogy megtámassza, de a férfi még azelőtt elesett, hogy a nő a közelébe érhetett volna.

– Breton! – sikoltotta és futni kezdett. Újabb sikolyra nyitotta a száját. De mielőtt kiereszthette volna, egy újabb lövedék húspéppé darálta a torkát. A nő térdre rogyott, és a halott férjéhez mászott.

– Vissza! – bömböltem. Bármennyire is ledöbbentem, a fegyverem addigra már a kezemben volt, és célba vettem az út túloldalán álló házak sorát. De a gyilkos túl gyorsan csapott le. Nem sikerült kiszúrnom a rejtekhelyét.

– Mrs. Furst! Ne jöjjön…

A feje búbja vér- és hajfelhővé robbant, és az asszony arc

cal a földre zuhant. A hátsó ülésen ülő két srác torkaszakadtából sikoltozni kezdett. A kislány a kocsiablakot kezdte püfölni és azt kiabálta:

–Mami! Mami!

A kisfiú vadul rugdosta az ajtót, amit nyilván a gyerekzár miatt nem tudott kinyitni.

–Bukjatok le! – ordítottam. – Húzzátok le a kibaszott fejeteket!

Nem hallgattak rám. A kisfiú hagyta a zárat, és nekiállt inkább letekerni az ablakot. Félig már lehúzta, mikor a melle vörös csontszilánkok erdejévé változott. A fejét hátralökte a becsapódás, nagy erővel nekiütődött a tetőnek – nem mintha még számított volna –, aztán a fiú előrehanyatlott.

Kiszúrtam az orvlövészt – második ház balra, második emeleti ablak –, és tüzeltem. Csakhogy én az utcán voltam egy pisztollyal, ő meg a magasban egy puskával. Jobb lett volna, ha nem pocsékolom a lőszert.

A kocsi hátsó szélvédőjének üvege beterítette a kislányt. Felsikoltott a fájdalomtól, és eltakarta a kezével az arcát. Eltűnt a szemem elől, és pár másodpercig azt hittem, hogy ott is marad, biztonságban. De aztán mégis felpattant, mint egy jancsibohóc, és a szeméről kezdett kiabálni, segítségért esdekelt, az anyukáját hívta. Két halk cuppanás hallatszott – mint mikor a nedves ajkak szétválnak – és nem sikoltott többet.

Eddigre már fél térdre rogytam, megtámasztottam a pisztolyomat, és a célpontra összpontosítottam. Eltaláltam az ablakot – ami nem volt kis teljesítmény onnan, ahonnan lőttem

– mire az orvlövész visszahúzódott. Tekintetem a legkisebb Furst-gyerekre villant, az egyetlen túlélőre. A fiúcska az apja mellett guggolt, a véres ingét ráncigálta bömbölve. Még túl kicsi volt, hogy felfogja, mi történt, de ahhoz már elég nagy, hogy értse, valami komoly baj van.

Ebben a pozícióban kellett volna maradnom vagy lebuknom a kocsi mögé, de hogy hagyhattam volna ott a gyereket a nyílt terepen, kiszolgáltatva egy olyan gyilkos irgalmának, aki még csak hírből sem ismerte a fogalmat?

Miközben azért imádkoztam, hogy az orvlövész ne foglalja el ismét a pozícióját, rávetődtem a gyerekre. Bal kézzel megragadtam, felkaptam a földről, és megperdültem.

Egy lövedék súrolta végig a jobb karomat. Vörös permet csapott az arcomba. Nem engedtem le a pisztolyomat, bár így, hogy átmenetileg megvakultam, semmi hasznát nem vettem. Megbotlottam, ahogy a gyerek súlya elrántott. Seggre ültem, nevetségesen könnyű célpontot nyújtva. A mellem felé kezdtem húzni a kisfiút, azt tervezve, hogy megfordulok és testemmel védem, hogy legalább egyikünk megússza. De mielőtt meghozhattam volna a végső áldozatot, a gyerek arca vérvörös robbanásban freccsent szét, én pedig belebámultam egy lidércnyomásos vér-, csont- és agyvelőmassza közepébe.

A fiúcskával a karjaimban leengedtem a pisztolyom, és vártam, hogy a gyilkos bevégezze a munkáját. Teltek-múltak a másodpercek. Azt hittem, hogy csak újratölt, de végül, ahogy a döbbent szomszédok kióvakodtak a házaikból, felfogtam, hogy aznapra már befejezte. Engem megkímélt.

Ahogy vérrel telifröcskölt szememet körbejártattam az élettelen testek garmadáján, nem sok hálát éreztem emiatt. Egy ekkora tragédia árnyékában csak a legcinikusabbak lettek volna képesek erre, mint mikor Isten futni hagyta ugyan Lótot, de a feleségét sóbálvánnyá változtatta, pusztán azért, mert hátrafordult.

Addig nem voltam hajlandó elengedni a kisfiút, míg a mentő ki nem ért. Csak ültem a kihűlő vértócsában, és finoman ringattam előre-hátra, ügyet sem vetve a karomban érzett fájdalomra, mit sem törődve a körülöttem összeverődött tömeggel. Csak magam elé meredve bámultam a semmit.

A tetthelyre érkező első zsaruk óvatosan közelítettek meg, a pisztolyomat figyelték és azt kiabálták, hogy rúgjam odébb. Egy öregember – az, aki éppen a kocsiját mosta, mikor kezdetét vette az őrület – odalépett hozzájuk, és elmondta nekik, hogy mi történt: hogy megsebesültem, mikor megpróbáltam megmenteni a gyereket. Erre megnyugodtak, és leeresztették a fegyverüket. Az egyikük megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mire bólintottam. Majd hogy nem akarom-e elengedni a gyereket. Erre megráztam a fejem.

Mikor végül átadtam a fiút – a kicsiny testet egy gurulós hordágyra tették, ráterítettek egy lepedőt és odébb tolták –, egy doki guggolt le mellém, és ellátta a karsebemet. Apró karcolás volt. Semmi olyan, amit egy kötözés és pár napi pihenés ne tudna helyrehozni. Az illetékes tiszt megbizonyosodott róla, hogy nincs szükségem rá, hogy kórházba szállítsanak, aztán betuszkolt az egyik járőrkocsi hátsó ülésére, és bekísért a helyi őrsre, hogy kikérdezzen.

Szelíden bántak velem, a sokk miatt elnézőek voltak, és megkérdezték, kérek-e valamit, akarok-e inni vagy enni, esetleg ügyvédet hívni. Minden kérdésükre nemmel feleltem, és azt mondtam, hogy csak szeretném elmondani az én verziómat az ügyről, hogy aztán hazamehessek.

Három zsaru vezette a kihallgatást (bármilyen udvariasak voltak, mégis csak az volt). Egyikük egyenruhában volt, a másik öltönyben, a harmadik hétköznapi cuccban. Elmondták a nevüket, de nekem könnyebben ment a ruházatuk alapján történő azonosítás. Az egyenruhás egy igazi seggfej volt, és bár ügyelt rá, hogy ne nyaggasson, ő volt hármuk közül a legkevésbé szimpatikus. Felírták az adataimat, a nevemet, a címemet, a foglalkozásomat. Hegyezni kezdték a fülüket, mikor meghallották, hogy az Osztagban szolgálok. Láttam, ahogy Egyenruhás szeme összeszűkült.

–Van engedélye a pisztolyra? – érdeklődött, noha a kialakításából láthatta volna, hogy az Osztag szabványfegyvere.

–Igen.

–Breton Furst is az Osztagban szolgált, nem? – tudakolta Hétköznapi.

– Igen.

–Jó barátok voltak?

–Még sosem láttam korábban.

Egymásra pillantottak, aztán Hétköznapi odabólintott Egyenruhásnak.

–És mit keresett a házánál? – bukott ki Egyenruhásból.

Gyorsan kellett, hogy forogjon az agyam, ha egy hihetőnek tűnő hazugsággal akartam előállni. Nem volt könnyű azután, amin keresztülmentem.

– Breton a Skylightban dolgozik… dolgozott. Én a Pártközpontban vagyok, de gondolkodtam a váltáson. Megpróbáltam kiokoskodni, hogy jót tenne-e a karrieremnek, ha átmennék a Skylightba vagy sem. Az egyik barátom javasolta, hogy próbálkozzam meg Bretonnal – ő már vagy hat éve dolgozott a Skylightban, így ha valaki ismeri a dörgést, az ő. Ma felhívtam. Azt mondta, piknikezni megy, de nem bánja, ha vele tartok, és egy hot dog meg sör mellett megbeszéljük a munkát is.

–Sokat iszik? – kérdezte Egyenruhás.

– Mostanában absztinens vagyok, de ezt Furst nem tudta. Mint mondtam, korábban még nem találkoztunk.

–Folytassa! – bátorított szelíden az öltönyös hekus.

– Ezenkívül nincs túl sok mondandóm. Megérkeztem, köszönni akartam neki, aztán a következő, amire emlékszem…

– az ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon, utánozva a mesterlövész hangtompítója által lefojtott golyózápor hangját.

– Nem látta a gyilkost?

–Azt láttam, hogy hol van, de belőle semmit.

–Van ötlete, hogy ki akarhatta hazavágni Fursté-ket? – kérdezte Egyenruhás.

–Nincs – hazudtam arcátlanul.

– Nem lehet, hogy az orvlövész magáravadászott? – tette fel a kérdést Egyenruhás, de még a kollégáit is zavarba hozta ezzel.

– De igen – feleltem zord mosollyal. – Viszont akkor elég pocsék lövész lehetett. A gellert kapott lövedékei miatt meghalt öt másik ember.

– Nyilván ugyanaz a gumilövedék lehetett, ami megölte Kennedyt – vihogott a hétköznapi öltözetű zsernyák, aztán bűnbánó arcot vágott, mikor Egyenruhás felé fordult.

Még órákig folytatták ugyanezen a vágányon haladva. Mikor belátták, hogy nem szednek ki belőlem semmit, vagy esetleg elhitték, hogy tényleg ártatlan vagyok, elengedtek. Időközben új ruhákat is kaptam, és megengedték, hogy lezuhanyozzam. Hallottam odakint a híreket követelő riporterek handabandázását. Éppen a zoknimat húztam fel, mikor az öltözőbe belépett az öltönyös zsaru, és megkérdezte, hogy ki akarok-e állni a nyilvánosság elé. Határozott nemmel feleltem.

– Mi van a nevemmel? – kérdeztem. – Kiadták?

–Nem, de valószínűleg kiszivárog.

–Nincs rá mód, hogy meggátolják?

Vállat vont.

– Mi biztosan nem fogjuk tudni elhallgattatni a sajtót, de talán a maga kollégái igen. A Kardinális jobban hozzá van edződve a botrányok eltussolásához, mint mi.

–Mi lesz, miután elmegyek? Tetszésem szerint mehetek bárhová?

– Persze. Pár hétig azért maradjon a közelben, arra az esetre, ha érintkezésbe kellene lépnünk magával, de kétlem, hogy ismét hallani fog rólunk, hacsak nem csípjük el az elkövetőt.

– Gondolja, hogy elkapják?

Erre felhorkant.

Mikor készen álltam a távozásra, közölte, hogy vár rám valaki, aki hazakísér. Az Osztag egyik emberére számítottam, de Bill volt az.

–Tasso felhívott és elmesélte. Arra gondolt, jobb lenne, ha én szednélek fel, mint valamelyik ottani fickó.

Halványan elmosolyodtam.

–Igaza volt. Gondolom, neked kell köszönetet mondjak a ruhákért is.

– Útközben vettem őket. Hozzád menjünk vagy hozzám?

–Hozzád. Képtelen lennék elviselni most az otthonom.

–Adj egy percet, hogy ezt elrendezzem!

Bill megmondta az illetékes közegeknek, hogy hova visz, és megadta a számát, ha érintkezésbe akarnának lépni velem, majd megkérte őket, hogy tudassák vele, ha valami nyomra bukkannának. Néhányan ismerték őt, úgyhogy pár percig elcsevegett velük. De amilyen hamar az udvariasság csak engedte, kimentette magát, kivitt az egyik oldalbejáraton, betuszkolt a kocsija hátsó ülésére, és elindultunk hazafelé. A harmadik kanyar után megkértem, kapcsolja be a rádiót, és az út hátralevő részét azzal töltöttem, hogy némán hallgattam valami populáris adót, és a kisfiúra gondoltam, hogy milyen könnyűnek éreztem az élettelen testét a karomban.

Bill egy omladozó, öreg házban élt a kertvárosban. Lepusztult hely volt, de igazi családi fészek, és ő imádta. Míg ő leparkolt, én bementem. Mialatt rá vártam, a tekintetem végigkalandozott az előszoba számos könyvespolcán. Bill igazi bibliofil volt. Több ezer könyve volt, ritka első kiadások, akadtak több száz évesek is, sok a szerzőjük szignójával. Kisebb vagyont költött a hobbijára. Dickenstől, Hemingwaytől és Faulknertől – három kedvenc írójától – szinte minden megvolt, és mesés gyűjteménnyel büszkélkedhetett detektívregényekből is.

Bill gondosan felhalmozta a könyveket a ház számtalan könyvespolcán. Értékesek voltak ugyan, de nem hitt abban, hogy el kellene zárnia őket. Jobb szerette a keze ügyében tudni a köteteket. Elolvasta és újraolvasta őket, még a könyvek sarkait is behajtotta, hogy megjelölje, hol tart. A könyvtárosok és a hasonló megszállottak lelőtték volna, ha tudomást szereznek a tiszteletlen bánásmódról, de Billt ezt nem izgatta. Ő magának gyűjtött, és semennyit sem törődött azzal, hogy mi történik a könyveivel, miután eltávozik. „Ha meghalok és a pokolra jutok, a könyvek felőlem el is éghetnek vagy szét is rohadhatnak – jelentette ki gyakran. – Addig viszont, míg az eszemet tudom, megvédem őket.”

– Múlt éjjel vettem egy Ellroy-regényt – mondtam neki, mikor belépett.

–Ellroy szuper.

Próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nem ment neki túl jól.

Bementünk a nappaliba, és leültem a szokásos helyemre, egy nagy hintaszékbe, szemközt Billel. Pont háttal ültem a hatalmas homlokzati ablaknak, és éreztem a huzatot. Évek óta ráfért volna erre a helyre egy dupla üvegezés, de Bill hallani sem akart róla.

– Kávé? – kérdezte.

–Később.

A másodpercek zaklatottan peregtek.

–Mázlid van, hogy megúsztad – dörmögte Bill.

– Nem – sóhajtottam fel. – Engem megkímélt. Egymás után kapta el őket. Ezt akkor kaptam – veregettem meg a sebemet –, amikor úgy tűnt, megmenthetem a gyereket. Egyszerűbb lett volna, ha megöl, de élve akart.

– Van ötleted, hogy miért?

Megráztam a fejem.

–Van ennek bármi köze Nicola Hornyakhoz?

Észrevette, hogy arcomra kiül az óvatosság, mire vállat vont.

– Zsaru vagyok. A munkám része, hogy emberekkel beszelek, és lépést tartok a hírekkel. Sajnálom, de hallottam róla, hogy a Kardinális milyen feladattal bízott meg.

–Mióta tudod?

– Egy hete. Reméltem, hogy elmondod. Mikor nem tetted, úgy gondoltam, direkt hallgatod el, és hogy jobb, ha nem ütöm bele az orrom.

– Ez nem egy jelentéktelen apróság, Bill. Egyszerűen nem akartam, hogy belekeveredj. Ha megtalálom a gyilkost, nem fogják bíróság elé állítani. Nem akartam, hogy beszennyezzen ez a szar.

Bill szárazon elmosolyodott.

–Nos, most már benne vagyok. Úgyhogy mondd meg, van kapcsolat Nic és Fursték között?

– Azt hiszem igen – feleltem óvatosan, mert nem akartam, hogy túlságosan belefolyjon. – Azért mentem oda, hogy feltegyek pár kérdést a lányról. Biztos vagyok benne, hogy a kivégzésnek köze volt ehhez.

– A gyilkos nem akarta, hogy Furst beszéljen veled?

–Szerintem nem.

Bill a homlokát ráncolta.

–De miért iktatta ki a többieket, a feleségét és a srácokat? Attól félt, hogy a férfi beszélt nekik?

–Feltételezem. A férjek elmondanak bizonyos dolgokat a feleségeiknek. A srácok meg meghallják.

–Sokkal egyszerűbb lett volna

téged

lelőni – merengett Bill.

Lassan bólintottam.

–Van elképzelésed, hogy ki lehetett? – tudakolta.

–Nem lennék itt, ha volna. Épp a csillagos égig küldenem a szemétláda golyóit.

–Hallottam róla, hogy Paucar Wamit keresed. Gondolod, hogy esetleg ő…

– Nem – szakítottam félbe. – Wami tiszta.

–Gondolod?

–Elmondta, hogy nem ölte meg Nicet. Hiszek…

Mit

csinált? – Bill majdnem kiugrott a fotelből. – Találkoztál Paucar Wamival?

– Meglátogatott.

Elmeséltem neki éjféli találkozásomat a halál angyalával.

– Jézus Krisztus! – kapkodott levegő után Bill. – Ha én lettem volna a helyedben, elrohantam volna a hegyek közé és levágtatok a túloldalon, egyenesen bele az óceánba. Mi jutott eszedbe? Tudom, hogy nem ártalmatlan, félénk emberekkel barátkozol, na de Paucar Wami!?

–Ne nehezítsd meg a dolgomat! – kérleltem.

– Nem fogom, de most már biztos, hogy annak a kurafinak köze van a dologhoz. Bárki mészárolta le azokat a srácokat, egy szörnyeteg volt, és Paucar Wami biztosan az. Meg kellene…

–Bill,

kérlek

! – hajtottam le a fejem, hogy elrejtsem a könynyeim.

– Al?

Odajött hozzám és leguggolt mellém.

–Jól vagy?

–A kezemben tartottam őt – zokogtam. – Láttam szétrobbanni az arcát, és aztán meghalt.

Összeomlottam. Bill egy pillanatig kivárt, aztán megölelt és azt suttogta:

–Minden rendben. Vége van, Al. Jól vagy. Minden oké.

Hosszú időbe telt, mire a roham véget ért. Nagyon sokáig zokogtam, átkozva az ismeretlen gyilkost, aztán magamat, amiért nem voltam gyorsabb. Megpróbáltam lépésről lépésre elmondani az egészet Billnek, hogy megértse, nem én voltam a hibás, hogy bebizonyítsam – magamnak legalább anynyira, mint neki –, hogy megtettem minden tőlem telhetőt. De ő csak tarkón veregetett és azt suttogta:

– Nyugalom, nyugalom…

Mintha csak egy lecsillapítandó, ideges ló lennék.

Mikor késő éjjel magamhoz tértem, és letöröltem a könynyeimet, azt mondtam Billnek, hogy most jólesne egy kávé. Készített pár szendvicset, és kinyitott egy doboz kekszet. A következő húsz percben csak tömtük a fejünket, és nem említettük többé sem Nicet, sem Furstéket.

Bill később levitt a pincébe. Egy nagy terem volt, tele dobozokkal és ládákkal, melyekben mindenféle rakéta rejtőzött. Akadtak puskaporos hordók, sőt még a robbantási részlegtől szerzett robbanóanyagok is. Bill kiváló kapcsolatokkal rendelkezett a testületnél, és szinte bármit megkapott, amit csak akart.

Kiválóan értett a pirotechnikához. Évtizedek óta rendezett tűzijátékokat. Ha éppen nem ő rendezte valamelyik előadást, akkor biztonsági ellenőrként működött közre. A könyveket és az alkalmi horgásztúrákat leszámítva kizárólag ez érdekelte.

Éppen egy nagy bemutatóra készült, az árvák javára rendezett éves műsorra. Filmsztárok is lesznek, meg a polgármester, és mindenki, aki számít, így jó műsort akart csinálni. Szinte vibrált a lelkesedéstől.

A következő pár órát a dobozok tartalmának átvizsgálásával töltöttük. A rakéták élénk színűek voltak, és Bill elmagyarázta, hogy fognak majd működni, milyen alakokat vesznek fel, és hogyan fognak összefonódni. Magánál a műsornál is jobban szerettem, mikor Bill erről beszélt. Az arca ragyogott, miközben a levegőbe rajzolt állatokról és karikatúrákról áradozott. Elárulta, hogy az időzítés a legfontosabb. Ha jól időzítesz, egy maroknyi puskaporral, némi olcsó kartonpapírral, egy játék vegyészkészlettel és egy maroknyi flitterrel is csodát lehet művelni. Ha viszont rosszul időzítesz, a világ összes pénze és technológiája sem segít.

Mindig úgy gondoltam, hogy Bill csak fecséreli az idejét a testületnél. Inkább bűvészelőadásokat kellett volna rendeznie valami egzotikus helyen, mondjuk Kínában vagy Japánban, ahol megbecsülnék és tisztelnék.

–Eljössz a műsorra? – tudakolta.

– Talán – feleltem, bár tudtam, hogy nem fogok. A mai katasztrófát követően túl elfoglalt leszek ahhoz, hogy mindenféle tűzijátékkal foglalkozzam. Míg az utcán ültem, ölemben a legkisebb Furst gyerek maradványaival, elhatároztam, hogy elkapom a gyilkosát. Nem számít, hogy velem mi történt. Az a rohadék fizetni fog érte.

– Ugyan, Al! – nyögött fel. – Szuper lesz. Hozok egy pár nagy repülőmodellt, és átreptetem őket egy hatalmas petárdazápor közepén. Mindenütt robbanások lesznek, a gépektől pár centire balra, pár centire jobbra, alattuk és felettük is, de még csak meg sem remegtetik majd a repcsiket.

–Mi van a turbulenciával?

– Be van kalkulálva. Ahogy mindig mondom, a robbanóanyagoknál mindent ki lehet számítani. Csak várj és meglátod! Olyan lesz, mint azokban a régi háborús filmekben, ahol a gépek áthatolhatatlannak tűnő zárótűzön repülnek át.

Megveregette az egyik doboz fedelét.

–Ez lesz az eddigi legjobb előadásom.

Mikor visszatértünk a földszintre, már majdnem fél három volt. Fáradt voltam, de Bill esetében teljesen normális volt, hogy ilyenkor még ébren van – álmatlanságban szenvedett, és csak ritkán feküdt le három vagy négy előtt. Felajánlotta, hogy főz még kávét. Visszautasítottam, és közöltem, hogy ideje lenne hazamennem.

Erre pislogott párat.

–Azt hittem, ma éjjel itt alszol.

– Én is. De most… – révetegen elmosolyodtam. – Azt hiszem jobb lesz, ha egyedül maradok. Hosszú ideje nem sírtam ilyen keservesen. Szégyellem magam.

– Ne tedd! Azután, amin keresztülmentél, a legkevesebb, hogy ontasz pár könnycseppet. Maradj itt, Al! Tied a vendégszoba.

– Mennem kell.

–Jó, de akkor hadd vigyelek haza! Felmegyek veled és…

–Ne! Kösz, de nem kell. A séta jót fog tenni. Lehet, hogy útközben még elsírom magam.

Nem tetszett neki, de okosabb volt annál, hogy vitatkozzon.

– Felhívsz, amikor hazaértél?

–Ha nincs még túl késő. Különben majd délelőtt csörgők.

– Al? – állított meg, ahogy elindultam az ajtó felé. Az arca komor volt. – Légy óvatos! Ma szerencséd volt, és megmenekültél. De legközelebb… és mindketten tudjuk, hogy lesz valamiféle legközelebb… talán nem leszel ilyen szerencsés.

– Tudom – sóhajtottam.

–Gyűlölném, ha el kellene temesselek, Al.

– Magam se lennék oda érte – vigyorodtam el erőtlenül, aztán kiléptem az utcára. Hosszú volt a hazafelé tartó séta, de nem zavart. Amíg baktattam, addig sem tudtam a kisfiúról és az arca helyén tátongó lyukról álmodni.

15

M

ásnap egész nap lehajtott fejjel közlekedtem, arra az esetre, ha véletlenül riporterek koslatnának utánam. Mint kiderült, nem volt mitől tartanom. A Kardinális emberei nyilván sok munkát fektettek a dologba, mert bár a híradások egész nap sokat foglalkoztak a Furst-esettel, a nevem nem került elő. Még csak arról sem tettek említést, hogy akadt túlélő, csak pár újság írt róla.

Tíz óra tájban egy zsaru meghozta a bringámat – és „Bill Casey jókívánságait” tette hozzá mosolyogva –, de ettől eltekintve senkivel nem találkoztam, míg délután be nem ugrottam bagelért Alihoz. Odafelé elsétáltam egy koldus mellett, aki lakásról lakásra járt, mindenféle fényképekkel házalt. Ali éppen a Furst-mészárlásról beszélgetett az egyik kuncsaftjával, mikor beléptem. Hogy milyen gyalázatos, ami történt, és hogy az az ember, aki ilyen gátlástalanul gyilkol, megérdemli, hogy tárgyalás nélkül elevenen megsüssék. Nem akartam belefolyni a beszélgetésbe – féltem, hogy az érzelmeim elárulnának –, így csak kifizettem a bagelemet és sietve távoztam. Felfelé menet ismét találkoztam a koldussal. Közel járt már a lakásomhoz, hamarosan hozzám is elér. Mikor hazaértem, előkészítettem némi aprót és megálltam az ajtónál, hogy bevárjam, míg megérkezik.

A koldus kétszer kopogott. Kinyitottam az ajtót, és felé nyújtottam az aprót.

– Tessék! – nyitottam szóra a számat, de egyből el is hallgattam, mikor megpillantottam a botját és a sötét szemüvegét. Azonnal eszembe jutottak azok a vakok, akiket a temetésen és az építkezésen láttam, de ez a fickó egyikükre sem hasonlított. Fiatalabb volt, alacsonyabb és hétköznapi ruhát viselt.

A koldus elmosolyodott, és felém nyújtott egy kisebb csokornyi, gumiszalaggal átkötött fényképet.

– A város látképei – zsolozsmázta. – Érdeklik magát a város látképei – egy pillanatra elhallgatott, míg a levegőbe szimatolt uram? A legjobb felvételek, melyeket pénzért megvehet. A Swiss Square éjfélkor, a Peacock Wharf, a Pyramid Tombs. Nagyon festői képeslapok. Ideális arra, bekeretezze vagy elküldje…

– Mennyi?

–Az adományozó dönt.

Beleejtettem a fémérméket a nyakában zsinegre fűzött konzervdobozba. Félrehajtott fejjel hallgatta, ahogy leesnek, a csengésük alapján megállapította az értéküket, majd elmosolyodott, és a képeket a kezembe nyomta. Bár nem vettem semmi hasznukat, azért elfogadtam őket, hogy a kedvében járjak.

– Az istenek áldjanak meg, uram! – hajolt meg udvariasan, és elindult a következő ajtó felé. Rápillantottam a legfelső fényképre. A Pyramid Tombsról készített giccses felvétel volt: arról a helyről, ahol a gazdag hülyék fizettek azért, hogy egyiptomi módra temessék el őket. Ledobtam a földre a csomagot, és falni kezdtem a bageleimet.

Délután visszatértem az Ellroy-könyvhöz, és olvasás közben bekapcsolva hagytam a rádiót. Szinte faltam az oldalakat, és hamarosan teljesen magával ragadott, ahogy az író felelevenítette a korábbi korokat – melyek valószínűleg jóval ártatlanabbak voltak a miénknél, de az ő ábrázolásában éppen olyan halálosaknak tűntek, mint a mai idők. Kétszáz oldal után tettem le először a könyvet, hogy pihentessem a szemem.

Meghallgattam a hatórás híreket, és megnyugodva, hogy a nevem nem került adásba, könyvjelzőt tettem a regénybe és elindultam sétálni egyet. Az utca végére érve találomra választottam ki, merre menjek tovább. Meglepően hűvös nap volt, és örültem, hogy felvettem egy könnyű dzsekit. A sétától megjött az étvágyam, így aztán vettem egy kis gyümölcsöt és kenyeret az egyik standnál, és menet közben elmajszoltam.

Hazatérve, miközben kibújtam a dzsekimből, megpillantottam a padlón heverő képeslapokat. Úgy döntöttem, közelebbről is szemügyre veszem őket, így felkaptam a csomagot, és leszedtem róla a gumiszalagot. Megcsodáltam a Pyramid Tombst, és elolvastam a hátára írt szöveget, melyből kiderült, hogy a temető mikor nyitotta meg a kapuit, hogy ki építette, hogy az egyiptomi eredeti pontos, méretarányos másolata, valamint felsorolták néhány ott eltemetett híresség nevét.

A következő képen a versailles-i villákat lehetett látni. Nem ismertem túl jól a városnak ezt a részét. Egy csapat menekült francia arisztokrata építtette nem sokkal a forradalom után, és arrafelé a mai napig ezt a nyelvet részesítették előnyben. A díszes házakat fal választotta el a környező kertvárostól, és sok villát átalakítottak szállodává, annak ellenére, hogy azon a környéken a turistaforgalom nem volt túl élénk.

Ahogy megfordítottam a lapot, hogy elolvassam a villák történetét, rápillantottam a harmadikra, és a másik kettő azonnal kihullt megremegő kezemből. Gyorsan vetettem egy pillantást az utolsó kettőre – a Swiss Square és a Conchita Gardens volt rajtuk –, mielőtt félreraktam volna őket, hogy a csomag aduászára összpontosíthassak. A többitől eltérően ez egy szokványos fénykép volt, nem képeslap, és a kép tárgya rajtam kívül senki érdeklődését nem keltette volna fel.

A Skylight előcsarnoka látszott a fotón. Lehetetlen volt megállapítani, hogy nappal vagy éjjel készült a kép – a fényképész nyilván háttal állt az ablakoknak. A háttérben pár ember látszott, de nem ők voltak a fontosak. A középen álló ember volt az, aki számított, akit véletlenül kaptak le, amint éppen elfordult a recepciótól. Erős smink volt rajta és fátylas kalapot viselt, hogy eltakarja vonásainak finom részleteit. De így is eltéveszthetetlen maradt – Nicholas Hornyak volt az.

A fényképet megfordítva felfedeztem egy rövid, gúnyos üzenetet rányomtatva: „Találd ki a dátumot, Clouseau felügyelő, és megütöd a Furst-nyereményt!”

Könnyű volt kitalálni, hogy a kép Nic meggyilkolásának az éjjelén készült (feltételeztem, hogy erre kellett rájönnöm). Volt ugyanis egy másolatom a Skylight nyilvántartásáról, míg Nick aktájában számos aláírásminta szerepelt. Kevesebb, mint öt percbe telt, hogy összevessem őket. Álnév alatt jelentkezett be – Hans Zimmerinullerként –, de az aláírás kétségtelenül az övé volt. És mi volt „Mr. Zimmermuller” szobaszáma? 814-es, a Nic melletti szoba.

Sehol sem találtam Nicket. Megpróbáltam otthon, a Vörös Torokban, egy sor buzibárban és kocsmában, ahol gyakran megfordult, de sikertelenül. Rengeteg olyan emberrel beszéltem, aki látta őt aznap, de az elmúlt pár órában senki sem találkozott vele. Egy transzvesztita elmondta nekem, hogy hétvégéken kora estig maradt csak ki, és ilyenkor inkább lelépett valamelyik szeretőjével: vagy hazamennek vagy valamelyik szállodába. Inkább hétköznap szeretett késő éjszakáig bulizni.

Nem aludtam sokat – még mindig óvatos voltam a kisfiúról szóló rémálmok miatt – és az éjszaka java részét meg a másnap délelőttöt az akták átnyálazásával töltöttem, próbáltam összekötni Nicket Allegro Jinks-szel és Breton Fursttel. Nagy túrót találtam, semmi mást. Este ismét nekivágtam az utcáknak, folytatva a keresést.

Először jött a Vörös Torok. Nyoma sem volt a fickónak, de a csapos azt mondta, később még befuthat – kevés szombat telt el úgy, hogy nem bukkant fel. Megfordultam még pár kedvenc helyén, aztán visszatértem a Torokba, elszántan arra, hogy leülök az egyik asztalhoz és várok.

Hátul parkoltam le, és a vészkijáraton igyekeztem befelé, ahonnan épp kitámolygott valaki, hogy hányjon egyet a sikátorban. A Vörös Torok mostanra alaposan megtelt. A kevés üres asztal egyike felé igyekeztem, mikor kiszúrtam a zenegép mellett Nicket, kifogástalan skótszoknyában és skót kockás topban, amint egy pocakos férfival társalog. Átküzdöttem magam hozzájuk, és betolakodtam kettejük közé.

–Helló, Nick! Hogy ityeg a fityeg?

Rám meredt, aztán a helyére tette az arcomat, és elmosolyodott.

–Al! Hát visszajöttél! Milyen elbűvölő!

–Ki ez az ember, Nicholas? – tudakolta a beszélgetőtársa, miközben méltatlankodva bámult rám.

– Húzz el! – taszigáltam odébb.

–Nicholas? – kérdezte az bizonytalanul.

–Tűnj el, édes! – mondta neki Nick. A fickó savanyú képet vágott, és pufogva elhúzott.

–Szóval – búgta Nick –, mit tehetek érted, Detektív uraság?

–Tudom, hogy te ölted meg a húgodat.

– Tényleg? – nyújtotta meg a szót, teljesen higgadtan. – Hogy milyen szörnyű alak vagyok! Nagyon kellemetlen, mikor a testvérek egymás torkának ugranak.

–A Skylightban voltál Nic meggyilkolásának éjszakáján, ráadásul a szomszédos szobában.

Erre az arca elfehéredett.

–Ezt nem tudod bizonyítani.

– Van egy másolatom a nyilvántartásról. A név más ugyan, de a kézírás ugyanaz – vigyorodtam el hidegen –, Mr. Zimmermuller.

–Randim volt ott – dadogta. – Nem is láttam Nicet. Nem voltam ott, mikor a gyilkosság történt.

–Nem?

– Esküszöm, hogy nem én voltam. Egy Charlie Grohl nevű fickóval randiztam. Ő majd tanúsítja. Éjféltájban hagytuk el a Skylightot, órákkal azelőtt, hogy Nicet megölték.

–Nic órákkal később

halt meg

– javítottam ki. – De a támadásra korábban került sor.

Erre vadul rázta a fejét.

–Nem én voltam.

– Tudod, hogy a Kardinálisnak dolgozom. Ha azt mondom neki, hogy te tetted, hinni fog nekem, és aztán… – újabb hideg mosoly.

Nick vett egy nagy levegőt.

– Rendben. Ott voltamCharlie-val, ahogy mondtam. Nickel az előcsarnokban futottam össze, amikor éppen bejelentkezett. Úgy döntöttünk, hogy szomszédos szobákat veszünk ki, csak úgy, heccből. Arra kért, hogy kopogjak be hozzá, mikor elmegyek, és ha a randijának már vége, akkor beenged.

– Randizni ment oda?

–Nyilvánvalóan.

–Nem egy kuncsafttal?

–Milyen kuncsafttal?

Erre nem feleltem.

–Nem hiszek neked.

–Ez az igazság.

–Hazudsz. Nic nem jelentkezett be.

Az arca erre egészen beesett.

–Mi?

–Akivel randizott, az jelentkezett be.

Priscilla nevét inkább kihagytam a dologból.

–De én azt hittem… – a hangja elfúlt.

Jó egy percig hallgattam, aztán egyenesen rákérdeztem:

–Miért ölted meg őt, Nick?

Erre zavart és ijedt képet vágott.

–Nem én tettem!

–Letagadtad, hogy találkoztál vele az előcsarnokban.

– Nem. Úgy értem… igen. De csak azért, mert így ésszerűbbnek tűnt. Az igazság az, hogy véletlenül kerültünk egymás melletti szobába. De azt gondoltam, ezt úgysem hinnéd el.

Megint hazudott. Egy gyerek is átlátott volna rajta. De úgy véltem, arról az igazat mondta, hogy nem ő ölte meg.

–Talán csak segítettél – vetettem fel. – Véletlenül nem kínáltad fel őt tálcán a gyilkosnak?

–Nem! Semmi közöm nincs hozzá. Nem én öltem meg. És nem tudom, ki tette.

Eltöprengtem, hogy további részleteket is megpróbálok kiszedni belőle, de nem tűnt úgy, hogy sok értelme lenne – pánikba esett ugyan, de nem hisztériázott.

Jobb lesz hagyni, hadd menjen és gondolja át a dolgokat, aztán később majd ismét lecsapok rá, mikor több bizonyítékom lesz ellene.

– Oké – mondtam. – Egyelőre megúsztad. De tudom, hogy ott voltál a szállodában. Csak idő kérdése, míg bebizonyítom, hogy jártál Nic szobájában. Hamarosan újra találkozunk.

Elindultam a kijárat felé, mikor Nick vállon ragadott, én pedig visszanéztem rá.

–Nem én öltem meg – vicsorogta. – A húgom volt. És szerettem őt.

–Mondd el az igazat, hogy miért voltál ott, és hogy kerültél a szomszédos szobába, és akkor talán hiszek neked. Az ajkába harapott és megrázta a fejét. Félresöpörtem a kezét.

– Később, Nick!

Ezúttal nem tartóztatott fel.

A sikátor elhagyatott volt. Megálltam a bringám mellett. Lehajtottam a fejem, még a szememet is lehunytam, hogy jobban tudjak a gondolataimra összpontosítani. Nem hittem, hogy Nick a gyilkos, de biztos, hogy benne volt a dologban. A kérdés csak az, hogy mennyire. Vajon fedezett valakit, talán ezt a Charlie Grohlt, akivel állítása szerint volt, vagy csak attól félt, hogy…

Egy kar fonódott a nyakam köré, kiszorítva belőlem a szuszt és összekuszálva a gondolataimat. Ahogy védekezően felemeltem mindkét kezem, valaki derékon ragadott és hátrarántott. Hatalmasat estem. Támadóim már rajtam is voltak, még mielőtt a csillagok abbahagyták volna ugrálásukat a szemem előtt. Az egyikük a bordáim közé rúgott. A másik nagy erővel lecsapott a fejemre egy viperával. Kitértem az ütés elől, de az arcomba rúgó láb elől nem sikerült. Egyenesen állon trafált. A viperás fegyverével a gyomromba döfött. Vadul hátracsaptam, de csak az üres levegőt kaszáltam.

Egy másodperccel később a bot lesújtott a hátamra. ÖSzszerándultam. Egyikük ismét célba vette az arcomat a bakancsával, de ezúttal csak felhorzsolta. Aztán megsoroztak, lehetetlenség volt megkülönböztetni egyik ütést a másiktól.

Az ütések és rúgások záporától ide-oda hányódott a testem. A támadóim – akik végig röhögtek, és úgy lihegtek közben, akár a kutyák ügyetlenek voltak, így egy csomó ütésük csak horzsolást okozott. Ha jobb formában lettem volna, elintézhettem volna őket. De addigra már éppen eléggé elbántak velem. Úgyhogy csak feküdni tudtam, tűrni a verést és azért fohászkodni, hogy ne okozzanak súlyosabb sérüléseket.

Végül egyiküknek támadt egy jó ötlete. Felkapott egy üvegpalackot, majd összetörte, és a nyakánál fogva meglengette az orrom előtt. A társa térdre ráncigált, és felvihogott.

–Meg foglak vágni, nigger – súgta oda az üveges alak. – Annyira összevagdallak, hogy nem marad arcod.

– Én is össze akarom vagdosni – kérte a másik.

–Rád is sor kerül majd – ígérte az első.

Beteges érdeklődéssel figyeltem, ahogy meglendíti az üveget. Nem az összevagdosás aggasztott. Az a gondolat rémített meg, hogy mi lesz, ha túl mélyre vág. Rondán még csak elélek valahogy – ha túlélem a dolgot.

Tőlem jobbra mozgás támadt. Egy alak robbant elő nesztelenül, fürgén, szinte láthatatlanul. Reccsenés hallatszott és támadóm már nem lengette többé kezében az üveget, hanem gyorsan hátrálni kezdett, és törött csuklóját a melléhez szorítva visítozott.

Az engem fogva tartó fickó nem tudta, mit tegyen. A titokzatos alak felé lökött, de nem elég erősen, hogy ez gondot okozzon. Az irgalmas szamaritánus átugrott rajtam, és tigrisként vetette rá magát a prédájára.

Szédelegtem. Éreztem, hogy kezdem elveszteni az eszméletemet. A hátamra gördülve még láttam, ahogy a megmentőm lefegyverzi azt, amelyik lefogott, majd a vipera segítségével a földre küldi, aztán megpördül, hogy bevégezze a dolgot a megnyomorított üveglengetővel.

Akadozó lélegzetem a torkomon akadt. Bár sötét volt, így is ki tudtam venni a férfi arcának két oldalán tekergőző kígyókat, és felismertem Paucar Wamit. De nem ez döbbentett meg. Maga az arc okozta, még mielőtt elájultam volna. Az arc, amire majdnem olyan jól emlékeztem, mint a sajátomra. Sok-sok év telt el azóta, hogy utoljára láttam, és akkor még nem voltak rajta a kígyók, a kopasz koponyát pedig akkor még sűrű sörény keretezte. De azonnal felismertem a túlságosan is ismerős vonásokat.

Az

apám

arca volt.

NEGYEDIK RÉSZ

A HALÁL VÖRÖS KÉZJEGYE

M

16

ikor feleszméltem, az volt az érzésem, hogy sokáig nem voltam magamnál. Szuroksötét volt a helyiségben, így nem tudhattam biztosan, de az érzékeim olyan tizenhét-tizennyolc órát súgtak.

A kárt felmérendő végigsimítottam a fejbőrömet. Már attól is fájt, ha hozzáértem, de úgy tűnt, nem tört el semmim. Elgyötört hasam iszonyúan sajgott minden levegővételre, de úgy véltem, egyetlen bordám sem tört el. Mindent egybevéve sokkal rosszabbul is járhattam volna.

Aztán eszembe jutott Paucar Wami ismerős arca.

Akár tévedhettem is. Csak egy pillanatra láttam a sikátorban, ráadásul folyton az eltűnt apámon járt az eszem, és nem voltam épp a legösszeszedettebb formámban. Talán csak a szemembe ötlött rajtuk valami hasonlóság, és a többit hozzáképzeltem. De a szívem mélyén tudtam, hogy ez baromság.

Feltápászkodtam, és rögtön majdnem össze is estem, mert mindenhonnan rám tört a fájdalom. Felemeltem a karom, kitapogattam a falat, és nekitámaszkodtam: nehezen lélegeztem, és meg kellett várnom, míg a fejem kitisztul, végül halkan felnyögtem.

–Csakhogy magadhoz tértél – szólt egy hang a sötétből. – Már azt hittem, sosem ébredsz fel.

Megmerevedtem. Paucar Wami hangja volt, de nem láttam őt, még a sziluettjét sem.

–Hol vagy? – kérdeztem.

–Közel – válaszolta, és a hangja most máshonnan érkezett. Csendben, láthatatlanul körözött, mint a cápák.

–Láttad az arcom az utcán, ugye?

Ingerültnek tűnt a hangja. Hazudhattam volna, de nem láttam értelmét.

– Igen.

–Tudod, hogy ki vagyok? Hogy ki voltam?

Ismét felmerült, hogy hazudhatnék, de inkább maradtam az igazságnál.

– Igen.

–Gondoltam.

Felkapcsolta a lámpát.

Behunytam és eltakartam a szemem. Húszig számoltam, aztán újra kinyitottam. Egy kis, fehérre meszelt szobában voltam, amiben csak egy matrac volt, amin épp hevertem, no meg Paucar Wami.

Illetve Tom Jeery, ahogy régen hívták.

Most, hogy közelről láttam, elpárolgott minden kételyem. Alig hagytak rajta nyomot az évek, pont úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá, leszámítva a kopaszságát és a tetoválásait. Némán tűrte, hogy hitetlenkedve végigvizslassam vékony, erőteljes alakját, hosszú, görbe ujjait, a farmerét, a pólóját, a bőrdzsekijét. Majd kitárta a karját, és elvigyorodott.

–Idebújsz a drága apucidhoz?

–Ez egy rémálom – nyögtem, és lecsúsztam a fal mellett.

– Ez biztos csak egy kurva rémálom.

– Ej-ej – guggolt le hozzám. – Anyád sose tűrte a csúnya beszédet. Még azt is helytelenítette, ha szex közben trágárkodtam.

Elszörnyedve bámultam rá. Hogy lehetek ennek a vigyorgó szörnyetegnek a rokona? Olyan volt, mintha kiderült volna, hogy Adolf Hitler ivadéka vagyok.

–Anyám tudta? – ziháltam. – Tudta rólad, hogy ki…

– Hogy ki vagyok igazából?

Bólintott.

–De nem azonnal. A nászutunk első éjjelére tartogattam a dolgot.

Jóízűen felnevetett, látva az arckifejezésemet.

– Csak vicceltem. Évek alatt jött rá, jóval azután, hogy megszülettél. Az egyik buzgómócsing szomszédasszony ismert rám smink nélkül, mert hallomásból tudta, hogy nézek ki. Rögtön szaladt is elújságolni a hírt szegény zavarodott Mrs. Jeerynek. Mondanom sem kell, hogy utána az orrára koppintottam a pletykás vén kurvának – kuncogta. – Meg még máshová is.

–Sminket hordtál?

–És parókát. A gyönyörű, zöld szememet pedig kontaktlencsével álcáztam. így nézek ki igazából.

–Mit csinált anya, mikor megtudta?

Fontos volt tudnom, hogy az anyám nem volt részese a szörnyűségeinek. Hosszú és kellemetlen munka lesz megemészteni ezt az egészet, de még szörnyűbb lenne, ha az anyám is belekeveredett volna.

– Kirúgott – nevetett, és ekkor már-már emberinek tűnt. – Tudta, mit művelhetnék vele, de nem izgatta. Összeverte a fejemet egy serpenyővel, a cipőjével lerugdosta a bőrt a bokámról, és majdnem kiütötte a szememet egy piszkavassal. Derék asszony volt az anyád.

– Így van – mondtam büszkén. Kinyújtóztattam a lábamat, és a sajgó testrészeimet dörzsölgettem. – Amikor elmentél tőlünk, akkor haltál meg?

Megrázta a fejét.

–Még három évig alakítottam Tom Jeeryt, de többnyire tartottam tőletek a távolságot. Néha beugrottam, hogy lássam, hogyan cseperedsz – te vagy az elsőszülöttem, úgyhogy mindig a szívem csücske voltál –, de aztán tarthatatlanná vált a helyzetem. Anyád esküdözött, hogy elrejtőzik veled valahol, ha nem szállok le rólatok.

–Miért nem lépett le egyből, mikor megtudta? – kérdeztem.

– Ugyanazért, amiért nem árulta el soha senkinek az igazat a férfiról, akihez hozzáment, még a fiának se. Mert megesküdtem, hogy megtalállak és megöllek mindkettőtöket, ha megteszi.

– De most mondtad, hogy…

–Hogy a szívem csücske voltál, igen. De az üzlet az üzlet.

–Tényleg megöltél volna?

– Anyád pontosan tudta, hogy fontos kérdésekben sosem hazudok. Ezért hallgatott rólam még akkor is, mikor már szenilis vénasszony volt, és a legféltettebb titkait is kifecsegte fűnek-fának.

Megütögette a padlót.

–Ha rettegsz, befogod a szádat, Al fiam, főleg, ha azt félted, akit szeretsz.

Felállt és odanyújtotta a kezét. Nem fogadtam el, inkább egyedül küszködtem talpra magam. Elmosolyodott, és megkérdezte, hogy tudok-e járni, majd amikor igennel feleltem, kinyitotta az ajtót és egy hosszú folyosó felé intett.

–Hol vagyunk? – kérdeztem a villódzó fénycsövekre pillantva.

– Egy épületben – felelte rejtélyesen. – Számos munkahelyem egyikén. Ennél többet nem kell tudnod.

Elindultunk. Wami haladt elöl, én pedig próbáltam lépést tartani vele, de közben felötlött bennem, amit korábban mondott, és lecövekeltem. Wami hátrapillantott.

– Azt mondtad, az elsőszülötted vagyok.

Arca elismerő mosolyra húzódott.

–Lassú vagy, de nem teljesen ostoba.

–Más gyerekeid is vannak?

–Egy csomó. Sok különböző nőtől.

–Vannak öcséim meg húgaim?

–Utoljára negyvenvalahányat számoltam össze. És jó sok unokatesód is van.

A hírtől elfogott a szédülés. Mindig úgy hittem, magam vagyok a világban.

–Hol vannak? – tudakoltam. – Itt, a városban?

– Páran itt, de néhány különös és távoli vidék kikötőiben is elszórtam a magomat. Még egy eszkimó húgocskád is van.

Nem tudtam volna megmondani, hogy most tréfált-e.

–Tartod velük a kapcsolatot?

–Kartotékokat vezetek róluk. Személyes kapcsolatokra nincs időm.

–Ezért követtél? Ezért voltál a Vörös Torok előtt, amikor megtámadtak?

Eltűnődött a válaszon, de aztán inkább nem mondott semmit, csak sarkon fordult, és intett, hogy kövessem.

–Mi történt a két fickóval, akik megtámadtak? – érdeklődtem a nyomában csoszogva.

– Várják, hogy örömet szerezhessenek.

–Itt vannak?

–Mondtam, hogy ez az egyik munkahelyem.

Számos ajtó előtt elhaladtunk, míg végül megállt az egyiknél, és belépett. Ebben a szobában is sötét volt. Miután becsuktam az ajtót, felkapcsolta a villanyt, de azt kívántam, bár ne tette volna.