/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: A nagy küzdelem sorozat

Próféták és Királyok

Ellen White

Ez a könyv E. G. White nagy üdvtörténeti könyvsorozatának (Conflict of the Ages) a második kötete, amelynek első kiadása 1916-ban jelent meg. A Pátriárkák és próféták című könyv mellett ez a könyv öleli fel az Ószövetség üzenetét, a "választott nép"-nek, Ábrahám test szerinti gyermekeinek történetét.

Ellen G. White

PRÓFÉTÁK ÉS KIRÁLYOK

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Előszó

Az Úr szőlőskertje

Erő és gyöngeség

1. Salamon

2. A templom felszentelése

3. Siker és elbizakodottság

4. A bűn következményei

5. Salamon megtérése

6. A birodalom kettészakadása

7. Jeroboám

8. A nemzeti hitehagyás

Az északi királyság prófétái

9. A tisbei Illés

10. Szigorú dorgálás

11. Kármel

12. Jerzéeltől a Hórebig

13. "Mit csinálsz itt, Illés?"

14. "Illés lelkével és erejével"

15. Josafát

16. Akháb házának bukása

17. Elizeus elhívása

18. A vizek meggyógyítása

19. A békesség prófétája

20. Naámán

21. Elizeus szolgálatának záró szakasza

22. Ninive, a nagy város

23. Az asszír fogság

24. "Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent"

A megigazulás prédikátora

25. Ézsaiás elhívása

26. Ímhol Istenetek

27. Akház

28. Ezékiás

29. Babilónia követei

30. Szabadulás Asszíriától

31. A pogányok reménysége

Egy nép megbüntetése

32. Manasse és Jósiás

33. A törvénykönyv

34. Jeremiás

35. A közelgő végzet

36. Júda utolsó királya

37. A babiloni fogság

38. A sötétségen átsugárzó fény

Pogány országokban

39. Babilon udvarában

40. Nabukodonozor álma

41. A tüzes kemence

42. Az igazi nagyság

43. A láthatatlan vigyázó

44. Az oroszlánok vermében

A fogság után

45. A foglyok hazatérése

46. Prófétai eligazítás a válságban

47. Jósua és az angyal

48. "Nem hatalommal és nem erőszakkal"

49. Eszter királyné kora

50. Eszdrás, a pap és írástudó

51. Lelki megújulás

52. Az alkalmak embere

53. A fal építői

54. A kizsákmányolás megfeddése

55. A pogányok cselvetései

56. Isten törvényének tanítása

57. Reformáció

Fénysugár az alkony idején

58. A Szabadító eljövetele

59. Izráel háza

60. Látomások az eljövendő dicsőségről

Előszó

Hagyomány lett immár, hogy az Advent Kiadó évről évre egy újabb, bibliai gondolatokban gazdag E. G. White könyvet tesz a Szentírást kutatni szándékozó olvasók asztalára. Így hát nem szükséges bemutatnunk olvasóinknak a szerzőt. Az előszó néhány sorát arra szentelhetjük, hogy ennek a fontos - magyar nyelven most másodízben megjelenő - könyvnek mai mondanivalójára, jelentőségére hívjuk fel azok figyelmét, akik készek arra, hogy ebben a könyvben is Isten igazsága után kutassanak. A Próféták és Királyok című könyv évek óta kifogyott. A sürgető igény tette szükségessé a második kiadást.

Ez a könyv E. G. White nagy üdvtörténeti könyvsorozatának (Conflict of the Ages) a második kötete, amelynek első kiadása 1916-ban jelent meg. A Pátriárkák és próféták című könyv mellett ez a könyv öleli fel az Ószövetség üzenetét, a "választott nép"-nek, Ábrahám test szerinti gyermekeinek történetét.

Miért olyan fontos számunkra ennek a könyvnek az üzenete? - teheti fel a kérdést a mai élet forgatagában élő keresztény ember. A könyv erre a kérdésre azt a választ adja, hogy Izráel népének története kinyilatkoztatja Isten magasztos jellemének sokoldalúságát, végtelen könyörületességét, tökéletes igazságosságát, határtalan bölcsességét, mérhetetlen hatalmát és örökké tartó szeretetét. Itt nem történelemről, tanulságos régi esetek soráról van szó csupán, hanem az üdvösség történetéről; arról, hogy az élő és mindig cselekvő Isten kegyelmesen belép az emberi történelem múlandó, tértől, időtől, emberi létünk végességétől határolt világába, és cselekedni kezd értünk, emberekért.

Ez a könyv Izráel történetének legérdekesebb szakaszával foglalkozik. A királyság megalapításától a fogságig, majd pedig a választott nép életének restaurációjáig terjed a könyvben foglalt történetek határa. A könyvnek nem az a célja, hogy részletesen elmondja a korszak krónikáját vagy rendszeresen kifejtse Izráel történetét. Ezt megtették más könyvek. Ez a könyv többet akar. Rá akar mutatni az Izráel győzelmeiből, kudarcaiból, botlásaiból, fogságaiból, megújulásából levonható erkölcsi tanulságokra, hogy gyakorlati segítséget nyújtson Isten népének a történelem sorsfordulói között a döntésre.

Aki ezt a könyvet helyesen akarja érteni, haszonnal akarja forgatni, annak kétszeresen is meg kell tanulni helyesen figyelni az időre. Éppen az üdvösségtörténet nagy törvényszerűsége tanít meg bennünket erre. A megváltási terv, Isten önmaga kinyilatkoztatásának rendje nem időtlen és nem is céltalan. Isten örökkévaló evangéliuma mindig korhoz kötötten, mint jelenvaló igazság nyilatkozik meg benne. A kinyilatkoztatásban Isten mindig belép a mi életünk téri, idői rendjébe. Valóságos történelmi helyzetben Isten valóságos, történelmileg, gazdaságilag, szociálisan is megoldást hirdető szava bontakozódik ki Izráel sorsában. Így tehát a kortól, helytől és időtől elvonatkoztatva nem is lehet igazán megérteni Isten cselekvésével együtt hangzó szavát, a Szentírást.

Ugyanakkor mintegy prizmán át megtörik, színeire bomlik Isten kinyilatkoztatott Igéjének üzenete. Ennek a könyvnek az írója már nyolcvan éve befejezte földi szolgálatát. Amikor ennek a könyvnek gondolatgazdag sorait rótta, akkor nemcsak egy régen volt világ titkait kutatta, hanem Isten kinyilatkoztatott szavának azt az üzenetét kereste, amelyik az ő korához szólt. Azt kereste, hogy akkor és ott, ahol ezek az áldott szavak először formát öltöttek, mit jelent az égi üzenet.

Mai életünk sok ezer kérdése között nem elégedhetünk meg azzal, hogy tudomásul vesszük a régen volt világ történeteit, elmerengünk a tegnapi tanulságok felett. Ez a könyv aktív munkát igényel. Akkor éri el célját életünkben, ha a régmúlton és közelmúlton át eljutunk a máig, ha a könyv lapjairól a jelenben szólít meg minket Isten szava.

A könyv az egységes Izráellel kezdi történetét. Nemcsak a dicső múltat tárja elénk, hanem a salamoni ország fényes, csillogása mögött megbúvó árnyakat is láttatni akarja. Arra is rámutat, hogy Izráel a szolgálat útja helyett hogyan választotta a hatalom csillogásának, a világi dicsőség keresésének útját. Elénk tárja Akháb korának visszaéléseit. A könyv kritikája ma is érvényes ott, ahol az egyház a társadalom, a nép szolgálata helyett az uralkodás útját járja. Elmondja a kettészakadás szomorú korszakát, a fogságba jutás útját, amikor a nemzethalál tragikus árnyai borítják Izráel maradékát. Ez a könyv Istent szabadító Istenként tárja elénk. Olvashatunk benne Izráel újjáépítéséről, a megújult templomról, a nemzet újjáéledéséről.

Az az ember, aki a történelmi különbségekről elfeledkezve primitív azonosságot keres a régmúlt vagy akár a közelmúlt tanulságai és mai életünk problémái között, menthetetlenül eltéved, de az, aki a történések mögött meghúzódó tanulságot keresi, meggazdagodik e könyv olvasása által.

A könyvnek ez is a szándéka. Ezért olyan gazdag ez a könyv nagy emberek jellemrajzában. Beszél bölcs Salamonról, akinek bölcsessége nem volt elég ahhoz, hogy visszatartsa a bűntől, Jeroboám politikájának hibáiról, Jónásról, a menekülő prófétáról és Nehémiásról, akinek szívében szent tervek születtek. A könyv lapjairól előlép Illés "a hozzánk hasonló ember" (Jak 5:17), aki Isten embere volt; megismerkedhetünk a félelmes, szíve gyökeréig romlott Akházzal, a félénk, de ugyanakkor kegyes Ezékiással, Dániellel a próféta államférfival, Jeremiással a fogság prófétájával. Mennyi sors - mennyi tanulság!

A könyv azt mondja el, hogy Isten a történelem Ura, de nem ismétli meg soha önmagát. Nem hagyta magára a világot, hanem az eredményekben éppen úgy Ő a mi életünk Ura, mint a gondok között. Isten terve nem vallhat kudarcot! Ezért lehet egy hívő ember mindig bizakodó, ezért indulhat el újra és újra szent tervekkel a szívében előre a mindennapok kötelességeinek útján. Ez a hit teszi a hívő embert a társadalom, az ember és az emberiség élete számára hasznossá. Az Ószövetség kegyeseinek életéből megtanulhatjuk, hogy nekünk nem az útszélen, hanem az élet forgatagában van helyünk. Ránk Isten kincset bízott, az evangélium örömüzenetének kincsét, ami csak akkor ér valamit, ha készek vagyunk ezt a kincset megosztani, továbbadni minden jóakaratú embernek.

Ennél a kiadásnál tekintettel akartunk lenni azokra a kedves olvasóinkra, akik a Biblia nyelvét még nem ismerik, ezért a jobb érthetőség érdekében az 1992-ben megjelent új, revidiált fordítású Bibliából vettük az idézeteket. A könyv szövegében viszont a neveket a Károli Biblia szerinti leírásban alkalmaztuk. Reméljük, ez a módszer nem fogja zavarni a Károli Bibliához szokott olvasóinkat!

Budapest, 1995. december

A KIADÓ

Az Úr szőlőskertje

Isten a menny legértékesebb ajándékait akarja árasztani a föld minden népére. Ezért hívta ki Ábrahámot bálványimádó rokonai közül és telepítette le Kánaán földjére. "Nagy néppé teszlek - mondta -, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel" (1Móz 12:2). Megtisztelő volt az, amire Ábrahámot elhívta: ősatyja lenni annak a népnek, amely századokon át őrzi és védi Isten igazságát a világ számára. Isten e nép útján akarta a föld összes népét abban az áldásban részesíteni, amelyet a megígért Messiás eljövetele rejt magában.

Az igaz Istent az emberek már alig ismerték. Értelmüket elhomályosította a bálványimádás. Isten törvényét, amely "szent, igaz és jó" (Róm 7:12), megpróbálták kegyetlen, önző szándékaikhoz illeszkedő rendelkezésekkel helyettesíteni. Az irgalmas Isten nem vonta vissza tőlük az életet. Alkalmat adott nekik arra, hogy egyháza útján megismerjék Őt. A népe által kinyilatkoztatott elveket eszközül akarta felhasználni, hogy erkölcsi képmását helyreállítsa az emberben.

Isten törvényét magasra kell emelni, tekintélyét meg kell védeni! Izráel háza kapta ezt a nagyszerű és nemes feladatot. Isten elkülönítette őket a világtól, hogy szent megbízatást adhasson nekik. Törvénye őrzésével bízta meg őket. Azt akarta, hogy általuk megmaradjon az istenismeret az emberek között. A mennyei világosságnak így kellett sugároznia a sötétségben rejtőzködő világra. Mondaniuk kellett minden népnek, hogy hagyjanak fel a bálványimádással, és szolgálják az élő Istent.

"...nagy erővel és hatalmas kézzel" (2Móz 32:11) hozta ki Isten választott népét Egyiptom földjéről. "Elküldte szolgáját, Mózest és Áront, akit kiválasztott. Ezek csodálatos dolgokat vittek véghez köztük, csodákat Hám országában." "Megdorgálta a Vörös-tengert, és az kiszáradt, átvezette őket a mély vízen, akár a pusztában" (Zsolt 105:26-27; 106:9). Kiszabadította népét a szolgasorból, hogy termékeny vidékre - olyan országba - vigye őket, amelyet gondviselésében készített számukra, hogy ott menedéket találjanak ellenségeik elől. Önmagához akarta vonni és átölelni őket örökkévaló karjával. Jóságáért Isten azt kívánta, hogy nevét dicsőítsék, és dicsőségessé tegyék a földön.

"Mert az Úr része az ő népe, Jákób a kimért öröksége. Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét, mint mikor a sas kirebbenti fészkét, és fiókái fölött repdes, kiterjesztett szárnyára veszi, evezőtollán hordozza őket. Az Úr vezette egymaga, nem volt vele idegen isten" (5Móz 32:9-12). Így vonta magához Izráel népét, hogy a magasságos Isten oltalmában éljenek. Csodák útján őrizte meg őket a pusztai vándorlás veszedelmeitől. Végül, Isten kegyeit élvező népként, letelepedtek az ígéret földjén.

Ézsaiás magával ragadó lendülettel, példázatban mondta el, hogyan hívta el és nevelte Jahve Izráelt, hogy jó cselekedetekben bővölködő képviselője legyen a világon.

"Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről! Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel. Közepére tornyot épített, sajtót is vágatott benne. Várta, hogy jó szőlőt teremjen..." (Ézsa 5:1-2).

Isten a választott nép útján áldást akart küldeni az egész emberiségnek. "A Seregek Urának szőlője pedig - nyilatkoztatta ki a próféta - Izráelnek háza, és gyönyörű ültetvénye Júda férfiai" (Ézsa 5:7).

Isten erre a népre bízta kinyilatkoztatásait. Védőfalként vették körül őket törvényének előírásai: az igazság, a jogosság és a tisztaság örökérvényű elvei. Az alapelvek iránti engedelmesség védelmet jelentett számukra, mert óvta őket az önmagukat tönkretevő bűnös élettől. Isten odahelyezte szent templomát az ország közepébe, mint tornyot a szőlőskertbe.

Krisztus volt tanítójuk. Ahogy velük volt a pusztában, úgy volt most is tanítójuk és vezetőjük. Dicsősége jelen volt a szent sátorban és a templomban, a frigyláda fölött. Szeretetét gazdagon árasztotta rájuk, és mérhetetlenül türelmes volt hozzájuk.

Mózes útján Isten megismertette velük szándékát, és világossá tette boldogságuk feltételeit. "Hiszen te Istenednek, az Úrnak szent népe vagy - mondta -. Téged választott ki Istened, az Úr, hogy tulajdon népe légy valamennyi nép közül, amelyek a föld színén vannak."

"Te ma azt kívánod az Úrtól, hogy ő a te Istened legyen, mert te az ő útjain jársz, megtartod rendelkezéseit, parancsolatait és döntéseit, és hallgatsz a szavára. Az Úr pedig azt kívánja ma tőled, hogy légy az ő tulajdon népe, ahogyan megmondotta neked, megtartván minden parancsolatát. Akkor az általa teremtett összes nép fölé emel, hogy dicséretes, hírneves és tisztelt légy. Istenednek, az Úrnak a szent népe leszel, ahogyan megígérte" (5Móz 7:6; 26:17-19).

Izráel fiainak el kellett foglalniuk azt az egész területet, amelyet Isten kijelölt nekik. El kellett venniük azoktól a nemzetektől, amelyek nem akarták az igaz Istent imádni és szolgálni. Isten szándéka az volt, hogy jellemének Izráel általi kinyilatkoztatásával magához vonzza az embereket. Az evangéliumi meghívást kellett megismertetniük az egész világgal. Az áldozati szertartásban rejlő tanítással fel kellett magasztalniuk Krisztust a nemzetek előtt, hogy mindenki, aki feltekint reá, éljen. A választott néphez tartoztak mindazok, akik - a kanaánita Ráhábhoz és a moabita Rúthoz hasonlóan - felhagyva a bálványimádással az igaz Istent imádták. Izraelnek - amint száma növekedett - ki kellett volna szélesítenie határait, amíg országuk magába zárja az egész világot.

De a régi Izráel nem cselekedett Isten szándéka szerint. Az Úr kijelentette: "Mint nemes vesszőt ültettelek el, mint igazán valódi magot. Hogyan változtál át idegen szőlőtő vad hajtásává?" "Dús lombú szőlőtő Izráel, gyümölcsöt is bőven terem." "Most azért, Jeruzsálem lakói és Júda férfiai, tegyetek igazságot köztem és szőlőm közt! Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit meg nem tettem? Vártam, hogy jó szőlőt teremjen, miért termett vadszőlőt? Most én megmondom nektek, mit teszek szőlőmmel: lerombolom a kerítését, hogy lelegeljék, kidöntöm a kőfalát, hogy összetiporják! Hagyom, hogy elvaduljon: nem metszik, nem kapálják, fölveri a tövis és a gaz. Megparancsolom a felhőknek is, hogy ne adjanak rá esőt! A Seregek Urának szőlője: Izráelnek háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai. Törvényességre várt, és lett önkényesség, igazságra várt, és lett kiáltó gazság!" (Jer 2:21; Hós 10:1; Ézsa 5:3-7).

Az Úr Mózes által népe elé tárta hűtlenségük következményeit. Ha nem tartják meg Istennel kötött szövetségük feltételeit, elszakadnak tőle, az élettől, és nem részesülhetnek áldásában. Izráel időnként megfogadta Isten intéseit. Ilyenkor gazdagon áradt az áldás a zsidó népre, és általuk a környező nemzetekre. De történelmük során sokszor elfeledkeztek Istenről, és szem elől tévesztették Isten képviselőiként kapott magasztos kiváltságaikat. Megfosztották Istent a tőlük elvárt szolgálattól, embertársaikat a lelki vezetéstől és a szent példamutatástól. Ki akarták sajátítani a szőlőskert gyümölcsét, amelyben Isten sáfársággal bízta meg népét. Kapzsiságuk miatt még a pogányok is megvetették őket. Ezzel alkalmat adtak a pogányoknak, hogy rosszul értelmezzék Isten jellemét és országának törvényeit.

Isten atyai szeretettel hordozta népét. Kegyelmének árasztásával és visszavonásával is megpróbált hatni rájuk. Eléjük tárta bűneiket, és béketűréssel várta, hogy beismerjék azokat. Prófétákat és követeket küldött, hogy hangoztassák követelményeit a szőlőmunkásoknak. De ahelyett, hogy szívesen fogadták volna e tisztán látó lelki embereket, ellenségként bántak velük. A szőlőmunkások üldözték és megölték őket. Isten újabb követeket küldött hozzájuk, de velük is úgy bántak, mint az előbbiekkel. Sőt elszántabban gyűlölték őket.

Sokan megtértek a száműzetésben, amikor Isten visszavonta oltalmát. De az ígéret földjére visszatért zsidó nép megismételte az előző nemzedékek hibáit és politikailag összeütközésbe került a környező népekkel. A prófétákat, akiket Isten a bűnösök megfeddése végett küldött, ugyanolyan gyanakodva és gúnyolódva fogadták, mint ahogy az előző korok követeit. Így a szőlőskert őrzői századról századra szaporították bűneiket.

A jól termő szőlőt - amelyet a mennyei Gazda ültetett Palesztina dombjain - Izráel megvetette, és végül átdobta a szőlőskert falán, összezúzta és eltaposta. Azt remélte, hogy örökre elpusztította. A Gazda azonban eltávolította a szőlőt és elrejtette szemük elől. Majd újra elültette, de a falon kívül, s törzse nem volt többé látható. Az ágak áthajoltak a falon, és más ágat lehetett azokba oltani, de a törzs olyan helyen volt, ahol az ember nem érhette el, és nem árthatott neki.

Isten egyházának - a szőlőskert őrének - ma különlegesen értékesek azok a tanácsok és intések, amelyeket Isten a próféták által adott, világossá téve örökkévaló szándékát az emberiséggel. A próféták tanításaiban Isten érthetően kinyilatkoztatta szeretetét és a megváltásukra készített tervet. Isten követei, akiket egyházához küldött, Izráel elhívásának, sikereinek, kudarcainak, Isten kegyeibe való visszafogadásának, a szőlőskert Gazdájától való elfordulásának történetéről, valamint arról beszéltek, hogy a korszakokat átfogó tervet a maradék fogja megvalósítani, amelynek életében minden szövetségi ígéret teljesedni fog. És ma Isten ugyanazt üzeni egyházának - az Úr szőlője hűséges munkásainak -, mint amit hajdan prófétája által küldött:

"Azon a napon énekeljetek

a színbort adó szőlőről!

Én, az Úr vagyok az őrizője,

minduntalan öntözgetem.

Éjjel-nappal őrzöm,

hogy senki ne bánthassa" (Ézsa 27:2-3).

Izráel! Bízzál Istenben! A szőlőskert Gazdája még most is gyűjti régóta várt drága gyümölcseit a nemzetek és népek közül! Nemsokára eljön övéihez; és azon a boldog napon végre megvalósul Izráel házával való terve: "A jövőben gyökeret ver Jákób, virágzani, virulni fog Izráel, termésével elárasztja a világot" (Ézsa 27:6).

Erő és gyöngeség

"Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs,

ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék

gazdagságával a gazdag! Aki dicsekedni akar,

azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam,

hogy én vagyok az Úr, aki szeretetet,

jogot és igazságot teremtek a földön,

mert ezekben telik kedvem - így szól az Úr!"

(Jer 9:22-23)

1. Salamon

Dávid és Salamon uralkodása idején Izráel erős nemzetté vált, és sok alkalma volt arra, hogy nagy befolyását az igazság és jogosság érdekében érvényesítse. Jahve nevét dicsőítették és tisztelték. Minden remény megvolt annak a célnak elérésére, amelyért Isten Izráelt az ígéret földjére telepítette. Akadályok tűntek el az útból. Pogány országok lakói, akik azért jöttek, hogy megtalálják az igazságot, elégedetten távoztak. Emberek tértek meg; Isten földi egyháza terebélyesedett és virágzott.

Dávid életének utolsó éveiben már Salamon ült Izráel trónján. Atyja lemondott javára; őt kenték fel és tették meg királynak. Sokat ígérő ifjúként kezdte pályafutását. Isten azt akarta, hogy erőről erőre, dicsőségről dicsőségre jusson, és egyre inkább megközelítse Isten jellemét, hogy népét a mennyei igazság őrzőjeként kapott szent megbízatása teljesítésére késztesse.

Dávid tudta, hogy Isten magasztos célja Izráellel csak akkor valósul meg, ha uralkodói a néppel együtt meg nem szűnő éberséggel igyekeznek az eléjük tárt norma elérésére. Tudta, hogy az ifjú uralkodó csak akkor tud megfelelni megbízatásának, amivel Isten megtisztelte, ha nem csupán katona, államférfi és uralkodó, hanem erős, jó, az igazság tanítója és a hűség mintaképe.

Dávid szeretettel, de nyomatékosan kérlelte Salamont, hogy legyen határozott és nemes lelkű; tanúsítson irgalmat és szeretetet alattvalói iránt; dicsőítse meg Isten nevét a föld népeivel való minden eljárásában, és mutassa meg, hogy milyen szép a szent élet. A sok próba és a figyelemre méltó tapasztalat, amelyet Dávid átélt, megtanította a nemesebb erények értékelésére, és kimondatta vele Salamonhoz intézett utolsó felhívásában: "...Az emberek igaz uralkodója, az istenfélő uralkodó olyan, mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel, melynek sugarától eső után fű zöldül a földön" (2Sám 23:3-4).

Ó, micsoda lehetőségeket kapott Salamon! Ha követi atyja Istentől ihletett tanítását, akkor uralkodását a 72. zsoltár szerint igazságosság jellemzi:

"Isten! Add törvényeidet a királynak,

és igazságodat a király fiának,

hogy igazságosan ítélje népedet,

és törvényesen a nyomorultakat...

Mint amikor eső hull a rétre,

és zápor áztatja meg a földet:

Úgy virágozzék napjaiban az igazság,

és legyen nagy békesség,

amíg meg nem szűnik a hold.

Uralkodjék tengertől tengerig,

és a folyamtól a föld széléig...

Tarsísnak és a szigeteknek királyai

hozzanak ajándékot.

Sába és Szeba királyai

fizessenek adót!

Boruljon le előtte minden király,

minden nép őt szolgálja!

Mert megmenti a segítséget kérő szegényt,

és a nyomorultak, akinek nincs segítője...

imádkozzanak érte szüntelen,

és áldják őt minden nap!...

Maradjon meg neve örökké,

terjedjen híre, amíg a nap ragyog!

Nevével mondjanak egymásra áldást,

mondja őt boldognak minden nép!

Áldott az Úristen, Izráel Istene!

Egyedül ő tud csodákat tenni!

Áldott legyen dicső neve örökre,

töltse be dicsősége az egész földet!

Ámen, Ámen.

Salamon ifjú korában magáévá tette Dávid akaratát, és hosszú éveken át becsületesen élt. Életét az Isten parancsolatai iránti szigorú engedelmesség jellemezte. Uralkodása elején állami tanácsadóival elment Gibeonba, ahol megvolt még a pusztában épített szent sátor. Kiválasztott tanácsadóival, az "ezredesek"-kel és "századosok"-kal, a "bírák"-kal és "egész Izráel minden főemberé"-vel, valamint a "családfők"-kel (2Krón 1:2) áldozatot mutatott be Istennek. Velük együtt az Úr szolgálatára szentelte magát. Salamonnak némi fogalma volt a királyi méltósággal járó nagy feladatokról, és tudta, hogy a nehéz terhet viselőknek a bölcsesség Forrásához kell fordulniuk vezetésért, ha meg akarnak felelni kötelezettségeiknek. Ezért buzdította arra tanácsosait, igyekezzenek vele együtt őszinte szívvel megbizonyosodni arról, hogy Isten elfogadja-e őket.

A király bölcsességet és értelmet kívánt - inkább, mint bármilyen földi előnyt - annak a munkának elvégzéséhez, amellyel Isten bízta meg. Éles felfogóképességre, szívjóságra, szeretni tudó lelkületre sóvárgott. Azon az éjszakán az Úr megjelent Salamonnak álomban, és azt mondta: "Kérj valamit, én megadom neked." A fiatal és tapasztalatlan uralkodó válaszában elmondta, mily gyámoltalannak érzi magát, és segítségre vágyik. "Te nagy szeretettel bántál szolgáddal, Dáviddal, az én apámmal - mondta -, ahogyan ő is hűségesen, igazán és egyenes szívvel élt előtted. Ezt a nagy szeretetet megtartottad iránta, és fiút adtál neki, aki a trónján ül ma is. És most Uram, Istenem, te királlyá tetted szolgádat az én apám, Dávid után. De én még egészen fiatal vagyok, nem értek a kormányzáshoz. És a te szolgád választott néped között van, amely olyan nagy nép, hogy nem lehet számba venni; nem számlálható meg a sokasága miatt. Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és a rossz között, különben ki tudná kormányozni a te nagy népedet?!

Tetszett az Úrnak, hogy ezt kérte Salamon."

"Mivel ezt kérted, és nem kértél magadnak hosszú életet, nem kértél gazdagságot, és nem kérted ellenségeid életét, hanem értelmet kértél, hogy nekem engedelmeskedve tudj kormányozni, ezért teljesítem kérésedet: olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád fogható nem volt előtted, és nem támad utánad sem. Sőt azt is megadom neked, amit nem kértél: olyan gazdagságot és dicsőséget is adok egész életedben, hogy nem lesz hozzád fogható senki a királyok között.

Ha az én utaimon jársz, és megtartod rendelkezéseimet és parancsaimat, ahogyan apád, Dávid tette, akkor hosszú életet adok neked" (1Kir 3:5-14; 2Krón 1:7-12). Isten megígérte, amint Dáviddal volt, úgy lesz Salamonnal is. Ha a király becsületesen jár az Úr előtt, ha Isten parancsolata szerint cselekszik, akkor trónja erősen áll, és uralma eszközül szolgál arra, hogy Izráelt "bölcs és értelmes nép"-ként, a környező népek világosságaként dicsőítsék (5Móz 4:6).

Salamon szavai, amikor Istenhez imádkozott az ősi gibeoni oltár előtt, alázatosságról tanúskodtak. Azt is kifejezték, nagyon vágyik Isten megdicsőítésére. Ráeszmélt arra, hogy mennyei segítség nélkül épp olyan képtelen az őt terhelő kötelezettségeknek eleget tenni, akárcsak egy kisgyermek. Tudta, hogy nincs jó ítélőképessége. Nagy hiányérzete késztette arra, hogy bölcsességet kérjen Istentől. Nem önző célból vágyott olyan tudásra, amely mások fölé emeli. Szeretett volna hűségesen eleget tenni a reá háruló feladatoknak, és azt a lehetőséget választotta, melynek segítségével uralkodása megdicsőítheti Istent. Salamon soha nem volt olyan gazdag, bölcs és igazán nagy, mint amikor megvallotta: "De én még egészen fiatal vagyok, nem értek a kormányzáshoz."

Azok, akik ma bizalmi állást töltenek be, igyekezzenek megtanulni azt a leckét, amire Salamon imája tanít. Minél magasabb a betöltött munkakör, minél nagyobb felelősséget kell hordozniuk, annál messzebbre hat befolyásuk, és annál jobban kell Istenre támaszkodniuk. Sohasem szabad elfelejteniük, hogy a munkába szólítással együtt kapják azt a felhívást is, hogy meggondoltan, vigyázva járjanak embertársaik előtt. Tanulóként kell Isten előtt állniuk. A tisztség nem teszi szentté a jellemet. Isten megdicsőítése és parancsolatainak megtartása teszi igazán naggyá az embert.

Nem személyválogató az az Isten, akit szolgálunk. Aki Salamonnak bölcs ítélőképességet adott, ma is kész ugyanezt az áldást adni gyermekeinek. "Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége - jelenti ki Igéje -, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja" (Jak 1:5). Ha valaki - aki terhet hordoz - jobban vágyik bölcsességre, mint gazdagságra, hatalomra és hírnévre, nem fog csalódni. Nemcsak azt tanulja meg a nagy Tanítótól, hogy mit tegyen, hanem azt is, hogyan tegye azt Isten tetszésére.

Amíg Istennek szenteli életét az Isten által jó ítélőképességgel, tisztánlátással, tehetséggel megáldott ember, addig nem áhítozik magas pozíció után, és nem akar uralkodni. Bár szükséges, hogy emberek felelősséget hordozzanak, de az igazi vezető, ahelyett hogy elsőbbségért küzdene, inkább értelmes szívért imádkozik, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz között.

Nem könnyű a vezetéssel megbízott ember útja. Tekintsen minden nehézséget imára szólításnak! Sohase mulasszon el tanácsot kérni a bölcsesség csodálatos Forrásától! A Mestertől kapott erővel és értelemmel képes lesz ellenállni a szentségtelen befolyásnak. Külön tudja választani a jót a rossztól. Helyesli azt, amit Isten helyesel, és komolyan küzd, nehogy helytelen elvek honosodjanak meg Isten művében.

A bölcsességet, amire Salamon jobban vágyott, mint gazdagságra, dicsőségre és hosszú életre, Isten megadta neki. Tiszta értelmet, megértő szívet, szerető lelkületet kért, és megkapta. "Isten adott Salamonnak igen nagy bölcsességet és értelmet. Olyan sok bölcs gondolata volt, mint a tenger partján a homok. Nagyobb volt Salamon bölcsessége a keleten lakó emberek bölcsességénél és az egyiptomiak minden bölcsességénél. Bölcsebb volt Salamon minden embernél... úgyhogy híres lett valamennyi nép körében" (1Kir 5:9-11).

"...félelemmel tekintettek a királyra, mert látták, hogy isteni bölcsesség van benne, és így szolgáltat igazságot" (1Kir 3:28). Az emberek őszintén ragaszkodtak Salamonhoz - mint annak idején Dávidhoz -, és mindenben engedelmeskedtek neki. "Salamonnak, Dávid fiának a királyi hatalma megerősödött, mert Istene, az Úr, vele volt, és egyre nagyobbá tette" (2Krón 1:1).

Salamon hosszú évekig Istennek szentelte életét. Becsületesség, elvhűség és az Isten parancsolatai iránti szigorú engedelmesség jellemezte. Ő maga irányított minden fontos vállalkozást, és bölcsen intézte a birodalom hivatalos ügyeit. Gazdagsága és bölcsessége, az uralkodás első éveiben épített paloták és középületek, szóban és tettben megmutatkozó határozottsága, kegyessége, méltányossága és nagylelkűsége kiváltotta alattvalói hűségét, valamint sok ország uralkodóinak csodálatát és tiszteletét.

Salamon uralkodása elején Jahve nevét nagy tisztelet övezte. A király bölcsessége és igazságossága minden nemzet előtt tanúskodott annak az Istennek nagyszerű tulajdonságairól, akinek szolgált. Egy ideig Izráel a világ világossága volt; bemutatta Jahve nagyságát. Salamon kezdeti uralmának igazi dicsősége nem rendkívüli bölcsességében, mesébe illő gazdagságában, messze terjedő befolyásában és hírnevében rejlett, hanem abban a megbecsülésben és tiszteletben, amelyet a menny ajándékainak bölcs felhasználásával Izráel Istene nevének szerzett.

Amint az évek múltak és Salamon hírneve nőtt, igyekezett megdicsőíteni Istent értelmi és lelki képességei növelésével és azzal, hogy továbbította másoknak a kapott áldásokat. Nála jobban senki sem tudta, hogy azért kapott hatalmat, bölcsességet és értelmet, mert Jahve kedvezett neki; és Isten azért ajándékozta meg ezekkel a képességekkel, hogy megismertesse a világgal a királyok Királyát.

Salamont különösen érdekelte a természetrajz, de kutatásai nem korlátozódtak egyetlen tudományágra. Minden teremtett dolog - élő és élettelen - szorgalmas tanulmányozásával világos fogalmat kapott a Teremtőről. A természeti erőkben, az ásvány- és állatvilágban, minden fában, bokorban és virágban Isten bölcsessége tárulkozott fel előtte. Miközben mindig többet igyekezett tudni, egyre jobban megismerte és megszerette Istent.

Salamon Istentől ihletett bölcsessége dicsénekekben és példabeszédek sokaságában fogalmazódott meg. "Háromezer példabeszédet mondott és ezeröt éneket szerzett. Beszélt a fákról, a libánoni cédrustól kezdve a falból kinövő izsópig, és beszélt az állatokról, a madarakról, a csúszómászókról és a halakról" (1Kir 5:12-13).

Salamon a szent élet és a nemes erőfeszítések elveit körvonalazta példabeszédeiben; elveket, amelyek a mennyben születtek és istenfélelemhez vezetnek; melyek az élet minden tettét szabályozzák. Salamon uralkodásának kezdete azért volt az erkölcsi felemelkedés és anyagi jólét időszaka, mert széthintette ez elveket, és elismerte, hogy egyedül Istent illeti dicséret és tisztelet.

"Boldog az az ember, aki megtalálta a bölcsességet - írta -, és az az ember, aki értelmet kap. Mert több haszna van ennek, mint az ezüstnek, és nagyobb jövedelme, mint a színaranynak. Drágább ez a gyöngynél, és semmi sem fogható hozzá, amiben kedved leled. Hosszú élet van a jobbjában, baljában pedig gazdagság és dicsőség. Útjai kedves utak, és minden ösvénye békesség. Élet fája ez azoknak, akik megragadják, és akik rá támaszkodnak, boldogok" (Péld 3:13-18).

"A bölcsességnek ez a kezdete: Szerezz bölcsességet, és minden szerzeményeden szerezz értelmet" (Péld 4:7). "A bölcsesség kezdete az Úr félelme" (Zsolt 111:10). "Aki féli az Urat, gyűlöli a rosszat. A kevélyt és a kevélységet, a helytelen utat meg az álnok beszédet gyűlölöm" (Péld 8:13).

Ó, bár későbbi éveiben is megfogadta volna Salamon e csodálatosan bölcs szavakat! Ő, aki kijelentette: "A bölcsek ajka hinti a tudást" (Péld 15:7), aki maga tanította a föld királyait arra, hogy a királyok Királyának adják azt a dicsőséget, amit neki, a földi uralkodónak kívántak adni, bár soha ne jutott volna oda, hogy "álnok száj"-jal, "kevélység"-gel és "felfuvalkodás"-sal elfogadja az egyedül Istent megillető dicséretet!

2. A templom felszentelése

Dávid régóta dédelgetett tervét - hogy templomot épít az Úrnak - Salamon bölcsen valósította meg. Jeruzsálem hét éven át tele volt szorgos munkásokkal, akik elegyengették a kiválasztott helyet, építették a roppant tartófalakat, és lefektették a terjedelmes alapokat - "nagy és értékes köveket... faragott kövek"-et, és a libanoni erdőkből hozott nehéz faanyagból építették a nagyszerű templomot. (1Kir 5:31).

A fa- és kőanyagok előkészítésével egy időben - amelyhez sok ezren adták erejüket - szünet nélkül folyt a templom berendezésének készítése a Tírusból való Húrám, a "hozzáértő és értelmes mester" irányításával, aki "az arany, az ezüst, a réz, a vas, a kő, a fa, a piros és kék bíbor, a len és a karmazsin... különféle... vésetek készítéséhez értett" (2Krón 2:13).

Mórija hegyén "a templom építésekor már készen kifaragott kövekből építettek, sem kalapácsnak, sem vésőnek, sem egyéb vasszerszámnak a zaja nem hallatszott" (1Kir 6:7). A minta szerint, amelyet Dávid adott át fiának - készítették el a gyönyörű berendezést, "az Isten háza összes felszerelését" (2Krón 4:19). Ez magában foglalja a füstölőoltárt, a szent kenyerek asztalát, a gyertyatartót és a mécseket, valamint azokat az edényeket és eszközöket, melyeket a papok használtak a szent helyen végzett szolgálatuk közben. Mindezek "aranyból, mégpedig tiszta aranyból" (2Krón 4:21) készültek. A rézből való felszereléseket - az égőáldozati oltárt, a nagy mosdómedencét, amelyet tizenkét ökör tartott, a kisebb medencéket, sok más eszközzel együtt "a Jordán környékén öntette ezeket a király az agyagos földben, Szukkót és Cerédá között" (2Krón 4:17). Ezekből a berendezésekből sokat készítettek, hogy ne legyen belőlük hiány.

Páratlanul szép és utolérhetetlenül pompás volt az a fejedelmi épület, amelyet Salamon és társai emeltek Isten és az istentiszteletek számára. A drágakövekkel díszített, faragott cédrussal és csiszolt arannyal bélelt templomépület - amit pompás utakkal átszelt tágas udvarok vettek körül - hímzett függönyeivel és díszes berendezéseivel alkalmas szimbóluma volt Isten földi egyházának, amely korszakokon át a mennyei minta szerint épült "arany"-hoz, "ezüst"-höz, "drágakövek"-hez (1Kor 3:12) hasonlítható anyagokból, "faragott oszlopok"-ból, "amilyenek a palotákban vannak" (Zsolt 144:12). Ebben a lelki templomban Krisztus "a szegletkő", akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban.

Végül elkészült a templom, amelyet Dávid király tervezett és fia, Salamon épített. Salamon "...sikeresen elkészítette mindazt, amit elkészíttetni szándékozott" (2Krón 7:11). Ahhoz, hogy a Mórija hegyének magaslatait bekoronázó palota valóban "nem ember", "hanem az Úristen" lakóhelye legyen - amire Dávid olyan nagyon vágyott -, hátra volt még a Jahve és az istentiszteletek számára történő ünnepélyes felszentelése (1Krón 29:1).

Azt a helyet, ahol a templom épült, hosszú időn át megszentelt helynek tartották. Itt mutatta meg Ábrahám, a hívők atyja, hogy kész Jahve parancsának engedelmeskedve egyetlen fiát feláldozni. Itt újította meg Isten Ábrahámmal kötött szövetségét, amelyben áldást ígért. Az áldás magában hordozta a dicsőséges messiási ígéretet, amely a Magasságos Isten Fiának áldozata által szabadulást hoz az emberiségnek. (Lásd: 1Móz 22:9, 16-18.) Itt küldött Isten tüzet a mennyből, válaszként Dávid égő- és hálaáldozatára, amelyet azért mutatott be, hogy feltartóztassa a pusztító angyal bosszúállásra kivont kardját. (Lásd: 1Krón 21.) Jahve tisztelői most újra itt voltak, hogy találkozzanak Istenükkel, és megújítsák hűségfogadalmukat.

A felavatásra a legkedvezőbb időpontot - a hetedik hónapot - választották, amikor a nép az ország minden részéből Jeruzsálembe gyülekezett a sátoros ünnepre. Ez az ünnep az örvendezés alkalma volt. Az aratási munkák véget értek, és az újesztendő munkáit még nem kezdték meg. Az emberek gondoktól mentesen átengedhették magukat az alkalom szent, örömteli hatásának.

A kitűzött időpontban Izráel - sok idegen ország díszesen öltözött képviselőivel együtt - egybegyűlt a templom udvaraiban. Szokatlanul pazar volt ez a látvány. Salamon - Izráel véneivel és a nép legtekintélyesebb tagjaival - a város másik részéből érkezett, ahonnan elhozták a szövetség ládáját. A Gibeon magaslatain levő szent helyről átszállították a "kijelentés sátrát és a szentély egész fölszerelését, amely a sátorban volt" (2Krón 5:5). Ezek a féltve őrzött tárgyak, amelyek Izráel fiaiban a pusztai vándorlás és a Kánaán meghódításának emlékeit idézték fel, most állandó otthont találtak abban a nagyszerű templomban, amelyet azért építettek, hogy elfoglalja a hordozható sátor helyét.

A frigyládában volt a két kőtábla. Isten saját ujjával írta rá a Tízparancsolatot. Salamon atyjának, Dávidnak példáját követte, amikor bevitték a templomba a frigyládát. Minden hatodik lépésnél áldozatot mutatott be. Énekléssel, zenével és nagy ünnepélyességgel vitték be "a papok az Úr szövetség ládáját a helyére, a templom legbelső részébe, a szentek szentjébe" (2Krón 5:7). Amikor kijöttek, elfoglalták a számukra kijelölt helyet. Az énekesek - fehérbe öltözött léviták - az oltár keleti végénél álltak cimbalmokkal, lantokkal, citerákkal; és velük volt százhúsz kürtölő pap is. (Lásd: 2Krón 5:12.)

"A harsonásoknak meg az énekeseknek egyaránt az volt a tisztük, hogy összehangolva zengjék az Úr dicséretét és magasztalását. Amikor hangosan szóltak a harsonák, a cintányérok és a hangszerek, és dicsérték az Urat, mert ő jó, és örökké tart szeretete, akkor a házat, az Úr házát felhő töltötte be, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát" (2Krón 5:13-14).

Salamon megértette, mit jelent a köd, és így szólt: "Az Úr mondta, hogy homályban kíván lakni. Házat építettem neked lakásul, maradandót, örök lakóhelyül" (2Krón 6:1-2).

"Uralkodik az Úr,

reszkessenek a népek!

A kerúbokon trónol ő,

remegjen a föld!

Nagy az Úr a Sionon,

magasan fölötte van minden népnek.

Magasztalják nagy és félelmes nevét,

mert szent ő! ...

Magasztaljátok Istenünket, az Urat,

boruljatok le lába zsámolya előtt,

mert szent ő" (Zsolt 99:1-5).

Salamon "...emelvényt készíttetett rézből", amelynek "hossza öt könyök, szélessége öt könyök, magassága pedig három könyök volt. Föllépett rá" "...megáldotta Izráel egész gyülekezetét, miközben Izráel egész gyülekezete állt" (2Krón 6:13, 3).

"Áldott az Úr, Izráel Istene - kiáltotta Salamon -, aki ígéretet tett apámnak, Dávidnak és azt hatalmával be is teljesítette. Ezt mondta: ...kiválasztottam Jeruzsálemet, hogy ott legyen nevem..." (2Krón 6:4, 6).

Salamon azután az emelvényre térdelt, és az egész nép hallatára elmondta templomszentelési imáját. A gyülekezet fejét meghajtva állt, és közben a király ég felé emelt kézzel így könyörgött: "Uram, Izráel Istene! Nincs hozzád hasonló Isten sem az égben, sem a földön! Hűségesen megtartod a szolgáiddal kötött szövetséget, ha teljes szívükkel előtted járnak...

De vajon lakhatik-e Isten a földön az emberekkel? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged. Hát még ez a ház, amelyet én építettem! Mégis tekints szolgád imádságára és könyörgésére, Uram, Istenem, és hallgasd meg a kiáltást és imádságot, amikor szolgád színed előtt imádkozik! Nézz nyitott szemmel erre a házra éjjel és nappal, arra a helyre, amelyről azt mondtad, hogy ott lesz a te neved. Hallgasd meg az imádságot, amikor szolgád ezen a helyen imádkozik!...

Ha majd néped, Izráel vereséget szenved ellenségétől, mert vétkezik ellened, de azután megtér, és vallást tesz nevedről, hozzád imádkozik, és könyörög színed előtt ebben a házban, te hallgasd meg a mennyből, bocsásd meg népednek, Izráelnek a vétkét, és hozd vissza arra a földre, amelyet neki és őseinek adtál!...

Ha majd bezárul az ég, és nem lesz eső, mert vétkeznek ellened, de azután imádkoznak ezen a helyen, vallást tesznek nevedről, és megtérnek vétkükből, mert megaláztad őket, te hallgasd meg őket a mennyből, és bocsásd meg szolgáidnak és népednek, Izráelnek a vétkét, sőt tanítsd őket a jó útra, amelyen járniuk kell, és adj esőt földedre, amelyet népednek adtál örökségül!

Ha majd éhínség lesz az országban, vagy dögvész, aszály, rozsda, sáska vagy cserebogár lesz, vagy ha ellenség ostromolja az ország városait, vagy bármilyen csapás és betegség lesz, akkor minden imádságot és könyörgést, amelyet akár egy ember, akár egész néped, Izráel mond el, és ha valaki elismeri, hogy miatta van a csapás és fájdalom, és kiterjeszti a kezét e ház felé, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, bocsáss meg, és bánj mindenkivel tettei szerint, ahogyan megismerted a szívét, hiszen egyedül te ismered az emberek szívét, hogy féljenek téged és járjanak a te utaidon, amíg csak azon a földön élnek, amelyet őseinknek adtál...

Ha majd néped hadba vonul ellenségei ellen olyan úton, amelyen te küldöd, és hozzád imádkozik e város felé fordulva, amelyet kiválasztottál, és e ház felé, amelyet neved tiszteletére építettem, te hallgasd meg a mennyből imádságukat és könyörgésüket, és pártold ügyüket!

Ha vétkeznek ellened, mert nincsen ember, aki ne vétkeznék, és megharagszol rájuk, kiszolgáltatod őket ellenségeiknek, és foglyul ejtve fogságba viszik őket távoli vagy közeli országba, de szívből megtérnek azon a földön, ahova fogságba vitték őket, ha megtérnek, és így könyörögnek hozzád fogságuk földjén: Vétkeztünk, bűnt követtünk el, gonoszul cselekedtünk! Ha teljes szívükből és teljes lelkükből megtérnek hozzád fogságuk földjén, ahol őket fogva tartják, és imádkoznak hozzád országuk felé fordulva, amelyet őseiknek adtál, a város felé, amelyet kiválasztottál, és a ház felé, amelyet neved tiszteletére építettem, hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből imádságukat és könyörgésüket, és pártold ügyüket! Bocsásd meg népednek, hogy vétkezett ellened!

Most azért, Istenem, legyen nyitva szemed, és füleddel figyelj az imádságra ezen a helyen. És most indulj el, Úristen, nyugalmad helyére, te és hatalmad ládája! Papjaidat, Úristen, vedd körül szabadításoddal, híveid pedig örvendezzenek a jónak! Úristen, ne fordulj el fölkentedtől: gondolj arra, hogy milyen kegyelmes voltál szolgádhoz, Dávidhoz!" (2Krón 6:14-42)

Amikor Salamon befejezte imáját, "tűz szállt alá az égből, és megemésztette az égő áldozatot és a véres áldozatokat". A papok nem léphettek be a templomba, mert "az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. Izráel fiai mindnyájan látták, amikor leszállt... az Úr dicsősége a templomra, ezért arcukkal a földet érintve letérdeltek... Imádták és magasztalták az Urat, mert jó és örökké tart szeretete.

Azután a király és az egész nép áldozatot mutatott be az Úrnak. ...Így avatta fel az Isten házát a király és az egész nép" (2Krón 7:1-5). A "hámáti úttól" "Egyiptom patakjáig" terjedő birodalom minden részéből érkező sokaság, az "egész Izráel" hét napig örömünnepet ült. A boldog tömeg a következő hetet a sátoros ünnep ünneplésével töltötte. Miután elmúlt az ünneplés ideje - melyhez újra az Úrnak szentelték magukat és örvendeztek -, a nép hazatért. "Örültek és jókedvűek voltak azért, mert jót cselekedett az Úr Dáviddal, Salamonnal és népével, Izráellel" (2Krón 7:8, 10).

A király minden tőle telhetőt megtéve arra buzdította a népet, hogy szentelődjön teljesen az Úr szolgálatára, és dicsőítse meg szent nevét. Isten most újra bizonyságát adta Izráel uralkodójának, hogy elfogadja és megáldja, mint ahogy uralkodása kezdetén Gibeonnál tette. Éjszakai látásban megjelent az Úr, és ezt mondta: "Meghallgattam imádságodat, és kiválasztottam magamnak ezt a helyet az áldozat házául. Ha majd bezárom az eget, és nem lesz eső, vagy parancsolok a sáskáknak, hogy leegyék a földet, vagy ha dögvészt bocsátok népemre, de megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat. Szemem már nyitva van, és fülemmel figyelek az imádságra ezen a helyen. Kiválasztottam és megszenteltem ezt a házat, azért itt lesz a nevem örökké, itt lesz a szemem és a szívem is mindenkor" (2Krón 7:12-16).

Ha Izráel hű maradt volna Istenhez, ez a nagyszerű épület örök jele maradt volna annak, hogy Isten különösen megtiszteli választott népét. "Az idegeneket - nyilatkoztatta ki Isten -, akik csatlakoznak az Úrhoz, és őt szolgálják, akik szeretik az Úr nevét, és az ő szolgái lesznek, mindazokat, akik vigyáznak, hogy meg ne sértsék a szombatot, és ragaszkodnak szövetségemhez, elviszem szent hegyemre, és örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak. Égőáldozataik és véres áldozataik kedvesek lesznek oltáromon. Mert az én házam neve imádság háza lesz minden nép számára" (Ézsa 56:6-7).

Amikor az Úr bizonyságát adta annak, hogy elfogadja a királyt, világossá tette előtte azt is, hogy mi a kötelessége. "És ha te előttem jársz, ahogyan járt apád, Dávid is, és úgy teszel mindent, ahogyan megparancsoltam, rendelkezéseimet és törvényeimet megtartod, akkor állandóvá teszem királyi trónodat, ahogyan megígértem apádnak, Dávidnak, mikor ezt mondtam: Nem vesznek ki utódaid, és uralkodnak Izráelben" (2Krón 7:17-18).

Ha Salamon továbbra is alázatosan szolgálta volna az Urat, egész uralkodása hatalmas befolyást árasztott volna a környező nemzetekre - azokra, amelyekre atyjának, Dávidnak uralkodása, és a saját uralkodásának korábbi éveiben mondott bölcs szavai és nagyszerű cselekedetei olyan kedvező hatással voltak. Isten előre látta, hogy milyen félelmes kísértések járnak a jólét és a világi dicsőség nyomában, és óvta Salamont a hitehagyás bűnétől. Előre megmondta azt is, hogy milyen rettenetes következményekkel jár a bűn. Még az a gyönyörű templom is, amelyet éppen akkor szenteltek fel, "példabeszéd és gúny tárgyává" lesz "minden nép előtt" - mondta, ha Izráel népe elhagyja "az Urat, őseik Istenét", és nem tágítanak a bálványimádástól (2Krón 7:20, 22).

A mennyi üzenet, hogy Isten meghallgatta Izráelért mondott imáját, Salamont felbátorította, megörvendeztette. Elkezdődött uralkodásának fénykora. "És a föld minden királya" igyekezett közelébe kerülni, "hogy hallhassák bölcsességét, amelyet Isten adott a szívébe" (2Krón 9:23). Sokan jöttek, hogy lássák, miként kormányoz, s tanítást nyerjenek a nehéz ügyek intézésére.

Amikor ezek az emberek látogatást tettek Salamonnál, a király tanítást adott nekik Istenről a minden dolgok Teremtőjéről. Amikor hazatértek, világos fogalmuk volt Izráel Istenéről és az emberiség iránti szeretetéről. A természet műveiben meglátták Isten szeretetét és kinyilatkoztatott jellemét, s ez sok embert arra indított, hogy Isteneként imádja Őt.

Salamon ekkor alázatosan vette magára az uralkodás terheit. Elismerte Isten előtt, hogy "egészen fiatal" (1Kir 3:7). Láthatóan szerette Istent. Mélységesen tisztelte a mennyei dolgokat. Önmagában nem bízott, és a világmindenség végtelen Teremtőjét magasztalta. Mindezek a követésre méltó jellemvonások megmutatkoztak a templom befejezésével kapcsolatos istentiszteletek során, amikor alázatosan térdelve elmondta felajánló imáját. Krisztus követőinek ma vigyázniuk kell arra, hogy el ne veszítsék a tisztelet és istenfélelem lelkületét. A Szentírás megtanítja az embert arra, hogy alázatosan és áhítattal, a mennyei Közbenjáróba vetett hittel közeledjék Alkotójához. A zsoltáríró kinyilatkoztatja:

"Mert nagy Isten az Úr,

nagy király minden isten fölött...

Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg,

essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!" (Zsolt 95:3, 6)

Kiváltságunk, hogy Isten előtt leborulva - mind a közös istentiszteleten, mind pedig a csendes kamránkban - felküldjük könyörgéseinket Hozzá. Jézus, a mi példaképünk "térdre borulva" imádkozott (Lk 22:41). Követőiről olvashatjuk, hogy ők is letérdelve imádkoztak. Pál mondta: "...meghajtom térdemet az Atya előtt" (Ef 3:14). Ezsdrás is térdre esve vallotta meg Isten előtt Izráel vétkeit. (Lásd: Ezsd 9:5.) Dániel "napjában háromszor térden állva imádkozott, és magasztalta Istenét..." (Dán 6:11).

Isten iránti őszinte tiszteletre késztet végtelen nagyságának érzete és jelenlétének tudata. Mélységesen kellene szívünkre hatnia, ha megérezzük a Láthatatlan jelenlétét. Az imádkozás órája és helye szent, mert Isten van ott. Ha magatartásunkban és viselkedésünkben tiszteletet tanúsítunk, elmélyül bennünk az az érzés, amely tiszteletre késztet. "...szent és félelmes az ő neve" (Zsolt 111:9) - nyilatkoztatta ki a zsoltáríró. Amikor az angyalok kimondják ezt a nevet, eltakarják arcukat. Nekünk, elbukott, bűnös embereknek, micsoda tisztelettel kellene ajkunkra vennünk Isten nevét!

Jó volna, ha mind az idősek, mind a fiatalok elgondolkoznának azokon a szentírási kijelentéseken, amelyek megmutatják, hogyan tekintsenek arra a helyre, amelyet Isten különös jelenléte jellemez. "...Oldd le sarudat a lábadról - parancsolta Mózesnek az égő csipkebokorból -, mert szent föld az a hely, ahol állasz" (2Móz 3:5). Jákób, miután látomásban látta az angyalt, felkiáltott: "...az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam... Nem más ez, mint Istennek háza és a menny kapuja" (1Móz 28:16-17).

Salamon a felajánló istentiszteleten mondottakkal meg akarta szabadítani a jelenlevőket a Teremtővel kapcsolatos babonáktól, amelyek a pogányok elméjét elhomályosították. A menny Istene nem olyan, mint a pogányok istenei, amelyeket kézzel csinált templomokba zárnak. Lelke által mégis találkozik népével, amikor összegyűlnek a tiszteletére szentelt házban.

Századokkal később Pál ezekkel a szavakkal tanította ugyanezt az igazságot: "Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. ...hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk..." (ApCsel 17:24-28).

"Boldog az a nemzet,

amelynek Istene az Úr,

az a nép, amelyet örökségül választott.

Letekint a mennyből az Úr,

és lát minden embert.

Lakóhelyéből rátekint

a föld minden lakójára."

"Az Úr a mennyben állította fel trónját,

királyi hatalmával mindenen uralkodik."

"Szent a te utad, Istenem!

Van-e olyan nagy Isten,

mint a mi Istenünk?

Te vagy az Isten, aki csodákat tettél,

megismertetted erődet a népekkel"

(Zsolt 33:12-14; 103:19; 77:14-15).

Isten nem lakik kézzel csinált templomokban, de megtiszteli jelenlétével népének összejöveteleit. Megígérte, hogy amikor közösen keresik Őt, beismerik bűneiket, és imádkoznak egymásért, Lelke által találkozik velük. De azoknak, akik istentiszteletre gyűlnek össze, minden gonoszságot le kell rakniuk. Ha nem lélekben, igazságban és a szentség szépségében imádják Istent, semmi hasznuk nincs abból, ha összejönnek. Ilyenekről mondja az Úr: "Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem" (Mt 15:8-9).

Akik imádják Istent, azoknak "lélekben és igazságban" kell imádniuk, "mert az Atya is ilyen imádókat keres magának" (Jn 4:23).

"Az Úr azonban ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld" (Hab 2:20).

3. Siker és elbizakodottság

Amíg Salamon magasra emelte a menny törvényét, Isten vele volt és bölccsé tette, hogy pártatlanul és irgalommal tudjon uralkodni Izraelen. Amikor gazdagsághoz és világi dicsőséghez jutott, még alázatos volt, és befolyása messze hatott. "Salamon uralkodott mindazokon az országokon, amelyek az Eufrátesztől a filiszteusok földjéig és az egyiptomi határig terültek el." "...mindenfelől békesség volt körülötte. Júda és Izráel biztonságban lakott, mindenki a maga szőlője és fügefája alatt... Salamon egész életében" (1Kir 5:1, 4-5).

De a sokat ígérő indulás után életét beárnyékolta a hitehagyás. A történelem feljegyzi azt a szomorú tényt, hogy Salamon felhagyva Jahve imádásával, térdet hajtott a pogány bálványok előtt. Pedig őt Nátán Jedidjának, az Úr kedveltjének (2Sám 12:25) nevezte, és Isten oly feltűnően tüntette ki kegyeivel, hogy bölcsessége, egyenessége világra szóló hírnevet szerzett neki, mely másokat Izráel Istenének dicsőítésére késztetett.

Évszázadokkal Salamon trónra lépése előtt az Úr Mózes által eligazítást adott Izráel jövendő uralkodóinak, mert előre látta az őket környékező veszélyeket. Utasította az Izráel trónjára ülőt, hogy "írassa le magának e törvény másolatát", Jahve rendelkezéseinek "abból a könyvből, amely a lévita papoknál van. Legyen az nála - mondta az Úr -, és olvassa azt egész életében, hogy megtanulja félni Istenét, az Urat; őrizze meg ennek a törvénynek minden igéjét, és teljesítse mindezeket a rendelkezéseket. Ne legyen gőgös a szíve atyjafiaival szemben, és ne térjen el ettől a parancsolattól se jobbra, se balra, hogy hosszú ideig uralkodhasson ő is meg a fiai is Izráelben" (5Móz 17:18-20).

Ezzel a rendelkezéssel kapcsolatban az Úr különösképpen figyelmeztette azt, aki felkent király lesz, hogy "ne legyen sok felesége, hogy szíve el ne hajoljon, nagyon sok ezüstöt és aranyat ne gyűjtsön" (5Móz 17:17).

Salamon jól ismerte ezeket az intéseket; egy ideig meg is fogadta őket. Legfőbb óhaja az volt, hogy a Sínai-hegynél kapott rendelkezések szerint éljen és uralkodjon. Az a mód, ahogy a birodalom ügyeit igazgatta, szöges ellentétben állt kora népeinek szokásaival, azokéval, akik nem félték Istent, akiknek uralkodói lábbal taposták szent törvényét.

Mialatt Salamon az Izráeltől délre elterülő hatalmas birodalommal kapcsolata erősítésére igyekezett, tiltott területre merészkedett. Sátán tudta, hogy mit eredményez az engedelmesség. Salamon uralkodásának első éveiben - amelyek bölcsessége, nagylelkűsége és egyenessége folytán dicsőséges évek voltak - Sátán igyekezett őt olyan hatásoknak kitenni, amelyek alattomosan aláásták elvhűségét és elszakították Istentől. Az ellenség kísérlete sikerrel járt. Ezt a következő leírásból tudjuk: "Salamon veje lett a fáraónak, Egyiptom királyának, mert elvette a fáraó leányát. Dávid városába vitte..." (1Kir 3:1).

Emberi szemszögből nézve, ez a házasság - bár ellentétben állt Isten törvényének tanításaival - áldásnak tűnt, mert Salamon pogány felesége megtért, és vele együtt imádta az igaz Istent. Azonkívül a fáraó figyelemre méltó szolgálatot tett Izráelnek azzal, hogy meghódította Gézert, "...a kanaánitákat pedig legyilkolta, majd leányának, Salamon feleségének adta nászajándékul" (1Kir 9:16). A várost Salamon újjáépítette, és ez alaposan megerősítette királyságát a Földközi-tenger partvidékén. Salamon azonban azt a rendelkezést, amelyet Isten hozott népe tisztasága megőrzésére, meggondolatlanul áthágta akkor, amikor pogány nemzettel lépett szövetségre, és ezt az egyezséget a bálványimádó hercegnővel kötött házasságával pecsételte meg. Az a reménye, hogy egyiptomi felesége esetleg megtér, csupán gyenge mentség volt bűnére.

Az irgalmas Isten egy ideig hatástalanította ezt az iszonyatos botlást, a király pedig bölcs intézkedéseivel fékezhette volna - ha nem is egészen, de nagymértékben - a gonosz erőket, amelyeket meggondolatlanságával működésbe hozott. Salamon azonban kezdte szem elől téveszteni hatalmának és hírnevének Forrását. Amint hajlamai befolyásolták értelmét, önbizalma nőtt, és az Úr szándékát a maga választotta úton igyekezett végrehajtani. Úgy okoskodott, hogy ha politikai és kereskedelmi szövetséget köt a környező népekkel, azok megismerik az igaz Istent. A nemzetekkel egymás után lépett szentségtelen szövetségre, melyeket sok esetben pogány hercegnőkkel kötött házasságokkal pecsételt meg. Jahve parancsait félretéve, elfogadta a környező népek szokásait.

Salamon azzal áltatta magát, hogy bölcsessége és példamutatása feleségeit a bálványimádásból az igaz Isten imádására fogja vezetni, és hogy az így kötött szövetségek a szomszédos nemzeteket közeli kapcsolatba hozzák Izráellel. Hiú ábránd! Salamon végzetesen tévedett, amikor elég erősnek tartotta magát ahhoz, hogy ellenálljon pogány társai befolyásának. Végzetes volt az az öncsalása is, amely azt a reményt keltette benne, hogy bár ő maga figyelmen kívül hagyja Isten törvényét, másokat a törvény szent előírásainak tiszteletére és követésére késztethet.

A szövetségek és a pogány népekkel kialakult kereskedelmi kapcsolatok hírnevet, dicsőséget, és e világi gazdagságot szereztek a királynak. Nagy mennyiségű aranyat hozatott Ofirból és ezüstöt Tarsisból. "...annyi lett Jeruzsálemben az ezüst és az arany, mint a kő. ...annyi lett a cédrusfa, mint amennyi a vadfügefa az alföldön" (2Krón 1:15). Salamon idejében egyre nőtt a gazdagok száma a gazdagsággal járó kísértésekkel együtt; de a jellem tiszta aranya megfakult és megcsúnyult.

Salamon fokozatosan adta fel hitét, és mire ennek tudatára ébredt, már messzire elhajolt Istentől. Szinte észrevétlenül csökkent az isteni vezetés és a menny áldása iránti bizalma. Saját erejében kezdett bízni. Lassanként megtagadta Istentől azt a rendíthetetlen engedelmességet, amely Izráelt különleges néppé tette, és egyre jobban alkalmazkodott a környező népek szokásaihoz. Engedett a sikerrel és magas tisztséggel járó kísértéseknek, elfeledkezve eredményessége Forrásáról. Az a vágya, hogy hatalomban és pompában túlszárnyaljon minden más népet, arra késztette, hogy önző célból megrontsa a menny ajándékait, amelyeket mindeddig Isten dicsőségére használt. A pénzt, amelyet szent kötelessége lett volna a szegények javára és a szent életelvek világszéles megismertetése céljára használni, nagyra törő tervei megvalósításába fektette be.

A királyt teljesen hatalmába kerítette a vágy, hogy felszínes csillogásban túlszárnyaljon más népeket. Közben elfeledkezett a szép és tökéletes jellem elsajátításának fontosságáról. Mialatt önmagát akarta a világ előtt megdicsőíteni, áruba bocsátotta becsületét és feddhetetlenségét. Az állam roppant bevételeit, amelyekhez sok országgal folytatott kereskedelem útján jutott, növelték a súlyos adók. A kérkedés, a becsvágy, a pazarlás és a mértéktelenség kegyetlenséget és zsarolást vont maga után. Megváltozott az a lelkiismeretesség és figyelmesség, amely a néppel való bánásmódját uralkodása elején jellemezte. A legbölcsebb és legirgalmasabb uralkodó zsarnokká lett. Aki egykor a nép jószívű, istenfélő őrzője volt, elnyomóvá és kényúrrá vált. Adót adó után vetett ki a népre, hogy az anyagi eszközöket előteremtse fényűző udvara fenntartására.

A nép panaszkodni kezdett. A királyuk iránt egykor táplált tisztelet és csodálat elégedetlenséggé változott.

Az Úr védeni akarta Izráel uralkodóit attól, hogy fizikai erőben bízzanak. Ezért előre intette őket, hogy ne sokasítsák meg lovaikat. Salamon azonban nem törődött ezzel a paranccsal. "Salamonnak Egyiptomból és Kevéből hozták a lovakat..." "Salamonnak Egyiptomból és egyéb országokból szállították a lovakat." "Gyűjtött Salamon harci kocsikat és lovasokat. Ezernégyszáz harci kocsija és tizenkétezer lovasa lett, és ezeket a harci kocsik városaiba, meg a király mellé, Jeruzsálembe rendelte" (2Krón 1:16; 9:28; 1Kir 10:26).

A fényűzést, saját vágyainak kielégítését és a világ tetszését egyre inkább a nagyság jeleinek tartotta. Egyiptomból, Föníciából, Edomból, Moábból és sok más helyről vonzó, szép nőket hoztak. Ezek száma százakra rúgott. Vallásuk bálványimádás volt, mely a kegyetlen és lealázó szertartásokat tanította. A király - szépségüktől megbabonázva - elhanyagolta Isten és a birodalom iránti kötelességeit.

Feleségei nagy befolyást gyakoroltak rá. Fokozatosan rávették istentiszteletükön való részvételre. Salamon először semmibe vette azt a rendelkezést, amelyet Isten a hitehagyás elleni védőgátként adott. Most pedig teljesen a hamis istenek imádására adta magát. "...Salamonnak a szívét vénségére más istenekhez hajlították feleségei, és szíve nem volt teljesen Istenéé, az Úré, mint volt apjának, Dávidnak a szíve. Mert Salamon Astóretet, a szidóniak istenét és Milkómot, az ammoniak bálványát követte" (1Kir 11:4-5).

Az Olajfák hegyének déli magaslatán, Mórija hegyével szemben, ahol Jahve gyönyörű temploma állt - Salamon impozáns épületsort emelt bálványszentélyekül. Feleségei kedvét keresve, hatalmas bálványokat - idomtalan fa- és kőszobrokat - helyeztetett el a mirtusz- és olajfa-ligetekben. A pogány istenségek - "Kemósnak, a móábiak bálványának..." (1Kir 11:7) oltárai előtt végezték a pogányság legalávalóbb szertartásait.

Salamon életmódja maga után vonta elkerülhetetlen büntetését. Romlását az okozta, hogy bálványimádókkal tartott kapcsolata elszakította Istentől. Amint megtagadta Isten iránti hűségét, elvesztette önmaga feletti uralmát. Erkölcsi ereje elhagyta, finom érzései eldurvultak, lelkiismerete eltompult. Aki uralkodása kezdetén nagy bölcsességről és együttérzésről tett bizonyságot azzal, hogy visszaadta a tehetetlen csecsemőt szerencsétlen anyjának (lásd: 1Kir 3:16-28), annyira mélyre süllyedt, hogy beleegyezett olyan bálvány felállításába, amelynek élő gyermekeket áldoztak. Aki ifjúságában megfontolt, megértő volt, és férfikorában isteni sugallatra ezt írta: "Van út, amely egyenesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet" (Péld 14:12), későbbi éveiben oly messzire tért el a tisztaságtól, hogy megtűrte a Kemós és Astóret imádásával kapcsolatos feslett, undorító ceremóniákat. Aki a templom felszentelésénél ezt mondta a népnek: "Legyen a szívetek teljesen Istenünké, az Úré..." (1Kir 8:61), ő maga vétkezett, szívében és életével megtagadta saját szavait. Összetévesztette a szabadságot a szabadossággal. Megpróbálta - de micsoda áron! - összeegyeztetni a világosságot a sötétséggel, a jót a rosszal, a tisztaságot a tisztátalansággal, a Messiást a Béliállal.

Salamon, a világ egyik legnagyobb uralkodója, nagyon mélyre süllyedt, mások eszköze és rabja lett. Jelleme egykor nemes és férfias volt, most pedig gyenge, elpuhult. Ateista kételyei kiszorították az élő Istenbe vetett hitét. Hitetlensége megrontotta boldogságát, aláásta elveit, lealacsonyította életét. Az uralkodása kezdetét jellemző méltányossága és nagylelkűsége zsarnoksággá és erőszakossággá változott. Szegény esendő ember! Mit tehet Isten azokért az emberekért, akik elfeledkeznek arról, hogy tőle függnek!

Ezekben a hitehagyó években Izráel lelkileg egyre hanyatlott. Hogyan is lehetett volna másképp, amikor királyuk Sátán eszközeivel lépett szövetségre! Az ellenség ezeken az eszközökön keresztül akarta megzavarni a zsidók gondolkozását az igaz és a hamis istentisztelettel kapcsolatban; így könnyű prédává lettek. A más nemzetekkel folytatott kereskedelem közvetlen kapcsolatba hozta őket azokkal, akik nem szerették Istent, ennek következtében Isten iránti szeretetük nagyon megfakult. Isten magasztos és szent jelleméről alkotott fogalmaik eltompultak. Amikor letértek az engedelmesség ösvényéről, hűségükkel az igazság ellenségét ajándékozták meg. Általános gyakorlattá vált a bálványimádókkal kötött házasság. Izráel népe hamarosan hozzászokott a bálványimádáshoz. Megtűrték a többnejűséget. Bálványimádó anyák pogány szertartások megtartására nevelték gyermekeiket. Egyesek életében az Isten által létesített istentiszteletet a legsötétebb bálványimádás váltotta fel.

A keresztények határolják és különítsék el magukat a világtól, a világ szellemétől és hatásaitól! Isten meg tud bennünket őrizni a világban, de mi ne legyünk a világból valók. Isten szeretete nem bizonytalan és nem változó. Mérhetetlen gondoskodással őrködik gyermekein, de osztatlan hűséget kíván. "Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak" (Mt 6:24).

Isten rendkívüli bölcsességgel áldotta meg Salamont. De a világ elvonta Istentől. Az emberek ma sem erősebbek Salamonnál. Éppen úgy hajlamosak engedni az ő bukását okozó hatásoknak. Isten figyelmeztette Salamont az őt fenyegető veszélyre, mint ahogy ma is óva inti gyermekeit, hogy ne veszélyeztessék lelküket a világhoz való kötődéssel. "Ezért tehát menjetek ki közülük - kérlel -, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket. Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr" (2Kor 6:17-18).

A jólét közepette leselkedik a veszély. A gazdagság és a dicsőség minden korszakban veszélyeztette az alázatosságot és a lelkiséget. A nem üres poharat nehezen hordozzuk; a csordultig töltött kelyhet vigyázva kell egyensúlyban tartanunk. A szenvedés, a csapás fájdalmat okozhat, de a lelki életet leginkább a jólét veszélyezteti. Ha az ember nem veti magát alá állandóan Isten akaratának, ha az igazság nem szenteli meg, a siker biztosan felébreszti benne az elbizakodottságra való természetes hajlamot.

Az alázat völgye - ahol az ember minden lépésénél csak Istentől várhat tanítást és eligazítást - viszonylag veszélytelen. De a legsúlyosabb veszélyben az az ember van, aki magas csúcson áll, és akit állása folytán bölcsnek tartanak. Ha nem Istenre támaszkodik, biztosan elbukik.

A lelkünkben megengedett gőg és becsvágy megrontja életünket, mert a büszkeség és önelégültség bezárja szívünket a menny végtelen áldásai előtt. Aki célul tűzi ki az öndicsőítést, az rá fog ébredni arra, hogy híjával van Isten kegyelmének, ami igazi gazdagságot és örömet ad. Aki pedig mindent odaad, és mindent megtesz Krisztusért, az tapasztalja ennek az ígéretnek a teljesedését: "Az Úr áldása gazdagít meg, a gyarapodást nem lehet erőltetni" (Péld 10:22). Ha a Megváltó szelíden megérint kegyelmével, lelkünkből eloszlik a nyugtalanság és minden szentségtelen törekvés. A gyűlölet szeretetre, a hitetlenség pedig bizalomra változik. Amikor így szól hozzánk: "Kövess engem", a világ varázsa megtörik. Szavára a kapzsiság, a becsvágy eltűnik szívünkből, és felszabadultan indulunk el a Megváltó követésére.

4. A bűn következményei

Salamon tékozlásának és zsarnokoskodásának első és legfőbb oka volt, hogy nem őrizte, és nem fejlesztette magában az önfeláldozás lelkületét.

Amikor a Sínai-hegy lábánál Mózes elmondta a népnek Isten parancsát: "Készítsenek nékem szentélyt, hogy köztük lakjam", az izráeliták az alkalomhoz illő ajándékokkal válaszoltak. "Azután eljött mindenki, akit a szíve indított, akit a lelke hajtott, és elhozta az Úrnak szánt felajánlását..." (2Móz 25:8; 35:21). A szentély építése nagy és alapos előkészületet kívánt. A legértékesebb és legdrágább anyagokból nagy mennyiségre volt szükség, de az Úr csak önkéntes áldozatokat fogadott el. "...minden embertől, akit arra indít a szíve. Gyűjtsétek össze a nekem szánt felajánlásokat" (2Móz 25:2) - ismételte el Mózes az Úr parancsát a gyülekezetnek. Elsősorban odaszentelődésre és áldozatkészségre volt szükség ahhoz, hogy a magasságos Istennek lakóhely épüljön.

Dávid hasonló önfeláldozásra szólította a népet, amikor átruházta Salamonra a templomépítés felelősségét. Azt kérdezte az összegyűlt sokaságtól: "Ki akar még önként, bőkezűen adakozni az Úrnak?" (1Krón 29:5). Akiknek valami részük volt a templomépítésben, azoknak az odaszentelődésre és készséges szolgálatra való felhívást állandóan emlékezetükben kellett tartaniuk.

A pusztai sátortemplom építésére kiválasztott embereket Isten különleges szakértelemmel és bölcsességgel áldotta meg. "Akkor ezt mondta Mózes Izráel fiainak: Nézzétek! Az Úr név szerint elhívta Becalélt, Húr fiának, Úrinak a fiát Júda törzséből. Betöltötte isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkára... Azzal a képességgel is felruházta, hogy tanítson a Dán törzséből való Oholiábbal, Ahiszámák fiával együtt. Nagy hozzáértéssel ajándékozta meg őket, hogy el tudjanak készíteni mindenféle faragó, szövő, hímző és takácsmunkát... " (2Móz 35:30-35). Mennyei lények működtek együtt az Isten által kiválasztott munkásokkal.

E munkások leszármazottai nagymértékben örökölték atyáik képességét. Ezek a Júda és Dán törzséhez tartozó emberek egy ideig még alázatosak és önzetlenek maradtak; de lassanként, szinte észrevétlenül elengedték Isten kezét, és ezzel együtt kihalt belőlük az Istennek való önzetlen szolgálat vágya. Magasabb bért kértek szolgálatukért, mert a művészi igényű munkákban rendkívüli szakértelmet tanúsítottak. Egyes esetekben teljesítették kérésüket, de több alkalommal a környező népeknél vállaltak munkát. A kiváló ősöket betöltő önfeláldozó lelkületet felváltotta a kapzsiság szelleme, és egyre többet akartak kapni. Hogy önző kívánságaikat kielégíthessék, Istentől kapott szaktudásukat pogány királyok szolgálatába állították, és képességeiket olyan munkák végzésére használták, amelyek szégyent hoztak Teremtőjükre.

Közöttük keresett Salamon kitűnő szakembert a Mórija hegyén építendő templom munkálatainak irányításához. A király a szent építmény minden részletére kiterjedő, pontos leírást kapott, és hitben kérhetett volna Istentől a kívánt munka pontos elvégzéséhez szükséges különleges szakértelemmel felruházott, megszentelt segítőket. Salamon azonban szem elől tévesztette azt az alkalmat, hogy Istenbe vetett hitét gyakorolja. Tírus királyától kért "olyan embert, aki ért az arany, az ezüst, a réz és a vas megmunkálásához, a piros bíborhoz, a karmazsinhoz és a kék bíborhoz, és el tudja készíteni a véseteket azokkal a mesterekkel együtt, akik nálam Júdában és Jeruzsálemben vannak..." (2Krón 2:6).

A föníciai király válaszként elküldte Húrámot, "...Dánból származó asszony fiát, akinek tíruszi az apja" (2Krón 2:13). Húrám anyai ágon Aholiáb leszármazottja volt. Aholiábnak - aki évszázadokkal előbb élt - Isten különleges bölcsességet adott a szent sátor építéséhez.

Így Salamon munkásainak élére olyan ember került, akit nem sarkallt önzetlen vágy arra, hogy Istennek szolgáljon. E világ istenét - a mammont - szolgálta. Lényének alapvonása az önzés volt.

Mivel Húrám rendkívül ügyes volt, magas munkabért igényelt. Azokat az elveket, amelyeket vallott, társai is fokozatosan magukévá tették. Amint nap mint nap együtt dolgoztak vele, összehasonlították bérét a saját bérükkel, és kezdték szem elől téveszteni munkájuk szent jellegét. Az önmegtagadás lelkületét felváltotta a kapzsiság szelleme. Magasabb bért követeltek, mint amit kaptak.

Az így elindult rontás átjárta az Úr szolgálatának minden ágát, és hatását az egész birodalomban éreztette. A kikövetelt és megkapott magas bér sok embernek lehetőséget adott a fényűzésre és tékozlásra. A gazdagok elnyomták a szegényeket. Az önfeláldozás szelleme szinte már ismeretlen volt. E messze ágazó hatásokban találhatjuk egyik fő okát annak, hogy az, aki valamikor a legbölcsebbek közé tartozott, iszonyatos módon megtagadta hitét.

Nagyon fontos tanulságot vonhatunk le a pusztai sátortemplom és a salamoni templom építőinek lelkülete és indítékai éles különbségéből. A templom munkásait jellemző haszonlesés megtalálható ma a világban uralkodó önzésben. Általánossá lett a kapzsiság. Megszokott dolog az is, hogy az emberek magasabb állásra törekednek, és nagyobb bért hajszolnak. A pusztai sátortemplom munkásainak szolgálatkészségével és jókedvű önmegtagadásával ritkán találkozunk. Pedig csakis e lelkület kellene áthassa a Jézus követőit! Mennyei Mesterünk példát mutatott arra, hogyan kell tanítványainak dolgozniuk. Azoknak, akikhez így szólt: "Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket" (Mt 4:19), nem kínált fel összeget szolgálatuk jutalmául. Osztozniuk kellett önmegtagadásában és áldozatában.

Ne a kapott bérért dolgozzunk! Szolgálatunkra, amelyet Istenért végzünk, ne késztessen semmi önző indíték. Az önzetlen odaszentelődés és áldozatos lelkület volt és lesz is mindig az Istennek kedves szolgálat első feltétele. Urunk és Mesterünk azt akarja, hogy egyetlen önző szál se szövődjék bele művébe. Igyekezetünkbe bele kell vinnünk azt az ügyességet és szaktudást, pontosságot és bölcsességet, amelyet a tökéletesség Istene a földi templom építőitől elvárt. Munkánk közben sohase felejtsük el, hogy legnagyobb képességeink és legnagyszerűbb szolgálataink is csak akkor kedvesek Isten előtt, ha az ént az oltárra tesszük - élő, égő áldozatként.

Salamon a kísértésnek engedve, igényt tartott arra a dicsőségre, amely egyedül Istent illeti meg. Ennek, és számos egyéb helyes elv feladásának következményeként bukott el Izráel királya.

Attól a naptól fogva, hogy Isten Salamonra bízta a templomépítés munkáját, egészen az építkezés befejezéséig, a király köztudott célja volt, hogy "házat akart építeni Izráel Istene, az Úr neve tiszteletére" (2Krón 6:7). Ez a cél teljes mértékben kifejezésre jutott a templom felszentelésekor összesereglett Izráel előtt. A király megvallotta imájában, hogy Jahve ezt mondta: "Ott lesz az én nevem" (1Kir 8:29).

Salamon felajánló imájának egyik legmegindítóbb része volt az idegenekért mondott esedezés, akik azért jönnek el távoli országokból, hogy jobban megismerjék Őt, akinek híre mindenfelé eljutott a nemzetek között. "...mert hallani fognak nagy nevedről, erős kezedről és kinyújtott karodról, ha eljön és imádkozik ebben a házban, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, és tedd meg mindazt, amit az idegen kér tőled, hogy a föld minden népe megismerje nevedet, és úgy féljenek téged, ahogyan néped, Izráel, és tudják meg, hogy a te nevedről nevezték el ezt a házat, amelyet építettem" (1Kir 8:42-43).

Az istentisztelet végén Salamon Isten iránti hűségre és ragaszkodásra buzdította Izráelt: "hadd tudja meg a föld minden népe, hogy az Úr az Isten, nincs más" (1Kir 8:60).

Salamonnál nagyobb volt az, aki a templomot tervezte. Isten bölcsessége és dicsősége mutatkozott meg abban. Aki ezt nem tudta, természetszerűen Salamont csodálta és dicsőítette, mint tervezőt és építészt. A király azonban a templom tervezéséért és kivitelezéséért járó minden dicsőséget elhárított.

Ez történt akkor is, amikor Sába királynője eljött Salamonhoz. Hallott bölcsességéről és a nagyszerű templomról, amelyet épített. Elhatározta, próbára teszi "találós kérdésekkel", és maga nézi meg híres munkáját. Szolgák kíséretében, tevékkel tette meg a hosszú utat Jeruzsálembe, "amelyek balzsamot, igen sok aranyat és drágakövet hoztak. Elment Salamonhoz és beszélt vele mindenről, amit kigondolt." Salamon beszélgetett vele a természet titkairól. Tanítást adott a természet Istenéről, a nagy Teremtőről, aki a magasságos mennyben lakik, és mindenen uralkodik. "Salamon megfelelt minden szavára, és nem volt egyetlen olyan rejtélyes szó sem, amelyikre a király ne tudott volna megfelelni" (1Kir 10:1-3; 2Krón 9:1-2). "Amikor Sába királynője látta Salamon nagy bölcsességét és a palotát, amelyet építtetett, ...még a lélegzete is elállt, és ezt mondta a királynak: Igaz volt, amit országomban hallottam dolgaidról és bölcsességedről, de nem hittem azoknak a beszédeknek, míg magam el nem jöttem, és saját szememmel meg nem láttam. Nekem még a felét sem mondták el. Bölcsességed és gazdagságod felülmúlja azt a hírt, amelyet hallottam. Boldogok az embereid, és boldogok azok a szolgák, akik állandóan előtted állnak, és hallgatják bölcs szavaidat" (1Kir 10:4-8; 2Krón 9:3-6).

Mire a látogatás véget ért, a királyné megtanulta Salamontól, hogy kinek köszönheti bölcsességét és gazdagságát. Nem az embert dicsőítette, amikor így kiáltott fel: "Áldott legyen Istened, az Úr, aki kedvét lelte benned, és Izráel trónjára ültetett! Mivel az Úr szereti Izráelt örökké, azért tett királlyá téged, hogy jogot és igazságot szolgáltass" (1Kir 10:9). Isten ilyen benyomást akar kelteni minden emberben. És amikor "a föld minden királya igyekezett Salamonhoz eljutni, hogy hallhassák bölcsességét, amelyet Isten adott a szívébe" (2Krón 9:23), Salamon egy ideig megdicsőítve Istent tiszteletteljesen a menny és föld Teremtőjéhez, a világegyetem Urához, a bölcsek Bölcséhez irányította őket.

Ha Salamon az emberek figyelmét továbbra is alázatos lelkülettel önmagáról arra a valakire irányította volna, akitől a bölcsességet, gazdagságot és megtisztelő helyet kapta, micsoda történet szólna róla! De míg az ihletett feljegyzés beszél erényeiről, pontosan tanúskodik bukásáról is. A nagyság csúcsára emelkedett és a jólét ajándékaival körülvett Salamon megszédült, elvesztette egyensúlyát, és elbukott. A világ folyton dicsőítette, és végül képtelen volt ellenállni a hízelgésnek. A bölcsesség, amelyet Isten azért adott neki, hogy azzal az ajándékozót dicsőítse meg, büszkeséggel töltötte el. Végül hagyta, hogy az emberek úgy beszéljenek róla, mint aki legméltóbb a dicsőítésre annak az épületnek a páratlan nagyszerűségéért, amelyet "az Úrnak, Izráel Istenének" dicsőségére terveztek és építettek.

Így történt, hogy Jahve temploma a nemzetek között mindenütt "Salamon temploma"-ként lett ismertté. Az emberi eszköz magának tulajdonította azt a dicsőséget, amely a magas rangúaknál is a "magasabb rangú"-t (Préd 5:7) illeti meg. A mai napig azt a templomot, amelyről Salamon kijelentette: "...a te nevedről nevezték el ezt a házat, amelyet építettem" (2Krón 6:33), többnyire nem Jahve, hanem "Salamon temploma"-ként emlegetik.

Az ember akkor a leggyengébb, amikor hagyja, hogy a menny ajándékaiért őt dicsőítsék. Az igazi hívőnek mindenben Isten az első és a legnagyobb. Semmilyen becsvágyó indíték nem csökkenti Isten iránti szeretetét. Szilárdan, kitartóan visszahárítja a dicsőséget mennyei Atyjára. Ha hűségesen megdicsőítjük Isten nevét, indítékainkat a menny irányítja, lelki és értelmi képességeink pedig fejlődnek.

Jézus, a mennyei Mester mindig mennyei Atyja nevét dicsőítette. Tanítványait oktatta, hogy így imádkozzanak: "Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved" (Mt 6:9). Nem felejthették el megvallani, hogy "tied... a dicsőség" (Mt 6:13). A nagy Gyógyító olyan gonddal igyekezett az emberek figyelmét önmagáról erejének Forrására irányítani, hogy "a sokaság pedig csodálkozott, amikor látta, hogy a némák beszélnek, a nyomorékok épek lesznek, a bénák járnak, a vakok pedig látnak, és dicsőítette Izráel Istenét" (Mt 15:31). Abban a csodálatos imában, amelyet Krisztus közvetlen keresztre feszítése előtt mondott, kijelentette: "Én megdicsőítettelek téged a földön... most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel - könyörgött -, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett" (Jn 17:1, 4, 25-26).

"Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön, mert ezekben telik kedvem - így szól az Úr!" (Jer 9:23).

"Isten nevét dicsérem énekkel,

magasztalom hálaadással."

"Méltó vagy, Urunk és Istenünk,

hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom."

"Magasztallak, Uram, Istenem, teljes szívből,

és tisztelem nevedet örökké. "

"Hirdessétek velem az Úr nagyságát,

magasztaljuk együtt az ő nevét!"

(Zsolt 69:31; Jel 4:11; Zsolt 86:12; 34:4)

Azoknak az elveknek az alkalmazásán kívül, amelyek megfosztották Izráelt az áldozatos lelkülettől, és öndicsőítésre késztették, még valami erősen megnyirbálta Istennek Izráellel kapcsolatos tervét. Isten azt akarta, hogy népe a világ világossága legyen. Törvénye dicsőségét kellett volna sugározniuk, életükkel kinyilatkoztatniuk. Hogy ezt az elgondolását megvalósítsa, a föld népei között kulcsfontosságú helyre telepítette le a választott népet.

Salamon idejében Izráel országa a Földközi-tengertől az Eufrátesz folyóig, észak-déli irányban pedig Hamathtól Egyiptomig terjedt. Ezen a területen a világ kereskedelmének számos természet alkotta útvonala vezetett át. Távoli országok karavánjai rendszeresen áthaladtak rajta. Ez lehetőséget kínált Salamonnak és népének arra, hogy bemutassák a királyok Királyának jellemét minden nemzetiségű ember előtt, és megtanítsák őket Isten iránti tiszteletre, engedelmességre. Isten az egész világnak adta ezt az ismeretet. Az áldozati szertartások tanításai útján magasra kellett volna emelniük Krisztust a nemzetek előtt, hogy mindenki, aki akar, üdvösséghez jusson.

Annak a nemzetnek élén állva, amelyet Isten világító toronyként adott a környező népeknek, Salamonnak - Istentől kapott bölcsességét és befolyását latba vetve - nagy mozgalmat kellett volna szerveznie és irányítania az Istent és igazságát nem ismerők felvilágosítására. Tömegeket hódoltathatott volna meg a mennyei elvek előtt. Izráel védelmet talált volna a pogányok szokásaival szemben, és a dicsőség Urát nagy tisztelet övezte volna. De Salamon szem elől tévesztette ezt a szent célt. Nem használta ki nagyszerű lehetőségeit, amelyek a birodalmán állandóan áthaladók, illetve a fontosabb városokban időzök felvilágosítására kínálkoztak.

Azt az önzetlen lelkületet, amelyet Isten Salamon és minden igaz zsidó szívébe plántált, kiszorította az üzleti szellem. A sok nemzettel való kapcsolat kínálta alkalmakat egyéni gazdagodásra használták ki. Salamon úgy akarta politikai helyzetét erősíteni, hogy erődített városokat építtetett a kereskedelmi utak csomópontjainál. Újjáépítette Joppé közelében lévő Gézert. Ez a város az, amely Egyiptomot Szíriával összekötő útvonalon helyezkedett el. Újjáépítette: a Jeruzsálemtől nyugatra fekvő Bethhoront, ahonnan kilátás nyílt azokra a hegyszorosokra, amelyeken a Júda szívéből Gézerbe és a tengerpartra vezető út áthaladt; Megiddót, amely a Damaszkuszból Egyiptomba és Jeruzsálemtől észak felé vezető karavánúton helyezkedett el; és "Tadmort a pusztában" (2Krón 8:4) a keletről jövő karavánok útvonala mentén. Ezek mind jól megerősített városok voltak. Salamon kiaknázta a Vörös-tenger felső kijárójának előnyös kereskedelmi helyzetét. Ugyanis hajókat építtetett Esiongáberben... a Vörös-tenger partján, az Edom "földén". "Salamon szolgáival együtt" gyakorlott tírusi hajósok alkották ezeknek az Ofir felé átkelő hajóknak a legénységét. Elmentek "Ofirig... és hozának onnét... aranyat" és "ébenfát... nagy bőséggel és drágaköveket" (2Krón 8:18; 1Kir 9:26; 10:11).

A királynak és alattvalói közül sok embernek a jövedelme igen megnőtt. De milyen áron! Azoknak a kapzsisága és rövidlátása miatt, akikre Isten kinyilatkoztatásait bízta, a főutakat elárasztó megszámlálhatatlan tömeg nem ismerte meg Jahvét.

Salamon élete éles ellentétben állt azzal az életprogrammal, amelyet Krisztus követett a földön. A Megváltó - bár övé volt "minden hatalom" - soha nem vette igénybe hatalmát önmaga felmagasztalására. Nem álmodott földi győzelemről, sem világi nagyságról. Ilyen ábrándok nem ejtettek foltot az emberiségért végzett tökéletes szolgálatán. "A rókának barlangja van és az égi madárnak fészke - mondta -, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania" (Mt 8:20). Akik az idő szavára hallgatva a Mester szolgálatába lépnek, tanulmányozzák tüzetesen munkamódszerét. Ő kihasználta a forgalmas utak kínálta kedvező alkalmakat.

Útja közben időnként megállt Kapernaumban, amelyet "a maga városa"-ként ismertek (Mt 9:1). Damaszkuszból Jeruzsálembe, Egyiptomba és a Földközi-tengerhez vezető főútvonal mentén helyezkedett el, ezért nagyon alkalmas volt arra, hogy a Megváltó munkájának központja legyen. Sokfelől jöttek emberek és megpihentek a városban, vagy áthaladtak rajta. Jézus ott mindenféle nemzetiségű és rangú emberrel találkozott. Tanításait más országokba és sok családhoz elvitték. Érdeklődés támadt a Messiásra mutató próféciák iránt. Az emberek figyelme a Megváltóra irányult, és a világ megismerte küldetését.

Korunkban sokkal több alkalom van minden rendű-rangú és sokféle nemzetiségű emberrel való kapcsolat teremtésére, mint amennyi Izráelnek volt. Ezerszerte nagyobb az utazási lehetőség.

Krisztushoz hasonlóan a magasságos Isten követeinek is el kell helyezkedniük azokon a nagy forgalmú utakon, ahol találkozhatnak a világ minden részéből jövő, arra elhaladó tömeggel. És hozzá hasonlóan - az ént Istenbe rejtve -, vetniük kell az evangélium magját, feltárva másoknak a Szentírás drága igazságait. A mag aztán mély gyökeret ver az emberek szívében, és kikel, hogy örök életet teremjen.

Súlyos az a lecke, amelyre Izráelnek ezekben az években elszenvedett kudarca tanít, amikor sem az uralkodó, sem a nép nem töltötte be azt a szent célt, amelyre Isten elhívta. Amiben ők gyengék voltak - annyira gyengék, hogy elbuktak -, abban Isten Izráelének, a menny képviselőinek, akik ma Krisztus igaz egyházát alkotják, erőseknek kell lenniük. Feladatuk, hogy befejezzék azt a munkát, amelyet Isten az emberre bízott, és meghirdessék: a végső ítélet napja közeleg. Nekünk is meg kell küzdenünk azokkal a hatásokkal, amelyek Salamon uralkodása idején Izráel bukását okozták. Azok az erők, amelyek minden igazságosság ellenségei, erős sánc mögé rejtőznek. Csak Isten erejével győzhetünk. A reánk váró küzdelem önmegtagadást kíván. Arra szólít: ne bízzunk önmagunkban, hanem egyedül Istenre támaszkodjunk, hogy bölcsen használjunk ki minden alkalmat a lelkek megmentésére. Isten áldása kíséri egyházát, amikor egységben halad előre, és bemutatja a tévelygés sötétségében veszteglő világnak a szent élet szépségét. Ez a szentség kifejezésre jut az önfeláldozás krisztusi lelkületében, az ember helyett Isten felmagasztalásában, és szerető, fáradhatatlan szolgálatban azokért, akik a megváltás igazságának áldásait annyira nélkülözik.

5. Salamon megtérése

Uralkodása alatt Salamonnak kétszer jelent meg az Úr jóváhagyó és tanácsadó szavakkal: először éjszakai látásban Gibeonban, amikor a bölcsesség, gazdagság és dicsőség ígéretén kívül figyelmeztette, hogy maradjon alázatos és engedelmes; majd a templom felszentelése után, amikor ismét elvhűségre buzdította. Világos figyelmeztetéseket és csodálatos ígéreteket kapott. Aki körülményeinél, jelleménél és életvitelénél fogva alkalmasnak tűnt a megbízatásra és megfelelt a mennyei elvárásoknak, mégis azt olvassuk róla: "nem tartotta meg, amit az Úr parancsolt". "...elhajolt szíve az Úrtól, Izráel Istenétől, aki kétszer is megjelent neki, és erre nézve azt parancsolta neki, hogy ne kövessen más isteneket..." (1Kir 11:9-10). Oly messzire távolodott el Istentől, szívét annyira megkeményítette a bűn, hogy helyzete szinte reménytelennek látszott.

Salamon az Istennel való lelki közösség örömétől az érzéki örömökhöz fordult. E tapasztalatáról mondja:

"Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem, és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük az erdőben sarjadó fákat. Szereztem szolgákat és szolgálókat, voltak házamnál született szolgáim is. Marhacsordám és juhnyájam is több volt, mint mindazoknak, akik elődeim voltak Jeruzsálemben...

Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem... De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt.

Azután arra törekedtem, hogy meglássam: mit ér a bölcsesség, meg az esztelenség és az oktalanság, és hogy mit tesz az az ember, aki a király után következik. Csak azt, amit azelőtt is tett... Meggyűlöltem az életet... Meggyűlöltem mindazt, amit fáradsággal szereztem, míg fáradoztam a nap alatt..." (Préd 2:4-18).

Salamon saját keserves tapasztalataiból tanulta meg, hogy milyen üres az az élet, amely a földi dolgokban keresi a legfőbb jót. Pogány isteneknek emelt oltárokat, de meg kellett látnia, mennyire üres ama ígéretük, hogy nyugalmat adnak a léleknek. Nyomasztó gondolatok nyugtalanították éjjel és nappal. Nem tudott már semminek sem örülni az életben. Lelke békéjét elvesztette, és a jövőt kétségbeejtően sötétnek látta.

Az Úr azonban nem hagyta el. Dorgáló üzenetekkel és szigorú büntetésekkel akarta ráébreszteni bűnös útjára. Megvonta tőle védelmét. Hagyta, hogy ellenség zaklassa és gyöngítse birodalmát. "Azután ellenfelet támasztott az Úr Salamonnak, az edómi Hadadot, aki királyi ivadék volt Edómban... Támasztott Isten másik ellenfelet is, Rezónt... ellenfele volt Izráelnek Salamon egész életében... Jeroboám... föllázadt a király ellen" (1Kir 11:14-26).

Végül az Úr ezt a megdöbbentő üzenetet küldte Salamonnak egy prófétával: "Mivel ez történt veled, és nem tartottad meg a velem kötött szövetséget, sem rendelkezéseimet, amelyeket adtam neked, azért én ki fogom szakítani kezedből az országot, és a szolgádnak adom. De apádért, Dávidért nem a te napjaidban teszem ezt. A fiad kezéből fogom kiszakítani" (1Kir 11:11-12).

Mintha álomból ébresztette volna fel Salamont az ítélet, amelyet Isten ellene és családja ellen mondott ki! Lelkiismerete felébredt, és igazi megvilágításban kezdte látni oktalanságát. Kiábrándultan, testben és lélekben elerőtlenedve, elfáradva és megszomjazva fordult el a föld repedezett kútjaitól, hogy újra ihasson az élet forrásából. A szenvedés fegyelmezése elvégezte munkáját. Már hosszú ideje nyugtalanította az a gondolat, hogy végleg elvész, mert képtelen megszabadulni oktalanságától. De most a kapott üzenetben felcsillant előtte a remény sugara. Isten nem vetette el teljesen, kész volt megszabadítani a sírnál is kegyetlenebb rabságából, melyből önmaga nem tudott szabadulni.

Salamon hálás szívvel ismerte el annak hatalmát és szeretetét, aki felsőbbrendű a legfelsőbbrendűeknél is. Bűnbánattal indult el, hogy visszajusson a tisztaságnak és szentségnek arra a magaslatára, amelytől oly messzire eltávozott. Nem remélte, hogy megmenekül a bűn rontó következményeitől, de soha nem tudta kitörölni lelkéből annak az életnek emlékeit, amelyben mindent megengedett magának, de komolyan igyekezett másokat lebeszélni a hiábavalóság követéséről. Alázatosan megvallotta, hogy téves utakon járt. Felemelte intő szavát, nehogy mások elvesszenek régebbi rossz befolyása következtében.

Aki őszintén megbánja bűneit, az nem feledkezik el arról, hogy mit vétett. Amikor békesség költözik szívébe, nem válik közömbössé hibáival szemben. Azokra gondol, akiket élete példájával bűnre vitt, és minden lehetőt megpróbál, hogy visszavezesse őket az igaz útra. Minél nagyobb világosság veszi körül, annál jobban vágyik másokat a helyes útra téríteni. Nem szépítgeti helytelen életvitelét, és nem veszi könnyen tévedéseit; megszólaltatja a vészjelet, hogy mások óvakodjanak.

Salamon beismerte, hogy "...az emberek szíve tele van gonoszsággal, és esztelenség van bennük..." (Préd 9:3). Továbbá kijelentette: "Mivel nem ítélkeznek hamarosan a gonosz tettek fölött, azért van tele az embereknek a szíve gonosz törekvésekkel, úgyhogy a vétkes százszor is követhet el gonosztettet hosszú időn át. De én mégis tudom, hogy az istenfélőknek lesz jó dolguk, mert Őt félik. A bűnösöknek azonban nem lesz jó dolga, és élete nem nyúlik hosszúra, mint az árnyék, mivel nem féli az Istent" (Préd 8:11-13).

Isten Lelkének sugallatára a király írásba foglalta eltékozolt éveinek történetét és a benne rejlő elrettentő tanulságokat a későbbi nemzedékek számára. És így - bár népe learatta Salamon vetésnek gonosz gyümölcseit - a király életműve nem veszett el teljesen. Későbbi éveiben szelíden és alázatosan "...a népet is tanította ismeretre. Gondolkodott, kutatott, és sok példabeszédet szerzett. Igyekezett... arra, hogy értékes mondásokat találjon, és őszintén leírta az igaz mondásokat. A bölcsek szavai olyanok, mint a tüskék, és azoknak gyűjteménye olyan, mint az egymás mellé levert cövekek, amelyek egy Pásztortól valók. Ezeken felül, fiam, fogadd meg az intést..." (Préd 12:9-12).

"Mindezt hallva a végső tanulság ez; Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az" (Préd 12:13-14).

Salamon későbbi írásai tanúsítják, hogy amint egyre jobban ráébredt élete gonoszságára, különös gonddal intette az ifjúságot, hogy ne essen azokba a hibákba, amelyek következtében ő eltékozolta a menny legnagyszerűbb ajándékait. Szomorúan és szégyenkezve vallotta meg, hogy férfikora teljében, amikor Istenben kellett volna megtalálnia vigaszát, támaszát és életét, elfordult a menny világosságától, Isten bölcsességétől, és Jahve tiszteletét bálványimádással cserélte fel. És most, miután szomorú tapasztalatok árán megtanulta, mily oktalan dolog így élni, sóvárogva vágyott arra, hogy másokat megóvjon a maga keserű tapasztalataitól.

Szívbe markoló szavakkal írt arról, hogy milyen kiváltságok és kötelezettségek várnak az ifjúságra Isten szolgálatában:

"Édes a világosság, és jó látni szemünkkel a napot. Azért, ha sok évig élhet az ember, örüljön mindig, de gondoljon arra, hogy sok sötét napja is lesz, és ami következik, az mind hiábavalóság! Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged! Távolítsd el szívedből a bosszúságot, és tartsd távol magadtól a rosszat, mert az ifjúkor és a fiatalság mulandó!" (Préd 11:7-10).

"Gondolj Teremtődre ifjúságod idején,

míg el nem jönnek a rossz napok,

és el nem érkeznek azok az évek,

melyekről ezt mondod:

nem szeretem őket!

Míg el nem sötétedik a nap világa,

meg a hold és a csillagok,

és újra felhők nem érkeznek az eső után.

Akkor reszketni fognak a ház őrizői,

támolyognak az erős férfiak;

megállnak az őrlő lányok,

mert kevesen vannak,

és elhomályosulnak az ablakon kinézők.

Bezárulnak az utcára nyíló ajtók,

elcsendesül a malom zúgása.

Fölkelnek a madárszóra is,

és elhalkul minden énekszó.

Még egy kis emelkedőtől is félnek,

és ijedeznek az úton.

A mandulafa kivirágzik,

a sáska nehezen vonszolja magát,

és mit sem ér a fűszer,

mert elmegy az ember örök otthonába,

és az utcán körös-körül siratók járnak.

Végül elszakad az ezüstkötél,

összetörik az aranypohár,

a korsó eltörik a forrásnál,

és a kerék belezuhan a kútba.

A por visszatér a földbe,

olyan lesz, mint volt,

a lélek pedig visszatér Istenhez,

aki adta" (Préd 12:1-7).

Salamon élete tele van figyelmeztetéssel, nemcsak az ifjúság, hanem az érettebb korúak, valamint azok számára is, akik már a delelőn túl a lenyugvó nap útját járják. Látjuk és halljuk, hogy az ifjúság állhatatlan. Ingadozik a jó és a rossz között, és belekerül a bűnös szenvedélyek sodrába. Az érettebb kortól nem állhatatlanságot és megbízhatatlanságot, hanem kiforrott jellemet és jól meggyökerezett elveket várunk. De ez nem mindig válik be. Amikor Salamon jelleme erős tölgy kellett volna legyen, a kísértések hatására megingott és elbukott. Amikor a legerősebbnek kellett volna lennie, akkor volt a leggyengébb.

Az ilyen példákból meg kellene tanulnunk, hogy csak éberség és ima jelent védelmet ifjúnak és idősnek egyaránt. Nem magas állásban és nagy kiváltságokban rejlik a biztonság. Élhet valaki őszinte keresztény életet hosszú éveken át, akkor is Sátán támadásainak célpontja. Még a bölcs és erős Salamon is vereséget szenvedett harcában, amelyet a lelke mélyén lévő bűnökkel és a kívülről támadó kísértésekkel vívott. Kudarca arra tanít, hogy bármilyen értelmi képességei legyenek az embernek, és bármennyire hűségesen szolgálta Istent a múltban, soha nem bízhat saját bölcsességében és feddhetetlenségében.

A jellemépítés igazi alapja és módja mindenütt, minden nemzedék idején ugyanaz. Isten törvénye: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből... és felebarátodat, mint magadat" (Lk 10:27); - a Megváltónk jellemében és életében kifejezésre jutott nagy alapelv - az egyetlen biztos fundamentum, az egyetlen biztonságos vezető. "Nyugodt lesz az életed, bölcsesség és tudomány teszi szabaddá és gazdaggá; az Úr félelme lesz a kincse" (Ézsa 33:6), abban a bölcsességben és tudományban, amelyet csak Isten adhat.

Éppúgy van ma is, mint amikor ezek a szavak elhangzottak Izráel előtt az Isten parancsolatai iránti engedelmességről: "...mert az által lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében" (5Móz 4:6). Csakis ez biztosítja az ember egyéni feddhetetlenségét, a család tisztaságát, a társadalom jólétét és a nemzet állóképességét. Az élet kuszasága, veszélyei és egymásnak ellentmondó követelményei közepette az egyetlen biztos és biztonságos irányelv: cselekedni azt, amit Isten mond. "Az Úr rendelkezései helyesek", és "...aki ezeket teszi, nem tántorodik meg soha" (Zsolt 19:9; 15:5).

Akik megfogadják a Salamon hitehagyásában rejlő intést, azok óvakodnak attól, hogy megtegyék az első lépést a Salamont elbuktató bűnök felé. Csak a menny akarata iránti engedelmesség óvja meg az embert a hitehagyástól. Isten nagy világosságot és sok áldást árasztott az emberre. Ha ezt a világosságot és áldást nem fogadja el, semmi sem védi meg az engedetlenségtől és a hitehagyástól. Amikor azok, akiket Isten magas állással és felelős megbízatással tisztelt meg, tőle elfordulva emberi bölcsességre építenek, világosságuk sötétséggé változik. A rájuk bízott képességek saját csapdájukká válnak.

Amíg a küzdelem véget nem ér, mindig lesznek olyanok, akik eltávoznak Istentől. Sátán úgy alakítja körülményeinket, hogy azok észrevétlenül aláássák lelki erőinket, ha Isten ereje nem őrzi azt. Minden egyes lépésnél meg kell kérdeznünk: "Ez az Úr útja?" Ameddig tart életünk, céltudatosan, szilárd elhatározással kell őrködnünk érzelmeinken és indulatainkon. Egyetlen pillanatig sem lehetünk biztonságban, csak akkor, ha Istenre bízzuk magunkat, és életünk Krisztusban rejtőzik. Éberség és ima őrzi meg tisztaságunkat.

Mindazok, akik Isten városába lépnek, gyötrő küzdelem árán jutnak át a szoros kapun, mert "tisztátalanok pedig nem jutnak be oda" (Jel 21:27). De azért ne adja fel a reményt, aki elesett! Lehet, hogy idős emberek, akiket Isten egykor nagyon megtisztelt, feláldozva erkölcsi tisztaságukat a vágyak oltárán, beszennyezik lelküket. De ha megtérnek, ha elhagyják a bűnt, és Istenhez fordulnak, van remény részükre. Aki azt mondja, hogy "légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját" (Jel 2:10), felszólít erre is: "Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani" (Ézsa 55:7). Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. "Kigyógyítom őket a hűtlenségből - hirdeti -, szívből szeretni fogom őket, mert elfordul róluk haragom" (Hós 14:5).

Salamon bűnbánata őszinte volt; de azt a kárt, amelyet cselekedeteinek rossz példája okozott, nem lehetett meg nem történtté tenni. Mialatt hitét megtagadva élt, az országban voltak, akik híven teljesítették megbízatásukat, megőrizték hitüket és lelki tisztaságukat. De Salamon sok embert vitt tévútra; és a gonoszság erőit, amelyek a bálványimádás és világias szokások bevezetésével működésbe léptek, a bűnbánó király nem tudta egykönnyen feltartóztatni. Jó befolyása nagyon lecsökkent. Annak ellenére, hogy a király megvallotta bűnét, és a későbbi nemzedékek tanulságára írásban is beszámolt oktalanságáról és bűnbánatáról, azt nem remélhette, hogy teljesen megszünteti tetteinek rontó hatását. Hitehagyásán felbátorodva, sokan megmaradtak gonoszságukban, és csakis a gonoszt művelték. Őt követő sok vezető lelki hanyatlása visszavezethető ahhoz a szomorú befolyáshoz, amikor a király Istentől kapott képességeit megrontotta.

Bűnös életének keserű emlékeitől gyötörve, ezek a szavak kívánkoztak ki Salamonból: "Többet ér a bölcsesség a harci eszközöknél; egyetlen vétkes sok jót pusztíthat el." "Láttam, hogy van olyan rossz dolog is a nap alatt, amely a hatalmasok tévedéséből következik: az ostobák nagy méltóságra kerülnek, az érdemesek pedig alacsony sorsra jutnak."

"Egy döglött légytől büdös lesz és megerjed a kenőcskészítő olaja; egy kis ostobaság hatásosabb a bölcsességnél és a tisztességnél" (Préd 9:18; 10:5-6; 10:1).

Salamon életének egyik leghangsúlyosabb tanulsága az, hogy a jó és a rossz befolyás hatalom. Bármilyen szűk is az a tér, ahol hatni tudunk, jó vagy rossz befolyást árasztunk. Anélkül, hogy tudnánk róla, vagy megszabhatnánk határát, áldásos vagy átkos nyomai meglátszanak másokon. Lehet, hogy a panasz és önzés komor hangulatától terhes, vagy valamilyen dédelgetett bűn halálos szennyével fertőz; lehet, hogy a hit, bátorság, reménység életadó erejét tartalmazza, és a szeretet jó illata teszi kedvessé. De biztos, hogy a befolyás hatalom, amelyből jó vagy rossz fakad.

Félelmes az a gondolat, hogy befolyásunk halál illata; pedig ez lehetséges. Ha egy lelket megrontunk és elveszti örök üdvösségét, ki mérheti fel a veszteséget! Pedig egyetlen elhamarkodott tettel, egyetlen meggondolatlan szóval oly mélyreható befolyást gyakorolhatunk valakire, hogy lelkileg tönkremegy. Egyetlen jellemhibánk miatt talán sokan eltávoznak Krisztustól.

Ha a magot elvetjük, termést aratunk; és ha a termést is elvetjük, megsokszorozódik a termés. Ugyanez a törvény érvényesül másokhoz való viszonyunkban. Minden tett, minden szó egy-egy mag, amely gyümölcsöt hoz. Minden figyelmes, előzékeny, engedelmes, önmegtagadó cselekedet megismétlődik másokban, és általuk ismét másokban. Ugyanúgy minden irigy, gyűlölködő vagy viszályt keltő tett olyan mag, amelyből "a keserűségnek a gyökere" (Zsid 12:15) nő ki, és sok embert megfertőz. De mennyivel több azoknak a száma, akiket ez a "sok" ember megmételyez! Így folytatódik a jó és a rossz magvak vetése, mely meghozza termését a földi életre és az örökkévalóságra.

6. A birodalom kettészakadása

"Azután Salamon pihenni tért őseihez, és eltemették apjának, Dávidnak a városában. Utána fia, Roboám lett a király" (1Kir 11:43).

Roboám - nem sokkal trónra lépése után - Sikembe ment, azt remélve, hogy ott a törzsek formailag is elismerik királynak. "...Sikembe ment egész Izráel, hogy királlyá tegye őt" (2Krón 10:1).

Közöttük volt Jeroboám, Nébát fia is, akit Salamon uralkodása alatt "erős férfiú"-nak ismertek, és akinek a silóbeli Ahija próféta ezt a megdöbbentő üzenetet adta át: "...Én kiszakítom az országot Salamon kezéből és tíz törzset neked adok" (1Kir 11:31).

Az Úr - követe által - világosan megmondta Jeroboámnak, hogy a birodalom kettéoszlik, "...mert elhagyott engem, és Astóretet, Szidón istenét, Kemóst, a móábiak istenét és Milkómot, az ammóniak istenét imádta; nem az én utaimon járt, rendelkezéseimet és végzéseimet, amelyeket én helyesnek látok, nem hajtotta végre úgy, ahogyan apja, Dávid" (1Kir 11:33).

Jeroboám azt is megtudta a prófétától, hogy a birodalom Salamon uralkodása alatt még egységes marad. "De nem veszem ki a kezéből az egész országot - nyilatkoztatta ki az Úr -. Megtartom őt fejedelemnek egész életében szolgámért, Dávidért, akit kiválasztottam, és aki megőrizte parancsolataimat és rendelkezéseimet. Fiának a kezéből veszem ki az országot, és tíz törzset neked adok" (1Kir 11:34-35).

Bár Salamon szerette volna kiválasztott utódját, Roboámot lelkileg felkészíteni arra, hogy bölcsen fogadja az Isten prófétája által megjövendölt válságot, de olyan sok hiba csúszott gyermekkori nevelésébe, hogy már képtelen volt jó irányba fordítani a fiú lelkületét, aki ammonita anyjától ingatag jellemet örökölt. Időnként megpróbált ugyan Istennek szolgálni. Volt is némi fellendülés. Roboám azonban nem volt állhatatos, és végül engedett a rossz hatásoknak, amelyek kicsi korától körülfogták. Roboám botlásaiban és végső hitehagyásában jelentkezett azoknak a kapcsolatoknak a félelmes következménye, amelyeket Salamon bálványimádó nőkkel alakított ki.

A törzseket hosszú ideje terhelték az előző királyuk zsarnoki intézkedéseiből fakadó súlyos méltánytalanságok. Salamon uralkodásának hitehagyó évei alatti pazarlás együtt járt a nép súlyos megadóztatásával és sok megalázó szolgálat kikényszerítésével. Az új uralkodó felkenése előtt a különböző törzsek vezetői meg akarták tudni, hogy Salamon fiának szándékában áll-e ezeket a terheket csökkenteni. "...Jeroboám egész Izráellel együtt eljött, és így beszélt Roboámhoz: Apád súlyos igát rakott reánk, te azért most könnyíts azon a súlyos szolgálaton és nehéz igán, amelyet apád ránk rakott; akkor szolgálunk neked."

Roboám - mielőtt ismertette volna álláspontját - ki akarta kérni tanácsadói véleményét. Ezért ezt mondta: "Három nap múlva térjetek vissza hozzám! A nép tehát elment.

Ekkor Roboám király tanácskozott a vénekkel, akik apja, Salamon szolgálatában álltak, amíg élt, és ezt kérdezte: Mit tanácsoltok, milyen választ adjak ennek a népnek? Azok így szóltak hozzá: Ha jó leszel ehhez a néphez, kegyesen fogadod őket, és jóságosan beszélsz velük, akkor mindig szolgáid lesznek" (2Krón 10:3-8).

Ez a tanács nem tetszett Roboámnak, és a fiatalabbakhoz, ifjúkori barátaihoz fordult. Tőlük érdeklődött: "Mit tanácsoltok, milyen választ adjunk ennek a népnek, amely így szólt hozzám: Tedd könnyebbé az igát, amelyet apád rakott ránk?!" (1Kir 12:9). A fiatalok azt javasolták, bánjon keményen alattvalóival, és értesse meg velük, hogy uralkodásába már kezdettől nem tűr beleavatkozást személyes kívánságukkal.

Roboámot elkápráztatta az a kilátás, hogy a legfőbb hatalmat gyakorolhatja. Elhatározta, hogy semmibe veszi birodalma öregeinek tanácsát, és a fiatalabbakat teszi tanácsosaivá. Így történt, hogy a kitűzött napon, amikor "elment Jeroboám az egész néppel Roboámhoz", hogy meghallgassa, milyen irányvonalat akar követni, Roboám "...keményen válaszolt a népnek... így szólt hozzájuk: Apám nehéz igát rakott rátok, én még nehezebbé teszem igátokat. Apám ostorral tanított fegyelemre benneteket, én pedig szeges korbáccsal foglak megtanítani" (1Kir 12:12-14).

Ha Roboám és tapasztalatlan tanácsadói megértették volna Isten szándékát Izráellel, meghallgatták volna a népet, amikor határozott reformokat kért a kormányzásban. De a sikemi találkozáskor nem éltek a lehetőséggel, és az okokból nem következtettek az okozatra.

Ezért soha többé nem tudták befolyásukat a nép nagy tömegén érvényesíteni. Kinyilvánított elhatározásuk - hogy állandósítják és megnövelik a Salamon uralkodása alatt elkezdődött elnyomást - éles ellentétben állt Isten Izráellel való tervével. Ez bőséges alkalmat kínált a népnek arra, hogy kétségbe vonja indítékaik őszinteségét. Amikor a király és választott tanácsadói ilyen oktalan és kegyetlen módon akartak hatalmat gyakorolni, a ranggal és tekintéllyel hivalkodtak.

Az Úr nem engedte, hogy Roboám megvalósítsa ismertetett célkitűzéseit. A törzsekben sok ezer embert felháborított Salamon zsarnoki intézkedése, és most úgy érezték, fel kell lázadniuk Dávid háza ellen. "Amikor látta az egész Izráel, hogy a király nem hallgat rájuk, így válaszoltak a királynak: Mi közünk nekünk Dávidhoz? Nincs közösségünk Isai fiával! Térj sátraidba, Izráel, törődj, Dávid, a magad házával! Izráel tehát hazament" (1Kir 12:16).

A meghasonlás, amelyet Roboám meggondolatlan szavai támasztottak, helyrehozhatatlannak bizonyult. Izráel kettészakadt. Júda és Benjámin törzséből tevődött össze Júda déli birodalma, amelyen Roboám uralkodott. A tíz északi törzs pedig Jeroboám uralkodásával külön kormányzatot alakított. Az utóbbi Izráelként lett ismert. Így teljesedett a próféta jövendölése, amit az ország kettészakadásáról mondott. "...az Úr rendelte így..." (1Kir 12:15).

Amikor Roboám látta, hogy a tíz törzs nem hajlandó meghódolni előtte, tettekre szánta magát. Országának egyik tekintélyes embere, az adószedő Adorám útján próbálta maga mellé állítani őket. A békekövetet azonban "megkövezé... az egész Izráel, és meghalt". Eljárásuk tanúskodott Roboámmal szembeni érzéseikről. A lázadás hevességétől megrémülve "Roboám pedig Izráel fiai közül csak azoknak maradt a királya, akik Júda városaiban laktak" (1Kir 12:17).

Jeruzsálemben "...összegyűjtötte Júda egész házát és Benjámin törzsét, száznyolcvanezer válogatott harcost, hogy megtámadják Izráel házát, és visszaszerezzék az országot Roboámnak, Salamon fiának. De így szólt az Isten igéje Semajához, az Isten emberéhez: Mondd meg Roboámnak, Salamon fiának, Júda királyának, és Júda meg Benjámin egész házának, a megmaradt népnek: Így szól az Úr: Ne vonuljatok fel, és ne harcoljatok testvéreitekkel, Izráel fiaival! Térjen haza mindenki, mert én akartam ezt így! Ők hallgattak is az Úr szavára, és hazatértek az Úr szava szerint" (1Kir 12:21-24).

Roboám három évig igyekezett hasznosítani uralkodása elején szerzett szomorú tapasztalatait. Törekvését siker koronázta. "...egyes városokat erődítményekké épített ki Júdában", és "megerősítette az erődítményeket, és parancsnokokat helyezett oda, ellátta élelem-, olaj-, és borraktárakkal". Gondoskodott arról, hogy ezek a megerősített városok "rendkívül" erősek legyenek (2Krón 11:5, 11). A fellendülés titka azonban, amelyet Júda Roboám uralkodásának első éveiben tapasztalt, nem ezekben az intézkedésekben rejlett. Júda és Benjámin törzse azért jutott előnyös helyzetbe, mert Istent legfőbb uralkodójuknak ismerte el. Az északi törzsekből sok istenfélő ember csatlakozott hozzájuk. "...Izráel valamennyi törzséből azok is, akiket szívük arra indított, hogy keressék Izráel Istenét, az Urat, és áldozzanak őseik Istenének, az Úrnak. Ezek erősítették Júda országát, támogatták Roboámot, Salamon fiát három évig, mert csak három évig jártak Dávid és Salamon útján" (2Krón 11:16-17).

Ennek az eljárásnak folytatásával Roboám nagymértékben helyrehozhatta volna a múlt hibáit, és a nép újra bízott volna abban, hogy képes józanul uralkodni. De az ihletett író Salamon utódjának szomorú krónikájáról számol be. Roboám nem tett erőfeszítéseket arra, hogy nagy befolyásával Jahve iránti hűségre késztesse a népet. Természeténél fogva önfejű, öntelt, makacs volt, és hajlott a bálványimádására. Ennek ellenére erős jellemű, rendíthetetlen hitű, Isten kívánságát teljesítő emberré fejlődhetett volna, ha bizalmát teljesen Belé veti. De amint múlt az idő, a király a tisztségével járó befolyásában és a megerősített erődökben bízott. Lassanként engedett öröklött gyengeségének, míg végül befolyását teljesen a bálványimádás mellett vetette latba. "Amikor Roboám királysága megszilárdult és megerősödött, elhagyta az Úr törvényét, és vele együtt egész Izráel" (2Krón 12:1).

Mily sokatmondó, szomorú szavak ezek: "És vele együtt egész Izráel"! A nép, amelyet Isten a környező népek világosságául választott ki, elfordult ereje forrásától, és igyekezett a körülötte élő népekhez hasonlítani. Roboám példája, éppúgy mint Salamoné, sok embert tévútra vitt. Többé-kevésbé ma is így van ez mindenkivel, aki belemerül a gonoszságba. Bűneinek befolyása nem korlátozódik csupán őrá. Egy ember sem él önmagának, és gonoszsága miatt senki sem egymagában pusztul el. Az ember élete vagy világosság, amely beragyogja és felvidítja mások életútját; vagy sivár sötétség, amely kétségbe ejt és pusztulást okoz. Vagy felfelé, a boldogság és halhatatlanság felé vezetünk másokat, vagy lefelé, ahol fájdalom és örök halál vár rájuk. Ha tetteinkkel a körülöttünk élők gonoszságát fokozzuk vagy tettre sarkalljuk, osztozunk bűneikben.

Isten nem hagyta büntetés nélkül Júda uralkodóinak hitehagyását. "Roboám király ötödik évében fölvonult Sisák Egyiptom királya Jeruzsálem ellen, mert hűtlenné váltak az Úrhoz. Ezerkétszáz harci kocsi, hatvanezer lovas, megszámlálhatatlan líbiai, szukki és kúsi hadnép jött vele Egyiptomból. Elfoglalta Júda megerősített városait, és Jeruzsálem alá érkezett.

Akkor Semajá próféta odament Roboámhoz és Júda vezéreihez, akik Jeruzsálembe gyűltek Sisák elől, és ezt mondta nekik: Ezt mondja az Úr: Ti elhagytatok engem, azért én Sisák kezébe adlak benneteket" (2Krón 12:2-5).

A nép még nem jutott olyan messzire a hitehagyásban, hogy semmibe vegye Isten büntető ítéletét. Sisák támadása miatt elszenvedett veszteségben felismerték Isten kezét, és egy ideig megalázták magukat. "Igaz az Úr" - vallották.

"Amikor látta az Úr, hogy megalázták magukat, akkor így szólt az Úr igéje Semajához: Megalázták magukat, nem pusztítom el őket, hanem rövidesen szabadulást adok nékik, és nem zúdul haragom Jeruzsálemre Sisák által. De azért szolgái lesznek, és megtudják, hogy mit jelent nekem szolgálni, és mit jelent földi királyságokat szolgálni!

Sisák, Egyiptom királya tehát felvonult Jeruzsálem ellen, és elvitte az Úr templomának a kincseit meg a királyi palota kincseit; mindent elvitt. Még a kerek aranypajzsokat is elvitte, amelyeket Salamon csináltatott. Ezek helyett rézpajzsokat csináltatott Roboám király, és azoknak a testőröknek a parancsnokaira bízta, akik a királyi palota bejáratát őrizték. ...Amikor Roboám megalázta magát, elfordult róla az Úr haragja. Nem volt ok a teljes pusztulásra, hiszen Júdában is volt valami jó" (2Krón 12:6-12).

Mihelyt azonban a baj elmúlt, és a népnek újra jól ment dolga, sokan elfeledkeztek arról, amitől féltek, és újra visszatértek a bálványimádáshoz. Közöttük volt maga Roboám király is. A csapás súlya alatt ugyan megalázkodott, de nem tette ezt a megpróbáltatást élete igazi fordulópontjává. Elfelejtette a leckét, amire Isten meg akarta tanítani, és visszasüllyedt azokba a bűnökbe, amelyek előzőleg Isten büntető ítéleteit hozták a népre. Néhány dicstelen év után, amelyek alatt a király "gonoszságot cselekedett, mert nem kereste állhatatos szívvel az Urat... Roboám pihenni tért őseihez, és eltemették Dávid városában. Fia, Abijja lett utána a király" (2Krón 12:14, 16).

Roboám uralkodása kezdetén a birodalom kettészakadásával Izráel dicsősége hanyatlani kezdett, és azt soha többé nem kapta vissza a maga teljességében. A következő századok során időnként széles látókörű, erkölcsileg értékes emberek ültek Dávid trónjára. Ezeknek a királyoknak uralkodása alatt a Júda népére áradt áldás a környező népekre is kiterjedt. Jahve nevét időnként minden hamis isten fölé emelték, és törvényét tisztelték. Időről időre nagyszerű próféták támadtak, hogy erősítsék az uralkodók kezét és további hűségre biztassák a népet. De a gonoszság magvait, amelyek Roboám trónra lépésekor már kikeltek, soha többé nem lehetett gyökerestől kitépni. Az a nép, amelynek Isten egykor kedvezett, időnként olyan mélyre süllyedt, hogy közmondásossá vált a pogányok között.

A bálványimádó szokások felé hajlók romlottsága ellenére az irgalmas Isten minden lehetőt megtett, hogy a kettéoszlott birodalmat megmentse a teljes romlástól. Amint múltak az évek, és úgy tűnt, hogy a sátáni erőktől befolyásolt emberek elgondolásai végképp meghiúsítják Isten Izráellel való szándékát, az Úr a választott nép fogsága és helyreállítása által újra megmutatta, hogy javukat akarja.

Az ország kettészakadásával elkezdődött az a csodálatos történet, amelyben megmutatkozott Isten türelme és szerető könyörülete. Öröklött és szerzett gonosz hajlamaik miatt a szenvedések tűzpróbáján vezetett át útjuk. Akiket Isten különleges és jó cselekedetekre igyekvő népévé akart tisztítani, azokkal a próba végül elismertette:

"Nincs hozzád hasonló, Uram! Nagy vagy te, s hatalmad által nagy a te neved. Ki ne félne téged, népek királya? ...Nincs hozzád hasonló a népek bölcsei között egyetlen országban sem... De az Úr az igaz Isten, élő Isten, örökkévaló Király!" (Jer 10:6-7, 10).

A bálványimádóknak meg kellett tanulniuk, hogy a hamis istenek képtelenek felemelni és üdvözíteni. "...az istenek kivesznek a földről és az ég alól. Nem ők alkották az eget és a földet" (Jer 10:11). Az ember csak akkor talál nyugalmat és békét, ha engedelmeskedik az élő Istennek, a mindenség Teremtőjének és Urának.

Izráel és Júda büntetéssel fegyelmezett és bűnbánó népének - amely egyakarattal újította meg szövetségét Jahvéval, a seregek Urával, atyáik Istenével - végül ki kellett mondania:

"Az Úr ereje alkotta a földet,

az ő bölcsessége szilárdította meg a világot,

az ő értelme feszítette ki az eget.

Mennydörgő szavára

víztömeg támad az égen,

felhőt hoz fel a föld széléről;

villámokat alkot az esőhöz,

és szelet bocsát ki kamráiból.

Megáll a tudománya

minden embernek,

szégyent vall bálványával

minden ötvös,

mert csalódik öntvényében:

nincsen abban lélek!

Hitvány és nevetséges dolgok azok,

semmivé lesznek a megtorlás idején.

De nem ilyen Jákób osztályrésze,

mert Ő a mindenség formálója,

Izráel törzse pedig az ő tulajdona:

Seregek Ura a neve" (Jer 10:12-16).

7. Jeroboám

Jeroboám, Salamon egykori szolgája - akit a Dávid háza ellen fellázadt tíz izráeli törzs ültetett trónra - helyzeténél fogva bölcs reformokat hozhatott volna mind polgári, mind vallási vonatkozásban. Salamon uralkodása idején tehetségesnek és józan ítélőképességűnek mutatkozott. Hűséges szolgálata alatt szerzett ismeretei alkalmassá tették megfontolt uralkodásra. Jeroboám azonban nem Istenre támaszkodott.

Jeroboám a legjobban attól félt, hogy a Dávid trónján ülő uralkodók majd egyszer a maguk oldalára állítják alattvalóit. Úgy okoskodott, ha a tíz törzs gyakran ellátogathat a zsidó állam ősi székhelyére - ahol a templomi szolgálatok továbbra is úgy folytak, mint Salamon uralkodása éveiben -, sokan hajlandók lesznek a Jeruzsálemben összpontosuló kormányzatnak tett hűségfogadalmuk megújítására. Miután megbeszélést folytatott tanácsadóival, elhatározta, hogy vakmerő lépéssel, amennyire lehet, csökkenti az uralkodása elleni lázadás lehetőségét. Ezért két istentiszteleti központot állított fel újonnan alakult birodalmának határain belül: az egyiket Bételben, a másikat Dánban. A tíz törzset pedig felszólította, hogy Jeruzsálem helyett ezeken a helyeken gyűljön össze istentiszteletre.

Az áthelyezés intézése közben Jeroboámnak arra is volt gondja, hogy a láthatatlan Isten jelenlétét valamilyen látható ábrázolással szimbolizálva hasson a zsidók képzeletére. Csináltatott két aranyborjút, és ezeket a kijelölt istentiszteleti központok szentélyében helyezték el. Az istenség ábrázolásával azonban Jeroboám áthágta Jahve világos parancsát: "Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot... Ne imádd és ne tiszteld azokat" (2Móz 20:4-5).

Jeroboám annyira szerette volna a tíz törzset távol tartani Jeruzsálemtől, hogy szem elől tévesztette tervének alapvető gyengeségét. Nem gondolta meg, milyen nagy veszélynek teszi ki Izráelt, ha elébük állítja az istenséget szimbolizáló bálványt, amelyet őseik jól ismertek az egyiptomi szolgaság századaiban. Amikor Jeroboám nem sokkal ez előtt Egyiptomban tartózkodott, megtanulhatta volna, mily ostoba dolog ilyen pogány ábrázolásokat a nép elé helyezni. Szándéka, hogy a nép felhagyjon a szent város évenkénti meglátogatásával, erre az oktalan intézkedésre késztette. "Eleget jártatok már Jeruzsálembe! - hangoztatta -. Itt vannak isteneid, ó Izráel, akik kihoztak téged Egyiptomból" (1Kir 12:28). Tehát arra biztatta őket, hogy hajoljanak meg az arany bálványok előtt, és fogadjanak el idegen istentiszteleti formákat.

A király megpróbálta rávenni a birodalmában élő lévitákat, hogy teljesítsenek papi szolgálatot az újonnan emelt bételi és dáni szentélyekben. De próbálkozása nem járt sikerrel, ezért kénytelen volt "a nép köréből" papokká emelni férfiakat (1Kir 12:31). Sok hűséges zsidó - köztük számos lévita - megrémülve a kilátásoktól, Jeruzsálembe menekült, ahol a menny kívánalmai szerint tarthattak istentiszteletet.

"Elrendelt Jeroboám egy ünnepet is a nyolcadik hónap tizenötödik napján, a Júdában tartott ünnepnek megfelelően, és áldozott az oltáron. Ugyanígy járt el Bételben is; áldozatot mutatott be a borjúknak, amelyeket készíttetett. Bételben is papokat rendelt az áldozóhalmokra, amelyeket berendezett" (1Kir 12:32).

A király merészen szembeszegült Istennel. Félretette rendelkezéseit. Vakmerő intézkedése nem maradhatott dorgálás nélkül. Éppen tömjént égetett a Bételben emelt idegen oltár felavatásakor, amikor megjelent előtte az Isten embere Júdából. Isten azért küldte, hogy ítéletet mondjon a királyra, amiért új istentiszteleti formát akart bevezetni. A próféta "ezt hirdette az Úr parancsára az oltárnál: Oltár! Oltár! Így szól az Úr: Egy fiú születik majd Dávid családjából, akinek Jósiás lesz a neve, ő majd föláldozza rajtad az áldozóhalmok papjait, akik most rajtad tömjéneznek, és emberi csontokat fognak elégetni rajtad!

Még azon a napon csodát is tett, és ezt mondta: Ez a csoda annak a bizonyítéka, hogy az Úr szólott: Íme, ez az oltár meghasad és kiömlik a rajta levő hamu." "Az oltár pedig meghasadt, és kiömlött a hamu az oltárról. Ez volt az a csoda, amelyet az Isten embere tett az Úr parancsára" (1Kir 13:2-3, 5).

Jeroboám ezt látva Istennel szembeni daccal telt el. Megpróbálta elhallgattatni az üzenet közvetítőjét. Dühösen "kinyújtotta a kezét... az oltár mellől", és ezt kiáltotta: "Fogjátok el őt!" Meggondolatlan tettét gyors megrovás követte. Jahve követe ellen kinyújtott keze azonnal tehetetlenné vált, "megbénult". Nem tudta visszahúzni.

A király rémülten könyörgött a prófétának, hogy járjon közbe érdekében Istennél. "Engeszteld ki Istenedet, az Urat, és imádkozzál értem, hogy visszahúzhassam a kezem! És Isten embere kiengesztelte az Urat, a király pedig vissza tudta húzni a kezét, és az olyan lett, mint azelőtt volt" (1Kir 13:4, 6).

Jeroboám hiába próbálta az idegen oltár felavatását ünnepélyessé és tiszteletet ébresztővé tenni, amivel Jahve jeruzsálemi templomában folyó istentiszteletet akarta lebecsülni. A próféta üzenete bűnbánatra és gonosz szándékának felhagyására kellett volna késztesse Izráel királyát, hogy ne térítse el a népet az igaz Isten tiszteletétől! Jeroboám azonban megkeményítette szívét, és a maga választotta út mellett döntött.

A bételi ünnepség idején a zsidók szíve még nem volt egészen kemény. Sokan fogékonyak voltak a Szentlélek befolyása iránt. Mielőtt túl késő lenne, az Úr meg akarta állítani azokat, akik hitehagyásukban gyorsan távolodtak tőle. Elküldte követét, hogy szakítsa meg a bálványozó cselekményt, és tárja fel a király és a nép előtt, hová vezet a hitehagyás! Az oltár széthasadása jelezte, hogy Isten haragszik az Izráelben véghezvitt utálatosság miatt.

Az Úr menteni akar, nem pusztítani. Örül a bűnösök megmentésének. "Életemre mondom - így szól az én Uram, az Úr -, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát..." (Ez 33:11). Intéssel és kérleléssel szólítja az önfejűt, hogy hagyjon fel gonoszságával, forduljon Istenhez, és éljen! Szent bátorsággal ruházza fel követeit, hogy hallgatóikat megfélemlítsék és bűnbánatra indítsák. Milyen keményen dorgálta meg Isten embere a királyt! Szükség volt erre a határozottságra. Más módon nem lehetett a gonoszságot megfeddeni. Az Úr bátorságot adott szolgájának, hogy maradandó benyomást keltsen hallgatóiban. Az Úr követeinek sosem szabad emberektől félniük, hanem rendíthetetlenül ki kell állniuk az igazságért. Ameddig bizalmukat Istenbe helyezik, nem kell félniük. Aki megbízatást ad nekik, oltalmazó gondviseléséről is biztosítja őket.

A próféta - miután átadta üzenetét - elindult, hogy visszatérjen Júdába, de Jeroboám így szólt hozzá: "Jöjj velem haza, egyél valamit, és ajándékot adok neked... Ha a palotád felét nekem adod, akkor sem megyek el veled; én ezen a helyen nem eszem kenyeret, és nem iszom vizet. Mert ilyen parancsot adott nekem az Úr: Ne egyél kenyeret, ne igyál vizet, és ne azon az úton térj vissza, amelyen mentél!" (1Kir 13:7-9)

Jó lett volna, ha a próféta kitart szándéka mellett, és késedelem nélkül visszatér Júdeába. Amikor a másik úton hazafelé ment, utolérte egy öregember, aki prófétának mondta magát, de félrevezette Isten emberét. Így szólt: "Én is olyan próféta vagyok, mint te, és egy angyal így szólt hozzám az Úr parancsára: Hozd vissza őt magaddal a házadhoz, hogy kenyeret egyék, és vizet igyék." Újra meg újra elmondta ezt a hazugságot; és addig hívta Isten emberét, amíg rávette a visszatérésre.

Mivel az igaz próféta letért a kötelesség útjáról, és ellenkező irányba indult, Isten megengedte, hogy vétkéért bűnhődjék. Mialatt ő és az, aki Bételbe visszahívta, együtt ültek az asztalnál, a Mindenható ihlette a hamis prófétát "...és így kiáltott az Isten emberének, aki Júdából jött: Így szól az Úr: Mivel ellene szegültél az Úr szavának, és nem tartottad meg azt a parancsot, amelyet Istened, az Úr adott neked... ezért holttested nem jut őseid sírjába!" (1Kir 13:18-22)

A megjövendölt végzet nemsokára szó szerint beteljesedett. "Miután evett és ivott, fölnyergelték a szamarát... És elment, de az úton egy oroszlán talált rá, és megölte. Holtteste ott hevert az úton, mellette állt a szamár, de az oroszlán is a holtteste mellett állt. Az arra járó emberek meglátták az úton heverő holttestet meg az oroszlánt is, amint a holttest mellett állt. Bementek a városba, ahol az öreg próféta lakott, és elbeszélték ezt. Amikor meghallotta ezt az öreg próféta, aki visszahozta az útról, így szólt: Az Isten embere ez. Ellene szegült az Úr szavának..." (1Kir 13:23-26).

A hűtlen szolgát ért büntetés is bizonyította, hogy igaz az oltárról mondott prófécia. Ha a próféta - miután megszegte Isten parancsát - minden baj nélkül elmehetett volna, a király ezt saját engedetlensége igazolására használta volna fel. Az oltár széthasadásában, karja megbénulásában és a Jahve határozott parancsát megszegő próféta rettenetes sorsában Jeroboámnak látnia kellett volna a megsértett Isten gyorsan megmutatkozó haragját. Az ítéletsorozat bűne elhagyására kellett volna intse. Jeroboám azonban nem érzett semmi bűnbánatot, "...hanem továbbra is rendelt papokat a nép köréből az áldozóhalmokra, és akinek ez tetszett, azt beiktatta, hogy az áldozóhalmok papja legyen." Tehát nemcsak ő maga vétkezett súlyosan, hanem "Izráelt is vétekbe vitte". "Ez a dolog volt Jeroboám házának a vétke, emiatt irtották ki a föld színéről és emiatt semmisítették meg" (1Kir 13:33-34; 14:16).

Jeroboám huszonkét évig tartó zűrzavaros uralkodása végén Abijjával, Roboám utódjával vívott küzdelemben végzetes vereséget szenvedett. "Nem is tudta többé Jeroboám összeszedni az erejét Abijja idejében. Az Úr megverte őt, és meghalt" (2Krón 13:20).

Jeroboám uralkodása alatt elkezdődött hitehagyás egyre erősödött, míg végül Izráel országának teljes összeomlását okozta. Még Jeroboám halála előtt ezt mondta Ahijjá, az idős silói próféta, aki hosszú évekkel előbb megjövendölte Jeroboám trónra jutását: "Megveri az Úr Izráelt, és ingadozni fog, mint a nád a vízben. Kitépi majd Izráelt ebből a jó földből, amelyet őseiknek adott, és elszórja őket az Eufráteszen túlra, mivel bálványoszlopokat csináltak az Úr bosszantására. És kiszolgáltatja Izráelt a vétkek miatt, amelyeket Jeroboám elkövetett, és amelyekkel Izráelt is vétekbe vitte" (1Kir 14:15-16).

Az Úr azonban nem mondott le addig Izráelről, amíg minden lehetőt meg nem tett, hogy újra hűségre bírja. A hosszú, sötét évek alatt, amikor egyik uralkodó a másik után vakmerően egyre mélyebb bálványimádásba sodorta Izráelt, Isten egyik üzenetet a másik után küldte bűneibe visszaeső népének. Prófétái által megadott minden lehetőséget arra, hogy feltartóztassák a hitehagyás áradatát és visszatérjenek hozzá. A birodalom kettészakadását követő években élt és munkálkodott Illés és Elizeus. Az ország hallotta Hóseás, Ámos és Abdiás meleg szeretettel áthatott kérlelését is. Isten sohasem hagyta Izráelt bűntől megmentő hatalmát hirdető nemes szívű tanúbizonyságok nélkül. Néhányan még a legsötétebb órákban is hűségesek maradtak mennyei Urukhoz, és a szent Isten előtt feddhetetlenül éltek a bálványimádás közepette. Ezek a hűségesek a szent maradékhoz tartoztak, amely által Jahve örökkévaló terve megvalósul.

8. A nemzeti hitehagyás

Jeroboám halálától Illés Akháb előtti megjelenéséig Izráel népe egyre hanyatlott lelkileg. Uralkodói nem félték Jahvét, és idegen istentiszteleti formák tartására vették rá a népet. Többségük nagyon hamar szem elől tévesztette az élő Isten szolgálatát és sok bálványimádó szokást vett át.

Nádáb, Jeroboám fia, csak néhány hónapig ült Izráel trónján. Gonosz uralmának hirtelen véget vetett egyik hadvezére, Baása által vezetett összeesküvés. Ő akarta átvenni az uralmat. Nádábot és minden rokonát, akik követhették volna a trónon, megölték "az Úr szava szerint, amelyet megmondott szolgája, a silói Ahijjá által. Jeroboám vétkei miatt történt ez, aki vétkezett, és Izráelt is vétekbe vitte..." (1Kir 15:29-30).

Így pusztult el Jeroboám családja. Az általa bevezetett bálványimádás a menny megtorló ítéletét hozta a vétkesekre. Ennek ellenére az utána következő uralkodók - Baása, Ela, Zimri és Omri - majdnem negyven évig jártak a gonoszság végzetes útján.

Amíg Izráelben a hitehagyás tartott, Júdában jórészt Asa uralkodott. Hosszú évekig "Ászá azt tette, amit jónak és helyesnek tartott Istene, az Úr. Eltávolította az idegen oltárokat és az áldozóhalmokat, összetörte a szent oszlopokat és kivágta a szent fákat. A júdaiaknak pedig megparancsolta, hogy őseik Istenét, az Urat keressék, és teljesítsék a törvényt és a parancsolatokat. Eltávolította Júda összes városából az áldozóhalmokat és a tömjénező oltárokat, és uralkodása alatt béke volt az országban. Épített Júdában megerősített városokat, mert béke volt az országban. Nem viseltek ellene háborút azokban az években, mert nyugalmat adott neki az Úr" (2Krón 14:1-5).

Asa hitének kemény próbája volt az, amikor "az etióp Zerah milliós haderővel és háromszáz harci kocsival" (2Krón 14:8) betört az országba. Ebben a válságos helyzetben Asa nem Júda "megerősített" városaiban bízott, amelyeket "várfallal, tornyokkal, kapukkal, zárakkal" épített, sem az "erős vitézek"-ben, a gondosan kiképzett hadseregben (2Krón 14:6-7). A király bizalma a seregek Urában volt, akinek nevében csodálatos szabadulások történtek a régi Izráel életében. Csatasorba állította hadseregét, és Isten segítségét kérte.

Az ellenséges seregek szemtől szemben álltak egymással. Próbatétel és megpróbáltatás ideje volt ez azok számára, akik az Urat szolgálták. Vajon bevallották-e minden bűnüket? Júda emberei bíznak-e teljesen Isten szabadító hatalmában? Ilyen gondolatok foglalkoztatták a vezetőket. Emberileg nézve várható volt, hogy a hatalmas egyiptomi sereg elsöpör mindent maga előtt. A békesség idején azonban Asa nem a saját szórakozását és kedvteléseit kereste. Készült a válságos helyzetekre. Küzdelemre edzett hadserege volt. Igyekezett népét úgy vezetni, hogy Istennel békességben legyen. És most, bár hadereje kisebb volt az ellenségénél, nem gyengült meg hite abban, akibe bizalmát helyezte.

A király a jólét idején az Urat kereste, ezért most, a viszontagságos napokban támaszkodhatott rá. Könyörgéséből kitűnik, hogy nem volt ismeretlen előtte Isten csodálatos hatalma. "Uram, neked nem nehéz segíteni az erőtlent a sokasággal szemben! - esedezett -. Segíts meg bennünket, Urunk, Istenünk, mert rád támaszkodunk, és a te nevedben jöttünk ez ellen a tömeg ellen! Uram, te vagy a mi Istenünk, mutasd meg, hogy ember nem tehet ellened semmit!" (2Krón 14:10)

Asa imáját minden hívő keresztény imádkozhatja. Mi is harcot vívunk, de "nem test és vér ellen", hanem "erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak" (Ef 6:12). Az élet harcában találkozunk az igazság ellen felsorakozó gonosz erőkkel. Reménységünk nem emberben, hanem az élő Istenben van. Teljes hittel és bizonyossággal számíthatunk arra, hogy Isten egyesíti hatalmát az emberi eszközök igyekezetével neve dicsőségére. Igazságának fegyverzetében győzhetünk minden ellenségen.

Isten különösképpen megjutalmazta Asa király hitét. "Megverte az Úr az etiópokat Ászá és Júda előtt. Megfutamodtak az etiópok, Ászá és hadinépe egészen Gerárig üldözte őket. Elhulltak az etiópok, senki sem maradt életben közülük, mert összetörtek az Úr előtt és serege előtt" (2Krón 14:11-12).

Amikor Júda és Benjámin győztes serege visszatért Jeruzsálembe, "Isten lelke szállt Azarjáhúra, Ódéd fiára, kiment Ászá elé, és ezt mondta neki: Hallgassatok rám, Ászá és egész Júda, meg Benjámin! Az Úr veletek lesz, ha ti is ővele lesztek. Ha keresitek őt, megtaláljátok, de ha elhagyjátok, ő is elhagy benneteket. ...Ti azonban legyetek erősek, ne lankadjatok el, mert tetteiteknek meglesz a jutalma!" (2Krón 15:1-2, 7)

E szavak nagyon felbátorították Asát, és újabb reformációt kezdett Júdában. "...eltávolította az utálatos bálványokat Júda és Benjámin egész földjéről, meg azokból a városokból, amelyeket elfoglalt Efraim hegyvidékén. Ezután megújította az Úr oltárát, amely az Úr csarnoka előtt volt.

Majd összegyűjtötte egész Júdát, Benjámint és azokat, akik Efraim, Manassé és Simeon törzséből jövevényként náluk laktak. Mert sokan átpártoltak hozzá Izráelből, amikor látták, hogy vele van Istene, az Úr. Összegyűltek tehát Jeruzsálemben, Ászá uralkodása tizenötödik évében, a harmadik hónapban, és áldoztak az Úrnak azon a napon az odavitt zsákmányból hétszáz marhát és hétezer juhot. Majd szövetségre léptek, hogy őseik Istenét, az Urat keresik teljes szívvel és teljes lélekkel; ....és meg is találták. Az Úr pedig nyugalmat adott nekik mindenfelől" (2Krón 15:8-12, 15).

Asa hűséges szolgálatának hosszú történetét elcsúfította néhány hibája, melyeket akkor követett el, amikor nem helyezte bizalmát teljesen Istenbe. Egy alkalommal, amikor Izráel királya behatolt Júda országába és elfoglalta Rámát, a Jeruzsálemtől csupán 8 km-re levő erődített várost, Asa Benhadáddal, Szíria királyával szövetségre lépve keresett szabadulást. Mulasztását - mivel a szükség idején nem egyedül Istenben bízott - Hanáni, a próféta, szigorúan megfeddte. Ezzel az üzenettel jelent meg Asa előtt:

"Mivel Arám királyára támaszkodtál, nem pedig Istenedre, az Úrra, ezért csúszott ki a kezedből Arám királyának a hadserege. Nem volt-e az etiópoknak és líbiaiaknak roppant hadereje, igen sok harci kocsija és lovasa? Mégis kezedbe adta őket az Úr, mivel rá támaszkodtál. Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi. Ostobán viselkedtél ebben a dologban, és emiatt mostantól fogva háborúkban lesz részed" (2Krón 16:7-9).

"Uralkodása harminckilencedik évében megbetegedett Ászának a lába, és betegsége egyre súlyosbodott. De betegségében sem az Úrhoz folyamodott, hanem az orvosokhoz" (2Krón 16:12). A király, uralkodásának negyvenegyedik esztendejében meghalt, és fia, Josafát követte a trónon.

Asa halála előtt két évvel Izráel országában Akháb kezdett uralkodni. Uralkodását kezdettől fogva különös és iszonyú hitehagyás jellemezte. Atyja, Omri, Samaria alapítója "azt tette, amit rossznak lát az Úr, rosszabb volt minden elődjénél" (1Kir 16:25); de Akháb bűnei még nagyobbak voltak. "...még inkább bosszantotta tetteivel Aháb az Urat, Izráel Istenét, mint Izráel valamennyi királya őelőtte." "...folytatta Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeit..." (1Kir 16:33, 31). Nem érte be azzal, hogy a Bételben és Dánban végzett vallási szertartások követésére biztatta a népet, hanem vakmerően belevitte a legmélyebb pogányságba, Baál imádásáért félretette Jahve tiszteletét.

Akháb "feleségül vette Jezábelt, szidóniak királyának, Etbaalnak" Baál főpapjának "a leányát, és a Baalt kezdte tisztelni és imádni. Oltárt is állított a Baalnak a Samáriában épített Baaltemplomban" (1Kir 16:31-32).

Nemcsak a fővárosban vezette be a Baál imádatát, hanem Jézabel irányítása mellett pogány oltárokat emelt sok "áldozó halmon", ahol a környező ligetek rejtekében a papok és mások is kapcsolatot tartva a bálványimádással, érvényesítették átkos befolyásukat, míg majdnem az egész Izráel Baált követte. "Nem volt senki más olyan, aki annyira ráadta volna magát annak a cselekvésére, amit rossznak lát az Úr, mint Aháb, mert félrevezette a felesége, Jezábel. Igen utálatos dolgokat művelt, követte a bálványokat egészen úgy, ahogyan az emóriak tették, akiket kiűzött az Úr Izráel fiai elől" (1Kir 21:25-26).

Akháb erkölcsileg gyenge, befolyásolható ember volt. A bálványimádó, határozott, ellentmondást nem tűrő asszonnyal kötött házassága végzetes következményekkel járt mind maga, mind a nemzet számára. Az elvtelen Akháb jellemét, aki tetteit nem szabta magas normákhoz, Jézabel a maga határozottságával könnyen tudta alakítani. Az önző Akháb nem tudta értékelni Isten Izráel iránti jótéteményeit, sem pedig megítélni, hogy néki, mint a választott nép őrének és vezetőjének milyen kötelességei vannak.

      Akháb uralkodásának átkos hatására Izráel messze került az élő Istentől, és rossz útra tért. Hosszú éveken át egyre kevésbé tisztelték és félték Istent. Most pedig úgy tűnt, senki sem meri kockáztatni életét, hogy nyíltan szembeszálljon az általános istenkáromlással.

A hitehagyás sötét árnya borult az egész országra. Mindenütt Baál és Astoret bálványokat lehetett látni. Szaporodtak a bálványtemplomok és a felszentelt ligetek, ahol az emberi kéz alkotásait imádták. A levegőt beszennyezte a hamis isteneknek bemutatott áldozatok füstje. Hegy és völgy visszhangzott a pogány papság részeg kiabálásától, akik a napnak, a holdnak és a csillagoknak áldoztak.

Jézabel és szentségtelen papjai befolyásukkal arra tanították a népet, hogy a felállított bálványok istenek, akiknek titokzatos hatalmuk van a föld, a tűz és a víz alkotóelemei felett. A menny minden ajándékát - a sebes folyású patakokat, az élő vízfolyásokat, a könnyű harmatot, a záport, amelyek felüdítik a földet, és nyomukban gazdagon terem a rét - a minden jó és tökéletes ajándék adója helyett Baál és Astoret kegyeinek tulajdonították. Az emberek elfelejtették, hogy a hegyek és a völgyek, a folyók és a források az élő Isten kezében vannak, és Ő irányítja a napot, az ég felhőit és minden természeti erőt.

Az Úr - hűséges követei által - ismételten figyelmeztette a hitehagyó királyt és népét. De hiába hangzottak a feddő szavak. Az ihletett követek hiába bizonygatták, hogy egyedül Jahvét nevezheti jogosan Izráel Istenének, hiába magasztalták a tőle kapott törvényeket. A bálvány-istentisztelet káprázatos pompájától és elbűvölő szertartásaitól lebilincselve, a nép követte királyának és udvarának példáját. Átengedte magát az erkölcstelen szertartások mámorító, lealacsonyító élvezeteinek. Elvakult oktalanságukban úgy döntöttek, elfordulnak Istentől és nem imádják Őt. Így az a világosság, amelyet Isten irgalmasan adott nekik, sötétséggé vált. A színarany elhomályosult.

Ó jaj! Elmúlt Izráel dicsősége! Isten választott népe eddig soha nem süllyedt ilyen mélyre a hitehagyásban. A Baál próféták "négyszázötven"-en voltak, "Aserának négyszáz prófétájá"-n (1Kir 18:19) kívül. Csak Isten csodatevő hatalma tudta megőrizni a nemzetet a teljes pusztulástól. Izráel saját akaratából, önként szakadt el Jahvétől. A könyörülő Isten azonban még mindig sóvárgott a bűnbe sodródottak után, és elküldte hozzájuk leghatalmasabb prófétáját, aki által sokan visszatértek atyáik Istenéhez

Az északi királyság prófétái

"Aki bölcs, belátja ezeket,

aki értelmes, az megérti.

Mert egyenesek az Úr útjai,

az igazak járnak rajtuk,

a vétkesek elbuknak rajtuk"

(Hós 14:10).

9. A tisbei Illés

Akháb korában Jordántól keletre, Gileád hegyei között élt egy hívő, imádkozó ember, akinek rettenthetetlen szolgálata által akarta Isten a hitehagyás gyors terjedését megállítani Izráelben. A tisbei Illés minden neves várostól távol élt, nem töltött be semmilyen magas állást, de azzal a biztos tudattal kezdte el a reá bízott munkát, hogy Isten elkészíti előtte az utat, és gazdag eredményt ad neki. Szavából hit és erő áradt. Egész életét a reformációs munkára szentelte. Beszéde kiáltó szó volt a pusztában, amellyel a bűnt akarta feddni és a gonoszság áradatát visszafordítani. A bűn ostorozójaként ment az emberekhez, de üzenete mégis Gileád balzsamát kínálta a gyógyulásra vágyó bűnbeteg lelkeknek.

Illés szomorúan és felháborodva látta, hogy Izráel egyre mélyebbre süllyed a hitehagyásban. Isten a múltban nagy dolgokat cselekedett népéért. Megszabadította őket a szolgaságból, és "a pogányok országát adta nekik, ...hogy megtartsák rendelkezéseit és megfogadják tanításait..." (Zsolt 105:44-45). Jahve áldást hozó szándékáról azonban most majdnem elfeledkeztek. A hitetlenség acélfalként állt a választott nép és erejének Forrása közé. Hegyi magányából Illés megrendülve figyelte a hitehagyást. Gyötrődő lélekkel könyörgött Istenhez, hogy állítsa meg gonosz útján az egykor kedvelt népet. Ha szükséges, látogassa meg ítéletével, hogy a maga valóságában ismerjék fel a mennytől való elpártolásukat. Illés megtérésüket szerette volna még mielőtt a gonoszságban oly messzire jutnak, hogy az Urat teljes elpusztításukra ingerlik.

Isten meghallgatta Illés imáját. A sokszor elmondott kérlelések, tiltakozások, dorgálások nem vezették megtérésre Izráelt. Eljött az idő, amikor Isten az ítélet eszközeivel kellett, hogy hozzájuk szóljon. A baál-imádók azt állították, hogy az ég kincsei - a harmat és eső - nem Jahvétól származnak, hanem a természetben uralkodó erőktől; és hogy a föld a nap teremtő energiája által hozza gazdag gyümölcsét.

Ezért Isten átka súlyosan nehezedett a megrontott országra. Izráel hitehagyó törzseinek látniuk kellett, milyen hiábavaló dolog földi áldásokat várni a Baáltól. Ameddig bűneiket megbánva nem térnek Istenhez, és nem ismerik el, hogy minden áldás tőle jön, nem hull földjükre sem harmat, sem eső.

Illés kapta azt a feladatot, hogy adja át a menny ítéletét meghirdető üzenetet Akhábnak. Nem igyekezett az Úr követe lenni; az Úr kereste meg. Mivel féltette az Úr ügyének becsületét, nem tétovázott. Számított arra is, hogy a gonosz király csakhamar életére tör. Mégis engedelmeskedett a mennyei felhívásnak. Azonnal útnak indult. Éjjel-nappal ment, amíg Samáriába jutott. Nem kért bebocsátást a palotába. Arra sem várt, hogy szabályszerűen bejelentsék. A próféták szokásos durva öltözékében, észrevétlenül haladt el az őrök mellett, és egy kis ideig csak állt a megdöbbent király előtt.

Illés nem mentegette váratlan megjelenését. Izráel uralkodójánál nagyobb valaki bízta meg, hogy szóljon. Kezét a menny felé emelve, ünnepélyesen hivatkozott az élő Istenre, és határozottan kijelentette, hogy a magasságos Isten büntetése nemsokára utoléri Izráelt. "Az élő Úrra, Izráel Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra."

Illést Isten csalhatatlan szavába vetett erős hite indította arra, hogy ezt az üzenetet átadja. Ha nem bízott volna teljesen abban, akinek szolgált, soha nem jelent volna meg Akháb előtt. Samáriába vezető útján Illés bővizű folyók, zöldellő dombok és pompás erdők mellett haladt el. Úgy tűnt, hogy odáig nem jut el az aszály. Minden, amin a szeme megpihent, szépségbe öltözött. A próféta talán azon tűnődött, hogyan száradhatnak ki a szüntelen áramló folyók, hogyan égetheti ki az aszály ezeket a dombokat és völgyeket. De nem adott helyet a hitetlenségnek. Tökéletesen elhitte, hogy Isten megalázza a hitehagyó Izráelt, és a büntetés megtérésre indítja. A menny kiadta a parancsot. Isten beszéde nem vallhat kudarcot. Illés életét kockáztatva bátran teljesítette megbízatását.

A küszöbön álló ítélet meghirdetése úgy érintette a gonosz királyt, mint a derült égből a villámcsapás. De még mielőtt Akháb magához tért volna megdöbbenéséből és válaszolhatott volna, Illés eltűnt olyan hirtelen, ahogyan jött. Nem várta meg az üzenet hatását. Az Úr előtte ment és egyengette útját. "Eredj el innen, menj kelet felé - parancsolta a prófétának -, és rejtőzz el a Kerit-patak mellett, a Jordántól keletre. A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad."

A király szorgalmasan tudakozódott a próféta után, de nem találta meg. Jézabel királyné haragra gerjedt az üzenet miatt, amely bezárta a menny kincseit. Időt nem veszítve tanácskozott Baál papjaival, akik vele együtt átkozták a prófétát és dacoltak Jahve haragjával. Szerették volna megtalálni a csapás meghirdetőjét, de csalódniuk kellett. A hitehagyás miatt kimondott ítéletet mások előtt titkolni sem tudták. Az a hír, hogy Illés leleplezte Izráel bűneit és megjövendölte hamar bekövetkezett büntetésüket, gyorsan elterjedt az egész országban. Egyesek félni kezdtek, de általában gúnnyal fogadták a menny üzenetét és kinevették.

A próféta szavai azonnal teljesedtek. Akiknek először kedvük volt az elemi csapás gondolatán gúnyolódni, azoknak nemsokára okuk volt komolyan elgondolkozni. Néhány hónap múlva kiszáradt a föld, amelyet sem harmat, sem eső nem öntözött. A növények elhervadtak. Amint múlt az idő, az emberemlékezet óta szüntelenül hömpölygő folyók apadtak, a patakok pedig kiszáradtak. A népet vezetőik mégis arra buzdították, hogy bízzanak Baál hatalmában. Ne törődjenek Illés üres jóslatával! A papok még mindig azt bizonygatták, hogy az eső Baál hatalmának köszönhető. Ne féljetek Illés Istenétől! Ne reszkessetek szavától! - biztatták őket. Baál meghozza az aratást a maga idejében, és gondoskodik emberről, állatról.

Istennek Akhábhoz küldött üzenete alkalmat adott Jézabelnek és papjainak, valamint Baál és Asera minden követőjének arra, hogy próbára tegyék isteneik hatalmát. Bizonyítsák be - ha tudják -, hogy nem igaz, amit Illés mond! A bálványimádó papok százainak állításával szemben Illés próféciája egyedül állt. Ha a próféta kinyilatkoztatása ellenére Baál mégis tud harmatot és esőt adni, ha a folyókból továbbra is vizet hoz elő, s a növények virulnak, akkor imádja őt Izráel királya, és a nép is mondja: isten ő!

Baál papjai elhatározták, hogy tévedésben tartják a népet. Továbbra is áldozatokat mutattak be isteneiknek. Éjjel-nappal kérték őket, üdítsék fel a földet. A papok megpróbálták drága áldozatokkal lecsillapítani isteneik haragját. Jó ügyhöz méltó kitartással és buzgósággal járkáltak pogány oltáraik körül, és buzgón imádkoztak esőért. A megítélt országban éjszakáról éjszakára széltében- hosszában hangzott kiáltásuk és könyörgésük. De nem jelentek meg a felhők a nappali égen, hogy eltakarják a nap égető sugarait. Sem harmat, sem eső nem üdítette fel a szomjas földet. Jahve szava változatlanul megáll! Tehetnek Baál papjai mindent, amit csak tudnak!

Elmúlt egy év, és nem esett eső. A föld tikkadt volt, mintha tűz perzselte volna. A nap égető forrósága elpusztította azt a kevés növényt is, ami még megmaradt. A folyók kiapadtak. Bőgő csordák és bégető nyájak meggyötörten kószáltak ide-oda. Az egykor virágzó mezők, mint az izzó sivatagi homok, sivár pusztasággá lettek. A bálványimádásra szentelt ligetekben nem volt levél; az erdő csontvázakhoz hasonló fái nem adtak árnyékot. A levegő száraz és fojtó volt. Porfelhők vakították az ember szemét, és szinte elállították a lélegzetét. Az egykor virágzó városok és falvak a kesergés helyévé lettek. Az éhség és szomjúság iszonyú halállal sújtotta az embert és az állatot. Az éhség - minden borzalmával - egyre jobban közeledett.

Isten hatalmának e bizonyítékai ellenére sem tért meg Izráel. Nem tanulta meg azt a leckét, amelyre Isten meg akarta tanítani. Nem értették meg, hogy Ő, aki a természetet teremtette, törvényeit is kezében tartja. Áldás vagy pusztulás eszközévé teheti őket. Büszkeségükben és hamis imádatuktól megtébolyultan nem akartak Isten erős keze alatt megalázkodni. Kezdtek valami más okot keresni, amelyre szenvedésüket ráfoghatnák.

Jézabel nem volt hajlandó elismerni, hogy az aszály Jahve büntetése. Makacsul kitartott elhatározásában, hogy szembeszáll a menny Istenével. Szinte egész Izráellel együtt azzal vádolta Illést, hogy ő az oka minden gyötrelmüknek. Nem tett-e vajon bizonyságot istentiszteleti formáik ellen? Ha eltehetnék az útjukból - okoskodott Jézabel -, isteneik haragját lecsillapíthatnák, és gyötrelmeik véget érnének.

A királyné unszolására Akháb mindent megtett a próféta rejtekhelyének felderítésére. Követeket küldött a környező népekhez - közelre és távolra -, hogy keressék meg azt az embert, akit gyűlölt, de akitől félt is. Aggodalmában a legalaposabb nyomozást végeztette. A környező országoknak meg kellett esküdniük, hogy nem tudnak semmit a próféta hollétéről. A kutatás azonban nem járt eredménnyel. A próféta biztonságban volt a király haragjától, akinek bűnei a megsértett Isten ítéletét hozták az országra.

Jézabel tehát kudarcot vallott Illés elleni próbálkozásában. Ezért úgy állt bosszút, hogy halálos ítéletet mondott Jahve minden prófétájára, aki Izráelben volt. Egy sem maradhat életben! A felbőszült asszony Isten sok szolgájának lemészárlásával valósította meg szándékát. De nem halt meg mindegyik. Abdiás, Akháb házának gondviselője - aki hű volt Istenhez -, "magához vett száz prófétát", és saját élete kockáztatásával "elrejtette őket ötvenenként egy-egy barlangba, és ellátta őket kenyérrel és vízzel" (1Kir 18:4).

Az éhínség második éve is elmúlt. A könyörtelen ég azonban az eső semmi jelét nem mutatta. Az aszály és éhínség országszerte tovább pusztított. Apák és anyák nem tudtak gyermekeik szenvedésén enyhíteni. Szemük előtt haltak meg. A hitehagyó Izráel még mindig nem volt hajlandó megalázkodni Isten előtt. Tovább zúgolódott Illés ellen, akinek szava hozta ezt a rettenetes büntetést. Úgy tűnt, képtelenek meglátni szenvedésükben és gyötrelmükben a megtérésre hívást, Isten közbelépését, hogy megóvja őket a végzetes lépéstől, amellyel túllépnék Isten bocsánatának határát.

Izráel hitehagyása félelmesebb veszedelem volt, mint az éhínség minden borzalma. Isten meg akarta szabadítani a népet tévhitétől. Szerette volna megértetni velük, hogy az a valaki, akinek életüket és mindent köszönhetnek, számadásra fogja szólítani őket. Megpróbálta elvesztett hitüket újra feléleszteni. Ezért szükségszerű volt a nagy megpróbáltatás.

"Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát - így szól az én Uram, az Úr -, hanem azt, hogy megtérjen útjáról és éljen. ...Hagyjatok fel vétkeitekkel, amelyeket elkövettetek, és újuljatok meg szívetekben és lelketekben! Miért halnátok meg, Izráel háza? Hiszen nem kívánom a halandó halálát - így szól az én Uram, az Úr -, térjetek hát meg és éljetek!" "Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?" (Ez 18:23, 31-32; 33:11).

Isten követeket küldött Izráelhez. Általuk kérte őket, hogy térjenek vissza hozzá. Ha felfigyeltek volna a hívásra, ha Baált otthagyva az élő Istenhez tértek volna, soha nem hangzott volna el Illés ítéletet hirdető üzenete. De az intések, amelyek az élet illatát jelenthették volna, a halál illatát hozták. Önérzetükben sértették meg őket, és megharagudtak a követekre. Most pedig mélységesen gyűlölték Illés prófétát. Ha kezükbe került volna, örömmel adták volna át Jézabelnek - mintha elhallgattatásával szavai teljesedését meggátolhatnák! A súlyos csapás ellenére is szilárdan megmaradtak bálványimádásukban. Így növelték a gonoszságot, amely a menny büntetését hozta az országra.

A lesújtott Izráel gyógyulásához csak egyetlen út vezetett. Meggyógyul, ha teljes szívéből az Úrhoz tér és elfordul bűneitől, amelyek a Mindenható büntetését hozták reá. Neki szólt az ígéret: "Ha majd bezárom az eget, és nem lesz eső, vagy parancsolok a sáskának, hogy leegyék a földet, vagyha dögvészt bocsátok népemre, de megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat" (2Krón 7:13-14). Elő kellett idézni ezt az áldott célt, és Isten továbbra is visszatartotta tőlük a harmatot és az esőt, amíg határozott reformáció nem történik.

10. Szigorú dorgálás

Illés egy ideig a hegyekben, a Kérit patak mellett rejtőzködött. Hónapokon át Isten csodálatosan ellátta táplálékkal. Később, amikor a tartós szárazság miatt a patak kiszáradt, Isten megparancsolta szolgájának, hogy pogány földön keressen menedéket. "Kelj föl - mondta -, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és lakj ott! Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad."

Ez az asszony nem volt zsidó. Soha nem részesült azokban a kiváltságokban és áldásokban, amelyeket Isten választott népe élvezett. De hitt az igaz Istenben, és követte mindazt a fényt, amely ösvényére hullott. Most pedig, amikor Illés nem volt biztonságban Izráel földjén, Isten elküldte ehhez az asszonyhoz, hogy nála találjon menedéket.

"Fölkelt tehát, és elment Sareptába. Amikor a város bejáratához érkezett, éppen ott volt egy özvegyasszony, aki fát szedegetett. Odakiáltott neki, és ezt mondta: Hozz nekem egy kis vizet valamilyen edényben, hadd igyam. Amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és ezt mondta: Hozz nekem egy falat kenyeret is magaddal."

Ezt a nyomor sújtotta hajlékot az éhínség különösen érzékenyen érintette. Szánalmasan sovány készletük már-már kifogyott. Illés jövetele, pont azon a napon, amikor az özvegy már aggódva látta, hogy kénytelen feladni a létért való harcot, végsőkig próbára tette az élő Isten gondviselő hatalmába vetett hitét. De ebben a rettenetes szorult helyzetben is bizonyságot tett hitéről, mert teljesítette az idegen kívánságát, aki azt kérte, ossza meg vele utolsó falatját.

Az özvegy így válaszolt, amikor Illés ételt és italt kért tőle: "A te Istenedre, az élő Úrra mondom, hogy nincs honnan vennem. Csak egy marok liszt van a fazekamban, és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve ételt készítsek magamnak és a fiamnak. Ha azt megesszük, azután meghalunk." Illés ezt mondta neki: "Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts! Mert így szól az Úr, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki, míg az Úr esőt nem ad a földre."

Ennél nagyobb hitpróba nem érhette! Az özvegy eddig minden idegenhez szívélyes és nagylelkű volt. Most is tekintet nélkül az őt és gyermekét érhető szenvedésre, abban bízva, hogy Izráel Istene kielégíti minden szükségletét, e legnagyobb próbára vendégszeretettel válaszolt, "és az Illés beszéde szerint járt el."

Bámulatos az a vendégszeretet, amelyet ez a föníciai asszony tanúsított Isten prófétája iránt, és csodálatos az a jutalom, amit hitéért és nagylelkűségéért kapott. "És evett ő is, meg az asszony és a háza népe is minden nap. A lisztesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó sem fogyott ki, az Úr ígérete szerint, amit megmondott Illés által.

Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház tulajdonosának a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is lélegzett. Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat?

Ő ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És elvette az öléből, felvitte a felső szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette. ...Azután háromszor ráborult a gyermekre, és ...kiáltott az Úrhoz: ...Az Úr meghallgatta Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe, és az föléledt.

Ekkor Illés fogta a gyermeket, levitte a felső szobából a házba, odaadta az anyjának, és ezt mondta Illés: Nézd, él a fiad! Az asszony így felelt Illésnek: Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az Úr igéje!"

A sareptai özvegy megosztotta utolsó falatját Illéssel. Viszonzásul Isten megőrizte az asszony és gyermeke életét. Isten nagy áldást ígér mindazoknak, akik a próba és szükség idején megértik és segítik a náluk szegényebbeket. Isten nem változik. Hatalma nem csökkent Illés ideje óta sem. Nem kevésbé biztos ma sem az ígéret, mint amikor Megváltónk mondta: "Aki befogad egy prófétát azért, mert az próféta, prófétának járó jutalmat kap..." (Mt 10:41).

"A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg" (Zsid 13:2). Ezek a szavak semmit sem vesztettek érvényükből az idő múlásával. Mennyei Atyánk most is áldást rejtő alkalmakat helyez el gyermekei útján. Akik élnek ez alkalmakkal, nagy örömre lelnek. "Ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz" (Ézsa 58:10-11).

Krisztus ma ezt mondja hűséges szolgáinak: "Aki titeket befogad, az engem fogad be, és aki engem fogad be, az azt fogadja be, aki elküldött engem." Nem marad észrevétlenül és jutalom nélkül egyetlen kedves cselekedet sem, amely az Ő nevében történik. Ez a kedves elismerés érvényes Isten családjának leggyengébb és legigénytelenebb tagjára is. "Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet ad inni egynek e kicsinyek közül, - akik gyermekek a hitben és Krisztus ismeretében - semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát" (Mt 10:40, 42).

Az aszály és éhínség hosszú évei alatt Illés buzgón imádkozott azért, hogy Izráel népe megtérjen a bálványimádásból és ragaszkodjon Istenhez. A próféta türelmesen várt, amíg az Úr keze súlyosan ránehezedett a szenvedő országra. Szíve összeszorult a fájdalomtól, amikor látta, hogy mindenütt nő a szenvedés és a nyomor. Azt kívánta, bárcsak gyors reformációt tudna indítani. Isten azonban maga vitte véghez tervét, szolgája pedig nem tehetett mást, csak imádkozott tovább hittel, és várta, amíg eljön a határozott cselekvés ideje.

Az Akháb korában uralkodó hitehagyás sokéves gonoszság következménye volt. Ahogy múltak az évek, Izráel lépésről lépésre tért le a helyes útról. Amint egyik nemzedék követte a másikat, Izráel nem volt hajlandó az egyenes úton járni. Végül a nép nagy többsége meghódolt a sötétség hatalma előtt, és elfogadta vezetését.

Hozzávetőleg egy évszázad telt el azóta, hogy - Dávid király uralkodása alatt - Izráel népe örömteli dicshimnuszát énekelte a Magasságosnak, és elismerte, hogy tőle van minden áldás, amelyben napról napra részesül. Figyeljük csak éneküket, amelyben megfogalmazódik imádatuk:

"...szabadító Istenünk!...

Kelet és nyugat tájait

ujjongásra indítod.

Gondoskodsz a földről, megöntözöd,

nagyon meggazdagítod,

Isten patakja tele van vízzel.

Gabonával látod el az embereket,

így gondoskodsz a földről.

Barázdáit megitatod,

göröngyeit elegyengeted,

záporesővel porhanyítod,

növényzetét megáldod.

Megkoronázod az évet javaiddal,

és nyomaidon bőség fakad.

Legelők sarjadnak a pusztán,

ujjongás övezi a halmokat.

Nyájak lepik el a legelőket,

a völgyeket gabona borítja,

ujjonganak és énekelnek" (Zsolt 65:6-14).

Izráel akkor elismerte, hogy Isten "fundálta a földet." Hitüket ebben az énekben fejezték ki:

"Mély vizekkel borítottad be,

mint valami öltözettel,

a hegyeken is állt a víz.

Dorgálásodra lefutottak,

mennydörgő szavadra elszéledtek.

A hegyek fölemelkedtek,

a völgyek lesüllyedtek oda,

ahol helyet készítettél nekik.

Határt szabtál nekik, nem léphetik át,

nem önthetik el újból a földet" (Zsolt 104:6-9).

A végtelen Isten nagy hatalma határt szab a természeti erőknek a földön, a tengerben és az égen. Ezeket az erőket felhasználja teremtményei boldogítására. "Gazdag kincsesháza" ajtaját szélesre tárja, "és idejében ad esőt... és megáldja" az ember kezének "minden munkáját" (5Móz 28:12).

"Te fakasztasz forrásokat a völgyekben,

hogy folydogáljanak a hegyek között.

Megitatnak minden mezei vadat,

a vadszamarak csillapíthatják szomjukat.

Fölöttük laknak az égi madarak,

sűrű lombok között énekelnek...

Füvet sarjasztasz az állatoknak,

növényeket a földművelő embernek,

hogy kenyeret termeljen a földből

és bort, ami felvidítja az ember szívét,

és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál,

a kenyér pedig erősíti az ember szívét...

Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram!

Valamennyit bölcsen alkottad,

tele van a föld teremtményeiddel.

Ott van a nagy és széles tenger!

Számtalan lény nyüzsög benne:

kisebb és nagyobb állatok...

Mindezek arra várnak,

hogy idejében adj nekik eledelt.

Ha adsz nekik, szedegetnek,

ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal"

(Zsolt 104:10-15, 24-28).

Izráelnek bőven volt miért örülnie. Az a föld, ahova az Úr vitte őket, tejjel-mézzel folyó ország volt. Pusztai vándorlásuk alatt az Úr azzal bátorította a népet, hogy olyan országba viszi, ahol soha nem kell szenvedniük az eső hiánya miatt. "Mert az a föld, ahova most bemégy, hogy birtokba vedd - mondta nékik -, nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttetek. Ott, ha elvetetted a magot, a lábaddal kellett öntöznöd, mint a zöldséges kertet. Az a föld pedig, ahova most átkeltek, hogy birtokba vegyétek, hegyes-völgyes föld, az égből hulló eső vize itatja. Az Úr, a te Istened viseli gondját annak a földnek, állandóan szemmel tartja azt Istened, az Úr, az év elejétől az év végéig" (5Móz 11:10-12).

Amikor Isten bőséges esőt ígért, az engedelmességet szabta feltételként. "Ha engedelmesen hallgattok parancsaimra, amelyeket ma parancsolok nektek - nyilatkoztatta ki az Úr -, ha szeretni fogjátok Isteneteket, az Urat, ha teljes szívvel és teljes lélekkel szolgáljátok őt, akkor esőt adok földetekre a maga idejében, korai és kései esőt, és betakaríthatod gabonádat, mustodat és olajodat. Adok füvet a meződre állataidnak, és te is ehetsz, és jóllakhatsz.

Vigyázzatok - figyelmeztette az Úr a népet - hogy szívetek el ne csábítson benneteket, el ne hajoljatok, ne szolgáljatok más isteneket, és ne boruljatok le azok előtt, mert akkor fellángol az Úr haragja ellenetek, bezárja az eget, nem lesz eső, és a föld nem hozza meg termését, ti pedig hamar kivesztek arról a jó földről, amelyet az Úr ad nektek" (5Móz 11:13-17).

"De ha nem hallgatsz az Úrnak, Istenednek szavára, ha nem tartod meg, és nem teljesíted minden parancsolatát és rendelkezését, amelyeket ma megparancsolok neked - hangzott az óvó intés a zsidóknak -, ...az ég olyan lesz, mint az érc, alattad a föld pedig olyan, mint a vas. Eső helyett homokot és port ad földedre az Úr, az égből száll rád, míg el nem pusztulsz" (5Móz 28:15, 23-24).

Ezek szerepelnek Jahve bölcs tanácsai mögött, amelyeket az ősi Izráelnek adott. "Vegyétek azért a szívetekre és lelketekre ezeket az igéket - parancsolta választott népének -, kössétek jelül a kezetekre, és legyenek fejdíszként a homlokotokon. Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz" (5Móz 11:18-19). Világos parancsok voltak ezek. Mégis, ahogy a századok múltak, és egyik nemzedék a másik után szem elől tévesztette a lelki jóléte érdekében hozott intézkedéseket, félő volt, hogy a hitehagyás romlásba taszító hatásai az isteni kegyelem nyújtotta korlátokat mind elsöprik.

Ezért történt, hogy Isten legszigorúbb büntetésével látogatta meg népét. Illés jövendölése félelmetesen teljesedett. Három éven át városról városra, országról országra keresték a csapás meghirdetőjét. Akháb felszólítására sok uralkodó megesküdött a becsületére, hogy a különös próféta nem található a fennhatósága alatt álló területen. Mégis tovább keresték, mert Jézabel és a Baál prófétái halálosan gyűlölték Illést. Semmilyen fáradságot nem sajnálva igyekeztek hatalmukba keríteni. És az eső még mindig nem esett.

"Hosszú idő múlva... így szólt az Úr igéje Illéshez: Menj, jelenj meg Ahábnál, mert esőt akarok adni a földre!"

A parancsnak engedelmeskedve "elment, hogy megjelenjen Ahábnál." Abban az időben, amikor a próféta útnak indult Samáriába, Akháb azt javasolta Abdiásnak, háza gondviselőjének, hogy nyomozzon alaposan források és patakok után, remélve, hogy talál legelőt kiéhezett nyája számára. A hosszantartó szárazság következményeit még a királyi udvarban is érezték. A királyt nagyon aggasztották házanépének kilátásai. Elhatározta, hogy szolgájával tartva, maga is legelő után kutat nyája számára. "Fölosztották azért maguk között az országot, hogy ki mit járjon be. Aháb külön ment az egyik úton, Óbadjáhú is külön ment a másik úton. Miközben Óbadjáhú úton volt, egyszer csak előtte termett Illés. Óbadjáhú fölismerte, arcra esett, és ezt kérdezte: Te vagy az, uram, Illés?"

Izráel hitehagyása alatt Abdiás hűséges maradt. Gazdája, a király nem tudta rávenni az élő Istennel szembeni engedetlenségre. Most Illés megbízatással tisztelte meg. Ezt mondta: "Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés."

Abdiás rémülten kiáltott: "Mit vétettem, hogy Aháb kezébe akarod adni szolgádat, hogy megöljön?" Ilyen üzenetet vinni Akhábnak biztos halált jelentett. "Az élő Úrra, Istenedre mondom - magyarázta a prófétának -, hogy nincs nép, sem ország, ahova el ne küldött volna az uram, hogy felkutasson téged. Ha azt mondták, nincs itt, akkor meg is eskette azt az országot és népet, hogy nem találtak meg téged. És most te mondod: Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés!? Megtörténhetik, hogy amikor elmegyek tőled, elragad téged az Úr lelke, nem is tudom hová. Ha én megyek, és hírt viszek Ahábnak, ő pedig nem talál itt téged, akkor megöl engem..."

Abdiás könyörögve kérte a prófétát, hogy ne kényszerítse. "...pedig a te szolgád - hangsúlyozta - féli az Urat ifjúkorától fogva. Nem mondták meg neked, uram, hogy mit tettem, amikor Jezábel öldökölte az Úr prófétáit? Elrejtettem az Úr prófétái közül száz embert, ötvenenként egy-egy barlangba, és elláttam őket kenyérrel és vízzel. Most mégis ezt mondod: Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés?! Ő meg fog ölni engem."

Illés ünnepélyes esküvel ígérte meg Abdiásnak, hogy küldetése nem lesz hiábavaló. "A Seregek élő Urára mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy még ma megjelenek előtte." Így bátorítva "elment... Óbadjáhú Aháb elé, hogy jelentést tegyen neki."

Rémülettel vegyes csodálkozással hallgatta a király annak az embernek az üzenetét, akitől félt, de akit gyűlölt is, és olyan fáradhatatlanul keresett. Jól tudta, hogy Illés nem kockáztatja életét pusztán azért, hogy találkozzék vele. Lehetséges, hogy a próféta újabb jajt mond ki Izráel ellen? A királyt elfogta a félelem. Emlékezett Jeroboám sorvadt karjára. Engednie kellett Illés felszólításának, és nem merte felemelni kezét Isten követe ellen. Ezért a reszkető király katonai védőőrség kíséretében ment, hogy találkozzék a prófétával.

A király és a próféta szemtől szemben állt egymással. Akháb tele volt szenvedélyes gyűlölettel. Első akadozó szavaival: "Te vagy az Izráel megrontója?" - öntudatlanul is elárulta, mit érez a szíve mélyén. Akháb tudta, hogy Isten szavára vált olyanná az ég, mint a réz. Mégis a prófétát akarta felelőssé tenni az országra nehezedő súlyos büntetésért.

Az természetes, hogy a törvény áthágója Isten követére hárítja a felelősséget a csapásokért, amelyek biztosan utolérik azt, aki letér az igazság útjáról. Akik Sátán hatalma alá helyezik magukat, képtelenek úgy látni a dolgokat, ahogy Isten látja. Amikor az igazság tükrét eléjük tartják, felháborodnak azon, hogy megfeddik őket. Bűnös elvakultságukban nem hajlandók megtérni. Úgy érzik, hogy Isten szolgái ellenük fordultak, és ezért azok rászolgálnak a legkeményebb ítéletre.

Illés ártatlansága tudatában állt Akháb előtt. Nem próbálta magát mentegetni, sem a királyt áltatni. Haragját sem igyekezett kivédeni azzal a jó hírrel, hogy nemsokára véget ér a szárazság. Nem volt miért bocsánatot kérnie. Felháborodva és Isten ügyének méltóságát féltve, visszafordította Akháb vádját. Bátran megmondta a királynak, hogy az ő bűnei és atyái bűnei hozták Izráelre ezt a rettenetes csapást. "Nem én rontottam meg Izráelt - jelentette ki Illés bátran -, hanem te és a te atyád háza, mert elhagytátok az Úr parancsolatait, és te a Baalokat követed."

Ma is szükség van a szigorú dorgálásra, mert súlyos bűnök választják el az embereket Istentől. A hitetlenség gyorsan divattá válik. "Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk" (Lk 19:14) - mondják ezrek. A sokszor elhangzó udvarias prédikációknak nincs tartós hatásuk. A trombita bizonytalan hangot ad. Isten szavának világos, súlyos igazságai nem hatolnak az emberek szívébe.

Sok névleges keresztény van, akik, ha kifejeznék, amit igazán éreznek, ezt mondanák: Miért kell olyan nyíltan beszélni? Éppúgy ezt is megkérdezhetnék: Miért kellett Jánosnak így szólni a farizeusokhoz: "Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől?" (Lk 3:7) Miért kellett Heródiás haragját felkeltenie? Miért kellett azt mondania Heródesnek, hogy törvényellenesen él együtt testvére feleségével? E nyílt beszéd miatt Krisztus előfutára elvesztette életét. Miért nem tevékenykedett anélkül, hogy magára vonja a bűnben élők haragját?

Így az emberek, akiknek hűségesen kellene Isten törvényét őrizniük, addig érvelnek, amíg az igazlelkűség helyét elfoglalja a megalkuvás, és a bűn feddés nélkül marad. Mikor lesz Isten házában újra hallható az elvhű dorgálás hangja?

"Te vagy az az ember" (2Sám 12:7) - mondta Nátán Dávidnak. Ma ritkán hallatszanak ilyen félreérthetetlen szavak a szószékről, és csak elvétve jelennek meg a sajtóban. Ha ez nem volna olyan ritka, többször látnánk Isten hatalma megnyilatkozását az emberek között. Az Úr követei addig ne panaszkodjanak munkájuk eredménytelensége miatt, amíg meg nem térnek az elismerés szeretetéből és abból, hogy tetszeni vágyásból elhallgatják az igazságot.

Az emberek tetszését kereső lelkészek, akik így kiáltanak: béke, béke! - amikor Isten nem hirdet békét - alázzák meg szívüket Isten előtt, és kérjenek bocsánatot kétszínűségük és erkölcsi gyengeségük miatt. Nem felebarátjuk iránti szeretetből tompítják a rájuk bízott üzenet élét, hanem mert önmaguk iránt elnézőek, és szeretik a kényelmet. Az igazi szeretet elsősorban Istent akarja megdicsőíteni és lelkeket akar menteni. Akikben él ez a szeretet, azok nem kerülik meg az igazságot, hogy megmeneküljenek a nyílt beszéd kellemetlen következményeitől. Amikor emberek vannak veszélyben, Isten szolgája nem törődik önmagával, hanem azt az igét mondja, amelyet Isten mondat vele. Nem hajlandó a bűnt mentegetni vagy szépítgetni.

Bárcsak minden lelkész megértené, hogy milyen szent az a szolgálat és az a munka, amelyet illési bátorságot tanúsítva végez! A lelkésznek - mint Isten követének - félelmes a felelőssége. Ezt a feladatot kapta: "feddj, ints, biztass teljes türelemmel" (2Tim 4:2). A Megváltó követségében kell dolgoznia mint a menny titkainak sáfára. Bátorítsa az engedelmest és intse az engedetlent! Eljárásait nem szabhatja a világ normáihoz. Sohasem térhet le arról az ösvényről, amelyen Jézus parancsára jár. Hitben kell előre mennie, látva a bizonyságok fellegét maga körül. Amikor szól, ne saját elgondolásait fogalmazza meg, hanem azt mondja, amit földi hatalmasságoknál nagyobb Valaki bízott reá. Tanítása legyen az, amit "szól az Úr". Isten Illéshez, Nátánhoz és Jánoshoz hasonló emberekre vár - olyan emberekre, akik pontosan tolmácsolják üzenetét, tekintet nélkül a következményekre; akik bátran megmondják az igazságot, még ha az mindenük feláldozásába kerül is.

Isten nem tud felhasználni olyan embereket, akik a veszély idején - amikor erőre, bátorságra és minden befolyásra szükség van - félnek az igazság melletti határozott állásfoglalástól. Olyan emberekre vár, akik becsületesen harcolnak a hibák ellen, küzdenek a láthatatlan hatalmasságokkal szemben, a sötétség erői és a gonoszság lelkei ellen. Nékik mondja majd ezeket a szavakat: "Jól van, jó és hű szolgám... menj be urad ünnepi lakomájára" (Mt 25:21).

11. Kármel

Illés Akháb előtt állva kifejezte, hogy találkozni akar az egész Izráellel, a Baál és Asera prófétákkal a Kármel hegyén. "Most azért üzenj - parancsolta -, gyűjtsd ide hozzám az egész Izráelt a Kármel-hegyre, meg a Baal négyszázötven prófétáját az Asérá négyszáz prófétájával együtt, akik Jezábel asztaláról élnek."

Illés úgy adta ki ezt a parancsot, mint aki Jahve közvetlen közelében áll. Akháb azonnal engedelmeskedett, mintha a próféta lett volna a király és Akháb az alattvaló. Gyors hírvivőket küldött szerte az országba. Általuk hívott mindenkit az Illéssel, valamint a Baál és Asera prófétákkal való találkozóra. Minden városban és faluban készek voltak az emberek a kitűzött időre összejönni. Útban a Kármel felé sok ember szíve különös balsejtelemmel telt meg. Valami szokatlan dolog volt készülőben, különben miért gyűjtenék őket a Kármelre? Micsoda újabb veszedelem készül ellenük és az ország ellen?

A szárazság előtt Kármel hegye gyönyörű volt. Vizeit kiapadhatatlan források táplálták. Termékeny lejtőit gyönyörű virágok és viruló ligetek borították. Szépsége azonban elhervadt a sorvasztó átok nyomán. A Baál és Asera tiszteletére emelt oltárok most lombtalan ligetekben álltak. Ezekkel éles ellentétben, a legmagasabb hegycsúcsok egyikén állt Jahve megrongált oltára.

A Kármelről óriási térségre nyílt kilátás. Magaslatait sok helyről láthatták Izráelben. A hegy lábánál helyenként jól lehetett látni azt, ami fent történik. Istent különösképpen meggyalázták, amikor a Kármel lejtőin, az erdő fáitól takarva a bálványokat imádták. Illés ezt a jól látható magaslatot választotta ki Isten hatalmának bemutatására és neve méltóságának megvédésére.

A kitűzött napon, kora reggel a hitehagyó Izráel kíváncsi várakozással gyülekezett a hegycsúcs közelében. Jézabel prófétái méltóságteljes díszben vonultak fel. A király uralkodói pompában jelent meg, és elfoglalta helyét a papok élén. A bálványimádók kiáltva köszöntötték. A papok szívében azonban nyugtalanság támadt, amikor arra gondoltak, hogy a próféta szava nyomán Izráel földjére három és fél éve sem harmat, sem eső nem hullt. Félelmes válság közeledtét érezték. Az istenek, akikben bíztak, képtelenek voltak bizonyítani, hogy Illés hamis próféta. Őrjöngő kiabálásukra, imáikra, könnyeikre, megalázkodásukra, undorító szertartásaikra, drága és szakadatlan áldozataikra imádatuk tárgyai furcsán közömbösek maradtak.

Úgy állt ott Illés Akhábbal és a hamis prófétákkal szemben, körülvéve az összesereglett Izráellel, mint aki egyedül védelmezi Jahve méltóságát. Akit az egész ország vádolt a csapásért, most ott állt előttük, látszólag védtelenül az Izráel királya, a Baál prófétái, a katonák és az őt körülfogó ezrek jelenlétében. De Illés nem volt egyedül. Fölötte és körülötte a menny oltalmazó seregei álltak - hatalmas erejű angyalok.

A próféta bátran állt a sokaság előtt. Nem félt és nem szégyenkezett. Teljesen tudatában volt annak, hogy végre kell hajtania a menny ítéletét. Arcán ünnepélyes fény ragyogott. A nép nyugtalanul várta megszólalását. Illés először Jahve lerontott oltárára nézett, majd a sokaságra, és úgy kiáltott, mintha trombita szólalt volna meg: "Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baal, akkor őt kövessétek!"

A nép nem szólt egy szót sem. Abban a népes gyülekezetben nem volt senki, aki Jahvéhoz való hűségéről tanúságot mert volna tenni. A megtévesztés és elvakultság sötét felhőként terült el Izráelen. Nem egyszerre zárta őket körül a végzetes hitehagyás, hanem fokozatosan, amint időről időre elutasították az Úrtól küldött intő és feddő szavakat. Minden alkalommal, amikor helytelenül cselekedtek, amikor nem voltak hajlandók megbánni a bűnt, egyre mélyebbre süllyedtek a gonoszságban, és egyre távolabb sodródtak a mennytől. És most, ebben a válságos pillanatban, makacsul álltak. Nem foglaltak állást Isten mellett.

Az Úr utálja, ha valaki közömbös és hűtlen akkor, amikor ügye válságba jut. Az egész világegyetem leírhatatlan érdeklődéssel figyeli a jó és a rossz közötti nagy küzdelem záró jeleneteit. Isten népe közeledik az örökkévalóság határához. Mi lehetne fontosabb számára, mint az, hogy hű legyen a menny Istenéhez?! Minden korszakban voltak Istennek erkölcsi hősei. Most is vannak, akik - mint József, Illés és Dániel - nem szégyellik magukat Isten választott népéhez tartozónak vallani. Isten különös áldása kíséri a tettek embereinek fáradozását, azokét, akik nem hagyják magukat letéríteni a kötelesség útjáról, hanem mennyei erővel szólnak: "Jöjjön hozzám, aki az Úré!" (2Móz 32:26) És nem állnak meg a puszta kérdezésnél, hanem követelik, hogy mindazok, akik egyek akarnak lenni Isten népével, lépjenek elő és félreérhetetlenül tegyenek tanúságot a királyok Királya és uraknak Ura iránti hűségükről. Ezek az emberek akaratukat és terveiket Isten törvénye alá rendelik. Saját életük sem drága nekik, mert szeretik Istent. Feladatuk az, hogy felfogják az Ige fényét, és ragyogtassák a világnak tiszta, szakadatlan sugarakban. Hűség Istenhez - ez a jelszavuk.

Míg Izráel a Kármelen kétségeskedett és tétovázott, Illés hangja ismét megtörte a csendet: "Egyedül én maradtam meg az Úr prófétájának, a Baal prófétái pedig négyszázötvenen vannak. Adjanak nekünk két bikát; ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, vagdalják darabokra, és rakják a fahasábokra, de tüzet ne gyújtsanak. Én is elkészítem a másik bikát, rárakom a fahasábokra, de tüzet én sem gyújtok. Ezután hívjátok segítségül a ti istenetek nevét, és én is segítségül hívom az Úr nevét. Amelyik isten tűzzel felel, az az Isten."

Illés ajánlata olyan elfogadható volt, hogy a nép nem tudott kitérni előle, ezért bátran állapította meg: "Jó lesz így!" Baál prófétái sem mertek szót emelni ellene. Illés így utasította őket: "Válasszátok ki az egyik bikát, és készítsétek el először ti, mert ti vagytok többen. És hívjátok segítségül istenetek nevét, de tüzet ne gyújtsatok!"

A hamis papok látszólag merészen és kihívóan, de bűnös szívükben rémülettel csinálták meg oltárukat. Ráhelyezték a fát és az áldozatot. Aztán elkezdték varázsigéiket. Fülhasogató kiabálásuktól visszhangzott az erdő, és zengtek a környező hegycsúcsok, amint istenüket nevén szólítva kiáltották: "Ó Baal! Felelj nekünk!" A papok oltáruk köré gyűltek, és ugrálva, vonaglással, sikoltva, hajukat tépve és testüket vagdalva könyörögtek istenükhöz, hogy segítsenek rajtuk.

Elmúlt a délelőtt. Jött a dél, és még mindig semmi jele annak, hogy Baál hallja-e becsapott követőinek kiabálását. Őrjöngő imájukra nem jött sem hang, sem válasz. Az áldozat megemésztetlenül maradt.

Amint tovább folytatták vad szertartásaikat, a ravasz papok egyre csak megpróbáltak valamit kigondolni, amivel tüzet gerjeszthetnének az oltáron, és el tudnák hitetni a néppel, hogy a tűz közvetlen Baáltól jött. Illés azonban figyelt minden mozdulatot. A papok pedig a kilátástalan helyzet ellenére is remélték, hogy alkalom adódik a csalásra - és folytatták tovább értelmetlen szertartásaikat.

"Amikor dél lett, Illés gúnyolni kezdte őket, és ezt mondta: Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten ő! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán alszik, és majd fölébred. Erre elkezdtek hangosan kiáltozni, és szokásuk szerint összevagdosták magukat kardjukkal és dárdájukkal, míg el nem borította őket a vér. Dél elmúltával révületbe estek, egészen az áldozat idejéig, de nem jött hang; nem felelt és nem figyelt rájuk senki."

Sátán szívesen segített volna azoknak, akiket rászedett, és akik neki szolgáltak. Szívesen szórt volna villámokat, hogy meggyújtsa az áldozatot. Jahve azonban határt szabott neki; féken tartotta hatalmát - és az ellenség fortélya nem tudott egyetlen szikrát sem juttatni Baál oltárára.

Végül a papok - amikor már rekedtre kiabálták magukat, és ruhájukat beszennyezte öncsonkításuk vére - kétségbeestek. Őrjöngésük nem csökkent, s könyörgésük közben iszonyú szavakkal átkozták napistenüket. Illés továbbra is feszülten figyelt, mert tudta, hogyha a papoknak sikerül valamilyen fortéllyal tüzet gyújtani oltárukon, tüstént darabokra tépik őt.

Közeledett az este. Baál prófétái fáradtak, lankadtak, zavartak. Az egyik ezt, a másik pedig mást javasolt, amíg végül már nem is kísérleteztek. Sikongásuk és átkozódásuk már nem visszhangzik a Kármelen. Kétségbeesve lépnek vissza a küzdelemből.

A nép egész nap szemtanúja volt a megtévesztett papok mutatványainak. Látták az oltár körüli vad ugrálásukat, mintha a nap izzó sugarait akarták volna megragadni, hogy céljukat szolgálja. Rémülettel nézték azokat a borzalmas sebeket, amelyeket a papok önmagukon vágtak. Alkalmuk volt elgondolkodni a bálványimádás oktalanságán. A tömegben már sokan kimerültek az ördögi mutatványoktól és most nagy érdeklődéssel várták Illés mozdulatait.

Elérkezett az esti áldozat ideje. Illés hívja a népet: "Jöjjetek ide hozzám!" Amíg remegve közel húzódnak, Illés a megrongált oltárhoz lép, ahol az emberek azelőtt a menny Istenét imádták, és kijavítja. Ez a romhalmaz drágább neki, mint a pogányok pompás oltára.

Az ősi oltár újjáépítésével Illés tanúsította, hogy tiszteli azt a szövetséget, amelyet az Úr kötött Izráellel, amikor a Jordánon átkelve az ígéret földjére léptek. "Fogott Illés tizenkét követ a Jákób fiaitól származó törzsek száma szerint." "A kövekből oltárt épített az Úr nevében..."

A csalódott Baál-papok hiábavaló erőlködésüktől elcsigázva figyelték, hogy mit csinál Illés. Gyűlölték a prófétát, mert olyan próbát indítványozott, amely leleplezte isteneik gyengeségét és tehetetlenségét. De féltek is hatalmától. A nép is félt, és lélegzetvisszafojtva figyelte, amint Illés az előkészületeket végzi. A próféta nyugodt magatartása éles ellentétben állt Baál követőinek bőszült, értelmetlen őrjöngésével.

Az oltár elkészült. A próféta árkot húzott körülötte. Miután rendbe rakta a fát és elkészítette a tulkot, rátette az áldozatot az oltárra, és megparancsolta a népnek, hogy árasszák el vízzel az áldozatot és az oltárt. "Töltsetek meg négy vödröt vízzel - parancsolta -, és öntsétek az áldozatra meg a fahasábokra! Azután ezt mondta: Ismételjétek meg! És megismételték. Újra mondta: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is megtették. A víz már folyt az oltár körül, és az árok is megtelt vízzel."

Illés emlékeztette a népet a hosszú ideje tartó hitehagyásra, amely felkeltette Jahve haragját. Felszólította őket, hogy alázzák meg szívüket, és térjenek atyáik Istenéhez, hogy az átok eltávozzék Izráel földjéről. Majd a láthatatlan Isten előtt tisztelettel meghajolva, ég felé emelt kézzel egyszerű imát mondott. A Baál-papok kora reggeltől késő délutánig sikoltoztak, tajtékoztak és ugráltak. Amikor Illés imádkozott, nem visszhangzott értelmetlen sikoltozás a Kármel magaslatán. Úgy imádkozott, mint aki tudja, hogy Jahve ott van, látja, ami történik, és hallja könyörgését. Baál prófétái vadul, összefüggéstelenül imádkoztak; Illés egyszerűen és buzgón. Kérte Istent, mutassa meg Baál feletti hatalmát, hogy Izráel hozzá térjen!

"Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene! - esdekelt -. Hadd tudják meg a mai napon, hogy te vagy az Isten Izráelben, én pedig a te szolgád vagyok, és mindezt a te parancsodra tettem! Felelj nekem, Uram ...hadd tudja meg ez a nép, hogy te, az Úr, vagy az Isten, és te fordítsd vissza szívüket!" Ünnepélyes, nyomasztó csend nyugodott meg mindenen. Baál papjai remegtek a rémülettől. Bűnösségük tudatában gyors megtorlásra számítottak.

Alighogy Illés befejezte imáját, az égből lángok - mint fényes villámok - szálltak alá a kijavított oltárra. Elhamvasztották az áldozatot, és felnyalták a vizet az árokból. Még az oltár köveit is megemésztették. A lobogó tűz megvilágította a hegyet és elvakította a tömeget. Lent a völgyekben, ahol sokan kétségek között figyelték a fent levők mozdulatait, a tűz alászállása tisztán látható volt. Mindnyájan elcsodálkoztak a látványon. Emlékeztette őket a tűzoszlopra, amely a Vörös-tengernél elválasztotta Izráel fiait az egyiptomi seregtől.

A hegyen az emberek megilletődve arcra borultak a láthatatlan Isten előtt. Nem merték tovább nézni a mennyből küldött tüzet. Féltek, hogy őket is megemészti. Már tudták mi a kötelességük. Meg kell vallaniuk, hogy Illés Istene atyáik Istene, akinek engedelmességgel tartoznak. Ezért egy emberként kiáltották: "Az Úr az Isten, az Úr az Isten!" Megdöbbentően tiszta volt a kiáltás, amint végigzengett a hegyen és visszhangzott lent a síkságon. Izráel végre felébredt. Kijózanodott. Bűnbánatot tartott. A nép végre belátta, milyen szégyent hozott Istenre. A Baál-imádat jellege - éles ellentétben az igaz Isten által kívánt értelmes szolgálattal - teljesen lelepleződött. A nép meglátta Isten igazságos és irgalmas voltát abban, hogy visszatartotta a harmatot és esőt addig, amíg nevét meg nem vallják. Most készek voltak elismerni, hogy Illés Istene minden bálvány felett áll.

Baál papjai rémülten látták Jahve hatalmának csodálatos megmutatkozását. De kudarcuk és a menny dicsőségének megjelenése ellenére sem voltak hajlandók gonoszságukat megbánni. Továbbra is Baál prófétái akartak maradni. Ezzel megmutatták, hogy megértek a pusztulásra. Azért, hogy a bűnbánó Izráel védett legyen azoknak a varázsától, akik Baál imádására tanították őket, az Úr utasította Illést, hogy pusztítsa el e hamis tanítókat. A nép haragja már feltámadt azok ellen, akik bűnbe vitték; és amikor Illés kiadta a parancsot: "Ragadjátok meg a Baal prófétáit, senki se menekülhessen el közülük!" - készek voltak engedelmeskedni. Megragadták a papokat és lehurcolták őket a Kison patakjához. Mielőtt véget ért a nap, amely az igazi reformáció kezdetét jelezte, Baál szolgái holtan hevertek. Egy sem maradhatott életben.

12. Jerzéeltől a Hórebig

Baál prófétái megölésével hatalmas lelki megújulás útja nyílt meg az északi királyság tíz törzse között. Illés rávilágított hitehagyásukra. Felszólította őket, alázzák meg magukat és térjenek az Úrhoz. A menny ítéletét végrehajtotta. A nép beismerte bűneit. Megvallották, hogy atyáik Istene az élő Isten. Most pedig a menny visszavonja az átkot, és megújulnak az élet földi áldásai. A földet felüdíti az eső. "Menj föl, egyél, és igyál - mondta Illés Akhábnak -, mert eső zúgása hallatszik." Ezután a próféta felment a hegy tetejére imádkozni.

Nem az előjelek alapján mondta Illés olyan biztosan Akhábnak, hogy készüljön fel az esőre. A próféta nem látott semmiféle felhőt az égen, nem hallott mennydörgést sem. Csupán azt mondta, amire a maga erős hite nyomán az Úr Lelke késztette. Egész nap rendíthetetlenül hajtotta végre Isten akaratát, és tanúsította fenntartás nélküli hitét Isten jövendöléseiben. Tudta, hogy most - miután megtett minden tőle telhetőt - a menny gazdagon fogja árasztani az előre jelzett áldásokat. Az az Isten, aki a szárazságot küldte, bő esőt ígért az igaz tettek jutalmaként. Illés most várt a megígért záporra. Alázatosan "arcát a térdei közé hajtotta", s közbenjárt Istennél a bűnbánó Izráelért.

Illés újra és újra elküldte szolgáját oda, ahonnan kilátás nyílt a Földközi-tengerre, hogy megtudja, van-e valami látható jele annak, hogy Isten meghallgatta imáját. A szolga minden esetben azzal tért vissza, hogy "nincs ott semmi". A próféta nem vesztette el türelmét, sem hitét, hanem buzgón tovább imádkozott. A szolga hatszor tért vissza azzal, hogy nincs jele esőnek a réz színű égen. Illés tántoríthatatlanul újból elküldte; és a szolga most ezzel a hírrel jött vissza: "Most egy tenyérnyi kis felhő emelkedik föl a tengerből."

Ez elég volt. Illés nem várt arra, hogy sűrű felhők tornyosuljanak az égen. Ebben a kis felhőben hite szakadó esőt látott; és hitével összhangban cselekedett. Gyorsan elküldte szolgáját Akhábhoz ezzel az üzenettel: "Fogj be, és menj le, míg fel nem tartóztat az eső!"

Isten azért használhatta fel Illést Izráel történetének ezekben a válsággal terhes óráiban, mert nagy hite volt. Miközben imádkozott, hitével megragadta a menny ígéreteit, és rendíthetetlenül esedezett addig, amíg Isten nem válaszolt könyörgésére. Nem várt addig, amíg minden bizonyította, hogy Isten meghallgatta. A menny pártfogásának legkisebb jelére is kész volt mindent vállalni. Amit Isten segítségével Illés meg tudott tenni, azt mindenki megteheti abban a szolgálatban, amelyet Isten művében kapott. Hiszen ezt mondja a Szentírás a Gileád hegyei közül jött prófétáról: "Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig" (Jak 5:17).

Ilyen hitre van szükség ma a világon. Hitre, amely belekapaszkodik Isten Igéje ígéreteibe, és nem tágít, amíg a menny meg nem hallgatja. Ez a hit szorosan összekapcsol Istennel, és erőt ad, hogy megbirkózzunk a sötétség hatalmaival. Isten gyermekei "hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg" (Zsid 11:33-34). Hit által nekünk is el kell jutnunk a csúcsra, oda, ahova Isten akar elvezetni. "Minden lehetséges annak, aki hisz" (Mk 9:23).

A hit az eredményes ima elengedhetetlen feltétele. "...aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik." "Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket. Ha pedig tudjuk, hogy bármit kérünk, meghallgat minket, akkor tudjuk, hogy már megkaptuk, amit kértünk tőle" (Zsid 11:6; 1Jn 5:14-15). Jákób kitartó hitével, Illés rendíthetetlen kitartásával mondhatjuk el kéréseinket az Atyának, igényelve mindazt, amit megígért. Trónja méltósága múlik szava teljesedésén.

Kármel körül már sűrűsödtek az éjszaka árnyai, amikor Akháb lefelé indult a hegyről. "Eközben az történt, hogy viharfelhők sötétítették el az eget, és nagy eső lett. Aháb harci kocsira szállt, és Jezréelbe ment." Amint a sötétben, az átláthatatlan esőben a királyi város felé tartott, nem látta az utat maga előtt. Illés Isten prófétájaként ezen a napon megszégyenítette Akhábot alattvalói előtt, és megölte bálványimádó papjait, de elismerte őt Izráel királyának. Hódolata jeléül az Istentől kapott erővel a királyi hintó előtt szaladt. Mutatta az utat a királynak egészen a város kapujáig.

Az az előzékeny magatartás, amelyet Isten követe tanúsított a gonosz király iránt, tanítást rejt magában mindazok számára, akik, miközben Isten szolgáinak vallják magukat, nagyra értékelik önmagukat. Vannak, akik úgy érzik, hogy az általuk közönségesnek tartott munka végzésénél többre hivatottak. Még olyan feladatoktól is húzódnak, amelyeket feltétlenül el kell látniuk. Attól félnek, hogy mások szemében szolgai munkát végeznek. Ezeknek az embereknek sokat kell tanulniuk Illés példájából. Szavára az ég három évig visszatartotta kincseit a földtől. Isten különlegesen megtisztelte, amikor a Kármelen imájára tűz lobbant az égből, és elhamvasztotta az áldozatot. Keze végrehajtotta Isten ítéletét, amikor megölte a bálványozó papokat. Amikor esőért könyörgött, imája meghallgatásra talált. Mégis a szemmel látható diadal után, amellyel Isten Illés nyilvános szolgálatát megtisztelte, kész volt ellátni a szolga munkáját.

Jezréel kapujában Illés és Akháb elvált egymástól. A próféta a falakon kívül akart maradni. Köpenyébe burkolózott és lefeküdt a puszta földre aludni. A király pedig bement a városba és nemsokára palotája védelmét élvezte. Elmondta feleségének a nap eseményeit. Beszámolt Isten hatalmának csodálatos megnyilatkozásáról, amely bebizonyította Izráelnek, hogy Jahve az igaz Isten, Illés pedig kiválasztott szolgája. Amikor a király elmondta a királynénak, hogy megölték a bálványimádó prófétákat, a megátalkodott, konok Jézabel bőszült haragra gerjedt. Nem volt hajlandó a Kármel-hegyi eseményekben meglátni Isten intézkedését. Hajthatatlan maradt. Vakmerően kijelentette: Illésnek meg kell halnia.

Azon az éjszakán hírnök zavarta fel álmából az elcsigázott prófétát. Átadta néki Jézabel üzenetét: "Úgy bánjanak velem az istenek most és ezután is, hogy holnap ilyenkorra azt teszem veled, ami azokkal történt."

Azt gondolná az ember, hogy, miután Illés olyan rettenthetetlenül bátor volt és olyan tökéletesen győzött királyon, papokon és népen, többé már nem vehet erőt rajta a csüggedés, és senki nem tudja őt megfélemlíteni. De ő - aki Isten szerető gondoskodásának sok bizonyságát tapasztalta - nem volt mentes az emberi gyengeségektől és ebben a sötét órában hite és bátorsága elhagyta. Rémülten rezzent fel szendergéséből. Szakadt az eső. Mindenütt sötét volt, és Illés elfelejtve, hogy három évvel ezelőtt Isten olyan helyre vezette, ahol menedéket talált Jézabel gyűlölete és Akháb nyomozása elől, most megfutamodott, hogy mentse életét. Amikor eljutott Beersebába, "...legényét ott hagyta, ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre".

Illésnek nem lett volna szabad a kötelesség helyéről elmenekülnie. Jézabel fenyegetésének hallatára oltalomért kellett volna fordulnia ahhoz, aki megbízta Jahve becsületének megvédésével. Azt kellett volna mondania a követnek, az Isten, akiben bízik, meg fogja oltalmazni a királyné gyűlöletével szemben. Tudnia kellett volna, hogy Isten nem hagyja el. Hiszen csak néhány óra telt el azóta, hogy látta Isten hatalma csodálatos megnyilatkozását. Ha ott marad, és Isten erejével, benne elrejtőzve, rendíthetetlenül kitart az igazság mellett, senki sem árthat neki. Az Úr megbünteti Jézabelt, és ez újabb csodálatos győzelmet jelent Illés számára. Ennek a királyra és a népre gyakorolt hatása nagy reformációt eredményezett volna.

Illés sokat várt a Kármelen végrehajtott csodától. Azt remélte, Isten hatalmának e megmutatkozása után Jézabelnek nem lesz többé befolyása Akhábra, és egész Izráelben rohamos reformáció megy végbe. Kármel hegyén egész nap étlen keményen dolgozott. Mégis - a fizikai megterhelés ellenére - nagyon bátor volt, amikor Akháb hintóját Jezréel kapujához vezette.

Attól az ellenhatástól, ami gyakran jár a nagy hit és fényes eredmények nyomában, Illés sem volt mentes. Attól félt, hogy nem lesz tartós a Kármelen elkezdődött reformáció, és erőt vett rajta a csüggedés. Korábban a Pisga csúcsáig emelkedett, most pedig lent volt a völgyben. Amíg a Mindenható ihlette, kiállta a hit legkeményebb próbáját. Most pedig, amikor elcsüggedt, elengedte Isten kezét. Jézabel fenyegetése csengett fülében, és úgy látszott, Sátán még mindig diadalmaskodik a gonosz asszony ármánykodása által. Illés végtelen magasra emelkedett, és a visszahatás rettenetes volt. Istent elfelejtve menekült. Addig ment, amíg egy kietlen pusztában nem találta magát - egyedül. Teljesen kimerülve ült le egy fenyőfa alá pihenni. Amint ott ült, kérte Istent, hadd haljon meg. "Elég most már, Uram! - mondta. Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!" A keserű csalódástól összetört és minden emberlakta helytől messzire vetődött, menekülő, nem akart többé emberek szemébe nézni. Végül teljesen kimerülten elaludt.

Mindenkit érnek keserű csalódások, és olykor mindenkit hatalmába kerít a csüggedés; amikor fájdalom az ember sorsa, és nehéz hinnie, hogy Isten még mindig jóságos segítője földi gyermekeinek; amikor annyira gyötrik a bajok, hogy inkább kívánja a halált, mint az életet. Ilyenkor sokan elengedik Isten kezét, és a kétely rabságába, a hitetlenség fogságába esnek. Ha ekkor megnyílna lelki szemük, és felfognák Isten intézkedéseit, megmentésükön fáradozó angyalokat látnának, akik lábukat az örök hegyeknél is erősebb alapra helyezik. És akkor új hit, új élet ébredne bennük.

A hívő Jób a szenvedés és a homály napján ezt mondta:

"Vesszen el a nap, melyen születtem...

Bárcsak igazán mérnék meg elkeseredésemet,

szenvedésemmel együtt tennék mérlegre!...

Bárcsak teljesülne kívánságom,

és beteljesítené Isten reménységemet!

Bárcsak úgy döntene Isten, hogy összezúz,

kinyújtaná kezét, hogy elvágja életem fonalát!

Akkor még lenne vigaszom...

Nem is tartóztatom meg a számat,

beszélni fogok szorongó lélekkel,

panaszkodni fogok keserű szívvel...

Inkább választom a fulladást,

inkább a halált, mint e csontvázat.

Megvetem az életemet,

nem kell tovább!"

(Jób 3:3; 6:2, 8-10; 7:11, 15-16).

Jób belefáradt az életbe, de Isten nem engedte meghalni. Feltárult előtte a jövő lehetősége, és a reménység üzenetét kapta:

"...erős leszel és nem kell félned.

Elfelejted a nyomorúságot,

úgy gondolsz rá, mint elmúlt árvízre.

Fényesebbé lesz élted a déli verőfénynél,

a homály is olyan lesz, mintha reggel volna.

Akkor majd bízol,

mert lesz reménységed,

körülnézel és nyugodtan lefekszel.

Ha heversz, senki sem riaszt föl,

sőt sokan hízelegnek neked.

De a bűnösök szemei elsorvadnak,

menedékük elvész;

reménységük csak az,

hogy majd kilehelik lelküket"

(Jób 11:15-20).

Jób a csüggedés és reménytelenség mélységéből az Isten kegyelmébe és megmentő hatalmába vetett feltétlen bizalom magaslatára emelkedett. Diadalmasan vallotta:

"Hiszen megölhet engem!

Nem is reménykedem!

Csak utaimat akarom védeni előtte.

Már az is segítség nekem..."

"Mert én tudom,

hogy az én megváltóm él,

és utoljára megáll a por fölött,

s ha ez a bőröm lefoszlik is,

testemben látom meg az Istent.

Saját magam látom meg őt..."

(Jób 13:15-16; 19:25-27).

"Ekkor megszólalt az Úr a viharban" (Jób 38:1), és kinyilatkoztatta szolgájának hatalma nagyságát. Amikor Jób megragadott egy halvány sugarat Teremtője fényéből, megutálta önmagát és a porban és hamuban bűnbánatot tartott. Ezután gazdagon áldotta meg az Úr, és utolsó éveit élete legszebb időszakává tette.

Elengedhetetlenül szükségünk van reménységre és bátorságra, hogy tökéletesen tudjunk szolgálni Istennek. Ezek a hit gyümölcsei. A csüggedés bűnös és ésszerűtlen dolog. Isten képes és kész "teljesebben" adni szolgáinak az erőt, amelyre szükségük van a próbatétel és megpróbáltatás idején. Talán úgy tűnik, hogy az Úr művének ellenségei jó és biztos alapokra fektették le terveiket.

Isten azonban megdöntheti a legbiztosabb terveket is. Meg is dönti, amikor és ahogyan jónak látja - ha szolgái hitét már eléggé megpróbálta.

Van biztos orvosság a csüggedtek számára: a hit, az ima és a munka. A hit és tevékenység napról napra növekvő biztonságérzetet és megelégedést ad. Kísért-e az a gondolat, hogy átengedd magad a nyugtalanító balsejtelmeknek és a teljes csüggedésnek? A legsötétebb napokban se félj! Akkor sem, ha a látszat nagyon ijesztő. Higgy Istenben! Ő tudja, mire van szükséged. Nála van minden hatalom. Szeretete és könyörülete végtelen, kimeríthetetlen. Ne félj attól, hogy ígéretét nem váltja be! Ő az örök igazság. Soha nem változtatja meg szövetségét, amelyet az Őt szeretőkkel kötött. Szükségletük szerinti erőt ad szolgáinak. Pál apostol tanúsította: "De ő ezt mondta nekem: ,Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz'... Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős" (2Kor 12:9-10).

Elhagyta-e Isten Illést a megpróbáltatás órájában, amikor prófétája úgy érezte, hogy Isten és ember elhagyta? Ó dehogy! Most sem szerette kevésbé, mint akkor, amikor imájára válaszként tűz lobbant az égből és fénnyel árasztotta el a hegytetőt. Most pedig, amikor Illés ott aludt, szelíd érintés és kedves hang ébresztette fel. Rémülten felugrott, mintha menekülni akarna. Megijedt, hogy az ellenség rátalált. De a fölébe hajló szánakozó arc nem ellenség arca volt, hanem baráté. Isten angyalt küldött a mennyből, hogy táplálékot hozzon szolgájának. "Kelj föl, egyél" - mondta az angyal. "Amikor föltekintett, látta, hogy a fejénél forró kövön sült lángos és egy korsó víz van."

Illés fogyasztott az erősítő ételből és italból, amit Isten küldött neki. Majd újra elaludt. Az angyal másodszor is jött. Megérintette a kimerült embert, és szánakozó szeretettel szólt: "Kelj föl, egyél, mert erőd felett való út áll előtted. Ő fölkelt, evett és ivott." Attól az ételtől megerősödve tudott menni "negyven nap és negyven éjjel, az Isten hegyéig, a Hórebig", ahol menedéket talált egy barlangban.

13. "Mit csinálsz itt, Illés?"

Illés ugyan titokban menekült a Hóreb hegyére, de Isten tudott róla. A sötétség hatalmai szorongatták, de a fáradt és csüggedt próféta nem maradt magára a velük vívott küzdelemben. A barlang bejáratánál, amelyben Illés menedéket talált, Isten találkozott vele, nagy hatalmú angyalt küldött, hogy szükségleteiről érdeklődjék, és megértesse, mi a menny szándéka Izráellel.

Amíg Illés nem tanult meg teljesen Istenben bízni, addig nem tudta elvégezni munkáját azokért, akiket rávettek Baál imádására. A Kármel-hegyi emlékezetes győzelem utat nyitott még nagyobb győzelmek felé. Illés azonban Jézabel fenyegetése miatt elfordult az előtte megnyílt csodálatos lehetőségektől. Isten emberének meg kellett látnia, hogy pillanatnyilag milyen gyenge annak a feladatnak a nagyságához mérten, amellyel Isten meg akarja bízni.

Isten megkérdezte megpróbált szolgáját: "Mit csinálsz itt, Illés?" Én küldtelek a Kérith patakjához, azután a sareptai özvegyhez. Majd megbíztalak, hogy térj vissza Izráelbe és állj a bálványimádó papok elé a Kármelen. Én öveztelek fel erővel, hogy vezetni tudd a király hintóját Jezréel kapujáig. De ki mondta neked, hogy sietve menekülj a pusztába? Mi dolgod van itt?

És lelke keserűségében Illés elsírta panaszát: "Nagyon buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni."

Az angyal kihívta a prófétát a barlangból, hogy álljon az Úr elé a hegyen és figyeljen szavára: "És amikor elvonult az Úr, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az Úr előtt; de az Úr nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az Úr nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az Úr nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott.

Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál. Egy hang pedig így szólt hozzá: Mit csinálsz itt, Illés?"

Nem isteni hatalmának óriási megmutatkozásával, hanem "halk és szelíd hang"-on akarta Isten kinyilatkoztatni önmagát szolgája előtt. Meg akarta Illést tanítani arra, hogy nem mindig a leglátványosabb munkával lehet a legeredményesebben véghezvinni szándékát. Miközben Illés várt az Úr kinyilatkoztatására, zengett az orkán, villámok cikáztak, pusztító tűz sepert el mellette; de Isten ezekben nem volt jelen. Azután egy halk hangot hallott a próféta, és befedezte fejét az Úr jelenlétében. Nem volt már ingerült. Szelíden és legyőzötten állt ott. Most már tudta, hogy ha csendesen bízik és állhatatosan Istenre hagyatkozik, a szükség idején mindig segítségre talál.

Isten igazságának nem mindig a legcsiszoltabb formában való feltárása győzi meg és téríti meg az embereket. Nem az ékes vagy a logikus beszéd érinti szívüket, hanem a Szentlélek szelíd befolyása, amely csendben, de biztosan alakítja és építi a jellemet. Isten Lelkének halk és szelíd hangja meg tudja változtatni szívünket.

"Mit csinálsz itt Illés?" - kérdezte a hang; és a próféta újra csak ezt válaszolta: "Nagyon buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izráel fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni."

Az Úr azt felelte Illésnek, a törvénysértők nem maradhatnak büntetés nélkül Izráelben. Különös szükség volt olyan emberekre, akik végrehajtják azt, amit Isten rendelt a bálványimádó országok megbüntetésére. Szigorúan kellett eljárni, hogy mindenkinek alkalma legyen állást foglalnia az igaz Isten mellett. Illésnek vissza kellett térnie Izráelbe, és másokkal osztoznia a reformáció megvalósításával járó terhekben.

"Menj - parancsolta az Úr Illésnek -, kelj ismét útra a pusztán át, Damaszkuszba, és amikor odaérsz, kend fel Hazáélt Arám királyává. Azután Jéhút, Nimsi fiát kend fel Izráel királyává; Elizeust, az ábélmehólái Sáfát fiát pedig kend fel prófétává a magad helyébe! És aki majd megmenekül Hazáél kardjától, azt Jéhú öli meg, és aki megmenekül Jéhú kardjától, azt Elizeus öli meg."

Illés azt gondolta, hogy Izráelben egyedül csak ő imádja az igaz Istent. De az Úr, aki olvas mindenkinek a szívében, elárulta a prófétának, hogy sokan vannak még, akik a hitehagyás hosszú évei alatt hűségesek maradtak Hozzá. "De meghagyok Izráelben hétezer embert - mondta Isten -, minden térdet, mely nem hajolt meg a Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg azt."

Sok tanulságot vonhatunk le abból, amit Illés a csüggedés és látszólagos kudarc napjaiban tapasztalt. Felbecsülhetetlen tanulságok ezek Isten szolgái számára korunkban is, az igazságtól való általános elfordulás korában. Napjaink hitehagyása hasonló ahhoz, ami a próféta korát jellemezte Izráelben. Az emberinek az isteni fölé értékelésével, a népszerű vezetők dicsőítésével, a mammon imádásával és a tudománynak a kinyilatkoztatás fölé helyezésével tömegek követik ma a Baált. Kétely és hitetlenség árasztja végzetes befolyását az emberek értelmére és szívére. Sokan az emberi elméleteket Isten kinyilatkoztatásai helyére teszik. Nyíltan tanítják, hogy eljutottunk abba a korba, amikor az emberi értelmet az Ige tanításai fölé kell emelni. Kimondják, hogy érvénytelen Isten törvénye, az igaz élet mennyei normája. Az igazság ellenségének munkamódszere a megtévesztés. Ilyen eszközzel akarja rávenni az embert, hogy emberi rendelkezéseket állítson az isteni helyére, és felejtse el azt, amit Isten az ember boldogsága és üdvössége érdekében rendelt el.

Ez a hitehagyás, bármennyire elterjedt, mégsem egyetemes. Nem az egész világ helyezkedik szembe a törvénnyel, és nem mindenki él bűnben. Nem mindenki állt az ellenség oldalára. Istennek sok ezer gyermeke van, akik nem hajtottak térdet a Baál előtt. Sokan vannak, akik szeretnének többet tudni Krisztusról és a törvényről; sokan vannak, akik az ész érvei ellenére is bíznak abban, hogy Jézus nemsokára eljön, és véget vet a bűn és halál hatalmának. Sokan, akikért Isten Lelke még mindig küzd, tudatlanságból imádják a Baált.

Ezeknek az embereknek szükségük van azok személyes segítségére, akik megismerték Istent és Igéje erejét. Isten minden egyes gyermekének tevékenykednie kell mások megsegítésében. Isten angyalai kísérik a Biblia igazságának ismerőit, amikor keresik azokat, akik az igazság világossága után sóvárognak. Ahol angyalok járnak, ott ne féljen senki lépni. Az odaszentelt munkás állhatatos fáradozása nyomán sokan elfordulnak a bálványimádástól, és leborulnak az élő Isten előtt. Nem hódolnak többé emberformálta szokásoknak, hanem bátran állást foglalnak Isten és törvénye mellett.

Sok múlik a becsületes és őszinte emberek kitartó munkálkodásán. Sátán mindent megtesz azért, hogy keresztezze Isten szándékát, amelyet az engedelmesek által akar megvalósítani. Egyesek figyelmét eltereli nemes és szent küldetésükről. Úgy intézi, hogy földi örömök töltsék be életüket. Rábírja őket, hogy saját kényelmükkel törődjenek, vagy nagyobb földi előnyökért hagyják el azt a helyet, ahol életük áldás lehetne. Másokat pedig ellenvetésekkel és üldözéssel csüggeszt el, hogy megfutamodjanak a szolgálat elől. Ezeket az embereket a menny mélységes szánalommal nézi. Isten minden egyes gyermekéhez, akit a lelkek ellenségének sikerült elhallgattatnia, ez a kérdés hangzik: "Mit csinálsz itt?" Megbíztalak, hogy menj el széles e világra, hirdesd az evangéliumot, és készíts el egy népet Isten napjára. Miért vagy itt? Ki küldött ide?

Krisztust az az öröm segítette át az áldozaton és szenvedésen, hogy látni fogja a megváltott bűnösöket. Ez legyen Krisztus minden követőjének is öröme és törekvéseinek ösztönző ereje. Akik ráébrednek arra, ha csak korlátozottan is, hogy mit jelent nekik és embertársaiknak a megváltás, azok fogalmat tudnak alkotni az emberiség nagy ínségéről. Szívük szánalomra indul azoknak az ezreknek erkölcsi és lelki nyomora láttán, akik annak az iszonyú végzetnek az árnyékában élnek, amelyhez képest a fizikai szenvedés semmivé lesz.

Egyéneknek és családoknak egyaránt szól a kérdés: "Mit csinálsz itt?" Sok gyülekezetben élnek Isten szavának igazságaira jól megtanított családok, akik kiszélesíthetnék befolyásukat, ha olyan helyekre költöznének, ahol szükség van arra a szolgálatra, amit ők tudnának nyújtani. Isten arra szólítja a keresztény családokat, hogy menjenek el a föld sötét helyeire, és dolgozzanak bölcsen, kitartóan azokért, akiket lelki sötétség vesz körül. Csak önfeláldozással lehet ennek a hívásnak eleget tenni. Miközben sokan arra várnak, hogy minden akadály eltűnjék útjukból, emberek halnak meg remény és Isten nélkül. Földi előnyökért, tudományos ismeretért sokan járványtól fertőzött vidékekre merészkednek, és elviselnek nehézségeket és nélkülözést. Hol vannak azok, akik készek ugyanezt megtenni azért, hogy beszélhessenek másoknak a Megváltóról?

Ha lelkileg erős emberek elcsüggednek és elkeserednek a mérhetetlenül szorongató próbák között; ha néha semmi vonzót nem látnak az életben, amiért érdemes volna ragaszkodni hozzá, - nincs ebben semmi különös vagy új. Ezek az emberek gondoljanak arra, hogy egy próféta - a legnagyobbak közül - életét féltve futott egy felbőszült asszony dühe elől. A hosszú gyaloglástól megviselt, fáradt menekült, akinek lelkét keserű csalódás törte össze, azt kérte: hadd haljon meg. De amikor reményét elvesztve úgy látta, hogy munkáját kudarc fenyegeti, akkor tanulta meg életének legértékesebb leckéjét. Abban az órában, amikor a leggyengébb volt, megtanulta, hogy szükséges és lehetséges Istenben bízni a legfélelmesebb körülmények között is.

Illés tapasztalatából bátorságot meríthetnek azok, akiket - miközben energiájuk önfeláldozó munkában őrlődik - Sátán reményük és bizalmuk feladására kísért. Isten éber gondoskodása, szeretete, hatalma különösképpen megmutatkozik azoknak a szolgáinak érdekében, akiknek lelkesedését félreértik vagy nem értékelik, és reformtörekvéseikért gyűlölettel és ellenkezéssel fizetnek.

Amikor az ember a leggyengébb, akkor kísérti Sátán a leghevesebben. Így szeretett volna Isten Fián is diadalmaskodni. Ezzel a módszerrel már sok embert legyőzött. Azok is, akik hosszú ideig hősiesen álltak az igazság mellett, engedtek a kísértésnek, amikor akaraterejük meggyöngült és hitük alábbhagyott. Mózes, aki belefáradt a negyven évig tartó vándorlásba és hitetlenségbe, egy pillanatra függetlenítette magát a Végtelen Hatalomtól, és megbotlott, éppen az ígéret földje határán. Így volt ez Illéssel is. Ő, aki az aszály és éhínség éveiben megőrizte Jahvéba vetett hitét; aki bátran állt Akháb előtt; aki a próba napján végig ott állt az igaz Isten tanújaként az egész Izráel előtt, kimerültségének egyik pillanatában engedte, hogy a halálfélelem legyőzze hitét.

Így van ez ma is. Sátán akkor próbálja megrendíteni Isten iránti bizalmunkat, amikor küzdünk a kétellyel, amikor a körülmények kétségeket ébresztenek bennünk, amikor nyomor vagy bánat gyötör minket. Ilyenkor felsorakoztatja előttünk botlásainkat, és Istennel szembeni bizalmatlanságra, szeretetének megkérdőjelezésére kísért. Azt reméli, hogy elcsüggedve elengedjük Isten kezét.

Azok, akiket küzdelmes harcuk közben a Szentlélek különleges munkára késztet, a feszültség megszűnésekor sok esetben visszaesést tapasztalnak. A csüggedés megrendítheti a leghősiesebb hitű és legerősebb akaratú embert is. De Isten megérti, és ilyenkor is szánja és szereti. Olvas szívében, ismeri indítékait és szándékait.

Türelmesen várni és bízni, amikor minden sötétnek látszik - ez az a lecke, amit Isten műve vezetőinek meg kell tanulniuk. A menny nem hagyja cserben őket a viszontagságos órában. Látszólag nincs tehetetlenebb, de valójában legyőzhetetlenebb annál a léleknél, aki semmiségét érezve teljesen Istenre hagyatkozik.

Nemcsak nagy felelősséget hordozó emberek tanulhatják meg Illés tapasztalatából, hogyan kell bízni Istenben a próba idején. Aki Illés erőssége volt, hatalmas ahhoz, hogy támasza legyen minden küzdő gyermekének, bármilyen gyenge is. Isten mindenkitől hűséget vár el, és mindenkinek szükségletéhez mérten ad erőt. Önmagában erőtlen az ember, de Isten erejével le tudja győzni a bűnt, s győzelemre segíthet másokat is. Sátán soha nem juthat előnyhöz azzal az emberrel szemben, aki Isten oltalmába menekül. "És ezt mondják rólam: Csak az Úrnál van igazság és erő!" (Ézsa 45:24).

Keresztény Testvérem! Sátán ismeri gyengeséged. Ezért kapaszkodj Jézusba! Ha megmaradsz Isten szeretetében, kiállhatsz minden próbát. Csak Krisztus igaz volta adhat erőt a világon végigsöprő gonoszság áradatának visszaszorítására. Hit vezéreljen mindenben, amit cselekszel! A hit könnyít minden terhen, csökkenti a fáradtságot. A jelenleg titokzatosnak tűnő intézkedéseket megértheted, ha szüntelenül bízol Istenben. Járj hittel azon az úton, amelyet Isten mutat! A próbák jönni fognak, de csak menj előre! Ez erősíti hitedet és alkalmassá tesz a szolgálatra. Isten nemcsak azért íratta meg a szent történelmet, hogy csodálattal olvassuk, hanem hogy az a hit, amely Isten szolgáiban régen munkálkodott, bennünk is munkálkodjék. Az Úr ma is ugyanilyen látható módon tud megnyilatkozni ott, ahol hittel áthatott emberekre talál, akik közvetítik erejét.

Nekünk is szól az az ige, amit az Úr Péternek mondott: "...a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited" (Lk 22:31-32). Krisztus soha nem hagyja cserben azokat, akikért meghalt. Mi elhagyhatjuk Őt, és legyőzhet a kísértés, - de Ő soha nem fordul el attól, akiért saját életével fizette meg a váltságdíjat. Ha lelki szemünk megnyílna, látnánk a bánattól lesújtott, megterhelt és megkísértett embereket, akik roskadoznak, mint a kévékkel megrakott szekér. Csüggedten várnak a halálra. Látnánk, hogy angyalok sietnek segítségükre; visszaszorítják az őket körülvevő gonosz sereget, és lábukat biztos alapra helyezik. A két tábor közötti harc éppen olyan valóságos, mint amit a világ seregei vívnak. A lelki küzdelem kimenetelétől emberek örök sorsa függ.

Ezékiel próféta látomásában egy kéz jelent meg a kérubok szárnyai alatt. Ez arra tanítja Isten szolgáit, hogy az eredményt Isten hatalma adja. Akiket Isten a maga követeiként küld el, azok ne gondolják, hogy az Úr műve rajtuk múlik. Isten nem helyezi halandó lényekre ennek a felelősségnek a terhét. Ő, aki nem szunnyad, aki állandóan tervei véghezvitelén munkálkodik, előreviszi művét. Meghiúsítja a gonosz emberek szándékát, és összezavarja azoknak a tanácsát, akik rosszat forralnak népe ellen. A Király, a seregek Ura a kérubok között ül, és a nemzetek harca és kavargása közepette őrzi népe nyugalmát. Amikor a királyok erősségei összeomlanak, amikor a harag nyilai áthatolnak Isten ellenségeinek szívén, népe biztonságban van a Mindenható karjában.

14. "Illés lelkével és erejével"

Illés kora óta eltelt hosszú évszázadok alatt a próféta életét és munkáját megörökítő feljegyzések ihlették és bátorították azokat, akiket Isten elhívott, hogy a hitehagyás közepette síkra szálljanak az igazságért. Nekünk "akik az utolsó időkben élünk" (1Kor 10:11), különösen sokat jelentenek ez igék. A történelem ismétlődik. A világnak ma is megvannak az akhábjai és jézabeljei. Mi is bálványimádó korban élünk éppúgy, mint Illés. Most nincsenek látható szentélyek. Bálványokon sem pihen meg a szemünk. Mégis ezrek követik e világ isteneit - a gazdagságot, a dicsőséget, az élvezeteket és a tetszetős meséket, amelyek nem tiltják meg az embernek bűnös szíve hajlamainak követését. A tömegeknek téves fogalmaik vannak Istenről és tulajdonságairól. Éppúgy hamis istent szolgálnak, mint ahogy azt Baál imádói tették. Még a magukat keresztényeknek vallók között is sokan kötődnek olyan erőkhöz, amelyek következetesen szembehelyezkednek Istennel és igazságával. Elfordulnak Istentől, és az embert dicsőítik.

Korunkban a hitszegés és hitehagyás szelleme érvényesül, amely állítólag a felvilágosultság, az igazság bizonyos ismerete, de valójában a legelvakultabb elbizakodottság. Emberi elméleteket dicsőítenek, melyeket Isten, valamint törvénye helyére tesznek. Sátán engedetlenségre csábítja az embert, és azt ígéri, hogy engedetlenségével szerzett szabadsága és függetlensége nyomán az ember olyan lesz, mint Isten. Azt látjuk, hogy az emberek Isten világos kijelentéseivel szemben foglalnak állást, és bálványimádóan az isteni kinyilatkoztatás fölé helyezik az emberi bölcsességet. A világ szokásaihoz való alkalmazkodásuk és hatásaival való azonosulásuk által annyira eltompul és összezavarodik gondolkodásuk, hogy szinte már nem is tudnak különbséget tenni a világosság és sötétség, az igazság és tévedés között. Oly messzire távolodtak a helyes úttól, hogy néhány, úgynevezett filozófusnak a véleményét megbízhatóbbnak tartják a Biblia igazságainál. Úgy tűnik, hogy Isten Igéjének kérlelései és ígéretei, az engedetlenség és bálványimádás ellen meghirdetett ítéletei nem érintik szívüket. Azt a hitet, amely Pált, Pétert és Jánost áthatotta, idejét múltnak, titokzatosnak, modern gondolkodók felfogásához méltatlannak tartják.

Kezdetben Isten a boldogság és az örök élet elérésének eszközeként adta törvényét. Sátán csak akkor remélheti Isten szándékának meghiúsítását, ha rá tudja venni az embert az Isten törvényével szembeni engedetlenségre. Kitartó törekvése: a törvény tanításainak elferdítése és fontosságának lekicsinylése. Legtöbbet akkor ártott, amikor a törvény megváltoztatására tett kísérletével a törvény előírásainak áthágására indított embereket, akik eközben azt állítják, hogy engedelmeskednek annak.

Egy író az Isten törvénye megváltoztatására irányuló kísérletet ahhoz az egykori gonosztetthez hasonlította, amikor a fontos útkereszteződésnél felállított jelzőtáblát elfordították, hogy rossz irányba mutasson. Ezzel sok bonyodalmat és nehézséget okoztak.

Isten útjelző táblát állított fel az élet vándorainak. Egyik ága mutatja: a Teremtő iránti engedelmesség a boldogsághoz és élethez visz, a másik ága: az engedetlenség a boldogtalansághoz és halálhoz vezet. Isten olyan világosan határozza meg a boldogság útját, mint amilyen egyértelmű volt a zsidó államban, hogy melyik út vezet a menedékvárosba. De emberi létünk egy végzetes órájában a jónak nagy ellensége elfordította az útjelző táblát, és így tömegek tévesztik el az utat.

Isten Mózes által eligazítást adott Izráelnek: "Tartsátok meg szombatjaimat, mert jel ez köztem és köztetek nemzedékről nemzedékre. Így tudjátok meg, hogy én, az Úr vagyok a megszentelőtök. Tartsátok meg a szombatot, tartsátok szentnek! Meg kell halnia annak, aki megszentségteleníti. Ki kell irtani... azt az embert, aki valamilyen munkát végez azon... Tartsák meg Izráel fiai a szombatot, tegyék a nyugalom napjává nemzedékről nemzedékre örök szövetségül. Örök jel ez köztem és Izráel fiai között. Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget és a földet, a hetedik napon pedig megnyugodott és megpihent" (2Móz 31:13-17).

Ezekkel a szavakkal az Úr világosan meghatározta, hogy Isten városába az engedelmesség útja vezet. A bűn embere azonban elfordította az útjelző táblát, hogy rossz irányba mutasson. Hamis szombatot létesített, és elhiteti az emberrel, hogy a Teremtő parancsának engedelmeskedik, ha azt ünnepli.

Isten kijelentette, hogy a hetedik nap az Úrnak szombatja. Amikor elkészült a "menny és a föld", azt a napot a teremtés emléknapjaként elkülönítette. "A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után" (1Móz 2:1-3).

Az Egyiptomból való kivonuláskor Isten nyomatékosan felhívta a nép figyelmét a szombat megszentelésére. Rabszolgaságuk idején felvigyázóik a hetenkénti munkateljesítmény állandó emelésével akarták rábírni őket arra, hogy szombaton is dolgozzanak. Minduntalan nehezebb és szigorúbb munkafeltételeket szabtak meg. Isten azonban megszabadította a zsidókat a szolgaságból és olyan helyre vitte őket, ahol zavartalanul megtarthatták Jahve minden parancsát. A Sínai-hegynél elhangzott a törvény. Isten ráírta "ujjával" (2Móz 31:18) két kőtáblára, és átadta Mózesnek. A csaknem negyven évig tartó vándorlás alatt Isten állandóan úgy emlékeztette a zsidókat az általa meghatározott nyugalomnapra, hogy minden hetedik napon szünetelt a mannahullás, az előkészület napján hullott kétszeres adag pedig csodálatosképpen nem romlott meg.

Mielőtt a zsidók beléptek az ígéret földjére, Mózes figyelmeztette őket: vigyázzanak "a nyugalom napjá"-ra, "szentel"-jék "meg azt" (5Móz 5:12). Az Úr a zsidókat hűséges szombatünneplésük által akarta állandóan emlékeztetni arra, hogy számadással tartoznak néki, mint Teremtőjüknek és Megváltójuknak. Amíg helyes lelkülettel ünneplik a szombatot, addig nem létezhet bálványimádás. De ha mellőzik a Tízparancsolatnak ezt az előírását és nem tartják kötelezőnek, a Teremtőről elfeledkeznek, és más isteneket fognak imádni. "A nyugalom napjait is nekik adtam - nyilatkoztatta ki Isten -, annak jeléül, hogy van közünk egymáshoz, és megtudják, hogy én vagyok az Úr, aki megszentelem őket." De "törvényeimet megvetették, nem követték rendelkezéseimet, és a nyugalom napjait meggyalázták, mert bálványaikhoz vonzódott szívük." Amikor kérte őket, hogy térjenek vissza hozzá, újra felhívta figyelmüket a szombat megszentelésének fontosságára. "Én, az Úr, vagyok a ti Istenetek! - mondta. Az én rendelkezéseimet kövessétek, az én törvényeimhez igazodjatok, és azokat teljesítsétek! Szenteljétek meg a nyugalom napjait annak jeléül, hogy közünk van egymáshoz, és megtudjátok, hogy én, az Úr, vagyok a ti Istenetek" (Ez 20:12, 16, 19-20).

Amikor az Úr felhívta Júda figyelmét azokra a bűnökre, amelyek végül is a babiloni fogsághoz vezettek, ezt is kijelentette: "a nyugalom napjait meggyaláztad." "Ezért kitöltöm rajtuk dühömet, megsemmisítem őket haragom tüzével, fejükre olvasom tetteiket! - így szól az én Uram, az Úr" (Ez 22:8, 31).

Nehémiás korában Jeruzsálem újjáépítésekor, a szombatrontók ezzel a kérdéssel találták magukat szembe: "Hiszen ugyanezt követték el őseitek, ezért hozta ránk és városunkra Istenünk ezt a sok bajt! Ti pedig még növelitek Isten haragját Izráel ellen azzal, hogy megszentségtelenítitek a nyugalom napját!" (Neh 13:18.)

Földi szolgálata idején Krisztus hangsúlyozta a szombatra vonatkozó kötelezettségeket. Minden tanításából kitűnt, hogy tiszteletben tartja azt az intézményt, amelyet maga hozott létre. Abban az időben a szombatot annyira eltorzították, hogy ünneplése inkább az önző és zsarnok ember jellemét tükrözte, s nem pedig Istenét. Krisztus eltette az útból a hamis tanításokat, amelyekkel téves színben tüntették fel Istent azok, akik azt állították, hogy ismerik Őt. A rabbik könyörtelen gyűlölete kísérte, de Ő még látszat szerint se alkalmazkodott kívánalmaikhoz, hanem ment egyenesen előre, megtartva a szombatot Isten törvénye szerint.

Félreérthetetlen szavakkal tett bizonyságot Jahve törvénye iránti tiszteletéről: "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik. Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában" (Mt 5:17-19).

Az ember boldogságának nagy ellensége a negyedik parancsolatban foglalt szombatot különös támadások célpontjává teszi a keresztény korszak idején. Sátán így beszél: "Isten szándékával ellentétben cselekszem. Követőimet felhatalmazom arra, hogy tegyék félre Isten emlékünnepét, a hetedik napi szombatot. Így megmutatom a világnak, hogy megváltozott az a nap, amelyet Isten megszentelt és megáldott. Az emberek el fognak feledkezni róla. Kitörlöm emlékezetükből, és olyan nappal helyettesítem, amely nem hordja magán Isten hitelesítő jelét; olyan nappal, amely nem lehet jel Isten és népe között. Arra késztetem ennek a napnak elfogadóit, hogy tulajdonítsák neki azt a szentséget, amelyet Isten a hetedik napra helyezett.

Helytartóm által felmagasztalom magam. Az első napot fogják dicsőíteni, és a protestáns világ a hamis szombatot valódinak fogadja el. Azzal, hogy az Isten által létesített szombatot nem tartják meg, megvetés tárgyává teszem törvényét. Ezeket a szavakat: ,Szenteljétek meg a nyugalom napjait annak jeléül, hogy közünk van egymáshoz...' az én szombatom szolgálatába állítom.

Így enyém lesz a világ. Én leszek a föld ura, a világ fejedelme. Annyira uralom majd az emberek lelkét, hogy Isten szombatja különös megvetés tárgya lesz. Ami pedig a jelet illeti? A hetedik nap megtartását a földi hatalmasságokkal szembeni hűtlenség jelévé teszem. Olyan szigorúak lesznek az emberi törvények, hogy nem merik majd megtartani a hetedik napi szombatot. Attól félve, hogy nem lesz mit enniük és mibe öltözniük, a világgal tartva, áthágják Isten törvényét. Én leszek a világ teljhatalmú ura!"

Az ellenség azt gondolta, hogy hamis szombat létesítésével megváltoztathatja az időket és a törvényeket. Valóban sikerült Isten törvényét megváltoztatnia? 2Móz 31. fejezetének szavai adják meg a választ. Aki tegnap, ma és örökké ugyanaz, kijelentette a hetedik napi szombatról: "...jel ez köztem és köztetek nemzedékről nemzedékre." "Örök jel ez..." (2Móz 31:13, 17). Az elfordított útjelző tábla ugyan rossz irányba mutat, de Isten nem változott. Ő ma is Izráel hatalmas Istene. "A népek olyanok előtte, mint egy vízcsepp a vödörben, annyit érnek, mint egy porszem a mérlegserpenyőn, a szigetek egy homokszemnek számítanak. A Libánon fája nem elég a tűzre, állata nem elég az égőáldozathoz. A népek mind semmik előtte..." (Ézsa 40:15-17). Ma éppen olyan féltve őrzi törvényét, mint ahogy Akháb és Illés korában tette.

Mégis mennyire mellőzik a törvényt! A világ nyíltan lázad Isten ellen. Ez valóban konok nemzedék: hálátlan, álszent, kétszínű, gőgös, hitehagyó. Az emberek semmibe veszik a Bibliát, és gyűlölik az igazságot. Jézus látja, hogy törvényét elvetik, szeretetét semmibe veszik, követeivel szemben közömbösek. Jótéteményei által szól hozzájuk, de ők nem vesznek tudomást róluk. Inti is őket, de nem veszik figyelembe. Az emberi lélek temploma szentségtelen kufárkodás helyévé vált. Önzés, irigység, gőg, rosszindulat - mind megtalálható benne.

Sokan attól sem riadnak vissza, hogy Isten Igéjét gúnyolják. Azokat pedig, akik hisznek az Ige minden szavában, nevetség tárgyává teszik. Egyre inkább megvetik a törvényt és a rendet. Ez Jahve világos parancsolatainak áthágásához vezethető vissza. Az engedelmesség útjának elhagyása erőszakoskodásnak és bűntetteknek nyit kaput. Figyeljük meg a bálványimádó tömegek nyomorát és szenvedését! Hasztalan keresik a boldogságot és békességet.

Figyeljük meg, szinte egyetemesen mellőzik a szombat parancsát! Figyeljük meg azoknak a vakmerő gonoszságát, akik, mialatt törvényeket hoznak a hét első napja állítólagos szentségének megvédésére, a szeszes italok forgalmazását rendeletekkel törvényesítik. Bölcsebbek akarnak lenni az írott Igénél és megpróbálják elhallgattatni a lelkiismeret szavát. Közben hozzájárulnak olyan bűn szentesítéséhez, amely lealacsonyítja és tönkreteszi az Isten képmására teremtett lényt. Az ilyen törvényhozás mögött Sátán áll. Jól tudja, hogy Isten átka utoléri azokat, akik az emberi törvényhozást a mennyei fölé emelik. Sátán mindent megtesz, ami hatalmában van, hogy embereket a széles útra vezessen, amelynek vége pusztulás.

Az emberek oly sokáig imádták az emberi véleményeket és az emberi intézményeket, hogy majdnem az egész világ a bálványokat követi. Aki megkísérelte Isten törvényét megváltoztatni, a csalás minden fortélyát felhasználja, hogy az embereket felsorakoztassa Isten és az igazak ismertetőjele ellen. Az Úr azonban nem fogja mindig eltűrni, hogy törvényét büntetlenül áthágják és semmibe vegyék. Eljön az idő, amikor "megalázza a kevély tekintetű embert, a halandók nagyságát porba hajtja. Csak az Úr magasztaltatik föl azon a napon" (Ézsa 2:11). A kétkedő tréfálkozhat, gúnyolódhat Isten törvényén, és kétségbe vonhatja azt. A világias lelkület megfertőzhet tömegeket és befolyásolhat egyéneket. Isten ügyét csak nagy erőfeszítéssel és folytonos áldozatokkal lehet felszínen tartani. Végül mégis az igazság arat dicső győzelmet.

Isten földi műve záró szakaszában újra felmagasztalják a törvény értékét. Lehet túlsúlyban a hamis vallás, burjánozhat a gonoszság, sok emberben meghidegülhet a szeretet, szem elől téveszthetik a Golgota keresztjét, gyászlepelként terülhet el a világon a sötétség, az igazság ellen fordulhat a közhangulat, ármánykodhatnak minduntalan, hogy megsemmisítsék Isten népét, de a legválságosabb órában Illés Istene emberi eszközöket támaszt, hogy hirdessék az üzenetet, amelyet nem lehet elhallgattatni. A föld népes városaiban és azokon a helyeken, ahol a legvakmerőbben beszélnek a magasságos Isten ellen, szigorú dorgálás hangja hallatszik majd. Isten által elhívott emberek bátran elítélik az egyház és világ egyesülését. Nyomatékosan felszólítanak mindenkit, hogy az emberi rendelkezés helyett az igazi szombatot tartsák meg. "Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget - hirdetik majd minden népnek -, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait! ...Ha valaki imádja a fenevadat és annak a képmását, és felveszi annak a bélyegét a homlokára vagy a kezére, az is inni fog az Isten haragjának borából..." (Jel 14:7-10).

Isten nem töri meg szövetségét és nem változtatja meg kijelentéseit. Szava örökké megáll. Olyan változhatatlan, mint trónja. Az ítéletkor az Isten ujjával írt, tisztán érthető szövetség lesz a mérce. A világnak a Végtelen Igazság ítélőszéke elé kell állnia.

Ma is, mint Illés korában, tisztán meglátszik a határvonal az Isten parancsolatát megtartó nép és a hamis istenek imádói között. "Meddig sántikáltok kétfelé? - kiáltotta Illés. Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek" (1Kir 18:21). A ma emberéhez pedig ezt az üzenetet küldi Isten: "Elesett, elesett a nagy Babilon... Menjetek ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és hogy a rámért csapások ne érjenek titeket; mert bűnei felhalmozódtak az égig, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól" (Jel 18:2, 4-5).

Nincs messze az az idő, amikor minden ember próbára lesz téve. Ránk akarják majd kényszeríteni a hamis szombat ünneplését. Választani kell Isten parancsolatai és az emberi parancsok között. Akik lépésről lépésre engedtek a világ igényeinek és alkalmazkodtak szokásaihoz, azok inkább meghódolnak a hatalmasságok előtt, mintsem gúnyolódásnak, bántalmazásnak és börtön- vagy halálbüntetésnek tegyék ki magukat. Ekkor az arany különválik a salaktól. Világosan meg lehet majd különböztetni az igazi kegyességet a látszattól és a hamisítványtól. Sok "csillag", akiknek ragyogását megcsodáltuk, eltűnik a sötétben. Akik magukra vették a templom ékességét, de nem öltötték fel Krisztus igazságát, azok mezítelenségük rútságában jelennek majd meg.

A föld lakói között - minden országban - vannak, akik nem hajtottak térdet a Baál előtt. Mint az ég csillagai, amelyek csak éjszaka tűnnek elő, ezek a hűségesek akkor fognak felragyogni, amikor "sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket". A pogány Afrikában, Európa és Dél-Amerika katolikus országaiban, Kínában, Indiában, a tenger szigetein és a föld minden sötét sarkában Isten készenlétben tartja választott gyermekeit, akik előtűnnek majd a sötétség közepette, és világosan megmutatják a hitehagyó világnak, hogy milyen átformáló ereje van Isten törvénye megtartásának. Már most is megjelennek minden nemzet, minden nyelv és nép között; és a legsötétebb hitehagyás órájában, amikor Sátán a legnagyobb erőfeszítéseket teszi azért, hogy "mindenkit, kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és szolgákat" (Jel 13:16) halálbüntetés terhe mellett kényszerítsen a hamis nyugalomnap felvételére, akkor ezek a hűségesek, "feddhetetlenek és romlatlanok... Isten hibátlan gyermekei... ragyogtok, mint csillagok a világban..." (Fil 2:15). Minél sötétebb az éjszaka, annál fényesebben tündökölnek.

Milyen különös munkát végzett volna Illés, ha számba vette volna Izráelt akkor, amikor Isten büntetése utolérte az elpártolt népet! Az Úr oldalán csak egy valakit talált. Amikor így szólt: "...Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni", meglepődött az Úr kijelentésén: "De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg a Baal előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg azt" (1Kir 19:14, 18).

Ma senki ne kísérelje megszámolni Isten népét, hanem legyen mindenkinek együttérző "hús" szíve; olyan, mint Krisztusé, amely az egész világ megmentésére vágyik!

15. Josafát

Josafát harmincöt éves koráig - trónra lépéséig - maga előtt látta Asának, a kegyes királynak példáját, aki majdnem minden válságos helyzetben "azt tette, amit helyesnek lát az Úr" (1Kir 15:11). Huszonöt évig tartó áldásos uralkodása alatt igyekezett "mindenben apjának, Ászának az útján" járni, "és nem tért le róla" (1Kir 22:43).

Mivel igyekezett bölcsen uralkodni, rá akarta bírni alattvalóit, hogy határozottan foglaljanak állást a bálványimádó szokások ellen. Országának népe "továbbra is áldozott és tömjénezett az áldozóhalmokon". A király nem rombolta le azonnal ezeket az oltárokat, de kezdettől fogva próbálta Júdát megóvni azoktól a bűnöktől, amelyek Akháb uralkodása alatt az északi országot jellemezték. Hosszú évekig Akháb kortársa volt. Josafát hű maradt Istenhez. "...nem kereste a Baalokat, hanem atyja Istenét kereste, és az ő parancsolatai szerint élt, nem pedig Izráel cselekedetei szerint." Feddhetetlenségéért az Úr vele volt, és "megerősítette kezében a királyi hatalmat" (2Krón 17:3-5).

"Egész Júda ajándékot adott Jósáfátnak, úgyhogy gazdagsága és dicsősége igen nagy lett. ...az Úr útjain járt..." (2Krón 17:5-6). Amint múlt az idő, a király reformokat hajtott végre. "...eltávolította Júdából az áldozóhalmokat és a szent fákat" (2Krón 17:6). "Kisöpörte az országból a férfiparáznák maradékát, akik még megmaradtak apjának, Ászának az idejéből" (1Kir 22:47). Így Júda lakossága fokozatosan megszabadult sok olyan dologtól, amely súlyosan veszélyeztette lelki fejlődését.

A népnek országszerte szüksége volt arra, hogy megtanítsák Isten törvényére. E törvény megértésében rejlett biztonságuk. Kívánalmaihoz szabva életüket, hűségesek lesznek mind Istenhez, mind emberhez. Ezt tudva, Josafát intézkedett arról, hogy népe alapos tanítást kapjon a Szentírásból. Birodalma különböző részeiért felelős fejedelmek gondoskodtak arról, hogy a tanító papok becsületesen végezzék szolgálatukat. Ezek a tanítók, akik a fejedelmek közvetlen ellenőrzése mellett dolgoztak, királyi rendeletre lettek kiküldve, "...hogy tanítsanak Júda városaiban" (2Krón 17:7). Minthogy sokan igyekeztek megérteni Isten akaratát és elhagyni a bűnt, megújulás következett be.

Josafát eredményes uralkodása annak tulajdonítható, hogy bölcsen gondoskodott alattvalói lelki szükségleteiről. Az Isten törvénye iránti engedelmesség nagyon hasznos. Az Úr kívánalmaihoz való alkalmazkodásban átformáló erő rejlik, amely békét és jóakaratot teremt az emberek között. Ha minden férfi és nő Isten Igéjének tanításait tenné élete irányítójává, gondolatai és érzelmei zsinórmértékévé, akkor a nemzeti és társadalmi problémák megszűnnének. Minden családból olyan befolyás áradna, amely fokozná mások lelki látását és erkölcsi erejét. Ez mind a nemzeteknek, mind az egyéneknek előnyt jelentene.

Josafát hosszú évekig békességben élt. Nem zaklatták a környező nemzetek. "Ezért az Úr rettegést támasztott a Júda körül levő országok királyaiban..." (2Krón 17:10). Filisztea adót fizetett és ajándékokat adott néki, Arábiától nagy juh- és kecskenyájat kapott. "Josafátnak egyre nagyobb lett a hatalma. Várakat és raktár-városokat épített Júdában. ...vitéz férfiakból álló katonasága volt... azokon kívül, akiket a király a megerősített városokban helyezett el egész Júdában" (2Krón 17:12-19). "...nagy volt a gazdagsága és dicsősége" ezért hatalmas befolyása volt az igazságra és a jogosságra (2Krón 18:1).

Néhány évvel trónra lépése után a jólét csúcsára jutott Josafát beleegyezett abba, hogy fia, Jórám, feleségül vegye Atáliát, Akháb és Jézabel leányát. E házassággal olyan szövetség jött létre Júda és Izráel országa között, amelyet Isten nem akart. Ez a szövetség a válság idején bajt hozott a királyra és számos alattvalójára.

Egy alkalommal Josafát meglátogatta Izráel királyát Samáriában. A Jeruzsálemből érkező királyi vendég iránt különleges tiszteletet tanúsítottak. Távozása előtt rávették arra, tartson Izráel királyával a Szíria elleni háborúban. Akháb azt remélte, hogyha egyesíti haderejét Júdáéval, akkor vissza tudja hódítani Rámóthot, a régi menedékvárosok egyikét, amelyről állította, hogy jog szerint Izráelé.

Jóllehet Josafát egy gyenge pillanatában elhamarkodottan megígérte, hogy Izráel királyával tart Szíria elleni harcában, de jobb belátásra jutva, kutatni kezdte, akarja-e Isten ezt a vállalkozást. "Kérdezd meg előbb az Úr igéjét! - tanácsolta Akhábnak. Erre Akháb összehívott négyszáz samáriai hamis prófétát, és megkérdezte őket: Elmenjünk-é harcolni Rámót-Gileádért, vagy letegyek róla?" A válasz így hangzott: "Vonulj föl, mert Isten a király kezébe adja azt!" (2Krón 18:4-5)

Josafátnak kétségei voltak. Biztosan akarta tudni Isten akaratát. "Nincs itt az Úrnak több prófétája, akit megkérdezhetnénk?" (2Krón 18:6.) "Van még egy ember, aki által megkérdezhetjük az Urat, de én gyűlölöm őt, mert sohasem prófétál nekem jót, hanem csak rosszat. Míkájehú, Jimlá fia az" (1Kir 22:8). Josafát ragaszkodott ahhoz, hogy hívják oda Isten emberét. Amikor megjelent előttük, és Akháb felszólította, "...hogy csak igazat mondj nekem az Úr nevében", Mikeás ezt mondta: "Láttam az egész Izráelt szétszóródva a hegyeken, mint egy nyájat, amelynek nincs pásztora. Az Úr pedig ezt mondta: Nincs ezeknek gazdájuk, térjen haza mindenki békével!" (1Kir 22:16-17).

A prófétai kijelentés nyomán a királyoknak be kellett volna látniuk, hogy a menny nem helyesli tervüket. De egyikük sem volt hajlandó elfogadni a figyelmeztetést. Akháb kitűzte a célt, és nem akart attól eltérni. Josafát pedig becsületszavát adta, hogy népével együtt Akhábbal tart a harcban (2Krón 18:3). Ilyen ígéret után nem akarta visszatartani seregét. "Azután fölvonult Izráel királya és Jósáfát, Júda királya Rámót-Gileád ellen" (1Kir 22:29).

A csatában Akháb nyíl által megsebesült és alkonyatkor meghalt. "Napnyugtakor ez a kiáltás szaladt végig a táboron: Mindenki a városába! Mindenki a hazájába!" (1Kir 22:36) Így teljesedett be a próféta kijelentése.

Ebből a végzetes ütközetből Josafát visszatért Jeruzsálembe. Amikor a város felé közeledett, Jéhu próféta ezzel a dorgálással ment elé: "A bűnöst kellett segítened, és az Úr gyűlölőit szeretned? Ezért szállt rád az Úr haragja. Bár volt benned valami jó is, mert kiirtottad az országból a szent fákat, és állhatatos szívvel kerested az Istent" (2Krón 19:2-3).

Josafát uralkodásának későbbi éveit jórészt Júda nemzeti és lelki bástyái megerősítésével töltötte. "...kiment a nép közé, Beérsebától fogva egészen Efraim hegyvidékéig, és megtérítette őket őseik Istenéhez, az Úrhoz" (2Krón 19:4).

A király egyik fontos intézkedése a hatékony bíróság létesítése és fenntartása volt. "Bírákat nevezett ki az országban, Júda minden megerősített városában, városról városra", és nekik adott megbízásában ezt hangsúlyozta: "Nézzétek meg jól, mit tesztek, mert nem emberek, hanem az Úr megbízásából ítélkeztek, és ő lesz veletek az ítélethozatalban. Most azért rettegjetek az Úrtól, és vigyázzatok, hogy mit tesztek, mert Istenünk, az Úr nem tűri a hamisságot, a személyválogatást és a vesztegetés elfogadását!" (2Krón 19:5-7).

Továbbfejlesztette az igazságszolgáltatási rendszert a jeruzsálemi fellebbviteli bíróság létrehozásával "nevezett ki Jósafát lévitákat, papokat és izráeli családfőket az Úrra tartozó ügyeknek és a jeruzsálemi lakosok pöreinek az intézésére" (2Krón 19:8).

A király hűségre buzdította ezeket a bírákat. "Így járjatok el az Úr félelmében, hűséggel és tiszta szívvel: - parancsolta nekik. Bármilyen peres ügyet terjesztenek elétek honfitársaitok, akik a maguk városaiban laknak, vérontásra, törvényre, parancsolatra, rendelkezésekre vagy ítélkezésekre vonatkozólag, figyelmeztessétek őket, hogy vétkessé ne váljanak az Úr előtt, és az ő haragja rátok és honfitársaitokra ne szálljon. Így járjatok el, és akkor nem vétkeztek!

Az Úrra tartozó minden dologban Amarjáhú pap lesz a vezetőtök, a királyra tartozó minden dologban pedig Zebadjáhú, Jismáél fia, a Júda házából való fejedelem. Mint hivatalnokok, a léviták állnak rendelkezésetekre. Működjetek bátran, az Úr pedig legyen a jókkal!" (2Krón 19:9-11)

Körültekintő intézkedésében, amellyel alattvalói jogait és szabadságát akarta védeni, Josafát hangsúlyozta, hogy az igazság Istene, aki mindenkin uralkodik, tekintettel van az emberi család minden tagjára. "Isten ott áll az isteni közösségben, ítéletet tart az istenek fölött." És akiket arra jelölt ki, hogy uralma alatt ítélkezzenek, azok védjék a "nincstelennek és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot a nyomorultnak és szűkölködőnek! ...ragadjátok ki a bűnösök kezéből" (Zsolt 82:1, 3-4).

Josafát uralkodása vége felé Júda országára olyan sereg tört rá, amelynek közeledtére a lakosság jogosan reszketett. "...hadba vonultak Jósáfát ellen a móábiak és az ammóniak a meúniak egy részével együtt". Az ellenség támadásának hírét ezekkel a megdöbbentő szavakkal hozta egy követ a királynak: "...a tenger túlsó részéről nagy sokaság jön ellene Edóm felől, és már Hacecon-Támárban, azaz Éngediben vannak..." (2Krón 20:1-2).

Josafát bátor, hőslelkű ember volt. Éveken át erősítette seregeit és erődített városait. Jól felkészült arra, hogy szembeszálljon bármilyen ellenséggel. Ebben a válságos helyzetben mégsem emberi fegyverekbe helyezte bizalmát. Nem fegyelmezett katonái és körülkerített városai, hanem az Izráel Istenébe vetett élő hit által remélhette a győzelmet a pogányokon, akik azzal kérkedtek, hogy meg tudják alázni Júdát a nemzetek szeme láttára.

"Megijedt Jósáfát, az Urat kezdte keresni és böjtöt hirdetett egész Júdában. Összegyülekeztek a júdaiak, hogy segítséget kérjenek az Úrtól. Júda összes városából is eljöttek, hogy az Úr segítségét kérjék."

A templom udvarán a nép előtt állva, Josafát imában öntötte ki lelkét. Isten ígéreteire hivatkozva ismerte be Izráel tehetetlenségét. "Uram, őseink Istene! Te vagy Isten a mennyben, aki uralkodsz a népek minden királyságán! A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled szemben. Istenünk, te űzted ki ennek az országnak a lakóit néped, Izráel elől, és örökre odaadtad azt barátod, Ábrahám utódainak. És itt laktak, itt építettek neved tiszteletére szentélyt, és ezt mondták: Ha majd veszedelem, fegyver, ítélet, dögvész vagy éhínség jön ránk, megállunk ez előtt a templom előtt és te előtted, mert a te neved ebben a templomban van; és ha segítségért kiáltunk hozzád nyomorúságunkban, hallgass meg, és szabadíts meg minket.

De látod, az ammóniak és móábiak, Széír hegyvidékének a lakói, akik között nem engedted átvonulni az izráelieket, amikor Egyiptomból jöttek, és így kikerülték, és nem pusztították el őket, ezek most azzal fizetnek nekünk, hogy ellenünk támadnak, és ki akarnak űzni birtokodból, amelyet birtokunkba adtál. Istenünk, ítéld meg őket! Mert nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad. Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk" (2Krón 20:3-12).

Josafát bizalommal mondhatta az Úrnak: "csak rád tekintünk". Éveken át arra oktatta a népet: bízzon abban, aki a letűnt korokban oly sokszor közbelépett, hogy megóvja választottait a teljes pusztulástól, és most, amikor az ország veszélyben volt, Josafát nem volt egyedül. "Eközben a júdaiak valamennyien ott álltak az Úr színe előtt gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal együtt" (2Krón 20:13). Közösen böjtöltek és imádkoztak; együtt könyörögtek az Úrhoz, zavarja össze ellenségeiket Jahve nevének megdicsőítésére.

"Istenem, ne maradj csendben,

ne hallgass, és ne légy tétlen, Istenem!

Hiszen háborognak ellenségeid,

gyűlölőid fenn hordják fejüket.

Néped ellen titkon ármányt szőnek,

tanácskoznak védenceid ellen.

Jertek - mondják -, irtsuk ki e népet,

ne is emlékezzenek többé Izráel nevére!

Mert egyetértésben tanácskoznak,

szövetséget kötnek ellened

Edóm lakói és az izmáeliek,

a móábiak és a hagriak,

Gebál, Ammón és Amálék...

Úgy bánj velük, mint Midjánnal,

mint Siserával, mint Jábínnal

a Kisón-pataknál...

Szégyenüljenek meg,

és rémüldözzenek örökké,

pironkodjanak, és vesszenek el!

Tudják meg, hogy egyedül te vagy az,

akinek Úr a neve,

aki felséges az egész földön!" (Zsolt 83)

Amikor a nép királyával együtt megalázta magát Isten előtt, kérve segítségét, az Úr Lelke Jaházielre, "az Ászáf fiai közül való lévitá"-ra szállt, és Jaháziel így szólt:

"Figyeljetek, egész Júda és Jeruzsálem lakói, meg te, Jósáfát király! Ezt mondja nektek az Úr: Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. Holnap induljatok ellenük! Ők a Cíc-hágón vonulnak majd föl, és a völgy végénél, a Jerúél-puszta előtt találkoztok velük. Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj, és ne rettegj, Júda és Jeruzsálem! Holnap vonuljatok ellenük, mert veletek lesz az Úr!

Ekkor Josáfát arccal a földig hajolt, és Júda meg Jeruzsálem lakói mindnyájan leborultak az Úr színe előtt, és imádták az Urat. A keháti és a kórahi léviták pedig fölálltak, és egyre hangosabban dicsérték az Urat, Izráel Istenét."

Kora reggel felkeltek, és kivonultak Tekóa pusztájába. Amint közeledett az ütközet, Josafát így szólt: "Hallgassatok rám, Júda és Jeruzsálem lakói! Higgyetek Istenetekben, az Úrban, és megmaradtok! Higgyetek prófétáinak, és boldogultok! Miután tanácsot tartott a néppel, fölállította az Úr énekeseit, akik szent öltözetben dicsérték őt, és az arcvonal előtt vonulva... énekeltek" (2Krón 20:14-21). Ezek az énekesek a sereg előtt mentek, és dicsőítették Istent a győzelem ígéretéért.

Különös dolog volt így csatába szállni az ellenséges sereggel - énekkel dicsőítve az Urat és magasztalva Izráel Istenét. Ez volt a csatadaluk. Megkapták a szentség ékességét. Reménységünk, bátorságunk és hitünk egyre fokozódna, ha többet dicsőítenénk Istent. Vajon ez nem erősítené-e ma is az igazság hőslelkű védőit?

"...az Úr lázadókat támasztott a Júdára támadó ammóniak, móábiak és a Széír-hegyvidék lakói között, és ezért vereséget szenvedtek. Az ammóniak és a móábiak a Széír-hegyvidék lakóira támadtak, hogy kiirtsák és elpusztítsák őket. Amikor végeztek Széir lakóival, egymás pusztulását segítették elő.

Mire a júdabeliek a pusztai őrhelyhez érkeztek, és a sokaság felé fordultak, már csak az elesettek holttestei voltak a földön, és senki sem menekült meg" (2Krón 20:22-24).

Isten volt Júda erőssége ebben a válságos helyzetben; ma is Ő népének erőssége. Ne a fejedelmekben bízzunk, és ne állítsunk embereket Isten helyére! Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ember esendő és tévedő. Isten, akié minden hatalom, a mi erős védőbástyánk. Minden veszélyben éreznünk kell, hogy övé a harc. Erőforrásai kimeríthetetlenek, és a látszólagos lehetetlenség a győzelmet még nagyobbá teszi.

"Segíts meg minket, szabadító Istenünk,

ments meg, és gyűjts össze a népek közül,

hogy hálát adhassunk szent nevednek,

és dicsőítve magasztalhassunk téged!" (1Krón 16:35)

Júda serege zsákmánnyal megrakodva tért vissza "örömmel... mert örömöt szerzett nekik az Úr; megszabadította őket ellenségeiktől. És bevonultak Jeruzsálembe lantokkal, citerákkal és harsonákkal az Úr házához" (2Krón 20:27-28). Minden okuk megvolt az örvendezésre.

Annak a parancsnak engedelmeskedve, hogy: "csak veszteg" kell állnotok "és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj, és ne rettegj... " (2Krón 20:17), teljesen Istenbe helyezték bizalmukat. Bebizonyosodott, hogy Ő erősségük és szabadítójuk. Dávid ihletett himnuszát megértve énekelhették:

"Isten a mi oltalmunk és erősségünk,

mindig biztos segítség a nyomorúságban...

íjat tör össze, lándzsát tördel szét,

harci kocsikat éget el.

Csendesedjetek el, és tudjátok meg,

hogy én vagyok az Isten!

Magasztalnak a népek,

magasztal a föld.

A Seregek Ura velünk van,

Jákób Istene a mi várunk" (Zsolt 46).

"Nevedhez méltóan dicsérnek

a föld kerekségein, Istenünk,

jobbod csupa igazság.

Örül Sion hegye,

vigadoznak Júda leányai,

mert igazságot osztasz. ...

Bizony, itt van Isten,

a mi Istenünk örökkön örökké,

ő vezet minket mindhalálig" (Zsolt 48:11-15).

Júda uralkodója és a királyi sereg hitére "az Istentől való rettegés fogta el az országok összes királyságát, amikor meghallották, hogy az Úr harcolt Izráel ellen. Ezért békében élt Jósáfát országa, mert Istene nyugalmat adott neki mindenfelől" (2Krón 20:29-30).

16. Akháb házának bukása

Jézabel gonosz befolyása, amelyet kezdettől fogva férjére gyakorolt, Akháb életének későbbi éveiben is érvényesült. Olyan gyalázatos és erőszakos cselekedetek következtek ebből, amelyekhez fogható ritkán fordult elő a szent történelemben. "Nem volt senki más olyan, aki annyira ráadta volna magát annak a cselekvésére, amit rossznak lát az Úr, mint Aháb, mert félrevezette a felesége, Jézabel."

Jézabel erősítette és táplálta Akháb kapzsi hajlamait. A király addig követte gonosz szívének parancsait, amíg az önzés teljesen hatalmába kerítette. Nem tudta elviselni, ha kívánságait megtagadták. Úgy érezte, joga van mindahhoz, amit megkíván.

Akhábnak ez a kirívó vonása, amely utódai uralkodása alatt oly végzetesen hatott az ország sorsára, megmutatkozik a következő eseményben is, ami még Illés idejében történt Izráelben. A jezréeli Nábótnak szőlője volt a királyi palota közvetlen közelében. Akháb pedig megkívánta azt a szőlőt. Meg akarta venni, vagy helyette másik földet adni. "Add nekem szőlődet - mondta Nábótnak -, hadd legyen az veteményeskertem, mert közel van a házamhoz! Adok helyette jobb szőlőt, vagy ha jónak látod, pénzben megadom az árát."

Nábót nagyra értékelte szőlőjét, mert atyáié volt, és nem akart tőle megválni. "Az Úr őrizzen meg attól - mondta Ahábnak -, hogy odaadjam neked atyai örökségemet." A lévitai törvény szerint semmilyen telket nem lehetett véglegesen másra átruházni, sem eladni, sem elcserélni. "Izráel fiai közül mindenki ragaszkodjék atyái törzsének az örökségéhez" (4Móz 36:7).

Az önző uralkodót beteggé tette, hogy Nábót megtagadta kérését. "...haragosan ment haza a válasz miatt, amelyet a jezréeli Nábót adott neki... Lefeküdt az ágyára, arcát befelé fordította és nem evett semmit."

Jézabel csakhamar megtudta a részleteket. Felháborodott azon, hogy valaki megtagadta a király kérését. Azt bizonygatta Akhábnak, hogy nem kell szomorkodnia. "Hát nem te uralkodsz most Izráelben? - kérdezte. Kelj föl, egyél, és légy jókedvű! Majd én megszerzem neked a jezréeli Nábót szőlőjét."

Akháb nem törődött azzal, hogy felesége hogyan éri el a vágyott célt. Jézabel pedig azonnal gonosz szándéka megvalósításához fogott. Leveleket írt a király nevében, a király pecsétjével ellátva, elküldte Nábót lakóvárosa véneinek és főembereinek. Ez állt bennük: "Hirdessetek böjtöt, és ültessétek Nábótot a nép élére. Vele szembe pedig ültessetek két hitvány embert, akik így tanúskodjanak ellene: Átkoztad Istent és a királyt! Azután vigyétek ki, és kövezzétek agyon."

A parancsot teljesítették. "...a vének és a nemesek, akik abban a városban laktak, úgy is tettek, ahogyan Jezábel megüzente nekik és ahogyan a nekik küldött levelekben írta." Ezután Jézabel visszament a királyhoz, és azt mondta neki, keljen fel és foglalja el a szőlőt. Akháb pedig - nem törődve a következményekkel - vakon követte Jézabel tanácsát, és lement, hogy birtokba vegye a megkívánt földet.

A király nem élvezhette büntetlenül azt, amihez csalás és vérontás árán jutott. "Ekkor így szólt az Úr igéje a tisbei Illéshez: Eredj, menj alá Aháb izráeli király elé, aki Samáriában lakik, de most éppen a Nábót szőlőjében van, ahová azért ment, hogy birtokba vegye. Így beszélj hozzá: Ezt mondja az Úr: Öltél, és még birtokot is szereztél?" Az Úr ezután Akháb elleni iszonyú ítélet kimondására utasította Illést.

A próféta sietett végrehajtani a mennyei parancsot. Amikor a vétkes uralkodó szemtől szembe találkozott a szőlőben Jahve szigorú követével, ezekkel a szavakkal adott kifejezést riadt félelmének: "Rám találtál, ellenségem?"

Az Úr követe tétovázás nélkül felelt: "Rád találtam, mivel arra adtad magad, hogy olyat tégy, amit rossznak lát az Úr. Ezért én veszedelmet hozok rád, és kisöpörlek téged. Kiirtom Izráelből Aháb férfiutódait, apraját, nagyját!" Nem volt irgalom. Akháb házát teljesen el kell pusztítani, "...mint Jeroboámnak, a Nébát fiának házát, és mint Baasának, az Ahijjá fiának házát - nyilatkoztatta ki az Úr szolgáján keresztül -, mert felbosszantottál, és vétekbe vitted Izráelt."

Jézabelről pedig ezt mondta az Úr: "A kutyák eszik meg Jezábelt Jezréel falánál. Aki Aháb hozzátartozói közül a városban hal meg, azt a kutyák eszik meg, aki pedig a mezőn hal meg, azt az égi madarak eszik meg."

Amikor a király meghallotta ezt a félelmetes üzenetet, "megszaggatta ruháját, testére zsákruhát öltött, böjtölt, zsákruhában is hált, és csöndesen járt-kelt.

Ekkor így szólt az Úr igéje a tisbei Illéshez: Látod, mennyire megalázta magát előttem Aháb? Mivel megalázta magát előttem, az ő idejében nem hozom rá azt a veszedelmet; majd csak a fia idejében hozok veszedelmet a házára."

Három év sem telt el, és Akháb király meghalt a szíriaiak keze által. Utóda, Akházia: "Azt tette, amit rossznak tart az Úr, mert apjának és anyjának az útján, meg Jeroboámnak, Nebát fiának az útján járt... A Baalt tisztelte, őt imádta és bosszantotta az Urat, Izráel Istenét", ahogy atyja, Akháb is tettek (1Kir 22:53-54). Az engedetlen királyt hamar utolérte bűneinek büntetése. A Moábbal vívott végzetes háború, valamint életveszélyes balesete tanúsította, hogy Isten haragszik rá.

Akházia súlyosan megsérült, amikor "leesett felső szobájából a korláton keresztül". Félve az esetleges következményektől, elküldte néhány szolgáját Baálzebubhoz, Ekron istenéhez, hogy kérdezzék meg, vajon meggyógyul-e vagy sem. Ekronról azt tartották, hogy - papjai közvetítésével - tájékoztatást ad a bekövetkező eseményekről. Sokan mentek hozzá, hogy kérdezősködjenek tőle a jövőről. Jövendölései és közlései azonban a sötétség fejedelmétől származtak.

Akházia szolgái találkoztak egy emberrel - az Isten emberével -, aki ezzel az üzenettel küldte vissza őket a királyhoz: "Talán nincs Isten Izráelben, hogy te Baalzebubhoz, Ekrón istenéhez küldesz, hogy megkérdezd őt? Ezért nem kelsz föl abból az ágyból, amelybe lefeküdtél, hanem meg fogsz halni!" A próféta, miután elmondta üzenetét, eltávozott.

A megdöbbent szolgák siettek vissza a királyhoz, és elmondták neki, amit az Isten emberétől hallottak. A király megkérdezte: "Milyen volt annak a férfinak a külseje, aki veletek szembe jött...?" A szolgák így válaszoltak: "Szőrből készült ruha volt azon a férfin, és bőröv övezte a derekát... A tisbei Illés volt az" - kiáltotta Akházia. Tudta, hogy ha az idegen, akivel szolgái találkoztak, valóban Illés volt, a kimondott ítélet biztosan teljesedik. Szorongva vágyott a meghirdetett büntetés elhárítására. Elhatározta, magához hívatja a prófétát.

Akházia kétszer küldött egy-egy csapat katonát a próféta megfélemlítésére és Isten büntetése kétszer sújtott le rájuk. A harmadik csapat megalázta magát Isten előtt. Vezetőjük, amint az Úr szolgája közelébe ért, "...térdre rogyott Illés előtt, könyörögött neki, és így szólt hozzá: Isten embere! Kérlek, legyen drága előtted az életem és ötven szolgádnak az élete!"

"Ekkor az Úr angyala így szólt Illéshez: Menj el vele, ne félj tőle! Elindult tehát, és elment vele a királyhoz. Így szólt hozzá: Ezt mondja az Úr: Mivel követeket küldtél, hogy megkérdezd Baalzebúbot, Ekrón istenét, mintha Izráelben nem volna Isten, akinek az igéjét megkérdezhetnéd, azért nem kelsz föl az ágyból, amelybe lefeküdtél, hanem meg fogsz halni!"

Atyja uralkodása alatt Akházia szemlélhette a magasságos Isten csodálatos cselekedeteit. Látta azokat a félelmes dolgokat, amelyekkel Isten tanúsítani akarta a hitehagyó Izráelnek, hogyan tekint azokra, akik semmibe veszik törvényének követelményeit. Akházia úgy viselkedett, mintha ezek a félelmes valóságok csupán mendemondák lennének. Ahelyett, hogy megalázta volna szívét az Úr előtt, Baált követte, végül pedig istentelensége legvakmerőbb tettére vetemedett. Az engedetlen és megtérni nem akaró Akházia "...meg is halt az Úrnak a szava szerint, amelyet Illés elmondott."

Akházia király vétkének és büntetésének története olyan figyelmeztetést rejt magában, amelyet senki sem mellőzhet büntetlenül. A ma embere talán nem hódol pogány bálványoknak, de ezrek áldoznak Sátán templomában, ahogy Izráel királya is tette. A bálványimádás szelleme elterjedt a világon. Jóllehet a tudomány és műveltség hatására kifinomultabb és vonzóbb formákat öltött, mint abban az időben amikor Akházia Ekron istenéhez fordult. Nap mint nap újabb szomorú bizonyítékok tanúsítják, hogy a biztos prófétai beszédbe vetett hit egyre fogy, és helyette babonaság és sátáni bűvölet ejti foglyul sok ember lelkét.

A pogány istentisztelet misztériumait ma felváltották a spiritiszta médiumok titkos találkozói és szeánszai, zavaros és csodás dolgai. E médiumok közléseit ezrek hallgatják kíváncsian, akik nem hajlandók elfogadni Isten Igéje tanítását és Lelke világosságát. A spritizmus hívei talán gúnyolódva beszélnek a régi idők mágusairól, de a nagy csaló diadalmasan nevet, amikor más formában jelentkező mesterkedései előtt hódolnak.

Sokan visszariadnak attól a gondolattól, hogy spiritiszta médiumokhoz forduljanak tanácsért. Ugyanakkor a spiritizmus tetszetősebb formáinak vonzó körébe kerülnek. Másokat a "Christian Science" tanításai, valamint a teozófia és más keleti vallások miszticizmusai vezetnek tévútra.

A spiritizmus szinte minden formájának apostolai azt állítják, hatalmuk van gyógyítani. Ezt a hatalmat az elektromosságnak, mágnesességnek, illetve az okkultizmusnak vagy az emberi lélekben szunnyadó erőknek tulajdonítják. Sokan vannak - még ebben a keresztény korszakban is -, akik elmennek a kuruzslókhoz ahelyett, hogy az élő Isten hatalmában és jólképzett orvosok szaktudásában bíznának. A gyermeke betegágyánál virrasztó anya így kiált: Képtelen vagyok többre! Nincs orvos, aki meg tudja gyógyítani gyermekemet? Beszélnek neki valamilyen mágneses erővel rendelkező látnok csodálatos gyógyításairól, és drága gyermekét az ő gondjára bízza. Valójában pedig Sátán kezébe teszi, mintha az ördög az ő oldalán állna. Sok esetben a gyermek életét később sátáni erő irányítja, amelyet szinte lehetetlen megtörni.

Akházia gonoszsága Isten jogos haragját vonta maga után. Mi mindent megtett Isten azért, hogy megnyerje Izráel népe szívét, és bizalmat keltsen bennük önmaga iránt! Hosszú időn át példátlan jóságot és szeretetet tanúsított népével szemben. Kezdettől fogva megmutatta, hogy gyönyörűségét leli az emberekben (Péld 8:31). Igen bizonyos segítség volt mindazoknak, akik őszintén keresték. Most pedig Izráel királya elfordult Istentől, és népének legnagyobb ellenségétől kért segítséget, azt bizonyítva a pogányoknak, jobban bízik bálványaikban, mint a menny Istenében. Ugyanígy gyalázzák meg az emberek Istent, amikor elfordulnak az erő és a bölcsesség forrásától, hogy a sötétség hatalmától kérjenek segítséget és tanácsot. Ha Akházia cselekedete haragra gerjesztette Istent, vajon hogyan tekint azokra, akik nagyobb világosság birtokában hasonlóképpen járnak el?

Akik a Sátán bűvkörébe lépnek, talán kérkednek azzal, hogy nagy áldásokban részesülnek; de vajon ez bizonyítja-e eljárásuk bölcs és biztonságos voltát? És ha sokáig élünk, ha földi előnyökhöz jutunk, kifizetődő lesz-e a végén, hogy figyelmen kívül hagytuk Isten akaratát? Az ilyen látszólagos nyereség végül pótolhatatlan veszteségnek bizonyul. Egyetlen olyan korlátot sem dönthetünk le büntetlenül, amelyet Isten azért emelt, hogy népét Sátán hatalmától megvédje.

Mivel Akháziának nem volt fia, a trónon testvére, Jórám követte, aki tizenkét évig uralkodott a tíz törzsön. Jézabel még élt ezekben az években, és továbbra is gonoszul befolyásolta a nemzet ügyeit. A nép közül még mindig sokan gyakorolták a bálványimádó szokásokat. Jórám is "azt tette, amit rossznak lát az Úr: bár nem annyira, mint apja és anyja, mert eltávolította Baal szent oszlopát, amelyet apja készíttetett. De ragaszkodott Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkéhez, aki vétekbe vitte Izráelt, nem tágított attól" (2Kir 3:2-3).

Jórám Izráel feletti uralkodása alatt Josafát meghalt, és fia - akit szintén Jórámnak hívtak - lépett Júda trónjára. A júdabeli Jórám Akháb és Jézabel lányával kötött házasságával szoros kapcsolatba jutott Izráel királyával. Uralkodásában Baált követte, "...ugyanúgy élt, mint Aháb házanépe... Ő is csináltatott áldozóhalmokat Júda hegyein, és így paráznaságba vitte Jeruzsálem lakóit, és félrevezette Júdát" (2Krón 21:6, 11).

Isten nem engedte, hogy Júda királya feddés nélkül folytassa rettenetes hitehagyását. Illést még nem ragadta el az Úr, és a próféta nem hallgathatott, mialatt Júda országa ugyanazon az úton haladt, amely az északi királyságot a pusztulás határához vitte. A próféta a júdabeli Jórámnak írott üzenetet küldött, amelyben a gonosz király ezeket a félelmes szavakat olvasta:

"Ezt mondja az Úr, ősödnek, Dávidnak az Istene: Mivel nem apádnak, Jósáfátnak az útján jártál, sem Ászának, Júda királyának az útján, hanem Izráel királyainak az útján jártál, és paráznaságba vitted Júdát meg Jeruzsálem lakóit, ahogyan Aháb háza népe is paráznaságba vitte népét, sőt még testvéreidet, apád háza népét is legyilkoltattad, akik jobbak voltak nálad, azért az Úr nagy csapással sújtja népedet, fiaidat, feleségeidet és egész vagyonodat. Te pedig súlyos betegségbe... esel..."

A prófécia beteljesedett. "...fölingerelte az Úr Jórám ellen a filiszteusokat és az arabokat, akik az etiópok mellett laktak. Fölvonultak Júda ellen, betörtek oda, és elvittek minden kincset, ami csak található volt a király palotájában, sőt fiait és feleségeit is. Nem maradt más fia, csak Jóáház, a legkisebbik fiú.

Mindezek után gyógyíthatatlan bélbajjal verte meg őt az Úr. Így volt ez napról napra, és amikor eljött életének a vége, két napig kizáródott a bele a betegség miatt, és szörnyű kínok között halt meg." "Ahazját lett a király" (2Krón 21:12-19; 2Kir 8:24).

Jórám, Akháb fia, még uralkodott Izráel országában, amikor unokaöccse, Akházia Júda trónjára lépett. Akházia csak egy évig uralkodott. Eközben anyjának, Atháliának befolyására, aki "tanácsadója" volt, "ő is Aháb házának útján járt, és azt tette, amit rossznak tart az Úr" (2Krón 22:3-4; 2Kir 8:27). Nagyanyja, Jézabel még élt, és Akházia vakmerően szövetkezett nagybátyjával, az Izráeli Jórámmal.

A júdabeli Akházia élete nemsokára tragikus véget ért. Akháb házának még élő tagjai "voltak a tanácsadói apja halála után, és megrontották" (2Krón 22:3-4). Mialatt Akházia látogatóban volt nagybátyjánál Jezréelben, Elizeus prófétának Isten azt parancsolta, küldje el az egyik próféta ifjút Rámóth Gileádba, hogy felkenje Jéhut Izráel királyává. Ebben az időben Júda és Izráel összevont csapatai a Rámóth Gileád-i szíriaiak ellen folytattak hadjáratot. Jórám megsebesült a csatában, és a királyi seregeket Jéhu gondjára bízva, visszatért Jezréelbe.

Amikor Elizeus követe felkente Jéhut, ezt mondta: "Fölkentelek téged az Úr népének, Izráelnek a királyává". Azután ünnepélyesen közölte Jéhuval a menny különleges megbízatását: "Irtsd ki uradnak, Ahábnak a háza népét! Így állok bosszút Jezábelen szolgáimnak, a prófétáknak a véréért és az Úr minden szolgájának a véréért" (2Kir 9:6-7).

Jéhu, miután a sereg királlyá kiáltotta, Jezréelbe sietett, ahol megkezdte azoknak a kivégzését, akik szántszándékkal választották a bűnözést, és azt, hogy másokat is bűnbe visznek. Jéhu megölette az izráeli Jórámot, a júdabeli Akháziát, valamint Jézabelt, a király anyját, mindazokkal együtt, "akik még megmaradtak Aháb házából Jezréelben, minden tekintélyes és bizalmas emberét, meg a papjait". Kardélre hányatta "Baal összes prófétáját, összes szolgáját és összes papját", akik a Samária közelében levő Baál-istentiszteleti központban laktak. A bálvány-ábrázolásokat összetörték és elégették. Baál templomát lerombolták. "Így pusztította ki Jéhú a Baalt Izráelből" (2Kir 10:11, 19, 28).

A kivégzés-sorozat híre eljutott Atháliához, Jézabel lányához, aki még mindig vezető szerepet töltött be Júdában. Amikor látta, hogy fia, Júda királya meghalt, "fogta magát és kipusztította Júda királyi házának minden ivadékát." E mészárlás során Dávid minden leszármazottja elpusztult, aki igényt tarthatott volna a trónra, kivéve a csecsemő Joást, akit Jójada főpap felesége elrejtett a templomban. A gyermeket hat évig rejtegették, amíg "az országban... Ataljá uralkodott" (2Krón 22:10-12)

Ennek az időszaknak a végén "a léviták és egész Júda" (2Krón 23:8) támogatta Jójadát, a főpapot, a gyermek Joás királyukká koronázásában és felkenésében. "Akkor Jójádá kivezette a királyfit... Tapsoltak, és így kiáltottak: Éljen a király!" (2Kir 11:12)

Mikor "Ataljá meghallotta az odaözönlő nép lármáját, akik a királyt dicsőítették, és bement a nép közé az Úr házába. Amikor látta, hogy a király ott áll egy emelvényen a bejáratnál, a király körül pedig ott vannak a parancsnokok és a kürtösök, az egész nép meg örül és fújja a kürtöket..." (2Krón 23:12-13).

"...megszaggatta a ruháját, és ezt kiáltotta: Összeesküvés! Összeesküvés!" (2Kir 11:14.) Jójada megparancsolta a hadnagyoknak, fogják el Atháliát és híveit, és vezessék ki a templomból a kivégzés helyére, ahol halállal lakolnak.

Így pusztult el Akháb házának utolsó sarja is. Az a rettenetes gonoszság, amelyet Jézabellel szövetkezve művelt, addig tartott, amíg utolsó leszármazottja el nem pusztult. Még Júda földjén is, ahol hivatalosan soha nem törölték el az igaz Isten imádását, sikerült Atháliának sok embert megrontani. A megátalkodott királynő kivégzése után azonnal "az ország egész népe pedig behatolt a Baal templomába, és lerombolta azt. Oltárait és bálványképeit teljesen összezúzták, Mattánt, a Baal papját meggyilkolták az oltárok előtt" (2Kir 11:18).

Ezután reformáció következett. Akik Joást kikiáltották királlyá, ünnepélyesen megfogadták, hogy "az Úr népe lesznek." Most pedig, mivel Jézabel lányának gonosz befolyása megszűnt Júda országában, Baál papjait megölték és templomát elpusztították, "az ország egész népe örült, a város pedig nyugodt maradt..." (2Krón 23:16-21).

17. Elizeus elhívása

Isten megparancsolta Illésnek, hogy "Elizeust... Sáfát fiát... kend fel prófétává a magad helyébe" (1Kir 19:16). Illés a parancsnak engedelmeskedve elindult, hogy megkeresse Elizeust. Ahogy észak felé haladt, egészen más látvány tárult elé, mint rövid idővel azelőtt. Akkor a föld száraz volt, és a megművelésre váró területek parlagon hevertek, mert sem harmat, sem eső nem hullott három és fél évig. Most mindenfelé virultak a növények, mintha be akarnák pótolni a szárazsággal és éhínséggel elvesztegetett időt.

Elizeus apja jómódú gazdálkodó volt. Családja azok közé tartozott, akik a csaknem egyetemes hitehagyás idején sem hajtottak térdet a Baál előtt. Otthonukban tisztelték Istent, és köznapi életükben hűen követték az ősi Izráel hitet. Ilyen környezetben telt el Elizeus kora ifjúsága. A vidék csendjében Isten és a természet volt a tanítómestere, a hasznos munka pedig fegyelmezte. Ebben az iskolában megszokta az egyszerűséget, megtanulta a szülei és Isten iránti engedelmességet. Mindez növelte alkalmasságát arra a szent hivatásra, amelyet később be kellett töltenie.

Isten akkor hívta el Elizeust prófétának, amikor apja szolgáival szántott a mezőn. Azt a munkát végezte, ami éppen kínálkozott. Vezető egyéniség volt, de tudott alázatosan szolgálni is. Nyugodt, szelíd, de energikus, következetes, becsületes és megbízható volt. Szerette és félte Istent. Naponta ismétlődő, fárasztó munkája egyformaságában céltudatossá és nemes jelleművé nevelődött; ismeretekben és lelki értékekben egyre gazdagodott. Miközben együttműködött apjával az otthon feladatainak elvégzésében, megtanult együtt munkálkodni Istennel is.

Kicsi dolgokban való megbízhatósága készítette fel Elizeust a nehezebb feladatok elvégzésére. Naponkénti gyakorlati élete alkalmassá tette nagyobb, magasabb rendű feladatra. Megtanult szolgálni, eközben megtanulta, hogyan kell tanítani és vezetni. Ez mindnyájunknak tanulságul szolgál. Senki sem tudhatja, mi Isten célja, amikor fegyelmez. Abban azonban mindannyian biztosak lehetünk, hogy a kicsi dolgokban való hűségünk tanúsítja alkalmasságunkat nagyobb felelősség hordozására. Az életben minden tettünk jellemünket leplezi le. Isten csak azt tisztelheti meg magasabb rendű szolgálattal, aki a kis feladatokban tanúsítja, hogy "oly munkás, aki nem vall szégyent" (2Tim 2:15).

Aki úgy érzi, lényegtelen, hogyan látja el a kis feladatokat, alkalmatlannak bizonyul megtisztelőbb helyre. Lehet, hogy alkalmasnak véli magát nagyobb feladatra, de Isten látja, mi van a külszín mögött. Miután megvizsgálta és kipróbálta, ezt a terhelő mondatot írja ellene: "Megmért... a mérlegen, és könnyűnek talált." Hűtlensége visszahat reá. Nem kapja meg azt a kegyelmet, erőt, jellemszilárdságot, amelyhez csak akkor jut, ha teljesen átadja magát Istennek.

Sokan haszontalannak tartják életüket. Úgy érzik, nem tesznek semmit Isten országa előre haladása érdekében, mivel munkájuk nem kapcsolódik közvetlenül a valláshoz. Ha valami nagyszerű dolgot tehetnének, örömmel vállalkoznának rá! De mivel csak kis jelentőségű dologban szolgálhatnak, azt gondolják, joguk van, hogy ne csináljanak semmit. Nincs igazuk! Az ember akkor is szolgálhatja Istent, amikor megszokott, köznapi feladatait végzi - fát vág, gyomlál vagy szánt. Az anya, aki Krisztusnak neveli gyermekeit, éppúgy Istennek szolgál, mint a lelkész a szószéken.

Sokan különleges képességre vágynak, amellyel csodálatos munkát végezhetnének, közben szem elől tévesztik a kezük ügyében levő feladatokat, amelyeknek elvégzésével kellemessé tehetnék az életet. Fogjanak hozzá ahhoz a munkához, ami éppen előttük van! Az eredmény nem annyira a képességen, mint inkább a határozottságon és készségen múlik. Nem a ragyogó képességek tesznek alkalmassá arra, hogy megfelelően lássuk el munkánkat, hanem a mindennapi feladatok lelkiismeretes elvégzése, a megelégedettség, a mások sorsa iránti őszinte, képmutatás nélküli érdeklődés. A legszerényebb sorsúak között igazi kiválóság található. A szerető szívvel és hűséggel végzett mindennapi feladatok is kedvesek Isten előtt.

Isten megparancsolta Illésnek, hogy keressen utódot. Amikor a próféta elhaladt a szántóföld mellett, ahol Elizeus szántott, rádobta a felszentelés palástját az ifjú vállára. Az éhínség alatt Sáfát családja tudomást szerzett Illés munkájáról, küldetéséről, és most Isten Lelke megértette Elizeussal, hogy mit jelent a próféta cselekedete. Számára annak a jele volt, hogy Isten elhívta Illés utódjául.

"Akkor ő otthagyta az ökröket, Illés után futott, és ezt mondta: Hadd csókoljam meg apámat és anyámat, azután követlek! Ő azt felelte: Menj, de térj vissza, mert valamit tettem veled." Ez a hit próbája. Elizeusnak számolnia kellett az áldozattal, és döntenie, hogy elfogadja vagy visszautasítja a hívást. Ha szíve otthonához köti és a vele járó előnyökhöz ragaszkodik, jogában áll otthon maradnia. Elizeus azonban megértette, mit jelent a hívás. Tudta, hogy Istentől van, és tétovázás nélkül engedelmeskedett. Semmilyen világi előnyért nem akart lemondani arról a lehetőségről, hogy Isten hírnöke legyen. Nem akarta feláldozni azt a kiváltságot, hogy Isten szolgájának társa lehessen. Vette "az egyik pár ökröt, levágta, és az ökrök szerszámánál megfőzte a húst, odaadta a népnek, és ettek. Ő pedig elindult, követte Illést, és szolgálatába állt" (1Kir 19:20-21). Tétovázás nélkül elhagyta családját, amely szerette, hogy elkísérje a prófétát bizonytalan életútján.

Ha Elizeus megkérdezte volna Illést, mit kell tennie, mi lesz a feladata - ezt a választ kapta volna: az Úr tudja. Ő majd megismerteti veled. Ha az Úrra vársz, választ kapsz tőle minden kérdésedre. Velem jöhetsz, ha biztos vagy abban, hogy Isten hívott el. Győződj meg magad, hogy Isten áll mögötted, és az Ő hangja lesz az, amit hallasz! Ha szemétnek ítélsz mindent, hogy Isten tetszését megnyerd, akkor jöjj!

Elizeus elhívásához hasonló volt az a válasz, amit Krisztus adott a gazdag ifjúnak, aki azt kérdezte: "Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?" "Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Krisztus -, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem" (Mt 19:16, 21).

Elizeus elfogadta a szolgálatra szóló meghívást, és egyetlen pillantást sem vetett hátra. Nem vette számba az otthon örömét és kényelmét, amit elhagyott. A gazdag ifjú, amikor hallotta a Megváltó szavait, "szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt" (Mt 19:22). Nem volt hajlandó áldozatot hozni. Jobban szerette vagyonát, mint Istent. Nem akart Krisztusért mindenről lemondani, és ezért méltatlannak bizonyult arra, hogy helyet kapjon a Mester szolgálatában.

A felszólítás, hogy helyezzünk mindent a szolgálat oltárára, valamennyiünknek szól. Isten nem mindannyiunkat kér arra, hogy úgy szolgáljunk, mint Elizeus. Nem mindannyiunknak mondja: adjuk el mindenünket. Azt azonban kéri, hogy szolgálatát első helyre tegyük életünkben; ne engedjünk egyetlen napot sem elmúlni anélkül, hogy ne tettünk volna valamit Isten földi műve előbbrevitelére! Az Úr nem vár mindannyiunktól ugyanolyan szolgálatot. Az egyiket elhívja, hogy szolgáljon idegen országban; a másiktól anyagiakat kér az evangélium munkájára. Isten elfogadja mindenki áldozatát. Az élet és minden hozzáfűződő érdek odaszentelésére van szükség. Akik így odaszentelődnek, azok meghallják a menny hívását és engedelmeskednek.

Az Úr mindazoknak, akik kegyelmének részesévé lesznek, kijelöl valamilyen munkát, amelyet másokért kell végezniük. Mindenkinek személy szerint kell vállalnia a maga részét, mondván: "Itt vagyok, engem küldj." Legyen pap vagy orvos, kereskedő vagy gazdálkodó, értelmiségi vagy kétkezű munkás, felelősség terheli. Feladata, hogy feltárja másoknak a megváltás evangéliumát. Mindennek, amivel az ember foglalkozik, ezt a célt kell szolgálnia.

Nem volt nagy az a feladat, amit Elizeusnak eleinte végeznie kellett. Köznapi kötelességek még mindig eszközül szolgáltak arra, hogy fegyelmezzék. Azt olvassuk, hogy vizet öntött mesterének, Illésnek kezére. Kész volt bármit megtenni, amivel az Úr megbízta. Minden lépésnél az alázatosság és szolgálat leckéit tanulta. Mint a próféta személyes kísérője, továbbra is hűségesnek bizonyult a kis feladatokban, mialatt naponta erősödő elhatározással odaszentelte magát arra a küldetésre, amelyet Isten kijelölt számára.

Elizeus élete, miután csatlakozott Illéshez, nem volt kísértésmentes. Nagyon sok próba érte, de minden szorongató helyzetben Istenre támaszkodott. Az elhagyott otthon emléke kísértette, de nem figyelt rá. Az eke szarvára tette kezét, és elhatározta, hogy nem fordul vissza. Megbízatásához a megpróbáltatásokban is hűségesnek bizonyult.

A lelkészi szolgálat a prédikálásnál sokkal többet foglal magában. Fiatalok kiképzését is jelenti, mint ahogy Illés is tette Elizeussal. Ki kell emelni őket köznapi feladatkörükből, és felelősséget helyezni rájuk Isten művében. Először kisebbeket, majd nagyobbakat, ahogy erősödnek és tapasztalatokat szereznek. A lelkészi szolgálatban ott vannak a hit és ima emberei, akik elmondhatják: "Ami kezdettől fogva volt, ...amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük" (1Jn 1:1-3). Istennek ezek a tapasztalt szolgái vegyék maguk mellé a fiatal, tapasztalatlan munkásokat. Velük együtt dolgozva, tanítsák őket! A fiatalok így tanulják meg, hogyan kell a terhet hordozniuk.

Akik vállalkoznak fiatal munkások nevelésére, nemes szolgálatot teljesítenek. Az Úr maga támogatja fáradozásukat. A papi szolgálatra felszentelt fiatalok, akiknek kiváltságuk, hogy szoros kapcsolatba lépjenek buzgó, istenfélő munkásokkal, használják ki jól lehetőségüket. Isten megtisztelte őket azzal, hogy szolgálatára kiválasztotta és oda helyezte, ahol alkalmasságuk növekedhet. Legyenek alázatosak, hűségesek, engedelmesek és áldozatra készek. Ha alávetik magukat Isten fegyelmezésének, ha teljesítik parancsait, és szolgáit választják tanácsadókul, becsületes, emelkedett gondolkodású, állhatatos emberekké válnak, akikre Isten felelősséget bízhat.

Miközben a tiszta evangélium hangzik, Isten embereket hív el az eke mellől, vagy az üzleti életből, ahol az értelemnek elsődleges szerepe van, hogy tapasztalt emberek társaságában nevelődjenek. Ha megtanulnak eredményesen dolgozni, az igazságot is hathatósan tudják hirdetni. Az isteni gondviselés csodálatos munkája nyomán a hegyként tornyosuló nehézségek eltűnnek az útból és a tengerbe hullanak. A föld lakóinak oly sokat jelentő üzenet hangozni fog. Az emberek megértik és megtudják mi az igazság. Egyre nagyobb területet ölel fel ez a munka, s végül az egész földre eljut a figyelmeztetés. És akkor jön el a vég.

Elhívása után Elizeus évekig dolgozott Illéssel együtt. A fiatalabb szolgatárs napról napra jobban felkészült munkájára. Illés Isten eszköze volt a mérhetetlen gonoszság megszüntetésére. Erélyes "megállj"-t parancsolt a bálványimádásnak, amely Akháb és Jézabel befolyására megrontotta a nemzetet. Baál prófétáit megölték. Az egész Izráel mélyen megrendült, és sokan újra Istent imádták. Elizeusnak, mint Illés utódjának, körültekintő, türelmes tanítással kellett vezetnie a biztos úton Izráelt. Kapcsolata Illéssel, Mózes kora óta a legnagyobb prófétával, felkészítette arra a munkára, amelyet nemsokára egyedül kellett végeznie.

A közös szolgálat éveiben Illés időről időre keményen dorgálta az égbekiáltó bűnöket. Amikor a gonosz Akháb elvette Nábót szőlőjét, Illés volt az, aki megjövendölte végzetét és egész családja pusztulását. Amikor Akházia atyjának, Akhábnak halála után az élő Isten helyett Baálzebubhoz, Ekron istenéhez fordult, újra hallható volt Illés nyomatékos tiltakozásának hangja.

A Sámuel által alapított prófétaiskolák Izráel hitehagyása idején hanyatlásnak indultak. Illés újjászervezte ezeket az iskolákat. Gondoskodott arról, hogy a fiatalembereket a törvény tiszteletére és megdicsőítésére tanítsák. A Szentírás három ilyen iskolát említ: a Gilgálban, a Béthelben és a Jerikóban lévőket. Illés, közvetlen mennyberagadtatása előtt, Elizeussal együtt meglátogatta e nevelési központokat. Isten prófétája most elismételte azokat a tanításokat, amelyeket előző látogatásai alkalmával adott. Különösen arról beszélt az ifjaknak, hogy mily nagy kiváltságban van részük, és maradjanak hűségesek a menny Istenéhez. Azt is lelkükbe véste, milyen fontos, hogy egyszerűség jellemezze tanulmányaik minden ágát. A menny csak így formálhatja őket, és csak így indulhatnak munkába az Úr útján.

Illés szívét öröm töltötte el, amikor ezeknek az iskoláknak eredményeit látta. A reformáció munkája nem oldott meg mindent, de országszerte tapasztalhatta, hogy az Úr beszéde beigazolódott: "De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely nem hajolt meg a Baal előtt" (1Kir 19:18).

Miközben Elizeus szolgálati körútján iskoláról iskolára kísérte a prófétát, Isten újra próbára tette hitét és elhatározását. Gilgálban, majd Béthelben és Jerikóban Illés felszólította, hogy forduljon vissza. "Maradj itt - mondta Illés -, mert engem Bételbe küldött az Úr" (2Kir 2:2). Korábban, mikor Elizeus az ekét kezelte, megtanulta, hogy ne adja fel a harcot és ne veszítse el kedvét. Most pedig, hogy a kötelesség más területén tette kezét az eke szarvára, nem hagyta magát eltéríteni szándékától. Nem akart elválni mesterétől addig, amíg mellette alkalmasabbá válik a szolgálatra. Illés tudtán kívül eljutott tanítványaihoz a prófétaiskolába és különösen Elizeushoz annak a kinyilatkoztatásnak a híre, hogy a prófétát Isten elragadja. Isten emberének kipróbált szolgája a próféta közelében maradt. Ahányszor felszólította, hogy forduljon vissza, Elizeus mindannyiszor így válaszolt: "Az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el!"

"Elmentek tehát Bételbe... megálltak a Jordánnál... Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és ráütött vele a vízre, mire az kettévált, ők pedig mindketten szárazon mentek át rajta. Amikor átmentek, Illés ezt mondta Elizeusnak: Kérj valamit, megteszem, mielőtt elragadnak tőled."

Elizeus nem kért világi dicsőséget vagy a föld nagyjai között vezető szerepet. Amire sóvárgott, az Isten Lelkének nagy mértéke volt. Ezt a Lelket Isten bőségesen árasztotta Illésre, akit nemsokára azzal tisztelt meg, hogy magához ragadott. Elizeus tudta, hogy egyedül csak az Illésen megnyugvó Lélek teheti alkalmassá arra, hogy betöltse azt a helyet Izráelben, amelyre Isten elhívta. Ezért így könyörgött: "Jusson nekem a benned működő lélekből kétszeres rész!"

Kérésére Illés így válaszolt: "Nehezet kértél. Ha látsz engem, amikor elragadnak tőled, akkor úgy lesz; de ha nem, akkor nem lesz úgy. Amikor azután tovább mentek, és beszélgettek, hirtelen egy tüzes harci kocsi jelent meg tüzes lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Így ment föl Illés forgószélben az égbe" (2Kir 2:1-11).

Illés előképe lett azoknak a szenteknek, akik Krisztus második adventje idején élnek a földön, és akik elváltoznak "...hirtelen, egy szempillantás alatt az utolsó harsonaszóra..." anélkül, hogy megízlelnék a halált (1Kor 15:51-52). Illés, amikor Krisztus földi szolgálatának vége felé Mózessel együtt a Megváltó mellett állhatott a megdicsőülés hegyén, azokat ábrázolta, akik ugyanígy elváltoznak majd. Ezekben a megdicsőült emberekben a tanítványok a megváltottak országának miniatűr ábrázolását szemlélhették. Látták a menny fényébe öltözött Jézust. Hallották a "hang"-ot "a felhőből" (Lk 9:35), amely Isten Fiának vallotta. Látták Mózest, aki azokat jelképezte, akik a második adventkor feltámadnak. Ott állt Illés is azokat képviselve, akik a föld történelme végén halandókból halhatatlanokká változnak, akiket Isten elragad a mennybe anélkül, hogy megízlelnék a halált.

A puszta magányában Illés csüggedten mondta, elege van az életből, és azért imádkozott, hogy bárcsak meghalna. De az irgalmas Isten nem fogta szaván. Illésre még nagy munka várt. Amikor feladatát elvégezte, nem kellett csüggedten és elhagyatottan elpusztulnia. Nem az volt a sorsa, hogy alászálljon a sírba, hanem hogy felemelkedjék Isten angyalaival a menny dicsőségébe.

"Elizeus látta ezt, és így kiáltott: Atyám! Atyám! Izráel harci kocsijai és lovasai! Azután nem látta őt többé. Ekkor megragadta a ruháját, és két darabra szakította. Majd fölemelte Illés leesett palástját, és megint odaállt a Jordán partjára. Fogta Illés leesett palástját, ráütött azzal a vízre, és így szólt: Hol van az Úr, Illés Istene, hol van Ő? Amikor ráütött a vízre, az kettévált, Elizeus pedig átment rajta.

Látták ezt a prófétatanítványok, akik átellenben, Jerikóban voltak, és ezt mondták: Az Illésben működő lélek Elizeusra szállt! És eléje menve a földre borultak előtte" (2Kir 2:12-15).

Amikor a gondviselő Isten jónak látja, hogy művéből elmozdítsa azokat, akiknek bölcsességet adott, segíti és megerősíti utódaikat, ha tőle várják a segítséget, és az Ő útin járnak. Elődeiknél bölcsebbek lehetnek, mert kamatoztathatják azok tapasztalatait, és tanulva hibáikból, bölcsességet szerezhetnek.

Ettől kezdve Illés helyét Elizeus töltötte be. Aki hű volt a kevesen, hűségesnek bizonyult a sokon is.

18. A vizek meggyógyítása

A patriarkális korban a Jordán völgye, a folyó "egész környéke bővizű föld" volt, olyan, "mint az Úr kertje". Ezt a gyönyörű völgyet választotta otthonául Lót, amikor "egészen Sodomáig sátorozott" (1Móz 13:10, 12). Amikor a síkság városai megsemmisültek, a vidék körös-körül elhagyott pusztasággá lett, és azóta Júda pusztájához tartozott.

A gyönyörű völgy egy része megmaradt életadó forrásaival és vízfolyásaival az emberek örömére. Ebben a gabonamezőkben, datolyapálma erdőkben és más gyümölcstermő fákban gazdag völgyben ütött tábort Izráel serege, miután átkelt a Jordánon. Ekkor ettek először az ígéret földjének gyümölcséből. Előttük állt Jerikó, a pogány erődítmény fala. Jerikó a kanaánita bálványimádás legutálatosabb és legerkölcstelenebb formájának, az Astoret-imádásának központja volt. Falai nemsokára leomlottak, és lakóit megölték. Pusztulásakor ez az ünnepélyes nyilatkozat hangzott el egész Izráel jelenlétében: "Átkozott legyen az Úr előtt az az ember, aki hozzáfog, hogy fölépítse ezt a várost, Jerikót! Elsőszülöttjére rakja le az alapját, és legkisebb fiára állítsa föl kapuit!" (Józs 6:26).

Elmúlt öt évszázad. A hely kihalt, Istentől átkozott volt. A pusztító átok a forrásokra is kihatott, amelyek pedig azelőtt nagyon kívánatos lakóhellyé tették a völgynek ezt a részét. Akháb hitehagyása idején azonban, amikor Jézabel befolyására újjáéledt az Astoret-imádás, Jerikó, ennek a vallásnak ősi székhelye, újra felépült; de az építő rettenetes árat fizetett érte. A bétheli Hiel "elsőszülött fián, Abirámon vetette meg annak alapját, és legkisebb fián, Szegúbon állította fel a kapuját, az Úr szava szerint" (1Kir 16:34).

Jerikótól nem messze, bőven termő ligetek között volt az egyik prófétaiskola. Odament Elizeus, miután Illés mennybe szállt. Ott-tartózkodása alatt a város férfiai eljöttek hozzá és ezt mondták: "Uram, magad is látod, hogy ez a város jó lakóhely, de a vize rossz, és a földje terméketlen". Az egykor tiszta és életadó forrás, amely a város és környéke vízellátását jórészt biztosította, most használhatatlan volt.

Jerikó férfiai panaszára Elizeus ezt válaszolta: "Hozzatok ide egy új tálat, és tegyetek bele sót!" Miután megkapta, "...kiment a víz forrásához, sót dobott bele és ezt mondta: Így szól az Úr: Meggyógyítom ezt a vizet, nem okoz többé halált és terméketlenséget" (2Kir 2:19-21).

Elizeus nem emberi bölcsességgel gyógyította meg Jerikó vizeit, hanem Isten csodát művelő beavatkozásával. Akik a várost újra felépítették, nem érdemelték meg a menny kegyét. De "aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak" (Mt 5:45), jónak látta könyörületének e jeléből megmutatni, kész Izráelt lelki betegségéből is kigyógyítani.

A víz gyógyulása maradandó volt. "És a víz meggyógyult, így van ez még ma is, Elizeus szava szerint, amelyet kimondott" (2Kir 2:22). A víz ömlött korszakról korszakra, és a völgynek ezt a részét gyönyörű oázissá tette.

A víz meggyógyulásának történetéből sok lelki tanulságot meríthetünk. Az új csésze, a só, a forrás - mind nagyszerű szimbólumok.

A keserű forrásba dobott sóval Elizeus ugyanazt a lelki tartalmú tanítást adta, mint amit századokkal később a Megváltó nyújtott tanítványainak ezzel a kijelentésével: "Ti vagytok a föld sója" (Mt 5:13). A fertőzött forrással összevegyülő só megtisztította a vizet. Életet és áldást teremtett ott, ahol előbb minden hervadt és pusztult. Amikor Isten sóhoz hasonlítja gyermekeit, meg akarja értetni velük, azért árasztja rájuk kegyelmét, hogy eszközök legyenek mások megmentésében. Isten nemcsak azért emelt ki egy népet a világ népei közül, hogy fiaivá és leányaivá fogadhassa őket, hanem, hogy általuk eljuthasson a világhoz az üdvösséget hozó kegyelem. Az Úr nemcsak azért választotta ki Ábrahámot, hogy különleges barátjává legyen, hanem, hogy közvetítse azokat a sajátságos kiváltságokat, amelyeket adni akar a nemzeteknek.

A világnak szüksége van az őszinte kereszténység bizonyítékaira. A bűn mérgezi a társadalmat. A nagy- és kisvárosokat átitatta a bűn és az erkölcsi romlottság. A világ tele van betegséggel, szenvedéssel és gonoszsággal. Közelben és távolban nyomorgó és aggódó emberek élnek. Rájuk nehezedik a bűntudat és elvesznek megmentő befolyás hiányában. Állandóan eléjük tárják az evangélium igazságát, mégis elvesznek, mert a halál lehelete árad azoknak a példájából, akiknek életet kellene árasztaniuk. Lelkük keserűséget szív magába, mert a források mérgezettek, pedig olyanoknak kellene lenniük, mint az örök életet árasztó víznek kútfeje.

A sónak vegyülnie kell azzal az anyaggal, amelybe beleteszik. Át kell járnia, át kell itatnia azt, hogy konzerválódjék. Ugyanígy személyes kapcsolat és barátság útján érinti az embert az evangélium megmentő ereje. Az emberek nem nagy tömegben térnek meg, hanem egyenként. A személyes befolyás hatalom. Krisztus erejével kell dolgoznunk, hogy követeiként jó befolyást árasztva tolmácsoljuk a helyes elveket, és gátat vessünk a világ romlottságának! Hirdessük a kegyelmet, amelyet egyedül Krisztus adhat! Emeljük, nemesítsük mások életét és jellemét, a buzgó hittel és szeretettel párosult tiszta példamutatás erejével.

Az addig fertőzött jerikói forrásról az Úr kijelentette: "Meggyógyítom ezt a vizet, nem okoz többé halált és terméketlenséget." A szennyezett víz jelképezi az Istentől elszakadt embert. A bűn nemcsak elválaszt Istentől, hanem el is fojtja az emberi lélek vágyát és képességét arra, hogy megismerje Istent. A bűn megzavarja az ember egész szervezetét, megrontja értelmét, megfertőzi képzeletét, gyengíti lelki képességeit. Hiányzik a tiszta vallás és a szív szentsége. Isten megtérést hozó ereje nem formálta át a jellemet. A lélek gyenge, és a győzedelmeskedő erkölcsi erő hiánya miatt fertőzött és eldurvult.

A megtisztult szív számára minden megváltozik. Jellemünk átalakulása tanúsítja a világnak, hogy Krisztus bennünk lakik. Isten Lelke új életet teremt lelkünkben; gondolatainkat és vágyainkat Krisztus akarata alá rendeli. Belső emberünk megújul, és Isten képmására formálódik. Gyönge és tévedő emberek tanúsítják a világnak, hogy a megváltó hatalom és kegyelem a sérült jellemű embert kiegyensúlyozott és gyümölcsöző egyéniséggé tudja tenni.

Az Isten beszédét befogadó szív nem olyan, mint a vizét elpárologtató tavacska vagy mint a repedezett víztároló, amely elveszti kincsét; hanem mint a kiapadhatatlan források táplálta hegyi patak, amelynek friss, habzó vize szikláról csörgedez, és felüdíti a fáradt, szomjas, teher alatt roskadozó embert. Olyan, mint az állandóan áramló folyó, amely útjában egyre mélyül és szélesedik, amíg életadó vize szétárad az egész földre. A patak, amely csobogva halad útján, hátrahagyja ajándékait - a zöldellő természetet és a termékenységet.

Partjain üdébb a fű, dúsabb a fa lombja, és több virág nyílik. Amikor a föld csupaszra és barnára ég a nap perzselő hevétől, zöldellő sáv jelzi a folyó útját.

Így van ez Isten hűséges gyermekeivel is. Krisztus vallása éltető, mindent átható elvekben, élő, tevékeny lelkiségben mutatkozik meg. Ha szívünk nyitott az igazság és szeretet mennyei befolyása előtt, ezek az elvek úgy áradnak tova, mint patakok a kietlenben; gyümölcsöt teremnek a sivárság és terméketlenség helyén.

Ha a Biblia igazságának ismerete által megtisztult és megszentelődött emberek szívvel-lélekkel dolgoznak lelkek megmentésén, akkor igazán életet lehelnek. Amint naponta isznak a kegyelem és ismeret kimeríthetetlen forrásából, tapasztalják, hogy szívük csordultig megtelik Mesterük Lelkével, és önzetlen szolgálatuk által sok ember részesül fizikai, szellemi és lelki áldásokban. A fáradtak felüdülnek, a betegek meggyógyulnak, és a bűn terhe alatt roskadozók megkönnyebbülnek. Távoli országokban hálaadás hallatszik azoknak ajkáról, akik a bűn szolgaságából az igazsághoz tértek.

"Adjatok, és adatik nektek" (Lk 6:38); mert az Isten Igéje "kertekben levő kút, élő víz forrása, mely a Libánonról csörgedezik" (Énekek 4:15).

19. A békesség prófétája

Elizeus prófétai működése bizonyos vonatkozásokban nagyon különbözött Illés munkájától. Illésre a kárhoztatás és ítélet üzenetét bízta Isten. A próféta bátran dorgált. A királyt és a népet bűnös útjuk elhagyására szólította. Elizeusnak békésebb küldetése volt. Építenie és erősítenie kellett azt a munkát, amelyet Illés elkezdett; tanítani a népet az Úr útjára. Az ihletett ige szerint személyes kapcsolatba lépett a néppel. Prófétaifjak vették körül. Csodái és szolgálata által gyógyulást és örömet hozott.

Elizeus szelíd és kedves ember volt, de szigorú is tudott lenni. Ezt a bétheli úton tanúsított eljárása mutatja, amikor a városból kijövő gonosz fiatalok csúfolódtak vele. Ezek az ifjak hallottak Illés mennybemeneteléről, és ebből az ünnepélyes eseményből gúnyt űztek. Ezt mondták Elizeusnak: "Menj föl, kopasz! Menj föl, kopasz!" Gúnyolódó szavaikat hallva a próféta hátrafordult és a mindenható Isten sugallatára megátkozta őket. A rettenetes büntetés Istentől származott. "Ekkor két medve jött ki az erdőből, és szétszaggatott közülük negyvenkét gyermeket" (2Kir 2:23-24).

Ha Elizeus figyelmen kívül hagyta volna a gúnyolódást, a gyülevész nép továbbra is csúfolta és sértegette volna. Küldetése pedig - a tanítás és mentés a súlyos nemzeti vész idején - kudarcot vallhatott volna. Ez az egyetlen eset, amikor félelmes szigort alkalmazott, elég volt ahhoz, hogy egész életében tiszteletet keltsen. Ötven éven át járt ki és be Béthel kapuján és szerte az országban városról városra tétlen, faragatlan, léha fiatalok között haladt át, de senki sem gúnyolta, senki sem becsülte le a magasságos Isten prófétájaként kapott képességeit.

A kedvességnek is van határa. A tekintélyt határozott szigorral kell őrizni, különben sokan gúnyolódnak rajta és semmibe veszik. A szülők és a gyámok az úgynevezett féltő szeretettel, becézéssel és engedékenységgel árthatnak legtöbbet a gyermekeknek. Minden családban szükség van erélyre, szabályokra és határozott követelményekre.

A tiszteletadás - ami nagyon hiányzott az Elizeust csúfoló fiatalokból - olyan kegyelmi ajándék, amelyet gondosan ápolni kell. Minden gyermeket meg kell tanítani az Isten iránti őszinte tiszteletre. Sohasem szabad Isten nevét felelőtlenül vagy meggondolatlanul kimondani. Az angyalok eltakarják arcukat, amikor Isten nevét kiejtik. Nekünk, elbukott bűnös embereknek, mily tisztelettel kellene ajkunkra vennünk nevét!

Tiszteletet kell tanúsítanunk Isten képviselői - a lelkészek, tanítók és szülők - iránt, akik Isten nevében szólnak és cselekednek. Az irántuk tanúsított tisztelettel Istent dicsőítjük meg.

Mindenkinek gyakorolnia kell az udvariasságot, amely szintén a Lélek egyik kegyelmi ajándéka. Az udvariasság csiszolja természetünket. Nélküle ridegek vagyunk és eldurvulunk. Nem tanultak Jézustól azok, akik - jóllehet Krisztus követőinek vallják magukat - gorombák, barátságtalanok és udvariatlanok. Talán nem kell őszinteségüket kétségbe vonni és becsületességüket megkérdőjelezni, de az őszinteséggel és becsületességgel nem lehet jóvátenni a ridegséget és udvariatlanságot.

Elizeust jóindulatáról, amely arra képesítette, hogy hathatósan befolyásolja sok ember életét Izráelben, tanúskodik az a történet, amely egy súnemi családhoz fűződő baráti kapcsolatát mondja el. Miközben járta az országot, Súnembe is eljutott. "Volt ott egy jómódú asszony, aki marasztalni szokta őt, hogy ott egyék." A ház asszonya felismerte, hogy Elizeus "Isten szent embere", és ezt mondta férjének: "Építsünk neki egy kis felső szobát, tegyünk bele neki ágyat, asztalt, széket és mécsest, hogy ott szálljon meg, amikor hozzánk jön!" (2Kir 4:8-10). Elizeus gyakran betért ide, és hálás volt a nyugalomért, a békéért. Isten sem hagyta figyelmen kívül e gyermektelen asszony kedvességét. Az Úr megjutalmazta vendégszeretetét, és fiúgyermekkel ajándékozta meg.

Múltak az évek. A gyermek elég idős lett ahhoz, hogy kint lehetett a mezőn az aratókkal. Egy nap a hőségtől napszúrást kapott. "Egyszer csak azt mondta az apjának: Jaj a fejem, a fejem!" Az apa elküldte egy fiúval a gyermeket az anyjához: "föl is vette, és elvitte az anyjához; annak a térdén feküdt délig, akkor meghalt. Az anya fölment, és lefektette az Isten emberének az ágyára, rázárta az ajtót, és elment."

A súnemita asszony fájdalmában elhatározta, hogy Elizeushoz fordul segítségért. A próféta akkor Kármel hegyén volt. Az asszony szolgája kíséretében azonnal útnak indult. "Amikor az Isten embere távolról meglátta őt, így szólt Géhazihoz, a szolgájához: Nézd csak, az ott a súnémi asszony! Fuss eléje, és kérdezd meg, hogy jól van-e ő, jól van-e a férje, és jól van-e a gyermeke?" A szolga úgy cselekedett, ahogy Elizeus parancsolta, de a lesújtott anya csak akkor mondta el bánatát, amikor odaérkezett az Isten emberéhez. Amikor Elizeus meghallotta, hogy milyen veszteség érte az asszonyt, megparancsolta Géházinak: "Övezd fel derekadat, vedd kezedbe a botomat, és menj el! Ha valakivel találkozol, ne köszönj neki, és ha valaki neked köszön, ne válaszolj! Tedd a botomat a fiú arcára!"

Az anya azonban nem nyugodott meg addig, amíg Elizeus maga el nem ment vele. "Az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak itt - mondta. Elindult tehát Elizeus, és ment az asszony után. Géhazi már előttük elment, és a botot a fiú arcára tette, de az nem szólt és nem eszmélt. Visszatért tehát Elizeushoz, és jelentette neki, hogy nem ébredt fel a fiú."

Amikor a házhoz értek, Elizeus bement a szobába, amelyben a gyermek feküdt. "Bement, bezárta kettőjük mögött az ajtót, és imádkozott az Úrhoz. Majd fellépett az ágyra, odafeküdt a gyermek mellé, és rátette száját a szájára, szemét a szemére, tenyerét a tenyerére. Ahogy így ráhajolt, fölmelegedett a gyermek teste. Azután néhányszor föl-alá járt a házban, majd ismét odalépett, és föléje hajolt. Ekkor a fiú tüsszentett hétszer egymásután, és felnyitotta a szemét."

Így jutalmazta meg Isten az asszony hitét. Krisztus a nagy Élet-adó, visszaadta fiát. Hasonlóképpen jutalmazza meg hűségeseit, amikor eljövetelekor a halál elveszti fullánkját és Krisztus elveszi a sír hatalmát. Akkor visszaadja szolgáinak a gyermekeket, akiket a halál elvett tőlük. "Ezt mondja az Úr: Hangos jajgatás hallatszik Rámában, és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai. Ezt mondja az Úr: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma... visszatérnek fiaid az ellenség földjéről. Reménykedhetsz a jövőben - így szól az Úr -, mert visszatérnek fiaid hazájukba" (Jer 31:15-17).

Jézus az örökkévalóság reménységét kínálva vigaszt nyújt a halottak miatti bánatunkban: "Kiváltom őket a holtak hazájából, megváltom őket a haláltól. Hol van a tövised, halál? Hol a fullánkod, holtak hazája?" (Hós 13:14.) "Én vagyok... az élő: halott voltam, de élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai" (Jel 1:18). "Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk" (1Thessz 4:16-17).

Elizeus, a Megváltóhoz hasonlóan, akinek előképe volt, az emberek közötti szolgálatában a gyógyítás munkáját összekapcsolta a tanítással. Hosszú és eredményes munkásságában mindig odaadóan és fáradhatatlanul támogatta és segítette a prófétaiskolák által végzett fontos nevelési munkát. Tanította az összegyűlt fiatalok lelkes csoportjait, a Szentlélek pedig mélységesen érintette szívüket. Isten így hitelesítette a tanításokat és időnként más, félreérthetetlen bizonyítékkal is erősítette Elizeusnak, mint Jahve szolgájának tekintélyét.

A Gilgálban alapított iskolában tett egyik látogatása alkalmával meggyógyította a mérgezett főzeléket. "...éhínség volt az országban. A prófétatanítványok ott ültek előtte, ő pedig így szólt a szolgájához: Tedd föl a nagy fazekat, és főzz valami főzeléket a prófétatanítványoknak! Egyikük kiment a mezőre, hogy valamilyen zöldségfélét szedjen. Talált is a mezőn egy indás növényt, és teleszedte a ruháját vadtökkel. Hazaérve belevagdalta a fazékba főzeléknek, mert nem tudták, mi az. Azután kimerítették a férfiaknak, hogy egyenek; de amikor enni kezdtek a főzelékből, így kiáltottak föl: Halál van a fazékban, Isten embere! És nem tudták megenni. Akkor ezt mondta: Hozzatok lisztet! Beledobta azt a fazékba, és így szólt: Merítsd ki a népnek, hadd egyenek! Akkor már nem volt semmi rossz a fazékban" (2Kir 4:38-41).

Szintén Gilgálban történt, amikor még tartott az éhség, hogy Elizeus száz embert táplált egy "Baal Sálisából" jövő férfi ajándékából. Ezeket hozta: "Első termésből készült kenyeret: húsz árpakenyeret meg friss gabonát a tarisznyájában." Olyan emberek voltak a prófétával, akiknek égető szükségük volt az ételre. Az ajándék érkezésekor Elizeus ezt mondta szolgájának: "Add oda a népnek, hadd egyenek. A szolgája azonban így szólt: Hogyan adjam ezt száz embernek?

De ő így felelt: Add oda a népnek, hadd egyenek! Mert ezt mondja az Úr: Enni fognak és még marad is. Odaadta tehát nekik, azok pedig ettek, és még hagytak is belőle, ahogyan az Úr megmondta."

Milyen kegyelmes volt Krisztus, hogy szolgája által csodát művelt emberek éhségének kielégítésére! Az Úr Jézus azóta is újra és újra - ha nem is mindig ilyen feltűnően és kézzel foghatóan - betöltötte az emberek szükségletét. Ha tiszta lelki látásunk volna, hamarabb felismernénk, hogy Isten könyörületesen bánik az emberrel.

Isten áldása nyomán lesz a kicsi mennyiség elegendő. Isten keze meg tudja százszorozni a keveset. Készleteiből asztalt terít a kietlenben. Keze érintésével meg tudja szaporítani a szűkös élelmet, hogy elég legyen mindenki számára. Az Ő hatalma szaporította meg a kenyeret és a gabonát a prófétaifjak kezében.

Krisztus földi szolgálata idején, amikor hasonló csodát tett a tömegek táplálásával, ugyanaz a hitetlenség mutatkozott meg, mint amit a régi idők prófétájának társai tanúsítottak. "Hogyan adjam ezt száz embernek?" - kérdezte Elizeus szolgája. Amikor Jézus megparancsolta a tanítványoknak, hogy adjanak enni a tömegnek, ezt válaszolták: "Nincs nálunk több, mint öt kenyér és két hal, hacsak el nem megyünk, és nem veszünk eledelt ennek az egész sokaságnak" (Lk 9:13). Mi ez ilyen sok embernek?

Ez a lecke Isten gyermekeinek szól minden korban. Amikor feladattal bíz meg, senki se vizsgálgassa, hogy ésszerű-e a parancs, vagy mit eredményezhet engedelmes fáradozása. A kezében levő készlet talán sokkal kevesebbnek tűnik, mint amennyire szükség van, de az Úr kezében a szükségesnél is többnek bizonyul majd. A szolga "odaadta... nekik, azok pedig ettek, és még hagytak is belőle, ahogyan az Úr megmondta."

Világosabban kellene látnunk, hogyan viszonyul Isten azokhoz, akiket Fia odaajándékozásával vásárolt meg; jobban kellene hinnünk Isten földi ügye előre haladásában. Erre a látásra és erre a hitre van nagy szüksége az egyháznak ma. Ne vesztegessük az időt a látható tartalékok szűk volta miatti sajnálkozással! Lehet, hogy a külső látszat keveset ígér, de a tetterő és az Istenbe vetett bizalom feltárja a tartalékokat. A hálaadással és áldáskéréssel hozzá vitt ajándékot megsokszorozza, amint megszaporította a prófétaifjaknak és az elcsigázott tömegeknek adott táplálékot.

20. Naámán

"Naamán, az arámok királyának hadseregparancsnoka, nagyra becsült ember volt ura előtt, és tekintélyes, mert általa szabadította meg az Úr arámot. Ez a férfi erős vitéz volt, de bélpoklos lett."

Benhadád, Szíria királya legyőzte Izráel seregeit. Akháb meghalt a csatában. Azóta a szíriaiak állandó határháborút viseltek Izráel ellen. Egyik portyázó rabló hadjáratuk alkalmával egy fiatal leányt vittek el, aki fogságának országában "Naamán feleségének a szolgálója lett." Ez a kislány otthonától távol raboskodott, de bizonyságot tett Istenről. Egyike volt azoknak, akik öntudatlanul betöltötték azt a célt, amelyért Isten Izráelt népéül választotta. Amikor e pogány házban szolgált, megszánta gazdáját. Visszaemlékezett Elizeus csodás gyógyításaira, és ezt mondta úrnőjének: "Bárcsak eljuthatna az én uram a samáriai prófétához, az majd meggyógyítaná bélpoklosságából." Tudta, hogy Elizeus mennyei erőt kapott, és hitte, hogy ez az erő Naámánt is meggyógyíthatja.

A fogoly leány magatartása abban a pogány házban nagyszerűen tanúsítja, milyen befolyása van a gyermekkorban kapott otthoni nevelésnek. Nincs szentebb az apák és anyák megbízatásánál. Gyermekeik gondozása és nevelése a feladatuk. A szülőknek szerepük van gyermekeik szokásai és jelleme megalapozásánál. Példájuk és tanításuk jórészt meghatározza a gyermekek jövőjét.

Boldogok azok a szülők, akiknek az élete oly hűen tükrözi a mennyet, hogy Isten ígéretei és parancsai hálát és tiszteletet ébresztenek a gyermekekben; a szülők, akiknek szerető gondoskodása, igazságos volta és türelme Isten szeretetét, igazságos voltát és türelmét tolmácsolja a gyermeknek. Mennyei Atyjuk iránti szeretetre, bizalomra és engedelmességre oktatják a gyermekeket, amikor szüleik iránti szeretetre, bizalomra és engedelmességre tanítják őket. Azok a szülők, akik ilyen ajándékban részesítik gyermeküket, drágább kincset adnak nekik, mint a korszakok összes gazdagsága - kincset, amely maradandó, mint az örökkévalóság.

Nem tudjuk milyen szolgálatot kell majd gyermekeinknek betölteniük. Lehet, hogy életüket családi körben töltik el. Az is lehet, hogy köznapi pályára mennek, vagy pogány országokban hirdetik az evangéliumot. De Isten mindannyiukat misszionáriusnak hívja el, hogy a kegyelem üzenetét vigyék a világnak. Olyan nevelést kell kapniuk, amelynek segítségével önzetlen szolgálatban Krisztus mellé tudnak állni.

Amikor ezt a héber kislányt szülei Istenről tanították, nem tudták, hogy mi lesz a sorsa. De hűségesen teljesítették megbízatásukat, és gyermekük a szíriai sereg fővezérének otthonában bizonyságot tett Istenről, akit megtanult tisztelni.

Naámán hallotta, mit mondott a kislány úrnőjének, és miután engedélyt kapott a királytól, útra kelt, hogy gyógyulást keressen. "...vitt magával tíz talentom ezüstöt és hatezer aranyat meg tíz rend ruhát." Levelet is vitt, amit a szíriai király küldött Izráel királyának, "amely így szólt: Most, amikor ez a levél hozzád érkezik, kérlek, hogy gyógyítsd meg bélpoklosságából szolgámat, Naamánt, akit hozzád küldtem!" Amikor Izráel királya elolvasta a levelet, "megszaggatta a ruháját, és ezt mondta: Hát Isten vagyok én, aki megölhet és életre kelthet, hogy ideküld ez énhozzám egy embert, hogy meggyógyítsam bélpoklosságából?! Értsétek és lássátok meg, hogy csak ürügyet keres ellenem!"

A dolog híre eljutott Elizeushoz, és ezt üzente a királynak: "Miért szaggattad meg ruhádat? Jöjjön ide hozzám az az ember, és tudja meg, hogy van próféta Izráelben!"

"Ezért Naamán elment lovaival és kocsijával, és megállt Elizeus házának a bejáratánál." Követ által a próféta azt mondta neki: "Menj, és fürödj meg hétszer a Jordánban, akkor újra megtisztul a tested!"

Naámán a mennyből jövő erő valamilyen csodás megnyilatkozását várta. "Én azt gondoltam - mondta -, hogy majd ki fog jönni, elém áll, és segítségül hívja Istenének, az Úrnak a nevét, azután végighúzza kezét a beteg helyen, és meggyógyít a bélpoklosságból." Önérzetét sértette a próféta azzal, hogy azt mondta, fürödjék meg a Jordánban. Megalázva és csalódottan kiáltott fel: "Hát nem többet érnek-e Damaszkusz folyói, Abáná és Parpar, Izráel minden vizénél? Megfürödhetnék azokban is, hogy megtisztuljak! Azzal megfordult, és haragosan eltávozott."

Naámán büszkesége lázadt az ellen, hogy Elizeus szava szerint járjon el. A szíriai fővezér által említett folyókat széppé tették a környező ligetek, és az emberek özönlöttek e szép folyók partjára, hogy ott imádják bálványisteneiket. Naámánnak nem jelentett volna olyan mélységes megalázkodást, ha lemegy az egyik folyóhoz azok közül. De csak akkor gyógyulhatott meg, ha a próféta különleges utasításai szerint cselekszik. Csak készséges engedelmesség hozhatja meg a kívánt eredményt.

Naámánt kérlelték szolgái, hogy hajtsa végre Elizeus utasítását. "...ha a próféta valami nagyot parancsolt volna, azt is megtetted volna. Mennyivel inkább megteheted, amikor csak azt mondta, hogy fürödj meg és megtisztulsz." Mindez próbára tette Naámán hitét. Büszkesége és hite küzdött egymással, és a hit győzött. A gőgös szíriai megalázta magát, és engedelmesen meghajolt Jahve kinyilatkoztatott akarata előtt. Hétszer megmártotta magát a Jordánban "az Isten emberének a kívánsága szerint" és Isten megtisztelte hitét. "Akkor újra tiszta lett a teste, akárcsak egy kisgyermeké."

Hálásan "visszatért egész kíséretével az Isten emberéhez" ezzel a vallomással: "Most már tudom, hogy nincs máshol Isten az egész földön, csak Izráelben."

A kor szokása szerint Naámán kérte Elizeust, hogy drága ajándékot fogadjon el. A próféta azonban visszautasította. Nem fogadhatott el fizetséget azért az áldásért, amelyet az irgalmas Isten árasztott. "Az élő Úrra mondom, ...hogy nem fogadok el semmit! Bár unszolta, hogy fogadja el, ő hajthatatlan maradt."

"Akkor ezt mondta Naamán: Ha nem fogadod el, akkor viszont adass szolgádnak annyi földet, amennyit egy pár öszvér elbír, mert nem készít többé szolgád sem égőáldozatot, sem véresáldozatot más istennek, csak az Úrnak! Csak azt az egy dolgot bocsássa meg az Úr a te szolgádnak, hogy amikor az én uram bemegy Rimmón templomába, hogy ott leboruljon, és az én kezemre támaszkodik, én is leborulhassak Rimmón templomában. Azt, hogy én leborulok Rimmón templomában, bocsássa meg az Úr a te szolgádnak!"

És monda néki Elizeus: "Menj el békével!"

Géházinak, Elizeus szolgájának, az évek során alkalma nyílt arra, hogy a gazdája életét és munkáját jellemző önmegtagadó lelkületre eljusson. Kiváltsága volt, hogy nemes lelkű zászlóvivő váljék belőle az Úr seregében. Régóta megkaphatta volna a menny legnagyszerűbb ajándékait, de elfordult tőlük és helyettük a világi gazdagság hitvány csillogását kívánta. Most kapzsi lelkének titkolt vágyai arra késztették, hogy engedjen a mindent elsöprő kísértésnek. "Lám - okoskodott magában -, az én uram kímélte ezt az arámi Naamánt, és nem fogadta el tőle, amit hozott. ...utánafutok, hogy kapjak tőle valamit!" Így történt, hogy titokban utánafutott Géházi Naámánnak.

"Amikor Naamán meglátta, hogy fut utána, leugrott a kocsijáról, elébe ment, és ezt kérdezte: Jól vagytok? Az így felelt: Jól." Ekkor Géházi előre megfontoltan hazudott. "De uram ezt az üzenetet küldi: Éppen most érkezett hozzám két prófétatanítvány az Efraim hegyvidékéről. Adj nekik egy talentum ezüstöt és két rend ruhát. Naamán ezt mondta: Kérlek, fogadj el két talentumot! Így unszolta őt. Majd bekötött két talentum ezüstöt két zacskóba, és két rend ruhával együtt" szolgákat bízott meg, hogy vigyék a kincset.

Amikor Géházi Elizeus otthonához közeledett, elbocsátotta a szolgákat, majd pedig elrejtette az ezüstöt és a ruhákat. Ezután "...bement, és ura elé állt", és hogy elkerülje a dorgálást, újból hazudott. A próféta érdeklődésére: "Honnan jössz, Géhazi?" ezt válaszolta: "Nem járt a te szolgád sehol sem."

Ezután jött a szigorú ítélet, jelezve, hogy Elizeus mindent tud. "Nem igaz! Az én szívem ott járt, amikor az az ember leszállt a kocsiról, és eléd ment - mondta -. Hát annak az ideje van most, hogy ezüstöt szerezz, és ruhákat, olajfákat és szőlőket, juhokat és marhákat, szolgákat és szolgálókat végy? Ragadjon rád és ivadékodra Naamán bélpoklossága örökre!" A vétkes férfit gyorsan utolérte a büntetés. Géházi "poklosan ment ki előle, mint a hó."

Komoly tanulságokat vonhatunk le annak az embernek esetéből, akinek Isten nagy és szent kiváltságokat adott. Géházi eljárása arra szolgált, hogy botránykövet helyezzen Naámán útjába, akinek lelkébe csodálatos fény világított be, és hajlott az élő Isten szolgálatára. Géházi csalására nem lehetett mentséget felhozni. Halála napjáig bélpoklos maradt, megátkozva Istentől és kerülve embertársaitól.

"Nem marad büntetlen a hamis tanú, és nem menekül meg, aki hazugságot beszél" (Péld 19:5). Az ember gondolhatja, hogy gonosz cselekedeteit el tudja rejteni az emberek elől, de Istent nem lehet megtéveszteni. "Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt" (Zsid 4:13).

Géházi azt gondolta, hogy becsaphatja Elizeust. Isten azonban megjelentette prófétájának, amit Géházi Naámánnak mondott, és minden részletét annak, ami a két ember között lejátszódott.

Az igazság Istentől van; a csalás számtalan formája pedig Sátántól. Aki bármilyen vonatkozásban letér az igazság egyenes útjáról, az kiszolgáltatja magát a gonosz hatalmának. Akik Krisztustól tanultak, azoknak nincs részük "a sötétség haszontalan cselekedeteiben" (Ef 5:11). Beszédükben egyszerűek, őszinték és igazak - amilyen az életük -, mert a szentekkel való közösségre készülnek, akiknek szájában nincs álnokság. (Lásd: Jel 14:5.)

Századokkal azután, hogy Naámán gyógyult testtel és megtért lélekkel visszatért otthonába, a Megváltó utalt e szíriai csodálatos hitére. Tanulságul állította mindazok elé, akik vallják, hogy Istent szolgálják. "Sok leprás volt Izráelben Elizeus próféta idejében, de egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán" (Lk 4:27). Isten sok izráeli bélpoklost hagyott betegen, mert hitetlenségük elzárta őket attól, ami javukat szolgálta volna. Isten úgy látta, hogy ez a pogány főember, aki hű ahhoz, amit helyesnek hisz, és érzi tehetetlenségét, méltóbb áldásaira, mint Izráel nyomorultjai, akik semmibe vették és lebecsülték Istentől kapott kiváltságaikat. Isten munkálkodik azokért, akik értékelik kegyelmi ajándékait, és felfogják a mennyből kapott világosságot.

Ma is minden országban vannak őszinte emberek. A menny rájuk sugározza fényét. Ha hűségesen cselekszik azt, amit kötelességüknek tartanak, nagyobb világosságot kapnak, amíg - az Ószövetség Naámánjához hasonlóan - ők is erre a meggyőződésre jutnak: Nincs más Isten az egész földön.

Minden őszinte lélek, "...aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!" "Soha senki sem hallotta, fülébe nem jutott, szemével nem látta, hogy volna isten rajtad kívül, aki ilyet tenne a benne bízókért. Találkozol azzal, aki örül, mert igazak tettei, utaidon jár, és rád gondol... " (Ézsa 50:10; 64:3-4).

21. Elizeus szolgálatának záró szakasza

Isten Akháb uralkodása idején hívta el Elizeust a prófétai szolgálatra. Élete során Elizeus sok változásnak volt tanúja Izráel országában. Egyik büntetés a másik után sújtotta a zsidókat a szíriai Hazáel uralkodása alatt, akinek feladata volt, hogy a hitehagyó nemzet ostora legyen. Jéhu szigorú reformintézkedései következményeként Akháb egész családját kiirtották. A szíriaiakkal vívott hosszadalmas háborújában Jéhu utóda, Joakház, elvesztett néhány várost a Jordántól keletre. Egy ideig úgy tűnt, hogy a szíriaiak hatalomra jutnak az egész birodalomban. A reformáció azonban, amelyet Illés indított el és Elizeus folytatott, sok embert Isten iránti érdeklődésre késztetett. Baál oltárait elhagyták, és Isten szándéka lassan, de biztosan teljesült azok életében, akik teljes szívükkel Őt akarták szolgálni.

Isten szerette a tévelygő Izráelt, ezért engedte meg, hogy a szíriaiak sanyargassák. Mivel szánta az erkölcsileg gyengéket, arra indította Jéhut, hogy ölje meg a gonosz Jézabelt és Akháb egész családját. A könyörülő Isten intézkedése folytán újra félreállították a Baál és Astoret papokat, és lerombolták pogány oltáraikat. A bölcs Isten előre látta, hogy ha a kísértés megszűnik, egyesek megtagadják a pogányságot, és tekintetüket a menny felé fordítják. Ezért engedte, hogy egyik csapás a másik után sújtsa őket. Büntetését kegyelmével mérsékelte. Amikor célját elérte, a csapást az őt keresők javára fordította.

Mialatt a jó és a gonosz befolyás küzdött a hatalomért, és Sátán mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy teljessé tegye Akháb és Jézabel uralkodása alatti rontását, Elizeus folytatta bizonyságtevését. Ellenállást tapasztalt, de senki sem tudta megcáfolni szavait. Az egész országban becsülték és tisztelték. Sokan jöttek hozzá tanácsért. Jórám, Izráel királya, még Jézabel életében kérte útmutatását. Egyszer pedig, amikor Damaszkuszban volt, követ jött hozzá Benhadádtól, Szíria királyától, aki szerette volna megtudni, hogy meghal-e akkori betegsége következtében A próféta mindenkinek lelkiismeretesen bizonyságot tett olyan időben, amikor az igazságot lépten-nyomon meghamisították, és a nép többsége nyíltan lázadt a menny ellen.

Isten sohasem hagyta el kiválasztott szolgáját. Egy alkalommal, amikor a szíriaiak betörtek az országba, Szíria királya meg akarta ölni Elizeust, mivel a próféta tájékoztatta Izráel királyát az ellenség terveiről. A szíriai király szolgáival tanácskozott, "...hogy melyik helyen legyen a tábora." Az Úr megjelentette ezt a tervet Elizeusnak, aki üzenetet küldött "Izráel királyának: Vigyázz, ne vonulj át ezen a helyen, mert ott vonulnak le az arámok. Izráel királya ekkor embereket küldött arra a helyre, amelyet az Isten embere mondott neki, figyelmeztetve őt, hogy ott vigyázzon magára. Így történt többször is.

Felháborodott emiatt Arám királya, összehivatta udvari embereit, és ezt mondta nekik: Miért nem jelentitek nekem, hogy ki tart a mieink közül Izráel királyával? Ekkor az egyik udvari embere így szólt: Senki, uram király! De az Izráelben levő Elizeus próféta megmondja Izráel királyának még azokat a dolgokat is, amelyekről te a hálószobádban beszélsz."

A szíriai király elhatározta, hogy megöli a prófétát, és ezt parancsolta: "Menjetek, és nézzetek utána, hogy hol van, hadd fogassam el!" A próféta Dótánban volt. Amikor a király ezt megtudta, "...lovakat, harci kocsikat és tekintélyes sereget küldött oda. Azok megérkeztek éjjel, és körülvették a várost. Amikor az Isten emberének a szolgája korán felkelt és kiment, már körülvette a várost a sereg lovakkal, meg harci kocsikkal."

Elizeus szolgája rémülten vitte a hírt a prófétának: "Jaj, uram! - kiáltotta - Mit tegyünk?"

"Ne félj - volt a próféta válasza -, mert többen vannak velünk, mint ővelük!" Azután, hogy a szolga maga is meggyőződjön erről, "Elizeus így imádkozott: Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson! És az Úr megnyitotta a szolgának a szemét, és az meglátta, hogy tele van a hegy Elizeus körül tüzes lovakkal és harci kocsikkal." Isten szolgája és a felfegyverzett ellenség között egy csapat mennyei angyal volt. Hatalmas erővel szálltak le, de nem azért, hogy pusztítsanak vagy hódolatot követeljenek, hanem hogy tábort járjanak az Úr gyenge és tehetetlen gyermekei körül, és szolgáljanak nekik. Amikor Isten népe nehéz helyzetbe jut, és látszólag nincs menekvés számára, egyedül az Úrban bízzon!

Amint a szíriai katonák csapata merészen nyomult előre, mit sem tudva a láthatatlan mennyei seregekről, "imádkozott Elizeus az Úrhoz: Verd meg ezt a népet vaksággal! Meg is verte őket vaksággal Elizeus kérése szerint. Elizeus akkor ezt mondta nekik: Nem ez az az út, és nem ez az a város. Jöjjetek utánam, majd én elvezetlek benneteket ahhoz az emberhez, akit kerestek. És elvezette őket Samá?iába.

Samáriába érkezve így szólt Elizeus: Uram, nyisd ki a szemüket, hogy lássanak! Az Úr megnyitotta a szemüket, és akkor látták, hogy Samária közepén vannak. Amikor Izráel királya meglátta őket, ezt kérdezte Elizeustól: Megölessem-e őket, atyám? Ő így felelt: Ne ölesd meg! Meg szoktad-e öletni azokat, akiket foglyul ejtesz kardoddal vagy íjaddal: Adj nekik kenyeret és vizet, hadd egyenek és igyanak, azután menjenek el urukhoz. Nagy lakomát rendezett tehát nekik, és miután ettek és ittak, elbocsátotta őket. Azok pedig elmentek urukhoz" (2Kir 6).

E történet után a szíriaiak egy ideig nem támadták Izráelt. Később azonban a célratörő Hazáel király erélyes irányítása mellett a szíriai seregek körülvették Samáriát és megostromolták. Izráel soha nem került olyan szorult helyzetbe, mint akkor. Isten megbüntette az atyák vétkeit a fiaikban és a fiak fiaiban. A hosszúra nyúlt éhínség borzalmai elkeseredett intézkedésre késztették a királyt, amikor Elizeus megjövendölte, hogy másnap megszabadulnak.

A következő nap virradatakor "az Úr azt tette, hogy az arám táborban harci kocsik, lovak és nagy haderő robogását hallották..." A szíriaiakat elfogta a félelem "...futásnak eredtek alkonyatkor, otthagyva sátraikat, lovaikat, szamaraikat, a tábort, ahogyan volt, és futva mentették életüket." Meg sem álltak addig, amíg át nem keltek a Jordánon.

A menekülés éjszakáján a város kapujában négy bélpoklos az éhségtől elkeseredetten latolgatta, hogy bemegy a szíriai táborba, és kiszolgáltatja magát az ostromlók kénye-kedvének. Azt remélték, hogy részvétre indítják őket, és élelmet kapnak tőlük. Csodálkoztak, amikor nem volt ott senki! Háborítatlanul és akadálytalanul "bementek egy sátorba, ettek, ittak, majd elvittek onnan ezüstöt, aranyat meg ruhákat, azután elmentek, és elrejtették azokat. Egy másik sátorba is bementek, onnan is vittek el, azután elmentek, és elrejtették. Majd ezt mondták egymásnak: Nem helyes amit teszünk. Ez a nap örömhírnek a napja" és " hallgatunk". Gyorsan visszamentek a városba az örömhírrel.

Nagy volt a zsákmány. Az élelem bősége következtében azon a napon "egy szeá finomliszt egy sekelbe, és két szeá árpa is egy sekelbe került", ahogy Elizeus megjövendölte előző nap. Isten neve újra megdicsőült a pogányok előtt "az Úrnak szava szerint" Izráelben, ahogy prófétája által kijelentette. (2Kir 7:5-16).

Így munkálkodott Isten embere évről évre. Hűséges szolgálatában közel került a néphez, és válságos időkben bölcs tanácsadóként állt a királyok mellett. Az uralkodók és a nép hitehagyó bálványimádásának hosszú évei elvégezték átkos munkájukat. A hitehagyás sötét árnya még mindenütt látható volt, de itt is, ott is voltak olyanok, akik rendületlenül kitartottak, és nem hajtottak térdet a Baálnak. Mialatt Elizeus folytatta a megújulás munkáját, sokan kigyógyultak pogányságukból, és megtanultak örömmel szolgálni az igaz Istennek. A prófétát megörvendeztették az isteni kegyelem e csodái, és nagyon vágyott mindazokkal kapcsolatba kerülni, akik szívükben becsületesek voltak. Ahova csak eljutott, igyekezett embereket az igaz életre nevelni.

Emberi szemszögből nézve olyan kilátástalan volt a nemzet lelki megújulása, mint amilyen reménytelennek látják a lelki megújulást ma Istennek a föld sötét helyein dolgozó szolgái. Krisztus egyháza azonban Isten eszköze az igazság hirdetésére. Isten képessé teszi különleges munka végzésére. Ha hűséges Istenhez, ha engedelmeskedik parancsolatainak, mindent felülmúló erő birtokosa lesz. Ha kitartóan engedelmeskedik, nincs olyan hatalom, amely megállhat vele szemben. Az ellenség erői éppúgy tehetetlenek lesznek, mint ahogy a polyva képtelen ellenállni a forgószélnek.

Az egyházra boldog, dicsőséges nap hajnala virrad, ha magára öltve Krisztus igazságosságát, a bűnnel minden közösséget megtagad.

Isten felszólítja benne hívő hűségeseit, hogy bátorítsák azokat, akiknek nincs hitük és reménységük. Térjetek az Úrhoz, "reménység foglyai"! Kérjetek erőt Istentől, az élő Istentől! Rendíthetetlenül és alázatosan higgyetek abban, hogy meg tud és meg akar menteni! Amikor hitben megragadjuk erejét, csodálatosan megváltoztatja a legreménytelenebb, a legcsüggesztőbb helyzetet is nevének dicsőségére.

Ameddig Elizeus helyről helyre utazott Izráel országában, élénken részt vett a prófétaiskolák fejlesztésében. Ahova csak eljutott, Isten vele volt, szavakat adott, hogy szólja azokat, és hatalmat, hogy csodát műveljen. Egy alkalommal "azt mondták a prófétatanítványok Elizeusnak: Nézd csak, szűk nekünk ez a hely, ahol mi veled lakunk. Hadd menjünk el a Jordánhoz, ott mindegyikünk kivág egy szál fát, és készítünk magunknak helyet, ahol lakjunk" (2Kir 6:1-2). Elizeus elment velük a Jordánhoz. Jelenlétével bátorította a próféták fiait; oktatta őket, sőt még csodát is tett, hogy segítse munkájukat. "De amikor az egyik ledöntött egy szálfát, a fejsze vasa beleesett a vízbe. Akkor felkiáltott, és ezt mondta: Jaj, uram! Pedig ezt is kölcsönkértem! Az Isten embere megkérdezte: Hová esett? Az megmutatta neki a helyet; ő pedig levágott egy darab fát, és odadobta. A fejszevas ekkor úszni kezdett. Elizeus így szólt: Emeld ki! Az pedig kinyújtotta a kezét, és kivette" (2Kir 6:5-7).

Oly eredményes volt szolgálata és oly messze ható a befolyása, hogy amikor halálos ágyán feküdt, még az ifjú Joás király is - aki bálványimádó volt és alig tisztelte Istent - Izráel atyját látta a prófétában, és elismerte, jelenléte közöttük a bajban többet ér, mint lovak és szekerek sokasága. A feljegyzés így szól: "Amikor Elizeus abba a betegségbe esett, amelyben később meghalt, elment hozzá Jóás, Izráel királya, ráborulva sírt, és ezt mondta: Atyám! Atyám! Izráel harci kocsijai és lovasai!" (2Kir 13:14).

A próféta bölcs, együttérző atyaként állt sok nyugtalan, segítségre szoruló lélek mellé. Nem fordult el a most előtte álló, felelős megbízatását méltatlanul elfoglaló, megtéretlen ifjútól sem, akinek nagy szüksége volt tanácsra. A gondviselő Isten alkalmat adott a királynak arra, hogy a múlt hibáit jóvátegye és országát megerősítse. Vissza kellett szorítani a szíriai ellenséget, amely elfoglalta Jordán keleti részét. Isten hatalmának újra meg kellett mutatkoznia a tévelygő Izráel érdekében!

A haldokló próféta ezt mondta a királynak: "Fogj íjat és nyilakat!" Joás engedelmeskedett. Ekkor így szólt a próféta: "Feszítsd ki kezeddel az íjat! Amikor kifeszítette kezével, Elizeus rátette kezét a király kezére. Azután ezt mondta: Nyisd ki a keletre néző ablakot" a Jordánon túli szíriaiak által bitorolt városok felé. Miután a király kinyitotta a rácsos ablakot, Elizeus felszólította, lője ki nyilát. Amint a nyíl elrepült, Isten ezekre a szavakra ihlette a prófétát: "Az Úr szabadításának a nyila ez, az Arámtól megszabadító nyíl, mert teljesen le fogod verni arámot Aféknál!"

Ezután a próféta próbára tette a király hitét. Felszólította Joást, hogy szedje fel a nyilakat. Majd ezt mondta: "Üss a földre!" A király "ráütött a földre háromszor, azután megállt. ...Ötször vagy hatszor kellett volna ütnöd - kiáltotta rémülten Elizeus -, akkor teljesen levernéd Arámot, de így csak háromszor vered meg Arámot" (2Kir 13:15-19).

Ez a lecke mindazoknak szól, akik felelős helyet töltenek be. Amikor Isten utat nyit egy bizonyos feladat elvégzésére, és biztosít az eredményről is, a választott eszköznek minden tőle telhetőt meg kell tennie a megígért eredmény elérésére. A munka végzése közben tanúsított lelkesedés és kitartás arányában adja Isten az eredményt. Csak akkor tud csodákat művelni népéért, ha az fáradhatatlan energiával megteszi a maga részét. Szolgálatára szentelődő, erkölcsileg bátor emberekre van Istennek szüksége, akik mélységesen szeretik embertársaikat és buzgóságuk soha sem lankad. Az ilyen munkás semmilyen feladatot nem tart terhesnek, semmilyen kilátást túl reménytelennek. Tántoríthatatlanul addig fáradozik, amíg a látszólagos kudarc dicső győzelemmé lesz. A máglya és a börtönfalak sem térítik el attól a szándékától, hogy Istennel együtt dolgozzon országa építésén.

Elizeus munkája lezárult a Joásnak adott tanáccsal és bátorítással. Az, akire teljes mértékben szállt az Illésen megnyugvó Lélek, élete végéig hűségesnek bizonyult. Soha nem ingadozott. Sohasem vesztette el a Mindenható erejébe vetett bizalmát. Mindig hitben ment előre; akkor is, amikor úgy tűnt, zsákutcába jut. Isten pedig megtisztelte bizalmáért, és megnyitotta előtte az utat.

Isten nem adta meg Elizeusnak, hogy kövesse mesterét a tüzes szekéren. Az Úr megengedte, hogy hosszadalmas betegségben szenvedjen. Az emberi gyengeség és szenvedés hosszú órái alatt hite erősen kapaszkodott Isten ígéreteibe, és mindig maga körül látta a vigasztaló és békét hozó mennyei követeket. Mint ahogy Dotán magaslatain látta az őt körülvevő mennyei seregeket, Izráel tüzes szekereit és lovasait, most is tudatában volt az együttérző angyalok jelenlétének, és ez erőt adott neki. Egész életén át erős volt hite. Amint jobban megismerte Isten gondviselését és irgalmas jóságát, Istenébe vetett hite megingathatatlan bizalommá érett. Amikor pedig a halál szólította, kész volt munkáját letenni és megpihenni.

"Drágának tekinti az Úr híveinek halálát" (Zsolt 116:15). "A maga gonoszsága miatt bukik el a bűnös, de vigaszt kap az igaz ha halálán van is" (Péld 14:32). A zsoltáríróval együtt Elizeus bizalommal mondhatta: "De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni" (Zsolt 49:16). Örömmel tanúsíthatta: "...tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött" (Jób 19:25). "Én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember, öröm tölt el, ha meglátlak, amikor fölébredek" (Zsolt 17:15).

22. Ninive, a nagy város

A kettészakadt Izráel korában az ókor egyik legnagyobb városa, az asszír birodalom fővárosa, Ninive volt. A Bábel tornyánál történt szétszóródás után nemsokkal, a Tigris folyó termékeny partján alapították. Gazdagon virágzott századokon át, s "három nap kellett a bejárásához." "...nagy város" lett (Jón 3:3).

Anyagi jóléte idején Ninive elöl járt a bűnözésben és gonoszságban. Az ihletett Ige "vérontó város"-ként jellemezte, amely "rablással van tele" (Náh 3:1). Náhum próféta jelképes beszédében kegyetlen, ragadozó oroszlánhoz hasonlította Ninivét. "...van-e, akin nem gázolt át örökös gonoszságod?!" - kérdezte (Náh 3:19).

Bármilyen elvetemültté vált is Ninive, mégsem merült el teljesen a bűnben. Aki "...lát minden embert" (Zsolt 33:13) és akinek szeme "minden drágaságot meglát" (Jób 28:10), sok olyan embert vett észre a városban, akik jobbra és nemesebbre vágyakoztak, akik - ha alkalmuk lenne megismerni az élő Istent -, elfordulnának a gonoszságtól, és Istent imádnák. Ezért a bölcs Isten félreérthetetlen módon kinyilatkoztatta nekik önmagát, hogy - ha lehet - bűnbánatra indítsa őket.

Erre a munkára Jónás prófétát, Amittai fiát választotta ki eszközül. Az Úr így szólt hozzá: "Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ott, mert feljutott hozzám gonoszságának híre!" (Jón 1:2).

Amikor a próféta megbízatásának nehézségeire és látszólagos kivitelezhetetlenségére gondolt, kísértést érzett arra, hogy megkérdőjelezze a küldetés bölcs voltát. Emberileg nézve úgy tűnt, hogy semmilyen eredményt nem érhet el az üzenet abban a büszke városban. Abban a pillanatban elfelejtette, hogy Isten, akit szolgál, mindentudó és mindenható. Miközben kételkedve tétovázott, Sátán egészen elbátortalanította. Nagy félelem lett úrrá rajta, és "el is indult... hogy Társisba meneküljön..." Miután elment Jáfóba és ott indulásra kész hajót talált, "kifizette az útiköltséget, és hajóra szállt..." (Jón 1:3).

Jónás feladata súlyos felelősséggel járt. De aki megparancsolta, hogy menjen, erőt és eredményt is tudott adni szolgájának. Ha a próféta habozás nélkül engedelmeskedik, sok keserű tapasztalattól megmenekül és Isten gazdagon megáldja. Az Úr azonban nem hagyta el a kétségbeesett prófétát. Egy sor próba és különös intézkedés nyomán újjáéledt bizalma Istenben és menteni tudó végtelen hatalmában.

Ha Jónás higgadtan gondolkozik első megbízatásakor, akkor megérti, ostoba dolog bárminemű erőfeszítést is tennie a felelősség előli menekülésre. Azonban nem sokáig haladt háborítatlanul eszeveszett menekülése útján. "Az Úr... nagy szelet bocsátott a tengerre. Nagy vihar támadt a tengeren, és már azt hitték, hogy hajótörést szenvednek. Félelem fogta el a hajósokat; mindegyik a maga istenéhez kiáltott, és a hajóban levő holmikat a tengerbe dobták, hogy így könnyebbé tegyék azt. Jónás pedig lement a hajó mélyébe, és ott feküdt mély álomba merülve" (Jón 1:4-5).

Miközben a tengerészek pogány isteneikhez könyörögtek segítségért, a hajó gazdája végtelen aggodalommal kereste meg Jónást, és ezt mondta: "Mi van veled, hogy ilyen mélyen alszol? Kelj föl, kiálts Istenedhez! Talán gondol ránk az Isten, és nem veszünk el!" (Jón 1:6).

A kötelesség útjáról letérő ember imája azonban nem segített semmit. A tengerészek benyomása az volt, hogy a vihar különös hevessége isteneik haragját jelzi. Végső menedékként a sorsvetést indítványozták "és tudjuk meg, ki miatt ért bennünket ez a veszedelem - mondták! Sorsot vetettek, és a sors Jónásra esett. Akkor így beszéltek hozzá: Mondd el nekünk, miért van rajtunk ez a veszedelem? Mi a foglalkozásod, és honnan jössz? Hol a hazád, és melyik népből való vagy?

Ő így felelt nekik: Héber vagyok. Az Urat, a menny Istenét félem, aki a tengert és a szárazföldet alkotta.

Az embereket nagy félelem fogta el, amikor megtudták, hogy az Úr elől menekül - mert Jónás elmondta -, és ezt mondták neki: Hogy tehettél ilyet?!

Majd ezt kérdezték tőle: Mit tegyünk veled, hogy lecsendesedjék körülöttünk a tenger? Mert a tenger egyre viharosabb lett. Ő pedig így válaszolt nekik: Fogjatok meg, és dobjatok a tengerbe, akkor lecsendesedik körülöttetek a tenger! Mert tudom, hogy énmiattam támadt ez a nagy vihar rátok.

Az emberek azonban igyekeztek visszaevezni a szárazföldre, de nem tudtak, mert a tenger egyre viharosabb lett körülöttük. Ekkor így kiáltottak az Úrhoz: Jaj, Uram, ne vesszünk el emiatt az ember miatt, ne terheljen bennünket ártatlan vér! Mert te, Uram, azt teszed, amit akarsz! Azzal fogták Jónást, beledobták a tengerbe; a tenger háborgása pedig megszűnt. Ezért az emberek nagy félelemmel félték az Urat, áldozatot mutattak be, és fogadalmakat tettek az Úrnak.

Az Úr azonban odarendelt egy nagy halat, és az lenyelte Jónást. Három nap és három éjjel volt Jónás a hal gyomrában.

Jónás imádkozott Istenéhez, az Úrhoz a hal gyomrában. Ezt mondta:

Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam,

és ő meghallgatott engem.

A halál torkából kiáltottam segítségért,

és te meghallottad hangomat.

Mélységbe dobtál, a tenger közepébe,

és áradat vett körül.

Minden habod és hullámod

átcsapott fölöttem.

Azt gondoltam, hogy eltaszítottál

engem magad elől.

Bárcsak újra megláthatnám

szent templomodat!

Már-már életemet fenyegette a víz,

mélység és örvény vett körül,

hínár fonódott a fejemre.

Lesüllyedtem a hegyek alapjáig,

örökre bezárult mögöttem a föld,

de te kiemelted életemet a sírból,

ó, Uram, Istenem!

Amikor elcsüggedt a lelkem,

az Úrra gondoltam,

és imádságom eljutott hozzád,

szent templomodba.

Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak,

azok elhagyják jótevőjüket.

De én hálaéneket zengve áldozok neked,

és amit megfogadtam, teljesítem.

Az Úrtól jön a szabadulás!" (Jón 1:7-2:10)

Jónás végül megtanulta, hogy "az Úrtól jön a szabadítás" (Zsolt 3:9). Bűnbánata és Isten megmentő kegyelmének felismerése szabadulást hozott. Jónás kiszabadult a nagy mélység veszélyeiből. A hal kivetette a szárazra.

Isten újra megbízta szolgáját, hogy intse meg Ninivét. "Az Úr igéje másodszor is szólt Jónáshoz: Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott azt az üzenetet, amelyet én mondok neked!" Most már nem volt kérdés, most már nem kételkedett, hanem tétovázás nélkül engedelmeskedett. "Jónás elindult, és elment Ninivébe az Úr szava szerint" (Jón 3:1-3).

Amikor Jónás a városba érkezett, azonnal "ezt hirdette: Még negyven nap, és elpusztul Ninive" (Jón 3:4). Utcáról utcára hirdette az intő üzenetet.

Az üzenet nem hangzott hiába! A hitetlen város utcáin végigharsogó kiáltást szájról szájra adták, amíg minden lakója meghallotta a megdöbbentő hírt. Isten Lelke minden szívvel megértette az üzenetet, és tömegek remegtek bűneik miatt. Mély megalázkodás és bűnbánat ébredt szívükben.

"Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja. Amikor ez a hír eljutott Ninive királyához, fölkelt trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. Azután kihirdették Ninivében a király és a főurak rendeletére a következőket: Az emberek és állatok, a szarvasmarhák és juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, vizet se igyanak! Öltsön zsákruhát ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, és térjen meg mindenki a rossz útról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel! Ki tudja, talán felénk fordul, és megszán az Isten, lelohad lángoló haragja, és nem veszünk el!" (Jón 3:5-9)

A király és a főemberek a köznéppel együtt, nagyok és kicsinyek "megtértek Jónás prédikálására" (Mt 12:41). Közösen kiáltottak a menny Istenéhez, és Ő könyörült rajtuk. "...látta amit tettek, és hogy megtértek a rossz útról: megbánta Isten, hogy veszedelembe akarta dönteni őket, és nem tette meg" (Jón 3:10). Az ítélet elhárult. Izráel Istene felmagasztosult és megdicsőült az egész pogány világban, törvényét pedig tisztelték. Ninive csak hosszú évekkel később lett a környező népek zsákmánya, amikor büszke gőgjében elfeledkezett Istenről. (Asszíria bukásának történetét lásd a 30. fejezetben.)

Jónásnak elsőként kellett volna örvendeznie a menny csodálatos kegyelmén, amikor megtudta, hogy Isten irgalmaz a városnak, amely gonoszsága ellenére bűnbánatot tartott, és zsákban, hamuban bánkódott. Ehelyett az a gondolat foglalkoztatta, hogy hamis prófétának fogják tartani. Hírnevét féltve, szem elől tévesztette, hogy a saját hírnevénél felmérhetetlenül többet érnek e szerencsétlen város lakói. Isten szánalma a bűnbánó niniveiek iránt "nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott... Ó, Uram! Gondoltam én ezt már akkor, amikor még hazámban voltam! Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, nagy a szereteted, és még a rosszat is megbánod" (Jón 4:1-2).

Újra engedett gáncsoskodó, kételkedő hajlamának. Ismét erőt vett rajta a csüggedés. Szem elől tévesztette mások érdekeit. Szeretett volna inkább meghalni mint élni és látni, hogy a város megmarad. Elégedetlenül kiáltott: "Most azért Uram, vedd el az én életemet, mert jobb meghalnom, mint élnem!"

"Igazad van-e hogy haragszol? - kérdezte az Úr. Azután kiment Jónás a városból, letelepedett a várostól keletre, készített ott magának egy kunyhót, és odaült az árnyékába, hogy lássa, mi történik majd a várossal. Az Úristen pedig úgy intézte, hogy egy bokor nőjön Jónás fölé, árnyékot tartva a feje fölött, és megvédje a rosszulléttől. Jónás nagyon örült a bokornak" (Jón 4:3-6).

Ezután az Úr szemléltető oktatást adott Jónásnak. "Isten azonban úgy intézte, hogy másnap hajnalhasadáskor egy féreg megszúrja a bokrot, és az elszáradjon. Amikor kisütött a nap, Isten úgy intézte, hogy tikkasztó keleti szél támadjon. Jónás napszúrást kapott, ájuldozott, a halált kívánta magának, és azt mondta: jobb meghalnom, mint élnem!" Isten ismét szólt a prófétához: "Igazad van-e, amikor haragszol emiatt a bokor miatt? Ő így felelt: Igazam van! Haragszom mindhalálig!

Az Úr ezt mondta: Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél; amely egy éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én meg ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétezerszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott a sok állat is!" (Jón 4:7-11).

Kuszáltan, megalázottan képtelen megérteni Isten célját Ninive megkímélésében. Jónás mégis teljesítette megbízatását, a nagy város megintését. Jóllehet a megjövendölt esemény nem következett be, az intő üzenet Istentől volt, és megtörtént az, amit Isten el akart érni általa. Kegyelmének dicsősége megmutatkozott a pogányok között. Akik hosszú ideje "setétségben ültek, és a halálnak árnyékában" "nyomorultan vasra verve", "az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban és megszabadította őket szorult helyzetükből. Kihozta őket a sötétségből és a halál árnyékából, köteleiket pedig letépte." "Elküldte igéjét, meggyógyította, és a sír mélyéről kimentette őket" (Zsolt 107:10, 13-14, 20).

Krisztus földi szolgálata alatt hivatkozott arra az eredményre, amelyet Jónás prédikációja ért el Ninivében. E pogány központ lakóit összehasonlította azokkal, akik az Ő korában Isten népének vallották magukat. "Ninive férfiai - jelentette ki - feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására; ámde itt nagyobb van Jónásnál!" (Mt 12:41) Krisztus eljött a nyüzsgő világba, amely tele volt az üzleti élet zajával és a kereskedők civódásával; ahol az emberek önmaguknak akartak megszerezni mindent, amit csak tudtak. Krisztus eljött ide, és Isten harsonájaként hallatszott hangja a kavargás felett: "Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" (Mk 8:36).

Mint ahogy Jónás prédikálása jel volt a niniveieknek, ugyanúgy Krisztus prédikálása is jel volt az Ő nemzedékének. De mennyire másképpen fogadták most az igét! Közömbösségük és gúnyolódásuk ellenére a Megváltó kitartóan dolgozott, amíg be nem fejezte küldetését.

Ez a tanítás Isten szolgáinak ma is szól. A nagy városoknak ma éppen olyan szükségük van az igaz Isten tulajdonságainak és szándékainak megismerésére, amint annak idején volt a niniveieknek. Krisztus követeinek meg kell ismertetniük az emberekkel a szem elől tévesztett nemesebb világot. A Szentírás tanítása szerint csak az a város marad meg, amelynek építője és alkotója Isten. A hit szemével az ember megláthatja a menny küszöbét, amelyet eláraszt Isten dicsősége. Az Úr Jézus munkálkodó szolgái által szólítja fel az embert, hogy megszentelt vágyakozással törekedjen a soha el nem múló örökségre. Buzdítja, hogy gyűjtsön kincset Isten trónjánál.

A városok lakóit gyorsan, biztosan és majdnem általánosan hatalmába ejti a bűn, mert állandóan fokozódik a tudatos gonoszság. Annyira eluralkodott a romlottság, hogy azt ember tolla nem képes leírni. Napról napra látjuk a viszály, a megvesztegetés és a csalás újabb megnyilatkozásait. Minden nap meghozza a maga csüggesztő beszámolóját az erőszakos és törvényellenes cselekményekről, az emberi szenvedéssel szembeni közömbösségről, az emberi élet brutális, sátáni pusztításáról. Minden nap tanúskodik az elmebetegek, gyilkosságok és öngyilkosságok szaporodásáról.

Sátán korszakról korszakra igyekszik az emberek elől elrejteni Jahve üdvöt hozó tervét. Megkísérli eltakarni Isten törvényének nagyszerű elveit, a bennük feltárt méltányosságot, irgalmasságot és szeretetet. Az ember büszkélkedik korunk csodás fejlődésével és felvilágosultságával. Isten azonban látja, hogy a föld tele van gonoszsággal és erőszakossággal. Az ember azt mondja, Isten törvénye érvénytelen, a Biblia nem hiteles. Ennek következménye, hogy a bűn áradata oly mértékben söpör végig a világon, amire Noé és a hitehagyó Izráel kora óta nem volt példa. A nemeslelkűséget, szelídséget, kegyességet áruba bocsátják, hogy kielégítsék tiltott dolgok utáni vágyukat. A nyerészkedésért elkövetett bűncselekmények sötét listája láttán a vér meghűl az emberben, és lelke rémülettel telik meg.

Istenünk az irgalom Istene. Hosszútűréssel és szerető szánalommal bánik törvénye áthágóival. Ma azonban, amikor az embereknek olyan sok alkalmuk van a Szentírás kinyilatkoztatásából Isten törvényének megismerésére, a világegyetem nagy Ura nem nézheti nyugodtan a gonosz városok erőszakosságát és bűneit. Isten türelme a makacsul engedetlenkedőkkel szemben nemsokára véget ér.

Szükséges-e, hogy az embert meglepetésszerűen érje, amikor a legfőbb Uralkodó hirtelen és váratlanul megváltoztatja bánásmódját az elbukott világ lakóival? Csodálkozhat-e, amikor büntetés követi a törvényszegést és a fokozódó bűnt? Meglepődhet-e azon, hogy Isten pusztulással és halállal sújtja azokat, akik csalással és megtévesztéssel jutottak nyereségükhöz? Sokan nem hajlandók Jahve uralkodását elismerni, pedig Isten egyre nagyobb fénnyel világítja meg kívánalmait előttük. Inkább a menny kormányzása elleni lázadás elindítójának fekete zászlaja alatt akarnak maradni.

Isten végtelenül türelmes. Elcsodálkozunk ezen a hosszútűrésen, ha arra gondolunk, hogy állandóan megsértjük szent parancsolatait. A mindenható Isten fékezi saját magát, de kétségkívül meg fogja büntetni a gonoszokat, akik oly vakmerően dacolnak a Tízparancsolat jogos követelményeivel.

Isten próbaidőt ad az embernek; de Isten türelmének határa van és büntetése elkerülhetetlen. Az Úr hosszú ideig elnéző az emberekkel és a városokkal. Irgalmában figyelmezteti, hogy a menny haragjától megmentse őket. De eljön az idő, amikor már nem hallgatja meg az irgalomért könyörgőket, és elpusztítja az igazság világosságát állandóan visszautasító lázadókat, mert könyörületes velük és azokkal is, akiket befolyásolnának példájukkal.

Közel van az idő, amikor olyan gyötrelem lesz a világon, amelyet emberi balzsam nem tud gyógyítani. Isten visszavonja Lelkét. Tengeren és szárazon egyik katasztrófa a másikat éri nagy gyorsasággal. Mily gyakran hallunk emberéletben és anyagiakban nagy áldozattal járó földrengésekről és tornádókról, a tűz és víz pusztításairól! Ezek az elemi csapások látszólag a természet megzavart, rendellenes erőinek szeszélyes kitörései, amelyeket az ember nem tud befolyásolni. Belőlük azonban Isten szándékát olvashatjuk ki. Ezek is oly eszközök, amelyekkel rá akarja ébreszteni az embert a veszélyre.

Isten szolgáit a nagy városokban ne csüggessze el a gonoszság, jogtalanság, istentelenség, amellyel szembe kell nézniük, miközben a megváltás örömhírét igyekeznek hirdetni. Az Úr ezeket a munkásokat ugyanazzal az üzenettel bátorítja, mint amelyet Pál apostolnak adott az elvetemült Korinthusban: "Ne félj, hanem szólj és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert sok népem van ebben a városban" (ApCsel 18:9-10). A lelkek megmentésén fáradozók ne felejtsék el, hogy jóllehet sokan nem fogadják meg Isten Igéje tanácsait, de nem az egész világ fordul el a menny világosságától és igazságától; nem mindenki fordít hátat, amikor a türelmes, elnéző Megváltó hívja. Minden városban, ha bűnnel és erőszakossággal van is tele, sok olyan ember van, akik megfelelő tanítással Krisztus követőivé válhatnak. Ezreket lehet így a megmentő igazsággal elérni, és Krisztusnak mint személyes Megváltójuknak elfogadására késztetni.

"Lelkem drága Jézusa,

Hozzád hajt a félelem,

Míg tombol a vad tusa

S nő a vész a tengeren.

Rejts el, rejts el, itt ne hagyj,

Míg eláll a fergeteg;

Biztonságos révet adj,

S majd fogadd el lelkemet!"

(Wesley Charles, 1740).

23. Az asszír fogság

Izráel balsorsú királyságának utolsó éveit olyan erőszak és vérontás jellemezte, amelyet az Akháb háza uralkodása alatti igen küzdelmes és nyugtalan időszakokban sem tapasztalhattak. A tíz törzs uralkodói két évszázadon át - vagy tovább is - szelet vetettek; így most vihart arattak. Egyik királyt a másik után gyilkolták meg, hogy újabb becsvágyóknak nyissanak utat. "Királyt választottak - nyilatkoztatta ki az Úr a hitetlen trónbitorlókról -, de nélkülem, és vezért, akit nem ismerek el" (Hós 8:4). A jogosság minden alapelvét elvetették. Akiknek az isteni kegyelem őrzőiként kellett volna állniuk a föld népei előtt, "hűtlenek lettek az Úrhoz" (Hós 5:7) és egymáshoz.

Isten a megátalkodott nemzetet kemény dorgálásokkal akarta ráébreszteni a küszöbön álló pusztulás veszélyére. Hóseás és Ámós próféta által egyik üzenetet a másik után küldte a tíz törzsnek, és teljes, tökéletes bűnbánatra buzdította őket. A próféták meghirdették a bekövetkező katasztrófát, ha megmaradnak vétkeikben. "Bűnösen szántottatok - jelentette ki Hóseás -, álnokságot arattatok, ettétek a hazugság gyümölcsét. Bizony, a magad tetteiben és sok harcosodban bíztál. De zendülés támad néped körében, minden erődítményed elpusztul... Hajnalra menthetetlenül elpusztul Izráel királya!" (Hós 10:13-15)

Efraimról1 a próféta ezt a kijelentést tette: "Idegenek emésztik erejét, de ő nem veszi észre. Ősz haja fehérlik már, de ő nem veszi észre." "Elvetette Izráel a jót", "ítélet töri össze", képtelen felfogni, hogy gonosz eljárásának végzetes következménye lesz. A tíz törzs nemsokára "bujdosó"-vá lesz "a népek között" (Hós 7:9; 8:3; 5:11; 9:17).

Izráel egyes vezetőit fájdalmasan érintette tekintélyük elvesztése, és nagyon szerették volna azt visszaszerezni. Ahelyett azonban, hogy elhagyták volna az országot gyengítő szokásaikat, tovább vétkeztek, és azzal áltatták magukat, hogy a pogányokkal való szövetkezés útján szert tesznek a vágyott politikai hatalomra. "Látta Efraim a betegségét, Júda is a fekélyét, ezért Efraim Asszíriába járt." "Olyan lett Efraim, mint az együgyű, esztelen galamb! Egyiptomhoz kiáltanak, Asszíriába járnak." "...szövetséget kötnek Asszíriával..." (Hós 5:13; 7:11; 12:2).

Isten embere által, aki megjelent Béthelben az oltár előtt, majd Illés és Elizeus által, valamint Ámós és Hóseás útján ismételten a tíz törzs elé tárta engedetlenségből fakadó gonoszságát. A feddés és kérlelés ellenére Izráel egyre mélyebbre süllyedt hitehagyásában. "...Izráel olyan szilaj, mint egy szilaj tehén..." - nyilatkoztatta ki az Úr. "Népem megrögzötten elfordul tőlem..." (Hós 4:16; 11:7).

Volt idő, amikor a menny igen súlyos ítélettel sújtotta az engedetlen népet. Megvertem "...a próféták által ostoroztam őket - nyilatkoztatta ki Isten -, beszédeimmel gyilkoltam őket: ítéletem napvilágra jön. Mert szeretetet kívánok és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat. De ők megszegték a szövetséget Ádámban, hűtlenné lettek ott hozzám" (Hós 6:5-7).

"Halljátok meg az Úr igéjét, Izráel fiai - szólt hozzájuk végül Isten - ...Mivel te megvetetted ezt az ismeretet, én is megvetlek: nem leszel papom! Nem törődtél Istened tanításával, én sem törődöm fiaiddal. Minél többen lettek, annál többet vétkeztek ellenem, de dicsőségüket gyalázatra változtatom... Megbüntetem utaiért, megfizetek neki tetteiért" (Hós 4:1, 6-9).

Az asszír fogság előtti fél évszázadban olyan volt Izráel gonoszsága, mint Noé korának és minden olyan kornak gonoszsága, amikor az emberek elvetették Istent. Teljesen a bűnözésre adták magukat. A természet Isten fölé emelése, a Teremtő helyett a teremtmény imádása mindig a legdurvább bűnökkel járt együtt. Amikor Izráel népe Baál és Astoret imádásával meghódolt a természet erői előtt, elszakadt mindattól, ami felemelő és nemesítő, s így a kísértés könnyű zsákmánya lett. Lelkük védelmi bástyája leomlott. A tévútra vezetett híveket semmi sem védte a bűn ellen, engedtek az emberi szív szenvedélyeinek.

A próféták felemelték szavukat koruk kiáltó zsarnoksága, felháborító igazságtalansága, rendkívüli fényűzése, botrányos dőzsölése, égbekiáltó feslettsége és züllöttsége ellen. De hiába tiltakoztak, hiába bélyegezték meg a bűnt. "Gyűlölik azt, aki dorgálni mer a kapuban, és utálják, aki megmondja az igazat" - nyilatkoztatta ki Ámós. "...sanyargatjátok az igazat, elfogadjátok a megvesztegetést, elnyomjátok a szegényeket a kapuban" (Ám 5:10, 12).

Ilyen bűnök származtak abból, hogy Jeroboám felállította a két aranyborjút. Az istentisztelet megalapozott formáitól való első eltérés a bálványimádás durvább formáinak bevezetéséhez vezetett, míg végül az ország majdnem minden lakosa a természetimádás csábító szokásainak hódolt. Alkotójáról elfeledkezve, "mélységesen megromlottak" (Hós 9:9).

A próféták továbbra is tiltakoztak a bűnök ellen, és könyörögtek a népnek, cselekedjenek igazságot. "Vessetek magatoknak igazságot, akkor hűséget arathattok! - kérlelte őket Hóseás. Szántsatok föl új szántóföldet, mert ideje, hogy keressétek az Urat, míg majd eljön, és hullatja rátok az igazság esőjét." "Térj hát meg Istenedhez, tartsd meg hűségesen a törvényt, és reménykedj szüntelenül Istenedben!" "Térj meg, Izráel, Istenedhez, az Úrhoz, mert bűnöd miatt buktál el! ...mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked!" (Hós 10:12; 12:7; 14:2-3).

A törvényszegők sok alkalmat kaptak a megtérésre. Amikor a legmélyebbre süllyedtek a hitehagyásban, és a legnagyobb volt nyomoruk, Isten a megbocsátás és a remény üzenetét küldte hozzájuk. "Az vitt romlásba téged, Izráel - hirdette -, hogy ellenem, segítőd ellen lázadtál. Hol van királyod? Szabadítsa meg városaidat!" (Hós 13:9-10).

"Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz - könyörgött a próféta -, mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket. Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte. Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat! Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás, eljön hozzánk, mint az őszi eső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet" (Hós 6:1-3).

Az Úr gyógyulást és békességet kínált azoknak, akik szem elől tévesztették azt a tervet, amely által minden korban meg akarja szabadítani a Sátán hatalmával tőrbe csalt bűnösöket. "Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket, mert elfordult róluk haragom. Harmat leszek Izráelnek: virágzik majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái. Ágai szétterülnek, ékes lesz, mint az olajfa, és illatos, mint a Libánon. Újra Isten oltalmában fognak élni, gabonát termesztenek, virágzanak, mint a szőlő, híresek lesznek, mint a libánoni bor. Efraimnak semmi köze többé a bálványokhoz. Én meghallgatom, és törődöm vele. Olyan vagyok, mint a zöldellő ciprus, tőlem kapod gyümölcsödet."

"Aki bölcs, belátja ezeket,

aki értelmes, az megérti.

Mert egyenesek az Úr útjai,

az igazak járnak rajtuk,

a vétkesek elbuknak rajtuk" (Hós 14:5-10).

Az Isten kereséséből fakadó áldások erős hangsúlyt kaptak. "Engem keressetek - kérlelte őket az Úr -, és éltek! Ne keressétek fel Bételt, ne járjatok Gilgálba, Beérsebába se menjetek! Mert Gilgál fogságba jut, Bétel pedig megsemmisül."

"A jóra törekedjetek, ne a rosszra, akkor életben maradtok, és veletek lesz az Úr, a Seregek Istene - ahogy mondogatjátok. Gyűlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, szerezzetek érvényt a törvénynek a kapuban! Talán megkegyelmez József maradékának az Úr, a Seregek Istene" (Ám 5:4-5, 14-15).

Azok túlnyomó többsége, akik hallották a felhívásokat, nem fordították hasznukra. Megátalkodott gonosz vágyukkal annyira ellentétben álltak Isten küldötteinek szavai, hogy a bétheli bálványimádó pap ezt az üzenetet küldte Izráel uralkodójának: "Összeesküvést szít ellened Ámósz Izráel népe körében. Nem tűrheti el az ország az ő beszédeit!" (Ám 7:10).

Hóseás útján az Úr kinyilatkoztatta: "Amikor gyógyítani akartam Izráelt, lelepleződött Efraim bűne és Samária gonoszsága." "Izráel ellen saját gőgje tanúskodik, mert nem tértek meg Istenükhöz, az Úrhoz, és ezek ellenére sem keresték őt" (Hós 7:1, 10).

Az Úr nemzedékről nemzedékre elnéző volt makacs gyermekeivel szemben. Kihívó lázadásuk ellenére még mindig vágyott arra, hogy szabadítójukként nyilatkoztassa ki önmagát. "Mit csináljak veled, Efraim? - kiáltotta. Mit csináljak veled, Júda? Hűségetek csak olyan, mint a reggeli felhő, vagy mint a korán tűnő harmat" (Hós 6:4).

Az országot elárasztó gonoszság már gyógyíthatatlanná vált. Izráel felett elhangzott a félelmetes ítélet: "Bálványokhoz szegődött Efraim: hadd tegye." "Eljön a büntetés ideje, eljön a megtorlás ideje. Majd megtudja Izráel..." (Hós 4:17; 9:7).

Izráel tíz törzsének most kellett aratnia a Béthelben és Dánban felállított idegen oltárokban formát öltött hitehagyásának gyümölcsét. Isten ezt az üzenetet küldte nekik: "Félredobom borjúdat, Samária! Haragra gyulladtam miatta. Nem maradhat ez soká büntetés nélkül! Izráelből való ez, mesterember csinálta, nem Isten ez. Bizony, ízzé-porrá törik Samária borjúja!" "A bátáveni borjú miatt aggódnak Samária lakói, meggyászolja azt a nép, jajgatnak miatta a bálványpapok, mert odalett dicsősége. Azt is elviszik Asszíriába, ajándékul a nagy királynak" (Hós 8:5-6; 10:5-6).

"Az én Uram, az Úr, szemmel tartja a vétkes országot. Kipusztítom azt a föld színéről! Bár mégsem pusztítom ki egészen Jákób házát - így szól az Úr. Mert én parancsolok a népeknek, és megrostálom Izráel házát, mintha rostával ráznák, de egy szem sem esik a földre. Fegyvertől halnak meg népem vétkesei, akik azt gondolják: Nem ér el minket, és nem talál ránk a veszedelem."

"Elpusztulnak az elefántcsont-házak, vége lesz a sokféle háznak - így szól az Úr." "Ha az Úr, a Seregek Ura megérinti a földet, megrendül az, és gyászol minden lakója." "...fiaid és leányaid fegyver által esnek el; földedet fölosztják mérőkötéllel, te magad tisztátalan földön halsz meg, Izráel pedig fogságba megy földjéről!" "...mivel így bánok veled, készülj Istened elé, Izráel!" (Ám 9:8-10; 3:15; 9:5; 7:17; 4:12).

Isten egy ideig késleltette a megjövendölt büntetést, és II. Jeroboám hosszú uralkodása alatt Izráel seregei jelentős győzelmeket arattak. De a jólét idején sem változott meg a megátalkodottak szíve, és végül Isten úgy rendelkezett, hogy "fegyvertől hal meg Jeroboám, Izráelnek pedig fogságba kell mennie földjéről" (Ám 7:11).

A király és a nép már oly messzire ment a megátalkodottságban, hogy süket fülekre talált náluk e kijelentés bátor hangja. Amáziást, a bétheli bálványimádó papok egyik vezetőjét felkavarta a próféta világos beszéde, amelyet a nép és királyuk ellen mondott, és így szólt Amáziás Ámóshoz: "Te látnok! Menj el innen, menekülj Júdába, ott keresd meg kenyeredet és ott prófétálj! Bételben nem prófétálhatsz többé, mert királyi szentély ez itt, és az ország temploma!" (Ám 7:12-13).

A próféta határozottan válaszolt: "Így szól az Úr: ...Izráel pedig fogságba megy földjéről" (Ám 7:17). A hitehagyó törzsek ellen mondott beszéd szó szerint beteljesedett. Az ország pusztulása azonban fokozatosan történt. Az ítélet során az Úr nem feledkezett el az irgalmasságról és amikor "Púl, Asszíria királya betört az országba", nem vitték el Menáhemet, Izráel királyát fogságba, hanem a trónon maradhatott az asszír birodalom hűbéreseként. "Menahém ezer tálentom ezüstöt adott Púlnak, hogy legyen segítségére, és szilárdítsa meg királyi hatalmát. Ezt a pénzt Menahém kivetette Izráelre, valamennyi tehetős emberre: ötven ezüst sekelt minden egyes emberre, hogy Asszíria királyának megadhassa" (2Kir 15:19-20). Az asszírok, miután megalázták a tíz törzset, egy időre visszatértek saját országukba.

Menáhem távolról sem bánta meg azt a gonoszságot, amely országa vesztét okozta. "Nem tért el... Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeitől, aki vétekbe vitte Izráelt." Két utóda, Pekája és Péka, szintén "azt tette, amit rossznak lát az Úr" (2Kir 15:18, 24, 28). "Pekahnak... idejében", aki húsz évig uralkodott, Tiglát-Pileser, Asszíria királya rátört Izráelre, és foglyok sokaságát vitte magával a Galileában és a Jordántól keletre lakó törzsek közül. A rubeniták, gáditák, Manassé félnemzetsége, és mások is Gileád, Galilea és Nafthali egész földjéről szétszóródtak a pogányok között, Palesztinától messze távol levő országokba (1Krón 5:26; 2Kir 15:29).

Az északi királyság sohasem heverte ki ezt a rettenetes csapást. Az erőtlen maradék formailag megmaradt államnak, de hatalma már nem volt. Csak egy uralkodó - Hóseás - követte még Pékát. A birodalmat nemsokára végleg elsöpörték. Isten azonban e szomorú és gyötrelmes időben is megemlékezett irgalmáról, és utolsó lehetőséget adott a népnek arra, hogy megtérjen bálványimádásából. Hóseás uralkodásának harmadik évében az igaz Ezékiás király lépett trónra Júdában, és amilyen gyorsan csak lehetett, fontos reformokat foganatosított a jeruzsálemi templomszolgálatban. Intézkedett a húsvét megünnepléséről. Erre az ünnepségre nemcsak Júda és Benjámin törzsét hívta meg - melyeknek Ezékiás volt a felkent királya -, hanem az északi királyság minden törzsét is. Kihirdették "egész Izráelben Beersebától fogva Dánig, hogy jöjjenek Jeruzsálembe, és tartsanak páskát Izráel Istenének, az Úrnak a tiszteletére, mert ilyen nagy tömegben még nem tartották meg, pedig meg van írva.

Elmentek tehát a futárok a király és a vezető emberek levelével egész Izráelbe és Júdába" ezzel a sürgető felhívással: "Izráel fiai! Térjetek meg az Úrhoz, Ábrahám, Izsák és Izráel Istenéhez, akkor ő is megtér azokhoz, akik megmenekülnek Asszíria királyainak a markából... ne legyetek tehát olyan nyakasok, mint atyáitok! Adjatok kezet az Úrnak, és jöjjetek el szentélyébe, amelyet örökre megszentelt! Szolgáljatok Isteneteknek, az Úrnak, akkor elfordul tőletek fölgerjedt haragja. Mert ha megtértek az Úrhoz, akkor irgalmasak lesznek testvéreitekhez és fiaitokhoz azok, akik fogságba vitték őket, úgyhogy visszatérhetnek erre a földre. Hiszen kegyelmes és irgalmas a ti Istenetek, az Úr, nem fordul el tőletek, ha megtértek" (2Krón 30:5-9).

"A futárok városról városra jártak Efraim és Manassé földjén egészen Zebulonig" az Ezékiás által küldött hírvivők, és vitték az üzenetet. Izráelnek e meghívásban fel kellett volna ismernie a bűnbánatra és Istenhez térésre szólítást. De a tíz törzs maradéka, amely az egykor virágzó északi királyság területén lakott, a Júdából jövő királyi hírnökökkel közömbösen, sőt megvetéssel bánt. "...kinevették és kigúnyolták őket." Azonban kevesen örömmel fogadták a hívást. "Csak néhány ember volt Ásérban, Manasséban és Zebulonban, aki megalázta magát és elment Jeruzsálembe ...hogy megtartsák a kovásztalan kenyerek ünnepét" (2Krón 30:10-13).

Mintegy két évvel később - Salmanaszár uralkodása alatt - Samáriát körülzárta az asszír sereg. Az ostrom során - amely ezután következett - tömegek pusztultak el nyomorultul éhségtől, betegségtől és kard által. A város és a nemzet elesett, a tíz törzs elkeseredett maradéka pedig fogságba került, és szétszóródott az asszír birodalom tartományaiban.

Az északi királyságot sújtó pusztulás a menny közvetlen ítélete volt. Az asszírok csupán eszközök voltak, akiket Isten felhasznált szándéka véghezvitelére. Ézsaiás útján, aki nem sokkal Samária eleste előtt kezdett prófétálni, az Úr úgy utalt az asszír seregre, mint "haragom botjá"-ra. "Kezében van dühömnek vesszeje" - mondta (Ézsa 10:5).

Izráel fiai súlyosan "vétkeztek Istenük, az Úr ellen... és gonosz dolgokat követtek el..." "De ők... megvetették rendelkezéseit és szövetségét, amelyet őseikkel kötött, és intelmeit, amelyekkel intette őket." Ez azért történt, mert "elhagyták Istenüknek, az Úrnak minden parancsolatát, és öntött bálványt csináltak maguknak: két borjút. Asérá-szobrot is készítettek, és leborultak az ég minden serege előtt, és szolgálták a Baalt" és semmiképpen nem voltak hajlandók megtérni. Úgyhogy az Úr "sanyargatta és fosztogatók kezébe adta, végül pedig elvetette őket színe elől" azokkal a jól érthető figyelmeztetésekkel összhangban, amelyeket "szolgái a próféták által" küldött nekik.

"Ezért került fogságba Izráel a maga földjéről Asszíriába", "mert nem hallgattak Istenüknek, az Úrnak a szavára, áthágták szövetségét és mindazt, amit Mózes, az Úr szolgája parancsolt" (2Kir 17:7, 11, 14-16, 20-23; 18:12).

Az Úrnak bölcs és irgalmas szándéka volt a tíz törzset sújtó iszonyú büntetéssel. Úgy akarta megvalósítani azt, amit atyáik földjén nem tudott már általuk elérni, hogy szétszórta őket a pogányok között. Meg kellett valósulnia megváltási tervének, amely mindazoknak szólt, akik elfogadták az emberiség Megváltója által kínált bocsánatot; és Izráel megpróbálásával készített utat a föld népei előtt bemutatandó dicsőségének. Nem volt mindenki megátalkodott azok között, akiket fogságba vittek. Voltak, akik hűségesek maradtak Istenhez, és olyanok is, akik megalázták magukat előtte. Isten azt akarta, hogy általuk, az "élő Isten fiai" (Hós 2:1) által, az asszír birodalomban tömegek ismerjék meg jellemét és törvényének áldásait.

24. "Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent"

Isten Izráel iránti kegyelme a nép engedelmességén múlott. A Sínai-hegy lábánál szövetséget kötött velük "valamennyi nép közül", mint tulajdonával. Ünnepélyesen megígérték, hogy az engedelmesség útján járnak. "Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott" (2Móz 19:5, 8) - mondták. Amikor néhány nap múlva Isten törvénye elhangzott a Sínai-hegyről, és Isten rendeletek és végzések formájában további utasításokat adott Mózes útján, ismét egyhangúlag ígérték: "Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr." A szövetség megerősítésekor újra egyhangúlag jelentette ki a nép: "Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr" (2Móz 24:3, 7). Isten Izráelt választotta népéül, ők pedig Istent választották Királyuknak.

A pusztai vándorlás vége felé a nép ismét hallotta a szövetség feltételeit. Baál-Peornál, közvetlen az ígéret földje határánál - ahol sokan áldozatul estek a szövevényes kísértésnek - az állhatatosak megújították fogadalmukat. Isten Mózes által figyelmeztette őket a jövőben rájuk támadó kísértésekre. Nyomatékosan intette őket, különüljenek el a környező népektől, és egyedül Istent imádják.

Isten különösképpen lelkükre kötötte, hogy ne tévesszék szem elől parancsolatait. Erő és áldás származik engedelmességükből. "...vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál - üzente az Úr Mózes által -; ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is" (9. v.). A Sínai-hegyi törvényadást kísérő félelmetes jeleneteket nem volt szabad soha elfelejteniük. Világos és határozott figyelmeztetésekkel óvta Isten Izráelt a szomszédos népek bálványimádó szokásaitól. "Nagyon vigyázzatok azért magatokra - hangzott a tanács -, ...ne készítsetek magatoknak istenszobrot, és semmiféle bálványszobrot... ha szemedet az égre emeled, és látod a napot, a holdat és a csillagokat, az ég egész seregét, ne tántorodj meg, ne borulj le azok előtt, és ne tiszteld azokat; mert azokat az ég alatt levő többi népnek hagyta meg Istened, az Úr." "Vigyázzatok, ne feledkezzetek meg Isteneteknek, az Úrnak veletek kötött szövetségéről, és ne készítsetek magatoknak istenszobrot semminek a képmására, mert megtiltotta Istened, az Úr" (5Móz 4:15-16, 19, 23).

Mózes előre látta, milyen bajok származnak abból, ha eltérnek Jahve rendeléseitől. A mennyet és a földet hívta tanúként, amikor kijelentette, hogy ha a nép - hosszú ígéret-földi tartózkodása után - romlott istentiszteleti formákat vezet be, a faragott képek előtt meghajol, és nem tér vissza Istenhez, az Úr haragra gerjed, ők fogságba jutnak, és szétszóródnak a pogányok között. "...nagyon hamar kivesztek arról a földről, ahova átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek - intette őket. Nem éltek rajta sokáig, hanem menthetetlenül kipusztultok. Szétszór benneteket az Úr a népek közé, és csak kevesen maradtok meg azok közt a nemzetek közt, ahova elhajt benneteket az Úr. Ott majd olyan isteneket kell szolgálnotok, amelyeket emberi kéz készített fából és kőből, amelyek nem látnak, nem hallanak, nem esznek és nem szagolnak" (5Móz 4:26-28).

Ez a prófécia részben a bírák korában teljesedett; Izráel asszíriai és Júda babiloni fogságával pedig, szó szerint megvalósult.

Izráel hitehagyása fokozatosan alakult ki. Nemzedékről nemzedékre Sátán ismételten megkísérelte a választott néppel elfeledtetni azokat a parancsolatokat, rendelkezéseket és döntéseket (5Móz 6:1), amelyeknek örök megtartására ígéretet tettek. Sátán tudta, hogy ha sikerül Izráellel Istent elfeledtetnie, és "más isteneket" követnie, s ha azokat tiszteli és azok előtt borul le; akkor "menthetetlenül" elvesznek (5Móz 8:19).

Isten földi egyházának ellensége azonban nem vette számításba, hogy Isten könyörületes, aki a bűnöst "nem hagyja egészen büntetés nélkül", de akinek dicsősége az, hogy "irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!" (2Móz 34:6-7). Sátán ugyan megpróbálta meghiúsítani Isten Izráellel való szándékát, de történelmük legsötétebb óráiban is, amikor úgy tűnt, hogy a gonoszság erői már-már győznek, az Úr irgalmasan kinyilatkoztatta önmagát. Izráel elé tárta a nemzet jólétét szolgáló dolgokat. "Előírhatok nekik ezernyi törvényt - üzente Hóseással -, azt gondolják, nem tartozik rájuk." "Pedig én tanítottam járni Efraimot, kézen fogtam őket, de ők nem tudták, hogy én viseltem gondjukat" (Hós 8:12; 11:3). Az Úr szeretettel bánt velük. Prófétái által oktatta őket; szabályra új szabályt, parancsra új parancsot adott.

Ha Izráel megszívlelte volna a próféták tanításait, megmenekült volna a megaláztatástól. Isten kénytelen volt fogságba engedni őket, mert makacsul elfordultak törvényétől. "Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent - üzente Isten Hóseás által. Mivel te megvetetted ezt az ismeretet, én is megvetlek... én sem törődöm fiaiddal" (Hós 4:6).

Isten törvényének áthágása minden korban ugyanilyen következményekkel járt. Noé idejében, amikor az ember minden helyes elvet megsértett, amikor a gonoszság oly nagy és általános lett, hogy Isten nem tűrhette tovább, elhangzott a végzés: "Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem" (1Móz 6:7). Ábrahám korában Sodoma népe nyíltan dacolt Istennel és törvényével. Ebből ugyanolyan gonoszság, romlottság és féktelen mértéktelenség következett, mint ami az özönvíz előtti világot jellemezte. Sodoma lakói átlépték Isten türelmének határát, ezért fellobbant ellenük bosszújának tüze.

Az Izráel tíz törzsének fogságát megelőző idő hasonló engedetlenség és gonoszság kora volt. Isten törvényét semmibe vették, ezért a bűn zsilipe megnyílt Izráel felé. "...Pere van az Úrnak az ország lakóival - nyilatkoztatta ki Hóseás -, mert nincs igazság, nincs hűség, és nem ismerik Istent az országban. Esküdöznek és hazudoznak, ölnek, lopnak és paráználkodnak, betörnek és vérontás vérontást ér!" (Hós 4:1-2)

Az ítéletről szóló ámósi és hóseási próféciákat az eljövendő dicsőség megjövendölése kísérte. Isten nem ígérte a hosszú időn át engedetlenkedő és megátalkodott tíz törzsnek, hogy teljesen visszakapja előbbi hatalmát Palesztinában. Az idők végéig "bujdosókká lesznek a pogányok" között. A Hóseás által adott prófécia azonban arról is beszél, hogy a végső helyreállításkor Isten népe táborában lesznek, amikor a föld történelme lezárul, és Krisztus megjelenik mint királyok Királya és uraknak Ura. A tíz törzs "hosszú ideig élnek majd király és vezér nélkül, áldozat és szent oszlop nélkül, éfód és házibálvány nélkül - jelentette ki a próféta. Azután megtérnek Izráel fiai, keresni fogják Istenünket, az Urat és királyukat, Dávidot: remegve fordulnak az Úrhoz, az ő jóságához az utolsó napokban" (Hós 3:4-5).

Hóseás szimbolikus nyelvezettel tárta a tíz törzs elé, hogy Isten minden bűnbánó és földi egyházával egyesülő embert részesíteni akar azokban az áldásokban, amelyeket Izráel akkor kapott, amikor hűséges volt hozzá az ígéret földjén. Az Úr ezt mondta Izráelről, aki iránt irgalmat akart tanúsítani: "Azért most én csábítom őt: elvezetem a pusztába, és szívére beszélek. Azután adom vissza szőlőjét, és az Ákór völgyét a reménység kapujává teszem. Ott majd úgy felel nekem, mint ifjúsága idején, mint akkor, amikor kijött Egyiptom földjéről. Azon a napon férjednek fogsz hívni - így szól az Úr -, és nem hívsz többé Baalnak. Kiveszem szájából a Baalok nevét, nem emlegetik többé nevüket" (Hós 2:16-19).

A föld történelmének utolsó napjaiban Isten megújítja szövetségét azzal a néppel, amely parancsolatait megtartja. "Azon a napon szövetséget kötök javukra a mezei vadakkal, az égi madarakkal és a földön csúszó-mászó állatokkal. Kiirtom az íjat, a kardot és a háborút az országból, és biztonságban élhetnek. Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom ajándékával. Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismered az Urat.

Azon a napon meghallgatom - így szól az Úr -, meghallgatom az eget, az meghallgatja a földet, a föld is meghallgatja a gabonát, a mustot és az olajat, azok pedig meghallgatják Jezréelt. Mert bevetem vele a földet, és akit ,Nincs irgalom'-nak hívnak, ahhoz irgalmas leszek, a ,Nem népem'-nek ezt mondom: Népem vagy, ő pedig ezt mondja: Én Istenem!" (Hós 2:20-25)

"Azon a napon... Izráel maradéka és Jákób házának megmenekült része... az Úrra, Izráel Szentjére támaszkodik hűségesen" (Ézsa 10:20). Minden nemzetségből, ágazatból, nyelvből és népből néhányan örömmel fogadják ezt az üzenetet: "Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája." Elfordulnak minden bálványtól, amely a földhöz köti őket, és imádják "azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait". Megszabadulnak mindentől, ami nem tiszta, és életükkel tesznek bizonyságot Isten kegyelméről. Engedelmeskednek Isten kívánalmainak. Ezért angyalok és emberek előtt nyilvánvaló lesz, hogy "megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét" (Jel 14:7, 12).

"Eljő majd az idő - így szól az Úr -, amikor nyomon követi a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt. Must csurog a hegyekről, és ömlik a halmokról. Jóra fordítom népemnek, Izráelnek sorsát. Az elpusztult városokat fölépítik, és laknak bennük. Ültetnek szőlőket, és isszák azok borát, kerteket művelnek, és eszik azok gyümölcsét. Elültetem őket földjükbe, és többé nem tépik ki őket földjükből, amelyet nekik adtam. Ezt mondja az Úr, a te Istened" (Ám 9:13-15).

A megigazulás prédikátora

"El lehet-e venni a zsákmányt a hőstől,

megmenekülhetnek-e a foglyok az erőszakostól?

Igen! - ezt mondja az Úr.

A hőstől is el lehet venni a foglyokat, és az erőszakostól is..."

"Meghátrálnak és csúful megszégyenülnek,

akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondják ezt:

Ti vagytok az isteneink!" (Ézsa 49:24-25; 42:17).

25. Ézsaiás elhívása

Uzziás hosszú uralkodása idején nagyobb jólét volt Júda és Benjamin földjén, mint bárki más alatt, aki a közel két évszázaddal előbb meghalt Salamon óta ült a trónon. Uzziás hosszú éveken át megfontoltan uralkodott. A menny megáldotta seregeit. Visszaszerezték a korábban elvesztett területek egy részét. Városok épültek újjá; védelmi erejük növekedett, és az ország helyzete a környező népek között megszilárdult. A kereskedelem megélénkült, és az ország gazdagsága Jeruzsálembe áradt. Uzziás híre "messzire eljutott..., mert ezekben csodálatos segítséget kapott; végül igen megerősödött" (2Krón 26:15).

E külső jóléthez azonban nem társult ugyanolyan mértékben a lelki erő megújulása. A templomban ugyanúgy folytak az istentiszteletek, mint a korábbi években. Tömegek gyűltek össze, hogy imádják az élő Istent. De az alázatosság és őszinteség helyét fokozatosan elfoglalta a gőg és a formaiasság. Uzziásról ezt olvassuk: "Amikor azonban megerősödött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen" (2Krón 26:16).

Uzziás végzetes bűne az elbizakodottság volt. A király áthágta Jahvénak azt a világos parancsát, hogy csak Áron leszármazottai teljesíthetnek papi szolgálatot. Belépett a szentélybe, "hogy illatáldozatot mutasson be". Azariás főpap és társai tiltakoztak ez ellen. Igyekezték rábírni arra, hagyjon fel szándékával. "...vétkeztél, és ez nem válik dicsőségedre..." (2Krón 26:16, 18).

Uzziás megtelt haraggal, amiért őt, a királyt megrótták. De nem gyalázhatta meg a szentélyt a vezető tisztségviselők közös tiltakozása ellenére. Míg ott állt haraggal telten, Isten büntetése hirtelen lesújtott rá. Bélpoklosság jelent meg homlokán. Rémülten menekült, és többé nem lépett be a templom udvaraiba. Uzziás bélpoklos maradt néhány év múlva bekövetkező haláláig, élő példaként szemléltetve, mit jelent könnyelműen eltérni "Így szól az Úr" világos kijelentésétől. Sem magas tisztsége, sem hosszú szolgálatban eltelt élete nem lehetett mentség az elbizakodottság bűnére, amellyel megrontotta uralkodásának utolsó éveit, és magára hozta a menny ítéletét.

Isten nem személyválogató. "De ki kell irtani népe közül azt az embert, akár bennszülött, akár jövevény, aki szándékosan cselekszik, mert az Urat gyalázta meg" (4Móz 15:30).

Úgy látszik, hogy az Uzziást sújtó büntetés fékező hatással volt fiára. Jótám súlyos felelősséget hordozott atyja uralkodásának utolsó éveiben, és amikor Uzziás meghalt, követte őt a trónon. Jótámról ezt olvassuk: "Azt tette, amit helyesnek lát az Úr egészen úgy, ahogyan apja, Uzzijjá tette. Csak az áldozóhalmok nem szűntek meg; a nép még ott áldozott és tömjénezett az áldozóhalmokon" (2Kir 15:34-35).

Uzziás uralkodása végéhez közeledett. Jótám hordozta már az államirányítás számos terhét, amikor a királyi családból származó ifjú Ézsaiást Isten elhívta prófétának. Az a kor, amelyben Ézsaiás szolgált, különlegesen vészterhes volt Isten népe számára. A prófétának látnia kellett, hogy Izráel és Szíria egyesített csapatai elözönlik Júdát. Tanúja volt annak, hogy az asszír seregek a birodalom főbb városai előtt táboroznak. Megérte Samária elestét és Izráel tíz törzsének szétszóródását a népek között. Júdára újra és újra rátörtek az asszír csapatok. Jeruzsálemet is megostromolták, és ha Isten csodálatosan közbe nem lép, a város elesik. A déli királyság békéjét súlyos veszedelmek fenyegették. Isten visszavonta védelmét, és az asszír haderők már-már elárasztották Júda országát.

A kívülről jövő veszélyek azonban nem voltak olyan súlyosak - jóllehet úgy tűnt, hogy elsöprik Izráelt -, mint azok, amelyek belülről támadtak. Leginkább Isten népének romlottsága szomorította el és nyugtalanította az Úr szolgáját. Azoknak a hitehagyása és makacssága, akiknek fényhordozóknak kellett volna lenniük a népek között, kihívta Isten büntető ítéletét. Sok olyan bűn, amely siettette az északi királyság pusztulását, és amelyeket Hóseás és Ámós nemrég félreérthetetlen szavakkal leplezett, rohamosan bomlasztotta Júda országát is.

A nép szociális helyzete különösen csüggesztő volt. Nyereségvágyból emberek házhoz házat, szántóföldhöz szántóföldet szereztek. Az igazságot elfordították, és nem könyörültek a szegényeken. Lásd: Ézsa 5:8! Ezekről a bűnökről mondta Isten: "Szegénytől rabolt holmi van a házatokban! Hogy meritek összezúzni népemet, összetörni a nyomorultakat?" (Ézsa 3:14-15). Még a bíráknál is - akiknek kötelességük volt az elhagyottakat védeni - süket fülekre talált a szegények és szűkölködők, az özvegyek és árvák kiáltása. Lásd: Ézsa 10:1-2!

Az elnyomással és jóléttel együtt járt a gőg és a külsőségek szeretete, a durva részegeskedés és a mulatozó kedv. Lásd: Ézsa 2:11-12; 3:16; 18-23; 5:22; 11-12! Ézsaiás korában a bálványimádás már senkit nem lepett meg. Lásd: Ézsa 2:8-9. A bűnös szokások annyira elterjedtek a társadalom minden rétegében, hogy az a kevés ember, aki hű maradt Istenhez, sokszor már-már elvesztette bizalmát és engedett a csüggedésnek, a kétségbeesésnek. Úgy rémlett, hogy Isten Izráellel való szándéka meghiúsul, és az engedetlen nép Sodoma és Gomora sorsára jut.

Nem csoda, ha ilyen állapotok láttán Ézsaiás visszariadt a felelősségtől, amikor Uzziás uralkodásának utolsó évében Isten megbízta, hogy vigye el intő és feddő üzenetét Júdának. Jól tudta, hogy konok ellenállással fog találkozni. Feladatát reménytelennek látta, amikor a reá bízott nép nyakasságára és hitetlenségére gondolt. Felismerte, milyen alkalmatlan a helyzet megoldására. Eldobja-e reményt vesztve megbízatását, és hagyja, hogy Júda zavartalanul imádja bálványait? Ninive istenei uralják a földet, dacolva a menny Istenével?

Ilyen gondolatok kavarogtak fejében, amikor Ézsaiás a templom csarnokában állt. Egyszer csak mintha a templom belső ajtaja kinyílt és függönye fellebbent volna, benézhetett a szentek szentjébe, ahova még a próféta sem léphetett be. Látomás tárult Ézsaiás elé a magas trónon ülő Jahvéről. Dicsőségének fátyola betöltötte a templomot. A trón mindegyik oldalán szeráfok lebegtek. Alkotójuk előtt szolgálva, arcukat betakarták hódolatukban és ismételgették ünnepélyes fohászukat: "Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!" (Ézsa 6:3), s úgy tűnt, hogy az ajtókeret és a cédrusajtó megremeg hangjuktól, és a házat betöltötte hódolattal zengő dicsőítő énekük (Ézsa 6:2).

Miközben Ézsaiás Urának dicsőségét és fenségét szemlélte ebben a látomásban, lelkét Isten tisztaságának és szentségének érzete töltötte el. Milyen éles ellentét volt Teremtőjének páratlan tökéletessége és azoknak a bűnös élete között - önmagát is beleértve -, akik régóta Izráel és Júda választott népe közé tartoznak! "Jaj nékem! - kiáltotta. Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!" (Ézsa 6:5) Mintha a belső szentélyben az Isten jelenlétéből áradó fény teljes világosságában állt volna, rádöbbent arra, hogy tökéletlenségével és erőtlenségével semmiképpen sem tudja teljesíteni küldetését. De egy szeráf odajött hozzá, hogy szorongását feloldja és alkalmassá tegye fontos küldetésére. Az oltárról vett izzó parázzsal e szavak kíséretében érintette ajkát: "Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva." Majd Isten hangja hallatszott. "Kit küldjek el ki megy el követségünkben?" - kérdezte. Ézsaiás válaszolt: "Itt vagyok, engem küldj!" (Ézsa 6:7-8).

A mennyei lény ezt parancsolta Isten várakozó követének: "Menj és mondd meg e népnek:

Hallván halljatok, de ne értsetek,

látván lássatok, de ne ismerjetek!

Tedd kövérré e nép szívét,

tedd süketté a fülét,

és kösd be a szemét,

hogy szemével ne lásson,

fülével ne halljon,

szívével ne értsen,

és megtérve meg ne gyógyuljon" (Ézsa 6:9-10).

A próféta feladata világos volt: emelje fel szavát, és tiltakozzék az elhatalmasodó bűnök ellen. De valami bizonyosságot akart. Enélkül félt belefogni a munkába. "Meddig tart ez, Uram?!" - kérdezte. Választott néped közül soha senki sem fogja ezt megérteni? Senki sem fogja megbánni bűnét, és senki sem gyógyul meg?

A tévelygő Júda sorsa nem hiába nyomta lelkét. Küldetése nem lesz eredménytelen. De a nemzedékek óta szaporodó bűnöket nem lehet az ő idejében eltávolítani. Egész életén át türelmes, bátor tanítónak kell lennie - a reménység és ítélet prófétájának. Isten szándéka végül megvalósul. Beérik szolgája fáradozásának és Isten minden hűséges szolgája munkájának gyümölcse. A maradék üdvösséget kap. Ennek megvalósulása érdekében az intés és kérlelés üzenetét hirdetni kell az engedetlen népnek. Így szól az Úr:

"Míg el nem pusztulnak,

és lakatlanok nem lesznek a városok,

a házakban nem lesz ember,

a föld pedig pusztává nem válik" (Ézsa 6:11).

Azért kell a megátalkodottaknak elszenvedniük a súlyos büntetést - háborút, száműzetést, elnyomást, a népek közötti hatalmuk és tekintélyük elvesztését -, hogy megtérjenek azok, akik felismerik ebben a megsértett Isten kezét. Az északi királyság tíz törzse nemsokára szétszóródik a népek között, és városaik pusztán maradnak. Az ellenséges népek pusztító hadai újra és újra végigsöpörnek országukon. Végül Jeruzsálem elesik, és Júdát fogságba viszik. Az ígéret földje azonban nem marad örökre elhagyatott! A mennyei lény így bátorította Ézsaiást:

"Ha megmarad belőle egy tized,

azt is újból pusztulás éri.

De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek

kivágás után is megmarad a gyökere.

Ez a gyökér lesz a szent mag!" (Ézsa 6:13).

Isten ígérete, amely szerint Izráellel szándéka végül megvalósul, bátorságot öntött Ézsaiás szívébe. Mit számít, ha földi hatalmak felsorakoznak Júda ellen? Mit számít, ha az Úr követe ellenállásba és visszautasításba ütközik? Ézsaiás látta a Királyt, a seregek Urát! Hallotta a szeráfok énekét: "...dicsősége betölti az egész földet!" (Ézsa 6:3) Ígéretet kapott arra, hogy a bűnbe süllyedt Izráelnek küldött mennyei üzenetet a Szentlélek meggyőző ereje fogja kísérni. És a próféta felbátorodott a reá váró munka elvégzésére. E látomás emlékét vitte magával hosszú és fáradságos szolgálatán végig. Hatvan éven át - vagy még tovább is - a reménység prófétájaként állt Júda fiai előtt, és egyre bátrabban hirdette az egyház győzelméről szóló jövendöléseit.

26. Ímhol Istenetek

Ézsaiás korában az emberiség lelki látása homályos volt, mert nem értették meg Istent. Sátán hosszú idő óta igyekezett elhitetni az emberekkel, hogy Teremtője a bűn, a szenvedés és a halál szerzője. Az így félrevezetett emberek könyörtelennek és szigorúnak képzelték Istent. Azt gondolták, figyeli, mikor büntethet, kárhoztathat, és mindaddig távoltartja magától a bűnöst, amíg egyetlen törvényes ürüggyel megtagadhatja tőle segítségét. A mennyben uralkodó törvényt - a szeretet törvényét - az őscsaló hamis színben tüntette fel; terhes igának, hogy ez a törvény korlátozza az ember boldogságát. Boldog lehet, ha megszabadulhat tőle. Azt állította, hogy a törvény előírásainak nem lehet engedelmeskedni, a törvényszegésre kiszabott büntetések pedig önkényesek.

Izráelnek nem volt mentsége arra, hogy szem elől tévesztette Jahve valódi jellemét. Isten sokszor kinyilatkoztatta magát "...irgalmas és kegyelmes Isten"-ként, akinek "hosszú" a türelme, "nagy" a szeretete és hűsége (Zsolt 86:15). "Még gyermek volt Izráel, amikor megszerettem - jelentette ki Isten -, Egyiptomból hívtam ki fiamat" (Hós 11:1).

Az Úr szeretettel bánt Izráellel, amikor megszabadította az egyiptomi szolgaságból, és az ígéret földje felé vezette. "Ezért szabadította ki őket minden nyomorúságukból. Nem követ vagy angyal, hanem ő maga szabadította meg őket: szeretetével és könyörületével ő váltotta meg őket. Felkarolta és hordozta őket ősidőktől fogva" (Ézsa 63:8-9).

"Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?" (2Móz 33:14) - ígérte a pusztai vándorlás alatt. Ezt a biztosítékot Jahve jellemének csodálatos megmutatkozása kísérte, amely képessé tette Mózest, hogy az egész Izráelnek hirdesse Isten jóságát, és hiteles képet adjon láthatatlan Királyuk tulajdonságairól. "Elvonult előtte az Úr, és így mondta azt ki: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül..." (2Móz 34:6-7).

Isten hosszútűrésének, végtelen szeretetének és irgalmának ismerete tette Mózest képessé arra, hogy oly csodálatosan könyörögjön Izráel életéért, amikor az ígéret földje határán nem akartak Isten parancsának engedelmeskedve tovább lépni. Amikor lázadásuk tetőfokra hágott, az Úr kijelentette: "Megverem dögvésszel és elűzöm őket..." Felkínálta Mózesnek, hogy leszármazottait "nagyobb és erősebb nemzetté" teszi (4Móz 14:12). De a próféta Isten csodálatos intézkedéseire és ígéreteire hivatkozott a választott nép érdekében. Majd minden érv közül a legerősebbet emelte ki: Isten szeretetét a bukott ember iránt. Lásd: 4Móz 14:17-19!

Az Úr könyörülettel válaszolt: "Megbocsátok a te beszéded szerint." Majd szándékáról, Izráel végső győzelméről prófécia formájában beszélt Mózesnek. "De életemre mondom és az Úr dicsőségére, amely betölti az egész földet" - nyilatkoztatta ki (4Móz 14:20-21). Isten dicsőségét, jellemét, könyörületes jóságát, gondoskodó szeretetét - amelyre Mózes Izráel érdekében hivatkozott - az egész emberiségnek meg kell ismernie. Jahve kétszeresen biztosította Mózest, hogy ígérete teljesedik; esküvel erősítette meg. Amilyen biztos az, hogy Isten él és uralkodik, olyan biztos az is, hogy kinyilatkoztatja "...dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek!" (Zsolt 96:3).

Ennek a próféciának majdani teljesedéséről énekeltek Ézsaiás hallatára a fénylő angyalok a trón előtt: "...dicsősége betölti az egész földet!" (Ézsa 6:3). A próféta, aki meg volt győződve e prófécia bizonyosságáról, később bátran kijelentette azokról, akik meghajoltak a fa- és kőbálványok előtt: "Meglátják az Úr dicsőségét, Istenünk méltóságát" (Ézsa 35:2).

E jövendölés ma gyorsan teljesedik. Isten földi egyházának missziótevékenysége gazdagon gyümölcsözik, és nemsokára minden néphez eljut az evangéliumi üzenet, "hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét..." minden nemzetség, nyelv és nép közül, mert "megajándékozott minket szeretett Fiában", "hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban" (Ef 1:6; 2:7). "Áldott az Úristen, Izráelnek

Istene! Egyedül ő tud csodákat tenni! Áldott legyen dicső neve örökre, töltse be dicsősége az egész földet!" (Zsolt 72:18-19).

Ézsaiás a templom udvarán látott látomásában tiszta képet kapott Izráel Istenének jelleméről. "...a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve..." különös fenségében jelent meg előtte. A próféta mégis megértette, hogy az Úr könyörületes. Akit "Magasságban és szentségben" látott, "a megtörttel és alázatos lelkűvel is" lakik, hogy megelevenítse "az alázatosak lelkét... a megtörtek szívét" (Ézsa 57:15). Az angyal, aki megérintette Ézsaiás ajkát, ezt az üzenetet hozta: "bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva" (Ézsa 6:7).

Amikor a próféta meglátta Istenét - mint a tarsusi Saul Damaszkusz kapujában -, nemcsak saját méltatlan voltáról kapott képet. Alázatos szívében az a bizonyosság ébredt, hogy Isten megbocsátott neki teljesen és ingyen. Megváltozott emberként kelt fel. Látta Urát. Megpillantott egy fénysugarat Isten jellemének szépségéből. Bizonyosságot szerzett arról az átalakulásról, amely a végtelen Szeretet szemlélése nyomán megy végbe. Ettől kezdve sóvárogva vágyta, hogy a tévelygő Izráelt a bűn terhétől és büntetésétől megszabadultan lássa. "Minél több verést kaptok, annál jobban ellenkeztek" - jelentette ki. "Jöjjetek, szálljunk vitába! - mondja az Úr! Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú." "Mossátok tisztára magatokat! Vigyétek el szemem elől gonosz tetteiteket! Ne tegyetek többé rosszat! Tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót! Védjétek meg az árvák jogát és az özvegyek peres ügyét!" (Ézsa 1:5, 18, 16-17).

Isten, akinek állításuk szerint szolgáltak, de akinek a jellemét félreismerték, a lélek betegségeinek nagy Orvosaként mutatkozott meg előttük. Mit számít, ha minden fej beteg, és minden szív erőtlen volt! Mit számít, hogy tetőtől talpig nem volt bennük semmi épség, csak sebek, zúzódások, üszkösödő sérülések! Lásd: Ézsa 1:6! Aki makacsul a maga választotta úton járt, meggyógyulhat, ha az Úrhoz fordul. "Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt - mondta az Úr. Vigasztalással fizetek neki és gyászolóinak... Békesség, békesség közel és távol! Ezt mondja az Úr: Meggyógyítom őt!" (Ézsa 57:18-19)

A próféta a mindenség Teremtőjeként dicsőítette Istent. Ez volt üzenete Júda városaihoz: "Itt van Istenetek!" (Ézsa 40:9) "Ezt mondja az Úristen, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet"; "Én, az Úr, alkottam mindent"; "én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget"; "én alkottam a földet, és én teremtettem rá embert. Az én kezem feszítette ki az eget, minden serege az én parancsomra állt elő" (Ézsa 42:5; 44:24; 45:7, 12). "Kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze? - mondja a Szent. Tekintsetek föl a magasba, és nézzétek: ki teremtette az ott levőket? Előhívja seregüket szám szerint, néven szólítja mindnyájukat. Olyan hatalmas és erőteljes, hogy egy sem mert hiányozni" (Ézsa 40:25-26).

A próféta ezt mondta azoknak, akik Isten elutasításától féltek, ha visszatérnek hozzá: "Miért mondod ezt, Jákób: miért beszélsz így, Izráel: Rejtve van sorsom az Úr előtt, nem kerül ügyem Isten elé. Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el" (Ézsa 40:27-31).

A végtelen Szeretet sóvárog azok után, akik úgy érzik, hogy képtelenek Sátán csapdáiból kiszabadulni; és irgalmasan felkínálja erejét, hogy érte élhessenek. "Ne félj - mondja nekik -, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak." "Mert én, az Úr, a te Istened, erősen fogom jobb kezdet, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek! Ne félj, férgecske Jákób, maroknyi Izráel! Én megsegítlek, - így szól az Úr, a te megváltód, Izráel Szentje!" (Ézsa 41:10, 13-14).

Júda lakosai mind méltatlanok voltak erre, de Isten nem mondott le róluk. Nekik kellett nevét megdicsőíteniük a pogányok között. Sok olyan embernek kellett még meglátnia Isten jellemének dicsőségét, akik addig egyáltalán nem ismerték tulajdonságait. Isten világossá akarta tenni, hogy irgalma folytán milyen tervet készített. Ezért küldte minduntalan szolgáit, a prófétákat ezzel az üzenettel: "Térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról és gaztetteiből!" (Jer 25:5). "Csak nevemért tűrtem ilyen sokáig - mondta Ézsaiás által - dicsőségemért fékeztem magam, és nem pusztítottalak el." "Önmagamért, önmagamért cselekszem, hogy engedhetném, hogy gyalázzanak? Nem adom másnak dicsőségemet!" (Ézsa 48:9, 11).

Félreérhetetlenül hangzott a bűnbánatra hívás. Isten mindenkit megtérésre szólított. "Keressétek az Urat, amíg megtalálható - kérlelte őket a próféta. Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani" (Ézsa 55:6-7).

Vajon te, kedves Olvasó, a magad választotta úton jársz-e? Messzire tévedtél Istentől? A törvényszegés gyümölcseit akarod-e élvezni, amely - amikor belekóstolsz - füstté és hamuvá lesz? És most, amikor meghiúsultak terveid és elsorvadtak reményeid, magadba roskadtan és vigasztalanul ülsz-e? Az a hang, amely régóta szól szívedhez, de amelyre eddig nem akartál figyelni, tisztán és világosan mondja: "Keljetek föl , menjetek innen, mert nincs itt nektek hely! Elpusztultok a tisztátalanság miatt, a megsemmisítő pusztulás miatt!" (Mik 2:10). "Térj hozzám, mert megváltottalak!" "Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert hűséges maradok Dávidhoz" (Ézsa 44:22; 55:3).

Ne hallgass az ellenség szavára, aki azt sugallja, hogy maradj távol Krisztustól, amíg meg nem javulsz; amíg elég jó nem vagy ahhoz, hogy Istenhez mehess! Ha addig vársz, akkor soha nem fogsz elindulni! Amikor Sátán szennyes ruhádra mutat, ismételd el a Megváltó ígéretét: "...aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el" (Jn 6:37). Mondd az ellenségnek, hogy Jézus Krisztus vére megtisztít minden bűntől! Dáviddal együtt te is imádkozd: "Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó" (Zsolt 51:9).

A próféta nem hiába buzdította Júdát, hogy tekintsen fel az élő Istenhez, és fogadja el, amit irgalmasan felkínál. Akik komolyan megfogadták az intést, elfordultak bálványaiktól és Jahvét imádják. Meglátták Alkotójuk szeretetét, kegyelmét és gondoskodó könyörületességét. A Júda történelmében bekövetkező sötét napokban, amikor csak egy maradék maradt meg az országban, a próféta beszéde még mindig gyümölcsöt termett; és igazi reformációt hozott. "Azon a napon - nyilatkoztatta ki Ézsaiás - Alkotójára tekint majd az ember, és meglátja szemével Izráel Szentjét. Nem tekint az oltárokra, keze alkotásaira, meg sem látja, amit ujjaival csinált, a szent fákat és a tömjénező oltárokat" (Ézsa 17:7-8).

Sokan látták meg azt, aki mindenestől fogva kedves, és tízezer közül is kitetszik. "Saját szemeddel nézheted a király szépségét" (Ézsa 33:17) - szólt nekik az irgalmas ígéret. Bűneiket Isten megbocsátja, és Ő lesz egyedüli dicsekvésük. Azon a boldog napon, amikor megszabadulnak a bálványimádástól, így kiáltanak: "Mert dicsőséges lesz ott az Úr, folyók lesznek azon a helyen... az Úr a mi bíránk, az Úr a törvényadónk, az Úr a királyunk, ő segít meg bennünket" (Ézsa 33:21-22).

Az Ézsaiás által hozott üzenet tele volt vigasztalással és bátorítással. Azoknak szólt, akik visszafordultak bűnös utaikról. Halljuk meg az Úr beszédét, amelyet prófétájával üzent:

"Gondold meg, Jákób, mindezeket,

mert te, Izráel, az én szolgám vagy!

Én formáltalak, az én szolgám vagy te,

Izráel, nem feledkezem meg rólad!

Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget,

vétkeidet, mint a felhőt.

Térj hozzám, mert megváltottalak!" (Ézsa 44:21-22).

"Azon a napon ezt mondod majd:

Hálát adok neked, Uram,

mert bár haragudtál rám,

elmúlt haragod, és megvigasztaltál.

Íme, Isten az én szabadítóm,

bízom és nem rettegek,

mert erőm és énekem az Úr,

megszabadított engem.

Örvendezve fogtok vizet meríteni

a szabadulás forrásából.

Azon a napon ezt mondjátok majd:

Adjatok hálát az Úrnak, hirdessétek nevét!

Adjátok tudtára a népeknek nagy tetteit!

Emlékeztessétek őket, hogy neve magasztos!

Énekeljétek, hogy milyen fenséges tetteket

vitt véghez az Úr,

tudja meg ezt az egész föld!

Kiálts és ujjongj, Sion lakója,

mert nagy közöttetek Izráel Szentje!" (Ézsa 12).

27. Akház

Akház trónra lépése olyan félelmes helyzet elé állította Ézsaiást és társait, amely Júda országában minden eddigit felülmúlt. Sok embert, akik korábban ellenálltak a bálványimádó szokások rontásának, most rávettek a pogány istenségek imádására. A fejedelmek is hűtleneknek bizonyultak megbízatásukhoz. Hamis próféták támadtak, akik tanításukkal félrevezették a népet. Még a papok között is voltak ilyen felbérelt tanítók. A hitehagyó vezetők megtartották az istentiszteleti formákat, és azt állították, hogy Isten népe közé tartoznak.

Mikeás próféta - aki ezekben a nyugtalan időkben hirdette üzenetét - kijelentette, hogy Sion bűnösei "vérontással" építik "a Siont, álnoksággal Jeruzsálemet", - miközben "az Úrra hivatkozva mondják", és istenkáromlón így dicsekszenek: "Közöttünk van az Úr, nem érhet minket baj!" (Mik 3:10-11). Ézsaiás próféta kemény dorgálással emelte fel hangját e gonoszságok ellen: "Halljátok az Úr igéjét, Sodoma vezetői! Figyeljetek Istenünk tanítására, Gomora népe! Mit kezdjek a sok véresáldozattal? - mondja az Úr. ...Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat?" (Ézsa 1:10-12).

Az ihletett Ige kinyilatkoztatja: "A bűnösök áldozata utálatos, kivált ha galád dologért hozzák" (Péld 21:27). A menny Istenének "szeme tiszta", nem nézheti a gonoszt, és a nyomorgatást (Hab 1:13). Nem azért fordul el a törvényszegőtől, mert nem akar megbocsátani. A bűnös nem akarja igénybe venni azt, amiről Isten kegyelemből, gazdagon gondoskodott, és ezért Isten nem tudja a bűntől megszabadítani. "Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg" (Ézsa 59:1-2).

Salamon ezt írta: "Jaj neked, ország, ha királyod gyermek..." (Préd 10:16). Így volt ez Júda országával is. Az állandó vétkezés következtében uralkodói olyanokká lettek, mint a gyermekek. Ézsaiás felhívta a nép figyelmét arra, hogy meggyengült helyzetük a föld népei között. Rámutatott, ez azért van, mert gonoszságokat követnek el a magaslatokon. "Az Úr, a Seregek Ura eltávolít Jeruzsálemből és Júdából mindenféle támaszt - mondta a próféta -: minden támaszt, amit a kenyér, minden támaszt, amit a víz nyújt, a hőst és a katonát, a bírót és a prófétát, a varázslót és a véneket, a hadnagyot és a főrendűt, a tanácsost, az ügyes mestert és a varázsláshoz értőt. Ifjakat teszek vezéreikké, és sihederek uralkodnak rajtuk." "Bizony, elbukik Jeruzsálem, és elesik Júda, mert nyelvükkel és tetteikkel az Úr ellen fordulnak..." (Ézsa 3:1-4, 8).

"Vezetőid félrevezetnek, tévútra visznek téged!" (Ézsa 3:12). Akház uralma alatt szó szerint így volt. Róla olvassuk: "...Izráel királyainak az útján járt, sőt istenszobrokat is csináltatott, a Baaloknak. Tömjénezett a Ben-Hinnóm völgyében" (2Krón 28:2-3); "...még fiát is elégette áldozatul, azoknak a népeknek az utálatos szokása szerint, amelyeket kiűzött az Úr Izráel fiai elől" (2Kir 16:3).

Ez az idő valóban nagyon vészterhes volt a választott nép számára. Csak néhány év, és Izráel országának tíz törzse szétszóródik a pogány világ népei közé. Júda országában szintén sötétek voltak a kilátások. A jó hatások rohamosan csökkentek, a rosszak egyre szaporodtak. Mikeás próféta, látva a helyzetet, így kiáltott: "Kivesztek az országból a hívek, nincs becsületes ember." "Aki a legjobb köztük, olyan, mint a tüskebokor, a legbecsületesebb is olyan, mint a tövisbokor" (Mik 7:2, 4). "Ha a Seregek Ura nem hagyott volna néhány menekültet - nyilatkoztatta ki Ézsaiás -, olyanok lennénk, mint Sodoma, Gomorához hasonlítanánk" (Ézsa 1:9).

Isten, a hűségesekért és a tévelygők iránti végtelen szeretetéből, minden korban sokáig tűrte az engedetleneket. Kérlelte őket, hogy hagyjanak fel bűnös életmódjukkal és térjenek vissza Hozzá. "Ez a parancs, az a parancs, ez a szabály, az a szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi!" (Ézsa 28:10), elhívott emberei által így tanította a vétkezőket az igazság útjára.

Ez történt Akház uralkodása alatt is. Jahve egyre csak megtérésre hívta Izráelt. A próféták szeretettel kérlelték a népet, nyomatékosan buzdítva őket bűnbánatra és reformációra. Szavaik gyümölcsöt teremtek Isten dicsőségére.

Mikeás által hangzott a döbbenetes felhívás: "Hallgassátok meg, amit az Úr mond! Szállj perbe a hegyekkel, hadd hallják meg hangodat a halmok! Halljátok meg, hegyek, az Úr perbeszédét, ti is, ősrégi alapjai a földnek! Mert pere van népével az Úrnak, törvénykezni akar Izráellel.

Én népem, mit vétettem ellened, mivel bántottalak? Felelj nekem! Hiszen kihoztalak Egyiptom földjéről, kiváltottalak a szolgaság házából. Elküldtem Mózest, Áront és Mirjámot, hogy vezessenek.

Én népem, emlékezz csak! Mit tervezett Bálák, Móáb királya, mit válaszolt neki Bálám, Beór fia, és mi történt Sittimtől Gilgálig?" (Mik 6:1-5).

Isten, akit szolgálunk, hosszútűrő Isten: "...nem fogyott el irgalma" (JSir 3:22). A kegyelmi idő alatt Lelke egyre kérleli az embert, fogadja el az élet ajándékát. "Életemre mondom - így szól az én Uram, az Úr -, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?" (Ez 33:11) Sátán sajátságos cselfogása: az embert bűnbe viszi, azután ott hagyja tehetetlen, reménytelen állapotban, hogy féljen bocsánatot kérni. De Isten hívja: "Aki az én oltalmamra bízza magát, béküljön meg velem, béküljön meg velem!" (Ézsa 27:5) Krisztusban mindenről gondoskodott, minden támogatást megad.

Júda és Izráel hitehagyása idején sokan kérdezték: "Mivel járuljak az Úr elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Talán égőáldozattal járuljak elébe, esztendős borjakkal? Talán kedvét leli az Úr a kosok ezreiben, vagy az olajpatakok tízezreiben?" A válasz világos és határozott: "Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben" (Mik 6:6-8).

A gyakorlati kegyesség értékét hangsúlyozva a próféta megismételte azt a tanácsot, amelyet Izráel századokkal előbb kapott. Közvetlen azelőtt, hogy beléptek az ígéret földjére, ezt üzente az Úr Mózessel: "Most pedig Izráel, mit kíván tőled Istened, az Úr? Csak azt, hogy Istenedet, az Urat féljed, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből. Tartsd meg az Úr parancsolatait és rendelkezéseit, amelyeket ma parancsolok neked a te javadra!" (5Móz 10:12-13) Jahve szolgái korszakról korszakra elismételték ezeket a tanácsokat azoknak, akiket az irgalmasság elfelejtésének veszélye és a formai vallásosság fenyegetett. Amikor Krisztustól - földi szolgálata idején - megkérdezte egy törvénytudó: "Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták" (Mt 22:36-40).

A próféták és a Mester e világos kijelentéseit úgy kell fogadnunk, mint Isten szavát, amely mindenkinek szól. Ragadjunk meg minden alkalmat a terheket hordozók és a lesújtottak iránti irgalmasságra, a szerető gondoskodásra és a keresztény szívességre! Ha többet nem tudunk tenni, öntsünk bátorságot és reményt azokba, akik nem ismerik Istent, és akiket együttérzéssel és szeretettel nagyon könnyen megközelíthetünk.

Sok-sok ígéret szól azoknak, akik éberen figyelik, mikor vihetnek örömet és áldást mások életébe. "Ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz" (Ézsa 58:10-11).

Akház bálványimádó életmódjának - amelyen a próféták nyomatékos kérlelései ellenére sem változtatott - csak egy következménye lehetett. "Ezért haragudott meg az Úr Júdára és Jeruzsálemre... iszonyatossá, borzasztóvá és gúny tárgyává" tette (2Krón 29:8). Az ország gyorsan hanyatlott, és a nemsokára beözönlő seregek még fennmaradását is veszélyeztették. Háborút indított "Recín, Arám királya meg Pekah, a Remaljáhú fia Izráel királya Jeruzsálem ellen, és körülzárták Áházt..." (2Kir 16:5).

Ha Akház és a birodalom főemberei a magasságos Isten hű szolgái lettek volna, nem kellett volna az ellenük kötött erőszakolt szövetségtől félniük. Sorozatos vétkezésük azonban elvette erejüket. A megbántott Isten büntető ítéletétől való leírhatatlan félelem fogta el a királyt, és "reszketni kezdett a szíve és népének a szíve, ahogyan az erdő fái reszketnek a szélben" (Ézsa 7:2). E válságos helyzetben az Úr megparancsolta Ézsaiásnak, hogy menjen el a reszkető királyhoz, és mondja neki: "Légy óvatos, maradj nyugton! Ne félj, ne lágyuljon meg a szíved... Mivel azt a gonosz tervet szőtte ellened az arámi Recín az efraimi Remaljá fiával együtt, hogy vonuljunk föl Júda ellen, törjünk rá, kapcsoljuk magunkhoz... azért azt mondja az én Uram, az Úr: Nem sikerül, nem úgy lesz... ha nem hisztek, nem maradtok meg!" (Ézsa 7:4-9)

Júda országának javára lett volna, ha Akház mennyből küldött üzenetként fogadja ezt. De mivel úgy döntött, hogy emberi erőre támaszkodik, ezért pogányoktól kért segítséget. Kétségbeesésében ezt üzente Tiglát-Pilésernek, Asszíria királyának: "Szolgád és fiad vagyok! Vonulj fel, és szabadíts meg Arám királyának a markából, meg Izráel királyának a markából, akik rám támadtak" (2Kir 16:7). A kéréssel együtt gazdag ajándékot küldött a királyi kincstárból és a templom tárházából.

A kért segítséget elküldték, és Akház király egy időre megnyugodott. De micsoda árat kellett ezért Júdának fizetnie! A felajánlott sarc felkeltette Asszíria kapzsiságát, és ez az alattomos nép nemsokára megszállással és kifosztással fenyegette Júdát. Akház és szerencsétlen alattvalói nagyon féltek attól, hogy mindenestől a kegyetlen asszírok kezébe esnek.

"...megalázta Júdát az Úr", mert minduntalan vétkezett. A fenyítés idejében a megtérés helyett "...továbbra is hűtlen volt az Úrhoz... Damaszkusz isteneinek áldozott... Mivel Arám királyait megsegítik isteneik - mondta - ezért nekik áldozom, és engem is megsegítenek" (2Krón 28:19, 22-23).

A hitehagyó király, aki uralkodásának végéhez közeledett, bezáratta a templom kapuit. A szent szolgálatok megszakadtak. Nem égették többé a lámpákat az oltár előtt. Nem mutattak be többé bűnért való áldozatokat. Nem szállt fel jóillat a reggeli és az esti áldozat idején. A város hitetlen lakói Isten házának udvarait elhagyva és kapuit bezárva, vakmerően oltárokat állítottak fel a pogány istenségek tiszteletére Jeruzsálem utcasarkain mindenütt. A pogányság látszólag diadalmaskodott; a sötétség hatalmai már-már győztek.

Éltek azonban Júdában olyanok, akik hűségesek maradtak Jahvéhoz. Nem lehetett rávenni őket a bálványimádásra. Rendületlenül ellenálltak a csábításnak. Rájuk tekintettek reménykedve Ézsaiás, Mikeás és társaik, amikor felmérték az Akház utolsó éveiben véghezvitt pusztítást. Templomuk zárva volt, de a hűségeseket Ézsaiás megnyugtatta: "...velünk az Isten! ...a Seregek Urát tartsátok szentnek, őt féljétek, tőle rettegjetek, akkor ő is megszentel." (Ézsa 8:10, 13-14).

28. Ezékiás

Akház nemtörődöm kormányzásával éles ellentétben állt az a reformáció, amely fia gyümölcsöző uralkodása idején ment végbe. Ezékiás azzal az elhatározással lépett trónra: minden tőle telhetőt megtesz Júda érdekében, hogy megmentse az északi királyság sorsától. A próféták tanításai nem bíztattak középutas megoldásokra. Csak a leghatározottabb reformációval lehetett a fenyegető ítéletet elhárítani.

Ezékiás olyan embernek bizonyult, akire éppen szükség volt a válságban. Alighogy trónra lépett, terveket fektetett le és megvalósította azokat. Először a nagyon régóta elhanyagolt templomi szolgálatok helyreállítására fordított figyelmet. A szent elhivatásukhoz hűséges papokat és lévitákat nyomatékosan kérte, támogassák munkáját. Bízva megértő segítségükben, nyíltan beszélt velük arról, hogy azonnal széleskörű reformot szeretne kezdeményezni. "Mert hűtlenné váltak őseink; azt tették, amit rossznak lát Istenünk, az Úr, és elhagyták őt. Elfordították arcukat az Úr hajlékától, hátat fordítottak neki." "Azért elhatároztam, hogy szövetséget kötök Izráel Istenével, az Úrral, és akkor elfordul tőlünk lángoló haragja" (2Krón 29:6, 10).

A király néhány szóval ismertette a fennálló helyzetet: a bezárt templomot; a szünetelő szolgálatokat; a város utcáin és országszerte gyakorolt botrányos bálványimádást; tömegek hűtlenségét, akik talán hűségesek maradnak Istenhez, ha a vezetők Júdában jó példát mutatnak nekik; az ország gyengeségét, hogy elvesztette erkölcsi súlyát a környező népek előtt. Az északi királyság gyorsan szétmorzsolódott; sokan pusztultak el kard által; tömegek sínylődtek fogságban. Nemsokára egész Izráel az asszírok kezére jutott, és teljesen elpusztult. Bizonyára ez a sors éri Júdát is, hacsak Isten nem munkálkodik rendkívüli módon választott képviselői által.

Ezékiás közvetlenül a papokhoz fordult, és kérte őket, segítsenek a szükséges reformok megvalósításában. "Fiaim, ne tétlenkedjetek!

Hiszen titeket választott ki az Úr, hogy az ő szolgálatára álljatok - intette őket -, neki szolgáljatok és áldozzatok." "...szenteljétek meg magatokat, és szenteljétek meg őseitek Istenének, az Úrnak a házát!" (2Krón 29:11, 5).

Az idő gyors cselekvést követelt. A papok azonnal munkához láttak. Azokat a társaikat is megnyerték az együttműködésre, akik nem voltak jelen e megbeszélésen. Lelkesen kezdtek hozzá a templom megtisztításához és megszenteléséhez. Ez sok nehézséggel járt az éveken át tartó megszentségtelenítés és hanyagság miatt. A papok és léviták lankadatlanul fáradoztak, és meglepően hamar jelenthették feladatuk elvégzését: a templomkapuk kijavítását, kinyitását, a szent edények összeszedését és helyükre tételét. Minden készen állt a szentélyszolgálat helyreállításához.

Az első istentiszteleten a város vezetői Ezékiás királlyal, a papokkal és a lévitákkal együtt kérték Istent, hogy bocsássa meg a nemzet bűneit. Bűnért való áldozatokat helyeztek az oltárra az "egész Izráel érdekében." "Amikor vége lett az áldozat bemutatásának, a király és mindazok, akik vele voltak, térdre estek és leborultak." A templom udvarai újra visszhangzottak a dicsőítés és ima hangjától. Amikor a hívek felfogták, hogy megszabadultak a bűn és hitehagyás rabságából, örömmel énekelték Dávid és Aszáf énekeit. "Ezékiás és az egész nép örvendezett azért, hogy az Isten helyreállította azt népe számára, hiszen hamar megtörtént ez a dolog" (2Krón 29:24, 29, 36).

Isten felkészítette Júda főembereinek szívét egy igazi reformációs mozgalom vezetésére, hogy a hitehagyást megállítsák. Prófétái által egymás után küldte a komoly kérlelés üzeneteit választott népének, melyeket Izráel tíz törzse semmibe vett, elvetett, így az ellenség kezébe került. Júdában azonban maradt szépszámú maradék. Őket a próféták továbbra is kérlelték. Figyeljük meg Ézsaiás buzdítását: "Térjetek meg ahhoz, akitől oly messzire eltávolodatok, Izráel fiai!" (Ézsa 31:6). Hallgassuk meg Mikeás bizakodó kijelentését: "De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem! Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elesem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom. Az Úr haragját kell hordoznom, mert vétkeztem ellene. De majd ő intézi peremet, és igazságot szolgáltat nekem. Kivisz a világosságra, és gyönyörködöm igazságában" (Mik 7:7-9).

Ezek, és hasonló üzenetek reményt öntöttek sok csüggedő lélekbe azokban a sötét években, amikor a templomajtók zárva voltak. Az üzenetek azt tanúsították, hogy az Úr készségesen megbocsát a teljes szívvel hozzá térőknek, és elfogadja őket. Most pedig, amikor a vezetők reformot indítottak, a bűn szolgaságába belefáradt tömegek készek voltak engedelmeskedni.

A Szentírás prófétikus szakaszai csodálatos bátorítást kínáltak azoknak, akik a templom udvarába léptek, hogy bocsánatért esedezzenek és megújítsák Jahvénak tett hűségfogadalmukat. A bálványimádás ellen küldött komoly intéseket - amelyeket Mózes egykor az egész Izráel hallatára mondott -, ünnepélyes próféciák kísérték. E próféciák azt hirdették, hogy Isten kész meghallgatni azokat, akik a hitehagyás idején teljes szívükkel keresik őt, és készségesen megbocsát nekik. "...de végül megtérsz Istenedhez, az Úrhoz - mondta Mózes -, és hallgatsz szavára, akkor, mivel irgalmas Isten az Úr, a te Istened, nem hagy cserben, és nem hagy elpusztulni. Nem feledkezik meg az atyáiddal kötött szövetségről, amelyet esküvel fogadott meg nekik" (5Móz 4:30-31).

E templomnak a felszentelésekor, - amelynek a szolgálatait Ezékiás és társai ekkor helyreállították - prófétikus imájában Salamon így imádkozott: "Ha majd néped, Izráel vereséget szenved ellenségétől, mert vétkezik ellened, de azután hozzád tér, vallást tesz nevedről, hozzád imádkozik, és könyörög ebben a házban, te hallgasd meg a mennyből, bocsásd meg népednek, Izráelnek a vétkét..." (1Kir 8:33-34). Isten jóváhagyásának pecsétjét helyezte erre az imára, mert amikor Salamon befejezte imáját, tűz szállt alá a mennyből, hogy megeméssze az égő áldozatot és a véres áldozatot, és Isten dicsősége betöltötte a templomot. Lásd: 2Krón 7:1! Éjszaka pedig az Úr megjelent Salamonnak. Elmondta, hogy imáját meghallgatta, és kegyelmet tanúsít azok iránt, akik ott imádkoznak. Így hangzott a könyörületes bátorítás: "...de megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat" (2Krón 7:14).

Ezek az ígéretek gazdagon teljesedtek az ezékiási reformáció idején.

A jó munkát, amely a templom megtisztításakor elindult, átfogó megmozdulás követte, amelyben Izráel és Júda egyaránt részt vett.

Ezékiás azt akarta, hogy a templom szolgálatai igazán áldást hozzanak a nép számára. Buzgóságában elhatározta, hogy feleleveníti a páskabárány ősi ünnepét és összegyűjti a zsidókat az ünnepre.

Már hosszú évek óta nem tartották meg a páskabárány nemzeti ünnepét. Salamon uralkodása végén, a birodalom kettészakadása következtében, ez kivihetetlennek látszott. A tíz törzset sújtó rettenetes büntetés azonban egyesek szívében vágyat ébresztett valami jobb után, és a próféták buzdító kijelentései nem maradtak hatástalanok. Királyi futárok tették közhírré a meghívást közelben és távolban. "A futárok városról városra jártak Efraim és Manassé földjén egészen Zebulonig...", és páska ünnepre hívták a népet Jeruzsálembe. A többség ridegen elutasította a szívélyes meghívás hordozóit. A megátalkodottak meggondolatlanul elfordultak. Mások azonban, akik nagyon vágytak Isten akaratának jobb megismerésére, megalázták magukat, és elmentek Jeruzsálembe (2Krón 30:10-11).

Júda földjén nagyon szíves fogadtatásban részesítették a hírnököket. Rajtuk volt "... az Isten keze, amely egy akaratra juttatta őket, és teljesítették a király és a vezető emberek parancsát az Úr szava szerint" (2Krón 30:12), amely összhangban volt Istennek a prófétái által kijelentett akaratával.

Ez az alkalom igen hasznos volt az összegyűlt sokaság számára. A város megszentségtelenített utcáit megtisztították az Akház uralkodása alatt odahelyezett bálványszentélyektől. A kitűzött napon megtartották a páska ünnepét, és a nép hálaáldozatok bemutatásával és Isten akaratának tanulásával töltötte a hetet. A léviták nap mint nap az Úr dolgait tanították, és akik szívből keresték az Urat, azok bocsánatban részesültek. Nagy öröm töltötte el az imádkozó sokaságot; "A léviták és a papok minden nap dicsérték az Urat, erős hangú hangszereken játszva az Úr tiszteletére" (2Krón 30:21). Mind egy akarattal dicsőítették Őt, aki ilyen könyörületes és irgalmas.

A páskabárány ünnepére szokás szerint szentelt hét nap nagyon gyorsan eltelt. A nép további hét napot akart eltölteni tanulással, hogy jobban megismerje az Úr útját. A tanító papok folytatták az oktatást a törvény könyvéből. A nép naponként összegyűlt a templomban, hogy dicsérettel és hálával áldozzon. Ahogy a nagy összejövetel vége közeledett, kétségtelenné vált, hogy Isten csodálatosan cselekedett a bűnbe süllyedt Júda megtérése és a mindent elsöpréssel fenyegető bálványimádás áradatának feltartóztatása érdekében. A próféták nem hiába mondták ünnepélyes figyelmeztetéseiket. "Nagy volt az öröm Jeruzsálemben, mert Salamonnak, Dávid fiának, Izráel királyának az ideje óta nem történt ehhez hasonló Jeruzsálemben" (2Krón 30:26).

Elérkezett az idő, amikor a híveknek vissza kellett térniük otthonaikba. "...fölálltak a papok és a léviták, és megáldották a népet. Szavuk meghallgatásra talált, mert imádságuk eljutott a mennybe, az Úr szent lakóhelyére" (2Krón 30:27). Isten elfogadta azokat, akik megtört szívvel, bűneiket megvallva, nagy elhatározással fordultak hozzá bocsánatért és segítségért.

Még volt egy fontos feladat, amelyben minden hazatérőnek tevékenyen részt kellett vennie. E munka végrehajtása tanúsította, hogy igazi reformáció történt. A feljegyzésben ez áll: "Amikor mindezek befejeződtek, egész Izráel, amely ott tartózkodott, kivonult Júda városaiba, és összetörték a szent oszlopokat, kivagdalták a szent fákat, és lerombolták az áldozóhalmokat és oltárokat egész Júdában, Benjáminban, Efraimban és Manasséban. Azután visszatértek Izráel fiai, mindenki a maga városában levő birtokára" (2Krón 31:1).

Ezékiás és munkatársai különböző reformokat hoztak létre az ország lelki és földi érdekeinek helyreállítására. A király "...egész Júdába azt tette, amit jónak, helyesnek és igaznak tartott Istene, az Úr." "Minden munkáját, amit az Isten háza szolgálatában, a törvénynek és a parancsolatnak megfelelően elkezdett, Istenét keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki." "Bízott az Úrban, Izráel Istenében... vele volt az Úr, és minden vállalkozása eredményes volt" (2Krón 31:20-21; 2Kir 18:5-7).

Ezékiás uralkodását jelentős intézkedések sorozata jellemezte, melyek tanúsították a környező népeknek, hogy Izráel Istene népével volt. Amikor uralkodása korábbi szakaszában az asszíroknak sikerült Samáriát elfoglalniuk, és a tíz törzs darabokra tört maradékát a népek között széjjelszórniuk, sokan megkérdőjelezték a héberek Istenének hatalmát. Sikereiken felbátorodva a niniveiek ekkor már jó ideje félretették Jónás üzenetét, és a mennyel szemben makacsul állást foglaltak. Néhány évvel Samária eleste után a győztes hadak újra megjelentek Palesztinában. Haderejüket Júda bekerített városai ellen irányították, bizonyos mértékű sikerrel. Egy időre azonban visszavonultak, mert birodalmuk más részeiben nehézségek támadtak. Csak néhány évvel később, Ezékiás uralkodásának vége felé be kellett mutatni a világ népe előtt, hogy vajon a pogányok istenei végül győznek-e.

29. Babilónia követei

Áldásos uralkodása közben Ezékiás hirtelen "...halálosan megbetegedett", és nem volt számára emberi segítség. Amikor Ézsaiás ezzel az üzenettel jelent meg előtte: "Így szól az Úr: Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradhatsz életben!" (Ézsa 38:1) úgy tűnt, hogy fel kell adnia utolsó reményét is.

Helyzete kilátástalan volt. A király azonban most is imádkozott ahhoz, aki mindeddig oltalma és erőssége volt, "...mindig biztos segítség a nyomorúságban" (Zsolt 46:2). "...arcát a fal felé fordította, és így imádkozott az Úrhoz: Ó, Uram, ne feledkezz meg arról, hogy én híven és tiszta szívvel éltem előtted, és azt tettem, amit jónak látsz! És Ezékiás keservesen sírt" (2Kir 20:2-3).

Dávid kora óta egy király sem tett olyan sokat Isten országának építéséért a hitehagyás és a csüggesztő körülmények idején, mint Ezékiás. A haldokló király hűségesen szolgálta életében Istenét, és erősítette a nép bizalmát Jahvéban, mint legfőbb Urukban. Most úgy könyörgött, mint Dávid:

"Jusson hozzád imádságom,

figyelj esedezésemre!

Mert tele van bajokkal a lelkem,

életem közel került a holtak hazájához" (Zsolt 88:3-4).

"Mert te vagy Uram, reménységem,

te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta."

"...ha elfogy az erőm, ne hagyj el!"

"Ó Isten, ne légy távol tőlem,

Istenem, siess segítségemre!"

"Istenem, ne hagyj el

késő vénségemben sem,

míg csak hirdethetem hatalmadat,

nagy tetteidet a jövő nemzedéknek"

(Zsolt 71:5, 9, 12, 18).

Akinek "...nem fogyott el irgalma" (JSir 3:22), meghallgatta szolgája imáját. "Ézsaiás még a város közepére sem ért, amikor így szólt hozzá az Úr igéje: Menj vissza, és mondd meg Ezékiásnak, népem fejedelmének: Így szól az Úr, atyádnak, Dávidnak Istene. Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Én meggyógyítalak, három nap múlva már fölmehetsz az Úr házába. Megtoldom napjaidat még tizenöt évvel. Asszíria királyának a kezéből pedig kiszabadítlak téged meg ezt a várost, és pajzsa leszek ennek a városnak önmagamért és szolgámért, Dávidért" (2Kir 20:4-6).

A próféta örömmel tért vissza a bíztató és reményt keltő üzenettel. Meghagyta, hogy tegyenek egy köteg fügét a beteg testrészre, és elmondta a királynak Isten beszédét, amely irgalmat, oltalmat és gondviselést ígért.

Mint Mózes Midián földjén; Gedeon a mennyei küldött jelenlétében; Elizeus közvetlenül mestere elragadtatása előtt; Ezékiás is jelt kért, amely tanúsítja, hogy az üzenet a mennyből származik. "Mi lesz a jele - kérdezte a prófétát -, hogy meggyógyít az Úr, és három nap múlva fölmehetek az Úr házába?"

"Kapsz jelet az Úrtól arra, hogy az Úr teljesíti azt az igét, amelyet kijelentett - válaszolt a próféta: Előre menjen az árnyék tíz fokkal, vagy visszafelé menjen tíz fokkal? ... Könnyű az árnyéknak tíz fokkal megnyúlnia - felelte Ezékiás. Ne úgy legyen, hanem menjen az árnyék visszafelé tíz fokkal."

Csak Isten közvetlen beavatkozására térhetett vissza a napóra árnyéka tíz fokkal. Ez mutatta meg Ezékiásnak, hogy az Úr meghallgatta imáját. "Ekkor Ézsaiás próféta az Úrhoz kiáltott, ő pedig visszatérítette az árnyékot tíz fokkal Áház napóráján, azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt" (2Kir 20:8-11).

Júda királya, visszakapva erejét, énekszóval dicsőítette Jahvét jótéteményeiért. Megfogadta, hogy hátralevő napjait a királyok Királyának készséges szolgálatában tölti. Az a hálás elismerés, amellyel megvallotta, hogy Isten könyörülettel bánt vele, követendő példa mindenki számára, aki éveit Alkotója dicsőségére akarja szentelni:

"Már azt gondoltam,

hogy életem delén kell elmennem

a holtak hazájának kapuiba,

megfosztva többi évemtől.

Azt gondoltam,

hogy nem látom többé

az Urat az élők földjén,

nem láthatok többé embert

a világ lakói között.

Hajlékomat lebontják,

mint a pásztorok sátrát,

megfosztanak tőle.

Összetekeri életemet,

mint takács a vásznat,

elvágja életem fonalát.

Reggeltől estig végez velem!

Reggelig igyekeztem megnyugodni,

de úgy törte össze minden csontomat,

mint az oroszlán.

Reggeltől estig végez velem!

Csipogtam, mint a fecske vagy a rigó,

nyögtem, mint a galamb...

Uram, szenvedek, segíts rajtam!

Mit szóljak? Hiszen amit megmondott,

azt tette velem.

Így múlnak el éveim

lelkem keserűségében.

Uram, az éltet mindenkit,

engem is csak az éltet ezek után,

hogy megerősítesz és meggyógyítasz.

Bizony, javamra vált

a nagy keserűség.

Hiszen megmentettél

az enyészet vermétől,

és hátad mögé dobtad minden vétkemet.

Mert nem a holtak hazájában

magasztalnak téged,

nem a halottak dicsőítenek,

nem a sírba leszállók

reménykedhetnek hűségedben.

Az élő, csak az élő magasztalhat téged,

akárcsak én most,

Az apák tanítják fiaiknak,

hogy te hűséges vagy.

Megszabadít engem az Úr,

ezért pengessük a lantot

életünk minden napján

az Úr házában" (Ézsa 38:10-20).

A Tigris és az Eufrátesz termékeny völgyeiben élt egy ősi nép, amelynek az volt a rendeltetése - bár ekkor még Asszíria alattvalója volt -, hogy a világ ura legyen. Bölcs emberei figyelmesen tanulmányozták a csillagokat. Nagyon csodálkoztak amikor észrevették, hogy a napórán az árnyék tíz fokkal visszament. Királyuk, Merodák Baladán, amikor megtudta, hogy a menny Istene ezzel a csodával jelezte Júda királyának élete meghosszabbítását, követeket küldött Ezékiáshoz, hogy köszöntse gyógyulása alkalmából, és ha lehet többet megtudjon arról az Istenről, aki ilyen csodát tudott művelni.

A messzi ország uralkodójától érkezett követek látogatása alkalmat adott Ezékiásnak az élő Isten megdicsőítésére. Mily könnyen beszélhetett volna Istenről, minden teremtett dolog fenntartójáról, akinek a kegyelméből életben maradt, amikor már semmi reménye nem volt. Micsoda nagy jelentőségű változás történhetett volna, ha ezekkel az emberekkel, akik Káldea síkságairól az igazság keresésére jöttek, Ezékiás elismerteti, hogy az élő Isten a legfőbb Úr!

Ezékiás szívét azonban hatalmába kerítette a büszkeség és a hiúság. A maga dicsőítésére a kapzsi szemek elé tárta azokat a kincseket, amelyekkel Isten gazdagította népét. A király "...megmutatta nekik kincstárát, az ezüstöt és az aranyat, a balzsamokat és a finom olajokat, egész fegyvertárát és mindazt, ami kincstárában található volt. Semmi sem volt palotájában és egész birodalmában, amit meg ne mutatott volna nekik" (Ézsa 39:2). Nem Isten megdicsőítésére, hanem önmaga felmagasztalására tette ezt a pogány fejedelmek előtt. Nem törődött azzal, hogy ezek az emberek egy hatalmas nép képviselői, mely nem féli és nem szereti Istent, s oktalanság nemzete földi gazdagságának titkába beavatni őket.

A követek látogatása próbára tette Ezékiás háláját és hűségét. A feljegyzés így szól: "De amikor a babiloni vezető emberek elküldték hozzá megbízottjaikat, hogy megkérdezzék, milyen csoda történt az országban, elhagyta az Isten, hogy próbára tegye, és kitudódjék, mi minden van a szívében" (2Krón 32:31). Ha Ezékiás az alkalommal élve bizonyságot tett volna Izráel Istenének hatalmáról, jóságáról és könyörületességéről, akkor a követek beszámolója fénysugárként ragyogta volna be a sötétséget. Ezékiás azonban a seregek Ura fölé emelte önmagát. "Ezékiás azonban nem volt hálás az iránta tanúsított jótéteményért, mert felfuvalkodott..." (2Krón 32:25).

Milyen végzetes következményei voltak ennek! Isten kinyilatkoztatta Ézsaiásnak, hogy a hazatérő követek magukkal viszik a látott gazdagság hírét, és hogy Babilon királya, valamint tanácsadói Jeruzsálem kincseivel akarják majd saját országukat gazdagítani. Ezékiás súlyosan vétkezett; "ezért az Úr haragja sújtotta őt, meg Júdát és Jeruzsálemet" (2Krón 32:25).

"Ekkor Ézsaiás próféta elment Ezékiás királyhoz, és megkérdezte tőle: Mit mondtak ezek az emberek, és honnan jöttek hozzád? Ezékiás így felelt: Messzi földről, Babilóniából jöttek hozzám. Ézsaiás így szólt: Mit láttak a palotádban? Ezékiás így felelt: Mindent láttak, ami csak a palotámban van, semmi sincs a kincstáramban, amit meg ne mutattam volna nekik.

Akkor így szólt Ézsaiás Ezékiáshoz: Halld meg a Seregek Urának igéjét: Eljön majd az idő, amikor mindazt elviszik Babilóniába, ami a palotádban van, és amit elődeid gyűjtöttek mindmáig, semmi sem marad meg. Ezt mondja az Úr! Utódaid közül is, akik tőled származnak, akiket nemzel, elvisznek egyeseket, és udvari szolgák lesznek Babilónia királyának a palotájában.

Ezékiás így válaszolt Ézsaiásnak: Jó az Úr igéje, amelyet hirdettél..." (Ézsa 39:3-8).

Bűntudattal telve, "...megalázta magát a felfuvalkodott Ezékiás Jeruzsálem lakóival együtt, és nem érte többé őket az Úr haragja Ezékiás idejében" (2Krón 32:26). A gonoszság magvát azonban elvetette, amely idővel kikelve a pusztulás és fájdalom termését hozta. Júda királya nagy jólétben élt hátralevő éveiben, mert következetesen igyekezett jóvátenni a múltat és megdicsőíteni Isten nevét, akinek szolgált. Hite azonban alaposan próbára lett téve, és meg kellett tanulnia, hogy csak teljesen Jahvéban bízva számíthat a sötétség hatalmai feletti győzelemre, akik romlását és népének teljes pusztulását tervezik.

Ezékiás a követek látogatásakor hűtlennek bizonyult megbízatásához. E kudarcának története mindenki számára fontos tanulságot hordoz. Sokkal többet kellene beszélnünk életünk drága fejezeteiről, Isten irgalmáról és jóságáról, a Megváltó páratlan szeretetéről. Ha szívünk és gondolatvilágunk telve van Isten szeretetével, akkor nem nehéz elmondani azt, ami lelkünket betölti. A nagyszerű gondolatok, nemes törekvések, az igazság világos felismerése, önzetlen célok, kegyesség és szentség utáni vágyakozás olyan szavakban jut kifejezésre, amelyek feltárják, milyen kincset rejteget szívünk.

Társainknak, akikkel napról napra együtt vagyunk, szükségük van segítségünkre és tanácsainkra. Olyan lelki állapotban lehetnek, amikor az idejében mondott szó maradandóan lelkükbe vésődik. Lehet, hogy holnap egyesekkel már nem találkozhatunk. Milyen hatással vagyunk útitársainkra?

Az élet minden napja felelősséget rak ránk, amelyet hordoznunk kell. Szavaink, tetteink naponta benyomásokat keltenek környezetünkben. Mily fontos, hogy závárt tegyünk szánkra, és gondosan ügyeljünk lépteinkre! Egyetlen vigyázatlan mozdulat, egyetlen meggondolatlan lépés és az erős kísértés kavargó hullámai romlásba sodorhatnak valakit. Nem gyűjthetjük össze azokat a gondolatokat, melyeket elültettünk mások lelkébe. Ha azok bűnös gondolatok voltak, mozgásba hozzuk velük a körülmények olyan láncolatát, a gonoszság olyan áradatát, amelyet nem tudunk megállítani.

Másrészt erőt adunk másoknak a jócselekedetekre, ha példamutatásunkkal segítjük őket helyes elvek kialakításában. Ők azután ugyanolyan áldásos befolyást árasztanak másokra. Tudtunkon kívüli befolyásunkkal százaknak és ezreknek nyújtunk segítséget. Krisztus igaz követője erősíti mindazok jó szándékát, akikkel kapcsolatba kerül. Isten kegyelmének erejét és tökéletes jellemét mutatja be a bűnt szerető, hitetlen világnak.

30. Szabadulás Asszíriától

Amikor Asszíria seregei betörtek Júda földjére, és úgy tűnt, hogy semmi sem mentheti meg Jeruzsálemet a teljes pusztulástól, az ország e súlyos helyzetében Ezékiás lelkesítette népe katonaságát, hogy töretlen bátorsággal szálljon szembe pogány elnyomóival, és bízzon Jahve szabadító hatalmában. "Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek, és ne rettegjetek az asszír királytól, meg a vele levő egész sokaságtól, mert velünk többen vannak, mint ővele - buzdította Ezékiás Júda embereit -. Ővele emberi erő van, mivelünk pedig Istenünk, az Úr, aki megsegít bennünket, és velünk együtt harcol harcainkban" (2Krón 32:7-8).

Nem ok nélkül beszélt Ezékiás ilyen meggyőződéssel a harc kimeneteléről. A kérkedő Asszíria, jóllehet Isten egy ideig haragjának botjaként a népek megbüntetésére használta fel, nem fog mindig diadalmaskodni. Lásd: Ézsa 10:5! "Ne félj... Asszíriától - üzente az Úr Ézsaiással néhány évvel korábban Sion lakóinak -, mert rövid idő múlva... ostorral csapkodja a Seregek Ura, ahogyan megverte Midjánt az Óréb-sziklánál. Vesszejével rácsap a tengerre, mint Egyiptomban tette. Azon a napon lekerül terhe válladról, igája nyakadról, a kövérség miatt leszakad róla az iga" (Ézsa 10:24-27).

Egy másik prófétikus üzenetben, melyet "Áház király halála esztendejében" kapott, a próféta kinyilatkoztatta: "Megesküdött a Seregek Ura: Úgy lesz, ahogyan elterveztem, az következik be, amit elhatároztam. Országomban töröm össze Asszíriát, hegyeimen taposom el. Lekerül róluk igája, lekerül vállukról a teher. Ezt a tervet határoztam el az egész föld ellen, így nyújtom ki kezemet minden nép ellen. Ha így határoz a Seregek Ura, ki hiúsíthatja meg? Ha kinyújtja kezét, ki fordíthatja vissza?" (Ézsa 14:28, 24-27).

Az elnyomó hatalma meg fog törni. Uralkodása első éveiben Ezékiás még tovább fizette a hadisarcot Asszíriának, az Akház által kötött megállapodás értelmében. Időközben a király "tanácskozott vezető embereivel és vitézeivel", minden lehetségest megtett országa védelmére. Gondoskodott arról, hogy bőségesen legyen víz Jeruzsálem falain belül, mialatt a városon kívül az kevés lesz. "Majd nekibátorodva, fölépítette az egész várfalat, ahol sérült volt; megnagyobbította az őrtornyokat, építetett kívül egy másik falat, és megerősítette a Millót Dávid városában. Csináltatott sok hajítófegyvert és pajzsot is. A hadinép élére csapatparancsnokokat rendelt..." (2Krón 32:5-6). Mindent megtett, amit tudott, hogy a várost felkészítse az ostromra.

Mielőtt Ezékiás Júda trónjára lépett, az asszírok már sok foglyot vittek Izráel fiai közül az északi királyságból. Néhány évvel azután, hogy uralkodni kezdett, és mialatt még erősítgette Jeruzsálem védelmi készültségét, az asszírok megostromolták és bevették Samáriát, a tíz törzset pedig szétszórták az asszír tartományokban, Júda határai csak néhány mérföldnyire voltak, Jeruzsálem pedig nem egészen ötven mérföldre; és a templomban található gazdag zsákmány visszatérésre csábította az ellenséget.

Júda királya azonban eltökélte, hogy mindent megtesz az ellenség visszaverésére. Miután elkövetett mindent, amire emberi ügyesség és erő képes, összegyűjtötte és bátorságra buzdította seregét. "...nagy közötted Izráel Szentje!" (Ézsa 12:6), volt Ézsaiás próféta Júdához intézett üzenete. A király rendíthetetlen hittel mondta: "Velünk... Istenünk, az Úr, aki megsegít bennünket és velünk együtt harcol" (2Krón 32:8).

Semmi sem lelkesít jobban a hitre, mint a hit gyakorlása. Júda királya felkészült a közelgő viharra. Biztos volt az asszírok ellen mondott prófécia teljesedésében, és ráhagyatkozott Istenre. "És megbátorodott a hadinép Ezékiásnak... beszédétől" (2Krón 32:8). Mit számít, ha Asszíria seregei a föld legnagyobb nemzeteinek meghódításáról új erőre kapva és Izráelben Samária felett diadalmaskodva most Júda ellen fordulnak? Mit számít, ha így kérkednek: "Ahogyan elérte kezem a bálványok országait, bár több bálványszobruk volt, mint Jeruzsálemnek és Samáriának, ahogyan elbántam Samáriával és bálványaival, úgy fogok elbánni Jeruzsálemmel és bálványaival" (Ézsa 10:10-11). Júdának semmitől sem kellett félnie, mert Jahvéban bízott.

A régóta várható válság végül is bekövetkezett. A győzelmesen előrenyomuló asszír csapatok megjelentek Júdeában. A győzelemben biztos vezetők haderejüket két seregre osztották. Az egyikkel délen az egyiptomi sereggel akartak szembeszállni, a másikkal pedig Jeruzsálemet akarták megostromolni.

Júda egyedüli reménysége Isten volt. Az Egyiptomtól várható minden segítségtől elvágták őket, és nem volt más nemzet a közelben, hogy baráti segítséget nyújtson.

Az asszír tisztek fegyelmezett seregük erős voltának tudatában megbeszélésre hívták Júda főembereit. A tárgyalás során arcátlanul követelték a város átadását. Követelésüket a héberek Istene elleni istenkáromló gyalázkodásokkal kísérték. Izráel és Júda gyengesége és hitehagyása miatt a nemzetek már nem tisztelték, hanem szüntelen becsmérelték Isten nevét. Lásd: Ézsa 52:5!

"Mondjátok meg Ezékiásnak - szólt Rabsaké, Szanhérib egyik főtisztje -, hogy ezt üzeni a nagy király, Asszíria királya: Miféle elbizakodottság ez? Miben bízol? Üres beszéd az, amit gondolsz, hogy csak ész és erő kell a hadakozáshoz! Kiben bíztál, hogy föllázadtál ellenem?" (2Kir 18:19-20).

A tisztek a város kapuin kívül tanácskoztak, de azok is hallhatták, akik a falon őrködtek. Amikor az asszír király képviselői hangosan sürgették Júda főembereit javaslataik elfogadására, a főemberek kérték őket, hogy inkább szír, mint zsidó nyelven beszéljenek, hogy a falon levők ne tudják meg, miről folyik a tárgyalás. Rabsaké gúnyolódott ezen a javaslaton és még jobban felemelve hangját, továbbra is héberül beszélt. Ezt mondta:

"Halljátok meg a nagy királynak, Asszíria királyának az üzenetét! Ezt üzeni a király: Ne hagyjátok, hogy rászedjen benneteket Ezékiás, mert ő nem tud megmenteni benneteket! És ne hagyjátok, hogy Ezékiás így biztasson benneteket az Úrral: Bizonyosan megment bennünket az Úr, és nem kerül ez a város Asszíria királyának kezébe!

Ne hallgassatok Ezékiásra, mert ezt üzeni Asszíria királya: Adjátok meg magatokat, és jöjjetek ki hozzám! Akkor mindenki a maga szőlőtőkéjéről és fügefájáról ehetik, és mindenki a maga kútjának a vizét ihatja, amíg el nem jövök, és el nem viszlek benneteket a ti földetekhez hasonló földre, gabonát és mustot adó földre, kenyeret és szőlőt adó földre.

Mert félrevezet benneteket Ezékiás, amikor ezt mondja: Az Úr megment bennünket! Vajon más népek istenei meg tudták-e menteni országukat Asszíria királyának a kezéből?... Hol vannak Szefarvaim istenei? Megmentették-e Samáriát az én kezemből? Ezeknek az országoknak valamennyi istene közül melyik tudta megmenteni országát az én kezemből? Hát az Úr megmentheti-e kezemből Jeruzsálemet?" (Ézsa 36:13-20.)

Júda fiai "nem válaszoltak... egy szót sem" e gúnyolódásokra. A tárgyalás véget ért. A zsidók képviselői visszatértek Ezékiáshoz "megszaggatott ruhában, és jelentették neki a kincstárnok beszédét" (Ézsa 36:21-22). Amikor a király meghallotta az istenkáromló kihívást, "megszaggatta ruháját, zsákruhát öltött, és bement az Úr házába" (2Kir 19:1).

A király elküldte követét Ézsaiáshoz, hogy közölje vele, mivel végződött a tárgyalás. "Nyomorúságnak, büntetésnek és szégyennek a napja ez a nap - üzente a király... Talán meghallja Istened, az Úr a kincstárnok minden szavát, akit ideküldött ura, az asszír király, hogy gyalázza az élő Istent, és talán megbünteti Istened, az Úr azokért a szavakért, amelyeket meghallott. Imádkozz a még meglevő maradékért!" (2Kir 19:3-4)

"Ekkor Ezékiás király meg Ézsaiás próféta, Ámoc fia imádkozott, és segítségért kiáltott az ég felé" (2Krón 32:20).

Isten meghallgatta szolgái imáját. Ézsaiással ezt üzente Ezékiásnak: "Így szól az Úr: Ne ijedj meg azoktól a beszédektől, amelyeket hallottál, amelyekkel káromoltak engem az asszír királynak a szolgái. Ímé én olyan lelket adok bele, hogy hírt hallva visszatérjen országába. Saját országában pedig kard által ejtem el" (2Kir 19:6-7).

Asszíria képviselői, miután elváltak Júda főembereitől, királyukkal léptek közvetlenül érintkezésbe, aki az egyiptomiak közeledésére ügyelő hadosztállyal volt. Amikor Szanhérib meghallotta a jelentést, leveleket írt, "amelyekben gyalázta Izráel Istenét, az Urat, és ilyeneket mondott róla: Ahogyan a többi országokban a népek istenei nem mentették meg népüket a kezemből, ugyanúgy Ezékiás Istene sem menti meg népét a kezemből" (2Krón 32:17).

A kérkedő fenyegetéshez e szavakat fűzte: "Ne engedd, hogy rászedjen téged Istened, akiben bízva azt gondolod, hogy nem kerül Jeruzsálem az asszír király kezébe! Hiszen te is hallottad, hogy mit vittek véghez Asszíria királyai minden országban, kiirtva mindent. Te talán megmenekülhetsz? Megmentették-e más népek istenei azokat, akiket elődeim elpusztítottak: Gózánt és Háránt, Recefet és Eden fiait, akik Telasszárban voltak? Hol van Hamát királya, Arpád királya és Szefarvaim városának a királya, meg Héna és Ivvá?" (2Kir 19:10-13).

Amikor Júda királya megkapta a gúnyolódó levelet, elvitte a templomba, "kiterítette azt... az Úr előtt" (2Kir 19:14), és erős hittel mennyei segítségért könyörgött, hogy hadd tudják meg a föld népei; most is él és uralkodik a héberek Istene! Jahve méltósága forgott kockán. Egyedül Ő hozhat szabadulást.

"Uram, Izráel Istene, aki a kerúbokon ülsz, egyedül te vagy a föld minden országának Istene, te alkottad a mennyet és a földet! Uram, hajtsd hozzám füledet, és hallgass meg! Uram, nyisd ki szemedet, és láss! Halld meg Szanhérib beszédét, aki ideküldte ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent! Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket és országaikat. Isteneiket tűzbe vetették, mert azok nem is voltak istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai, fa és kő, azért pusztíthatták el azokat. De most te, Urunk Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, az egyedüli Isten!" (2Kir 19:15-19).

Figyelj ránk, Izráel pásztora,

aki úgy terelgeted Józsefet,

mint egy nyájat!

Te, aki kerúbokon trónolsz,

jelenj meg ragyogva

Efraimnak, Benjáminnak és Manassénak!

Mutasd meg hatalmadat,

jöjj segítségünkre!

Istenünk, újíts meg bennünket!

Ragyogtasd ránk orcádat,

hogy megszabaduljunk!

Uram, Seregek Istene,

meddig füstölög haragod

néped imádsága ellenére?

Kenyér helyett könnyel etetted őket,

bőségesen adtál inni könnyeket,

Te okoztad, hogy civakodnak velünk szomszédaink,

ellenségeink pedig gúnyolnak minket.

Seregek Istene, újíts meg bennünket!

Ragyogtasd ránk orcádat,

hogy megszabaduljunk!

Egy szőlőt hoztál el Egyiptomból.

Népeket űztél el, ezt meg elültetted.

Helyét elegyengetted,

gyökeret vert, és ellepte a földet.

Árnyéka hegyeket borított be,

vesszői vetekednek

a hatalmas cédrusokkal.

Indáit a tengerig növesztette,

hajtásait a Folyamig.

Miért romboltad le kerítéseit,

hogy szedhessen róla, aki csak arra jár?!

Lerágja az erdei vadkan...

Újíts meg bennünket!

Ragyogtasd ránk orcádat,

hogy megszabaduljunk" (Zsolt 80. fejezet.)

Ezékiás esdeklése Júdáért és legfőbb Uruk méltóságáért összhangban volt Isten akaratával. Salamon arra kérte az Urat templomszentelési imája végén, hogy "pártolja szolgája ügyét és népének, Izráelnek az ügyét szüntelen. Hadd tudja meg a föld minden népe, hogy az Úr az Isten, nincs más" (1Kir 8:59-60). Különösen akkor mutassa meg kegyelmét az Úr, amikor háború vagy katonai megszállás idején Izráel főemberei az imádság házába lépnek, és szabadulásért könyörögnek! Lásd: 1Kir 8:33-34!

Isten nem hagyta Ezékiást reménytelenségben. Ezzel az üzenettel küldte hozzá Ézsaiást: "Meghallottam, hogyan imádkoztál hozzám Asszíria királya, Szanhérib miatt. Ezt az igét jelentette ki róla az Úr: Megvet, gúnyol téged Sion szűz leánya, fejét rázza mögötted Jeruzsálem leánya!

Kit gyaláztál s káromoltál, ki ellen emeltél szót? Kire néztél gőgös szemmel? Izráel Szentjére! Követeiddel gyaláztad az Urat és ezt mondtad: Sok harci kocsimmal fölmentem a legmagasabb hegyre, a meredek Libánonra is. Kivágtam sudár cédrusait, válogatott ciprusfáit, eljutottam utolsó tanyájára, legsűrűbb erdejébe is. Kutat ástam és ittam másoknak a vizét; lépteimmel kiszárítom Egyiptomban a Nílus minden ágát.

Nem hallottad még, hogy én ezt régóta elvégeztem, jó előre kiterveltem? Most csak véghezviszem, hogy halomra dőljenek, rommá legyenek az erős városok. Lakosaiknak ereje elfogyott, megrémültek, megszégyenültek; olyanok lettek, mint mezőn a növény, mint a gyenge fűszál, a háztetőn nőtt fű: elszáradt, mielőtt szárba szökkent.

Én tudom, ha leülsz, ha kimégy vagy bejössz, és ahogyan tombolsz velem szemben! Mivel tombolsz velem szemben, és elbizakodott beszéded fülembe jutott, horgomat orrodba vetem, zablámat a szádba, és visszaviszlek az úton, amelyen idejöttél!" (2Kir 19:20-28).

Júda földjét letarolta a megszálló hadsereg, de Isten megígérte, hogy csoda útján gondoskodik a nép szükségleteiről. Ezt üzente Ezékiásnak: "Teneked pedig ezt a jelt adom: Ebben az évben azt eszitek, ami a tarlón nő, a második évben azt, ami annak a magvaiból hajt; a harmadik évben pedig vessetek és arassatok, ültessetek szőlőt, és egyétek gyümölcsét. Akik megmenekülnek és megmaradnak Júda házából, azok újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn. Mert Jeruzsálemből terjed szét a maradék, és a Sion-hegyéről azok, akik megmenekülnek. A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt.

Azért ezt mondta az Úr Asszíria királyáról: Nem jut be ebbe a városba, és nyilat sem lő rá; nem fordít feléje pajzsot, töltést sem emel ellene. Azon az úton tér vissza, amelyen jött, de ebbe a városba nem jut be, így szól az Úr. Pajzsa leszek ennek a városnak, és megszabadítom önmagamért, meg szolgámért, Dávidért" (2Kir 19:29-34).

Azon az éjszakán jött a szabadulás. "...eljött az Úr angyala, és levágott az asszír táborban száznyolcvanezer embert" (2Kir 19:35). Megölt "minden vitéz harcost, fejedelmet és vezért" az asszír táborban (2Krón 32:21).

A Jeruzsálem elfoglalására küldött sereg rettenetes megítélésének híre csakhamar eljutott Szanhéribhez, aki még mindig az Egyiptomból Júdába vezető utat őrizte. Az asszír király rémülten elrohant, és "megszégyenülve tért vissza országába" (2Krón 32:21). Uralkodása nem tartott sokáig. A jövendölés szerint, amely hirtelen halálát jelezte, saját családtagjai gyilkolták meg, és "fia, Észárhaddón lett a király" (Ézsa 37:38).

A héberek Istene diadalmaskodott a büszke asszíron. Jahve megvédte méltóságát a környező népek előtt. Jeruzsálemben, a nép szíve szent örömmel telt meg. Buzgón esedeztek szabadulásért, és könnyek között vallották meg bűneiket. Nagy ínségükben Isten szabadító hatalmában bíztak és Isten nem hagyta őket cserben. A templom udvara most az ének, az ünnepélyes dicsőítés hangjától visszhangzott.

"Ismerik Istent Júdában,

nagy az ő neve Izráelben.

Sálémba került a sátra,

lakóhelye a Sionra.

Ott törte össze a tüzes nyilakat,

a pajzsot, a kardot, a harci eszközöket.

Ragyogó vagy te,

hatalmasabb a hegyeknél,

ahol zsákmányt ejtenek.

Kifosztottak lettek az elbizakodottak,

álomba merültek,

elvesztették erejüket a harcosok.

Dorgálásodtól, Jákób Istene,

mozdulni sem tud a kocsi és a ló.

Félelmes vagy te,

ki állhat meg előtted,

amikor haragszol?

Ha ítéletet hirdetsz a mennyben,

félni fog a föld, és elcsendesül.

Mert ítéletet tart az Isten,

szabadulást ad a földön

az alázatosaknak.

Még a haragvó emberek is

magasztalni fognak téged,

haragjuk maradékát is megfékezed.

Tegyetek fogadalmat

Isteneteknek, az Úrnak,

és teljesítsétek, ti,

akik körülötte vagytok!

Vigyetek ajándékot a Félelmetesnek,

aki megtöri a fejedelmek büszkeségét,

és félelmet kelt a föld királyaiban!" (Zsolt 76. fejezet).

Az asszír birodalom emelkedése és bukása nagy tanulsággal szolgál ma is a föld népeinek. Az ihletett Ige a sikere csúcsán levő Asszíria dicsőségét pompás fához hasonlítja, amely Isten kertjében kimagaslik a környező fák közül.

"Nézd, Asszíria olyan volt, mint egy libánoni cédrus: szép ágú, árnyas lombú és magas növésű, a sűrű felhőkig ért a teteje... árnyékában lakott mindenféle nép. Szép volt nagyságával, hosszan kinyúló ágaival... Nem volt hozzáfogható cédrus az Isten kertjében, a ciprusoknak sem voltak hozzá hasonló ágai, és a platánoknak sem voltak olyan hajtásai, mint neki: Isten kertjében egy fának sem volt hozzá hasonló szépsége" (Ez 31:3-9).

Asszíria uralkodói azonban ahelyett, hogy a rendkívüli áldásokat az emberiség javára használták volna, sok ország ostorává lettek. Kegyetlenek voltak, nem gondoltak Istennel, és nem voltak tekintettel embertársaikra. Minden néppel erőszakkal el akarták ismertetni Ninive isteneinek felsőbbségét. A magasságos Isten fölé emelték bálványaikat. Isten elküldte hozzájuk Jónást intő üzenettel. Egy ideig megalázták magukat a seregek Ura előtt, és bocsánatért könyörögtek. Nemsokára azonban újra bálványokat imádtak, és világuralomra törtek.

Náhum próféta Ninive bűnözői ellen emelt vádjában így kiáltott:

"Jaj a vérontó városnak!

Csupa hazugsággal és rablással van tele,

nincs vége a zsákmányszerzésnek.

Hangzik az ostorcsattogás

és a kerékdübörgés,

lovak dobognak,

harcikocsik robognak,

lovak ágaskodnak,

kardok ragyognak,

dárdák villognak,

tömérdek a sebesült...

Én most rád támadok

- így szól a Seregek Ura - " (Náh 3:1-3, 5).

A végtelen Isten most is tévedhetetlen pontossággal tartja számon a népek dolgait. Ameddig kegyelmét kínálva bűnbánatra szólít, a számvetést nem zárja le, de amikor az ember túllépi a menny által szabott határt, akkor Isten megmutatja haragját. A számadás lezárul. Isten türelme véget ér. Nem véd már a kegyelem.

"Türelmes az Úr, de nagy a hatalma; nem hagy az Úr büntetés nélkül. Förgetegben és forgószélben visz az útja, felhő a lépteinek pora. Megdorgálja a tengert, és kiszárítja, a folyamokat mind kiapasztja... A hegyek megrendülnek előtte, és a halmok remegnek. Tekintetétől megindul a föld, a földkerekség és minden lakója. Ha megharagszik, ki állhat meg előtte, izzó haragjának ki állhat ellene? Lángoló haragja árad, mint a tűz, még a sziklák is szétporladnak tőle" (Náh 1:3-6).

Ezért Ninivéből, "a vigadozó városból, amely biztonságban élt, és ezt gondolta magában: Nincs több olyan, mint én!" - pusztaság lett; "dúlás, pusztulás, felfordulás... az oroszlánok tanyája, az oroszlánkölykök barlangja, ahová járni szokott az anyaoroszlán meg a kölyke, és senki sem merte fölriasztani" (Sof 2:15; Náh 2:11-12).

Sofóniás előre látta a gőgös Asszíria megalázását, és így prófétált Ninivéről: "Csordákban lepi majd el mindenféle állat. Pelikán és bagoly is tanyázik az oszlopokon, hangosan rikoltoz az ablakokban. Omladék borítja a küszöböket, leválik a cédrusburkolat" (Sof 2:14).

Nagy volt az asszír birodalom dicsősége; de nagy volt bukása is. Ezékiel próféta folytatta a pompás cédrusfáról szóló példázatát, és félreérthetetlenül megjövendölte, hogy Asszíria elpusztul gőgje és kegyetlensége miatt. Így hangzik kinyilatkoztatása:

"Azért ezt mondja az én Uram, az Úr: ...teteje fölnyúlt a sűrű felhők közé, felfuvalkodott, mert magasra nőtt, a népek urának kezébe adtam: tegyen vele, amit akar. Bűne miatt taszítottam el. Kivágták az idegenek, ledöntötték a legkegyetlenebb népek. A hegyekre és a völgyekbe hullottak lombos ágai, hajtásai összetörve estek a földre, a patakmedrekbe. Árnyékából pedig elvonult a föld összes népe, és ott hagyta. Ledőlt törzsére rátelepedett minden égi madár, hajtásain ott tanyázott minden mezei vad. Azért ne nőjön túl magasra egy fa sem a víz mellett... Így szól az én Uram, az Úr: Amikor leszállt a holtak hazájába, gyászba borítottam miatta a mélység vizeit... Zuhanásának hangjával megrendítettem a népeket" (Ez 31:10-16).

Asszíria gőgje és bukása legyen intő példa az idők végéig! Isten ezt kérdezi ma a föld népeitől, akik dölyfösen és kevélyen felsorakoznak ellene: "Kihez hasonlítasz dicsőségben és nagyságban Éden fái között? Le kell szállnod Éden fáival együtt a föld mélyébe..." (Ez 31:18)

"Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra. De elsöprő áradattal vet véget ellenfeleinek" (Náh 1:7-8). Elpusztítja mindazokat, akik a magasságos Isten fölé akarják emelni magukat.

"...Letűnik Asszíria gőgös uralma, vége lesz Egyiptom hatalmának" (Zak 10:11). Ez nemcsak azokra a népekre vonatkozik, amelyek az ókorban sorakoztak fel Isten ellen, hanem ma is érvényes azokra, akik elmulasztják végrehajtani Isten szándékát. Az utolsó ítéletkor, amikor a föld igazságos Bírája "rostálja a népeket" (Ézsa 30:28), és azok, akik megőrizték az igazságot, beléphetnek Isten városába, a menny boltozata visszhangzik a megváltottak győzelmes énekétől. "Úgy fogtok énekelni, mint az ünnepszentelés éjjelén - mondja a próféta -, szívetek pedig úgy örül, mint a zarándok, aki fuvolaszó mellett megy az Úr hegyére, Izráel Kősziklájához. Fölmorajlik az Úr fenséges szava... Megretten Asszíria az Úr szavától. Bottal veri meg. Valahányszor lesújt a büntető vessző, amellyel veri az Úr, dob és citera szól, míg ő harcra emelt kézzel küzd ellene" (Ézsa 30:29-32).

31. A pogányok reménysége

Ézsaiás mindvégig világosan bizonyságot tett szolgálatában arról, hogy mi Isten szándéka a pogányokkal. Más próféták is említést tettek Isten tervéről, de nem mindig fogták fel a mondottakat. Ézsaiás azt a megbízatást kapta, hogy tegye nagyon világossá Júda előtt azt az igazságot, amely szerint Isten Izráele közé számítanak majd sokan, akik test szerint nem Ábrahámtól származnak. Ez a tanítás nem volt összhangban korának teológiájával, mégis bátran hirdette Istentől kapott üzenetét, reményt ébresztve azok szívében, akik az Ábrahám magvának ígért lelki áldások után sóvárogtak.

A pogányok apostola a római hívőkhöz írt levelében figyelmeztet Ézsaiás tanításának erre a jellegzetességére. "Ézsaiás... nyíltan beszél és így szól - jelenti ki Pál: Megtaláltak azok, akik engem nem kerestek, megjelentem azoknak, akik nem tudakozódtak utánam" (Róm 10:20).

Sokszor úgy tűnt, hogy a zsidók nem tudják vagy nem akarják megérteni, mi Isten szándéka a pogányokkal. Pedig Isten éppen ennek a szándéknak véghezvitelére különítette el őket a többi néptől, és ezért tette őket önálló nemzetté a föld népei között. Atyjukat, Ábrahámot, aki először kapta a szövetségi ígéretet, azért hívta ki rokonai közül és küldte távoli vidékre, hogy fényt vigyen a pogányoknak. Jóllehet az ígéretben az is benne volt, hogy utódainak száma annyi lesz, mint a tenger homokja, de nem önző célból kellett Kánaán földjén nagy nemzetet alapítania. "...naggyá teszem nevedet, és áldás leszel - nyilatkoztatta ki Jahve. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége" (1Móz 12:2-3).

Amikor Izsák születése előtt nem sokkal Isten megújította a szövetséget, újra világossá tette célját az emberiséggel. "...általa nyer áldást a föld minden népe" (1Móz 18:18) - bíztatta Isten Ábrahámot az ígéret gyermekével kapcsolatosan. Később pedig a mennyei látogató újra kinyilatkoztatta: "és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe..." (1Móz 22:18).

Ennek a szövetségnek mindnyájukat érintő feltételeit jól ismerték Ábrahám gyermekei és leszármazottai. Isten azért szabadította meg a zsidó népet az egyiptomi szolgaságból, hogy áldás legyen a nemzetek számára, és hogy Isten neve ismertté váljon "az egész földön" (2Móz 9:16). Ha engedelmeskednek Isten kívánalmainak, messze túlszárnyalják a többi népet bölcsességben és értelmi képességben. Ezt az elsőbbséget azonban azért kell elérniük és megőrizniük, hogy általuk valósuljon meg Isten szándéka "a föld valamennyi népé"-vel kapcsolatban.

Izráel egyiptomi rabszolgaságából való szabadulását és az ígéret földje elfoglalását kísérő csodálatos intézkedések sok pogányt arra késztettek, hogy Izráel Istenét a legfőbb Úrnak ismerjék el. "Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izráel fiait" (2Móz 7:5). Még a gőgös fáraó is kénytelen volt elismerni Jahve hatalmát. "Induljatok, menjetek ki az én népem közül Izráel fiaival együtt, menjetek és tiszteljétek az Urat... Kérjetek áldást rám is!" (2Móz 12:31-32).

Izráel előrenyomuló serege azt tapasztalta, hogy azoknak a csodálatos dolgoknak a híre, amelyeket Isten a héberekkel cselekedett, megelőzte őket. A pogányok közül felismerték egyesek, hogy Ő az egyedüli igaz Isten. A pogány asszony így tett bizonyságot a gonosz Jerikóban: "Bizony, a ti Istenetek, az Úr az Isten fönn a mennyben és lenn a földön" (Józs 2:11). Amit Jahvéról így megtudott, szabadulását jelentette. "Hit által nem veszett el az engedetlenekkel együtt Ráháb... " (Zsid 11:31). Nem ő az egyedüli, akinek megtérése tanúsította Isten irgalmát azokkal a bálványimádókkal szemben, akik elismerik isteni tekintélyét. Az ország belsejében nagyszámú nép hagyott fel pogányságával; egyesültek Izráellel, osztozva a szövetség áldásaiban. Ezek voltak a gibeoniták.

Isten nem ismer el semmiféle nemzetiségi, faji vagy társadalmi különbséget. Az egész emberiségnek Ő az Alkotója. A teremtés által minden ember egy közös családhoz tartozik, a megváltás pedig mindenkit eggyé kovácsol. Krisztus azért jött, hogy ledöntsön minden válaszfalat. Kitárta a templom minden helyiségét, hogy mindenki szabad utat találjon Istenhez. Szeretete oly széles, oly mély, oly teljes, hogy mindent áthat. Kivonja Sátán befolyása alól azokat, akiket a nagy csaló magtévesztett. Trónjához emeli őket, ahhoz a trónhoz, amelyet ígéretének szivárványa övez körül. Krisztusban nincs zsidó, sem görög, nincs rabszolga, sem szabad.

Az Ígéret földje elfoglalását követő években Izráel majdnem teljesen szem elől tévesztette Jahvénak a pogányok számára is üdvösséget hozó, áldott szándékát. Ezért tervét újra ki kellett nyilatkoztatnia. "A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr - énekelte Istentől ihletve a zsoltáríró -, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép." "Egyiptomból követek jönnek, az etiópok Istenhez emelik kezüket." "Félik majd, Uram, nevedet a népek, és a föld királyai dicsőségedet... Meg kell ezt írni a jövő nemzedéknek, hogy dicsérje az Urat az újjáteremtett nép. Mert letekintett az Úr a szent magasságból, lenézett a mennyből a földre, hogy meghallja a foglyok sóhajtását, és megszabadítsa a halálraítélteket. Hirdessék az Úr nevét a Sionon, és dicséretét Jeruzsálemben, amikor összegyűlnek a népek és országok, hogy az Urat tiszteljék" (Zsolt 22:28; 68:32; 102:16, 19-23).

Ha Izráel hű marad megbízatásához, a föld minden népe részesül azokban az áldásokban, amelyeket ő kapott. De azok szíve, akikre Isten a megmentő igazság ismeretét bízta, érzéketlen volt a körülöttük levők szükségleteivel szemben. Mivel Isten szándékát szem elől tévesztették, úgy kezelték a pogányokat, mint akiket Isten kizárt kegyelméből. Az igazság világosságát elrejtették, és így sötétség uralkodott. A tudatlanság fátyola borult a népekre. Nem sokat tudtak Isten szeretetéről. Burjánzott a tévelygés és a babona.

Ez a kép fogadta Ézsaiást, amikor Isten elhívta a prófétai szolgálatra. Mégsem csüggedt el, mert fülében csengett az Isten trónját körülvevő angyalok diadalmas kórusa: "...dicsősége betölti az egész földet!" (Ézsa 6:3) Hitét erősítették Isten egyházának nagyszerű győzelmeiről kapott látomásai, amikor "...tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja" (Ézsa 11:9). Végül Isten "...leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet" (Ézsa 25:7), és kitölti Lelkét minden testre. Akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, azok Isten Izráele közé számítanak. "Növekednek, mint fű a víz mellett, mint csatornák mentén a fűzfák. Egyik ezt mondja majd: Én az Úré vagyok! A másik Jákób nevére hivatkozik. A harmadik a kezébe írja: Az Úré vagyok, és dicsekedve említi Izráel nevét" (Ézsa 44:4-5).

Isten kinyilatkoztatta a prófétának áldott célját, amelyért szétszórja Júdát a föld népei között. Így szólt: "Ezért majd megismeri népem a nevemet azon a napon, hogy én vagyok az, aki így szólt: Itt vagyok!" (Ézsa 52:6) És nemcsak nekik kellett megtanulniuk az engedelmesség és bizalom leckéjét. Száműzetésük helyén másokkal is meg kellett ismertetniük az élő Istent. Az idegenek fiai közül sokan megtanulták szeretni mint Teremtőjüket és Megváltójukat. Ünnepelni kezdték szent szombatját, teremtői hatalmának emlékművét; és "kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára", hogy megszabadítsa népét a fogságból, "az egész föld határán" (Ézsa 52:10). A pogányságból megtértek közül sokan csatlakoztak Izráelhez, és velük tartottak, amikor visszamentek Júdeába. Nem mondhatta egyikük sem: "Bizonyára elkülönít engem népétől az Úr" (Ézsa 56:3). Az Úr azt mondta prófétája által azoknak, akik meghódolnak előtte és megtartják törvényét, hogy ezentúl földi egyházához, a lelki Izráelhez tartoznak.

"Az idegeneket, akik csatlakoznak az Úrhoz, és őt szolgálják, akik szeretik az Úr nevét, és az ő szolgái lesznek, mindazokat, akik vigyáznak, hogy meg ne sértsék a szombatot, és ragaszkodnak szövetségemhez, elviszem szent hegyemre, és örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak. Égőáldozataik és véresáldozataik kedvesek lesznek oltáromon. Mert az én házam neve imádság háza lesz minden nép számára. Így szól az én Uram, az Úr, aki összegyűjti a szétszóródott Izráelt: Még gyűjtök azokhoz, akiket összegyűjtöttem!" (Ézsa 56:6-8).

Isten megengedte a prófétának, hogy az elkövetkező századokon túl ellásson a megígért Messiás adventjének idejéig. Először is látta, hogy "nem marad sötétség ott, ahol elnyomás van" (Ézsa 8:23). Sok embert, akik az igazság világosságára vágyakoztak, hamis tanítók a filozófia és a spritizmus szédítő útvesztőibe vittek. Mások a kegyesség formaságaiban bíztak, de az nem szentelte meg életüket. A jövő kétségbeejtőnek tűnt. Azonban csakhamar változott a kép, és a próféta szeme elé csodálatos látomás tárult. Látta, amint felkel az "igazság napja", és "sugarai" alatt (Mal 3:20) gyógyulás van. A csodálattól önfeledten kiáltott fel: "De nem marad sötétség ott, ahol elnyomás van. Először megalázta Zebulon és Naftáli földjét, de végül megdicsőíti a tenger felé vivő utat, a Jordánon túli részt, a pogányok területét. A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog" (Ézsa 8:23-9:1).

A világ dicső Világossága üdvösséget hoz minden népnek, törzsnek, nyelvnek és nemzetnek. A próféta az előtte álló feladatról hallotta az örökkévaló Atya kinyilatkoztatását: "Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig. ...A kegyelem idején meghallgatlak, a szabadulás napján megsegítlek. Megőrizlek és megajándékozom általad szövetségemmel népemet, hogy te állítsd helyre az országot, és oszd szét az elpusztult örökséget. Mondd a foglyoknak: Jöjjetek ki! - a sötétségben levőknek: Jöjjetek a napvilágra!... Ezek itt messze földről jönnek, azok észak és nyugat felől, amazok meg Színím földjéről!" (Ézsa 49:6, 8-9, 12)

Amikor a próféta még messzebbre nézett a korszakokon át, látta ezeknek a dicsőséges ígéreteknek szó szerinti teljesedését. Látta az üdvösség örömhírének hordozóit, amint elmennek a föld végső határáig, minden nemzetséghez és néphez. Hallotta, hogy az Úr így szólt az evangéliumi egyházhoz: "Folyamként árasztom rá a békességet, mint megáradt patakot, a népek gazdagságát" (Ézsa 66:12); és hallotta a megbízatást: "Széles helyet keress sátradnak, feszítsd ki sátorponyváidat teljes szélességükben! Húzd meg köteleidet, erősen verd le cövekeidet! Mert jobbra is, balra is terjeszkedni fogsz, utódaid a népek örökébe lépnek és elpusztított városokat telepítenek be" (Ézsa 54:2-3).

Jahve kinyilatkoztatta a prófétának, hogy bizonyságtevőket küld "a népekhez, Tarsisba, Púlba és Lúdba... Tubalhoz és Jávánhoz, a messze szigetekre" (Ézsa 66:19).

"Mily szép, ha feltűnik a hegyeken

az örömhírt hozó lába!

Békességet hirdet, örömhírt hoz,

szabadulást hirdet.

Azt mondja Sionnak:

Istened uralkodik!" (Ézsa 52:7)

A próféta hallotta az Úr hívó hangját. Kijelölt munkája végzésére szólította egyházát, hogy utat készítsen örök országa jövetelére. Az üzenet félreérthetetlen volt:

"Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod,

rád ragyogott az Úr dicsősége.

Bár még sötétség borítja a földet,

sűrű homály a nemzeteket,

de fölötted ott ragyog az Úr,

dicsősége meglátszik rajtad.

Világosságodhoz népek jönnek,

és királyok a rád ragyogó fényhez.

Emeld föl tekintetedet, és nézz körül!

Mindnyájan összegyűltek,

és hozzád jönnek,

fiaid messziről jönnek,

leányaidat ölben hozzák."

"Idegenek építik várfalaidat,

és királyaik szolgálatodra állnak.

Bár haragomban megvertelek,

de most kegyelmesen irgalmazok neked.

Kapuid legyenek nyitva állandóan,

ne legyenek zárva se éjjel, se nappal,

hogy elhozhassák a népek gazdagságát

királyaik vezetésével."

"Rám figyeljetek a föld legvégéről is,

és megszabadultok,

mert én vagyok az Isten, nincs más!"

(Ézsa 60:1-4, 10-11; 45:22)

A sűrű sötétség idején támadt nagy lelki ébredésről szóló prófécia most teljesedik a misszióállomások kiterjedése által, amelyek elérik a föld lelkileg sötét vidékeit. A pogány országokban tevékenykedő misszionárius csoportokat a próféta zászlókhoz hasonlítja, amelyeket azért állítottak fel, hogy mutassák az utat az igazság világosságát keresőknek.

"Azon a napon - mondja Ézsaiás - Isai gyökeréhez fognak járulni a nemzetek, mert zászlóként magaslik ki a népek közül, és székhelye dicsőséges lesz. Azon a napon másodszor is kinyújtja kezét az Úr, hogy megvegye népe maradékát... Jelt ad a nemzeteknek, és összegyűjti Izráel szétszórt fiait, egybegyűjti Júda elszéledt leányait a föld négy széléről" (Ézsa 11:10-12).

A szabadulás napja közel van. "Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi" (2Krón 16:9). Minden nép között lát olyan férfiakat és nőket, akik világosságért és ismeretért imádkoznak. Lelkük éhes. Régóta hamuban gyönyörködnek. Lásd: Ézsa 44:20! Az igazság ellensége félrevezette őket, és most vakként tapogatódznak. De őszinték, és szeretnének megismerni valami jobbat. Jóllehet a pogányság sötétségében él, és nem ismeri Isten írott törvényét, sem pedig Fiát, Jézust, mégis sokféleképpen tanúsítja, hogy Isten hatalma formálja értelmét és jellemét.

Néha azok, akiknek nem volt istenismeretük azonkívül, amit az isteni kegyelem munkálkodásával nyertek, kedvesek voltak szolgáihoz, s védték őket saját életük kockáztatásával is. A Szentlélek Krisztus kegyelmét árasztja az igazság sok nemes szívű keresője szívébe. Természetüket és korábbi neveltetésüket megcáfoló rokonszenvet kelt bennük. "Az... igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba" (Jn 1:9), és bevilágít lelkükbe. Ez a Világosság, ha az ember figyel rá, elvezet Isten országába. Mikeás próféta ezt mondta: "...ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom. ...Kivisz a világosságra, és gyönyörködöm igazságában" (Mik 7:8-9).

A menny megváltási terve oly széles, hogy átfogja az egész világot. Isten szeretné az élet leheletét lehelni a porba sújtott emberiségbe. Nem engedi, hogy bárki is csalódjon, aki őszintén sóvárog valami szebb és nemesebb után, mint amit a világ tud kínálni. Isten állandóan küldi angyalait azokhoz, akik - miközben a legcsüggesztőbb körülmények között élnek - hittel imádkoznak azért, hogy náluk erősebb hatalom vegye birtokba őket, szabadulást, békességet hozón. Isten különböző utakon nyilatkoztatja ki önmagát, és olyan helyzetet teremt, amely bizalmat ébreszt bennük Krisztus iránt, aki önmagát adta váltságul mindenkiért, "hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait" (Zsolt 78:7).

"El lehet-e venni a zsákmányt a hőstől, megmenekülhetnek-e a foglyok az erőszakostól? Igen! - ezt mondja az Úr. A hőstől is el lehet venni a foglyokat, és az erőszakostól is megmenekülhet a zsákmánya" (Ézsa 49:24-25). "Meghátrálnak és csúful megszégyenülnek, akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondják ezt: Ti vagytok az isteneink!" (Ézsa 42:17).

"Boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége, és Istenében, az Úrban van a reménysége" (Zsolt 146:5). "Térjetek vissza a fellegvárba, reménykedő foglyok!" (Zak 9:12).A pogány földeken mindazoknak, akik szívük mélyén becsületesek, akik "becsületesek" a menny előtt, "világosság ragyog a sötétben" (Zsolt 112:4). Így szól Isten: "Vezetem majd a vakokat olyan úton, amelyet nem ismertek, ismeretlen ösvényeken viszem őket. A sötétséget világossággá változtatom előttük, a rögös utat simává. Ezeket a dolgokat véghezviszem, nem mulasztom el" (Ézsa 42:16).

Egy nép megbüntetése

"...Megfenyítelek igazságosan,

mert nem hagyhatlak büntetés nélkül"

(Jer 30:11).

32. Manasse és Jósiás

Júda országa, amely Ezékiás egész idejében virágzó volt, Manassé gonosz uralkodásának hosszú évei alatt újra mélyre süllyedt. A pogányság újjáéledt, és sok embert bálványimádásba vitt. "Manassé tévelygésbe vitte Júdát és Jeruzsálem lakóit, és még gonoszabb dolgokat követtek el, mint azok a népek, amelyeket kipusztított az Úr Izráel fiai elől" (2Krón 33:9). Az előbbi nemzedékek dicsőséges világossága után a babona és tévelygés sötétsége következett. Súlyos bűnök támadtak, a zsarnokság, sanyargatás, minden jónak gyűlölete burjánzott. Elveszett a jogosság, győzött az erőszak.

De ezekben a veszedelmes időkben is voltak Istennek és az igazságnak bizonyságtevői. Ezékiás uralkodása idején a Júdát ért nehéz próbák sok embert szilárd jelleművé alakítottak. Ez a jellem most védőbástyaként állt az elharapódzó gonoszság ellen. Az igazság és jogosság melletti bizonyságtevésük felkeltette Manassé és hatalmon levő társai haragját, akik a mindent rosszalló hang elnémításával akarták állandósítani gaztetteiket. "Manassé nagyon sok ártatlan vért is ontott, amivel megtöltötte Jeruzsálemet egyik végétől a másikig..." (2Kir 21:16).

Ézsaiás az elsők között vesztette el életét. Több mint fél évszázadig állt Júda előtt Jahve követeként. "Mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, sínylődve azok, akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld szakadékaiban" (Zsid 11:36-38).

Isten különleges dorgáló és ítéletet hirdető üzenettel bízott meg egyeseket azok közül, akik Manassé uralkodása alatt üldözést szenvedtek. A próféták kijelentették, hogy Júda királya "...ilyen utálatos dolgokat követett el, gonoszabbakat mindazoknál, amiket előtte elkövettek". Gonoszsága miatt országa válsághoz közeledett. A lakosságot nemsokára fogságba vitték Babilonba, hogy ott "...ellenségének a prédája és martaléka" legyen (2Kir 21:11, 14). Az Úr azonban nem hagyja magukra azokat, akik az idegen országban Uruknak vallják meg Őt. Lehet, hogy súlyos szenvedés vár rájuk, de Isten megszabadítja őket az általa megszabott időben és módon. Akik bizalmukat teljesen belé vetik, biztos menedéket találnak.

A próféták továbbra is hűségesen intettek és buzdítottak. Bátran szóltak Manasséhoz és népéhez. A bűnbe süllyedt Júda azonban gúnyolódott tanításukon. Nem akarták azokat megfogadni. Az Úr megengedte, hogy asszír katonák csapata fogságba ejtse királyukat, ezzel jelezte, mi történik a néppel, ha továbbra sem akar megtérni. "...bilincsbe verték, és elvitték Babilonba", ideiglenes fővárosukba. Ez a megpróbáltatás észre térítette a királyt. "Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az Urat, és igen megalázta magát ősei Istene előtt. És miután imádkozott hozzá, megkönyörült rajta, meghallgatta könyörgését, és visszavitte országába, Jeruzsálembe. Így tudta meg Manassé, hogy az Úr az Isten" (2Krón 33:11-13). Bűnbánata azonban, bármilyen őszinte is volt, túl későn történt ahhoz, hogy megmentse az országot az éveken át folytatott bálványimádó szokások romboló hatásától. Sokan megbotlottak és végleg elestek.

Saját fia is azok között volt, akiknek életét jóvátehetetlenül megrontotta Manassé végzetes hitehagyása. Amon király 22 éves korában lépett a trónra. Róla olvassuk: "Mindenben azon az úton járt, amelyen járt az apja: tisztelte azokat a bálványokat, amelyeket apja tisztelt, és azokat imádta" (2Kir 21:21). "Nem alázta meg magát az Úr előtt, ahogyan apja, Manassé megalázta magát, sőt egyre több vétket követett el ez az Ámón." A gonosz király nem sokáig uralkodhatott. Vakmerő istentelensége közepette két évvel trónralépése után saját szolgái megölték a palotában; és "...fiát, Jósiást tette királlyá az ország népe" (2Krón 33:23, 25).

Jósiás 31 évig uralkodott. Trónra lépésekor a hitük tisztaságát megőrzők reménykedni kezdtek abban, hogy megállítja az országot a romlás lejtőjén; mert az új király félte Istent, jóllehet csak nyolc éves volt. Kezdettől fogva "azt tette, amit helyesnek tart az Úr. Mindenben ősatyjának, Dávidnak az útján járt, és nem tért el arról sem jobbra, sem balra" (2Kir 22:2). Gonosz királytól származott; kísértések vették körül, amelyek atyja nyomdokára csábították, s nem sok tanácsosa biztatta a helyes út követésére. Jósiás mégis hű volt Izráel Istenéhez. A letűnt nemzedékek botlásainak intő példáját látva, a bűn mélysége helyett, ahova atyja és nagyatyja süllyedtek, a jót választotta, "...nem tért el arról sem jobbra, sem balra". Felelősségteljes hivatásának tudatában elhatározta, hogy az Izráel uralkodóinak adott eligazítás szerint jár el. Mivel engedelmes volt, Isten tisztességre való edényként tudta felhasználni.

Amikor Jósiás uralkodni kezdett, de már hosszú évekkel előtte is, Júda hűségesei azt kérdezték, vajon valóra válnak-e egykor az ősi Izráelnek tett mennyei ígéretek? Emberi szemszögből nézve szinte lehetetlennek látszott, hogy Isten véghez tudja vinni szándékát a választott néppel. A korábbi századok hitehagyása csak fokozódott az évek múlásával. A törzsek közül tíz szétszóródott a pogányok közé. Csak Júda és Benjámin törzse maradt meg, és most úgy tűnt, hogy ők is az erkölcsi és nemzeti romlás határán vannak. A próféták kezdték megjövendölni annak a gyönyörű városnak pusztulását, ahol a Salamon által épített templom állt, és ahova nemzeti nagyságuk minden földi reménysége összpontosult. Megváltoztatja Isten általuk ismert szándékát, azt, hogy megszabadítja a benne bízókat? Tudva az igazak régóta tartó üldözéséről és a gonoszok látszólagos sikeréről, az Istenhez hűek remélhetnek-e jobb napokat?

Ezeknek az aggódó kérdéseknek adott hangot Habakuk próféta. Látva kora hűségeseinek helyzetét, ebben a kérdésben fejezte ki szívének terhét: "Meddig kell még kiáltanom, Uram, miért nem hallgatsz meg? Kiáltok hozzád az erőszak miatt, de nem segítesz! Miért kell látnom a romlottságot, és néznem a nyomorúságot? Erőszak és önkény van szemem előtt. Folyik a per, és viszály támad. Azért nem érvényesül a törvény, nem hoznak soha igaz ítéletet, mert a bűnös kijátssza az igazat: ezért hoznak igazságtalan ítéletet" (Hab 1:2-4).

Isten válaszolt hűséges gyermekei kiáltására. A prófétával - akit szószólóul választott - elmondatta, hogy megbünteti a népet, amely tőle elfordulva pogány isteneknek szolgál. A jövő után érdeklődők közül még életben lesznek egyesek, amikor csoda útján fogja alakítani a föld uralkodó népeinek ügyeit, és a babiloniakat juttatja hatalomra. Ezek a "...rettenetes, félelmetes" (Hab 1:7) káldeusok Istentől rendelt korbácsként hirtelen lecsapnak Júda földjére. Júda fejedelmeit és a nép színe-javát fogolyként viszik Babilonba. Júda városait, falvait és megművelt szántóföldjeit elpusztítják. Semmit sem kímélnek.

Habakuk bízott abban, hogy Isten szándéka népével ebben a rettenetes büntetésben is valahogyan teljesülni fog. Alázatosan hajol meg Jahve kinyilatkoztatott akarata előtt. "Uram, ősidőktől fogva te vagy az én szent Istenem" - kiáltott fel! Hitével túllátott a közvetlen jövő ijesztő kilátásain. Megragadva a drága ígéreteket, amelyek Istennek benne bízó gyermekei iránti szeretetéről tanúskodtak, hozzátette: "Nem fogunk meghalni!" (Hab 1:12). Hitének megvallásával letette ügyét és minden hívő zsidó ügyét a könyörületes Isten kezébe.

Habakuk nemcsak ezt az egy tapasztalatot szerezte szilárd hitének gyakorlása közben. Egy alkalommal a jövőről elgondolkozva ezt mondta: "Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra." Az Úr irgalmasan válaszolt: "Írd le ezt a kijelentést, vésd táblákra, hogy könnyen el lehessen olvasni! Mert ez a kijelentés meghatározott időre vonatkozik, hamarosan célhoz ér, és nem csal meg; ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el. Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él" (Hab 2:1-4).

Az a hit, amely erőt adott Habakuknak, valamint minden szentnek és igaznak is a súlyos próba idején, ma is élteti Isten népét. A legsötétebb órákban, a legijesztőbb körülmények között is bízhat a keresztény hívő a minden fény és hatalom Forrásában. Nap mint nap megújulhat reménye és bátorsága Istenbe vetett hite által. "...az igaz ember a hite által él." Isten szolgálatában nem kell sem csüggedni, sem bizonytalankodni, sem félni! Az Úr nemcsak valóra váltja a benne bízók legdrágább reményeit, hanem annál többet tesz. Megadja azt a bölcsességet, amelyre különböző helyzetekben szükség van.

Pál apostol ékesen tesz bizonyságot arról, hogy Isten milyen túláradóan gondoskodik minden megkísértett lélekről. Isten így bátorította: "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." Isten megpróbált szolgája hálával és bizalommal mondta erre: "Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős" (2Kor 12:9-10).

Tápláljuk és ápoljuk a próféták és apostolok hitét, - a hitet, amely megragadja Isten ígéreteit és várja, hogy szabadulást hozzon akkor és ahogyan jónak látja. A biztos prófétai beszéd végső beteljesülése a mi Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk dicsőséges adventje lesz, amikor eljön mint királyok Királya és uraknak Ura. A várakozási idő talán hosszúnak tűnik, és az embert lesújtják a csüggesztő körülmények. Sokan, akikben bíztunk, talán elhullanak az úton. De mondjuk bizakodóan a prófétával együtt, aki a példátlan hitehagyás idején bátorította Júdát: "Az Úr azonban ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld!" (Hab 2:20) Tartsuk mindig emlékezetünkben ezt a vigasztaló kinyilatkoztatást: "Mert ez a kijelentés meghatározott időre vonatkozik, hamarosan célhoz ér, és nem csal meg: ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el. ...az igaz ember a hite által él" (Hab 2:3-4).

"Uram, hallottam, amit hirdettél,

félelem fog el attól, amit teszel, Uram.

A közeli években valósítsd meg,

a közeli években tedd ismertté!

De haragodban is

gondolj az irgalomra!

Témán felől jön az Isten,

Párán hegyéről a Szent.

Fensége beborítja az eget,

dicsőségével megtelik a föld.

Ragyogása maga a világosság,

fénysugarak villognak mellette:

abban rejtőzik az ereje."

"Előtte dögvész jár,

lába nyomán láz támad.

Megáll, és megrendíti a földet,

szétnéz, és megriasztja a népeket.

Az ősi hegyek szétporlanak,

lesüllyednek az ősrégi halmok;

ősrégi ösvényeken jár."

"Kivonulsz néped szabadítására,

fölkented szabadítására."

"Mert a fügefák nem fognak virágozni,

a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs.

Hiányozni fog az olajfák termése,

a kertek sem teremnek ennivalót.

Kivész a juh az akolból,

és nem lesz marha az istállókban.

De én vigadozni fogok az Úr előtt,

örvendezek szabadító Istenem előtt.

Az Úr, az én Uram ad nekem erőt..."

(Hab 3:2-6, 13, 17-19).

Nem Habakuk volt az egyetlen, akivel Isten kinyilatkoztatást küldött a boldog reménységről és a jövő diadaláról éppúgy, mint korának megítéléséről. Jósiás uralkodása alatt az Úr világosan megjelentette Sofóniásnak a tartós hitehagyás következményeit, és felhívta az igaz egyház figyelmét a dicsőséges jövőre. Jövendölései, amelyek a Júdát fenyegető ítéletet hirdették meg, vonatkoznak a Krisztus második adventje idején élő, megtérni nem akaró világra is.

"Közel van az Úr nagy napja,

Közel van, igen hamar eljön.

Keserves hang hallatszik

az Úrnak napján,

kiáltozik akkor még a hős is!

Harag napja lesz az a nap,

nyomorúság és ínség napja,

pusztítás és pusztulás napja,

sötétség és ború napja,

felhő és homály napja,

kürtszó és riadó napja

az erős városok ellen

és a büszke bástyák ellen!" (Sof 1:14-16)

"Rémületbe ejtem az embereket, botorkálnak, mint a vakok, mert vétkeztek az Úr ellen. Kiömlik a vérük, mintha por lenne... Sem ezüstjük, sem aranyuk nem mentheti meg őket az Úr haragjának napján, amikor felindulásának tüzében elpusztítja az egész földet. Bizony, hamarosan végezni fog a föld összes lakójával!" (Sof 1:17-18).

"Szedd össze magad, szállj magadba

te szemérmetlen nép,

mielőtt bekövetkezik az ítélet,

mielőtt rátok tör

az Úr izzó haragja,

mielőtt rátok tör

az Úr haragjának napja!...

Keressétek az Urat mind,

akik alázatosan éltek a földön,

és teljesítitek a törvényt!

Törekedjetek az igazságra,

törekedjetek az alázatra,

talán oltalmat találtok

az Úr haragjának napján!" (Sof 2:1-3)

"Elbánok majd elnyomóiddal abban az időben. A sántákat megsegítem, és a szétszóródottakat összegyűjtöm, dicsővé és hírnevessé teszem őket az egész földön, ahol gyalázták őket. Abban az időben, amikor összegyűjtelek, haza is hozlak benneteket. Bizony, hírnevessé és dicsővé teszlek benneteket a föld minden népe között. Meglátjátok majd, hogy jóra fordítom sorsotokat! - mondja az Úr" (Sof 3:19-20).

"...Kiálts örömödben, Izráel!

Örvendezz, vigadj teljes szívből,

Jeruzsálem leánya!

Elveszi rólad az Úr az ítéletet,

eltávolítja ellenségedet.

Veled van az Úr, Izráel Királya:

nem kell többé veszedelemtől félned.

Azon a napon

így biztatják Jeruzsálemet:

Ne félj, Sion, ne csüggedj el!

Veled van Istened, az Úr,

ő erős, és megsegít.

Boldogan örül neked,

megújít szeretetével,

ujjongva örül neked"

(Sof 3:14-17).

33. A törvénykönyv

A babiloni fogságról szóló próféciák csendes, de erőteljes befolyásának nagy szerepe volt a Jósiás uralkodása tizennyolcadik évében végbement reformáció kibontakoztatásában. Ez a reformációs mozgalom, amely egy időre elhárította a fenyegető ítéletet, teljesen váratlanul született meg a hosszú évek óta furcsamód elkallódott szentírási rész megtalálása és tanulmányozása nyomán.

Közel egy évszázaddal korábban Ezékiás az általa első ízben megtartott páskabárány ünnepségen elrendelte, hogy a tanító papok naponként nyilvánosan olvassanak a népnek a törvény könyvéből. A Mózes által leírt rendelkezések megtartása - különösen azoké, amelyeket az ötödik könyv "szövetség" része tartalmaz - Ezékiás uralkodását virágzóvá tette. Manassé azonban vakmerően félredobta e törvényeket. Uralkodása alatt a Törvénykönyv templomi példánya gondatlanságból elveszett. A nép hosszú évekig nélkülözte tanításait.

A régen elveszett kéziratot Hilkiás, a főpap, megtalálta a templomban, amikor a ház teljes felújítását végezték, hogy Jósiás király szándéka szerint a szent építményt megóvják a pusztulástól. A főpap az örökbecsű kézirattekercset átadta Sáfánnak, az írástudónak. Sáfán elolvasta, azután elvitte a királynak, és elmondta megtalálása történetét.

Jósiás mélyen megrendült, amikor első ízben hallotta az ősi iratban foglalt intéseket és figyelmeztetéseket. Eddig nem volt igazán tudatában, hogy Isten ilyen világosan tárta Izráel elé "az életet és a halált, az áldást és az átkot" (5Móz 30:19); és milyen sokszor kérlelte őket: válasszák az élet útját, hogy a földön dicséretessé, minden nemzet áldásává lehessenek. "Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük - buzdította Isten Mózes által Izráelt -, mert maga az Úr, a te Istened megy veled, nem hagy el téged, és nem marad el tőled" (5Móz 31:6).

Isten a könyvben sokszorosan ígéri, hogy kész mindent megtenni azok megmentésére, akik bizalmukat teljesen belé vetik. Amiként munkálta az egyiptomi szolgaságból való megszabadításukat, oly hatalmasan munkálja majd letelepedésüket az ígéret földjén, s a föld népeinek fejévé teszi őket.

Az engedelmesség jutalmaként kínált bátorításokat az engedetlenek büntetését meghirdető próféciák kísérték. Amikor a király meghallotta az ihletett szavakat, ráeszmélt arra, hogy az elé táruló kép hasonlít a birodalmában ténylegesen uralkodó állapotokra. Az Istentől való elfordulás prófétikus ábrázolásában döbbenten ismerte fel a gyorsan közelgő súlyos csapások bejelentését, amelyek elől nincs menekülés. A beszéd világos, félreérthetetlen volt. A könyv végén, ahol Mózes összegezte Isten eljárását Izráellel és részletezte a jövő eseményeit, mindezek kétszeresen nyilvánvalóvá lettek. Mózes egész Izráel hallatára nyilatkoztatta ki:

"Figyeljetek, ti egek, hadd szóljak,

a föld is hallja meg számnak mondásait!

Esőként szitáljon tanításom,

harmatként hulljon mondásom,

mint permet a zsenge fűre,

záporeső a pázsitra.

Bizony, az Úr nevét hirdetem,

magasztaljátok Istenünket!

Kőszikla ő, cselekvése tökéletes,

minden útja igazságos.

Hű az Isten, nem hitszegő,

igaz és egyenes ő!" (5Móz 32:1-4).

"Emlékezz az ősidőkre,

gondolj az elmúlt nemzedékek éveire!

Kérdezd atyádat, elbeszéli,

véneidet, majd elmondják.

A Felséges részt adott a népeknek,

és szétosztotta az emberfiakat,

megszabta a népek határait,

Izráel fiainak száma szerint.

Mert az Úr része az ő népe,

Jákób a kimért öröksége.

Puszta földön talált reá,

kietlen, vad sivatagban.

Körülvette, gondja volt rá,

óvta, mint a szeme fényét" (5Móz 32:7-10).

De Izráel "...elvetette Istent, alkotóját,

elhagyta szabadító kőszikláját.

Idegen istenekkel ingerelték,

utálatosságokkal bosszantották.

Szellemeknek áldoztak, nem Istennek,

isteneknek, akiket nem ismertek,

újaknak, kik nemrég jöttek,

akiket az atyák még nem féltek.

Kőszikládat, aki nemzett, elfeledted;

elfeledted Istent, aki világra hozott!

Látta az Úr, és megutálta

bosszúságában fiait s leányait,

és ezt mondta: Elrejtem arcom előlük,

meglátom, mi lesz a végük!

Állhatatlan nemzedék ez,

fiak, kikben hűség nincsen.

Semmit érő istenekkel ingereltek,

hiábavalóságokkal bosszantottak.

Semmit érő néppel ingerlem én is,

bolond nemzettel bosszantom őket."

"Veszedelmeket halmozok rájuk,

nyilaim mind rájuk szórom,

éhség gyötri, láz emészti őket

és a keserű halál..."

"Milyen tanácstalan ez a nemzet,

és milyen értelmetlen!

Ha bölcsek lennének, felfognák,

s megértenék, mi lesz a végük.

Hogyan kergethet ezret egy,

és hogy űzhet kettő tízezret?

Csak úgy, hogy Kősziklájuk odaadta,

az Úr kiszolgáltatta őket.

Mert sziklájuk nem ér fel a mi Kősziklánkkal,

ezt ellenségeink is megítélhetik."

"De el van ez téve nálam,

lepecsételve kincstáramban.

Enyém a bosszú és a megtorlás,

amikor megtántorodik lábuk,

mert közel van vesztük napja,

és siet, ami rájuk vár"

(5Móz 32:15-21, 23-24, 28-31, 34-35).

Ezek és hasonló igeszakaszok tanúsították Jósiásnak, hogy Isten szereti népét, és gyűlöli a bűnt. A király remegett a jövőtől, amikor olvasta annak az ítéletnek megjövendölését, amely gyorsan lesújt a makacsul engedetlenkedőkre. Nagy volt Júda romlottsága. Vajon hogyan végződik tartós hitehagyása?

A király már korábban sem nézte közömbösen az elharapódzó bálványimádást. "Uralkodása nyolcadik évében, még ifjúkorában" teljesen Isten szolgálatára szentelte magát. Négy évvel később, húsz esztendős korában buzgó szívvel elhatározta, hogy eltávolítja alattvalóitól a kísértést. Megtisztítja "Júdát és Jeruzsálemet az áldozóhalmoktól, a bálványoszlopoktól, a faragott és öntött bálvány-szobroktól. Lerombolták az ő jelenlétében a Baalok oltárait... a bálványoszlopokat, a faragott és öntött bálványszobrokat összetörette, porrá zúzatta, és szétszóratta azoknak a sírján, akik áldoztak nekik. Az oltárokon elégette papjaik csontjait. Így tisztította meg Júdát és Jeruzsálemet" (2Krón 34:3-5).

A fiatal uralkodó nem elégedett meg azzal, hogy Júdában elvégezte ezt a munkát, kiterjesztette munkaterületét Palesztinának azokra a részeire is, ahol korábban a tíz törzs lakott. Ott már csak egy erőtlen maradék volt. Így cselekedék - hangzik a jelentés - "Manassé, Efraim és Simeon városaiban is, egészen Naftáliig." Csak akkor tért vissza Jeruzsálembe, amikor már széltében-hosszában bejárta a rombadőlt otthonok borította vidéket, "az oltárokat és a bálványoszlopokat, összetörette a bálványszobrokat, porrá zúzatta... Izrael egész országában. Azután visszatért Jeruzsálembe" (2Krón 34:6-7).

Jósiás királyi hatalmát kora ifjúságától kezdve Isten szent törvénye elveinek megdicsőítésére igyekezett felhasználni. Most, amikor Sáfán, az íródeák olvasott neki a Törvénykönyvből, az ismeret kincsestárát fedezte fel benne; erőteljes szövetségest abban a reformációs munkában, amelynek az országában való megvalósítására mélységesen vágyott. Elhatározta: tanácsai szerint jár el, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy népével megismertesse tanításait, és - ha lehet - a menny törvénye iránt tiszteletet és szeretetet ébresszen bennük.

De vajon megvalósítható-e a szükséges reform? Izráel már majdnem elérte Isten türelmének határán, és Isten büntetése már-már lesújtott azokra, akik szégyent hoztak nevére. Az Úr haragja fellobbant a nép ellen. Jósiás a fájdalomtól és rémülettől porba sújtva megszaggatta ruháit. Gyötrődő lélekkel hajolt meg Isten előtt, és könyörgött, hogy bocsássa meg a megátalkodott nép bűneit.

Ebben az időben Hulda prófétaasszony Jeruzsálemben - a templom közelében - élt. Az aggasztó sejtelmekkel vívódó király gondolatai hozzá szálltak, és elhatározta, megkérdezi az Urat e szolgája által: ő, a király, megmentheti-e az összeomlás határán álló, tévelygő Júdát?

A helyzet komolysága és a prófétanő iránti tisztelete arra késztette, hogy országa első embereit küldje hozzá követségbe. "Menjetek - mondta -, kérdezzétek meg az Urat, hogy mit jelentenek ennek a megtalált könyvnek az igéi rám és az egész népre, Júdára nézve! Mert nagy haragra gyulladt ellenünk az Úr, mivel nem hallgattak elődeink ennek a könyvnek az igéire, és nem tették meg mindazt, ami elénk van írva" (2Kir 22:13).

Az Úr azt üzente Huldával, hogy nem lehet a jeruzsálemi katasztrófát elhárítani. Még ha a nép meg is alázza magát Isten előtt, akkor sem kerülheti el a büntetést. Oly hosszú ideig tompította érzékeiket a gonoszság, hogy hamar visszatérnek bűnös életmódjukhoz, ha nem sújtja őket a büntetés. "Mondjátok meg annak az embernek, aki hozzám küldött benneteket: Ezt mondja az Úr: Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira, annak a könyvnek minden igéje szerint, amelyet Júda királya elolvasott. Mert elhagytak engem, és más isteneknek tömjéneztek, hogy bosszantsanak engem kezük mindenféle csinálmányával. Ezért gyulladt fel lángoló haragom ez ellen a hely ellen, és nem alszik ki" (2Kir 22:15-17).

Mivel azonban a király megalázta szívét Isten előtt, az Úr értékelte készségét, amellyel sietett bocsánatot és irgalmat kérni. Neki szólt ez az üzenet: "Mivel meglágyult a szíved, és megaláztad magad az Úr előtt, amikor meghallottad, hogy mit jelentettem ki erről a helyről és lakóiról, hogy milyen pusztulás és átok vár rájuk, megszaggattad ruhádat, és sírtál előttem, ezért én is meghallgatlak! - így szól az Úr. Ezért őseid mellé foglak tétetni, békességgel kerülsz sírodba, és nem látod meg azt a nagy veszedelmet, amelyet erre a helyre hozok" (2Kir 22:19-20).

Bízza a király a jövőt az Úrra; nem tudja megváltoztatni Jahve örök végzéseit. A menny megtorló ítéletének meghirdetésével azonban az Úr nem vonta meg a bűnbánat és reformáció lehetőségét. Jósiás megértette ebből, hogy Isten kész kegyelemmel mérsékelni a büntetést, és a király ezért elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz a szigorú reformok megvalósítására. Azonnal intézkedett egy nagy tanácsülés megtartásáról, amelyre meghívta Jeruzsálem és Júda véneit és elöljáróit a köznéppel együtt. A király a templom udvarán fogadta őket a papokkal és lévitákkal együtt.

Ennek a hatalmas gyülekezetnek a király személyesen olvasta fel mindazon igéket, melyeket "az Úr házában találtak" (2Kir 23:2). Elérzékenyülve, megtört szívvel, ünnepélyesen olvasta az üzenetet. Hallgatói mélyen megrendültek. A király arcán tükröződő érzéseknek, a tanítás komolyságának, a közelgő ítéletre való figyelmeztetésnek megvolt a hatása. Sokan elhatározták, hogy a királlyal együtt könyörögnek bocsánatért.

Jósiás javasolta, hogy a legfőbb tisztségviselők a néppel együtt ünnepélyesen fogadják meg az Úr előtt, hogy közös erőfeszítéseket tesznek igazi változások létrehozására. "Majd odaállt a király az oszlop mellé, és szövetséget kötött az Úr színe előtt arra nézve, hogy az Urat követik, parancsolatait, intelmeit és rendelkezéseit teljes szívvel és teljes lélekkel megtartják, és teljesítik a szövetség igéit, amelyek meg vannak írva abban a könyvben." A hatás nagyobb volt, mint amire a király számított: "És az egész nép elfogadta ezt a szövetséget" (2Kir 23:3).

Az ezután következő reformációban a király figyelme a bálványimádás maradványainak felszámolására irányult. Az ország lakossága olyan régóta követte a környező népek szokásait, a fa- és kőszobrok imádatát, hogy szinte emberfölöttinek látszott e gonoszság minden nyomának eltávolítása. Jósiás azonban rendületlenül tisztogatta az országot. Könyörtelenül végzett a bálványimádással: megölte "az áldozóhalmok összes papjait". "Jósiás király megtisztította Júda országát és Jeruzsálemet a halottidézőktől és jövendőmondóktól, a házibálványoktól és egyéb bálványszobroktól is, mindazoktól a förtelmes bálványoktól, amelyek ott láthatók voltak. Így szerzett érvényt a törvény rendelkezéseinek, amelyek le vannak írva abban a könyvben, amelyet Hilkijjá pap talált az Úr házában" (2Kir 23:20, 24).

Századokkal előbb, a birodalom kettészakadása idején, amikor Jeroboám, a Nébát fia Izráel Istenével vakmerően dacolva, a nép szívét a jeruzsálemi templom szolgálataitól új istentiszteleti formákhoz igyekezett téríteni, megszenteletlen oltárt állított fel Béthelben. Ennek az oltárnak felajánlási ünnepségén, amelynél a következő években sok embert magukkal ragadtak a bálványimádó szokások, egyszer csak megjelent Júdából Isten embere, és ítéletet mondott a szentségtörő cselekményre. "Ezt hirdette az Úr parancsára az oltárnál:

"Oltár! Oltár! Így szól az Úr: Egy fiú születik majd Dávid családjából, akinek Jósiás lesz a neve, ő majd föláldozza rajtad az áldozóhalmok papjait, akik most rajtad tömjéneznek, és emberi csontokat fognak elégetni rajtad!" (1Kir 13:2). Ezt a kijelentést jel kísérte, amely tanúsította, hogy az elhangzott beszéd az Úrtól van.

Elmúlt három évszázad. Jósiás a reformáció során Béthelbe is eljutott, ahol ez az ősi oltár állt. A sok-sok évvel azelőtt Jeroboám jelenlétében kimondott jövendölés most szó szerint teljesedett.

"A bételi áldozóhalmon levő oltárt is, amelyet Jeroboám, Nebát fia készíttetett... ezt az oltárt is leromboltatta az áldozóhalommal együtt. Az áldozóhalmot fölperzseltette, porrá zúzatta, a bálványoszlopot pedig elégette.

Azután körülnézett Jósiás, és meglátta a sírboltokat, amelyek ott voltak a hegyen. A sírboltokból kihozatta a csontokat, és elégette az oltáron. Így tette azt tisztátalanná az Úr igéje szerint, amelyet az Isten embere hirdetett; az, aki ezeket a dolgokat hirdette.

Majd ezt kérdezte: Miféle síremlék ez, amelyet itt látok? A városbeliek így feleltek neki: Isten emberének a sírja ez, aki Júdából jött, és megjövendölte ezeket a dolgokat, amelyeket a bételi oltárral tettél. Erre azt mondta: Hagyjátok nyugodni, senki se bolygassa meg a csontjait! És békén hagyták a csontjait a Samáriából jött próféta csontjaival együtt" (2Kir 23:15-18).

Az Olajfák hegyének déli lejtőin, Jahve gyönyörű Mórija-hegyi templomával szemben voltak a szentélyek és bálványok, amelyeket Salamon állított oda, hogy bálványimádó feleségeinek kedveskedjék. Lásd: 1Kir 11:6-8! Több mint három évszázadon át ott álltak ezek a nagy, idomtalan bálványok a "botránkozás hegyén", némán tanúskodva Izrael legbölcsebb királyának hitehagyásáról. Jósiás ezeket is eltávolította és romba döntötte.

A király Júdának atyái Istenébe vetett hitét nagy páska ünnepséggel igyekezett tovább erősíteni, amelyet a törvénykönyvben foglalt rendelkezések szerint tartott meg. A szent szolgálatok irányításával megbízottak elvégezték az előkészületeket, és a nép bőkezűen hozta áldozatait az ünnep nagy napján. "Bizony, nem tartottak ehhez hasonló páskát a bírák ideje óta, akik Izráelt ítélték, sem Izráel, sem Júda királyainak az idejében" (2Kir 23:22). Jósiás buzgósága azonban, bármilyen kedves is volt az Úr előtt, nem szerezhetett engesztelést régebbi nemzedékek bűneiért. A király követőinek kegyessége sem hozhatott változást azok szívében, akik konokul ragaszkodtak a bálványimádáshoz, és nem akarták az igaz Istent imádni.

Jósiás több mint egy évtizedig uralkodott a páskabárány ünnepének megtartása után. Harminckilenc éves korában halt meg az egyiptomi csapatokkal vívott csatában, "...és eltemetteték ősei sírjába. Egész Júda és Jeruzsálem gyászolta Jósiást. Jeremiás siratódalt szerzett Jósiásról, az énekesek és az énekesnők pedig máig is megéneklik Jósiást siratóénekeiben" (2Krón 35:24-25). Nem volt Jósiáshoz "...hasonló király őelőtte, aki úgy megtért volna az Úrhoz teljes szívével, teljes lelkével és teljes erejével, egészen a Mózes törvénye szerint; és utána sem támadt hozzá hasonló. Az Úr izzó nagy haragja azonban nem múlt el, mert haragra gerjedt Júda ellen azért a sok bosszantásért, amivel Manassé bosszantotta" (2Kir 23:25-26). Rohamosan közeledett az az idő, amikor Jeruzsálemet lerombolják, az ország lakosait fogságba viszik Babilonba, hogy ott tanulják meg azt a leckét, amelyet kedvezőbb körülmények között nem akartak megtanulni.

34. Jeremiás

Jeremiás azok közé tartozott, akik remélték, hogy a Jósiás uralkodása alatt végbement reformáció maradandó lelki megújulást hoz. Még fiatal volt, amikor - Jósiás uralkodásának tizenharmadik évében - Isten elhívta prófétának. A lévitai papsághoz tartozó Jeremiást gyermekségétől a szent szolgálatra nevelték. A felkészülés boldog éveiben aligha tudhatta, hogy születésétől fogva Isten "népek prófétájává" tette. Amikor meghallotta a mennyei hívást, erőt vett rajta méltatlanságának érzete. "Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok!" (Jer 1:5-6)

Az ifjú Jeremiásban Isten oly embert látott, aki hű lesz megbízatásához, és aki a nagy ellenállással szemben is az igazság mellé áll. Gyermekkorában megbízhatónak bizonyult, és most a kereszt jó vitézeként nehézségeket kell elviselnie: "Ne mondd, hogy fiatal vagy - mondta az Úr választott követének -, hanem menj ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!" "Kösd azért derekadra övedet, indulj, és hirdesd nekik mindazt, amit én parancsolok. Ne ijedj meg tőlük, különben én ijesztelek meg általuk! Megerősített várossá teszlek ma téged: vasoszloppá és ércfallá az egész országgal szemben, Júda királyaival, vezetőivel, papjaival és az ország népével szemben. Harcolnak ellened, de nem bírnak veled, mert én veled leszek, és megmentelek! - így szól az Úr" (Jer 1:7-8, 17-19).

Jeremiás negyven esztendeig állt a nép előtt az igazság és jogosság tanúbizonyságaként, a példátlan hitehagyás éveiben saját életével és jellemével szemléltetve az egyedül igaz Isten tiszteletét. Jeruzsálem rettenetes ostromai idején Jahve szócsöve volt. Meg kellett jövendölnie Dávid házának bukását és a Salamon által épített gyönyörű templom elpusztulását. Amikor bátor beszédéért börtönbe vetették, akkor is világosan szólt az előkelő körök bűnei ellen. Megvetették, gyűlölték, elutasították, de végül látta a katasztrófát meghirdető prófécia szó szerinti teljesedését, és osztozott a megítélt város pusztulását követő bánatban és szomorúságban.

Miközben gyors léptekkel közeledett az egész nemzetet sújtó katasztrófa, Jeremiás a jelen lesújtó képein túl többször megpillanthatta a jövő dicső távlatait, amikor Isten kiváltja népét az ellenség földjéről és visszatelepíti Sionba. Elé tárult az az idő, amikor Isten megújítja velük kötött szövetségét. "...olyan lesz a lelkük, mint az öntözött kert, és nem hervadoznak többé" (Jer 31:12).

Prófétai küldetéséről Jeremiás ezt írta: "...kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom igéimet! Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!" (Jer 1:9-10)

Istennek hála e szavakért: "építs és plántálj!" Jeremiás ezekből bizonyosodott meg arról, hogy Isten helyreállítani és gyógyítani akar. Az elkövetkezendő években kemény üzeneteket kellett tolmácsolnia. Bátran kell mondania a közeledő gyors büntetést. Sineár síkságai felől "veszedelem" tör "az ország egész lakosságára". "Ítéletet mondok fölöttük minden gonoszságuk miatt - nyilatkoztatta ki az Úr -, mert elhagytak engem..." (Jer 1:14, 16). A prófétának e kijelentéseken kívül azt is el kellett mondania, hogy Isten bocsánatot hirdet azoknak, akik megtérnek gonoszságukból.

Jeremiás - mint bölcs építőmester - már szolgálata elején arra buzdította Júda népét, hogy lelki életét bűnbánat által széles és mély alapokra helyezze. Már hosszú ideje építettek oly anyagból, amelyet Pál apostol fához, szénához és pozdorjához; Jeremiás pedig salakhoz hasonlított. "Eldobnivaló ezüstnek hívják őket - mondta a bűnében megátalkodott nemzetről -, mert az Úr elveti őket!" (Jer 6:30.) Most arra buzdította Izráelt, kezdjen bölcsen az örökkévalóságra építeni. Dobja el a hitehagyás és hitetlenség limlomját, és használjon alapanyagul tiszta aranyat, megtisztított ezüstöt, drágaköveket - hitet, engedelmességet és jócselekedeteket. A szent Isten csak ezeket fogadhatja el.

Az Úr ezt üzente népének Jeremiás által: "Térj meg, elpártolt Izráel... akkor nem haragszom rátok! Mert én hű vagyok - így szól az Úr, - nem tart örökké haragom. Csak ismerd el bűnödet, hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat. ... Térjetek meg, elpártolt fiaim! - így szól az Úr - mert én vagyok Uratok." "Térjetek meg, elpártolt fiaim! Meggyógyítlak benneteket, bár elpártoltatok" (Jer 3:12-14, 22).

E csodálatos kérlelésekkel együtt az Úr megmondta tévelygő népének a szavakat is, amellyel visszatérhetnek hozzá. Szóljanak így: "...Itt vagyunk, eljöttünk hozzád, mert te vagy, Uram, a mi Istenünk! Bizony, csak csalás folyt a halmokon, zajongás a hegyeken. Bizony, csak Istenünk, az Úr szabadítja meg Izráelt... Fetrengünk a gyalázatban, szégyenpír a takarónk, mert vétkeztünk Istenünk, az Úr ellen, mi is, őseink is. Ifjúkorunktól mind a mai napig nem hallgattunk Istenüknek, az Úrnak szavára" (Jer 3:22-25).

Jósiás uralkodása alatti reformáció megtisztította az országot a bálvány-szentélyektől, de a tömegek szíve nem változott meg. Az igazság magvait, melyek kikelve gazdag aratást ígértek, elfojtották a tövisek. Újabb elpártolás végzetes lenne. Az Úr a népet a veszély tudatára akarta ébreszteni. Csak akkor remélhetik, hogy Jahve kedvez nekik és jólétet ad, ha hűségesek hozzá.

Jeremiás újra meg újra felhívta figyelmüket Mózes 5. könyvében adott tanácsokra. Minden prófétánál jobban hangsúlyozta a mózesi törvény tanításait, és eléjük tárta, hogy e tanítások miként jelentik a legnagyobb lelki áldást a népnek és az egyéneknek. "Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után - kérlelte őket -, melyik a jó út, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek!" (Jer 6:16).

Egy alkalommal az Úr parancsára a próféta odaállt a város egyik főkapujához, és hangoztatta a szombat megszentelésének fontosságát. Félő volt, hogy Jeruzsálem lakói szem elől tévesztik a szombat szentségét. Jeremiás komolyan intette őket, hogy ne folytassák hétköznapi tevékenységüket ezen a napon. Isten áldást ígért és teljesíti is, ha engedelmeskednek. "De ha ti figyelmesen hallgattok rám - így szól az Úr -, és nem visztek be terhet a város kapuin szombaton, és úgy szentelitek meg a szombati napot, hogy semmiféle munkát nem végeztek azon, akkor olyan királyok és vezérek fognak bejönni a város kapuin, akik Dávid trónján ülnek, harci kocsin és lovon járnak mind maguk, mind vezéreik, Júda férfiai és Jeruzsálem lakói, és örökké ebben a városban fognak lakni" (Jer 17:24-25).

Ezzel az ígérettel együtt, amely szerint Isten az engedelmességet jóléttel jutalmazza, Jeremiás megjövendölte, hogy rettenetes büntetés sújtja a várost, ha lakói hűtlenek Istenhez és törvényéhez. Ha atyáik Ura és Istene iránti engedelmességre és szombatja megszentelésére szólító intéseket nem fogadják meg, tűz pusztítja el a várost és palotáit.

A próféta szilárdan képviselte az igaz élet elveit, amelyeket a törvény könyve olyan világosan ismertetett. A Júda földjén uralkodó állapotok miatt csak a legerélyesebb intézkedések hozhattak javulást. Ezért Jeremiás nagyon buzgón fáradozott a megtérni nem akarókért. "Szántsatok fel új szántóföldet - kérlelte őket -, ne vessetek a tövisek közé!" "Tisztítsd meg szívedet a gonosztól, ó, Jeruzsálem, hogy megszabadulhass!" (Jer 4:3, 14).

A nép nagy többsége azonban nem vette komolyan a bűnbánatra és reformációra hívást. Jósiás, a kegyes király halála óta mindazok, akik a nemzeten uralkodtak, hűtlenek voltak megbízatásukhoz, és sokakat tévútra vittek. Joakház után, akit Egyiptom királya távolított el a trónról, Jósiás idősebb fia, Joákim lett a király. Joákim uralkodása kezdetétől fogva Jeremiásnak nem sok reménye volt arra, hogy megmentheti szeretett országát a megsemmisüléstől, és a népet a fogságtól. Mégsem volt szabad hallgatnia, mialatt pusztulás fenyegette az országot. Akik hűségesek maradtak Istenhez, azokat bátorítania kellett a jó cselekvésére, a bűnösöket pedig serkentenie - ha lehetséges - a gonoszságtól való elfordulásra.

A válság sokrétű közös erőfeszítést követelt. Az Úr megparancsolta Jeremiásnak, hogy álljon a templom udvarába, és szóljon Júda minden lakosához, azokhoz, akik ott ki- és bejárnak. A kapott üzenetekből egy szót sem volt szabad elhallgatnia, hogy Sion bűnösei minden lehetőséget megkapjanak azok megszívlelésére, és a gonoszságból való megtérésre.

A próféta engedelmeskedett. Odaállt az Úr házának kapujába - intett és kérlelt. A Mindenható ezekre a szavakra ihlette: "Halljátok az Úr igéjét, júdaiak mind, akik bementek ezeken a kapukon, hogy leboruljatok az Úr előtt! Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok! Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt! Mert csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazságosan ítéltek ember és embertársa között, ha a jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké" (Jer 7:2-7).

Ebből világosan megmutatkozik, hogy az Úr nem akar fenyítéket alkalmazni. Feltartóztatja az ítéletet, hogy meggyőzze a megátalkodottat. Aki "szeretetet, jogot és igazságot" gyakorol a földön, bánkódik gyermekei tévelygése miatt. Mindenképpen meg akarja őket az örökkévalóság útjára tanítani (Jer 9:23). Kihozta Izráelt a szolgaságból, hogy Őt, az egyedül igaz és élő Istent szolgálják. Bár hosszú ideig tévelyegtek a bálványimádás útján és semmibe vették intéseit; most mégis kijelentette: kész felfüggeszteni a büntetést, és újabb alkalmat adni a megtérésre. Világossá tette, hogy csak szívük őszinte megújulása tudja elhárítani a közelgő végzetet. Hiábavaló a templomban és szolgálataiban bízniuk. Ceremóniákkal és szertartásokkal nem tehetik jóvá a bűnt. Ha Isten népének vallják is magukat, csak szívük és szokásaik megújulása mentheti meg őket állandó vétkezésük elkerülhetetlen következményétől.

Ezért kiáltotta Jeremiás "Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin": "Halljátok meg és teljesítsétek ennek a szövetségnek az igéit!" - Jahve világos parancsait, ahogy a szent iratokban szerepel (Jer 11:6). Ezt hirdette, amikor a templom udvarán állt Joakim uralkodása kezdetén.

Röviden elmondta, mi történt Izráellel azóta, hogy kivonult Egyiptomból. Isten ezt a szövetséget kötötte velük: "Hallgassatok az én szavamra, akkor én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Mindig azon az úton járjatok, amelyet én mutatok nektek, hogy jó dolgotok legyen!" A választott nép "...megátalkodott gonosz szívük tanácsát követték, hátukat fordították felém, és nem arcukat" (Jer 7:23-24).

"Miért tért tévútra ez a nép, miért tévelyeg állandóan Jeruzsálem" (Jer 8:5) - kérdezte az Úr. A próféta szavai szerint azért történt így, mert nem engedelmeskedtek az Úrnak, az ő Istenüknek, és a dorgálást nem fogadták el. Lásd: Jer 5:3! "Odavan az igazság - kesergett a próféta -, kiveszett szájukból." "Még a gólya is, az égen, tudja költözése idejét, a gerlice, a fecske és a daru is vigyáz, mikor kell megjönnie, csak az én népem nem ismeri az Úr törvényét." "Ne toroljam meg ezeket - így szól az Úr - és ne álljak bosszút az ilyen népen?" (Jer 7:28; 8:7; 9:8).

Elérkezett a mély önvizsgálat ideje. Amíg Jósiás uralkodott, a nép reménykedésének volt némi alapja. De többé már nem járhatott közbe értük, mert elesett az ütközetben. A nép bűnei olyanok voltak, hogy a közbenjárás ideje már majdnem elmúlt. "Ha maga Mózes és Sámuel állna is elém, akkor sem esne meg a szívem ezen a népen - mondta az Úr. ...Ha pedig megkérdezik tőled, hogy hová menjenek, ezt válaszold nekik: Így szól az Úr: Aki halálra méltó, a halálba, aki fegyverre méltó, a fegyver elé, aki éhínségre méltó, az éhínségbe, és aki fogságra méltó, a fogságba!" (Jer 15:1-2)

Ha Júda most semmibe veszi Isten felkínált kegyelmét, a megátalkodott népet ugyanolyan büntetés sújtja, mint ami több mint egy évszázaddal előbb az északi birodalmat. Isten most ezt az üzenetet küldte nékik: "Ha nem hallgattok rám, és nem éltek törvényem szerint, amit elétek tártam, és nem hallgattok szolgáimnak, a prófétáknak beszédére, akiket hozzátok küldtem - méghozzá idejében küldtem, de ti nem hallgattatok rájuk -, akkor úgy bánok ezzel a házzal, mint Silóval; ezt a várost pedig gyalázni fogja a föld minden népe!" (Jer 26:4-6).

Azok, akik a templom udvarán álltak és hallgatták Jeremiás beszédét, jól értették, miért hivatkozik Silóra és Éli korára, amikor a filiszteusok legyőzték Izráelt, és a szövetség ládáját elvitték.

Éli bűne abban állt, hogy könnyelműen elnézte fiainak szent tisztükben elkövetett gonoszságát, és az országszerte elharapódzott bűnözést. Mivel nem feddte meg ezeket a gonoszságokat, Izráelt félelmes csapás érte. Éli fiai elestek a csatában, ő maga is elvesztette életét. Isten ládáját elvitték Izráelből, és elpusztult harmincezer ember - mindez csak azért, mert a bűn dorgálás és gátlás nélkül burjánozhatott. Hiába gondolta Izráel, hogy bűnös élete ellenére a frigyláda jelenléte biztosítja a filiszteusok feletti győzelmüket. Jeremiás korában Júda lakosai ugyancsak hajlamosak voltak azt képzelni, hogy az Isten által elrendelt templomi szolgálatok szigorú megtartásáért megmenekülnek gonosz útjuk jogos büntetésétől.

Micsoda tanulság ez azoknak, akik ma felelős helyet töltenek be Isten egyházában! Mily komoly figyelmeztetés arra, hogy becsületesen intézzék el a visszásságokat, amelyek szégyent hoznak az igazság ügyére! Az Isten törvénye őrzésére vállalkozók közül senki se áltassa magát azzal, hogy a parancsolatok külsőséges tiszteletben tartása megvédi az isteni igazságszolgáltatástól. Senki se utasítsa vissza a bűnei miatt kapott feddést, és senki se vádolja túlbuzgósággal Isten szolgáit, amikor meg akarják tisztítani a tábort a gonoszságtól. A bűngyűlölő Isten felszólítja azokat, akik a törvény megtartóinak vallják magukat, hogy forduljanak el minden bűntől.

A bűnbánat és készséges engedelmesség elmulasztása ma is éppen olyan súlyos következményekkel jár, mint amilyeneket az ősi Izráelnek kellett elszenvednie. Van egy határ, amelyen túl Jahve büntetése nem késik. Jeremiás korában a Jeruzsálemet sújtó pusztítás komolyan figyelmezteti a mai Izráelt arra, hogy a kiválasztott eszközök által küldött tanácsokat és feddéseket nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni!

A papokhoz és a néphez intézett jeremiási kinyilatkoztatás sok emberben ellenséges indulatot keltett. Hangoskodva kárhoztatták: "Miért prófétáltál az Úr nevében, hogy úgy jár ez a templom, mint Siló, ez a város pedig rommá és lakhatatlanná lesz? És összesereglett az egész nép Jeremiás körül az Úr házánál" (Jer 26:9). A papok, a hamis próféták és a nép haraggal fordultak az ellen, aki nem volt hajlandó nekik hízelgő dolgokat mondani, vagy csalárdságot prófétálni. Így vetették meg Isten üzenetét, szolgáját pedig halállal fenyegették.

Jeremiás beszédének híre eljutott Júda fejedelmeihez, akik erre a király palotájából a templomba siettek, hogy maguk győződjenek meg, mi az igazság. "A papok és a próféták ezt mondták a vezetőknek és az egész népnek: Halálra kell ítélni ezt az embert, mert ez ellen a város ellen prófétált, ahogyan magatok is hallottátok" (Jer 26:11). Jeremiás azonban bátran állt a fejedelmek és a nép előtt. Kijelentette: "Az Úr küldött engem, hogy a templom és a város ellen elmondjam mindazokat a prófétai igéket, amelyeket hallottatok. Most azért jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, és hallgassatok Isteneteknek, az Úrnak a szavára! Akkor majd megbánja az Úr, hogy veszedelemmel fenyegetett benneteket. Ami pedig engem illet: a kezetekben vagyok. Bánjatok velem, ahogyan jónak és helyesnek látjátok! De tudjátok meg, hogy ha megöltök, ártatlan vér terhel benneteket, ezt a várost és lakóit, mert valóban az Úr küldött hozzátok, hogy hirdessem nektek mindezt" (Jer 26:12-15).

Ha a prófétát megfélemlítették volna a tekintélyesek fenyegetései, üzenete hatástalan marad, életét pedig elveszti. De az a bátorság, amellyel elmondta ünnepélyes figyelmeztetését, tiszteletet keltett a népben, Izráel fejedelmeit pedig maga mellé állította. Vitatkoztak a papokkal és a hamis prófétákkal. Azt bizonygatták nekik, hogy milyen esztelen dolog volna szélsőséges javaslatuk szerint eljárni. A fejedelmek szavai jobb belátásra bírták a népet. Isten így állított védőket szolgája mellé.

A vének is közösen tiltakoztak az ellen, amit a papok döntöttek Jeremiás sorsáról. Mikeás esetére hivatkoztak, aki így jövendölt Jeruzsálem megbüntetéséről: "A Siont fölszántják, mint a mezőt, Jeruzsálem romhalmaz lesz, a templomhegy pedig erdős." Aztán azt mondták: "Mégsem ölte meg Ezékiás, Júda királya, és az egész Júda, mert félték az Urat, és mert esedeztek az Úrhoz. Az Úr pedig megbánta, hogy veszedelemmel fenyegette őket. Mi pedig ilyen nagy bajt zúdítanánk magunkra?" (Jer 26:18-19).

E befolyásos emberek közbenjárására Jeremiás megmenekült a haláltól, jóllehet a papok és hamis próféták közül sokan - akik nem tudták elviselni az általa kimondott elmarasztaló igazságokat - örültek volna, ha lázadás ürügyén megölik.

Elhívása napjától kezdve szolgálata végéig "megvizsgáló"-ként és "kutató"-ként állt Júda előtt. Ember haragja nem diadalmaskodhatott rajta. "Bevehetetlen ércfallá teszlek ezzel a néppel szemben - figyelmeztette előre az Úr -, de nem bírnak veled, mert én veled leszek, megsegítlek és megmentelek..." (Jer 6:27; 15:20).

Jeremiás félénk és tartózkodó természetéből adódóan vágyott a visszavonult élet békéjére és nyugalmára, ahol nem tapasztalja szeretett népe megátalkodottságát. Összeszorult szívvel gyötrődött a bűnokozta rontás miatt. "Bárcsak a fejem víznek, és a szemem könnynek forrásává válnék! - kesergett. Éjjel-nappal siratnám népem megöltjeit. Bárcsak lenne a pusztában egy kunyhóm az út mentén! Elhagynám népemet, elmennék tőle..." (Jer 8:23; 9:1).

Kegyetlen csúfolódásokat kellett elviselnie. Érzékeny lelkét át- meg átjárták a gúny nyilai. Azok szórták rá, akik semmibe vették tanításait és azt, hogy felelősséget érez megtérésükért. "Nevetséges lettem minden nép előtt, és gúnydalt énekelnek rólam egész nap." "...Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki." "...Akik jóakaróim voltak, mind a bukásomra várnak: Talán rá lehet szedni! Hatalmunkba ejtjük, és bosszút állunk rajta!" (JSir 3:14; Jer 20:7, 10).

A lelkiismeretes próféta azonban naponként erőt kapott mindezek elviselésére. "De az Úr velem van, mint erős vitéz - jelentette ki hittel. Ezért elbuknak üldözőim, nem bírnak velem. Igen megszégyenülnek, kudarcot vallanak, gyalázatuk soha nem megy feledésbe!" "Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert kiragadja a szegény ember életét a gonoszok hatalmából!" (Jer 20:11, 13)

Jeremiás ifjúkori és későbbi szolgálatának tapasztalataiból azt a tanulságot vonta le: "az ember nem ura élete útjának, és a rajta járó nem maga irányítja lépteit!" Megtanult így imádkozni: "Fenyíts minket, Uram, de mértékkel, ne haragodban, hogy semmivé ne tégy!" (Jer 10:23-24)

Amikor ki kellett innia a szenvedés, a fájdalom poharát, amikor gyötrelme ezeket a szavakat adta ajkára: "Nem lehet reménykednem és bizakodnom az Úrban", emlékezetébe idézte mindazt, amit Isten érte tett, és ujjongva kiáltotta: "Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az Úr az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom. Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az Úr szabadítására" (JSir 3:18, 22-26).

35. A közelgő végzet

Joakim uralkodásának első éveiben állandóan hangzott a közelgő végzetről szóló figyelmeztetés. Az Úr szava, amelyet a próféták mondtak, beteljesüléséhez közeledett. Északon a hosszú ideig elsőbbséget tartó asszír hatalom már nem uralkodott a népeken. Délen Egyiptom, amelynek hatalmában hiába bízott Júda királya, nemsokára végzetes vereséget szenvedett. Keleten egy új világhatalom - Babilon - lépett elő teljesen váratlanul, és gyorsan háttérbe szorított minden más népet.

Isten néhány rövid év múltán Babilont használta eszközül, hogy kitöltse haragját a megátalkodott Júdán. Nabukodonozor ostromló hadai újra és újra körülzárták Jeruzsálemet és behatoltak a városba. Egyik csoportot a másik után - először csak kevés embert, majd később ezreket és tízezreket - vitték fogságba Sineár földjére, és a száműzöttek sorsára juttatták őket. Joakim, Joakin, Sedékiás Júda királyai egymás után a babiloniai uralkodó hűbéresei lettek, és mindannyian fellázadtak. Az engedetlen nemzet egyre súlyosabb büntetést kapott, míg végül az egész ország elpusztult, Jeruzsálemet feldúlták és felégették; a templomot, amelyet Salamon épített, lerombolták. Júda országa összeomlott, és soha többé nem foglalta el korábbi helyét a föld népei között.

Azokban a változó - Izráel számára igen vészterhes - időkben a menny feltűnően sok üzenetet küldött Jeremiás által. Az Úr bőven adott alkalmat Júda fiainak arra, hogy véget vessenek Egyiptommal való zavaros kapcsolataiknak, és elkerüljék az összetűzést Babilon uralkodóival. Amint a fenyegető veszély közeledett, Jeremiás szemléltető példázatokkal tanította a népet, remélve, hogy felkelti Isten iránti kötelességérzetüket, egyúttal baráti kapcsolatra buzdította őket a babiloni hatalommal.

Jeremiás - hogy illusztrálja az Isten kívánalmai iránti feltétlen engedelmesség fontosságát - a templom egyik helyiségébe összehívott néhány rékábitát, majd bort tett eléjük, és ivásra biztatta őket. Ahogy várható volt, heves tiltakozással visszautasították. "Nem iszunk bort - jelentették ki határozottan -, mert a mi ősünk, Jónadáb, Rékáb fia, ezt parancsolta nékünk: Ne igyatok ti bort soha, se ti, se a fiaitok!"

"Ekkor így szólt Jeremiáshoz az Úr igéje: Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Menj, és mondd meg Júda férfiainak és Jeruzsálem lakóinak: Miért nem okultok, és miért nem hallgattok beszédemre? - így szól az Úr. Jónádábnak, Rékáb fiának a szavait megtartották. Ő azt parancsolta fiainak, hogy ne igyanak bort; nem is ittak a mai napig sem, hanem engedelmeskedtek ősük parancsának" (Jer 35:6, 12-14).

Isten így akarta a rékábiták engedelmességét éles ellentétbe állítani népe engedetlenségével és ellenszegülésével. A rékábiták engedelmeskedtek atyjuk parancsának, és nem hagyták magukat bűnbe vinni. De Júda férfiai nem hallgattak az Úr szavaira, és ezért hamarosan el kellett szenvedniük legszigorúbb büntetését.

"Én is szóltam hozzátok, idejében szóltam - mondta az Úr -, de ti nem hallgattatok rám. Elküldtem hozzátok szolgáimat, a prófétákat, idejében küldtem, és ezt mondtam: Térjen meg mindenki a rossz útról! Jobbítsátok meg tetteiteket, ne kövessetek más isteneket, és ne tiszteljétek őket! Akkor azon a földön lakhattok, amelyet nektek és őseiteknek adtam. De ti nem figyeltetek és nem hallgattatok rám. Jónádábnak, Rékáb fiának az utódai megtartották ősük parancsát, amit az megparancsolt, de ez a nép nem hallgatott rám. Azért ezt mondja az Úr, a Seregek Istene, Izráel Istene: Elhozom Júdára és Jeruzsálem minden lakójára mindazt a veszedelmet, amit megmondtam. Mert beszéltem hozzájuk, de nem hallgattak rám, hívtam őket, de nem válaszoltak" (Jer 35:14-17).

Amikor a Szentlélek meglágyítja és foglyul ejti az emberek szívét, akkor megfogadják tanácsát. De ha visszautasítják az intést, s szívük megkeményedik, az Úr hagyja, hogy más hatások alá kerüljenek. Az igazság elutasításával elfogadják a hazugságot, amely saját pusztulásukat okozza.

Isten kérte Júdát, hogy ne gerjessze haragra, de nem hallgatott rá. Az Úr végül kimondta az ítéletet Júdára: fogolyként viszik Babilonba. A káldeusok voltak az eszközök, akik által Isten megbüntette engedetlen népét. Júda szenvedése arányban állt ismeretével, és a semmibevett, elutasított intésekkel. Isten hosszú ideig késleltette ítéletét, de most utolsó erőfeszítésként meglátogatja őket haragjával, hogy visszatartsa gonosz útjukon.

A rékábiták családjára Isten folyamatosan tartó áldást mondott. A próféta kijelentette: "Mivel ti hallgattatok ősötöknek, Jónádábnak a parancsára, megtartottátok minden parancsát, és mindent úgy tettetek, ahogyan ő parancsolta nektek, azért így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Nem halnak ki Jónádábnak, Rékáb fiának az utódai, színem előtt maradnak mindenkor" (Jer 35:18-19). Isten így tanította népét, hogy hűsége és engedelmessége áldásban sugárzik vissza Júdára, mint ahogy a rékábitákat is megáldotta atyjuk parancsa iránti engedelmességükért.

A tanulság nekünk szól. Ha a jó és bölcs atya kívánalmainak - aki a legjobb és leghatásosabb eszközökkel akarta megóvni utódait a részegeskedés bűnétől - érdemes volt szigorúan engedelmeskedni, minden kétségen felül áll, hogy Isten tekintélyét annyival nagyobb tiszteletben kell tartanunk, amennyivel szentebb Ő, mint az ember. Teremtőnk és Urunk, akinek hatalma végtelen és büntetése rettenetes, az embert minden eszközzel bűnei felismerésére és megbánására akarja késztetni. Szolgái szája által előre megmondja, milyen veszéllyel jár az engedetlenség. Hallatja figyelmeztető hangját, és kitartóan dorgálja a bűnt. Csak irgalma őrzi népe jólétét; kiválasztott eszközei által éber gonddal vigyáz reá. Nem támogathat és nem védelmezhet olyan népet, amely elveti tanácsát és semmibe veszi feddéseit. Talán egy ideig visszafogja megtorló büntetéseit, de ez nem tarthat örökké.

Júda fiai azok közé számítottak, akikről az Úr ezt mondta: "Papok királysága és szent nép lesztek" (2Móz 19:6). Szolgálata során Jeremiás soha nem tévesztette szem elől, hogy mily életbe vágóan fontos a szív szentsége az élet sokféle vonatkozásában, különösen a magasságos Isten szolgálatában. Világosan látta a birodalom összeomlását, Júda lakóinak szétszóródását a népek között. Hitszemével azonban mindezeken túllátott, egészen a helyreállítás idejéig. Fülében csengett az isteni ígéret: "Összegyűjtöm nyájam maradékát minden országból, ahová szétszórtam őket, és visszaterelem legelőjükre... Eljön majd az idő - így szól az Úr -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban. Az ő idejében szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él, és így fogják nevezni: AZ ÚR A MI IGAZSÁGUNK" (Jer 23:3-6).

A közelgő ítéletről szóló jövendölések így összevegyültek a végső és dicsőséges szabadulás ígéreteivel. Akik szeretnének Istennel megbékélni és a hitehagyás közepette szent életet élni, azok erőt kapnak minden próbában, és hatalmas erővel tudnak bizonyságot tenni Istenről. Az eljövendő korszakok során szabadulásuk híre túlszárnyalja azt, amit Isten Izráel fiaiért az Egyiptomból való kivonulás idején tett. Az Úr kijelentette prófétája által, hogy eljönnek azok a napok, "...amikor nem azt mondják többé, hogy él az Úr, aki fölhozta Izráel fiait Egyiptom földjéről, hanem azt, hogy él az Úr, aki felhozta, hazahozta Izráel házának utódait észak földjéről és mindazokból az országokból, amelyekbe szétszórta őket; és a maguk földjén fognak lakni." (Jer 23:7-8). Ilyen csodálatos jövendöléseket mondott Jeremiás Júda országa történetének utolsó éveiben, amikor a babiloniaiak szerezték meg a világuralmat, és ostromló seregei Sion falai ellen is felsorakoztak.

A szabadulás ígérete kellemes zeneként hatott azok fülének, akik kitartottak Jahve tiszteletében. Az előkelő és az egyszerű otthonokban, ahol a szövetséget megtartó Isten tanácsait még mindig tiszteletben tartották, újra és újra elismételték a próféta szavait. A gyermekeket is mélyen érintették e szavak. Fiatal, fogékony lelkükre maradandó benyomást tettek.

Jeremiás szolgálata idején azért kínálkozott alkalom Dánielnek és társainak arra, hogy az igaz Istent megdicsőítsék a föld népei előtt, mert lelkiismeretesen megtartották a Szentírás parancsait. Az a tanítás, amelyet ezek a gyermekek a szülői házban kaptak, erőssé tette őket hitben és állhatatossá az élő Istennek, a menny és föld Teremtőjének szolgálatában. Amikor Joakim uralkodása kezdetén Nabukodonozor első ízben ostromolta meg és vette be Jeruzsálemet, Dánielt és társait másokkal együtt fogságba vitte. Kiválasztotta őket a babiloni udvar szolgálatára. E héber foglyok hite a végsőkig próbára lett téve. De azok, akik megtanultak bízni Isten ígéreteiben, teljes nyugalmat találtak, bármit is kellett átélniük az idegen országban való tartózkodásuk idején. A Szentírás volt vezérük és támaszuk.

Jeremiás elmondta, hogy miért sújtják Júdát az elkezdődött büntetések, és nemes lélekkel védte Istennek a legsúlyosabb büntetésben is megmutatkozó igazságos és irgalmas voltát. A próféta fáradhatatlanul dolgozott. Szeretett volna átfogni minden társadalmi osztályt. Ezért hatáskörét kiterjesztette Jeruzsálemen túl a környező vidékekre is, és sokszor ellátogatott az ország különböző részeibe.

Az egyházhoz intézett bizonyságtételeiben Jeremiás állandóan utalt a törvény könyvének tanításaira, melyet Jósiás uralkodása alatt tiszteletben tartottak. Ismét hangoztatta, hogy milyen fontos a végtelenül irgalmas és könyörületes Istennel kötött szövetség megőrzése, aki a Sínai-hegyen kinyilatkoztatta a Tízparancsolatban foglalt elveket. Jeremiás figyelmeztető és kérlelő szavai eljutottak a birodalom minden részébe. Mindenkinek alkalma volt megtudni, mi Isten szándéka a nemzettel.

A próféta világosan feltárta, mennyei Atyánk azért küldi büntetését, hogy "tudják meg a népek, hogy ők csak emberek!" (Zsolt 9:21). "Ha mégis szembeszálltok velem, és nem akartok rám hallgatni - figyelmeztette népét -, akkor... szétszórlak a nemzetek közé, és kirántott karddal üldözlek benneteket. Országotok pusztasággá lesz, városaitok pedig romhalmazzá" (3Móz 26:21, 33).

Miközben a közelgő pusztulásról szóló kinyilatkoztatások nyomatékosan hangzottak a fejedelmek és a nép előtt, uralkodójuk, Joákim, akinek bölcs lelki vezetőként kellett volna elöljárni a bűnvallomásban, reformációban és jócselekedetekben, önző élvezetekkel töltötte idejét. Így tervezgetett: "...hatalmas palotát építek, tágas felső szobákat"; a "cédrusfával" burkolt és "vörösre" (Jer 22:14) festett ház csalással és elnyomással szerzett pénzen épült.

A próféta haragra gerjedt, és Isten sugallatára ítéletet mondott a hitetlen uralkodóra. "Jaj annak, aki nem igaz úton építi házát, és felső szobáit jogtalan módon, ingyen dolgoztatja embertársát, és a munkájáért nem fizet bért! - nyilatkoztatta ki. Attól leszel király, hogy halmozod a cédrust? Apád talán nem evett és nem ivott? De törvényesen és igazságosan járt el: ezért ment jól a dolga! Jogához segítette a nyomorultat és a szegényt, ezért ment jól a dolga! Így tesz, aki ismer engem - így szól az Úr. Szemed és szíved nem törődik mással, csak a magad hasznával. Kiontod az ártatlanok vérét, elnyomó és zsaroló vagy!

Azért ezt mondja az Úr Jójákimról, Jósiás fiáról, Júda királyáról: Nem fogják így elsiratni: Jaj, bátyám! Jaj, öcsém! Így sem siratják el: Jaj, uram! Jaj, felség! Úgy temetik el, mint egy szamarat. Kivonszolják, kidobják Jeruzsálem kapuin" (Jer 22:13, 15-19).

Néhány év elteltével az Úr meglátogatta Joákimot e rettenetes ítélettel. Először azonban irgalmasan közölte változhatatlan szándékát a megátalkodott néppel. Joakim uralkodásának negyedik évében "Jeremiás próféta Júda egész népének és Jeruzsálem minden lakosának" hangsúlyozta, hogy több mint húsz esztendőn át, "Jósiásnak... tizenharmadik esztendejétől fogva a mai napig" (Jer 25:2-3), bizonyságot tett Isten mentő szándékáról, de szavait semmibe vették. Most az Úr ezt üzente nekik:

"Azért ezt mondja a Seregek Ura: Mivel nem hallgattatok beszédemre, elhoztam észak valamennyi népét - így szól az Úr -, meg szolgámat, Nabukodonozort, Babilónia királyát. Rázúdítom erre az országra, lakóira és valamennyi szomszédos népre. Kiirtom őket, megborzad és felszisszen aki látja, mert örökre romhalmazzá teszem őket. Megszüntetem náluk a vidám örvendezés zaját, a vőlegény és a menyasszony örömét, a malomzúgást és a mécsvilágot. Ez az ország szörnyű romhalmazzá lesz, és ezek a népek Babilónia királyának fognak szolgálni hetven esztendeig" (Jer 25:8-11).

Isten kimondta a pusztulást hordozó ítéletet, de a tömeg, amely hallotta, aligha tudta felfogni félelmes jelentőségét. Az Úr szemléltette kijelentését, hogy azt hatásosabbá tegye. Megparancsolta Jeremiásnak, hogy a nép sorsát az Isten haragja borával megtöltött pohár kiürítéséhez hasonlítsa. Az elsők között "Jeruzsálemnek és Júda városainak, királyainak és vezetőinek" kellett adnia a serleget. Másokat is részesíteni kellett ugyanabból a pohárból - Egyiptom királyát, az ő szolgáit és fejedelmeit és minden ő népét, és a föld sok más népét is -, amíg Isten szándéka meg nem valósul. (Jer 25. fej.)

A gyorsan közelgő büntetések jellegének további szemléltetésére Isten ezt parancsolta a prófétának: "...végy magad mellé néhány embert a nép és a papok vénei közül és menj ki a Ben-Hinnóm völgyébe" és ott Júda hitehagyásának megemlítése után darabokra kellett törnie a fazekas "cserépkorsó"-ját, és kijelentenie Jahve nevében, akinek a szolgája: "Úgy összetöröm ezt a népet és ezt a várost, ahogyan összetörik a cserépedényt, úgyhogy nem lehet többé éppé tenni."

A próféta úgy cselekedett, ahogy Isten parancsolta. Azután visszatért a városba, megállt a templom udvarában, és kijelentette az egész nép hallatára: "Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: El fogom hozni erre a városra és a hozzá tartozó többi városra mindazt a veszedelmet, amit kijelentettem róla. Mert megmakacsolták magukat és nem hallgattak beszédemre." (Jer 19. fej.)

A próféta szavai ahelyett, hogy bűnvallomásra és megtérésre késztették volna a népet, haragra gerjesztették a hatalmon levőket. Ennek következményeként Jeremiást megfosztották szabadságától. A bebörtönzött, kalodába zárt próféta továbbra is hirdette a menny üzenetét az ott állóknak. Az üldözéssel nem lehetett elhallgattatni. Az igazság igéje - mondta - "... perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam" (Jer 20:9).

Ebben az időben parancsolta meg az Úr Jeremiásnak, hogy foglalja írásba az üzeneteket, amelyeket szeretne tolmácsolni azoknak, akiknek megváltására szánakozó szíve szünet nélkül vágyott. "Végy elő egy irattekercset - parancsolta szolgájának az Úr -, és írd rá mindazokat az igéket, amelyeket kijelentettem neked Izráelről, Júdáról és a többi népről, attól fogva, hogy beszélni kezdtem hozzád: Jósiás idejétől egészen a mai napig. Talán meghallja Júda háza, hogy mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani, és ha megtérnek a rossz útról, én megbocsátom bűnüket és vétküket" (Jer 36:2-3).

E parancsnak engedelmeskedve, Jeremiás segítségül hívta megbízható barátját, Bárúkot, az íródeákot, és lediktálta "...az Úrnak minden igéjét, amit kijelentett neki" (Jer 36:4). Bárúk ezeket gondosan a pergamentekercsre írta. Komoly feddést tartalmazott a bűn ellen, figyelmeztetést a megrögzött hitehagyás következményeire, és nyomatékos kérést a bűn elhagyására.

Amikor az írás elkészült, Jeremiás - aki még mindig rab volt - elküldte Bárúkot, hogy olvassa fel a tekercset a sokaságnak, amely a nemzeti böjtnap alkalmából "Jójákimnak a Jósiás fiának, Júda királyának ötödik esztendejében, a kilencedik hónapban", a templomba gyűlt. "Talán az Úr elé száll könyörgésük - mondta a próféta - és megtérnek a rossz útról. Mert nagy és lángoló haraggal beszélt az Úr ez ellen a nép ellen" (Jer 36:9, 7).

Bárúk engedelmeskedett. A tekercset felolvasta Júda egész népe előtt. Ezután az íródeákot a fejedelmek elé hívták, hogy olvassa fel nekik is a beszédet. Nagy érdeklődéssel hallgatták, és megígérték, hogy mindazt, amit hallottak, tudtul adják a királynak. De azt tanácsolták az íródeáknak, hogy rejtőzzék el, mert attól féltek, hogy a király elveti a bizonyságtételt, és azok életére tör, akik az üzenetet tolmácsolták és átadták.

Amikor a fejedelmek elmondták Jojákim királynak, amit Bárúk olvasott, megparancsolta, hogy hozzák el néki a tekercset és olvassák el az ő hallatára is. A király kíséretének egyik tagja, név szerint Jehudi, elhozta a tekercset, és olvasni kezdte a feddés és intés igéit. Tél volt. A király és vezető emberei, Júda fejedelmei a nyitott tűz köré gyűltek. Jehudi még csak egy kis részt olvasott, amikor a király cseppet sem félve az őt és népét fenyegető veszélytől, megragadta a tekercset, és tomboló dühhel "levágta azt a kancellár késével, és a kályha tüzébe dobta, míg csak az egész tekercs a kályha tüzébe nem került" (Jer 36:23).

Sem a király, sem a fejedelmek nem féltek, "ruháikat sem szaggatták meg, sem a király, sem udvari emberei". Jóllehet a kegyes fejedelmek "kérlelték ugyan a királyt, hogy ne égesse el a tekercset, de nem hallgatott rájuk." Miután az írás megsemmisült, a gonosz király haragja Jeremiás és Bárúk ellen fordult. Azonnal értük küldött, "de az Úr elrejtette őket" (Jer 36:24-26).

Az irgalmas Isten Júda népe érdekében akarta az ihletett írásba foglalt intésekkel a templomban összegyűlt hívőket, valamint a fejedelmeket és a királyt figyelmeztetni. "Talán meghallja Júda háza, hogy mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani - mondta az Úr -, és ha megtérnek a rossz útról, én megbocsátom bűnüket és vétküket" (Jer 36:3). Isten szánja a romlott elvakultságban vergődő embert. A dorgálásokkal és fenyegetésekkel fényt akar gyújtani elhomályosult értelmükben. Azt akarja, hogy a legnagyobbak is érezzék tudatlanságukat és sírjanak botlásaik miatt. Az elbizakodottakban elégedetlenséget akar kelteni a maguk üres sikereivel szemben, és vágyat akar ébreszteni a mennyel való szoros kapcsolat útján elnyerhető lelki áldások után.

Isten nem a bűnösök kedvét kereső és nekik hízelgő követeket akar küldeni. Nem akarja a békesség üzenetével hiú biztonságba ringatni a megszenteletlen embert. Inkább felébreszti a bűnös lelkiismeretét, és a meggyőzés éles nyilaival hatol lelkébe. Szolgáló angyalok tárják fel neki Isten félelmes végzéseit, hogy hiányérzetét elmélyítsék, és kimondassák vele a lelkét mardosó kérdést: "...mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?" (ApCsel 16:30). Az a kéz, amely porig aláz, a bűnt megfeddi, a gőgöt és becsvágyat megszégyeníti, ugyanaz a kéz felemeli a bűnbánót, a megsebzettet. Aki megengedi a büntetést, mélységes együttérzéssel kérdezi: "Mit tegyek érted? Mit szeretnél?"

Amikor az ember a szent és irgalmas Isten ellen vétkezik, nincs szebb az őszinte megbánásnál, a keserű könnyekkel való bűnvallásnál. Isten ezt kívánja tőle. Nem fogadhat el mást, csak megtört szívet és töredelmes lelket. De a felfuvalkodott és gőgös Jójákim király és a főurak elutasították Isten hívását. Nem akarták megfogadni az intést, nem akarták megbánni bűneiket. Az irgalmasan felkínált alkalom, amelyet a szent tekercs elégetésével elszalasztottak, az utolsó lehetőség volt számukra. Isten kijelentette, hogyha most nem hajlandók meghallani szavát, félelmes büntetést mér rájuk. Ők pedig nem akarták meghallani, és Isten meghirdette végső ítéletét Júdára. Azt az embert pedig, aki kevélyen fellépett a Mindenható ellen, különös haraggal látogatta meg.

"Ezért így szól az Úr Jójákimról, Júda királyáról: Nem fog az utódja Dávid trónján ülni. Holttestét pedig kidobják, és ott hever nappal a hőségben, éjszaka a fagyon. Megbüntetem őt és utódját meg udvari embereit a bűneik miatt. Elhozom rájuk és Jeruzsálem lakóira meg a júdaiakra mindazt a veszedelmet, amit megmondtam nekik, de nem hallgattak meg" (Jer 36:30-31).

A tekercs elégetésével nem volt vége e dolognak. A leírt szavaktól könnyebb megszabadulni, mint a benne foglalt feddéstől és intéstől, valamint a rohamosan közelgő büntetéstől, amelyet Isten kimondott az engedetlen Izráelre. De még az elégett tekercset is pótolta Isten. "Végy elő egy másik tekercset - parancsolta az Úr -, és írd rá az előbbi igéket mind, amelyek az előző tekercsen voltak, de elégette Jójákim, Júda királya!" Az írás, amely a Júdáról és Jeruzsálemről szóló próféciákat tartalmazta, elhamvadt, de a szavak "perzselő tűz"-ként éltek Jeremiás szívében, és a próféta megismételhette azt, amit az emberi harag szívesen megsemmisített volna.

Jeremiás vett egy másik tekercset, és odaadta Bárúknak, aki "felírta rá... azokat a beszédeket, amelyek a Jójákim, Júda királya által elégetett iratban voltak. Sőt még sok más hasonló beszédet is csatoltak hozzájuk" (Jer 36:28, 32). Az ember haragja akadályozni akarta Isten prófétájának munkáját. De amivel Jojákim Jahve szolgája befolyását korlátozni akarta, éppen az adott újabb alkalmat Jeremiásnak Isten kívánalmai megvilágítására.

Ma is létezik a feddés ellen tiltakozó lelkület, amely Jeremiást üldözte és bebörtönözte. Sokan semmibe veszik az intéseket. Inkább hallgatják a hamis tanítókat, akik hízelegnek hiúságuknak és szemet hunynak gonoszságuk fölött. Ezeknek az embereknek nem ad menedéket, és nem nyújt segítséget a nyomorúság idején a menny. Isten kiválasztott szolgái viseljék hősiesen és türelemmel a próbákat és szenvedéseket, amikor becsmérlik, mellőzik és hamis színben tüntetik fel őket. Végezzék tovább is hűségesen Istentől kapott feladatukat. Sose felejtsék el, hogy a próféták, az emberiség Megváltója és az apostolok is megadással viselték el a gyalázást, az üldözést a világ javára.

Isten azt akarta, hogy Jojákim fogadja meg Jeremiás tanácsát, szerezze meg Nabukodonozor jóindulatát, és így sok fájdalomtól megmenekül. Az ifjú király hűséget fogadott Babilon uralkodójának, s ha ezt betartja, kivívja a pogányok tiszteletét, és ez lelkek megtérésének értékes alkalmaihoz vezethette volna.

Júda királya a néki adott különleges előjogok semmibevevésével makacsul a maga választotta úton járt. Megszegte Babilon uralkodójának adott szavát, és fellázadt. Ezzel önmagát és birodalmát nagyon súlyos helyzetbe sodorta. Az Úr "káldeus és arám rablócsapatokat, továbbá móábi és ammóni rablócsapatokat küldött ellene" (2Kir 24:2), és nem tudta megmenteni az országot a fosztogatók rohamától. Néhány éven belül csúfosan lezárult tragikus uralma. A menny elvetette, népe nem szerette; Babilon uralkodója pedig, akinek a bizalmával visszaélt, megvetette. Mindez annak a végzetes hibának volt a következménye, hogy eltért Isten szándékától, amelyet szolgája által kinyilatkoztatott.

Jojákin, Joákim fia, csak három hónapig és tíz napig ült a trónon, amikor megadta magát a káldeusok serege előtt, amely Júda uralkodójának lázadása miatt újra ostrom alá vette a pusztulásra ítélt várost. Ekkor Nabukodonozor "fogságba vitte Jójákint Babilóniába. A király anyját meg a király feleségeit, főembereit és az ország előkelőit is fogságba vitte Jeruzsálemből Babilóniába", több ezret, valamint "mesterembert és várépítőt". Ezekkel együtt Babilon királya elvitte "az Úr házának minden kincsét, meg a királyi palota kincseit" (2Kir 24:15-16, 13).

A hatalmában megtört, lakosoktól és kincsektől megfosztott Júda még mindig fennmaradhatott önálló kormányzatként. Nabukodonozor Mattaniát, Jósiás ifjabb fiát helyezte az ország élére, és nevét Sedékiásra változtatta.

36. Júda utolsó királya

Sedékiás - uralkodása kezdetén - a babiloni király teljes bizalmát élvezte. Kipróbált tanácsadója Jeremiás próféta volt. Ha tisztességesen jár el a babiloniaiakkal, és megfogadja az Úr Jeremiás által küldött üzenetét, megtarthatta volna sok tekintélyes ember megbecsülését, ezáltal lehetősége lett volna az igaz Isten megismertetésére. A már Babilonban levő fogoly száműzötteknek előnyösebb helyzetük, nagyobb szabadságuk lehetett volna; az Úr nevét közelben és távolban tisztelték volna; és akik Júda földjén maradtak, megmenekülhettek volna az őket ért rettenetes csapásoktól.

Jeremiás Sedékiásnak és egész Júdának, beleértve azokat is, akiket Babilonba vittek, legyőzőik átmeneti uralma előtti csendes meghódolást tanácsolta. Különösen fontos volt, hogy a fogságban levők dolgozzanak annak az országnak békességén, ahova elvitték őket. Ez azonban ellentétben állt az emberi szív hajlamaival. Sátán pedig kihasználva a körülményeket, mind Jeruzsálemben, mind Babilonban hamis prófétákat támasztott, akik kijelentették, hogy a szolgaság igája nemsokára letörik, és a nemzet visszakapja korábbi tekintélyét.

Az ilyen kecsegtető próféciák elfogadása végzetes lépésekre és Istennek javukra készített irgalmas terveinek meghiúsítására indíthatták volna a királyt és a száműzötteket. Hogy ne szítsanak lázadást, amely súlyos szenvedést vonna maga után, az Úr megparancsolta Jeremiásnak, késedelem nélkül szálljon szembe a válsággal és figyelmeztesse Júda királyát a lázadás biztos következményeire; a foglyokat pedig intse írásban, ne hagyják magukat megtéveszteni, ne higgyék el, hogy közel van a szabadulás! "Ne engedjétek, hogy rászedjenek benneteket a próféták és a jósok, akik köztetek vannak" - hangoztatta (Jer 29:8). Ezzel kapcsolatban megemlítette az Úr szándékát, hogy a szolgái által megjövendölt hetvenéves fogság elteltével helyre állítja Izráelt.

Mily szerető szánalommal közölte tervét Isten fogoly népével! Tudta, helyzetük nagyon nehéz lesz Babilonban, ha a hamis próféták beszédének hitelt adva gyors szabadulásra számítanak. Tüntetéssel és zendüléssel szigorra, óvatosságra és szabadságuk további korlátozására késztetik a káldeus hatóságokat. Mindez szenvedést és szerencsétlenséget vonna maga után. Isten azt szerette volna, ha csendesen alávetik magukat sorsuknak, és szolgaságukat a lehető legkellemesebbé teszik. Így tanácsolta őket: "Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! ...Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!" (Jer 29:5-7).

A babiloni hamis tanítók között volt két ember, akik magukat szenteknek mondták, noha erkölcstelenül éltek. Jeremiás elítélte gonoszságukat és figyelmeztette őket, hogy milyen veszélyben vannak. A hamis tanítókat ingerelte a dorgálás, és az igaz próféta munkáját igyekeztek lerombolni. Felbújtatták a népet, hogy kételkedjenek szavai hitelében, és Isten tanácsának ellenkezőjét tegyék, vagyis ne engedelmeskedjenek a babiloni királynak. Az Úr Jeremiás által kijelentette, hogy a hamis próféták Nabukodonozor kezébe kerülnek, és szemük láttára megölik őket. Ez a jövendölés nemsokára szó szerint teljesedett.

Az idők végéig lesznek zavart keltő emberek; lázítanak azok között, akik magukat az igaz Isten képviselőinek vallják. A hamis próféták arra bíztatnak embereket, hogy könnyen vegyék a bűnt. Amikor gonosz cselekedeteik következményei nyilvánvalókká lesznek, nehézségeikért azt igyekeznek felelőssé tenni, aki lelkiismeretesen intette őket, amiképpen a zsidók is Jeremiást vádolták balsorsukért. Ma is éppúgy tanúsítható Jahve kijelentéseinek biztos volta, mint ahogy az ősidőkben igazolódott mindaz, amit a prófétákkal üzent.

Jeremiás kezdettől fogva következetesen tanácsolta Júdának a babiloniaiak előtti meghódolást. Ezt tanácsolta számos környező népnek is. Sedékiást uralkodásának korábbi szakaszában Edom, Moáb, Tirus és más népek uralkodóitól követek látogatták meg, hogy megtudják, vajon megítélése szerint alkalmas-e az idő a közös lázadásra, és csatlakozik-e hozzájuk a babiloni király elleni csatában. Miközben ezek a követek válaszra vártak, az Úr kijelentést adott Jeremiásnak. Ezt mondta: "Készíts magadnak kötelet meg jármot, és vedd a nyakadba! Azután küldj üzenetet Edóm királyához, Móáb királyához, az ammóniak királyához, Tírusz királyához és Szidón királyához azokkal a követekkel, akik Jeruzsálembe érkeztek Cidkijjá júdai királyhoz!" (Jer 27:2-3).

Jeremiásnak ki kellett oktatni a követeket, mit mondjanak uralkodójuknak: Isten Nabukodonozornak, Babilon királyának kezébe adta őket, és hogy "fiát és unokáját szolgálja majd minden nép, amíg el nem érkezik az az idő, amikor az ő országa is szolgálni fog hatalmas népeknek és nagy királyoknak" (Jer 27:7).

Azt is el kellett mondaniuk uralkodóiknak, hogy ha nem hajlandók szolgálni a babiloni királynak, Isten "fegyverrel, éhséggel és dögvésszel" bünteti meg őket, amíg el nem pusztulnak. Különösen a hamis próféták tanítását kell elvetniük, akik más tanácsot adnak. "Ne hallgassatok azért prófétáitokra - mondta az Úr -, a jósokra és álmodókra, a jelmagyarázókra és varázslókra, akik ezt mondják nektek: Ne szolgáljatok Babilónia királyának! Mert hazugságot prófétálnak nektek, hogy eltávolítsalak benneteket földetekről, szétszórjalak benneteket, és elpusztuljatok. Azt a népet azonban, amely a nyakát Babilónia királyának az igájába hajtja, és őt szolgálja, meghagyom földjén - így szól az Úr -, hogy művelje azt, és lakjék rajta" (Jer 27:8-11). A legenyhébb büntetés, amellyel az irgalmas Isten a lázadó népet sújthatta, a babiloni uralkodó előtti meghódolás volt. De amennyiben hadakoznak a szolgasors ellen, tapasztalniuk kell Isten teljes szigorral sújtó büntetését.

A népek tanácskozó testületének megdöbbenése határtalan volt, amikor Jeremiás, nyakában a rabság igájával, ismertette velük Isten akaratát.

Az elszánt tiltakozással szemben Jeremiás szilárdan kitartott a meghódolás politikája mellett. Azok között, akik merészen állást foglaltak az Úr tanácsával szemben, elöljárt Hanániás, az egyik hamis próféta, akitől az Úr már előzőleg is óvta a népet. Gondolva, hogy megnyeri a király és udvara kegyét, felemelte tiltakozó szavát, és kijelentette, hogy az Úr megbízásából bátorítania kell a zsidókat. Ezt mondta: "Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Összetöröm Babilónia királyának az igáját. Két esztendő múlva visszahozom erre a helyre az Úr házának minden edényét, amelyeket elvitt Nabukodonozor, Babilónia királya erről a helyről... Visszahozom erre a helyre Jekonját, Jójákim fiát, Júda királyát és Júda foglyait is, akik Babilóniába kerültek - így szól az Úr -, mert összetöröm Babilónia királyának az igáját" (Jer 28:2-4).

Jeremiás a papok és a nép jelenlétében komolyan kérte őket, engedelmeskedjenek Babilon királyának az Úr által meghatározott időig. Júda népe előtt hivatkozott Hóseás, Habakuk, Sofoniás és mások próféciáira, akiknek dorgáló és intő tanításai megegyeztek az övével. Utalt olyan eseményekre, amelyek meg nem bánt bűnök büntetéseként történtek a meghirdetett próféciák szerint. A menny ítéletei a múltban pontosan Isten szándéka szerint sújtottak le a megátalkodottakra, ahogy azt szolgái által kinyilatkoztatta.

"Ha pedig egy próféta békességről prófétál, a prófétai ige beteljesedésekor tudódik ki, hogy valóban az Úr küldte-e azt a prófétát" - mondta befejezésül Jeremiás (Jer 28:9). Ha Izráel kockázatot akar vállalni, a fejlemények majd végérvényesen eldöntik, hogy ki volt az igaz próféta.

Jeremiás meghódolást tanácsoló szavai arra késztették Hanániást, hogy vakmerően kétségbe vonja a próféta kinyilatkoztatásának megbízhatóságát. Levéve Jeremiás nyakáról a jelképként használt igát, összetörte, és így szólt: "Ezt mondja az Úr: Így töröm le Nabukodonozor babilóniai király igáját két esztendő múlva minden nép nyakáról! Jeremiás próféta ekkor elment útjára" (Jer 28:11).

Úgy tűnt, nem tehet többet, mint visszavonul és elhagyja a vita színhelyét. De Jeremiás másik üzenetet is kapott. "Menj, és ezt mondd Hananjának - hangzott a parancs -: Így szól az Úr: Fajármot törtél össze, de vasjármot csináltál helyette! Mert ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Vasigát teszek mindezeknek a népeknek a nyakára, hogy Nabukodonozort, Babilónia királyát szolgálják...

Majd ezt mondta Jeremiás próféta Hananjának: Hallgass ide, Hananjá! Nem küldött téged az Úr, te még is biztattad ezt a népet hazug módon! Azért ezt mondja az Úr: Eltöröllek téged a föld színéről, még ebben az esztendőben meghalsz, mert beszéded lázítás volt az Úrral szemben. Meg is halt Hananjá próféta még annak az esztendőnek a hetedik hónapjában" (Jer 28:13-17).

A hamis próféta megerősítette a népnek Jeremiással és üzenetével szembeni kételyét. Gonoszul az Úr szolgájának mondta magát, és ezért meg kellett halnia. Jeremiás az ötödik hónapban jövendölte meg Hanániás halálát, és a hetedik hónapban szava teljesedése bebizonyította, hogy igazat mondott.

A hamis próféta állítása következtében támadt nyugtalanság Sedékiást az árulás gyanújába keverte, és csak gyors, határozott intézkedése nyomán uralkodhatott tovább hűbéresként. Az alkalom, amelyet erre a lépésre megragadott, nem sokkal az után kínálkozott, hogy a követek Jeruzsálemből visszatértek a környező népekhez. Júda királya elkísérte Seráját, "a szállásmester"-t (Jer 51:59), aki fontos megbízatással ment Babilonba. A káldeai udvarban tett látogatásakor Sedékiás megújította Nabukodonozornak tett hűségfogadalmát.

Dániel és a többi héber fogoly által a babiloni király megismerte az igaz Isten hatalmát, és mindenek fölötti uralmát. Amikor Sedékiás újra ünnepélyesen hűséget fogadott, Nabukodonozor azt kívánta tőle, hogy az Úrnak, Izráel Istenének nevében esküvel tanúsítsa ígéretét. Ha Sedékiás tiszteletben tartotta volna szövetségi esküjét, hűségével nagy befolyást gyakorolt volna sokak értelmére, akik figyelték azok magatartását, akik vallották, hogy tisztelik és becsben tartják a héberek Istenének nevét.

Júda királya azonban szem elől tévesztette azt a nagy kiváltságot, hogy dicsőséget hozhat az élő Isten nevére. Ezt olvassuk Sedékiásról: "Azt tette, amit rossznak lát Istene, az Úr, és nem alázta meg magát Jeremiás próféta előtt, aki az Úr parancsát hirdette. Sőt még Nabukodonozor király ellen is fellázadt, aki megeskette őt az Istenre. Kemény nyakú és makacs szívű volt, és nem tért meg Izráel Istenéhez, az Úrhoz" (2Krón 36:12-13).

Miközben Jeremiás tovább tett bizonyságot Júda országában, az Úr kiválasztotta Ezékiel prófétát a babiloni foglyok közül, hogy intse és vigasztalja a száműzötteket, továbbá erősítse meg az Úrnak Jeremiás által mondott beszédét. Sedékiás uralkodásának hátralevő éveiben Ezékiel világosan feltárta, hogy oktalan dolog azoknak a hamis jövendöléseiben bízni, akik a közeli visszatérés reményét keltik a foglyokban. Azt az utasítást is kapta, hogy különböző szimbólumokkal és ünnepélyes kinyilatkoztatásokkal jövendölje meg Jeruzsálem ostromát és pusztulását.

Sedékiás uralkodásának hatodik évében az Úr megmutatott Ezékielnek látomásban néhányat azokból az utálatosságokból, amelyeket Jeruzsálemben, az Úr házának kapuin belül, sőt még a belső udvarban is cselekedtek. A bálványcsarnokok és a bálványképek, "...mindenféle csúszómászónak és förtelmes állatnak a képe, és Izráel házának valamennyi bálványa..." (Ez 8:10) gyors egymásutánban vonultak el a megdöbbent próféta tekintete előtt.

 Látta, hogy azok, akiknek lelki vezetőknek kellett volna lenniük a nép között, "Izráel háza vénei", szám szerint hetvenen, tömjéneznek a bálványistenek előtt, amelyeket bevittek a templom udvarának szent területén levő rejtett csarnokokba. "Nem lát bennünket az Úr" - áltatták magukat Júda férfiai pogány szokásaik gyakorlása közben. "Elhagyta az Úr ezt az országot" - mondták istenkáromlóan (Ez 8:11-12).

"Még más nagy utálatosságokat" is kellett látnia a prófétának. A külső udvarból a belsőbe nyíló ajtónál "Tammúzt" sirató asszonyokat látott. "Az Úr háza belső udvará"-ban pedig "az Úr temploma bejáratánál, a csarnok és az oltár között mintegy huszonöt férfi volt, háttal az Úr temploma felé, arccal kelet felé fordulva, és kelet felé leborulva imádták a napot" (Ez 8:13-16).

Ezután pedig az a dicső Lény, aki végigkísérte Ezékielt a Júda földjének magaslatain folyó gonoszságról látott megdöbbentő látomásban, megkérdezte a prófétát: "Látod, emberfia? Nem volt elég az, hogy Júda háza olyan utálatos dolgokat művelt, amilyeneket itt elkövettek! Még az országot is elárasztották erőszakkal, és engem újra meg újra bosszantottak! Nézd, hogy tartják a szőlőhajtásokat az orruk előtt! De én majd elbánok velük haragomban, nem szánakozom, és nem leszek könyörületes. Kiálthatnak hozzám bármilyen nagy hangon, nem hallgatom meg őket" (Ez 8:17-18).

Azokról az elbizakodott gonosz férfiakról, akik az Úr nevében oda mertek állni a nép elé, Isten Jeremiás által kinyilatkoztatta: "Próféta és pap egyaránt elvetemült, még házamban is megtalálom gonoszságukat" (Jer 23:11). A Sedékiás uralkodásáról szóló krónika záró történetében, a Júdát érintő rettenetes vádiratban a templom megszentségtelenítése újra szerepel. "A papság vezetői és a nép is egyre hűtlenebbé vált, követve a pogány népek minden utálatos szokását - nyilatkoztatta ki a szent író -, és tisztátalanná tették az Úr házát, amelyet ő szentelt meg Jeruzsálemben" (2Krón 36:14).

Júda végzetének napja gyorsan közeledett. Az Úr nem táplálhatta tovább azt a reményt, hogy elhárítja legszigorúbb ítéletét. "...ti talán büntetlenül maradhattok? - kérdezte. Nem maradtok büntetlenül!" (Jer 25:29).

Még ezeket a szavakat is gúnnyal fogadták. "Múlnak a napok, és nem teljesül a sok látomás" - mondták a megtérni nem akarók. De Ezékiel által az Úr keményen megfeddte a biztos prófétai beszéd megtagadását. "Mondd meg nékik: Így szól az én Uram, az Úr: Megszüntetem ezt a szóbeszédet, nem példálóznak így többé Izráelben. Ezt hirdesd nekik: Közeledik az az idő, amikor valóra válik minden látomás és hízelgő jósolgatás Izráel házában. Mert ha én, az Úr, szólok, akkor az az ige, amelyet én mondok, valóra válik késedelem nélkül. Ha a ti napjaitokban mondok valamit, ti engedetlen nép, azt meg is teszem! - így szól az én Uram, az Úr.

Majd így szólt hozzám az Úr igéje: Emberfia! Izráel háza ezt mondja: Sokára teljesedik be a látomás, amelyet ez az ember lát; a távoli jövőről prófétál ő. Ezért mondd meg nekik: Így szól az én Uram, az Úr: Nem késik tovább egyetlen igém sem, valóra válik az az ige, amelyet mondok - így szól az én Uram, az Úr" (Ez 12:22-28).

A nemzetet rohamos pusztulásba vivők között élen járt királyuk, Sedékiás. Júda királya teljesen elvetette a próféták útján kapott tanácsokat. Elfelejtve, hogy hálával tartozik Nabukodonozornak, megszegte az Úrnak, Izráel Istenének nevében tett hűségfogadalmát, és fellázadt a próféták ellen, jótevője ellen és Isten ellen. Saját bölcsességével hivalkodva, Izráel jólétének ősi ellenségéhez fordult segítségért, "elküldte követeit Egyiptomba, hogy az lovakat és sok hadinépet adjon neki.

De jó vége lesz-e?" - kérdezte az Úr arról, aki ilyen becstelenül visszaélt minden szent megbízatásával. "Megmenekül-e, aki ilyet csinál? Megszegte a szövetséget: megmenekül-e? Életemre mondom - így szól az én Uram, az Úr -, hogy ott fog meghalni Babilonban, annak a királynak a székhelyén, aki őt királlyá tette, akinek a hűségesküjét semmibe vette, és akinek a szövetségét megszegte. Mert nem fog elég nagy haderővel és elég nagy számú sereggel mellé állni a fáraó a háborúban... Nem fog megmenekülni, mert semmibe vette a hűségesküt, és megszegte a szövetséget. Bár kezet adott rá, mégis elkövette ezt!" (Ez 17:15-18)

A "...gyalázatos bűnös..." fejedelem végső számadásának napja elérkezett. "Félre a süveggel, le a koronával!" - parancsolta az Úr. Addig nem lehet Júdának ismét királya, amíg Krisztus maga fel nem állítja birodalmát. "Rommá, rommá, rommá teszem amilyen még nem volt ez - hangzott az isteni rendelet Dávid házának trónjáról -; míg majd eljön, akié az ítélet, mert neki adom!" (Ez 21:30-32).

37. A babiloni fogság

Sedékiás "uralkodásának kilencedik évében... megérkezett Nabukodonozor, Babilónia királya egész hadseregével Jeruzsálem alá...", hogy megostromolja a várost (2Kir 25:1). Júda helyzete kilátástalan volt. "...én rád támadok - jelentette ki Ezékiel által maga az Úr -, kihúzom kardomat hüvelyéből... nem is tér az vissza!" "...megdermed minden szív, elerőtlenedik minden kéz, elcsügged minden lélek, és minden térd vizes lesz." "Kitöltöm rajtuk dühömet, megsemmisítem őket haragom tüzével, fejükre olvasom tetteiket! - így szól az én Uram, az Úr" (Ez 21:8, 10, 11; 22:31).

Az egyiptomiak a körülzárt város segítségére akartak sietni. A káldeusok pedig, hogy őket visszaverjék, egy időre abbahagyták Júda fővárosának ostromát. Sedékiás reménykedni kezdett. Követet küldött Jeremiáshoz azzal a kéréssel, hogy imádkozzék Istenhez a héber nemzetért.

A próféta válasza félelmes volt. Azt mondta, a káldeusok visszatérnek, és elpusztítják a várost. A parancs elhangzott. A megátalkodott nemzet már nem háríthatta el Isten ítéletét. "Ne áltassátok magatokat" - figyelmeztette népét az Úr. "A káldeusok... nem fognak elvonulni! Ha megvernétek is az ellenetek harcoló káldeusok egész hadseregét, úgyhogy csak sebesültek maradnának belőle, még ezek is fölkelnének sátrukból, és fölperzselnék ezt a várost" (Jer 37:9-10). Júda maradékának fogságba kellett mennie, hogy viszontagságok közt tanulja meg azt a leckét, amelyet nem volt hajlandó kedvező körülmények között megtanulni. A szent Vigyázó határozatát nem lehetett megfellebbezni.

A még Jeruzsálemben lakó igazak közül, akik előtt világosan feltárult Isten szándéka, egyesek elhatározták a szent frigyláda elrejtését, amelyben a Tízparancsolat elveit megörökítő kőtáblák voltak, hogy azt ne érintsék könyörtelen kezek. Meg is tették. Sírva és bánkódva rejtették el egy barlangba Izráel és Júda férfiai elől, mert vétkeztek. Sohasem kapták vissza. A szent láda még mindig rejtekhelyén van. Mióta elrejtették, senki sem bolygatta.

Jeremiás hosszú évekig Isten hűséges tanújaként állt a nép előtt. Most, hogy a pusztulásra ítélt város már-már a pogányok kezére került, munkáját befejezettnek vélte és távozni próbált. De egy hamis próféta fia megakadályozta. Azt híresztelte, hogy Jeremiás a babiloniaiakkal akar összefogni, akik előtti meghódolásra buzdította Júda népét. A próféta visszautasította a hazug vádat, de "a vezetők felháborodtak, megverték Jeremiást, és börtönbe vetették" (Jer 37:15).

A remény, mely feltámadt a fejedelmek és a nép szívében, amikor Nabukodonozor serege dél felé fordult, hogy szembeszálljon az egyiptomiakkal, hamar szertefoszlott. Az Úr ezt üzente: "Én ellened fordulok, te fáraó, Egyiptom királya, te nagy szörnyeteg, aki ott heverészel a Nílus ágai közt..." Egyiptom hatalma olyan volt, mint a törött nád. Megtudja "Egyiptom minden lakója - hangzott az ihletett kinyilatkoztatás -, hogy én vagyok az Úr. Mert olyan támasz voltál Izráel házának, mint a nád." "Megerősítem Babilónia királyának a karjait, a fáraó karjai pedig lehanyatlanak. Akkor megtudják, hogy én vagyok az Úr, mert kardomat Babilónia királyának a kezébe adom, hogy azt Egyiptom ellen fordítsa" (Ez 29:3, 6; 30:25).

Miközben Júda fejedelmei hiába vártak Egyiptom segítségére, Sedékiás aggasztó sejtelmek között gondolt Isten börtönbe vetett prófétájára. Napok múltával a király érte küldött, és titokban megkérdezte tőle: "Van-e mondanivalója az Úrnak? Jeremiás ezt felelte: Van! - és hozzátette: A babilóniai király kezébe kerülsz .

Majd ezt kérdezte Jeremiás Cidkijjá királytól: Mit vétettem ellened, udvari embereid és a nép ellen, hogy fogházba vetettetek engem? Hol vannak prófétáitok, akik azt prófétálták nektek, hogy nem jön el Babilónia királya ellenetek és az ország ellen?! Most azért, uram király, hallgass meg, és jusson eléd könyörgésem: Ne vitess vissza Jónátán kancellár házába, ne kelljen ott meghalnom!" (Jer 37:17-20)

Ekkor Sedékiás megparancsolta, "hogy a börtön udvarán legyen felügyelet alatt Jeremiás, és adjanak neki naponként egy kenyeret a pékek utcájából, amíg csak el nem fogy a kenyér a városban. Így maradhatott Jeremiás a börtön udvarában" (Jer 37:21).

A király nem merte nyíltan megvallani, hogy hisz Jeremiásnak. Félelme azonban arra késztette, hogy titokban kikérdezze. Ahhoz gyenge és gyáva volt, hogy a fejedelmek és a nép rosszallását vállalva, a próféta szavai szerint meghódoljon Isten akarata előtt.

A börtön pitvarából Jeremiás továbbra is tanácsolta a Babilon ura előtti meghódolást. Az ellenállás biztos halált jelent. Ezt üzente az Úr Júdának: "Aki ebben a városban marad, az fegyver, éhség és dögvész miatt fog meghalni. Aki azonban kimegy a káldeusokhoz, az megmarad, életét ajándékul kapja, és élni fog." Világosak és határozottak voltak ezek a szavak. A próféta az Úr nevében bátran kijelentette: "A babilóniai király hadseregének a kezébe fog kerülni ez a város, és elfoglalja" (Jer 38:2-3).

Végül a fejedelmek felbőszülve Jeremiás újra és újra elmondott tanácsán, amely ellentétben állt elszánt ellenállásukkal, határozottan tiltakoztak a király előtt. Hangoztatták, hogy a próféta a nemzet ellensége; szavai meggyengítették a nép kezét, és bajt hoztak rájuk. Ezért halálra kell ítélni!

A gyáva király tudta, hogy ezek hamis vádak. De hogy megbékítse a magas és befolyásos tisztségviselőket, színlelte; elhiszi hazugságaikat és Jeremiást átadta nekik, hogy tetszésük szerint bánjanak vele. A prófétát bevetették "Melkijjá királyfi ciszternájába, amely a börtön udvarán volt. Köteleken bocsátották le Jeremiást, és mivel a ciszternában nem volt víz, csak sár, belesüllyedt Jeremiás a sárba" (Jer 38:6). Isten azonban barátokat támasztott, akik könyörögtek a királynak érte, és Jeremiást visszahelyeztették a börtön udvarába.

A király titokban újra Jeremiásért küldött, és megparancsolta neki, hogy pontosan mondja el, mi Isten szándéka Jeruzsálemmel. Jeremiás kérdéssel válaszolt: "Ha kijelentést mondok neked, biztosan megöletsz, ha pedig tanácsot adok, nem hallgatsz rám." A király titkos egyezségre lépett a prófétával. "Az élő Úrra mondom, aki az életet adta nekünk, hogy nem öletlek meg, és nem adlak az életedre törő emberek kezébe!" (Jer 38:15-16).

A királynak még lehetősége volt megfogadni Jahve figyelmeztetését, hogy kegyelem vegyülhessen a várost és a népet sújtó ítéletbe. "Ha van bátorságod kimenni a babilóniai király vezéreihez, akkor életben maradsz, és nem perzselik föl ezt a várost sem; életben maradsz házad népével együtt - szólt az üzenet a királynak. De ha nem mégy ki a babilóniai király vezéreihez, akkor ez a város a káldeusok kezébe kerül, és fölperzselik. Te sem menekülsz meg a kezükből."

"Aggódom, hogy a káldeusokhoz átpártolt júdaiak kezébe adnak, és azok gúnyt űznek belőlem." A próféta azonban megígérte: "Nem adnak!" Könyörögve tette hozzá: "Hallgass az Úr szavára, amelyet most mondok neked, akkor jól jársz, és életben maradsz!" (Jer 38:17-20).

Isten még az utolsó órában is világosan megmutatta, hogy irgalmaz azoknak, akik engedelmeskednek jogos kívánalmainak. Ha a király az engedelmességet választja, megmentheti a nép életét, és a várost is a tűzvésztől. A király azonban azt gondolta, túl messzire ment ahhoz, hogy visszaforduljon. Félt a zsidóktól, félt a gúnytól, féltette életét. Évek óta tartó istenellenes lázadása után Sedékiás túl megalázónak tartotta ezt mondani népének: Megfogadom az Úr szavát, amelyet Jeremiás prófétával üzent. Nem merek az intésekkel szembehelyezkedve háborúzni az ellenséggel.

Jeremiás sírva kérlelte Sedékiást, mentse meg magát és népét. Szíve fájdalmában aggódó lélekkel bizonygatta neki, hogyha nem fogadja meg Isten tanácsát, az élete és minden java a babiloniaiakhoz jut. A király azonban rossz irányba indult el, és nem akart visszafordulni a megtett úton. Úgy döntött, hogy a hamis próféták és azok tanácsát követi, akiket valójában megvetett, és akik kinevették, mert gyengeségből oly könnyen teljesítette kívánságaikat. Feláldozta emberi mivoltának nagyszerű szabadságát, és a közvélemény meghunyászkodó rabszolgájává lett. Nem akart szántszándékkal rosszat tenni, de nem határozta el azt sem, hogy bátran kiáll az igazságért. Jóllehet meg volt győződve Jeremiás tanácsának értékéről, de nem volt erkölcsi bátorsága az engedelmességre, és következetesen ment tovább a rossz irányba.

A király gyengeségből még azt sem akarta, hogy udvarnokai tudomást szerezzenek Jeremiással folytatott tárgyalásáról. Ennyire uralta az emberektől való félelem. Milyen pusztítást hárított volna el Sedékiás, ha kijelenti, elhiszi, amit a próféta mondott, - ami már félig beteljesedett! Ezt kellett volna mondania: Engedelmeskedem az Úrnak, és megmentem a várost a pusztulástól. Ha félek is az emberektől, és szívesen keresném kegyeiket, arra még sincs bátorságom, hogy áthágjam Isten parancsát. Szeretem az igazságot, gyűlölöm a bűnt, és követem Izráel mindenható Urának tanácsát!

Akkor a nép tisztelte volna bátorságát, és a hit és kételkedés között ingadozók határozottan az igazság mellé álltak volna. Éppen ez a bátorság és becsületesség ébresztett volna csodálatot és hűséget alattvalóiban. Sokan mellé álltak volna, és akkor Júda megmenekült volna a vérontás, az éhség és a tűzokozta kimondhatatlan szenvedéstől.

Sedékiás gyengesége bűn volt, amelyért félelmes árat fizetett. Az ellenség feltartóztathatatlan lavinaként söpört végig és dúlta fel a várost. Az összezavarodott zsidó csapatokat visszaszorította, a nemzetet legyőzte. Sedékiás fogságba esett, és fiait szeme láttára ölték meg. A királyt fogolyként vitték el Jeruzsálemből, szemét kiszúrták, és Babilonba érkezése után nyomorultul elpusztult. A Sion hegyének ormán több mint négy évszázadon át koronaként ékeskedő gyönyörű templomot sem kímélték. "Az Isten házát felgyújtották, Jeruzsálem várfalát lerombolták, palotáit mind fölperzselték, és minden drága értékét elpusztították" (2Krón 36:19).

Amikor Nabukodonozor véglegesen legyőzte Jeruzsálemet, sokan, akik a hosszú ostrom borzalmait átvészelték, kard által pusztultak el. A megmaradtak közül egyeseket Babilonba vittek - főként a vezető papokat, tisztségviselőket és az ország fejedelmeit -, és kivégezték őket mint árulókat. Másokat pedig azért vittek fogságba, hogy Nabukodonozornak és fiainak szolgáljanak, "amíg a perzsa királyság uralomra nem jutott; hogy beteljesedjék az Úrnak Jeremiás által mondott igéje" (2Krón 36:20-21).

Jeremiásról ezt olvassuk: "Jeremiásra nézve pedig ezt a parancsot adta Nabukodonozor, Babilónia királya Nebuzaradán testőrparancsnoknak: Vedd magad mellé, és legyen rá gondod! Ne tégy vele semmi rosszat, hanem úgy bánj vele, ahogyan kívánja" (Jer 39:11-12).

Miután a babiloni tisztek kiszabadították Jeremiást fogságából, a próféta önként osztozott az erőtlen maradék, "a föld szegényei" közül valók sorsában, akiket a káldeusok ott hagytak, hogy legyenek "szőlőmívesek" és "szántó-vető emberek." Babilonia Gedáliát tette felettük kormányzóvá. Csak néhány hónap múlt el, és az újonnan kinevezett kormányzót orvul megölték. A sok megpróbáltatást átélt szegény népet vezetői végül rávették arra, hogy keressen menedéket Egyiptom földjén. Jeremiás felemelte tiltakozó szavát e lépés ellen. "Ne menjetek Egyiptomba" - könyörgött. De az ihletett tanácsot nem fogadták meg, és "Júdának egész maradéka" Egyiptomba menekült - férfiak, asszonyok és gyermekek. "Elmentek tehát Egyiptomba, mert nem hallgattak az Úr szavára; és eljutottak Taphanhészig" (Jer 42:19; 43:7).

Az Egyiptomba meneküléssel Nabukodonozor ellen lázadó maradék megítéléséről szóló jeremiási próféciák a megbocsátás ígéreteivel szövődtek át azok részére, akik megbánták oktalanságukat és készek voltak visszatérni. Az Úr nem kímélte azokat, akik az egyiptomi bálványimádás csábítására elfordultak tanácsától, de irgalmat tanúsított a hűségesek és igazak iránt. "De akik megmenekülnek a fegyvertől, vissza fognak térni Egyiptomból Júdába, szám szerint kevesen. Majd megtudja Júda maradéka, mindazok, akik Egyiptomba mentek, hogy ott lakjanak mint jövevények, hogy kinek a szava valósul meg, az enyém, vagy az övék!" (Jer 44:28).

A próféta a Siralmak könyvében mondja el azok romlottsága miatti fájdalmát, akiknek a világ világosságává kellett volna lenniük; fájdalmát a Sion és a Babilonba vitt fogoly nép sorsáért. Írásban állított emléket annak, hogy milyen oktalan dolog Jahve tanácsa helyett az emberi bölcsesség elfogadása. A romok között is el tudta mondani: "Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma;" és egyre így könyörgött: "Inkább kutassuk, vizsgáljuk meg útjainkat, és térjünk meg az Úrhoz!" (JSir 3:22, 40). Amikor Júda királysága még fennállt a nemzetek között, a próféta megkérdezte Istenét: "Ennyire megvetetted Júdát, szívből megutáltad Siont?" Majd felbátorodva így esdekelt. "A te nevedért kérünk, ne utálj meg..." (Jer 14:19, 21). Tökéletesen hitte, hogy Isten örök szándéka: rendet teremteni a zűrzavarból, és kinyilatkoztatni a föld népeinek és az egész világegyetemnek, hogy Ő igazságos és szerető Isten. Ez a hite késztette arra, hogy bizalommal esedezzék azokért, akik talán elfordulnak gonoszságuktól s az igaz útra térnek.

Sion most romokban hevert; Isten népe pedig fogságban volt. A próféta fájdalomtól porba sújtva kiáltott: "Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett, mint az özvegy. Nagy volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett! Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették, barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak.

A nyomorúság és terhes szolgálat után fogságba került Júda. Ott lakik a pogányok között, de nem talál nyugodt helyet. Üldözői mind utolérik nyomorúságában. Gyászolnak a Sion útjai, nincs, aki ünnepekre járjon. Kapui mind elpusztultak, papjai sóhajtoznak. Szűzei szomorkodnak, neki csak keserűsége van! Elnyomói fölülkerekedtek, ellenségei jólétben élnek. Az Úr szomorította meg sok vétke miatt. Gyermekei fogságba mentek elnyomóik előtt."

"Jaj, de sötét felhőt borított az Úr haragja Sion leányára! Az égből a földre dobta Izráel ékességét, nem gondolt lábai zsámolyával haragja napján. Elpusztította az Úr kíméletlenül Jákób összes hajlékát. Ledöntötte féktelen haragjában Júda leányának erődítményeit. Földre terítette, meggyalázta az országot és vezéreit. Haragja hevében egészen összetörte Izráel hatalmát, visszavonta segítő jobbját, amikor jött az ellenség. Perzselte Jákóbot, mint lángoló tűz, emésztette körös-körül. Fölvonta íját mint ellenség, előállott mint támadó, és jobbjával megölt mindent, ami a szemnek kívánatos Sion leányának a sátrában; tűzként öntötte ki haragját."

"Kihez mérjelek, kihez hasonlítsalak, Jeruzsálem leánya? Milyen példával vigasztaljalak meg, Sion szűz leánya? Romlásod nagy, mint a tenger, ki gyógyíthat meg?"

"Emlékezz, Uram, mi történt velünk! Tekints ránk, és lásd meg gyalázatunkat! Örökségünk bitorlókra szállt, házunk idegenekre. Apátlan árvák lettünk, anyáink özvegyek... Atyáink, akik vétkeztek, már nem élnek; nekünk kell hordanunk bűneik terhét. Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kiragadjon kezükből... Ezért lett beteg a szívünk, emiatt homályosodott el szemünk."

"De te, Uram, trónodon ülsz örökké, királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre. Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, miért hagysz el minket oly hosszú időn át? Téríts magadhoz, Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak!" (JSir 1:1-5; 2:1-4, 13; 5:1-3, 7-8, 17, 19-21).

38. A sötétségen átsugárzó fény

Azok a pusztulást és halált hozó sötét évek, amelyek Júda országának végét jelezték, a legbátrabb embert is kétségbe ejtették volna, ha Isten szolgái nem hirdetnek bátorító üzenetet prófétikus kinyilatkoztatásaikban. Jeruzsálemben Jeremiás, a babiloni udvarban Dániel, a Kébár partján pedig Ezékiel által tette világossá szándékát az irgalmas Isten, és biztosította választott népét, hogy kész teljesíteni Mózes írásaiban megörökített ígéreteit. Amit mondott, megcselekszi - biztosan megteszi - azokért, akik hűségesek hozzá. Isten igéje "élő és maradandó" (1Pt 1:23).

A pusztai vándorlás idején az Úrnak gondja volt arra, hogy gyermekei emlékezetükben megőrizzék törvénye igéit. Miután letelepedtek Kánaánban, minden családban naponta el kellett ismételni a mennyei előírásokat. Olvashatóan kellett felírniuk az ajtófélfákra, a kapukra és az emlékeztető táblákra; azt énekbe kellett foglalniuk, hogy mind a fiatalok mind az idősek énekelhessék. A papoknak nyilvános összejöveteleken kellett tanítaniuk e szent rendelkezéseket, az ország főembereinek pedig naponként kellett tanulmányozniuk. "...tanulmányozd éjjel-nappal, őrizd meg, és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva - parancsolta az Úr Józsuénak a törvénykönyvvel kapcsolatban. Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz" (Józs 1:8).

Józsuénak az egész Izráellel meg kellett taníttatnia Mózes írásait. "Mindabból, amit Mózes megparancsolt, egyetlen szó sem volt, amit ne olvasott volna föl Józsué Izráel egész gyülekezete előtt, meg az asszonyok, gyermekek és jövevények előtt, akik köztük éltek" (Józs 8:35). Ez összhangban volt Jahve kifejezett parancsával, aki elrendelte, hogy minden hetedik évben a sátoros ünnepkor mondják el a törvény könyvének igéit a közösség előtt. "Gyűjtsd össze a népet, a férfiakat, a nőket és a gyermekeket, meg a lakóhelyeiden élő jövevényeket, hogy hallják meg, és tanulják meg, és féljék Isteneteket, az Urat, megtartván és teljesítvén ennek a törvénynek minden igéjét - hangzott az utasítás Izráel lelki vezetőinek. Fiaik is, akik még nem ismerik, hallgassák meg, és tanulják meg, hogy féljék Istenüket, az Urat mindenkor, amíg csak éltek azon a földön, ahová most átkeltek a Jordánon, hogy azt birtokba vegyétek" (5Móz 31:12-13).

Ha Izráel népe a századokon át követi ezeket a tanácsokat, milyen más lett volna történelme! A népnek csak akkor lehetett reménye arra, hogy be tudja tölteni a menny szándékát, ha az Isten igéje iránti tiszteletet ápolja szívében. Az Isten törvénye iránti megbecsülés adott erőt Izráelnek Dávid uralkodása alatt és Salamon uralkodása kezdetén. Az élő Igében való hit által ment végbe a reformáció Illés és Jósiás idejében. Ugyanezekre a szentírási igazságokra, Izráel gazdag örökségére hivatkozott reformtörekvéseiben Jeremiás. Ahol csak szolgált, ezzel a komoly kéréssel fordult a néphez: "Halljátok meg a szövetség igéit" (Jer 11:2), azokat a szavakat, amelyek megértetik velük, hogy Isten el akarja juttatni minden néphez a megmentő igazság ismeretét.

Júda hitehagyásának utolsó éveiben a próféták intései látszólag nem sok eredményre vezettek. Amikor pedig a káldeusok seregei harmadszor és egyben utoljára ostromolták Jeruzsálemet, mindenkit elhagyott a remény. Jeremiás teljes pusztulást jövendölt, és mivel változatlanul hangoztatta, hogy Júda adja meg magát, börtönbe vetették. Isten azonban nem hagyta reménytelen kétségbeesésben a városban levő hűséges maradékot. Jeremiás még akkor is kapott új kinyilatkoztatásokat a menny megbocsátó és megmentő készségéről, amikor a jövendölésein gúnyolódók szigorúan őrizték. Ezek a kijelentések azóta is a vigasz kimeríthetetlen forrását nyújtják Isten egyházának.

Jeremiás, megingathatatlanul bízva Isten ígéretében, példamutatóan szemléltette a pusztulásra ítélt város lakosai előtt erős hitét, hogy Isten szándéka végül teljesülni fog népe életében. Tanúk jelenlétében minden törvényes formaságot betartva, tizenhét siklusért családi földet vásárolt a szomszédos Anatót faluban.

Emberi szemszögből nézve ennek a mezőnek megvásárlása, amely már babiloni fennhatóság alatt levő terület volt, ostobaságnak tűnt. Maga a próféta jövendölte meg Jeruzsálem lerombolását, Júda elpusztítását és a birodalom teljes összeomlását. A távoli Babilonban hosszú ideig tartó fogságot jövendölt. A már idős próféta nem remélhette, hogy valamikor is személyesen hasznot húzhat abból, amit vásárolt. A szent iratokba foglalt próféciák tanulmányozása nyomán szilárdan meggyőződött arról, hogy Isten a fogság fiainak vissza akarja adni az ígéret földjének ősi tulajdonjogát. Jeremiás a hit szemével látta, hogy a száműzöttek visszatérnek megpróbáltatásuk éveinek végén, és újra elfoglalják atyáik földjét. Az anatóti birtok megvásárlásával Jeremiás megtette a tőle telhetőt annak érdekében, hogy másokban is felkeltse a maga számára vigaszt jelentő reményt.

Miután Jeremiás aláírta és a tanúkkal is aláíratta az adásvételi okiratot, ezt a megbízatást adta titkárának, Bárúknak: "Fogd ezeket az iratokat, ezt az adásvételi szerződést, a lepecsételtet is, meg ezt a le nem zárt szerződést is, és tedd azokat cserépedénybe, hogy sokáig megmaradjanak. Mert ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Fognak még házat, szántóföldet és szőlőt venni ebben az országban" (Jer 32:14-15).

E szokatlan üzlet megkötésekor oly kilátástalan volt Júda helyzete, hogy a vétel részletkérdéseinek megoldását és az okmány megőrzésének elrendezését követően Jeremiás - jóllehet eddig töretlenül hitt - súlyos próbába került. Nem volt-e vakmerő cselekedet az, amivel Júdát bátorítani akarta? Miközben bizalmat akart bennük kelteni az Isten beszédében rejlő ígéretek iránt, nem adott-e alapot hamis reménységre? Azok, akik szövetséget kötöttek Istennel, már jó ideje gúnyolódnak az érdekükben tett intézkedéseken. Valóra válhatnak-e valaha a választott népnek adott ígéretek?

Lelkében kétségek közt a próféta Istenhez fordult, porig sújtva azok szenvedése miatti fájdalmában, akik nem voltak hajlandók bűnbánatot tartani, és további felvilágosítást kért Istennek az emberiség iránti szándékáról.

"Ó, Uram, Uram! - könyörgött. Te alkottad az eget és a földet nagy hatalommal és kinyújtott karral. Neked semmi sem lehetetlen. Te irgalmas vagy ezerízig, de megfizetsz az atyák bűnéért fiaiknak is, te nagy Isten, te hatalmas, akinek Seregek Ura a neve! Nagyszerűek a terveid, hatalmasak a tetteid. Szemedet rajta tartod az emberek minden útján, mindenkivel útjai és tetteinek gyümölcse szerint bánsz. Te jeleket és csodákat tettél Egyiptomban, Izráelben és az emberek között a mai napig. Olyan nevet szereztél magadnak, amely ma is nagy. Kihoztad népedet, Izráelt Egyiptomból jelek és csodák között, erős kézzel, kinyújtott karral, nagy félelmet keltve. Nekik adtad ezt az országot, amelyet esküvel ígértél oda őseiknek: ezt a tejjel és mézzel folyó földet. Ők bementek, és birtokba vették azt. De nem hallgattak szavadra, nem éltek törvényed szerint, és nem tették meg mindazt, amit megparancsoltál nekik. Ezért zúdítottad rájuk mindezt a veszedelmet" (Jer 32:17-23).

Nabukodonozor seregei ostromukkal már-már elfoglalták Sion falait. Ezrek pusztultak el a város végső elkeseredett védelmében. Éhségtől és betegségtől további ezrek haldokoltak. Jeruzsálem sorsa megpecsételődött. Az ellenséges haderők ostromló tornyai már túlértek a falakon. "Az ostromsáncok már a városig érnek, elfoglalására készen, és ez a város fegyver, éhínség és dögvész folytán az ostromló káldeusok kezébe kerül. Amit megígértél, megtörtént, amint látod! És mégis ezt mondtad nekem, Uram, ó, Uram: Vedd meg ezt a szántóföldet ezüstért, és hitelesíttesd tanúkkal! - pedig ez a város a káldeusok kezébe kerül" (Jer 32:24-25).

Isten könyörületesen meghallgatta a próféta imáját. "Így szól az Úr igéje Jeremiáshoz" ebben a szorongató órában, az igazság szolgája hitének tűzpróbájában: "Én vagyok az Úr, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?" (Jer 32:26-27). A város hamarosan a káldeusok kezére jutott. Kapuit, palotáit felgyújtották és leégették. Jóllehet a város pusztulása és Jeruzsálem lakóinak fogságba vitele közeledett, Jahve Izráellel való örök terve mégis teljesülni fog. Szolgája imájára válaszként így szólt az Úr azokról, akiket fenyítése utolért:

"Összegyűjtöm majd népét mindazokból az országokból, ahová szétszórtam lángoló haragomban és nagy felháborodásomban. Visszahozom őket erre a helyre, letelepítem, és biztonságban lesznek. Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek. Egy szívet és egy utat adok nekik, hogy engem féljenek mindenkor, és jó dolguk legyen nekik is, meg utódaiknak is. Örök szövetséget kötök velük, nem fordulok el tőlük, jót teszek velük, és olyanná teszem szívüket, hogy féljenek engem, és ne hajoljanak el tőlem. Örömmel teszek jót velük teljes szívemmel és lelkemmel, és véglegesen elültetem őket ebbe a földbe.

Mert ezt mondja az Úr: Ahogyan elhoztam erre a népre mindezt a nagy rosszat, ugyanúgy elhozom rájuk mindazt a jót is, amit most ígérek nekik. Mert fognak még szántóföldet venni ebben az országban, amelyről azt mondjátok, hogy ember és állat nélkül maradt pusztaság, amely a káldeusok kezébe került. Ezüstért vesznek szántóföldet, lepecsételt és tanúkkal hitelesített szerződést írnak róla Benjámin földjén, Jeruzsálem környékén és Júda városaiban, a hegyvidék, az alföld és a Délvidék városaiban, mert jóra fordítom sorsukat! - így szól az Úr" (Jer 32:37-44).

A szabadítás és helyreállítás ígéreteinek megerősítésére "másodszor is szólt az Úr igéje Jeremiáshoz, amikor még fogoly volt a börtön udvarában.

Ezt mondta az Úr, aki a földet megalkotta, az Úr, aki azt megformálta és megerősítette - az Úr az ő neve -: Kiálts hozzám és válaszolok, hatalmas és megfoghatatlan dolgokat jelentek ki neked, amelyekről nem tudhatsz! Mert ezt mondja az Úr, az Izráel Istene, e város házairól és Júda királyi palotáiról, amelyeket leromboltak, hogy felhasználják az ostromsáncokkal és fegyverekkel szemben azok, akik harcba bocsátkoztak a káldeusokkal... Én majd bekötözöm és orvoslom sebeit, meggyógyítom őket és megmutatom nekik: milyen kincs az igazi béke... megbocsátom minden bűnüket, amelyeket elkövettek ellenem, amikor elpártoltak tőlem. Ez a város hírnevet, örömöt, dicséretet és tisztességet szerez majd nekem a föld minden népe előtt, ha meghallják, hogy mennyi jót teszek velük...

Ezt mondja az Úr erről a helyről, amelyet ember és állat nélkül maradt pusztának mondtok, Júda városairól és Jeruzsálem utcáiról, amelyek lakatlan pusztasággá váltak, ember és állat nélkül: Felhangzik még a vidám örvendezés hangja, a vőlegény és a menyasszony hangja, és azoké, akik így énekelnek: Adjatok hálát a Seregek Urának, mert jó az Úr, mert örökké tart szeretete! Hálaadó énekkel jönnek az Úr házába, mert jóra fordítom az ország sorsát, és olyan lesz, amilyen régen volt - ezt mondja az Úr.

Ezt mondja a Seregek Ura: Ezen az ember és állat nélkül maradt puszta helyen és ennek minden városában fognak még pásztorok tanyázni, akik nyájakat legeltetnek. A hegyvidék, az alföld és a Délvidék városaiban, Benjámin földjén, Jeruzsálem környékén és Júda városaiban átmegy még a nyáj a számadó keze alatt - ezt mondja az Úr.

Eljön még az idő - így szól az Úr -, amikor valóra váltom azt a jót, amit Izráel és Júda házáról ígértem" (Jer 33:1-14).

Isten így vigasztalta egyházát a gonoszság hatalmaival vívott hosszú küzdelmének egyik legsötétebb órájában. Úgy tűnt, hogy Sátánnak sikerült megrontani Izráelt. Az Úr azonban kezében tartotta az eseményeket, és a következő években alkalmat adott népének, hogy jóvátegye a múltat. Ezt az üzenetet küldte egyházának:

"Te azért ne félj, szolgám, Jákób - így szól az Úr -, és ne reszkess, Izráel! Mert én hazasegítelek a távolból, gyermekeidet a fogság földjéről. Visszatér Jákób, és békében lesz, gondtalanul él, nem riasztja senki. Én veled leszek... és megszabadítalak." "Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat..." (Jer 30:10-11, 17).

A helyreállítás boldog napján Izráel különvált törzsei újra egy néppé egyesülnek. Az Urat elismeri "Izráel minden nemzetsége". "...ők pedig népemmé lesznek" - nyilatkoztatta ki Isten. "Ujjongjatok, örüljetek Jákób sorsán, vigadozzatok a népek élén, hirdessétek, és mondjatok dicséretet: az Úr megszabadította népét, Izráel maradékát! Meghozom őket észak földjéről, összegyűjtöm a föld pereméről. Lesz közöttük vak és sánta... Sírva jönnek, és fohászkodnak, miközben vezetem őket; folyóvizekhez vezetem egyenes úton, nem botlanak meg rajta. Mert atyja vagyok Izráelnek: Efraim az elsőszülöttem" (Jer 31:1, 7-9).

Azoknak, akiknek a menny valamikor a föld minden népénél köztudottan jobban kedvezett, a száműzetésben a nemzetek előtt megszégyenülten meg kellett tanulniuk az engedelmesség leckéjét későbbi boldogságuk érdekében. Amíg ezt a leckét nem tanulták meg, Isten nem tehette meg érettük azt, amit akart. "Megfenyítelek igazságosan, mert nem hagyhatlak büntetés nélkül" (Jer 30:11) - jelentette ki, amikor azt magyarázta, hogy lelki javuk érdekében fenyíti őket. De nem taszítja el örökre azokat, akiket egykor nagyon szeretett. A föld minden népe előtt meg fogja mutatni: győzelmet hoz ki a látszólagos vereségből, és menteni akar, nem pusztítani. A próféta ezt az üzenetet kapta:

"Aki szétszórta Izráelt, össze is gyűjti, és őrzi, mint pásztor a nyáját. Mert megváltotta az Úr Jákóbot, megszabadította az erősebb kezéből. Megjönnek majd, és ujjonganak Sion magaslatán, élvezik az Úrtól kapott javakat: a gabonát, a mustot és az olajat, a juhokat és a marhákat. Olyan lesz a lelkük, mint az öntözött kert, és nem hervadoznak többé. ...Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után. A papokat bőséggel árasztom el, népem pedig jóllakik javaimmal - így szól az Úr."

"Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Fogják még mondani ezt az igét Júda országában és városaiban, ha majd jóra fordítom sorsukat: Áldjon meg téged az Úr, igazság hajléka, szent hegy! Ott laknak majd Júdában és összes városában együtt a földművesek és az állattenyésztők. Felüdítem a fáradt lelket, és megelégítek minden elcsüggedt lelket."

"Eljön az az idő - így szól az Úr -, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyent őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről. De ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk - így szól az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje - így szól az Úr -: Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az Úr -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre" (Jer 31:10-14, 23-25, 31-34).

Pogány országokban

"Ti vagytok a tanúim,

- így szól az Úr -,

és szolgáim, akiket kiválasztottam..."

(Ézsa 43:10).

39. Babilon udvarában

Izráel fiai között, akiket a hetvenéves fogság kezdetén fogolyként vittek Babilonba, voltak Krisztusban hivő hazafiak, olyanok, akik sziklaszilárdan ragaszkodtak elveikhez, akiket nem rontott meg az önzés, hanem készek voltak minden áron Isten megdicsőítésére. Nekik fogságuk földjén kellett véghez vinniük Isten szándékát, hogy a pogány népek is részesüljenek a Jahve megismeréséből fakadó áldásokban. Isten képviselői voltak. Nem alkudhattak meg a bálványimádókkal; az élő Isten imádóiként vallott hitüket és nevüket nagy megtiszteltetésként hordozták. Jólétben és viszontagságok között megdicsőítették Istent, Isten is megbecsülte őket.

Az a tény, hogy Jahve imádói foglyok voltak Babilonban, és Isten házának edényeit a babiloni istenek templomában helyezték el, a győztesek ezt dicsekvően idézték annak bizonyításaként, hogy vallásuk és szokásuk a héberek vallása és szokása felett áll. De pontosan ebben a megalázásban, amelyet a zsidók Istentől való elfordulása hívott ki, bizonyította be Isten Babilonnak a maga felsőbbségét, kívánalmai szentségét és az engedelmesség áldásait. E bizonyságtételeket pedig csak a hozzá hűségesek által adhatta.

Dániel és három társa is azok között volt, akik megőrizték Isten iránti hűségüket. Különösen szép példát mutattak arra, hogy mivé válhat az az ember, aki szövetségre lép a bölcsesség és hatalom Istenével. Ezeket a királyi ágból származó ifjakat viszonylag egyszerű zsidó otthonukból a legfényesebb városba, és a világ legnagyobb királyának udvarába vitték. Nabukodonozor azt mondta "főudvarmesterének, Aspenaznak, hogy válasszon ki Izráel fiai közül királyi és nemesi vérből való, vagy nemes származású ifjakat, akiknek semmiféle fogyatékosságuk nincs, hanem szép arcúak, fogékonyak minden bölcsességre, taníthatók az ismeretekre, megértik a tudományt, és így alkalmasak arra, hogy majd a királyi palotában" szolgáljanak neki.

"Voltak közöttük júdaiak is: Dániel, Hananjá, Mísáél és Azarjá." Nabukodonozor észrevette, hogy rendkívüli képességek szunnyadnak e fiatalokban, és elhatározta, kiképezteti őket birodalma fontos tisztségeinek betöltésére. Hogy teljesen alkalmasak legyenek feladatukra, úgy rendelkezett, tanulják meg a káldeusok nyelvét. Három évig biztosította nekik a birodalom fejedelmei számára nyújtott kivételes tanulási lehetőségeket.

Dániel és társai nevét Aspenáz a káldeus istenségekre emlékeztető nevekre változtatta. A héber szülők nagy jelentőséget tulajdonítottak a gyermekeknek adott neveknek. A név sok esetben olyan jellemvonásokat jelzett, amelyeket a szülők szerettek volna gyermekeikben később látni. Az udvarmesterek fejedelme, akinek gondjaira bízták a fogoly fiatalokat, "neveket adott nekik: Dánielt Baltazárnak, Hananját Sadraknak, Mísáélt Mésaknak, Azarját pedig Abédnegónak nevezte".

A király nem kényszerítette a héber ifjakat hitük megtagadására és a bálványimádás melletti állásfoglalásra, de remélte, hogy fokozatosan sikerül ezt elérnie. Arra számított, hogy a bálványimádásra jellemző nevek viselése, a bálványimádó szokásokkal való naponkénti szoros kapcsolatuk és a pogány istentisztelet csábító rítusainak hatása ráveszi őket népük vallásának megtagadására és így részt vesznek a babiloni bálványimádásban.

Pályafutásuk legelején jellemük döntő próbáját kellett kiállniuk. A király úgy intézkedett, hogy az asztaláról származó étel és bor legyen ételük és italuk. Így akart kifejezést adni jóindulatának és sorsuk iránti érdeklődésének. Mivel azonban a király asztaláról egy részt a bálványoknak áldoztak, az bálványimádásra szentelt étel volt. Aki abból evett, az hódolattal adózott Babilon isteneinek. Dánielnek és társainak Jahve iránti hűségük tiltotta ezt a hódolatot. Azzal is megtagadták volna hitüket, ha csak színlelik, hogy esznek az ételből és isznak a borból, mert ezáltal a pogányság mellett foglalnak állást, Isten törvénye alapelveit pedig meggyalázzák.

Nem kockáztatták azt a gyengítő, tompító befolyást, amit a fényűzés és kicsapongás gyakorol a fizikai, szellemi és lelki fejlődésre. Ismerték Nádáb és Abihu történetét, akiknek részegségéről és annak következményeiről szóló feljegyzést megörökítették a mózesi könyvek pergamen lapjai. Tudták, hogy fizikai és értelmi képességeikre káros hatással lenne a bor fogyasztása.

Dánielt és társait szüleik szigorú mértékletességre nevelték. Megtanulták: Isten számon kéri képességeiket és ezért nem csorbíthatják, nem gyengíthetik erőiket. Ez a nevelés őrizte meg Dánielt és társait Babilon királyi udvarának rontó hatásai között. Erős kísértések környékezték őket az erkölcstelen és fényűző királyi udvarban, de ezek az ifjak romlatlanok maradtak. Semmilyen hatalom és semmilyen befolyás nem tudta őket eltéríteni azoktól az elvektől, amelyeket kora ifjúságukban Isten Igéjéből és műveiből megtanultak.

Ha Dániel akarta volna, találhatott volna jól hangzó mentséget a mértékletesség szigorú szokásainak elhagyására. Érvelhetett volna azzal, hogy a király jóindulatától függ, és az ő hatalmában van, kénytelen enni a király ételéből és inni borából; a menny tanításához való ragaszkodásával megsértené a királyt, és elvesztené társadalmi helyét, és életét. Ha viszont az Úr parancsát semmibe veszi, megőrzi a király pártfogását, s kulturális előnyöket és kitüntető földi lehetőségeket biztosít magának.

Dániel azonban nem habozott. Isten jóváhagyása drágább volt neki, mint a legnagyobb földi hatalmasság kegye - drágább, mint maga az élet. Elhatározta, hogy szilárdan őrzi feddhetetlenségét, történjék bármi. "...elhatározta, hogy nem szennyezi be magát a király ételével és azzal a borral, amit ő szokott inni." És három társa vele tartott.

A héber fiatalok nem vakmerőségből, hanem Isten iránti szilárd bizalomból jutottak erre az elhatározásra. Nem akartak különcködni; de inkább azt választották, mintsem szégyent hozzanak Istenre. Ha engednek a körülmények kényszerének, és egyezséget kötnek a bűnnel, elveik feladása gyengíti a jó iránti érzéküket, és csökkenti a bűnnel szembeni irtózásukat. Az első hibás lépés további helytelen lépéshez vezet, mígnem megszakad a mennyel való kapcsolatuk, és elsodorja őket a kísértés.

"Isten a főudvarmestert jóindulatra és szeretetre indította Dániel iránt..." és kérését - hogy ne kelljen magát megfertőztetnie - érdeklődéssel hallgatta, de habozott, hogy teljesítse-e. "Félek az én uramtól, a királytól, mert ő rendelkezett így ételetekről és italotokról. Mi lesz, ha azt látja, hogy ti soványabbak vagytok, mint a veletek egykorú ifjak? Még bajba kerülök miattatok a királynál!"

Dániel azután a felügyelőhöz fordult, akinek különös gondjaira bízta az udvarmesterek fejedelme a héber ifjakat. Arra kérte, hogy mentse fel őket a király étele és itala fogyasztása alól. Kérte, hogy tegyen próbát tíz napig. Ez alatt kapjanak a héber ifjak egyszerű ételeket, míg társaik a királyi csemegéből esznek.

A felügyelő beleegyezett, bár félt, hogy e kérés teljesítése miatt magára vonja a király haragját. Dániel pedig tudta, hogy nyert ügye van. A tíznapos próba végén az udvarmesterek fejedelme az ellenkezőjét tapasztalta annak, mint amitől félt. "...szebbnek látszottak, és kövérebbek voltak azoknál az ifjaknál, akik a király ételéből ettek." Személyes megjelenésükben a héber ifjak feltűnő fölényt mutattak társaikkal szemben. Ennek eredményeképpen Dánielnek és társainak megengedték, hogy folytassák egyszerű étrendjüket tanulmányuk egész ideje alatt.

A héber ifjakat három évig tanították "a káldeusok írására és nyelvére." Ez alatt szilárdan megőrizték Isten iránti hűségüket és hatalmába vetett bizalmukat. Önmegtagadó szokásaikhoz céltudatosság, szorgalom és állhatatosság járult. Nem hiúságból vagy becsvágyból kerültek a király udvarába, azok társaságába, akik nem ismerték és nem félték Istent. Foglyok voltak idegen országban, ahova a végtelen Bölcsesség helyezte őket. Az otthon hatásaitól és a szent kapcsolatoktól elszakítva is igyekeztek becsületesen helytállni, hogy elnyomott népüknek megbecsülést szerezzenek, Istent pedig - akinek szolgáltak - megdicsőítsék.

Az Úr elismeréssel figyelte a héber ifjak állhatatosságát, önmegtagadását, tiszta szándékait; és áldása kísérte őket. "Megadta az Isten, hogy előrehaladjanak a tudományban, mindenféle írásban és bölcsességben. Dániel pedig értett a látomások és az álmok magyarázatához is". Teljesült az ígéret: "...akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek..." (1Sám 2:30). Mivel Dániel rendíthetetlen bizalommal kapaszkodott Istenbe, a prófétaság lelkét kapta. Míg az udvari élet kötelezettségeiben emberektől kapott eligazítást, Isten megtanította a jövő titkainak megértésére és arra, hogy az idők végéig tartó világtörténelmi eseményeket milyen képekben és szimbólumokban foglalja írásba az eljövendő nemzedékek számára.

Amikor elérkezett az ifjak tanulmányi vizsgáztatásának ideje, a hébereket az udvari szolgálat más jelöltjeivel együtt hallgatták meg. De "egysem akadt több közöttük olyan, mint Dániel, Hananjá, Mísáél és Azarjá." Éles felfogásuk, sokrétű ismeretük, választékos és szabatos beszédük tanúskodott értelmi képességeik romlatlanságáról és elevenségéről. "...bölcsesség és értelem dolgában tízszerte okosabbaknak találta őket egész országa minden mágusánál és varázslójánál." "...a király szolgálatába álltak."

Babilon királyi udvarában minden ország képviseltette magát tehetséges, természetes képességekkel gazdagon megáldott, a világ által nyújtható legnagyobb műveltséget elsajátított emberekkel. A héber ifjak kiváltak mindannyiuk közül. Fizikai erőben és szépségben, szellemi frissességben és irodalmi műveltségben utolérhetetlenek voltak. Egyenes tartásuk, határozott, rugalmas járásuk, tiszta tekintetük, józan gondolkodásuk, kellemes leheletük helyes szokásaikról és olyan emelkedettségről tanúskodtak, amellyel a természet tünteti ki azokat, akik törvényeinek engedelmeskednek.

Dániel és társai sokkal eredményesebbek voltak a babiloni tudományok elsajátításában, mint tanulótársaik. Tudásuk azonban nem a véletlen műve volt. Tudásukat a Szentlélek irányításával szerezték, miközben lelkiismeretesen használták képességeiket. A Bölcsesség Forrásával léptek kapcsolatba, és Isten ismeretét tették művelődésük alapjául. Hittel könyörögtek bölcsességért, és imájuk szellemében éltek. Úgy éltek, hogy Isten megáldhatta őket. Kerülték azt, ami gyengítette képességeiket, és megragadtak minden alkalmat, hogy a tudomány valamennyi ágában jártasságra tegyenek szert. Olyan életelveket követtek, amelyekkel együtt járt értelmi képességeik fejlődése. Tudásuk gyarapításának egyetlen célja volt: Isten megdicsőítése. Megértették, hogy csak tiszta értelemmel és krisztusi jellemmel képviselhetik az igaz vallást a pogányság hamis vallásai között. Maga Isten volt a tanáruk. Szüntelen imádkoztak, lelkiismeretesen tanultak, a Láthatatlannal kapcsolatban voltak; Istennel jártak, mint Énok.

Semmilyen munkában sem érhetünk el igazi sikert véletlenül vagy végzetszerűen. Az eredmény Isten gondviselésének műve, a hit, a józanság, a megfontoltság, az erkölcsi tisztaság és a kitartás jutalma. A nagyszerű értelmi képesség és az erkölcsös viselkedés nem a véletlen eredménye. Isten ad alkalmakat, de a siker azon múlik, hogy miként használjuk ki őket.

Mialatt Isten munkálta Dánielben és társaiban "mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően" (Fil 2:13), ők is munkálkodtak saját üdvösségükön. Így valósul meg az együttműködés mennyei elve, ami nélkül nincs igazi siker. Az emberi erőfeszítés eredménytelen a mennyei erő nélkül; és emberi igyekezet nélkül a menny nem sokat tehet értünk. Isten kegyelme úgy lesz a miénk, ha a magunk részét megtesszük. Isten azért adja kegyelmét, hogy munkálja bennünk az akarást és a cselekvést, de sohasem helyettesíti saját erőfeszítésünket.

Ahogy az Úr együttműködött Dániellel és társaival, úgy fog együttmunkálkodni azokkal, akik igyekeznek akaratát véghezvinni. Szentlelkével erősít minden igaz szándékot, minden nemes elhatározást. Akik az engedelmesség útján járnak, számos akadályba ütköznek. A világ erős, szövevényes befolyásával magához kötheti őket. De az Úr hatástalanítani tud minden olyan erőt, amely választottai elbuktatására irányul. Az Ő erejével győzhetnek minden kísértésen, küzdhetnek le minden nehézséget.

 Isten kapcsolatba hozta Dánielt és társait Babilon nagyjaival, hogy a bálványimádó nép között képviseljék jellemét. Hogy lettek alkalmassá ily magas bizalmi állásra és megtisztelő helyre? A kis dolgokban való hűségük meghatározta egész életük irányát. Megdicsőítették Istent a súlyosabb kötelezettségekben éppúgy, mint a legapróbb feladatokban.

Ahogy Isten elhívta Dánielt, hogy bizonyságot tegyen róla Babilonban, ugyanúgy hív el minket is, hogy tanúi legyünk ma a világban. Azt akarja, hogy mutassuk be az embereknek országa elveit az élet legkisebb és legnagyobb dolgaiban egyaránt. Sokan valami nagy feladatra várnak, de napról napra elszalasztják azokat az alkalmakat, amikor megmutathatnák Isten iránti hűségüket. Nem végzik el teljes szívvel az élet kis feladatait. Mialatt valami nagy feladatra várnak, amellyel bebizonyíthatnák feltételezett nagy tehetségüket és így kielégíthetnék becsvágyukat - elmúlik az életük.

Az igazi keresztény életében nincsenek lényegtelen dolgok. A Mindenható szemében minden feladat fontos. Az Úr pontosan felméri a szolgálat minden lehetőségét. A nem használt képességeket éppúgy számon kéri, mint a felhasználtakat. Számot kell adnunk arról is, amit meg kellett volna tennünk, de nem tettünk, mert képességeinket nem használtuk Isten megdicsőítésére.

A nemes jellem nem a véletlen műve. Nem tulajdonítható a Gondviselés különös kegyeinek vagy áldásainak. A nemes jellem önfegyelem eredménye. Akkor alakul ki, ha lényünkben a magasabbrendű uralja az alacsonyabbrendűt, ha énünket Isten és embertársaink szolgálatára szenteljük.

A héber ifjaknak a mértékletességi elvek iránti hűsége által Isten szól napjaink ifjúságához. Szükség van olyan emberekre, akik Dánielhez hasonlóan bátran helytállnak az igazság ügye mellett. Tiszta szívre, határozott cselekvésre, rettenthetetlen bátorságra van szükség, mert a bűn és az erkölcsi tisztaság közötti harc szakadatlan éberséget igényel. Sátán minden egyes lélekhez az étvágy kielégítésére csábító sokféle kísértéssel közeledik.

A test nagyon fontos eszköz az értelem és a lélek fejlődésén keresztül a jellem kialakításában. Ezért a lelkek ellensége kísértéseivel az ember fizikai képességeit akarja gyengíteni és eltorzítani. Az itt elért sikerein keresztül Sátán sokszor az ember egész lényét foglyul ejti. A fizikai mivoltunkban rejlő hajlamok minden bizonnyal romlást és halált hoznak, ha nem kerülnek magasabbrendű képességeink uralma alá. Testünket lényünk magasabbrendű képességei kell uralják. Az akarat uralkodjék az indulatokon, az akarat pedig legyen Isten uralma alatt. Az Isten kegyelme által megszentelt értelemnek, e nagyszerű képességnek uralma alatt kell tartania az életet. Értelmünk, fizikai állóképességünk és életünk hossza változhatatlan törvényektől függ. E törvények iránti engedelmesség által az ember legyőzheti önmagát, saját hajlamait, győztes lehet harcában az "erők és hatalmak", "a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak" (Ef 6:12).

Az evangéliumot jelképező ősi rítusban nem lehetett hibás áldozatot vinni Isten oltárára. Az áldozatnak, amely Krisztust szimbolizálta, hibátlannak kellett lennie. Isten utal erre Igéjében, hogy gyermekeinek - "szent és feddhetetlen" "élő... áldozat"-nak kell lenniük (Ef 5:27; Róm 12:1).

Ezek a derék héber ifjak hozzánk hasonló természetű emberek voltak, de a babiloni udvar csábító hatásai ellenére szilárdan álltak, mert végtelen erőre támaszkodtak. Bennük a pogány nép Isten jóságát, áldásait és Krisztus szeretetét szemlélhette. Életük példát mutat arra, hogy miként diadalmaskodik az elv a kísértésen, a tisztaság a romlottságon, az imádságos élet és hűség a hitetlenségen és a bálványimádáson.

A dánieli lelkületre napjaink ifjúsága is szert tehet. Meríthetnek ugyanabból az erőforrásból, ugyanúgy uralkodhatnak önmaguk felett, és életükben megmutatkozhatnak ugyanazok a kegyelmi ajándékok éppoly kedvezőtlen körülmények között is. Ha bűnre csábító környezetben élnek is, különösen nagyvárosainkban, ahol az érzéki örömök minden formája hívogat, Isten kegyelméből szilárdak lehetnek abban a szándékukban, hogy megdicsőítik az Úr nevét. Erős elhatározással és éberen őrködve ellen tudnak állni a lelkük ellen támadó minden kísértésnek. De csak azok győznek, akik a jót magáért a jóért akarják cselekedni.

Mily nagyszerű életmű volt e nemes lelkű hébereké! Amikor búcsút mondtak a szülői háznak, aligha gondolták, hogy milyen magasztos sors vár rájuk. Rendületlen hűséggel engedelmeskedtek a mennyei vezetésnek, és Isten megvalósíthatta általuk szándékát.

Azokat a nagyszerű igazságokat, amelyeket Isten e fiatalok útján feltárt, ki akarja nyilatkoztatni a ma ifjúsága által is. Dánielnek és társainak élete mutatja, hogy mit cselekszik Isten azokért, akik átadják magukat néki, és teljes szívvel igyekeznek véghezvinni szándékát.

40. Nabukodonozor álma

Nem sokkal azután, hogy Dániel és társai a babiloni király szolgálatába léptek, olyan események történtek, amelyek Izráel Istenének hatalmáról és hűségéről tanúskodtak a bálványimádó nép előtt. Nabukodonozor rendkívüli álmot látott, amelytől "nyugtalan lett a lelke, és nem tudott tovább aludni". Az álom mélységes hatással volt a királyra, mégsem tudott visszaemlékezni részleteire, amikor felébredt.

Nabukodonozor tanácstalanságában összehívta a bölcseket "mágusokat, igézőket, varázslókat és csillagjósokat" - és segítségüket kérte. "Álmot láttam - mondta -, és nyugtalan a lelkem amíg nem tudom: mit jelent az álom." Nyugtalanságát megvallva arra kérte őket, könnyítsenek lelkén és fejtsék meg a rejtélyt.

Erre a bölcsek így válaszoltak: "Király, örökké élj! Mondd el az álmot szolgáidnak, és mi megadjuk a magyarázatát."

A király nem volt megelégedve kitérő válaszukkal. Gyanút fogott, mert kérkedtek ugyan, hogy meg tudják fejteni az emberek titkait, de úgy tűnt, hogy nem akarnak segíteni rajta. Nemcsak azt parancsolta bölcseinek, hogy magyarázzák meg az álmot, hanem hogy mondják el magát az álmot is. Egyrészt gazdagságot és dicsőséget ígért nekik, másrészt halállal fenyegette meg őket. "Ez az elhatározásom - mondta. Ha nem adjátok tudtomra az álmot és magyarázatát, akkor darabokra vágnak benneteket, házaitokat pedig szemétdombbá teszik. De ha az álmot és magyarázatát előadjátok, akkor ajándékokat, birtokokat és nagy méltóságot kaptok tőlem."

A bölcsek újra csak ezt válaszolták: "A király mondja el az álmot szolgáinak, mi majd megadjuk a magyarázatot."

Nabukodonozor ekkor - a bizalmát élvezők nyilvánvaló álnokságán nagyon feldühödve és felindulva - kijelentette: "Most már biztosan tudom, hogy ti csak időt akartok nyerni, mert látjátok, hogy mi az elhatározásom. Ha az álmot nem adjátok tudtomra, azt csak úgy tudom megítélni, hogy ti megegyeztetek, és csak hazug és haszontalan dolgokat beszéltek előttem, míg a körülmények meg nem változnak. Ezért az álmot mondjátok meg, és abból tudni fogom, hogy helyes magyarázatot adtok-e nekem."

A varázslók, rettegve kudarcuk következményeitől, megpróbálták bebizonyítani a királynak, hogy ésszerűtlen dolgot kíván; ez a feladat meghaladja mindazt, amit eddig bárkitől is elvártak. "Nincs olyan halandó a földön, aki a király kívánságának meg tudna felelni. Nincs is egy olyan nagy és hatalmas király sem, aki ilyen dolgot kérdezett volna mágusaitól, varázslóitól vagy csillagjósaitól. Mert az, amit a király kérdez, igen nehéz. Nincs is más, aki azt el tudná mondani a királynak, csak az istenek, akik nem laknak együtt a testben élőkkel."

Ekkor "a király igen nagy haragra gerjedt, és elrendelte, hogy végezzék ki a babiloni bölcseket mind."

A király emberei, akik az előkészületeket megtették a rendelkezés végrehajtására, Dánielt és társait is keresték. Amikor az ifjak meghallották, hogy a rendelet szerint nekik is meg kell halniuk, "Dániel okos és értelmes szavakkal" megkérdezte a királyi testőrség fejedelmétől: "Miért adott ki ilyen kegyetlen parancsot a királyt?" Ariók elmondta, hogy mennyire megzavarta a királyt döbbenetes álma, és hogy nem sikerült segítséget kapnia azoktól, akikben eddig teljesen megbízott. Amikor Dániel ezt hallotta, kockázatot vállalva bement a királyhoz. Kérte, adjon neki időt; hadd imádkozzék Istenéhez, hogy mutassa meg neki az álmot, és az értelmét is.

A király teljesítette kérését. "Ezután Dániel hazament, és tudtára adta a dolgot" Ananiásnak, Misáelnek és Azariásnak, az ő társainak. Közösen kértek bölcsességet a világosság és ismeret Forrásától. Hitüket megacélozta az a tudat, hogy Isten helyezte őket oda, ahol vannak, s az Ő munkáját végzik, és a rájuk bízott feladatokban helytállnak. A tanácstalanság és veszély idején tőle kértek eligazítást és oltalmat, és mindig tapasztalták segítségét. Töredelmes szívvel újólag átadták magukat a föld Bírájának, és könyörögtek, szabadítsa meg őket e rendkívüli szükség idején. És nem hiába esedeztek. Az az Isten, akit tiszteltek, most megtisztelte őket. Isten Lelke megnyugodott rajtuk. "Éjszakai látomásban" kinyilatkoztatta Dánielnek a király álmát és annak értelmét.

Dániel első dolga volt, hogy megköszönje Istennek a kapott kinyilatkoztatást. "Isten neve legyen áldott örökkön örökké, övé a bölcsesség és a hatalom - kiáltott. Ő szabja meg a különböző időket és alkalmakat. Királyokat taszít el, és királyokat támaszt. Ő ad bölcsességet a bölcseknek és tudományt a nagy tudósoknak. Ő tárja fel a mélyen elrejtett titkokat; tudja, mi van a sötétségben, és nála lakik a világosság. Magasztallak és dicsőítlek én téged, atyáim Istene, mert bölcsességet és erőt adtál nekem, és most tudtul adtad, amit kértünk tőled, tudtul adtad nekünk a király dolgát."

Dániel ezután mindjárt Ariókhoz ment, - aki a bölcsek elpusztítására szóló parancsot kapta a királytól - és így szólt: "Ne pusztítsd el a babiloni bölcseket! Vezess engem a király elé, és én megmagyarázom a királynak az álmát!" A királyi testőrség feje sietve bevitte Dánielt a királyhoz ezekkel a szavakkal: "Találtam egy férfit a Júdából hozott foglyok közül, aki meg tudja magyarázni a királynak az álmát."

Figyeljük csak a nyugodt és fegyelmezett zsidó foglyot a leghatalmasabb világbirodalom uralkodója előtt! Azzal kezdte, hogy elhárított minden dicsőséget önmagától, és a minden bölcsesség Forrását magasztalta fel. A király nyugtalan kérdésére: "Képes vagy arra, hogy megmondd, milyen álmot láttam, és mi annak a magyarázata?" - így válaszolt: "A titkot, amelyet a király kérdezett, bölcsek, varázslók, mágusok és csillagászok nem tudják megfejteni a királynak. De van Isten a mennyben, aki a titkokat feltárja. Ő azt tudatta Nabukodonozor királlyal, hogy mi fog történni az utolsó napokban.

A te álmod és az a látomás, amelyet fekvőhelyeden láttál, ez volt: Te, ó király, azon töprengtél fekvőhelyeden, hogy mi fog történni ezután. A titkok kijelentője pedig tudatta veled, hogy mi fog történni. Előttem pedig ez a titok nem azért tárult föl, mintha bennem nagyobb bölcsesség volna, mint bármely élő emberben, hanem azért, hogy a magyarázat a királynak tudomására jusson, és hogy megtudd, amin magadban töprengsz.

Neked, ó király, látomásod volt: egy nagy szobrot láttál. A szobor hatalmas és roppant fényes volt. Előtted állt, és rettenetes volt ránézni is. Ennek a szobornak a feje színaranyból volt, a melle és a karjai ezüstből, a hasa és az oldala rézből, a lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépből voltak.

Miközben nézted, egy kő zuhant le anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna, ledöntötte a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta az egészet. Összezúzódott a vas, a cserép, a réz, az ezüst és az arany, és olyan lett az egész, mint nyári szérűn a polyva, amelyet elvisz a szél, és nyomát sem lehet találni. A kő pedig, amely ledöntötte a szobrot, nagy heggyé lett, és elfoglalta az egész földet.

Ez az álom" - mondta magabiztosan Dániel. A király, aki feszülten figyelt minden részletre, tudta, hogy ez az az álom, amely annyira nyugtalanította. Ezért nyitott szívvel és jóindulattal várta a magyarázatot is. A királyok Királya nagy igazságot akart közölni Babilon uralkodójával. Isten kinyilatkoztatta, hogy hatalma van a világ országain - olyan hatalma, amellyel trónra emel, és megfoszt trónjuktól királyokat. Nabukodonozornak rá kellett ébrednie a menny iránti felelősségére. A jövő eseményei, melyek az idők végéig nyúlnak, nyilvánvalóvá lettek előtte.

"Ó király, királyok királya, akinek a menny Istene királyságot, hatalmat, erőt és méltóságot adott, kezedbe adta az embereket, a mezei állatokat és az égi madarakat, bárhol laknak is, és mindezeknek uralkodójává tett: te vagy az aranyfej!

De utánad más királyság támad, alacsonyabb rendű a tiednél. Azután pedig egy harmadik királyság, rézből való, amely az egész földön uralkodik.

A negyedik királyság erős lesz, mint a vas. Mert ahogyan a vas összetör és szétzúz mindent, úgy fogja pörölyként összetörni és szétzúzni amazokat.

Azt is láttad, hogy a lábak és az ujjak részint cserépből, részint vasból vannak. Az a királyság ugyanis szétszakad, de marad benne valami a vas keménységéből, ahogyan láttad, hogy a vas keveredett az agyagcseréppel. Lábujjai részint vasból, részint cserépből voltak; eszerint a királyság részint erős, részint törékeny lesz. Vasat láttál agyagcseréppel keveredve. Azok ugyanis házasság révén keverednek, de nem egyesülnek egymással, ahogyan a vas sem egyesül a cseréppel.

Ezeknek a királyoknak az idejében támaszt a menny Istene egy királyságot, amely nem semmisül meg soha, és a királyi uralom más népre nem száll át. Összetöri mindezeket a királyságokat, és véget vet nekik, maga pedig fennáll mindörökké. Ezért láttad, hogy a hegyről egy kő zuhant le anélkül, hogy valaki hozzá nyúlt volna, és összetörte a vasat, a rezet, a cserepet, az ezüstöt és az aranyat. A nagy Isten tudtára adta a királynak, hogy mi történik majd ezután. Igazat mond ez az álom, és bizonyos a magyarázata."

A király meg volt győződve arról, hogy az álom azt jelenti, amit Dániel mondott. Alázattal és megilletődve, "arcra borult, úgy hódolt Dániel előtt." Így szólt: "Valóban a ti Istenetek az istenek Istene, a királyok ura és a titkok feltárója, ezért tudta feltárni ezt a titkot."

Nabukodonozor visszavonta a bölcsek elpusztítására kiadott rendeletét. Megmenekültek, mert Dániel kapcsolatban volt a titkok Kinyilatkoztatójával. A király pedig "nagy méltóságra emelte Dánielt, sok és nagy ajándékot adott neki, majd Babilon város kormányzójává és a babiloni bölcsek előjárójává tette. Dániel viszont azt kérte a királytól, hogy Sadrakot, Mésakot és Abédnegót rendelje szolgálatba Babilon városában; Dániel pedig a királyi udvarban maradt."

Az emberiség történelmét megörökítő krónikák úgy tüntetik fel, hogy a nemzetek fejlődése, birodalmak emelkedése és bukása az emberi akarat és vitézség függvénye, és az események alakulását nagymértékben emberek hatalma, becsvágya és szeszélye határozza meg. Isten Igéje azonban félrehúzza a függönyt, és az emberi érdekek, hatalmak és indulatok minden pro és kontra ténykedése fölött, mögött és általuk meglátjuk a végtelen irgalmú Isten munkáját, aki csendben, türelmesen viszi véghez a maga szándékát.

Pál apostol páratlanul szép és kedves szavakkal tárta Athén bölcsei elé, hogy mi volt Isten célja a teremtéssel, valamint a fajok és népek felosztásával. "Az Isten, aki teremtette a világot - mondta az apostol -, ...az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják... " (ApCsel 17:24, 26-27).

Isten világossá tette, hogy akik akarnak, "a szövetség kötelékébe" (Ez 20:37) léphetnek. A teremtéssel az volt a szándéka, hogy a föld benépesüljön olyan lényekkel, akiknek a léte áldás lesz önmaguk és egymás számára, Teremtőjüknek pedig dicsőségére. Mindenki, aki akar, azonosulhat ezzel a szándékkal. Róluk szól: "a nép, amelyet magamnak formáltam... hirdesse dicséretemet!" (Ézsa 43:21).

Isten közölte törvényében azokat az elveket, amelyek mind az egyének, mind a nemzetek boldogságának igazi alapjai. Mózes kinyilatkoztatta erről a törvényről a zsidóknak: "...az által lesztek bölcsek és értelmesek..." "Mert nem üres beszéd az számotokra, hanem életet jelent nektek..." (5Móz 4:6; 32:47). Az Izráel számára megígért áldásokat

Isten azonos feltételekkel és azonos mértékkel biztosítja minden népnek és minden egyes embernek a hatalmas ég alatt.

Évszázadokkal azelőtt, hogy egyes népek a cselekvés színterére léptek, a mindentudó Isten átfogva tekintetével a korszakokat, megjövendölte a világbirodalmak emelkedését és bukását. Isten kinyilatkoztatta Nabukodonozornak, hogy a babiloni birodalom elbukik, és egy második birodalom támad, amelynek szintén lesz próbaideje. Annak a dicsősége is elmúlik, mert nem az igaz Istent dicsőíti, és egy harmadik birodalom lép helyébe, de az is letűnik, és a negyedik, amely erős, mint a vas, leigázza a világ népét.

Ha Babilon urainak - a leggazdagabb birodalom uralkodóinak -, gondjuk lett volna Jahve tiszteletére, a tőle kapott bölcsesség és hatalom hozzá kötötte és erősen tartotta volna őket. De ők csak akkor menekültek Istenhez, amikor nyugtalanok és tanácstalanok voltak. Ilyenkor - mivel nagy embereik nem segítettek rajtuk - Dánielhez hasonló embereknél kerestek segítséget; akikről tudták, hogy az élő Istent tisztelik, és Isten is tiszteli őket. Hozzájuk fordultak, hogy fejtsék meg nékik a Gondviselés titkait; mert jóllehet a büszke Babilon urai értelmes emberek voltak, de törvényszegésük miatt oly messzire sodródtak Istentől, hogy nem tudták felfogni a jövőjüket érintő kinyilatkoztatásokat és intéseket.

Isten Igéjének tanulója a nemzetek történelmében megláthatja az isteni jövendölések szó szerinti teljesedését. Babilon végül összeomlott, darabokra hullott és semmivé lett, mert uralkodóik jólétükben azt gondolták, hogy nem függnek Istentől, és országuk dicsőségét emberi eredménynek tulajdonították. A médó-perzsa birodalmat a menny azért sújtotta haragjával, mert Isten törvényét lábbal tiporta. Az Úr félelme nem talált helyet a nép többségének szívében. Elharapódzott a gonoszság, istenkáromlás és romlottság. Az utána következő birodalmak még becstelenebbek, még erkölcstelenebbek voltak, és erkölcsi értékük mértéke egyre mélyebbre süllyedt.

A föld minden uralkodója a mennytől kapja hatalmát, és sikere azon múlik, hogyan használja azt. Mindegyikükhöz szól a mennyei Vigyázó: "Én öveztelek föl, noha nem ismertél" (Ézsa 45:5). Mindegyikük számára létkérdés, hogy levonja-e a tanulságot a Nabukodonozorhoz intézett szavakból: "Hagyj fel vétkeiddel, légy igazságos, és gonoszság helyett bánj irgalmasan a szegényekkel! Így boldogan élhetsz sokáig" (Dán 4:24).

Aki megérti ezeket a dolgokat - megérti azt is, hogy "az igazságosság felmagasztalja a népet;" hogy "...igazság teszi szilárddá a trónt," és "...szeretet támogatja trónját" (Péld 14:34; 16:12; 20:28). Aki felismeri ezeknek az elveknek megvalósulását, amikor megmutatkozik Isten hatalma - annak hatalma, aki "királyokat taszít el és királyokat támaszt" -, az megérti a történelem filozófiáját.

 Ez csak Isten szavában tárul fel világosan. Isten megmutatja benne, hogy a népek erőssége - éppúgy, mint az egyéneké - nem azokban a lehetőségekben és adottságokban rejlik, amelyek látszat szerint legyőzhetetlenekké teszik őket; nem is elismert nagyságukban található. Erősségük mércéje az a hűség, amellyel betöltik Isten szándékát.

41. A tüzes kemence

A nagy szoborról szóló álmot - amely Nabukodonozor elé tárta az eseményeket az idők végéig - Isten azért adta, hogy a király megértse, milyen szerepet kell betöltenie a világ történelmében, és birodalmának milyen kapcsolatot kell tartania a mennyel. Az álom magyarázásakor Nabukodonozor félreérthetetlen tájékoztatást kapott Isten örökkévaló országa felállításáról. "Ezeknek a királyoknak az idejében - mondta Dániel - támaszt a menny Istene egy királyságot, amely nem semmisül meg soha, és a királyi uralom más népre nem száll át. Összetöri mindezeket a királyságokat, és véget vet nekik, maga pedig fennáll mindörökké... Igazat mond ez az álom, és bizonyos a magyarázata" (Dán 2:44-45).

A király elismerte Isten hatalmát. Így szólt Dánielhez: "Valóban, a ti Istenetek az istenek Istene, a királyok ura és a titkok feltárója". Ezt követően Nabukodonozor egy ideig félte Istent, de szíve nem szabadult meg a világi becsvágytól és az önfelmagasztalástól. Az uralkodását kísérő jómód büszkeséggel töltötte el. Később már nem tisztelte Istent. Visszatért a bálványimádáshoz, és azt még lelkesebben, még buzgóbban gyakorolta.

Ezek a szavak: "Te vagy az aranyfej", mélyen belevésődtek emlékezetébe. Ezt a tényt, és a bálványimádáshoz való visszatérését a birodalom bölcsei kihasználták, és indítványozták, készíttesse