/ Language: Hungary / Genre:antique

A Zöld Íjász

Edgar Wallace

A Zöld íjász, egy angliai kastély középkori kísértete - feltámad és igazságot oszt. Abe Bellamy, a gonoszlelkű és bűnökkel terhelt amerikai milliomos a bosszúhadjárat végső elitéltje, előbb azonban cinkostársait találják holtan szívükben egy zöld nyílvesszővel. A gonoszlelkű aggastyán eltorlaszolja magát várában, fogságban tartja mindazokat, akiket ellenségeinek vél, de hasztalan, sorsát ő sem kerülheti el. A rejtélyes, izgalmakkal teli történet hátterében egy sokat szenvedett ember áll, aki eltűnt anyját keresi és közben elégtételt vesz szenvedéseiért.

Edgar Wallace

A ZÖLD ÍJÁSZ

(Tartalom)

1. Egy jó riport

Spike Holland cikke utolsó mondatát is lefirkantotta, majd két vízszintes vonalat húzott, hogy felhívja az érdekeltek figyelmét: itt végződik a cikk. Tollat belevágta az ablakrámába; hegye befúródott a fába, s a színtelenre kopott tollszár rezgett egy pillanatig.

– Nincs még egy olyan kéz, mely ehhez hasonló méltatlan irodalmat művelne ekkora képzelőerő birtokában, mint az enyém – jelentette ki.

Kollégája, akivel egy szobában ült, fölemelte fejét.

– Miről írtál?

– A tegnapi ebkiállításról – felelte Spike egykedvűen. – Mindössze annyit tudok a kutyákról, hogy egyik végükön ugatnak, a másikon meg a farkukat csóválják. Mr. Syme ötlete volt. Mint mondotta: egy bűnügyi riporternek tudnia kell, milyen egy rendőrkutya. Ez az ember nem a valóságos dolgokat látja, a szeszélyek irányítják, írok neki egy szenzációs riportot a bankrablásról, s másnap arra ébredek, hogy a bankigazgató ebédjéről kér részletes beszámolót.

A másik riporter hátratolta a székét.

– Így gondolkozik manapság mindenki. Állítom, hogy sajtónk vezetőit a fejükre ejtették, agyalágyultak amerikai kollégáikhoz képest.

Spike azonban nem osztotta kollégája véleményét.

– Ezt éppen nem mondhatnám, inkább az a baj, hogy akik az íróasztaloknál ülnek, külön kitenyésztett fajta, s természetüknél fogva képtelenek a dolgokat egy vérbeli riporter szemével látni. Az amerikai és angol újságírók csak szókincs tekintetében különböznek egymástól. Különben teljesen egy kaptafára készültek.

Sóhajtott, s felrakta lábát az asztalra. Szeplős képű ifjú volt, lángvörös hajzattal.

– A kutyakiállítások amúgy nem érdektelenek... – akarta folytatni a megkezdett beszélgetést, amikor az ajtón nagy robajjal beviharzott egy férfi rövid ujjú ingben, óriási szemüveggel az orrán.

– Szükségem van magára, Spike. Most min dolgozik?

– Ahhoz a bizonyos Woodhoz megyek egy gyermekotthonnal kapcsolatban. Együtt ebédelünk.

– Mr. Wood várhat. – Majd intett Spike-nak, aki bement vele az oldalsó szobácskába. – Ismeri Abe' Bellamyt, azt a chicagóit... Tudja, azt a milliomost...

– Hogy mondta?... Abe?... Meghalt talán? kérdezte Spike reménykedve. – Az ilyenről csak akkor írhat az ember, ha már meghalt és nem perelhet be rágalmazásért.

– Jól ismeri? – kérdezte Syme, a szerkesztő.

– Tudom, hogy Chicagóból jött át, hogy építkezésekkel szerezte a millióit, és hogy meglehetősen goromba fráter. Nyolc-kilenc éve lakik Angliában.

Úgy rémlik... megvásárolt egy várkastélyt magának, és van egy néma sofőrje.

– Ezekről én is tudok, bárki megtalálhatja a Ki kicsodában. – türelmetlenkedett Mr. Syme. – Azt szeretném megtudni róla, olyan ember-e, aki fut a reklám után. Más szavakkal: szeretném tudni, hogy a Zöld íjász valóságos kísértet-e vagy csak reklámötlet.

– Kísértet?!

Mr. Syme papírlapot vett elő, s átnyújtotta az elképedt riporternek. A levelet olyan valaki írhatta, akinek gyenge oldala a helyesírás.

Tisztelt uraság,

A Zöld íjász megjelent a Garre Castleban. Mr. Wilks a lakáj láta. Tisztelt uram a Zöld íjász behatolt Bellamy úr szobájába és nyitva hagyta az ajtót. A parkban is látok. A szeméjzet mind elhaggya a kast éjt. Bellamy úr aszontta, hogy szélnekereszt mindenkit, aki beszél a Zöld íjászról, de a szeméjzet úgyis elmegy.

– Miféle Zöld íjászról van szó? – kérdezte Spike inkább csak magától.

Mr. Syme megigazította szemüvegét, és mosolygott.

Spike-ot meglepte az emberségnek ez a halvány pislákolása főnöke arcán; roppant gyanúsnak vélte.

– A Zöld íjász a maga idejében Anglia leghíresebb kísérte volt – közölte a szerkesztő. – Csak ne nevessen, Spike, nincs ebben semmi humoros. A valóságos, létező íjászt 1488-ban akasztatta fel a Garre-kastélyt birtokló Curcy család egyik tagja.

– Minden elismerésem. Mondja, kedves szerkesztőm, hogy képes észben tartani ezt a tengernyi adatot? – Spike pillantása csupa színlelt csodálat volt.

– Ne bolondozzon, Spike. Az íjászt csakugyan felkötötték, mert őzekre vadászott, s úgy gondolom, még megvan az az oszlop, amire felhúzták. Utána évszázadokig kísértett Garre Castle-ban, utoljára 1799-ben jelentkezett. Legendás alak lett a berkshire-i grófságban. Most, ha hitelt adhatunk a levélnek, amit a személyzet egyik tagja írhatott akit vagy elbocsátottak, vagy mert félt, lelépett –, úgy tűnik, hogy a mi barátunk ismét megjelent.

Spike amerikai volt. Összevonta szemöldökét, és szája legörbült.

– Minden kísértet, aki Abe Bellamy körül forgolódik, megérdemli a sorsát. Úgy gondolom, a Zöld íjász részben legenda, részben történelem. Mit kíván, Mr. Syme? Beszéljek Bellamyval?

– Menjen el hozzá, s igyekezzék rábeszélni, hogy engedje be egy hétre a kastélyába.

Spike lemondóan legyintett.

– Nem ismeri. Ha ilyesmivel hozakodnék elő, úgy kirúgna, hogy a lábam sem érné a földet. Inkább a titkáránál, egy félvérnél próbálkozom, bizonyos Savininél, hátha segít. Eddig csak annyi biztos a dologból, hogy a Zöld íjász nyitva hagyta a milliomos ajtaját.

– Próbálkozzék azért Bellamyval is. Keressen valami ürügyet, Spike, hogy bejuthasson a kastélyba. Talán már említettem, hogy a kastélyt hét-nyolc éve vásárolta, s százezer fontot fizetett érte. Jó kis riporttéma. Ez még nem akadályozza meg abban, Spike, hogy Mr. Wooddal ebédeljen. Erre a riportra is szükségem lesz. Hol ebédelnek?

– A Carlton étteremben. Wood néhány napja már Angliában tartózkodik, ma éjjel utazik haza Belgiumba.

Mr. Syme elégedetten bólintott.

– Csak megkönnyíti a dolgát. Bellamy is a Carlton Szállóban lakik. Egy csapásra két legyet üthet.

Spike már az ajtóban volt.

– Riport: kísértetekről és menhelyekről – jegyezte meg kesernyésen. – Minden vágyam egy kiadós bűntény, de ennek az újságnak mesemondóra van szüksége, nem rendőri riporterre.

– Mesemondó? Jobban már nem is jellemezhette volna magát – jegyezte meg a szerkesztő, s mintha mi sem történt volna, munkájába mélyedt.

2. Egy ember, aki nem fél

A kalapácsütések zengö-bongó lármája, az elektromos hegesztőgépek szünet nélküli kattogása, a döngölök tompa dübörgése – mindez muzsika volt Abe Bellamy fülének. Ott állt a szállodai szalon ablakában, hátratett kézzel. A látvány valósággal lenyűgözte. Órákon keresztül el tudta volna nézni. A szállodával szemközt magas épület acélváza emelkedett. A régi házak eltörpültek mellette.

Lent az utcán kisebb csoportosulás támadt, az emberek bámészan figyelték a vastraverzet, melyet óriási daru emelt a magasba. Bellamy elégedetten dörmögött. Az acéltraverz, az előírásokkal ellentétben, ferdén billegett. Márpedig ő a centiméter töredékére ki tudta volna számítani, hol kell az oszlopot derékba fogni.

Ha az emberek nevét törvénytelen cselekedeteik színhelyén vérbe mártott betűkkel felírták volna ahogyan azt az ókorban tették –, az Abe Bellamy név számos helyen szerepelt volna hatalmas, véres betűkkel: a pennsylvaniabeli Montgomery egyik szegényes farmján vagy a pentonville-i fegyház komor cellájának falán, hogy csak ezt a két helyet említsük.

Bellamy álmát azonban soha nem zavarta meg a múltjára való visszaemlékezés. A bűnbánat távol állott természetétől, a félelmet pedig nem ismerte. Sok rosszat cselekedett, de elégedett volt önmagával. A tönkrezúzott életek borzalmas emléke: a nyomorba és szerencsétlenségbe döntött családoké, egy asszonyé, akit vadállati gyűlölettel üldözött s tett el láb alól, csak hogy kiköszörülje a féktelen dölyfén esett csorbát, mindez nem zavarta meg soha egy pillanatra sem lelke békéjét. Ha olykor visszagondolt régi dolgaira, elégtételt érzett. Mindenkit eltaposott könyörtelenül, aki útját állta. A sors kegyeltje volt. Huszonöt éves korában még téglát hordott a hátán. Harmincöt évesen milliomos lett. Ötvenöt éves korára milliói megtízszereződtek. Otthagyta a várost, meggazdagodása színhelyét, és átköltözött Angliába. Vidéki úriember lett, megvásárolta egyikét azoknak a kastélyoknak, amelyeket az angol nemesség annak idején kardjával szerzett, de jobbágyai verejtékével épített föl.

Harmincöt éve rendelkezett már olyan hatalommal, hogy rosszat tehessen. Miért is tagadná? Nem volt mit sajnálnia. Egy méter nyolcvanöt centi magas volt, s hatvan éve ellenére bivalyerővel rendelkezett. Az emberek azonban nem a magassága vagy testi ereje miatt fordultak meg utána az utcán: csúnyasága hatott lenyűgözően. Széles, húsos arcát vágások, forradások barázdálták keresztül-kasul. Hatalmas, lapított és fénylő orra, széles szája, vastag ajka volt. Szája szögletében meg mintha állandó vicsorgás ült volna.

Nem büszkélkedett rútságával, de nem is szégyellte. Megalkudott külsejével, ahogyan természetesnek vélt vágyaival is békét kötött.

Ez volt Abe Bellamy – aki előbb Chicagóban lakott, most a berkshire-i grófságban, Garre Castleban –, egy ember, aki a szeretni tudás adománya nélkül jött a világra.

Ott állt a szállodai szoba ablakánál, és figyelte a munka menetét az utca túloldalán. Nem tudta, nem is érdekelte, ki az építő, és hogy mit építenek. Az emberek, akik a keskeny, veszedelmes pallókon járkáltak, mintha az ő emberei lettek volna. Valamit dörmögött magában, éles szeme három hegesztőt fedezett fel, akik kiestek a munkafelügyelő látóköréből, s éppen tétlenül ácsingáltak.

Pillantása egyszerre ösztönösen a levegőben lebegő vastraverzre irányult. Megérezte a veszélyt, mégsem látta előre a baleset pontos lefolyását. Az acéloszlop beleütközött az egyik állványba, amelyen két munkás dolgozott. Bellamy hallotta az összeomló állvány robaját, mely az utcai lármát egy pillanatra elnyomta, s egy embert vett észre a leomló emelvény deszkáin, aki továbbzuhanva eltűnt a téglarakások és betonkeverő gépek között, amelyeket az építkezés magas deszkakerítése rejtett el a szem elől.

– Hm – hümmögött Bellamy. Már az járt az eszében, hogy ugyan mihez kezd a vállalkozó. Vajon ilyen esetekben hogyan szólnak annak az országnak a törvényei, ahol hét éve letelepedett. Ha ő lenne a vállalkozó, rögtön elküldené az ügyvédjét, tárgyaljon az áldozat özvegyével, még mielőtt az értesülne férje haláláról. Addig kell vele aláíratni az okmányt, hogy lemond az esetleges igényekről. Később azután már hiába eszmél rá, hogy becsapták, kifosztották. Igen, így lenne rendjén. Az angolok azonban lassú észjárású emberek.

Kinyílt a szalon ajtaja; Abe Bellamy megfordult. Julius Savini hozzászokott már, hogy fintorogva fogadják, most azonban úgy érezte, valami fontosabb történt, gazdája arca többet árult el, mint máskor, mikor reggelenként elhangzottak a szokásos megjegyzések. Márpedig azokkal nem fukarkodott Abe Bellamy.

– Hallja, Mr. Savini, hét órától várom! Ha továbbra is nálam akar maradni, reggeli előtt itt kell lennie. Megértettük egymást?

– Igen sajnálom, Mr. Bellamy. Az este mondtam, hogy késni fogok. Néhány perce érkeztem vidékről.

Julius Savini hangja és egész magatartása csaknem alázatos volt. Nemhiába titkároskodott egy éve már Bellamynál. Megtanulta, hogy felesleges és haszontalan dolog vitába szállni gazdájával. Ezért folytatta, mintha mi sem történt volna.

– Hajlandó fogadni a Globe egyik riporterét? kérdezte.

– Újságíró? – Bellamy gyanakodva nézett rá. Jól tudja, hogy nem fogadok újságírókat. Mit kíván? Mi a neve?

– Spike Hollandnek hívják, amerikai – felelte a kis titkár csaknem bocsánatkérő hangon.

– Azért, amiért amerikai, ne gondolja, hogy mindjárt rokonszenvesebb – válaszolta élesen a milliomos. – Mondja meg, hogy nem fogadom. Nem érdekelnek az effajta alakok. Mit akar tőlem? Maga biztosan tudja, sőt kötelessége, hogy tudja, azért a titkárom.

– A Zöld íjászról szeretne beszélni.

Savini habozott egy pillanatig, mielőtt kimondta volna. Bellamy gyilkos pillantást vetett rá.

– Ugyan ki fecsegett már megint a Zöld íjászról? Biztosan maga!

– Nem beszéltem egyetlen újságíróval sem – felelte mogorván a titkár.

– Vigye el az ördög... vagy inkább... tudja mit? Küldje be.

Ha nem fogadja, isten tudja, mit ki nem agyai – gondolta az öreg.

Kicsit azért tartott az újságoktól. Egy újság okozta a falmouthi galibát is.

Savini bevezette a riportert.

– Elmehet! – förmedt rá Bellamy a titkárára. Miután Savini kiment, odanyújtotta cigarettásdobozát a vendégnek.

– Vegyen.

– Köszönöm, Mr. Bellamy, de nem szoktam a milliomosok cigarettáit szívni. A végén nem ízlenének a sajátjaim – jelentette ki Spike.

– Kérem. Nos, mit kíván? – kérdezte nyersen a milliomos, és félig csukott szemmel figyelte a vörös hajú riportert.

– Híre járja, hogy Garre Castle-ban kísértet ütötte föl a tanyáját, Mr. Bellamy, Zöld íjásznak hívják.

– Hazugság! – vágta rá a másik habozás nélkül, feltűnő gyorsasággal. Ha hanyagul válaszol, talán megtéveszti az újságírót. A gyorsaság viszont felkeltette a riporter gyanúját.

– Ki adta be magának ezt a mesét? – érdeklődött Bellamy.

– Megbízható forrásból kaptuk az értesülést felelte Spike ravaszul. – Információim szerint látták a Zöld íjászt Garre Castle-ban, s úgy hallszik, hogy még az ön szobáját is megtisztelte látogatásával.

– Szemenszedett hazugság! – Bellamy hangja most már csupa indulat volt. – Ezek a meggárgyult angol szolgák mindenütt kísérteiét látnak. Igaz, hogy egyik reggel nyitva találtam a szobám ajtaját, de bizonyára csak azért, mert előző este elfelejtettem bezárni. Honnan szedte az értesülést?

– Különböző forrásokból – óvatoskodott Spike. – Minden értesülés megbízhatónak látszik. Bárhogyan legyen is, Mr. Bellamy – folytatta mosolyogva –, a történet nem érdektelen, és egy ilyen kísértet csak emeli a várkastély értékét.

Bellamy válaszát egyben arra is felhasználta, hogy megfenyegesse az újságírót.

– Szó sincs róla – jelentette ki határozottan. Ellenkezőleg, az ilyen bolondság csak csökkenti az értékét, és ha egyetlen szó is megjelenik a kísértetről a maga lapjában, beperelem rágalmazásért. Megértette, fiatalember?

– Lehet, hogy a kísértet magától is akcióba lép felelte Spike a legszeretetreméltóbb modorban.

A lépcsőkön lefelé menet még nem tudta, mitévő legyen. Abe Bellamy korántsem az a milliomostípus, aki Angliában ütve fel tanyáját, magától besorolódik az angol felső tízezer tagjai közé. A legközönségesebb fráter, akivel valaha is találkozott, faragatlan, sőt goromba – egyszóval különös jelenség, és Spike remélte, hogy mint újságírónak csalhatatlan az emberismerete.

A haliba érve ott találta Julius Savinit, a kis titkárt, egy magas, deres szakállú, munkás formájú férfival beszélgetett. A titkár intett Spike-nak, hogy várjon.

– Tudja, hol lakik, ugyebár? Menjen föl, Mr. Creager, Mr. Bellamy már várja.

Miután az ember eltűnt, Savini odafordult a riporterhez.

– Nos, mit szedett ki az öregből?

– Tagadja az egészet. De komolyan, Savini, mondja, mi igaz a dologból?

Savini szkeptikusan megvonta törékeny vállát.

– Fogalmam sincs, honnan szerezte értesüléseit, magam pedig semmiféle információt nem adhatok. Az öregúr az imént patáliázott, azt hiszi, hogy én fecsegtem.

– Akkor hát igaz – csapott le rá Spike. – Ne is tagadja, Julius. Vallja be, hogy látott egy félelmetes kísérteiét végigvonulni a várfalon. Mondja csak, láncokat nem csörgetett, mert az ilyesmi előírás.

Savini a fejét rázta.

– Semmit nem szed ki belőlem, Mr. Holland, szükségem van az állásomra.

– Ki volt ez az alak, akit most felküldött? Olyan rendőr formája volt.

Savini vigyorgott.

– Ő is ugyanezt tételezte fel magáról, amikor a lépcsőn megpillantotta. Creager-nek hívják, és egy pillanatig tétovázott – nem mondanám, hogy barátja az öregnek, inkább csak ismerőse. Talán valami nyugdíjas. Elég rendszeresen látogatja a gazdámat, s úgy gondolom, hogy nem jön hiába.

A kis titkár megelevenedett.

– Amíg le nem jön, az öreg úgysem hív. Jöjjön, igyunk egy koktélt.

Spike már-már hajlott a meghívásra, amikor Creager, a titkár csodálkozására, megjelent a szoba ajtajában, s villámgyorsan lerohant a lépcsőn.

– Nem akar fogadni, csak két órakor – közölte.

Hangjában fojtott düh remegett. – Azt képzeli, hogy addig várok. Nahát, mélységesen téved! S ezt meg is mondhatja neki, Savini.

– Miért, mi történt?

– Igaz, azt mondta, hogy két órára jöjjek. De korábban érkeztem a városba. Mi az ördögöt csináljak délutánig? – kérdezte a szakállas ingerülten. – Úgy bánik velem, mintha a kutyája volnék, pedig... Őrjöngött valami riporter miatt. Csak nem maga az? – fordult Spike-hoz.

– De igen, én vagyok – válaszolta amaz.

– Mondja meg neki – Creager ismét a titkárhoz fordult, és ujjával bökdösve a mellét, mintegy nyomatékot adott szavainak –, eljövök két órakor, és akkor majd hosszabban elcsevegünk. Ha nem, akkor majd akad egy újságíró, aki meghallgasson.

Ezzel elrohant.

– Savini – szólalt meg az újságíró –, riporterorrom itt valami szenzációt szimatol.

A titkár szó nélkül faképnél hagyta. Kettesével vette a lépcsőfokokat, hogy mielőbb fölérjen dühös gazdájához.

3. John Wood Belgiumból

Spike az órájára nézett: öt perc múlva egy. Alighogy helyet foglalt a hallban, máris megpillantotta John Wood alakját a vendéglő forgóajtójában. Korán őszülő, magas férfi volt, egészében szokatlanulvonzó jelenségnek számított. Szeme élénken ragyogott, ajkai beszélni látszottak akkor is, amikor hallgatott.

Melegen kezet szorított a riporterrel.

– Sajnálom, ha megvárakoztattam volna – mondotta. – Egész délelőtt el voltam foglalva, s ha el akarom érni a félhármas gyorsot, sietnem kell.

Beléptek a szálló hatalmas éttermébe; a főpincér a terem sarkában álló magányos asztalhoz vezette őket. Spike lopva vendégének nemes arcélére pillantott, és akaratlanul is e férfi megnyerő külseje és a másik visszataszító rútsága közötti kiáltó ellentétre gondolt. John Wood mintha Abe Bellamy ellentétpárja lett volna, mind külsőleg, mind belsőleg; igazi jó léleknek látszott, ajkain szinte állandó mosoly játszadozott. Mozdulatai élénkek, életteljesek, hosszú, izmos keze pedig csupa nyugtalanság.

– Mire kíváncsi? Talán amíg a levest hozzák, mindent elmondhatok. Amerikai vagyok...

– Ezt nem is gondoltam volna – csodálkozott Spike, de Wood bólintással megerősítette állítását.

– Nagyon régen élek Európában – folytatta. Nem voltam hazámban – egy pillanatra megállt évek óta. Nem akarok túl sokat beszélni magamról, gondolom, néhány szóban is elintézhetjük. Jelenleg Belgiumban lakom, egy Wenduyne nevű helységben. Otthont létesítettem tüdőbeteg gyermekek számára; úgy tervezem, hogy még ebben az évben átköltöztetem az otthont Svájcba. Máskülönben még annyit közölhetek magamról, hogy én vagyok a Wood-féle vegyi rendszer feltalálója. Családi állapotom... nőtlen. Gondolom, ez minden, amit elmondhattam magamról.

– A gyermekotthon érdekelne módfelett – közölte Spike. – Olvastam róla egy belgiumi lapban. A cikkben említették, hogy alapot gyűjt arra a célra, hogy Európának úgyszólván minden országában létesítsenek anyák iskoláját. Nagyon szeretném, Mr. Wood, ha részletesen tájékoztatna, miféle intézményre gondol, voltaképpen milyen iskola lenne ez az anyák iskolája.

Az ősz hajú férfi hátradőlt székében, pár percig gondolkozott, mielőtt válaszát megfogalmazta volna.

– Minden európai országban, és nem utolsósorban éppen ebben az országban, fennáll a nem kívánt gyermekek problémája. Talán a „nem kívánt” nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés. Egyedülálló asszony, mondjuk, anyagi eszközök nélkül, egy vagy több gyermek nevelésének terhével – hogy csak egy példát említsek – nem tud állásba menni, ha nincs valaki, aki a gyermekekre vigyázzon. Márpedig az alkalmazott pénzbe kerül. Azután vannak gyermekek, akiknek világrajötte kétségbe ejti a szülőket, akiknek a születése szerencsétlenség, s akiket beadnak valami nyomorúságos helyre, ahol heti néhány dollárért egy asszony vállalja a gondozásukat. Az ilyen falusi dajkák sűrűn kerülnek bíróság elé azzal a váddal, hogy elhanyagolták vagy megölték a gondjukra bízott ártatlanokat.

Wood részletesen ismertette elgondolását: ezért alapítanák az anyák iskoláját, ahol ezek a szerencsétlen gyermekek hozzáértő személyzet felügyelete mellett megfelelő gondozásban részesülnének.

– Jelentéktelen összegek ellenében kiképeznénk olyan személyeket, akik a kisgyermekek gondozását hivatásukul választanák. Remélem, hogy rövid időn belül az iskolák önellátókká válnak, mi pedig egészséges fiatalokat adhatunk a társadalomnak, olyanokat, akik meg tudnak küzdeni az élet nehézségeivel.

Egész ebédidő alatt szinte kizárólag a kisgyermekekről beszélt – élete öröméről. Lelkesen szólt egy kis németországi árváról, akit nemrég hoztak el a belgiumi otthonba. Más fölemelő, szép példákat is emlegetett, s annyira tűzbe jött, hogy már a szomszéd asztaloktól is odafigyeltek.

– Megbocsát, Mr. Wood, de különösnek találom szenvedélyét. Hogy úgy mondjam, ez idáig csak nőknél tapasztaltam hasonló érzelmeket.

– Lehet, hogy igaza van – felelte Wood nevetve, de nem folytatta, hanem hirtelen minden átmenet nélkül megkérdezte: – Vajon ezek kicsodák?

Két férfi és egy nő lépett a terembe. Az idősebbik férfi ősz volt, magas, sovány, melankolikus arckifejezéssel. Kísérője elegáns fiatalember, aki egyaránt lehetett tizenkilenc vagy harmincéves is. Az a típus, akiről lerí, hogy a ruha játssza életében a fő szerepet. Fényesszőke feje búbjától lakkcipőjének sarkáig eleven reklámja volt a hamisítatlan angol aranyifjúnak. Spike és Wood pillantása azonban a leányra összpontosult.

– Az egyetlen nő, aki az életben is olyan; mint a képeslapok címoldalán – jelentette ki Spike.

– Ismeri?

– Csak azt tudom róla, hogy Miss Howett, teljes nevén Valerie Howett. Az öreget Walter Howettnek hívják, angol, sokáig élt az Allamokban szegényen, míg olajat nem találtak a farmján. A divatbáb pedig bizonyos Featherstone. Az úgynevezett jó társaság büszkesége. Minden londoni nightclubban otthonos.

Az újonnan jöttek a szomszédos asztalhoz telepedtek, s Wood közelebbről is szemügyre vehette a leányt.

– Bájos teremtés – jegyezte meg halkan.

Spike fölkelt helyéről, az idős amerikaihoz lépett, és kezet szorított vele. Néhány másodperc múlva visszajött az asztalhoz.

– Mr. Wood, Mr. Howett szeretné, ha ebéd után fölkeresném a lakosztályukban. Elnézését kérem.

– Kérem, kérem – udvariaskodott Wood. Ebéd alatt a leány pillantása kétszer is Woodra tévedt, csodálkozva, kissé bizonytalanul, mint aki úgy véli, hogy már találkoztak, csak nem emlékszik rá, milyen alkalommal.

Spike ismét a gyermekekre terelte a beszélgetést, arra a témára, amely e pillanatban a legjobban érdekelte. Aztán váratlanul megkérdezte:

– Mr. Wood, ne haragudjék, de megkérdem: utazásai során soha nem találkozott még kísértettel?

– Soha – válaszolta amaz szokott nyugodt mosolyával. – Nem hiszem, hogy találkoztam volna ezzel a műfajjal.

– Nem ismeri véletlenül Bellamyt? – kíváncsiskodott az újságíró.

– Abe Bellamyt, de igen, ismerem. Az a chicagói, ugyebár, aki megvette Garre Castle-t?

Spike igenlőleg bólintott.

– Garre Castle a Zöld íjász tartózkodási helye. Az öreg Bellamy azonban nincs túlságosan elragadtatva a kísértettől, ahogyan mások tennék, s mindent elkövetett, hogy lebeszéljen róla, pedig én kiváló riportanyagnak vélem.

Mindent elmesélt, amit a Garre-kastélybeli Zöld íjászról hallott és tudott. Wood végighallgatta anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

– Különös – jegyezte meg, miután a riporter befejezte. – Ismerem Garre Castle legendáját, és erről a Bellamy úrról is hallottam egyet-mást.

– Jól ismeri? – kérdezte az újságíró mohón.

A másik azonban tagadólag rázta meg a fejét. Nem sokkal később Howett társasága fölkelt az asztaltól. Spike odaintette a pincért, és fizetett.

– Egy levelet szeretnék megírni – mondotta Wood. – Sokáig marad Howettéknál?

– Nem hiszem – felelte Spike. – Fogalmam sincs, mit akar tőlem az öregúr, de aligha tart sokáig.

Howették azon az emeleten laktak, ahol Bellamy is. Úgy látszik, Featherstone már elment, mert Spike csak a milliomost és a leányát találta a lakosztályban.

– Jöjjön, Mr. Holland – invitálta az öregúr. Bánatos hangja volt és komor arckifejezése. – Valerie, engedd meg, hogy bemutassam Mr. Spike Hollandét. Újságíró, és esetleg segítségedre lehet.

A leány biccentett és elmosolyodott.

– A leányom akart magával beszélni, azért kérettem – folytatta Howett. Spike valósággal ragyogott.

– Mr. Holland – kezdte a leány kissé bátortalanul –, egy hölgy után kutatok, aki tizenkét évvel ezelőtt Londonban élt, a neve Mrs. Held. A Little Bethel utcában lakott, a Camden Town negyedben. Már kutattam ebben az utcában – szörnyű vidék –, de nem emlékszik rá senki. A címet egy kezembe került levélből tudtam meg.

A leány elakadt, egy kis szünet után folytatta:

– A levél úgy jutott hozzám, hogy a címzett nem is tudott róla. Nem állott érdekében, hogy a feladó címét közölje. Néhány héttel ezután a levélíró, a szóban forgó hölgy, nyomtalanul eltűnt.

– Miért nem hirdette újságban?

– Hirdettem. Mindent megtettem. A rendőrség évek óta nyomoz utána.

Spike kétkedőn ingatta a fejét.

– Attól tartok, hogy nem tudok segíteni.

– Én is úgy gondoltam – szólt közbe Howett. A leányom azonban azt hiszi, hogy az újságok sok mindent megtudhatnak, többet, mint a rendőrség.

Ebben a pillanatban a folyosó felől nyers és indulatos kiáltások, majd egy zuhanás zaja hallatszott. Spike kisietett és körülnézett. Szokatlan látvány tárult eléje. A szakállas férfi, akit Savini Creager-nek nevezett, éppen a földről tápászkodott föl. A nyitott ajtónál pedig Abe Bellamy óriási alakja magaslott.

– Majd megkeserüli még ezt! – mondotta Creager indulattól remegő hangon.

– Takarodjon! Ha még egyszer a szemem elé kerül, az ablakon hajítom ki!

– Ezért még megfizet...

A szakállas ember csaknem sírt dühében.

– De nem dollárban, nem is centben – felelte az öreg ridegen. – Ide figyeljen, Creager! Maga valami állami nyugdíjat kap. Nahát vigyázzon, el ne veszítse!

Ezzel Bellamy sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót.

A szakállas ember támolyogva indult el a folyosón. Spike odament hozzá.

– Mi történt?

Creager megállt egy percre, hogy leporolja a ruháját.

– Majd mindent elmondok. Újságíró, ugye? Valami csemegét tartogatok a maga számára.

Spike elsősorban és mindenekfölött újságíró volt. Számára egy jó riportanyag jelentette az ételt és italt, mindennapi ambíciói kezdetét és végét. Howetthez fordult.

– Elnézésüket kérem, de beszélnem kell ezzel az emberrel.

– Ki ütötte meg? Bellamy?

Ezt a leány kérdezte, hangjában fojtott indulat bujkált, ami fölkeltette Spike kíváncsiságát.

– Igen, ő. Ismeri talán?

– Már hallottam róla – felelte a leány csendesen.

Spike Creager-t egészen a szálló előcsarnokáig kísérte. A szakállas ember még mindig halottfehér volt, remegett, és csak nagy nehezen nyerte vissza nyugalmát.

– Nagyon is igaz, amiket mondott. Elveszíthetem a nyugdíjamat, de megkockáztatom. Ide figyeljen, uram...

– Holland a nevem – mutatkozott be Spike.

– Itt nem mesélhetem el magának, hanem jöjjön majd el hozzám. Rose-villa, a Field Roadon, a New Barnet negyedben. – Spike följegyezte a címet. Elmondok valamit, ami világszenzáció lesz. Igen, igen – hangsúlyozta elégedett hangon –, biztosíthatom, hogy világszenzáció lesz.

– Rendben van – felelte Spike –, mikor mehetek?

– Késő délután. Várom. Köszönt és elment.

– Nagyon feldúlt volt ez az ember – jegyezte meg Wood, aki fültanúja volt a jelenetnek.

– Érthető... ahogyan bántak vele. Bizonyos azonban, hogy tud valamit, valamit, amit nagyon szeretnék megírni.

– Észrevettem – jegyezte meg Wood mosolyogva. – Sajnos mennem kell, Holland barátom. Jöjjön, látogasson meg Belgiumban.

Kezet nyújtott.

– Ha részleteket kíván megtudni az anyák iskolájáról, hívjon föl telefonon.

Spike visszatért Howettékhez; Valerie-nek azonban megfájdult a feje, visszavonult szobájába, ezért a megkezdett beszélgetés abbamaradt.

4. Egy zöld nyílhegy

Az újságíró délután visszatért a szerkesztőségbe, és megírt egy meleg hangú jegyzetet a John Wood alapította modern gyermekotthonról. Miután befejezte, taxival kiment New Barnetba. Amint az autó átvágott a Sleat Streeten, szemébe ötlött az egyik esti újság címoldala. Kopogott a sofőrnek, hogy álljon meg, azután dühösen és szitkozódva olvasta a vastag betűs címet:

TITOKZATOS KÍSÉRTET GARRE CASTLE-BAN

Megvette az újságot. A kísértet jelentkezéséről szóló hírt szemmel láthatólag ugyanaz a személy szállította, aki a Globe szerkesztőségének. Alatta hosszú magyarázó jegyzet a Garre-kastély történetéről, külön részletezve a Zöld íjász előző megjelenéseit.

A vidéken elterjedt legenda szerint a titokzatos kísértet tetőtől talpig zöld öltözékben jelenik meg. Ugyanilyen színű a hagyományok szerint az íj is a nyílhegyekkel.

Csakugyan – állapította meg Spike ironikusan a cikk láttán –, a Zöld íjász valóban zöld kell hogy legyen.

New Barnetig hosszú utat kellett megtennie. A Field Road, ahogyan neve is mutatja, igazi mezei út volt. A Rose-villa magas élő sövény mögé rejtőzött, s magát az épületet is zöld futónövény borította. Elöl kertecske, az épület mögött valószínűleg nagyobb telek terült el, mely kis tisztáshoz vezetett. Spike ezeket a részleteket már az autóból megfigyelte.

Félretolta a kertajtó reteszét, végigment a kövezett gyalogjárón, és bekopogtatott az ajtón. Nem válaszolt és nem is jelentkezett senki, bár nemcsak hogy a zár volt fölkattintva, az ajtó is félig nyitva volt. Újból kopogtatott, de most sem kapott választ. Benyomta az ajtót, és Creager nevét kiáltotta. Semmi. Visszament a kapuig. Egy asszonyt vett észre, aki éppen kilépett az utca végén levő házból.

– Mr. Creager-t keresi? Igen, ott lakik, és ilyenkor rendszerint otthon is szokott lenni.

– Nem úgy tűnik, mintha itthon volna. Lakik vele valaki?

– Nem, uram, egyedül él. A testvérem reggelenként átmegy hozzá, és rendbe hozza a lakást. Menjen csak be és várja meg.

Látta, okosabbat csakugyan nem tehet, annál kevésbé, mert megeredt az eső. Újból benyitott, merészen végigment az előszobán, és belépett a kényelmesen bebútorozott szalonba. A kandalló felett portré lógott, amelyről azonnal felismerte a szakállas embert. Egyenruha-féleséget hordott, de Spike nem tudott rájönni, miféle egyenruhát.

Leült, elővette az újságot, és újból elolvasta a Zöld íjászról szóló beszámolót. Érthetetlennek tartotta, hogy effajta szájhagyomány a huszadik században tovább terjedjen, és legyenek még emberek, akik természetfölötti jelenségekben hisznek.

Leengedte kezéből az újságot, és az ablakon át unott pillantást vetett a kertre. De amint kipillantott, egyszeriben elszállt unottsága, felugrott a székről. A kis pázsit sarkában egy bokorból emberi láb nyúlt ki; teljesen mozdulatlan láb. Kiszaladt, átfutott a gyepen, és megkerülte a bokrot. Kővé dermedt. A szakállas férfi a hátán feküdt, félig nyitott szemmel és halálküzdelemtől görcsösen összeszorult kezekkel. Melléből hosszú, zöld nyílvessző állott ki, a végén zöld tollakkal.

Spike letérdelt az öregember mellé. Halott volt. A riporter gyorsan átvizsgálta a környéket. A kertet alacsony deszkakerítés választotta el a nyílt mezőtől, a kerítést minden ügyesebb ember átugorhatta. Úgy gondolta, hogy a halál villámgyorsan következhetett be, abban a pillanatban, amint a nyíl Creager szívébe fúródott. Átvetette magát a kerítésen, és a kerten kívül folytatta a vizsgálódást. A kerítéstől mintegy tízlépésnyire hatalmas tölgyfa állott, pontosan a nyíl feltételezett röppályája irányában. Spike körüljárta az öreg fát, és centiméterről centiméterre megvizsgálta a talajt. Nem talált nyomokat. A fa az utca fölé magasodott. Spike megragadta egyik lenyúló ágát, felkapaszkodott, és lovaglóülésben elhelyezkedett rajta. Addig változtatta az ülőhelyét, míg csak olyan helyet nem talált, ahonnan pontosan a holttestre látott. Rájött, hogy innen röpíthették el a halált hozó nyílvesszőt. A fa sűrű lombozatával jó rejtekhelyet nyújtott, s bár a halott szinte szembe lehetett a fával, gyilkosa láthatatlan maradt. Miután a nyilat kilőtte, azonnal elhagyta rejtekhelyét, állapította meg Spike, s maga is leszállóit a fáról. Feltevése igaznak bizonyult; a gyilkos, amikor a fáról leugrott, két eléggé mély, világos lábnyomot hagyott maga után. Ezenkívül hátrahagyott még valamit, valami fontosabbat, de ezt Spike csak később és teljesen véletlenül fedezte fel: egy másik nyílvesszőt, mely hasonlatos volt a Creager testébe fúródott gyilkos szerszámhoz. Csiszolt nyílvessző volt, és zöld lakkal vonták be. A zöldre festett új tollakat nagy gonddal választhatták ki. A nyílvessző, bár tűhegyes volt, túlságosan díszesnek látszott ahhoz, hogy használják is.

A riporter visszatért a taxihoz, és elküldte a sofőrt, hogy értesítse a rendőrséget. Nemsokára meg is jelent egy hadnagy és egy őrmester, majd néhány perccel később a Scotland Yard egyik detektívje is a helyszínre érkezett.

Még mielőtt a rendőrség emberei megérkeztek volna, Spike átkutatta a lakást. S bár nem volt felhatalmazása, átnézte Creager személyi iratait is, mindent, ami keze ügyébe esett. Hamarosan rájött, miféle egyenruhában festették le Creager-t – Creager huszonegy éven át börtönőr volt, és kiváló ajánlásokkal ment nyugdíjba. Ilyen természetű írásra bukkant ugyanis a halott íróasztalában. Valami írásos bizonyítékot keresett, ami a Creager és a milliomos Abe Bellamy közötti kapcsolatra fényt derített volna. A régi típusú íróasztalnak volt egy fiókja, melyet nem tudott kinyitni, és nem is erőszakolta. Megtalálta azonban a halott betétkönyvét, amiből kiderült, hogy Creager eléggé jómódú ember volt. Takarékszámlája több mint kétezer fontra rúgott. A könyvecske gyors átvizsgálása során rájött, hogy Creager minden hónap elején negyven fontot kapott készpénzben. A nyugdíját is könnyű volt kiderítenie, ezt háromhavonként fizették. A nyugdíj, a havi negyven font és a kamatok – kizárólag ezek a befizetések szerepeltek a könyvben.

Spike éppen befejezte följegyzéseit, amikor a rendőrség megérkezett. Elébük ment. Rövidesen megjelent a törvényszéki orvos is.

– Több mint egy órája halott – jelentette ki, miután megvizsgálta a holttestet. – A nyíl teljesen átfúródott rajta.

Spike elővette a második nyílvesszőt, és a helyet is megmutatta a Scotland Yard képviselőjének, ahol a nyilat találta.

– A gyilkos elsőrendű szakember az emberölés mesterségében – vélte a vizsgálattal megbízott detektív. – Célba vette áldozatát, és biztos volt benne, hogy nem téveszti el. Első ízben van dolgom ilyen esettel, ahol a bűntényben nyilat használnak. Mr. Holland, ha nem tévedek, be akar menni a szerkesztőségbe, megírni a szenzációs riportot. Nem ártana azonban, ha előbb tájékoztatna bennünket, mit keresett itt.

Spike részletesen elmesélte a Carlton Szállóban történteket, olyan kiegészítésekkel, hogy a detektívnek leesett az álla a csodálkozástól.

– Zöld íjász?! Ugyan, Mr. Holland, csak nem képzeli, hogy ezt a bűntényt valami kísértet követte el! De ha úgy is volna, biztosíthatom, hogy a kísértet élő eleven ember, mert acélos kar kellett ahhoz, hogy Creager-t ilyen távolságból lenyilazzák. No de ha így áll a dolog, keressük föl Mr. Bellamyt.

A milliomos éppen berkshire-i birtokára készült, amikor a nyomozók a szállodába érkeztek. A hír egyáltalán nem rendítette meg.

– Igen, csakugyan kiadtam az útját. Creager régebben szolgálatokat tett nekem, s szép járadékot biztosítottam neki a szolgálataiért. Egyszer a haláltól mentett meg, vízbe ugrott, hogy kihúzzon, amikor a bárkám felfordult.

(Hazugság – gondolta Spike az öreget szemlélve.)

– Min szólalkoztak össze ma reggel, Mr. Bellamy?

– Tulajdonképpen össze sem szólalkoztunk. Az utóbbi időben állandóan zaklatott, hogy adjak neki pénzt, mert a háza melletti telket meg akarta vásárolni. Elutasítottam. Ma egyenesen szemtelen volt, fenyegetőzött. Jobban mondva nem fenyegetett semmivel – helyesbített Bellamy zavartan –, egyszerűen csak ordítozni kezdett, mire kitettem a szűrét.

– Hol történt az az életmentés, Mr. Bellamy? érdeklődött a detektív.

– Henleyben. Nyáron múlt éppen hét éve – felelte készségesen Bellamy.

(Előre gyártott válasz, arra az esetre, ha a veszekedést Creager-vel meg kell magyaráznia – gondolta a riporter.)

– Akkoriban a fegyházban dolgozott – jegyezte meg a Scotland Yard embere.

– Magam is azt hiszem – felelte Bellamy, aki már kezdte a türelmét elveszíteni. – Éppen szabadságon volt, amikor a baleset történt. Gondolom, az irataiból mindez kiderül.

Spike úgy vélte, csakugyan nem árt, ha ezeket a régi iratokat átvizsgálja.

– Ez minden, amit közölhetek – jegyezte meg Bellamy. – Azt mondották, hogy puskával lőtték agyon?

– Nyíllal, zöld nyíllal gyilkolták meg – válaszolta a detektív.

Bellamy mintha egy pillanatra elveszítette volna önuralmát. Arca megrándult.

– Zöld nyíl? – kérdezte hitetlenkedő hangon. Nyílhegy... Zöld nyílhegy? Mi az ördögöt akar ez jelenteni? – Nagy erőfeszítéssel visszanyerte előbbi közömbös arckifejezését, szélesen elmosolyodott, de önbizalma elpárolgott. – A riporter első áldozata, nemde, Mr. Holland? – gúnyolódott. – Zöld nyíl, Zöld íjász. Ugye maga írta azt a riportot?

– Téved, Mr. Bellamy. A riporterek nemigen írnak szenzációkat az ellenlábas újságokba – válaszolta Spike nyugalommal. – Biztosíthatom azonban, hogy holnap a maga zöld íjásza egy egész hasábos riportot kap.

5. Abe Bellamy meg a titkárja

A ZÖLD ÍJÁSZ ÖLTE MEG CREAGER-T?!

TITOKZATOS BŰNTÉNY

EGY KÍSÉRTETJÁRÁSOS KASTÉLY

TULAJDONOSÁVAL FOLYTATOTT

SZÓVÁLTÁS NYOMÁN

„Ki a Garre Castle-beli Zöld íjász? Mi a kapcsolat közötte és Charles Cr eager, a pentonville-i fegyház egykori foglárának meggyilkolása között?” – Ezek a kérdések foglalkoztatják a Scotland Yardot. – Creager-t tegnap holtan találta kertjében a Daily Globe egyik riportere. Nem sokkal korábban a meggyilkolt éles szóváltásba keveredett Abe Bellamyval, a chicagói milliomossal, aki tudvalevőleg a Zöld íjász látogatta kastély tulajdonosa. Creager-t zöld nyíllal ölték meg, olyannal, amely hű mása a hatszáz éve használt fegyvernek...

Abe Bellamy leengedte kezéből az újságot, és titkárjára pillantott.

– Nem tudom, ebből a hírből mennyi származik magától – dörmögte. – Valaki felvilágosításokat adott a riporternek erről a nem mindennapi kísérteiről. Ide figyeljen, Mr. Savini! Mindezek a képzelődések a kísértetekről engem teljesen hidegen hagynak. Ha azt gondolja, hogy ettől a nevetséges ügytől begyulladok, maga meg a Garre Castle hírességévé válik, akkor figyelmeztetem, hogy könnyen pórul járhat. Biztosíthatom, hogy végzek én ezzel a szélhámossággal, anélkül hogy a Scotland Yardhoz fordulnék.

Elgondolkozva kinézett az utcára. Hirtelen visszafordult.

– Mr. Savini, mondanék én magának valamit. Gondolom, itt jó állása van. Ne veszítse el. Maga az egyetlen ilyenfajta ember, akit valaha is alkalmaztam. Tudom, hogy ügyeskedő, hazudozik, és talán éppen ezért felel meg nekem. Ne feledje el azonban, hogy a szemétdombról szedtem fel. Tudom, hogy szélhámos, hogy mindig is az volt, de azért is alkalmaztam, mert éppen ilyenre van szükségem. Mindent tudok magáról. Ide figyeljen! Amikor szolgálatomba fogadtam, hamiskártyásbandának volt a tagja, és a rendőrség már alig várta, hogy a markába kaparintsa, így aztán mindent megtudtam magáról. A detektív, aki este idejött Creager miatt, azzal kezdte, hogy tudom-e, miféle ember a titkárom. Ugye, erről mit sem tudott?

Savini rebbenéstelen tekintettel hallgatta, éppen csak arcának fényes, zöldessárga színe váltott át hamuszürkébe.

– Nem első ízben hallok magáról – folytatta kíméletlenül az öregember. – Néhány éve egy rendőrtiszt – felügyelő vagy ördög tudja, hogyan nevezik itt Angliában – eljött hozzám egy nyakkendőtű ügyében, amit egyik szállodai szolga ellopott. Meghívtam ebédre, mert mindig iparkodtam jó viszonyt fenntartani a rendőrséggel. Megéri. Miközben ebédeltünk – ugyanebben a szállodában –, felhívta magára a figyelmemet, és részletesen ismertette a maga egész priuszát. Feltételezem, hogy amikor levelemet megkapta, azt képzelte, végre teljesülnek könnyű pénzszerzési álmai. Óriási tévedés! Igaz, rendesen viselkedett, de nem csodálom, mert egy hétre rá, hogy alkalmaztam, az egész bandáját lefülelték, maga meg boldog volt, ha akár egy egérlyukban is megbújhatott.

Odalépett titkárjához, és hatalmas kezével megragadta a mellényét.

– Ennek az ostobaságnak a Zöld íjásszal be kell fejeződnie! – jelentette ki ellentmondást nem tűröen. – Mindenbe, ami zöld színű, beledurrantok, s nem lesz kedvem magyarázgatni a vizsgálóbírónak, hogyan is történt a baleset. A lapok szerint a Zöld íjász bűntényt követett el. S lehet, hogy ez csak az első a sorozatból.

Még erősebben markolta a mellényét, és a legkisebb erőfeszítés nélkül alaposan megrázta a szegény titkárocskát.

– Nem tagadom, Mr. Savini, faragatlan vagyok. De ne tévessze össze a dolgokat, ostoba azért nem vagyok. És csalódik, ha azt hiszi, hogy nálam is beválnak a maga csalafintaságai, majd megtanítom én kesztyűbe dudálni!

Hirtelen kinyújtotta karját, amitől a titkár csaknem hátrabukott.

Aztán elengedte, néhány lépést hátrált, és úgy rendelkezett:

– Az autó ötkor itt legyen!

Fejével intett, hogy elmehet.

Szobájába térve Savini fokozatosan nyerte vissza nyugalmát, félelme is csak lassan oszlott el. Sokáig állott mozdulatlanul, karjával az íróasztalra támaszkodva, és elgondolkozva vizsgálgatta magát a tükörben.

Igazat mondott, amikor tagadott minden közösséget a Zöld íjászról megjelent újsághírek szerzőivel. Alapos okai voltak, hogy ne csapjon reklámot a kísértetnek.

Az öreg tehát tudott a múltjáról. Eleinte rendkívül bántotta a dolog, de most úgy érezte, mintha kő esett volna le a szívéről. Állandó rémületben élt, bár félelme igazi okát Abe Bellamy sem gyanította. Szelíd, kávébarna szemei mosolyogva néztek vissza rá a tükörből. Gazdája tehát valójában nem gyanít semmit. Az órára nézett. Kilenc múlt, ő pedig csak délután ötig állott a milliomos szolgálatában, nem volt szüksége hamis ürügyre, hogy a szállodából eltávozhasson.

A Bellamy körüli szolgálatnak legfőbb művészete éppen abban állott, hogy tudnia kellett, mikor akar a milliomos magára maradni. Voltak napok, amikor reggeltől estig színét sem látta az öregnek. Másnap a nap szinte minden óráját igénybe vette gazdája levelezésének a lebonyolítása.

Autóval ment be a városba, és a Maida Vale egyik tömbháza előtt állott meg. Elhárította a liftesfiú ajánlkozását: gyalog ment fel a második emeletre, kulcsot vett ki zsebéből, és kinyitotta a 12-es lakás ajtaját. A kulcs zörgésére egy leány jelent meg a hallban, szájában cigaretta füstölgött.

– Á, te vagy az – mondotta közömbösen, mialatt Savini becsukta az ajtót, és kalapját az előszoba fogasára akasztotta.

– Ki más lehetne?

– Leküldtem a szobalányt néhány tojásért mondotta a nő, s. bement Savinival a szépen bútorozott szalonba. – Hol voltál az este? Reméltem, hogy eljössz, és együtt vacsorázunk.

A leány felült az asztal szélére, és lelógatta papucsba bújtatott lábát. Kedves, de kissé hanyag teremtésnek látszott. Sárgásszőke hajához jól illett fényesen ragyogó, fekete szeme. Arcán nyoma sem volt festésnek.

– Jobb, ha nem nézel rám – szólt mentegetőzve, amikor észrevette Savini gyanakvó pillantását. Háromig táncoltunk, és éppen a fürdőbe készültem. Ma reggel levelet kaptam Jerrytől – fűzte hozzá váratlanul, s elnevette magát, amikor látta, hogy Savini fintorog.

Leugrott az asztalról, és a tükörasztalkáról, egy kék borítékot vett föl.

– Látni sem akarom! – jelentette ki Savini. – Irtózom mindentől, ami a börtönnel kapcsolatos.

– Légy boldog, hogy nem te vagy ott – felelte a nő, és újabb cigarettára gyújtott. – Jerry hat hónap múlva kiszabadul. Tudni kívánja, mi a terved vele. Végtére most milliomos vagy, Julius.

– Ne légy nevetséges! – tört ki a fiú nyersen.

– Mindenesetre ez a Bellamy milliomos, s ha nem csurran, cseppen.

– Hát... igaz, igaz, csakugyan van egy nagyobbfajta üzletre kilátás. – A kis titkár mindkét kezét a zsebébe süllyesztette, lassan az ablakhoz ment, majd megfordult, úgyhogy arcára árnyék esett. Garre Castle-ban félmillió van elrejtve.

– Dollárban vagy fontban? – érdeklődött a nő erőltetett közönnyel a hangjában.

– Fontban.

A nő elnevette magát.

– Az öreg Bellamy lármát csapna, ha tudná rólad...

– Tudja – felelte Julius. – Kezdettől tudta. A lány arca csupa ámulat volt.

– Tudta, hogy te... Bólintott.

– Igen, hogy én... hogy én egy szélhámos vagyok. Az ő szavával. Éppen ma reggel mondta.

– És mi ez a mese a Zöld íjásszal? – kérdezte a nő, s felkelt, hogy becsukja az ajtót, mert meghallotta a szolgáló lépteit. – Ma reggel az ágyban olvastam róla.

Savini néhány percig néma maradt, csak azután válaszolt.

– Magam nem láttam a kísérteiét. Az egyik szolga azt állítja, hogy látta, az öreg pedig erősítgeti, hogy egy éjjel kinyitották a szobája ajtaját.

– Biztosan te nyitottad ki – vélte a nő, de Savini a fejét rázta.

– Nem én voltam. Nincs szükségem éjszakai kirándulásokra. A kastély minden zugát ismerem. És semmi körülmények között nem látnék munkához, ha pénzszekrényről van szó. Ahhoz szakértő kell.

Homlokát ráncolta és elgondolkozott.

– Ide figyelj, Fay, a régi banda feloszlott. Jerry a sitiben, akárcsak Ben. Walters elpárolgott valahová a kontinensre. Ketten maradtunk. Bánja az ördög. Mi hasznunk volt belőle, neked és nekem? Nehezen megszerzett néhány font egy hétre, ennyi maradt, miután kifizettük az adósságokat. Kicsi a haszon, a palik pedig megritkultak. Itt félmillió font vár ránk. Elhiheted, Fay, mindenre el vagyok szánva, csak hogy erre a pénzre rátegyem a kezem.

Átfogta Fay derekát, és megcsókolta. A nő gyanakvóan nézte.

– Mi tehát a terved? – kérdezte. – Ne vedd zokon, de nem bízom benned, Julius, amikor gyöngéd vagy. Talán én kell hogy elmenjek feltörni a vaskasszát, vagy van valami más elképzelésed?

Savini mereven rászegezte tekintetét.

– Ismerek egy várost: Sáo Paulo. Ott királyi módon élhet az ember százezer dollár kamataiból. Ez az az összeg, amit az átkozott öreg fizetni fog; lehet még több is. Garre Castle-nak titka van, Fay. Titka, amely százezer dollárt ér. Ha mindez csődöt mond, még mindig van kéznél egy láthatatlan tinta, ami húszezer font sterlinget jövedelmez.

Savini szeretett rejtélyekben beszélni, felesége csodálkozó arca pedig külön örömet szerzett neki.

6. Jim Featherstone -

egy ember, aki nem csinál semmit

A Howett társaság harmadik tagja, a túlzottan elegáns ifjú valójában idősebb volt, mint amennyit gyermekien rózsás arca elárult. Valerie Howett erre már az első nap rájött, akkor, amikor a fiatalembert bemutatták neki. Az ifjú kezdetben csak egészen halvány érdeklődést váltott ki belőle. Utazásai során – melyeket apja társaságában tett, akit üzleti ügyei gyakran vittek át Amerikába, Chicagóba vagy New Yorkba, de az Egyesült Allamok más nagyvárosaiba is – gyakran találkozott gazdag szülők elkapatott fiaival, akiknek más foglalatosságuk nem volt, csak újabb és újabb szenzációk hajhászása. Jól ismerte szórakozásaikat: a vad iramban száguldó gépkocsitúrákat vagy a vég nélküli, csömörletes estélyeket. Most először találkozott az angol aranyifjúság egyik tagjával. James Lamotte Featherstone azonban nem egy vonatkozásban fölényben volt mindazokkal szemben, akiket eddig ismert. A jelek szerint az ő élete is céltalan volt, ellenben a szerénység is tulajdonságai közé tartozott. Soha nem beszélt önmagáról. Talán azért is voltak olyan érdekesek találkozásaik.

Valerie kezdetben éppen csak elviselte, mert mégiscsak jobb megjelenésű volt, mint az a detektív lett volna, akit apja akart fogadni melléje, ha nem hagy fel azzal a szokásával, hogy magányosan barangol kétes hírű városnegyedekben. Kezdetben csak elviselte, utóbb, divatbáb külseje ellenére, kezdett rokonszenves lenni.

A gyilkosság utáni második napon felhívta telefonon, s megkérte, hogy kísérje el.

– Szeretném megkérni valamire – fogott mondókájába a leány, miután a park napsütötte sétányán találtak egy szabad padot. – Szigorúan személyes ügyről van szó.

– A személyes ügyek különösen elbűvölnek – jegyezte meg a fiatalember mosolytalanul.

– Szeretném tudni, mivel foglalkozik, ha történetesen nem egy ifjú hölgy társaságában sétál.

Featherstone figyelmesen ránézett.

– Attól függ, milyen az az ifjú hölgy. Maga például Beatrice d'Estére emlékeztet, akit Leonardo da Vinci megfestett. Csak a maga alakja sokkal finomabb, a szemei pedig szebbek.

Valerie a méregtől rákvörösen félbeszakította:

– Mr. Featherstone, úgy látszik, nincs tisztában vele, hogy tréfáltam. Maguknak, angoloknak nincs érzékük a humor iránt? Vegye tudomásul, hogy nem magamról beszéltem.

– Márpedig tudtommal nem ismerek más lányt, akit sétálni elkísérnék – jelentette ki, majd visszatért az eredeti, kevésbé fullánkos témához. – Egyébként pedig semmit sem szoktam csinálni.

– Még a nadrágját sem vasalja ki? – kérdezte az ifjú hölgy ajkát biggyesztve.

– Fizetek valakinek, aki kivasalja. De ami igaz, igaz – jegyezte meg diadallal –, magam szoktam fésülködni.

Valerie akaratlanul is elnevette magát, aztán hirtelen elkomolyodott.

– Mr. Featherstone, szívességet kérnék magától. Tudom, idegesíteni fogom vele, de az a helyzet, hogy apám nyugtalankodik miattam. Kissé régimódi ember, és úgy képzeli, hogy egy leány nem mehet ki egyedül az utcára. Aggodalmában odáig ment, hogy detektívet akar fogadni mellém, aki vigyázzon rám.

– Édesapja intelligens ember – felelte rá habozás nélkül Jimmy Featherstone, de pontosan ezt nem kellett volna mondania.

– Persze én ugyanezt gondolom – felelte a lány nagy önuralommal, pedig erélyes visszautasításra készült. – De... az a helyzet, hogy szeretnék egyedül lenni. Egész nap egyedül. Megértett, Mr. Featherstone?

– Igen – válaszolta amaz.

– Nem lehetek azonban egyedül anélkül, hogy meg ne ijeszteném apámat, kivéve akkor, ha abban a tudatban van, hogy maga elkísért valahova... színházba... múzeumba...

– Soha nem vinném ilyen helyekre – tiltakozott Jimmy, és ezzel végképp kihozta sodrából a lányt.

– Nos, mit is akarok mondani, egész világos leszek: szeretném, ha holnap eljönne értem, és elvinne hazulról. Azután hagyjon magamra, hogy taxiba üljek ott és akkor, amikor kedvem tartja... maga pedig mondhatja, hogy egész nap velem volt. Sétáltunk a Temze-parton, vagy mondjon, amit akar.

– Késő lesz már Temze-parti sétákra – dünnyögte a fiatalember.

– Akkor másutt, akárhol, csak egész nap távol lehessek. Apa szerdán este Skóciába utazik.

– Tehát vigyem el hazulról, s azután hagyjam, hogy egyedül bolyongjon Londonban.

Valerie megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Végre! Maga mégis intelligens ember. Igen, pontosan ezt akarom.

Jimmy Featherstone aranyfogantyús botjával lyukat fúrt a sétány homokjába.

– Egyetlen feltétellel – jelentette ki egészen halkan.

Valerie kíváncsian nézett rá.

– Éspedig?

A fiatalember fölemelte fejét, s mereven maga elé nézett.

– Hagyja másra az Abe Bellamy ügyeire vonatkozó vizsgálatot. Nem nőnek való munka. Ha a rendőrség a Creager háza mögötti tisztást jobban átkutatja, nehezen tisztázhatta volna, hogyan került oda Miss Howett.

Valerie elsápadt, s a fiatalemberre nézett.

– Nem... nem értem, Mr. Featherstone – dadogta.

Jimmy félig tréfásan, félig szemrehányó mosollyal fordult feléje.

– Miss Howett, néhány perccel ezelőtt azzal vádolt, hogy teljesen céltalan életet élek. Az olyan ember, aki nem csinál semmit, elegendő idővel rendelkezik ahhoz, hogy megfigyeljen mindent, ami körülötte történik. Maga egy autóval elrobogott az én St. James utcai lakásom előtt, azt a Fordot követve, melyet Creager vezetett.

– Maga tehát ismerte Creager-t? – kérdezte a leány csodálkozva.

– Csak úgy felületesen – Featherstone a botjával játszadozott, és elkerülte a leány pillantását. – Felületesen a fél világot ismerem – jegyezte meg mosolyogva. – Egyeseket egész közelről. Például tudom, hogy az autóját a Field Road sarkán elküldte, maga pedig gyalog ment Creager lakásáig, majd mint aki nem egészen biztos a dolgában – megállt egy ösvény mellett, mely kis tisztáson át Creager kertjének végébe vezet. A tisztás nem Creager tulajdona, egyszerűen mert nem vett annyi fáradságot, hogy a kertet hátulról elkerítse. Magácska tehát ott állott tegnap este órákon át a tisztáson.

– Puszta feltevések – jegyezte meg idegesen a leány.

– Biztosíthatom, hogy nem azok – jelentette ki nyugodtan a fiatalember. – Ott maradt a tisztáson elrejtőzve, mert félt előjönni.

– Miért, maga is ott volt?

– Igen, ott voltam. Sajnálom, de meg kell mondanom, ha nem így történik, talán a mi Zöld íjász barátunkat is láthattam volna.

– Mit keresett ott? Hogy merészelt kémkedni utánam?

– Nem következetes, Miss Howett. Néhány perce azt vetette a szememre, hogy nem csinálok semmit, amikor pedig beismerem, hogy vigyáztam magára egy igen veszedelmes kirándulásán, akkor...

Valerie arcára kétségbeesés ült.

– Már nem is tudom, mit higgyek. Igazán tapintatosabbnak gondoltam, Mr. Featherstone. De miért gondolja, hogy Creager-t követtem?

– Megengedi, hogy rágyújtsak? – Jimmy elővette cigarettatárcáját, rágyújtott, s nagy kék karikákat eregetett a reggeli verőfényben.

– Követte Creager-t – mondotta minden szót külön hangsúlyozva –, mert, ez persze csak feltevés, azt képzelte, hogy Creager megharagudott Bellamyra, tehát majd elárulja pénzelőjét, és olyan információkat kaphat tőle, amik érdekelnék.

Valerie rászegezte tekintetét.

– Maga, Miss Howett, egy asszonyt keres, aki titokzatos körülmények között eltűnt – folytatta az elegáns ifjú, miközben különböző alakzatokat rajzolt botjával a homokba –, és jogosan vagy esetleg tévesen Bellamyt gyanúsítja, hogy ő lenne felelős a szóban forgó személy eltűnéséért. Merészebb kísérleteket is tett, mint a tegnapi volt. Meglehetősen sok időre volt szükségem, míg a maga gondolatmenetére rájöttem, de feltevésem szerint úgy képzelte, hogy Bellamy felkeresi otthonában egykori üzelmeinek eszközét, és így alkalma nyílik majd rá, hogy kihallgassa beszélgetésüket. Közel két óra hosszat várakozott azon a tisztáson, mindaddig, amíg a rendőrség el nem hagyta a házat.

A fiatalember kivette a cigarettát a szájából, és eldobta. Egyszerre keserű lett a szája a dohánytól.

– Akármit megadnék, hogy találkozhassam a Zöld íjásszal – mondotta félig halkan.

– Akkor hát azt hiszi...? – A leány csodálkozva nézett rá.

Jimmy bólintott.

– Nemcsak hajlok rá, hogy higgyem, hanem tökéletesen biztos vagyok benne.

Valerie hirtelen érdeklődéssel és egészen új megértéssel nézett rá.

– Maga a meglepetések embere, Mr. Featherstone. Éppoly intelligens, mint az a detektív lett volna, akit apám mellém szándékozott felfogadni.

Jimmy Featherstone elnevette magát.

– Vallomással tartozom, Miss Howett. Én vagyok az a detektív. Ha megengedi, bemutatkozom: Featherstone kapitány vagyok a Scotland Yardtól, és megfigyelés alatt tartom, mióta Londonba érkezett.

7. Valakit meghívnak a központi rendőrségre

Spike Holland épp a riportját írta a gyilkos íjászról, amikor telefonhoz hívták. Rövid beszélgetés után visszatette a hallgatót a helyére, és bement a Különfélék szerkesztőjéhez.

– Meghívtak a Scotland Yardra. Alighanem fontos személyiség kezdek lenni.

– Bizonyos, hogy egy nő is szerepel ebben az ügyben? – kérdezte a szerkesztő fölemelve fejét Spike riportjának első hasábjáról.

– Egészen bizonyos – felelte rá Spike habozás nélkül. – Ketten is látták. Megtaláltam a sofőrt, Haymarketból szállította utasát, akitől azt az utasítást kapta, hogy kövesse Creager kocsiját. Egy asszony pedig, aki a Field Roadon lakik, állítja, hogy egy hölgyet látott a Creager háza mögötti réten.

– Gondolja, hogy ezek fel is tudnák ismerni?

– Nem kételkedem benne. – Az újságíró elégedett pillantást vetett főnökére. – Különösen akkor, ha feltevéseim bebizonyosodnak. Itt már csak egy probléma marad: ismét látnia kellene a sofőrnek.

Spike tíz perc alatt a Scotland Yardra érkezett.

– A H. iroda főnöke kíván önnel beszélni – közölte a szolgálatos rendőr.

– A H. irodához még nem volt szerencsém – felelte az újságíró. – így hát lesz szíves megmutatni.

A rendőr egy szobába vezette, amelynek bútorzata és lakályossága elárulta, hogy felelős állású rendőrtiszté. Az íróasztalnál fiatalember ült. Amikor Spike belépett, letette a tollat a kezéből.

– Na nézd csak! – kiáltott fel a riporter. – Mintha már ismernénk egymást.

– Nem hiszem – felelte mosolyogva a másik. Székkel kínálta a belépőt. – Foglaljon helyet, Mr. Holland. Ennek az irodának a főnöke vagyok, nevem James Featherstone. Általában a nagyközönség nem ismeri a munkámat. Önnel azonban kivételt teszek, mert rokonszenvesnek találom. Talán egy cigarettát...

– Más bóknak jobban örültem volna, különösen, ha a hajam színére vonatkozik. Az ilyen mindig kivételes örömömre szolgál – jegyezte meg a lángvörös hajú Spike.

Jimmy Featherstone nevetett.

– Gondolhatja, hogy komoly ügyben kérettem ide, Mr. Holland. Úgy értesültem, hogy megtalálta a sofőrt, aki egy hölgyet taxin a Field Road sarkáig vitt, és aki tudja, hogy Creager kocsiját követte.

Az újságíró meghökkent arcát látva megjegyezte:

– Nincs ebben semmi különös. Ellenőrzés alatt tartunk minden taxit, a sofőr pedig, akit az ön kérdései nyugtalanítottak, eljött hozzánk, és jelentette, hogy egy hölgy utasa volt.

– Akkor bizonyosan a többi lap is megkapta az értesülést – mérgelődött Spike.

– Egyik sem, és nem is kapja – közölte nyugodt hangon Featherstone –, de még a Daily Globe sem fogja közölni a hírt.

– Már megírtuk a riportot – jelentette ki a riporter.

– Sajnálom, de azt tanácsolom, ne közöljék. Ezért is akartam beszélni magával. A riportnak különben így, ebben a formában nem is lenne semmi értéke. Ismerem a hölgyet, és cselekedetei kielégítő magyarázatot nyertek. Persze el tudom képzelni, mekkora csalódást jelent ez önnek, hisz a bűntény, amelyben egy lefátyolozott és titokzatos hölgy nem szerepel, újságírói szempontból elveszti minden varázsát.

Spike kényszeredetten vigyorgott.

– No rendben van, ha ön így véli helyesnek. Cserébe mondja el, mit tud az ügyről.

– Két-három érdekes körülményre hívom fel a figyelmét cserébe a meghúzott riportért – jelentette ki Featherstone egy ezüst papírvágó késsel játszadozva. – Creager gyilkosának vörös sebhely van a vállán.

– Feltevés? – érdeklődött az újságíró.

– Nem. Bizonyosság. És még valami: a gyilkosnak rendkívül vastag bot volt a kezében, mondjuk egy golfütő, de talán nem is egy, hanem több. Nagyon hajlok afelé, hogy a golfütőben higgyek, miután a gyilkosság színhelyétől mintegy kétszáz méterre golfpálya van. Persze nem tudom, van-e önnek valami haszna ezekből az információkból; talán a legjobb lesz, ha megőrzi őket addig, amíg a gyilkos kézre kerül.

– Olyasmi nincs, ami közlésre is alkalmas lenne? Feather stone a fejét rázta.

– Eddig még semmi. Vagyis semmi olyan, ami közlésre alkalmas, éppen valódisága miatt. Ne higgye, Mr. Holland, hogy szarkasztikus vagyok, de bizonyára ön is tudja, hogy mi csak akkor utalunk bizonyos dolgokra, ha ki akarjuk ugratni menedékéből emberünket, hogy azután szökés közben elfoghassuk. Ez a rendőrség utolsó manővere, amivel rászorítja a menekülő bűnöst, hogy otthagyja jól bevált rejtekhelyeit. Többet kerítünk kézre ily módon, gyors és feltűnő megugratásokkal, mint teszem fel, az ujjlenyomatok segítségével. Akit azonban most üldözünk, nem mindennapi bűnöző.

– Nos, és miből ered az a feltevés, hogy a tettesnek sebhely van a vállán? – érdeklődött Spike, anélkül hogy remélte volna, hogy kérdésére kielégítő választ kap.

Featherstone azonban, meglepetésére, részletesen válaszolt:

– Nem tudom, mióta él az országban, és ismeri-e az angol törvények mechanizmusát. Bizonyos bűnesetekben még ma is alkalmazzuk a korbácsolást. Egyesek az ön hazájában ezt brutális eljárásnak tartják, és lehet, hogy szigorúan humanisztikus szemszögből barbár és maradi büntetés. Valójában az akasztófa sem különb. A korbácsolásnak azonban bizonyosfajta bűnök felszámolása a célja. Ilyen bűn például a rablótámadás, vagyis ha bűnözők egy polgárt az utcán megtámadnak, bántalmaznak, és végül kifosztják. A bíró ezeket egyenként harmincöt korbácsütésre ítélheti. Ilyenformán az effajta rablótámadások szinte teljesen kivesztek a bűnügyi krónikából. De megkorbácsolják azt a férfit is, aki szerencsétlen nők nyomorúságából él. Meg is ritkult a bűnözésnek ez a fajtája. Használjuk a korbácsot más esetekben is: a kilencágú korbácsot, melyet kilencfarkú macskának kereszteltek el, mert ólomgömbben végződő kilenc ága van. Használják oly vétkek esetében is, mint például a börtönőr megtámadása. Márpedig Creager hét éven át a főkorbácsoló volt a pentonville-i fegyházban. Nem a legkellemesebb feladatkör, idegek kellenek hozzá és rendkívüli szakértelem, mert a törvény előírja, hogy az ütések csak a hátat és a vállakat érhetik. Ha ugyanis a bűnös nyakát éri a korbácsütés, könnyen vesztét okozhatja. Vannak olyan elvetemültek, hogy föl se veszik ezt a büntetést. Mások azonban soha el nem felejtik. Véleményem szerint itt a gyilkos olyan valaki, akit Creager hajdanában megkorbácsolt, és csak az alkalomra várt, hogy megbosszulhassa magát.

– És mi a vastag bot vagy a golfütő szerepe? kérdezte Spike.

– Creager-t nyíllal ölték meg, valószínűleg rendkívül finom acélíjból kilőtt nyílvesszővel. Márpedig senki sem sétálhat London kellős közepén íjjal és nyilakkal felszerelve anélkül, hogy ne keltene közfeltűnést. Ám egy üreges bot vagy még inkább egy golfütőkkel teli zsák kiváló rejtekhely lehet. Bármennyi érdekességet hallott.is Spike, azzal az érzéssel távozott, hogy riportjának befellegzett.

– Lemondhat a női szereplőről, Mr. Syme – közölte szerkesztőjével. – A rendőrség mindent tud róla, és egyelőre nem írhatunk semmit.

– Soha nem bíztam az ilyen titokzatos asszonyokban – jelentette ki Syme a maga fantáziátlanságával. – Különben sürgönye van.

Hátranyúlt a szekrényhez, és riportere orra elé tolta a sürgönyt. Spike csak olvasta, olvasta:

Úgy gondolom, Bellamy csatlakozhatna tervemhez. Vagy talán nem látja túlságosan gyermekszerető embernek?

Spike leült asztalához, maga elé tette Wood sürgönyét, és harsogó nevetésben tört ki. Úgy nevetett, hogy a könnyei csorogtak.

– Hát ez meg micsoda újabb bolondéria? – kérdezte unottan Mr. Syme.

8. Fay egy régi baráttal találkozik

Valerie Howett fejében tökéletes volt a zűrzavar. – Édesem, nem tehettem mást – magyarázta az apja. – A kényszer vitt rá. Te vagy számomra minden, és nem akartam kockáztatni semmit.

– De miért nem mondtad meg nekem, hogy detektív?

Walter Howett zárkózott arcán hosszú idő óta most először jelentkezett egy halvány mosoly.

– De hát te mutattad be nekem.

– Apám, meg kell hogy értsd: állandóan figyelt, és mindenhová követett, amikor úgy hittem, egyedül vagyok. Azt talán már mondanom sem kell, hogy azt gondoltam róla, valami ifjonc, amolyan semmirekellő, akibe lépten-nyomon belebotlik az ember.

– Az az ifjonc megvan már vagy harmincéves felelte az öreg Howett –, és tiszteletre méltó fiatalember, Valerie. Ismertem az apját. A washingtoni nagykövetségen volt attasé. Nincs okod haragudni rá, Val. Ne felejtsd el, két hónapos szabadságáról mondott le, hogy segítségemre legyen. Azt gondoltam, előbb-utóbb csak beleunsz ezekbe a kísérletekbe – tette hozzá ravaszkásan –, s boldog leszel, hogy nyugalomban élhetsz.

Választ várt a leányától, de az nem szólt semmit.

– Nem értem, hogy fedezted fel? – kérdezte kis idő múlva. – Más szóval, honnan jöttél rá, hogy a rendőrség szolgálatában áll?

– Ő maga mondta meg – válaszolta röviden, és apja lemondott a további érdeklődésről.

– Remélem, ezért még nem szünteti be látogatásait – mondotta az apa. – Sokkal jobban érzem magam, ha tudom, hogy melletted van.

– Holnap este velünk vacsorázik – válaszolta a leány, Aztán megint kitört: – Apám, mégiscsak borzasztó érzés, hogy az ember a rendőrség felügyelete alatt álljon!

Ez a felismerés mindazonáltal nem akadályozta meg a leányt abban, hogy ne éljen Jimmy Featherstone ígéretével. Aznap, amikor apja Skóciába utazott, Jimmy telefonált neki, és találkoztak. A Hyde Parknak a Marble Arch felé eső sarkán Valerie kinyitotta a gépkocsi ajtaját.

– Itt tehát elválik tőlem, ugyebár? – jegyezte meg Jimmy mosolyogva.

Már korántsem volt az a divatfícsúr, aki csak a gardróbjával törődik. Ruházata egyszerűbb lett, s talán ezért jobban is állt neki. Valerie rendkívül csinosnak találta, s nehezen hitte el róla, hogy már elmúlt harmincéves.

– Nem kérdezem meg, hová megy, illetve miféle meggondolatlan kalandba-veti magát – mondotta megállva a gépkocsi előtt, s kezét az autó ablakán tartotta, mintha nem akarná elengedni.

Valerie mosolygott.

– Ugyan mi szükség rá, hogy megkérdezze, amikor biztos vagyok benne, hogy legalább két motorkerékpáros rendőrt indított a nyomomba.

– Szavamra, nincs igaza – tiltakozott a másik tagadólag rázva a fejét. – Bízom benne, hogy ma nem cselekszik semmi olyat, amivel engem kínos helyzetbe hozna. Hivatalból az őrzőangyala vagyok, s mint ilyen, természetesen aggódom a sorsa miatt. Nyolckor eljövök a Carltonba, hogy lássam, és ha addig nem tér vissza, sürgős felhívást intézek Anglia minden rendőrkerületéhez.

Valerie még hátranézett a távolodó autóból, és látta, hogy a férfi egy helyben áll, s hosszasan néz utána. Igen jól festett. Nevetséges, hogy már elmúlt harmincéves.

Jimmy Featherstone addig várt, amíg az autót láthatta, majd sarkon fordult, és ráérősen megindult a parkon át abba az irányba, ahonnan jött. Derűs őszi nap volt, az utakon rengetegen sétáltak.

Gondolatait inkább Valerie foglalkoztatta, mint a bűntény, amely pedig egész Londont izgalomban tartotta. Hiába sorakoztatott fel magában minden elképzelhető érvet Valerie megjelenésére a Creager háza mögötti tisztáson, csak nem kapott kielégítő választ rá.

Valójában nem is látta a tisztáson, csak amikor odaérkezett, s másodszor akkor, amikor előjött rejtekéből. Tisztázatlan maradt azonban, hogy mit csinált a leány délután három és este nyolc óra között. Remélte, hogy sikerül szóra bírnia, és elmondja maid, miért járt a meggyilkolt ember nyomában, de Valerie teljes és tökéletes hallgatásba burkolózott.

Tudta róla, hogy egy rég eltűnt személy után kutat. Howett megmondta neki. De hogy ki volt ez a személy, milyen körülmények között tűnt el, erre nem kapott választ. Két hónapja fáradságot nem kímélve kutatott ez a szép fiatal leány, akit vállalkozása nemegyszer kockázatokba sodort, olyan veszedelmek közé, melyekről talán fogalma sem volt. Ki volt ez a Mrs. Held? Miért keresi Valerie, mi a célja vele?

Az apát régebbről ismerte, és az Atlanti-óceán mindkét partján találkoztak már. Mr. Howett özvegyember volt, és egyetlen gyermeke maradt házasságából. Ha lett volna még egy leánya, talán érthetőbb ez a kutatómunka. Ki volt ez a személy, akitől Valerie Howett nem sajnál se időt, se pénzt, és olyan kockázatokat vállal érte, melyeknek puszta gondolata is nyugtalansággal töltötte el Jimmyt. Szokványos barátnő nem lehetett. Még azt is érthetőbbnek találta volna, ha egy férfi után kutat.

Hosszan foglalkoztatta az ügy, igyekezett minden oldalról megközelíteni, hipotéziseket felállítani. Aztán régi ismerőssel találkozott, és egy időre elterelődtek Valerie-ről a gondolatai. Egyik gyalogösvényen elegáns hölgyecskét pillantott meg, aki pórázon ölebet vonszolt maga után. A hölgyről lerítt, hogy a park melletti negyed lakója.

– Nem akarok hinni a szememnek – szólalt meg Jimmy vidám hangon. – Maga az, Fay?

A kis hölgy merev pillantással viszonozta mosolyát, majd csodálkozva nézett fel rá.

– Attól tartok, valakivel összetéveszt – közölte fagyos hangon, és körülpillantott, mintha rendőrt keresne.

Jimmy Featherstone-t annyira mulattatta a jelenet, hogy nem állhatta meg nevetés nélkül.

– Ugyan, kedves Fay – szólt feddő hangon –, ne bolondozzon. Mit művel előkelő világának válogatott társasága? Úgy hallom, Jerry még ül, a banda többi tagja Párizsban lapul.

A kis hölgy szeme villámokat szórt.

– Tisztelt Mr. Featherstone! Mégiscsak borzasztó, hogy egy hölgy ne sétáltathassa meg a kutyáját az utcán anélkül, hogy egy rendőr ne kezdjen ki vele!

– Kedvemre való ez az előkelő hang, kivált, ha egy kis sohóbeli zamata is van – jelentette ki jókedvűen Jimmy. – Néhány napja szerfelett meglepő híreket hallottam magáról.

– Éspedig? – kérdezte.

– Azt mondták nekem, hogy maga egyházilag is, polgárilag is férjhez ment. Ki a szerencsés választott?

– Álmodik, Featherstone. Maguk ott, a Scotland Yardon készek minden hülyeséget bevenni, amit valakiről befújnak. Nem, Featherstone, nem mentem férjhez, bár nem tudom, mi történnék, ha maga túlságosan törné magát utánam. Mindig kedveltem a jóképű fickókat, különösen az ilyenfajtát. Rendszerint nem olyan okosak, mint a csúnya férfiak. Lesütött szempillái alól álmatag pillantást vetett a fiatalemberre.

– Nos, Featherstone? – ingerkedett tettetett komolysággal.

– Sajnos ki kell hogy ábrándítsam, Fay – válaszolta –, tekintettel kell lennem a családra. No de beszéljünk komolyan. Csakugyan kíváncsi vagyok, ki a választottja.

– Szó sincs ilyesmiről – erősködött Fay. – Nincs a világon férfi, aki nekem elég jó lenne. Erre már régen rájöttem.

Jimmy csak ment mellette kényelmes léptekkel, és az volt a látszat, hogy egy jól nevelt férfi és egy elragadó ifjú hölgy baráti beszélgetésbe merülnek.

– Mit csinál az a gyanús fickó, mármint Mr. Bellamy titkára?

Fay rákvörös lett.

– Miféle kifejezés ez, hogy gyanús fickó, honnan szedte?! – támadt Jimmyre. – Ha Mr. Savinire gondolt, aki esetleg régi jó barátom, úgy róla csak azt mondhatom, hogy előkelő portugál család leszármazottja. Ezt vegye tudomásul, Jimmy Featherstone! De nem is tudom, miért állok szóba egy ilyen fafejű rendőrrel.

– Bocsánat – felelte Featherstone. – Talán csakugyan nem lett volna szabad fickónak neveznem. Különben arról is beszélnek, hogy újabban a becsület útjára lépett.

A leányt ez a hang végképp kihozta a sodrából.

– Mr. Featherstone, megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen a... barátomról. Hálás lennék, ha megkímélne jelenlététől.

Featherstone elgondolkozva nézett Fayre.

– Az ember hajlik rá, hogy azt higgye, csakugyan összeházasodtak, maga és a kis Julius. Ha így van, fogadja szerencsekívánságaimat.

Fay azonban, még mielőtt Featherstone befejezte volna a mondatát, haragos arccal/ölebét maga után vonszolva elrohant.

Tíz percen belül másodszor történt meg Jimmy Featherstone-nal, hogy elgondolkozva nézett egy nő után. Nem sokkal később bement a Carlton Szálló halijába, hogy felújítsa ismeretségét Fay Clayton barátjával, de közölték vele, hogy a titkár gazdájával Garre Castle-ba utazott.

9. A Zöld íjász

Garre Castle komor központi tornyával és lőréses falaival kívülről mit sem árult el az épület belső kényelméből. A külső visszataszító volt és gyászos. Egy napsugár be nem tévedt a komor falak közé. Mr. Bellamy könyvtárszobájának rácsos ablakaiból látni lehetett a belső udvar zöld pázsitját és a kápolna falait, melyek a végtelent idézően egyenes vonalban törtek az ég felé.

Sokan kérdezték, vajon ez az ember, aki egy könyvet nem vett a kezébe, akit nem vonzott a történelmi múlt, miért vásárolta meg mesés összegért a letűnt lovagkor e holtan csillogó szentélyét. Akik azonban jobban ismerték, nem csodálkoztak. Az öreg építőmestert lenyűgözte az épületből sugárzó erő. A várkastély ósdi kövei és az ő nyers természetének rejtett vadsága között volt valami rokon vonás. A sötét kazamaták széles falaikkal, a kopott láncok, melyekkel a kifényesedett oszlopokhoz kötötték a megkínzottakat, Garre Castle nagyszerűsége és ereje hatottak Bellamy primitív ösztönére, atavisztikus szenvedélyeket élesztettek benne, és a rég elfeledett emberi szenvedések feletti kontemplálódás örömét is megadták neki. Íme, mi hatott rá, és mi vonzotta húsz évvel ezelőtt, amikor egy angliai látogatása során megpillantotta. Azután Garre Castle sokáig megzavarta az álmait. Végül úgy érezte, meg kell kaparintania. Hatalmas árat fizetett érte, de nem sajnálta.

A kastély volt most számára minden. Amikor itt tartózkodott, olykor még magatartásában sem akadt kifogásolnivaló, szinte emberi volt. Az éjszakákat mindig a kastélyban töltötte. Ha be is ment a városba, soha nem aludt ott. Erről csak a szállodai személyzet tudott, meg a titkára. Bármily fontos ügy tette is szükségessé londoni tartózkodását, este visszatért a kastélyba még akkor is, ha reggel ismét Londonba kellett mennie. Ilyenkor egészen korán érkezett, amikor még mindenki aludt.

A kastély jelentette számára a pihenést és kikapcsolódást. Napokat töltött el magányosan az ósdi falak között bolyongva, órákon át találgatva a régi kövek származási helyét, korát. Ki helyezte oda? Hogyan hívhatták azt az embert, milyen volt az élete, mit fizettek a munkájáért? Ezekre a kérdésekre minduntalan visszatért. Tudta, hogy akkoriban nem voltak szindikátusok, sem ügynökök. Ha egy munkás nem engedelmeskedett, megkorbácsolták, felakasztották. Fenn, a kápolna falának gerincén vastag tölgyfa oszlop állott. Lenn keskeny átjáró húzódott meg. Kenderkötelet hurkoltak az ember nyakára, és a fal résein át lelógatták, így kezelték az engedetlen munkásokat, így jártak el a Zöld íjásszal is, akit orvvadászaton értek az urak birtokán. Erre az oszlopra akasztották. „Jól tették mondogatta az öreg Bellamy. – A tolvajokat fel kell akasztani. Ilyen törvény kellene ma is.”

Ezen az estén is ott ült a könyvtárszoba hatalmas kandallójánál, és elnézte, mint recsegnek-ropognak a fahasábok a lángok között. A helyiség drága és kényelmet szolgáló tárgyakkal volt bebútorozva. A falak egészen a tetőgerendákig tapétázónak voltak, a mély ablakokat bársonyfüggönyök díszítették. Mr. Bellamy pillantása a lángokról most a kandalló feletti kőbe vésett címerre tévedt, mely két lábon álló leopárdokat ábrázolt, de ezeket az idő csaknem láthatatlanná koptatta már. A címer alatt állott ugyancsak bevésve, de még olvashatóan, a Curcy család jelmondata: Az igasság – igasság.

Elég hibásan írtak abban az időben – gondolta a milliomos, akinek fogalma sem volt róla, hogy a helyesírás is változott időközben. A Ryte h Ryte jelmondatot mai angolsággal bizonyára úgy írnák, hogy Right is Right. Máskülönben a mondás tartalmát is ostobaságnak tartotta. Az igazság – igazság. Mintha azt mondanánk, a fekete fekete. Vagy hogy a víz nedves.

Már későre járt. Bár aznapi dolgait elintézte, nem akarózott felkelnie a kényelmes karosszékből. Végül mégiscsak felállt, félrehúzta a függöny egyik szárnyát, és a mögötte lévő ajtót kulccsal felnyitotta. Aztán visszalépett a kandallóhoz, és megrántotta a csengő zsinórját. Savini, a titkár azonnal megjelent.

– Elviheti a leveleket. Válaszolja meg őket, és reggel adja ide aláírásra – dörmögte. – A jövő hónapban állandóan a kastélyban tartózkodom, tehát ha hiányozni szándékozik, nem árt, ha most szól.

– Szerdán találkozom valakivel – jelentette ki Savini.

Az öreg elégedetlenül dörmögött.

– Jól van, tőlem elmehet.

A titkár már az ajtónál volt, amikor Bellamy visszahívta:

– Mr. Savini, a minap érdeklődött, hogy végrendelkeztem-e. Akkor azt gondoltam, kizárólag szakmailag érdeklődik. Aztán újból eszembe jutott a dolog, s rájöttem, hogy maga nem az az ember, aki ok nélkül tesz fel hasonló kérdéseket.

– Nem volt vele semmi különleges célom – válaszolta Savini tettetett közönnyel. – A titkára vagyok, ismernem kell az ügyeit. Ez minden.

Az öregember bozontos szemöldökét összevonva alaposan megnézte.

– No, jól van – s kezével intett, hogy elmehet. A titkár távozása után idegesen járkált fel s alá a szobában. Nyugtalan volt, és nem talált rá semmi magyarázatot. Visszatért az íróasztalához, belső zsebéből kulcsot vett elő, és kinyitotta az alsó fiókot. Szinte gépiesen mozgott, egy bőr irattáskát is az asztalra tett, még mielőtt rájött volna izgatottsága igazi okára.

– Ostoba vagy – dünnyögte Bellamy, mintha beszélne valakihez. – Kedves vagy, de ostoba. Teremtőm, milyen ostoba is vagy...

Felnyitotta a mappát, és fényképet vett a kezébe, mely egy asszonyt ábrázolt. Régi szabású ruha volt rajta, és ez rendkívül idejemúltnak és különösnek tetszett. A hölgy azonban igen fiatal volt és csinos... különösen a szeme volt szép. Abe Bellamy nyelvével megnedvesítette kicserepesedett ajkát, és félig behunyt szemmel, mereven nézte a képet. Azután megfordította és visszatette.

Egy másik fénykép harminc-negyven év közötti férfit ábrázolt.

– Te voltál csak igazán ostoba, Mick – szólott az öreg a képhez.

Végül egy harmadik fénykép egy négy-öt év körüli gyermekről készült. Ennek a képnek a hátára kivágott újsághír volt ráerősítve:

J. D. Bellamy, az amerikai hadsereg főhadnagya, 1918. május 14-én hajnalban légi harcban elesett.

Visszatette a fényképeket, s már be akarta zárni a mappát, amikor valamire figyelmes lett. Mélyen az íróasztal fölé hajolt. Hamu... Cigarettahamu! Bellamy szivarozott, ellenben Julius Savini szokványos cigarettát szívott. Már-már a csengőzsinórhoz nyúlt, de aztán meggondolta magát. Végül is ha jól átgondolja, ő követte el a hibát. Ismerte titkára jellemét, és ha nem képes elzárni személyi iratait egy szélhámos kíváncsisága elől, úgy kell neki.

Még ezen az estén a mappát a falburkolatba rejtett páncélszekrénybe rakta, majd mint minden este, kulcsra zárta szobája ajtaját is. Ilyenkor senki nem zavarhatta.

Savini, aki a könyvtárral szemközt dolgozott, nyitva hagyta az ajtót, s így látta, amikor gazdája kijött a könyvtárból, és eloltogatta a villanyégőket.

– Lefeküdhet – szólt be hozzá az öre g.

Ennyi telt ki tőle mindössze a szokásos jó éjszakát helyett.

A hálószoba olyan lakrészben volt, ahonnan tág kilátás nyílt a kastély falain túlra, „a hall melletti szoba” elnevezést viselte. Tekintélyes helyiség volt, sötét falburkolattal és kevéske bútorral. A szobának kettős ajtaja volt: a külső masszív tölgyajtó kifelé nyílt, míg a másik, bőrrel párnázott befelé csukódott. Acélretesszel volt felszerelve, és a zártól selyemzsinór vezetett Mr. Bellamyhoz, aki így a reteszt még az ágyból is kezelhette. Megvolt tehát a lehetősége, hogy este, anélkül hogy leszálljon az ágyról, bezárhassa a szobát, reggel pedig a személyzet számára újból kinyissa.

Mint minden este, most is előbb a külső ajtót zárta be gondosan, majd becsukta a bőrrel párnázott ajtót, és a reteszt ráhúzta a zárra. Azután levetkőzött, és gyertyát gyújtva az ágyhoz ment. Mielőtt lefeküdt, utolsó cselekedete az volt, hogy egy hosszú, vékony kulcsot vett ki belső zsebéből, és a párnája alá rejtette, így tett nyolc éve minden este.

Bellamy jól aludt, de éberen... felriadt minden kis zajra. Mint általában, most is azonnal elaludt. Mintegy három órával később hirtelen fölébredt. Soha nem függönyözte be az ablakokat. Telihold ragyogott a csillagos égen, s bár a holdsugarak nem világítottak rá a túlságosan mély ablakra, azért elég világos volt, hogy a tárgyak körvonalait láthassa. A párnázott ajtó kinyílott... Centiméterről centiméterre, lassan mind szélesebbre tárult.

Csendben várakozott, minden mozgása abban állott, hogy kezét a párna alá csúsztatta a revolverért, melyet hasonló esetekre tartott készenlétben.

Az ajtó most már egész szélesre tárult, és ő várta, hogy valaki a szobába lépjen. Hangtalanul fölemelkedett az ágyból, könyökére támaszkodott, és a pisztolyt az ajtóra irányította. Eltelt egy perc, de nem látszott, nem hallatszott semmi. Akkor Bellamy ledobta takaróját, felugrott, s fegyverrel a kezében kiszaladt a folyosóra, ahol fehér holdfényben fürdött minden.

Először nem látott semmit. Aztán úgy rémlett neki, mintha valaki egyszerre kilépne az árnyékból a holdfényre. Magas, vékony árnyalak volt, arca fehér, mint a holtaké, íjjal a kezében lecövekelte magát előtte. Testére feltűnően zöld trikó simult. Minden zöld volt rajta, teljesen, tökéletesen zöld, fehér arcát kivéve, mely merev volt, lárvaszerű.

Az öregember egy pillanatig dermedten állt, aztán fölemelte pisztolyát, és kétszer egymás után elsütötte.

10. A zsebkendő

Abban a pillanatban, amikor a milliomos meghúzta pisztolyán a ravaszt, az árnyalak eltűnt... Mintha csak beleolvadt volna az éjszaka sötétjébe. Bellamy kezét mereven a fegyveren tartva előreszaladt, de odaérve, ahol a sziluettet látni vélte, az íjásznak hűlt helyét találta. Csak a két, golyó fúrta lyuk a falburkolatban jelezte ottlétét.

Az öregember gyors kutatásba fogott. Ott, ahol az íjász állott, ajtó van, mely a személyzethez vezető főlépcsőre nyílik. Lenyomta az ajtó kilincsét, de zárva találta. Akkor egy gondolata támadt. Gyorsan visszatért a folyosóra, elhaladt hálószobája nyitott ajtaja mellett, és a Savini ajtajához lépett. A szobát zárva találta, mire erőteljesen kopogtatott.

– Savini! – kiáltotta. Senki nem válaszolt. Közben azonban a személyzet is felriadt, és az egyik idős szolga ingben és nadrágban ijedten sietett feléje.

– Mi történt, Mr. Bellamy?

– Ostoba kérdés! – förmedt rá az öreg. – Öltözzön föl haladéktalanul, keltse fel a személyzetet, és értesítse a komornyikot. Csak minél gyorsabban!

E pillanatban Savini ajtaja is kinyílt. A titkár csodálkozó arcot vágott. Pizsamában volt, és égő gyertyát tartott a kezében.

– Nohát! – inkább csak akarta mondani, mert Bellamy szó nélkül berontott a szobájába, és gyanakodva körülnézett. A magas ablakok egyike nyitva volt. Nagy léptekkel odasietett és kitekintett. Pontosan az ablak alatt egy korlát húzódott, mely keskeny volt ugyan, de azért elég széles, hogy egy bátor ember végigmehessen rajta.

– Nem hallotta a lövéseket?

– Valamit hallottam, uram. Azt hittem, ön dörömböl az ajtón. Miért, mi történt?

– Öltözzön föl, s jöjjön a könyvtárba!

Aztán minden teketória nélkül szétnyitotta Savini pizsamakabátját. Szemébe tűnt a titkár halvány bőre. Az öreg elégedetlenül dörmögött. El volt rá készülve, hogy egy testhez feszülő zöld trikót talál a pizsama alatt.

Savini egy szóval sem tiltakozott. Gyorsan felöltözött, és bement a könyvtárszobába. Ott találta gazdáját, aki mint egy ketrecbe zárt oroszlán, ingerülten járkált fel s alá.

– Ki zárta le a személyzeti szobákhoz vezető ajtót? – kérdezte.

– Én, mégpedig becses utasítására – felelte a kis titkár. – Ön rendelkezett úgy, hogy éjszaka minden ajtót lezárjunk.

Bellamy fürkésző pillantást vetett rá.

– Lehet. Magánál van a kulcs?

– A kulcs a komornyiknál van. Odaadtam neki, mert korábban kel fel, mint én. Ki kell nyitnia az ajtót, hogy a személyzet bejöhessen takarítani.

– És most hol van a kulcs? – Bellamy area mélyvörös lett az indulattól. Széles állkapcsa előreugrott, szeme résnyire szűkült. – Ide figyeljen, Savini. Ha maga nincs belekeverve ebbe az ügybe a Zöld íjásszal, akkor ez egyike lenne ritka tévedéseimnek. Keresse csak meg Wilkst.

Savini a Bellamy által alkalmazott két éjjeliőr kíséretében lement a földszintre, hogy megkeresse a komornyikot.

– A kulcs itt van a zsebemben – mondotta Wilks, amikor Savini megmagyarázta neki, hogy miért keresi. – A zöld kísértet ott bizonyosan nem tűnhetett el.

A komornyik petróleumlámpát tartott a kezében, a lámpa erős fénye az egész helyiséget megvilágította. Együtt fölmentek a hálószobákig. Wilks elővette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

– Adja csak ide a lámpát – rendelkezett Bellamy. Kivette zsebéből pisztolyát, és kezében tartva, a két ember kíséretében lement a kőlépcsőn. Odalent volt még egy ajtó, mely éléskamra céljait szolgáló boltíves helyiségbe nyílott. Ez az ajtó nem volt bezárva. Bellamy a lámpával bevilágított a széles kéménynyílásba, de. nem talált semmit.

– Itt biztos, hogy nem közlekedett – dörmögte, majd ingerülten hozzátette: – Nem ismerek egy helyet sem, ahol bejöhetett és eltávozhatott volna.

A hajnal már pirosra festette az eget, mire a vizsgálódást befejezték. Bellamy letelepedett egy karosszékbe a kandalló előtt, amelybe csak nemrég gyújtottak tüzet. Ideges, vad kortyokkal megivott egy csésze kávét, oly forrón, hogy a szájpadlását égette. A titkár mellette állott, és hallgatagon, unott pillantással figyelte gazdáját. Időnként egy-egy ásítást nyomott el, de nem oly ügyesen, hogy az öregember észre ne vegye.

– Ide figyeljen, Mr. Savini... Valami bűzlik e mögött a Zöld íjász-trükk mögött. Kísértet?! No hiszen! Nem hiszek sem kísértetekben, sem ördögökben. Sem a föld színén, sem a belsejében nem hagyott hátra a Teremtő semmi olyat, ami engem megijesztene. Ördögök és fantomok nem rémítenek meg, és nekem elhiheti, hogy áthatolhatatlannak kell lennie a fickónak a jövőben, ha meg akarja óvni magát a golyómtól. No, mi az?

Gyorsan az ajtó felé fordult. A küszöbön egy tekintélyes külsejű férfiú, a komornyik állott, hiányos öltözékben.

– Utólagos engedelmével ismét bementem a kamrába, Mr. Bellamy, és ezt találtam – mondotta.

Valamit tartott a kezében, a milliomos először nem látta tisztán, mi az: kis vörös gombolyag volt. Csak mikor kézbe vette, jött rá, hogy zsebkendő, mely át volt itatva vérrel.

Bellamy tüskés szemöldöke összefutott.

– A disznó! Hát mégiscsak eltaláltam. Úgy látszik, a kísértetek is véreznek – jegyezte meg, s gúnyosan nézett Savinire.

Szétnyitotta a zsebkendőt.

– Női zsebkendő – csodálkozott.

Finom anyagból készült kis csipkés holmi volt, sarkában monogrammal. Bellamy az asztalhoz lépett, és a zsebkendőt a fényhez tartotta.

– V. H. – mormogta. – V. H. Ki az ördög lehet? Nem figyelt Savinire, s így nem látta, hogy összerezzent. A titkár magában arra gondolt: V. H. Valerie Howett!

11. Abe Bellamy szokásai

A hűvös, de napfényes reggel már a kerti ösvényen találta Bellamyt, amint kényelmes léptekkel a kapunál levő házacskához igyekezett. Megvolt az a kiváló tulajdonsága, hogy álomszükségletét a körülmények szerint fokozni vagy csökkenteni tudta. Egyfolytában tizenkét órát is végigaludt, de kétórai alvás is elegendő volt ahhoz, hogy pihenten ébredjen. A bejárati pavilonhoz ment. A kastélyban ugyanis nem fogadott senkit, s ha valaki jött, azzal a kapunál levő eléggé tágas, erre a célra berendezett épületben beszélt.

Az őr két ujját sapkájához emelve, savanyú arccal üdvözölte. A pavilonban a községi rendőr várt rá türelmetlenül.

– Jó reggelt, uram! Hallom, kellemetlenségei voltak a kastélyban.

Bellamy megvetően elmosolyodott.

– Mondja csak meg, ki informálta, s biztosítom, hogy egy szót nem szed ki többet belőle – mondotta higgadtan. Egyfontos bankjegyet húzott ki a zsebéből, és az asztalra dobta. – Ez a kis figyelmesség kijár magának, őrmester, az éberségért. A legjobb lenne, ha egyszerűen elfelejtené az én úgynevezett kellemetlenségemet. Ki tudja, talán egyszerűen rosszat álmodtam, és belelőttem egy árnyékba. Azt hittem, betörő.

– Rendben van, uram – felelte a törvény megértő képviselője –, úgysem jelentettem még semmit a feletteseimnek.

– Ne is tegye – intette Bellamy. – Ide figyeljen, őrmester. Gondolom, semmi sem kerüli el a figyelmét. Látott az utóbbi időben valaki idegent a faluban?

Az őrmester a hízelgő szavak hallatára úgy tett, mint aki mélyen gondolkozik.

– Igen, uram, láttam többet is. Így például egy hölggyel találkoztam, aki a Lady's Manorba ment, hogy megtekintse.

– Lady's Manorba? Arról a régi házról beszél az úton? – csapott rá Bellamy.

– Arról, kérem – felelte az őrmester. – A ház Tetherton lord tulajdona és lakatlan. Igen sokba kerülne a rendbehozatala, ezért nem veszik bérbe. A ház egyes részei egykorúak a kastéllyal.

– Mikor érkezett ez a hölgy a faluba?

– Most két napja. Annyit mondhatok, Mr. Bellamy, hogy igen rokonszenves és csinos hölgy. Csak futólag láttam az autójában akkor, amikor már távozóban volt.

– Arról nem tud semmit, honnan jött?

– Úgy hallottam, Londonból. A kocsi londoni rendszámú volt. Azt hiszem, Readingen át érkezett. Az az asszony, akinél a Lady's Manor kulcsai vannak, azt állítja, hogy a Solders cég küldte, mely tudvalevőleg ingatlanok bérbeadásával foglalkozik. Úgy látszik, a Lady's Manort is rájuk bízták.

– Egyedül volt?

– Igen, uram. Legalábbis senkit sem láttam vele.

A rendőr távozott, Bellamy pedig bement a kapuőrhöz, és telefonon felhívta a Solders céget. Mindenben megerősítették a rendőr állításait. A hölgy felkereste őket, és írásos meghatalmazást kapott tőlük a ház megtekintésére. A házügynök a hölgy nevére nem emlékezett. Nem szokták elkérni a személyi adatokat, csak ha már komoly az üzlet.

– Ha ír önöknek, vagy újból eljön, értesítsenek ezzel Bellamy letette a kagylót.

Reggel még egyszer aprólékosan átvizsgáltak mindent. Bellamy remélte, hogy vérnyomokat találnak, és ez megkönnyíti a kísértettalány megfejtését. Úgy látszott azonban, a zsebkendővel mindent gondosan feltöröltek, mert egyetlenegy vérfoltot sem fedeztek föl. Bellamy akkor titkárát Guildfordba küldte, hogy ott tudakozódjék. Savini pedig boldog volt, hogy elmehet, Guildfordban gyorsan elvégezte megbízatását, utána bement Londonba, és a Carlton Szállóban Howett kisasszony után érdeklődött.

– Nem láttam Miss Howettet ma reggel mondta a szálló tisztviselője. – Ha kívánja, felhívom. Beszélni óhajt vele?

– I... igen – felelte a titkár kissé akadozva. A tisztviselő azonban máris letette a kagylót.

– Sajnálom, Mr. Savini, Miss Howett nem fogadhatja. Amikor tegnap este az autóból kilépett, megrándult a lába, s most orvosi kezelésre szorul, így mondta a szobaasszony. Egyébként Miss Howettet tegnap dél óta csakugyan nem láttam.

Savini kilépett a szálló halijából, és értetlenül bámult maga elé. A véres zsebkendő... most ez a megrándult láb. Bizonyára golyó okozta seb. De mit keresett Valerie Garre Castle-ban? Mi volt a célja a gazdag Howett leányának, amikor beöltözött Zöld íjásznak? Túlságosan bonyolultnak és érthetetlennek látszott az egész. Végtére is a kezdőbetűk a zsebkendőn nem jelentenek túl sokat, hiszen százával akadnak még nők hasonló névjelekkel, Saviniben mégis megfogant a gyanú.

Húsz lépést sem tett a szállodától, máris Spike Hollandbe ütközött. Mindenki mással szívesebben találkozott volna, mint ezzel a vörös hajú, szeplős újságíróval. Bár Savini teljes szívéből utálta gazdáját, aki nap nap után megalázta, mégis félt tőle.

– Nincs időm, Holland... csak azért jöttem, mert... ha az öreggel találkozik, az isten szerelméért, meg ne említse neki, hogy Londonban látott. Azt hiszi, Guildfordban vagyok.

– Újabb látogatója volt az éjjel? – kérdezte Spike. A kis titkár rémült arcot vágott.

– Esküszöm, hogy...

– Ugyan hagyja... semmi értelme, hogy most valami ostobaságot kiagyaljon. Van egy emberünk a faluban, aki telefonált, hogy az éjszaka ismét megjelent a Zöld íjász, az öreg Bellamy pedig addig hadonászott a pisztolyával, míg agyon nem lőtt egy Gainsborough-festményt.

– Nem igaz! – A kis titkár magánkívül volt. – Ha ez megjelenik az újságban, s az öreg megtudja, hogy találkoztunk... rágondolni is rossz. Ide figyeljen, Holland. Bármit megteszek, inkább elbeszélem, mi történt, de rólam egy hangot se...

– Ej... árulkodtam valaha is? – szólt korholó hangon az újságíró. – No, Julius, ki vele!...

– Egészen pontosan nem tudom, hogyan történt – fogott bele, mire az újságíró félbeszakította:

– Igen, a tökéletesen megbízható forrásból eredő hírek általában így kezdődnek... Halljuk azonban, mi történt!

Savini igyekezett a valósághoz hűen vázolni az éjszakai eseményeket, minden mondatnál közbeékelve könyörgését, hogy Spike az istenért el ne árulja. Olyan embernek látszott, aki önmagát is lenézi olykor már szánalomra méltó gyávaságáért. Abban a lelkiállapotban volt, hogy a legkülönbözőbb sötét terveket szőtte Abe Bellamy ellen, anélkül hogy e cselekedetek következményeire gondolt volna. Emellett változatlanul remegett Bellamy kitöréseitől, és olykor farkcsóváló kutyaként hízelgett indulatos gazdájának.

– Még csak azt mondja el, mit csinál Mr. Bellamy a kastélyban: hogy él, fogad-e vendégeket?

– Vendégeket? – Savini gúnyosan elhúzta a száját. – Mióta ott vagyok, át nem lépte senki a kastély küszöbét. Körüljárja a birtokot, vagy végigkopogtatja a falakat. Az estéket egyedül tölti a könyvtárszobában. Senki nem zavarhatja. Nem is igen tehetné, mert az ajtókat bezárja. Esténként kilenc és tizenegy óra között tartózkodik a könyvtárszobában, reggelenként csak egy órát.

– Mindig zárva tartja az ajtót? – kíváncsiskodott a riporter.

– Két ajtaja van a szobának, mindkettő zárva van. De az istenért, arra kérem...

– Sose féljen, barátocskám! – biztatta Spike. Mondhat még valamit a gazdájáról?

A titkár nyelvét végighúzta ajkain, és körülnézett, mint egér a fogóban.

– Semmi többet – jelentette ki. – De esküdjön meg, Holland, hogy...

– Hol szokott ebédelni?

– Rendszerint a könyvtárszobában. Az ebédlőt ritkán használják. De most mennem kell, Holland.

S mielőtt Spike újabb kérdést intézhetett volna hozzá, menekülésszerűen távozott. Egész útján Guildford felé gyötörte a gondolat, hogy mekkora baklövést követett el. Homloka verejtékben úszott. Egyedül az vigasztalta, hogy a véres zsebkendőről nem tett említést, pedig ez lett volna a legérdekesebb az egész történetben.

Gazdáját elég jó hangulatban találta. Bellamy még túlságosan hosszúra nyúlott távollétét sem tette szóvá, és nagy megkönnyebbülésére maga említette, hogy a kísértethistória bizonyára tudomásukra jut majd a lapoknak is.

– Ezeket a gyáva férgeket semmivel sem lehet megakadályozni, hogy ne fecsegjenek – jelentette ki. – A cselédség fele felmondott; még ez a disznó Wilks is itt akar hagyni. Tudtára adtam, hogy ha idő előtt elmegy, beperelem a szerződés megszegése miatt. Még csak azt akarom mondani, legyen gondja rá, Savini, hogy este a folyosón minden lámpa égjen.

– Talán látogatót méltóztatik várni? – kérdezte Savini mézédes hangon. Érdeklődésére káromkodás volt a válasz.

Bellamy a nap folyamán megvizsgálta szobája mindkét ajtaját. A régi, divatjamúlt ajtót, mely kifelé nyílt, megállapítása szerint bárki felnyithatta, ha szerszámja volt hozzá. A bőrrel párnázott ajtó belső zárja elég biztosnak látszott, és érthetetlennek találta, hogyan nyithatták ki. Nagyítóval vizsgálta a bőrhuzatot, de semmiféle karcolást, erőszaknak semmi nyomát nem találta rajta. Az ajtó egyik szárnyából rövid vasretesz nyúlt át... arra gondolt, ezt vonhatták félre, s a biztosítózárat felkattantották. Megpróbálkozott vele, de nem sikerült. Semmi nem magyarázta meg tehát, hogyan nyílhatott ki az éjjel a belső ajtó.

Ezen az estén Bellamy úgy aludt el, hogy pisztolyát az éjjeliszekrényre tette.

Reggel öt órakor ébredt fel álmából. Mindkét ajtót tárva-nyitva találta, a pisztoly pedig eltűnt.

12. Valerie megrándult bokája

– Apám, szeretnék megvenni egy házat vidéken – közölte Valerie Howett a reggelinél.

– Miféle újabb bolondság, Val? – kérdezte Howett csodálkozva.

– Egy vidéki házat szeretnék megvenni – ismételte Valerie.

Apja úgy találta, hogy a lány feltűnően sápadt és fáradt. Szeme karikás volt, az arca nyugtalanságot árult el.

– Találtam egy elragadó régi házat – folytatta a leány. – Nincs messze Londontól, egyetlen hátránya, hogy Abe Bellamy birtokának a szomszédságában van.

– De kedvesem – felelte zavartan Mr. Howett –, elintézni való ügyeim vannak odaát, és nem maradhatok itt egész télen. Bár ezt éppen elintézhetjük addig – tette hozzá. – Hol is van?

– Garre Castle közelében, Lady's Manornak nevezik, régi épület, mely valamikor a kastélyhoz tartozott. Jelentős átalakításokat igényel.

Merően a tányérjára nézett, és ravaszkásan hozzátette:

– Nagyon is neked való hely, apám, ha csakugyan az a terved, hogy megírjad a könyved.

Howett úr régi álma volt, hogy könyvet írjon Anglia politikai történetéről. Húsz esztendeje kísértette a téma, és jelentős dokumentációs anyagot gyűjtött össze e célból. Az a körülmény, hogy ebben a tárgykörben számos igen jó munka létezett már, korántsem bátortalanította el. Sőt inkább sarkallta... Leánya megjegyzésére elgondolkozva végigsimította állat.

– Oly csöndes és kellemes hely. Meggyőződésem, apa, ha visszamész Amerikába, soha meg nem írod a könyvet, mert az üzleti ügyek és kötelezettségek minden idődet elrabolják majd. Természetesen itt, Londonban sem írhatsz, ebben a lármás városban, mely nem sokban különbözik New Yorktól.

– Úgy mondod, egészen csendes hely? – kérdezte Howett úr gyengülő ellenállással hangjában.

– A légy zümmögését is meghallani – felelte a leány, s egyszeriben elszállt a rosszkedve.

– Gondolom, nem is rossz ötlet, Val. – Hátradőlt a székében, és a mennyezetet nézte. – A pihenés neked sem fog ártani, szívem. Valóban nem rossz gondolat. Sürgönyözök New Yorkba, meglátom, elintézhetem-e az ügyet. Most már csak az a kérdés, nem félsz-e a kísértetektől? – kérdezte mosolyogva.

– Azoktól éppen nem félek, apa. Bizonyára a Zöld íjászra gondolsz...

– Különös történet – Mr. Howett a fejét csóválta. – Nem ismerem Bellamyt személyesen, de azok után, amiket hallottam róla, úgy képzelem, olyan ember, akit legfeljebb egy adóinspektor ijeszthet meg.

– Soha nem ismerted? Howett úr tagadólag rázta a fejét.

– Soha. Látni láttam már többször is. Ha Londonba jön, itt lakik a szállodában. Nem rokonszenves ember, a titkára, az a sárga képű fickó meg egyenesen visszataszító.

Valerie felkelt székéből. Apja hozzásietett, hogy segítsen neki.

– Valerie, gondolom, nem ártana orvost hívni, hogy megnézze a bokádat.

– Holnapra elmúlik – válaszolta a leány. – Ma nem fogadok senkit, pihentetem a lábam.

Mosolyogva elköszönt apjától, kijelentette, hogy nincs szüksége segítségre, s csakugyan, ha kissé bicegve is, de egyedül ment be a szobájába.

Ugyanezen a reggelen, valamivel később, mégis egy olyan látogató érkezett, akit, úgy látszik, nem tudott elutasítani.

– Featherstone kapitány látni szeretne. Bejöhet? – kérdezte az apja, bekopogva hozzá.

– Ha megígéri, hogy nem fog zsörtölődni, akkor igen. Nem vagyok olyan kedvemben.

– Miért zsörtölődne? – kérdezte az apa csodálkozó hangon.

– Ő tudja. Mindenesetre jöjjön csak be.

Jimmy Featherstone lábujjhegyen s aggódó arccal lépte át a szoba küszöbét, mint akire Valerie gyengélkedésének a híre mély benyomást tett.

– Végtelenül sajnálom, hogy beteg – mondotta. Kérem, ne nevessen, Miss Howett. Azért jöttem, hogy kifejezzem legmélyebb sajnálatomat.

Howett úr visszatért dolgozószobájába, hogy megszövegezzen egy sürgönyt, Featherstone pedig így folytatta:

– Hol volt az éjszaka, kisasszony?

– Az ágyban.

– És a múlt éjjel?

– Ugyanott.

– Ne tekintsen kíméletlen embernek, de megkérdem, álmában nem járt-e véletlenül Lime House kétes hírű városnegyedében, hogy egy bizonyos Coldharbour Smith nevű egyént felkutasson?

Valerie közbeszólt volna, de Featherstone figyelmeztetőleg emelte föl a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be.

– És kérdem, hogy akkor, amikor ezt a Coldharbour Smitht kereste, nem keveredett-e bele egy verekedés zűrzavarába, abban a vendéglőben, amelyet általában csak négerek és kínaiak látogatnak?

A jelenetre visszaemlékezve Valerie összeborzongott.

– És nem mentette-e ki a zűrzavarból egy látszatra közönséges, ám végtelenül tisztességes matróz, amikor egy csirkefogó néhányszor már belerúgott a lábába?

– Talán csak nem maga volt az a látszatra közönséges, ám végtelenül tisztességes matróz? – kérdezte a leány kétségbeesett arccal.

Featherstone a fejét rázta.

– Nem én voltam, egyik emberem, Higgins őrmester. Értelmes fickó, bár nem nevezhető éppen Don Jüannak. Mondja, nincs okosabb tennivalója?

– Más lehetőségem nem volt – felelte a leány dacosan. – Találkoznom kellett volna azzal a Creager-vel, még mielőtt megölték. Ismertem, tudtam róla, hogy valami szörnyű múltbeli tettéért Bellamy zsoldjába fogadta, akárcsak Coldharbourt.

Megborzongott.

– Szörnyű volt!

– Coldharbour nem túlságosan rokonszenves ember – ismerte el Featherstone kapitány. Egyébként is az ilyenfajta lokálok tulajdonosai nem a legvonzóbb egyéniségek.

Elgondolkozott.

ce... Lám, ezt nem tudtam. Honnan szerezte értesüléseit?

– Fizettem értük, és gondolom, eléggé megbízhatóak – felelte Valerie, kerülve az egyenes választ.

A kapitány a szőnyeget látszott tanulmányozni.

– Az a benyomásom, kisasszony, hogy előbbutóbb pórul jár – mondotta. – Még szerencse, hogy Coldharbour az elmúlt este nem volt ott, másképp Bellamy huszonnégy órán belül értesült volna a történtekről.

A leányt elfogta a sírás.

– Mindent megpróbáltam – mondotta. – Gondolom, eléggé akaratos, hiú és nevetséges voltam, mert úgy képzeltem, okosabb vagyok, mint a világ összes rendőre. Kezdem belátni, hogy csalódtam.

Pillantásuk találkozott.

– Egy árnyat keres, Miss Howett? – kérdezte a detektív komoly hangon.

– Nem, nem! – A leány szinte kiáltotta. – Biztos vagyok benne, valami azt súgja nekem, hogy igazam van.

– Egyetlen kérdésemre válaszoljon. Ki az az asszony, akit keres?

– Nem árulhatom el. Ez az én titkom.

13. A gyermekgyilkos

Valami ösztön sugallatára, no meg arra vágyva, hogy ismét találkozhasson valakivel, aki távol tartja magát a világ bajaitól, Spike Holland vállalta a Különfélék rovat vezetőjének megbízását, hogy cikksorozatot kérjen a belgiumi Wendulyne-ben tartózkodó John Woodtól a gyermekgondozásról.

A hajóvonattal hagyta el Londont a kora reggeli órákban, és öt órát töltött a viharos, komor tengeren. Nem is annyira a cikkek lehetősége vezérelte bizonyos volt benne, hogy Wood örömmel kap a megbízáson –, mint inkább az a kilátás, hogy Abe Bellamyról némi felvilágosítást szerez. Ijesztően kevés adat állt rendelkezésére az öregről, és Spikenak az volt a benyomása, hogy az emberbarát sok mindent mondhatna róla. Erről az a közelmúltban lejátszódott jelenet győzte meg, amikor Bellamy nevének puszta említésére Wood egyszeriben másról kezdett beszélni.

Spike boldog volt, amikor az ostendei part szilárd talaját a lába alatt érezte. Félórát kellett az állomáson várakoznia, amíg megjelent a vonat, amely egészen a holland határig vitte. Örült, hogy első osztályú vagonban kapott helyet. Időközben megeredt az eső, és hideg szél süvített az állomáson. Elég sűrűn járt át Belgiumba, ismerte a dűnék sivár világát. Csak a háború maradványai keltettek figyelmet: a németek visszavonulása óta elhagyott erődítések romjai. Le Coq városka kihaltnak, elhagyottnak látszott, maga Wendulyne nyári üdülőhely volt, most szinte néptelen. Az egyetlen élőlény, akit látott, egy rendőr volt. Fülkéjében dideregve kíváncsian pillantott Spike után, aki elszántan nekivágott a töltéshez vezető magaslatnak. Északnyugati szél fújt. A töltés teljesen kihaltnak látszott. A szép nyaralóházak leengedték redőnyeiket, a sétányon felhalmozódott a homok. Dagály volt éppen, a hullámok dühödten csapkodták a töltés oldalát, mialatt a riporter nyakig begombolt felöltőjében folytatta útját. Rövidesen eljutott a 94-es házhoz. Magas, keskeny villa volt tengerre néző ablakokkal, mint a legtöbb nyaraló. A verandát és a bejáratot hamuszürke kerítés zárta el. Kopogtatott. Semmi válasz. Újból kopogtatott, most már hangosabban, majd harmadszor is, de sikertelenül. Elhatározta, hogy a hátsó bejáratnál próbálkozik. Itt az első zörgetésre kinyílt az ajtó, és egy alacsony, idősebb nő állott előtte, ajka fölött erős pihe sötétlett.

– Kihez van szerencsém? Az úr nem fogad senkit – mondotta franciául.

– Engem vár, asszonyom – figyelmeztette Spike.

– Sürgönyöztem neki.

Az asszony szomorkás szemei megélénkültek.

– Igen, igen. Tessék befáradni.

Fölvezette egy csupasz lépcsőn, és az első fordulónál bekopogott az ajtón. A bentről hallatszó válaszra bevezette a vendéget.

Spike hosszúkás szobában találta magát, mely különös formája miatt és mert magas is volt, szűknek hatott. A helyiség egyik falát teljes egészében kárpit borította, a másikat könyvállványok csaknem a mennyezetig. A világosságot két vakítóan fénylő villanyégő szolgáltatta, mivel egyetlen ablak volt csak a szoba hátsó végében.

John Wood tekintélyes íróasztal előtt ült, melyet bronzberakások díszítettek. A belépő Spike-ot megpillantva fölkelt helyéről, és letette kezéből a tollat.

– Ilyen cudar időben is eljött? Elszánt legény. Foglaljon helyet, Mr. Holland... Mielőtt még rátérnénk az interjúra, szeretném biztosítani, hogy örömmel vállalom a sürgönyében említett cikkek megírását. A lehető legszélesebb nyilvánosságot igénylem tervem szolgálatában, és hajlandó vagyok minden szégyenkezés nélkül magamnak reklámot csapni.

Az alacsony, pihés ajkú nő tálcán bort hozott, feketekávét és nápolyi szeletre emlékeztető kétszersültet.

– Milyen csend van itt és nyugalom – állapította meg Spike nem minden irigység nélkül. – Kissé különc gesztusnak tartottam az ön részéről, hogy a telet itt tölti Wenduiyne-ben. A hely azonban csodálatosan megfelelőnek látszik, ha írni akar az ember.

John Wood mosolygott.

– Nem viszem el azok közé, akik ezt a csendet megzavarják. Éppen pihennek.

– Itt is vannak gyermekek? – kérdezte Spike csodálkozva.

– Harminc – válaszolta Wood. – Három emelet tele van velük. – Kezével a lépcsőház felé mutatott. – Csak az egészségeseket tartom itt. A szanatórium a városon kívül van.

Egy órát beszélgettek a gyermekekről. Wood úr szemmel láthatólag csak erről a témáról volt hajlandó beszélni.

– Mr. Wood, az a benyomásom, hogy Abe Bellamyról, a chicagói milliomosról többet tud, mint amennyit elmondott. Nem rokonszenvezik vele, ugyebár?

Wood az íróasztalán álló Pán aranyszobrocskájával játszadozott.

– Eleget tudok róla ahhoz, hogy felkössék érte mondotta anélkül, hogy föltekintett volna.

Spike dermedten hallgatta.

– Eleget, hogy felkössék?! De hiszen ez nagyon komoly vád.

Wood fölpillantott.

– Az adatok végzetesek lehetnének ránézve, és nem is beszélnék, ha nem lenne teljes bizalmam önben – jelentette ki.

A vörös hajú riporter általában nem szerette, ha olyan vallomásokat tesznek neki, amelyek nem közölhetők az újságban, most azonban majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy részleteket halljon, még ha egyelőre nem is tartoznak a nyilvánosságra.

– Tárgyi bizonyítékok nem állanak rendelkezésemre, egyetlenegy sem – folytatta a gyermekek patrónusa. – Ennek ellenére fenntartom, hogy épp eleget tudok róla ahhoz, hogy felkössék. Persze tárgyi bizonyítékok hiányában vallomásom fabatkát sem érne, hisz a törvény roppant szigorú, ha emberi életről van szó.

– Feltételezem, hogy egy gyermek áll az ügy középpontjában – jegyezte meg Spike. – Ezzel nem akarom azt állítani, hogy közömbös lenne, ha teszem fel, egy felnőtt embert agyonlőnek, de hangja tónusából gyanítom, hogy gyermekéletről van szó.

– Megölt egy gyermeket – jelentette ki Wood. Egy gyermeket, akire homályosan emlékszem. Nem tudom, saját kezűleg tette-e, vagy valaki a bérencei közül. Gyűlöli a gyermekeket. Egész természetesnek találom, hogy ön nem vette komolyan táviratomat, amelyben megkérdeztem, hogy Bellamyt érdeklik-e a gyermekek. Tréfából tettem csúf és lehet, hogy ostoba tréfa volt. Indulatomtól vezérelve küldtem a táviratot. Bellamy! Inkább utolsó dollárját is a tengerbe hajítja, semhogy gyermekek támogatására fordítsa.

– Kérem, mesélje el, hogyan történt az eset... feltételezem, hogy Amerikában...

– Igen. Sok évvel ezelőtt – felelte Wood. – Félek, hogy máris túl sokat mondtam. Előbb-utóbb azonban birtokomban lesznek a bizonyítékok. Két embert alkalmaztam, hogy járjanak utána az ügynek a rendelkezésemre álló halvány gyanújelek alapján. Két éve folyik a nyomozás, egyikük Londonban dolgozik, a másik Amerikában.

– Voltak kellemetlenségei valamelyik amerikai gyermekvédő egyesülettel?

– Voltak, de ennek semmi kapcsolata az általam említett üggyel. Volt azután hasonló esete New Yorkban is. Kis híja, hogy meg nem ölt egy liftesfiút. Letaszította a lépcsőn. Ez az ember született gonosztevő. Nemcsak gyermekeket bántalmazott. Ötezer dollárjába került, hogy eltussoljon egy pert, amit egyik inasa indított ellene. Azóta nem is tart inast.

– Nagy az Úristen állatkertje – jelentette ki Spike.

– Még nagyobb és különösebb az ördögé – John Wood area elsötétült. – Az ördög állati szintre vet vissza egyeseket.

Spike most tette föl azt a kérdést, amelyikre egész útja alatt gondolt:

– Nem gondolja, Mr. Wood, hogy a Zöld íjász is egyike áldozatainak?

A gyermekbarát arca földerült.

– Sokan vannak, akik azt képzelik, hogy a Zöld íjász annak a riporternek a találmánya, akinek nevét, gondolom, udvariatlanság volna itt most említenem.

Spike mulatott a körülményes kijelentésen.

– El lennék ragadtatva, ha egy olyan tréfa mestere lehetnék, mely egész Angliát az orránál fogva vezeti. Szerencsétlenségemre azonban az érdem egészében a Zöld íjászé.

És az újságíró elbeszélte a kísértet legutóbbi jelentkezését. Wood a részletekre volt kíváncsi.

– Ki látta ezt a jelenést Abe Bellamyn kívül?

– Senki. Lehet, hogy az öreg agyalta ki?

– Nem valószínű – John Wood szkeptikusan csóválta a fejét. – Bellamy nem amolyan érzékeny lélek. Gonosztevő. Mondjon le erről a feltevésről. Ha Bellamy látta, akkor a Zöld íjász valóban létezik.

Arca ismét elkomorult, ráült a szék karfájára gondolatokba mélyedve. Aztán egyszerre felugrott, odament a szoba sarkában lévő pénzszekrényhez, és kinyitotta. Egy darabig keresgélt benne, majd egy csomaggal a kezében visszatért.

Spike már éppen távozni készült; néhány óra állt csak rendelkezésére, aminek nagy része máris eltelt.

– Ide nézzen, Mr. Holland! – Egy kifakult, fehér őzbőrből készült gyermekcipőt tartott a kezében. Egyszer majd, ha valami miatt nem jut hamarább a törvény kezére, bemutatom a bíróság előtt ezt a cipőt. Gyászos nap lesz ez Abe Bellamy számára!

Ebben a pillanatban idős, alacsony asszony lépett be mosolyogva, egy fehérbe öltöztetett gyermekkel a karján.

– Ez a német kislány nem akar lefeküdni...

A rózsás arcú leányka az asszony karjáról tágra nyílt szemekkel bámult rájuk. Aztán egyszerre John Wood felé hajolt, és örömteli nevetéssel gőgicsélt. Wood magatartásában e pillanatban csodálatos változás következett be. Szeméből gyöngédség sugárzott..,. Az egyéniségét jellemző túláradó öröm és vidámság egyszerre visszatért arcára, amint karjába vette a gyermeket.

– Egy gyöngyszem az én kincseimből, Mr. Holland... többet ér Bellamy összes millióinál.

A gyermek arcával a férfiéhoz simult. A riporter mosolyogva figyelte a jelerietet. Wood a leánykát az íróasztal szélére ültette, egyik karjával tartotta, a másikkal a kis Pán aranyszobrocskát forgatta a kacagó gyermek előtt.

14. A Garre-i kutyák

Az eseményeket követő második nap reggelén Savini titokzatos mosollyal köszöntötte gazdáját. Bellamy reggelenként rendszerint morózus volt, és rosszkedvének mindjárt fenyegetésekkel és szidalmakkal adott kifejezést.

– Meg ne lássák a kutyáim! Kevés marad magából – jelentette ki.

A kis titkár kíváncsian nézett rá. A kastélyban eddig tudtával nem voltak kutyák, és a milliomos nem kedvelte az állatokat.

– Néhány rendőrkutyát vásároltam – mondotta Bellamy magyarázatképpen. – Ma estétől a hallban és a folyosón őrködnek majd. Ha rám hallgat, a saját érdekében a szobájában marad, míg fel nem kelek.

Nem sokkal később Savini megismerkedett a kutyákkal. Igazi fenevadak voltak, barátságtalanok, külsejükben farkasokra emlékeztettek. Új otthonukban Bellamy kivételével senki sem tudta őket megközelíteni. Bellamy nem félt semmkől, az állatok ezt megérezték, és tisztelték benne urukat.

– Szóljon hozzájuk – biztatta a milliomos. – Ne féljen! Simogassa meg őket.

Savini reszketve nyújtotta a kezét az egyik felé, de rögtön vissza is kapta, mert az állat kis híján ráugrott.

– Maga persze fél, az állat pedig megérzi, ha valaki fél tőle. Ide nézzen. No, gyere csak ide!

Új javai pattintott, mire a kutya lapulva és farkcsóválva odakúszott hozzá, és értelmes szemeivel ránézett.

– Aki eladta őket, azt mondta, két hónapba is beletelik, amíg új környezetükhöz szoknak. Ostoba fráter...

Témát változtatott:

– Azt a házat ott bérbe adták. Hogy is hívják...

– Lady's Manorról méltóztatik beszélni? – kérdezte a titkár csodálkozó arccal.

– Öt perccel megelőztek. Reggel telefonáltam az ingatlanügynöknek, aki közölte velem, hogy éppen most adták bérbe. Talán tud róla valamit?

– Semmit, uram. Most hallom először. És ki az új bérlő?

Bellamy vállat vont.

– Nem tudom, nem is érdekel. Csak nem értem. Más házat nem találtak?

Később, délután Bellamy szokásos sétájára indult a széles, fákkal szegélyezett úton, Savini meg csatlakozott hozzá.

– Ez az a ház – mutatott Bellamy botjával egy négyszögű, szürke épületre, melynek tetőzete és kéményei túlmagaslottak a parkot körülvevő falon. – Már többször láttam, de nem gondoltam rá, hogy bérbe vegyem. Hát ez mi?... Ajtó a falban?

– Úgy látszik. – A titkár is megnézte. – A kastélyhoz tartozhatott régen Lady's Manor is.

Az ajtó vaspántok közé fogott bádoglemezből készült, és látszott rajta, hogy évek óta nem használják. A fémkapcsokat megette a rozsda, felületét beborította a repkény. Ember legyen a talpán, aki az ajtót ki akarja nyitni. Bellamyt azonban ez a körülmény sem nyugtatta meg.

– Hívjon a faluból egy kőművest, és falaztassa be – utasította a titkárt. – Nem kockáztatom meg, hogy hívatlan vendégek csatangoljanak a birtokomon. Mielőbb intézkedjék, Savini.

A titkár feljegyezte, és még aznap délután kőműveseket hozatott a faluból, akik leszaggatták a repkényt, leverték a sarokvasakat, és nekiláttak, hogy befalazzák az ajtót.

Valerie Howett éppen szemlét tartott az újonnan kibérelt ház elvadult kertjében, amikor meghallotta az ütéseket. Mindjárt rájött, miféle munka folyik az ósdi ajtó túlsó felén. Lady's Manor sok tekintetben meglepetésekkel szolgált. Alaposabb vizsgálat után megyőződött róla, hogy túlságosan nagy belső javításokra nincs szükség. A szobáknak tapétázott falai voltak, a mennyezet gerendái is épen maradtak, csak újra kellett őket meszelni. A berakásokkal díszített padlózat egy része javításra szorult, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy azonnal be ne költözzék.

Mr. Howett mindenre beleegyezését adta, és még mielőtt az újonnan alkalmazott személyzet befejezte volna a takarítást, s a vakolat megszáradt volna a mennyezeten, hatalmas bútorszállító autók dübörögtek végig a csendes berkshire-i utcácskákon, s tértek a Lady's Manorhoz vezető útra.

Abe Bellamy egyik reggel szobája ablakából füstöt látott felszállni a kerti fák mögül, Lady's Manor irányából. A látványra homlokát ráncolta. Egy ideje a szokottnál is korábban kelt, mert a személyzet vonakodott a lakószobákba lépni mindaddig, míg a kutyákat meg nem kötik. Az újonnan fogadott négylábú éjjeliőrök kényükre-kedvükre járkáltak a kastélyban, és Savinit a rettegés szállta meg, amikor egy éjjel a kutyák poroszkálását hallotta. A kutyák jelenléte egyelőre hatásosnak bizonyult, azóta a Zöld íjásznak nyoma veszett.

Bellamy úr egy reggel növekvő haraggal vette kezébe a Daily Globe című lapot. A lapban hatalmas betűkkel ez állt:

RENDŐRKUTYÁK ŐRZIK A CHICAGÓI MILLIOMOST AZ ÍJÁSZKÍSÉRTETTŐL.

Dühösen dörmögött. Azután lassan belenyugodott a nemkívánatos reklámba. Bár neheztelt Spike Hollandre, mégsem forralt bosszút a riporter ellen, pedig a múltban nem egy újságírót tönkretett már jóval jelentéktelenebb ügyekért. Ráadásul ennek a Spike Hollandnek volt bőr a képén, hogy megjelenjék a bejárati pavilonban, és bebocsátást kérjen. Belgiumból való visszaérkezése után a második nap történt ez.

– Azt állítja, hogy adatai vannak arról a Creager-ről, akit néhány nap e^őtt megöltek.

– Nem vagyok kíváncsi semmire! – kiabálta Bellamy a házitelefonba, és lecsapta a kagylót.

Nem sokkal később, amint ingerülten fel s alá járkált a kerti ösvényen, egyszerre megállott, mintha megkövült volna a csodálkozástól. A vörös hajú riporter cigarettával a szája szögletében, zsebre dugott kézzel, kényelmesen lépkedett feléje a kerti pázsiton. Közelébe érve egyik kezét kihúzta zsebéből, hogy üdvözölje a megdöbbent milliomost.

– Hát maga hogy került ide?

– A falon keresztül – felelte Spike jókedvűen. Bellamy area még vörösebb lett.

– Na, akkor máris visszaugorhat a falon! – ripakodott rá. – Hogy merészelt idejönni? Pusztuljon innen!

– Mr. Bellamy, semmi értelme, hogy civódjunk. Ha már itt vagyok, nem ártana magának sem, ha meghallgatna.

– Nem vagyok kíváncsi semmire. Takarodjon! Az öreg félreérthetetlen mozdulatot tett a fiatalember felé.

– Jobb lenne mégis, ha meghallgatna – felelte Spike anélkül, hogy a fenyegetésre akár meg is rezzent volna. – A rendőrség megtalálta annak a levélnek a másolatát, amit Creager küldött magának egy bizonyos Z.-vel kapcsolatban, és most szeretné tudni, melyik évben írták a levelet, és ki az a bizonyos Z.

Bellamy magatartása egy pillanat alatt megváltozott.

– Levelet? – hitetlenkedett. – Nekem címezve? Az az idióta másolatokat őrzött a... levelekről?

Spike bólintott.

– Másolatok százait találták meg az íróasztalában. Szokása volt megőrizni őket.

Bellamy egy pillanatig habozni látszott.

– Jöjjön be – dünnyögte, és megindult a kastély felé. Spike diadalmas arccal követte.

15. A gázszámla

– Na, ki vele! Mondjon el mindent. Először is honnan tud a levélről?

– Ott voltam, amikor megtalálták – felelte Spike. – Talán észre sem veszik, ha én akkor meg nem látom.

– Komolyan? – kérdezte az öreg gúnyosan.

– Úgy bizony. Megláttam és lemásoltam, még mielőtt a főfelügyelő fölismerte volna a jelentőségét.

Jegyzetfüzetet vett elő, lapjai közül egy papírlapot húzott ki, és szétteregette az asztalon.

– Majd felolvasom – mondotta. – Nincs keltezése, és ez kissé megzavarta a rendőrséget.

Kedves Bellamy úr,

őrizkedjen Z.-től. Velem egy őr csoportban van, és rendkívül indulatos ember. Gondolom, megtehetem azt, amit találkozásunkkor tolmácsolt. A dolognak viszont ára van. Bagóért nem kockáztatom az állásomat. Különösen, ha valami nem úgy sikerül, mint kellene, és ezt egy másik őr is meglátja. Ezenkívül veszélyes műveletnek bizonyulhat, magamat is súlyosan megsebezhetem; tudnom kell hát, hogyan állok pénzügyi téren. Z. nem tetszik. Túlságosan ügyeskedő; mocskolódik, és kellemetlenségek is voltak már miatta. Ha nem mondott le tervéről, holnap találkoznunk kell. Kiveszem a szabadságomat, és rokonaimnál leszek Henley-ben. Ha nincs ellenére, ott találkozhatunk.

(aláírás) /. Creager

Abe Bellamy elkérte a levelet, kétszer is elolvasta, aztán négyrét hajtotta, és visszaadta az újságírónak.

– Nem emlékszem, hogy ezt megkaptam volna. Semmit sem tudok erről az állítólagos Z.-ről, bárki lett légyen is. Creager-nek pedig nem adtam másért pénzt, csak amiért megszolgált.

Hangja szokatlanul szelíd volt. Spike azonban tudta, hogy csak nagy önuralommal fékezi indulatait.

– Henley-ben, ha jól tudom, megmentette az életét – feszegette a riporter. – Bizonyára különös véletlen, hogy ott összetalálkoztak. Vagy talán előre tudta, hogy bele fog esni a folyóba?

– Kíméljen meg a pimaszkodásaitól, Mr. Holland! – förmedt rá az öreg. – Mindent megtudott tőlem, amit akart. Ami ezt a levelet illeti, semmi bizonyíték rá, hogy valaha is elküldte. Azt sem tartom kizártnak, hogy maga hamisította, és egyszerűen becsempészte a többi írás közé. Máskülönben mit keresett a házkutatáson?

Spike a levelet visszasüllyesztette a zsebébe.

– Hogy mit kerestem ott? Egész egyszerűen ott voltam. Egyszóval a levéllel kapcsolatban nincs semmi mondanivalója, Mr. Bellamy?

– Semmi. Soha nem kaptam kézhez. Arról sem tudok semmit, akit ez a levél említ. Még azt sem tudtam, hogy Creager börtönőr volt, amíg fel nem világosított a Globe... az én kedvenc újságom tette hozzá gúnyosan.

Spike vigyorgott.

– Akkor minden rendben. A kísérletről tud valami újat?

– Maga, úgy látszik, hamarább tud róla újat, mint én – felelte a milliomos. – Minden információmat erről az átkozott Zöld íjászról a Globe-ból szedem... Kiváló lap, pontos adatokkal dolgozik. Inkább lemondok a reggelimről, mintsem hogy a mindennapi Daily Globe-ot át ne olvassam.

– Föltételezem, nem veszi zokon, ha egy kis sétát teszek a kastélyban.

– Rosszul tételezi föl – válaszolta Bellamy. – Az egyetlen utat a falon keresztül választhatja visszafelé, és minél hamarább teszi, annál jobb.

Hogy biztos legyen a nemkívánatos vendég távozásában, a kapuig elkísérte. A kapus elámult, mikor Spike-ot megpillantotta.

– Savini, ezek a falak nem elég magasak – mondotta a titkárnak Bellamy az újságíró távozása után. – Telefonáljon Guildfordba, jöjjön valaki, és szereljen szögesdrótot a falak gerincére. Aztán, Savini... – A titkár visszafordult az ajtóból. – Még nem említettem, de gondolom, megkímélem a fáradságtól, ha közlöm magával, hogy a mappa, amelyben néhány fényképet őrzök, már nincs az íróasztalom fiókjában. Betettem a vaskasszába. Ha a fényképeket újból meg akarná nézni, csak szóljon, majd előveszem őket.

Savini úgy gondolta, nem köteles válaszolni, de nem is talált volna megfelelő választ gazdája megjegyzésére.

Garre Castle-t alaposan rendbe hozták, mielőtt Bellamy beleköltözött volna. Az öreg építőmester személyes felügyelete alatt egész csapat munkás dolgozott egy álló hónapig, hogy megvalósítsa a milliomos elképzeléseit. Bellamy ugyanis új víztartályt létesített, a főbb helyeken és folyosókon bevezette a villanyvilágítást, valamint a gázfűtést. A könyvtár kivételével minden helyiségben gázkályha volt, a konyhában tekintélyes kemence.

A gázfogyasztás nagymértékben megzavarta Wilks komornyik nyugalmát, éppen aznap, mikor Spike hívatlan látogatását tette. A fenntartási költségek számlái közvetlenül Bellamy kezébe jutottak, s csak véletlen folytán került a gázszámla a konyhába és onnan a komornyikhoz. Wilks előbb hosszan tanulmányozta a számlát, még mielőtt megvitatta volna gazdájával.

– Mi a baj? – kérdezte Bellamy kedvetlenül.

– A gázszámla, kérem alássan... Tévedésből többet számítottak, mint amennyi a fogyasztás... közölte Wilks, és előre örült, hogy olyan kérdést tárgyalhat, amiben végre neki fognak igazat adni.

– Ugyan mit hibáztak? Maga szerint mi a hiba a számlában?

– Kérem tisztelettel, érthetetlennek találom, hogy az év legmelegebb hónapjában ekkora legyen a gázfogyasztás, nem is beszélve arról, hogy a konyha gázberendezése elromlott, és szénnel kellett fűtenünk.

Bellamy kikapta a gondnok kezéből a számlát, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna rá.

– Ne törődjön vele...

– De mégsem használhattunk el háromszáz köbméter gázt, amennyit a számla felmutat.

– Még egyszer mondom, ne törődjön vele! förmedt rá a milliomos. – A jövőben pedig ne nyissa ki a leveleket. Megértette? Nem a maga dolga.

Wilks türelmének vége szakadt. Jó fizetése volt, de már annyit nyelt a gazdája durvasága miatt, hogy jóllakott vele.

– Kikérem magamnak az ilyen hangot, Mr. Bellamy. Örülni fogok, ha követelésemet kielégíti, és elmehetek. Nem vagyok hozzászokva, hogy...

– Ne tartson nekem előadásokat. Elmehet – szólt rá Bellamy. Bankjegyet vett ki a zsebéből, és az asztalra dobta. – Itt a pénze. Félórán belül látni sem akarom, különben megjárja!

Spike éppen szerény ebédjét fogyasztotta a falusi vendéglőben, amikor az eseményről értesült. Garre Castle komornyikjának elbocsátása szenzációt keltett a faluban.

Köztudomású volt, hogy Bellamy és a személyzet főnöke között sohasem volt jó kapcsolat, ezért amikor Wilks megjelent az utcán, az emberek léptennyomon megszólították, s biztosították rokonszenvükről. Közöttük volt a falusi doktor és a személyzet egyik volt tagja is, aki a Zöld íjásztól való félelmében hagyta ott a kastélyt.

A riporter félbeszakította ebédjét, s kiment, hogy beszéljen a megbántott komornyikkal.

– Teljességgel képtelen voltam megértetni magam Mr. Bellamyval – jelentette ki Wilks reszketve a felháborodástól. – Lehetetlen, uram. Nem ember ez, vadállat. Arról meg mit is mondjak, hogy fantomokat lát.

– Miért, maga nem látta?

– Nem én, uram, nem láttam – mondotta Wilks. – Képtelen vagyok hazudni. Semmiféle kísértetet nem láttam, és véleményem szerint ezt a kísértetet Mr. Bellamy agyalta ki, hogy mocskos céljait szolgálja. Vadállatnak tituláltam, de vegye tudomásul, uram, hogy ezt olyan valaki mondja, aki a legjobb családok szolgálatában állt. Neki pedig fogalma sincs a legelemibb társadalmi szabályokról se. A vidék legszebb ebédlőtermét mondhatja magáénak, és mint egy disznó, a könyvtárban étkezik. Ezt egy gentleman soha nem tenné. Meg aztán mit zabái össze, uram! Három embernek elég volna. Két liter tejet és hat tojást eszik meg uzsonnára.

Részletezte Bellamy bámulatos étvágyát. Ez új megvilágításba helyezte a milliomost Spike előtt, aki soha el nem képzelte volna, hogy egy ember ennyit összezabálhasson.

– S mi volt az oka, hogy felmondott magának? kérdezte. Mire a gondnok elpanaszolta a gázszámla körüli históriát. Nyáron, mint mondotta, a konyhában nem is használtak gázt, a gáztársaság pedig horribilis összeget számított ki.

– Saját érdekében szólottam. Ahelyett azonban, hogy úriember módjára megköszönte volna, dühbe gurult, és úgy bánt velem, mint egy veszett kutyával. Nahát, ilyen rigolyákat, kérem, nem lehet elviselni.

Spike türelmesen végighallgatta a komornyik sérelmeit, de a nagy gázszámlának nem tulajdonított különösebb fontosságot. Furfangos módon visszaterelte a beszélgetést a titokzatos éjszakai látogatóra. A rendörkutyák jelenlétén kívül azonban semmi érdekeset nem hallott, ezekről az állatokról pedig már előbb értesült, s be is számolt róluk a lapjában. Mialatt Wilks beszélt, Spike már a riporter lelki szemeivel látni vélte az új riport harsogó címét a londoni újság első oldalán:

ÉLETEM A KÍSÉRTETKASTÉLYBAN

Útban a város felé az újságíró úgy döntött, hogy elmegy a Scotland Yardra.

Jimmy Featherstone az irodájában tartózkodott, Spike-ot rögtön fogadta.

– Mi történt, Holland? – S feléje tolta az íróasztalon heverő szivardobozt. Spike nagy gonddal választott egyet a szivarok közül.

– Növekszik a zűrzavar Garre Castle-ban mondotta, miután rágyújtott. – A nemes tulajdonos felmondott komornyikjának, mert az beledugta orrát a gázszámlát tartalmazó borítékba. Az a gyanúm, szegény Wilkset négyszáz év előtt felakasztották volna szörnyű vétkéért, hogy szaporítsa a rokonszenves kísértetek számát, akik éjente összegyűlnek kockázni a kastély mögötti udvaron.

– Kissé hosszan és zavarosan beszél, Holland. Lenne szíves megismételni szabatosabban. Mi a baj a gázszámlával?

Spike részletesen elbeszélte az ügyet, s legnagyobb csodálkozására a detektív új és új részletek után érdeklődött, míg a riporter már úgy érezte, hogy zúg a feje.

– Ugyan mi baja evvel a gázszámlával? – kérdezte. – Nem találok benne semmi különöset, kivéve, ha az öreg Bellamy be nem rendezett magának egy titkos föld alatti whiskypárolót. Ez lenne a csemege!

– A gázszámla a legfontosabb adat, amit eddig a Garre-kastéllyal kapcsolatban megtudtam – felelte Featherstone komoly hangon. – Ezért elismeréssel adózom önnek, Holland. Hogy el ne felejtsem, egy-két hétre külföldre utazom, tehát nem láthatjuk egymást. Ha időközben újabb értesüléseknek jutna birtokába, lekötelezne, ha a helyettesem tudomására hozná. Majd bemutatom.

Félórával később Spike már a szerkesztőségben volt. Egyenesen Syme szobájába ment.

– Mr. Syme, most már biztos vagyok benne, hogy a Creager meggyilkolásának körülményei szorosan Garre Castle-hoz kapcsolódnak, valamint a megoldás is. Az öreg Bellamy kitette a komornyik szűrét, és sürgősen gondoskodnunk kellene róla, hogy helyébe valamelyik emberünket csempésszük a kastélyba. A legszívesebben magam állnék be, de Bellamy túlságosan jól ismer. Nem küldhetnénk Masont vagy valaki mást a fiúk közül? Úgy rendezhetnénk, hogy egyik alkalmazóiroda ajánlaná be.

– Nem rossz gondolat – vélte a szerkesztő.

Ezzel egy időben azonban két másik érdekelt személynek is ugyanez az ötlete támadt.

16. A kutyák nyugtalankodnak

ELŐRE MEGFONTOLT SZÁNDÉKKAL ELKÖVETETT EMBERÖLÉS

A TETTES VAGY TETTESEK ISMERETLENEK

Abe Bellamy minden izgalom nélkül olvasta a vizsgálat jelentését Creager haláláról. Az ő számára mindez nem jelentett többet, mint hogy évi négyszáznyolcvan font sterling, amit sok éven át fizetett, ezentúl a zsebében marad. Mindenesetre kellemetlen és idegesítő volt számára, hogy a rendőrség a kérdések vég nélküli özönével ostromolta arról, milyen kapcsolat állt fenn közte és a meggyilkolt között. Végül ez is befejeződött. Creager jellemének furcsaságai soha nem zavarták, és halálának körülményeit nem hozta vonatkozásba a Zöld íjásszal; Előítélettel volt a riporterek iránt, és úgy vélte, a két esemény közötti kapcsolat az újságírók szenzációéhségéből született. Nagyon valószínű, hogy nem is nyíllal ölték meg ezt az embert. Tehette valami régi ellensége is, ki tudja, mióta járt nyomában, leszúrta; ha meg csakugyan nyíllal ölték meg, csak azért tették, mert az újságok jó ötletet adtak.

Valami azonban feltűnt neki – ennek viszont semmi köze nem volt a gyilkossághoz –, és ez a titkár feltűnően komor, hallgatag viselkedése volt. Ezt is annak tulajdonította, hogy a fejére olvasta múltját. Egyébként éppen a múltjáért alkalmazta, gondolván, hogy így a markában tarthatja.

Lady's Manor új bérlőinek felbukkanása egy kissé bosszantotta. Bármennyire fantasztikusnak hangzik is, valójában úgy érezte, hogy ezzel hűbéri jogaiban sértették meg. Szavakban ezt nem tudta volna így kifejezni, de érzéseinek ez volt a lényege. Külszínre nem törődött velük, és az sem érdekelte, hogy kik az új bérlők. Mióta a komornyik elment, már csak Savinivel tárgyalta meg dolgait; a személyzettel akkor érintkezett, ha valami utasítást adott, különben soha nem szólt hozzájuk, csak felelősségrevonás vagy szemrehányás formájában.

Néhány nappal Wilks elbocsátása után megjelent az új komornyik, és Bellamy órákon belül megtalálta a módját, hogy ráförmedjen.

– Ide figyeljen, fiatalember, szeretném, ha jól az agyába vésné, nem óhajtok összetalálkozni magával abban a szobában, ahol tartózkodom, kivéve, ha éppen nem hívom valamiért. Tegnap este kopogtatott a könyvtárszoba ajtaján, holott Mr. Savini figyelmeztette, hogy ne zavarjon.

– Elnézését kérem, uram – felelte a komornyik tisztességtudó hangon. – Még nem ismerem eléggé a kastélyban uralkodó szokásokat; ígérem, hogy hasonló eset nem fog megismétlődni.

Az új komornyik érkezése, úgy látszik, csak fokozta Savini rossz hangulatát. Mindenesetre viselkedésében jelentős változás állott be a komornyik jövetele óta. A szokottnál is szűkszavúbb volt, és jókedve végképp elpárolgott. Egy délután Bellamy lógó orral talált rá, amint éppen a parkban kószált.

– Hát magával mi történt? – szólította meg szokott gunyoros modorában. – Ha valakinek itt oka lenne morózusnak lenni, az én vagyok és nem maga. Fel a fejjel! Több életkedvet! Mi történt? A rendőrség tán megtudta a priuszát?

– Nem, uram – felelte a kis titkár. – Nem a legjobban érzem magam.

– Akkor legokosabb, ha másutt keresi a szerencséjét – brummogta az öreg. – Ez itt nem kórház.

A fejmosásnak csak annyi eredménye volt, hogy Savini igyekezett derűsebb arcot vágni. Az öreg pedig jó darabig folytatta a prédikációt.

Két hét is elmúlt már a Zöld íjász utolsó jelentkezése óta, és Bellamynak könnyű volt megfejtenie elmaradása okát.

– Úgy látszik, a rendőrkutyák nincsenek ínyére a kísérteteknek – állapította meg. – Vagy éppen a kísértetek idegesítik a kutyákat.

Mintha csak választ kapott volna kijelentéseire, ugyanezen az éjszakán arra ébredt, hogy az egyik bestia éktelenül vonít. Kiugrott az ágyból, és kisietett a folyosóra. Minden lámpa égett, ahogyan elrendelte. Az egyik kutya mozdulatlanul a folyosó közepén állott, és a haliba vezető széles lépcső felé meredt. Az öreg füttyentett egyet, mire az állat megfordult, lassan odajött hozzá, de olykor megmegállt és visszanézett. Nemsokára odaérkezett melléje a másik kutya is, mely a fütty hallatára felszaladt a lépcsőn.

– Ugyan mi ütött belétek?

Visszament a szobájába, magára vette köpenyét.

A pisztolyt zsebébe csúsztatta. Azután a kutyáktól követve lement az előcsarnokba. Semmit sem talált, ami felkelthette volna gyanúját. Kinyitotta a könyvtár ajtaját, bement, lámpát gyújtott, és megvizsgálta az ajtózárat, de eredménytelenül. A nagy és súlyos bejárati ajtó be volt zárva és el volt reteszelve.

Elégedetten tért vissza szobájába. De éppen csak elszunnyadt, és ismét vonítani hallotta a kutyákat mind a kettőt. Ott találta most is őket, ahol az előbb. Mozdulatlanul, egy helyben álltak, a főlépcső felé fülelve. Hiába füttyentett nekik; az egyik kutya feléje fordította fejét, de nem mozdult. Rájuk kiáltott, mire lassan mégis hozzá mentek.

– Megbolondultatok?!

Válaszképpen vad ugatásba kezdtek, aztán mintha valamit megláttak volna, nekiiramodtak a folyosónak. Bellamy utánuk sietett. Megint csak a hallban találta őket, amint lázasan szaglásztak. Minden lámpát meggyújtott, mindent átvizsgált, de megint csak eredménytelenül.

– Megvesztetek – dörmögte.

A kutyák nyugtalanul sürgölődtek. Lehet, hogy időnként megszállja őket valami bolondéria... nyugtatta meg önmagát, és újból visszament, hogy lefeküdjék. Félálomban még hallotta nyüszíteni az állatokat, de nem tulajdonított neki fontosságot, és hamarosan elaludt.

Hajnali ötkor ébredt. Odakint még nem is derengett. Felkelt, magára vett egy háziköpenyt, és villanyt gyújtott. A meglepetéstől csaknem fölkiáltott. A belső ajtó tárva-nyitva volt, a kifelé nyílót is kinyitották, holott jól emlékezett rá, hogy este lefekvéskor mindkét ajtót kulccsal bezárta. De mi történt a kutyákkal? Kisietett a folyosóra. Első pillantásra azt hitte, megdöglöttek. A fal mentén hevertek, egymáson, megmerevült lábakkal. Az egyiket élesztgette. Az állat lassan kinyitotta a szemét, értetlenül ránézett, majd ismét behunyta. Elkábították őket – állapitotta meg Bellamy. Vagyis valaki egész idő alatt megbújt valahol, egy emberi lény. A Zöld íjász tehát hús-vér embe,r – soha nem is képzelte másnak.

A kutyák félóra múlva magukhoz tértek. A történtek láthatólag nem érintették őket túlságosan. Bellamy maga vezette vissza őket nappali zárkájukba.

... Miért járt itt a Zöld íjász? Mi volt a célja? Bizonyára nemcsak az, hogy ügyességét bebizonyítsa, hogy kedvére ki- és bejárhat egyik szobából a másikba, s a kockázatot – mely a kutyák elkábításával járt – sem azért vállalta. Mit keresett hát? A hálószobában alig találhatott valami említésre méltó értéket, de ezek is helyükön voltak érintetlenül. Rablási szándék tehát nem vezethette. Az is bizonyosnak látszott, hogy a Zöld íjász nem tréfálkozó kedvében látogatja a kastélyt, hanem valami komoly és határozott célt követ.

Az öreg egyszerre csak rádöbbent, mi lehetett a célja: a kulcsot kereste, a kulcsot, amit egész nap magánál tartott, éjszakára pedig a párnája alá rejtett. Napközben hosszú acéllánchoz erősítve hordta a nyakában. Reggel, még mielőtt a fürdőszobába ment, az volt legelső dolga, hogy kivette a párna alól, s a nyakába fűzte. Éjszaka pedig utolsó tudatos cselekvése volt, hogy levette nyakáról, és a párna alá rejtette.

Különös, hosszú, keskeny alakja volt ennek a kulcsnak.

Tehát a kulcs? Ez a magyarázat. Ha azonban ez a magyarázat, akkor a Zöld íjász ismeri Garre Castle titkát.

Csaknem szaladva ment a könyvtárszobába, és becsapta maga mögött az ajtót.

A dörrenéstől Savini egy pillanatra felébredt, s azt álmodta, hogy gazdája agyonlőtte magát. A kis titkár mosolygott álmában.

17. Lady's Manor

Útközben, a falusi postára menet, Savini ismerős alakot vélt fölfedezni. Emiatt magában méltatlankodott. Ha van valami mellékutca, vagy ha láthatatlanná tehette volna magát, elkerüli a találkozást ezzel a divatosan öltözött, vörös hajú fiatalemberrel, aki oly békésen és szeretetre méltóan reggeli szivarját füstölve elmélkedett a világról.

Spike a kezével intett neki; Savini átvágott az úttesten, de érezte, hogy homlokát ellepi a veríték.

– Éppen a postára... – kezdett magyarázatba, de Spike nem hagyta szóhoz jutni.

– Siet, kedveském? Tudom, tudom. Nehogy az öreg meglássa, hogy velem beszél. Még elveszti fontos állását. Ide figyeljen, Julius! Elég régen ismerjük egymást, remélem, nem veszi rossz néven, hogy a keresztnevén szólítom. Ez a név egyike kedvenc neveimnek. Nem, korántsem tréfálok. Első gyermekemet Juliusnak keresztelem. Most azonban mást kérdezek magától. Ismer maga a Scotland Yardról valakit, akit Featherstone-nak hívnak?

Savini biccentett a fejével.

– Ismerem. Ő az, aki Howettéket kísérgette. Miért nem kérdi meg inkább Mr. Howettet, Spike? Itt lakik Lady's Manorban, és talán bővebb felvilágosítással szolgálhatna Featherstone személyével kapcsolatban.

– Már jártam nála – vágott közbe az újságíró, s mindjárt megismételte: – Szóval ismeri Featherstone-t?

– Mondtam már, hogy ismerem. Most azonban mennem kell, Holland – türelmetlenkedett a másik.

– Nevezzen csak Spike-nak. Őszintén szólva, nem ártana, ha jobban ismernénk egymást. Mondja csak, milyen ember az új komornyik?

– Milyen legyen? Mint a komornyikok általában. Értelmes ember, Londonból küldték.

– Tehát egy értelmes komornyik. Nagyon prózaian hangzik – állapította meg Spike, és figyelmesebben ránézett a titkárra. – Szokott a faluba járni?

– Gondolom, igen.

– Nem tűnt ismerősnek?

– Mi értelme annak, hogy kikérdezzen a komornyikról? – szólt csaknem könyörgő hangon a kis titkár, és szökni próbált.

– Ugyan hová siet? – Spike megragadta a karját. – Mi újság maguknál a kastélyban? Mit művelt újabban a Zöld íjász? Vagy még mindig vakációzik?

– Ugyan, mintha nem tudná! – kiáltott fel Savini izgatottan. – Ma éjjel altatóval megetette a kutyákat. Sietek a postára sürgönyözni, még kettőt rendelt belőlük a gazdám. Azt képzeli az öreg, hogy a Zöld íjásznak nehezebb dolga lesz négy kutyával, mint kettővel volt.

Kiszakította magát az újságíró kezéből, és valósággal rohant, hogy minél messzebb jusson a riportertől és kellemetlen kérdéseitől.

Ezen a reggelen Spike levelet kapott Belgiumból. John Wood jelezte, hogy a hét végén Londonba érkezik, és együtt akar ebédelni vele. A levél egyik része különösen lekötötte a riporter figyelmét.

...Igen hálás vagyok Önnek részletes beszámolójáén Bellamyról és a kastélyban lejátszódott rendkívüli eseményekről. Azóta rendszeresen olvasom a Globe-ot, és megállapíthattam, hogy a Zöld íjászról írott cikkei igen figyelemreméltóak. Válaszlevelében azon a véleményen van, hogy a Zöld íjász végül kikészíti Abe Bellamy idegrendszerét. Mint ezt már mondottam Önnek, éppenséggel nem osztom véleményét. Ezt a csirkefogót a világon semmi meg nem rémítheti. Másrészt azt sem hiszem, hogy törvényszerűen Bellamyt is megölje az a szerszám, amely Creager-t eltette láb alól. Abe Bellamy sorsa nagyrészt azokon a felfedezéseken múlik, amelyekhez a kastélyt látogató embernek előbb-utóbb el kell jutnia...

A levél hátralevő részében Wood gyermekbarát-terveivel foglalkozik, és elért eredményeit ismerteti. Sikerült felkeltenie egész sor tekintélyes ember érdeklődését, Angliában éppúgy, mint Amerikában, a terv megvalósítása iránt. Spike nem tulajdonított túl nagy fontosságot a levél második részének, e pillanatban nem a gyermekek jóléti problémái foglalkoztatták. Egész riporteri érdeklődésével Abe Bellamy személye felé fordult. A két ember jellemének ily kiáltó különbözősége sem kerülte el figyelmét. Az egyik brutális óriás, aki elbarikádozva egy erődítés közepén gyűlöletet terjeszt maga körül, a másik nemes lelkű egyéniség, aki életét az emberiség jólétének szenteli.

Miután Mr. Howett meghívta reggelire, kényelmesen nekivágott a kastély magas falai mentén kanyargó szép gyalogösvénynek. Nemsokára megpillantotta az Erzsébet-kori stílusban épült régi udvarház kéményeit. Spike valamennyire értett az építészeti stílusokhoz, és mint sok amerikai, jobban ismerte a régi angol épületek történetét, mint maguk az angolok, akik naponta láthatták őket. Ezt az udvarházat az egyik Curcy építtette még a tizenötödik században bizonyos Isabel d'Isle-nek, aki a szeretője volt. Erzsébet királynő alatt az épület egy részét tűz pusztította el. A károkat gyorsan helyrehozták, ezzel magyarázható az Erzsébet korabeli stílus.

Az évszakhoz képest túlságosan is meleg, napfényes reggel volt. Valerie Howettet a kertben találta, amint néhány virághagyma ültetésére ügyelt föl.

– Azt hinné az ember, hogy örök időkre itt szándékozik megtelepedni – mondotta Spike mosolyogva, és kezet nyújtott.

– Itt maradok... elég sokáig – felelte a leány nyugodt hangon. – Apám a könyvtárszobában van. Tartok tőle, hogy a házban még felfordulást talál; egyedül apám szobáját hoztuk eddig rendbe.

A Howett úrra annyira jellemző búskomorságból mintha valami eltűnt volna. Derűs, szinte vidám hangulatban találta Spike, s miután ennek más okát nem látta, a levegőváltozásnak tulajdonította. Mr. Howett beszámolt neki terveiről, nem kis büszkeséggel mutogatta az összegyűjtött dokumentumokat, és könyve bevezetőjéről hosszasan tanácskozott a vendéggel.

– Történetesen nem találkozott még össze szomszédjával, Mr. Howett?

– Bellamyval? – Howett úr félrehúzta a száját. Nem találkoztam, és nincs is kedvem hozzá. Hála istennek, ahogyan ismerem, aszociális lény, ezért nem fenyeget az a veszély, hogy meglátogasson, és együtt teázzék velünk. Mr. Holland – folytatta komoly hangon –, nem tudom, megbarátkozott-e már a teázással. Ha nem, inkább mondjon le róla. Egyenesen végzetes szokás. Rosszabb, mint bármilyen kábítószer. Ha megszokja, egész életére rabszolgája lesz.

A Lady's Manor körüli pázsit nem volt túlságosan terjedelmes, még két acre sem lehetett, a kastély falainál ért véget. Spike ezt akkor fedezte föl, amikor reggeli után a leány társaságában sétált.

– Itt egy kapu van, Miss.

– Csak volt – válaszolta haragosan a lány. – Mr. Bellamy azonban a túlsó oldalon befalaztatta.

– Talán a Zöld íjásztól való félelmében – jegyezte meg Spike tréfásan. Gyorsan hozzátette: Remélem, nem voltam túlságosan bárdolatlan, Miss Howett. No de maga csak nem fél?

– Nem, nem félek – hangzott a válasz. Spike jobban szemügyre vette a falat.

– Itt a legalacsonyabb – állapította meg. – Ha netán kalandozásra támadna kedve Mr. Bellamy hitbizományában, itt kiválóan alkalmas a terep.

Előrelépett, s magasba emelte a kezét, jelezve, hogy eléri a fal gerincét.

– Kis kétfokú létra, s már fenn is van. Kitűnő! Kezdem irigyelni, Miss Howett. Arra persze nem kérek magától engedélyt, hogy innen raboljam ki a milliomost, de az meglehet, hogy egy csillagtalan éjjel az ön udvarházából indulok el a titokzatos íjász felkutatására.

Valerie elnevette magát.

– A magam részéről nem biztatom, Mr. Holland. – Aztán minden átmenet nélkül megkérdezte: Mikor látta utoljára Featherstone kapitányt?

– A múlt hétfőn találkoztam vele. Azt mondotta, külföldre készül, de én kétlem. A legkomolyabban mondom, Miss Howett, az a benyomásom, hogy ő a szomszédos kastély új komornyikja. Tudom, hogy nagyon érdekli Bellamy úr személye, s különösen a legutóbbi gázszámla csigázta föl a kíváncsiságát, de hogy miért éppen a gázszámla, ezt csak az úristen tudná megmondani.

– Miféle gázszámláról van szó? – érdeklődött Valerie, és Spike részletesen beszámolt a kastélybéli személyzet mendemondáiról.

– Annak idején én közöltem Featherstone kapitánnyal, hogy a komornyikot elbocsátották, és utóbb arra gondoltam, hogy talán ő jelentkezett erre az állásra. A titkosrendőrök igen alkalmasak a komornyiki tisztségre. Hogy őszinte legyek, mi is gondoltunk rá, hogy elküldjünk valakit a szerkesztőségből az állás betöltésére, de főszerkesztőnk addig tanulmányozta a problémát – jogtanácsosokkal is megtárgyalva az ügyet, egyidejűleg belső elmélkedés útján keresve a kérdés megvilágítását –, míg az állást betöltötték. Végül is arra a konklúzióra jutottam, hogy az új komornyik csakis Featherstone lehet. Elsősorban, mert a komornyikot igen jó megjelenésűnek mondják, másodszor, mert soha nem jön a faluba, hogy szemtől szembe láthassuk. Azonban ma reggel Savinivel is találkoztam, akinek eléggé kétes a múltja, és alig akad hivatalos ember, akit ne ismerne. Ha tehát a komornyik Featherstone volna, gondolom, a titkár rég közölte volna gazdájával.

A leány elgondolkozott.

– Említette, hogy Featherstone kapitányt foglalkoztatta a gázszámla.

Spike bólintott.

– Talán családos ember és házias természetű jelentette ki ironikus hangsúllyal. – Jómagam legényember vagyok, s így hidegen hagynak a gázszámlák.

– Featherstone nem házasember – közölte a leány szárazon, de mindjárt el is pirult, amikor a riporter elnézést kért előbbi feltevéséért.

– Semmi okát nem látom, hogy elnézést kérjen szögezte le a leány némi szigorral a hangjában. Annyit mondtam csupán, hogy Featherstone nem házasember. Nem is tudtam, hogy ismeri Savinit folytatta, változtatva a beszédtémán. – Mit tud róla?

– Sok rendkívülit aligha – felelte Spike. – Legfeljebb azt, hogy tudtommal félvér... apja angol volt, anyja hindu, s nincs kizárva, hogy mindkettőjük hibáit örökölte. Benne volt a Crowley-féle bandában, de arra soha nem tudtam rájönni, áldozat volt-e, vagy talán éppen ő a bandavezér. A rendőrség több mint egy éve már rátette kezét a társaságra, Savininek azonban valahogyan sikerült kicsúsznia a hálóból, vagy mert tényleg áldozat volt, vagy esetleg a rendőrség informátora. Először csodálkoztam rajta, hogy Bellamy alkalmazta, de azután alaposabban átgondolva a dolgot rájöttem, hogy éppen az ilyen ember való az öregnek. Szolgalelkű, minden skrupulus nélküli, és emellett valósággal retteg Bellamytól. Agyában naponta a legfantasztikusabb tervek születnek, hogyan gazdagodjék meg, de sem bátorsága, sem idegei nincsenek a végrehajtásukhoz. Ez Julius. Gondolom, nem vagyok hozzá igazságtalan – fejezte be Spike a jellemrajzot.

– Én sem hinném – felelte Valerie.

Spike egyébként Garre faluban ütötte fel a főhadiszállását. Naponta kétszer beszélt telefonon a szerkesztőséggel. Szerkesztője, Syme úr, bár értésére adta, hogy a Zöld íjász nem lehet indok a naplopásra, mégsem vette magára a felelősséget, hogy visszahívja beosztottját Londonba.

Egy délután, éppen a szerkesztőséggel folytatott telefonbeszélgetés közben, Spike Valerie-t pillantotta meg, amint autón Londonba igyekezett. A Kék Vadkan telefonja a hallban volt – eléggé kellemetlen körülmény annak, aki bizalmas természetű beszélgetést akar lebonyolítani. Spike hosszan Valerie után pillantott, majd egy ötlete támadt, és visszament a telefonhoz. Negyedóra alatt újból kapcsolták a szerkesztőséget.

– Ön az, Mr. Syme? Miss Howett bement Londonba. Van a fiúk közül valaki, aki ismeri?... Nem ártana, ha a nyomába szegődne. Nem azért, hogy cikket írjon róla, hanem hogy engem értesítsenek majd az útjáról.

Ez a döntő nyom, ami a Zöld íjászhoz vezeti? kérdezte Mr. Syme szarkasztikusan.

– Ez, de nemcsak engem, a rendőrséget is... felelte a riporter.

18. Az El Moro lokál

Fay Clayton visszavonult életet élt, de távolról sem volt zárkózott lény. Az ő esetében a két jelző nem azonos jellegű. Igaz, hogy Maida Vale-beli lakosztályában többé-kevésbé elszigetelten élt, de egy csomó barátja volt, s ezáltal alkalma nyílott a kikapcsolódásra és szórakozásra. Nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy nagy hiányát érezte Juliusnak. Férje úgy szerette, mint senki más. Soha nem volt alkalma, hogy hűségében csalatkozzék, és az is bizonyos, hogy anyagi helyzete az utóbbi hónapokban jelentősen megjavult.

Akkoriban, amikor Julius még a bandához tartozott, és egyike volt annak a négy körmönfont ifjúnak, akik a hiszékenyeket vagy a túlságos önbizalommal rendelkezőket fosztogatták, e tevékenység ellenére meglehetősen szűkös viszonyok között éltek. Heteken át kölcsönpénzek és elzálogosított ékszerek képezték Fay létalapját. Még akkor sem éltek túlságosan nagy lábon, amikor az ügyek valamicskével jobban mentek. Mostanában váratlan és jelentős jövedelemhez jutottak. Fay soha nem törte a fejét azon, honnan származik a pénz. Tudta, hogy Abe Bellamy nem ad titkárának rendkívüli fizetést. Pontosan tudta, mennyit kap Julius. Sejtette, hogy férje kétes eredetű jövedelemhez jutott, de ez nem aggasztotta. Savini híres volt arról, milyen ügyesen küzd meg a kockázatokkal. Erről a jövedelemről nem tájékoztatta, de bizonyos célzásaiból Fay arra következtetett, hogy mint titkár háztartási pénzeket is kezel, s ennek egy része, úgy látszik, mindjárt ott is ragad a kezén. Nemcsak hogy szép összeget juttatott Faynek, de rendkívüli ajándékokkal örvendeztette meg becsületes úton vásárolt ékszerek formájában. Egyszóval nem volt oka panaszra. Julius biztonságban volt, ő pedig nyugodtan csillogtathatta új gyűrűjét kedvelt éjjeli lokáljaiban, nem kellett attól tartania, hogy egy titokzatos idegen felkéri, sétáljon el vele a legközelebbi rendőrállomásig. Igaz, még ez a veszély sem ijesztette volna meg túlságosan Fay Claytont. Tizenöt éves korától háromszor ült börtönben, így a börtöntől való félelem ismeretlen volt számára. A letartóztatás egyetlen kellemetlen mozzanatának a rendőrséggel való kapcsolatot tekintette, azt a körülményt, hogy ilyen esetben a rendőrök megállíthatják, vitatkozhatnak vele, kellemetlen kérdéseket tehetnek fel, esetleg olyanokat, melyekre szerfölött nehéz válaszolni. Éppen csöppnyi konyhájában vasalt, amikor csöngettek az ajtón. A szobalány (eléggé igényes elnevezése annak a lompos asszonynak, aki naponta eljött takarítani) éppen a reggeli bevásárlásokat végezte. Fay az ajtóhoz lépett, és abban a hiszemben nyitotta ki, hogy az üzletből küldtek valamit. Ezzel szemben kopottas ruhába öltözött, girhes, beesett arcú férfival találta magát szemközt.

– Jerry! – kiáltott fel, és szélesre tárta az ajtót. A látogató belépett. Becsukta maga mögött az ajtót, s követte Fayt az ebédlőbe. – Mikor szabadultál?

– Ma reggel – felelte. – Van valami itókád? Meghalok a szomjúságtól. Julius hol van?

Fay egy üveg italt és szódáspalackot vett ki a szekrényből, elébe rakta, és Jerry alaposat húzott az italból.

– Így már rendben van – szólt, nyelvével csettintve. Arca színt kapott. Megismételte a kérdést: Julius hol van?

– Nincs itt, Jerry. Vidéken van. Állásban.

Az ember bólintott, majd kérdőleg nézett az italra.

– Elég volt – jelentette ki Fay, visszatette az üveget, és határozott mozdulattal bezárta a szekrény ajtaját. – Most mit szándékszol tenni?

– Még nem tudom. Gondolom, a fiúk világgá futottak. Azt mondod, Julius állásban van. Egyszóval egyenesbe jutott.

– Természetesen – felelte Fay méltatlankodva. Neked is valami munkát kell találnod, Jerry. A banda szétesett.

Testvérek voltak, de semmi hasonlatosság nem volt a vonzó külsejű leány és a girhes börtöntöltelék között.

– Találkoztam Featherstone-nal, a zsaruval...

– Látta, hogy idejössz? – kérdezte Fay.

– Nem látta. A város nyugati részében találkoztunk. Megszólított, kikérdezett, hogyan érzem magam, és mik a terveim a jövőre nézve. Nem rossz ember – állapította meg.

Fay elhúzta a száját.

– Te is mindent készpénznek veszel, Jerry. Mégis, mi a terved? – faggatta tovább.

– Mondtam már, még nem tudom pontosan. Hátravetette magát a széken, és töprengve bámult az asztalterítőre. – Az Atlanti-óceánon dolgozó fiúk hívtak, menjek velük. Ilyesmibe még nem ártottam bele magam, és ehhez, tudom, valami forgótőke is kell. Száz font csak a jegy oda-vissza. Ellenben az az előnye, hogy az úton talán sohasem kerülök össze ismerős pofával. Tudnál-e valamit kölcsönözni?

Fay tűnődve harapdálta ajkait.

– Tudnék – felelte egy kissé vontatottan.

– Biztos vagyok benne, hogy fíadzani fog. Még sose hallottam, hogy egy effajta banda horogra került volna.

Körülpillantott a szobában.

– Jó érzés kiszabadulni. Torkig vagyok a sitivel.

– Hol voltál, Jerry?

– Pentonville-ben. Ez az a börtön, ahol a meggyilkolt Creager volt az őr. Mesélhetnék róla néhány rémtörténetet. Égnek állna tőle a hajad. Maradhatok nálad?

– Julius szobájában – felelte Fay némi habozás után.

Jerry a szemöldökét ráncolta.

– Nem lakik itt?

– Nem jöhet mindennap. Csak másodnaponként találkozunk; nem panaszkodhatom.

A férfi utálkozó pillantást vetett gyűrött ruhájára.

– Új öltönyre van szükségem. Hogy állsz pénz dolgában?

– Majd szerzek neked ruhát, így valóban nem mehetsz az utcára, Jerry. Remélem, senki nem látott, amikor jöttél. Az ilyen modern házak tulajdonosai igen finnyásak, s nem szeretném, hogy szemet szúrj a külsőddel.

Jerry nevetett.

– A fogházorvos szabadított ki. Mellbeteg vagyok, és különleges bánásmódot engedélyeztek, ezzel leíródott a büntetés egy része. Betegeket nem tartanak a börtönökben. A ruháim egy részét a Charing Cross állomás poggyászőrzőjében hagytam. Ha azt kiváltod, sok egyébre már nem is lesz szükségem.

Fay átvette a szelvényt. Még aznap délután elment az állomásra a poggyászért. A sofőr, hogy rövidítsen, a Fitzory téren át hajtott. Fay ismerte a környéket, emlékezett egy helyre, ahol valamikor jól étkezett. Kis szobákból álló lokál volt, ahol kihallgatás veszélye nélkül, nyugodtan találkozhattak emberek, s megbeszélhettek fontos és bizalmas ügyeket. A banda kedvelt találkozóhelye volt hajdanán.

Elhaladva az El Moro lokál előtt, a bejáratnál meglátott valakit, és csodálkozva bámult rá. Julius volt, az ő Juliusa. Fay előrehajolt, s erélyesen dörömbölni kezdett a sofőrnek, hogy álljon meg. Ezalatt egy másik autó is a bejárathoz siklott, s egy hölgy szállt ki belőle. Fay látta, hogy Julius udvariasan kalapot emel a hölgy előtt, majd mindketten eltűnnek az El Moro keskeny ajtaja mögött.

Fay kiszállt az autóból. Egyszer már látta Valerie Howettet, és azonnal felismerte.

19. Julius felesége

Valerie kíváncsian pillantott körül a túlságosan is díszes helyiségben. A levegőben állott szivarfüst savanyú szaga terjengett. A szoba díszítése, a piszkos bronzcirádák, a nehéz bársonydrapériák, az egész olcsó luxus csömörletes, rossz benyomást keltett benne.

Savini elbocsátotta a mesterkélt mosollyal hajlongó pincért, s becsukta az ajtót, megérezte a leány „repugnációját”. Ez a portugál szó röppent el ajkáról Valerie érzéseinek kifejezésére.

– Végtelenül sajnálom, hogy ide kellett hoznom, Miss Howett, de ez az egyedüli hely, ahol zavartalanul beszélgethetünk.

– Miféle vendéglő ez? – kíváncsiskodott a leány.

– Közismert lokál – felelte a kis titkár tapintatosan. – Foglaljon helyet, Miss Howett. Sajnos túl sokat nem mondhatok – jegyezte meg, miután a leány leült a plüss-székre. – Mr. Bellamy miatt mind nehezebb bármit is kikutatni.

– A fényképet, amit kértem magától, sikerült megszereznie?

Savini a fejét rázta.

– Amikor odamentem, hogy magamhoz vegyem, a fiókot üresen találtam. Bellamy rájött, hogy az íróasztalban keresgéltem, ezt egyébként meg is mondotta. Nagy kockázatnak tettem ki magam önért, Miss.

– Én pedig megfizettem – felelte a leány hidegen. – Nem vagyok benne bizonyos, kedves Savini, hogy ezeket a kockázatokat értem tette-e vagy a pénzért, amit fizettem magának. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy megvannak a maga tervei, és éppúgy dolgozik a saját érdekében, mint az enyémben. Ez persze nem tartozik rám. Említette, hogy más fényképeket is látott.

– Az unokaöccsét – felelte Julius. Valerie csodálkozva nézett rá.

– Unokaöcs? Nem tudtam, hogy rokonai vannak.

– Csak gyanítom, hogy unokaöccse. Különben meghalt a háborúban.

Mint említettük, Fay gyanította, hogy férjének mellékjövedelmei vannak, és ebben nem is tévedett. Valerie minden információért, amit Bellamyról, tevékenységéről, kapcsolatairól és utazásairól kapott, pontosan fizetett a kis karcsú titkárnak, és így pénztárcája Fay jövedelmi forrása lett.

– Volt valami feljegyzés a hölgy fényképének hátlapján, ami elárulná, kit ábrázol? Miért nem vette mindjárt magához?

– Sajnálom, de nem vehettem magamhoz mondotta Julius szomorúan. – Bellamy észrevette volna, és azon nyomban elbocsát. Már a gondolatától is reszketek, hogy mi történt volna.

És a kis titkár valóban reszketett.

– Említette levelében, hogy a Zöld íjász behatolt a kastélyba, és kábítószert adott a kutyáknak.

– Bellamy szobájába is bement – egészítette ki a titkár. – Most pedig más fontos értesülésem van az ön számára, Miss Howett. Az öreg ma reggel írt Smithnek. A postára küldött a levéllel, és ajánlva kellett feladnom. A levelet le is pecsételte, azt gyanítom, pénz volt benne. Smith többet kap, mint amennyit Creager kapott. Azt hiszem, száz fontot küld neki havonta. Azért gondolom így, mert a múlt héten száz fontot kellett kivennem a bankból, és Mr. Bellamy még aznap este elkérte a pénzt; állítólag Wilks, a régi komornyik valamit vásárolt, és azt kellett kifizetnie.

– Ki az új komornyik? – kérdezte Valerie.

– Nem ismerem, kisasszony. Igen rokonszenves fiatalember, de nagyon ritkán látom.

Valerie gondolkozott a hallottakon. Már megkísérelte ugyanis, hogy összeköttetésbe lépjen Bellamy újabb fizetett emberével, a kísérlet azonban balul ütött ki. Pedig bizonyos volt benne, hogy a titok megoldása Coldharbour Smith személyéhez fűződik.

– Szeretnék minél többet tudni erről az emberről – jelentette ki. – Megtudott róla valamit?

– Semmit. Mr. Bellamy nagyon kevés személyi irattal rendelkezik, ezeket is a páncélszekrényébe zárva tartja. Csak szakértő nyithatná fel a széf ajtaját. A szekrény kulcsát Bellamy magánál hordja. Az egyetlen kulcs, amely nála van, s amelytől soha nem válik meg. Reggel jártam a szobájában, még mielőtt felkelt volna, a kulcsot nem láttam sehol, feltételezem, hogy éjjel is magánál tartja.

– Értesítsen, ha valami történik. Említette, hogy Bellamy újabb kutyákat hozat, igaz? – kérdezte mosolyogva a leány, s felkelt az asztaltól. – Könnyen értesíthet, mert jelenleg Lady's Manorban lakom. Elég egy falon áthajított jegyzet...

Kívülről hangos és indulatos szóváltás hallatszott. Azután az ajtó a falnak vágódott, és a küszöbön egy nő jelent meg. Arca vérvörös volt, a szemei szikráztak az indulattól. Idő kellett hozzá, amíg félig-meddig visszanyerte önuralmát. Akkor a csodálkozástól megnémult leányhoz fordult.

– Szeretném tudni, Miss Howett, mit keres itt a férjem társaságában? – kérdezte sipító hangon.

– A maga férje? – Valerie Savinire pillantott, aki leforrázottan állt ott.

– De drága szívem, nem történt semmi. A hölggyel üzleti ügyeket tárgyaltam – közölte izgalomtól remegő hangon.

– Üzleti ügyeket?! – A nő csípőre tett kézzel meredt zavarban levő férjére. – Állati! Ide jöttök üzleti ügyeket tárgyalni. A szállodában nem tárgyalhattad meg? Minek rejtőztél itt el?

Valerie visszanyerte nyugalmát.

– Mr. Savini, a hölgy a felesége? – kérdezte a titkárt, de helyette a nő felelt.

– És ha a felesége vagyok? – szólt gúnyos hangon, majd a férjéhez fordult. – Inkább csak voltam.

Egyszóval nincs időd, hogy találkozzunk, annyira el vagy foglalva Garre Castle-ban. Ostoba!

– Drágám, mindent megmagyarázok. Esküszöm, azért jöttem Londonba, hogy lássalak. Előbb azonban fontos megbeszélésem volt Miss Howett-tel.

– És azért jött ide Miss Howett egészen egyedül, hogy azt a nagyon fontos ügyet megtárgyalja? – Fay dühe nőttön-nőtt. – Egy ilyen lokálba, mint az El Moro, eljöhet-e minden kíséret nélkül?

– Persze hogy nem – szólalt meg egy vidám hang a küszöbről. – Miss Howett az én kíséretemben jött ide.

Fay Clayton megfordult, és a csodálkozás egyszeriben elűzte haragját. – Ó...

– Látom már, hogy minduntalan egymásba ütközünk – mondotta Featherstone kapitány jókedvűen. Aztán Valerie-hez fordult. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, meddig késik még, Miss Howett? Elfelejtette, hogy délután négykor találkozónk van?

Valerie, szőrmebundájába burkolózva, haragosan és egyben kínos érzéstől eltelve távozott a detektív társaságában. De mint a nők általában, nem Juliusra vagy feleségére haragudott, hanem arra az emberre, aki épp a szükséges pillanatban jött a segítségére.

20. Figyelmeztetés

Jim Featherstone az autóig kísérte a leányt, majd anélkül hogy felszólítást várt volna, maga is beült a kocsiba.

– Vannak helyek, ahová nyugodtan elmehet, vannak olyanok is, ahol alulírott, a maga engedékeny kísérője nem mutatkozhat. Ilyen hely az El Moro is. A bűnözők legvisszataszítóbb példányai látogatják, és lesz néhány kedves szavam Juliushoz, amiért magát odavitte.

– Az én vétkem – vágott vissza a leány. – Én kértem meg rá, hogy találjon egy olyan helyet, ahol nem ismernek fel, és ahol teljesen magunkra lehetünk.

– A jövőre vonatkozólag tanácsolhatom magának a Szent Péter-székesegyház tetejét vagy a Westminster-kolostor kriptáját. Mindkettő igen tiszteletreméltó hely.

Egyszerre hangot változtatott Featherstone:

– Julius bizonyára információkat ajánlott fel Bellamy személyéről. Ezt gyanítottam kezdettől fogva. Figyelmeztetem, Miss Howett, hogy Julius az az ember, aki egy bizonyos pontig hűségesen kiszolgálja, de azon túl nem fog habozni, hogy félrevezesse. Megvannak ugyanis a saját érdekei.

– Ezzel tisztában vagyok – felelte a leány nyugodt hangon. Majd hozzátette: – Az a gyanúm, hogy maga egész nap a nyomomban volt.

– Csaknem egész délután – helyesbített a detektív.

– Azt hittem, külföldön van. Tudja-e, Featherstone kapitány, hogy kezd az idegeimre menni...

– Hónapok óta magácska megy az idegeimre felelte a férfi higgadtan. – Gondolja, hogy különös szórakozás magára vadászni fél Londonon át?

Valerie bűnbánóan pillantott rá.

– Sajnálom, végtelenül sajnálom – mondotta. Remekül ért hozzá, hogy nevetségessé tegye az embert, és ez az, amiért idegeskedem. Valójában hálásnak kellene lennem önnek, amiért a döntő pillanatban megérkezett. A helyzet valóban több volt, mint kínos. Csakugyan a felesége?

A detektív helybenhagyólag bólintott.

– Soha nem érdekeltek az effajta házasságok, de az a csaknem gyermekes büszkeség, mellyel a rokonszenves kis Fay a karikagyűrűjét megmutatta, arra vall, hogy csakugyan a felesége. Egy alvilági figura semmire sem büszkébb, mint élete valamely tiszteletre méltó mozzanatára.

– Azt hittem, külföldön van.

– Ezt már mondta egyszer. Sajnálom, de nem vagyok külföldön. Pedig ha természetes ösztöneimet követném, talán a tiroli Alpokban járnék – jelentette ki.

Valerie nem tudhatta, mennyire nem őszinte jelen esetben a fiatalember, mert az a hely, ahol e pillanatban a legszívesebben időzött, éppen az ő oldalán volt, az itt-ott félrebillenő Rollsban, a zsúfolt West End felé igyekezve.

A leány idegesen rápillantott, s egyszerre indulatosan felkiáltott:

– Elfelejtettem valamit megkérdezni, hogy... pedig talán az egyedüli dolog, amit meg szeretnék tudni!

– Lehet, hogy megmondhatom – felelte a detektív, a leány azonban a fejét ingatta.

– Úgysem tudja megmondani, amire kíváncsi vagyok.

Featherstone elnevette magát.

– Egy szép nap majd rájön, hogy a magam nemében páratlan információs iroda vagyok.

Valerie egy pillanatig még habozni látszott, majd a táskájából sárgult, testes iratcsomót húzott elő, s gonddal kiteregette a térdén.

– Értem, ez itt a kastély terve – állapította meg Jim egy pillantást vetve a rajzra.

– Régi tervrajz. Egy guildfordi könyvüzletben vettem. Nem mai állapotában ábrázolja a kastélyt, hanem amilyen kétszáz év előtt volt. Láthatja, nem létezik a living-hoom, ezt a helyiséget itt – ma ez a könyvtárszoba – akkor törvénykezési teremnek hívták.

Jim Featherstone figyelmesen megnézte a terem rajzát.

– Itt ítélkeztek a Curcy család tagjai foglyaik felett – mondta. – Itt pedig – mutatta az új javai –, ahol most a kastély bejárati pavilonja van, volt a kínzókamra. Szinte sajnálom olykor, hogy kiment divatból, ha az Angliában legelterjedtebb bűnre gondolok, az eskü alatt tett hamis tanúskodásra. Ha néhány festői kínzószerszámot a vádlottak padja fölé függeszthetnénk...

– Kérem, viselkedjék komolyan – szólt rá a leány. – Bizonyos benne, hogy ez itt a könyvtárterem?

– Tökéletesen. Modernebb tervrajzaim vannak, mint ez. Még a régi tulajdonostól kaptam őket.

– Nem adná ide nekem is? – kérdezte a leány izgatottan.

– Mi szüksége rájuk?

– Kellenek...

Nem volt éppen a legmegfelelőbb érv, de meglepetésére Featherstone kapitány beleegyezett.

– Egy tanácsot azonban adhatok, ifjú barátnőm. Ha szükségét érzi, elmehet Lime House-ba, s felkutathatja az alvilágot, ahol Coldharbour Smith él. Még az El Moróban is tehet látogatásokat, miután intelligens nő hírében áll, hírnevének nem fog ártani. Ne induljon azonban soha egyedül Garre Castle felkutatására.

A detektív olyan hangsúllyal mondta mindezt, hogy a leány nem kételkedhetett szavainak komolyságában.

– Soha ne hatoljon be oda a szokásos eszközökkel! Ígérje meg. Ugye megígéri?

Valerie kis ideig gondolkozott.

– Nem – felelte őszintén. – Ilyen ígéretet nem tehetek.

– De mit képzel valójában, mit fog ott találni? Azt hiszi, az öreg Bellamy az első belépőnek otthagy valami írott vallomást? Talán csak nem gondolja, hogy a kastélyba hatolva konkrét bizonyítékokat talál? Bízza rám a dolgot, Miss Howett. Komolyan beszélek. Aggódom magáért, mert legalább részben, ismerem e nyomorult ember jellemét. Félek, mert az ott tartott vérebek kíméletlenek lesznek magával. Legjobban azonban a Zöld íjásztól félek.

Valerie nem hitt a fülének.

– Csakugyan fél a Zöld íjásztól? – kérdezte a leány. – Biztos vagyok benne, hogy tréfál, Featherstone kapitány.

– Igen, félek a Zöld íjásztól – ismételte a férfi csökönyösen. – Valerie, borzalmas veszély fenyegeti, és ne higgye, hogy ez a veszély azért, amiért egyelőre ismeretlen, kevésbé fenyegető. Nem kényszeríthetem, hogy elmondja, miért kutatja Mrs. Heldet, mit jelentett a maga számára, és milyen körülmények között tűnt el. Idővel el fogja mondani. Apjának is ez a véleménye.

– Ő nem mondott magának semmit? Jim a fejét rázta.

– Semmit. Megígéri, hogy nem hatol be a kastélyba?

– Nem ígérhetem meg – jelentette ki. – Azt hiszem, túlozza a veszélyt, és alábecsüli kutatásom fontosságát.

– Lehet – felelte a detektív némi hallgatás után. Itt azonban kiszállok, ha lenne olyan kedves megállítani a kocsit.

White Halle-nál szállt ki a kapitány. Csak miután eltávozott, ébredt rá Valerie, milyen nagy szolgálatot tett neki, és tesz állandóan. Hisz a Zöld íjászban! Valerie csodálkozott. Nem gondolta volna, hogy valaki egyáltalán higgyen kísértetekben: a kapitányról gondolta volna a legkevésbé.

21. Két újabb kutya

Julius Savini néhány dorgáló szót szólt élete párjához, mielőtt elhagyta volna a lokált. Featherstone és Valerie jelenlétében megalázva egészen más volt, mint amikor négyszemközt maradtak.

– Mindent elrontottál – jelentette ki. – Tönkretettél mindent, amit évek alatt kiépítettem. Tudod, mit csináltál? Egy csomó pénzt kihajítottál az ablakon.

– Végtelenül sajnálom. Nem tudtam, hogy Featherstone is itt van – mondta Fay bűnbánattal a hangjában. – Amikor Miss Howett-tel bemenni láttalak az El Moróba, elöntött a düh. Kíváncsi vagyok: te mit tettél volna?

– Engem soha nem önt el a düh – közölte Julius.

– Honnan tudhattam volna, hogy pénzt kapsz tőle?

– És mégis mit gondoltál, honnan származik a jövedelmünk?! – ripakodott feleségére Savini.

Az olyan ember, mint Bellamy titkára, külön örömét leli abban, ha ráförmedhet valakire.

– Azt képzelted talán, hogy az öreg százdollárosokkal halmoz el? Csalódsz. Nem is az izgat, hogy ezentúl egy lyukas garast sem kapok Miss Howett-től, hanem hogy Featherstone is tud a házasságunkról.

– Sokkal előbb tudta már – felelte Fay. – Néhány nappal ezelőtt a parkban találkoztunk, és értésemre adta, hogy tudja. De mit számít ez? Talán szégyelled? – kérdezte gyanakvó hangon.

– Ugyan, ne légy nevetséges – felelte Julius, és szólt a pincérnek, hogy állítsa össze a számlát.

Nagy megkönnyebbülésére Fay elhitte neki, hogy a korábbi vonattal kell a kastélyba visszatérnie, és kikísérte az állomásig. Már visszafordult, amikor eszébe jutott fivérének tett ígérete, hogy kiváltja ruháját a poggyászőrzőből.

Azon a vonaton, amellyel Julius visszatért Berkshire-be, két félelmetes külsejű kutya is utazott egy őr kíséretében. Julius a Garre közelében levő városka állomásán pillantotta meg őket. Még barátságtalanabbnak látszottak, mint az előzőek, az egyik szájkosarat hordott.

– Mr. Bellamy részére? – kérdezte az őrt.

– Igen, uram. Remélem, meg lesz elégedve velük, ezek a kutyák igazi ördögök.

Az állomáson egyetlen taxi volt csak, és Julius, bár nem volt ínyére, meginvitálta az őrt is. Kellemetlen utazás volt.

Abe Bellamy ismét bebizonyította, milyen hatalma van az állatok felett. A kutyák, úgy látszik, hamar megismerték és respektálták brutális természetét; közvetlenül megérkezésük után levette a legvadabb fejéről a szájkosarat, megsimogatta, mire a véreb lefeküdt a lábaihoz. Bellamy vezette őket ketrecükhöz, anélkül hogy a nyakörvet vagy a korbácsot használta volna. Az állatok okosan, sorban követték, s egyetlen vakkantás nélkül tűrték, hogy megkösse őket. Ez a jelenet különös örömére szolgált az öregnek. Juliusszal együtt tért vissza a kastélyba, aki tisztes távolságban a háta mögött elkísérte a ketrecig, gazdája pedig egész idő alatt a titkár számlájára szórakozott.

– Semmi ördögi vonás nincs magában, Mr. Savini. Ezért is gyűlölik a kutyák. Kis pudlinak tekintik, tudja, amolyan gubancos kis féregnek, amilyeneket az asszonyok sétáltatnak. Látja, ezek a férfiaknak való kutyák.

Az öreg kihívóan pillantott a feje fölött magasodó toronyra, s megpillantva az egykori akasztófát, szemei zöldes fényben csillogtak.

– Azok voltak a szép idők, igaz-e, Mr. Savini? Ha ötszáz év előtt élnék, tudnám, hogyan ugrassam magára ezeket a kutyákat; és nem kis örömömre szolgálna.

Komolyan beszélt. Még az az elképzelés is, hogy a kis titkár arcán a borzalom kifejezésével küzd a vérebekkel, szórakozást jelentett neki.

– Persze ma a rendőrség alighanem eljárást indítana ellenem – sóhajtott fel –, s ez esetben hamis vallomást kellene tennem a bíróság előtt. Sok a paragrafus manapság, Mr. Savini. És mi is a törvény voltaképpen? Gyengék alkotása a gyengék védelmére. Márpedig akik nem képesek harcolni, csak a halált érdemlik. A Globe-ban olvastam valakiről, aki Belgiumban gyermekotthont alapított, és kórházat a gyermekek kezelésére. Minek gyógyítani a beteg embereket? Miért kell gyámolítani a haszon nélkülieket, és bátorítani a ravaszokat, hogy becsapják a bátrakat?

Julius mindenben igazat adott neki. Sokkal kevésbé volt fárasztó egy nézeten lenni gazdájával, mint vitatkozni vele. Ez esetben annál is inkább tehette, mert osztotta Bellamy véleményét. Maga is azon a nézeten volt, hogy az amerikai mérnök hasznosabb célra is fordíthatná pénzét, mint gyermekek nevelésére. Julius szemében az emberbarátság minden változata botorság volt. Érthetetlen, hogy létezik egyáltalán olyan ember, aki ad, bár tudja, hogy semmi ellenértéket nem kap érte.

– Az ügyvédemtől hallottam erről az alakról mondotta a milliomos Savini meglepetésére. – Volt egy ember, akiről... akiről tudtam, hogy... meghalt a háborúban.

Vastag ajka szélén mosoly játszott, mintha az említett tragédia szórakoztatná.

– Repülős volt vagy mi... nekem valamiféle rokonom. Úgy végrendelkezett az illető, hogy halála esetén mindent ez a Wood örököljön utána, aki a barátja volt. Nem nagy ügy – fejezte, be elégtétellel hangjában.

Julius tudta, hogy Bellamy halott unokaöccséről beszél. A bőrmappában talált fénykép vezette rá erre.

– Egyszóval innen ismerem. Akármiben fogadnék, hogy ezzel a gyermekszélhámossággal temérdek pénzt zsebel be. Az effajta túlságosan tisztességes emberek mind szélhámosok vagy sarlatánok.

Egyik kedvenc elmélete volt ez Abe Bellamynak, de nem ő az egyedüli, aki úgy véli, hogy az altruizmus az ostobák tulajdonsága.

Nem ment be a kastélyba, hanem hátratett kézzel ellépett a nyitott ajtó előtt. Savini követte, abban a tudatban, hogy az öreg szidni fogja, mert magányosságát zavarja jelenlétével, vagy ellenkezőleg, fenyegetőzni fog, ha valamilyen ürügyet keres, hogy egyedül hagyja.

– Intézkedtem, hogy a zsilip állandóan le legyen zárva – jelentette ki kis idő múlva a milliomos.

Savini megkönnyebbülten sóhajtott fel; a kijelentésből megértette, hogy gazdája óhajtja a jelenlétét.

– Képtelen vagyok megérteni, hogy az a zöld kísértet hol hatolt be a kastély területére; úgy gondolom, a zsilip az egyetlen út.

A nagy vasrácsozathoz értek, melyet most még vastag gerendákkal is megtámogattak. A rácsozat éles csúcsai között szöges drótakadályt feszítettek ki.

– Ha eddig itt jött be, ezentúl nem fog neki sikerülni – mondotta Bellamy. – Ámbátor még mindig rejtélyes, hogy ha a parkba be is hatolt, hogy az ördögbe jutott a kastélyba.

– Lehet, hogy nappal jön be, és estig elrejtőzik vélte Julius.

– Nevetséges. Este minden szobát átkutatnak. Azon a véleményen vagyok, hogy olyan úton jött be, melyet eddig még nem fedeztünk fel.

Abból a feltevésből kiindulva, hogy a Zöld íjász hús-vér személy (amiben a babonás Julius kételkedett), csakugyan szinte csodaszámba ment, hogyan jöhetett be s távozhatott kénye-kedvére. Az udvarra csak két sor ablak nyílott: a soha nem használt ebédlő keskeny és éjszakára acélredőnyökkel lezárt ablakai, no meg Mr. Bellamy hálószobájának ablakai. Ezek pedig megközelíthetetlenek voltak. A komornyik a kápolna egyik szobájában lakott, melyen át be lehetett volna jutni a kastélyba, ha ablakai történetesen nem hét méter magasságban vannak, arról nem is beszélve, hogy a Zöld íjász megjelenésekor a helyiségben minden alkalommal tartózkodott valaki.

Kedvenc megfigyelőhelyéről, a kastély faláról, a kapus házikójától mintegy száz méterre, Spike Holland időnként körüljáratta erős látcsövét a tájon, így aztán látta az öreget titkárjával belépni a kastélyba. Az új vérebek megérkezését a riporter érdeklődéssel figyelte. Valamivel később, telefonbeszélgetése során be is számolt róluk, de főszerkesztőjétől csak kiadós dorgálásban részesült.

– Ez a garre-i kísértettörténet kezd unalmassá válni, Mr. Holland. Nem hiszem, hogy a kutyák megérkezése igazolhatná további ottlétét. Ennél már érdekesebb lenne, ha bejuthatna a kastélyba, s meginterjúvolhatná a milliomost.

– Akkor inkább a kísérteiét – jegyezte meg Spike szarkasztikusan. – Ez mindenesetre könnyebb lenne. Egy égő gyufaszál a puskaporos hordó tetején nem olyan örvendetes jelenség, mint amilyen én vagyok az öregnek. Adjon még haladékot, Mr. Syme. Erős a gyanúm, hogy a hét vége előtt valami történik a kastélyban. Mindent megteszek, hogy Mr. Bellamyval beszélhessek... Nem, nem, semmi kacsa...

Spike híres ösztöne most is működésbe lépett. Úgy érezte, hogy egy tragédiát megelőző minden mozzanat adva van. Mialatt a faluban kóborolt, autótülkölés riasztotta fel gondolataiból. Kitért a jármű elől, és az autóban Valerie-t pillantotta meg. A kocsi mintegy húsz lépéssel odébb megállóit; a leány kidugta a fejét, és intett az újságírónak.

– Szálljon be, Mr. Holland.

Spike beült, de azon gondolkozott, vajon miért olyan feszélyezett a leány.

– Szeretném megkérni valamire – szólt végül a leány, s hangjában némi izgalom remegett. – Nem tudna szerezni nekem egy revolvert?

A riporter csodálkozó pillantását látva sietősen és kissé ügyetlenül magyarázkodni kezdett:

– Lady's Manor magányos udvarház, és velem az történt... egyszóval nagyon is elszigetelt hely, ugyebár?... Apám meg soha nem tartott magánál tűzfegyvert. Szerettem volna Londonban pisztolyt vásárolni, de megtudtam, hogy szigorú intézkedés szabályozza a fegyverárusítást, és külön engedélyre van szükség... Most megláttam magát, és mindjárt arra gondoltam, hogy...

– Persze, persze, Miss Howett – Spike mély lélegzetet vett. – Természetesen. A pisztolyom a szállodában van. Nem is tudom, miért vettem magamhoz erre a kirándulásra, de magamhoz vettem... Várjon, mindjárt elhozom.

Visszaszaladt a Kék Vadkan fogadóba, s nemsokára újból megjelent.

– Vigyázzon, töltve van – mondotta, kihúzva a fegyvert zsebéből. – Kis kaliberű pisztoly. Remélem, ha egy betörőt lelő, nekem biztosítja a riportot.

22. Egy név az újságban

Bár Bellamy ritkán olvasott újságot, a Globe magára vonta a figyelmét. Ezenkívül a helyi hetilapot, a Berkshire Heraldot szokta volt végigböngészni, de ezt az olvasást is mással végeztette el. Savini feladatai közé tartozott az újság felolvasása csütörtökön, a lap megjelenése napján, vacsora előtt. Olykor betűről betűre végig kellett olvasnia az első oldal reklámjától az utolsó oldalon talált, mezőgazdasági kiállításról szóló, jelentéktelen beszámolóig. Máskor gazdája kevésbé volt követelőző. Bár senkivel semmi kapcsolatot nem tartott fenn, a meghívásokat visszautasította, ő maga sem hívott vendéget a kastélyba. Bellamyt mégis minden érdekelte, ami Berkshire grófságában történt. Hajlandó volt aláírni jótékonysági listát, de minden interjúkérelmet visszautasított. Pénzelte a helyi jótékonysági intézményeket, de ragaszkodott ahhoz, hogy nevét ne említsék. Julius gyakran kérdezte önmagától, hogyan lehetséges, hogy effajta savanyú, kedélytelen, sőt kíméletlen ember olyan nagyvonalúan járul hozzá ezekhez a pénzalapokhoz. Minden bizonnyal nem az a kívánság vezette, hogy segítse embertársait, még kevésbé a sors sújtotta nyomorultak szenvedéseinek enyhítése. Egy ízben, amikor egy különösen jelentős összegű csekkről volt szó, melyet Bellamy a helyi vadásztársaságnak küldött, az öreg néhány eldörmögött szava magyarázni látszott e nagylelkűség hátterét.

– Gondolom, Garre Castle tulajdonosai mindig bőkezűek voltak.

Egyszóval az egykori arisztokrata hagyományokat kívánta folytatni: azokét, akiknek a címere ott díszelgett a kápolna zászlaján.

Abe Bellamy középkori lélek volt, ahhoz a korhoz tartozott, amikor testes emberek lovagoltak széles tomporú lovakon, és bérgyilkosokat küldtek ellenségeik nyakára.

Miután visszatértek a kutyák ketrecétől, Juliusnak eszébe jutott, hogy a Berkshire Herold felolvasásra vár. Magában dohogott. Semmi kedvet nem érzett rá, hogy a helyi lap bárgyúságait fennhangon olvassa. Remélte, az új kutyák érkezése annyira leköti az öreg figyelmét, hogy megfeledkezik szokásos csütörtöki szórakozásáról. Amint a könyvtárszobába léptek, a milliomos szavai azonban egyszeriben szétfoszlatták hiú reményeit. Az öregember betelepedett az egyik karosszékbe, kezét összekulcsolta, s a kandallóban lángoló fahasábokra bámult.

– Hozza csak az újságot, Mr. Savini – mondotta, Julius pedig követte az utasítást.

Bellamynak fárasztó és szeszélyes napja volt. Következésképpen Juliusnak a tőzsdei árfolyam több hasábját végig kellett olvasnia, valamint egy közeli városkában tartott politikai gyűlésről szóló hosszadalmas beszámolót, ami a legkevésbé érdekelhette Bellamyt.

– Nem értem a politikájukat, és soha nem is értettem – jegyezte meg haragosan. – Mindenesetre ostobaságnak tartom.

Julius ezután elérkezett a nagyvilági hírek rovatához meg az aratógépek reklámjához.

– Na nézd csak! Egy hír Lady's Manor új lakóiról.

– Olvassa fel – parancsolta a gazda.

A milliomos előrehajtott fejjel, becsukott szemmel ült, mint aki alszik. Julius egyszer követte el a hibát, hogy így hitte... másodszor már nem tévedett.

Lady's Manor új bérlője – olvasta – egy ismert petróleummágnás, akinek élete szinte legendaszámba megy. Amerikába vándorolva mint szegény farmer kezdte életét a kaliforniai Montgomery ben.

– Ah...

Bellamy, mintha álmából riadt volna, felugrott a helyéről.

– Farmer Montgomery körletben, Kaliforniában... – ismételte – folytassa csak! Folytassa! förmedt Juliusra, aki a hír eme váratlan hatásától szinte megnémult.

– ...A véletlen szerencse kedvezett neki: az állam más vidékén vásárolt nagyobb birtokán kőolajra bukkantak, ami megalapozta mesés gazdagságát. Mr. Howett és leánya, Valerie Howett...

– Mi?! Hogy mondta?! – Az öreg valósággal üvöltött, és vad pillantást vetett a titkárára. A szeme tűzben égett. – Valerie Howett?! Hazudik! Adja csak ide! – Kiragadta Savini kezéből az újságot, s figyelmesen olvasni kezdte. – Valerie Howett – suttogta. – Te jóisten!

Savini ismeretségük óta első ízben most látta gazdáját ilyen feldúlt állapotban. Keze is remegett.

– Valerie Howett... – ismételte az öreg réveteg pillantást vetve titkárára. – Lady's Manor... hm...

Váratlan gyorsasággal átrohant a szobán, ki akarta húzni az íróasztal egyik fiókját. Be volt zárva, s mert nem volt türelme előkeresni a kulcsot, kifeszítette a zárat, mintha csak papirosból lett volna. Kihajigálta a fiókban levő iratokat, míg végül az asztalra dobott valamit. Julius rémülten fedezte fel, hogy a keresett tárgy az a bizonyos vérfoltos női zsebkendő, amit az éléskamrában találtak.

– Hm – dörmögte az öreg. – Valerie Howett. Vastag szemöldökei alól Juliusra meredt. – Tudta, hogy a kezdőbetűk egyeznek? – kérdezte tőle.

– Sohase gondoltam ilyesmire – felelte gyorsan a titkár. – Ráadásul meg akkor még nem is költözött ide a közeibe...

– Ez igaz – Bellamy felvette az asztalról a zsebkendőt, néhány percig hatalmas tenyerén tartotta, aztán visszadobta a fiókba, a fiókot meg a helyére nyomta. – Elmehet – szólt a titkárnak metsző hangon. – Majd csengetek, ha szükségem lesz magára. Szóljon, hogy hozzák a vacsorát.

Még tíz perce sem tartózkodott Savini a szobájában, amikor kinyílt a könyvtár ajtaja, és Bellamy szólította:

– Jöjjön csak ide! – Izgatottsága elmúlt, visszanyerte önuralmát, de arcán viselte még az előbbi megrázkódtatás nyomait.

– Bizonyára kíváncsi, mi ütött belém. Nos, az az igazság, hogy valamikor régen ismertem valakit Howett néven, és egy Valerie nevű fiatal hölgyet is. A névazonosság nagyon megrázott. Hogy fest ez a fiatal hölgy?

– Igen vonzó jelenség.

– Úgy? – Az öreg gondolataiba mélyedt. – Hát az apja?

– Ön is látta már, Mr. Bellamy – felelte a kis titkár. – A Carltonban laktak, akárcsak ön, ugyanazon az emeleten.

– Sosem láttam – szakította félbe Bellamy türelmetlenül. – Milyen ember?

– Elég magas, sovány.

– Bánatos képű?

– Biztosan látta – erősködött Julius.

– Mondom, hogy nem láttam. Kíváncsi vagyok a külsejére. A felesége... itt van vele?

– Nem, uram. Úgy gondolom, hogy Mrs. Howett nem él.

Az öregember háttal állt a kandallónak, és mintha minden figyelmét a szivarjára összpontosította volna. Leharapta a végét, meggyújtotta, és csak azután szólalt meg. Egészen szokatlan volt, hogy Bellamy vacsora előtt szivarra gyújtson. Savini azon töprengett, vajon ez a szokatlan időben elfüstölt szivar megnyugtatja-e gazdája feldúlt idegeit.

– Talán mégis láttam – jelentette ki. – Azt mondja, vonzó teremtés? Okos és szép? Szőke vagy barna?

– Barna.

– És tele élettel, ugye? Eleven, gondolom, ez a helyes kifejezés rá.

– Igen, Mr. Bellamy. Eleven. Ez a legtalálóbb kifejezés a hölgy jellemzésére.

A milliomos kivette szájából a szivart, és a hamut bámulta mereven. Aztán visszatette fehér, erős fogai közé, és a mennyezet gerendájára szegezte pillantását.

– Az anyja halott – ismételte. – Angliába érkezte előtt hol lakott? Kérem, nézzen utána. Szeretném tudni, hogy most hét éve (megint a szivarjára nézett) New Yorkban élt-e. Nem lakott-e véletlenül a Fifty Avenue egyik szállodájában 1914. július 17-én. Menjen a postára. Ha már bezárták, vegye a kocsit, és menjen be Londonba. Sürgönyözzön a szálloda igazgatójának. Kell hogy legyen nyilvántartása. Siessen!

– Ha a posta zárva van, telefonon küldöm a sürgönyt – javasolta Julius, és Bellamy helybenhagyólag bólintott. Órájára nézett.

– Most hét óra. New Yorkban kettő. Még este választ kaphatunk. Kérdezze meg, nem túlóráznának-e a mi kedvünkért. Kerül, amibe kerül. Ide figyeljen, Mr. Savini, értsük meg egymást, ma este már tudni akarom. Ismernek a szállodában. Egész évben fenntartottam ott egy szobát. Nem laktam benne, de kifizettem – tette hozzá. – Most pedig siessen!

Julius telefonon beszélt, és öt perc múlva már vissza is tért a kastélyba; közölte Bellamyval, hogy a sürgöny elment. Ugyanott találta most is az öreget, ahol hagyta, szivarjával a szája csücskében, hátán összetett kezekkel, lehajtott fővel.

– Beszélt valaha, Savini, ezzel a leánnyal?

– Egyetlenegyszer, Mr. Bellamy, véletlenül a Carltonban – felelte a titkár.

– Feltételezem, hogy nem érdekelte a személyem. Vagy talán kért magától adatokat rólam, az életemről?...

Julius merészen szembenézett gazdája gyanakvó pillantásával.

– Nem, uram – jelentette ki tettetett megütközéssel. – Ha kérdezett volna, akkor sem mondtam volna semmit. És közlöm önnel...

– Hazudik – szólt szárazon Bellamy. – Ha adatokat kért volna magától, és jól megfizeti, elmondott volna mindent, amit tud... Az a gyanúm, hogy nincs a világon semmi, a gyilkosság kivételével, amire jó pénzért ne lenne kapható.

Tévedett. Julius ebben a pillanatban gyilkosságra is hajlandó lett volna.

Savini távollétében Bellamy ismét előszedte a fiókból a zsebkendőt. Most a kezébe vette.

– Gondolom, a hölgynek van szobalánya. Barátkozzék össze vele, és tudja meg: a zsebkendő Valerie kisasszonyé-e. A kezdőbetűk még csakugyan nem jelentenek semmit. Nem, a kendőt nem adom oda. Szerezzen valahonnan egy másik zsebkendőt. Biztosan van neki több ebből a fajtából. Ha kell, fizessen érte, bármennyit kérnének is. Intézze el, a pénz nem játszik szerepet.

Gépies mozdulattal kihúzta zsebéből a hosszú, keskeny kulcsot, melyet Julius életében egyszer látott csak, s a kasszához lépett.

– Az a vörös hajú újságíró még itt van a faluban? – kérdezte.

– Nem tudom, Mr. Bellamy. Nem állok szóba riporterekkel.

– Az ördögbe is! – kiáltott fel az öreg mérgesen. Nem vádolom én magát semmivel! Miért védekezik? Szóval nem tudja, hogy itt van-e még. Menjen és keresse meg. Ha itt van, hozza el a kastélyba.

Meglepő parancs volt. Julius indult, hogy teljesítse.

– Mielőtt lefeküdne, hívja fel Lime House 789-et, s kapcsolja a telefont a könyvtárba.

23. Spike látogatóba megy

Julius teljesítette a megbízásokat, és a sötétedő parkon át sietve indult a falu felé. Megkönnyebbülésére Spike Hollandét a vendéglőben találta, ahol izgalmas kuglipartit játszott a helyi bajnokkal.

– Velem akar beszélni? – csodálkozott a riporter. – Tán megháborodott.

– Ide figyeljen, Mr. Holland. Ha az öreg megkérdi, nehogy elárulja, hogy valaha is beszélt velem.

– Ugyan, ugyan – hárította el Holland közönyösen Savini rimánkodását. – Vajon mit akar a gazdája? Éjszakára is ott akar tartani a kastélyban?

– Fogalmam sincs. Ma este csakugyan mintha kissé zavarodott volna.

– Történt valami? – Ezt már akkor kérdezte Spike, amikor átmentek a parkon.

– Semmi – válaszolta túlságosan is gyorsan Savini. Meg akarta őrizni a maga számára a különös élményt, gazdája szokatlan viselkedését Valerie nevének hallatára.

A kastélyba érve a titkár kopogtatott a könyvtárszoba ajtaján, majd be akart nyitni, de zárva találta. Az ajtó vastagsága s a borítófüggöny minden belső hangot elnyelt.

– Azt hiszem, telefonál. Amikor elmentem, akkor kapott kapcsolást.

Spike ámulva szemlélte a hatalmas bejárati csarnok boltozatos mennyezetét és kőfalait. A széles kőlépcső is még ugyanaz volt, mint amelyiken a Curcy család utolsó tagja lépkedett, legfeljebb a széles szőnyeg cserélődött ki.

– Hova vezet ez a lépcső? – kérdezte Juliust, aki válaszként az egyik ajtóra mutatott.

– Ez itt a szobám... amott van az ebédlő, legfeljebb én használom, arrább meg egy kis szalon bútorozatlanul áll.

– S a komornyik? – érdeklődött Spike, mert eszébe jutott, hogy szeretné megismerni.

– Most készíti az öreg vacsoráját. Nem hívhatom ide – felelte a kis titkár.

A könyvtárszoba zárjában megfordult a kulcs, és Abe Bellamy hatalmas alakja jelent meg a küszöbön.

– Lépjen be, Mr. Holland – invitálta az újságírót. – Mr. Savini, magára nincs szükségem most, majd csengetek, ha valami eszembe jut.

Becsukta az ajtót Spike mögött, akit ez a parancsoló modor ámulatba ejtett.

– Mr. Holland – folytatta a milliomos, arcára jókedvet erőltetve –, sajnálom, hogy néhány nappal ezelőtt megbántottam. Amennyiben szükségesnek látja, hogy erről a zöld kísértetről valami újabbat írjon, csak forduljon hozzám. Biztosíthatom, hogy ez a kísértet hús-vér ember. Ma reggel két kutyámat elkábítva találtam.

– Járt valaki az ön szobájában?

Az öregember bólintott. Spike nem árulta el, hogy időközben már megtudta az újságot, és hogy a lap is rövidesen hírt ad róla.

– Hol lakik, Mr. Holland?

– A Kék Vadkanban, a falu régi vendéglőjében.

– Igen? Tessék egy szivar, Mr. Holland. Nem olyan jók, mint amiket Londonban kapni, de azért élvezhetőek – mondotta tettetett vidámsággal.

Spike, miközben kiválasztott egy szivart, azon elmélkedett, hogy vajon miért hívták ide, Garre Castle-ba.

– Mostanáig bizonyára jól összebarátkozott a falusiakkal. Elég sok apróságot szedett már össze rólam? – kérdezte Bellamy gúnyosan. – Eléggé szolgálatkészek?

– Rendes népség – válaszolta Spike elengedve füle mellett a szúró megjegyzést. Bellamy azonban tovább faggatta:

– Ki lakik Lady's Manorban? Ugye az is amerikai? Úgy hallottam, igen csinos leánya van.

– Csakugyan remek teremtés – felelte Spike.

– Jól ismeri? Talán még Amerikából ismerik egymást?

– Nem tartozom az ő társaságához. Azonfelül nem philadelphiai vagyok, hanem New York-i.

Bellamy helyeslőleg bólintott.

– Tudtommal a New York-i újságírók a legügyesebbek a szakmájukban – udvarolt az öreg a riporternek, aki csaknem öklendezett ettől a szikkadt bóktól.

– Gyanítom, hogy az ifjú hölgyet... hogy is hívják... Valerie Howettet érdekli a kastély. Ugye, szeretné megismerni?

– Túlzott érdeklődést eddig még nem vettem észre nála. Inkább csak Lady's Manor érdekli.

Bellamy kissé csalódottnak látszott.

– Természetesnek találnám, hogy érdekelje folytatta. – Egy faragatlan, öreg amerikai, aki egy ezeréves kastélyban lakik. Soha nem említette, hogy el akar jönni látogatóba?

– Lehetséges – válaszolta Spike közömbös hangon.

– Majd hozza el, Mr. Holland. Mondja meg neki, hogy eljöhet bármikor, és örömömre fog szolgálni. A hölgy édesapja jól érzi magát?

– Amennyire tudom, jól.

– Az az érzésem, hogy régebbről ismerem. – Bellamy elgondolkozó arcot vágott. – Ha jól tudom, rövidlátó... valami baja volt a szemével.

– Rövidlátó. Miss Howett mondotta, hogy volt idő, amikor a megvakulás fenyegette.

– Megmondaná a hölgynek, hogy én kértem rá?... Nem szükséges emiatt külön meglátogatnia, de ha találkozik vele, mondja meg neki, hogy én kértem rá.

– Feltétlenül megmondom – ígérte Spike.

Az öreg magatartásából megértette, hogy látogatása a végéhez ért, s hogy tulajdonképpen csak azért hívatta, hogy ezt a megbízást adja.

– Gondolom, újságírói gyakorlatában egy sereg szegény emberrel akad össze, ugyebár, Mr. Holland? – A milliomos zsebébe nyúlt, és egy halom vadonatúj bankjegyet húzott elő. Kettőt kiválasztott belőle, és az asztalra dobta. – Ha találkozik valakivel, akinek száz fontra van szüksége, ez a pénz hasznára lehet.

Spike előbb a pénzre nézett, azután az öregre, és elmosolyodott.

– Nincs alkalmam összeakadni olyanokkal, akiknek ekkora összegre lenne szükségük, Bellamy. Ha mégis összeakadnék valakivel, majd elküldöm magához. Minek hordjam a zsebemben a más pénzét?

– Akkor tekintse a magáénak – Bellamy erőszakoltan mosolygott.

– Csak azt a pénzt tekintem a sajátomnak, amelyért megdolgozom – felelte a riporter.

A milliomos vállat vont. A pénzt visszatette a zsebébe.

– Ahogy gondolja – mondotta és csengetett. Spike remélte, hogy a komornyik jön, de csak Savini jelent meg az ajtóban.

– Savini, kísérje ki Mr. Hollandét, azután térjen vissza. Jó éjszakát, Holland.

– Mit akart magától? – kérdezte a titkár, mikor már kívül voltak a kastély falain. – Biztosan faggatta, hogy mondtam-e magának valamit – folytatta aggodalmaskodó hangon.

Spike rávigyorgott a titkárra.

– Hogy, hogy nem, az egész interjú során nem tett magáról említést. Fogalmam sincs, hogy történhetett, képzelje csak, Mr. Savini, teljes tíz percig beszélgettünk, és maga nem került szóba. Akár hiszi, akár nem, így történt.

A kis titkár nem sértődött meg egykönnyen.

– Mégis mi volt a célja?

– Egy jótékonysági és egy barátsági aktus. Én pedig valami ördögi szándékkal gyanúsítottam. Kár, hogy a komornyikot nem láttam – felelte Spike elgondolkozva.

24. A nagy kaland

Julius Savini csak addig várt, amíg a riporter eltűnt, aztán szorosan a kastély falához simulva (a falak néhány száz méter hosszúságban a főutat határolták), nagy léptekkel Lady's Manor felé osont. Elég tekintélyes távolságot kellett megtennie, ugyanis az udvarház a falu északi részében volt. Az út annál is hosszabbnak tűnt, mivel Savininek kevés idő állt rendelkezésére, és igyekezett minél gyorsabban eljárni tervezett akciójában.

Már a kapu fogantyúja felé nyújtotta karját, amikor arra eszmélt, hogy a tiszafákból álló élő sövény árnyékában valaki áll, és őt figyeli. Savini az ijedségtől csaknem összeesett.

– Ki az?! – kiáltotta.

A közeledőben Howeít urat ismerte fel.

– Mr. Savini, ugyebár?

– Én vagyok, Mr. Howett. Sajnálom, de... kissé rám ijesztett.

Howett ráncos arca a holdfényben falfehérnek látszott. Lehet, hogy a holdfény volt a ludas a dologban, de Julius megesküdött volna rá, hogy a sápadtságnak valami rendkívüli oka van.

– Valerie-t keresi talán?

– Igen, uram. Valamit meg szeretnék kérdezni tőle. Remélem, nem jöttem túl későn.

– Szó sincs róla. Csak arra kérném, Mr. Savini Howett hangja kissé akadozott –, ne mondja meg a leányomnak, hogy itt találkoztunk. Nem szeretném nyugtalanítani.

– Kérem, uram – a titkár csodálkozott.

– Azt hiszi ugyanis, hogy már alszom, és nem lenne nyugta, ha tudná, hogy künn járkálok. Szeretek olykor sétálni késő este.

– Nem mondom meg, hogy találkoztunk – ígérte a titkár. Megnyomta a csengőt az oszlopos kapun. A szolgálóleány csodálkozott, amikor megpillantotta. – Miss Howett még fenn van – közölte –, jelenteni fogom Savini urat. – A szobalány bevezette a nagy szalonba, ahol Valerie fogadta.

– Tudom, hogy nem a legalkalmasabb látogatási idő, Miss Howett – kezdett bele Savini a mondókajába –, de meg kell beszélnem önnel egy kérdést. Remélem, előző beszélgetésünk szerencsétlen körülményeit már elfelejtette.

Valerie magában mosolygott, mert Juliusnak megbocsátotta már minden bűnét. Most csaknem nevethetnékje támadt, ha visszagondolt az El Moróban töltött kínos percekre.

– Nem tartom szükségesnek, hogy elnézést kérjen, Mr. Savini. Apám korán lefeküdt, én meg állok rendelkezésére.

Juliusnak megvolt a maga véleménye Mr. Howett lefekvéséről, de tartotta magát az ígérethez.

– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem vesztett-e el egy zsebkendőt. Gazdám szigorú utasítást adott, hogy ezt megtudjam. Ma este, amikor véletlenül rájött, hogy kik Lady's Manor új bérlői, egészen szokatlanul viselkedett.

Részletesen beszámolt a történtekről. Mialatt a kis titkár beszélt, a leány szemei felragyogtak, és különös tűzben égtek.

– Akkor hát igaz! – tört ki csaknem szenvedélyesen. – Azért viselkedett így, mert furdalja a lelkiismeret! Miért is nyugtalanítaná különben a nevem említése?

– Ezt kérdezem én is – mondotta Savini. – Mit gondol, mi az oka furcsa viselkedésének?

Valerie nem volt hajlandó felvilágosítást adni.

– Mi van azzal a zsebkendővel? – kérdezte. A múlt héten, vagy még régebben, elvesztettem az egyik zsebkendőmet. Egyet a hatból, amiket Párizsban rendeltem. Talán megtalálta?

Savini bólintott.

– Garre Castle-ban találták meg – közölte vontatottan. – Azon az éjszakán, amikor Bellamy belelőtt az íjászba. A zsebkendő csupa vér volt.

Valerie csodálkozva nézett kései vendégére.

– Az én zsebkendőm?... Garre Castle-ban?... Lehetetlen!

Julius részletesen leírta a csipkés holmit.

– Várjon csak – mondotta a lány, és kisietett a szobából. Fél perc múlva már vissza is tért, kezében egy zsebkendővel. A titkárnak csak egy pillantást kellett vetnie a zsebkendőre, s máris látta, hogy hűséges mása annak, amelyet Wilks talált, s amelyet Bellamy a fiókjában őriz.

– Egyenesen fantasztikus! Most már emlékszem, hogyan történt. Akkor veszítettem el, amikor Lady's Manort először meglátogattam. Akkor határoztam el, hogy megkérem apámat, bérelje ki az épületet. Amikor visszaérkeztem Londonba, és kiszálltam az autóból, észrevettem, hogy a zsebkendőm hiányzik.

– Járt akkor a kastély közelében? Elnézést kérek a kérdésért, Miss Howett, de jól tudom, mennyire érdekli Bellamy személye. Nem járt véletlenül a kastély közelében?

– Nem. Biztos vagyok benne, hogy Lady's Manorban veszítettem el. Emlékszem jól, hogy amikor ideutaztam, nálam volt.

– Ez minden, amit mondani akartam, Miss Howett. – Savini fölkelt helyéről. – Még csak annyit, hogy megbízott, szerezzem meg egy másik zsebkendőjét a szobalánya segítségével.

Már az ajtónál volt, Valerie megállította, és elővette a pénztárcáját.

– Kérem, hagyjuk! – hárította el, mialatt Valerie a bankjegyeket számolta. – Nem lenne szabad magától pénzt elfogadnom.

– Aki dolgozik, megérdemli a bérét – mondotta mosolyogva a leány. Julius nem volt benne százszázalékosan biztos, hogy ez a megjegyzés dicséretnek tekintendő.

Valerie, mikor magára maradt, úgy érezte, hogy határoznia kell. Nagy küzdelem folyt a bensejében. Annak idején olyan dologra határozta el magát, mely minden ráció és logika szerint végzetes módon csak csalódásba torkollhatott, s emellett reális veszélyekkel is járt. Jim Featherstone minden intelme ellenére határozta el magát erre a lépésre. A detektív remélte, nem lesz olyan nyakas, hogy csak azért is véghezvigyen valamit, mert ő ellenzi. Józan ösztöne is azt súgta a leánynak, hogy hívatlan látogatónak lehetetlen a kastélyba behatolnia. Még egy szokványos házba betörni sem könnyű feladat. De hogyan juthatna át ezeken a lőréses kőfalakon, s még ha sikerül is, megtalálja-e vajon azt, amit keres? Most, hogy Bellamy tudta vagy legalábbis gyanította, kiről van szó, még veszélyesebbnek látszott a vállalkozás.

És mégis – gondolta, tulajdon józanságának ellenszegülve –, van egy halvány remény, amennyiben a megszerzett régi kastélyterv hitelesnek bizonyul minden részletében, és amennyiben – és ez látszott a legkétségesebbnek – az utolsó kétszáz évben végrehajtott átépítések alkalmával be nem falazták az általa felfedezett bejáratot.

A kastély északi részén régi zsilipkapu volt. Valamikor ugyanis a kastélyt vízzel telt árok övezte. A mögötte levő erdős dombokról folyócska szaladt alá, ennek a vizét csatornázták. A kastély ura így az árkokat megtölthette vízzel, bár maga a kastély kis emelkedésen állott. A folyó réges-rég kiapadt már, a sáncot fű nőtte be, s egyes részein teljesen betömődött, a zsilip azonban megmaradt. Valerie Lady's Manor ablakából jól láthatta: tégla alakú nyílás a falban, masszív acélrácsozattal. Itt jöttek be a szállítók, akik a konyha számára hozták a portékát, s itt remélt behatolni ő is Abe Bellamy komor birodalmába. Az ésszerűség különben azt is megsúgta Valerie-nek, hogy a melléképületek a zsilipkapun át megközelíthetők ugyan, de nem épültek egybe a tulajdonképpeni kastéllyal, illetve annak lakható részével, hiába jut túl a zsilipkapun, ezzel még korántsem érte el a célját. Mégis meg kell próbálnia.

Belső láng emésztette, valami azt súgta neki, eddigi kísérletei nem voltak hiábavalóak.

Azt hitte, apja már alszik. Éjjel tizenkét óra lehetett, amikor mindhárom alkalmazottját nyugodni küldte azzal, hogy még valami elintéznivalója van. Nem találtak benne semmi feltűnőt, mert mindig utolsónak tért szobájába. Egyelőre a szalonban tartózkodott, és igyekezett valamiképpen agyonütni a hátralévő időt. A tervezett vállalkozás érdekében már előbb különlegesen öltözködött fel, remélve, hogy Mr. Howett rövidlátó lévén, nem veszi észre rajta a golfszoknyát.

Miután az utolsó alkalmazott is eltávozott, lement a kertbe, zseblámpával világítva meg maga előtt az utat. Eljutott a falhoz, ahol két kis létra állott, melyet kérésére a tetőjavító munkások hoztak oda napközben. Az egyik létrát a falhoz támasztotta, a másikat mellé helyezte. Fellépett a létrán, és a legfelső fokra érve, a másik létrát fölhúzta, és a fal belső oldalához támasztotta. A két létrát spárgával összekötözte. Miután mindezzel végzett, otthagyta a létrákat, és visszament a házba. Úgy vélte, még korai lenne elindulni kalandos útjára.

Megírt két semmitmondó levelet érdektelen embereknek, s már belefogott a harmadikba is, amikor érezte, hogy megéhezett. A konyha a lakóhelyiségek alatt volt, hosszú kőlépcső vezetett oda. Mivel Lady's Manorba még nem vezették be a villanyt, petróleumlámpával világította meg a lépcsőt, mert zseblámpája fényével takarékoskodott. Leérve a konyhába tüzet gyújtott a forralón, rátette a teáskannát, aztán körülnézett az éléskamrában. Egy tál süteményt talált, az asztalra tette. A lámpát égve hagyta, és visszatért a szalonba, hogy megvárja, míg felforr a teavíz.

Nyomasztó csend volt, szinte elviselhetetlen. Sajnálta, hogy zongorája még nem érkezett meg. Visszaült íróasztalához, hogy folytassa a befejezetlen levelet. A küszöbönálló kaland azonban annyira elfoglalta gondolatait, hogy képtelen volt figyelmét a levélre összpontosítani. Tollat kezében tartva igyekezett köznapi dolgokra gondolni, de zajra lett figyelmes. Halk zörej volt, a folyosó végén levő ajtó zárjában megfordult a kulcs. Egy pillanatra megdermedt a félelemtől, megviselt idegei már-már felmondták a szolgálatot.

Alig egy másodperc telhetett el, s a lenti folyosó kőpadlóján lépések visszhangzottak. A lépések közeledtek, már az ő ajtajánál hallatszottak.

Felugrott, az ajtóhoz szaladt s felrántotta. A küszöbről, ahol állott, láthatta a lenti konyhaasztalon álló lámpa fényét.

– Ki az? – kérdezte élesen. – Maga az, Klára? Kérdésére csörömpölés volt a válasz, s a lámpa lent hirtelen kialudt.

Szíve a torkában vert, a lélegzete akadozott. Az ajkába harapott, hogy visszafojtsa kitörni készülő kiáltását. A zseblámpa ott volt a zsebében, kivette, s remegő kézzel felkattintotta; fényét a sötét előcsarnokra irányította. Aztán eszébe jutott a Spike-tól kapott revolver, és visszament íróasztalához, hogy elővegye. Még egyszer lenézett a sötét folyosóra.

– Ki az? – kérdezte újból, de nem kapott választ. Összeszedte minden bátorságát, végigment a folyosón, és lement a konyhába. Az első, ami a szemébe ötlött, a süteményestányér volt, darabokban hevert a földön. Ez volt tehát az a csörömpölés, amit hallott. Megkönnyebbülve sóhajtott fel. A látogató legalább emberi lélek kellett hogy legyen.

Ismét meggyújtotta a lámpát, s ekkor különös dolgot vett észre. Bár a tányér darabokban hevert a földön, két darabját a pohárszéken látta. Valaki fölemelte és odatette. A konyhából kis teakonyhába nyílt egy ajtó, onnan meg a pincébe. Fel akarta nyitni a teakonyha ajtaját, de be volt zárva.

Hová tűnt a titokzatos látogató? Az ablakon rácsok, nincs hely, ahová elbújhatott volna. A ház mögötti apró udvarra nyíló ajtót zárva találta, sőt be is volt reteszelve. A kerti ajtót ő maga zárta be, miután a létrákat elhelyezte, s a kulcsa ott lapult a zsebében. Ismét megpróbálta a pinceajtót felnyitni, egy pillanatra eszébe villant, hogy fölkelti a személyzetet, és együtt folytatják a keresést. Ez azonban arra kényszerítette volna, hogy tervét megváltoztassa. A konyha egyik sarkából két zöld fény irányult feléje. Ijedten hőkölt hátra. Aztán nevetésben tört ki, és karjába emelte a macskát.

– Szegény pára... már kísértetnek hittelek mondta. – Ugyan hogyan jutottál be ide?

Mialatt a macskához beszélt, pillantása egy feltűnő tárgyra tévedt, amely a padlón hevert, a tányértörmelékek közelében. Ragyogó acélja szinte világított. Zöld nyílvessző volt, a szárán élénkzöld tollakkal.

25. Coldharbour Smith

Valerie Howett nem ájult el. Lassan, szinte gépies mozdulattal leeresztette a macskát a földre. Aztán lehajolt, és fölvette a nyilat, amelynek tűszerűen vékony hegye volt, és egészen simára csiszolták.

A Zöld íjász... itt volt. Hová tűnhetett?

A forrásban levő teavíz ráébresztette a valóságra. Eloltotta a tüzet, és visszament a szalonba. Az étvágya elpárolgott.

A Zöld íjász! Tulajdonképpen nem volt miért félnie tőle. Abe Bellamy ellensége, tehát az ő barátja. Mindent megtett, hogy csillapítsa lelke háborgását, de csak részben sikerült.

Amikor a falu toronyórája éjjel egyet ütött, Valerie kiosont a kertbe. Térdei remegtek, de erőt vett magán, felmászott a létrán a kastély falára, és leereszkedett Garre Castle parkjába...

Mr. Bellamy estebédje szokás szerint két óra hosszat tartott. Néha még tovább is, de előbb soha nem fejeződött be. Ezen az estén felrúgta a szabályt, amikor fél órával a vacsora felszolgálása után becsengette a lakájt, hogy szedje le az asztalt, és vigyen vissza mindent.

– Telefonáljon a kapuhoz, és mondja meg, hogy látogatót várok... Smith urat. Amint megjött, vezesse föl – szólott a titkárjának.

– Igenis, uram – felelte Savini, és egyszeriben megértette, miért tartott a vacsora ilyen rövid ideig.

– Hozzon majd konyakot, szódavizet s néhány olcsó szivart... Mondja csak, az újságíró meglepődött, amikor idehíyattam? Feltételezem, hogy megmondta neki, miért hívatom.

– Nem mondtam neki semmit – felelte Julius szemrebbenés nélkül állva gazdája kíméletlenül méregető pillantását. – Ellenben közölnöm kell önnel, hogy a személyzet panaszkodik a kutyák miatt. A ketrecek egészen közel vannak a konyhához, és félnek a közelükben járni.

– Alkalmazzon más személyzetet – válaszolta cinikusan az öreg. – És máskor ne jöjjön nekem konyhai panaszokkal, ha nem akarja, hogy közéjük kerüljön.

Julius sietett teljesíteni gazdája utasításait. Magában azon tűnődött, hogy miért hívta a kastélyba az öreg azt a bizonyos Coldharbour Smitht. Bellamy később leküldte titkárát a kapuhoz, hogy személyesen várja meg a látogatót.

Coldharbour Smith tizenegy óra tájban érkezett meg Londonból taxin. Útközben a sofőr és utasa sűrűn megállhattak, mert mindketten olyan állapotban voltak, hogy a kapus is, a titkár is felháborodva szemlélték őket.

– Mr. Smith, megmondhatná a barátjának, hogy ne lármázzon. A faluban alig várják, hogy fecseghessenek, és Mr. Bellamy nem akar rá okot szolgáltatni.

Coldharbour Smith ötven év körüli, köpcös, nagydarab férfi volt. Haja barna, állkapcsa olyan széles, hogy egy ökölvívónak is becsületére vált volna. Savini baráti tanácsa kihozta a sodrából.

– Menjen az ördögbe! – förmedt rá. – Az öregúr hol van?

– A szobájában várja.

– Várjon! Még inni szeretnék valamit. Rajta szólt a sofőrnek –, menjünk a Kék Vadkanba.

– A Kék Vadkan néhány órája bezárt – közölte Savini –, jöjjön inkább fel a kastélyba, Mr. Smith. A főnök már várja.

– Jó, de a barátom is velem jön.

– Erről szó sem lehet – jelentette ki Julius erélyesen. Voltak helyzetek, amikor Savini bátornak bizonyult, különösen, ha Bellamy tekintélyét érezte maga mögött.

– No jó – dörmögte Smith megadóan. – Akkor várjál meg itt.

Bizonytalanul lépkedett a titkár oldalán.

– Mi a csudának hívott ebben az órában? – kérdezte nyersen.

– Fogalmam sincs. Inkább tőle kérdezze meg.

– Valamit magáról is szeretnék tudni. Maga kicsoda voltaképpen? – érdeklődött Mr. Smith.

– Julius Savini vagyok.

– Julius... A jó öreg Julius... No nézd csak. Azt hittem, ülsz. Mit csinálnak a fiúk? Te meg mit csavarogsz errefelé, Julius? Az inasa vagy?

– Mr. Bellamy titkára vagyok.

– Van itt még valaki ismerősöm? – kérdezte a vendég, miközben az épülethez közeledtek. – Az a rokonszenves Zöld íjász mit csinál?

Ittasan röhögött, és térdét csapkodta.

– Ez aztán igen! Hogy Zöld íjászt lásson valaki. Gondolom, jóféle italok lehetnek itt raktáron, Julius. Te mit iszol? Metil-alkoholt?

Julius válaszra sem méltatta. Fellélegzett, mikor végre beléptek a kastélyba. Coldharbour Smith aki ezt a nevet attól a rendőrkerülettől kapta, ahol a legtöbbet ült – tökéletesen elázott, és Savininak kellett támogatnia, hogy el ne essék. Hunyorogva lépett a vakítóan kivilágított könyvtárszobába. Az öreg bizalmas intésére Savini visszavonult. Egyáltalán nem bánta, hogy nem vesz részt beszélgetésükben.

– Üljön le, Smith! – Bellamy egy székre mutatott. – Mit akar inni?

Most vette csak észre, hogy vendége milyen állapotban van.

– Berúgott, maga barom. Nem megmondtam, hogy egyenesen hozzám jöjjön, mégpedig józanul?

– Mire jó a józanság, ha az ember leihatja magát? – bölcselkedett Smith. – Erre feleljen, Mr. Bellamy. Ugye nem tud rá felelni?

A milliomos az asztalhoz lépett, és egy poharat teletöltött konyakkal. Smith kezét nyújtotta az ital után, de arra eszmélt, hogy végigfolyik az arcán, szemén. Ordítva húzta vissza a karját, s a szemét dörzsölte.

– Megvakított! – jajveszékelt.

– Fogja be a száját!

Bellamy felkapott egy szalvétát az asztalról, és odadobta a vendégnek, aki jajgatva törölgette az arcát.

– Mocskos tréfa – panaszkodott. – Meg is vakíthatott volna.

– Reméltem, hogy kijózanodik, részeg disznó. Ha így nem sikerül, találok rá más módot is. Keljen föl.

Megragadta Smitht a gallérjánál, és erőteljes mozdulattal talpra állította. Hatalmas kezével a vendég nem éppen megnyerő arca előtt hadonászott, szorosan tartotta, ahogyan a rugós lovat szokás.

– Öt év óta nyeli a pénzem, nyomorultja, és mit sem csinál érte. Most meg, amikor először üzenek magának, beállít ide tökrészegen. Azt tanácsolom, hogy sürgősen józanodjék ki, mert ha csak a fájdalom használ, lesz része benne; megemlegeti, amíg él!

Vadul belenézett az ember italosan bárgyú arcába, és hatalmas öklét felemelte. Coldharbour Smith küszködött, hogy kiszabaduljon a keze közül, de nyugodtan megtakaríthatta volna magának ezt a fölösleges fáradozást.

– Üljön le – mondta Bellamy, s akkora erővel vágta bele a székbe, hogy az feljajdult alatta. Munkát találtam magának. Pár nappal ezelőtt azt írta nekem, hogy megunta az országot, és DélAmerikára támadt gusztusa. Mindebből az az igazság, hogy a zsaruk a sarkában vannak. Nem is volna nagy kár, ha magára tennék a kezüket. Van azonban egy megbízásom, ami lehetőséget ad arra, hogy elutazzék, sőt biztosítja a megélhetését egész életére. Persze nem vagyok benne biztos, hogy alkalmas-e rá. Kijózanodott már?

– Kijózanodtam, Mr. Bellamy – felelte Smith komor hangon.

Bellamy jobban megnézte.

– Arra jó, amire nekem kell. Épp elég csúf. Mint a mérges kígyó, Smith, pont olyan, de nekem éppen kígyóra van szükségem. Illetve lehet, hogy szükségem lesz rá. Jól figyeljen!.

Odament az ajtóhoz, és kulcsra zárta. Aztán visszalépett a vendéghez, és egy óra hosszat tárgyalt vele.

26. Üldözés

Az új komornyik, akárcsak elődei, a kápolna melletti helyiséget foglalta el, azt, amelyet a király szobájának neveztek. A hálószoba folyosójáról lehetett megközelíteni. Ez volt az egyetlen lakott helyiség ezen a szárnyon. Az egykori vakolatlan lőréseket szűk ablakká alakították át, ahonnan látni lehetett a kastély főbejáratát.

A komornyik még jóval Smith távozása előtt visszavonult szobájába, mert dolga akadt.

Amikor hivatalát elfoglalta, két kis bőröndöt hozott magával. Az egyikben ruhái voltak meg két váltás ágynemű, a másikban egy tudományos szakértő által sebtében összeállított felszerelés. Amikor darabjait az asztalra helyezte, méter hosszú kiélezett acélrudaknak látszottak. Egyik végükön, akár a varrótűnek, „szemük” volt, ahol kis termométerek helyezkedtek el félkör alakú üvegdarabok védelme alatt. A komornyik elégedetten szemlélte őket, majd kalapácsot húzott ki a bőröndből, mely az átlagos kalapácstól abban különbözött, hogy a feje kaucsukborítású volt. No meg volt egy tekercs kötél is a bőrönd fenekén, tojás alakú acélkampóval a végén. A kampót az ágyhoz kapcsolta, és meghúzta a kötelet. Miután az ágyat az ablakpárkányhoz erősítette, egy öltönyt és egy pár posztótalpú cipőt vett elő a másik bőröndből.

Gyönyörű éjszaka volt. A hold egy távoli patakot ezüsttel vont be, a parkot pedig bizonytalan sötét színekkel árnyalta. A komornyik kioltotta a lámpát, és visszatért a haliba. Tíz perc választotta még csak el az éjféltől, és elmosódottan hallani lehetett Smith távozó taxiját. Abe Bellamy a négy vérebtől kísérve visszajött a ketrecektől. A komornyik volt az egyetlen ébren lévő ember, mert Julius, aki félt a kutyáktól, megkérte, hogy ő zárja be a külső ajtót.

– Savini már lefeküdt? – kérdezte az öreg a zárakat vizsgálgatva.

– Igen, uram – felelte a komornyik.

A kutyák a lábánál szimatoltak, a legmérgesebb véreb halkan morgott.

– Ugye, nem fél tőlük? – kérdezte a milliomos. Ha velem vannak, nem kell félnie. Éjszaka azonban ne sokat járkáljon, fiatalember.

Mintha csak gazdája figyelmeztetését akarta volna alátámasztani, az egyik véreb fölemelte a fejét, és ugatni kezdett.

– Hallgass! – intette le gazdája, bár magában örült, hogy tanácsa ilyen formában erősítésre talált. – Lefeküdhet, fiatalember.

A komornyik felment a lépcsőn, és bár az egyik kutya szorosan a nyomában maradt, vissza sem fordult. Amint szobájába ért, bezárta az ajtót, és ruhát cserélt. Három perccel később a kötélen leereszkedett a parkba. Kis készülékeit már előbb lent hagyta. Elengedte a kötelet, és különös tevékenységbe fogott. Az egyik acélrudat a kápolna közelében beverte a földbe; a kaucsukfejű kalapács a legcsekélyebb zajt sem ütötte. Miután befejezte, továbbment, szorosan a fal árnyékában maradva. Néhány lépésnyire ismét lehajolt, és megint bevert egy acélrudat. A föld itt egészen puha volt, a rudat a termométer magasságáig beütötte. Aztán arra gondolt, hogy nehéz lesz megtalálnia, és kővel jelölte meg a helyet. Továbbment, és időről időre bevert a földbe egy rudat.

Megkerülte a kastélyt, míg vissza nem ért az elsőig. Kihúzta, és parányi zseblámpával megnézte a termométert. Huszonkét fokot mutatott. Sorban egymás után kihúzogatta a rudakat, és megállapította, hogy azonos hőmérsékletet jeleznek. Az egyik rudat azonban nem találta. Tüzetesen kereste, és mégsem találta. Még a földön tapogatózott, amikor kinyílt fölötte egy ablak. Egyszerre rájött, hogy a milliomos szobája alatt van. Aztán már hallotta is Bellamy bikaerős hangját:

– No nézd csak!

A komornyik az első pillanatban arra gondolt, hogy fölfedezték, de azután jobban körülpillantva a parkban olyan jelenetnek lett a tanúja, amely feledtette vele a maga szorult helyzetét. Egy emberi alak vált ki a fal árnyékából, és a bokrok felé lopakodott, melyek a lejtőt benőtték egészen a keleti falig. Azt is látta a komornyik, hogy nő az illető, és miután gyanította, ki az, szaladni kezdett feléje...

Bellamy nem ment azonnal aludni. Gondolatai ébren tartották. Odahúzott egy széket a nyitott ablakhoz, és karfájára könyökölve belebámult az éjszakai álmát alvó park csöndes világába. A holdfényben egészen a bejárati pavilonig elláthatott. Nem érdekelte a kert szépsége, sem titokzatossága. A Garre Castle-tól távol eső dolgokra gondolt, huszonöt év előtti eseményekre...–... Milyen különös hasonlatosság, a világon ezer személyt hívhatnak Howettnek vagy Valerie Howettnek, de csak egyetlenegy lehetett közülük, aki Montgomeryből jött. – Ez az adat leszűkítette a lehetőségeket. – Ha ő lenne – s arcán vad mosoly futott át. Mekkora újság ez az ősz hajú asszony számára! A gondolat megerősítette, megint fiatalnak érezte magát, érzéketlenné vált szíve úgy vert ismét, mint hét évvel ezelőtt.

Fölkelt helyéről, és figyelmesen kinézett az ablakon. Árnyék volt-e vagy a holdfény játéka csupán? Megesküdött volna, hogy egy alakot látott lopózni a rododendroncserjék árnyékában. Most már biztos volt benne. A cserjék közötti tisztáson vágott át. Nem lehetett egyik sem az őrök közül. Azok szigorú parancsot kaptak, hogy ne járkáljanak künn.

Nagyot kiáltott, megfordult, és végigszaladt a folyosón. Kopogó zaj hallatszott, a vérebek közül kettő hozzárohant; orrukat a térdéhez dörgölték. A másik kettő lent maradt a hallban. Látta a sötétben fénylő szemüket, s halkan füttyentett nekik. Csendesen félrehúzta az elülső ajtó jól beolajozott reteszét, a kutyákat pedig féken tartotta.

– Utána! – kiáltott rájuk, és a négy véreb mint kilőtt nyíl ugrott át a kijárati ajtón.

Csendben és gyorsan szaladtak a kutyák a pázsiton. A hívatlan vendég észrevette a veszedelmet, aminthogy látta a komornyik is. Bellamy megfigyelte, hogy az árnyék a fal mögötti fák között keres menedéket. A kutyák közül kettő még látta a prédát, de csak az egyik folytatta az üldözést.

Valerie Howett szaladt, szaladt, szíve dübörgött a mellében, kapkodva lélegzett, s a könnyek elborították a szemét. A kutyalábak kopogása mind közelebb hallatszott, közvetlen mögötte pedig egy ember szaladó léptei. Elért a fákhoz, közöttük bujkált menedéket keresve. Eljuthat-e még a létrákhoz? Nem mert hátranézni. Már az állat nehéz fújtatását is hallani vélte. Bár a pisztoly egész idő alatt a csípőjét verdeste, nem is gondolt rá. A liget egy dombon volt, ösvény vezetett fel rá, mind nehezebbé vált a kapaszkodás. A kutya centiméterekre lehetett tőle még foga csattogását is hallani vélte, aztán megint lemaradt.

Most ismét kijutott a fák közül. Már csak a menekülés gondolata vitte tovább, másképpen leroskadt volna halálos rémületében, mert a holdfényben világosan látni vélte egy mozdulatlan tekintetű, zöld árnyalak fehér, duzzadt arcát. Kezében hosszú íjat tartott, mely villogott a holdfényben.

Nem állt meg. Új borzalommal találkozott, de az életveszély legyőzte félelmét. Látta, hogyan emeli fel az íjat, és hogyan feszíti meg a húrt. Akkor leesett a földre. Nehéz test ütötte vállon. Egy pillanatra még látta a halálos kínban fetrengő sárga foltos vérebet, azután elvesztette eszméletét.

27. A kézelőgomb

– Mr. Howett tudni szeretné, lejön-e reggelizni a kisasszony.

Valerie felült ágyában, és megdörzsölte a szemét. A feje lüktetett.

– Reggelizni? – kérdezte fáradt hangon. – Igen, igen. Azonnal megyek.

...Álmodta az egészet? Összeborzadt, ha visszagondolt rá. Nem, nem volt álom. Poros golfszoknyája ott hevert a szék karfáján. Már nem emlékezett rá, hogyan tért vissza a szobájába. Hol is járt? Amikor magához tért, a Lady's Manor szalonjában találta magát. Megremegett. Tehát ő járt a falon túl? A létrák jutottak eszébe; könnyen árulói lehetnek. Gyorsan fölkelt, és lement az ebédlőbe.

– Nem kellett volna lejönnöd, drágám – mondotta Mr. Howett ráemelve tekintetét. Feltette a szemüvegét, és kutatóan figyelte. – Nagyon rossz bőrben vagy ma reggel, Val. Talán nem jól aludtál?

– De igen – felelte.

– Akkor későn fekhettél le.

A reggeli komédiaszámba ment. Képtelen volt akár egy falatot is lenyelni. Nemsokára elnézést kért, amiért távoznia kell, de dolga van a személyzettel.

Kisietett, és megkereste a szobalányt, akitől a kerti ajtó felől tudakozódott.

– A kerti ajtó, kisasszony? Nem, kérem, be volt zárva, és belülről bereteszelve.

– Bereteszelve? Úgy emlékszem, mintha nyitva hagytam volna – mondta zavartan.

Egy dologban bizonyos volt: valaki a szalonba vitte. Áthozták a falon. De hogyan is lehetett bereteszelve a kerti ajtó?

Futóléptekkel kisietett a kertbe. Mindkét létra a falhoz támasztva állt, a kertjükön belül. Az ismeretlen íjász tehát a létrát is magával hozta.

Visszament a szalonba, remélve, hogy valamit talál, amiből megérti majd, hogyan jutott vissza. A szobában már takarítottak, a földön talált kevés tárgyat az asztalra helyezték. Az első, amit megpillantott, a zsebkendője volt, porosan, piszkosan. Valaki az arcát törölte meg vele. Nem emlékezett rá, hogy használta volna. Mellette törött kézelőgomb hevert. Aranyból volt a gomb, kis zománcmonogrammal. Valerie becsengette a szobalányt.

– Köszönöm, hogy összeszedte ezeket a dolgokat – mondotta –, a gombot hol találta?

– A földön, kisasszony, a pamlag mellett. Azt hittem, Mr. Howetté, de ő azt állítja, hogy egyet sem veszített el.

– Csak a fele – állapította meg Valerie jobban szemügyre véve a gombot. A lánc apró gyűrűiből eltörött a középső.

– A másikat nem találta meg?

– Nem, kisasszony.

– Jöjjön, segítsen, keressük meg. Egy barátunké. Átkutatták a szobát, és nemsokára a szobaleány felkiáltott:

– Itt van, kérem! Épp a szőnyeg szélén volt.

Szakasztott olyan, mint a másik. Nagyon sok gyufaszálat találtam a padlón a reggeli takarításkor. A szőnyeget is kiégette.

Megmutatta a sötét égési foltot az új brusszai szőnyegen.

– Igen, igen, én kerestem az éjjel a lámpát. Köszönöm a segítségét. Elmehet.

A szobalány távozása után Valerie az ablakhoz vitte a gombot, és megnézte a monogramot. J. L. F. – James Lamotte Featherstone! Lehetetlen! Lehetetlen! – A gombokat sportkabátjának zsebébe tette. Nem sokkal később a szobalány vendéget jelentett. Spike Holland volt, a vörös hajú, szeplős riporter, aki hírekkel állított be.

– Persze maga édesen aludt, és mit sem tud a Zöld íjász éjszakai kalandjáról. Nos, mi történt! Bele akart lőni az öreg Bellamyba, és helyette az egyik kutyáját találta. Az öreg leírhatatlan lármát csapott. Állítólag látta az íjászt a pázsiton, első ízben látta a kastélyon kívül, s rászabadította vérebeit. Az eredmény egy döglött kutya. Szerencsére az a véreb volt, amelyiktől Julius a legjobban félt, tehát minden rosszban van valami jó. De nemcsak ezért jöttem, hanem mint Mr. Abe Bellamy követe. Garre Castle lordja és Berkshire grófság fő ítéletvégrehajtója meghívja önt a kastélyba.

– Meghív? Engem? Spike bólintott.

– A milliomos, úgy látszik, közrendű emberré alakul. Mutogatni akarja a kastélyát, ha nem is mindenkinek, önnek mindenképpen. Úgy gondolom, látta nevét az újságban. Eddig nem tudta, hogy a szomszédja, és most megbízott, hogy hívjam meg, látogasson el az ősrégi Bellamy családnak, minden családok közül a legrégibbnek a kastélyába.

Valerie értékelte a tréfát.

– Igen figyelemreméltó őkegyelmessége részéről.

Spike is ezen a nézeten volt.

– A meghívás nem terjed ki Mr. Howettre is, bár nem kétséges, hogy semmi kifogása nem lenne, ha szintén tiszteletét tenné. Másrészt engem sem hívott meg. Amikor el akar menni, Miss Howett, közölje velem az órát, legalább ürügyem lesz a kastély megszemlélésére. Mégsem dobhat ki, ha magával megyek.

Valerie gyorsan határozott.

– Jól van, elmegyek. Ma délután. Vajon megfelel Mr. Bellamynak?

– Telefonálok és megtudom. Bár úgy gondolom, bármikor megfelel.

– Mr. Holland, tudja-e, hol van jelenleg Featherstone kapitány?

– Tegnap Londonban volt – felelte Spike –, Savini látta.

– Nincs a faluban? Spike a fejét rázta.

Szükség lenne rá?

– Nem, nem – felelte rá gyorsan. – Csak kíváncsi voltam, ennyi az egész.

Ugyan hol a rejtély kulcsa? – kérdezte önmagától Valerie, amikor egyedül maradt. Jimmy Featherstone vitte be a házba, semmi kétség. A bereteszelt kerti ajtó nem jelentett többé rejtélyt. Az elülső ajtón jött be, és ott is távozott. Most már emlékezett a zajra, amit akkor hallott – ajtó nyílott, a léptek Lady's Manor halijában, a törött tányér, a zöld nyílhegy!

– Nem igaz – mondotta fennhangon. – Nem lehet igaz.

Tulajdon érveivel szemben igyekezett meggyőzni önmagát, hogy Jim Featherstone rendőrtiszt mégsem lehet azonos Garre Castle Zöld íjászával.

28. Valerie Garre-ba látogat

Lady's Manor személyzete szentül meg volt győződve, hogy a ház úrnőjét a háztartás gondjai késztetik arra, hogy oly gyakran lemenjen a konyhába.

– Már háromszor kérdezte a kisasszony, miért volt lezárva az elmúlt éjszaka a pinceajtó – mondotta a szakács. – Márpedig a pinceajtót sose zárjuk be.

– Azt állítja, hogy az ajtó belülről volt elreteszelve, amit én még sosem tapasztaltam – jegyezte meg a konyhalány.

– Ugyan! Sose jártál a házban, sok mindent nem láthattál – így a főszakács. – Én bizony már első nap láttam azt a reteszt.

Valerie ebben a pillanatban tért vissza.

– Nem akarom zavarni, de a szenespincét még egyszer megnézném – mondotta a szakácsnak.

– Csak csínjával, bepiszkolja magát, kisasszonyka – intette.

Valerie-t azonban nem ijesztette el a bepiszkolódás veszélye.

Mintegy tíz lépcsőfok vezetett le az eléggé tágas pincehelyiségbe. Egyik sarokban egy halom szén volt, amit a pinceablakon szórhattak le. A pince három ajtaja a börtöncellák ajtaira emlékeztetett. Az egyik falmélyedést valamelyik előző bérlő borraktárrá alakította át. Egy másik üres üvegekkel és ládákkal volt tele. Valerie észrevette, hogy a harmadik ajtó le van zárva, és teljesen új lakatot szereltek rá. A rácsokon keresztül ellenben Valerie zseblámpájával bevilágított oda is. Csak egy nagy bőröndöt látott. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de nem sikerült. Úgy vélte, nem érdemes felfeszíteni pusztán azért, hogy valamelyik előbbi bérlő ócskaságait megtekintse.

Amikor visszatért a konyhába, a személyzet javában mulatott valamin.

– Bocsánat, kisasszony – mondotta a szakács –, de éppen arról meséltem Cate-nek, milyen mulatságos nevet adtak a mi házunknak az idevalósiak. Mert látja, kisasszony – mentegetőzött –, mi, falusiak még mindig a régi, idejétmúlt kifejezéseket használjuk. A kastélyt például Curcy-kastélynak hívják arról a régi nemesi családról, mely évszázadokon át birtokolta.

– És ugyan milyen különös nevet adtak a miénknek? – kíváncsiskodott Valerie.

– Az emberek úgy hívják, „Laffy”, de azt hiszem, az igazi neve Loveway, vagyis a szerelem útja.

– Az istenért, miért éppen a szerelem útja? csodálkozott Valerie. A szakács történeti ismeretei azonban ezen a ponton csődöt mondtak.

Az éjszakai kaland hatása alatt Valerie vegyes érzelmekkel várt a Garre Castle-ban teendő látogatásra. Eddig még soha nem beszélt Abe Bellamyval, bár elég sűrűn láthatta. Ismételten azt kérdezte magától, képes-e leplezni iránta érzett gyűlöletét. Alkalom eddig is adódott volna arra, hogy megismerkedjenek, de attól félt, hogy elárulja magát. Most azonban kevésbé félt már a találkozástól; gondolatai szinte állandóan a Featherstone-nal kapcsolatos új felfedezés körül csapongtak. Valahányszor rágondolt, nőttön-nőtt a megdöbbenése. Mi volt a célja, miben járt? Valerie hasztalan kereste a választ. Ha a rendőrség Bellamyt gyanúsítja valamivel, megtalálja a módját, hogy szemmel tartsa. Jól ismerte a rendőrség módszereit, tudta, hogy habozás nélkül átkutatná Garre Castle-t, ha a legcsekélyebb gyanú is felmerülne Bellamyval kapcsolatban. És miért is álcázná magát Zöld íjásznak?

Kétségek gyötörték, és örült, amikor Spike végre megjelent, hogy a kastélyba vigye.

Savini a bejárati pavilonban várta őket.

– Mr. Bellamy magát nem említette, Holland. A legjobb lesz, ha betelefonálok a kastélyba.

– Erről szó sem lehet – jelentette ki Spike –, Miss Howettet nem hagyhatom magára. Felelős vagyok érte, és ezt a felelősséget senki másra nem ruházhatom át.

Julius végül is lemondott arról, hogy gazdáját értesítse. Beengedte a riportert, hogy elkísérje a leányt.

Mintha azonban az öreg milliomos várta volna Holland érkezését, a legcsekélyebb idegesség sem látszott rajta, amikor megpillantotta. A hallban fogadta a vendégeket; Valerie minden bátorságát összeszedte, amikor a házigazdára pillantott; lenyügözte rendkívüli csúnyasága, a széles, duzzadt arc, a hatalmas, széles vállak, melyek rendkívüli erőről tanúskodtak. Egy pillanatra az volt az érzése, hogy képtelen gyűlölni. Volt benne valami emberfeletti, ami megmagyarázni látszott szertelenségeit, gyűlölködő természetét, mértéktelen gonoszságát. Valerie most először látta Abe Bellamyt ilyen közelről.

29. A kastély cellái

– Örülök, hogy kastélyomban üdvözölhetem, Miss Howett.

A leány parányi keze eltűnt az óriási tenyérben. Az öregember fakó szemei megállapodtak az arcán.

– Úgy éreztem, valamiképpen eleget kell tennem az udvariasság követelményeinek szomszédaimmal szemben – mondta dörmögő hangon. – Ha előbb tudom, hogy itt van, már régen meghívtam volna.

A kastély keleti szárnyában, ahol a jóformán soha nem használt ebédlő is volt, hosszú sor festmény függött a falon, régi neves festők alkotásai. Spike nem is gyanította Bellamy műgyűjtő szenvedélyét.

– Nem tudtam, hogy festményeket gyűjt, Mr. Bellamy.

Az öreg rideg pillantást vetett a riporterre.

– Életemben nem gyűjtöttem mást, csak pénzt hangzott a lakonikus válasz. – A festményeket a kastéllyal együtt vásároltam. Félmillió dolláromba kerültek, de azt mondják, megérik a dupláját. Ezt a festményt érdemes jobban megnézni, Miss Howett. A címe: Hölgy sebhellyel.

A kép a flamand iskola egyik festőjétől származott. Szép nőt ábrázolt csupasz karral, melyen egy régi sebhely nyoma látszott.

– A legtöbb hölgy manapság nem engedné meg, hogy a sebeit lefessék. Ez a festő azonban, ahogy nekem elmondták – egy hollandus –, azt festette, amit látott. Egy mai ifjú hölgy ilyesmit nem engedne meg, igaz-e, kisasszony?

Szinte kihívás volt, de ő rögtön elfogadta.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ellene lennék válaszolta hűvösen. – A jobb könyökömön van egy sebhely, amely egyáltalán nem csúnya. Amikor még kicsi voltam, leestem és megütöttem magam.

Még be sem fejezte, már meg is bánta, amit mondott, igaz, hogy csak átmenetileg.

– Eséstől származó sebhely van a bal könyökén, abból az időből, amikor még kicsiny volt – ismételte Bellamy lassan.

Valerie már tudta, miért hívták meg. A milliomos meg akart bizonyosodni valami felől. Ebben a tekintetben segítségére lehetett és segítségére is akart lenni.

Bellamy visszavezette vendégeit a könyvtárszobába. Úgy látszott, nem szándékszik a kastélyt megmutatni. Értésükre adta, hogy nincs több látnivaló.

– A kastély celláit még nem mutatta meg, Mr. Bellamy – jegyezte meg Spike.

– Csakugyan nem – felelte a házigazda. – Nem is hiszem, hogy Miss Howettnek ilyen komor helyek megtekintése örömére szolgálna. Nincs igazam?

– Szívesen megnézném. – A leány hangja minden önuralma ellenére kissé reszketett.

– Akkor hát nézzük meg. Ámbár ma korántsem oly komorak, mint annak idején lehettek – mondotta a milliomos.

Ismét visszamentek a haliba, itt egy percre megváratta őket, amíg bement Savini szobájába a kulcsokért. Julius csatlakozott hozzájuk, bár minden percben várta, hogy visszaküldik, de Bellamynak, úgy látszik, közömbös volt a jelenléte. Átmentek újból a képcsarnokon, és egy kis ajtón keresztül négyszögletes szobába jutottak. Az öreg megmagyarázta vendégeinek, hogy valamikor ez volt a kastély őrszobája. Akkor a parkra nyílott, de az ajtót azóta befalazták. A szobából lépcső vezetett egy boltíves föld alatti részbe.

– Villanyt gyújtok – mondotta Bellamy, és felkattintottá a kapcsolót. Széles helyiségben találták magukat; mennyezetét három testes oszlop tartotta. – Itt volt a főbörtön – magyarázta a házigazda. Mindenféle embert tartottak itt fogva. Amott az oszlopokhoz erősített gyűrűkhöz kötözték a láncokat, Miss Howett.

– Borzalmas – mondotta a leány. Az öreg jóízűen nevetett.

– Ez mennyország a kis cellákhoz képest.

A boltíves szoba végébe ment, és egy kő csapóajtót emelt fel.

– Ha kívánják, hogy lejjebb menjünk, láthatnak kevésbé kellemes lakásokat is. Nem tanácsolom, a lépcsők töredezettek, és lámpásra lesz szükségünk.

– Le akarok menni – mondotta a leány elszánt hangon.

Savinit elküldték lámpáért.

A lenti cellák négy zárkából állottak, kettő közülük tágasabb volt, kettő rendkívül szűk. Nem kényelmesebbek, mint a vérebek ketrecei. Itt még ki sem nyújtózhatott az ember. Férfiak, nők esztendőket töltöttek ezekben a szűk, föld alatti odúkban. Bellamy sziklába vájt különös betűket is mutogatott.

– Ezt a helyet a „kínok helyének” nevezték magyarázta csaknem jókedvűen. – Ez a kőpad volt az ágyuk, s ha jobban megnézi, láthatja, hogy az évek során a fekvő testek lassanként kiformálták a kőben az emberi test alakját. Valerie elborzadva nézte.

– Micsoda vadállatok lehettek azok, akik így bántak emberi teremtményekkel! – mondotta szinte vádló hangon.

– Nem tudom – felelte közömbösen a házigazda. – Bizonyára így tartották helyesnek.

– Miért nem ölték meg őket azonnal?

– Ugyan miért ölték volna meg őket? – csodálkozott Bellamy. – Képzelje csak el, hogy gyűlöl valakit. Mi értelme, hogy megölje? Inkább tartsa valahol, ahol naponta láthatja, és tudja, hogy szenved.

Valerie egy szót sem szólt.

– Gondolom, ez minden, amit érdemes volt a kastélyból megmutatni, hacsak nem érdekli a kazánház vagy valamelyik torony, esetleg a kőből épült üres kamrák egyike.

– Ez itt mi? – kérdezte Valerie. Szabálytalan alakú, mély nyílásra mutatott. Csipkézett oldalai a nyers sziklát mutatták, amelyből annak idején kirobbantották. Bellamy mosolyogva felpillantott, a leány követte pillantását. Szorosan a falhoz erősítve a magasban egy gerenda állt ki, hasonló ahhoz, ami a kápolnában volt. Valerie megértette, mire szolgált.

Arca eltorzult, ahogy behunyta a szemét.

– Néhányat künn akasztottak fel, a legtöbbjét azonban itt benn – mondotta Bellamy.

Valerie mélyet lélegzett, amikor felértek a napfényre.

– Így hát, gondolom, több látnivaló nincs – ismételte mondókáját a kastély ura, amint visszaérkeztek a hallba.

– Mr. Bellamy, beszélhetnék önnel négyszemközt?

Ösztönétől vezetve cselekedett, mint már nemegyszer. Az előbb még az volt az egyetlen vágya, hogy mielőbb elhagyja e komor helyet, hogy élvezhesse Isten drága napját, és olyan levegőt szívjon, mely nem leheli magából a szenvedők és üldözöttek miazmáit.

Bellamy gyanakvó pillantást vetett rá.

– Kérem, Miss Howett – felelte vontatottan. Pillantása végigsiklott mindkettőjükön. – A teát a könyvtárszobába rendeltem. Talán fáradjanak oda.

Valerie bólintott. Butaságot követett el. Most is ösztönére hallgatott, s utóbb már meg is bánta ostobaságát. Ürügyet keresett, hogy beszélgethessenek.

Takaros szobalány szolgálta fel a teát.

– Philip hol van? – mormogta az öreg.

– Ma délután szabadnapos, uram – felelte Savini.

– Ugyan hány szabadnapja van egy héten? zsörtölődött a házigazda, aztán lenyelte haragját, s tovább játszotta az udvarias házigazda szerepét.

Valerie az ablakhoz állt, a parkot nézegette: a zöld pázsitot, a gondozott fákat és a háttérben a szürke sziklát. Bellamynak, ahogy ott az ablaknál látta, kedve lett volna hangosan felkacagni. Spike csodálkozva figyelte az öreg arcán átfutó különös mosolyt, s titokban azon töprengett, vajon mi szórakoztatja. A riporter éles szeme egyetlenegy részletet sem mulasztott el abból, amit a helyiségben láthatott. Bár könyvtárnak nevezték, könyv meglehetősen kevés volt benne. Egyetlen magas könyvállvány szomorkodott a szoba túlsó végében, az ajtó mellett. A szobának mégis kulturált levegője volt, a modernizálás mit sem változtatott antik jellegén. A padlón nem volt szőnyeg, látszottak a parkettkockák. Néhány nagy szőttes még jobban kiemelte kopárságát. Ezek a szőttesek a szobával azonos színűek voltak.

Bellamy, pillantását követve, megjegyezte:

– A szoba padlója valóban kőből van. Teljesen befedettem parkettlemezekkel. A kőpadló kissé már hideg lenne a magam korabeli öregembernek.

Aztán csend ülte meg a szobát. Spike és Savini nemsokára fölkeltek, hogy távozzanak.

– Mr. Savini majd szórakoztatja, Holland úr, amíg én Miss Howett-tel beszélgetek. Feltételezem, hogy a beszélgetés nem nyúlik hosszúra. Igaz, Miss Howett?

– Nem, nem hinném – válaszolta a leány gépiesen.

Érezte, hogy bátorsága cserbenhagyja, szeretett volna a másik kettővel menni; a gondolat, hogy egyedül kell megmérkőznie ezzel az emberrel, szinte megfagyasztotta ereiben a vért. „Gyáva vagyok” – korholta magát. Szinte gyűlölte gyengeségét. Most azonban az ajtó már becsukódott Savini és Spike mögött, és Bellamy zsebre tett kézzel a kandallónak támaszkodva mereven nézte.

– Nos, Miss Howett – hangja éles volt és fenyegető. – Beszélni kívánt velem. Miről van szó?

A szavak ellenséges csengése elegendő volt ahhoz, hogy Valerie visszanyerje bátorságát, melyre oly nagy szüksége volt.

– Mr. Bellamy – kezdte nyugodt, megfontolt hangon –, szeretném, ha válaszolna egy kérdésemre.

– Mindenre válaszolok, amire érdemes – felelte, és hangja most nyers volt, szinte vad.

– Akkor mondja meg nekem – szólt a leány –, hol van az anyám?

Az öregember arca meg sem rezdült. A szeme sem rebbent. Pillantása mereven, mozdulatlanul szegeződött rá.

– Hol az anyám? – ismételte a leány. Bellamy hatalmas alakja inogni látszott. Arca vörösebb lett; ajkát összeszorította. Lassan, mintha akarata ellenére mozogna, kezével a leány felé nyúlt. Valerie hátrább lépett az óriási, fenyegető kéz elől.

Akkor megszólalt valaki:

– Tegyek a tűzre még egy tüsköt, uram? Bellamy gyilkos pillantást vetett a kérdezőre. Az új komornyik volt. Simulékony, udvarias és rendkívül nyugodt ember. A milliomos emberfeletti akarattal uralkodott dühén. Homlokán az erek kidagadtak; remegett az indulattól. Csak rendkívüli önuralma segítette e percben.

– Majd csengetek, ha szükségem lesz magára, Philip – szólt nyers hangon. – Azt hittem, szabadnapos.

– Korábban tértem vissza, uram.

– Jól van. Most kotródjék!

A szavak pisztolylövésként dörrentek. A komornyik meghajolt, és behúzta maga mögött az ajtót. Bellamy a rémülettől falfehér leányhoz fordult.

– Úgy rémlik, az édesanyjáról kérdezett engem szólt rekedtes hangon. – Soha nem találkoztam az édesanyjával, Miss Howett. Sem vele, sem magával nem találkoztam soha. Londonban egyazon szállodában laktunk, és gondolom, New Yorkban is, 1914 júliusában. Egy sereg levél érkezett a címemre, bár akkor Londonban voltam. Azok, akik írták, azt hitték, hogy New Yorkban vagyok. Julius tizennegyedike körül egy levélköteget elloptak tőlem. Lehet, hogy az a nő, aki ellopta, valamit kiolvasott a levelekből, amiből azt képzelte, hogy tudom, hol van az édesanyja. Ez történt. A tolvaj mentalitása egyforma, akár férfi az illető, akár nő. Egyszóval nem tudom, hol van az édesanyja – most minden szót hangsúlyozott. – Nem tudom, él-e vagy meghalt már. És ha tudnám, hol van, miért mondanám meg magának, Miss Howett? Egyébként azt hiszem, halott. Egyetlen rejtekhely sem hasonlítható össze a sírral. Ott gondtalan az ember, és minden kényelme megvan.

– Hol van az anyám?

A leány hangja mélyről szólott, és tompán.

– Hol az anyja? – ismételte Bellamy. – Nem megmondtam? Bolond gondolatai vannak, Valerie Howett. És csak azért, mert olvasta az ellopott leveleket. Ha egyet is látott volna azokból a levelekből, amelyeket ő írt nekem, könnyen megtalálná.

És fejének egy intésével elbocsátotta, mint egy mosogatólányt. Valerie bizonytalan léptekkel vánszorgott az ajtó felé. Még egyszer visszafordult, és megrémült az öreg szemében villogó gonoszságtól.

– Ugyan mi történt magával?

Spike a sápadt, remegő leányhoz sietett, és karon fogta.

– Semmi. Csak rosszul érzem magam. Vigyen haza, Mr. Holland.

Körülnézett, pillantása a komornyikot kereste. Nem volt sehol.

– Mit követett el ez az ádáz vénember? – kérdezte Spike a felháborodástól remegő hangon. Még ha Góliát lenne, akkor sem tűrném, hogy...

– Ne, ne – szakította félbe a lány. – Szeretném, ha hazakísérne, de menjünk lassan. Ha útközben elájulnék, csak rázzon meg erősen.

Mialatt a parkon át vezető út felé igyekeztek, Savini az új komornyikot kereste sietve.

– Hívatja az öreg – mondotta. – Őrjöng dühében...

– Egy kissé én is őrjöngök – felelte a komornyik, és sietett gazdájához, hogy lecsillapítsa.

– Hogy hívják magát? – mennydörögte az öreg, amint belépett hozzá.

– Philipnek, engedelmével, Philip Jonesnak...

– Hányszor mondtam magának, hogy hívatlanul be ne lépjen a szobámba?!

– Gondoltam, hogy a meghívottak már itt vannak.

– Azt gondolta?... Azt is hallotta, mit mondott a leány?

– Amikor beléptem, a fiatal hölgy nem beszélt. Az volt a benyomásom, uram, hogy szalontrükköket mutat neki.

Mindezt szenvtelen arccal közölte.

– Mi volt a benyomása?! – hördült fel a milliomos.

– A kézmozdulat után ítélve, azt gondoltam, uram, hogy szalontrükkökkel szórakoztatja a vendégét. Még az előkelő családok tagjai is néha bűvészmutatványokkal szórakoztatják vendégeiket. Mialatt beszélt, gépies mozdulattal kenyérmorzsát szedett föl a szőnyegről. – Végtelenül sajnálom, hogy „de trop” voltam.

– Micsoda volt?

– „De trop.” Francia,kifejezés.

– Menjen az ördögbe! Nekem maga ne használjon francia kifejezéseket! S ha még egyszer hívatlanul beteszi ide a lábát, kidobom. Megértette?

– Igenis, uram. Mit készítsek vacsorára? Bellamynak a dühtől torkán akadt a szó, csak kezével intett a komornyiknak, hogy takarodjon.

30. A történet

Aznap alkonyat felé Valerie a kertben sétálgatva igyekezett elrendezni magában az elmúlt huszonnégy óra eseményeit. Valami fehéret látott a falon átrepülni. Egy darab papír volt. Valerie fölemelte a földről, látta, hogy kusza sorokat rótt valaki rá. Egyelőre a táskájába rejtette.

Este tíz órakor látogató jött Jim Featherstone személyében. Mr. Howett tudott a látogatásról. Valerie a folyosón várta a vendégét.

– Örülök, hogy eljött – mondotta. – Most elmondom önnek Mrs. Held történetét. Előbb azonban átadok valamit; az ön tulajdona, és a szobaleány találta meg ma reggel.

Bementek a szalonba. Valerie kis csomagot vett le az íróasztalról.

– Gondolom, a kézelőgombjaim. Kerestem őket, de sebtében nem találtam rájuk. Távozni akartam, még mielőtt magához tér.

– Maga hozott ide. Nem, ne is mondjon semmit – a leány tiltakozólag felemelte a kezét. – Egyebet nem is akarok tudni. Igen jó volt hozzám, Featherstone kapitány. S most már tudom, hogy sok kellemetlenséget megtakaríthattam volna, és nem válók nevetségessé sem, ha már előbb elmesélem azt, amit most el akarok mondani. Nem tudta, de lehet, hogy már kitalálta (úgy látom, hogy a maga értelmi képességeinek nincsenek határai), a jó Howett úr nem az én apám.

Valerie leolvashatta a kapitány arcáról, hogy feltevésével ellentétben újdonságot mondott.

– Huszonhárom évvel ezelőtt Mr. Howett földhözragadt szegény ember volt. Montgomery egyik régi és szegény farmján élt, egy Tainor nevű helységben. Kertészkedett, tengődött egyik napról a másikra. Akkoriban borzalmas szembetegségben is szenvedett, szinte megvakult. Ő és gyámanyám magányosan éltek. Gyermekük nem született, bár régi házasok voltak. Nehezen éltek ugyan, mégis hirdetést tettek közzé, hogy szeretnének egy gyermeket örökbe fogadni. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, Featherstone, hogy nem akarom Mr. Howett további életútját ismertetni: hogyan vásárolt egy másik birtokot az ország túlsó sarkában, ahol aztán kőolajra bukkant. De maradjunk csak a hirdetésnél! Több ajánlat is érkezett rá, de egyik sem felelt meg Howettéknek. Végül egy napon Mr. Howett, aki a levelezést intézte, az alábbi sorokat kapta. Nézze csak!

A leány egy írást vett ki az íróasztalából, és átnyújtotta a detektívnek. A levelet a New York-i Seventh Avenue egyik szállodájából küldték, és a következőket tartalmazta:

Kedves Barátom!

Ajánlatára válaszolva nagyon örülnék, ha egy tizenkét hónapos leánykát adoptálna. A gyermek szülei nemrég meghaltak. Hajlandó vagyok ezer dollárt fizetni Önnek ezért a szolgálatért.

– Mr. Howett – folytatta a leány – akkor éppen egy fuldoklóhoz hasonlított egy esedékes váltó miatt. Emellett gyermeket kívánt az otthonába. Bizonyos, hogy a pénzbeli ajánlat is növelte hajlandóságát irányomban – mert én voltam az a gyermek. Válaszában megírta, hogy elfogadja az ajánlatot. Néhány nap múlva homokfutó érkezett a farmhoz. Egy ember szállt le belőle, csomagot emelt ki a kocsiból, és Mrs. Howett karjába helyezte. Akkoriban a farmnak volt egy szenvedélyes amatőr fényképésze. Előkerült egy gép, és első felvétele a homokfutót ábrázolja az ajtó előtt és az idegent, aki a kocsiból kiszállott. Ez a fénykép régen elveszhetett volna, és ezzel utolsó reményem is, hogy megtaláljam szüléimet. Különös véletlen folytán azonban a gyár, mely a fényképezőgépet gyártotta, minden hónapban jutalmat tűzött ki a legsikerültebb fényképre. Az alkalmazott beküldte a képet, elnyerte a jutalmat, a fénykép meg is jelent egy folyóiratban. Közben megtaláltam az eredetit is, és megnagyíttattam.

Papírtekercset húzott ki az íróasztal fiókjából.

– Láthatja, minden adat rendelkezésemre áll, hogy gyámapám kedvenc kifejezésével éljek.

Szétterítette a tekercset az asztalon, a lámpa alatt. Featherstone az asztal fölé hajolt.

– Semmi kétség – mondotta egy pillantást vetve a fényképre. – Ez az ember Abe Bellamy. Az arca senkit meg nem téveszthet.

– Különös, de Mrs. Howettnek nem tűnt föl rajta semmi. Igaz, hogy éppoly rövidlátó volt, mint a férje. Felneveltek mint a Howett család leányát, mégpedig törvényes leányát, mert az örökbefogadást bíró törvényesítette. Hivatalosan tehát Mr. Howett az apám. Mostohaanyám halála után tudtam meg csak az igazságot. Őszintén bevallom, akkoriban nem túlságosan törtem magam azért, hogy megkeressem igazi szüléimet. Fiatal voltam, tanulmányaim teljesen lefoglaltak. Csak egy idő után kezdtem gondolkozni. Gazdag voltam, résztulajdonosa Howett olajkútjainak, nevelőanyám pedig rengeteg pénzt hagyott rám. Akkor jutott eszembe, hogy annyit legalább illenék tudnom, kik voltak a szüleim. És ekkor vált értékessé a fénykép a homokfutóból kiszálló emberről. Hosszasan tanulmányoztam a kép negatívját, majd nagyítást készíttettem róla. Azonnal felismertem Abe Bellamyt. Természetesen senkinek nem árultam el, miért van szükségem a fényképre. Bellamyról már hallottam beszélni. Egyike volt azoknak, akiket mindenki gazembernek ismer. Minél többet hallottam róla, annál biztosabb voltam benne, hogy semmiféle rokoni szál nem fűz hozzá, és ha lehozott a Howett család farmjára, és ha ezer dollárt adott, hogy örökbe fogadjanak, nem azért tette, hogy nekik szolgálatot tegyen. Detektíveket szerződtettem, azok kiderítették, hogy Bellamynak egyetlen fivére volt, aki tizennyolc éve halott. Ez utóbbinak két gyermeke maradt, de ezek is meghaltak. A nyomozás ebben az irányban nem járt sikerrel, csak annyit sikerült megtudni, hogy Bellamy és fivére halálosan gyűlölték egymást. Régi keletű gyűlölség volt, és aligha látszott valószínűnek, hogy Bellamy bármit is tett volna fivére családjáért.

– Nem szóltam semmit Mr. Howettnek, de minden figyelmemet Abe Bellamyra összpontosítottam. Alig tizenhét éves voltam. Ennek ellenére mindjobban fűtött a vágy, hogy a rejtély végére járjak. Anélkül hogy Howett úr tudott volna róla, felbéreltem embereket, hogy tartsák szemmel Bellamy levelezését. Ideje nagy részét Európában töltötte, néhány hónapot tartózkodott csak New Yorkban. Chicagóba soha nem ment. Egy nap embereim – ha visszagondolok, ma szinte nevetségesnek tűnik, hogy egy tizenhét éves leánytól ilyen megbízást elfogadjanak – egy levélnek jutottak birtokába, íme a levél eredetije.

Kiteregette a papirost a lámpa fényénél. A tinta kifakult, az írás reszketeg kézre vallott. A levélben ez állott:

Little Bethel Street,

London NW

Legyőzött. Adja vissza gyermekemet, akit elvett tőlem, és minden követelését teljesítem. Összetört. Szívem is, lelkem is megtört véget nem érő üldözése következtében. Maga egy ördög – minden képzeletet felülmúló szörnyeteg. Elvett tőlem mindent, elrabolta azt, ami a legkedvesebb volt. Nincs többé kedvem az élethez.

Elaine Held

A levél alatt volt még néhány szó, amit még a hasonló problémákban jártas Featherstone sem volt képes megérteni.

...legyen olyan nagylelkű, és mondja meg... a kicsiny Valerie... most áprilisban volt tizenhét éves...

Huszonnégy évvel ezelőtt vittek el Mr. Howetthez – folytatta a leány nyugodt hangon. Bellamy valamiről megfeledkezett. Mr. Howettnek elárulta, hogy a gyermeknek Valerie a neve. Utóbb kijelentette, hogy nem ez a neve, s kérte, hogy Jane-nek hívjanak. Nevelőapámnak azonban jobban tetszett a Valerie, és így hívott egész életében.

Featherstone lehajtott fővel, lassú léptekkel járkált a szalonban.

– Azt hiszi, hogy él még az édesanyja? – kérdezte a leányhoz fordulva.

Valerie bólintott. Ajkai remegtek.

– Biztos vagyok benne – suttogta.

– Gondolja, hogy Bellamy tudja, hol tartózkodik?

– Igen. Sőt azt hiszem, itt van a kastélyban. Őrült reményeket tápláltam, hogy megtalálom.

Featherstone folytatta sétáját a szobában.

– Beszélt az öreggel? Mondja el pontosan, mi történt – szólalt meg kis idő múlva.

Miután a leány hűen elmesélte a kastélybeli jelenetet, a detektív neki adott igazat.

– Legyen bizalommal, bár nem szeretnék hamis illúziókat ébreszteni önben, Miss Howett...

– Tegnap még Valerie-nek szólított. Úgy látszik, elfelejtette a nevem, mint Mr. Bellamy. Kérem, szólítson Valerie-nek. Lehet, ha jobban megismerem, majd én is keresztnevén fogom szólítani. Mi is a neve? William?

– Jim – mondotta a fiatalember ünnepélyesen. Minden lelki fájdalma ellenére a leányt mulattatta, hogy a fiatalember zavarában elpirult.

– Egyébként jól tudja, hogy Jimnek hívnak. Ide figyeljen, Valerie. Ne menjen többé a kastélyba, és semmi olyan vállalkozásba ne kezdjen, ami a legcsekélyebb kockázattal járna.

– Az előbb arról kezdett beszélni, hogy nem szeretne bennem hamis illúziókat ébreszteni... de nem fejezte be a mondatot.

– Azt akartam mondani, hogy bár nem akarok illúziókat ébreszteni, de bizonyos mértékben osztom a véleményét. Megteszem mindazt, amit magának nem szabad megtennie. Sajnos nem építhetek szilárd talajra, annyit azonban megígérhetek, hogy néhány napon belül megmondom, milyen reményeink lehetnek. Apropó, megvan még a kastély régi tervrajza? Ugye ideadja? Remélem, jobban felhasználhatom majd, mint ahogyan maga használná fel – jelentette ki rejtélyesen. Valerie a kapuig kísérte.

– Legyen okos! – intette még egyszer a detektív. A leány bólintott. Alakja egybeolvadt a sötétséggel.

– Jó éjszakát, Jim!

James Lamotte Featherstone kényelmesen, könnyű léptekkel és még könnyebb szívvel indult vissza a faluba.

31. Az új komornyik

Julius Savini boldogtalan volt. Pótjövedelmének forrása váratlanul és botrányos körülmények között kiapadt. Túlságosan szerette azt a nőt, akit feleségül vett, semhogy haragudott volna rá, bár a bajt ő idézte elő. Fürge agya lázasan kutatott új jövedelmi forrás után. Egyelőre ingadozott Valerie Howett és Abe Bellamy között. Tisztában volt vele, hogy ez utóbbival próbálkozni igen kockázatos vállalkozás, de az adott körülmények között úgy érezte, valami olyan titoknak is a nyitjára jöhet, ami legalább akkora jövedelemhez juttatja, mint amekkorával például Coldharbour Smith rendelkezik.

Több mint egy éve állott már a chicagói milliomos szolgálatában, de még két krajcár ára rejtélynek sem jutott a birtokába. Emellett, ahogy teltek a napok, a felderítő munka mind nehezebbé vált. A rendőrkutyák éjszaka szabadon kóricáitak a kastélyban. Ez az új körülmény véget vetett a Bellamy úr fiókjában talált írások éjszakai átvizsgálásának, nappal meg nem nyílt rá alkalom. Előbb-utóbb kereket kell oldania, hogy más, kevésbé körvonalazott foglalkozás után nézzen. Bár Mr. Bellamy a készpénzt páncélajtók mögött tartotta, Savini remélte, hogy mégiscsak sikerülni fog valamilyen módon eret vágni a milliomoson.

Julius, a nagyvonalú üzletember kénytelen volt csökkenteni felesége járandóságát. Mindjárt meg is kapta rá a választ: felesége fölszólította, hogy térjen vissza a városba. Fay fivére belépett egy bandába, mely az Atlanti-óceánon közlekedő hajókon tevékenykedett. Hiányzott szakavatott Juliusa. Savini az első pillanatban megingott. A kockázat nem volt túl nagy, viszont a várható kereset sem. Savini úgy érezte, nem érdemes tehetségét aprópénzre felváltania, amikor ilyen aranybánya közelében lehet.

Csak az igazságot mondta, amikor azt állította, hogy Bellamyt képes lenne eltenni láb alól. Ha bizonyos lett volna benne, hogy következmények nélkül megteheti, valóban megölte volna az öreget. Csak éppen a várható következmény riasztotta el, mert Julius reszketett a jövőtől.

Felesége ajánlatát visszautasította, megmondta neki, hogy nem lép be a bandába, verje ki az ötletet a fejéből. Amikor újabb lekicsinylő választ kapott, bement Londonba, Jerryt, a sógorát megfenyegette, és kidobta a lakásból.

– Légy jó leány, Fay, s tedd, amit mondok – intette feleségét legbársonyosabb hangján. – Kihoztál a sodromból, nevetségessé tettél, nem felejteni el.

– Te kis gyáva – nyafogta Fay.

– Lehet, hogy gyáva vagyok – válaszolta Savini –, de nem félek sem tőled, sem a bandától. Tudom, hogy egy vadállattal élek együtt, és minden okom megvan rá, hogy remegjek. Nyulakkal azonban nem tudsz rám ijeszteni. Egyebet nem mondhatok, mint hogy maradj itt a lakásban, mert lehet, hogy szükségem lesz rád. Ha ellógsz a bandával, biztosíthatlak, a világ végéig is utánad megyek és megöllek. A nevemet adtam neked, egy szélhámos neve, de nincs rajta több sár, csak amit én dobtam rá.

Elment. Fay maradt. Nem is várta, hogy mást tegyen. Pedig volt egy pillanat, amikor Fay bánni kezdte engedékenységét.

Mindez néhány nappal Valerie kastélybeli látogatása után történt. Az események gyorsan követték egymást, bár a kastély szokásos belső rendjében nem történt semmi változás. Legfeljebb annyi, hogy Abe Bellamy mind hallgatagabbá vált, és egyre nehezebben lehetett elviselni.

A harmadik este váratlanul megérkezett Coldharbour Smith. Az este nagy részét főnökével töltötte. Mr. Smith teljesen magához tért részegségéből, józanul azonban még visszataszítóbb volt, mint részegen. Tohonya alakja, halottfehér arca, beesett felső ajka s kiálló agyarai – alsó prognatizmus, ahogyan a tudomány emberei nevezik, vagyis a felsőnél jóval előbbre ugró állkapocs –, ilyen volt a vendég külseje. Lehet, hogy olykor borotválkozott, ez az olykor azonban rendszerint a tegnapelőttel volt azonos. Apró szemei mélyen benn ültek üregükben.

Az új komornyik meghallotta érkezését, és szólt Savininek, hogy nyisson ajtót.

– Miért nem nyitja ki maga? – protestált a titkár.

– Nem tetszik a fizimiskája. Megrontja az álmaimat – felelte amaz egykedvűen.

A látogatást követő napon rendkívüli események történtek a kastélyban. Már a reggeli után Bellamy odament a ketrechez, és kiengedte a megmaradt három vérebet, hogy szabadon szaladgálhassanak a parkban. Bolondos futkározás közben a bejárathoz is elvetődtek. Az új komornyik éppen ott tartózkodott, és az egyik fiatal szobalányt oktatta, hogyan tisztítsa a portörlőket. A vérebek egyike elszaladt Bellamytól, és a leányra ugrott. A leány felsikoltott, hanyatt vágódott, az eb ráugrott, és a vállába mart. A komornyik a másik pillanatban már föléjük hajolt, minden nagyobb erőfeszítés nélkül fölemelte a kutyát, és mintegy húszlépésnyire a pázsitra hajította. Az állat dühös ugatással megfordult, és a komornyikra vetette magát.

Bellamy meg sem kísérelte, hogy közbelépjen. Gyönyörködve nézte a jelenetet, a véreb ugrását. A kutya azonban még a levegőben volt, mikor a komornyik előrehajolt, és összeszorított ököllel az állat orrába vágott. A véreb mintegy hat méterre vetődött, és hang nélkül elnyúlt.

– Mit tett a kutyával?! – vonta felelősségre Bellamy ingerült hangon. – Megölte!

– Dehogy öltem, legfeljebb elkábult – felelte a komornyik –, de éppoly könnyen meg is ölhettem volna.

A milliomos a feje búbjától a sarkáig végigmérte.

– Bolondul bátor, ha egy kutyával kikezd...

– Hogyhogy én? Miután rátámadt a szerencsétlen leányra? Ha füttyent neki, bizonyára nem ugrik nekem.

Bellamy azt hitte, nem jól hall.

– Ide figyeljen. Úgy látszik, nem tudja, kivel beszél.

– Igenis tudom, Mr. Bellamyval – felelte a komornyik. – Azért alkalmazott, hogy az ön gondját viseljem, nem pedig azért, hogy a kutyákat őrizzem.

Hátat fordított, és bement a haliba, hogy a halálra ijedt lányt megnézze.

Az öreg először utána akart menni, aztán meggondolta magát, és folytatta sétáját. Amikor visszatért szobájába, Savinit hívatta.

– Hol van Philip?

– Azzal a leánnyal van, uram, akit a kutya megharapott. A leány jajveszékel.

– Dobja ki – parancsolt rá a gazda. – A komornyiknak pedig mondja meg, nem azért fizetem, hogy lányokkal töltse az idejét. Hívja csak ide.

Rövidesen meg is jelent a komornyik.

– Ide figyeljen. Nem tudom, hogy hívják, nem is érdekel, de szedje a sátorfáját, és takarodjon! A leányt magával viheti.

– Miféle leányt? – kérdezte a komornyik nyájasan. – Ha van egy nő, akivel szemben felelősséget érzek, az, biztosíthatom, nincs itt e pillanatban. Ide figyeljen, Mr. Bellamy – folytatta már kevésbé nyájasan, amikor a milliomos dühödten felugrott a székből. – Nem Valerie Howett-tel van dolga, sem az édesanyjával.

Látta, hogy Bellamy elsápad. Nem a félelemtől, hanem a vak gyűlölettől, amely hatalmába kerítette.

– Engem nem fenyegethet meg úgy, ahogyan őket megfenyegette. Ezt, akartam mondani. Csak maradjon a helyén. Öregember, semmi kedvem megütni. Nem tartozik a teendőim közé.

– A teendői közé? – dadogta elfehérülten a milliomos.

A komornyik bólintott.

– James Featherstone kapitány vagyok, a Scotland Yard tisztje, megbízásom van, hogy átkutassam Garre Castle-t, önt szükség esetén őrizetbe vegyem, mégpedig Elaine Held törvénytelen fogva tartásának vádjával.

32. A kutatás

Abe Bellamy csak bámult, mint aki nem érti pontosan, miről van szó, úgyhogy Featherstone megismételte.

– Egyszóval maga rendőr – szólalt meg az öreg végül. Látszott rajta, hogy már visszanyerte hidegvérét. – Nem tudok ugyan semmit a megbízatásáról, de az a gyanúm, hogy joga van átkutatni a kastélyt. Figyelmeztetem azonban, Mr. Featherstone, vagy mi is a neve, hogy alaposan megjárja velem, amerikai állampolgár vagyok.

– Az asszony, akit keresünk, ugyancsak amerikai állampolgár – mondotta Featherstone nyomatékkal.

Kitárta az ajtót. Bellamy meglepetésére és felháborodására mintegy tíz férfi várakozott odakinn.

– Szóval csak úgy berontanak hozzám? – jegyezte meg éles hangon. – No rajta, fogjanak hozzá! Lássuk, találnak-e valamit.

Featherstone feléje nyújtotta nyitott tenyerét.

– A kulcsokat – mondotta.

– Majd én vezetem magukat.

– A kulcsokat kérem. Nincs értelme, hogy botrányt csapjon, Mr. Bellamy. Teljesítenünk kell a megbízatást.

Bellamy egy köteg kulcsot dobott az asztalra.

– Most még jó lenne, ha azt a kulcsot is ideadná, amit láncon magánál hord.

Az óriás egy másodpercig mozdulatlanul állt. Aztán leoldotta a nyakában levő láncról a kulcsot, és odadobta azt is a többihez.

– Melyik ajtót nyitja?

– A páncélszekrény ajtaját – dörmögte a milliomos. – Tán azt is elvárná, hogy odavezessem? Vagy mondjam meg talán, hogy hol van?

– Nem terhelem meg vele – felelte a detektív hidegen.

Odalépett a kandallóhoz; megfogta a falburkolat egyik díszítését, és maga felé húzta. Ajtó nagyságú burkolatrész csúszott félre, és egy feketére festett acéllap vált láthatóvá. A detektív a zárba illesztette a kulcsot, kétszer megforgatta, azután az ajtóba szerelt fogantyúval kinyitotta. A páncélszekrény polcain acéldobozok álltak egymás mellett. Iratok voltak, csak az egyik dobozon hevert egy bőrmappa.

– Önnél vannak a dobozok kulcsai?

– Nincsenek lezárva – felelte Bellamy. Featherstone az egyik dobozt az asztalra tette és kinyitotta. Tele volt iratokkal.

– Gondolom, legjobb lenne, ha visszavonulna a szobájába, Mr. Bellamy. A házkutatás előreláthatólag több órát igényel. Ezalatt nem hagyhatja el a kastélyt.

Várta, hogy az öreg ellenkezik majd. Bellamy azonban ennél okosabb volt.

– Ha befejezték, majd szóljanak. Gondolom, rendőrnek okosabb, mint amilyen komornyik volt.

Ezzel az ironikus megjegyzéssel elhagyta a könyvtárszobát, és az egyik detektív kíséretében szobájába vonult.

Az acéldobozokat sorra egymás után kiürítették, és tartalmukat figyelmesen átvizsgálták. Már úgy látszott, hogy nem találnak semmi mást, mint Bellamy régi üzleti ügyeiről szóló papírokat, amikor Featherstone odaszólította egyik emberét, Jackson őrmestert.

– Nézze csak, ez mi? – kérdezte tőle.

Vastag posztóval háromszorosan bevont botféleség volt. Oly vastag borítású, hogy Featherstone alig tudta átfogni. Mialatt kezében tartotta, a bot végéből zsinegek bújtak elő, kétszerié hosszabbak, mint maga a nyél. Minden zsineg végét szorosan lekötözték sárga selyemmel.

Megforgatta az ujjai között. Összesen kilenc ilyen zsineg volt, és foltok sötétlettek rajta.

– Maga szerint mi ez, Jackson?

– Ez, kérem, „kilencfarkú macska”. Megnézte a nyelet. Piros pecsétet pillantott meg rajta a koronával és az alábbi felirattal: „A börtönigazgatóság tulajdona.”

– Ajándék Creagertől. Erre hajlandó lennék megesküdni – vélte Featherstone.

Megnézte a korbács ágait. A foltok igen régiek voltak: szakavatott szeme azt mondotta, hogy a korbácsot csupán egyszer használták, mert még látszott rajta az eredeti hajtogatás nyoma.

Újból elcsodálkozott annak az embernek a mentalitásán, aki szent ereklyeként őrzi e sötét emléktárgyat, s úgy látszik, örül, ha újból és újból kézbe veheti valami szerencsétlen ember szenvedéseire gondolva.

Leengedte a „macskát”, és a többi doboznak szentelte figyelmét. Valójában azt remélte, hogy valamire rábukkan, ami Mrs. Held, az eltűnt asszony nyomára vezeti. De semmit nem talált, ami a leghalványabb nyomot szolgáltatta volna. Abe Bellamy, úgy látszik, csak egy köteg levelet őrzött meg, ezeket egyetlen ember küldte „Michael” aláírással. A levelek az Egyesült Államok különböző városaiból érkeztek: három Chicagóból, a legtöbb New Yorkból. Egyikben a levélíró vázolta a nehézségeket, amelyekkel meg kell küzdenie, hogy fenntarthassa magát. Minden bizonnyal valamennyit Bellamy fivére írta. Az első levelek hangja még meleg, baráti, és Featherstone-nak sikerült megállapítania nemcsak életpályáját, hanem a levélíró természetét is. Úgy látszik, Michael nyakába vette a világot, hogy pénzt keressen. Clevelandben telkek adásvételével foglalkozott, később tőzsdei ügynök lett.

A levelek hangja azonban egyszerre, váratlanul megváltozott. Michael Bellamy nehézségek közé került, és fivére támogatását kérte. Ám későn jött rá, hogy éppen fivére, akinek barátságában és segítségében bizakodott, állott annak a vállalkozásnak a hátterében, amely tönkretette. A legjellemzőbb az utolsó levél:

Kedves Ábel,

szavaid megdöbbentettek. Mit tettem Neked, hogy oly hidegvérrel a romlásomra törj? Fiam nevében kérlek, segíts, hogy az adósságoknak ezt az irodámra zúduló görgetegét elháríthassam.

Fia nevében. Szegény Michael Bellamy, hasztalan fordult hozzá, kérése csak élesztette és fokozta az Abe Bellamy lelkében lángra kapott gonosz indulatokat. Bellamy, akiket gyűlölt, azokra gyermekein keresztül sújtott, így törte össze Mrs. Held szívét is. Hogyan is enyhült volna meg ez a kíméletlen ember fivére kérő szavától?

Három óra hosszat tanulmányozta a leveleket Featherstone, majd visszatette őket a páncélszekrénybe. Közben rendre visszaérkeztek emberei is, hogy jelentést tegyenek. Minden sarkot, minden repedést átvizsgáltak, de nem fedeztek föl semmit. A toronyban levő cellák átkutatása sem járt eredménnyel.

Jim Savinit hívatta. A kis titkár olaj színű arca elhalványodott, ajkai remegtek.

– Nekem most csakugyan befellegzett – siránkozott. – Az öreg biztosan azt hiszi, hogy előre tudtam erről.

– Hát nem tudott? – kérdezte Jim szeretetre méltó mosollyal. – Sose eméssze magát. Ha az öreg valamit is szólna, mondja azt, hogy terrorizáltam, és magára parancsoltam, hogy ne merjen beszélni. Ezenkívül kifakult reputációját is helyre kellene állítani Spike Hollanddel szemben. Azt hallottam, megesküdött rá, hogy nem én vagyok az új komornyik. Nemesen viselkedett – jelentette ki ironikusan, és vállon fogta a titkárt. – Most pedig szaladjon vad iramban Bellamy bátyóhoz, és közölje vele, hogy kiállítunk számára egy ragyogó bizonyítványt, amilyenre a Bellamy-félék áhítoznak.

Bellamy látszólag közönyösnek mutatkozott. Győzedelmeskedett, arcán gúnyos mosoly játszadozott.

– Nos, megtalálták... a hölgyet... nem is tudom, hogy hívják.^..

– Nem. Nincs itt, hacsak a kastély tervrajza nem hibás, és nem létezik egy titkos szoba is, amit nem találtunk meg.

– Úgy gondolja? – Bellamy vigyorgott. – Túl sok detektívregényt olvasott, Mr. Featherstone. Márpedig ez nem helyes, mert ostobaságokkal tömik tele a fejet. Majd értesítést kap egyébként az ügyvédemtől.

– Örülök, hogy ilyen tiszteletre méltó úriembereket vesz igénybe – felelte Jim. – A kulcsai...

Az íróasztal felé nyúlt, hogy átadja a kulcsokat, amikor sikoltást hallott. Dermedten megállt.

Mind hallották: Bellamy, Julius Savini és Jackson detektív. Gyenge, reszketeg hang volt, mintha gyermek nyöszörgőt! volna. Felerősödött, majd lehalkult, hogy aztán dermesztő jajongásba csapjon. Nem tudni, honnan jött, de a hang kifejezte szenvedés, egy asszony szenvedése, mintha az egész szobát elborította volna.

– Óóó... óó...

Jim Featherstone megkövülve hallgatta a sírást.

– Mi volt ez? – kérdezte rekedtes hangon.

33. Jim magyarázattal szolgál

Abe Bellamy semmibe vesző pillantással meredt maga elé. Aztán lassan Jim felé fordult.

– Azt hiszem, a vízvezeték. Az ad ilyen hangokat, amikor a radiátorokat beindítják.

Jim várta, hogy a hang megismétlődjék. Hasztalan. Kutató pillantást vetett Bellamyra, de annak a pillája sem rezdült.

– Ez alatt mi van? – kérdezte a padlóra mutatva.

– Semmi. A cellák a hall alatt kezdődnek. Valamikor lépcső vezetett oda, de befalazták.

Jim kiment a könyvtárszobából, és személyesen vizsgálta át a cellákat, a legalsóba is behatolt, de semmit sem sikerült felfedeznie. Az egykori börtöncellák a haliig terjedtek, a Bellamy említette lépcsőnek is megvoltak a nyomai.

Kiterítette a földön a kastély régi tervrajzát. A terv szerint a könyvtárszoba alatt nem volt semmi, bár ez az adat korántsem volt megbízható, mert a rajz eléggé pontatlan volt. Az alsó cellák például egyáltalán nem szerepeltek rajta. A tervrajz tanulmányozása közben ismét halk hangra lett figyelmes, és fölpillantva egy fekete vascsövet látott a boltozat egyik sarkában. Várakozott, s megint hallotta a hangot – elfojtott jajgatást. Ez már megint másfajta hang volt, mint az előző. Lehet tehát, hogy Bellamy igazat mondott.

Csalódottan tért vissza a könyvtárba, ahol munkatársai azzal fogadták, hogy nem hallották többet a hangot.

– Remélem, letartóztatta a vízvezetéket – gúnyolódott az öreg. – Mindenesetre nem bánnám, ha azt a szakavatatlan szerelőt hűvösre tenné, Mr. Featherstone.

Jim mosolygott, bár nem volt tréfás kedvében. Emberei elhagyták a parkot, és a bejárati pavilonnál gyülekeztek.

– Várjon! – Bellamy intett neki, hogy jöjjön vissza. – Nem felejtett el semmit?

Jim letette a bőröndöt, amellyel a kastélyba érkezett.

– Nem hiszem – felelte.

Az öreg a zsebébe nyúlt, és egy bankjegyet húzott elő.

– Tessék – mondta, és erővel a kezébe nyomta. A bére – tette hozzá rosszmájúan.

– Rendben van – felelte Jim, és zsebre tette az ötdollárost.

A faluban Spike-kal találkozott. A riporter Savinit pocskondiázta.

– Kérdeztem tőle, hogy maga-e a komornyik, és a nyavalyás megesküdött, hogy színét sem látta.

– Nem látott munka közben – felelte Featherstone. Aztán karon fogta a riportert, és elindult vele a Kék Vadkan felé. – Mindenesetre jobb, ha engem szid. Én utasítottam, hogy ne áruljon el senkinek, elsősorban éppen magának ne.

– Talált valamit? Feltételezem, hogy egy és más történt a kastélyban. Reggel, amikor felébredtem, a fogadó tele volt tiszteletre méltó bakancsos férfiakkal. A rendőrök szerencsétlensége, hogy mind így festenek – mondotta Spike. – Felöltözhetnek királyi ruhába vagy koldusrongyokba, ordít róluk, hogy detektívek. De mondja mégis, találtak valamit?

Jim a fejét rázta.

– Semmit – felelte. – Jobban mondva semmit, ami alátámasztaná Mrs. Held ottlétét.

– Valójában ki ez a Mrs. Held? – kérdezte az újságíró.

Jim tudta, hogy a történet érdekesebb lenne minden más információnál, de nem rukkolhatott ki vele. Amennyit jónak látott, elmesélt belőle, anélkül azonban, hogy Valerie Howett nevét említette volna.

Spike még így is diadalmasan füttyentett.

– Fogoly nő! Csodálatos! Pompás csemege lenne, ha felhasználhatnám. Ide figyeljen, Mr. Featherstone, nem említhetnék meg legalább annyit, hogy a rendőrség feltevése szerint Garre Castle hideg és sötét celláiban egy asszonyt tartanak fogva?

Jim a fejét rázta.

– Egy cseppet sem lelkesít az a gondolat, hogy az öreg pert indíthat ellenünk. De ha maga feltálalja az újságjában a házkutatás részleteit, semmi sem menthet meg a botránytól.

Otthagyta csomagját a Kék Vadkanban, és miután Spike-ot lerázta magáról, Lady's Manor felé indult.

Valerie a szobájában volt. Az ablakból megpillantva az ösvényen közeledő férfit, csaknem futva ment le elébe.

– Valerie, elvesztettem az állásomat.

– Fölfedte kilétét? – kérdezte csodálkozva.

– Sajnos, sem ő az enyémet, sem én az övét. Alaposan átkutattam a kastélyt. Ma reggel kaptam meg hozzá a felhatalmazást. Bizonyára tudja, hogy Angliában bírói aláírás nélkül nem tarthatunk magánlakásban házkutatást. A meghatalmazás a reggeli postával érkezett, és a Scotland Yard tíz embert küldött segítségemre. Attól tartok, hogy mától fogva a Zöld íjászt már csak a megszépítő messzeségből nézhetem.

Valerie lopva rápillantott.

– Látta egyáltalán valaha közelebbről? – kérdezte halk hangon.

– Soha – felelte csodálkozva. – Nem is állítottam, hogy láttam. Pedig a maga kis éjszakai kiruccanása idején bizonyára a kastélyban volt. Illetve valamivel később, az éjszaka folyamán.

Hogyan is állíthatta, hogy nem látta az íjászt?

– Jim! – A leány hangja nyugodt volt. – Valamit szeretnék megkérdezni magától. Beöltözött-e valaha zöld íjásznak személyi okokból, hogy Bellamyt ellenőrizze, vagy azért, mert így kívánta magától hivatali megbízatása? Ugye megtette?

– Soha! – Jim szinte kiáltotta. – Soha meg sem fordult a fejemben, még ha rá akartam volna ijeszteni is az öregre. Nem értem volna vele semmit.

– Azt mondta, nem látta az íjászt. Pedig lehetetlen. Nem látta azon az éjszakán, amikor engem hazahozott?

Jim homloka ráncba szaladt. Aztán csodálkozva ránézett Valerie-re.

– Nem értem! Miért kellett volna látnom? Amikor az öreg magára szabadította a kutyákat, éppen egy kis vizsgálatot folytattam. A föld hőmérsékletét mértem a kastély körül. Ne csodálkozzék azon, amit mondok, korántsem tréfálok. Egyike volt a legkomolyabb műveleteknek, amit valaha is végeztem. Akkor pillantottam meg magát. Amint a véreb csaholva rohanni kezdett maga felé, lélekszakadva futottam utána.

– Tehát a maga lépéseit hallottam a kutya mögött?

Jim bólintott.

– Magát is, a vérebet is szem elől tévesztettem. Amikor kiléptem az árnyékból, a kutyát döglötten találtam, magát pedig mellette eszméletlenül. Hogy őszinte legyek, abban a pillanatban még azt vettem észre, hogy a kutyát nyílvessző ölte meg. Első gondolatom az volt, hogy magát elvigyem onnan; karomba emeltem, s a falon keresztül Lady's Manorba vittem. Sejtettem, hogy valahol kell lennie egy létrának, mégis meglehetősen sok időbe került, míg átjutottam magával a falon. Amikor az ágyra tettem, leszakadt a kézelőm gombja. Közel tíz percig kerestem.

Valerie visszaemlékezett a gyufaszálakra, és mosolygott.

– Azután ismét kijöttem az udvarra, és véletlen szerencse folytán, a bejárati ajtón keresztül sikerült visszajutnom a kastélyba – fejezte be elbeszélését Featherstone.

Valerie megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Egyszóval nem maga a Zöld íjász?

– Isten ments! Lehetek elbocsátott komornyik, pácba került rendőrtiszt, de Zöld íjász aligha.

– És a másik ügyben semmi újság?

– Semmi – felelte. – Semmi, ami magát érdekelné. Néhány levélre bukkantam, amit a fivére írt. Semmi mást nem találtam.

Tapintatosan elhallgatta a „kilencfarkú macskát”. Nem nőknek való téma.

Nem sokkal később visszatért a Kék Vadkanba, és egyelőre nem tudta, mihez kezdjen. Autóját a szomszéd faluban hagyta, hogy naponta vissza tudjon menni Londonba. Bellamy heti egy szabadnapot engedélyezett, és Julius feladata volt, hogy ha gazdája érdeklődik felőle, mondja azt, hogy éppen szabadnapos.

Amikor Valerie a kastélyban járt, Savini távol tartotta őt a könyvtártól, csak akkor küldte be, amikor a lány az öreggel együtt maradt, hogy közbeléphessen, ha a szükség úgy kívánja.

– Mr. Spike, úgy határoztam, hogy visszamegyek Londonba. Maga lenne a nem hivatalos megbízottam, ha valami rendkívüli adódna, értesítsen. Itt hagyom egyik emberemet.

– Bellamy t ellenőrzi?

– Nem éppen.

– Talán csak nem Miss Howettet őrzi? – kérdezte nem minden célzás nélkül a szeplős riporter.

Featherstone nem válaszolt.

Útban a város felé a kapitány más nézőpontból vizsgálgatta a Bellamy-ügyet. Úgy érezte, valami veszedelem fenyegeti Valerie-t. Coldharbour Smith látogatása bizonyára ezzel függ össze.

Úgy döntött, hogy mindenekelőtt ellátogat a Golden East klubba.

34. A Golden East Klub

Valamikor a Golden East híres klub volt, tagjai a keleti kereskedelmi hajók tengerészei. Minthogy azonban egyetlen klub sem tarthatta fenn magát egy ennyire korlátozott létszámú tagságból, bárki beiratkozhatott, aki azt állította magáról, hogy érdeklődik a Kelettel folyó kereskedelem iránt. Később már ez a korszak is túlhaladottá vált, s a távoli múlt történetéhez tartozott. Lassan-lassan a klub feladta exkluzivitását, alapszabályát módosította, és minden jelentkezőt felvett. A Golden East tehát rohamos hanyatlásnak indult.

Coldharbour Smith még a középső korszakban vétette föl magát a klubtagok közé, majd fölismerve a lehetőségeket, megvásárolta a részvények nagy részét, míg végül egyedüli részvényes lett. A klub egyetlen más korszakában sem ismert effajta tulajdonost. Ettől fogva a Golden Eastben különös dolgok történtek. A régi alapszabályokat lábbal tiporták. A rendőrség bármikor talált volna rá jogcímet, hogy bezárja a lokált. A helyiséget azonban éppen a rendőrfőnökség találta hasznosnak. Valamilyenfajta szennyvízlevezető csatornának könyvelték el. A hatóság látszólagos közönye olyanok kézre kerítését tette lehetővé, akik máskülönben nehezen jutottak volna lakat alá.

Coldharbour Smith liberális elveket vallott a maga nagyvonalúságáról. Tökéletesen meg volt róla győződve, hogy az egyes helyi szervezeteknek juttatott adományoknak köszönhetően mentesül a klub a rendőrség kellemetlen beavatkozása alól. Roppant csodálkozott volna, ha megtudja, hogy a pénz, amit szombatonként csúsztatott a detektívek zsebébe, az árvaház alapjához folyik be, amit az alapok kezelésével megbízott tiszt lelkiismeretesen elkönyvel.

Eredetileg a klub egy utcasarki épület egyik üzlethelyiségét és a felette lévő szobákat foglalta el, utóbb jelentős vállalkozássá terebélyesedett. A földszinten az irodák voltak; maga a klub az első emeletet foglalta el egészen a padlásig, ahol az ablaktalan helyiségben egész éjszaka folyt a szerencsejáték.

Az első emeleten a bárban eléggé bizarr alakok gyűltek össze. West End-i színésznők, kalandvágyó ifjak az előkelő társaságból, akik az alvilággal keveredtek, néhány kínai, nem kevés néger és szinte állandóan egy csokor igen választékosan öltözött hölgy, akik más elfoglaltság híján a klubban töltötték idejüket. A bár az étterem mögött volt. Coldharbour testhez simuló pepita öltönyében és örökös fehér derbikalapjában rendszerint itt tartózkodott. Szája szögletében az elmaradhatatlan szivar füstölgött.

A hangulat éjféltájban hágott a tetőfokára. A West End-i színházak ilyenkor zártak, és a klub törzstagjai ilyenkor kezdtek beszállingózni. Néger pincérek elegáns egyenruhában siettek asztaltól asztalig, hogy felvegyék a rendeléseket. A zenekar harsogott. A klub a szegényes külváros szívében volt, ahol férfiak, asszonyok, gyermekek sötét nyomorúságban tengődtek, az utcán ácsorgó, rosszul öltözött emberek irigykedve figyelték a klubépületből kiszivárgó zene hangjait, a klubajtóhoz sikló elegáns autókból kiszálló vendégeket.

A Golden East divatba jött. A Londonba érkező turisták ide is ellátogattak, ahogyan meglátogatták a külvárosokat, a katedrálist, a Cheshire Cheese lokált és a Tempel Churchöt.

A kacagás, a jókedv, a tánc javában folyt, mikor Jim Featherstone átment a halion. Fejbiccentéssel köszönt a portásnak, és felment a szőnyeggel borított lépcsőn. A portás megnyomott egy láthatatlan jelzőgombot, és még mielőtt Jim a bárba ért volna, egyszerre nyomasztó csönd támadt. A zenekar elhallgatott, a táncolok visszatértek asztalaikhoz. Az alkalmi vendégek, akik nem ismerték a helyi szokásokat, megborzongtak a várható élménytől, amint meghallották Coldharbour Smith szájából a bűvös szót: „Rendőrség!”.

– Örömömre szolgál, hogy láthatom, kapitány úr – mondotta a házigazda átvágva a termen, és odanyújtotta Jimnek gyűrűkkel megrakott kezét.

– Ma este feltűnő csend van magánál, Mr. Smith.

– Igen – felelte Coldharbour Smith –, de ez itt nálunk korántsem szokatlan. Nem vagyunk lármás emberek.

Jim a hivatásos rendőr gyors pillantásával felmérte a lokál közönségét.

– Úgy látom, ma este egy csomó köztiszteletben álló polgárt lát vendégül. Annál az asztalnál kik ültek?

– Néhány személy, egy félórája távoztak.

– És otthagytak egy felbontatlan üveget. A pohárban pedig még gyöngyözik az ital. Elmentek, és otthagyták a habzó pezsgővel telt poharakat.

– Bárhogyan legyen is, nem ismeri őket, kapitány úr. Gazdag emberek a West Endről. Gondolom, nem akarták, hogy itt találják őket.

Jim kíséretében megindult a bárpult felé.

– Nem iszik valamit, kapitány úr? – Coldharbour Smith a szmokingos barmanre pillantott. Nem látjuk itt túl gyakran. Ma este néhány vérbeli hajóskapitányunk is akad a vendégek között.

Fejével egyik asztal felé intett, ahol a helyiség távoli sarkában kis csoport ült. Láthatólag idegenek: néhány nagydarab férfi elnyűtt ruhában.

– Egész hajórakomány matróz érkezett – folytatta Coldharbour Smith. – Gondolom, eljöttek, hogy lássák, mi lett régi klubjukból. Az ő idejükben még nem volt itt ekkora vidámság.

– Lehet – válaszolta Jim szárazon. – Talán utasításokért jöttek.

– Utasításokért? Nem értem, kapitány úr. Smith úgy tett, mintha csodálkozna.

– Szeretném tudni, vajon eddig hány szállítmány rossz whiskyt küldött az Egyesült Államokba, Mr. Smith? Hagyjuk a műfelháborodást! Nagyon jól tudjuk, hogy több mint egy éve foglalkozik szeszcsempészéssel.

– Ugyan, kérem, nem megy az üzlet – panaszkodott Smith. – Két szállítmányra csaptak rá, és mindkettőt a tengerbe hajították.

– Akkor az Atlanti-óceán tele van döglött halakkal – felelte Featherstone. – Mindenesetre nem azért jöttem, hogy ezt felrójam magának. Ha az amerikaiakat mérgezi, ez még nem törvénytiprás.

– Csak közvetítő vagyok – mondotta Smith, és ez igaz is volt. – Kevés dohány jut nekem ebből. A főnökök mindent zsebre vágnak. Iszik valamit, kapitány úr?

– Azt hiszem, nem – felelte a kapitány. – Beszélni szeretnék magával, Mr. Smith, valahol, ahol nem zavarnak.

A Golden East tulajdonosa a barmán szobáján keresztül egy apró kis szobácskába vitte. Amikor Coldharbour Smith villanyt gyújtott, Jim elfintorította az orrát, és szimatolni kezdett. Pillantása a házigazdára esett, aki nyugtalanul járt-kelt a szobában.

– Mondjon le a dohányzásról, Mr. Smith – szólt éles hangon. – Sok mindent lenyelünk, de... mondjon le a dohányzásról.

– Az egyik portugál volt – felelte sietve Coldharbour. – Az intéző belső munkával bízta meg őket. Esküszöm, kapitány úr, nem engedem meg, hogy itt ópiumot szívjanak. A távollétemben történt, és amikor megtudtam, kitettem a szóban forgó személy szűrét.

– Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem is hazugság. Mindenesetre nem szeretném, ha megismétlődne. Most pedig ide figyeljen!

Magához húzott egy széket, a karfájára ült, és karjával az asztalra támaszkodva, mereven szemlélte emberét.

– Járt ma éjjel a kastélyban?

– Garre Castle-ról beszél, Bellamy úr rezidenciájáról? Ott csakugyan voltam. Legutóbb kétszer is jártam a kastélyban, hogy üzleti ügyeket tárgyaljak Mr. Bellamyval. Honnan tudja, kapitány úr? kérdezte ártatlan arccal.

Jim mosolygott.

– Az öreg telefonált magának, és közölte, hogy a kastélyt átkutatták. Ne is tagadja. Egyik emberünk kihallgatta a beszélgetést.

Jim szégyentelenül hazudott. Mikor belépett a lokálba, érezte, hogy nem érte őket váratlanul a látogatása. Úgy gondolta, hogy az öreg figyelmeztette Smitht a rendőrség esetleges megjelenésére.

– Annyi igaz ebből, hogy ma reggel csakugyan beszéltem Mr. Bellamyval, szigorúan személyes ügyben – ismerte be Smith.

Szeretett volna változtatni a beszélgetés tárgyán.

– Ugyan miféle közös ügyletei vannak, Mr. Smith, az öreg Bellamyval?

– Jó barátok vagyunk – mondotta pergő nyelvvel Coldharbour. – Ő kölcsönözte a pénzt nekem, hogy megvehessem a lokált.

– Csak nem mentette meg az életét? Vagy maga is beugrott érte a vízbe?

– Nem, uram, nem mentettem meg az életét ismerte el Coldharbour Smith. Nyájasan és önuralommal beszélt. A szemében azonban hideg és veszedelmes fény csillogott, és ez Jimet tájékoztatta arról, amire kíváncsi volt.

– Így hát pénzt kölcsönzött magának. Most pedig föltételezem, hogy puszta hálából visszafizeti. Apropó, Mr. Smith, hol lakott, mielőtt ideköltözött volna? Még nem sokat láttam az irataiból.

– Egy ideig a szomszédban laktam. Volt idő, amikor a Camden Town negyedben volt lakásom felelte mogorván.

– Camden Town melyik részében? – érdeklődött a detektív.

– A Little Bethel utcában.

– Little Bethel utca? – Jim felugrott helyéről, és ujját vádlóan rászegezte. – Ismert egy Mrs. Held nevű asszonyt?

– Sose hallottam Mrs. Heldről – védekezett hevesen. – Nem tudom, mit akar tőlem, kapitány úr. És ki az a Mrs. Held?

– Ismerte Mrs. Heldet, és közreműködött az elrablásában.

Smith még jobban elsápadt.

– Rajta, Mr. Smith! Nem lesz semmi bántódása, ha beismeri. Ha viszont tagad, egy héten belül bezárom a lokált.

Jim meglepetésére gunyoros mosoly jelent meg Smith betegesen püffedt arcán.

– Nehezen hiszem, kapitány úr. A Golden Eastet eladtam, és már meg is kaptam a pénz felét.

Kezével a zsebére ütött.

– Ha bezárja, sok kárt nem okoz nekem.

Jim az arckifejezéséből megértette, hogy igazat mond.

– Mindenesetre semmi értelme, kapitány úr, hogy zsaroljon. Becsületes ember vagyok. Semmi nem terheli a lelkiismeretem. Igyekszem jóban lenni a rendőrséggel. Ha nem sikerül, nem az én hibám. Jöjjön, igyunk valamit, kapitány úr.

Három körülmény nem kerülte el Jim Featherstone figyelmét. Az egyik a gyors pillantásváltás Coldharbour és a barmán között, a másik az ismételt meghívás (tudták róla, hogy nem iszik). Amikor a főnök a barmanre pillantott, az jelt adott valakinek a teremben. A barman pillantását követve Jim egy embert vett észre, aki – mivel jövetelekor nem látta – utána jöhetett be a terembe. Erről az utóbbi körülményről azonban valahol másutt, nyilvánosabb helyen akarta Smitht kikérdezni.

– Miben sántikál, mondja? Mi ez a gyakori invitálás, mikor jól tudja, hogy nem iszom.

– Miért nem akar legalább egyszer barátságosabb lenni, kapitány úr? – vigyorgott kényszeredetten Smith.

A szoba sarkában egy állványon telefon volt. Jim már amikor belépett, észrevette.

– Telefonálhatok egy barátomnak? – kérdezte váratlanul.

Smith habozott a válasszal.

– Hibás a készülék – mondta végül.

– Lássam – felelte Jim nyugodtan, és fölemelte a hallgatót. Működött. Már hívta is a számot. Látta, hogy Smith, aki a szoba közepén maradt, idegességében a körmét rágja, és üres tekintettel bámul maga elé.

– ...Kivel beszélek? Az ügyeletes tiszt a timehouse-i kerülettől? Itt Featherstone kapitány beszél a Golden Eastből. Négy ember várjon meg a klub bejáratánál. Köszönöm.

Visszatette a hallgatót. Smith izgatottsága minden kételyét eloszlatta.

– Ugye, intézkedett, Mr. Smith, hogy odakinn várjanak az emberei – mondotta gúnyos hangon. Láttam a pasast, aki a nyomomban bejött, és akinek jelt adott. Ugyan mi volna a cél? Szerencsétlen utcai verekedés, amibe én is belekeveredek. Egyszerű a számvetés, igaz-e, Mr. Smith?

Intett a fejével, az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset. Az ajtó be volt zárva. Hirtelen mozdulattal visszafordult.

– Gondolom, a barmán zárta be – jegyezte meg Smith mogorván. Kinyitott egy másik ajtót, mely egy lépcsőházra nyílt. – Van itt még egy lejárat, kapitány úr. Lenn megtalálja az utcára vezető kijáratot.

– Mi lenne, ha maga találná meg? – ajánlotta Jim szeretetre méltóan.

Coldharbour Smith savanyú arccal engedett a felszólításnak. Lement a lépcsőn a detektív előtt, és kinyitott egy ajtót. Jim négyszögű fényfoltot látott, s Coldharbour árnyékát a falon.

– Jó éjszakát, kapitány úr – mondotta jó hangosan.

– Jó éjszakát – köszönt Jim is.

Úgy tett, mintha ellépne a Golden East főnöke előtt, de ehelyett váratlan mozdulattal galléron ragadta, és mielőtt egy szót is szólhatott volna, kilökte a nyitott ajtón. Alighogy kipenderült, a fal árnyékából nehéz bottal kétszer a fejére sújtottak. A következő pillanatban Jim már az utcán volt. A lélekszakadva menekülő gonosztevő húsz lépést sem tehetett, amikor beérte, s rögbijátékból ismert rúgással földre terítette. Azután galléron ragadta, és talpra állította.

– Mindent elmondok – nyögte az ember. Fegyvere hangos koppanással a földre esett. – Nem magamtól tettem. Coldharbour Smith fizetett, hogy kólintsam fejbe azt, aki kilép a kapun.

– Azt hiszem, Coldharbour ebben a pillanatban keserűen bánja a dolgot – felelte Jim.

Az utcai lámpához vitte foglyát, gyors rántással a fény felé fordította. Az volt, aki utána jött a klubba.

– Coldharbour Smith megöl azért, amit tettem siránkozott.

Jim visszavitte a klubba. Mr. Smith éppen vérző fejét borogatta és nyögdécselt. Jim érdeklődéssel és nem minden káröröm nélkül hallgatta kettejük szóváltását.

– Hazug vagy, ha azt állítod, hogy az én megbízásomra vártad ezt az urat – így Smith –, ha rád teszem a kezem, foltosra verlek, mocskos disznó! Tegyék csak hűvösre, kapitány úr!

– Engem?! – rikoltott a másik. – Ha téged még nem vittek el, Smith, az csak azért van, mert jóban vagy a hekusokkal. Úgyis a sitten végzed.

A főnök árulása miatt felháborodott ember még vadabb szitkozódásban tört ki.

– Nem adod többé itt az urat. S nem teszed a mocskos kezed semmiféle Valerie-re...

Be sem fejezhette a mondatot, Jim még jobban megszorította.

– Mit mondtál? No, ki vele! – förmedt rá.

– Igen, igen... Valerie Howett kisasszonyról van szó... A leendő Mrs. Smithről! – kiabálta a foglyul ejtett, és Jim érezte, hogy megfagy ereiben a vér.

35. Smitht figyelmeztetik

– Ne is figyeljen rá, kapitány úr! – Smith hangja rekedtes volt. – Tisztára bolond. Igaz, a bolondokházát is megjárta.

A szidalmak egész lavináját zúdította a fogolyra. Szlengben beszélt. A szóözön hatására a gonosztevő elhallgatott.

– Fejezze be, Mr. Smith! – vágta ketté a szóözönt Featherstone. – Vagy ha beszélni akar, beszéljen angolul. Most pedig, barátom, mondja csak el még egyszer, hogyan is hívják azt a hölgyet?

– Csak tréfáltam – felelte a fogoly.

– Erős humorérzékem van – felelte Jim dühösen –, de nincs nevethetnékem. Egyszóval mondja csak: mit tud Howett kisasszonyról?

– Nem tudok én róla semmit, uram – felelte a kioktatott.

– Látta a nevét az újságban – sietett Smith a segítségére –, mondom én, hogy egy kicsit fejére ejtették, kapitány úr. Igaz, Isacc, hogy voltál már a bolondokházában?

– Igaz – felelte a másik föllélegezve. – Gyakran magam sem tudom, mit beszélek.

Ezalatt megérkezett a négy rendőr, akiket Jim odahívott.

– Vigyék ezt az embert a kerületre. Rablótámadás miatt őrizetbe vettem.

Miután á foglyot a rendőrök magukkal vitték, Jim Smithhez fordult.

– Ugye régóta azért imádkozik, hogy a pokolra kerüljön? Nos, majdnem bekövetkezett. Ha majd a borogatást befejezte, visszajövök.

– Ezzel nem ijeszt meg, kapitány úr – mondotta Smith sebesült koponyáját simogatva.

– Nem is azért mondom, hogy megijedjen: kis híja, és megtér teremtőjéhez – fejezte be Jim a társalgást.

A rendőrökkel a kerületre ment és intézkedett, hogy a merénylőt külön cellába zárják.

– Issac igazat mond, kapitány úr – közölte a szolgálatos tiszt. – Kissé hibbant, kórházban is volt már.

– Milyen a priusza?

– Alaposan terhelt. Az Old Bailyben háromszor is elítélték: rablásért és rablótámadásért. Az utóbbi időben a Golden Eastben dolgozott, valójában Coldharbour Smith tartja.

– Reménytelen ügy – állapította meg Jim. Smith kioktatta, hogy hallgasson, biztosan ígért is neki valamit. A Valerie-re tett célzás korántsem lehetett véletlen. Mrs. Smith? Vajon miféle ördögi tervet agyalt ki az a veszedelmes vénember meg ez a sötét alak?

Egy másik rendőrtiszt kíséretében bement a cellába, hogy kihallgassa a foglyot, bár kezdettől tudta, hogy csak az időt pocsékolja vele. Isaac satnya emberke volt, vékony nyakú, alacsony homlokú. Minden ütődöttsége ellenére elég ravasz volt, hogy felhasználja betegségét. Jim kérdéseire csak merev pillantással válaszolt.

– Nem emlékszem rá, hogy valamit is mondtam volna a... hogyan is hívják a hölgyet?

– Hiábavaló fáradság – mondotta Jim, amikor visszatértek az örszobára. – Nem érdemes fogva tartani. Mr. Smith a szenvedő fél, neki kellene perbe fognia. Ha nem teszi, eresszék szélnek.

Smithnek esze ágában sem volt beperelni emberét, s ezt nyíltan meg is mondta.

– Az idegeimre megy ez a nyomorult. Hogyisne, amikor képes meglesni önt, hogy fejbe verje. Hála a teremtőnek, hogy engem talált és nem magát, kapitány úr.

– Lelkem mélyéig megindítottak a szavai, Smith – felelte Jim. – Most azonban beszélgessünk Howett kisasszonyról és arról, hogy ez az Isaac valamiféle kapcsolatba hozta magát vele.

A bár mögötti szobácskában ültek megint, most azonban rendőr őrizte az ajtót, egy másik meg a lenti kijáratot.

– Többet én sem tudok róla, mint maga, kapitány úr. Az ilyen bolondok csodapókok. Hallanak egy nevet, aztán...

– Hagyjuk a mesét, Mr. Smith. Maga nagyon is épelméjű – jegyezte meg Jim vészjósló nyugalommal.

– Nem tudok semmit, kapitány úr. Most hallom először ennek a hölgynek a nevét. Tehetek én róla, hogy Isaac említette?

– Isaac csak megismételte azt, amit maga részegen kifecsegett, Mr. Smith. Tudja meg, hogy veszedelem környékezi. Csak ne mosolyogjon. Nem arról a veszélyről beszélek, amire maga gondol. Nem arról, hogy hűvösre teszik. Bármikor lefoghatnám, ha úgy tartaná kedvem. Azt hiszi, biztonságban van, mert nem zavarja senki? Tartok tőle, hogy téved. Nem is kellene kitalálnom semmit, hogy lefüleljem.

Jim fenyegetőleg emelte ujját Smithre.

– Nem a rendőrség részéről fenyegeti a legnagyobb veszedelem. Attól tartok, valaki mástól kell félnie, aki nem lesz kíméletes magával.

A detektív becsukta maga mögött az ajtót. Coldharbour Smith tűnődve simogatta borostás állat, aztán kinyitotta a bár felé nyíló ajtót, és fojtott hangon kiszólt a barmannek:

– Hívja csak ide azt a dél-amerikai tengerészt, és adjon be egy üveg bort, néhány szivart. Itt maradok éjszakára.

36. John Wood nyilatkozik

John Woodot egy távirat gyermekei mellől Londonba szólította. Megérkezése után azonnal jelentkezett a Scotland Yardon. Jimmy Featherstone először találkozott az emberbaráttal, bár emlékezett rá, hogy a Carlton Szálló étkezőjében, amikor a Howett családdal együtt ebédelt, a szomszéd asztalnál már látta egyszer.

Az emberek arcára általában rávésődik életük története, és az, amit Featherstone Wood mosolygó arcáról leolvasott, első pillantásra megnyerte rokonszenvét.

– Attól tartok, hogy hosszú és kényelmetlen utazásra kényszerítettem, Mr. Wood – mondotta. A rendőrség természetesen minden költséget megtérít, ha nem is kárpótolhatja az elvesztegetett időért és azért, hogy elvonta kedves foglalatosságától.

John Wood elnevette magát.

– Úgy látszik, Spike Holland mesélt önnek a gyermekeimről... Sőt ha jól sejtem, még egy kis történetecskét is elmondott, amit elmeséltem neki. Különben semmi kifogásom, ha elmondotta – tette hozzá. – Bizonyos voltam benne, hogy előtfb vagy utóbb úgyis szóba kerül. Ugye Bellamy személyével kapcsolatban akar kikérdezni?

Jim bólintott.

– Elsősorban arról a gyermekről, akit Bellamy, az ön állítása szerint, megölt.

Wood nem ült le a felkínált székre, hanem összekulcsolt kézzel egy helyben állt, és maga elé meredt.

– A gyermekről? – mondotta halkan, majd így folytatta: – Hogy is kezdjem? A történet a múlt egy sötét fejezete, szinte mindenki elfelejtette már rajtam kívül, és gondolom, Abe Bellamyn kívül... Kétlem azonban, hogy őt ezek a sötét emlékek valaha is zavarták.

Egy percig szünetet tartott.

– Az eset valójában az amerikai rendőrség hatáskörébe tartozik, és még ha a bűntény legapróbb részletébe is beavatom, erősen kétlem, Featherstone kapitány, hogy valamit is tehetne. Bellamy, úgy látszik, olyan ember, aki fiatalkorában szerzett vagyonát arra használta fel, hogy megtörje a vele szembeszegülőket. Nem akarom azt állítani, hogy bolond, a szó köznapi értelmében legalábbis nem az. Egész életében az erőszak istenének áldozott, és hogy megnyerje kegyét, a legaljasabb módszerektől sem riadt vissza. A legcsekélyebb ellenszegülés akarata ellen felébreszti benne az ördögöt. És ha olyan valaki áll ellen, akibe bele lehet rúgni, akkor habozás nélkül és gyorsan cselekszik. Rendszerint olyan módszert alkalmazott, amely természetszerűen eredménnyel járt – gyermekein keresztül sújtott ellenfelére. Két hiteles esetről tudok, amikor így tett, mert reális vagy képzelt inzultus érte olyanok részéről, akikről úgy képzelte, hogy meg kellene alázkodniuk előtte. Az egyik esetben a gyermek már nagy volt, a mi esetünkben azonban egy csecsemőről van szó. Nem fogom elmondani, Featherstone kapitány, hogy ebben az esetben mi váltotta ki Bellamy féktelen haragját. Valójában nem is vagyok a kiváltó okban egészen bizonyos. Elég az hozzá, hogy egy nap a szóban forgó emberek gyermeke eltűnt. Az apa csaknem megőrült kétségbeesésében, az anyát ágyba döntötte a fájdalom. Az a feltevésem, hogy Bellamy és az anya között történtek bizonyos üzenetváltások, az apa azonban erről mit sem tudott. A gyermeket a dajka elvitte sétálni, majd hazatérve előadott egy se teteje, se veleje történetet, miszerint amíg ő egy barátnőjével beszélgetett, a gyermeket kilopták a kocsiból. Egy héttel az eset után vasúti szerencsétlenség történt egy River Bend elnevezésű helyen; az emberek tucatjával elevenen égtek el. A szerencsétlenség színhelyén egy gyermekruhácskát is találtak, amelyben a földig sújtott apa fölismerte azt a ruhát, amelyet gyermeke az eltűnés napján hordott. Tanúk is akadtak, akik látták, amint egy asszony egy gyermekkel felszállt a vonatra. Semmi kétség nem merült fel többé, hogy a borzalmas szerencsétlenség áldozatai között volt a gyermek is. Az a vélemény alakult ki, hogy a gyermekrabló vagy eszköze erre a vonatra szállt fel, és itt vesztette életét.

– Értesítették a gyermekrablásról a rendőrséget? A detektív meglepetésére John Wood tagadólag rázta a fejét.

– Nem. És ezért vagyok benne csaknem bizonyos, hogy az anya tudta, ki felelős a gyermekrablásért. Reszketett a gyermek sorsáért, de elhallgatta az adatokat, melyek a tetteshez vezettek volna. És nem kétlem, hogy Abe Bellamy volt a tettes.

– Feltétlenül bizonyos benne, hogy a gyermek meghalt? – kérdezte Jim.

Az emberbarát bólintott.

– Ismeri az eltűnés időpontját?

– Igen. Ehhez a baleset időpontja segített hozzá. Az egyetlen időpont, amelyből kiindulhattam, mert tájékozódásomban nem segített senki. A gyermek 1898 augusztusában tűnt el.

Jim csalódott arcot vágott.

– Már azt reméltem, hogy közölhetem önnel, miszerint a gyermek él. De hátha tévesek az adatok?

Hátha a szálakat az öreg szándékosan összegabalyította?

– Nem ez lenne az egyetlen aljassága – mondotta Wood. – Lehet, hogy fantasztikusnak hat a vád egy olyan társadalmi tekintélynek örvendő férfiú ellen, mint Abe Bellamy. Az utóbbi időben azonban két titokzatos eltűnésnek jöttem a nyomára, és mindkét esetben olyan emberek gyermekéről van szó, akik valamilyen formában útjában állottak. Mint már mondottam önnek, élete uralkodó szenvedélye a hatalomvágy. Lehet, hogy bolond, bár semmi bizonyítékom nincs rá.

– Ezzel kapcsolatban talán néhány későbbi részlettel is segítségemre lesz – reménykedett Jim, de a belgiumi vendég a fejét rázta.

– Az a gyanúm, hogy nem segíthetek.

– Legalább annyival, hogy megmondja a gyermek apjának a nevét.

– Még azt sem tehetem – válaszolta a másik nyugodt hangon. – Értse meg, Featherstone kapitány, hogy nagy a felelősségem ebben az ügyben.

Jim továbblapozott jegyzetfüzetében.

– Akkor térjünk át más témára – mondotta. Ugyebár barátságban volt Bellamy unokaöccse vei?

Wood bólintott.

– Úgy tudom, egy légi harcban esett el.

– Hannover felett lőtték le a gépet – egészítette ki Wood. – Felderítő repülés közben.

– Nagybátyjáról beszélt valamikor?

– Soha.

– Talán azért, mert nem rokonszenvezett vele?

– Ezt soha nem említette.

– Tudta, hogy Bellamy unokaöccse?

John Wood egy pillanatig habozott a válasszal.

– Igen, tudtam – mondotta végül.

– Milyen ember volt? Hasonlított a nagybátyjára?

Wood arcán szomorú mosoly futott át.

– El sem tudok képzelni két ellentétesebb jellemű embert.

Jim álla alatt összekulcsolt kézzel, a földre tekintve magában összegezte a hallottakat.

– Mr. Wood, gondolt-e már arra, hogy az ifjú Bellamy esetleg ma is életben van, de valamilyen oknál fogva titokban tartja létezését?

Wood gondolkozni látszott, majd így válaszolt:

– Előfordulhatott volna. Mi minden nem történik háborús időkben! Egyeseket holttá nyilvánítanak, és később váratlanul életjelt adnak magukról.

– Hátha ez történt most is. Vagy talán arra gondol, hogy mint legjobb barátja, mégiscsak megtudta volna, ha él?

– Elfelejti, hogy végrendeletének haszonélvezője vagyok. Minden, amije volt, ma az enyém. Talán azért sem jelentkezett volna – válaszolt Wood, és ezzel a különös válasszal lezártnak vélte a beszélgetést. Mielőtt azonban eltávozott, kérdéssel fordult a detektívhez:

– Néhány adatot említett, melyeket esetleg összezavartak. Talán Abe Bellamy más aljasságának is a nyomára jött, Featherstone kapitány?

Jim bólintott.

– Megmondaná, kiről van szó?

– Sajnos az ön példáját kell követnem, Mr. Wood. Kérem, ne is feszegesse az ügyet – mondotta Jim, és még egyszer megkérdezte: – Bizonyos benne, hogy 1898-ban történt a gyermekrablás?

– Ebben bizonyos vagyok – felelte Wood. – Említettem a River Bend-i vasúti szerencsétlenséget, márpedig az 1898. augusztus 29-én történt.

Mielőtt beszállt volna a belgiumi vonatba, Wood felhívta Spike-ot telefonon, de az újságíró már nem volt a szerkesztőségben. Helyette Syme jelentkezett, és annak tudatában, hogy egy érdekes emberrel beszél, egészen másnak mutatkozott, mint Spike előtt.

– A mi Spike barátunk még Garre Castle-ban tartózkodik. Holnap azonban visszahívom onnan közölte a telefonba bőbeszédűen Mr. Syme. – Az érdeklődés a Zöld íjász iránt megcsappant. Többet nem jelentkezett, és az a gyanúm, hogy jobblétre szenderült. Vagy talán akkor hal meg igazából mondotta reménykedve –, ha Spike-ot visszahívom Londonba.

37. Valaki jelentkezik

Titkos előérzete azt súgta Julius Savininak, hogy Garre Castle-i tartózkodása a végéhez közeledik. Pedig a kastély öregura mostanában nem viselkedett sem túlságosan kötekedően, sem túlságosan indulatosan. Semmi olyasmi nem történt, amiből Abe Bellamy szándékaira következtetni lehetett volna. A kis titkárt azonban egy belső hang figyelmeztette, hogy a remélt pénz könnyen kicsúszhat a kezei közül, ha nem siet.

Az új komornyik távozása óta számos teendőt Savininak kellett elvégeznie. Reggelenként ő nyitotta ki a konyhára és az éléstárra nyíló folyosó ajtaját, hogy a személyzet bejöhessen. A kastély urát nem volt szabad zavarniuk. A könyvtárszobát tehát akkor hozták rendbe, amikor Bellamy a parkban szokásos reggeli sétáját végezte, és közvetlenül ezután takarították a hálószobákat és a folyosót.

A jelek szerint szinte nélkülözhetetlenné vált, Julius mégis arra a meggyőződésre jutott, hogy az öreg milliomos ki akarja cserélni a személyzetet. Lehet, hogy éppen vészjósló szeretetreméltósága keltette fel titkára gyanúját, de miután ez a meggyőződés nőttön-nőtt benne, Julius Savini figyelmesebben körülnézett, hogyan húzhatna hasznot jelenlegi helyzetéből.

Bellamy kevés pénzt tartott páncélszekrényében. Londoni bankjának helyi fiókjában is csak kisebb letétet helyezett el. Ha nagyobb összegre volt szüksége, Savini feladatai közé tartozott, hogy autón bemenjen Londonba, és elhozza a pénzt.

A „nagyobb összeg” meglehetősen relatív fogalom, és a Julius által felvett összegek nagysága korántsem érte volna meg a kockázatot. Miután a rendőrség nyilvántartásában szerepelt, és Abe Bellamy kevés illúziót táplált Savini becsületessége iránt, a titkár tudta, hogy egy nagyszabású „művelet” esetén nemcsak Londonból kell elpárolognia, hanem magából az országból is. Brazília lebegett lelki szemei előtt, mint az a hatalmas ország, mely nemcsak kellemes klímája miatt vonzotta, hanem mert ott az ő anyanyelvén beszéltek. Nagy figyelemmel tanulmányozta élete e fontos problémáját, és szakavatottsággal sikerült kiszámítania a pontos összeget, amennyire szüksége lenne, hogy könnyen és kényelmesen élje le hátralevő éveit. Ez az összeg azonban mindenképpen nagyobb volt, mint azok a pénzek, melyeket gyanakvó gazdája valaha is a kezére bízott.

Bellamy ráhagyta, hogy a csekket kiállítsa, tehát csekk-könyvéhez könnyen hozzájuthatott. Amikor végre úgy határozott, hogy elérkezett a döntő pillanat, Julius tervet agyalt ki, amelynek legfőbb erénye éppen egyszerűségében rejlett.

Egy reggel gazdája elé tett egy halom csekket aláírásra. A legtöbb közülük apró-cseprő bevásárlások kifizetésére szolgált, az utolsó pedig egy információs ügynökség részére kifizetendő jelentéktelen ősszeg volt.

– Miért nem fizeti készpénzben? – dörmögte az öreg, mialatt a csekkek alá odakanyarította otromba aláírását.

Nem is gyanította, hogy Julius igenis készpénzben fizeti ki az összeget. Pedig így történt; ahelyett hogy a csekket postázta volna, elment az ügynökségre, és kifizette az adósságot. A csekket gondosan félretette pénztárcájába. Ezen a csekken ugyanis az összeget és a hitelező nevét olyan tintával írta, amely három órán belül eltűnik a papirosról. Amikor Julius újból megnézte, teljesen üres csekk volt, kizárólag Abe Bellamy aláírása maradt meg rajta.

Ugyanezen a délutánon bement Londonba, és felkereste a feleségét.

– Kérd meg Goldbergert, hogy állítsa ki az útlevelet – mondotta. – Tartson fenn hajójegyeket. Más-más hajóval kell utaznunk. Én Párizsba repülök, és azután Vigóból német hajóval utazom tovább. Van egy barátom Lisszabonban, ő majd gondoskodik a hajójegyről, és a portugál útlevelet is megszerzi.

– A lakással mi lesz? – kérdezte Fay. – A bútort eladhatnám.

– Nem adsz el semmit! – förmedt rá a kis titkár. Fél London rendőrsége a nyakadon lesz, még mielőtt eladtál volna valamit.

– Négy-ötszáz fontot is megkaphatnék érte méltatlankodott élete párja.

Ez még a könnyelmű természetű Juliusra is hatással volt.

– Egyedül utazom – jelentette ki. – Jobb lesz így. Néhány hónap múlva utánam jössz. Előbb New Yorkba utazol, onnan meg Rióba. A régi címre fogok írni.

A régi cím az El Moro volt, ahova naponta a legkülönbözőbb nevekre érkeztek levelek, amelyeket titokban továbbítottak a címzettnek.

Julius ezután visszatért Garre Castle-ba. Amikor a kastélyban már teljes csend uralkodott, és senki sem zavarhatta, elővette a csekket, és százezer dollárra kitöltötte. Bellamy vagyona dollárban volt, és ez idő tájt a valutabeváltás a font sterling hátrányára történt.

Várakozásának megfelelően főnöke másnap reggel ezzel fogadta:

– Holnap bemegy a városba, Mr. Savini. Pénzt kell kihoznia.

– Akár ma is bemehetek – felelte Julius, mert a zsebében meglapuló csekket aznapra keltezte. Nincs semmi dolgom.

– Holnap megy be! – förmedt rá Bellamy. – Állítson ki egy ötezer dolláros csekket.

Kis idő múlva Savini visszajött a csekkel és a bank igazgatóságához címzett levéllel.

– Hát ez mi? – Bellamy gyanakvó szemmel méregette.

– Legutóbb, amikor ötezer dollárt vettem fel, Mr. Sturges közölte, hogy nagyobb összegeket csak akkor fizetnek ki, ha a csekkhez írott felhatalmazást is csatolunk.

– Bürokraták – vélte az öreg, de aláírta a levelet, amelyben felhatalmazta a bankot, hogy a csekk bemutatójának kifizesse az összeget.

... Ez könnyen ment – vélte Julius, s kárörvendő fény gyúlt szemében. Maga előtt látta a dühöngő öreget, amint a lopásra rájön, de akkor már bottal ütheti a nyomát. Távol lesz haragjától, és ami még fontosabb, távol óriási kezeitől.

A terv túlságosan is jónak ígérkezett, ami Juliust kissé idegesítette. Mi történik, ha a bank kifizetés előtt telefonál Garre-ba, és szóbeli jóváhagyást is kér? És ha felfedezik a lopást, még mielőtt Párizsba ér? Savinit rémület fogta el.

Aznap délutánra Abe Bellamy intézkedett, hogy az autó készen álljon. Julius gyanította, hogy Coldharbour Smithszel van találkozója, mert még reggel telefonált Lime House-ba. Bellamy ezután bezárt ajtók mögött töltött egy negyedórát. Julius csak örült távollétének, mert egy csomó dolga akadt: levelek elégetése, a hátrahagyott ruhák átvizsgálása, hogy semmi áruló nyom ne maradjon utána. Mikor az utolsó levelet is elégette, és az utolsó öltönyt is átvizsgálta, kijött szobájából a folyosóra, és önmagát vizsgálgatta: nem mondják-e vajon fel az idegei a szolgálatot a Bellamy társaságában eltöltendő utolsó tizenkét óra alatt.

A lépcsőhöz közel, a folyosó végén volt az az ajtócska, amelyen át a személyzet reggelente feljött takarítani. Itt, ezen az ajtón keresztül tűnt el a Zöld íjász, amikor hátrahagyta a vérfoltos zsebkendőt. A komornyik távozása óta Savini nyitotta és zárta az ajtót. Már-már visszafordult szobája felé, amikor rájött, hogy az ajtó nyitva van. Elhatározta, hogy bezárja, mert ilyenkor délután a konyha és a kastély között kizárólag a szolgálati ajtón át közlekedtek.

Míg Julius a folyosón álldogált, és tervezett szökésén elmélkedett, egyszerre úgy látta, hogy az ajtó lassan kinyílik. Egy pillanatra még a szívverése is elállt. Aztán arra gondolt, hogy esetleg valamelyik alkalmazott, aki ebéd utánra hagyta munkáját. Az ajtót azonban oly óvatosan és lopva nyitották ki, hogy akaratlanul is a Zöld íjász jutott eszébe. Megmerevedve állott, és az ajtóra szegezte tekintetét. Az ajtó lassan kinyílt, és egy ember lépett be rajta. Magas termetű, sápadt férfi volt, fedetlen fővel, és teknőckeretű szemüveget hordott. Egyetlen pillantást vetett Juliusra, egy pillanatig meghökkenve állott, majd visszaugrott a küszöb mögé, és becsapta maga mögött az ajtót. Savini még mindig nem mozdult a helyéről. Dermedten bámult a becsukott ajtóra. A férfi, aki érthetetlenül és drámai módon megjelent: Mr. Howett volt.

38. A termométer

Howett! Howett annál az ajtónál, ahol Mr. Bellamy minden óvintézkedése ellenére a Zöld íjász a kastély szívéig hatolt.

Julius mélyet lélegzett, majd visszatért hálószobájába, elővette a hamis csekket, és bedobta a kandalló lángjai közé. Jövedelmezőbb és kevésbé kockázatos pénzforrás tűnt fel lelki szemei előtt. Howett úrról ugyanis tudta, hogy gazdag ember.

Minden sietség nélkül elővette a kulcsokat, felnyitotta az ajtócskát, és az ódon kőlépcsőn lement az éléskamrába. A helyiség üres volt, de Julius nem is várt mást. A konyhába nyíló ajtót nyitva találta. Belépett a szakács birodalmába.

– Nem, uram, nem láttam senkit – felelte kérdésére a szakács. – A takarítóasszonyok már néhány órája elmentek.

Megpróbálkozott a konyhából kivezető hátsó ajtóval is, de zárva találta, belülről elreteszelték. Visszatért a kőkockás kamarába, ahol annak idején Valerie Howett zsebkendőjét megtalálták, íme, a zsebkendőrejtély megoldása. Mr. Howett tévedésből vette magához. Köztudomásúlag erősen rövidlátó.

Juliust már édeskevéssé érdekelte, hogy gazdája elbocsátja-e vagy sem. Úgy vélte, egész életére szóló jövedelemforrásra tett szert. Körülsétált a parkban, és Lady's Manort már szinte a jövendő birtokos szemével vizsgálgatta; így szövögette a könnyű pénzszerzés álmait.

Séta közben egy emberre lett figyelmes, aki az ösvényen a pavilon felé tartott. Felismerte a látogatót, és szíve hevesebben kezdett dobogni. Jim Featherstone!

– Mit keres itt, Mr. Featherstone?

Úgy érezte, hogy a látogató megjelenése egyszerre szétrombolja álmait.

– Örvendek a szép időnek. Hallottam, hogy az öreg elutazott, bár amikor Londonból elindultam, azt reméltem, hogy itthon találom.

– Nem jöhet be a kastélyba, kapitány úr. Amúgy is a legjobb úton vagyok, hogy elveszítsem az állásomat – jelentette ki a titkár ideges hangon.

– Értesültem róla.

– I... igen? – dadogta Julius. Jim bólintott.

– Ide figyeljen, Mr. Savini. Ha olyan valaki, mint maga, a hajózási irodákat kezdi környékezni, és adatokat gyűjt a Vigo és Rio között közlekedő német hajókról, akkor persze hogy kiteszi magát a veszélynek, hogy elveszti állását, és aggasztó körülmények közé kerül. Arra azonban fölhívom a figyelmét, hogy ha Bellamy maga a pokolbéli ördög volna, akkor is kötelességem lenne megakadályozni a kifosztását. Figyelmeztetem, Mr. Savini, hogy ha akár a prózai ferry-boaton, akár más kalandosabb utakon el akarná hagyni Londont, a legszigorúbban kénytelenek leszünk a dolgai után nézni.

Julius csaknem elájult a rémülettől. Milyen szerencse, hogy elégette a csekket.

– Nem is tudom, miért tételez fel rólam ilyesmit, kapitány úr – felelte a megbántott ártatlanság hangján. – Mindent megteszek, hogy igaz útra térjek, és éppen a zsaruk akadályoznak meg benne.

Jim nevetett.

– Hangja a keresztény mártírokéra emlékeztet, Mr. Savini, mindenesetre bizonyos mértékig megnyugtat. Ide, figyeljen, Julius. A kertben keresek valamit, nincs szándékomban a főúri termeket meglátogatni.

– Mit keres? – Juliusban a kíváncsiság legyőzte a rémületet.

– Néhány napja egypár cöveket vertem a földbe. Mindeniket megtaláltam egy kivételével. Akkor történt ez, amikor a vérebek elűzték a Zöld íjászt.

– Egy cöveket? – Julius egy percig arra gondolt, hogy a detektív tréfál.

– Nem afféle cövek – szakította félbe Jim. – Nem áll szándékomban hosszasan magyarázgatni, miért és milyen körülmények között vertem ezeket a földbe. Arra kérem, segítsen megtalálni. A fal melletti virágágyásba ütöttem. Apropó, ugyebár éppen arra a részre esik Mr. Bellamy könyvtárszobája?

Az omladékos szürke fal felé mutatott.

– Szerény véleményem szerint minden sarkocskát ismernie kellene már, Featherstone kapitány úr – mondotta –, ha viszont az öregen átvillan a gyanú, hogy tudtam a maga kilétéről, akkor nekem befellegzett.

– Új komornyikot alkalmazott?

– Én vagyok az új komornyik – közölte a méregtől elfúló hangon Julius. – Ez a vén hörcsög úgy kezel, mint valami cselédet.

Öt percig sem tartott a keresés, amikor Jim észrevette az acél fémes csillogását. Feltúrta a földet, és kihúzta.

– Mi ez?

– Hőmérő. A rajta levő jelzés pedig, ezt előre megmondhatom magának, 22° – mondotta a detektív. Letörölte a sarat a készülék üvegéről, és jobban megnézte. Halkan füttyentett. A termométer 44°-ot jelzett.

Igen, semmi kétség. A hőmérő vörös vonala 44°-ot mutatott.

– Negyvennégy fok – ismételte Featherstone, és Juliusra nézett, aki csodálkozó arcot vágott. – Igen, Mr. Savini, a földnek itt, ezen a ponton kétszeresénél nagyobb a hőmérséklete, mint bárhol másutt a kertben. Ezért olyan magas a gázszámla.

– Nem értem – mondotta Julius. – Hogy kerül ide a gázszámla? Csak nem képzeli, hogy Mr. Bellamy a földet fűti?

– Pedig éppen ezt képzelem – felelte Featherstone.

Újból megnézte a termométert. Az állandó jelző most 30°-ot mutatott, de azt is jelezte, hogy egy bizonyos időpontban a hőmérséklet 44°-ig emelkedett.

– Egy árva kukkot sem értek belőle, kapitány úr jelentette ki zavartan a titkár. – Mit mondjak erről az öregnek, ha visszatér?

– Semmit – felelte Featherstone a legbarátságosabb hangon. – Ugyanaz a diszkréció, kedves Savini, mint amíg közös fedél alatt éltünk.

Juliust azonban a körülmények felmentették a titkolózás alól. Featherstone éppen távozni készült, amikor a fasor sarkán feltűnt Bellamy autója, és a milliomos már menet közben kiugrott belőle.

– Úgy látszik, egy újabb... hogy is mondják csak... meghatalmazással jött. Örvendek, hogy viszontlátom, Featherstone kapitány. Tetszik nekem, hogy itt Angliában hívatlanul jönnek-mennek az emberek. Hát ez mi? – kérdezte sebesen rámutatva az acélrúdra.

Jim feléje nyújtotta. Az öregember homlokát ráncolta.

– Még mielőtt kiléptem volna az ön szolgálatából, Mr. Bellamy, voltam olyan bátor körüljárni a kastélyt, és ezeket a készülékeket beverni a földbe. Minden rúd hőmérővel van felszerelve, és ennek a kivételével, melyet sokáig nem találtam meg, mindegyik készülék 22°-kal jelezte a föld hőmérsékletét. Ez az utolsó azonban 44°-ot mutat.

Bellamy merev pillantással, mozdulatlanul hallgatta.

– Úgy látszik, valami tűzhányót fedezett fel – jegyezte meg gúnyosan –, vagy esetleg egy hőforrást. Talán csak nem tartóztatna le azért, mert a föld, tudom is én, hol, melegebb, mint másutt?

– Csupán különösnek találtam.

Bellamy rekedtes hangon, erőltetetten felkacagott.

– Sajnálom, hogy egy olyan intelligens embert, mint maga, Mr. Featherstone, ki kell ábrándítanom. Ha a bejárati pavilont jobban megnézi, tapasztalhatja, hogy amerikai lelkiismeretességemmel meleg vizet vezettem a portáshoz. Maga pedig a meleg víz vezetékét érintette. – Már másodszor lő bakot.

Nevetett, mint aki jó tréfát mondott.

– Ennek ellenére – folytatta – szeretném tudni, mégis mit képzel, mire bukkant?

– Semmi esetre sem képzelem azt, hogy tizenhét centiméter mélységben melegvíz-vezetéket találok – felelte a detektív,.

Az öregember válasza teljesen logikusnak tűnt. Jim első ízben érezte, hogy Bellamy előnyt nyert vele szemben. A bejárati pavilonnál meggyőződhetett a milliomos állításának igazáról. Kudarcáról beszámolt Spike Hollandnek, aki csupa megértéssel hallgatta.

– Pontosan magam se tudom, mit akartam megtalálni – mondotta. – Mindenesetre arra gondoltam, hogyha túl sok gáz fogy, talán egy részét ismeretlen helyen fogyasztják. Amíg a kastélyban voltam, alkalmam nyílt a gázórát többször megvizsgálni. Garre-ban több gáz fogy, mint amennyit a kandallók és a főzőkályha igazolhatnának.

– Szeretnék valamit közölni önnel – szólt Spike, miután a detektív befejezte a gázprobléma taglalását.

– A maga távozása után egy idegen férfi érkezett a faluba. Lady's Manor mellett lakik. Tegnap éjjel láttam bandukolni Howett háza mellett.

Featherstone nevetett.

– Nem is kételkedem benne, hogy látta – mondotta gunyoros hangon. – Embereim egyike, akit itt hagytam megfigyelésre. A főnök sajnos ma visszahívta – folytatta elkomolyodva. – Minden emberre szükségünk van, és nem találtam elfogadható okot, amivel itt tarthattam volna, így hát, Mr. Holland, igénybe kell vennem a segítségét. Meg kell mondanom önnek, hogy meggyőződésem szerint Miss Howettet komoly veszedelem fenyegeti. Magam sem tudom még, mi az, de rájöttem, hogy valamilyen, általam nem ismert okból Bellamy halálosan gyűlöli a leányt, és – ha nem tévedek – gonosz tervet forral ellene. Ha hajlandó itt maradni, beszélek a főszerkesztőjével, és elintézem, hogy ne hívja vissza. Majd megértetem vele, Jiogy Garre Castle egyszer még igazi riportszenzáció lesz. És ha csakugyan hajlandó segítségemre lenni, bőségesen ellátom majd riportanyaggal.

– Mit tehetek önért?

– Nappal pihenjen, éjjel pedig tartózkodjon mindig Lady's Manor közelében.

– Az íjászt keresi?

– Az íjász engem nem zavar – mondotta. Maga is meg tudja védeni magát, és megnyugtat, hogy Howett kisasszonnyal nincs semmi baja. Azt az íjászt, akinek én a sarkában vagyok, Coldharbour Smithnek hívják, és azt hiszem, nagyobb veszedelmet jelent lelki békém szempontjából, mint a legharciasabb íjász, aki valaha is zöldbe öltözött.

Featherstone este, mikor visszaindult a városba, egy pillanatra megállította kocsiját a Garre felőli emelkedőn. A kastély fekete sziluettje fenyegetően és komoran sötétlett az alkonyat pirosló egén. Milyen titkot rejtegetnek ezek a falak? – töprengett. – Miféle tragédia hajléka? Most már egészen biztosan tudta, hogy igazi titkát még nem fedezte fel.

39. Az ősz hajú asszony

Ugyanezen az estén nyolc órakor egy szolgálóleány kerekes asztalon bőséges vacsorát tolt be Abe Bellamy dolgozószobájába, amit az íróasztal mögé helyezett, széket állított eléje, és sietve kivonult.

Abe Bellamy mintha észre se vette volna. Valamit dörmögött magában, majd lassú léptekkel az ajtóhoz ment és bezárta. Ezután, anélkül hogy az asztalhoz ült volna, elkezdte egy tányérra átrakosgatni az ételt. Amikor végzett, az íróasztalt továbbtaszította a szőnyegről. A szőnyeget gondosan felgöngyölte, csak a parkettakockák látszottak.

Ezután az íróasztal egyik fiókjából egy tapadókorongot vett ki, melyet Julius gyakran értelmetlenül szemlélt. A korongot a parkett egyik rajzolatára, egy kis négyszögre tapasztotta, és fölemelt egy parkettakockát. Parányi zár vált láthatóvá. Elővette a láncon lógó kulcsot, megforgatta a zárban, és a kulccsal együtt egy csapóajtó lapját emelte ki: oly ügyesen volt a parkettába illesztve, hogy helyére visszatéve mit sem lehetett látni belőle. A kis csapóajtó alatt masszív kőlapok tűntek elő, az egyiken zár volt. Most ebbe a zárba illesztette a kulcsot, és lábával ellökte a kőlapot; a lap egy acéltengelyen kifordult a helyéről. Alatta kőlépcső volt. Visszament az asztalhoz, magához vette a tálat, és lement a szoba alatti helyiségbe. Bár sötét volt, biztos léptekkel eljutott egy padig, rátette az ételt. Gyufát gyújtott, és egy gázlámpához tartotta. A helyiség másik végében ajtó volt. Odalépett, félretolt egy reteszt, és benyomta az ajtót. Ahol most a föld alatt haladt, ez már a kastély falain kívül volt. Az ajtót, amelyen átlépett, úgy látszik, a fal alapzatából vágták ki. Olyan volt ez a folyosó, mint egy alagút. A folyosó végéből tágas terem nyílt, mellette még két kis szoba. A termet hat homályos üveggömbű gázlámpa világította meg. A kastély legfeltűnőbb helyisége volt testes kőoszlopaival és sötét, boltíves mennyezetével. Látszott, hogy nem kímélték a pénzt, amikor bebútorozták. A kőpadlózaton csodálatos szőnyegek voltak, a falakat drága kárpitok borították, karosszékek és vánkosok tették lakályossá. Egy asztalkán nagy ezüstvázában néhány virág fonnyadozott. Bellamy annak idején személyesen hozott le minden bútordarabot, titokban csempészve őket a föld alá.

A tányért az asztalra tette és körülnézett. A szobában nem volt senki. Odalépett az egyik ajtóhoz, és kinyitotta. Kis teakonyha volt itt, minden szükségessel felszerelve. Egy másik ajtó terjedelmes fürdőszobába nyílt. Sem itt, sem ott nem talált senkit. Elégedetlenül tért vissza a nagyszobába.

– Elaine! – kiáltotta kemény hangon.

A harmadik szobából lassú léptekkel egy sötét ruhás nő jött elő. Álmatagon és szórakozottan lépdelt.

– Lehoztam a vacsorát! – förmedt rá. – Gondolt-e már valaka arra, mi lenne, ha elfeledkeznék róla? Vagy ha, teszem fel, hirtelen meghalnék? Erre a gondolatra kacagásban tört ki. – Ki is találná meg itt? Éhen halna, Elaine. Száz év múlva, ezer év múlva magára akadnának, és egy sorba helyeznék a hajdani királymúmiákkal. Nos, mi a véleménye?

Oly sokszor hallotta már az asszony, hogy figyelemre se méltatta. Lassan leült az asztalhoz. Bellamy nézte, hogyan fogyasztja el a vacsoráját. Teljesen gépiesen evett. Nyolcévi magányos börtön rávésődött áttetsző, sápadt arcára. És mégis, sem az átélt megpróbáltatások, megaláztatások, melyekben naponta része volt, sem a sértések, durvaságok – Abe Bellamy minden brutalitása nem volt képes megtörni szellemét. Egyetlen redőt nem lehetett fölfedezni a különös szépségű arcon. Harmincévesnek látszott, bár ezüstös haja elárulta, hogy ennél jóval idősebb.

Bellamy az egyik oszlopnak támaszkodott. Mellén összefonta karját, és nézte az asszonyt.

– Elaine Held, ma láttam Valerie-t – mondotta. Bizonyára üdvözletét küldte volna, ha tudja, hogy itt van. Kedvesem, közölnöm kell magával, hogy egy hónapon belül boldog esküvőt tartunk. Emlékszik, ugye, Coldharbour Smithre?

Az asszony ráemelte tekintetét.

– Nem hiszek magának, még ha állítja is, hogy látta Valerie-t, meg hogy itt van valahol a közelben. Hazudik. Mindig csak hazudott nekem.

– Ugye ismeri Coldharbour Smitht? – ismételte meg a kérdést.

Az asszony nem felelt, de poharat tartó keze megremegett.

– Nem ártana, ha visszaemlékezne rá! – Bellamy fenyegető módon felemelte a hangját. – Gondolom, rövidesen ismét viszontlátja. A kastélyban egy rendőrkopó mindenbe beleüti az orrát, és a múltkor, amikor ismét magára jött a bolondéria, meghallotta a hangját. Igen, drágám, éppen a maga feje fölött állt, és hallotta az óbégatását. Nem buta fiú. Megmérte a talaj hőmérsékletét, és ráakadt a maga konyhájára. Egyszóval ráakadt, de én mégis lóvá tettem.

Az asszony most sem válaszolt. Bellamy annyira megszokta a hallgatását, hogy már nem is haragudott érte. Folytatta:

– Valerie rendkívül csinos leány. Igen, asszonyom, egészében Elaine Held. Ugyanazok a szemek, ugyanaz a haj, ugyanaz a dölyf. Egy hónapon belül férjhez megy.

Az asszony mélyet sóhajtva felkelt a székről, néhány másodpercig farkasszemet nézett a férfival.

– Valerie halott – mondotta.

– Ostobaság. Mindig is ostoba volt. Bebizonyította, amikor felajánlottam, hogy feleségül veszem. Most már nincs kedvem hozzá.

– A legkedvesebb dolog, amit csak mondhatott. Uram Teremtőm, a legszívesebben meghalnék!

Kezével eltakarta az arcát, és egész testében remegett.

– Akkor miért késlekedik? – kérdezte az öregember lenézően. – Bizonyára gyávaságból. Miért nem hal meg? Fordítsa meg az egyik gázcsapot, és feküdjön le. Kései is vannak... Meg is fenheti őket.

– Nem akarok így meghalni. Azért akarok élni, hogy lássam Abe Bellamyt, amikor bűnhődik mindazért a rosszért, amit életében elkövetett, mindazért a fájdalomért, amit emberi szíveknek okozott.

Bellamy gonoszul mosolygott. Gyorsan hozzálépett, és vállon ragadta.

– Fél a haláltól! – mondotta, és kegyetlen pillantással az arcába nézett. – Látja, én nem félek tőle. Várom a napot, amikor belém sújtanak ott fent és magába itt lent akaratlanul, anélkül hogy sejtenék.

Ez a kellemes gondolat éltet addig is, hogy amikor kivisznek a kastélyból, a maga sírja fölött mennek el, Elaine, és nem fogják tudni. Maga sem fog tudni róla.

Az asszony arcán borzalom tükröződött.

– Maga nem ember – mormolta.

Abe elengedte, kezébe vette a tányért, egyensúlyozott vele, és elgondolkozva nézte az asszonyt.

– Soha nem találják meg – mondotta, és most mintha magában beszélt volna. – Soha! Itt tartom örökké! Ha felviszem, csak azért teszem, hogy utána visszahozzam.

Hirtelen kiment az ajtón, becsapta maga mögött, és ráhúzta a reteszt. A tányért letette a padra. Felment a lépcsőn. Bellamy helyére nyomta az íróasztalt. A kőlap visszafordult eredeti helyére, a nyílás csengve bezárult.

40. Az íjász

A Garre Castle-beli vérebeket egy régi helyiségben tartották, ott, ahol a Curcy család vadászebeit őrizték akkor, amikor a gyermek Kolumbusz még a génuai utcán játszadozott. Bellamy pontos étrendet állított össze az állatok táplálására. Kora délután volt utolsó etetésük. Éjszakára szándékosan kiéheztették őket. Az éhes kutya jobban őrködik, elvadul, jobban szolgálja a gazdát. Bellamy reggelenként személyesen etette őket. Ünnepélyesen várakoztak hálószobája előtt, feléje emelve értelmes fejüket.

– Holnap bemegy a városba, Mr. Savini. Korán térjen vissza... Azt hallottam, házasember.

– Az vagyok, uram – felelte Julius, és magában azon töprengett, hogy gazdája vajon honnan tudta meg. Biztos volt benne, hogy nem Featherstonetól. Hirtelen Coldharbour Smith jutott eszébe, ez a skrupulus nélküli ember.

– Azt mondják, igen rendes asszonyka a felesége – folytatta Bellamy sűrű szemöldöke alól rápillantva. – Rendes asszony, igaz-e?

– Valóban, uram – felelte Julius kíváncsian várakozva.

– Smith talált neki egy kitűnő foglalatosságot közölte a kastély gazdája egy képes újságban lapozgatva. – Gondolom, nem haragszik, ha ő is keres egy kis pénzt..: tisztességesen, igaz-e?

Julius a sértést elengedte a füle mellett. Kíváncsi volt, mik az öreg szándékai. Egy pillanatig sem hitte, hogy főnöke önzetlen baráttá változott. Nem olyan ember.

– Örömmel hallom, uram – felelte udvariasan. Fay jó asszony, mit sem tud előző életemről...

– Ugyan, ne hazudjon! Ő is tagja volt a bandának. – Julius magában átkozta az informátort. – Ha csupa tisztesség volna, nem is kellene. Illetve Smithnek... Írjon neki, Mr. Savini, vagy inkább menjen be hozzá, és beszéljen vele. Holnap úgyis dolga van a városban. Csak annyit mondjon neki, hogy ha Smith a segítségét kéri, fogadja el. Jól megfizetik érte.

Sajátos fejrándítással jelezte, hogy a beszélgetést befejezettnek tekinti.

Julius, miután elkísérte az öreget a kutyák ketreceihez, aludni tért. Soha nem maradt ott, hogy lássa az állatokat.

Néhány perccel később Bellamy a kiéhezett vérebekkel visszatért, és bereteszelte az ajtót. A kutyák csupa várakozással néztek rá, és szobája küszöbéig kísérték. Itt Bellamy megállt és körülnézett. Az egyik kutya a lépcsőfeljáratnál nyújtózott, a többi Savini ajtajánál szaglászott.

A kastélyban mélységes csönd uralkodott. Savini hallotta a hallban lévő régi ingaóra ketyegését. Álmatlanul forgolódott, és azon töprengett, vajon mi rejtőzhet Bellamy Fay iránti váratlan érdeklődésének hátterében. Éjfél is elmúlt már, amikor a kutyák lábainak kopogását hallotta a folyosón. Az egyik állat hosszan és panaszosan szűkölt. Bellamy meghallotta, azonnal felriadt, leszállt az ágyáról, és kiment, hogy körülnézzen. A kutyák nyugtalanul rohangáltak a folyosón. Mikor meglátták, az egyik megint szűkölni kezdett.

– Csend! – förmedt rá az öreg erélyesen.

Az állat nehezen szuszogott, lábait kinyújtotta gazdája előtt, és ráemelte tekintetét. Bellamy visszatért szobájába, és bezárta az ajtót. Néhány perc múlva elaludt.

Éjjeli két óra lehetett, amikor az éléskamrába vezető ajtó kinyílt, de oly lassan és halkan, hogy a mintegy tíz méterre heverő kutya oda sem fordította a fejét. Az ajtó azután éppoly halkan becsukódott. Lenn azonban a fal tövében volt valami, ami az előbb még nem volt ott: egy tejjel tele lábas. Az egyik kutya, az, amelyik a lenti csarnokban csatangolt, elsőnek vette észre, hangos lefetyelése a többi állatot is odacsábította. A kiéhezett kutyák rávetették magukat a tejre, és a lábas csakhamar kiürült. Az állatok elégedetten nyújtózkodva távoztak, és lábukról nyalogatták a tejcsöppeket. Az a kutya, amelyik elsőnek találta meg a fazekat, fejét lába közé téve, lehunyt szemmel hevert. Csaknem egyszerre a másik két állat is elaludt. Mintegy öt perc múlva egy zöld árnyék settenkedett az ajtóhoz, gyors léptekkel a feljáróhoz ment, oda, ahol a hall kapcsolótáblája volt. Egy mozdulat, és a hall sötétbe borult.

Az árny továbbosont, és belebotlott az egyik kutyába. Az állat álmosan felnézett rá. Megveregette a kutya hátát, megcirógatta a füle tövét, az meg tovább aludt.

Az árnyalak mozdulatlanul állott a gyér fényben Abe Bellamy szobája előtt. Soványnak látszott, és a szokottnál is magasabbnak. Duzzadt és fehér arca e mozdulatlanságban groteszknek és elrettentőnek tűnt. Hatalmas zöld íjat tartott a kezében, szorosan a csípőjénél nyílvesszőkkel teli tegez volt. A nyílvesszők végén zöld tollak csillogtak a sötétben. A jelenés jó ideig várakozott. Azután az ajtózárhoz hajolt, és egy hosszú, vékony szerszámot illesztett a nyílásba. A szerszám fogójához vékony sodrony tartozott, mely a tegezből nyúlt ki. Megfogta a kulcs végét, és fordított egyet rajta. Teljesen zajtalanul kezelte a szerszámot, és a külső ajtó kitárult. Most a belső, bőrrel bevont ajtó következett. Ugyanezzel az eszközzel megérintette a fémrudat, amely átfúrta az ajtót. Mágneses lehetett a különös szerszám, mert a vasrúdon át a reteszt felemelte, és az ajtó kinyílt...

Az éjjeliasztalkán lévő ébresztőóra foszforeszkáló számlapja negyed ötöt mutatott, amikor Abe Bellamy felriadt álmából. Szokásból az ajtóra pillantott. Miután látta, hogy minden rendben van, visszafeküdt, s éppen a párnát rendezgette, hogy kényelmesebben feküdjön, amikor csengő hang ütötte meg a fülét. Leszállt az ágyról, és lehajolt a kulcsért, melyet a láncon tartott, és amely most a párna alól a földre esett.

Éberen, elgondolkozva feküdt. Nem voltak kellemes gondolatai. Arról igyekezett meggyőzni magát, hogy Valerie Howett bizonyára az igazak álmát alussza ebben az órában, és nem is álmodik a reá leselkedő veszedelemről.

Ebben az egyben Bellamy tévedett, mert Valerie a szokottnál is éberebb volt ezekben a pillanatokban.

Van egy mozzanat a nők életében, amikor váratlanul ráébrednek, hogy addig látszólag szabad és senki által nem ellenőrzött életük nagymértékben más személytől függ. Ez az érzés kellemes, de nyugtalanító is. És akkor nyugtalanító igazán, ha látszatra másnak tűnik, a kapcsolatok még lazák és bizonytalanok.

Valerie Howett és Jim Featherstone kapcsolatai abba a stádiumba jutottak, amikor bár szerélemről vagy házasságról soha nem esett szó, a lány mégis oly kötöttségben érezte magát, hogy ha valaki történetesen most feleségül kéri, bizonyosan azt válaszolja, hogy mást szeret.

Jim soha nem vallott szerelmet neki. Azt sem tudta róla, milyenek a családi körülményei, összeházasodhatnak-e. Megpróbált tisztábban látni, felsorakoztatva emlékezetében megismerkedésük főbb mozzanatait. Minden valószínűség szerint Jim Featherstone életében nem több egyszerű „esetnél”. Apja megkérte, hogy szakmailag érdeklődjék iránta, és ez az érdeklődés bizonyára megmaradt szakmai szinten. Igaz, hogy amikor a kerítés mellett jó éjszakát kívánt, hangja különösen csengett. Az emlék jobb kedvre derítette. Az volt az érzése, hogy beláthatatlan idő óta nem látta, holott alig néhány órája váltak el egymástól. Hiányzott neki, s ez az érzés oly nyugtalanná tette, hogy idegességében széttépte a hozzá címzett levelet. Általában ezek a Jimhez címzett levelek mind hosszabbak lettek. Már ott tartott, hogy tíz oldalt is telefirkált, de még a felét sem írta meg a gondolatainak. Mégsem érdekelheti a férfit minden gondolata, és szomorúan nézett a papírkosárba, a széttépett levél maradványaira. Rájött, hogy mindig ugyanazt a levelet írja hozzá. Eloltotta a lámpát, és felment a szobájába.

Mr. Howett korábban vonult vissza, mint szokott. Valerie szólt a szobalánynak, hogy zárja be az ajtókat, majd határozatlansága s bizonytalansági érzése felett bánkódva aludni tért.

Szobája a ház elülső részében a kertre nézett. A kerítés mögött az út kanyargóit. Az ügyeletes detektív már visszavonult. Kinézett az ablakon, és egy férfit látott az út közepén haladni kényelmesen. Szivarjának tüze felparázslott. A leány elmosolyodott, tudta, hogy Spike Holland, a szeplős, vörös hajú riporter vállalkozott az ő őrzésére. Jim elővigyázatossági intézkedése jókedvre hangolta.

Rendszerint jól aludt, de ezen az éjszakán sokáig forgolódott a takarója alatt, míg végre álomba szenderült. Kétszer is felriadt, egyszer felkelt, hogy egy kis tejet melegítsen magának. Kinézett a puszta, néptelen útra. Spike eltűnt. Valerie remélte, hogy az újságíró is aludni tért már. Magára vette háziköntösét, papucsot húzott, és gyertyát gyújtott. Éppen csak kinyitotta a szobaajtót, amikor zajt hallott. Lentről suttogó hangok szűrődtek fel hozzá.

Dobogó szívvel a lépcsőkorlátig ment, és lenézett a haliba. Nem látott semmit, bár a hangok itt már tisztábban hallatszottak. Valaki halkan sírdogált. Nem álmodott. Megcsípte a karját, hogy bizonyos legyen benne. Felkeltse apját? Már ott tartott, hogy bekopog hozzá, aztán meggondolta magát. Lentről újból hallotta a suttogást és a sírást. Ki lehet? Rosszul lett valaki?

Lenyomta a kilincset apja szobájának ajtaján, belépett, és a sötétben az ágyhoz botorkált. Üres volt. Hihetetlen! Remegő kézzel meggyújtotta a gyertyát. Az ágyban senki, a pizsama szépen összehajtogatva a párnán hevert.

Előbb csodálkozott, aztán kezdett lecsillapodni. Bizonyára őt hallotta: valakit hívhatott az alkalmazottak közül.

Kezében az égő gyertyával lement a lépcsőn. Bár halkan lépkedett, mégis közeledtére a beszéd és a sírás megszűnt. Egyenesen a szalon felé vette az útját, onnan hallotta a zajt. Be akart menni, de az ajtót zárva találta.

– Ki van bent? – kérdezte izgatottan.

Nem kapott választ. Aztán ismét hallotta a suttogást.

– Én vagyok itt, Valerie, apád.

– Mi történt? – kérdezte a lány megkönnyebbülve.

– Egy barátommal beszélgetek. Majd felmegyek hozzád – felelte apja némi habozás után.

– Kivel vagy, apám? – kérdezte csodálkozva.

– Menj, drágám, feküdj le – kérte Mr. Howett. Nem szeretném, ha a személyzet felriadna.

Elégedetlen érzéssel megfordult, és visszament szobájába. Ki az a barát, aki, ilyen hajnali órában idejött? Miért nem feküdt le az apja? Különös, mióta csak ismerte, Mr. Howett soha nem változtatott szokásain. Olyan embernek látszott, mint aki gyűlöli a titkokat. És most mindennek az ellenkezőjét tanúsítja. Nem értette. Egyáltalán nem egyezett a természetével. Mégis megnyugodott, hiszen ő beszélt. Igen ám, de ki volt a másik?

Leült az ágy szélére, az ajtót nyitva hagyta és figyelt. Nemsokára hallotta, hogy valaki kijön az ebédlőből, és a bejárati ajtó is kinyílt. Nem tudta türtőztetni kíváncsiságát, a lépcsőhöz lopózott, és letekintett a haliba.

Szerencse, hogy a korlátba megfogózhatott, másképp talán elájul. A nyitott ajtón átszüremlő fénytől gyengén megvilágítva a Zöld íjász állott a hall közepén.

41. Kétségek

Egyetlen pillantást vetett csak a komor jelenésre, aztán megfordult, szobájába szaladt, és bezárta az ajtót. Hihetetlen, elképzelhetetlen, ellentmond minden rációnak az, amit látott. Apja?! És ki volt a látogató?!

Egy autó gyenge tülkölését hallotta, de nem kelt fel, hogy megnézze. Ösztöne azt súgta, hogy az idegen távozik, és hogy ő volt az, akinek a sírását hallotta. De Mr. Howett... és a Zöld íjász?! Szédülés fogta el.