/ Language: Hungary / Genre:antique

A Dűne

Frank Herbert


KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

FRANK HERBERT

A Dűne

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Frank Herbert: Dune

Berkley Publishing Corporation

© 1965 by Frank Herbert. All Rights Reserved

FORDÍTOTTA BÉKÉS ANDRÁS

A FEDÉL BÁNFALVY ÁKOS MUNKÁJA

© Békés András, 1987

Hungarian translation

HU ISSN 0324-5225

ISBN 963 211 765 4 (1. kötet)

ISBN 963 211 766 2 (2. kötet)

ISBN 963 211 767 0 (Összkiadás)

Kozmosz Könyvek, Budapest

Felelős kiadó: Sziládi János igazgató

Szikra Lapnyomda (208), Budapest, 1987

Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Szántó György Tibor

Műszaki vezető: Szakálos Mihály

Képszerkesztő: Szecskó Tamás

Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea

87 800 példány

Terjedelem: 18,2+29,58 (A/5) ív, IF 5856

ELSŐ KÖNYV

A Dűne

A kezdet kezdetén kell a leggondosabban ügyelni rá, hogy meglegyen a dolgok egyensúlya. Ezt jól tudja a Bene Gesserit minden tagja. Aki tehát tanulmányozni kezdi Muad-Dib életét, az ne feledje el elhelyezni a korában: IV. Shaddam, a Padisah Császár uralkodásának 57-dik évében jött a világra. És különösen ne feledje el elhelyezni környezetében: az Arrakis bolygón. Ne tévesszen meg senkit az, hogy a Caladanon született, és ott élte le első tizenöt évét. Muad-Dib helye mindörökre az Arrakis, az a bolygó, amelyet Dűne néven ismernek.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB ÉLETE ÉS MŰVE

Az Arrakisra való elindulás előtti héten, amikor már szinte elviselhetetlen őrjöngéssé fokozódott az utolsó napok sürgése-forgása, egy vénasszony jött látogatóba a fiú, Paul anyjához.

Meleg éjszaka volt a Caladan-kastélyban. Az ősi kőtömeg, mely huszonhat nemzedéken át szolgált az Atreides-család otthonául, most hideg verejtékes érzetet keltett, mint mindig, ha időváltozás közeledett.

Az öregasszonyt az oldalajtón engedték be, elhaladt a boltozatos folyosón Paul szobája mellett, és megengedték, hogy egy pillanatra megnézze az ágyban fekvő fiút. A majdnem a padlóig leeresztett függőlámpa halvány fényénél az álmából felriadt fiú csak egy vaskos női alakot látott az ajtóban állni, egy lépéssel anyja előtt. Az öregasszony árnyalakja boszorkányszerű volt – haja összegubancolódott pókhálóként fogta körül sötétbe borult arcát, melyből csak az ékkőként ragyogó szem világított.

– Nem kicsi a korához képest, Jessica? – kérdezte az öregasszony. Sípolt, dongott a hangja, mint egy felhangolatlan baliset.

Paul anyja lágy alt hangján válaszolt:

– Az Atreides-ivadékok közismerten későn szoktak növésnek indulni, Tisztelendő Anyám.

– Mondják, mondják – dünnyögte az öregasszony. – De hát már tizenöt éves…

– Igen, Tisztelendő Anyám.

– Ébren van és hallgatózik – mondta az öregasszony. – Ravaszdi kis gazfickó! – Kuncogott. – De a fejedelmi személyeknek szükségük is van a ravaszságra. És ha csakugyan ő a Kwisatz Haderach… hát…

Az ágy sötétjében Paul éppen csak résnyire nyitotta ki a szemét. A két, madár módra csillogó ovális – az öregasszony szeme – mintha kitágult, fölizzott volna, ahogy az övébe nézett.

– Aludj jól, ravasz kis gazfickó! – mondta az öregasszony. – Holnap szükséged lesz minden erődre, hogy elviseld a gom-dzsabbaromat!

Ezzel elment, maga előtt tolta Paul anyját. Határozott döndüléssel csukódott be mögöttük az ajtó.

A fiú szeméből elszállt az álom. Mi lehet az a gom-dzsabbar?

Minden izgalom közül, ami a nagy változást kísérte, ennek az öregasszonynak a megjelenése volt a legdöbbenetesebb.

Tisztelendő Anyám…

És Jessicának szólította az anyját, mintha holmi közönséges szolgálólány lett volna, nem pedig a Bene Gesserit tagja, hercegi ágyas, a hercegi trónörökös szülőanyja!

A gom-dzsabbar valami arrakisi dolog lehet, amit meg kell ismernem, mielőtt odamegyünk? tűnődött.

Hangtalanul forgatta a szájában a különös, idegen szavakat: Gom-dzsabbar… Kwisatz Haderach…

Olyan sok mindent kellett megtanulni! Az Arrakis annyira másmilyennek ígérkezett, mint a Caladan, hogy a fiú feje már kavargott az új ismeretektől. Arrakis… Dűne… Sivatagbolygó…

Thufir Hawat, Paul apjának főorgyilkosa már elmagyarázta a fiúnak, hogy halálos ellenségeik, a Harkonnenek nyolcvan évig voltak az Arrakison, részleges hűbérbirtokként, uralva a bolygót a szerződés alapján, amelyet a KHAFT-társasággal kötöttek a fiatalító fűszer, a melanzs bányászatára. A Harkonnenek most távoznak, és az Atreides-ház lép a helyükbe teljes hűbérúri joggal – látszólag Leto herceg győzelme jeleként. Ám ez a látszat, mondta Hawat, nagy veszéllyel terhes, mert Leto herceg igen népszerű a Landsraad Nagy Házai között.

“A népszerű ember kihívja maga ellen a, hatalmasok féltékenységét” – mondta Hawat.

Arrakis… Dűne… Sivatagbolygó…

Ahogy Paul lassan álomba merült, egy arrakisi barlang jelent meg előtte. Körülötte néma emberalakok mozogtak a parázsgömbök halovány fényében. Ünnepélyes érzés fogta el, mintha templomban lett volna, ahogy hallgatott egy halk hangot: kopp, kopp, kopp – a víz csepegését. Paul így, álmában is tudta, hogy ébredés után emlékezni fog rá. Mindig emlékezett azokra az álmokra, amelyekben előre látta a jövőt.

Aztán az álom szertefoszlott.

Paul fölébredt. Érezte maga körül az ágy melegét, s tovább csapongtak a gondolatai. Ez a világ, a Caladan-kastény, ahol sem játszani, sem hasonló korú fiúkkal barátkozni nem tudott, talán nem is érdemli meg, hogy szomorúsággal búcsúzzék tőle. A tanítója, dr. Yueh már célzott rá, hogy a faufreluch-osztályrendszer nem érvényesül olyan szigorúan az Arrakison. A bolygó olyan népnek volt a hazája, akik a sivatag peremén éltek, s nem parancsolt nekik sem kaid, sem bashar: ők voltak a fremenek, a sivatagi nomádok, akiket nem tudott lajstromba venni a Császári Regátus egyetlen népszámlálása sem.

Arrakis… Dűne… Sivatagbolygó…

Paul megérezte magában a feszültséget, és úgy döntött, végrehajtja az egyik lélek-test gyakorlatot, amelyet az anyja tanított meg neki. Három gyors lélegzetvétel elindította a reakciókat: lebegő tudati állapot… tudat-összpontosítás… aortatágulás… kerülni az összpontosítás nélküli tudatosság mechanizmusát… vállalt és akart tudatosság… feldúsított vér tódul a túlterhelt területekre… az ember nem juthat táplálékhoz-biztonsághoz-szabadsághoz pusztán ösztönös úton… az állati tudat nem terjed tovább az adott pillanatnál… nem fogja föl, hogy a préda kipusztulhat… az állat rombol, de nem épít… az állati örömök az érzékelési szint közelében maradnak, nincs tudatos észlelés… az embernek koordináta-rendszer kell, hogy azon át lássa a világegyetemet… vállalt és akart tudatosság, ez kifeszíti a koordinátahálót… a testi integritás követi az idegvéráramot a sejtszükségletek legmélyebb tudatával összhangban… minden tárgy/sejt/lény mulandó… törekedj a dinamikus állandóságra a körülvevő…

Paul lebegő tudatállapotában egyenletesen hömpölygött körbe-körbe-körbe a “lecke”.

Amikor a hajnal sárgás fénye megérintette az ablakpárkányt, a fiú lehunyt szemhéján át érzékelte a fényt. Kinyitotta a szemét, meglátta a hálószoba mennyezetének ismerős gerendarajzolatát, meghallotta a kastélybeli sürgés-forgás ismerős neszeit.

Kinyílt az ajtó, az anyja nézett be. Bronzszínű árnyalatokban játszó haját fekete szalag fogta össze a feje tetején, ovális arca kifejezéstelen volt, zöld szeme komolyan nézett a fiúra.

– Ébren vagy – állapította meg. – Jól aludtál?

– Igen.

Paul szemügyre vette a nyúlánk alakot, érzékelte a feszültséget a válla tartásában, ahogy ruhát keresett a faliszekrényekben. Másvalaki talán nem vette volna észre a feszültséget, de Paulnak az anyja jól megtanította a Bene Gesserit-módszert: az aprólékos részletmegfigyelést. Jessica most megfordult, odanyújtott egy mérsékelten elegáns kabátkát. A zsebe fölött ott ékeskedett a vörös sólymos Atreides-címer.

– Siess, öltözz fel – mondta. – A Tisztelendő Anya már vár!

– Róla is álmodtam – mondta Paul. – Ki ez?

– Ő volt a tanítóm a Bene Gesserit-iskolában. Most a Császár Igazmondója. És Paul… – Tétovázott. – El kell mondanod neki az álmaidat.

– Jó. Őmiatta kaptuk meg Arrakist?

– Nem "kaptuk meg" Arrakist. – Jessica leporolt egy nadrágot, odaakasztotta a ruhaállványra az ágy mellé. – Ne várakoztasd meg a Tisztelendő Anyát!

Paul felült, átfogta a térdét.

– Mi az a gom-dzsabbar?

Az anyjától szerzett tudás ismét érzékelhetővé tette a szinte láthatatlan tétovázást, az idegrendszer vallomását, amely a félelemről árulkodott.

Jessica odament az ablakhoz, félrehúzta a függönyöket, elnézett a folyóparti gyümölcsösök felett a Syubi-hegy felé.

– Nemsokára megtudod, hogy mi az… a gom-dzsabbar – mondta.

Paul hallotta a hangjában a félelmet, és csodálkozott rajta.

Jessica nem fordult meg, úgy szólt oda:

– A Tisztelendő Anya a délelőtti fogadószobámban vár. Kérlek, siess!

Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya egy kárpitozott széken ülve nézte, ahogy közeledik feléje az anya és fia. Két oldalán az ablakokból szép kilátás nyílt a folyó déli kanyarulatára és az Atreidesek családi birtokának zöldellő mezőire, de a Tisztelendő Anyát nem érdekelte a kilátás. Ma reggel tagadhatatlanul öregnek érezte magát, és igencsak nyűgös kedvében volt. Mindezért az űrutat kárhoztatta meg azt, hogy alkalmazkodnia kellett ahhoz a nyomorult Űrligához és a titkolózásukhoz. De hát ez a küldetés bizony egy Bene Gesserit Látnok személyes közreműködését igényelte. Még a Padisah Császár Igazmondója sem bújhatott ki ez alól a felelősség alól, ha a kötelesség szólította.

A mindenit ennek a Jessicának! gondolta a Tisztelendő Anya. Ha legalább leányt szült volna nekünk, ahogy a parancsa szólt!

Jessica megállt három lépéssel a szék előtt, könnyedén bókolt, bal keze finom mozdulattal végigsiklott szoknyáján. Paul azt a kurta meghajlást választotta, amelyre a táncmestere tanította meg – amelyet akkor szokás használni, amikor "az ember nincs tisztában a másik pozíciójával".

Paul köszöntésének finom árnyalatai nem kerülték el a Tisztelendő Anya figyelmét.

– Óvatos természetű a fiú, Jessica – jegyezte meg.

Jessica keze Paul vállára rebbent, megszorult rajta. Egy szívdobbanásnyi időre félelem lüktetett a tenyeréből. Aztán összeszedte magát.

– Óvatosságra lett nevelve, Tisztelendő Anyám.

Mitől fél úgy? csodálkozott magában Paul.

Az öregasszony egyetlen átfogó pillantással szemügyre vette Pault: az arca ovális, mint Jessicáé, de erős csontozatú… a haja mélyfekete, mint a hercegé, a szemöldöke vonala azonban az anyai nagyapjáé, akit nem szabad megnevezni, meg az a keskeny, gőgös orr is; az egyenes nézésű, zöld szempár pedig az öreg hercegé, a régen halott apai nagyapáé.

Bizony, ő volt az, aki tudta, mi a stílus – még a halálban is, gondolta a Tisztelendő Anya.

– Más a nevelés – mondta –, és más az alapfölépítés. Majd meglátjuk. – Az öreg szempár szigorúan rávillant Jessicára. – Hagyjál magunkra minket! Parancsolom, hogy foglald el magad a békéről való meditációval!

Jessica elvette a kezét Paul válláról.

– Tisztelendő Anyám, én…

– Jessica! Tudod, hogy meg kell lennie!

Paul értetlenül fölnézett az anyjára.

Jessica kihúzta magát.

– Igen… persze hogy tudom.

Paul tekintete visszaugrotta Tisztelendő Anyára. Óvatosságra intette nemcsak az udvariasság, hanem az is, hogy az anyja szemlátomást tisztelettel és félelemmel tekintett erre az öregasszonyra. Ugyanakkor haragos aggodalommal töltötte el az anyjából érezhetően sugárzó szorongás.

– Paul… – Jessica mély lélegzetet vett. – Ez a próba, amelyen át kell esned… ez nagyon fontos nekem.

– Próba? – A fiú fölnézett rá.

– Ne feledd, hogy hercegi sarj vagy – mondta Jessica. Sarkon fordult, és suhogó szoknyával, határozott lépésekkel kiment a szobából. Tompa kondulással csukódott be mögötte az ajtó.

Paul farkasszemet nézett az öregasszonnyal, uralkodott a haragján.

– Miféle dolog úgy elküldeni Jessica úrnőt, mintha holmi szolgáló volna?

Mosoly rezdült meg a ráncos, öreg száj szögletében.

– Jessica úrnő, fiacskám, a szolgálóm volt tizennégy éven át az iskolában. – Bólintott. – Méghozzá jó szolgálóm. Most viszont idejössz!

Csattant a parancs. Paul azon kapta magát, hogy engedelmeskedik, mielőtt fontolóra vehette volna. A Hangot használja, gondolta. Az öregasszony intésére megállt mellette.

– Látod ezt? – kérdezte a Tisztelendő Anya. Köntöse redői közül előhúzott egy zöld fémkockát, arasznyi lehetett egy-egy oldala. Megfordította, Paul látta, hogy az egyik oldala nyitott – feketén tátongott, és furcsa mód ijesztő volt. Mintha egyetlen fénysugár sem hatolt volna be abba a nyitott feketeségbe.

– Tedd bele a jobb kezedet – mondta az öregasszony.

Pault félelem kerítette a hatalmába. Hátrálni akart, de az öregasszony rászólt:

– Így engedelmeskedel az anyádnak?

A fiú fölpillantott a madár módra csillogó szempárba.

Lassan, érezve a kényszert, de ellenállásra képtelenül, Paul beletette a kezét a dobozba. Először hidegséget érzett, ahogy a feketeség összezárult a keze körül, aztán síkos fémet tapintottak az ujjai. Mintha elzsibbadt volna a keze.

Az öregasszony arca ragadozó kifejezést öltött. Elvette jobb kezét a dobozról, és Paul nyaka közelébe emelte. A fiú fémes csillanást látott a szeme sarkából, arra akarta fordítani a fejét.

– Ne mozdulj! – csattant fel az öregasszony.

Megint a Hangot használja! Paul visszafordította tekintetét a Tisztelendő Anya arcára.

– A gom-dzsabbart tartom a nyakadnál – mondta az öregasszony. – A gom-dzsabbart, az ádáz haragú ellenséget! Hegyes tű, rajta egy csepp méreg. Hohó! Ne húzódj el, mert megérzed a mérget!

Paul nyelni akart, de kiszáradt a torka. Nem tudta levenni a szemét a barázdás, vén arcról, a csillogó szemről, a beszéd közben ezüstösen kivillanó fémfogakról, a sápadt ínyről.

– Egy hercegi sarjnak ismernie kell a mérgeket mondta az öregasszony. – A korszellem, igaz? Musky: mérgezés itallal! Aumas: mérgezés étellel! Vannak gyors mérgek, lassú mérgek, van ilyen, van olyan, van amolyan. Hát tessék a legújabb: a gom-dzsabbar! Csak állatokat öl meg.

A büszkeség úrrá lett Paul félelmén.

– Azt mered állítani, hogy egy herceg fia holmi állat?!

– Mondjuk, hogy nem tartom lehetetlennek, hogy ember vagy – felelte az öregasszony. – Nono! Már figyelmeztettelek, hogy ne próbálj elugrani! Öreg vagyok, de a kezem a nyakadba tudja döfni ezt a tűt, mielőtt elszökhetnél tőlem!

– Ki vagy? – suttogta a fiú. – Hogy tudtad rávenni az anyámat, hogy egyedül hagyjon veled? A Harkonnenek küldtek?

– A Harkonnenek? Még csak az kellene! Most hallgass! – Egy száraz ujj megérintette Paul nyakát, a fiú megfékezte az akaratlan impulzust, hogy elugorjék.

– Jól van – mondta az öregasszony. – Kiálltad az első próbát. A többi pedig nagyon egyszerű lesz: ha kihúzod a kezed a dobozból, meghalsz! Ez az egyetlen szabály. Ha bent tartod a kezed, életben maradsz. Ha kihúzod, meghalsz.

Paul mélyet lélegzett, úrrá lett a reszketésén.

– Ha egyet kiáltok, másodperceken belül berohannak a szolgák, és te halsz meg!

– A szolgákat feltartóztatja az anyád, aki ott őrködik az ajtó előtt. Bízhatsz benne. Az anyád túlélte ezt a próbát. Most rajtad a sor. Tekintsd megtiszteltetésnek! Ritkán teszünk ki ennek fiúgyermeket.

A kíváncsiság elviselhetővé csökkentette Paul félelmét. Érezte az öregasszony hangjából, hogy igazat mond, semmi kétség. Ha az anyja odakint őrködik… ha ez valóban próba… És így vagy úgy, tudta, hogy csapdában van, nem engedi menekülni az a kéz a nyakánál és a kézben a gom-dzsabbar. Emlékezetébe idézte a félelem elleni litániát, amelyre az anyja tanította meg a Bene Gesserit rituáléjából.

Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Érezte, hogy visszatér a nyugalma.

– Tessék, asszonyság, csináld csak!

– Asszonyság! – csattant fel a Tisztelendő Anya. - Mi tagadás, van benned bátorság! Hát majd meglátjuk, kis uraság! – Közel hajolt, szinte suttogássá halkult a hangja. – Fájdalmat fogsz érezni a kezedben. Fájdalmat! De ha kihúzod a dobozból, megérintem a nyakad a gom-dzsabbarommal, és olyan gyorsan jön a halál, mintha a bakó bárdja csapna le! Ha kihúzod a kezed, a gom-dzsabbar végez veled. Érted?

– Mi van a dobozban?

– Fájdalom.

A fiú érezte, hogy a kezében erősödik a bizsergés. Összeszorította a száját. Miféle próba lehet ez? tűnődött. A bizsergésből viszketés lett.

Az öregasszony megszólalt:

– Hallottál már róla, hogy az állat leharapja a lábát, hogy kiszabaduljon a csapdából? Az az állati megoldás. Az ember inkább benne marad a csapdában, eltűri a fájdalmat, halottnak tetteti magát, hogy aztán megölhesse a csapdavetőt és ezzel elháríthassa a veszélyt a hozzá hasonlók feje felől.

A viszketésből enyhe égető érzés lett.

– Miért csinálod ezt? – förmedt rá Paul.

– Hogy megtudjam, ember vagy-e. Hallgass!

Paul ökölbe szorította a bal kezét, ahogy a másikban erősödött az égető érzés. Lassan fokozódott: szinte rétegenként rakódott a forróságra, a forróságra, a forróságra… a forróság! A fiú érezte, hogy a szabad kezén a körmök belevájódnak a tenyerébe. Be akarta hajlítani az égő keze ujjait, de nem tudta megmozdítani őket.

– Éget – suttogta.

– Csend!

A karján végiglüktetett a fájdalom. Izzadság verte ki a homlokát. Minden idegszála őrjöngve követelte, hogy húzza ki a kezét abból a tüzes katlanból… de… a gom-dzsabbar! Nem mozdította meg a fejét, csak a szemét próbálta elfordítani annyira, hogy meglássa a nyakának meredő iszonyatos tűt. Észrevette, hogy zihálva szedi a levegőt, uralkodni akart a lélegzésén, de nem tudott.

Fáj!

Minden megszűnt a világban, csak az a kínban égő kéz létezett, és a közvetlen közelről reá meredő, vénséges vén arc.

Az ajka úgy kiszáradt, hogy alig tudta szétválasztani.

Jaj, jaj, jaj!

Szinte mintha érezte volna, hogy azon az elgyötört kézen összepöndörödik a bőr, összesül, lefoszlik a hús, amíg csak az elszenesedett csontok maradnak…

Elmúlt!

Mintha csak kikapcsolták volna, a fájdalom hirtelen megszűnt.

Paul érezte, hogy remeg a jobb karja, érezte, hogy verítékben úszik a teste.

– Elég – mormolta az öregasszony. – Kull wahad! Egyetlen leánygyermek sem bírt ki ennyit soha! Alighanem szerettem volna, hogy elbukj! – Hátradőlt. elvette a gom-dzsabbart a fiú nyakától. – Vedd ki a kezed a dobozból, ifjú emberi lény, és nézd meg!

Paul megfékezte a kínzó reszketést, rámeredt a fénytelen ürességre, ahol a keze mintha saját akaratából maradt volna. A fájdalom emléke megbénította. A józan ész azt súgta, hogy megfeketedett csonkot fog kihúzni abból a dobozból.

– Rajta! – csattant fel az öregasszony.

Paul kikapta a kezét, és döbbenten bámult rá. Semmi nyom! Semmi jele a gyötrelemnek! Fölemelte a kezét, megforgatta, behajlította az ujjait.

– Fájdalom idegi gerjesztéssel – mondta a Tisztelendő Anya. – Szép is volna, megcsonkítani a potenciális emberi lényeket! Nem mondom, vannak, akik sokat adnának ennek a kis doboznak a titkáért. – Elrejtette a köntöse redői között.

– De hát a fájdalom…

– Fájdalom! – mondta fitymálóan az öregasszony. – Az igazi ember minden ideget megfegyelmezhet a testében.

Paul most vette észre, hogy sajog a bal keze. Kinyitotta összeszorított öklét, megnézte a négy véres nyomot, ahol a körmei belemélyedtek a tenyerébe. Leengedte a karját, ránézett az öregasszonyra.

– Ezt csináltad egyszer az anyámmal?

– Láttad már, hogy rostálják a homokot?!

Suhogva csapott le a kérdés, mintha egyenesen az agyát súrolta volna, Paul gondolatai megkavarodtak, hirtelen magasabb szinten tudatosította: Rostálják a homokot. Bólintott.

– Mi, a Bene Gesserit az embereket rostáljuk, hogy megtaláljuk az igaziakat.

Paul fölemelte a jobb kezét, tudatosan igyekezett fölidézni a fájdalom emlékét.

– És ebből áll az egész? A fájdalomból?

– Megfigyeltelek a fájdalmadban, fiam. A fájdalom csak a próba tengelye. Az anyádtól tudhatod, milyenek a megfigyelési módszereink. Látom benned a tanítása nyomait. A mi próbánk a válság és a megfigyelés.

Paul hallotta a hangjában a megerősítést.

– Ez igazság! – nyugtázta.

Az öregasszony rámeredt. A fiú érzékeli, mi az igazság! Lehetséges volna, hogy csakugyan ő az? Elfojtotta a lelkesedést, figyelmeztette magát: A remény elködösíti a megfigyelést.

– Tehát tudod, mikor hisznek az emberek abban, amit mondanak – jegyezte meg.

– Tudom.

A válaszban benne rezegtek az ismételt próbákkal ellenőrzött képesség felhangjai. Az öregasszony hallotta őket.

– Talán te vagy a Kwisatz Haderach – mondta. – Ülj le, testvérkém, ide, a lábamhoz!

– Inkább állok.

– Az anyád a lábamnál ült annak idején.

– Én nem vagyok az anyám.

– Egy kicsit gyűlölsz bennünket, mi? – Az ajtó felé tekintett, kikiáltott: – Jessica!

Az ajtó kivágódott, Jessica mozdulatlanul, merev tekintettel nézett be a szobába. Aztán mintha az egész lénye ellágyult volna, ahogy meglátta Pault. Látható erőfeszítéssel egy kis mosolyra húzta a száját.

– Jessica, elmúlt-e valaha az irántam érzett gyűlöleted? – kérdezte az öregasszony.

– Egyszerre szeretlek és gyűlöllek, Tisztelendő Anyám – mondta Jessica. – A gyűlölet… az a fájdalmakból fakad, amelyeket sohasem szabad elfelejtenem. A szeretet, az…

– Csak a puszta tényt – szakította félbe az öregasszony, de szelíd volt a hangja. – Most már bejöhetsz, de maradj csendben. Csukd be azt az ajtót, és ügyelj, hogy senki se zavarjon bennünket!

Jessica belépett a szobába, becsukta az ajtót, és háttal nekitámaszkodott. A fiam él, gondolta. A fiam él, és… igazi ember. Tudtam, hogy az… de… de él! Most már én is élhetek tovább. A hátának nyomódó ajtó keménynek, valóságosnak érzett. A szobában minden szinte nekifeszült az érzékeinek.

A fiam él!

Paul ránézett az anyjára. Jessica igazat mondott. A fiú szeretett volna egyedül elvonulni, átgondolni ezt az élményt, de tudta, hogy nem mehet el, amíg el nem bocsátják. Az öregasszony hatalomra tett szert fölötte. Igazságot beszéltek. Az anyja átesett ezen a próbán. Félelmetes célja lehet a próbának… mert a fájdalom és a rettegés félelmetes volt. Paul tudta, milyenek szoktak lenni a félelmetes célok. Minden esély ellenében indultak harcba. Öntörvényűek voltak, önmagukat tették szükségessé. Paul úgy érezte, megfertőződött valami félelmetes céllal, de még nem tudta, mi az.

– Egy napon, fiam – mondta az öregasszony –, talán neked is meg kell állnod odakint egy ilyen ajtó előtt. Nem akármilyen feladat!

Paul lenézett a kézre, mely megismerte a fájdalmat, aztán föltekintett a Tisztelendő Anyára. Az öregasszony hangja most különbözött minden más hangtól, amellyel valaha is találkozott. Fényes kontúr vette körül a szavait. Élük volt. Paul úgy érezte, kérdezzen bármit, olyan választ kap, ami ki tudja emelni ebből a hús-vér világból, valami magasabb rendűbe.

– Miért keresik az igazi embereket? – kérdezte.

– Hogy felszabadítsunk benneteket.

– Felszabadítsanak?

– Egyszer az emberek rábízták a gépekre, hogy gondolkodjanak helyettük, abban a reményben, hogy ez majd fölszabadítja őket. De csak oda vezetett, hogy más gépekkel szövetkezett emberek a rabszolgáikká tehették őket.

– "Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára" – idézte Paul.

– Egyenesen a Butleri Dzsihadból és az Orániai Katolikus Bibliából – mondta az öregasszony. – De az O. K. Bibliának igazában azt kellett volna mondania: "Ne készíts gépezetet, amely az igazi emberi elme utánzata." Tanulmányoztad a szolgálatodban álló Mentátot?

Együtt végeztem tanulmányokat Thufir Hawattal.

– A Nagy Lázadás elvett az emberektől egy mankót. Kikényszerítette az igazi emberi elmék fejlődését. Iskolák jöttek létre az igazi emberi tehetségek képzésére.

– A Bene Gesserit-iskolák?

Az öregasszony bólintott.

– Mostanra csak kettő maradt fönn azokból az ősi iskolákból: a Bene Gesserit és az Űrliga. A Liga, sejtésünk szerint, a szinte tiszta matematikát helyezi előtérbe. A Bene Gesserit más funkciót tölt be.

– Politizál – mondta Paul.

– Kull wahad! – fakadt ki az öregasszony. Szúrós pillantást vetet; Jessicára.

– Nem én mondtam neki, Tisztelendő Anyám – mondta Jessica.

A Tisztelendő Anya figyelme ismét a fiúra irányult.

– Ehhez feltűnően kevés adatra volt szükséged jegyezte meg. – Bizony, politizál! Az eredeti Bene Gesserit-iskolát olyanok irányították, akik jól látták, hogy szükség van a folyamatosság összekötő fonalára az emberiség kusza ügyeiben. És látták, hogy ilyen folyamatosság csak akkor lehetséges, ha elkülönítik az emberi örökséget az állati örökségtől – tenyésztési céllal!

Paul hirtelen úgy érezte, hogy az öregasszony szavai elveszítették különös élességüket. Úgy érezte, sértik azt az érzékét, amelyet az anyja ösztönös helyességérzetnek hívott. Nem mintha a Tisztelendő Anya hazudott volna; szemlátomást hitt abban, amit mondott. Ez valami mélyebb disszonancia volt, valami, ami összefüggött Paul félelmetes céljával…

– De az anyám azt mondta, hogy az iskolákban sok Bene Gesserit nem tudja, honnan származik.

– A leszármazás mindig benne van a feljegyzéseinkben – mondta az öregasszony. – Az anyád tudja, hogy vagy Bene Gesserit-ivadék, vagy a genetikai anyaga önmagában is elfogadható volt.

– Akkor miért nem tudhatta meg, kik voltak a szülei?

– Sokan tudják… sokan nem tudják. Előfordulhatott volna például, hogy keresztezni akarjuk egy közeli rokonával, hogy dominánssá tegyünk valamilyen öröklődő jegyet. Sokféle indíték vezérel bennünket.

Pault megint elfogta a helytelenség érzete. Azt mondta:

– Sokat vállaltok magatokra!

A Tisztelendő Anya fürkészően ránézett. Jól hallottam, bírálat volt a hangjában?

– Súlyos teher nehezedik ránk – válaszolta.

Paul érezte, hogy egyre jobban magához tér a próba okozta megrázkódtatásból. Átható tekintettel végigmérte az öregasszonyt.

– Azt mondod, lehet, hogy én vagyok a… Kwisatz Haderach. És az micsoda? Valami eleven gom-dzsabbar?

– Paul! – szólt rá az anyja. – Nem szabad ilyen hangon beszélni a…

– Ezt bízd rám, Jessica – szólt közbe az öregasszony. – Mondd csak, fiatalember, mit tudsz az igazmondató szerről?

– Az a célja, hogy fokozza az igazság és a hamisság megkülönböztetésének képességét. Anyám elmondta.

– Láttál már igazságrévületet?

A fiú megrázta a fejét.

– Nem.

– A szer veszélyes – mondta a Tisztelendő Anya –, de felnyitja az ember lelki szemét. Amikor az Igazmondó a szer hatása alatt áll, sok helyet szemügyre vehet az emlékezetében – a teste emlékezetében. Végigtekintünk a múlt rengeteg ösvényén… de csak a női ösvényeken.

Szomorúság csendült a hangjában. – Van azonban egy hely, ahová egyetlen Igazmondó sem tud betekinteni. Taszít bennünket, rettegéssel tölt el. Úgy tartják, hogy egy napon eljön majd egy férfi, ki a szer hatására megtalálja belső látását. Ő majd betekint oda, ahová mi nem tudunk – a női és férfi múltakba is.

– Ő lesz az a Kwisatz Haderach?

– Igen, az, aki sok helyen lehet egyszerre: a Kwisatz Haderach. Sok férfi megpróbálkozott a szerrel… nagyon, nagyon sok, de egyiküknek sem sikerült.

– Megpróbálkoztak vele, és kudarcot vallottak? Mind?

– Ó, nem. – Az öregasszony megrázta a fejét. – Megpróbálkoztak vele, és belehaltak.

Ha anélkül akarjuk megérteni Muad-Dibet, hogy megértenénk halálos ellenségeit, a Harkonneneket, akárha az Igazságot akarnánk látni a Hamisság ismerete nélkül. Akárha a Fényt akarnánk látnia Sötétség ismerete nélkül. Nem lehetséges.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB ÉLETE ÉS MŰVE

Domborművű glóbusz volt, félig árnyékba borult, sebesen pörgette egy kövér, gyűrűktől csillogó kéz. A glóbusz egy bizarr formájú állványon állt a fal mellett, az ablak nélküli szobában, melynek többi falait tarka összevisszaságban borították a tekercsek, filmkönyvek, hangszalagok, képkazetták. Meleg fénybe borították a szobát a mozgatható szuszpenzormezőkben függő aranyló gömbök.

A szoba közepén tojásdad, nefritzöldben, rózsaszínben játszó, megkövült elakkafából készült asztal állt. Szuszpenzorszékek sorakoztak körülötte, kettő közülük fogalt volt. Az egyikben egy tizenhat év körüli, kerek képű, mogorva tekintetű, sötét hajú ifjú ült, a másikban egy karcsú, alacsony, nőies arcú férfi.

Az ifjú és a férfi egyaránt a glóbuszt nézte, és a félig árnyékban levő embert, aki pörgette.

Kuncogás hallatszott a glóbusz mellől. A kuncogás dörgő basszus hangba ment át:

– Íme, Piter – a történelem legnagyobb embercsapdája! És a herceg egyenesen belesétál! Hát nem csodálatos dolgot mívelek én, Vladimir Harkonnen báró?

– Csodálatosat bizony, báró – mondta a férfi. Lágy, dallamos tenor hangja volt.

A kövér kéz leereszkedett a glóbuszra, megállította a forgását. Most minden szem megállapodhatott a mozdulatlan felszínen, és láthatta, hogy ilyen glóbuszt csak dúsgazdag műgyűjtőknek vagy a Birodalom bolygókormányzóinak készítettek. A császári iparművészek keze nyomát viselte magán. A szélességi és hosszúsági fokhálózat hajszálvékony platinaberakásból készült. A sarki jégsapkák tejgyémánt betétek voltak.

A kövér kéz megmozdult, a vastag ujj kirajzolt egy-egy részletet a felszínen.

– Figyeljétek hát meg! – dörgött a basszus hang. Figyeld meg alaposan, Piter, és te is, Feyd-Rautha drágám, ezeket az elragadó barázdákat a hatvanadik északi és a hetvenedik déli szélességi fok között. Nézzétek a színüket – benneteket nem édes karamellre emlékeztet? És sehol sem látni tavak, folyók vagy tengerek kékjét! Aztán itt vannak ezek a bájos sarki jégsapkák – ugye, milyen picikék? Hát össze lehet téveszteni mással ezt a helyet? Az Arrakis! Csakugyan páratlan! Tökéletes helyszín egy páratlan diadalhoz!

Piter ajka mosolyra húzódott.

– És ha meggondoljuk, báró, hogy a Padisah Császár azt hiszi, a hercegnek adta a te fűszerbolygódat! Minő bizarr fintora a sorsnak!

– Képtelenséget beszélsz – dörögte a báró. – Azért mondod, hogy megzavard az ifjú Feyd-Rauthát, de az unokaöcsémet nem szükséges megzavarni!

A mogorva lépű ifjonc megmozdult ültében, elsimított egy ráncot testhezálló trikóján, aztán hirtelen felült, ahogy halk kopogás hallatszott a mögötte levő ajtón.

Piter feltápászkodott, odament az ajtóhoz, kinyitotta annyira, hogy beférjen a postahenger. Becsukta az ajtót, kinyitotta a hengert, átfutotta. Kuncogott. Aztán újra felkuncogott.

– Mi az? – förmedt rá a báró.

– A bolond válaszolt, báró!

– Láttál már Atreidest, aki ellenállt a színpadias gesztus lehetőségének? – kérdezte a báró. – És mit mond?

– Szerfelett goromba, báró. Csak "Harkonnennek" szólít! Semmi "Nagyuram és Becses Unokatestvérem", semmi rang! Semmi.

– Nagyon jó név – dörmögte a báró, és a hangja türelmetlenségről árulkodott. – Mit üzen a kedves Leto?

– Ezt: "Visszautasítom ajánlatodat, hogy találkozzunk. Elégszer megismertem már csalárdságodat, s ezt tudja minden ember."

– És? – kérdezte a báró.

– Folytatom: "A kanly művészetének még mindig vannak rajongói a Birodalomban." És így írta alá: "Leto, Arrakis hercege." – Piter hahotázni kezdett. – Arrakis hercege! Hát ez… hát ez már szinte sok!

– Elhallgass, Piter! – szólt rá a báró. A nevetés megszűnt, mintha kikapcsolták volna. – Szóval kanly, mi? – kérdezte a báró. – Vérbosszú? És ezt a hagyományokban oly gazdag, régi szót használja, hogy a tudomásomra hozza, komolyan gondolja!

– Te megtetted a békülés gesztusát – mondta Piter. – A formákat megtartottad.

– Túl sokat beszélsz Mentát létedre, Piter – mondta a báró. Magában azt gondolta: Hamarosan el kell tennem láb alól. Szinte semmi hasznát nem lehet már venni. A báró átható tekintettel nézte a szoba másik felében álló orgyilkosát, azt figyelte, amit általában először vettek észre rajta az emberek: a szemét, a kékséget a kékségben, a félig lehunyt pillák mögött, a szemet, amelynek egyáltalán nem volt fehérje.

Piter arcán széles mosoly ragyogott fel. Mintha vigyorgó álarc lett volna, benne a szempár, mint két sötét üreg.

– No de bárói Sohasem volt édesebb a bosszú! A csalárdság remekművét látjuk magunk előtt: Leto kénytelen elcserélni a Caladant a Dűnére – nincs más választása, hiszen a Császár utasítja rá! Micsoda tréfamester vagy te, báró!

A báró fagyos hangon rászólt:

– Szájmenésed van, Piter?

– Ugyan, báróm, csak örvendezem. Te viszont… te féltékenységet érzel.

– Piter!

– Hohó, báróm! Hát nem sajnálatos, hogy egymagad nem tudtad kifundálni ezt az elragadó fondorlatot?

– Egy szép napon megfojtatlak, Piter.

– Semmi kétség, báró. Végre! De a jótétemény sosem vész kárba, igaz?

– Mit vettél be, Piter, veritet? Vagy szemutát?

– A félelem nélküli igazmondás meglepi a bárót – mondta Piter. Összeráncolta a homlokát, az arcán most a feszült töprengés torzképe jelent meg. – Hohó! Az a helyzet, báró, hogy én mint Mentát, tudom, mikor küldöd el hozzám az ítéletvégrehajtót. Addig nem, amíg hasznomat veszed. Ha hamarabb megöletnél, pazarlás volna, mert még sok hasznomat lehet venni. Tudom, mire tanított meg az a szép Dűne bolygó – a takarékoskodásra! Igaz, báró?

A báró csak némán nézte Pitert.

Feyd-Rautha feszengett ültében. Ezek a civakodó bolondok! gondolta. A nagybátyám nem tud vitatkozás nélkül szóba állni a Mentátjával. Azt hiszik, nincs más dolgom, mint hogy a huzakodásukat hallgassam?

– Feyd – szólt oda a báró. – Amikor idehívtalak, azt mondtam, figyelj és okulj. Okulsz?

– Igen, bácsikám. – Ügyelt, hogy kellően alázatos legyen a hangja.

– Néha elgondolkodom ezen a Piteren – mondta a báró. – Én akkor okozok fájdalmat, ha szükséges, ő viszont… esküszöm, hogy kifejezetten élvezi! Ami engem illet, én még tudok szánalmat érezni szegény Leto herceg iránt. Dr. Yueh nemsokára elbánik vele, és azzal befellegzett az Atreideseknek. De Leto minden bizonnyal tudni fogja, kinek a keze irányította a befolyásolható doktort… és az a tudat borzasztó érzés lesz.

– Akkor miért nem arra utasítottad a doktort, hogy csendben és gyorsan döfjön egy kindzsalt a bordái közé? – érdeklődött Piter. – Szánalmat emlegetsz, de…

– A hercegnek mindenképpen tudnia kell róla, amikor a végromlását okozom – mondta a báró. – És a többi Nagy Házaknak tanulniuk kell belőle. A tudás megfékezi őket. Valamivel több mozgástérhez jutok. A szükség nyilvánvaló, de azért nem kell örülnöm is neki!

– Mozgástérhez! – mondta fitymálón Piter. – Máris rajtad a Császár szeme, báró. Túl merész húzásaid vannak Egy napon a Császár ideküldi a Giedi Prime-ra egy-két légiónyi sardaukarját, és azzal vége Vladimir Harkonnen bárónak!

– Szeretnéd látni, mi, Piter? – kérdezte a báró. – Élveznéd, ahogy a sardaukar-csapatok feldúlnák a városaimat, kifosztanák ezt a kastélyt. Azt élveznéd csak igazán!

– Ezt még kérdezi a báró? – suttogta Piter.

– Basharnak kellett volna lenned! – mondta a báró. – Túlzottan érdekel a vér és a fájdalom. Lehet, hogy elhamarkodottan ígértem neked az arrakisi zsákmányt.

Piter öt, furcsán affektáló lépéssel bent termett a szoba közepén, megállt közvetlenül Feyd-Rautha háta mögött. Hirtelen feszült lett a légkör a szobában, és az ifjú aggodalmas képpel tekintett föl Piterre.

– Ne játssz Piterrel, báróm – mondta Piter. – Megígérted nekem Lady Jessicát! Nekem ígérted!

– Mire, Piter? – kérdezte a báró. – Fájdalomra?

Piter mereven nézte, egyre súlyosabb lett a csend.

Feyd-Rautha félrehúzta a szuszpenzorszéket, és megszólalt:

– Bácsikám, muszáj itt maradnom? Azt mondtad, hogy majd…

– Az én kedves Feyd-Rauthámnak fogytán a türelme – mondta a báró. Megmoccant a glóbusz mellett, az árnyékban. – Csak türelem, Feyd! – Ismét a Mentát felé fordította a figyelmét. – És mi lesz a hercegivadékkal, a Paul gyerekkel, drága Piterem!?

– A csapda a kezedre juttatja, báró – mormogta Piter.

– Nem azt kérdeztem. Ugyebár emlékszel, hogy azt jósoltad, a Bene Gesserit-boszorkány lányt fog szülni a hercegnek? Tévedtél, igaz, Mentát?

– Nem tévedek gyakran, báró – mondta Piter, és most először érzett félelem a hangjában. – Meg kell hagynod, nem szoktam sokszor tévedni! És te is tudod, hogy a Bene Gesseritek többnyire lányokat szoktak szülni. Még a császár hitvese is csak leánygyermekeket hozott a világra!

– Bácsikám – szólt közbe megint Feyd-Rautha –, azt mondtad, én itt valami fontosat fogok…

– No lám, az unokaöcsém! – mondta a báró. – Arra feni a fogát, hogy uralkodjon majd minden birtokomon, de egyelőre saját magán sem tud uralkodni! – A báró megint megmozdult a glóbusz mellett, árnyék az árnyak között. – Nos hát, Feyd-Rautha Harkonnen, abban a reményben hívattalak ide, hogy némi bölcsességre taníthatlak. Jól megfigyelted kitűnő Mentátunkat? Tanulnod kellett volna valamit ebből az eszmecseréből!

– De bácsikám…

– Rendkívül jól működő Mentát, nem gondolod, Feyd?

– Igen, de…

– Ahá! Úgy bizony, de! De túl sok fűszert fogyaszt, úgy eszi, mint a cukorkát! Nézd meg a szemét! Akár egyenesen az arrakisi munkások közül jöhetett volna! Jól működik ez a Piter, de közben szenvedélyes, hajlamos az érzelmi kitörésekre. Jól működik ez a Piter, de közben olykor téved.

Piter halk, mogorva hangon szólalt meg:

– Azért hívtál ide, báró, hogy bírálattal rontsál a működésemen?

– Rontani a működéseden? Jobban ismersz te annál, Piter! Csak szeretném, ha az unokaöcsém tisztába jönne vele, milyen korlátai vannak egy Mentát képességeinek.

– Máris kiképzés alatt van az utódom? – csattant föl Piter.

– Utódod, neked? Ugyan, Piter, hol találhatnék én még egy ilyen agyafúrt, ilyen elvetemült Mentátot?

– Ugyanott, ahol engem találtál, báró.

– Csakugyan, esetleg ott – mondta tűnődve a báró. – Az utóbbi időben valóban labilisabbnak látszol. És amennyi fűszert megeszel…!

– Túl költségesek a kedvteléseim, báró? Kifogásod van ellenük?

– Drága Piter, éppen a kedvteléseid kötnek énhozzám! Hogyan lehetne kifogásom ellenük? Csak azt akarom, hogy az unokaöcsém tisztába jöjjön mindezzel.

– Tehát kiállítási darab vagyok – mondta Piter. – Táncoljak a publikumnak? Mutassam be különféle képességeimet a kiváló Feyd-Rau…

– Pontosan – vágott közbe a báró. – Kiállítási darab vagy! Maradj tehát csendben! – Feyd-Rauthára pillantott, szemügyre vette unokaöccse duzzadt, lebiggyedő ajkát, a Harkonnenek családi jegyét. Az ajak most félmosolyra húzódott. – Ez egy Mentát, Feyd. Bizonyos kötelességek teljesítésére van kiképezve és kondicionálva. Nem szabad megfeledkezni azonban arról, hogy emberi testben helyezkedik el! Ez bizony komoly hátránya. Néha azt hiszem, hogy az ősöknek volt igazuk, a gondolkodó gépeikkel.

– Azok játékszerek voltak hozzám képest! – horkant föl Piter. – Még te magad is többre volnál képes azoknál a gépezeteknél!

– Lehet – mondta a báró. – No mindegy… – Mélyet sóhajtott, böfögött egyet. – Most pedig, Piter, körvonalazd az unokaöcsémnek az Atreides-ház elleni hadjáratunk lényegesebb mozzanatait. Légy szíves Mentátként funkcionálni!

– Báró, óva intelek, ne bízz ilyen információt ilyen ifjú személyre! Az eddig megfigyelt…

– Ezt én ítélem meg – mondta a báró. – Utasítalak, Mentát! Teljesítsd egyik kötelességedet a sok közül!

– Legyen hát – mondta Piter. Kihúzta magát, furcsán méltóságteljes pózt vett föl – mintha egy újabb álarc lett volna, amely azonban ezúttal az egész testét takarta. – Néhány standard nap múlva Leto herceg egész családja és udvara útnak indul az Űrliga hajóján az Arrakisra. A Liga nem a mi városunknál, Carthagnál, hanem Arrakeen városánál teszi ki őket. A herceg Mentátja, Thufir Hawat, arra a helyes következtetésre jut majd, hogy Arrakeent könnyebb megvédeni.

– Jól figyelj, Feyd! – mondta a báró. – Vedd észre az egymásba ágyazódó tervek szövevényét!

Feyd-Rautha bólintott, és azt gondolta: Ez már más! A vén szörnyeteg végre megismertet a titkos dolgokkal is. Úgy látszik, tényleg engem akar megtenni az utódjának!

– Van több érintőleges lehetőség is – mondta Piter. – Én arra következtetek, hogy az Atreides-ház az Arrakisra fog menni. Nem szabad azonban elvetnünk azt a lehetőséget sem, hogy a herceg arra szerződik a Ligával, hogy biztonságos helyre szállítsák, a rendszeren kívülre. Másokból hasonló körülmények között renegátok lettek, fogták a családi atomtechnikát, a pajzsokat, és elmenekültek az Impériumból.

– A herceg büszkébb annál – mondta a báró.

– A lehetőség fennáll – mondta Piter. – A végeredmény azonban a számunkra ugyanaz lenne.

– Egyáltalán nem lenne ugyanaz! – dördült rá a báró. – A hercegnek pusztulnia kell, és vele a dinasztiájának is!

– Ennek a legnagyobb a valószínűsége – mondta Piter. – Bizonyos előkészületek már előre szokták jelezni, ha egy Ház renegát lépésre szánja rá magát. A herceg látszólag semmi ilyesmit nem tesz.

– Úgy. – A báró felsóhajtott. – Folytasd, Piter!

– Arrakeenben – mondta Piter – a herceg és családja elfoglalja majd a Rezidenciát, amely előzőleg Fenring grófnak és Lady Fenringnek adott otthont.

– Csempészeti nagykövetünk… – A báró kuncogott.

– Milyen nagykövetünk? – kérdezte Feyd-Rautha.

– A bácsikád tréfásat mondott – világosította fel a Mentát. – Csempészeti nagykövetnek titulálta Fenring grófot, arra célozva, hogy a Császár érdekelt az arrakisi csempésztevékenységben.

Feyd-Rautha értetlen tekintettel meredt a nagybátyjára.

– Miért?

– Ne legyél olyan nehéz felfogású, Feyd! – förmedt rá a báró. – Mindaddig, amíg a Liga lényegében nincsen császári ellenőrzés alatt, hogyan is lehetne másképp? Hogyan mozoghatnának a kémek és az orgyilkosok?

Feyd-Rautha szája hangtalanul mozgott:

– Óóó…

– A Rezidencián elterelő hadmozdulatokat szervezünk – folytatta Piter. – Merényletet fognak megkísérelni az Atreides-utód élete ellen – még az is lehet, hogy sikeres merényletet.

– Piter – hördült fel a báró –, arra utaltál, hogy…

– Arra utaltam, hogy véletlenek mindig történhetnek – mondta Piter. – És a merényletnek hitelesnek kell látszania!

– Ah, de olyan bájos teste van annak a legénykének! – mondta a báró. – Persze, potenciálisan veszélyesebb, mint az apja… ott van neki tanítónak az a boszorkány. Átkozott asszony! No mindegy… folytasd, Piter!

– Hawat rá fog jönni, hogy áruló van közöttük, aki a mi ügynökünk – mondta Piter. – A kézenfekvő gyanúsított dr. Yueh, aki csakugyan a mi emberünk. Hawat azonban utánanyomozott, és kiderítette, hogy a jó doktor a Suk Egyetemen végzett, és Birodalmi Kondicionálásban részesült, ezért veszélytelenül kezelheti akár a Császárt is. A Birodalmi Kondicionálásban vakon megbíznak. Az a vélemény, hogy a teljes kondicionálást nem lehet megszüntetni, mert belehal az illető. Mindazonáltal, ahogy valaki egyszer megjegyezte, a megfelelő emelővel egy bolygót is el lehet mozdítani. Mi megtaláltuk azt az emelőt, amely elmozdította a doktort.

– Hogyan? – kérdezte Feyd-Rautha. A meglepetéstől tátva maradt a szája. Hiszen mindenki tudta, hogy a Birodalmi Kondicionálást nem lehet kijátszani!

– Erről majd máskor – mondta a báró. – Folytasd, Piter!

– Yueh helyett – mondta Piter – egy rendkívül érdekes gyanúsítottat lökünk Hawat elé. Olyan képtelenség volna őt gyanúsítani, hogy éppen ez kelti majd fel Hawat figyelmét.

– Ki lesz az? – kérdezte Feyd-Rautha.

– Maga Lady Jessica – mondta a báró.

– Hát nem fenséges? – kérdezte Piter. – Hawat gondolatait úgy betölti majd ez a kérdés, hogy mentáti minőségében rosszabbul fog működni. Még az is lehet, hogy megpróbálja megölni Lady Jessicát! – Piter összeráncolta a homlokát. – De nem hiszem, hogy meg tudná tenni.

– Nem szeretnéd, mi? – kérdezte a báró.

– Ne zavarj – mondta Piter. – Miközben Hawat el van foglalva Lady Jessicával, még jobban eltereljük a figyelmét néhány helyőrségi zendüléssel és hasonlókkal. A zendüléseket leverik majd. A hercegnek azt kell hinnie, hogy fokozatosan megszilárdítja a hatalmát, és biztonságban van. Aztán, amikor megérett rá az idő, jelt adunk Yuehnek, és támadást indítunk fő erőnkkel… ööö…

– Folytasd, mondj el neki mindent! – szólt a báró.

– Támadást indítunk, megerősítve két Harkonnen-egyenruhába öltözött sardaukar-légióval.

– Sardaukar…! – rebegte Feyd-Rautha. Szeme előtt megjelentek a rettegett császári csapatok, a könyörtelen gyilkosok, a Padisah Császár fanatikus harcosai.

– Látod, mennyire megbízom benned, Feyd – mondta a báró. – Ezt még csak megsejtenie sem szabad soha egyetlen másik Nagy Háznak sem, mert akkor a Landsraad esetleg egyesülne a Császári Ház ellen, és elszabadulna a káosz.

– A lényeg – szólalt meg Piter – a következő: mivel a Harkonnen-házat használják fel arra, hogy elvégezze a Császárság piszkos munkáját, előnyhöz jutunk. Szó, ami szó, veszélyes előny, de ha óvatosan használjuk ki, nagyobb gazdagságot juttat a Harkonnen-háznak, mint a Birodalom bármely másik Házának!

– Sejtelmed sincs róla, mekkora gazdagságról van szó, Feyd – mondta a báró. – A legmerészebb álmaidban sem képzeled! Először is végleges igazgatói posztunk lesz a KHAFT-társaságban.

Feyd-Rautha bólintott. A gazdagság volt a fontos, és a KHAFT volt a kulcs hozzá. Mindegyik nemes Ház ki-kivett a társaság pénzesládájából, amennyit tudott, az igazgatói hatalom révén.

A KHAFT igazgató posztjai jelentették a politikai hatalom igazi bizonyítékait; kézről kézre jártak, ahogy változott a szavazóerő a Landsraadon belül, ahogy a Landsraad ellensúlyozni igyekezett a Császárt és támogatóit.

– Leto herceg – mondta Piter – esetleg megpróbálhat elmenekülni a új fremen-söpredékhez, a sivatag peremvidékére. Vagy megpróbálhatja a családját eljuttatni oda, a vélt biztonságba. Azt az utat azonban elállja Őfelsége egyik ügynöke – a bolygó ökológusa. Talán emlékszel rá – Kynes.

– Feyd emlékszik rá – mondta a báró. – Folytasd!

Piter vállat vont.

– Ha minden a terv szerint megy – mondta –, a Harkonnen-ház alhűbéri jogot kap az Arrakisra egy standard éven belül. A nagybátyád rendelkezik majd a joggal. Az ő személyes megbízottja uralkodik majd az Arrakison.

– Még nagyobb hasznunkra – mondta Feyd-Rautha.

– Úgy bizony – mondta a báró. Magában hozzátette: Így is lesz igazságos. Elvégre mi szedtük ráncba az Arrakist… leszámítva azt a néhány korcs frement, akik a sivatag peremén bujkálnak… meg pár jól kezelhető csempészt, akik szinte ugyanolyan szorosan kötődnek a bolygóhoz, mint a bennszülött munkaerő.

– És a Nagy Házak tudni fogják, hogy a báró végzett az Atreidesekkel – mondta Piter. – Tudni fogják.

– Tudni fogják – mondta szinte suttogva a báró is.

– És az a legszebb – tette hozzá Piter –, hogy a herceg is tudni fogja. Máris tudja! Máris érzi, hogy szorul a hurok.

– Való igaz – mondta a báró, és egy csepp szomorúság volt a hangjában. – Akár akarja, akár nem, tudnia kell… szegénynek!

A báró megmozdult, otthagyta az Arrakis-glóbuszt. Ahogy kilépett az árnyékból, mintha hirtelen testet öltött volna – hatalmas, gigantikus kövér testet. Sötét köntösének redői alatt az alig látható kiemelkedések arról árulkodtak, hogy a rengeteg hájat részben a testéhez erősített hordozható szuszpenzorok tartják. Ténylegesen úgy kétszáz standard kilót nyomhatott, de a lába nem bírt volna el ötvennél többet.

– Éhes vagyok – mondta dörgő hangon, gyűrűkkel ékes kezével megdörgölte duzzadt ajkát, és zsírpárnáktól övezett szemével lenézett Feyd-Rauthára. Hozass ételt, drágaságom! Együnk egyet, mielőtt lepihenünk!

Ahogy Késes Szent Alia mondotta: "A Tisztelendő Anyának egyesítenie kell magában a kurtizán fortélyos csáberejét a szűz istennő érinthetetlen fenségével, dinamikus egyensúlyban tartva e tulajdonságokat mindaddig, amíg fiatalságának ereje engedi. Mert amikor a fiatalság és szépség elmúlik, rájön majd, hogy a kettő közötti hely, melyet addig feszültség töltött ki, a ravaszság és találékonyság kútfője lett."

IRULAN HERCEGNŐ:

CSALÁDI KOMMENTÁROK MUAD-DIBRŐL

– Nos, Jessica, mit tudsz felhozni a mentségedre? – kérdezte a Tisztelendő Anya.

A Caladan-kastélyban végéhez közeledett a nap, Paul próbatételének a napja. A két nő egyedül volt Jessica nappalijában, Paul pedig a szomszédos, hangszigetelt Meditációs Szobában várakozott.

Jessica a déli ablakok felé fordult. Látta, de mégsem látta az alkony színözönét a rét, a folyó felett. Hallotta, de mégsem hallotta a Tisztelendő Anya kérdését.

Volt egyszer egy másik próbatétel is – oly sok éve már. Egy cingár, bronzhajú lány, kinek testét már a serdülés kínjai gyötörték, belépett Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya, a Wallach IX. bolygó Bene Gesserit-iskolája főnöknőjének irodájába… Jessica lenézett a jobb kezére, behajlította az ujjait, eszébe jutott a fájdalom, a rémület, a harag.

– Szegény Paul – suttogta.

– Kérdeztem valamit, Jessica! – csattant fel követelőzően az öregasszony.

– Mi? Ó… Jessica nagy erőfeszítéssel visszatért a múltból a jelenbe, és szembefordult a Tisztelendő Anyával, aki a két nyugati ablak közötti kőfal előtt ült. – Mit akarsz, mit mondjak?

– Mit akarok, mit mondjál? Mit akarok, mit mondjál? – Az öreg hang kegyetlen gúnnyal majmolta a fiatalabbikat.

– Igen, fiút szültem! – fortyant fel Jessica. Tudta, hogy szántszándékkal gerjesztik most haragra.

– Megmondtuk neked, hogy csak leányokat szüljél az Atreidesnek!

– Olyan sokat jelentett neki… – mentegetőzött Jessica.

– Te pedig kevélységedben úgy gondoltad, meg tudod szülni a Kwisatz Haderachot!

Jessica fölszegte a fejét.

– Megéreztem a lehetőségét.

– Csak az vezérelt, hogy a drágalátos herceged fiúgyermekre vágyott! – förmedt rá az öregasszony. – De az ő vágyai itt nem jönnek számításba. Egy Atreides-lányt össze lehetett volna adni egy Harkonnen-sarjjal és áthidalni a szakadékot. Te viszont reménytelenül összekuszáltál mindent! Most lehet, hogy elveszítjük mind a két vérvonalat!

– Te sem vagy tévedhetetlen – mondta Jessica. Rezzenéstelen szemmel állta a szúrós tekintetet. Rövid hallgatás után az öregasszony azt mormogta:

– Ami megtörtént, megtörtént.

– Megfogadtam, hogy sohasem bánom meg a döntésemet – mondta Jessica.

– Milyen nemes tőled – mondta gúnyos hangon a Tisztelendő Anya. – Sohasem bánod meg, ugye? Majd meglátjuk, amikor számkivetett leszel, vérdíjjal a fejeden, és mindenki csak azt lesi, hogyan végezhet veled meg a fiaddal!

Jessica elsápadt.

– Nincs más lehetőség?

– Más lehetőség? Ilyet kérdezhet egy Bene Gesserit?

– Csak azt kérdezem, hogy mit látsz a jövőben a te magasabb rendű képességeiddel.

– Azt látom a jövőben, amit láttam a múltban is. Nagyon jól tudod, hogyan alakulnak a dolgaink, és hogyan alakítjuk őket. A faj tudatában van halandó voltának, és fél, hogy megreked az evolúciója. A vérünkben van az ösztön, hogy minden rendszer nélkül összevegyítsük a génanyagot. A Császárság, a KHAFT-társaság, a Nagy Dinasztiák mind csak hordalékok az áradat felszínén.

– A KHAFT – mormolta Jessica. – Gondolom, már el is döntötték, hogyan osztják el az arrakisi zsákmányt.

– Ugyan, mi az a KHAFT? Korunk szélkakasa – mondta az öregasszony. – A Császár és barátai kezében van most a KHAFT igazgatósági szavazatainak ötvenkilenc egész hatvanöt század százaléka. Persze hogy kiszagolják, hol van a haszon, és aztán amikor mások orrát is megcsapja ugyanannak a haszonnak a szaga, változik a szavazati erőviszony! Ilyen úton halad a történelem, lányom.

– Éppen erre van most szükségem – mondta Jessica. – Történelmi áttekintésre!

– Ne komolytalankodj, te lány! Te is jól tudod, hogy milyen erők vesznek körül bennünket. Hárompólusú civilizáció vagyunk: egyfelől a Császári Udvar, másfelől a Landsraad, a Nagy Házak Szövetsége, közöttük pedig a Liga, az átkozott csillagközi szállítási monopóliumával. A politikában a háromláb a legingatagabb építmény. Önmagában sem volna valami szívderítő, de tovább ront rajta a feudális kereskedő kultúra, amely szinte teljesen elfordul a tudománytól.

Jessica keserű hangon szólalt meg:

– Hordalékok az áradat felszínén – ez a darab uszadék itt Leto herceg, ez meg a fia, ez itt pedig a…

– Ó, hallgass már, lányom! Amikor elkezdted, akkor is teljesen tisztában voltál vele, hogy borotvaélen kell táncolnod!

– "Bene Gesserit vagyok: csak azért élek, hogy szolgáljak" – idézte Jessica.

– Így igaz – mondta az öregasszony. – Most már csak abban reménykedhetünk, hogy meg tudjuk akadályozni, hogy ettől minden lángba boruljon, meg tudunk menteni valamit a kulcsfontosságú vérvonalakból.

Jessica behunyta a szemét, érezte, hogy könnyek préselődnek ki a szempillái alól. Leküzdötte a belső remegést, a külső remegést, az egyenetlen pulzust, a tenyere izzadását. Kisvártatva megszólalt:

– Az én hibám, megfizetek majd érte.

– És veled együtt a fiad is fizet érte.

– Megoltalmazom majd, amennyire csak tudom.

– Megoltalmazod! – csattant fel az öregasszony. – Nagyon jól tudod, milyen veszélyes az! Ha túlzottan oltalmazod a fiadat, Jessica, nem lesz majd benne erő semmiféle végzet beteljesítésére.

Jessica elfordult, kinézett az ablakon a sűrűsödő sötétségbe.

– Valóban olyan szörnyűséges az a bolygó, az Arrakis?

– Elég rossz, de nem elviselhetetlen. A Missionaria Protectiva már bejárta, és egy kicsit megpuhította. – A Tisztelendő Anya feltápászkodott, lesimított egy ráncot a köntösén. – Hívd be a fiút! Nemsokára távoznom kell.

– Muszáj?

Az öregasszony arca meglágyult.

– Jessica, lányom, bárcsak a helyedre állhatnék, magamra vehetném a szenvedéseidet! De mindannyiunknak a magunk útját kell végigjárnunk.

– Tudom.

– Olyan drága vagy nekem, mint bármelyik saját lányom, de nem engedhetem, hogy ez a kötelesség rovására menjen.

– Megértem… hogy így kell lennie.

– Hogy mit tettél, Jessica, és miért tetted – mind a ketten tudjuk. De mert nem akarok neked rosszat, meg kell mondanom, nem valószínű, hogy a fiacskád lesz a Bene Gesserit Totalitás! Nem szabad hiú reményeket táplálnod magadban.

Jessica kirázta a szeméből a könnyeket. Haragos mozdulat volt.

– Úgy viselkedel, hogy megint kislánynak érzem magamat, mintha föl kellene mondanom az első leckét! – Nagy erőfeszítéssel mondta ki: – "Az ember sohasem engedhet az állatnak." – Zokogás rázta meg a testét, de száraz maradt a szeme. Halkan nyögte ki – Olyan magányos vagyok!

– Ezt kellene megtenni az egyik próbának – mondta az öregasszony. – Az igazi emberek szinte mindig magányosak. Most hívd be a fiút! Hosszú és ijesztő napja volt. De jutott ideje rá, hogy gondolkodjék és emlékezzék, nekem pedig föl kell tennem a többi kérdéseket az álmairól!

Jessica bólintott, odalépett a Meditációs Szoba ajtajához, kinyitotta.

– Paul, légy szíves, gyere be!

Paul vonakodó lassúsággal lépett be. Úgy meredt az anyjára, mintha idegen lett volna. Gyanakvó óvatosság felhőzte el a tekintetét, amikor a Tisztelendő Anyára pillantott, de ezúttal biccentett neki, úgy, ahogy az ember a vele egyenrangúnak biccent. Hallotta, ahogy az anyja becsukta mögötte az ajtót.

– Fiatalember – szólt az öregasszony –, térjünk vissza azokra az álmokra!

– Mit akarsz?

– Minden éjjel szoktál álmodni?

– Nem olyasmit, amit érdemes megjegyezni. Vissza tudok emlékezni mindegyik álmomra, de van, amelyikre érdemes, van, amelyikre nem.

– Honnan tudod, melyik milyen?

– Egyszerűen tudom.

Az öregasszony tekintete Jessicára ugrott, aztán vissza a fiúra.

– Mit álmodtál az éjszaka? Érdemes visszaemlékezni rá?

– Igen. – Paul behunyta a szemét. – Egy barlang volt az álomban… és víz… meg egy lány volt ott, nagyon sovány, nagy szemű. Az egész szeme kék volt, nem volt fehérje. Beszéltem vele, elmeséltem neki, hogy itt a Caladanon találkoztam egy Tisztelendő Anyával. – Paul kinyitotta a szemét.

– És amit elmondtál annak az idegen lánynak – hogy találkoztál velem –, az történt meg ma?

Paul elgondolkodott egy pillanatra.

– Igen. Elmondtam a lánynak, hogy eljöttél, és az idegenség bélyegét ütötted rám.

– Az idegenség bélyegét – mondta szinte suttogva az öregasszony, megint Jessicára pillantott, aztán vissza Paulra. – Mondd csak, Paul, gyakran álmodol dolgokról, amelyek aztán pontosan úgy történnek meg; ahogy megálmodtad?

– Igen. És arról a lányról már korábban is álmodtam.

– Igazán? Ismered?

– Ismerni fogom.

– Mesélj róla!

Paul ismét lehunyta a szemét.

– Sziklák között vagyunk, valami védett kis helyen. Beesteledett, majdnem teljes a sötétség, de meleg van. A sziklák között, egy nyíláson át homokdombokat látok. Várunk… várunk valamire… arra, hogy találkozzam valakikkel. A lány fél, de palástolni próbálja előttem, én pedig izgulok. A lány azt mondja: "Mondd el, milyen a szülőbolygód, Usul! Milyenek ott a vizek?" – Paul kinyitotta a szemét. Nem furcsa? Az én szülőbolygóm a Caladan. Még csak nem is hallottam Usul nevű helyről!

– Csak ennyi az egész álom? – ösztökélte Jessica.

– Nem. De lehet, hogy engem szólított Usulnak – mondta Paul. – Ez most jutott az eszembe. – Megint lehunyta a szemét. – Arra kér, beszéljek a vizekről. Megfogtam a kezét. Azt mondom, hallgasson meg egy verset. És elmondom a verset, de meg kell magyaráznom néhány szót – hogy mi a föveny, a hullámverés, a moszat meg a sirály.

– Miféle vers az? – kérdezte a Tisztelendő Anya. Paul kinyitotta a szemét.

– Csak Gurney Halleck egyik szimfonikus költeménye szomorú időkre.

Paul mögött Jessica megszólalt:

Emlékszem: tüzecskénk ég a fövenyen,

füstje sós.

Az árnyak a fenyők alatt

tömörek, tiszták, mozdulatlanok.

Sirályok ülnek a part peremén,

zöldön a fehér.

Szél támad a fenyők között,

meginognak az árnyak,

szárnyat bontanak a sirályok,

sikoltozás tölti be az eget,

hallom, végigsüvít a szél a fövenyen,

hallom a hullámverést,

látom, hogy a tüzünktől

perzselődik a moszat.

– Ez az – mondta Paul.

Az öregasszony pár pillanatig szótlanul, fürkészően nézte, mielőtt megszólalt:

– Fiatalember, én a Bene Gesserit főnökasszonyaként a Kwisatz Haderachot keresem – azt a férfit, aki maradéktalanul magunkfajta lehet. Az anyád látja benned ezt a lehetőséget, de ő anyaszemmel néz. Lehetőséget én is látok, de nem többet.

Elhallgatott. Paul látta, hogy azt várja, ő mondjon valamit. Ő is hallgatott, várt.

Egy idő múlva a Tisztelendő Anya szólalt meg:

– Jól van, ahogy akarod. Vannak rejtett mélységeid, azt elismerem.

– Most elmehetek? – kérdezte a fiú.

– Nem érdekel, mit tud mondani neked a Tisztelendő Anya a Kwisatz Haderachról? – kérdezte Jessica.

– Már mondta, hogy akik megpróbálkoztak vele, meghaltak.

– De egy-két útbaigazítást adhatok, hogy miért vallottak kudarcot – mondta az öregasszony.

Útbaigazításról beszél, gondolta Paul, de igazában fogalma sincs semmiről. Fennhangon csak annyit mondott:

– Tessék, adj!

– És fütyülsz rám, igaz? – Fanyarul elmosolyodott, új ráncok hálója terült szét az öreg arcon. – Jól van. Tehát: "Ami enged, az uralkodik."

A fiú elképedt. Ez az öregasszony olyan elemi dolgokról akarja felvilágosítani, mint a jelentésen belüli ellentmondás? Azt hiszi, hogy az anyja semmire sem tanította meg?

– Ez az útbaigazítás? – kérdezte.

– Nem azért vagyunk itt, hogy szócsatát vívjunk, vagy a szavak jelentésén huzakodjunk – mondta az öregasszony. – A fűzfa enged a szélnek, és zavartalanul él, amíg egy napon már sok fűzfa lesz, és útját állják a szélnek. Ez a fűzfa célja.

Paul rámeredt. Azt mondta, célja, és a fiú érezte, hogy szinte nekirontott a szó, újra megfertőzte a félelmetes cél tudatával. Hirtelen haragot érzett az öregasszony iránt: ostoba vén boszorkány, csak úgy dőlnek belőle a közhelyek!

– Azt hiszed, én lehetek az a Kwisatz Haderach – mondta. – Rólam beszélsz, de egy szót sem szólsz arról, hogy miként segíthetünk az apámon. Hallottam, amit az anyámmal beszéltél. Te úgy viselkedsz, mintha az apám halott volna. Márpedig nem az!

– Ha bármit lehetne tenni érte, megtettük volna – mondta komoran az öregasszony. – Téged talán képesek leszünk megmenteni. Nem biztos, de lehetséges. Az apádért azonban semmit sem tehetünk. Amikor megtanulod ezt tényként tudomásul venni, akkor elsajátítottál valami igazi Bene Gesserit-tudást.

Paul látta, milyen megrendülést okoztak ezek a szavak az anyjának. Villogó szemmel meredt az öregasszonyra. Hogy mondhat ilyet az apjáról? Mitől olyan biztos magában? Egész lénye háborgott.

A Tisztelendő Anya Jessicára nézett.

– Tanítgatod a fiút a Módszerre, igaz? Látom rajta a jeleit. A te helyedben én is ezt tettem volna, és ördög vigye a szabályokat!

Jessica bólintott.

– Most pedig nyomatékosan ajánlom – mondta az öregasszony –, hogy térj el a szokásos képzési sorrendtől. A fiadnak a tulajdon biztonsága érdekében szüksége van a Hangra. Már jó úton jár, de mind a ketten tudjuk, mennyivel többre lesz szüksége… és milyen szüksége lesz rá! – Odalépett Paul elé, lenézett rá. – Minden jót, ifjú ember! Remélem, sikerrel jársz. De ha nem… előbb-utóbb akkor is célt érünk.

Még egyszer Jessicára pillantott. Összevillant a szemük, mintha valamiben megegyeztek volna maguk között. Aztán az öregasszony suhogó köntössel kiviharzott a szobából, egy pillantást sem vetett hátra. Gondolataiban már nyoma sem volt sem a szobának, sem a benne levőknek.

De Jessica még látta egy pillanatra a Tisztelendő Anya arcát, ahogy elfordult. Könnyek csillantak meg a ráncok között. Azok a könnyek ijesztőbbek voltak, mint minden más szó vagy jel, amit aznap váltottak.

Olvastátok már, hogy Muad-Dibnek nem voltak egykorú játszótársai a Caladanon. Túl veszélyes lett volna. Voltak azonban Muad-Dibnek csodálatos tanítói-társai. Ott volt például Gurney Halleck, a trubadúr-harcos. Ebben a könyvben is találkoztok majd Gurney néhány szép dalával. Ott volt Thufir Hawat, az öreg Mentát főorgyilkos, akitől félelem költözött még a Padisah Császár szívébe is. Ott volt Duncan Idaho, a Ginaz-ház harcmestere, aztán dr. Wellington Yueh, a sötét lelkű, ám ragyogó tudású áruló; Lady Jessica, aki kezébe adta fiának a Bene Gesserit-módszert: és természetesen ott volt Leto herceg, kinek apai szerepéről hosszú ideje méltatlanul nem beszéltünk.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB TÖRTÉNETE FIATALOKNAK

Thufir Hawat besurrant a Caladan-kastély edzőtermébe, halkan becsukta az ajtót. Megállt egy pillanatra. Öregnek, fáradtnak, viharvertnek érezte magát. Bal lábán sajgott a régi seb helye, melyet annak idején az öreg herceg szolgálatában kapott.

Már a harmadik nemzedékük, gondolta.

Végigtekintett a termen, melyet fényárba borítottak a tetőablakon betűző déli napsugarak, és meglátta a fiút. Háttal ült az ajtónak, szemlátomást teljesen lekötötték az asztalon szétrakott könyvek, térképek, diagramok.

Hányszor mondjam még el a legénynek, hogy sohase fordítson hátat az ajtónak? Hawat megköszörülte a torkát.

Paul a tanulmányaiba mélyedt, nem mozdult.

Egy felhő árnyéka siklott át a tetőablakon. Hawat ismét megköszörülte a torkát.

Paul fölegyenesedett. Nem fordult meg, csak hátraszólt

– Tudom! Háttal ülök az ajtónak!

Hawat szája önkéntelenül is mosolyra rándult. Átcsörtetett a helyiségen, megállt az asztal sarkánál.

Paul fölnézett az ősz öregemberre. Hawat szeme éberen csillogott a sötét bőrű, ráncoktól árkolt arcban.

– Hallottam, ahogy végigjöttél a folyosón – mondta Paul. – És hallottam, ahogy benyitottál.

– Az én neszeimet utánozni is lehet.

– Meg tudnám különböztetni.

Lehet, hogy valóban meg tudná, gondolta Hawat. A boszorkány anyja alapos kiképzésben részesíti, annyi szent. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a drágalátos iskolája. Lehet, épp azért küldték ide az öreg főnökasszonyt – hogy ráncba szedje a mi kedves Lady Jessicánkat!

Hawat odahúzott egy széket, és leült, hangsúlyozottan az ajtóval szemben. Hátradőlt, körülnézett a helyiségben. Hirtelen furcsának rémlett a szemében, idegenszerűnek így, hogy a felszerelés nagy részét már elküldték az Arrakisra. Egy edzőasztal maradt ott, egy vívótükör, kristályprizmái most mozdulatlanul álltak, mellette a toldozott-foldozott gyakorlóbábu, mint valami ősi gyalogos katona, akit elnyűtt, megnyomorított a háború.

Ott állok én, gondolta Hawat.

– Min jár az eszed, Thufir? – kérdezte Paul.

Hawat ránézett a fiúra.

– Azon, hogy nemsokára mindnyájan eltűnünk innen, és aligha látjuk újra ezt a helyet.

– Elszomorít?

– Miért szomorítana? Ostobaság! Barátoktól elválni, az szomorúság. De egy hely, az csak egy hely. – Az asztalra pillantott, a térképekre. – És az Arrakis is csak egy másik hely.

– Apám küldött fel, hogy ellenőrizz?

Hawat összevonta a szemöldökét – zavarba ejtő megfigyelőképessége volt a fiúnak! Bólintott.

– Arra gondolsz, jobban esett volna, ha ő maga jön fel; de bizonyára tudod, mennyi dolga van. Majd később feljön.

– Épp az arrakisi viharokról olvasgattam.

– A viharokról. Értem.

– Igencsak veszélyesnek látszanak.

– Nagyon enyhé kifejezés a veszélyes! Azok a viharok hat-hétezer kilométernyi síkság fölött jönnek lendületbe, erőt gyűjtenek mindenből, amiből lehet – a Coriolis-erőből, más viharokból, bármiből, amiben egy szemernyi energia van. Elérik az óránkénti hétszáz kilométeres sebességet, és meg vannak rakva minden mozdíthatóval, ami az útjukba akadt – porral, homokkal, kővel, mindennel! Lemarják a húst a csontról, és szilánkokká forgácsolják a csontot.

– Miért nincs ott időjárás-szabályozás?

– Az Arrakison ez különlegesen nehéz feladat, nagyobbak a költségek, aztán jön a fenntartás meg a többi. A Liga rettenetesen magas árat kér a műholdas szabályozásért, és az apád Háza nem tartozik a dúsgazdag hatalmasok közé, fiam. Ezt te is tudod.

– Te már láttad a fremeneket?

Nagyon szökellnek ma a gondolatai, gondolta Hawat.

– Lehet, hogy láttam, lehet, hogy nem – felelte. – Nemigen lehet megkülönböztetni őket a grabenek, homorok népétől. Mindenki ugyanolyan bő burnuszt visel, és minden zárt helyen az égig bűzlenek. A különleges ruháik miatt – ők "cirkoruhának" nevezik –, amivel visszanyerik a testnedvüket.

Paul nyelt egyet, hirtelen megérezte, hogy belül nedves a szája, felrémlett benne, amikor szomjúságról álmodott. Vigasztalan gondolat volt, hogy emberek annyira vízszűkében lehetnek, hogy kénytelenek recirkuláltatni tulajdon testnedveiket.

– Nagy érték ott a víz – mondta.

Hawat bólintott, és azt gondolta: Lehet, hogy az én viselkedésem érezteti vele, milyen komoly ellenfél az a bolygó? Persze, őrültség is lenne úgy odamenni, hogy ne legyen meg bennünk a kellő elővigyázatosság!

Paul felnézett a tetőablakra, látta, hogy közben eleredt az eső. Elnézte, ahogy a szürke metaüvegen szétterülnek a tócsák.

– Víz – mondta.

– Megtanulod majd nagyra becsülni a vizet – mondta Hawat. – Mint a herceg fia, sohasem leszel szűkében, de látni fogod magad körül a szomjínség gyötrelmeit.

Paul megnyalta az ajkát, visszagondolt egy héttel korábbra, a Tisztelendő Anya próbatételére. Az öregasszony is mondott valamit a szomjínségről.

"Majd megismered a temetősíkságokat – mondta –, a kopár sivatagokat, a száraz pusztaságot, ahol nincs semmi, csak a fűszer és a homokférgek. Megfested majd a szemedet, hogy ne vakítson a nap. Barátságos menedékhelynek számít majd egy-egy mélyedés, ahol nem ér a szél, ahol nem vagy szem előtt. A saját lábadon kell járnod, nem lesz topter, nem lesz kocsi, nem lesz hátasállat sem."

Pault sokkal inkább az öregasszony hangja ragadta meg – az éneklő, reszketeg hanghordozás –, mint a szavai.

"Amikor az Arrakison élsz – mondta –, khala, pusztaságban élsz majd. A holdak lesznek a barátaid, a nap az ellenséged."

Paul emlékezett, hogy az anyja otthagyta az ajtó melletti őrhelyét, odament melléje, ő is fölnézétt az öregasszonyra. "Semmi reményt nem látsz, Tisztelendő Anyám?" – kérdezte.

"Az apa számára nem." Csendre intette Jessicát, ránézett a fiúra. "Vésd az emlékezetedbe, fiam: Minden világnak négy pillére van." Feltartotta négy göcsörtös ujját. "A bölcsek tudása, a hatalmasok igazságossága, a bátrak vitézsége és az igazak imádsága. De mindez mit sem ér… – ökölbe szorította a kezét – …olyan uralkodó nélkül, aki érti az uralkodás művészetét. Ez legyen az, amit megtanulsz és továbbadsz!"

Egy hét telt el az óta a beszélgetés óta. A Tisztelendő Anya szavai csak most kezdtek a helyükre kerülni Paul tudatában. Ahogy ott ült Thufir Hawattal, a fiút hirtelen félelem fogta el. Ránézett a Mentátra, aki összeráncolt homlokkal, tűnődve figyelte.

– Merre jártak a gondolataid? – kérdezte Hawat.

– Találkoztál a Tisztelendő Anyával?

– A Császári Igazmondó boszorkával? – Hawat szemében érdeklődés csillant meg. – Igen.

– Amikor itt volt… – Paul tétovázott. Azon kapta magát, hogy nem tud beszélni Hawatnak a próbáról. Valami mélyen gyökerező gátlás akadályozta.

– Igen? Mit csinált?

Paul mélyet lélegzett, aztán még egyet.

– Mondott valamit. – Lehunyta a szemét, fölidézte a szavakat, s amikor megszólalt, a hangja akaratlanul is utánozta az öregasszonyét: – "Te, Paul Atreides, hercegi sarj, királyok ivadéka, meg kell tanuld az uralkodás művészetét. Ezt ugyanis egyetlen ősöd sem tanulta meg!" – Paul kinyitotta a szemét. – Ettől méregbe gurultam, és azt mondtam, az apám egy egész bolygón uralkodik. Ő meg azt felelte, már nem sokáig. De az apám egy gazdagabb bolygót kap helyette, mondtam én. Mire ő: "El fogja veszíteni azt is." Erre az volt az első gondolatom, hogy figyelmeztetnem kell apámat, de a Tisztelendő Anya azt mondta, már figyelmeztették épp elegen, köztük te is, anyám is.

– Így igaz – dünnyögte Hawat.

– Akkor miért megyünk mégis? – csattant fel Paul.

– Mert a Császár megparancsolta. És mert nem olyan reménytelen a dolog, mint ahogy az a boszorka-kém mondta. Milyen további bölcsességek fakadtak még abból a vénséges kútfőből?

Paul lenézett a jobb kezére, mely anélkül hogy észrevette volna, ökölbe szorult az asztal alatt. Tudatos erőfeszítéssel ellazította az izmait. Valahogy elérte az öregasszony, gondolta, hogy hatalma legyen fölöttem. Hogyan?

– Megkérdezte, szerintem mit jelent uralkodni – mondta. – Azt feleltem, hogy az ember parancsol másoknak. Ő meg azt mondta, nemcsak tanulnom kell, hanem felejtenem is van mit.

A vén banya a fején találta a szöget, gondolta Hawat. Csak a fejével intett Paulnak, hogy folytassa.

– Azt mondta, az uralkodónak meg kell tanulnia kényszerítés helyett meggyőzni. Neki kell a legtöbbet adnia, hogy a legtöbbet kapja, hogy a legjobbak álljanak melléje.

– Hogy magyarázta azt, hogy apád mellett olyanok állnak, mint Duncan és Gurney? – kérdezte Hawat.

Paul vállat vont.

– Aztán azt mondta, hogy a jó uralkodónak meg kell tanulnia a világa nyelvét, és az minden világon más. Én azt hittem, arra gondol, hogy az Arrakison nem beszélnek galachul, de azt mondta, egészen másról van szó. Ő a föld, a kövek, a növények nyelvére gondolt, arra a nyelvre, amelyet nem egyszerűen a fülével hall az ember. Mire én azt mondtam, ezt hívja dr. Yueh az élet titkának.

Hawat kuncogott.

– Ehhez meg mit szólt?

– Úgy látom, nagyon dühös lett. Azt mondta, az élet titka nem probléma, amit meg kell oldani, hanem realitás, amit át kell élni. Akkor az első Mentáttörvényt idéztem neki: "A folyamatot nem lehet úgy megérteni, hogy megállítjuk. A megértésnek együtt kell haladnia a folyamattal, részévé kell válnia." Ez mintha kielégítette volna.

Ha jól látom, kezdi túltenni magát rajta, gondolta Hawat, de nagyon ráijesztett a vén boszorkány. Vajon miért?

– Thufir – mondta Paul –, az Arrakis tényleg olyan rémes, mint amilyennek a Tisztelendő Anya mondta?

– Olyan rémes nem lehet semmi – felelte Hawat, és mosolyt erőltetett az arcára. – Vegyük például azokat a híres fremeneket, a renegát sivataglakókat. Első közelítésben azt mondhatom, hogy sokkal, de sokkal többen vannak, mint a Császárság hiszi! Emberek élnek ott, barátocskám, rengeteg ember, és… – Hawat figyelmeztetően az arca mellé emelte inas ujját – …gyilkos gyűlöletet éreznek a Harkonnenek iránt. Erről azonban egy szót se, fiam! Ezt csak mint apád híve mondom neked.

– Apám mesélt nekem a Salusa Secundusról – mondta Paul. – Tudod, Thufir, szerintem hasonlíthat az Arrakisra… talán egy fokkal jobb, de hasonló lehet.

– Igazában nem tudjuk, milyen most a Salusa Secundus – mondta Hawat. – Csak azt, hogy milyen volt réges-régen… szinte csak azt. De amit tudunk róla… aszerint igazad lehet.

– Segítenek majd nekünk a fremenek?

– Nem lehetetlen. – Hawat fölállt. – Én indulok az Arrakisra. Amíg nem találkozunk, légy szíves, ügyelj magadra, egy vénember kedvéért, aki szeret épségben látni. Légy jó fiú, ülj át ide, szembe az ajtóval! Nem mintha szerintem bármi veszély fenyegetne itt a kastélyban, csak azt akarom, hogy szokásoddá váljék.

Paul fölkelt, átment az asztal túloldalára.

– Ma elmégy már?

– El bizony, és holnap ti is. Legközelebb már az új bolygótok földjén találkozunk. – Megmarkolta Paul bicepszét. – Ne feledd: a fegyverforgató kar mindig szabadon, a pajzs mindig teljesen feltöltve! – Elengedte a fiú karját, vállon veregette, sarkon fordult, és gyors léptekkel kifelé indult.

– Thufir! – szólt utána Paul.

Hawat megfordult, visszanézett a nyitott ajtóból.

– Te se ülj háttal semmilyen ajtónak! – mondta Paul.

A ráncos, öreg arcon széles mosoly jelent meg.

– Attól te sose félj, cimbora! – És már ott sem volt, halkan becsukódott mögötte az ajtó.

Paul leült oda, ahol az előbb Hawat ült, és maga felé fordította a papírokat. Még egy napot töltök itt, gondolta. Elmegyünk. A távozás gondolata most hirtelen valóságosabb lett, mint eddig bármikor. Eszébe jutott még valami, amit az öregasszony mondott, arról, hogy egy világ rengeteg dolognak az összege – az embereknek, a földnek, a növényeknek, állatoknak, a holdaknak, az árapálynak, a napoknak –, az eredmény a természetnek nevezett ismeretlen végösszeg, egy bizonytalan eredő, a most érzete nélkül. És Paul eltűnődött: Mi az a most?

Hirtelen kivágódott az ajtó, egy csúf, esetlen férfi tántorgott be rajta, karjában egy halom fegyverrel.

– Mi az, Gurney Halleck – kurjantott a fiú –, te vagy az új fegyvermester?

Halleck a sarkával csukta be az ajtót.

– Tudom, hogy inkább szórakozni szeretnél – mondta. Körbepillantott a szobában, látta, hogy Hawat emberei már előzőleg átvizsgálták, ellenőrizték, hogy nem fenyegeti veszély benne a hercegi trón örökösét. Mindenütt ott voltak a szinte észrevehetetlen titkos jelek.

Paul nézte, ahogy a mackós léptű, rút ember újra mozgásba lendül, odatántorog a gyakorlóasztalhoz a fegyverhalommal, közben megakadt a szeme a Gurney vállára vetett kilenchúros baliseten. A pengető a húrok közé volt dugva fent, a fogólap közelében.

Halleck az asztalra dobta a fegyvereket, aztán sorba rakta őket – a kardokat, a tőröket, a kindzsalokat, a lassú lövedékű tűvetőket, a pajzsöveket. Amikor megfordult és rávillantotta mosolyát a fiúra, állán-nyakán megvonaglott a tintalián-seb helye.

– Szóval még egy köszönésre sem méltatsz, te kis gazember? – mondta Halleck. – És miféle tüskét szúrtál szegény öreg Hawatba? Úgy rohant el mellettem a folyosón, mint aki az ellensége temetésére igyekszik!

Paul elvigyorodott. Apja minden embere közül Gurney Hallecket szerette a legjobban, ismerte minden hangulatát, a szeszélyeit és a humorát, és inkább barátjának tekintette, mint apja zsoldosának.

Halleck lekapta a balisetet a válláról, elkezdte fölhangolni.

– Ha nem beszélsz, hát nem beszélsz – mondta.

Paul fölállt, odament.

– Mi az, Gurney, muzsikálni készülünk, amikor fegyvert kéne forgatnunk?

– Szóval ma pimaszkodunk az idősebbekkel – mondta Halleck. Megpendített egy húrt a hangszeren, elégedetten bólintott.

– Hol van Duncan Idaho? – kérdezte Paul. – Nem neki kellene ma fegyverismeretet tanítania?

– Duncan már elment, ő vezeti a második lépcsőt az Arrakisra – mondta Halleck. – Neked nem maradt más, mint szegény Gurney, akinek most elege van a fegyverforgatásból, és muzsikára áhítozik. – Megpendített egy másik húrt, fülelt, elmosolyodott. – És a haditanács úgy döntött, hogy mivel amúgy sincs tehetséged a fegyverforgatáshoz, legjobb lesz, ha kitanítunk zenésznek, hogy legalább valami hasznodat lehessen majd venni az életben.

– Akkor talán énekelj valami nótát – mondta Paul –, hogy tudjam, hogyan nem szabad előadni!

– Haha! – Gurney fölnevetett, aztán rázendített "A galaxai hölgyek"-re, a kezében szinte alig látszott a pengető, úgy táncolt a húrokon.

Hej, a galaxai hölgyek

egy-két gyöngyért már ledőlnek;

a Dűnén vízért csinálják,

de ha olyan nő a vágyad,

kivel nem hűl ki az ágyad,

válassz caladani lánykát!

– Ahhoz képest, hogy semmi tehetséged a pengetéshez, egész tűrhető – jegyezte meg Paul –, de ha az anyám meghallaná, miféle pajzán nótákat énekelsz a kastélyban, levágatná a füledet és kitűzetné a falra dísznek.

Gurney meghúzgálta a bal fülét.

– Szegényes dísz lenne, mert nagyon felhorzsolódott már a sok kulcslyukon hallgatózástól, miközben egy bizonyos ifjú cimborám holmi különös dalocskákat gyakorolt a balisetjén!

– Úgy látom, elfelejtetted már, milyen érzés homokot találni az ágyadban – mondta Paul. Fölkapott egy pajzsövet az asztalról, felcsatolta a derekára. – Akkor harcra fel!

Halleck szeme tettetett döbbenettel meredt a fiúra.

– Hah! Tehát a te kezed követte el ama bűnös tettet! Védd hát magad, uracskám, védd magad! – Fölkapott egy kardot, megsuhogtatta a levegőben. – A bosszú pokoli vágya hajt, jaj neked, átkozott!

Paul fölvette a másik kardot, meghajlítgatta a kétélű, egyenes pengét; aztán megállt vívóállásban, egyik lábát előrecsúsztatva. Kimérten, ünnepélyesen szólalt meg, dr. Yueh modorát parodizálva:

– Micsoda fajankó fegyvermestert küldött ide az apám! Ez az ostoba Gurney Halleck biztosan azt sem tudja, mi az alapszabálya a pajzzsal való küzdelemnek! – Paul megnyomta a kapcsolót a derekán, ismerős bizsergést érzett, mintha összezsugorodott volna a bőre, ahogy a védő erőtér rásimult a homlokára, a hátára. Fülébe az erőtértől megszűrve, jellegzetes tompasággal hatoltak csak el a külvilág hangjai. – Pajzsharcban az ember gyorsan védekezik, lassan támad – folytatta. – A támadás fő célja, hogy hibás mozdulatra csábítsa az ellenfelet, hogy védtelenül maradjon a cseles támadáshoz! A pajzs visszaveri a gyors csapást, de átengedi a lassú kindzsalt! - Paul meglendítette a kardot, gyors cselvágást tett vele, majd hátrakapta és szúrt, épp annyira lassítva le a mozdulatot, hogy egy pajzs értelem nélküli védőtere már átengedje.

Halleck figyelte a támadást, az utolsó pillanatban elfordult, a tompa végű penge a mellkasa előtt siklott el.

– A tempó tökéletes – mondta. – De teljesen védtelenül hagytad magad egy alsó riposzt előtt! És ha csuszapenge van a kezemben?!

Paul szégyenkezve hátralépett.

– Megérdemelnéd, hogy elfenekeljelek az ilyen óvatlanságért – mondta Halleck. Fölvett egy kindzsalt az asztalról, a magasba emelte, a mezítelen pengén megcsillant a fény. – Ha ez az ellenfél kezében van, a véredet ontja! Jó tanítvány vagy, soha jobbat, de már figyelmeztettelek, hogy még játékból se engedj senkit a tested közelébe, ha fegyver van a kezében!

– Azt hiszem, nem vagyok ma megfelelő hangulatban – mondta Paul.

– Hangulatban?! – Halleck hangjából még a pajzs szűrésén át is kihallatszott a felháborodás. – Mi köze ehhez a hangulatnak? Az ember akkor harcol, amikor úgy hozza a szükség – hangulat ide vagy oda! A hangulat szeretkezéshez való, vagy balisetmuzsikához, de nem a harchoz!

– Sajnálom, Gurney.

– Sajnálod, de nem eléggé!

Halleck bekapcsolta a pajzsát, előregörnyedt, bal kezével előrenyújtotta a kindzsalt, jobbjával a magasba emelte a kardot.

– De most azt mondom, igazán védd magad! – Hatalmas lendülettel oldalvást szökkent, aztán előre, ádáz dühvel támadásba lendült.

Paul hátrált, védekezett. Érezte, ahogy pattog az erőtér, szikrát vet, amikor a pajzsok összeérnek és eltaszítják egymást, érezte a bőrén az elektromosság bizsergését. Mi történt Gurneyval? kérdezte magától. Ez most nem játék! Paul megmozdította a bal kezét, a csuklóján levő hüvelyből a markába csúsztatta a tőrt.

– Látod, hogy kell az a második penge, mi? – sziszegte Halleck.

Mi ez, árulás? tépelődött Paul. De hát Gurney csak nem!…

Körbe a teremben, támadás, hárítás, csel, ellencsel. A pajzsok erőtérbuborékjaiban áporodott lett a levegő, mert gyorsabban használták el, mintsem a védőfelületen a lassú légcsere pótolhatta volna. Minden újabb összecsapással erősödött az ózonszag.

Paul tovább hátrált, de most a gyakorlóasztal felé irányította a visszavonulást. Ha megfordulsz az asztal mellett, Gurney, mutatok valami érdekeset, gondolta. Még egy lépés!

Halleck megtette a lépést.

Paul lefelé védett egy vágást, látta, hogy a másik kardja megakad az asztal szélében. Paul félreugrott, magasan támadott a karddal, és oldalról Halleck nyaka felé sújtott a tőrrel. A nyaki ütőértől egy ujjnyira állt meg a penge.

– Ezt akarod? – suttogta Paul.

– Nézz le, fiú! – zihálta Gurney.

Paul engedelmeskedett. Halleck kindzsalja átnyúlt az asztal pereme alatt, a hegye egy hajszálnyira volt Paul ágyékától.

– Együtt pusztultunk volna – mondta Halleck. – De szó, ami szó, sokkal jobban küzdöttél, amikor rá voltál kényszerítve! Mintha megjött volna a hangulatod! – Elvigyorodott, ismerősen megvonaglott a tintalián-sebhely.

– Ahogy nekem rontottál… – mondta Paul. – Csakugyan megsebeztél volna?

Halleck visszahúzta a kindzsalt, kiegyenesedett.

– Ha egy hajszálnyival is rosszabbul vívtál volna, mint amire képes vagy, ne félj, úgy megnyeslek, hogy sokáig nem felejted el! Semmi kedvem hozzá, hogy a legkedvesebb tanítványomat kibelezze az első Harkonnen-bérenc, akivel összeakad!

Paul kikapcsolta a pajzsát, és az asztalra támaszkodott, úgy lihegett.

– Megérdemeltem, Gurney. De az apám megharagudott volna, ha megsebesítesz. Nem akarom, hogy téged büntessenek meg az én hibám miatt!

– Ami azt illeti – mondta Halleck –, én ugyanúgy hibás vagyok. És ne fájjon a fejed egy-két tanulóseb miatt! Örülhetsz, hogy olyan keveset kaptál eddig. Ami pedig az apádat illeti, a herceg csak akkor büntetne meg, ha nem nevelnék elsőrangú harcost belőled. És ebben hibáztam volna, ha nem értetem meg veled, milyen hamis és veszélyes ez a hangulat, amit hirtelen kitaláltál.

Paul fölegyenesedett, visszacsúsztatta a tőrt a csuklóhüvelybe.

– Nem játék ám, amivel itt foglalkozunk – jegyezte meg Halleck.

Paul bólintott. Váratlanul érte Halleck szokatlanul komoly modora, a kijózanító szigorúság. Ránézett a céklavörös tintalián-sebhelyre a másik állán-nyakán, eszébe jutott a története, hogyan ejtette a sebet Vadállat Rabban, amikor Halleck még Harkonnen-rabszolga volt a Giedi Prime-on. És a fiú hirtelen elszégyellte magát, hogy egy pillanatra is kételkedni merészelt Halleckben. Most az is az eszébe jutott, hogy az a seb fájdalommal járt – meglehet, ugyanolyan fájdalommal, mint amilyet a Tisztelendő Anya okozott. Paul elhessegette ezt a gondolatot; fagyos lett tőle körülöttük a világ.

– Azt hiszem, tényleg egy kis játékban reménykedtem ma – mondta Paul. – Mostanában olyan komor lett itt minden!

Halleck elfordult, hogy ne kelljen kimutatni az érzéseit. Mintha égette volna valami a szemét. Fájdalmat érzett magában – mintha valami heg fájt volna, mintha csak az maradt volna meg az eltűnt tegnapból, melyet leamputált róla az Idő.

Milyen hamar férfivá kell válnia ennek a gyermeknek, gondolta. Milyen hamar alá kell írnia a lelkében azt a szerződést, tudomásul venni a brutális figyelmeztetést, odaírni a szükséges tényt a megfelelő helyre: "Nevezze meg legközelebbi (értesítendő) hozzátartozóját."

Nem fordult hátra, úgy válaszolt:

– Megéreztem benned a játékos kedvet, fiú, és hidd el, nekem is inkább ahhoz lett volna kedvem. De most már nem lehet játszani. Holnap az Arrakisra megyünk. Az Arrakis nem játék, hanem véres valóság. A Harkonnenek is.

Paul a függőlegesen tartott karddal megérintette a homlokát.

Halleck megfordult, látta a tisztelgést, egy biccentéssel viszonozta. A gyakorlóbábu felé intett.

– Most az időzítést fogjuk gyakorolni. Hadd lám, hogyan viszed be neki csuszával! Majd innen irányítom, ahonnan jól látom az egészet. És figyelmeztetlek, ma új riposztokat fogok kipróbálni! Ezt a figyelmeztetést nem kapnád meg a valóságos ellenféltől.

Paul lábujjhegyre állt, nagyot nyújtózkodott, hogy eltüntesse a feszültséget az izmaiból. Valami ünnepélyes érzés fogta el most, ahogy hirtelen ráébredt, milyen gyors változások töltötték ki egyszerre az életét. Odament a bábuhoz, a kardja hegyével felpöccentette a mellén a kapcsolót, érezte, hogy a védőpajzs eltolja a pengét…

– En garde! – kiáltotta Halleck, és a bábu támadásba lendült.

Paul aktiválta a pajzsát, hárított, riposztozott.

Halleck figyelte, miközben a bábut irányította. Mintha kettévált volna az agya: az egyik fele koncentrált, éberen alkalmazkodott a küzdelem igényeihez, a másik felében vadul csapongtak a gondolatok.

Én vagyok a jól nevelt gyümölcsfa, gondolta. Belém vannak oltva a jól nevelt érzések és képességek, roskadozom tőlük, várom, hogy leszedje őket valaki más…

Maga sem tudta, miért, az eszébe jutott a húga, tisztán látta maga előtt a huncut arcocskát. Már régen meghalt – a Harkonnen-hadsereg egyik bordélyában. Úgy szerette a százszorszépet… vagy az árvácskát? Nem emlékezett. Rosszul esett, hogy nem emlékszik rá.

Paul éppen hárította a bábu lassú vágását, felvitte a bal kezét entretisser

A ravasz kis ördög! gondolta Halleck, és most már minden figyelmét lekötötte a fiú szövevényes kézmozgása. Önállóan tanult és gyakorolt. Ez nem Duncan stílusa, és az is biztos, hogy nem tőlem tanulta!

Ez a gondolat csak fokozta Halleck szomorúságát. Megfertőzött a hangulat, gondolta. És eltűnődött a fiún, hogy vajon ő szokta-e szorongással eltelve hallgatni éjszakánként a párnája lüktetését.

– Ha a "volna" hal volna, minden halász dúskálna – mormogta.

Az anyja szokta ezt mondogatni, és ő is mindig elmondta, amikor magán érezte a holnap sötét árnyékát. Aztán arra gondolt, milyen furcsán hangzik majd ez a kifejezés azon a bolygón, amely sohasem látott tengert, sem halat.

YUEH (ejtsd: jüi), Wellington (10 082–10 191). Orvos (Suk Egyetem, dipl.: 10 712); felesége Wanna Marcus, B. G. (10 092–10 186?); elsősorban mint Leto Atreides herceg árulóját ismerjük. (Vö.: Bibliográfia, VII. függelék: Birodalmi Kondicionálás és Árulás)

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB LEXIKONJA

Hallotta ugyan, hogy dr. Yueh bejött, megismerte az orvos merev, kimért lépteit, Paul azonban ott maradt hason elnyújtózva, ahogy a masszőr otthagyta. Jóleső ernyedtséget érzett a Gurney Halleckkel tartott edzés után.

– Látszik rajtad, hogy jól érzed magad – jegyezte meg Yueh nyugodt, magas fekvésű hangján.

Paul fölemelte a fejét, meglátta a pár lépésnyire álló sovány alakot, egy pillantással végigmérte a gyűrött, fekete öltözéket, a kockafejet, a vörös ajkat, fölötte a fittyedt bajuszt, a homlokon a Birodalmi Kondicionálás tetovált, rombusz alakú jegyét, a hosszú, fekete hajat, melyet a bal vállon a Suk Egyetem ezüstgyűrűje fogott össze.

– Bizonyára örömmel hallod, hogy ma nincs időnk rendes foglalkozásra – mondta Yueh. – Nemsokára itt lesz apád.

Paul felült.

– Mindazonáltal intézkedtem, hogy az arrakisi úton a rendelkezésedre álljon egy filmkönyvnéző. Útközben átnézhetsz még egyet-mást.

Paul öltözködni kezdett. Felajzotta apja jövetelének híre. Nagyon kevés időt töltöttek együtt azóta, hogy a Császár utasította a herceget az arrakisi hűbérbirtok átvételére.

Yueh odament az asztalhoz. Közben az járt a fejében: Hogy megemberesedett a fiú az elmúlt hónapokban! Milyen kár! Milyen értelmetlen veszteség… Aztán rászólt magára: Nem szabad tétováznom! Amit teszek, azért teszem, hogy az én Wannámat soha többé ne bánthassák azok a vadállat Harkonnen-bérencek!

Paul odament hozzá, közben begombolta a zekéjét.

– Mit kell átnéznem útközben?

– Ööö… a földi jellegű létformákat, amelyek megtalálhatóak az Arrakison. A bolygó szemlátomást befogadott bizonyos földi létformákat, de nem egészen világos, hogyan. Megkeresem majd a bolygó ökológusát, egy bizonyos dr. Kynest, hátha segíthetek a kutatásaiban.

Mit beszélek? gondolta Yueh. Még saját magam előtt is színészkedem?

– Lesz valami anyag a fremenekről is? – érdeklődött a fiú.

– A fremenekről…? – Yueh dobolni kezdett ujjaival az asztalon, észrevette, hogy Paul nézi az ideges mozgást, elhúzta a kezét.

– Vagy az Arrakis egész lakosságáról – mondta Paul.

– Hogyne – válaszolt Yueh. – A lakosság két nagy kategóriába sorolható. Az egyik a grabenek, homorok, teknők népe, a másik a fremen. Tudomásom szerint nem ritka a vegyes házasság, mert a homorok, teknők falvaiból az asszonyok inkább fremen férj után áhítoznak, a férfiak meg fremen nőt szeretnének. Van egy mondásuk: "A jó modor a városból jön, a bölcsesség a sivatagból."

– Van képed róluk?

– Utánanézek. A legérdekesebb persze a szemük – kék az egész, nincsen fehérje.

– Mutáció?

– Nem. Az okozza, hogy a vérük telítve van a melanzzsal.

– Kemény népség lehet a fremen, hogy megélnek ott a sivatag peremén.

– Igen, úgy hírlik – mondta Yueh. – Verseket írnak a késeikhez! Az asszonyaik ugyanolyan vadak, mint a férfiak. Még a gyerekek is veszélyes kis szörnyetegek. Neked aligha engedi majd meg az apád, hogy közéjük keveredj.

Paul rámeredt Yueh-re. Ez a pár szó, amit a fremenekről hallott, minden figyelmét lekötötte most. Micsoda szövetséges lehetne abból a népből!

– És a férgek? – kérdezte.

– Mi?

– Szeretnék többet megtudni a homokférgekről.

– Ó… no igen. Van egy filmkönyvem egy kisebb példányról, az északi sarkvidéken fogták el. Az csak száztíz méter hosszú és huszonkét méter átmérőjű volt. Megbízható szemtanúk beszámoltak több mint négyszáz méteresekről, és minden valószínűség szerint léteznek még nagyobbak is.

Paul egy pillantást vetett az Arrakis északi sarkvidékének kúpvetületű térképére, amely ott feküdt az asztalon.

– A sivatagi övezetet és a déli sarkvidéket lakhatatlannak tüntetik föl. A férgek miatt?

– Meg a viharok miatt.

– De hát minden helyet lakhatóvá lehet tenni!

– Ha gazdaságosan megoldható – mondta Yueh. – Az Arrakis sok veszélye igen költséges… – Végigsimított fittyedt bajuszán. – Nemsokára itt lesz apád. Mielőtt elmegyek, szeretnék neked adni valamit. Csomagolás közben került a kezembe. – Az asztalra helyezett egy kis tárgyat. Fekete volt, téglalap alakú, nem nagyobb, mint a fiú hüvelykujja.

Paul szemügyre vette. Az orvosnak feltűnt, hogy a fiú nem nyúl érte. Milyen óvatos, gondolta magában.

– Ez egy nagyon-nagyon régi Orániai Katolikus Biblia. Űrutazók számára készítették. Nem filmkönyv, hanem igazi nyomtatással készült, hártyalapokra. Saját elektrosztatikus rendszere és nagyítója van. – Fölvette, megmutatta. – Az elektrosztatikus töltés zárva tartja a rugós fedelet. Ha megnyomod a szélét… így… a kiválasztott oldalak eltaszítják egymást, és a könyv kinyílik.

– De ilyen kicsi…?

– Pedig ezernyolcszáz oldal! Ha így nyomod meg a szélét… aztán így… akkor a töltés egy-egy lappal ugrik előre, ahogy olvasol. Magukhoz a lapokhoz sose nyúljál kézzel! A hártyalap nagyon kényes. – Becsukta a könyvet, odanyújtotta a fiúnak. – Próbáld ki!

Yueh elnézte, ahogy Paul próbálgatja az oldalkiválasztás mechanizmusát, és közben arra gondolt: Megbékítem a lelkiismeretemet. Megadom a fiúnak a vallás vigaszát, mielőtt elárulom. Így elmondhatom magamnak, hogy ő oda jutott, ahová én nem juthatok.

– Ezt biztosan akkor készítették, amikor még nem voltak filmkönyvek – mondta Paul.

– Nagyon régi. Legyen a kettőnk titka, jó? A szüleid esetleg úgy vélnék, túl értékes ajándék ilyen ifjú embernek.

Az anyja alighanem elcsodálkozna az indítékomon, gondolta Yueh.

– Hát… – Paul becsukta a könyvet, tétován tartogatta a kezében – Ha olyan értékes…

– Fogadd el nyugodtan! Vedd úgy, hogy egy vénember szeszélye – mondta az orvos. – Régen kaptam, egészen fiatal koromban. – Magában azt gondolta: Az eszére is hatnom kell, nem elég, hogy a szíve szerint elfogadná! – Nyisd ki a Kalima négyszázhatvanhetes versénél, ahol az van, hogy "A víz minden élet kezdete"! Van a szélén egy kis mélyedés, az jelzi a helyét.

Paul megtapogatta a fedél szélét, két mélyedést érzett az ujja. Az apróbbikat nyomta meg. A könyv kinyílt a tenyerében; a nagyító a helyére ugrott.

– Olvasd fel! – mondta Yueh.

Paul megnyalta az ajkát, olvasni kezdte:

– Gondoljatok csak arra, hogy a süket nem hall semmit! Minő süketség lehet hát az, amely mindannyiunkat sújt? Milyen érzékünk hiányzik, hogy nem halljuk, nem látjuk a másik világot, mely körülvesz bennünket? Mi van köröttünk, amit mi nem…

– Hagyd abba! – hördült fel az orvos.

Paul elhallgatott. Tágra nyílt szemmel meredt rá.

Yueh lehunyta a szemét, nagy erőfeszítéssel összeszedte magát. Miféle gonosz tréfája a sorsnak, hogy éppen Wanna kedves passzusánál nyílt ki a könyv? Felnyitotta a szemét, látta, hogy a fiú értetlenül nézi.

– Valami baj van?

– Ne haragudj – mondta az orvos. – Ez… ez volt… szegény feleségem kedvenc szakasza. Nem ezt akartam, hogy fölolvasd. Ez fájdalmas… fájdalmas emlékeket idéz fel.

– Két mélyedés van – mondta Paul.

Hát persze, gondolta Yueh. Wanna is megjelölte magának. A fiú ujja érzékenyebb, megtalálta. Csak véletlen volt, semmi más.

– Szerintem érdekesnek találod majd – mondta. – Sok történelmi igazság van benne, és értékes erkölcsfilozófia.

Paul lepillantott a tenyerében fekvő piciny könyvre.

Micsoda parány! Mégis valami rejtély lappang benne, körülötte… valami történt, amikor felolvasott belőle. Érezte, hogy valami mintha egy pillanatra életre keltette volna a lelkében azt a bizonyos félelmetes célt.

– Most már minden pillanatban itt lehet apád mondta az orvos. – Tedd el a könyvet, aztán ha van időd, olvasgasd!

Paul megérintette a könyv szélét, ahogy Yueh-től látta. A lapok összecsukódtak. A fiú a zsebébe csúsztatta a könyvet. Az előbb, amikor az orvos ráförmedt, Paul attól félt, vissza akarja kérni tőle.

– Köszönöm az ajándékot, dr. Yueh – mondta a fiú szertartásosan. – A kettőnk titka lesz. Ha van olyan szívesség, amelyet viszontajándékba adhatok, csak egy szavadba kerül.

– Nekem… nincs szükségem semmire – mondta Yueh.

És azt gondolta: Minek gyötröm itt magam? És minek gyötröm ezt a szegény fiút… még ha nem tudja is. Jaj! Átkozottak legyenek azok a nyomorult Harkonnenek. Miért épp engem szemeltek ki förtelmes céljukra?

Milyen nézőpontból kell néznünk Muad-Dib apját? Páratlanul melegszívű és ugyanakkor meglepően rideg ember volt Leto Atreides herceg. De sok mozzanat lehetőséget ad rá, hogy megértsük őt: megingathatatlan szerelme Bene Gesserit-asszonya iránt; fiáról szőtt merész álmai; az odaadás, mellyel emberei szolgálták. Hogyan látjuk őt – mint magányos alakot, akit tőrbe ejtett a sors, kinek fényét elhalványítja fia dicsősége? Így vagy úgy, föl kell tennünk a kérdést: mi háta fiú, ha nem az apa folytatása?

IRULAN HERCEGNŐ:

CSALÁDI KOMMENTÁROK MUAD-DIBRŐL

Paul nézte, ahogy az apja bejön a szobába, látta, hogy odakint az őrök elfoglalják a helyüket. Az egyikük becsukta az ajtót. Mint mindig, Paulban most is valamiféle jelenlét érzetét keltette föl az apja, mint aki maradéktalanul itt van.

A herceg magas volt, a bőre olajbarna. Sovány, csontos arcának rideg kifejezését csak szürke szemének tekintete enyhítette. Hétköznapi, fekete egyenruhája volt rajta, a mellén a vörös sólymos címer. Keskeny csípőjén meg-megvillant a sok használattól patinás, ezüstözött pajzsöv.

– Sok a dolgod, fiam? – kérdezte.

Odalépett az asztalhoz, a tekintete végigsiklott a papírokon, aztán a szobán, majd visszatért a fiára. Kimerültnek érezte magát, szinte fájt már az erőfeszítés, hogy ne mutassa ki a fáradtságát. Az arrakisi út alatt minden alkalmat meg kell ragadnom a pihenésre, gondolta. Az Arrakison már nem lehet.

– Nem sok – mondta Paul. – Minden olyan…

– Igen. Nos, holnap elindulunk. Jó lesz majd berendezkedni az új világunkon, magunk mögött hagyni ezt az egész felfordulást.

Paul bólintott. Hirtelen a fülébe csengtek a Tisztelendő Anya szavai: "… az apádért azonban semmit sem…"

– Apám – kérdezte –, csakugyan olyan veszélyes lesz az Arrakis, mint ahogy rebesgetik?

A herceg erőltetett könnyedséggel leült az asztal sarkára, elmosolyodott. Agyában egy egész beszélgetés sémája kristályosodott ki, olyasféle beszélgetésé, amilyennel a vezér a csata előtt elűzi az emberei félelmét. Aztán mielőtt szavakba önthette volna, szétfoszlott az egész, szétfoszlatta egyetlen gondolat.

Ez a fiam!

– Veszélyes lesz – vallotta be.

– Hawat azt mondja, terveink vannak a fremenekkel – mondta Paul. Közben azon tűnődött: Miért nem mondom meg neki, amit a Tisztelendő Anyától hallottam? Miféle úton-módon tett lakatot a számra az öregasszony?

A herceg észrevette fia szorongását.

– Hawat szeme előtt a legnagyobb haszon lebeg, mint mindig. De van ám más is! Gondolj például a Kereskedő Házak Általános Fejlesztő Társaságára – a KHAFT-ra. Azzal, hogy nekem adja az Arrakist, Őfelsége kénytelen nekünk adni a KHAFT egyik igazgatói posztját is. Nem akármilyen nyereség!

– A KHAFT kezében van a fűszer – mondta Paul.

– A fűszertermő Arrakis pedig megnyitja az utat a KHAFT-hoz – mondta a herceg. – Márpedig a KHAFT többet jelent a melanzsnál!

– Figyelmeztetett téged a Tisztelendő Anya?! – bökte ki Paul. Ökölbe szorította a kezét, csúszós volt a tenyere a verejtéktől. Hogy mekkora erőfeszítésébe került föltenni ezt a kérdést!

– Hawat mondta, hogy jól rád ijesztett az öregasszony az arrakisi jóslataival – mondta a herceg. – Ne hagyd, hogy asszonyi félelmek elködösítsék az agyadat! Egyetlen nő sem akarja, hogy veszélybe kerüljenek a szerettei. Azokban a figyelmeztetésekben az anyád keze van. Tekintsd az irántunk való szeretete jelének.

– Anyám tud a fremenekről?

– Róluk is és sok minden másról is.

– Miről?

Az igazság rosszabb lehet, mint sejti, gondolta a herceg, de még a veszélyes tények is értékesek, ha megtanul bánni velük az ember. Márpedig ezen a téren mindent megkapott a fiam: hogy tudjon bánni a veszélyes tényekkel. De ezt most azért egy kicsit át kell fogalmazni – hiszen olyan fiatal még!

– Alig van termék, amihez nincs köze a KHAFT-nak – mondta. – Legyen akármi, rönkfa, szamarak, lovak, tehenek, fűrészáru, trágya, cápák, bálnabőr – minden átmegy a kezükön, a legprózaibb és a legelképesztőbb áruk is. Még az itteni pundirízs is; minden, amit a Liga hajlandó elszállítani, az Ecaz bolygó műalkotásai, a Richese és az Ix gépezetei… Mindez azonban semmi a melanzshoz képest! Egy maroknyi fűszerért otthonhoz juthatsz a Tupolon! Nincsen párja, valódi öregedésgátló, és nem lehet mesterségesen előállítani. Az Arrakison kell kibányászni.

– Most a mi kezünkbe kerül?

– Bizonyos mértékben. A lényeg azonban más. Gondolj bele, hány Ház él a KHAFT profitjából! És gondolj bele, annak a profitnak milyen óriási hányada származik egyetlen termékből – a fűszerből! Képzeld el, mi történne, ha valamilyen okból visszaesne a fűszertermelés…

– Aki előzőleg tartalékot halmozott fel, betegre keresné magát. A többiek a tönk szélére kerülnének. A herceg egy pillanatra megengedett magának valami zord kis örömet, ahogy elnézte a fiát, és arra gondolt, milyen éles elméjű volt ez a megfigyelés, milyen kitanult. Bólintott.

– A Harkonnenek tartalékai több mint húsz éve halmozódnak.

– Azt akarják, hogy visszaessen a fűszertermelés, és mindenki téged okoljon érte.

– Azt akarják, hogy népszerűtlen legyen az Atreides név – mondta a herceg. – Gondolj a Landsraad Házaira, amelyek többé-kevésbé engem tekintenek a vezetőjüknek, a nem hivatalos szószólójuknak. Gondold el, hogy reagálnának, ha énmiattam súlyosan megcsappanna a bevételük! Hiszen az első a haszon, nem igaz? Vigye az ördög a Nagy Egyezményt! Elvégre nem hagyhatja az ember, hogy koldusbotra juttassák! – A herceg szája keserű mosolyra húzódott. – Akármi történne velem, szemet hunynának fölötte.

– Még akkor is, ha atomtámadást intéznének ellenünk?

– No nem olyan kirívó módon, nem az Egyezmény nyílt megszegésével! De azonkívül szinte minden lehetséges lenne… talán még a légköri szórás meg egy kis talajmérgezés is.

– Akkor miért sétálunk bele a csapdába?

– Paul! – A herceg összeráncolt homlokkal ránézett a fiára. – Először tudni kell, hol van a csapda. Ez az első lépés, hogy kikerülhessük. Olyan ez, fiam, mint a közelharc, csak felnagyítva: a cselen belül újabb csel, azon belül újabb csel… látszólag vég nélkül. Az a cél, hogy átlássa az ember. Miután tudjuk, hogy a Harkonnenek melanzsot halmoznak föl, a következő kérdés: Ki halmoz fel még? Ezzel megvan az ellenségeink névsora!

– Kik azok?

– Bizonyos Házak, akikről tudtuk, hogy ellenséges érzülettel vannak irántunk, és mások, akiket a barátainknak véltünk. Egyelőre nem kell foglalkoznunk velük, mert van még egy, aki sokkal fontosabb a többinél: szeretett Padisah Császárunk!

Paul nyelni próbált. Hirtelen kiszáradt a torka.

– Nem lehetne összehívni a Landsraadot, leleplezni a…

– Közölni az ellenségünkkel, hogy tudjuk, melyik kezében a kés? Ugyan, dehogy, Paul! Most látjuk a kést. Ki tudja, legközelebb melyik kéz veszi át? Ha ezt az egészet a Landsraad elé visszük, csak hatalmas zűrzavar lenne belőle. A Császár letagadná. Ki merne ellentmondani neki? Semmit sem nyernénk, legfeljebb egy kis időt, miközben a káosz fenyegetne. És honnan jönne a következő támadás?

– Minden Ház elkezdhetne tartalékokat fölhalmozni…

– Az ellenfeleinknek akkora előnyük van, hogy azt már nem lehet behozni.

– A Császár – mondta Paul. – Ez a sardaukarokat jelenti!

– Minden bizonnyal Harkonnen-zsoldosoknak álcázva – mondta a herceg. – De bizony ők támadnak majd ránk, a fanatikus harcosok.

– Hogyan segíthetnek a fremenek a sardaukarok ellen?

– Beszélt neked Hawat a Salusa Secundusról?

– A császári börtönbolygóról? Nem mondott róla semmit.

– És ha több az, mint börtönbolygó, fiam? Van egy kérdés, ami nemigen szokott elhangzani a Császári Sardaukar Alakulattal kapcsolatban: Honnan jönnek?

– A börtönbolygóról?

– Valahonnan jönniük kell!

– No de a köteles újoncozás, amit a Császár el szokott rendelni a…

– Ez az, amit el akarnak hitetni velünk: hogy a sardaukarok csak a Császár fiatalon és nagyon színvonalasan kiképzett sorkatonái. Olykor-olykor rebesgetnek valamit a császári kiképző alakulatokról, a civilizáció egyensúlya azonban mindig ugyanolyan: az egyik oldalon a Landsraad Nagy Házainak haderői, velük szemben a sardaukarok és az utódlásuk. Az utódlásuk, Paul! A sardaukarok egy hajszálnyit sem változnak!

– De a Salusa Secundusról azt írja minden jelentés, hogy az a bolygó maga a pokol!

– Így igaz! És ha erős, kemény, elszánt férfiakat akarnál kinevelni, miféle környezeti hatásoknak tennéd ki őket?

– Jó. De hogyan lehet megnyerni az ilyen emberek hűségét és ragaszkodását?

– Megvannak rá a bevált módszerek: a felsőbbrendűség tudata, a titkos szövetség misztikája, a közös szenvedés összetartó ereje.

Paul bólintott, le nem vette a szemét az apja arcáról. Érezte, hogy most valami fontos tudásnak kerül a birtokába.

– Gondolj viszont az Arrakisra – folytatta a herceg. – Mihelyt kilépsz a falvak, városok és a helyőrségek falai mögül, az a bolygó pontosan ugyanolyan szörnyűséges, mint a Salusa Secundus…

A fiú szeme tágra nyílt.

– A fremenek!

– Ott lehetőségünk van rá, hogy ugyanolyan erős, ugyanolyan félelmetes haderőt állítsunk fel, mint a sardaukarok. Türelem kell majd hozzá, hogy titokban kipuhatoljuk a lehetőségeiket, és sok pénz, hogy megfelelően fölszereljük őket. De a fremenek ott vannak… és ott van a melanzs gazdagsága is. Most már talán érted, miért sétálunk bele az arrakisi csapdába, ha tudjuk is, hogy csapda.

– A Harkonnenek nem tudnak a fremenekről?

– A Harkonnenek lenézték a fremeneket, sportból vadászták őket, még annyi fáradságot sem vettek, hogy megszámlálják, hányan vannak. Tudjuk, mi a Harkonnenek álláspontja a bolygók lakosságával kapcsolatban: a lehető legkevesebbet fordítani a fenntartásukra!

A herceg megmozdult ültében, a mellén megcsillantak a sólyom alakban szőtt fémszálak.

– Érted?

– Már most is tárgyalásokat folytatunk a fremenekkel – mondta a fiú.

– Követséget küldtem Duncan Idaho vezetésével – mondta a herceg. – Büszke és könyörtelen ember az a Duncan, de barátja az igazságnak. Azt hiszem, a fremenek nagyra értékelik majd. Ha szerencsénk van, azt hiszik, olyanok vagyunk, mint ő: Duncan, az erkölcsös.

– Duncan, az erkölcsös – ismételte meg Paul –, és Gurney, a vitéz.

– Illőek a megnevezéseid – mondta a herceg.

Paul azt gondolta: Gurney azok közül való, akikről a Tisztelendő Anya beszélt, a világ egyik oszlopa: "… a bátrak vitézsége".

– Gurney azt mondja, szép teljesítményt nyújtottál ma vívásban – mondta a herceg.

– Nekem mást mondott.

A herceg fölnevetett.

– Gondolom, hogy fukarkodik a dicsérettel! Azt mondja, hogy az ő szavait idézzem, hogy tökéletesen tisztában vagy vele, milyen finom, de lényeges különbség van a penge éle és a hegye között.

– Gurney szerint a heggyel ölni nem művészet. Azt mondja, az élével kell.

– Gurney romantikus – dörmögte a herceg. Hirtelen nyugtalanítani kezdték ezek az ölésre vonatkozó megjegyzések a fia szájából. – Jobban örülnék, ha sohasem kellene ölnöd… de ha úgy hozza a szükség, csináld, ahogy éppen tudod – akár heggyel, akár éllel! – Fölnézett a tetőablakra. Egyenletesen dobolt rajta az eső.

Paul követte apja pillantását, a kinti égboltra gondolt, az esőfelhőkre, melyeket az Arrakison sohasem látni – és ahogy az égboltra gondolt, eszébe jutott a mögötte ásító űr is.

– A Liga hajói nagyon nagyok? – kérdezte.

A herceg ránézett.

– Szinte elfelejtettem – mondta –, hogy ez lesz az első űrutazásod! Igen, nagyok. Mi egy csillagbárkával megyünk majd, mert hosszú az út. A csillagbárka bizony jókora. A rakodóterének egy kis zugában elfér majd minden fregattunk és a szállítójárműveink is. Mi csak egy aprócska része leszünk a hajó rakományának.

– És nem léphetünk ki a fregattjainkból?

– Nem bizony! Ez része az árnak, amit a Liga nyújtotta biztonságért fizet az ember. Akár a tőszomszédságunkban lehetnek Harkonnen-hajók, semmi félnivalónk tőlük. Nekik is több eszük van annál, semhogy veszélyeztessék az űrfuvaroztatási előjogaikat.

– Majd figyelem a képernyőket, hátha meglátok egy Liga-tagot.

– Nem fogsz. Még a tulajdon ügynökeik sem látják őket szemtől szembe. A Liga ugyanolyan féltékenyen őrzi a titkosságát, mint az űrszállítási monopóliumát. Ne tegyél semmit, amivel veszélyeztetnéd a mi űrfuvaroztatási előjogainkat…

– Gondolod, azért rejtőzködnek, mert mutánsok, és már nincs is… emberi külsejük?

– Ki tudja? – A herceg vállat vont. – Ezt a rejtélyt aligha fogjuk éppen mi megoldani. Vannak sokkal sürgetőbb gondjaink is – közöttük te magad.

– Én?

– Az anyádnak az volt a kívánsága, hogy én közöljem veled, fiam. Az a helyzet, hogy valószínűleg megvannak benned a potenciális Mentát-képességek.

Paul rámeredt az apjára, egy pillanatig nem jutott szóhoz.

– Mentát? Én?! De hát…

– Hawat is úgy véli, fiam. Hidd el.

– De azt hittem, a Mentát-képzést csecsemőkorban kell elkezdeni, csak nem lehet az alanynak megmondani, mert gátolná a korai… – Elhallgatott, egyetlen tiszta képletbe állt össze benne minden előzmény. – Értem – mondta.

– Elérkezik a nap – mondta a herceg –, amikor a potenciális Mentátnak meg kell tudnia, mi folyik, mert nem lehet már passzív tárgya a képzésnek. A Mentátnak részt kell vállalnia a döntésben, hogy folytassák-e a képzést, vagy hagyják abba. Van, aki folytatja, van, aki képtelen rá. Ezt csak a potenciális Mentát képes önmagáról teljes bizonyossággal megállapítani.

Paul megdörgölte az állát. A sokféle különleges tudás, amelyet Hawattól és az anyjától kapott – az emlékezetfejlesztés, a tudat-összpontosítás, az izmok fölötti uralom, az érzékelés finomítása, a nyelvek, a hangsúlyok finomságai – mindezt most egyszeriben új szemszögből látta, fogta fel.

– Egyszer majd te leszel a herceg, fiam – mondta az apja. – Egy Mentát herceg… páratlan lenne. El tudod dönteni most, vagy időre van szükséged?

A fiú válaszában nem volt nyoma tétovázásnak.

– Folytatom!

– Páratlan bizony – mormogta a herceg, és Paul látta, hogy büszke mosoly ül az arcára. A mosoly megdöbbentette a fiút: a herceg sovány arca most halálfejre emlékeztetett. Paul lehunyta a szemét, megint föltámadt benne annak a félelmetes célnak az érzete. Talán Mentátnak lenni félelmetes cél, gondolta.

De mihelyt erre a gondolatra összpontosított, új tudatossága már nemet is mondott rá.

Lady Jessicával és az Arrakisszal hozta meg az igazi gyümölcsét az a Bene Gesserit-koncepció, hogy legendákat ültetünk el a Missionaria Protectiva útján. Már régóta hasznosnak bizonyult, hogy a Bene Gesserit tagjainak védelmére célzatos próféciákat hintünk el az egész ismert világmindenségben, de még nem találkoztunk olyan helyzettel, amikor szélsőséges körülmények között ilyen tökéletesen összhangban lett volna a személy és az előkészítés. Az Arrakison nemcsak a profetikus legendák fogantak meg, hanem még a sallangok is (köztük a Tisztelendő Anya fogalma, a canto és respondu és jórészt a Shari-a Panoplia Propheticus is). Most már azt sem vonja kétségbe senki, hogy Lady Jessica rejtett képességeit hallatlanul alábecsültük.

IRULAN HERCEGNŐ:

AZ ARRAKISI VÁLSÁG

(BELSŐ HASZNÁLATRA. B. G. NYILVÁNTARTÁSI SZÁM: AR-81088587)

Lady Jessica körül, az arrakisi nagyterem sarkaiban, de a többi szabad padlófelületen is halmokban, tornyokban állt összecsomagolt életük: ládák, dobozok, táskák, zsákok, egyik-másik már félig kicsomagolva. Jessica hallotta, amint a Liga űrkompjának rakodói letették az újabb rakományt a bejáratnál.

A terem közepén állt. Lassan körbefordult, fölnézett, végigjártatta a tekintetét az árnyékba boruló faragásokon, falifülkéken, ablakmélyedéseken. A hatalmas helyiség a régmúltat idézte. Jessicának a Bene Gesserit iskolája jutott az eszébe, a Nővérek Nagyterme. De az iskolában barátságos, meleg volt az összbenyomás. Itt csak rideg kő vette körül.

Az építész messzire visszanyúlt a múltba ezekért a támpilléres falakért, ezekért a sötét drapériákért, gondolta. A boltíves mennyezet kétemeletnyire magasodott föléje. Jessica biztosra vette, hogy a hatalmas keresztgerendákat a világűrön át szállították az Arrakisra, iszonyú költséggel. Ennek a rendszernek egyetlen bolygóján sem nőttek fák, amelyekből ilyen gerendákat lehetett volna készíteni – hacsak nem fautánzat volt.

Jessica úgy vélte, aligha az.

Ez volt a kormányzói palota az Óbirodalom idején. Akkor kevésbé számított a költség. Akkor még nem voltak itt a Harkonnenek, nem állt új mamutvárosuk, Carthag, az a közönséges, harsány hely körülbelül kétszáz kilométernyire északkeletre, a Rögös Vidéken túl. Leto bölcsen választotta ezt a helyet kormányzói székhelyéül. Jól hangzott a neve is, Arrakeen, történelmi név volt. És kisebb volt a város, könnyebben lehetett megtisztítani, védelmezni.

A bejárat felől ismét a lerakott ládák zörgése ütötte meg a fülét. Jessica fölsóhajtott.

Tőle jobbra, egy doboznak támasztva állt a herceg apjának portréja. A csomagolómadzag rojtokban csüngött róla, furcsa díszítésként. Jessica bal kezében is fogott még egy madzagdarabot. A portré mellett egy fekete bikafej állt, fényes táblára erősítve. A fej sötét szigetként komorlott az összegyűrt csomagolópapír tengerében. A tábla a padlón feküdt, a bika fényes orra a mennyezetre meredt, mintha az állat kihívó bömbölésre készült volna ebben a visszhangzó teremben.

Jessica eltűnődött, mi késztette rá, hogy ezt a két dolgot csomagolja ki először: a fejet és a portrét. Tudta, hogy van valami jelképes benne. Azóta nem érzett magában ilyen ijedtséget, ilyen bizonytalanságot, hogy a herceg beszerzői elvitték az iskolából.

A fej és a portré…

Csak fokozták a zavarodottságát. Megborzongott, fölpillantott a magasba, a keskeny ablakokra. Még csak kora délután volt itt, de ezen a szélességi fokon feketének, hidegnek látszott az égbolt – sokkal sötétebbnek, mint a Caladan meleg kékje. Jessicába belenyilallt a honvágy.

Olyan messze van a Caladan!

– Hát itt vagy?

Leto herceg hangja volt.

Jessica megpördült, meglátta a herceget, aki határozott léptekkel tartott feléje az ebédlőbe vezető boltíves átjáró felől. Fekete egyenruhája, mellén a vörös sólymos címerrel poros volt és gyűrött.

– Azt hittem, már eltévedtél ebben az undok hodályban – mondta.

– Hideg hely – mondta Jessica. Szemével beitta a herceg magas alakját, sötét bőrét, melyről olajfaligetek jutottak az eszébe és a kék vízen megcsillanó, aranyló napfény. Füstösen szürkéllett a szeme, az arca azonban ragadozóarc volt: sovány, csupa éles vonás, kiszögellés.

Jessica szívét hirtelen félelem szorította össze. A herceg olyan vad, olyan fékezhetetlen lett, amióta úgy határozott, hogy meghajol a Császár parancsa előtt!

– Mintha az egész város hideg volna – tette hozzá.

– Piszkos, poros kis helyőrségi székhely – mondta a herceg. – De majd megváltoztatjuk. – Körülnézett a teremben. – Ezek nyilvános helyiségek, ünnepélyes alkalmakra. Most néztem szét a családi lakosztályokban, a déli szárnyon. Azok barátságosabbak. – Közelebb lépett, megérintette Jessica karját, csodálóan nézte.

Megint eltűnődött a nő ismeretlen származásán – talán valami renegát Ház…? Valami háttérbe szorított királyi ág? Jessica megjelenése uralkodóibb volt, mint a császári sarjaké.

Kitartó tekintetétől Jessica félig elfordult, az arcélét mutatta felé. A herceg arra gondolt, hogy lám, nincsen semmi rajta, ami egyetlen meghatározója lenne a szépségének. Ovális volt az arca, fölötte fényes bronzszínű hajkorona. Távol álló szeme zöld volt, és tiszta, mint a Caladan reggeli égboltja. Az orra kicsi, a szája széles, ívelt. Az alakja jó, de vékony, magas, sehol sem látszottak rajta gömbölyded idomok.

Eszébe jutott, hogy annak idején a beszerzői elmondták, hogy Jessicát az iskolában Csupacsontnak hívták a laikus nővérek. Az a leírás azért túlzottan leegyszerűsítette Jessica külsejét. Az uralkodói megjelenés jött vissza vele az Atreides-dinasztiába. A herceg nagyon örült, hogy Paul szereti az anyját.

– Hol van Paul? – kérdezte.

– Valahol a házban Yueh-vel. Tanulnak.

– Biztosan a déli szárnyban. Mintha Yueh hangját hallottam volna, de nem volt időm megkeresni őket. – Lepillantott Jessicára, egy pillanatig tétovázott. – Csak azért jöttem ide, hogy az ebédlőben fölakasszam a Caladan-kastély kulcsát.

Jessicának elakadt a lélegzete, át akarta ölelni a herceget, aztán visszafogta magát. Fölakasztani a kulcsot – ez olyan végleges volt… De nem itt és nem most kellett vigaszt nyújtania a férfinak.

– Amikor bejöttünk, láttam a zászlónkat a ház fölött – mondta.

A herceg rápillantott az apja képmására.

– Ezt hová akarod akasztani?

– Ide valahová.

– Nem! – Keményen, véglegesen csengett a szó, értésére adta Jessicának, hogy ravaszkodni megpróbálhat ugyan, de a nyílt vita hasztalan. Mégis meg kellett próbálnia, még ha a gesztus csak arra jó is, hogy emlékeztesse saját magát, hogy a herceggel nem ravaszkodik.

– Én uram – mondta –, ha csak annyit…

– A válasz: nem! A legtöbb dologban szégyentelenül a kedvedben szoktam járni, ebben nem. Most jövök az ebédlőből, ahol…

– Én uram! Kérlek szépen…

– A te emésztéseddel az én ősi méltóságom áll szemben, kedvesem – mondta a herceg. – Az ősök helye az ebédlőben lesz!

Jessica felsóhajtott.

– Úgy lesz, én uram.

– Felújíthatod azt a szokásodat, hogy amikor lehet, a lakosztályodban étkezel. Csak hivatalos alkalmakkor követelem meg, hogy elfoglald a helyedet az ebédlőben.

– Köszönöm, én uram.

– És el ne kezdd most nekem a hűvös és szertartásos viselkedést! Hálás lehetsz, hogy nem vettelek feleségül, kedvesem. Akkor a kötelességed lenne, hogy mellettem foglalj helyet minden étkezésnél.

Jessica ügyelt, hogy mozdulatlan maradjon az arca. Bólintott.

– Hawat már beszereltette a méregdetektorunkat az ebédlőasztal fölé – mondta a herceg. – Van egy hordozható a szobádban.

– Előre láttad ezt a… nézeteltérést – állapította meg Jessica.

– Kedvesem, én szem előtt tartom a kényelmedet is. Már vettem föl személyzetet. Helybéliek, de Hawat utánuk nézett. Mind fremen. Ők megteszik addig, amíg a mieink végeznek a más irányú feladataikkal.

– Lehet ezen a helyen bárki is, akiben valóban megbízhatunk?

– Ha gyűlöli a Harkonneneket, nagyon is. Még az is lehet, hogy kedved szottyan megtartani a házvezetőnőt, a Shadout Mapest.

– Shadout? – kérdezte Jessica. – Ez valami fremen cím?

– Azt mondták, "jól merítőt" jelent. Az ilyesminek fontos mellékértelme szokott lenni errefelé. Majd meglátod, nem úgy fest, mint valami cseléd, de Hawat nagyon jó véleményt alkotott róla Duncan beszámolója alapján. Mindkettőjüknek meggyőződése, hogy a nő szolgálni akar – pontosabban, hogy téged akar szolgálni.

– Engem?

– A fremenek megtudták, hogy Bene Gesserit vagy – mondta a herceg. – Legendák keringenek itt a Bene Gesseritről.

A Missionaria Protectiva, gondolta Jessica. Mindenhová elér a kezük.

– Ez azt jelenti, hogy Duncan sikerrel járt? – kérdezte. – A fremenek a szövetségeseink lesznek?

– Még semmi sem biztos – mondta a herceg. – Duncan szerint a fremenek egy darabig csak figyelni akarnak bennünket. Azt azonban megígérték, hogy egy meghatározott fegyverszüneti időszakra felhagynak a távoli falvaink elleni rablótámadásokkal. Ez fontosabb, mint hinnéd! Hawat azt mondja, a fremenek állandó és súlyos bosszúságot jelentettek a Harkonneneknek, olyannyira, hogy a legnagyobb titokban kellett tartani, mekkora pusztítást vittek véghez! Nem lett volna kellemes, ha a Császár megtudja, milyen tehetetlen velük szemben a Harkonnen-hadsereg.

– Fremen házvezetőnő… – tűnődött Jessica, visszatérve a Shadout Mapesre. – Neki is olyan csupakék szeme lesz…

– Ne engedd, hogy megtévesszen majd ezeknek az embereknek a megjelenése – mondta a férfi. – Mélyről jövő erő és egészséges vitalitás lakozik bennük. Azt hiszem, semmi másra nem lesz szükségünk, csak rájuk.

– Veszélyes játék – mondta Jessica.

– Ebbe most ne menjünk bele megint.

Jessica mosolyt erőltetett az arcára.

– Annyi bizonyos, hogy már nem fordulhatunk vissza. – Gyorsan végigfutatta magában a megnyugvás műveletsorát: két mély lélegzet, aztán a rituális gondolat. Utána szólalt csak meg: – Amikor elosztom a szobákat, van valami különleges kívánságod?

– Egyszer majd taníts meg erre – mondta a herceg. – Nem tudom, hogy csinálod, hogyan tudod elhessegetni az aggodalmadat és a gyakorlati dolgokkal törődni helyettük. Biztosan valami Bene Gesserit-képesség.

– Női képesség – mondta Jessica.

A herceg elmosolyodott.

– No jó. Ami a szobaelosztást illeti, gondoskodj róla, hogy a hálószobám mellett bőven legyen hely irodának. Itt több lesz a papírmunka, mint a Caladanon. Kell persze egy őrszoba is. Nagyjából ez minden. A ház biztonságáért ne fájjon a fejed. Hawat emberei tüzetesen megvizsgáltak mindent.

– Abban nem kételkedem.

A herceg az órájára pillantott.

– És minden óránkat át kell állítani arrakeeni helyi időre. Megbíztam vele egy technikust, nemsokára itt lesz. – Most vissza kell mennem a leszállópályára. Minden percben megérkezhet a második űrkomp a tartalék személyzettel.

– Nem fogadhatná őket Hawat, én uram? Olyan fáradtnak látszol!

– A jó Thufirnak még több a dolga most, mint nekem! Tudod, hogy itt mindig és mindenhol valami Harkonnen-cselszövénytől kell tartani. Ráadásul meg kell próbálnom lebeszélni néhány gyakorlott fűszervadászt arról, hogy elmenjenek. Törvényes lehetőségük van rá most, hogy változik a hűbéruruk, és ezt a planetológust, akit a Császár és a Landsraad helyezett ide a Változás Bírájaként, nem lehet megvásárolni. Engedélyezi a távozást. Várhatóan mintegy nyolcszáz gyakorlott fűszervadász akar elmenni a fűszerszállító komppal, és odafent indulásra készen áll a Liga teherűrhajója.

– Én uram… – Jessica elhallgatott, habozott.

– Tessék.

Nem beszélhetem le arról, hogy megpróbálja biztonságossá tenni a bolygót a számunkra, gondolta Jessica. És vele szemben nem használhatom a Bene Gesserit fortélyaimat.

– Mikor kívánsz vacsorázni? – kérdezte.

Nem ezt akarta mondani, gondolta a herceg. Ó, én Jessicám, ha valahol máshol lehetnénk, akárhol, csak távol ettől a rettenetes helytől – csak mi ketten, hogy ne kell én semmi mással törődni!

– Kint eszem majd a tiszti étkezőben – mondta. – Nagyon későn jövök meg. És… elküldök majd egy őrkocsit Paulért. Azt akarom, hogy vegyen részt a haditanácsunkon.

Megköszörülte a torkát, mintha valamit még akart volna mondani, aztán váratlanul sarkon fordult, és gyors léptekkel elindult a kijárat felé, ahonnan behallatszottak az újabb ládák puffanásai. Ott még egyszer fölcsattant a hangja, parancsolóan és lenézően, mint mindig, amikor futtában szólt a szolgákhoz:

– Jessica úrnő a nagyteremben van. Tüstént menj be hozzá!

Becsapódott a külső ajtó.

Jessica elfordult, szembekerült Leto apjának arcmásával. Albe, a hírneves festőművész készítette az öreg herceg életének delén. Matadorruhában festette le, a bal karján bíbor színű, ujjatlan köpenyt tartott. Fiatalos volt az arca, alig idősebb a mostani Letónál – ugyanaz a sólyomarc, ugyanaz az átható, szürke tekintet. Jessica ökölbe szorította a kezét, farkasszemet nézett a festménnyel.

– Átkozott! Átkozott! Átkozott! – suttogta.

– Mik a parancsaid, Nemesenszületett?

Női hang volt, vékony és kemény.

Jessica megpördült, meglátta a sovány, inas, ősz hajú asszonyt. Formátlan, barna zsákruha volt rajta, amilyet a jobbágyok viseltek. Ugyanolyan ráncosnak, kiaszottnak látszott, mint mindenki, aki délelőtt köszöntötte őket a leszállópályától idevezető úton. Minden bennszülött, akit ezen a bolygón lát az ember, gondolta Jessica, mintha összeaszott és rosszul táplált volna. Leto azonban azt mondta, erősek és energikusak. És persze a szem, az a mély, sötét kékség, minden fehér nélkül – titokzatosnak, kiismerhetetlennek látszott. Jessica erőt vett magán, hogy elfordítsa róla a tekintetét.

A nő mereven biccentett.

– Én a Shadout Mapes vagyok, Nemesenszületett. Mik a parancsaid?

– Szólíts csak "asszonyomnak" – mondta Jessica. – Nem vagyok nemesenszületett. Leto herceg törvényes ágyasa vagyok.

Megint az a furcsa biccentés. A nő sanda, kérdő pillantással nézett föl Jessicára.

– Akkor van egy felesége is?

– Nincs, és soha nem is volt. Én vagyok a herceg egyetlen… társa, a trónörökös anyja.

Már miközben kimondta ezt, Jessica magában kinevette a szavai mögött meghúzódó büszkeséget. Mit is mondott Szent Ágoston? kérdezte magától. "A lélek parancsot ad a testnek, és a test engedelmeskedik. A lélek magának akar parancsolni, és ellenállásba ütközik." Igen, az utóbbi időben többször ütközöm ellenállásba. Rám férne egy kis pihenés, egyedül.

Furcsa, ijesztő kiáltás hallatszott be a ház melletti útról. Aztán megint!

– Su-su-súúk! Su-su-súúk! – Majd: – Ikut-éj! Ikut-éj! – És újra: – Su-su-súúk!

– Hát ez meg mi? – kérdezte Jessica. – Délelőtt is többször hallottam, amikor végighajtottunk az utcákon.

– Csak egy vízárus, asszonyom. De neked nem kell törődnöd az effélékkel. Az itteni vízmedence ötvenezer literes, és mindig tele van. – Lenézett a ruhájára. – Nézd, asszonyom, még a cirkoruhámat se kell viselnem itt! – Rekedten fölnevetett. – Pedig még nem vagyok halott!

Jessica tétovázott, szerette volna kifaggatni ezt a fremen asszonyt; ismeretekre volt szüksége, hogy eligazodjék. De még sürgetőbb szükség volt arra, hogy rendet teremtsen a kastély zűrzavarában. Mindazonáltal nyugtalanította a gondolat, hogy a víz a gazdagság egyik legfőbb jele itt.

– A férjem említette, hogy Shadout a címed – mondta. – Megismertem a szót. Nagyon ősi szó.

– Ismered tehát az ősi nyelveket? – kérdezte Mapes, és különös, feszült érdeklődéssel figyelte.

– A Bene Gesseritnek először a nyelveket kell elsajátítania – mondta Jessica. – Beszélem a bhotáni dzsibet és a csakobszát meg a vadásznyelveket.

Mapes bólintott.

– Ahogy a legenda tartja…

Jessica magában azt kérdezte: Miért játszom végig ezt a komédiát? A Bene Gesserit módszerei azonban körmönfontak és kényszerítő erejűek voltak.

– Ismerem a Sötét Titkokat és az Anyaisten misztériumait – mondta Jessica. Mapes mozdulataiból, arckifejezéséből kiolvasta a lényeges reakciókat, mint megannyi apró árulásból. – Miseces prejia – mondta csakobsza nyelven. – Andral t're pera! Trada cik buscakri miseces perakri…

Mapes egyet lépett hátrafelé, látszatra mintha menekülésre készült volna.

– Sok mindent tudok – folytatta Jessica. – Tudom, hogy gyermekeket hoztál már a világra, hogy elveszítettél sokat, akit szerettél, hogy félelem közepette rejtőzködtél, hogy vér tapad a kezedhez, és vér is fog tapadni még hozzá. Tudok sok mindent…

Mapes halkan szólalt meg:

– Nem akartalak megbántani, asszonyom.

– A legendáról beszélsz, és választ akarsz találni – mondta Jessica. – Óvakodj a válaszoktól, amelyekre rátalálsz. Tudom, hogy rejtett szándékkal jöttél, hogy fegyver lapul a ruhád alatt.

– Asszonyom, én…

– Nem teljesen lehetetlen, hogy a véremet tudnád ontani vele – folytatta Jessica –, de ha megtennéd, nagyobb katasztrófát idéznél elő vele, mint akár legijesztőbb álmaidban is sejtenéd. Mert van rosszabb a halálnál… még egy egész nép számára is.

– Asszonyom! – mondta kérlelően Mapes. Úgy látszott, térdre akar esni Jessica előtt. – Azt a fegyvert neked szánták ajándékba, ha te bizonyulsz az Igazinak!

– És a halálomul, ha nem bizonyulok annak – mondta Jessica. Mozdulatlanul várakozott, abban a látszólagos ernyedtségben, ami oly félelmetessé tette a harcban a Bene Gesserit neveltjeit.

Most majd meglátjuk, merre billen a mérleg, gondolta.

Mapes lassú mozdulattal benyúlt a ruhája nyakkivágásába, előhúzott egy sötét hüvelyt. Fekete nyél állt ki belőle, rajta mélyedések az ujjaknak. Mapes az egyik kezébe fogta a hüvelyt, a másikba a nyelet, kihúzta a tejfehér pengét, a magasba emelte. A penge úgy fénylett, csillámlott, mintha belülről világított volna. Kétélű volt, mint egy kindzsal, körülbelül húsz centiméter hosszú.

– Tudod, mi ez, asszonyom? – kérdezte Mapes.

Jessica tudta, hogy csak egyvalami lehet, a legendás arrakisi kriszkés, a penge, amely sohasem hagyja el a bolygót, amelyet csak szóbeszédből, fantasztikus mendemondákból ismertek.

– Kriszkés – mondta.

– Beszélj róla illő tisztelettel – mondta Mapes. – Tudod-e, mit jelent ez?

Súlya van a kérdésének, gondolta Jessica. Tehát ezért szegődött el ez a fremen a szolgálatomba, hogy feltehesse ezt az egyetlen kérdést! A válaszom emberhalálhoz vezethet, vagy… mihez? Választ akar kapni tőlem arra, hogy mit jelent egy kés! Őt a Shadoutnak hívják csakobsza nyelven. A kés csakobszául "halálmester". A nő már nyugtalan. Válaszolnom kell! A halogatás ugyanolyan rossz, mint a helytelen válasz.

Jessica megszólalt:

– Ez a mester…

– Ejjjj-iiii! – visított föl Mapes. Egyszerre csendült gyász és öröm a hangjában. Egész testében megremegett, de úgy, hogy a késről visszaverődő fényszilánkok összevissza cikáztak a szobában.

Jessica feszülten várakozott. Azt akarta mondani, hogy a kés a mestere a halálnak, és rögtön utána hozzá akarta tenni az ősi szót, de most minden érzéke, minden emberfölötti élességű megfigyelőképessége, amellyel meglátta a legapróbb izomrebbenés jelentését is, óva intette tőle.

A kulcsszó a… mester volt.

Mester? Mester.

Mapes azonban még mindig úgy fogta a kést, mintha bármelyik pillanatban használni akarná.

Jessica azt mondta:

– Azt hitted, hogy előttem, aki ismerem az Anyaisten misztériumait, ismeretlen a Mester?

Mapes leeresztette a kést.

– Asszonyom, ha az ember sokáig hordozta magában a próféciát, a kinyilatkoztatás pillanata nagyon megrendítő.

Jessica a próféciára gondolt, a Shari-ára, az egész Panoplia Propheticusra. Hosszú évszázadokkal ezelőtt ledobták ide a Missionaria Protectiva egyik Bene Gesserit-nővérét… Minden bizonnyal régen meghalt már, de a célját elérte: elültette ezekben az emberekben a védelmező legendákat, hátha egy napon még szüksége lesz rá egy Bene Gesseritnek.

Hát elérkezett az a nap!

Mapes visszatette a kést a hüvelybe.

– Ez rögzítetlen penge, asszonyom – mondta. – Tartsd a közeledben. Ha egy hétnél tovább van távol az élő testtől, oszlani kezd. A tiéd, tessék, a shai-hulud foga, egész életedre!

Jessica érte nyújtotta a kezét, és megkockáztatott még valamit:

– Mapes, te vértelenül tetted el azt a pengét!

Mapes elakadó lélegzettel Jessica kezébe ejtette a hüvelyben levő kést, szétnyitotta mellén a ruhát, és felkiáltott:

– Tessék, vedd az életem vizét!

Jessica kihúzta a kést a hüvelyből. Hogy fénylett! A hegyét Mapes felé fordította, látta, hogy a nőt félelem fogja el, rosszabb, mint a halálfélelem. Mérgezett a hegye? kérdezte magában Jessica. Fölfelé fordította a hegyét, és az élével ejtett egy finom kis vágást Mapes bal melle fölött.

Kibuggyant a vér, de szinte rögtön el is állt. Ultragyors alvadás, gondolta Jessica. Mutáció, a vízvesztés ellen?

Visszatette a kést a hüvelybe.

– Igazítsd meg a ruhádat, Mapes!

Mapes remegve engedelmeskedett. A fehérség nélküli szempár rámeredt Jessicára.

– Nekünk rendeltettél – mormolta. – Te vagy az Igazi!

Ismét a rakodás zörejei hallatszottak a bejárat felől. Mapes gyors mozdulattal megragadta a kést, és elrejtette Jessica ruhájában.

– Aki meglátja ezt a kést, annak meg kell tisztulnia vagy meg kell halnia! – csattant fel. – Ezt jól tudod, asszonyom!

Most már jól tudom, gondolta Jessica.

A szállítók elmentek, nem jöttek be a nagyterembe.

Mapes összeszedte magát.

– A megtisztulatlannak, aki meglátott egy kriszkést, nem szabad élve elhagynia az Arrakist! Ezt soha ne feledd el, asszonyom! Egy kriszkés van a gondjaidra bízva! – Mély lélegzetet vett. – Most már a maga útján kell mennie az egésznek. Nem lehet siettetni. – Ránézett a körülöttük magasodó ládahegyekre, a feltornyozott holmira. – És van munka bőven, amivel kitöltsük itt az időt.

Jessica tétovázott. A maga útján kell mennie az egésznek. Ez egy meghatározott jelszó volt a Missionaria Protectiva varázsszövegkészletéből… Mert eljön a Tisztelendő Anya, hogy megszabadítson benneteket. De én nem vagyok Tisztelendő Anya, gondolta Jessica. Aztán hirtelen: Anyaisten! Szóval azt a legendát hintették el itt! Ez valami förtelmes hely lehet!

Mapes hétköznapi hangon szólalt meg:

– Mivel kezdjem a munkát, asszonyom?

Az ösztöne figyelmeztette Jessicát, hogy ő is ugyanolyan hangon feleljen.

– Az öreg herceg arcképét, azt ott; az ebédlőterem egyik felén kell fölakasztani. A bikafejet vele szemben a másik falra.

Mapes odament a bikafejhez.

– Hatalmas egy állat lehetett, ha ilyen fejet hordott – mondta. Lehajolt. – Ezt először meg kell tisztítani, ugye, asszonyom?

– Nem.

– De vastagon fedi a piszok a szarvát!

– Az nem piszok, Mapes. Az a herceg apjának a vére. A szarvakat lepermetezték átlátszó tartósítószerrel, néhány órával azután, hogy az állat megölte az öreg herceget.

Mapes fölegyenesedett.

– Ejha! – mondta.

– Csak vér – mondta Jessica. – Nem is friss vér. Keríts segítséget a fölakasztásához. A kép is, a fej is jó nehéz.

– Azt hitted, asszonyom, hogy zavar a vér? – kérdezte Mapes. – Sivataglakó vagyok, láttam vért bőven.

– Igen… észrevettem – mondta Jessica.

– Közte az enyémet is – mondta Mapes. – Többet, mint amennyit azzal a karcolással fakasztottál!

– Mélyebbre kellett volna vágnom?

– Ugyan, dehogy! Amúgy sem sok a test vize, minek kilocsolni hiába? Jól csináltad.

Jessica, ahogy figyelte a másik szavait, hangsúlyait, érezte a mélyebb tartalmat a kifejezésben: "a test vize". Megint nyomasztó érzés fogta el arra a gondolatra, hogy milyen fontos a víz az Arrakison.

– Az ebédlőben melyik falra melyik szépséget akasszam, asszonyom? – érdeklődött Mapes.

Gyakorlatias, mindig gyakorlatias marad, gondolta Jessica.

– Ahogy neked tetszik – felelte. – Igazán nem számít.

– Ahogy parancsolod, asszonyom. – Mapes lehajolt, elkezdte leszedegetni a csomagolás maradványait, a madzagokat a bikafejről. – Szóval megöltél egy öreg herceget? – duruzsolta.

– Hívjak segítséget? – kérdezte Jessica.

– Boldogulok én, asszonyom.

Igen, ez boldogul, gondolta Jessica. Ez az érdekes ebben a fremenben, hogy ha törik, ha szakad, boldogulni akar.

Jessica megtapogatta a kriszkés hűvös hüvelyét a ruhája alatt, a Bene Gesserit mesterkedéseinek hosszú láncolatára gondolt, az itt kovácsolt láncszemre. Az a mesterkedés most egy életveszélyes válságon segítette át. "Nem lehet siettetni" – mondta az előbb Mapes. Mégis volt ennek a helynek az egész légkörében valami fejvesztett sietség, ami balsejtelemmel töltötte el Jessicát. És sem a Missionaria Protectiva összes előkészületei, sem az a gyanakvó alaposság, amellyel Hawat átvizsgálta ezt a kastély formájú kőhalmot, nem tudta eloszlatni az érzést.

– Ha fölakasztottad őket – mondta Jessica –, kezdd el kicsomagolni a ládákat! Az előcsarnokban az egyik szállítónál vannak a kulcsok, és ő tudja azt is, minek hová kell kerülnie. Kérd el tőle a kulcsokat és a listát. Ha valami kérdésed lesz, a déli szárnyban megtalálsz.

– Parancsodra, asszonyom – mondta Mapes.

Jessica elfordult, magában azt gondolta: Lehet, hogy Hawat biztonságosnak nyilvánította ezt a rezidenciát, de itt valami nincs rendben. Érzem!

Jessica hirtelen kényszerítő vágyat érzett, hogy beszéljen a fiával. Elindult a boltíves átjáró felé, mely az ebédlőhöz és a családi szárnyhoz vezető folyosóba nyílt. Egyre gyorsabban lépkedett, míg már szinte futott.

Mögötte Mapes egy pillanatra abbahagyta a bikafej kicsomagolását, a távolodó alak után nézett.

– Bizony, ő az Igazi – mormolta. – Szegényke.

"Yueh! Yueh! Yueh! – harsog a refrén. – Millió halál sem volna elég neki!"

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB TÖRTÉNETE FIATALOKNAK

Nyitva volt az ajtó. Jessica belépett a sárga falú szobába. A bal oldalon alacsony, fekete bőrpamlag állt, mellette két üres könyvespolc, a falra akasztva egy vizestömlő, kidagadó oldala poros. Jobbra, a másik ajtó két oldalán további üres könyvespolcok, egy Caladanról való íróasztal és három szék. Szemben, pontosan az ablak előtt pedig dr. Yueh, háttal. Az orvos figyelmét szemlátomást lekötötte az ablakon túli világ.

Jessica újabb nesztelen lépést tett befelé.

Látta, hogy Yueh zekéje gyűrött, a bal könyökénél fehér folt látszott, mintha krétás lett volna. Hátulról úgy festett, mint valami hústalan pálcafigura lötyögő fekete ruhában, mint valami stilizált báb, amely arra vár, hogy mozgásba rántsák a bábjátékos drótjai. Csak a kockafej látszott elevennek rajta, a Suk Egyetem ezüstgyűrűjébe fogott ébenfekete hajtömeg, ahogy lassú mozgással követett valami kinti mozgást.

Jessica ismét körülpillantott a szobában. A fiának nem volt nyoma, Jessica azonban tudta, hogy a jobb oldali ajtó egy kis hálószobába vezet, amely elnyerte Volna Paul tetszését.

– Jó napot, dr. Yueh – mondta. – Hol van Paul?

Az orvos bólintott, mintha az ablakon kívülre bólintott volna oda valakinek, és szórakozottan, hátra sem fordulva válaszolt:

– A fiad elfáradt, Jessica. Átküldtem a szomszéd szobába, hogy feküdjön le.

Aztán hirtelen megmerevedett, megpördült, olyan gyorsan, hogy bíborvörös ajka fölött meglebbent a bajusza.

– Bocsáss meg, úrnőm! Messzire kalandoztak a gondolataim… én… én nem akartam tiszteletlenül beszélni veled.

Jessica elmosolyodott, feléje nyújtotta a kezét. Egy pillanatig attól félt, hogy a férfi letérdel előtte.

– Wellington, ne ostobáskodj!

– Hogy így szólítsalak… én nem…

– Hat éve ismerjük egymást – mondta Jessica. – Már régen itt volna az ideje, hogy ha kettesben vagyunk, elhagyjuk a formaságokat!

Yueh megkockáztatott egy halvány mosolyt, miközben azt gondolta: Azt hiszem, sikerült. Most már akármi szokatlant észlel a viselkedésemben, a zavaromnak fogja betudni! Nem fog mélyebben rejlő okokat keresni, ha azt hiszi, már tudja a választ.

– Azt hiszem, egy kicsit elábrándoztam – mondta. – Amikor… amikor különösen sajnállak téged, olyankor mindig csak… Jessica vagy nekem.

– Sajnálsz? Miért?

Yueh megvonta a vállát. Már régen rájött, hogy Jessicának nem adatott meg a teljes Igazmondás képessége, mint az ő Wannájának, de azért, amikor csak lehetett, az igazsághoz tartotta magát a társaságában. Az volt a legbiztonságosabb.

– Szétnéztél már itt te is, úr… Jessica. – Megakadt egy pillanatra a megszólításon, aztán folytatta: – Olyan kietlen itt Caladan után. És az emberek! A városlakó nők, akik mellett elhaladtunk idefelé jövet, jajveszékeltek a fátylaik mögött. És ahogy néztek ránk!

Jessica összefonta a karját, átölelte saját magát, kitapintotta a ruhája alatt a kriszkést, a pengét, melyet a homokféreg fogából csiszoltak ki, ha hinni lehetett a jelentéseknek.

– Csak ismeretlenek vagyunk a számukra. Más emberek, más szokások. Eddig csak a Harkonneneket ismerték. – Kinézett az orvos mellett az ablakon. – Mit figyeltél odakint?

Yueh visszafordult az ablak felé.

– Az embereket.

Jessica odalépett melléje, ő is elnézett balra, az épület eleje felé, ahová Yueh tekintete szegeződött. Húsz pálmafa állt ott szép sorban, alattuk a csupasz föld tisztára söpörve. Drótkerítés választotta el őket az úttól, ahol a bő, lobogó ruhába öltözött emberek jártak. Jessica finom vibrálást látott a levegőben köztük és az emberek között – az épület pajzsa volt az. Nézte az elhaladó emberek tömegét, és azon töprengett, mit talált rajtuk olyan érdekesnek Yueh,

Aztán meglátta. Meglepetésében az arcához emelte a kezét. Ahogy fölnéztek a pálmafákra! Jessica irigységet látott a pillantásokban, némi gyűlöletet… sőt még reménykedést is. De mindenki merev tekintettel bámulta a fákat.

– Tudod, mi jár az eszükben? – kérdezte Yueh.

– Azt állítod, hogy olvasol a gondolataikban?

– Ezekben a gondolatokban igen. Fölnéznek a fákra, és azt gondolják: Száz arrakisi! Ez jár a fejükben.

Jessica értetlenül, összeráncolt homlokkal fordult feléje.

– Miért?

– Ezek datolyapálmák. Egy datolyapálmának negyven liter vízre van szüksége naponta – mondta az orvos. – Egy embernek csak nyolc literre. Egy pálma tehát öt emberrel egyenlő. Húsz pálma áll ott – száz ember.

– De van, aki reménykedve nézi őket!

– Csak azt remélik, hogy lehull egy-két datolya. De most nincs itt az ideje.

– Túl kritikusan nézed ezt a helyet – mondta Jessica. – Ne csak veszélyeket láss, hanem reményeket is. A fűszer valóban gazdaggá tehet minket. És ha tele a kincseskamránk, olyanná varázsolhatjuk ezt a világot, amilyenné akarjuk.

De Jessica titokban kinevette magát. Voltaképpen kit akarok meggyőzni? A nevetés áttörte a korlátokat, kiszakadt belőle, ám szaggatottan, humortalanul.

– A biztonságot azonban nem lehet megvásárolni – mondta.

Yueh elfordult, hogy a nő ne lássa az arcát. Bárcsak ne szeretném ezeket az embereket, bárcsak tudnám gyűlölni őket! A modorában, és sok másban is Jessica éppolyan volt, mint Wanna. Ez a gondolat aztán rögtön meg is erősítette, megkeményítette, hogy csak a célt lássa maga előtt. A Harkonnenek kegyetlensége nemcsak gonosz, de kifürkészhetetlen is volt. Lehet, hogy Wanna nem halt meg. Biztosra kell mennie!

– Ne aggódj miattunk, Wellington – mondta Jessica. – A mi gondunk, nem a tied.

Azt hiszi, érte aggódom! Az orvos pislogott, nehogy kicsorduljon a könnye. Persze, érte is. De oda kell majd állnom az elé a sötét báró elé, úgy, hogy elvégeztem a megbízatását, és meg kell ragadnom az egyetlen lehetőséget, hogy lesújtsak rá, amikor a leggyöngébb, amikor kárörvendően élvezi az áldozata szerencsétlenségét!

Felsóhajtott.

– Nem zavarja Pault, ha benézek hozzá? – kérdezte Jessica.

– A legkevésbé sem. Beadtam neki egy nyugtatót.

– Jól viseli a változást?

– Jól van, csak egy kicsit kimerült. Csupa izgalom, de hát. melyik tizenöt éves fiú nem volna izgatott ilyen körülmények között? – Yueh az ajtóhoz lépett, kinyitotta. – Odabent van.

Jessica is odalépett, benézett a félhomályos szobába.

Paul egy keskeny kis ágyon feküdt, egyik karja a vékony takaró alatt, a másik hátravetve a feje mögé. Az ágy melletti ablak rácsos spalettája árnyékmintát rajzolt az arcra, a takaróra.

Jessica szemügyre vette a fiát, az ovális arcot, melynek alakja oly hasonló volt az övéhez. A haja azonban a hercegé volt – szénfekete és kócos. A hosszú szempillák eltakarták a sárgászöld szempárt. Jessica elmosolyodott, érezte, hogy szétfoszlik a félelme. Hirtelen átfutott rajta a gondolat, hogy mennyire fölismerhetőek az öröklött jegyek a fia arcán – a szem és a körvonal az anyjáé, de mögüle már előbukkannak az apja éles vonásai, mint ahogy a férfi kezd előbújnia gyermekből.

Jessica magában úgy gondolt a fiú vonásaira, mint a véletlenek összevisszaságából nyert, remekbe sikerült párlatra, mint valami csomópontra, ahol összefutottak az egyenként véletlenszerű történések végtelen láncolatai. Szeretett volna letérdelni az ágy mellé, átölelni a fiát, de Yueh jelenléte meggátolta. Hátralépett, halkan becsukta az ajtót.

Yueh közben visszament az ablakhoz, nem tudta elviselni, ahogy Jessica nézte a fiát. Miért nem szült nekem Wanna gyermeket? kérdezte magában. Mint orvos, tudom, hogy testi akadálya nem lett volna. Valami Bene Gesserit-oka volt rá? Talán más cél szolgálatára készítették fel? De hát vajon mire? Engem szeretett, annyi bizonyos.

Most először lett rajta úrrá az a gondolat, hogy talán ő maga is része valami számára felfoghatatlan bonyolultságú elgondolásnak.

Jessica megállt mellette.

– Hogy micsoda kéjes odaadással tud aludni egy gyerek!

Yueh gépiesen válaszolt:

– Bárcsak a felnőttek így el tudnák engedni magukat…

– Igen.

– Hol veszítjük el? – mormolta az orvos.

Jessica rápillantott, észrevette a különös hangsúlyt, de a gondolatai még mindig Paulnál jártak. Az itteni képzése nehézségein tűnődött, azon, hogy milyen más lesz itt az élete, mennyire kevéssé hasonlít arra, amit egykor elterveztek a számára.

– Bizony, valamit elveszítünk – mondta.

Jobbfelé pillantott, a lejtőn sorakozó, széltépte, szürkészöld bokrokra, a poros levelekre, a száraz, karomszerű ágakra. A szokatlanul sötét égbolt komoran borult a lejtő fölé, és az Arrakis napjának tejfehér fényében ezüstösen csillogott az egész táj – olyan fénnyel, mint a kriszkés, mely Jessica ruhája alatt rejtezett.

– Milyen sötét az ég – jegyezte meg.

– Részben a vízgőz hiánya miatt – mondta Yueh.

– Vízgőz! – csattant fel Jessica. – Akárhová fordul itt az ember, mindig a vízhiánnyal találja magát szemben!

– Ez az Arrakis nagy rejtélye.

– Miért van olyan kevés víz? Van vulkanikus kőzet. Föl tudnék sorolni egy tucatnyi energiaforrást. Ott a sarki jég. Állítólag a sivatagban nem lehet fúrni, mert a viharok és a homokdagályok előbb tönkreteszik a fölszerelést, mint fölállítanák, ha ugyan nem a férgek végeznek előbb az emberrel. De hát ott amúgy sem találták soha még nyomát sem a víznek. Ám a rejtélyt, Wellington, az igazi rejtélyt azok a kutak jelentik, amelyeket itt, a homorokban és a medencékben fúrnak! Olvastál róluk?

– Először szivárog egy kevés, aztán semmi.

– De hát ez a nagy rejtély, Wellington! A víz ott van. Aztán kiszárad. És soha többé nem jelenik meg! És ha mellette másik kutat fúrnak, ugyanaz lesz az eredmény: először szivárog, aztán elapad. Senkinek sem keltette föl még ez az érdeklődését?

– Furcsa – mondta az orvos. – Valami élőlényre gyanakszol? Annak föl kellett volna tűnnie a magmintákban.

– Minek? Az idegen növényi anyagnak… vagy állatinak? Ki ismerte volna fel? – Megint kinézett a lejtő felé. – A víz eláll. Valami elállítja. Erre gyanakszom.

– Lehet, hogy nem ismeretlen az oka – mondta Yueh. – A Harkonnenek sok arrakisi információforrást elzártak a világ elől. Talán okuk volt rá, hogy ezt is eltitkolják.

– Miféle okuk? – kérdezte Jessica. – Aztán ott van a légköri nedvesség is! Nem mondom, hogy sok, de van. Az a fő vízforrás, amit felfognak belőle a szélcsapdák és a kondenzátorok. Honnét származik a vízgőz?

– A sarki jégsapkákból?

– A hideg levegő kevés párát tud fölvenni, Wellington. Sok mindent titkolhattak itt a Harkonnenek, aminek érdemes utánanézni, és nem is mindegyik áll közvetlenül kapcsolatban a fűszerrel,

– Valóban a Harkonnenek titkaival birkózunk – mondta az orvos. – Talán majd… – Elhallgatott, észrevette, hogy Jessica hirtelen átható tekintettel meredt rá. – Valami baj van?

– Ahogy kiejted a "Harkonnen" nevet – mondta Jessica. – Még az én hercegem hangjából sem sziszeg így a gyűlölet; amikor a szájára veszi az utált nevet. Nem tudtam, hogy személyes okod van a gyűlöletre, Wellington…

Anyaisten! gondolta Yueh. Fölkeltettem a gyanúját! Most aztán szükségem lesz minden fortélyra, amit Wannától tanultam. Csak egy megoldás van: elmondani az igazságból annyit, amennyit lehet.

– Nem tudtad – mondta –, hogy a feleségem, az én Wannám… – Vállat vont, hirtelen összeszorult a torka, egy szót sem bírt kinyögni. Aztán: – Ők… – Nem tudta kipréselni a szavakat. Pánik fogta el. Összeszorította a szemét, kínzó, pokoli fájdalom rántotta görcsbe a mellkasát, nem érzékelt semmi mást, amíg egy kéz gyöngéden meg nem érintette a karját.

– Bocsáss meg – mondta Jessica. – Nem akartam felszakítani a régi sebet. – Magában azt gondolta: Azok a vadállatok! A felesége Bene Gesserit volt – szinte ordít róla minden jel. És nyilvánvaló, hogy a Harkonnenek ölték meg. Egy újabb szerencsétlen áldozat, akit a gyűlölet keremje köt az Atreidesekhez!

– Elnézést – mondta az orvos. – Nem tudok beszélni róla. – Kinyitotta a szemét, hagyta, hogy a bensejében szétáradjon a szomorúság. Amit mondott, legalább igaz volt.

Jessica fürkészően szemügyre vette a férfi jól ismert vonásait. Látta, hogy az arcán és a homlokán az árkokat nemcsak a kor, hanem a fájdalom is vájta. Szeretet és szánalom hulláma öntötte el.

– Wellington, én nagyon sajnálom, hogy magunkkal hoztunk erre a veszélyes helyre – mondta.

– Önként jöttem – mondta Yueh. És igaz volt ez is.

– De ez az egész bolygó a Harkonnenek csapdája! Ezt tudnod kell.

– Leto herceg ellen nem elég egy csapda – mondta a férfi. És igaz volt ez is.

– Talán jobban kellene bíznom a képességeiben – mondta Jessica. – Ragyogó taktikus.

– Kiszakadtunk a megszokott környezetünkből – mondta Yueh. – Azért érezzük bizonytalanul magunkat.

– És a földjéből kitépett növényt könnyű elpusztítani – mondta Jessica. – Különösen, ha ellenséges talajra kerül.

– Bizonyosak vagyunk benne, hogy ez itt ellenséges talaj?

– Vízfelkelések törtek ki, amikor megtudták, hány fővel akarja megnövelni a herceg az Arrakis lakosságát! Csak akkor csillapodtak le, amikor értesültek róla, hogy új szélcsapdákat és kondenzátorokat állítunk fel, hogy fedezzük a fogyasztásunkat.

– Véges vízmennyiség áll itt az emberi élet rendelkezésére – mondta az orvos. – Az arrakisiak tudják, hogy ha több száj jön ide meginni ugyanazt a korlátozott vízmennyiséget, fölmennek az árak, és a legszegényebbek meghalnak. De a herceg megoldotta ezt a kérdést. Nem következik belőle, hogy állandósulnia kellene az ellenséges hangulatnak.

– És az őrök! – mondta Jessica. – Mindenütt őrök! Meg a pajzsok! Akárhová néz az ember, ott vibrál tőlük mindenhol a levegő. A Caladanon nem így éltünk.

– Legyünk jóhiszeműek ezzel a bolygóval – mondta Yueh.

Jessica továbbra is összehúzott szemmel bámult kifelé az ablakon.

– Halálszaga van ennek a helynek – mondta. – Hawat egy seregnyi ügynököt küldött ide előzetesen. Odakint az őrök az ő emberei. A szállítók az ő emberei. Magyarázat nélkül nagy összegeket utalnak ki a kincstárból. Az összegek csak egyet jelenthetnek: megvesztegetést magas helyeken. – Jessica megrázta a fejét. – Ahol Thufir Hawat jár, halál és ármány jár a nyomában.

– Méltatlanul ócsárolod.

– Ócsárolom? Dicsérem! Most már csak a halál és az ármány lehet a reménységünk. Csak éppen nem áltatom magamat Thufir módszereit illetően.

– Nem ártana… ha elfoglalnád magad – mondta Yueh. – Hogy ne jusson időd ilyen beteges…

– Elfoglalnám magam! Mivel töltöm az időm nagy részét, Wellington? Titkárnősködöm a herceg mellett – elfoglal, hogy napról napra újabb félnivalókkal ismerkedjem meg… olyan dolgokkal, amelyekről a herceg nem is sejti, hogy tudok róluk! – Összeszorította a száját, aztán halkan azt mondta: – Néha eltűnődöm, mekkora szerepe volt a Bene Gesserit gazdasági képzettségemnek abban, hogy a herceg engem választott.

– Mire gondolsz? – Az orvos figyelmét hirtelen felkeltette a cinikus hangnem, a keserűség, amit eddig sohasem vett észre Jessicában.

– Nem gondolod, Wellington – kérdezte Jessica –, hogy sokkal biztonságosabb az a titkárnő, akit szerelem fűz az emberhez?

– Ez méltatlan gondolat, Jessica!

Természetesen jött a szájára a válasz. Nem férhetett kétség hozzá, hogy mit érez a herceg az ágyasa iránt. Elég volt csak figyelni, ahogy követte a tekintetével.

Jessica felsóhajtott.

– Igazad van. Méltatlan.

Megint összefonta magán a karját, testéhez nyomta az elrejtett kriszkést, arra a befejezetlen ügyre gondolt, amelyet képviselt.

– Nagy vérontás lesz nemsokára – mondta. – A Harkonnenek nem nyugszanak, amíg el nem pusztítják a herceget, vagy ők meg nem halnak. A báró nem tudja elfelejteni, hogy Leto királyi vérből származó unokatestvér, akármilyen távoli is, míg a Harkonnen-címek forrása csak a KHAFT-pénztárca. De az igazi métely, ami a lelke mélyét rágja, az az a tudat, hogy a corrini csata után egy Atreides száműzetett egy Harkonnent gyáva viselkedése miatt.

– A régi vérbosszú – mormogta Yueh. És egy pillanatra vitriolos düh mart bele. Az a régi vérbosszú ejtette csapdájába őt is, az ölte meg Wannát, vagy ami rosszabb – tartotta a Harkonnenek kínpadán, amíg a férje nem teljesíti, amit rábíztak. A régi vérbosszú csapdába ejtette, és ezek az emberek részei voltak a szörnyűségnek. A sors fintora az volt, hogy ennek a halálos örvénynek a középpontja éppen az Arrakis legyen, az a bolygó, amely a világmindenségben az egyetlen forrása a melanzsnak, az élet meghosszabbítójának, az egészségadó fűszernek.

– Mire gondolsz? – kérdezte Jessica.

– Arra, hogy egy deka fűszer ára jelenleg a szabadpiacon hatszázhúszezer solaris. Ilyen vagyonért sok mindent meg lehet vásárolni.

– Nem szokott néha elfogni a pénzvágy, Wellington?

– Az nem.

– Hát mi?

– A hiábavalóság érzete. – Rápillantott a nőre. – Emlékszel, milyen íze volt a fűszernek, amikor először kóstoltad?

– Mint a fahéjnak.

– De kétszer egymás után sohasem egyforma – mondta az orvos. – Olyan, mint maga az élet: mindig másik arcát mutatja. Vannak, akik szerint a fűszer úgynevezett tanult ízérzetet kelt. A test, érzékelvén, hogy valami jó neki, kellemesnek értelmezi az ízt enyhén euforizálónak. És akárcsak az életet, a melanzsot sem lehet igazán szintetizálni.

– Azt hiszem, okosabban tettük volna, ha renegátok leszünk, és elmegyünk olyan messzire, ahová már nem ér el a Birodalom keze – mondta Jessica.

Yueh látta, hogy a nő nem figyelt rá. Meglepték Jessica szavai. Eltűnődött: Igen – miért nem vette rá a herceget? Jószerivel akármire rá tudná venni.

Gyorsan megszólalt, meri itt volt az igazság, és itt volt a lehetőség, hogy témát változtasson:

– Szemtelenségnek tekintenéd… Jessica, ha föltennék egy személyes természetű kérdést?

A nő nekitámaszkodott az ablakpárkánynak, hirtelen megmagyarázhatatlan aggodalom fogta el.

– Ugyan, dehogy. Te a… jó barátom vagy.

– Miért nem vetetted magad feleségül a herceggel?

Jessica hátrapördült, fölszegte a fejét, villámokat lövellt a szeme.

– Hogy miért nem vetettem feleségül magam? Hogy…

– Nem lett volna szabad megkérdeznem – mondta a férfi.

– Ugyan… – Jessica vállat vont. – Nyomós politikai oka van: amíg a herceg nőtlen, addig jó néhány Nagy Ház továbbra is reménykedhet a szövetségben. Ezenkívül… – felsóhajtott – … ha az ember dróton rángat másokat, rájuk kényszeríti az akaratát, akkor előbb-utóbb cinikusan látja az emberiséget. Lealacsonyul minden, amivel kapcsolatba kerül. Ha rávettem volna a herceget… erre, akkor az már nem az ő akarata lett volna.

– Ezt akár az én Wannám is mondhatta volna mormolta az orvos. És igaz volt ez is. A szájához emelte a kezét, görcsösen nyelt egyet. Még sohasem állt ilyen közel ahhoz, hogy megszólaljon, hogy bevallja titkos szerepét.

Jessica megszólalt, megtörte a varázst:

– Ezenkívül, Wellington, a hercegben voltaképpen két ember lakozik. Az egyiküket tiszta szívemből, nagyon szeretem. Elbűvölő, szellemes, figyelmes… gyöngéd – minden, amit csak egy nő kívánhat. A másik azonban… rideg, keményszívű, követelőző, önző – kegyetlen és hideg, mint a téli szél. Az az ember az apja fia. – Összerándult az arca. – Bárcsak meghalt volna az az öregember, amikor világra jött a herceg!

Csend telepedett közéjük, hallani lehetett, ahogy a ventilátor szele meg-megrebbenti a függönyöket.

Aztán Jessica mély lélegzetet vett és megszólalt:

– Letónak igaza van, ezek a lakosztályok meghittebbek, mint a többi szárnyakban levők. – Megfordult, tekintete végigpásztázta a szobát. – Ha megbocsátasz, Wellington, szeretnék még egyszer körülnézni ebben a szárnyban, mielőtt kijelölöm, kinek hol lesz a szállása.

A férfi bólintott.

– Természetesen. – És azt gondolta: Bárcsak lenne valami mód rá, hogy ne tegyem meg, amit meg kell tennem!

Jessica odament a folyosóra nyíló ajtóhoz, megállt egy pillanatra, tétovázott, aztán kilépett és becsukta maga mögött. Az egész beszélgetés közben Yueh titkolt valamit, magában tartott valamit, gondolta. Nyilván tapintatból. Jó ember. Megint tétovázott, kis híján visszafordult, hogy szembenézzen az orvossal, kirángassa belőle azt a titkolt dolgot. De csak megszégyeníteném vele, megijesztené a tudat, hogy ilyen könnyű olvasni a gondolataiban. Jobban kell bíznom a barátaimban!

Sokaknak feltűnt, hogy Muad-Dib milyen gyorsan megértette az Arrakis törvényszerűségeit. A Bene Gesserit tagjai természetesen ismerik ennek a gyorsaságnak az alapját. A többiek számára azt mondhatjuk, hogy Muad-Dib azért tanult gyorsan, mert először tanulni tanították meg. Megdöbbentő, hogy milyen sokan hiszik magukat tanulásra képtelennek, és mennyivel többen hiszik, hogy a tanulás nehéz dolog. Muad-Dib tudta, hogy minden, amit átél, amit tapasztal, tanulságot hord magában.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB, AZ EMBER

Paul az ágyon feküdt, és úgy tett, mintha aludna. Gyerekjáték volt a tenyerébe rejteni dr. Yueh altatóját és csak tettetni, hogy lenyelte. Paul visszafojtotta a feltörő nevetést. Még az anyja is azt hitte, hogy alszik! Amikor benézett hozzá, a fiú szeretett volna fölpattanni és az engedélyét kérni, hogy körülnézhessen a házban, de rájött, hogy Jessica nem helyeselné. Túl nagy volt még az összevisszaság. Nem. Így volt jobb.

Ha kérdés nélkül kiosonok, nem voltam engedetlen. És a házon belül maradok; itt nem fenyeget veszély.

Hallotta, hogy az anyja és dr. Yueh beszélgetett a másik szobában. Nem tudta jól kivenni a szavaikat – valami a fűszerről… a Harkonnenekről. Csak foszlányok jutottak a fülébe.

Paul figyelme az ágy faragott fejtámlája felé fordult. A falhoz erősített dupla támlába rejtették a szoba vezérlőberendezését. Egy vízből felugró hal látszott rajta, alatta vastag, barna hullámok. Paul tudta, hogy ha megnyomja a hal szemét, kigyulladnak a szobában levő szuszpenzoros lámpák. Az egyik hullám elcsavarásával lehetett szabályozni a szellőzést. A másik a hőmérsékletet változtatta. Paul nesztelenül felült az ágyban. Tőle balra magas könyvespolc állt a fal mellett. Félre lehetett csúsztatni, mögötte a falba épített fiókos szekrény lapult. A folyosóra nyíló ajtó kilincse egy ornitopter nyomórúdját formázta.

Mintha az egész szobát egyenesen arra tervezték volna, hogy ő szívesen legyen benne!

A szobát és ezt a bolygót.

Eszébe jutott a filmkönyv, amelyet dr. Yueh mutatott neki: "Az Arrakis, Ő Császári Felsége Sivatagi Botanikai Kísérleti Állomása". Réges-régi filmkönyv volt, amikor készült, még nem fedezték föl a fűszert. Nevek villantak át Paul agyán, és mindegyik mellett a kép is, melyet belevésett a fiú emlékezetébe a könyv hipnoimpulzusa: óriáskaktusz, törpecserje, datolyapálma, homoki vasfű, csészekürt, hordókaktusz, tömjéncserje, szömörce… macskaróka, sivatagi sólyom, ugróegér…

Nevek és képek, nevek és képek az ember földi jellegű múltjából – sokukat már sehol máshol a világegyetemben nem lehet megtalálni, csak itt, az Arrakison.

Olyan sok dolog várt még megismerésre… a fűszer.

És a homokférgek.

A másik szobában ajtó csukódott. Paul hallotta, ahogy anyja lépései eltávolodnak a folyosón. Tudta, hogy dr. Yueh most keres valami olvasnivalót, és ott marad a másik szobában.

Elérkezett a pillanat, hogy elinduljon felfedezőútjára.

Paul kicsusszant az ágyból, a könyvespolc-ajtó felé lépett, amely mögött a beépített szekrény rejtőzött. Valami neszt hallott maga mögül, megfordult. Az ágy faragott fejlapja lehajlott az ágyra, oda, ahol az előbb ő feküdt. Paul megdermedt. A mozdulatlanság mentette meg az életét.

A fejlap mögül előbukkant egy aprócska fürkészvadász! Alig öt centiméteres lehetett. Paul azonnal tudta, mi az – közönséges orgyilkos fegyver volt, amellyel minden királyi vérből származó gyermeknek már kora ifjúságában meg kellett ismerkednie. A mohó, csupa fog fémszilánkot kis távolságról kellett kézzel-szemmel távirányítani. Be tudta vájni magát az eleven húsba, aztán az idegpályákon végigfúrta magát a legközelebbi létfontosságú szervhez…

A fürkész fölemelkedett, oldalvást végiglebegett a szobán, aztán vissza.

Paul agyán átvillant a megfelelő információ, a fürkészvadász gyönge pontjai. Nagy intenzitású szuszpenzorerőtere miatt a beépített vizuális érzékelő csak torz képet tudott továbbítani. A szoba félhomályában nem lehetett jól kivenni a célt, a kezelőjének tehát a mozgásra kellett hagyatkoznia – ami mozog, az a cél, akármi legyen is. A pajzs lelassítja a fürkészt, időt enged az elpusztítására, Paul azonban levetette a pajzsövét, amikor lefeküdt. Lézerfegyverrel meg lehetett semmisíteni őket, de a lézerfegyverek igen drágák voltak, és hírhedetten megbízhatatlanok – ráadásul életveszélyes tűzijátékkal fenyegettek, ha a lézersugár keresztezte egy pajzs erőterét. Az Atreidesek rendszerint megbíztak a testpajzsukban és az eszükben.

Paul most szinte katatóniás merevségben tartotta magát, és tudta, hogy ez ellen a veszély ellen csak az esze lehet az egyetlen fegyvere.

A fürkészvadász fél méterrel följebb emelkedett. Villózva lebegett az ablakon betűző fénysávokban, jobbra, aztán balra, lassan pásztázva a szobát.

Meg kell próbálnom elkapni, gondolta a fiú. A szuszpenzorerőtér miatt csúszós lesz az a ja. Szorosan kell majd fogni.

A tárgy fél métert süllyedt, balra fordult, kört írt le, vissza az ágy felé. Halk zümmögés hallatszott belőle.

Ki irányítja? kérdezte magában Paul. A közelben kell lennie! Kiálthatnék Yueh-nek, de ez abban a pillanatban végezne vele, amikor benyitna!

Paul mellett megreccsent a folyosóra nyíló ajtó. Kopogás hallatszott, aztán kinyílt az ajtó.

A fürkész nyílként suhant el a fiú mellett a mozgás irányába.

Paul jobb keze lecsapott, elkapta a gyilkos kis tárgyat. Az zümmögött, rángatózott a kezében, de a fiú izmai kétségbeesetten, görcsösen szorították. Paul hirtelen mozdulattal, vadul belevágta a fürkész orrát az ajtó fémlapjába. Érezte a reccsenést, ahogy az érzékelő összeroppant. A fürkész elcsendesedett a kezében, nem mozdult.

Paul nem engedte el – biztos, ami biztos:

Amikor fölemelte a tekintetét, a Shadout Mapes csupa kék szeme meredt rá.

– Az apád hívat – mondta a nő. – A kísérőid odakint várnak.

Paul bólintott, csak most kezdett igazán tudomást venni erről a különös, zsákszerű darócruhába öltözött nőről. A csupakék szem tekintete a fiú kezében szorongatott tárgyra szegeződött.

– Hallottam már efféléről – mondta Mapes. – megölt volna engem, mi?

Paul nyelt, egy nagyot, csak azután tudott megszólalni:

– Én… én voltam a célpontja.

– De felém jött!

– Mert mozogtál. – Paul magában azt kérdezte: Ki ez a teremtés?

– Akkor te megmentetted az életemet – mondta a nő.

– Mindkettőnk életét.

– Nem egészen, mert ha engeded, hogy engem elkapjon, te elmenekülhettél volna.

– Ki vagy te? – kérdezte a fiú.

– A Shadout Mapes. Én vagyok a házvezetőnő.

– Honnét tudtad, hol találsz meg?

– Az anyádtól. Odalent találkoztam vele, a bűvszobához vezető lépcső alján. – Jobbra intett. – Az apád emberei közben várnak.

Hawat emberei lesznek, gondolta a fiú. Meg kell találnunk ennek a fürkésznek a kezelőjét!

– Eredj hozzájuk – mondta. – Szólj nekik, hogy elkaptam egy fürkészvadászt. Szóródjanak szét, és keressék meg a kezelőjét! Mondd meg, hogy haladéktalanul zárják le a házat és a környező területet. Ők tudni fogják a módját. A kezelő biztosan valami idegen lesz…

Esetleg éppen te? futott át a fiún. De tudta, hogy nem. A fürkész irányítás alatt állt akkor, amikor a nő belépett.

– Mielőtt engedelmeskedem neked, kis ember – mondta Mapes –, tisztáznom kell, hogy mi van közöttünk. Te most vízterhet róttál reám, és nem tudom, szívesen viselem-e. De mi, fremenek mindig megadjuk a tartozásunkat, legyen akár fekete tartozás, akár fehér. És tudomásunk van róla, hogy áruló van köztetek. Hogy ki, azt nem tudom megmondani, de egészen biztosak vagyunk benne. Meglehet, az ő keze vezette azt a húsvágót.

Paul némán fogadta ezt. Áruló! Mielőtt megszólalhatott volna, a különös nőszemély sarkon fordult, és elfutott a folyosón.

Paul egy pillanatig arra gondolt, visszahívja, de volt valami a nő egész viselkedésében, ami azt súgta a fiúnak, hogy nem venné jó néven. Amit tudott, elmondta, és most elment, hogy engedelmeskedjék neki. Egy perc múlva mindenütt nyüzsögni fognak Hawat emberei.

Gondolatban felidézte a különös társalgás többi mozzanatát. A bűvszoba. Balra pillantott, amerre a nő mutatott, amikor ezt mondta. Mi, fremenek. Ilyen tehát egy fremen! Paul itt megtorpant, egy mnemonikus pillanatfelvétellel elraktározta az arctípust az emlékezetében: aszalt-ráncos vonások, barnára cserzett bőr, csupakék szem, fehérje nélkül. Hozzátette a megjelölést is: a Shadout Mapes.

Még mindig a kezében szorongatva a szétzúzott fürkészt, Paul visszafordult a szobába, bal kezével fölkapta az ágyról a pajzsövet, a dereka köré kerítette és becsatolta, miközben már szaladt kifelé, aztán balra a folyosón.

Mapes az előbb azt mondta, hogy valahol arrafelé van az anyja… lépcső… bűvszoba.

Mire tudott támaszkodni Lady Jessica a megpróbáltatások idején? Gondoljátok át alaposan ezt a Bene Gesserit-mondást, és talán kiderül belőle: "Az az út, amelyen a legkisebb kitérő nélkül végigmennek, sehová sem vezet. A hegyre csak egy kicsit mássz föl, hogy kipróbáld, hegy-e. A hegytetőről nem láthatod a hegyet."

IRULAN HERCEGNŐ:

CSALÁDI KOMMENTÁROK MUAD-DIBRŐL

A déli szárny végében Jessica meglátott egy fém csigalépcsőt, amely fölvezetett egy ovális ajtóhoz. Jessica végigtekintett a folyosón, megint fölpillantott az ajtóra.

Ovális? tűnődött. Különös alakú ajtó egy házon belül.

A csigalépcső alatti ablakokon át látni lehetett, hogy az Arrakis hatalmas, fehér napja már lefelé halad pályáján. Hosszú árnyékok nyúltak végig a. folyosón. Jessica figyelme visszatért a lépcsőhöz. Az erős oldalfényben száraz sárdarabokat vett észre a fémrács réseiben.

Megfogta a korlátot, megindult fölfelé. Csúszósnak, hidegnek érezte a korlátot a keze alatt. Megállt az ajtó előtt, látta, hogy nincs rajta kilincs, csak egy kis mélyedés a felületen ott, ahol a kilincsnek kellett volna lennie.

Csak nem tenyérzár? gondolta. A tenyérzárat egyetlen személy kézformájára, tenyérráncaira kell beállítani! De úgy festett, mint egy tenyérzár, márpedig a tenyérzárak kinyitásának megvolt a módja – amint az iskolában megtanulta.

Hátrapillantott, hogy nem látja-e valaki, és a mélyedésre tette a tenyerét. Egészen gyenge nyomás, hogy eltorzuljanak a ráncok… egy csuklófordulat, egy másik… csúszik, fordul a tenyér a felületen…

Kattanás hallatszott.

Lentről, a folyosóról ugyanakkor sietős léptek. Jessica elvette a kezét az ajtóról, megfordult. A lépcső aljánál Mapes jelent meg.

– Emberek vannak a nagyteremben, azt mondják, a herceg küldte őket Paul fiatalúrért – mondta Mapes. – Náluk van a hercegi pecsét, és az őr ismeri őket. – Az ajtóra pillantott, aztán Jessicára.

Óvatos ez a Mapes, gondolta Jessica. Jó jel.

– Innen az ötödik szobában van, a kis hálószobában – mondta. – Ha nem akar felébredni, szólj be a szomszéd szobába dr. Yueh-nek! Lehet, hogy valami ébresztőszerre lesz szükség.

Mapes még egy átható pillantást vetett az ovális ajtóra, és Jessica mintha gyűlölködést látott volna a szemében. Mielőtt Jessica megkérdezhette volna, miféle ajtó az és mi rejtőzik mögötte, Mapes már megfordult és elsietett.

Hawat biztonságosnak nyilvánította ezt a helyet, gondolta Jessica. Nem lehet semmiféle komolyabb rossz odabent.

Belökte az ajtót. Kicsiny helyiségbe nyílt, a szemközti falon egy hasonló ovális ajtó látszott, a közepén nyitókerék.

Légzsilip! gondolta Jessica. A padlóra nézett, látta, hogy egy ajtókitámasztó hever a lába előtt. Hawat személyes jele volt rajta. Kitámasztva hagyták az ajtót, gondolta. Valaki véletlenül elrúghatta a kitámasztót, nem gondolt rá, hogy a külső ajtó tenyérzárral zárul.

Átlépett az ajtó magas peremén, megállt a légzsilipben.

Minek a légzsilip a házon belül? kérdezte magában. Aztán eszébe ötlöttek a speciális atmoszférában őrzött egzotikus lények…

Speciális atmoszféra!

Ennek nagyon is lehetett értelme az Arrakison, ahol még a máshonnan származó legigénytelenebb növények is öntözésre szorultak.

Az ajtó mögötte lassan csukódni kezdett. Jessica elkapta, rögzítette Hawat támasztékával. Visszafordult, megint szemügyre vette a belső ajtót. A zárókerék fölött a fémbe valamilyen feliratot véstek. Galach nyelven írták, Jessica elolvasta:

"Ó, ember! Az isteni teremtés csodálatos része van itt; állj hát meg előtte, és tanuld meg imádni Mindenek Felett Való Barátod tökéletességét!"

Jessica nekifeszült a keréknek. A kerék elfordult, az ajtó kinyílt. Jessica gyenge szellőt érzett az arcán, megrebbent a haja. Valahogy másnak érezte a levegőt, aromásabbnak. Kitárta az ajtót, benézett. Sárga napfényben fürdő, zöld növénytömeget látott maga előtt.

Sárga nap? Persze, fényszűrő!

Átlépett a peremen, az ajtó becsukódott mögötte.

– Nedves klímájú üvegház… – rebegte Jessica.

Cserepes növények, törpefák sorakoztak körös-körül. Jessica felismert egy mimózát, egy virágzó birset, egy sondagit, zöld virágú pleniscentákat látott, zöld-fehér csíkos akarsót… rózsákat…

Még rózsák is!

Lehajolt, beszívta egy hatalmas, halványpiros virág illatát, aztán fölegyenesedett, megint szemügyre vette a szobát.

Ritmikus zaj ütötte meg a fülét.

Szétválasztotta a levélrengeteget, bekémlelt a szoba közepére. Kis szökőkút állt ott, bordás peremű. A ritmikus zajt a fémmedencébe hulló-dobogó, csavarodó-ívelő vízsugár keltette.

Jessica gyorsan végigcsinálta magában az érzékeléstisztító műveletsort, aztán módszeresen megvizsgálta az egész helyiséget. Nagyjából tíz négyzetméteres lehetett. A folyosó vége fölötti elhelyezkedésből és az apró konstrukciós különbségekből Jessica sejtette, hogy jóval az eredeti épület elkészülte után építették rá erre a szárnyra.

Megállt a szoba déli falánál a széles fényszűrő ablak előtt, körülnézett. Minden talpalatnyi helyen egzotikus, nedves égövi növények sorakoztak. Valami megzörrent a levelek között. Jessica megdermedt, aztán meglátott egy egyszerű, óraműves szervort, locsolókarokkal. Egy kar fölemelkedett, finom permetet lövellt ki, amely benedvesítette Jessica arcát is. A kar visszahúzódott, Jessica megnézte, mit öntözött meg: egy páfrányt.

Mindenütt víz volt ebben a szobában, víz – azon a bolygón, ahol a víz volt a legértékesebb éltető nedű! Olyan szembetűnő volt a vízpazarlás, hogy Jessica az elképedéstől szinte gondolkodni sem tudott.

Kitekintett a sárgára szűrt fényű napkorongra. Alacsonyan járt már az egyenetlen látóhatár fölött, a sziklák fölött, amelyek a Pajzsfal néven ismert gigászi kőzetgerinc részét alkották.

Fényszűrő, gondolta. Hogy lágyabbá, ismerősebbé varázsolja egy fehér nap fényét. Ki építtethette ezt? Leto? Kitelne tőle, hogy ilyen ajándékkal lepjen meg, de nem lett volna ideje rá. És sokkal fontosabb gondok foglalták el.

Jessicának eszébe jutott egy jelentés, amely szerint sok arrakisi háznak légzsilipes ajtaja, ablaka volt, hogy megőrizzék, vissza tudják nyerni a belső páratartalmat. Leto korábban azt mondta, a hatalom és gazdagság szándékos fitogtatása volt, hogy ebben az épületben nem törődtek az ilyesmivel, az ajtókat, ablakokat csak a mindenütt jelenlevő por ellen szigetelték.

Amit azonban ez a helyiség megtestesített, az sokkal meghökkentőbb volt, mint a vízszigetelés hiánya a külső ajtókon! Jessica becslése szerint az a vízmennyiség, amelyet ez a luxuskert elhasznált, elegendő lett volna ezer embernek az Arrakison – esetleg még többnek.

Végigment az ablak mellett, tovább nézelődött a szobában. A szökőkút mellett derékmagasságban fémes felület csillant meg. Fehér jegyzettömb hevert rajta, mellette toll. Félig eltakarta a föléje hajló, legyező alakú levél. Jessica odament az asztalhoz, látta rajta Hawat napi ellenőrzésének jelét, elolvasta a jegyzettömbre írt üzenetet:

Lady Jessicának

Kívánom, hogy ugyanannyi örömödet leljed itt, mint én. Kérlek, engedd, hogy ez a szoba megtanítson valamire, amit ugyanazoktól a tanítóktól hallottunk: a kívánatos dolog közelsége mértéktelenségre csábítja az embert. Az az út veszéllyel terhes.

Minden jót kíván

Margot, Lady Fenring

Jessica bólintott, emlékezett rá, hogy Leto említette: Fenring gróf volt a Császár első itteni megbízottja. Sokkal sürgetőbb volt azonban az üzenet titkos tartalma. A megfogalmazás módja az értésére adta, hogy az írója szintén Bene Gesserit. Jessicában egy pillanatra fölmerült a keserű gondolat: a gróf feleségül vette az övét.

De közben már lehajolt, hogy megkeresse az elrejtett üzenetet. Ott kellett lennie. A látható szöveg tartalmazta a jelszót, amellyel minden Bene Gesseritnek, akit nem kötött Iskolai Parancs, figyelmeztetnie kellett a másikat, ha a körülmények szükségessé tették: "Az az út veszéllyel terhes."

Jessica megtapogatta az üzenet hátoldalát, végigsimította a felületet, pont-vonás jeleket keresett. Semmi. Kutató ujja végigszaladt a jegyzettömb szélén. Semmi. Visszatette a jegyzettömböt oda, ahonnan fölvette, közben mintha valami sürgette, ösztökélte volna, hogy gyorsan, gyorsan!

Talán a jegyzettömb elhelyezése…? töprengett.

De Hawat már átvizsgálta ezt a helyiséget, biztosan elmozdította. Jessica fölnézett a nagy levélre a jegyzettömb fölött. A levél! Ujját végigfuttatta az alsó felén, a szélén, a szárán. Ott volt! Ujja érzékelte a finom jeleket, egyetlen folyamatos mozdulattal leolvasta őket:

"A fiadat és a herceget közvetlen veszély fenyegeti. Van egy hálószoba, amelyet arra terveztek, hogy a fiad vonzónak találja. H. elrejtett benne sok fölfedezésre váró csapdát, hogy az igazit ne vegyék majd észre." Jessica megfékezte magában az első reakcióját, hogy visszarohanjon Paulhoz; végig kellett olvasnia az egész üzenetet. Ujja sebesen futott a kis kiemelkedéseken: "Nem tudom, pontosan milyen jellegű a veszély, de valami köze van egy ágyhoz. A hercegedet egy bizalmas társának vagy emberének árulása fenyegeti. Téged H. ajándékba akar adni az egyik kegyencének. Legjobb tudomásom szerint ez az üvegház biztonságos. Sajnálom, nem tudok többet. Kevés a forrásom, mert a gróf nincsen H. zsoldjában. Üdv: M. F."

Jessica ellökte a levelet, sarkon fordult, hogy a fiához rohanjon. Abban a pillanatban kivágódott a légzsilip ajtaja. Paul beugrott rajta, valamit szorongatott a kezében. Becsapta maga mögött az ajtót. Meglátta az anyját, átfurakodott a levelek között hozzá, egy pillantást vetett a szökőkútra, és a kezét a benne szorongatott tárggyal együtt a vízsugár alá dugta.

– Paul! – Jessica vállon ragadta a fiát, tekintetét a kezére szegezte. – Mi az?

A fiú könnyed hangon szólalt meg, de az anyja megérezte mögötte az erőfeszítést.

– Fürkészvadász. A szobámban kaptam el. Szétvertem az orrát, de biztosra akarok menni. A víztől mindenképpen zárlatos lesz majd…

– Merítsd bele! – parancsolt rá Jessica.

Paul engedelmeskedett.

Néhány pillanat múlva Jessica azt mondta:

– Vedd ki a kezed. Azt hagyd a vízben!

Paul kivette a kezét, lerázta róla a vizet, mereven nézte a szökőkútban heverő, mozdulatlan tárgyat. Jessica letört egy zöld növényszárat, megpiszkálta vele a félelmes kis fémszilánkot.

Nem reagált.

Jessica a vízbe ejtette a szárat, Paulra nézett. A fiú tekintete kutatón söpört végig a szobán, Jessica felismerte a B. G: módszer alkalmazását…

– Ebben a szobában akármi is rejtőzhet – mondta Paul.

– Megbízható forrásból tudom, hogy biztonságos.

– Állítólag az én szobám is biztonságos volt. Hawat kijelentette, hogy…

– Ne felejtsd el, hogy ez fürkészvadász volt – figyelmeztette az anyja. – Ez azt jelenti, hogy a házon belülről kellett irányítani. A fürkészek irányítósugara korlátozott hatótávolságú. Lehet, hagy már Hawat nyomozása után csempészték be.

De Jessica közben a levélen talált üzenetre gondolt: "… bizalmas társának vagy emberének árulása…" Nem Hawat, az biztos. Biztosan nem Hawat…

– Hawat emberei épp most kutatják át a házat – mondta Paul. – A fürkész kis híján elintézte azt az öregasszonyt, aki benyitott, hogy fölkeltsen.

– A Shadout Mapes – mondta Jessica. Eszébe jutott az előbbi találkozás a lépcsőnél. – Apád hívat, hogy…

– Az most várhat – mondta Paul. – Honnan veszed, hogy ez a szoba biztonságos?

Jessica az üzenetre mutatott, elmagyarázta.

Paul szemlátomást megkönnyebbült egy kicsit.

Jessicában azonban nem enyhült a feszültség. Egy fürkészvadász! gondolta. Könyörületes Anya! Minden tanult önuralmára szüksége volt, hogy ne fogja el hisztérikus reszketés.

Paul tárgyilagos hangon szólalt meg:

– Persze a Harkonnenek keze van a dologban. Muszáj lesz végeznünk velük.

Kopogás hallatszott a légzsilip ajtaja felől – Hawat gárdájának ismertető ritmusában.

– Tessék! – szólt ki Paul.

Az ajtó kitárult. Egy Atreides-egyenruhás, magas férfi hajolt be a szobába, a sapkáján a Hawat-jelvény.

– Hát itt van a fiatalúr! – mondta. – A házvezetőnő igazított útba. – Körülpillantott. – A pincében, egy kőrakás mélyén egy ember lapult. Fürkészvezérlő volt nála.

– Ott akarok majd lenni a kihallgatásán – mondta Jessica.

– Sajnos, úrnőm, nagyon elbántunk vele, mert nem hagyta magát. Meghalt.

– Van valami, aminek az alapján azonosítani lehet? – kérdezte Jessica.

– Egyelőre semmit sem találtunk, úrnőm.

– Arrakisi bennszülött volt? – kérdezte Paul.

Jessica bólintott az okos kérdés hallatán.

– Bennszülött külseje van – mondta a férfi. – A jelek szerint több mint egy hónapja rejtették el annak a kőrakásnak a mélyén, aztán csak várta, hogy megjöjjünk. A kő és a habarcs, ahol kijött a pincébe, érintetlen volt tegnap, amikor átvizsgáltuk azt a részt. A becsületemre mondom!

– Senki sem vonja kétségbe az alaposságotokat.

– Én kétségbe vonom, úrnőm. Ultrahangszondákat kellett volna használnunk odalent.

– Feltételezem, hogy most használjátok – mondta Paul.

– Igen, uram.

– Üzentess apámnak, hogy késni fogunk.

– Tüstént, uram. – A férfi Jessicára pillantott. – Hawat utasítása, hogy ilyen körülmények között a fiatalurat biztonságos helyén kell őrizni. – A tekintete megint körbeszaladt. – Mi a helyzet ezzel a szobával?

– Legjobb tudomásom szerint biztonságos – mondta Jessica. – Hawat és én is átvizsgáltam.

– Akkor őrséget állítok idekint, úrnőm, amíg még egyszer teljesen át nem kutattuk a házat. – Mélyen meghajolt.

Tisztelgett Paul felé, kihátrált és becsukta maga mögött az ajtót.

Paul törte meg a csendet:

– Később mi is átvizsgálhatnánk a házat. A te szemed esetleg meglát olyasmit, ami fölött mások elsiklanak.

– Ez a szárny volt az egyetlen, amelyet nem néztem át – mondta Jessica. – Ezt hagytam utolsónak, mert…

– Mert Hawat ezzel személyesen foglalkozott – mondta a fiú.

Jessica gyors, kérdő pillantást vetett rá.

– Nem bízol Hawatban?

– De igen, csak… öregszik, és túl sokat dolgozik. Levehetnénk a válláról a teher egy részét.

– Ezzel csak megszégyenítenénk, és rosszabbul végezné miatta a dolgát. Egy kósza bogár sem lesz képes beosonni ebbe a szárnyba, ha Hawat ezt megtudja. Restellni fogja, hogy…

– Magunknak kell intézkednünk – mondta Paul.

– Hawat becsülettel szolgálja immár a harmadik Atreides-nemzedéket! – mondta Jessica. – Megérdemel minden tiszteletet és bizalmat, amit megadhatunk neki… és még sokkal többet is.

– Amikor az apámat bosszantja valami, amit csináltál – jegyezte meg Paul –, úgy szokta azt mondani, hogy "Bene Gesserit!", mintha káromkodna.

– És mi szokta bosszantani apádat?

– Amikor vitatkozol vele.

– Te nem vagy az apád, Paul.

Paul azt gondolta: Nyugtalanítani fogja, de el kell mondanom neki, amit attól a Mapes asszonyságtól hallottam, hogy áruló van közöttünk.

– Mit titkolsz előlem? – kérdezte Jessica. – Ezt nem szoktam meg tőled, Paul.

A fiú vállat vont, aztán elmondta a Mapesszel történt beszélgetést.

Jessica a levélen talált üzenetre gondolt közben. Gyorsan döntött. Megmutatta Paulnak a levelet, elmondta az üzenetet.

– Erről azonnal értesíteni kell apámat – mondta a fiú. – Átteszem kódba, és azonnal leadatom rádión!

– Ne – mondta Jessica. – Várd meg, amíg négyszemközt tudsz beszélni vele. A lehető legkevesebb embernek szabad tudnia erről.

– Azt akarod mondani, hogy senkiben sem bízhatunk meg?

– Van még egy lehetőség – mondta Jessica. – Lehet, hogy úgy akarták, hogy ez az üzenet eljusson hozzánk. Aki az üzenetet küldte, igaznak vélte, de lehet, hogy az egyetlen cél az volt, hogy megkapjuk.

Paul arca kemény maradt és komor.

– Hogy gyanút és bizalmatlanságot hintsenek el közöttünk, hogy azzal gyengítsenek meg bennünket – mondta.

– Négyszemközt kell tájékoztatnod róla apádat, és figyelmeztesd erre a szempontra is!

– Értem.

Jessica a magas, széles fényszűrő üveg felé fordult, kibámult délnyugatra, ahol egyre lejjebb süllyedt az Arrakis napja – sárgás golyóként lebegett a sziklák fölött.

Paul is vele fordult.

– Szerintem sem Hawat – jegyezte meg. – Esetleg Yueh?

– Yueh sem "embere", sem "bizalmas társa" apádnak. És biztosíthatlak, ugyanolyan ádázul gyűlöli a Harkonneneket, mint mi.

Paul a sziklákra irányította a figyelmét. És nem lehet Gurney sem, gondolta. Sem Duncan. Valamelyik tisztjük? Képtelenség! Mindegyikük olyan családból való, amely nemzedékek óta hűséges hozzánk – és jó oka van rá.

Jessica végigsimított a homlokán, fáradtság öntötte el. Annyi itt a veszély! Kitekintett a szűrőtől sárga tájra, jól szemügyre vette. A hercegi földek mögött magas kerítéssel körülvett tárolóterület húzódott – sorokban álltak benne a fűszersilók, a kerítés körül pedig a póznalábú őrtornyok, mint megannyi ijedt pók. Jessica legalább húsz, silókkal tele tárolóterületet látott egymás mögött a Pajzsfal irányában – silók egymás után, dadogó sorban a medencén át.

A szűrt fényű nap lassan lebukott a láthatár alá. Feltűntek a csillagok. Jessica észrevett egy fényes csillagot, amely olyan mélyen volt a horizonton, hogy jól kivehető, pontos ritmusban villózott a fénye.

Paul izegni-mozogni kezdett mellette a félhomályos szobában.

Jessica figyelme azonban arra a különálló, villózó csillagra összpontosult: rájött, hogy túl alacsonyan van, hogy a fénynek a Pajzsfal sziklái közül kell jönnie.

Valaki jeleket ad!

Megpróbálta kiolvasni az üzenetet, de ezzel a kóddal sohasem találkozott még.

Más fények is kigyúltak már a síkságon, a sziklák alatt, kicsiny, távoli sárga fénypontok a kék sötétségben. És balra az egyik fénypont fényesebb lett, elkezdett villogva felelgetni a sziklának, gyorsan, ritmikusan.

A hamis csillag a sziklák között nyomban kihunyt.

Jelzések… baljós előérzettel töltötték el Jessicát.

Miért fényjelekkel érintkeznek a medencén át? kérdezte magától. Miért nem használják a kommunikációs hálózatot?

A válasz nyilvánvaló volt: a hálózatot most már biztosan lehallgatják Leto herceg ügynökei. A fényjelek csak azt jelenthették, hogy a herceg ellenségei váltanak üzeneteket – a Harkonnen-ügynökök.

Kopogás hallatszott mögöttük az ajtón, aztán Hawat emberének a hangja:

– Minden rendben van, uram… úrnőm. Ideje, hagy elvigyük a fiatalurat az apjához.

Azt mondják, hogy Leto herceg nem törődött az Arrakis veszedelmeivel, hogy vakon belesétált a csapdába. Nem az-e inkább a valószínű, hogy miután oly sokáig élt rendkívüli veszélyek között, rosszul ítélte meg a veszély mértékének a megváltozását? Vagy lehetséges, hogy szántszándékkal áldozta fel magát, hogy a fiának jobb élete lehessen? Minden jel szerint a herceget nemigen lehetett az orránál fogva vezetni.

IRULAN HERCEGNŐ:

CSALÁDI KOMMENTÁROK MUAD-DIBRŐL

A leszállópálya irányítótornyában Leto Atreides herceg nekitámaszkodott a mellvédnek. Az éjszaka első holdja, mint valami kissé összelapított ezüstpénz, már magasan állt a déli látóhatár fölött. Alatta a Pajzsfal csipkés élű sziklái kiszáradt cukormázként fénylettek a könnyű porfátylon át. Balra Arrakeen fényei ragyogtak a porködben – sárgán… fehéren… kéken.

A herceg a hirdetményekre gondolt, melyek aláírásával ellátva ott voltak már a bolygó minden sűrűbben lakott helyén: "Fényes Padisah Császárunk megbízott, hogy vegyem birtokba ezt a bolygót, és vessek véget minden viszálynak."

Ennek a rituális formaságnak a gondolatától elfogta a magányosság érzése. Kit lehet elbolondítani avval az üres jogi frázissal? A fremeneket aligha. De az Alsóbb Házakat sem, akik az Arrakis belső kereskedelmét tartják a kezükben… és szinte az utolsó emberig Harkonnen-bábok.

Meg akarták ölni a fiamat!

Nehéz volt uralkodni feltörő indulatán.

Látta, hogy valami jármű fényei közelednek Arrakeen felől. Remélte, hogy az őrség szállítójárműve, amely Pault hozza. A késlekedés idegtépő volt, még ha a herceg tudta is, hogy Hawat helyettesében csak az óvatosság dolgozik.

Meg akarták ölni a fiamat!

Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a haragos gondolatokat, visszafordította a tekintetét a leszállópálya felé, ahol öt fregattja sorakozott a terület szélén, mint hatalmas, mozdulatlan silbakok.

Jobb az óvatos halogatás, mint a…

Hawat helyettese kitűnő ember, figyelmeztette magát. Nagyreményű, rendíthetetlen hűségű.

Fényes Padisah Császárunk…

Bárcsak ennek a dekadens helyőrségi városnak a lakói láthatnák a Császár magánlevelét, melyet "nemes hercegéhez" intézett, olvashatnák az elfátyolozott nőkre és férfiakra tett lenéző célzásokat: "… de hát mi egyebet is várhatna az ember az olyan barbároktól, akiknek leghőbb vágya, hogy kívül éljenek a faufreluchok rendezett biztonságán?"

A herceg ebben a pillanatban úgy érezte, leghőbb vágya az, hogy véget vessen minden osztálykülönbségnek, és eszébe se kelljen többször jutnia a vérfagyasztó "rendnek". Fölemelte a pillantását a porfátyol fölé, a rezzenetlen fényű csillagokra, s azt gondolta: Valamelyik aprócska fénypont körül ott kering a Caladan… de én már sohasem látom meg a hazámat! Hirtelen éles fájdalomként hasított bélé a Caladan iránti honvágy. Úgy érezte, mintha nem belülről fakadt volna, hanem a Caladan nyúlt volna ki feléje. Hiába is erőlködött volna, nem tudta ezt a sivár pusztaságot, az Arrakist a magáénak érezni, és nem hitte, hogy valaha is sikerülne.

El kell lepleznem az érzéseimet, gondolta. A fiú érdekében. Ha egyáltalán lesz hazája, ennek a világnak kell annak lennie! Ha én úgy gondolok is az Arrakisra, mint a pokolra, ahová halálom előtt kerültem, neki találnia kell itt valamit, ami lelkesítse. Valaminek lennie kell itt!

Egy pillanatra elöntötte az önsajnálat, tüstént megvetően el is hessegette, és nem tudni, miért, fölidéződött benne egy vers két sora, melyet gyakran hallott Gurney Hallecktől:

Tüdőm beszívja az Idő levegőjét,

melyben sívó homok szitál…

Hát itt aztán bőven találhat Gurney sívó homokot, gondolta a herceg. Azok mögött a holdfényben ezüstlő sziklák mögött kietlen sivatag húzódott – kopár sziklatömeg, dűnék, futóhomok, föltérképezetlen, csontszáraz pusztaság, itt-ott a szélén – és talán elszórva beljebb is – pár maroknyi fremen. Ha még reményt adhat valami az Atreides-dinasztiának, az a fremen nép.

Feltéve, hogy a Harkonneneknek nem sikerült beférkőzni még a fremenek közé is a maguk ocsmány ármányaival…

Meg akarták ölni a fiamat!

Fülsértő, fémes zaj rezgése hatotta át a tornyot, megremegtette a herceg keze alatt a mellvédet. Lezuhantak előtte a védőlemezek, elzárták a kilátást.

Az űrkomp érkezik, gondolta. Ideje lemenni és munkához látni. Sarkon fordult, lement a lépcsőn, elindult a nagy gyülekezőterem felé. Igyekezett megőrizni a nyugalmát, előkészíteni arckifejezését a közelgő találkozáshoz.

Meg akarták ölni a fiamat!

Már tódultak befelé az emberek a leszállópályáról, amikor Leto odaért a sárga kupolás helyiséghez. A vállukon hozták űrzsákjaikat, kurjongattak, zsivajogtak, mint a vakációról megérkező diákok.

– Hé, érzed, hogy húzza a tojásaidat? Ez már gravitáció, öregem!

– Hány gé van errefelé? Jó nehéznek érzem!

– A nagykönyv szerint kilenctized!

A szavak kereszttüze betöltötte a nagy termet.

– Jól megnézted lefelé jövet ezt a porfészket? Hol az a rengeteg kincs, he?

– A Harkonnenek magukkal vitték!

– Tudod, mi nekem most a, kincs? Egy forró zuhany, aztán a jó, puha ágyikó!

– A füleden ültél, te marha? Itt nincs zuhany! Legfeljebb homokkal sikálhatod le magad.

– Hé, csönd legyen! Itt a herceg!

A herceg kilépett a lépcsős bejáróból a hirtelen elcsöndesült terembe.

Gurney Halleck jött hosszú lépésekkel a tömeg élén, vállán a zsák, a másik kezében a kilenchúrú baliset nyakát szorongatta. Hosszú ujjú, széles hüvelykű keze volt, tele apró, finom mozdulatokkal, melyek oly pompás zenét tudtak kicsalni a balisetből.

A herceg nézte Hallecket, csodálattal figyelte a csúf, szögletes mozgású férfit, a gyémántcsillogású szemet, melynek tekintete egyszerre volt vad és megértő.

Lám, egy ember, aki kívül van a faufreluchokon, habár eleget tesz minden előírásuknak. Hogy is mondta Paul? "Gurney, a vitéz."

Halleck vékony szálú, szőke haja eltakarta fején a kopasz foltokat. Széles szája kedélyes, csúfondáros mosolyra húzódott, a tintalián-sebhely mintha önálló életet élve vonaglott volna az állán, nyakán. Egész lényéből fesztelen, de bármikor bevetésre kész, magabiztos erő sugárzott. Odalépett a herceg elé; meghajolt.

– Gurney – mondta a herceg.

– Uram. – Gurney a balisettel a mögötte jövők felé intett. – Ez az utolsó eresztés. Szívesebben jöttem volna az elsővel, de…

– Ne félj, még nem fogytak el a Harkonnenek – mondta a herceg. – Álljunk félre, Gurney, ahol nyugodtan beszélhetünk!

Behúzódtak egy alkóvba, egy pénzbedobós vízautomata mellé. A többiek tömege mormogott, kavargott a nagy helyiségben. Halleck egy sarokba lökte a zsákját. A balisetet nem engedte el.

– Hány embert tudsz átadni Hawatnak? – kérdezte a herceg.

– Thufir bajban van, Sire?

– Csak két ügynökét veszítette el, de az előreküldött emberei kitűnő képet alkottak az egész itteni Harkonnen-felállásról. Ha gyorsan mozgunk, szerezhetünk egy lélegzetvételnyi időt, annyi biztonságot, amennyire most szükségünk van. Hawat használni tud mindenkit, akit most nélkülözhetsz, ha nem riadnak vissza egy kis késforgatástól.

– Oda tudok adni háromszázat a javából – mondta Halleck. – Hová küldjem őket?

– A főkapuhoz. Hawatnak már vár ott egy ügynöke, átveszi őket.

– Tüstént intézkedjem, Sire?

– Várj egy pillanatig! Van egy másik gondunk is. A pályaparancsnok valamilyen ürüggyel hajnalig itt fogja tartani a kompot. A Liga csillagbárkája, amelyik idehozott minket, folytatja az útját. Az űrkomp következő fogadója egy teherhajó lesz. Fűszerrakományt visz.

– A mi fűszerünket, uram?

– A miénket. De az űrkomppal menne a régi rezsim jó néhány fűszervadásza is. Éltek a lehetőségükkel, hogy a hűbérváltozással eltávozzanak, és a Változás Bírája engedélyezi. Ezek értékes, öreg rókák, Gurney, vannak vagy nyolcszázan! Mielőtt az űrkomp fölszáll, meg kell győznöd néhányukat, hogy álljanak be hozzánk.

– Mennyire erélyes eszközökkel győzzem meg őket, Sire?

– Azt szeretném, hogy önszántukból dolgozzanak nekünk. Ezek az emberek olyan tapasztalattal és olyan képzettséggel rendelkeznek, amilyemre szükségünk van. Az, hogy most elmennek, arra utal, hogy nem részei a Harkonnen-gépezetnek. Hawat szerint lehet néhány beépített ember a csoportban, de Hawat orgyilkost lát minden bokorban.

– Thufir már jó néhány igencsak tevékeny bokrot elkapott a maga idejében, uram.

– És még jó néhány hátravan. De azt hiszem, túl sok fantáziát tételezne föl a Harkonnenekről, hogy ügynököket építsenek be egy távozó csoportba.

– Meglehet, Sire. Hol vannak az illetők?

– Az alsó szinten, egy váróban. Javaslom, hogy menj le, játssz el egy-két melódiát, hogy meglágyítsd a szívüket, aztán add rá a nyomást. A megfelelő embereknek vezető pozíciót kínálhatsz. Ajánlj húsz százalékkal magasabb bért, mint amennyit a Harkonnenek alatt kaptak.

– Ne többet, Sire? Ismerem a Harkonnen-bérskálát. És akiknek a zsebükben van a végkielégítés, a szívükben meg a csavaroghatnék… hát, Sire, azokat nemigen marasztalja itt húsz százalék!

– Akkor az egyes esetekben cselekedj a belátásod szerint – felelte türelmetlenül Leto. – Csak tartsd az eszedben, hogy a kincstárunk nem kimeríthetetlen! Ahol tudsz, maradj a húsz százaléknál. Különösen kellenek a fűszersofőrök, időlesők, dűnelegények – mindenki, akinek sivatagi jártassága van.

– Értem, Sire. "Ádáz férfiak ők, kik jőnek: arcuk rideg, mint a keleti szél, és nem lesz rabtartójuk már a homok."

– Lélekemelő idézet – mondta a herceg. – Add át az embereidet valamelyik helyettesednek. Tartass vele egy rövid eligazítást a víztakarékosságról, aztán éjszakára itt, a leszállópálya melletti körletekben helyezkedjenek el! Az indítószemélyzet majd útbaigazítja őket. És ne feledkezz el a Hawatnak szánt emberekről!

– Háromszáz a legjavából, Sire. – Halleck fölvette az űrzsákját. – Hol jelentkezzem nálad, amikor végeztem?

– Beköltöztem itt az egyik fenti tanácsterembe. Majd ott értekezünk. Új széttagolódási rendet akarok kialakítani, úgy, hogy minden új területre elsőként a páncélos rajok menjenek ki.

Halleck már elfordulóban volt, most megmerevedett, elkapta Leto tekintetét.

– Csak nem ilyesféle kalamajkára számítasz, Sire? Úgy tudtam, jelen van a Változás Bírája!

– Nyílt küzdelem és titkos is… – mondta a herceg. – Lesz itt még vérontás bőven, amíg végzünk.

– "És a víz, melyet a folyóból merítesz, vérré változik a kiszáradt föld színén" – idézte Halleck.

A herceg fölsóhajtott.

– Igyekezz vissza, Gurney!

– Igenis, uram. – Halleck vigyorától megvonaglott a sebhelye. – "Íme, mint a sivatag vadszamara, megyek végezni munkámat." – Megfordult, határozott léptekkel a terem közepére ment, megállt, amíg kiadta az utasításait, aztán kisietett a tömegen át.

Leto csak nézett utána, megcsóválta a fejét. Halleck állandó meglepetésforrás volt – a feje tele dalokkal, idézetekkel, cikornyás fordulatokkal, a szíve azonban egy orgyilkosé, ha a Harkonnenekkel kellett elbánni.

Pár pillanat múlva Leto is átment a termen a szemközti lifthez, könnyed kézlegyintéssel viszonozva a tisztelgéseket: Meglátott egy propagandistát, megállt, közölt vele valamit, amit aztán a megfelelő csatornákon továbbítani lehet az embereknek: akik magukkal hozták a feleségüket, azokat bizonyára érdekli, hogy az asszonyok biztonságban vannak, és hol találhatók. A többiek pedig jó, ha megtudják, hogy az itteni lakosság között szemlátomást több a nő, mint a férfi.

A herceg megveregette a propagandista karját, ezzel a jellel adva értésére, hogy ez az üzenet elsőrendű fontosságú, haladéktalanul továbbítsa, aztán továbbment. Odabólingatott az embereknek, rájuk mosolygott, váltott néhány tréfás megjegyzést egy zászlóssal.

A parancsnoknak mindig magabiztosnak kell látszania, gondolta. Mindenki benned hisz, a te válladra nehezedik az ő hitük, miközben a kritikus helyen ülsz, és nem adhatod jelét…

Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre becsukódott mögötte a lift, és megfordulván, csak a személytelen ajtókkal nézett szembe.

Meg akarták ölni a fiamat!

Az arrakeeni leszállópálya kijáratánál durván vésve, mintha alkalmatlan szerszámmal készült volna, egy felirat volt olvasható, melyet Muad-Dib a későbbiekben sokszor elismételt. Azon az első arrakisi éjszakán találkozott vele, amikor kivitték a hercegi parancsnoki állásba, hogy részt vegyen apja első teljes körű haditanácsán. A felirat szavai azokhoz szóltak, akik távoztak az Arrakisról, de sötéten jelentőségteljesnek rémlettek a fiú szemében, aki nemrég egy hajszál híján menekült meg a haláltól. A felirat így szólt: "Ti, akik tudjátok, mit szenvedünk itt, emlékezzetek meg rólunk imáitokban!"

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB ÉLETE ÉS MŰVE

– A hadviselés egész elmélete az elfogadható kockázat elmélete – mondta a herceg –, de amikor oda fajul a helyzet, hogy az ember a tulajdon családját kockáztatja, akkor a szenvtelen mérlegelés háttérbe szorul… egyéb dolgok mögött.

Tudta, hogy nem fojtja vissza annyira a haragját, mint amennyire kellett volna. Megfordult, hosszú léptekkel végigment a tanácskozóasztal mellett, aztán vissza.

A herceg és Paul kettesben voltak a leszállópálya tanácskozótermében. Kongóan üres helyiség volt, csak a hosszú asztal állt benne, körülötte ódivatú, háromlábú székek, az egyik végénél egy térképtartó meg egy vetítő. Paul az asztalnál ült, a térképtartó közelében. Már beszámolt apjának a fürkészvadásszal történtekről, és arról is, hogy a herceget árulás fenyegeti.

A herceg megállt a fiúval szemben, az asztalra csapott.

– Hawat azt mondta, a ház teljesen biztonságos!

Paul tétován szólalt meg:

– Először én is haragudtam. És Hawatot hibáztattam. De a támadás kívülről jött. Egyszerű volt, ravasz és közvetlen. Sikerrel is járt volna, ha nem kapok jó kiképzést tőled és sok mástól – köztük Hawattól is.

– Még védelmezed?! – méltatlankodott a herceg.

– Igen.

– Öregszik. Egyszerűen öregszik. Le kéne…

– Bölccsé tette a sok tapasztalat. Hány hibáját tudnád most fölsorolni?

– Nekem kellene védenem – mondta a herceg. Nem neked!

Paul elmosolyodott.

Leto leült az asztalfőre, a fia kezére tette a kezét.

– Az utóbbi időben… érettebb lettél, fiam. – Elvette a kezét. – Örömmel tölt el. – Viszonozta a fiú mosolyát. – Hawat saját magát fogja büntetni. Több haragot fog maga ellen fordítani emiatt, mint amennyit mi ketten együtt rá tudnánk zúdítani!

Paul a térképtartó mögötti sötét ablakok felé pillantott, kinézett az éjszakai feketeségbe. A szoba fénye visszaverődött az erkély korlátjáról odakint. Paul valami mozgást látott, felismerte egy Atreides-egyenruhás őr alakját. A fiú megint a fehér falra nézett az apja mögött, aztán le az asztal fényes lapjára, tulajdon, ökölbe szorított kezére.

A herceggel szemben kivágódott az ajtó. Thufir Hawat csörtetett be, még a rendesnél is öregebbnek és cserzettebbnek látszott. Sietve végiglépdelt az asztal mentén, aztán vigyázzban megállt Letóval szemben.

– Uram – szólalt meg, de nem nézett a hercegre, mintha egy, a feje fölötti ponthoz beszélt volna –, most értesültem róla, hogy csalatkoznod kellett bennem. Szükségessé vált tehát, hogy benyújtsam a le…

– Ugyan, ülj már le és ne marháskodj! – szólt rá a herceg. A Paullal szemközti szék felé intett: – Ha hibát követtél el, az az volt, hogy túlbecsülted a Harkonneneket! A primitív agyukban ez a primitív trükk fogant meg. Mi nem primitív veszélyekkel számoltunk. És a fiam fáradságot nem kímélve beleverte a fejembe, hogy nagyrészt a tőled tanultak révén úszta meg a dolgot. Nem a te hibád volt! – Megveregette az üres szék támláját. – Ülj le, ha mondom!

Hawat beleroskadt a székbe.

– De…

– Nem akarok többet hallani róla – mondta a herceg. – Az incidens lezárult. Sürgetőbb ügyek várnak ránk. Hol vannak a többiek?

– Megkértem őket; hogy várjanak odakint, amíg én…

– Hívd be őket!

Hawat Leto szemébe nézett.

– Sire, én akkor is…

– Tudom, hogy kik az igazi barátaim, Thufir – mondta a herceg. – Hívd be az embereket!

Hawat nagyot nyelt.

– Igen, uram. – Megfordult a széken, kikiáltott a félig nyílt ajtón: – Gurney, hozd be őket!

Halleckkel az élen, sorban bejöttek a helyiségbe: elöl a törzstisztek, zord arccal, utánuk az ifjabb segédtisztek és szaktisztek, az ő arcukon lelkes buzgalom ült. Zörgés, csoszogás töltötte be a szobát, amíg elfoglalták a helyeiket. A levegőben a rachag serkentőszer enyhe illata érzett.

– Van kávé, ha kér valaki – mondta a herceg.

Végigtekintett az emberein. Jó anyag, gondolta. Az ember szerencsés lehet, ha ilyenek vannak mellette az efféle harcban. Megvárta, amíg a szomszéd szobából behozták a kávét és felszolgálták; észrevette egyik-másik arcon a fáradtság jeleit.

Aztán arcára öltötte a higgadt magabiztosság maszkját, fölállt, kopogott az asztalon.

– Hát, uraim – szólalt meg –, a jelek szerint a civilizációnknak annyira szokásává vált az invázió, hogy még egy egyszerű császári parancsnak sem tudunk engedelmeskedni anélkül, hogy ki ne ütközzenek a régi szokások.

Fanyar kuncogások hallatszottak az asztal körül, és Paul rájött, hogy az apja pontosan a kellő dolgot mondta, pontosan a kellő hangnemben ahhoz, hogy derűsebbé tegye a hangulatot itt. Még a hangjából érző enyhe fáradtság is helyénvaló volt.

– Azt hiszem, először érdemes lesz meghallgatnunk, megtudott-e Thufir valami újat a fremenekről, ami nincs benne a jelentésében – mondta a herceg. – Thufir?

Hawat fölpillantott.

– Van néhány gazdasági kérdés, amit az általános jelentésem után még tisztázni kell, Sire, de most annyit mondhatok, hogy a fremenek egyre inkább kívánatos szövetségeseknek látszanak. Most várakoznak, amíg meglátják, megbízhatnak-e bennünk, de a jelek szerint őszinte a viselkedésük. Ajándékokat küldtek nekünk – saját készítésű cirkoruhákat… térképeket a hátrahagyott Harkonnen-erősségek körüli egyes sivatagi területekről… – Lepillantott maga elé. A kémjelentéseik teljesen megbízhatóaknak bizonyultak, és nagy segítségünkre voltak a Változás Bírájával szemben. Küldtek még néhány apróbb ajándékot – ékszereket Lady Jessicának, fűszerlikőrt, cukrot, gyógyfüveket. Az embereim épp most vizsgálják át a szállítmányt, de úgy látszik, minden veszélytelen, nyoma sincs cselvetésnek.

– Tetszenek neked ezek az emberek, Thufir? – kérdezte valaki az asztal túlsó végéről.

Hawat a kérdező felé fordult.

– Duncan Idaho véleménye szerint csodálatra méltóak.

Paul az apjára pillantott, majd Hawatra, és megkockáztatott egy kérdést.

– Van valami új értesülésed arról, hogy hányan vannak a fremenek?

Hawat a fiúra nézett.

– Az élelem-előállításból és más jelekből ítélve, Idaho becslése szerint abban a barlangkomplexumban, ahol ő járt, mindent összevéve úgy tízezren lehettek. A vezérük azt mondta, ő egy kétezer tűzhelyből álló sziecs ura. Minden valószínűség szerint igen sok ilyen sziecsközösség létezik. Úgy látszik, mindannyian valami Lietnek fogadtak engedelmességet.

– Ez új – mondta Leto.

– Lehet, hogy tévedek, uram. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez a Liet talán valami helyi istenség.

Az asztal közepe táján valaki megköszörülte a torkát, aztán megszólalt:

– Biztos, hogy összeköttetésben állnak a csempészekkel?

– Mialatt Idaho ott volt, abból a sziecsből útnak indult egy csempészkaraván, nagy fűszerrakománnyal. Málhás állatokat használtak, és célzást tettek rá, hogy tizennyolc napi út áll előttük.

– Úgy rémlik – mondta a herceg –, hogy ez alatt a zűrzavaros időszak alatt megkettőződött a csempészek aktivitása. Ezen el kell gondolkodni. Amiatt nem kell főjön a fejünk, hogy néhány engedély nélküli fregatt el-elszállít egy-egy rakomány fűszert a bolygóról – ez mindig is így volt. De hogy sejtelmünk se legyen róla, hogy mi folyik – az már nem jó!

– Van valami terved, Sire? – kérdezte Hawat.

A herceg Halleckre nézett.

– Gurney, a te vezetéseddel szeretnék küldöttséget, vagy ha úgy tetszik, követséget küldeni, hogy fölvegyük a kapcsolatot ezekkel a romantikus üzletemberekkel. Közöld velük, hogy szemet hunyok az ügyleteik fölött mindaddig, amíg hercegi dézsmát szolgáltatnak be nekem. Hawat becslése szerint az ügyleteikhez eddig szükséges megvesztegetés meg a külön harcosok négyszer annyit vittek el.

– Mi lesz, ha ez a fülébe jut a Császárnak? – kérdezte Halleck. – Féltékenyen őrzi a KHAFT-profitját, uram!

Leto elmosolyodott.

– Az egész dézsmát nyíltan elkönyveljük IV. Shaddam számlájára, és törvényes módon levonjuk az adóköteles bevételünkből. Ezzel próbáljanak meg valamit csinálni a Harkonnenek! Ugyanakkor tönkreteszünk néhány helyi nagyságot, akik a Harkonnen-rendszerben megszedték magukat. Nincs több megvesztegetés!

Halleck arca mosolyra rándult.

– Ó, Sire, ez aztán az övön aluli ütés! Bárcsak látnám a báró képét, amikor értesül róla!

A herceg Hawathoz fordult.

– Thufir, megszerezted azokat a számlakönyveket, amiket mondtad, hogy meg tudsz vásárolni?

– Igen, uram. Most is éppen tanulmányozzák őket a fiúk. De én is átfutottam őket, és egy durva becsléssel már szolgálhatok.

– Akkor halljuk!

– A Harkonnenek tízmilliárd solarist zsebeltek be innen háromszázharminc naponként!

Elfojtott hangok hallátszottak az asztal körül. Még az ifjabb segédtisztek is, akik eddig némi unalomnak adták jelét, most fölegyenesedtek, tágra nyílt szemmel meredtek egymásra.

Halleck azt mormogta:

– "Mert kiszívják ők a tenger gazdagságát, a homokban rejtező kincseket, is."

– Látjátok, uraim – mondta Leto. – Van-e köztünk olyan naiv lélek, aki elhiszi, hogy a Harkonnenek csöndben összecsomagolnak, és itt hagyják mindezt csak azért, mert a Császár parancsot adott rá?

Általános fejrázás, egyetértő mormogás volt a válasz.

– Fegyverrel kell elvennünk, ami megillet minket – mondta Leto. Hawathoz fordult. – Ez jó alkalom, hogy beszámolj a felszerelésünkről. Hány homokjárót, aratót, fűszergyárat hagytak itt nekünk, és hogy állunk a tartozékokkal?

– Teljes készletet, ahogy a Változás Bírája által ellenőrzött császári leltárban áll, uram – mondta Hawat. Intett egy segédtisztnek, hogy adjon oda egy dossziét. Kinyitotta maga előtt az asztalon. – Azt elmulasztották megemlíteni, hogy a homokjáróknak a fele sem üzemképes, hogy csak körülbelül a harmadához van légivagon, amivel a fűszerhomokra lehet szállítani őket, hogy mindaz, amit a Harkonnenek itt hagytak nekünk, bármelyik pillanatban széteshet! Örülhetünk, ha a fölszerelés felét működőképes állapotba tudjuk hozni, és még jobban örülhetünk, ha hat hónap múlva a negyede még mindig működik.

– Nagyjából erre számítottunk – mondta Leto. – Halljuk az adatokat az alapvető felszerelésről!

Hawat belepillantott a dossziéba.

– Van körülbelül kilencszázharminc fűszeresünk, amit pár napon belül ki lehet küldeni. Aztán mintegy hatezer-kétszázötven ornitopter terepfelmérésre, földerítésre, időjárás-megfigyelésre… légivagon kevesebb mint ezer!

Halleck szólalt meg:

– Nem lenne kifizetődőbb felújítani a tárgyalásokat a Ligával, hogy engedélyezzék egy fregattunk pályára állítását időjárás-figyelőnek?

A herceg Hawatra nézett.

– Ezen a téren semmi újság, mi, Thufir?

– Egyelőre más utakon kell elindulnunk – mondta Hawat. – A Liga megbízottja igazában nem is tárgyalt velünk, csak az értésemre adta – mint Mentát a Mentátnak –, hogy az ár számunkra elérhetetlen, és az is marad, akármilyen messzire tudunk is elmenni. Most az a dolgunk, hogy kiderítsük, miért: Csak aztán próbálkozhatunk újból nála.

Az asztal közepe táján Halleck egyik segédtisztje megpördült a székén, és fölcsattant:

– Nincs itt igazság!

– Igazság? – A herceg ránézett a férfira. – Ki kér itt igazságot? Megteremtjük a magunk igazságát. Megteremtjük itt, az Arrakison – győzünk vagy elpusztulunk! Megbántad, hogy hozzánk kötötted a sorsodat, uram?

A másik rámeredt a hercegre.

– Nem – mondta pár pillanat múlva. – Nem, Sire. Te nem fordulhattál vissza, és én nem tehettem mást, mint hogy követlek. Bocsánatot kérek a kitörésért, de… – vállat vont – …bizonyára időnként mindannyiunkat elfog a keserűség.

– A keserűséget megértem – mondta a herceg. – De ne kiabáljunk igazságért addig, amíg van fegyverünk és van lehetőségünk, hogy használjuk. Bennetek, többiekben is felgyülemlett a keserűség? Ha igen, akkor ki vele! Ezen a tanácskozáson magunk között vagyunk, itt mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja.

Halleck mocorgott, aztán megszólalt:

– Azt hiszem, Sire, az a legelkeserítőbb; hogy a többi Nagy Házak közül egy sem csatlakozott hozzánk. "Igazságos Letónak" címeznek, örök barátságot ígérnek, de csak addig, amíg nem kerül nekik semmibe.

– Még nem tudják, ki fog győzni ebben az összecsapásban – mondta a herceg. – A Házak legtöbbje úgy szedte meg magát, hogy nem vállalt kockázatot, ha nem volt muszáj. Igazában nem lehet ezért hibáztatni őket, csak megvetni. – Hawatra nézett. – A felszerelésről volt szó. Kivetítenél néhány példát, hogy mindenki megismerkedjék az efféle gépezetekkel?

Hawat bólintott, intett a vetítő mellett álló segédtisztnek.

Az asztal lapján egy háromdimenziós solido-vetület jelent meg, félúton a herceg és az asztal közepe között. Néhányan az asztal túlsó végénél fölálltak, hogy jobban lássák.

Paul előrehajolt, tágra nyílt szemmel nézte a gépezetet.

A körülötte látható aprócska emberalakok nagyságából ítélve körülbelül százhúsz méter hosszú lehetett és negyven méter széles. Lényegében egy hosszú, rovarszerű test volt, amely széles, egymástól független hernyótalpakon mozgott.

– Ez egy aratóüzem – mondta Hawat –, más néven fűszergyár vagy fűszeres. A felvételhez egy jó állapotban levőt választottunk ki. Szó, ami szó, van egy vonóköteles példány, amelyik még az első császári környezetbúvárokkal érkezett ide, és azóta is működik… de nem tudom, hogyan… vagy miért.

– Ha az az, amelyiket "Mári mamának" csúfolják, annak múzeumban volna a helye – szólt közbe az egyik ifjabb segédtiszt. – Azt hiszem, a Harkonnenek afféle fenyítésnek tartották meg, hogy legyen mivel ijesztgetni a munkásaikat. "Ha nem viseled jól magad, a Mári mamára kerülsz!"

Kuncogás hallatszott az asztal körül.

Paul távol tartotta magát az általános jókedvtől, minden figyelme a vetületre összpontosult, arra a kérdésre, amely betöltötte a gondolatait. A fűszergyárra mutatott, megszólalt:

– Thufir, vannak akkora homokférgek, amelyek az egészet le tudják nyelni?

Hirtelen csönd lett. A herceg magában káromkodott egyet, aztán meggondolta magát. Nem. Itt szembe kell néznünk a realitásokkal!

– A sivatag mélyén vannak olyanok, amelyek egy falásra bekapják ezt az egész üzemet – mondta Hawat. – Itt, a Pajzsfal közelében, ahol a fűszerkitermelés nagy része folyik, csak akkorák vannak – de azok bőven –, amelyek ha egy falásra nem kapják is be, de szétroncsolják, aztán kedvükre elmajszolják.

– Miért nem használunk ellenük pajzsokat? – kérdezte Paul.

– Idaho jelentése szerint – mondta Hawat – a sivatagban veszélyesek a pajzsok. Egy egyszerű személyi pajzs több száz méteres körzetből odavont minden férget. A jelek szerint valami gyilkos dühöt gerjeszt bennük. Ezt a fremenek mondták, és nincs okunk kételkedni a szavukban. Idaho a sziecsben semmi jelét nem látta pajzsfelszerelésnek.

– Semmit?

– Nemigen tudták volna elrejteni több ezer ember szeme elől – mondta Hawat. – Idahónak szabad bejárása volt a sziecs minden részébe. Nem látott sem pajzsokat, sem a pajzsok használatára utaló nyomokat.

– Rejtély… – mondta a herceg.

– A Harkonnenek viszont annál inkább használták őket – mondta Hawat. – Javítóállomásaik voltak mindegyik helyőrségi faluban, és a könyvelésük tanúsága szerint sokat költöttek cserére, alkatrészekre.

– Lehet, hogy a fremenek valamiképpen semlegesíteni tudják a pajzsokat? – kérdezte Paul.

– Valószínűtlen – mondta Hawat. – Elméletileg persze lehetséges – állítólag egy megyényi méretű elektrosztatikus ellentöltés már megteszi, de mindeddig még senki sem tudta elvégezni a kísérletet.

– Korábban is hallottunk volna róla – szólt közbe Halleck. – A csempészek szoros kapcsolatban vannak a fremenekkel, ha létezne ilyen eszköz, megszerezték volna. És gátlás nélkül piacra is dobták volna másutt!

– Nem szeretem, ha egy ilyen fontosságú kérdés megválaszolatlan – mondta Leto. – Thufir, első dolgod legyen ennek a problémának a megoldása!

– Már dolgozunk rajta, uram. – Hawat megköszörülte a torkát. – Ööö… azért Idaho egyvalamit mondott. Szerinte a pajzsokat illetően félreérthetetlen volt a fremenek viselkedése. Állítólag mulatságosnak találták őket!

A herceg összeráncolta a homlokát, aztán azt mondta:

– Maradjunk a tárgynál, a fűszerkitermelésnél.

Hawat intett a vetítőnél álló férfinak.

Az aratóüzem solido-képét felváltotta egy szárnyas járműé. Eltörpültek mellette a körülötte álló emberalakok.

– Ez a légivagon – mondta Hawat. – Lényegében egy nagy topter, amelynek egyedüli feladata az, hogy a fűszerben gazdag homokra vigye az üzemet, aztán elmenekítse onnan, amikor fölbukkan egy homokféreg. A homokférgek mindig felbukkannak. A fűszeraratás nem áll másból, mint hogy berontunk, a lehető leggyorsabban a lehető legtöbbet összeszedjük, aztán iszkolunk.

– Prímán illik a Harkonnenek erkölcsi felfogásához! – jegyezte meg a herceg.

A nevetés rövid volt és túl harsány.

A vetítő fókuszában egy ornitopter váltotta fel a légivagont.

– Ezek a topterek nagyjában-egészében hagyományosak – mondta Hawat. – A legfontosabb módosítás az, hogy a szokásosnál nagyobb utat tudnak megtenni leszállás nélkül. Különös gondot fordítottak a lényeges részek homok és por elleni szigetelésére. Csak körülbelül minden harmincadik van – pajzzsal ellátva – valószínűleg a nagyobb hatótávolság kedvéért hagyták el a súlyos pajzsgenerátort.

– Nem tetszik nekem, hogy így mellőzik a pajzsokat… – mormogta a herceg. És azt gondolta: Ez volna a Harkonnen-titok? Azt jelentené, hogy ha minden ellenünk fordul, még menekülni is hiába próbálnánk a pajzzsal védett fregattokon? Hevesen megrázta a fejét, hogy elhessegesse az ilyen gondolatokat, és azt mondta: – Térjünk rá a költségbecslésre! Mekkora lehet a profitunk?

Hawat kettőt lapozott a jegyzetfüzetében.

– Miután számba vettük a javításra szoruló és az üzemképes felszerelést, kiszámítottuk, hogy első közelítésben mekkora lesz az üzemeltetési költség. Természetesen a lehető legrosszabb feltételekből indultunk ki, hogy legyen biztonsági ráhagyás. – Behunyta a szemét, a jellegzetes Mentát-féltranszban folytatta: – A Harkonnenek alatt a fenntartás és a bér együttesen nem haladta meg a tizennégy százalékot. Mi az első időszakban szerencsés esetben harminc százalék körül leszünk. Figyelembe véve az újrabefektetést és a bővítést, valamint a KHAFT járandóságát és a katonai kiadásokat, a profitunk mindössze hat-hét százalék lesz addig, amíg ki nem cseréljük a kiöregedett felszerelést. Aztán minden valószínűség szerint fel tudjuk tornázni a normális tizenkét-tizenöt százalékra. – Kinyitotta a szemét. – Hacsak nem akarsz Harkonnen-módszereket alkalmazni, uram…

– Az a célunk, hogy állandó, megbízható bolygóbázist alakítsunk ki – mondta a herceg. – Úgy kell tevékenykednünk, hogy az emberek jó része elégedett legyen – különösen a fremenek. A Caladanon a fölényünket a tengeri és a légi erő adta – folytatta. – Itt ki kell alakítanunk valamit, amit leginkább sivatagi erőnek neveznék. Lehet, hogy része lesz a légi erő is, de lehet, hogy nem. Felhívom a figyelmeteket a topterpajzsok hiányára! – Megrázta a fejét. – A Harkonnenek a bolygón kívüli forrásokra támaszkodtak a kulcsfontosságú személyzetük pótlásában. Mi nem merünk! Minden új csoportban ott lenne egy sereg provokatőr is.

– Akkor viszont meg kell elégednünk lényegesen kisebb profittal és csökkentett termeléssel – mondta Hawat. – Az első két időszakban a termelésünk csak mintegy kétharmada lehet a Harkonnen-átlagnak.

– Annyi bizony – mondta a herceg –, pontosan erre számítottunk. A fremenekkel pedig sietnünk kell! Szeretném, ha öt teljes fremen zászlóalj várná az első KHAFT ellenőrzést.

– Addig nincs sok idő, Sire – mondta Hawat.

– Nincs sok időnk, jól tudod. Itt lesznek, mihelyt lehet, Harkonnen-ruhába öltözött sardaukarokkal! Mit gondolsz, Thufir, mennyit hajózhatnak be?

– Mindent összevéve négy-öt zászlóaljat, Sire. Nem többet, tekintettel a Liga csapatszállítási tarifájára.

– Akkor öt zászlóaljnyi fremennek, a mi csapatainkkal együtt, elégnek kell lennie. Ha majd felvonultathatunk néhány foglyul ejtett sardaukart a Landsraad Tanácsa előtt, sok minden megváltozik, profit ide vagy oda!

– Megteszünk mindent, Sire.

Paul az apjára nézett, aztán megint Hawatra. Hirtelen tudatára ébredt, milyen idős a Mentát, hogy az öreg már három Atreides-nemzedéket kiszolgált. Koros. Látszott a barna szempár nyálkás csillogásán, az egzotikus klímák cserzette arcbőrön, a csapott vállon, a keskeny, összeszorított ajkon, amelyen ott voltak a sapho-lé áfonyaszínű foltjai.

Annyi minden függ egyetlen koros embertől, gondolta Paul.

– Jelenleg az orgyilkosháború állapotában vagyunk – mondta a herceg –, de még nem teljesedett ki. Thufir, milyen az itteni Harkonnen-hadigépezet?

– Felszámoltuk kétszázötvenkilenc kulcsemberüket, uram. Legfeljebb három Harkonnen-sejt maradt meg, összesen talán százan.

– Azok a Harkonnen-bérencek, akiket felszámoltatok – mondta a herceg –, vagyonosak voltak?

– A legtöbbje tehetős volt, uram – mint vállalkozó.

– Hamisítsatok vazallusi hűségnyilatkozatokat mindegyikük nevében! – mondta a herceg. – Adjatok le egy-egy másolatot a Változás Bírájának! Az lesz a jogi álláspontunk, hogy hamis vazallusi jogon tartózkodtak itt. Kobozzátok el a vagyonukat, gyűjtsetek be mindent, tegyétek az utcára a családjukat, forgassátok ki a zsebüket. És gondoskodjatok róla, hogy a Korona megkapja a tíz százalékát. Minden teljesen törvényes legyen!

Thufir elmosolyodott, a kárminszínű ajkak között megvillantak a vörös foltos fogak.

– Ez a húzás méltó volna a nagyapádhoz, uram! Restellem, hogy nem nekem jutott először az eszembe…

Halleck összeráncolt homlokkal rápillantott a szemben ülő Paulra, elkapta a fiú mélységesen rosszalló tekintetét. A többiek mosolyogtak, bólogattak.

Helytelen, gondolta Paul. Ettől a többiek csak még elszántabban jognak küzdeni. Semmit sem nyernének vele, ha megadnák magukat.

Jól ismerte a teljes gátlástalanság konvencióját, mely a kanlyban uralkodott; de ez olyasféle húzás volt, amely a vesztüket okozhatja, miközben győzelemnek látszik!

– "Idegenként járok az idegen földön" – idézte Halleck.

Paul rámeredt, megismerte az O. K. Bibliából származó idézetet, és azon törte a fejét: Lehet, hogy Gurney is véget akar vetni a fondorlatos cselszövéseknek?

A herceg kipillantott az ablakon a sötétségbe, aztán újra Halleckre nézett.

– Gurney, hányat sikerült rávenned azok közül a homokjanik közül, hogy velünk maradjanak?

– Összesen kétszáznyolcvanhatot, Sire. Szerintem ennyinek is örülhetünk: Mindegyikük hasznos szakember.

– Többet nem? – A herceg összecsücsörített szájjal töprengett, aztán azt mondta: – Jól van. Értesítsétek a…

Mozgás, hangok hallatszottak az ajtó felől. Duncan Idaho jött be az őrök között, végigsietett az asztal mellett, odahajolt a herceghez, súgott valamit.

Leto intett, hogy egyenesedjék föl.

– Mondd hangosan, Duncan! – szólt rá. – Láthatod, ez stratégiai tanács.

Paul szemügyre vette Idahót, figyelte a férfi macskamozgását, a reflexei gyorsaságát, ami olyan nehezen utánozható harcmesterré tette. Idaho sötét bőrű arca Paul felé fordult, a mélyen ülő szemben nem csillant meg érzelem, de Paul jól látta, hogy a higgadt maszk mögött izgalom rejtezik.

Idaho végignézett az asztalnál ülőkön, aztán megszólalt

– Elfogtunk egy fremennek álcázott Harkonnen-zsoldoscsapatot. Maguk a fremenek küldtek futárt hozzánk, hogy figyelmeztessenek az imposztorokra, de a támadás során kiderült, hogy a Harkonnen-banda elfogta a futárt és súlyosan megsebesítette. Ide akartuk hozni, hogy a mi orvosaink vegyék kezelésbe, de útközben meghalt. Még előtte, amikor láttam, hogy milyen rossz bőrben van, odamentem, hogy segítsek, ha tudok. Rajtakaptam, amint éppen el akart dobni valamit. – Idaho a hercegre pillantott. – Egy kést, uram, egy olyan kést, amelyhez hasonlót még sohasem láttál!

– Kriszkést?

– Minden bizonnyal – mondta Idaho. – Tejfehér a pengéje, és saját fénnyel tündököl. – Benyúlt a köntöse alá, előhúzott egy hüvelyt, fekete, bordázott nyél állt ki belőle.

– Hagyd a hüvelyben azt a pengét!

A hang a szoba végében levő nyitott ajtóból jött, zengő volt és átható; mindannyian fölkapták a fejüket, odanéztek.

Magas, bő lebernyeges alak állt az ajtóban, az őrök keresztbe tett kardjai mögött. A könnyű, homokszínű lebernyeg az egész testét beburkolta, csak a csuklyán látszott rés, benne fekete fátyol, fölötte megvillant a csupa kék szempár, melynek nem volt fehérje.

– Engedd be – suttogta Idaho.

– Engedjétek át azt az embert! – szólt a herceg.

Az őrök rövid habozás után leeresztették a kardot.

A férfi hosszú, gyors léptekkel besuhant a szobába, megállt a herceg előtt.

– Ez Stilgar, a főnöke annak a sziecsnek, amelyet fölkerestem. Az ő emberei figyelmeztettek minket az álfremenek bandájára – mondta Idaho.

– Isten hozott, jó uram – mondta Leto. – És miért ne húznánk ki azt a pengét a hüvelyéből?

Stilgar egy pillantást vetett Idahóra, és így szólt:

– Te megtartottad a tisztaság és becsület szokásait közöttünk. Neked megengedném, hogy meglásd a kését annak a férfinak, akinek a barátja lettél. – Pillantása végigsiklott a többieken a szobában. – De ezeket a többieket nem ismerem. Te hagynád, hogy beszennyezzenek egy tiszteletre méltó fegyvert?

– Én Leto herceg vagyok – mondta a herceg. – Nekem megengednéd, hogy megnézzem ezt a kést?

– Megengedem, hogy majd jogot szerezz rá, hogy kivond a hüvelyéből – mondta Stilgar, és az asztal körül felmorajló méltatlankodás közepette fölemelte keskeny, sötéten erezett kezét.

– Ne feledd, ez a penge olyasvalakié, aki szolgálatot tett neked!

A várakozó csendben Paul figyelmesen nézte a férfit, érezte a belőle sugárzó erőt. Vezér volt – fremen vezér.

Az asztal közepe táján, Paullal szemben egy férfi azt mormogta:

– Ő fogja megmondani, mihez van jogunk az Arrakison?

– Azt mondják, Leto Atreides herceg az alattvalók egyetértésével kormányoz – mondta a fremen. – Ezért meg kell mondanom, mi a szokás nálunk. Bizonyos felelősség hárul arra, aki meglát egy kriszkést. – Sötét pillantást vetett Idaho felé. – A kriszkések a mieink. Soha nem hagyhatják el az Arrakist a beleegyezésünk nélkül.

Halleck és még néhányan félig fölemelkedtek, haragos kifejezés jelent meg az arcukon. Halleck felfortyant

– Azt Leto herceg határozza meg, hogy…

– Egy pillanat! – szólt közbe Leto, és a higgadt, szelíd hangtól hirtelen csend lett. Ezt a helyére kell tenni, gondolta, mielőtt baj lesz belőle. A fremenhez fordult: – Uram, én tiszteletben tartom a személyes méltóságát minden embernek, aki tiszteli az én méltóságomat. Valóban le vagyok kötelezve neked, és én soha, senkinek nem szoktam adósa maradni. Ha nektek az a szokásotok, hogy ennek a késnek itt a hüvelyében kell maradnia, akkor én parancsolom, hogy úgy legyen. És ha van még valami módja, hogy tiszteletet adjunk annak az embernek, aki meghalt a szolgálatunkban, csak egy szavadba kerül.

A fremen átható tekintettel megnézte a herceget, aztán lassan félrehúzta a fátylát, kivillant mögüle egy keskeny orr, egy fényes, fekete szakáll keretezte, telt ajkú száj. Lassú, kimért mozdulattal az asztal fölé hajolt, ráköpött a fényes lapra.

Ahogy az asztal körül ülők egyszerre mozdultak meg, hogy talpra ugorjanak, Idaho dörgő hangja töltötte be a szobát:

– Nyugi!

A hirtelen, feszült csendben Idaho azt mondta:

– Köszönjük neked, Stilgar, hogy megajándékoztál tested nedvével. Olyan szellemben fogadjuk, amilyenben adtad. – Ezzel ő is az asztalra köpött a herceg előtt.

Utána halkan odaszólt a hercegnek:

– Ne feledd, milyen érték itt a víz, Sire! Ez a tisztelet jele volt.

Leto visszahuppant a székére, elkapta Paul tekintetét, a fiú ajkán fanyar mosoly játszott. Az asztal körül érezhetően enyhült a feszültség, ahogy az emberek lassan felfogták a történteket.

A fremen Idahóra nézett.

– Megmérettél és jónak találtattál a sziecsemben, Duncan Idaho – mondta. – Köt-e téged a hercegednek tett hűségeskü?

– Azt akarja, Sire, hogy álljak be hozzá – mondta Idaho.

– Elfogadná a kettős kötöttségedet?

– Óhajtod, hogy vele tartsak, Sire?

– Azt óhajtom, hogy a magad feje szerint határozzál a kérdésben – mondta Leto, de nem tudta leplezni hangjában az aggodalmas várakozást.

Idaho fürkészően ránézett a fremenre.

– Elfogadnál ilyen feltételekkel, Stilgar? Lesznek időszakok, mikor vissza kell térnem a hercegem szolgálatába.

– Jól harcolsz, és megtettél mindent, amit megtehettél a barátunkért – mondta Stilgar. Letóra nézett. – Így legyen: az Idaho nevű ember megtartja a nála levő kriszkést a hozzánk való hűsége jeleként. Természetesen meg kell tisztulnia, a szertartásokat el kell végezni, de ez megoldható. Idaho fremen lesz, és az Atreidesek katonája. Van már erre példa: Liet is két urat szolgál.

– Duncan? – kérdezte Leto.

– Értem, Sire – mondta Idaho.

– Akkor megegyeztünk – mondta Leto.

– A te vized a miénk, Duncan Idaho – mondta Stilgar. – A barátunk teste itt marad a hercegednél. Az ő vize Atreides-víz lesz. Ez összeköt bennünket.

Leto felsóhajtott, Hawatra pillantott, elkapta az öreg Mentát tekintetét. Hawat bólintott, elégedett kifejezés ült az arcán.

– Lent várok – mondta Stilgar –, amíg Idaho búcsút vesz a barátaitól. A halott barátunk neve Turok volt. Emlékezzetek rá, amikor eljön az ideje, hogy kiszabadítsátok a szellemét. Ti Turok barátai vagytok.

Stilgar már fordult is volna az ajtó felé, de a herceg azt kérdezte:

– Nem maradsz velünk egy darabig?

A fremen feléje fordult, könnyed mozdulattal helyrerántotta a fátylát, megigazított alatta valamit. Paul egy pillanatra mintha egy vékony csövet pillantott volna meg, mielőtt a helyére került a fátyol.

– Van rá ok, hogy maradjak? – kérdezte a fremen. Szeretnénk kifejezni nagyrabecsülésünket – mondta a herceg.

– A becsület azt kívánja, hogy nemsokára másutt legyek – mondta a fremen. Még egy pillantást vetett Idahóra, sarkon fordult és kicsörtetett az ajtónállók között.

– Ha a többi fremen is ilyen, jól fogjuk szolgálni egymást – jegyezte meg a herceg.

Idaho kimérten felelt:

– A többi sem rosszabb, Sire.

– Tisztában vagy a feladatoddal, Duncan?

– Én vagyok a fremenekhez akkreditált követ, Sire.

– Sok múlik rajtad, Duncan. Legalább öt zászlóaljnyira lesz szükségünk ezekből az emberekből, mielőtt megrohannak minket a sardaukarok.

– Az nem fog könnyen menni, Sire. A fremenek igencsak független népség. – Idaho tétovázott, aztán folytatta: – És van még valami, Sire. Az egyik zsoldos, akivel elbántunk, épp ezt a kést akarta elszedni a haldokló fremen barátunktól. A zsoldos azt mondta, a Harkonnenek egymillió solaris jutalmat ajánlanak annak, aki a kezükbe ad egyetlen kriszkést!

Leto szemmel látható meglepetéssel kapta föl a fejét.

– Miért vannak úgy oda egy ilyen késért?

– Ezeket a késeket a homokférgek fogából csiszolják. A kriszkés a fremenek ismertetőjele, Sire. A birtokában egy kék szemű ember akármelyik sziecsbe be tudna férkőzni. Engem kérdőre vonnának ott, ahol nem ismernek, mert nekem nincsen fremen külsőm. De…

– Piter de Vries – mondta a herceg.

– Ördögien ravasz az az ember, uram – mondta Hawat.

Idaho visszadugta a kést a ruhája alá.

– Jól vigyázz rá – mondta a herceg.

– Értem, uram. – Idaho megveregette az övére erősített adóvevőt. – Jelentkezem, mihelyt lehet. Thufirnál megvan a hívókódom. Használjatok harci nyelvet! – Tisztelgett, sarkon fordult, kisietett a fremen után.

Hallották, ahogy a lépései dobogva távolodnak a folyosón.

Leto és Hawat sokatmondó pillantást váltott. Elmosolyodott mind a kettő.

– Sok tennivalónk van, Sire – mondta Halleck.

– És én nem hagylak dolgozni benneteket – mondta Leto.

– Itt van a jelentés az előretolt bázisokról – mondta Hawat. – Máskor számoljak be róla, Sire?

– Hosszú?

– A lényege nem. A fremenek azt mondják, több mint kétszáz ilyen előretolt bázis épült az Arrakison a Sivatagi Botanikai Állomás idején. Mindegyiket elhagyták, de egyes jelentések szerint előzőleg lezárták őket.

– Bennük a felszereléssel?

– A Duncantól kapott jelentések szerint igen.

– Hol helyezkednek el?

– Erre a kérdésre – mondta Hawat – a válasz mindig ugyanaz: "Liet tudja."

– Az isten tudja – mormolta Leto.

– Nem biztos, Sire – mondta Hawat. – Hallottad, hogy használta a nevet ez a Stilgar. Lehet, hogy valóságos emberről beszélt?

– Két urat szolgál – mondta Halleck. – Úgy hangzik, mint valami vallási idézet.

– Te igazán tudhatod – jegyezte meg a herceg.

Halleck elmosolyodott.

– És a Változás Bírája, a Császári Ökológus, ez a… Kynes – mondta Leto. – Ő nem tudhatja, hol vannak a bázisok?

– Sire – mondta figyelmeztetően Hawat –, Kynes a Császár embere!

– De a Császár messze van – mondta Leto. – Szükségem van azokra a bázisokra! Biztosan tele vannak olyan anyagokkal, amelyeknek jó hasznát vehetnénk javításokhoz.

– Sire – mondta Hawat –, azok a bázisok jog szerint azóta is Őfelsége hűbérbirtokainak részei.

– Itt olyan kegyetlen az időjárás, hogy mindent el tud pusztítani – mondta a herceg. – Mindig ráfoghatjuk az időjárásra. Keressétek meg ezt a Kynest; és legalább azt derítsétek ki, léteznek-e a bázisok!

– Veszélyes lenne rájuk tenni a kezünk – mondta Hawat. – Duncan egyvalamiben egyértelműen nyilatkozott: azok a bázisok vagy a bázisok eszméje nagy jelentőséggel bír a fremenek szemében. Könnyen lehet, hogy elidegenítenénk magunktól őket, ha felhasználnánk a bázisokat.

Paul végigtekintett a körülöttük ülők arcán, látta, milyen feszült figyelemmel követnek minden elhangzó szót. Szemlátomást mélységesen nyugtalanította őket a herceg hozzáállása.

– Hallgass rá, apám – mondta halk hangon Paul. – Igazságot beszél.

– Sire – folytatta Hawat –, még ha azokból a bázisokból elegendő anyagot szerezhetnénk akár minden ránk hagyott berendezés megjavításához, akkor is lehet, hogy stratégiai okokból nem nyúlhatunk hozzájuk. Könnyelműség lenne további tájékozódás nélkül belevágni! Ez a Kynes döntőbírói felhatalmazást kapott a Császártól. Erről nem szabad megfeledkeznünk! És a fremenek alávetik magukat a döntéseinek!

– Akkor csináld finoman – mondta a herceg. – Csak azt akarom tudni, léteznek-e azok a bázisok. – Ahogy óhajtod, Sire. – Hawat visszaült, lesütötte a szemét.

– Ezzel megvolnánk – mondta a herceg. – Mindannyian tudjuk, mi áll előttünk – a munka! Megvan hozzá a képzettségünk. Van némi tapasztalatunk is. Tudjuk, milyen eredményt várhatunk, és ismerjük az alternatívákat is. Mindenki megkapta a feladatát. – Halleckre nézett. – Gurney, először a csempészekkel foglalkozzál!

– "Jöttömet látják majd a lázadók, a száraz földek lakói" – mondta éneklő hangon Halleck.

– Egy szép napon még meglepem ezt az embert idézet nélkül, aztán pucérnak fog látszani – mondta a herceg.

Kuncogás hallatszott az asztal körül, de Paul kihallotta belőle az erőlködést.

A herceg Hawathoz fordult.

– Állíts föl ezen a szinten még egy parancsnoki állást a hírszerzésnek és a hírközlésnek, Thufir! Amikor elkészültél, keress meg!

Hawat fölkelt, körbepillantott; mintha támogatást keresett volna, aztán megfordult, és elsőként távozott. A többiek sietősen szedelőzködtek, zörögve hátratolták a székeiket, kis csoportokba gyűltek, szemlátomást zavarodottan.

Zűrzavarosan fejeződött be, gondolta Paul, ahogy utánanézett a távozóknak. Azelőtt a vezérkar ülése mindig egyértelmű, aktív, határozott légkörben szokott véget érni. Ez a megbeszélés viszont mintha csak valahogy elapadt volna, fölemésztette volna a saját tökéletlensége, és még vita is tetézte.

Paul most először engedte meg magának, hogy fontolóra vegye a vereség lehetőségét – nem a félelem vetette föl benne, nem is a Tisztelendő Anyáéhoz hasonló figyelmeztetések, hanem a tulajdon helyzetértékelése késztette rá, hogy szembenézzen vele.

Az apám kétségbeesetten kapkod, gondolta. Egyáltalán nem mennek jól a dolgaink.

És Hawat! Paul fölidézte, hogy viselkedett a vén Mentát a megbeszélés alatt – látta maga előtt az apró tétovázásokat, a nyugtalanság jeleit.

Hawatot mélységesen aggasztotta valami.

– A legjobb lesz, ha itt töltöd az éjszakát, fiam – mondta a herceg. – Hamarosan úgyis hajnalodik már. Értesítem az anyádat. – Lassan, mereven föltápászkodott. – Miért nem tolsz össze, néhány széket, akkor legalább elnyújtózhatnál egy kicsit

– Nem vagyok olyan fáradt.

– Ahogy akarod.

A herceg összekulcsolta maga mögött a kezét, föl-alá kezdett járkálni a szobában az asztal mellett.

Mint a ketrecbe zárt állat, gondolta Paul.

– Meg fogod beszélni az árulás lehetőségét Hawattal? – kérdezte Paul.

A herceg megállt a szoba túlsó végében, a sötét ablak felé fordulva válaszolt:

– Már sokszor beszéltünk a lehetőségről.

– Az az öregasszony olyan magabiztos volt – mondta Paul. – És az üzenet, amelyet anyám…

– Megtették az óvintézkedéseket – mondta a herceg. Körülnézett a szobában, és Paul észrevette, milyen zaklatott, űzött a tekintete. – Maradj itt! Meg akarok beszélni Thufirral néhány dolgot a parancsnoki állásokkal kapcsolatban. – Megfordult és kicsörtetett, futólag biccentett az őröknek.

Paul mereven nézte a helyet, ahol az előbb az apja állt. Az a hely üres volt; mielőtt még kiment volna a herceg. A fiúnak az eszébe jutott az öregasszony figyelmeztetése: "… az apádért azonban semmit sem…"

Azon az első napon, amikor Muad-Dib végighajtott a családjával Arrakeen utcáin, egyik-másik emberben, aki mellett elhaladtak, fölrémlettek a legendák és a prófécia, s megkockáztatta a kiáltást: "Mahdi!" Kiáltásuk azonban inkább kérdés volt, mint állítás, hiszen egyelőre csak abban reménykedhettek, hogy ő a megjósolt Lisan al-Gaib, a Külvilágból Szóló Hang. Figyelmüket fölkeltette az anya is, mert már hallatták, hogy Bene Gesserit, és nyilvánvaló volt számukra, hogy olyan, mint a másik Lisan al-Gaib.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB ÉLETE ÉS MŰVE

A herceg egyedül találta Thufir Hawatot a sarokszobában, ahová az őr irányította. A szomszéd szobából behallatszott a kommunikációs felszerelést felállító emberek zörgése, idebent azonban viszonylagos csend volt. A herceg körülnézett, miközben Hawat föltápászkodott a papírokkal teleszórt asztal mellől. Zöld falú kis helyiség volt, benne az asztalon kívül három szuszpenzorszék, amelyekről sietősen távolították el a Harkonnen "H"-betűt, és elütő színű folt maradt utána.

– A székeket zsákmányoltuk, de veszélytelenek – mondta Hawat. – Hol van Paul, Sire?

– A tanácsteremben hagytam. Remélem, ha nem vagyok ott, és nyugta van tőlem, pihen egy kicsit.

Hawat bólintott, odalépett a szomszéd szoba ajtajához, becsukta. A sistergés, az elektromos szikrák nesze megszűnt.

– Thufir – mondta Leto –, fölkeltették a figyelmemet a Császár és a Harkonnenek fűszertartalékai…

– Uram?

A herceg elgondolkodva összecsücsörítette az ajkát.

– A raktárakat könnyen el lehet pusztítani. – Hawat közbe akart szólni, de a herceg fölemelte a kezét. – A Császár készletét hagyjuk! Titokban élvezné, ha a Harkonnenek pácba kerülnének. És tiltakozhat ellene a báró, ha elpusztul valami, amiről nem vallhatja be nyíltan, hogy az övé?

Hawat megrázta a fejét.

– Alig van szabad emberünk, Sire.

– Használj föl néhányat Idaho legényei közül! És talán pár fremen is szívesen kiruccanna egy csillagközi útra. Rajtaütés a Giedi Prime-on – az ilyen elterelő hadmozdulatoknak megvannak a maguk taktikai előnyei, Thufir!

– Ahogy óhajtod, uram. – Hawat elfordult, és a herceg jól látta, hogy az öregember viselkedése idegességről árulkodik. Talán arra gyanakszik, hogy nem bízom benne, gondolta. Biztosan tudja, hogy bizalmas jelentéseket kaptam arról, hogy áruló van közöttünk. Hát, a legjobb lesz, ha nyomban eloszlatom az aggályait.

– Thufir – szólalt meg –, mivel egyike vagy annak a néhány embernek, akiben teljesen megbízhatom, van még valami, amit meg kell beszélni. Mind a ketten tudjuk, mennyire résen kell lennünk, nehogy árulók szivárogjanak be a sorainkba… de van két új hírem.

Hawat megfordult, rámeredt.

Leto elismételte, amit Paultól hallott.

A hírek azonban ahelyett, hogy kiváltották volna a feszült Mentát-koncentrációt, mintha csak fokozták volna Hawat nyugtalanságát.

Leto fürkészően nézte az öreget, aztán végül azt mondta:

– Valamit elhallgatsz, öreg barátom! Már akkor sejtenem kellett volna, amikor olyan ideges voltál az értekezlet alatt. Mi az, ami olyan kínos, hogy nem lehetett előhozakodni vele mindenki füle hallatára?

Hawat sapho-foltos ajka egyenes, szigorú vonallá húzódott, apró ráncocskák koronája vette körül. Merev szájjal válaszolt:

– Uram, én nem is tudom, hogy kezdjem el…

– Sok mindent megszenvedtünk már egymásért, Thufir – mondta a herceg. – Tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz!

Hawat csak nézte, nézte, és közben arra gondolt: Így szeretem a legjobban! Ez az a makulátlan becsületű férfi, aki megérdemli minden hűségemet, minden erőmet! Miért kell most fájdalmat okoznom neki?

– Tehát? – kérdezte erélyesen Leto.

Hawat megvonta a vállát.

– Egy följegyzés töredékéről van szó. Egy Harkonnen-futártól szedtük el. A följegyzést egy Pardee nevű ügynöknek szánták. Alapos okunk van azt hinni, hogy ez a Pardee volt a vezetője az itteni földalatti Harkonnen-hálózatnak. Ami a följegyzést illeti… lehet, hogy rendkívül fontos, lehet, hogy érdektelen. Sokféleképpen lehet értelmezni.

– És mi a sokféleképpen értelmezhető tartalma annak a följegyzésnek?

– A följegyzés töredékének, uram. Nem teljes. Minimik filmen volt, egybeépítve a szokásos megsemmisítő kapszulával. Mire semlegesítettük, a sav kis híján az egészet törölte, csak egy töredék maradt meg belőle. A töredék azonban rendkívül sokatmondó.

– Mégpedig?

Hawat megdörgölte az ajkát.

– Így szól: "…eto egy pillanatig sem fog gyanakodni rá, és amikor a szeretett kéz méri rá a csapást, a tudat önmagában is elég lesz a pusztulásához." A báró saját pecsétje volt rajta, és ellenőriztem a pecsét valódiságát.

– Nyilvánvaló, hogy kire gyanakszol – mondta a herceg, s a hangja hirtelen fagyosan csengett.

– Előbb vágnám le a karom, mint hogy fájdalmat okozzak neked – mondta Hawat. – Nem lehet, uram, hogy…

– Lady Jessica – mondta Leto, és érezte, hogy pusztító indulat tör fel benne. – Nem tudtad kiszedni a tényeket abból a Pardeeból?

– Sajnos, Pardee már nem volt az élők sorában, amikor elfogtuk a futárt. Abban bizonyos vagyok, hogy a futár nem tudta, mit visz.

Leto megrázta a fejét. Micsoda mocskos kis ügy, gondolta. Nem lehet semmi alapja a vádnak. Ismerem az asszonyomat.

– Uram, ha…

– Nem! – csattant fel a herceg. – Itt valami tévedés van, amit…

– Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, uram.

– Tizenhat éve van velem! Számtalan alkalma lehetett volna rá, hogy… Te magad ellenőrizted őt is, az iskolát is!

Hawat hangjában keserűség volt:

– Köztudomású, hogy van, ami elkerüli a figyelmemet.

– Ha mondom, hogy képtelenség! A Harkonnenek az Atreides-nemzetséget akarják kiirtani, beleértve Pault is. Egyszer már megpróbálkoztak vele. Ármánykodna egy nő a tulajdon fia ellen?

– Talán a fia ellen nem tesz semmit. Lehet, hogy a tegnapi merénylet csak ügyes látszat volt.

– Nem lehetett az.

– Sire, Lady Jessica állítólag nem tudja, kik voltak a szülei, de mi van, ha mégis tudja? Ha mondjuk árva, akit egy Atreides tett árvává?

– Akkor már sokkal korábban cselekedett volna. Méreg a poharamban… egy tőrdöfés éjjel… Kinek lett volna jobb alkalma rá?

– A Harkonnenek tönkre akarnak tenni, uram, nem egyszerűen megölni. A kanlyban egész sor finom fokozat van. Ez valóságos műalkotás lehetne a vendetták között.

A herceg meggörnyedt. Lehunyta a szemét, öregnek látszott és nagyon fáradtnak. Nem lehet, gondolta. Az a nő kitárta nekem a szívét.

– És hogyan lehetne jobban tönkretenni, mint hogy gyanúba keverik a nőt, akit szeretek? – kérdezte.

– Nekem is eszembe jutott ez az értelmezés mondta Hawat. – De akkor is…

A herceg kinyitotta a szemét, rámeredt Hawatra. Csak gyanakodjék, gondolta. Az ő dolga a gyanakvás, nem az enyém. Talán ha úgy teszek, mintha elhinném ezt, másvalaki megfeledkezik az elővigyázatosságról.

– Mit javasolsz? – suttogta.

– Egyelőre állandó megfigyelést, uram. Minden pillanatban szemmel kell tartani. Gondoskodom róla, hogy feltűnés nélkül történjen. Idaho lenne az eszményi jelölt rá. Talán egy hét múlva már vissza tudjuk hozni a fremenektől. Van egy fiatalember Idaho csoportjában, aki tökéletesen megfelelne Idaho helyett követnek. Jó diplomáciai érzéke van.

– Semmiképpen se veszélyeztesd a pozíciónkat a fremeneknél!

– Természetesen, Sire.

– És Paul?

– Talán megbízhatnánk vele dr. Yueh-t.

Leto hátat fordított Hawatnak.

– Rád bízom.

– Tapintatos leszek, uram.

Legalább erre számíthatok, gondolta Leto.

– Megyek, járok egyet – mondta. – Ha szükség van rám, a peremsávon belül vagyok. Az őr könnyen…

– Uram, mielőtt elmész, van itt egy filmklip, ami rád vár. A fremen vallás tájékoztató elemzése. Bizonyára emlékszel, hogy jelentést kértél róla.

A herceg megállt, nem fordult meg, úgy szólt hátra:

– Nem várhat?

– Dehogynem, uram. De megkérdezted, hogy mi volt az, amit kiáltoztak. Nos, a fiatalúrra kiáltották, hogy "Mahdi!" Amikor ezt a…

– Paulra?

Igen, uram. Van itt egy legenda, egy prófécia, hogy eljön majd egy vezér, egy Bene Gesserit ivadéka, aki elvezeti őket az igazi szabadságba. A megszokott messiássémát követi.

– És azt hiszik, Paul ez a… ez a…

– Csak remélik, uram. – Hawat odanyújtott egy filmkapszulát.

A herceg elvette, zsebre tette.

– Később majd megnézem.

– Igen, uram.

– Most időre van szükségem, hogy… gondolkodjam.

– Értem, uram.

A herceg mélyet lélegzett, vagy inkább sóhajtott, aztán kiment. Jobbra fordult, elindult a folyosón, hátratett kézzel ment, ment, alig figyelt rá, hol jár. Folyosók, lépcsők, erkélyék, termek… emberek, akik tisztelegtek és félreálltak az útjából.

Egy idő múlva visszament a tanácsterembe. Sötét volt odabent. Paul az asztalon aludt, ráterítve egy őrköpeny, a feje alatt párnaként egy varrózsák. A herceg halkan végigment a szobán, kiment a leszállópályára néző erkélyre. Az erkély szögletében álló őr felismerte a herceget a kinti fények gyönge visszfényében, és vigyázzba vágta magát.

– Pihenj – mormogta a herceg. Nekitámaszkodott az erkélyrács hideg fémjének.

Hajnal előtti némaság honolt a sivatag övezte medencében. Leto fölnézett. Vele szemben a csillagok tömege mintha flitteres sál lett volna, odavetve a kékesfekete háttérre. Mélyen a déli látóhatár fölött az éjszaka második holdja kandikált ki a vékony porköd mögül – hitetlen hold, mely cinikus fénnyel méregette őt.

Ahogy a herceg nézte, a hold lassan eltűnt a Pajzsfal sziklái mögött, ezüstfehér fénykoronát téve rájuk. A hirtelen megsűrűsödött sötétségben a herceg hidegséget érzett. Megborzongott.

Harag öntötte el.

Most már többet nem gáncsolnak, üldöznek, hajtanak a Harkonnenek, gondolta. Azok a kisstílű ganék! Itt megvetem a lábam, és nem engedek! Egy árnyalatnyi szomorúsággal tette hozzá magában: Szemmel és karommal kell uralkodnom – mint a sólyom a többi madár fölött. Keze öntudatlanul megérintette a sólyomjelvényt a mellén.

Keleten világosszürke nyaláb jelent meg az égen, aztán gyöngyházfény homályosította el a csillagokat. Lassan, fenségesen terült szét a hajnal a látóhatár töredezett vonala fölött.

Olyan gyönyörű volt látvány, hogy Leto minden figyelmét lekötötte.

Vannak dolgok, amiket semmihez nem lehet hasonlítani, gondolta:

Nem sejtette, hogy itt valami olyan szépséges is lehet, mint a széttöredező, vörös látóhatár, a bíbor és okkerszínű sziklák. A leszállópálya mögött, ahol a soványka éjszakai harmat életet vitt az Arrakis lázas tempójú magvaiba, vörös virágok nagy foltjai bukkantak föl, közöttük pedig egy jól kivehető lila sor… mint egy hatalmas láb nyoma.

– Gyönyörű a reggel, Sire – mondta az őr.

– Igen, gyönyörű.

A herceg bólintott, és azt gondolta: Talán ez a bolygó meg tudja szerettetni magát az emberrel. Talán jó hazájává válhat a fiamnak.

Aztán meglátta, hogy emberi alakok jelennek meg a virágmezőkön, és különös, kaszára emlékeztető eszközökkel söprik végig őket. A harmatszedők voltak. Itt olyan érték a víz, hogy még a harmatot is össze kell gyűjteni!

És irtóztató is lehet, gondolta a herceg.

Aligha van a megvilágosodásnak annál rettenetesebb pillanata, mint amelyben az ember rájön, hogy az apja ember – hús-vér ember.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB ÖSSZEGYŰJTÖTT MONDÁSAI

– Paul, valami gyűlöletes dolgot teszek – mondta a herceg. – De muszáj. – A hordozható méregdetektor mellett állt, amelyet a reggelihez behoztak a tanácsterembe. A készülék érzékelőcsápjai petyhüdten csüngtek az asztal fölött, Pault valami döglött, fantasztikus rovarra emlékeztették.

A herceg kifelé nézett az ablakon, a leszállópályát bámulta, a reggeli égbolt előtt kavargó porfellegeket.

Paul előtt egy filmnéző állt, benne a fremen vallási szokásokról készült rövid filmklip. Hawat egyik szakértője állította össze. Pault valahogy felkavarták a rá vonatkozó utalások.

Mahdi!

Lisan al-Gaib!

Ha lehunyta a szemét, a fülébe csengett a tömeg kiáltozása. Tehát ebben reménykednek, gondolta. És eszébe jutott, mit mondott az öregasszony: a Kwisatz Haderach… Az emlékek fölébresztették benne annak a félelmetes célnak az érzetét, és érthetetlenül ismerős színezetet adtak ennek az idegenvilágnak.

– Gyűlöletes dolog – mondta a herceg.

– Mire gondolsz?

Leto megfordult, a fiára nézett.

– A Harkonnenek azt hiszik, tőrbe csalhatnak azzal, hogy gyanakvást keltenek bennem anyád iránt. Nem tudják, hogy előbb gyanakodnék önmagamra.

– Nem értem, apám.

Leto megint az ablak felé fordult. A fehér fényű nap már jó magasan járt. A tejfehér sugarak megvilágították a kavargó porfelhőket, amelyek bezúdultak a pajzsfalat tagoló vak szurdokokba.

Lassan, halkan, visszafojtva az indulatát, a herceg beszámolt Paulnak a titokzatos följegyzésről.

– Ezzel az erővel bennem sem bízhatsz meg – mondta Paul.

– Azt kell hinniük, hogy elérték a céljukat – mondta a herceg. – Azt kell hinniük, ilyen ostoba vagyok. Meg kell tévesztenünk őket! Még az anyádnak sem szabad tudnia róla, hogy csak tettetés.

– De miért?!

– Az anyád reakciójának nem szabad színleltnek lennie. Tudom én, hogy nagyszerű színésznő… de túl sok függ ettől! Remélem, hogy így kifüstölhetem az árulót. Minden jelnek arra kell mutatnia, hogy teljesen bevettem a dolgot. Ennyi fájdalmat kell okoznunk anyádnak, hogy ne essék nagyobb bántódása.

– Miért mondod el nekem, atyám? Lehet, hogy én nem tudom titokban tartani.

– Téged most nem fognak figyelni – mondta a herceg. – És te megtartod a titkot. Meg kell tartanod. – Odament az ablakhoz, nem fordult meg, úgy folytatta: – Mert így, ha bármi történne velem, megmondhatod anyádnak az igazat – hogy egyetlen futó pillanatig sem kételkedtem benne soha! Azt akarom, hogy ezt majd tudja meg.

Paul kihallotta a halál gondolatát az apja szavaiból. Gyorsan közbeszólt:

– Semmi sem történik veled, atyám. Az, hogy…

– Hallgass, fiam!

Paul rámeredt az apja hátára, látta a fáradtságot a fejtartásában, a hátán, a mozdulatai lassúságában.

– Csak elfáradtál, apán.

– Elfáradtam bizony – hagyta rá a herceg. – Lelkileg fáradtam el. Úgy látszik, végül engem is megfertőzött a nagy dinasztiák lelki elsatnyulása. Pedig milyen erős fajta voltunk annak idején!

Paul felfortyant:

– A mi dinasztiánk nem satnyult el!

– Nem?

A herceg megfordult, szembenézett a fiával, sötét karikák látszottak a szeme alatt, keserűen elhúzta a száját.

– Feleségül kellene vennem az anyádat, hercegnőt kellene csinálnom belőle. De… az, hogy nőtlen vagyok, bizonyos Házakban élteti a reményt, hogy még szövetségre léphetnek velem az eladó lányaik révén. – Vállat vont. – Így hát…

– Anyám már elmagyarázta ezt.

– Semmi sem biztosítja jobban a vezér számára az., emberei odaadását, mint a látványos bátorság – mondta a herceg. – Ennélfogva gondosan ápolom a látványos bátorság látszatát.

– Jól vezeted a tieidet. Jól kormányzol – ellenkezett Paul. – Az emberek önszántukból követnek, és szeretnek!

– Nekem vannak a legkiválóbb propagandistáim mondta a herceg. Megint megfordult, kinézett az ablakon. – Nagyobb lehetőségeink vannak itt az Arrakison, mint az Impérium valaha is sejtette. Mégis néha azt hiszem, jobb lett volna, ha elmenekülünk, visszavonulunk. Néha arra vágyom, bárcsak eltűnhetnénk a névtelenség homályában, ne lennénk kitéve a…

– Apám!

– Igen, csakugyan elfáradtam – mondta a herceg. – Tudsz róla, hogy a fűszerfeldolgozás hulladékainak felhasználásával máris elkezdtünk filmalapot gyártani?

– Tessék?

– Nem szabad kifogynunk a filmalapból – mondta a herceg: – Máskülönben hogyan áraszthatnánk el a várost és a falvakat a tájékoztatásunkkal? Az embereknek meg kell tudniuk; milyen nagyszerű vezetőjük vagyok. Honnét tudnák, ha nem mondjuk meg nekik?

– Pihenned kellene – mondta Paul.

A herceg megint farkasszemet nézett a fiával.

– Van még egy előnye az Arrakisnak, amelyet elfelejtettem megemlíteni. Itt mindent áthat a fűszer. Szinte mindenben benne van, ami a szervezetedbe kerül, még a levegőben is. És kiderült, hogy bizonyos természetes védettséget ad az Orgyilkosok kézikönyvében szereplő leggyakoribb mérgek ellen. És mivel egyetlen csepp víz sem veszhet kárba, mindenféle élelmiszer-termelést – a gombakultúrákat, a hidropónikát, a kemavitot, mindent – szigorú ellenőrzés alatt kell tartani: Nem pusztíthatjuk el méreggel a lakosság nagy tömegeit, de minket sem támadhatnak meg így. Az Arrakis, lám, ilyen erkölcsössé tesz bennünket.

Paul szóra nyitotta a száját, de a herceg folytatta: – Valakinek el kell mondanom ezeket a dolgokat, fiam! – Felsóhajtott, megint hátrapillantott a száraz tájra, ahonnan már a virágok is eltűntek – eltiporták őket a harmatszedők, elfonnyasztotta őket a korán kelő nap.

– A Caladanon tengeri és légi erővel uralkodtunk – mondta a herceg. – Itt össze kell kaparnunk valami sivatagi erőt. Ez a te örökséged, Paul. Mi lesz belőled, ha velem történik valami? Az Atreides-ház nem renegát Ház lesz, hanem gerilla… üldözött, menekülő dinasztia.

Paul szavakat keresett, de nem tudott mit mondani. Még sohasem látta az apját ilyen csüggedtnek.

– Aki meg akar maradni az Arrakison – mondta a herceg –, olyan döntésekkel kerül szembe, amelyek megfoszthatják az önbecsülésétől. – Kimutatott az ablakon a zöld-fekete Atreides-zászlóra, amely petyhüdten csüngött a zászlórúdon a leszállópálya szélén. – Az a dicső lobogó még sok gonosz dolgot jelenthet a jövőben.

Paul száraz torokkal nyelt egyet. Apja szavaiban reménytelenség érzett, olyan fatalizmus, amelytől valami üresség támadt a fiú lelkében.

A herceg előszedett egy serkentő tablettát a zsebéből, víz nélkül lenyelte.

– Erő és félelem – mondta. – Az uralkodás eszközei. Szólnom kell, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a gerilla-kiképzés a tananyagodban. Ott az a filmklip… úgy hívnak, "Mahdi" meg "Lisan al-Gaib"… végső esetben talán abból is hasznot húzhatsz.

Paul csak nézte az apját, látta, hogy kiegyenesedik, erő költözik a tartásába, amint a tabletta megtette a hatását, de a fülében ott csengtek a kételkedő, aggodalmas szavak.

– Hol marad az az ökológus? – mormolta a herceg. – Megmondtam Thufirnak, hogy kora reggel várom.

Apám, a Padisah Császár, egyszer kézen fogott, és én az anyámtól tanult módon megéreztem, hogy valami nyugtalanítja. Végigvezetett az arcképfolyosón Leto Atreides herceg képmásához. Észrevettem, mennyire hasonlítanak egymásra – a képről ugyanaz a keskeny, elegáns arc nézett le rám, ugyanolyan hideg tekintet uralkodott az éles arcvonásokon. – Hercegnő leányom – mondta apám –, bárcsak idősebb lettél volna, amikor elérkezett az ideje, hogy ez az ember asszonyt válasszon magának! – Apám akkor 71 éves volt, és nem látszott idősebbnek a képen ábrázolt férfinál. Én csak 14 éves voltam, de emlékszem, hogy abban a pillanatban megéreztem: apám titokban arra vágyott, bárcsak a fa lett volna a herceg, és gyűlölte a politikai szükségszerűséget, amely ellenségekké tette őket.

IRULAN HERCEGNŐ:

ATYÁM HÁZÁBAN

Az első találkozás azokkal az emberekkel, akiknek az elárulására parancsot kapott, megrázta dr. Kynest. Mindig is büszke volt rá, hogy ő tudós, neki a legendák csak érdekes irányjelzői a kultúrhagyományoknak. Erre a fiúra azonban olyan pontosan ráillett az ősi prófécia! A szemében ott volt a "kutató tekintet" és tekintetében a "visszafogott nyíltság".

A prófécia persze nyitva hagyta a kérdést, hogy az Isteni Anya magával hozza-e a Messiást, vagy helyben állítja elő. De mindenképpen különös megegyezés mutatkozott a jövendölés és a személyek között.

Késő délelőtt találkoztak, az arrakeeni leszállópálya irodaépülete előtt. Egy jeltelen ornitopter állt a közelben, halkan zümmögött a készenlétben lévő hajtómű, mint egy álmos bogár. Atreides-egyenruhás őr állt mellette, kivont karddal, halványan csillámlott körülötte a levegő, ahogy a pajzs erőtere megváltoztatta a fénytörést.

Kynes megvető grimaszt vágott a pajzs láttán. Az Arrakis nagy meglepetést tartogat nekik, gondolta.

A planetológus fölemelte a kezét, intett fremen őrének, hogy maradjon le mögötte. Hosszú léptekkel továbbhaladt az épület bejárata, a műanyaggal borított, sziklában tátongó sötét lyuk felé. Olyan védtelen ez a szabadon álló épülettömb, gondolta. Mennyivel többet ér egy barlang!

Mozgást látott a bejáratnál. Megállt egy pillanatra, megigazította köpenyét, beállította a bal vállán a cirkoruhát.

Kitárult a bejárati ajtó. Atreides-őrök tódultak ki rajta, állig fegyverben: lassú lövedékű tűvetők, kardok, pajzsok villantak meg. Utánuk egy magas, éles arcú, sötét bőrű, sötét hajú férfi jelent meg. Csappa-köpeny volt rajta, mellén az Atreides-címer, de ahogy viselte, arról árulkodott, hogy szokatlan számára az öltözék. Egyik oldalon odatapadt a cirkoruha lábrészéhez; hiányzott a szabadon lengő; lógó köpeny szép ritmusa.

A férfi mellett egy ifjú jött, a haja ugyanolyan sötét volt, de az arca kerekebb. Kynes tudta róla, hogy tizenöt éves, de fiatalabbnak látszott. Egész megjelenése azonban olyan tiszteletet parancsoló, olyan magabiztos volt, mintha látott, ismert volna maga körül olyan dolgokat, amiket mások nem érzékeltek. Ugyanolyan öltözéket viselt, mint az apja, ám könnyed biztonsággal, mintha mindig ilyen ruhában járt volna.

"A Mahdi tudatában lesz olyan dolgoknak, amelyek másoknak észrevehetetlenek", így szólt a jövendölés.

Kynes megrázta a fejét. Emberek, mint a többi, mondta magában.

Mögöttük, ugyancsak sivatagi öltözékben, egy harmadik férfi jött, akit Kynes már ismert: Gurney Halleck. Kynes mélyet lélegzett, hogy elcsitítsa magában a fellobbanó indulatot, melyet Halleck ellen érzett, aki előzőleg kioktatta, hogyan kell megfelelően viselkedni a herceggel és a hercegi trónörökössel.

"A herceg megszólítása uram vagy Sire. A Nemesenszületett is helyes, de rendszerint csak hivatalos alkalmakkor használatos. A fiút fiatalúrnak vagy uramnak kell szólítani. A herceg nagyon kegyes és engedékeny, de a tiszteletlenséget nem tűri el."

Kynes azt gondolta, ahogy nézte a közeledő kis csoportot: Majd nemsokára megtudják, ki az úr az Arrakison! A nyakamra küldték azt a Mentátot, hogy fél éjszaka faggasson. Most meg kísérjem el őket a szemleútjukra a fűszerkitermeléshez, mi?

Hawat kérdéseinek lényege nem kerülte el Kynes figyelmét. A hercegék a császári bázisokat akarták! És nyilvánvalóan Idahótól értesültek a létezésükről.

Stilgarral elküldetem Idaho fejét ennek a hercegnek, mondta magában.

A három férfi már csak pár lépésnyire volt, a sivatagi csizmába bújtatott lábak alatt csikorgott a homok.

Kynes meghajolt.

– Herceg uram…

Amíg közeledett az ornitopter mellett álló magányos alak felé, Leto már alaposan szemügyre vette: magas volt, sovány, sivatagi öltözéket viselt – laza köpenyt, cirkoruhát, alacsony szárú csizmát. Csuklyáját hátravetette, fátyla oldalt csüngött, jól látszott a seszínű haj, a ritkás szakáll. Sűrű szemöldök húzódott a sötét, csupakék szempár fölött. Szeme sarkában mintha festéknyomok sötétlettek volna.

– Te vagy hát az ökológus – mondta a herceg.

– Mi itt jobban szeretjük a régi címet, uram – mondta Kynes. – Planetológus.

– Ahogy tetszik – mondta a herceg. Lepillantott Paulra. – Fiam, ez itt a Változás Bírája, a vitás kérdések döntnöke, akit azért állítottak ide, hogy gondoskodjék az előírások megtartásáról a hűbérbirtok átvétele során. – Kynesre nézett. – Ez pedig a fiam.

– Uram… – mondta Kynes.

– Fremen vagy? – kérdezte Paul.

Kynes elmosolyodott.

– Befogad sziecs és falu egyaránt, fiatalúr. De Őfelsége szolgálatában állok mint Császári Planetológus.

Paul bólintott, imponált neki a másikból sugárzó erő. Előzőleg Halleck megmutatta neki Kynest az épület emeleti ablakából:

– Az, aki ott áll a fremen kísérettel – aki most elindult az ornitopter felé!

Paul látcsövön át gyorsan szemügyre vette Kynest, megnézte a szigorú, egyenes vonalú szájat, a magas homlokot. Halleck azt mondta mögötte:

– Különös egy alak. Nagyon szabatosan beszél – sehol semmi homály, semmi cikornya, minden pengeéles!

A herceg csak annyit mondott:

– Tudóstípus.

Most, hogy csak pár lépésnyire állt tőle, Paul megérezte Kynesban az erőt, a személyiség erejét, mintha királyi vérből való lett volna, mintha parancsolásra született volna.

– Úgy értesültem, hogy neked kell köszönetet mondanunk a cirkoruháinkért és a köpenyekért – mondta a herceg.

– Remélem, jók a méretek, uram – mondta Kynes. – Fremen mesterek készítették a ruhákat, pontosan tartották magukat az adatokhoz, amelyeket Hallecktől kaptunk.

– Gondolkodóba ejtett, hogy azt mondtad, nem vihetsz ki minket a sivatagba, ha nincs rajtunk ilyen öltözék – mondta a herceg. – Hiszen bőven vihetünk magunkkal vizet! Nem szándékozunk hosszú időt tölteni odakint, és lesz légi támogatásunk is – a kísérő gépet itt láthatod éppen a fejünk fölött. Nem valószínű, hogy kényszerleszállást kellene végrehajtanunk.

Kynes átható tekintettel ránézett, végigtekintett a víztől duzzadó testen. Ridegen válaszolt:

– Az Arrakison nem beszél valószínűségekről az ember. Csak lehetőségekről.

Halleck megdermedt.

– A herceg megszólítása "uram" vagy "Sire"! – csattant fel.

Leto titkos kézjelükkel nyugalomra intette Hallecket, és azt mondta:

– Mi egyelőre jövevények vagyunk itt, Gurney. Engedményeket is kell tennünk.

– Parancsodra, uram.

– Lekötelezettjeid vagyunk, dr. Kynes – mondta Leto. – Nem fogunk megfeledkezni ezekről a cirkoruhákról, sem arról, hogy gondoskodni igyekszel a biztonságunkról.

Paulnak hirtelen ötlettel eszébe jutott egy idézet az O. K. Bibliából, és kimondta:

– "Az ajándék a folyó áldása."

A szavak természetellenesen hangosan csengtek a csöndben. A fremen kísérők, akiket Kynes hátrahagyott az épület árnyékában, fölpattantak guggoltukból, és szemmel látható izgalommal súgtak-búgtak. Az egyikük fölkiáltott:

– Lisan al-Gaib!

Kynes sarkon fordult, heves, taglózó mozdulatot tett a kezével. Az őrök visszahúzódtak, csak maguk között dörmögtek, aztán eltűntek az épület mögött.

– Nagyon érdekes – jegyezte meg Leto.

Kynes szúrós szemmel végigmérte a herceget és Pault.

– Az itteni sivataglakók jó része babonás népség – mondta. – Ügyet se vessetek rájuk. Nincsen bennük ártó szándék. – De közben a legenda szavai jártak a fejében: "Szent szókkal köszöntenek majd, és ajándékotok áldás lesz."

Leto Kynesről alkotott képe – amely részben Hawat rövid szóbeli beszámolóján (óvatos és roppant gyanakvó beszámolóján) alapult – most hirtelen kitisztult: ez az ember csakugyan fremen volt! Kynes fremen kísérettel érkezett, ami azt is jelenthette volna, hogy a fremenek egyszerűen kipróbálják, csakugyan élhetnek-e azzal az új jogukkal, hogy bejárásuk van a városi területekre – de inkább látszott díszkíséretnek. És a modorából ítélve Kynes büszke férfi volt, aki a szabadsághoz szokott, és csak tulajdon gyanakvása szabhatott korlátot beszédjének és viselkedésének. Paul kérdése mélyre hatoló és lényeges volt!

Kynes a lelkében bennszülött lett tehát.

– Nem kéne indulnunk, Sire? – kérdezte Halleck.

A herceg bólintott.

– Az én topteremet én vezetem. Kynes előreülhet mellém, hogy irányítson. Te meg Paul üljetek hátra!

– Egy pillanat – szólalt meg Kynes. – Engedelmeddel, uram, ellenőriznem kell a ruháitokat.

A herceg szóra nyitotta a száját, de Kynes folytatta:

– Nemcsak a ti bőrötöket féltem, hanem a magamét is… uram. Nagyon jól tudom, kinek a torkát metszenék át, ha bajba esne valamelyikőtök, amíg a gondjaimra vagytok bízva.

A herceg összeráncolta a homlokát. Micsoda kényes pillanat, gondolta. Ha visszautasítom, lehet, hogy megsértem vele. Márpedig lehet, hogy ez az ember mérhetetlenül értékes lesz a számomra. De akkor is… beengedjem a pajzsom mögé, hozzám érhessen, amikor alig tudok róla valamit?

A gondolatok sorra villantak át az agyán, és nyomukban könyörtelenül nyomult előre a döntéskényszer.

– A kezedben vagyunk – mondta a herceg. Előrelépett, szétnyitotta a köpenyét, látta, hogy Halleck egész teste megfeszül, ugrásra készen áll, de nem mozdul. – És ha lennél szíves – folytatta a herceg elmagyarázni a ruha lényegét, örülnék neki, hiszen te igen közelről ismered.

– Hogyne – mondta Kynes. Benyúlt a köpeny alá, kitapogatta az illesztést a vállon, közben beszélt: – Lényegében mikroszendvicsanyag, nagy hatékonyságú szűrő- és hőcserélőrendszer. – Megigazította az illesztéseket. – A bőrön levő réteg porózus. A veríték, miután lehűtötte a testet, eltűnik benne, szinte mintha normálisan elpárologna a bőrről. A következő réteg… – Kynes szorosabbra vette a mellkasi illesztést – … hőcserélő szálakat és sókiválasztókat tartalmaz. A sót is visszanyerjük.

A herceg fölemelte a karját.

– Nagyon érdekes – mondta.

– Sóhajtsál – szolt Kynes.

A herceg engedelmeskedett.

Kynes megvizsgálta a hónalján a szigetelést, az egyiken állított. – A test mozgása, különösen a légzés – mondta –, meg némi ozmotikus hatás szolgáltatja az energiát a folyadék keringetéséhez. – Kissé meglazította a mellkason. – A visszanyert víz összegyűlik a gyűjtőzsebekben, ahonnan ezen a nyakadnál levő csövön át lehet kiszívni.

A herceg behúzta a nyakát, megnézte a csővégét.

– Ügyes és kényelmes – mondta. – Okosan van megtervezve.

Kynes letérdelt, megvizsgálta a lenti illesztéseket.

– A vizelet és a széklet feldolgozása a combi rétegekben történik – mondta, aztán fölállt, megtapogatta a gallér zárását, fölemelt egy külön lapot a nyakrészen. – A nyílt sivatagban ezt a szűrőt viseli az ember az arcán, és az orrába vezeti ezt a csövet. A jó zárásról a dugók gondoskodnak. Belélegzés a szájszűrőn, kilélegzés az orrcsövön át. A jó állapotban levő fremen ruhában az ember nem veszít el naponta egy gyűszűnyinél több vizet, még ha a Nagy Erg közepén reked is.

– Naponta egy gyűszűnyit… – ismételte meg a herceg.

Kynes az ujjával megnyomogatta a ruha homlokpárnáját.

– Ez esetleg dörzsöl majd egy kicsit. Ha zavar, kérlek, szóljál, és valamivel szorosabbra vehetem.

– Köszönöm – mondta a herceg. Kynes hátralépett, Leto megmozgatta a vállát a ruhában, és ráébredt, hogy valóban kellemesebb érzés – szorosabb, nem olyan idegesítő.

Kynes Paulhoz fordult.

– No, most lássunk téged, fiú!

Jó anyagból van, de meg kell tanulnia a helyes megszólítást, gondolta a herceg.

Paul mozdulatlanul hagyta; hogy Kynes megvizsgálja a ruhát. Furcsa érzés volt, amikor magára vette a könnyen gyűrődő, síkos anyagú öltözéket. Teljes bizonyossággal tudta, hogy soha életében nem volt még rajta cirkoruha. Ahogy azonban Gurney tapasztalatlan útmutatásával beállította a tapadópárnákat, mintha minden mozdulata természetes, ösztönös lett volna. Amikor megszorította a mellkasán, hogy a légzésből a lehető legtöbb keringető energiát nyerje, tudta, mit csinál és miért. Amikor szorosan a nyakára és a homlokára illesztette a párnákat, tudta, hogy így kell elkerülni, hogy feldörzsölje.

Kynes fölegyenesedett, csodálkozó arckifejezéssel hátralépett.

– Viseltél már cirkoruhát? – kérdezte.

– Most van rajtam először.

– Valaki beigazította rajtad?

– Nem.

– A sivatagi csizmád éppen csúszósra van beállítva a bokádon. Ki mondta, hogy így csináld?

– Csak így látszott helyesnek.

– Hát így is helyes, az biztos…

És Kynes zavartan megdörgölte az arcát. Megint a legenda jutott az eszébe: "És úgy ismeri szokásaitokat, mintha közöttetek született volna."

– Ne vesztegessük az időt – mondta a herceg. Intett a várakozó topter felé, aztán odament, egy bólintással viszonozta az őr tisztelgését. A többiek követték. Leto bemászott, becsatolta a biztonsági övet, ellenőrizte a műszereket. A gép teste halkan megnyikordult, ahogy a többiek is bemásztak.

Kynes becsatolta az övét, szemügyre vette a légijármű párnás kényelmét, a szürkészöld, puha kárpitot, a csillogó-villogó műszereket. Szűrt, tisztára mosott, párás levegőt érzett a tüdejében, ahogy becsapódtak az ajtók, és felsurrogtak a ventilátorok.

Minden olyan puha! gondolta.

– Kész, uram – mondta Halleck.

Leto bekapcsolta a szárnymeghajtást, érezte, ahogy a szárnyak begörbülnek, lecsapnak – egyszer, kétszer… Tíz méteren belül a levegőbe emelkedtek, aztán a szárnyak a testhez simultak, és a hátsó sugárhajtóművek meredek, sziszegő emelkedőbe hajtották a gépet.

– Délkeletre, a Pajzsfalon át – mondta Kynes. – Azt mondtam a homokmesterednek, oda összpontosítsa a felszerelést.

– Rendben.

A herceg beállt a kísérői elé, a másik két gép fölvette a védőalakzatot, ahogy megindultak délkelet felé.

– Ezeknek a cirkoruháknak a felépítése és kivitelezése magas műszaki színvonalról árulkodik – jegyezte meg a herceg.

– Egyszer majd talán megmutatok egy sziecsi gyárat – mondta Kynes.

– Érdekelne – mondta a herceg. – Úgy tudom, egyik–másik helyőrségi városban is készítenek cirkoruhákat.

– Silány utánzatok – mondta Kynes. – Amelyik dűnelakónak kedves az élete, az fremen ruhát hord.

Nem is tehet mást.

– És egy gyűszűnyinél több vizet nem veszít benne?

– Ha jól van beállítva, szoros a homlokpárna, és minden illesztése hézagmentes, akkor a legtöbb vizet a tenyerén át veszíti el az ember – mondta Kynes. – Lehet persze cirkokesztyűt viselni, ha nem kell finom munkát végezni benne, de kint a sivatagban a fremenek legtöbbje bedörzsöli a kezét a karbolcserje levével. Megakadályozza az izzadást.

A herceg lepillantott balra, a Pajzsfal töredezett tömegére – sziklafalak, szakadékok, fekete törésvonalak a sárgásbarna foltok. Olyan volt, mintha valaki ledobta volna ezt a kőtömeget az űrből, aztán ott hagyta volna, ahol széttörött.

Átrepültek egy sekély medence fölött, amelyben éles körvonallal látszott a délre nyíló kanyonból bekúszó szürke homokfolyó. A homokágak szétterültek, aztán elenyésztek a medencében, száraz deltaként a sötét kőzeten.

Kynes hátradőlt, azok a víztől duzzadó testek jártak az eszében, amelyeket kitapintott a cirkoruhák alatt. A herceg és fia pajzsövet viselt a köpenye fölött, lassú lövedékű tűvetőket az övén, érme méretű vészjelző rádióadókat a nyakukban, zsinóron. Mindkettő kést hordott a csuklójára csatolt tokban, és a tokok viseltesnek látszottnak. Különös ötvözetei a lágyságnak és a fegyveres erőnek, gondolta Kynes. És volt bennük valami tartás, ami a Harkonnenekből teljesen hiányzott.

– Amikor jelentést teszel a Császárnak az itteni hatalomváltásról – szólalt meg Leto –, azt fogod jelenteni, hogy megtartottuk az előírásokat? – Kynesre pillantott, aztán vissza, maguk elé.

– A Harkonnenek elmentek, ti idejöttetek.

– És minden úgy van, ahogy lennie kell? – érdeklődött Leto.

A pillanatnyi feszültség észrevehető volt abban, ahogy Kynes állkapcsán megfeszült egy izom.

– Mint planetológus és a Változás Bírája, közvetlenül a Császárság hatáskörébe tartozom… uram.

A herceg zordan elmosolyodott.

– De mind a ketten ismerjük a realitásokat.

– Ne feledd, hogy Őfelsége támogatja a munkámat.

– Csakugyan? És mi a munkád?

A rövid csendben Paul azt gondolta: Az apám túl erőszakos ezzel a Kynesszal! Halleckre pillantott, de a harcos trubadúr kibámult a kopár tájra.

Kynes ridegen válaszolt:

– Természetesen a planetológusi feladataimra gondolsz.

– Természetesen.

– Legnagyobbrészt a száraz vidékek biológiája, botanikája… meg egy kis geológia, magfúrások, próbák. Egy egész bolygó lehetőségeit sohasem lehet teljesen kimeríteni.

– A fűszerrel kapcsolatban is végzel vizsgálatokat?

Kynes arra fordult, Paul jól látta a kemény arcélt. – Különös kérdés, uram.

– Vésd az eszedbe, Kynes, hogy ez most az én hűbérbirtokom! Az én módszereim mások, mint a Harkonnenekéi. Nem baj, ha vizsgálod a fűszert, amíg én is részesülök a fölfedezéseidből.

A planetológusra pillantott. – A Harkonnenek nem szívelték, ha bárki is a fűszer után szaglászik, ugye?

Kynes farkasszemet nézett vele, de nem felelt.

– Őszintén beszélhetsz – mondta a herceg –, nem kell féltened a bőrödet.

– A Császári Udvar bizony csakugyan messze van – mormolta Kynes. És azt gondolta: Mire számít ez a vízpuha hódító? Azt hiszi, olyan ostoba vagyok, hogy a szolgálatába szegődöm?

A herceg kuncogott egyet, de előrefigyelt, a műszerekre.

– Némi fanyarságot vélek kihallani a hangodból, uram! – jegyezte meg. – Berontottunk ide egy sereg zsoldossal, egy sereg bérgyilkossal, mi? És most arra számítunk, hogy tüstént fölismeritek, mások vagyunk, mint a Harkonnenek…

– Láttam, micsoda propagandával árasztottatok el sziecset, falut – mondta Kynes. – Szeressétek a jóságos herceget. Azok a te…

– Hé, te! – csattant föl Halleck. Odakapta a fejét, előrehajolt.

Paul a karjára tette a. kezét.

– Gurney! – szólt rá a herceg is, és hátrapillantott. – Ez az ember sokáig élt ezen a bolygón a Harkonnenekkel.

Halleck hátradőlt.

– Jól van, uram.

– Az a Hawat nevű embered agyafúrt ugyan, de a célja napnál világosabb – mondta Kynes.

– Rendelkezésünkre bocsátod tehát azokat a bázisokat? – kérdezte a herceg.

Kynes kurtán válaszolt:

– Őfelsége tulajdonai.

– Nincsenek használatban.

– De használatba vehetőek.

– Őfelsége osztja ezt a véleményt?

Kynes szúrós pillantást vetett a hercegre.

– Az Arrakis valóságos paradicsom lehetne, ha az urai egyszer nem csak azzal törődnének, hogy minél több fűszert kaparjanak össze rajta!

Nem válaszolt a kérdésemre, gondolta a herceg.

– Hogyan lehetne paradicsom egy bolygóból pénz nélkül? – érdeklődött.

– Mit ér a pénz – kérdezett vissza Kynes –, ha nem kaphatod meg érte azokat a szolgálatokat, amelyekre szükséged volna?

Hohó! gondolta a herceg.

– Erről majd máskor beszélünk – mondta. – Azt hiszem, a Pajzsfal széle fölött járunk már. Ezt az irányt tartsam?

– Ezt – dörmögte Kynes.

Paul kinézett az ablakon. Alattuk a töredezett sziklarengeteg lejteni kezdett, gyűrött hullámokban belesimult egy kopár sziklamezőbe. A sziklamező éles peremben végződött, mintha elvágták volna, azon túl pedig a homokdűnék félholdjainak végtelen sora húzódott a látóhatár felé, az egyhangúságot csak itt-ott, a messzeségben törte meg egy-egy homályos, sötétebb foltocska, annak jeleként, hogy ott valami nem homokból van. Talán a kőzet bukkan néhol a felszínre? Paul nem tudta megállapítani a hőségtől vibráló levegőben.

– Vannak itt növények? – érdeklődött.

– Egy-kettő – mondta Kynes. – Ezen a szélességi körön az úgynevezett kis vízlopók a legelterjedtebbek – ezek úgy alkalmazkodtak a körülményekhez, hogy meg tudják támadni egymást a vízért, és felfalják a harmatnyomokat is. Vannak olyan részei a sivatagnak, ahol csak úgy nyüzsögnek az élőlények. De mindegyik megtanulta, hogyan lehet életben maradni ilyen zord viszonyok között. Ha te rekedsz valamiért odalenn, neked is utánoznod kell őket, máskülönben meghalsz.

– Úgy érted, vizet rabolni egymástól? – kérdezte Paul. Az ötlet haraggal töltötte el, és érzett a hangján az indulat.

– Előfordul az is – mondta. Kynes –, de nem egészen arra gondoltam. Tudod, az én klímámban másképp kell viszonyulni a vízhez. Az ember minden pillanatban a tudatában van. Nem hagy veszendőbe menni semmit, aminek nedvességtartalma van…

A herceg magában azt gondolta: "… az én klímámban!"

– Fordulj kétfoknyit délebbre, uram – mondta Kynes. – Vihar közeleg nyugat felől.

A herceg bólintott. Már észrevette a gomolygó-dagadó, sárgás porfelhőt. Elfordult a topterrel, látta, ahogy a kísérő gépek szárnyain megvillan a porszűrte fény szürkés narancsszíne, amint ők is utána fordulnak.

– Így a széle mellett fogunk elhaladni – mondta Kynes.

– Az a homok biztosan veszélyes, ha belerepül az ember – mondta Paul. – Igaz, hogy átvágja a legerősebb fémet is?

– Ebben a magasságban nem homok van, hanem por – felelte Kynes. – Itt a veszélyt az jelenti, hogy nem látsz, eldugulnak a szívónyílások, és örvényekbe kerülhetsz.

– Látunk ma igazi fűszerbányászatot? – kérdezte Paul.

– Ha minden jól megy, igen – mondta Kynes.

Paul elhallgatott, hátradőlt. A kérdések arra kellettek, hogy közben hiperérzékeny módon, ahogy az anyjától tanulta, "regisztrálja" magában a személyt. Most már megvolt benne Kynes "lenyomata": a hangszín, az arc, a mozgás minden apró részlete. A köpeny bal ujján egy természetellenes kidudorodás arról árulkodott, hogy kést hord a karjára csatolva. A csípője is furcsán vastag volt. Állítólag a sivataglakók erszényövet viseltek, abban tartották az apróbb holmit. Talán olyan erszényöv vastagította meg a derekát – az biztos, hogy nem egy elrejtett pajzsöv. Kynes köpenyének a nyakát rézcsat fogta össze; nyúlfigura volt belevésve. Egy másik, hasonló, de kisebb csat fityegett a vállára vetett csuklya sarkán.

Halleck hátrafordult az ülésen Paul mellett, benyúlt a hátsó rekeszbe, előhúzta a balisetet. Kynes hátranézett, amikor Halleck hangolni kezdte a hangszert, aztán ismét előrefigyelt.

– Mit hallanál szívesen, fiatalúr? – kérdezte Halleck.

– Rád bízom, Gurney – mondta Paul.

Halleck odatartotta a fülét a zengőlaphoz, megpendített egy húrt, és halkan énekelni kezdett:

Atyáink mannát ettek a sivatagban,

a perzselt vidéken, hol forgószél az úr.

Uram, ments meg attól a pokoltól!

Ments meg… ó-ó-ó, ments meg

a száraz, szomjazó vidéktől!

Kynes a hercegre nézett.

– Igazán nem nagy kísérettel utazol, uram – mondta. – Mindannyian ilyen bámulatosan sokoldalú emberek?

– Gurney? – A herceg halkan fölnevetett. – Gurneynak nincs párja. A szeme miatt szeretem, ha velem van. Mindent észrevesz.

A planetológus a homlokát ráncolta.

Halleck ugyanabban a ritmusban, könnyedén folytatta:

Mert olyan vagyok én, mint a sivatag baglya,

hah, bizony olyan, mint a sivatag ba-a-aglya!

A herceg leemelte a mikrofont a műszerfalról, egy ujjnyomással életre keltette, és beleszólt:

– Vezér Gemma Kísérőnek. Repülő tárgy kilenc óránál, a B szektorban. Fölismered?

– Csak egy madár – mondta Kynes, és hozzátette: – Éles a szemed.

A műszerfalon megreccsent a hangszóró, majd:

– Gemma Kísérő. Tárgyat megnéztük teljes erősítéssel. Egy nagy madár.

Paul a jelzett irányba nézett, meglátta a távoli pöttyöt: vibráló pontocska volt. Most jött rá, mennyire föl lehet csigázva az apja. Minden érzéke riadókészültségben volt.

– Eddig nem is gondoltam, hogy ilyen messzire bemerészkednek a nagy madarak a sivatagba – mondta a herceg.

– Valószínűleg sas – mondta Kynes. – Sok élőlény alkalmazkodott ehhez a helyhez.

Az ornitopter kopár sziklamező fölött haladt. Paul lenézett a kétezer méteres magasságból, látta a gép és a kíséret gyűrött árnyékát. Alattuk a föld simának látszott, de az árnyékok gyűrődései másról árulkodtak.

– Kijutott már valaki segítség nélkül a sivatagból? – kérdezte a herceg.

Halleck muzsikája elhallgatott. Előrehajolt, hogy hallja a választ.

– A mély sivatagból nem – mondta Kynes. – A második zónából többször is sikerült már visszatérni embereknek. Az mentette meg az életüket, hogy a sziklás területeken át jöttek, ahová a férgek nemigen mennek.

Kynes hangjának színezete magára vonta Paul figyelmét. Érezte, hogy érzékei hirtelen kifinomulnak, feszülten isszák be, amit kell – ahogy megtanulták.

– Ó, persze, a férgek – mondta a herceg. – Egyszer látnom kellene egyet.

– Ma talán már láthatsz – mondta Kynes. – Ahol a fűszer, ott a féreg is.

– Mindig? – kérdezte Halleck.

– Mindig.

– Összefüggés van a féreg és a fűszer között? – kérdezte a herceg.

Kynes arra fordult, Paul látta, hogy elgondolkodva csücsörít, mielőtt megszólal.

– A férgek védelmezik a fűszeres homokot. Mindegyik féregnek megvan a maga… területe. Ami magát a fűszert illeti… ki tudja? Az eddig megvizsgált féregpéldányokból ítélve bonyolult kémiai folyamatok mennek végbe bennük. A belső járataikban sósavnyomok találhatók, másutt nagyobb molekulájú savak is. Írtam erről egy monográfiát, majd odaadom.

– És a pajzs nem nyújt védelmet ellenük? – kérdezte a herceg.

– A pajzs! – Kynes megvetően elfintorodott. – Aki a féregzónában bekapcsol egy pajzsot, annak megpecsételődött a sorsa. Olyankor a férgek nem törődnek a területhatárokkal, messziről odagyűlnek, hogy elpusztítsák a pajzsot. Senki emberfia nem élt még túl egy ilyen támadást.

– Akkor hogy ejtették el azokat a példányokat?

– Nagyfeszültségű áramütést kell adni mindegyik gyűrűszelvénynek külön-külön; ez az egyetlen ismert módja, hogy megöljünk egy férget úgy, hogy ne semmisüljön meg – mondta Kynes. – Robbanóanyaggal persze szétroncsolhatóak, de minden gyűrűszelvény önálló életet él. Az atomenergiát kivéve, nem tudok olyan robbanóanyagról, amely teljes egészében elpusztíthatna egy nagy homokférget. Hihetetlenül szívós fajta.

– Miért nem próbálták meg kiirtani őket? – érdeklődött Paul.

– Túl sokba kerülne – mondta Kynes. – Hatalmas területről van szó.

Paul visszadőlt az ülés sarkába. Az igazmondó érzéke, a hangárnyalatok finomságainak érzékelése azt súgta, hogy Kynes hazudik, illetve féligazságokat mond. Azt gondolta: Ha összefüggés van a fűszer és a férgek között, akkor ha kiirtják a férgeket, elvész a fűszer is.

– Hamarosan senkinek sem kell majd önerőből kijutnia a sivatagból – mondta a herceg. – Csak be kell kapcsolni ezeket a kis adókat itt a nyakunkban, és máris úton van a segítség. Hamarosan minden munkásunk ilyet fog hordani. Fölállítunk egy külön mentőszolgálatot.

– Nagyon dicséretes – mondta Kynes.

– A hangod arra utal, hogy nem értesz egyet vele.

– Egyetérteni egyetértek vele, de sok hasznát nem fogjátok venni. A homokviharok elektromos zavarai elfedik a jeleket. Az adók zárlatosak lesznek. Tudod, már próbálkoztak itt ilyesmivel. Az Arrakis keményen próbára tesz minden fölszerelést. És ha egy féreg vadászik az emberre, nincsen sok idő. Sokszor csak tizenöt-húsz perce…

– Mit tanácsolnál te?

– A tanácsomat kéred?

– Mint planetológusét, igen.

– És megfogadnád?

– Ha értelmesnek találnám.

– Jól van, uram. Sohase menj egyedül!

A herceg levette a szemét a műszerfalról, Kynesra nézett.

– Ez minden?

– Ez minden. Sohase menj egyedül.

– És ha elválaszt a társadtól a vihar, és kényszerleszállást kell végrehajtanod? – kérdezte Halleck. – Valamit azért csak tehet az ember, nem?

– A valamibe nagyon sok minden belefér – mondta Kynes.

– Te mit tennél? – kérdezte Paul.

Kynes megfordult, fürkésző pillantással nézett a fiúra, aztán visszafordult a herceghez.

– Én ügyelnék rá, hogy jól zárjon a cirkoruhám. Ha a féregzónán kívül vagy sziklára szálltam le, ott maradnék a hajó mellett. Ha a nyílt homokon értem földet, eltávolodnék a hajótól, amilyen sebesen csak tudnék. Úgy ezer méter már elég volna. Aztán elbújnék a köpenyem alá. A féreg elpusztítja a hajót, de én talán elkerülöm a figyelmét.

– És aztán? – kérdezte Halleck.

Kynes vállat vont.

– Megvárom, amíg elmegy a féreg.

– Ez minden? – érdeklődött Paul.

– Amikor a féreg elment, az ember megpróbálhat gyalogszerrel kijönni a sivatagból. Halkan kell lépkedni, kerülni a dobhomokot, a portengermedencéket – egyenesen a legközelebbi sziklás rész felé igyekezni. Sok olyan rész van. Esetleg sikerülhet…

– Dobhomok? – ismételte meg kérdőn Halleck.

– Ha egy bizonyos módon tömörödik össze a homok – mondta Kynes –, a leghalkabb lépéstől is dobogni kezd. Arra mindig odamennek a férgek.

– És a portengermedence? – érdeklődött a herceg.

– Egyik-másik mélyedés a sivatagban az évszázadok során megtelt porral. Van köztük olyan hatalmas is, hogy szabályos áramlatai és árapálya van. De mindegyik elnyeli azt, aki belelép.

Halleck megint megpendítette a balisetet, aztán pár pillanat múlva halkan énekelni kezdett:

A sivatag szörnyei bizony ott vadásznak,

lesben várják a gyanútlan áldozatot,

Ó, ne kísértsd a sivatag isteneit,

ha nem kívánsz magányos sírfeliratot.

Veszélyekkel terhes a…

Elhallgatott, előrehajolt.

– Porfelhő elöl, Sire!

– Látom, Gurney.

– Oda megyünk – mondta Kynes.

Paul kihúzta magát, összehúzott szemmel figyelt előre, amíg úgy harminc kilométernyire meglátta a gomolygó, sárgás porfelhőt lent, a sivatag felszínén.

– Az egyik hernyótalpas fűszergyáratok – mondta Kynes. – Lent van a felszínen, ez azt jelenti, hogy fűszert talált. A felhő a fölösleges homok, amit kidob magából, miután a fűszert kicentrifugálta belőle. Semmilyen más felhő nem fest így.

– Repülőgépek vannak fölötte – mondta a herceg.

– Látom, két… három… négy figyelő – mondta Kynes. – Lesik a féregnyomot.

– Féregnyomot?

– A feléjük haladó homokhullámot. Valószínűleg szeizmikus érzékelőik is vannak a talajon. A férgek néha olyan mélyen haladnak, hogy nem látszik a hullám. – Kynes fölfelé fordította a tekintetét. – Valahol ott kellene lennie a légivagonnak is, de nem látom.

– Szóval a féreg mindig megjön, mi? – kérdezte Halleck.

– Mindig.

Paul előrehajolt, megérintette Kynes vállát.

– Mekkora területet ellenőriz egy-egy féreg?

Kynes összevonta a szemöldökét. Ez a gyerek mindig felnőttes kérdéseket tesz föl!

– Az attól függ, mekkora a féreg.

– Mik a határok? – kérdezte a herceg.

– A nagyok három-négy négyzetkilométeren őrködnek. A kicsik… – Elharapta a szót, ahogy a herceg beletaposott a fékező sugárhajtóművek pedáljába. A gép megingott, ahogy a hátsó hajtóművek elnémultak. A szárnycsonkok megnyúltak, meggörbültek, belecsaptak a levegőbe. A gép átalakult ornitopterré. A herceg megdöntötte, a szárnyak közben egyenletesen suhogtak, bal kezével keletre mutatott, a fűszergyár mögé.

– Az ott féregnyom?

Kynes áthajolt a herceg előtt, összehúzott szemmel meredt a távolba.

Paul és Halleck egymáshoz nyomulva kémlelt ugyanarra. Paul észrevette, hogy a kíséretük, akiket meglepetésszerűen ért a hirtelen manőver, megelőzte őket, de már visszakanyarodtak és feléjük tartottak. A hernyótalpas fűszergyár előttük látszott, még mindig körülbelül három kilométernyire.

Ahová a herceg mutatott, a félhold alakú dűnék árnyékai fodrozódtak egészen a látóhatárig, és közöttük, a messzeségbe nyúló egyenes vonalban haladt valami dagadó mozgás – egy homokhullám! Pault arra emlékeztette, ahogy egy nagy hal zavarja meg a víz tükrét, amikor a felszín közelében úszik.

– Féreg – mondta Kynes. – Méghozzá nagy! – Előrehajolt, lekapta a műszerfalról a mikrofont, beütött egy új frekvenciát. Fölpillantott a fejük fölött tekercseken elhelyezett koordinátahálóra, aztán beleszólt a mikrofonba: – Hívom a Delta Ajax kilencesen a fűszerest. Féregnyom közeledik! Fűszeres a Delta Ajax kilencesen! Féregnyom közeledik! Nyugtázd a hívást! – Várakozott.

A hangszóróból recsegés-ropogás hallatszott, aztán egy hang:

– Ki hívja a Delta Ajax kilencest? Vétel.

– Nem nagyon izgatják magukat – jegyezte meg Halleck.

Kynes beleszólt a mikrofonba:

– Különjárat, tőletek északkeletre, három kilométernyire. A féregnyom egyenesen felétek tart, becsült kontaktus huszonöt perc múlva.

– Itt a figyelőközpont – dördült meg egy újabb hang a hangszóróban. – Az észlelés megerősítve. Közöljük a kontaktidőt… – Szünet következett, majd: – Kontaktus legfeljebb huszonhat perc múlva. Jó becslés volt az az előbbi. Ki van azon a különjáraton? Vétel.

Halleck közben kikapcsolta a biztonsági övét, és előrenyomakodott Kynes és a herceg közé.

– Ez a rendes üzemi frekvencia, Kynes?

– Igen. Miért?

– Ki hallhatja még?

– Csak a munkacsoportok, akik ezen a területen vannak. Így kisebb az interferencia.

A hangszóró megint megreccsent, majd:

– Itt a Delta Ajax kilences. Ki kapja a jutalmat azért az észlelésért? Vétel.

Halleck a hercegre pillantott.

– Jutalom van kitűzve a fűszerrakomány arányában annak, aki az első féregjelzést adja. Tudni szeretnék, hogy…

– Közöld velük, ki észlelte elsőnek a férget – mondta Halleck.

A herceg bólintott.

Kynes tétovázott, aztán a szájához emelte a mikrofont.

– Észlelési jutalom Leto Atreides hercegnek. Ismétlem: Leto Atreides hercegnek. Vége.

A hangszóróból érkező hang színtelen volt, és légköri zavar ropogása torzította:

– Vettük, köszönjük.

– Most pedig mondd meg nekik, hogy osszák szét a jutalmat maguk között – utasította Halleck. – Mondd meg, hogy ez a herceg kívánsága!

Kynes mély lélegzetet vett, aztán:

– A hercegnek az a kívánsága, hogy osszátok szét a jutalmat a legénység között! Vétel.

– Nyugtázva és köszönjük – mondta a hang.

A herceg megszólalt:

– Elfelejtettem megemlíteni, hogy Gurney igen tehetséges a propaganda területén is.

Kynes értetlen arckifejezéssel fordult Halleck felé.

– Ebből az emberek tudni fogják, hogy a herceg törődik a biztonságukkal – mondta Halleck. – Híre fog menni. A területi üzemi frekvenciát használtuk, nem valószínű, hogy Harkonnen-ügynökök hallották volna. – Kitekintett a kísérő gépekre. – És elég erősek vagyunk. Megérte a kockázatot.

A herceg nagy ívben a fűszergyárból kitóduló hoirtokfelhő felé kanyarodott a géppel:

– És most mi lesz?

– Valahol itt kell lennie a közelben egy légivagonnak – mondta Kynes. – Idejön és elviszi a fűszereseket.

– Mi van, ha a légivagon tönkremegy? – kérdezte Halleck.

– Olykor csakugyan előfordul, hogy le kell mondani a fűszergyárról – mondta Kynes. – Kerüljünk közelebb, uram, érdekes látvány lesz!

A herceg összeráncolta a homlokát, a keze sebesen járt a karokon, ahogy belekerültek a fűszergyár fölött örvénylő levegőbe.

Paul lenézett, látta, hogy még mindig tódul ki a homok az alattuk elterülő fém- és műanyag monstrumból. Úgy festett, mint valami hatalmas, sárga-kék csíkos bogár, hosszú karokon támaszkodott maga körül a sok hernyótalpra. Paul látta, hogy elöl egy hatalmas, felfordított tölcsér alakú orr nyúlik bele a sötét homokba.

– A színéről ítélve dús fűszergyárat találhattak – jegyezte meg Kynes. – Az utolsó pillanatig dolgozni fognak.

A herceg több energiát adott a szárnyaknak, megmerevítette őket, mielőtt meredeken leereszkedett, aztán siklórepülésben körözni kezdett a fűszergyár fölött. Két oldalpillantással meggyőződött róla, hogy a kísérő gépek tartják a magasságukat, és fölötte köröznek.

Paul szemügyre vette a fűszergyár csöveiből kitóduló sárga felleget, aztán a sivatag felé pillantott, a közeledő féregnyomra.

– Nem kellene hallanunk, ahogy a légivagont hívják? – kérdezte Halleck.

– Általában másik frekvenciát szoktak használni – mondta Kynes.

– Nem kellene két légivagonnak készenlétben állnia mindegyik fűszereshez? – kérdezte a herceg. – Huszonhat embernek kell odalent lennie azon a gépen, nem számítva az értékes berendezést.

Kynes azt mondta:

– Nincs elég tar…

Elhallgatott, mert a hangszóróból indulatos hang tört elő:

– Látja valaki a vagont? Nem felel!

Hangzavar csapott ki a hangszóróból, aztán elfojtotta egy hangos sípolás. Csend lett. Az első hang szólalt meg:

– Sorban kérek jelentést! Vétel.

– Egyes figyelő: semmi. Vétel.

– Kettes figyelő: semmi. Vétel.

– Hármas figyelő: semmi. Vétel.

– Négyes figyelő: semmi. Vétel.

A herceg lenézett. Az ornitopter árnyéka éppen áthaladta sárga-kék csíkos monstrumon.

– Csak négy figyelő van, igaz?

– Igen – mondta Kynes.

– Mi öten vagyunk – mondta a herceg. – A toptereink nagyobbak. Három embert mindegyik föl tud venni. Az ő figyelőik is elbírnak két plusz utast.

Paul végezte el a fejszámítást.

– Hárommal kevesebb – mondta.

– Miért nincs két légivagon mindegyik fűszereshez? – csattant föl a herceg.

– Nincs elég tartalék felszerelés – mondta Kynes.

– Annál inkább vigyáznunk kellene arra, ami van!

– Hová tűnhetett az a légivagon? – kérdezte Halleck.

– Kényszerleszállás, valahol látótávolságon kívül – mondta Kynes.

A herceg elkapta a mikrofont, a kapcsolóra tette az ujját, tétovázott.

– Hogyan veszíthették szem elől?

– A földet figyelik, hogy hol jelenik meg a féregnyom – mondta Kynes.

A herceg lenyomta a kapcsolót, beleszólt a mikrofonba:

– Itt a hercegetek beszél. Leszállunk, fölvesszük a Delta Ajax kilences legénységét! Minden figyelő engedelmeskedjék! A figyelők szálljanak le a keleti oldalon! Mi a nyugatira megyünk. Vége. – Előrenyúlt, beütötte a parancsnoki frekvenciát, megismételte az utasítást a kísérőinek, aztán visszaadta a mikrofont Kynesnak.

Kynes visszakapcsolt az üzemi frekvenciára, és egy hang dörgött a hangszóróból:

– … majdnem teljes rakományt! Majdnem teljesen tele vagyunk már fűszerrel! Nem hagyhatjuk itt egy rohadt féreg miatt! Vétel.

– Kit érdekel a fűszer? – csattant fel a herceg. Kikapta Kynes kezéből a mikrofont, beleszólt: – Fűszert mindig tudunk kitermelni. A gépeinken hárommal kevesebb hely van, mint ahányan vagytok. Húzzatok sorsot, vagy döntsétek el úgy, ahogy jónak látjátok, hogy ki jön. De jöttök, ez parancs! – Visszalökte Kynes kezébe a mikrofont, aztán azt morogta: – Bocsánat! – ahogy Kynes elkapta felsértett ujját.

– Mennyi időnk van? – kérdezte Paul.

– Kilenc perc – mondta Kynes.

– Ez a hajó erősebb, mint a többi – mondta a herceg. – Ha sugárhajtással szállunk fel, háromnegyed szárnnyal, még egy embert föl tudunk venni.

– Ez puha homok – mondta Kynes.

– Négy plusz utassal és sugárhajtású felszállással letörhetnek a szárnyak, Sire – mondta Halleck.

– De nem ezen a gépen – mondta a herceg. Hátrahúzta a vezérlőkart, ahogy a topter lesiklott a fűszergyár mellé. A szárnyak nekifeszültek a levegőnek, lefékezték a toptert. Húszméternyire állt meg a fűszerestől.

A gigászi gépezet már elnémult, homok sem jött a nyílásaiból. Csak valami halk zörgés hallatszott belőle, amely felhangosodott, amikor a herceg kinyitotta a gép ajtaját.

Abban a pillanatban megcsapta az orrukat a fahéjszag, sűrűn, csípősen.

A figyelőgép hangos szárnycsapkodással leereszkedett a homokra a fűszeres túloldalán. A herceg kísérő gépe is lesiklott, mellette landolt.

Paul ránézett a fűszergyárra, és látta, hogy valamennyi ornitopter eltörpül mellette – mint a szúnyogok a szarvasbogár mellett.

– Gurney és Paul, dobjátok ki azt a hátsó ülést – mondta a herceg. Kézi erővel kicsörlőzte a szárnyakat háromnegyed részig, beállította a szögüket, ellenőrizte a sugárhajtómű vezérlését. – Most meg miért nem jönnek elő abból a nyavalyás gépből?

– Remélik, hogy megjön a légivagon – mondta Kynes. – Van még pár percük. – Kelet felé pillantott.

Minden tekintet arra fordult. Semmi jelét nem látták a féregnek, de valami súlyos, feszült aggodalom érzett a levegőben.

A herceg a kezébe vette a mikrofont, beütötte a parancsnoki frekvenciát.

– Kettőtök dobja ki a pajzsgenerátorát – mondta. – Az egyes és a kettes. Akkor még egy-egy embert föl tudtok venni. – Visszaállt az üzemi frekvenciára, és felharsant a hangja: – Figyelem, Delta Ajax kilences! Kifelé, de rögtön! Ez a hercegetek parancsa! Futás, különben lézerrel aprítom szét azt a hordót!

A fűszergyártó elejénél kivágódott egy csapóajtó, a Végén a másik, a tetején a harmadik. Az emberek kitódultak, lecsúsztak, lehuppantak a homokra. Az utolsó egy magas férfi volt, foltos munkaruhában. Az egyik hernyótalpra ugrott le, onnan a homokra.

A herceg a helyére tette a mikrofont, kilépett a szárnylépcsőre, elkiáltotta magát:

– Mindegyik figyelőbe két ember!

A foltos ruhájú férfi kiválasztott négy párt a legénységből, ellökdöste őket a túloldalon várakozó topterek felé.

– Négy ide! – kiáltotta a herceg. – Négyen abba a hátsóba! – Ujjával a mögötte álló kísérő gép felé bökött. Az őrök éppen most szuszakolták ki belőle a pajzsgenerátort. – A többiekbe hárman-hárman! Futás, ti homoki lajhárok!

A magas férfi végzett az emberek szétosztásával, nehézkes léptekkel elindult feléjük, nyomában három társa.

– Hallom a férget, de nem látom – mondta Kynes.

Most már a többiek is hallották – érdes csusszanások jöttek egyre közelebb.

Micsoda slampos közlekedés – dörmögte a herceg.

Körülöttük csapkodó szárnyakkal kezdtek fölemelkedni a homokról a gépek. A látvány arra emlékeztette a herceget, amit egyszer a szülőbolygója dzsungelében látott, amikor hirtelen kilépett egy tisztásra, és a vadbivaly teteme mellől egyszerre föllebbentek a dögevő madarak.

A fűszermunkások odaértek a topter oldalához, egyenként bemásztak a herceg mögé. Halleck segített nekik, berángatta őket a hátsó ülés helyére.

– Befelé, fiúk! – harsogta. – De gyorsan!

Paul beszorult a sarokba az izzadt emberek mellé, megcsapta a félelem szaga, észrevette, hogy két embernek laza a nyakán a cirkoruha. Elraktározta az információt későbbi felhasználásra. Az apjának majd nagyobb fegyelmet kell tartania a cirkoruha-viselésben. Az emberek hajlamosak az elkanászodásra, ha az ilyesmit nem ellenőrzik.

Az utolsó munkás szuszogva bekászálódott.

– A féreg! – lihegte. – Már majdnem itt van! Pucolás!

A herceg beült a vezetőülésbe. A homlokát ráncolta.

– Az eredeti kontaktusbecslés szerint még majdnem három percünk van. Jól mondom, Kynes? – Becsukta az ajtót, ellenőrizte a zárását.

– Pontosan, uram – mondta Kynes, és azt gondolta: Nem veszíti el a fejét ez a herceg!

– Hátul minden rendben, Sire – mondta Halleck.

A herceg bólintott, nézte, ahogy az utolsó kísérő gép is felszáll. Aztán beállította a gyújtást, még egy pillantást vetett a szárnyakra és a műszerekre, és megnyomta a sugárhajtóművek indítógombját.

A felszállás gyorsulása mélyen az ülésekbe préselte a herceget és Kynest, egymáshoz nyomta a hátsó ülésen szorongókat. Kynes figyelte, hogyan bánik a herceg a kezelőszervekkel – finoman, de biztos kézzel. A topter most már a magasba emelkedett, a herceg szemügyre vette a műszereket, kitekintett jobbra-balra a két szárnyra.

– Igencsak meg vagyunk terhelve, Sire – mondta Halleck.

– Ennek a gépnek a tartalékaiba bőven belefér – mondta a herceg. – Magad sem gondoltad komolyan, hogy ilyen rakományt veszélyeztetnék, igaz, Gurney?

Halleck elvigyorodott.

– Egy pillanatig sem, Sire.

A herceg balra döntötte a gépet, nagy ívben emelkedett fölfelé a fűszergyár fölött.

Az ablak melletti sarokba szorított Paul lenézett a homokon álló, mozdulatlan gépezetre. A féregnyom körülbelül négyszáz méternyire tőle véget ért. Most mintha örvényleni kezdett volna a homok a fűszergyár körül…

– A féreg odaért alája – mondta Kynes. – Most olyasmit fogtok látni, amit kevesen látnak.

Szálló por borította árnyékba a homokot a gépezet körül. A hatalmas sárga-kék test jobbra kezdett dőlni. Gigászi homokörvény kezdett kialakulni azon az oldalán. Egyre gyorsabban kavargott. Homok és por töltötte be a levegőt immár több száz méteres körzetben.

Aztán meglátták!

Hatalmas lyuk nyílt a homokban. A napfény csillogó, fehér küllőkön villant meg benne. A lyuk átmérője legalább kétszerese volt a fűszergyár hosszúságának. A gépezet por- és homokfelleg közepette becsusszant a nyílásba. A lyuk összezárult.

– Istenek, micsoda egy szörnyeteg! – mormolta a Paul mellett ülő.

– Bekapta az összes fűszerünket! – dörmögte egy másik.

– Valaki megfizet ezért – mondta a herceg. – Ezt megígérem.

Abból, amilyen érzelemmentes volt az apja hangja, Paul érezte, hogy a belsejében tombol a düh. Ez bűnös pazarlás volt!

Csend lett, nagy csend – és meghallották Kynes hangját.

– Áldott legyen a Mester és az ő vize – mormolta. – Áldott legyen jövése, menése. Tisztítsa meg útjában s világot; őrizze meg a világot népének…

– Mit mondasz? – kérdezte a herceg.

Kynes nem válaszolt.

Paul a körülötte szorongókra pillantott. Riadtan meredtek a háttal ülő Kynesra. Az egyik azt suttogta:

– Liet!

Kynes megfordult, szúrós szemmel ránézett. A férfi zavartan lesütötte a szemét.

Egy másik munkás köhögni kezdett, szárazon, érdesen, alig tudta abbahagyni. Aztán zihálva kifakadt:

– A francba ezt a rohadék helyet!

A magas, foltos ruhájú dűnelakó, aki utolsónak hagyta el a fűszergyárat, rászólt:

– Nyughass, Coss! Csak rosszabb lesz a köhögésed tőle! – Úgy helyezkedett a többiek között, hogy előreláthasson a hercegre. – Te volnál hát a Leto herceg – mondta. – Neked mondunk köszönetet az életünkért. Mielőtt megjöttél, már elkönyveltük, hogy ott veszünk.

– Hallgass, ember, ne zavard a herceget – mormolta Halleck.

Paul Halleckre pillantott. Eszerint ő is észrevette a feszültség ráncait a herceg szája körül. Az embernek ajánlatos volt óvatosan viselkednie ilyenkor, ha a herceg haragra lobbant.

Leto fokozatosan kivette a gépet a nagy emelkedő körből, aztán újabb mozgásra lett figyelmes odalent a homokon. A féreg már eltűnt a mélységben, de annak a helynek a közelében, ahol percekkel azelőtt a fűszergyár állt, két alakot lehetett látni. Távolodtak a homokmélyedéstől, északnak tartottak. Úgy látszott, mintha siklanának a homokon, a lépteik nyomán szinte nem is szállt fel por.

– Kik azok odalenn?! – csattant fel a herceg.

– Két ismerős dűnelegény, akik fölkéredzkedtek, Sire – mondta a magas dűnelakó.

– Miért nem szóltatok róluk?

– Ők tudták, mit kockáztatnak, Sire – mondta a férfi.

– Uram – szólt közbe Kynes –, ezek az emberek tudják; hogy vajmi keveset lehet tenni azokért, akik ott rekednek a sivatagban a féregvidéken.

– A bázisról kiküldünk értük egy toptert! – csattant fel a herceg.

– Ahogy kívánod, uram – mondta Kynes. – De mire ideér, aligha lesz kit fölszednie.

– Akkor is kiküldjük – mondta a herceg.

– A közvetlen közelben voltak, amikor a féreg felbukkant – mondta Paul. – Hogy menekültek meg?

– A lyuk fala változó meredekségű, ezért nagyon csalóka a látszólagos távolság – mondta Kynes.

– Csak fogy itt az üzemanyag, Sire – jegyezte meg Halleck.

– Rendben van, Gurney.

A herceg visszafordult a géppel a Pajzsfal irányába. A kísérő gépek abbahagyták a körözést, elfoglalták helyeiket fölötte-mögötte mindkét oldalon.

Paul azon törte a fejét, amit a dűnelakó és Kynes mondott. Érzékelte, hogy ezek féligazságok, illetve szemenszedett hazugságok. Azok az emberek odalent olyan biztonsággal siklottak tova a homokon, a mozgásuk nyilvánvalóan úgy volt kiszámítva, hogy ne csalogassa vissza a mélységből a férget…

Fremenek! – gondolta Paul. Ki más járna ilyen biztosan a sivatagban? Ki mást lehetne magától értetődően kihagyni a mentésből – hiszen őket semmilyen veszély nem fenyegeti? Ők tudják, hogyan lehet itt megmaradni! Ők tudják, hogyan lehet túljárnia féreg eszén!

– Mit kerestek nálatok a fremenek? – kérdezte Paul.

Kynes hátrakapta a fejét.

A magas dűnelakó tágra nyílt szemmel nézett a fiúra – tágra nyílt, csupakék szemmel.

– Hát ez a legény kicsoda? – kérdezte.

Halleck úgy helyezkedett, hogy a férfi és Paul közé kerüljön.

– Ez Paul Atreides, a herceg fia – mondta.

– Miért mondja, hogy fremenek voltak velünk? – kérdezte a férfi.

– Illik rájuk a leírás – mondta Paul.

Kynes felhorkantott.

– Ugyan, nem lehet a fremeneket csak úgy, ránézésre megismerni! – Ránézett a dűnelakóra. – Hé, te, mondd csak, ki volt az a két alak?

– Az egyik legény barátai – mondta az. – Két ismerős az egyik faluból, meg akarták nézni, milyen a fűszerhomok.

Kynes elfordult.

– Még hogy fremenek!

De a fejében ott zakatoltak a legenda szavai: "A Lisan al-Gaib átlát majd minden fortélyon."

– Mostanra már biztosan ott vesztek szegények – mondta a dűnelakó. – Gondoljunk rájuk kegyelettel, fiatalúr.

De Paul kihallotta a hangjából a hazugságot, érezte a fenyegetést, ami az előbb Hallecket arra késztette, hogy ösztönösen meg akarja védeni.

– Szörnyű lehet ilyen helyen meghalniuk – mondta Paul szárazon.

Kynes nem fordult hátra, úgy válaszolt:

– Amikor az Úr elrendel, hogy egy teremtménye egy bizonyos helyen haljon meg, akkor azt is elrendeli, hogy teremtményét a tulajdon szándékai vezessék oda.

Leto feléje fordult, szúróstekintettel nézett rá.

Kynes viszonozta a pillantást, és közben érezte, hogy nyugtalanítja valamit, amit az előzőek során figyelt meg: Ezt a herceget jobban érdekelte az emberek sorsa, minta fűszer! A saját maga és a fia életét kockáztatta, hogy megmentse őket. A fűszergyár elvesztését egy legyintéssel elintézte, az emberek életét fenyegető veszély viszont haragra lobbantotta. Az ilyen vezérért a tűzbe mennek az emberei. Az ilyen ellenfelet nehéz legyőzni.

Akarata ellenére, minden korábbi előítélete ellenére, Kynes bevallotta magának: Tetszik nekem ez a herceg!

A nagyság mulandó élmény. Sohasem ellentmondás nélküli. Részben az ember mítoszteremtő képzelőerejének függvénye. Aki átéli a nagyságot. annak érzékelnie kell a mítoszt, amelynek része. Tükröznie kell azt, ami rávetül. Ezenkívül gúnynak és öngúnynak kell benne lakoznia. Ez az, ami megóvja a tulajdon pózaiba vetett hittől. Csak ez teszi lehetővé, hogy ne merevedjék bele önmagába. Óngúny híján még az időleges nagyság is tönkreteheti az embert.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB ÖSSZEGYŰJTÖTT MONDÁSAI

Az arrakeeni nagy ház ebédlőjében szuszpenzorlámpák oszlatták szét a korai sötétséget. Sárgás fényük rávetődött a falra, a véres szarvú, fekete bikafejre, az öreg herceg sötéten csillogó képmására.

A két talizmán alatt, lent fehér asztalterítő tündökölt, rajta fémesen villózott az ezüst Atreides-étkészlet, pontos rendben a nagy asztalon. Sorban megannyi kis tányérsziget várakozott a kristálypoharak mellett, pontosan egy-egy súlyos faszék előtt. Középen az antik csillár nem világított, lánca eltűnt a magasban, az árnyékban, ahol a méregdetektor mechanizmusa rejtőzött.

A herceg megállt az ajtóban, szemügyre vette az összképet, és eltűnődött a méregdetektoron meg azon, amit ebben a társadalomban jelképezett.

Mindenben megnyilvánul ugyanez, gondolta. Még a nyelv is árulkodik róla – a finom, pontos árnyalatok, amelyek különbséget tesznek az alattomos gyilkosság módozatai kőzött. Megpróbálkozik-e ma valaki csomurkival – italba tett méreggel? Vagy csomasz lesz – ételbe tett méreg?

Megrázta a fejét.

A hosszú asztalon mindegyik teríték mellett egy fedeles kupában víz állt. A herceg becslése szerint az asztalon levő vízmennyiség egy szegényebb arrakisi családnak több mint egy évre elég lett volna.

Mellette, az ajtó két oldalán széles, díszes sárgazöld porcelán kézmosó medencék álltak, mellettük törülközőtartók. A házvezetőnő elmagyarázta, hogy az itteni szokás szerint az érkező vendégek ünnepélyesen megmártották a kezüket a medencében, kiloccsantottak pár csészényi vizet a földre, megtörölték a kezüket, majd a törülközőt ledobták az ajtó mellett növekvő tócsába. Étkezés után a kint gyülekező koldusok kifacsarhatták a vizet a törülközőkből.

Mennyire jellemző a Harkonnen-mentalitásra, gondolta a herceg. Minden elképzelhető módon lealjasítani másokat! Mély lélegzetet vett, érezte, hogy a düh összeszorítja a gyomrát.

– Ennek a szokásnak vége! – dörmögte.

Meglátott egy szolgálót, az egyik öreg, aszott nőt, akit a házvezetőnő ajánlott be. A szemközti ajtóban álldogált, amely a konyhához vezető folyosóra nyílt. A herceg fölemelte a kezét, magához intette. A nő előjött az árnyékból, sietős léptekkel megkerülte az asztalt, megállt előtte. A herceg szemügyre vette a cserzett arcot, a csupakék szemet.

– Parancsolsz, uram? – A nő lehajtotta a fejét, nem nézett a szemébe.

A herceg intett.

– Tüntessétek el innen a medencéket és a törlőket!

– De… Nemesenszületett… – A nő felnézett, tátva maradt a szája.

– Tudom, hogy ez volt a szokás! – csattant fel a herceg. – Vigyétek ki a medencéket a bejárati ajtóhoz! Amíg étkezünk, egész idő alatt minden koldus, aki bejön, egy egész pohár vizet kap! Megértetted?

A cserzett bőrű arcon érzelmek vihara söpört végig: kétségbeesés, harag…

Hirtelen megérzéssel Leto rájött, hogy a nő biztosan áruba akarta bocsátani az összetaposott törülközőkből kifacsart vizet, úgy akart pár garast kicsikarni a szerencsétlen kéregetőkből. Talán ez is régi szokás volt.

Leto arca elborult.

– Odaállítok egy őrt is – mondta –, hogy biztosan szó szerint hajtsátok végre a parancsomat!

Sarkon fordult, végigment a folyosón, vissza a nagyterembe. Emlékek motoszkáltak az agyában, mint fogatlan vénasszonyok motyogásai. Nyílt víztükrök képe jelent meg előtte, hullámok, pázsit… tündöklő nyarak, amelyek úgy röppentek tova, mint a szélsodorta levelek.

Hol vannak már?

Öregszem, gondolta. Érzem a halál hűvös kezét. És miben? Egy öregasszony kapzsiságában.

A nagyteremben Lady Jessica állt egy vegyes csoport középpontjában a kandalló előtt. Nyílt tűz lobogott mögötte, narancsszínű fénye meg-megvillant az ékszereken, csipkéken, drága kelméken. Leto fölismert a csoportban egy carthagi cirkoruhagyárost, egy elektronikus alkatrészeket importáló kereskedőt, egy vízgyárost, akinek a nyári palotája az üzeme mellett állt, a sarki jégsapka közelében; ott volt a Ligabank képviselője is (szikár, zárkózott alak), egy másik kereskedő, aki a fűszerkitermelő berendezések alkatrészeit szállította, aztán egy sovány, kemény arcú nő, aki kísérőszolgálatot tartott fenn az Arrakisra látogató idegenek számára, de ez állítólag csak álcázásául szolgált a különféle csempész- és kémtevékenységeknek, valamint a zsarolásnak.

A teremben álló nők zöme mintha egy mintára készült volna – dekoratívak voltak, makulátlanul öltözöttek, és mintha valami furcsa, érinthetetlen érzékiség lengte volna körül őket.

Még ha nem volna is a ház úrnője, Jessica kitűnne közülük, gondolta a herceg. Nem viselt ékszert, és meleg színekbe öltözött – hosszú ruha volt rajta, a színe majdnem olyan, mint mögötte a lobogó lángoké, bronzvörös hajában sötétbarna szalag.

Leto tisztában volt vele, hogy Jessica ezzel finom szemrehányást akart tenni neki az utóbbi időben tanúsított hűvös viselkedéséért. Jessica nagyon jól tudta, hogy a hercegnek legjobban ezekben a színekben tetszik, hogy Leto szemében ő meleg színek kavargásaként jelenik meg.

A közelben, inkább kissé elkülönülve a csoporttól, Duncan Idaho állt pompás díszegyenruhában, kifejezéstelen arccal, rakoncátlan fekete hajtincsei gondosan megfésülve. Hawat visszarendelte a fremenektől, és kiadta a parancsot: "Azzal az ürüggyel, hogy vigyázol rá, állandó megfigyelés alatt tartod Lady Jessicát!"

A herceg körülnézett.

Paul a sarokban állt, körülötte a jobb módú arrakeeni ifjak hízelkedő csoportja, közöttük pedig közönyös figyelemmel a házi őrség három tisztje. A herceg szemügyre vette az ifjú hölgyeket. Micsoda fogás lett volna a hercegi örökös! De Paul mindenkivel ugyanúgy viselkedett, ugyanazzal a tartózkodó, előkelő kedvességgel.

Méltó örököse lesz a hercegi címnek, gondolta Leto, aztán hirtelen dermedtséggel regisztrálta, hogy megint a halála jár az eszében.

Paul meglátta az apját az ajtóban, de elkerülte a tekintetét. Körülnézett a vendégcsoportokon, látta az italt szorongató, fölékszerezett kezeket (és ahogy az aprócska, távvezérlésű méregdetektorok feltűnés nélkül ellenőrizték az italokat). Ahogy végigpillantott a fecsegő arcok során, Pault hirtelen viszolygás fogta el. Csupa olcsó álarc, hogy elfedjék a rothadt gondolatokat, csupa locsogás, hogy túlordítsák a bennük üvöltő csendet.

Barátságtalan ma a hangulatom, gondolta, és eltűnődött, mit mondana erre Gurney.

Tudta, mitől ilyen a hangulata. Nem akart részt venni ezen az összejövetelen, de az apja hajthatatlan volt.

– Neked is megvan a helyed, a pozíciód, amelyet tartani kell. Elég nagy vagy már hozzá! Jóformán már férfi vagy!

Paul látta, hogy az apja bejön, fürkésző tekintettel körülnéz, aztán odamegy a Lady Jessica körül álldogáló csoporthoz.

Amikor Leto a közelükbe ért, a vízgyáros éppen azt kérdezte:

– Igaz a szóbeszéd, hogy a herceg szabályozni akarja az időjárást?

– Egyelőre nem gondolkodunk ilyen távlatokban – mondta mögötte a herceg.

A férfi megfordult. Kerek, barnára sült, kifejezéstelen arca volt.

– Á, herceg uram! – mondta. – Már hiányoztál nekünk!

Leto Jessicára pillantott.

– Örömömre szolgál. – Aztán ismét a vízgyároshoz intézte a szavait, elmondta, hogyan intézkedett a kézmosó medencéket illetően, és hozzátette: – Ami engem illet, ennek az ősi szokásnak vége.

– Ez hercegi parancs, uram? – kérdezte a férfi.

– Inkább rábízom a… ööö… lelkiismeretetekre – mondta a herceg. Oldalt pillantott, látta, hogy Kynes lép oda a csoporthoz.

Az egyik nő megszólalt:

– Szerintem igen nagylelkű gesztus. Szép dolog vizet adni a… – Valaki elhallgattatta.

A herceg szemügyre vette Kynest. A planetológus ódivatú sötétbarna egyenruhát viselt, a császári közhivatalnoknak kijáró váll-lappal, gallérján a rangját jelző aprócska aranycseppel.

A vízgyáros haragos hangon kérdezte:

– A herceg úr ezzel bírálni akarja a szokásainkat?

– Ez a szokás megváltozik – mondta Leto. Odabiccentett Kynesnak, észrevette, hogy Jessica a homlokát ráncolja, azt gondolta: Nem áll jól neki a homlokráncolás, de legalább tápot ad majd a pletykának, hogy feszültség van közöttünk.

– A herceg úr engedelmével – folytatta a vízgyáros –, szeretnék még érdeklődni a szokásokról…

Leto hallotta, hogy hirtelen olajosan sima lett a férfi hangja, érzékelte, hogy feszült csend telepedett a csoportra, hogy a fejek feléjük fordultak a teremben.

– Nincs itt már a vacsora ideje? – kérdezte Jessica.

– De a vendégünknek kérdései vannak – mondta Leto. Ránézett a vízgyárosra, a kerek arcra, a nagy szemre, a vastag ajakra, eszébe idézte Hawat feljegyzésének szavait: "… és ezt a vízgyárost szemmel kell tartani, Lingar Bewt a neve, vésd az eszedbe. A Harkonnenek felhasználták, de sohasem tudták teljesen a kezükben tartani."

– Olyan érdekesek a vízzel kapcsolatos szokások – mondta Bewt széles mosollyal. – Kíváncsi vagyok, mi a szándékod a házhoz tartozó üvegházzal. Továbbra is fitogtatod az arrakisiak szeme előtt… uram?

Leto elfojtotta a dühét, mereven nézte a másikat. A fejében egymást kergették a gondolatok. Bátorság kellett hozzá, hogy így provokálják tulajdon hercegi kastélyában, különösen most, hogy Bewt aláírása már ott állt egy hűségszerződés alján. De a személyes hatalom tudata is kellett hozzá. Itt a víz csakugyan hatalmat jelentett. Ha például alá volnának aknázva a vízellátó berendezések, és adott jelre fölrobbanthatóak volnának… Ez az ember képesnek látszott ilyesmire. A vízellátás elpusztítása könnyen az Arrakis pusztulását is jelenthetné. Lehet, hogy éppen ezzel tartotta sakkban Bewt a Harkonneneket.

– Hercegi uramnak és nekem már terveink vannak az üvegházzal – mondta Jessica. Rámosolygott Letóra. – Meg akarjuk tartani, az igaz, de csak megőrzésre az Arrakis népének. Arról álmodozunk, hogy egy szép napon az Arrakis klímáját meg lehet változtatni annyira, hogy ilyen növények a szabadban is megélhetnek akárhol.

Áldott asszony! gondolta Leto. Ezen aztán elrágódhat a vízgyáros barátunk.

– Nyilvánvaló, hogy miért érdekel téged a víz és az időjárás-szabályozás – mondta a herceg. – Ha rám hallgatsz, ne csak vízbe fektesd be a vagyonodat! Eljön még az idő, amikor a víz nem lesz olyan értékes áru az Arrakison.

Közben arra gondolt: Hawatnak meg kell hatványoznia az erőfeszítéseit, hogy beépüljön ennek a Bewtnak a szervezetébe. És haladéktalanul el kell kezdenünk kiépíteni a tartalék vízellátó rendszerünket. Az én fejemnek senki emberfia ne szegezze ezt a fegyvert!

Bewt bólintott, az arcán továbbra is ott ült a mosoly.

– Tiszteletre méltó vágyálom, uram. – Egy lépést hátrált.

Leto figyelmét Kynes arckifejezése kötötte le. Kynes merően nézte Jessicát. Egészen átszellemült az arca – mint aki szerelmes… vagy vallásos rajongó.

Kynes gondolatait most betöltötték a jövendölés szavai: "És osztoznak veletek legdédelgetettebb álmotokban." Egyenesen Jessicához intézte a szót:

– Te hozod az út lerövidítését?

– Ó, dr. Kynes! – mondta a vízgyáros. – Eljöttél közénk a fremen csavargóbandáid közül? Milyen kedves tőled!

Kynes kifürkészhetetlen pillantással végigmérte Bewtot, aztán így szólt:

– A sivatagban azt mondják, hogy a túl sok víz birtoklása végzetes könnyelműségekre csábíthatja az embert.

– Sok furcsa mondás járja a sivatagban – mondta Bewt, de a hangja nyugtalanságról árulkodott.

Jessica odalépett Letóhoz, belekarolt, hogy legyen pár pillanata összeszedni magát, lecsillapodni. Kynes azt mondta: "… az út lerövidítését". Az ősi nyelven ez a kifejezés úgy hangzott: "Kwisatz Haderach". A jelek szerint a többieknek nem tűnt fel a planetológus különös kérdése, és Kynes most már az egyik feleséghez hajolt oda, annak a halk, búgó kacérkodását hallgatta…

Kwisatz Haderach, gondolta Jessica. A Missionaria Protectiva itt is elhintette azt a legendát? A gondolat tápot adott a Paullal kapcsolatos reménységének. Lehetne ő a Kwisatz Haderach. Lehetne ő…

A Ligabank képviselője közben beszédbe elegyedett a vízgyárossal. Bewt hangja kihallatszott az újra megélénkült társalgás zsongásából:

– Sokan akarták már megváltoztatni az Arrakist.

A herceg látta, hogy a szavak szinte mintha belemartak volna Kynesba. Összerezzent, kihúzta magát, eltávolodott a kacérkodó hölgytől.

A hirtelen támadt csendben Leto mögött megköszörülte a torkát egy inasruhába öltözött házi őr, és megszólalt:

– A vacsora tálalva van, uram.

A herceg kérdő pillantást vetett Jessicára.

– Itt az a szokás, hogy a ház ura és asszonya a vendégek után megy az asztalhoz – mondta Jessica, és elmosolyodott. – Változtassuk meg ezt is, uram?

Leto hűvösen válaszolt:

– Rendes szokásnak látszik. Egyelőre meghagyjuk.

Meg kell őrizni annak a látszatát; hogy árulással gyanúsítom, gondolta. Ránézett a mellettük elvonuló vendégek sorára. Ki hiszi el közületek ezt a hazugságot?

Jessica érezte, hogy a herceg távol tartja magától. Értetlenül eltűnődött rajta, mint a héten már nemegyszer. Úgy viselkedik, mint aki önmagával küzd, gondolta. Talán az a baja, hogy ilyen hamar megszerveztem ezt a díszvacsorát? De hát ő is tudja, milyen fontos, hogy tisztjeink és az embereink társasági szinten is elkezdjenek elvegyülni az itteniek között. Mindannyiuknak szinte pótszülei vagyunk. Semmi sem vési beléjük ezt jobban, mint az efféle társas együttlét.

Leto, ahogy nézte a vendégek sorát, arra gondolt, mit mondott Thufir Hawat, amikor tájékoztatta az összejövetel tervéről: "Sire! Ezt megtiltom!"

Fanyar mosoly jelent meg a herceg arcán. Micsoda jelenet volt! És amikor a herceg ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a vacsorán, Hawat csak a fejét rázta. Valami rossz érzésem van, uram – mondta. – Túl gyorsan megy minden itt az Arrakison. Ez valahogy nem jellemző a Harkonnenekre. Nem jellemző rájuk…

Paul haladt el az apja mellett, egy fél fejjel magasabb ifjú hölgy társaságában. Méltatlankodó pillantást vetett a hercegre, miközben rábólintott valamire, amit társnője mondott.

– A lány apja cirkoruhákat gyárt – jegyezte meg Jessica. – De azt mondják, akinek kedves az élete, az az ő ruhájában nem megy ki a sivatagba.

– Ki az a sebhelyes képű férfi Paul előtt? – kérdezte a herceg. – Nem tudom hová tenni.

– Utóbb került föl a vendéglistára – suttogta Jessica. – Gurney intézte a meghívást. Csempész.

– Gurney intézte?

– Az én kívánságomra. Jóváhagyattuk Hawattal, habár az öreg mintha kissé vonakodott volna. A csempész neve Tuek, Esmar Tuek. Nagy embernek számít a magafajták között. Itt mindenki ismeri. Sok helyre meg szokták hívni.

– Miért van itt?

– Mindenki más is ezt fogja kérdezni – mondta Jessica. – Tuek már a puszta jelenlétével kételyt és gyanakvást fog elhinteni az agyakban. Ugyanakkor azt fogja sejtetni, hogy ha kell, erővel érvényt fogsz szerezni a korrupció elleni parancsaidnak – és ebben a csempészek oldaláról is segítséget kapsz. Úgy láttam, Thufirnak ez nyerte meg a tetszését.

– Én nem vagyok elragadtatva tőle. – Leto odabiccentett egy elhaladó párnak, látta, hogy már csak néhány vendég van hátra. – Miért nem hívtál meg fremeneket is?

– Itt van Kynes.

– Igen, ő itt van – mondta Leto. – Szereztél még nekem egyéb apró meglepetéseket is? – Beállt Jessicával a sor végére.

– Mindenki más egészen sablonos – mondta Jessica.

Magában azt gondolta: De drágám, hát nem érted, hogy ennek a csempésznek gyors hajók állnak a rendelkezésére, hogy megvesztegethető? Kell, hogy legyen valami kiutunk, egy vészkijáratunk az Arrakisról, ha minden más csődöt mond itt!

Amikor beléptek az ebédlőbe, elengedte a férfi karját, hagyta, hogy a herceg a helyére ültesse.

Leto határozott léptekkel odament az asztalfőhöz. Egy inas elhúzta a székét.

A többiek nagy ruhasuhogás, székzörgés közepette leültek, a herceg azonban állva maradt. Intett a kezével, és az asztal körül a libériába öltöztetett házi őrség hátralépett, vigyázzba merevedtek.

Feszült csend lett.

Jessica, ahogy odapillantott a hosszú asztal fölött, látta, hogy Leto szájának szöglete meg-megremeg, az arca haragosan piroslik. Mi dühítette föl? kérdezte magában. Biztosan nem az, hogy meghívtam a csempészt!

– Vannak, akiknek nem tetszik, hogy megváltoztattam a kézmosó medencék szokását – szólalt meg Leto. – Ezen a módon adom a tudtotokra, hogy sok minden meg fog változni.

Zavart csend telepedett az asztal köré.

Azt hiszik, részeg, gondolta Jessica.

Leto fölemelte a vizeskupát, a magasba tartotta, a szuszpenzorlámpák fénye csillogva tükröződött rajta.

– Mint az Impérium Lovagja – mondta – most pohárköszöntőt mondok!

A többiek is megragadták a kupáikat, minden tekintet a hercegre szegeződött. A hirtelen csendben egy szuszpenzorlámpa libegett csak arrébb a konyhai folyosóról becsapó hirtelen fuvallatban. Az árnyékok megrezzentek a herceg éles arcvonásain.

– Itt vagyok, és itt is maradok! – csattant fel.

A kupák megindultak a szájak felé – aztán megtorpantak, mert a herceg továbbra is magasba emelt karral állt.

– Az én pohárköszöntőm az egyik jól ismert mondás, mely oly kedves a szívünknek: "Üzlet nélkül nincs haladás! A pénznek semmi sem állhatja útját!"

Kortyolt egyet a vizéből.

A többiek követték a példáját. A vendégek kérdő pillantásokat váltottak.

– Gurney! – szólt a herceg.

Leto mögül, a terem végében levő kis alkóvból jött Halleck válasza:

– Itt vagyok, uram.

– Zenét, Gurney!

A baliset lágy akkordjai töltötték be az ebédlőt. A herceg intésére a személyzet elkezdte felszolgálni nagy tálakban a vacsorát – sült sivatagi nyulat cepedamártással, szíriuszi aplomázst, csukkát üveg alatt, melanzsos kávét (a fűszer átható fahéjillata megcsapta őket) igazi pot-a-oiet gyöngyöző caladani borral.

A herceg azonban még mindig állva maradt.

A vendégek várakoztak, figyelmük megoszlott az eléjük helyezett étkek és az asztalfőnél álló herceg között. Leto megszólalt.

– A régi időkben a ház urának a feladata volt, hogy tulajdon tehetségével mulattassa vendégeit. – Kifehéredtek az ujjai, úgy szorította a vizeskupát. – Én nem tudok énekelni, de elmondom Gurney dalának a szövegét. Tekintsétek ezt is pohárköszöntőnek – mindazok tiszteletére, akik meghaltak azért, hogy mi most itt lehessünk.

Zavart mocorgás támadt az asztal körül.

Jessica lesütötte a szemét, oldalt pillantott a közelében ülőkre – ott volt a kerek arcú vízgyáros és társnője, a Ligabank sápadt és zord képviselője (mint valami fapofájú madárijesztő, le nem vette a szemét Letóról), a marcona, sebhelyes arcú Tuek, csupakék szeme nem nézett föl…

– Sorakozó, cimborák, sorba rég nem állhatók – recitálta a herceg. – Sem fájdalom, sem pénz nem méri sorsotok. Szellemetek visel minden ezüstcsillagot. Sorakozó, cimborák, sorba rég nem állhatók: pontjai az időnek, póz és ármány nélkül. Veletek volt a dicsőség varázsa. Sorakozó, cimborák, sorba rég nem állhatók. Amikor a mi időnk vicsorogva véget ér, továbbadjuk a dicsőség varázsát.

A herceg hangja elhalkult az utolsó sor végén, nagyot kortyolt a vizeskupából, aztán visszacsapta az asztalra. A víz kiloccsant a terítőre.

A többiek zavart csendben emelték a szájukhoz a kupákat.

A herceg ismét fölemelte a magáét, de most nem ivott belőle, hanem a megmaradt félkupányi vizet kiöntötte a padlóra. Tudta, hogy a többieknek követniük kell a példáját.

Jessica volt az első.

A többiek csak egy dermedt pillanat múlva kezdték kiönteni a kupáikat. Jessica látta, hogy az apja közelében ülő Paul a többiek reakcióját tanulmányozza. Jessica is azon kapta magát, hogy megbűvölten nézi, mi mindenről árulkodnak vendégei mozdulatai – különösen a nőkéi. Ez tiszta, iható víz volt, nem egy nedves kéztörlő tartalma. Húzódoztak tőle, hogy csak úgy elöntsék – látszott ez a kezek remegésén, a lassú reagáláson, érzett az ideges nevetésen… aztán erőszakot téve magukon, engedtek a szükségszerűségnek. Az egyik nő leejtette a kupáját, elfordította a tekintetét, ahogy a kíséretében levő férfi fölvette.

A legjobban Kynes ragadta meg a figyelmét. A planetológus tétovázott, aztán a kabátja alatti zsákba ürítette a kupát. Amikor a pillantása összeakadt Jessica figyelő tekintetével, elmosolyodott, és némán feléje emelte az üres kupát. Szemlátomást a legkevésbé sem feszélyezte, amit csinált.

Halleck muzsikája még mindig belengte a szobát, de most már nem tompán szólt, most már dallamosan, lendületesen zengett, mintha szét akarta volna oszlatni a borús hangulatot.

– Kezdődjék hát a vacsora! – szólt a herceg, és leült.

Dühös és bizonytalan, gondolta Jessica. Annak a fűszergyárnak az elvesztése a kelleténél jobban megrendítette. Másvalaminek is kell itt lennie. Úgy viselkedik, mint aki kétségbeejtő helyzetben van. A szájához emelte a villát, remélte, hogy a mozdulattal elhessegeti hirtelen keserűségét. Miért ne? Hiszen kétségbeejtő helyzetben van!

A hangulat először lassan, aztán egyre sebesebben javulni kezdett. A cirkoruhagyáros elismerését fejezte ki Jessicának a szakácsáért és a boráért.

– Mind a kettőt a Caladanról hoztuk – mondta Jessica.

– Elsőrangú! – mondta a férfi, amikor belekóstolt a csukkába. – Egyszerűen elsőrangú! És nyoma sincs benne a melanzsnak. Az ember annyira meg tudja unni az örökös fűszert mindenben!

A Ligabank képviselője rápillantott a vele szemben ülő Kynesre.

– Értesültem róla, dr. Kynes, hogy egy újabb fűszergyár esett áldozatául a férgeknek.

– Gyorsan terjednek a hírek – jegyezte meg a herceg.

– Tehát igaz? – kérdezte a bankár Leto felé fordulva.

– Persze hogy igaz! – csattant fel a herceg. – Az az átkozott légivagon szőrén-szálán eltűnt. Egy akkora tárgynak nem lett volna szabad csak úgy eltűnnie.

– Amikor megérkezett a féreg, nem volt, ami elmenekítse a fűszergyárat – magyarázta Kynes.

– Nem lett volna szabad – ismételte meg a herceg.

– Senki sem vette észre, amikor eltűnt a légivagon? – érdeklődött a bankár.

– A figyelők rendszerint nem emelik föl a tekintetüket a homokról – mondta Kynes. – Őket elsősorban a féregnyom érdekli. A légivagon személyzete általában négytagú – két pilóta és két kisegítő. Ha a legénység egy vagy akár két tagja a herceg ellenségeinek a zsoldjában állt…

– Ohó, értem már – mondta a bankár. – És te mint a Változás Bírája, te kétségbe vonod ezt?

– Alaposan meg kell majd fontolnom, milyen álláspontra helyezkedem – mondta Kynes –, és semmi esetre sem fogom vacsora közben megvitatni. – Magában azt gondolta: Ez a vértelen csontváz! Nagyon jól tudja, hogy arra kaptam utasítást, hogy ne vegyek tudomást az ilyesfajta jogsértésekről!

A bankár elmosolyodott, és ismét az étkezésre fordította a figyelmét.

Jessicának eszébe jutott egy előadás, amelyet annak idején a Bene Gesserit-iskolában hallott. A tárgy a kémkedés és a kémelhárítás volt, az előadó pedig egy kövérkés, derűs arcú Tisztelendő Anya, akinek vidám hangja bizarr ellentétben állt a témával.

"Nem szabad elfelejteni, hogy minden kém- vagy kémelhárító-kiképzés alapjában hasonló reakciósémát vés bele mindegyik tanítványba. Minden zárt, szigorú fegyelmű intézmény rajta hagyja a bélyegét, a jellegzetes nyomát a tanítványain. Ez a nyom elemezhető és előre látható.

Nomármost, a motivációs sémák hasonlóak lesznek minden ügynökben. Más szóval, bizonyos fajta motivációk közösek lesznek bennük, függetlenül a különböző iskoláktól és az ellentétes céloktól. Először azt fogjátok megtanulni, hogyan különítsétek el ezt az elemet, hogy analizálhassátok – kezdetben a vallatási séma segítségével, amely a vallatók belső orientációjáról árulkodik, aztán az analizált személyek nyelvi-gondolati orientációjának pontos megfigyelésével. Majd meglátjátok, milyen egyszerű lesz meghatározni a kérdéses személy alapnyelvét a hanglejtés és a beszédstruktúra alapján."

Most, ahogy ott ült az asztalnál a fiával, a herceggel, a vendégeikkel, és hallgatta a Ligabank képviselőjét, Jessica fagyos bizonyossággal tudta: az az ember Harkonnen-ügynök! Ott volt a beszédében a Giedi Prime beszédstruktúrája – ravaszul álcázva, de Jessica képzett érzékelésének olyan volt, mintha a férfi kihirdette volna.

Ez azt jelenti, hogy a Liga maga is az Atreides-ház ellen fordul? kérdezte magában. A gondolat megdöbbentette. Hogy leplezze az érzelmeit, újabb fogást rendelt a vendégeknek, de közben minden érzékével a férfit figyelte, mikor árulja el a célját. Most majd áttereli a beszélgetést valami látszólag ártalmatlan témára, de baljós felhangokkal, mondta magában. Ez a sémája.

A bankár lenyelte a falatot, ivott egy korty bort, egy mosollyal nyugtázta, amit a jobbján ülő nő mondott. Egy pillanatig mintha az egyik távolabb ülő férfi szavaira figyelt volna, aki éppen azt magyarázta a hercegnek, hogy az őshonos arrakisi növényeknek nincsenek töviseik.

– Szeretem elnézni, ahogy szárnyalnak odafenn az arrakisi madarak – szólalt meg a bankár, Jessicához intézve a szavait. – Nekünk persze minden madarunk dögevő, és sokan megvannak víz nélkül is, mert rászoktak a vérivásra.

A cirkoruhagyáros leánya, aki az asztal túlsó vége táján ült az apja és Paul között, elfintorította csinos arcocskáját.

– Jaj, Su-su, olyan gusztustalan dolgokat tudsz mondani! – szólt oda.

A bankár elmosolyodott.

– Su-sunak szólítanak, mert én vagyok a Vízárusok Szövetségének pénzügyi tanácsadója. – Jessica szó nélkül meredt rá, így folytatta: – A vízárusok szokták azt kiáltozni, hogy "su-su-súúk!" – És olyan hűen utánozta a kiáltást, hogy az asztal körül sokan fölnevettek.

Jessica kihallotta a kérkedést a hangból, de főleg az tűnt föl neki, hogy az ifjú hölgy végszóra szólalt meg – ez így volt megbeszélve! Neki kellett alkalmat adnia a bankárnak, hogy elmondja, amit elmondott. Jessica odanézett Lingar Bewtra. A vízmágnás összeráncolt homlokkal a tányérja fölé hajolt. Jessica megértette, hogy a bankár voltaképpen azt mondta: Én is rajta tartom a kezem az arrakisi hatalom végső forrásán – a vízen.

Paul már korábban észlelte a hamisságot asztaltársa hangjában.

Látta, hogy az anyja Bene Gesserit-intenzitással figyeli a társalgást. Hirtelen ötlettel úgy határozott, hogy besegít, elnyújtja a beszélgetést. Megszólította a bankárt:

– Azt akarod mondani, hogy azok a madarak kannibálok?

– Furcsa kérdés, fiatalúr – mondta a bankár. – Én csak azt mondtam, hogy vért isznak. Ez nem feltétlenül a fajtájukbeliek vére, igaz?

– A kérdés a legkevésbé sem furcsa – mondta Paul, és Jessica megérezte a hangjában a feszes riposztkészséget, amelyet tőle tanult. – Aki valamennyire tájékozott, az tudja, hogy minden fiatal szervezet legveszélyesebb vetélytársa a magafajtájú egyed lehet. – Kimért mozdulattal belenyúlt az asztaltársa tányérjába a villájával, kivett egy falatot, bekapta. – Ugyanabból a tányérból esznek. Megegyeznek az alapvető szükségleteik.

A bankár megdermedt, bosszús arccal a hercegre nézett.

– Ne kövesd el azt a hibát, hogy gyereknek nézed a fiamat – mondta a herceg és elmosolyodott.

Jessica körbepillantott, látta, hogy Bewt arca földerült, Kynes és Tuek, a csempész pedig egy emberként vigyorog.

– Ez fontos ökológiai szabály – szólalt meg Kynes –, és a fiatalúr szemlátomást jól érti. Az élővilág részei közötti harc a szabad energiáért folyó harc. A vér pedig gazdag energiaforrás.

A bankár letette a villáját, ingerült hangon válaszolt:

– Állítólag a fremen söpredék megissza a halottak vérét!

Kynes megrázta a fejét, oktató hangon felelt:

– Nem a vérét, jó uram. De egy ember minden vize végül is a népét illeti meg – a törzsét. Ez parancsoló szükségszerűség, ha az ember a Nagy Síkság mellett él. Ott minden csepp víz nagy érték, és az emberi testnek mintegy hetven súlyszázaléka víz. A halottnak aligha van már szüksége arra a vízre.

A bankár mind a két kezét az asztalra tette a tányérja mellett; Jessica azt hitte, tüstént fölpattan az asztal mellől, és dühöngve kirohan.

Kynes Jessicára nézett.

– Bocsáss meg, úrnőm, hogy ilyen rút dologról beszéltem az asztalnál, de nem volt igaz, amit neked mondtak, ezért tisztázni kellett.

– Olyan sokáig cimboráltál a fremenekkel, hogy már minden jóérzés kiveszett belőled! – vetette oda érdes hangon a bankár.

Kynes ránézett, higgadtan szemügyre vette a sápadt, indulattól remegő arcot.

– Ez kihívás, jó uram?

A bankár megdermedt. Nyelt egyet, aztán kényszeredetten kinyögte:

– Ugyan, dehogy! Nem sérteném meg ilyesmivel a vendéglátóinkat.

Jessica hallotta a hangján, hogy fél, látszott az arcán, a lélegzésén, a halántékán lüktető éren. Ez az ember halálra rémült Kynestól!

– A vendéglátóink maguk is el tudják dönteni, mi sértő rájuk nézve – mondta Kynes. – Bátor emberek, akik tudják, mit jelent a becsület védelme. Mindannyiunk szemében tanúsíthatja a bátorságukat az, hogy itt… és most… az Arrakison vannak.

Jessica látta, hogy Leto élvezi a jelenetet. A vendégek legtöbbjéről ezt nem lehetett elmondani. Az emberek menekülésre készen ültek az asztal körül, a kezük eltűnt az asztal alatt. Két kivétel tűnt csak fel: az egyik Bewt volt, aki leplezetlenül mulatott a bankár kínos helyzetén, a másik Tuek, a csempész, aki viszont Kynest figyelte, mintha útmutatást várt volna tőle. Jessica látta, hogy Paul csodálattal bámul Kynesra.

– Nos? – kérdezte Kynes.

– Nem akartam senkit megsérteni – mormogta a bankár. – Ha sértőn viselkedtem, bocsánatot kérek érte.

– Önként kérted, önként megadom – mondta Kynes. Rámosolygott Jessicára, aztán folytatta az étkezést, mintha mi sem történt volna.

Jessica látta, hogy a csempész is megnyugodott. Ezt megjegyezte: a férfi pontosan úgy viselkedett, mint a bajtárs, aki készen áll, hogy Kynes segítségére siessen. Valamiféle kötelék volt e között a két ember között.

Leto a villájával játszadozott, és tűnődve figyelte Kynest. Az ökológus viselkedéséből ítélve megváltozott az Atreides-házról alkotott felfogása. A sivatagi légi útjukon még sokkal ridegebben viselkedett.

Jessica intett, hogy behozhatják a következő fogást. Megjelentek a szolgák a langues de lapins de garenne-nel, hozzá penészgombamártást és vörösbort hoztak.

Lassan folytatódott a szokványos asztali beszélgetés, de Jessica kihallotta belőle a nyugtalanságot, a feszültséget, látta, hogy a bankár sértődött némaságba burkolózik. Kynes habozás nélkül megölte volna, gondolta. Ráébredt, hogy Kynes mintha nem venné komolyan az emberölést. Jessicának az volt a benyomása, hogy ez az ember közönyösen öl, és gyanította, hogy ez valami fremen tulajdonság lehet.

Odafordult a balján ülő cirkoruhagyároshoz, és megszólította:

– Voltaképpen nem tudok napirendre térni azon, hogy milyen fontos a víz az Arrakison.

– Nagyon fontos – helyeselt az. – Mi ez? Nagyon finom!

– Vadnyúlnyelv különleges mártással – mondta Jessica. – Ősrégi recept.

– Megkaphatnám azt a receptet?

Jessica bólintott.

– Majd intézkedem.

Kynes Jessicára pillantott, és azt mondta:

– Aki nem arrakisi, az gyakorta alábecsüli a víz fontosságát ezen a bolygón. Itt ugyanis a minimum elvéről van szó.

Jessica hallotta a hangán, hogy próbára akarja tenni.

– A gyarapodást az a szükséglet korlátozza, amelyik a legkevésbé elégíthető ki – mondta: – És természetesen a legkedvezőtlenebb körülmény szabályozza a gyarapodás ütemét.

– Ritkán fordul elő, hogy a Nagy Házak tagjai tisztában vannak planetológiai problémákkal mondta Kynes. – Az Arrakison a víz jelenti a legkedvezőtlenebb körülményt. És ne feledd, hogy a gyarapodás önmagában is kedvezőtlen körülményeket teremthet, ha nem tanúsítunk kellő óvatosságot…

Jessica valami burkolt célzást érzett Kynes szavaiban, de nem értette meg.

– A gyarapodás – ismételte meg. – Azt akarod mondani, hogy az Arrakison normális körforgása volna a víznek, és kedvezőbb körülmények között biztosítaná az emberi élet feltételét?

– Képtelenség! – vetette oda a vízmágnás.

Jessica Bewt felé fordult.

– Képtelenség?

– Az Arrakison képtelenség – mondta az. – Ne hallgass erre az álmodozóra. Minden laboratóriumi eredmény ellene szól.

Kynes merően ránézett Bewtra, és Jessica észrevette, hogy megint elnémult a társalgás az asztal körül, s a vendégek figyelme erre az újabb eszmecserére összpontosult.

– A laboratóriumi eredmények alapján hajlamosak vagyunk elfelejteni egy egyszerű tényt – mondta Kynes. – Ez a tény a következő: itt olyan életformákkal van dolgunk, amelyek odakint, a szabadban jöttek létre és odakint léteznek, ahol a növények és állatok élik a maguk normális életét.

– Még hogy normális! – mondta megvetően Bewt. – Az Arrakison semmi sem normális!

– Épp ellenkezőleg – mondta Kynes. – Bizonyos egyensúlyt itt is ki lehet alakítani, méghozzá önfenntartó jelleggel. Egyszerűen csak meg kell érteni ennek a bolygónak a korlátait és a kényszerítő tényezőket.

– Sohasem fog sikerülni – mondta Bewt.

A herceg ebben a pillanatban hirtelen rájött, mikor változott meg Kynes magatartása – akkor, amikor Jessica arról beszélt, hogy az Arrakis népének őrzik meg az üvegházi növényeket.

– Mi kellene hozzá, hogy önfenntartó rendszer jöjjön létre, dr. Kynes? – kérdezte Leto.

– Ha az Arrakis zöld növényzetének három százalékával szénvegyületeket állíttathatnánk elő tápláléknak, megindulhatna a ciklus – mondta Kynes.

– És a víz az egyetlen gond? – kérdezte a herceg. Megérezte Kynes izgatottságát, és őt is magával ragadta.

– A víz mellett eltörpülnek az összes többiek – mondta Kynes. – A bolygón bőven van oxigén, a szokásos kísérő tényezők nélkül. Nincsen nagy kiterjedésű növényvilág, és nincsenek nagy széndioxid-források, mint például a vulkánok. Szokatlan kémiai kölcsönhatások mennek végbe itt nagy felületeken…

– Végeztél kísérleteket? – kérdezte izgatott érdeklődéssel a herceg.

– Volt rá időnk bőven, hogy beindítsuk a Tansley-effektust, kis egységekben, amatőr módon, de most már le tudom vonni belőle a tudományos igényű következtetéseket – mondta Kynes.

– Nincs elég víz – vetette oda Bewt. – Egyszerűen nincs elég víz!

– Bewt barátunk pedig igazán szakértő a vízügyekben – mondta Kynes. Elmosolyodott, a tányérfölé hajolt.

A herceg heves kézmozdulat kíséretében fölcsattant:

– Nem! Választ kérek! Van elég víz, Kynes?

Kynes nem emelte föl a tekintetét a tányérjáról.

Jessica figyelte az érzelmek játékát az arcán. Jól palástolja a gondolatait, futott át rajta, de Jessica mostanra már regisztrálta magában Kynest, meg tudta állapítani, hogy megbánta, amit mondott.

– Van elég víz? – kérdezte követelőzően a herceg.

– Esetleg… lehet – mondta Kynes.

Tetteti csak, hogy bizonytalan! – gondolta Jessica.

Paul, a maga tökéletesebb igazságérzékével kitapintotta a mélyben rejlő indítékot, és minden tudására szükség volt, hogy leplezze felindulását. Van elég víz! De Kynes nem akarja, hogy kiderüljön!

– A mi derék planetológusunknak sok érdekes álma van – jegyezte meg Bewt. – A fremenekkel együtt álmodozik a jövendölésekről és a messiásokról…

Innen-onnan kuncogások hallatszottak. Jessica megnézte magának, ki kuncogott: a csempész, a cirkoruhagyáros leánya, Duncan Idaho meg a rejtélyes kísérőszolgálat tulajdonosnője.

Furcsán alakulnak ma itt az erővonalak, gondolta Jessica. Túl sok minden folyik itt, amit nem fogok fel. Új információforrásokra kell szert tennem.

A herceg Kynesról Bewtra nézett, aztán Jessicára. Különös módon úgy érezte, mintha valamiből kimaradt volna, mintha valami nagyon fontos dolog elkerülte volna a figyelmét.

– Lehet – mormolta.

Kynes gyorsan hozzátette:

– Talán máskor beszélhetnénk még erről, uram. Olyan sok a…

A planetológus elhallgatott – a személyzeti ajtón egy egyenruhás Atreides-katona lépett be. Miután az őr ellenőrizte és átengedte, odasietett a herceghez, lehajolt, valamit súgott Leto fülébe.

Jessica megismerte Hawat egységének sapkajelvényét, leküzdötte magában a szorongást. Megszólította a cirkoruhagyáros társaságában levő nőt – aprócska, sötét hajú, babaarcú teremtés volt, enyhén ferde állású szemmel.

– Alig nyúltál hozzá a vacsorához – mondta Jessica. – Hozassak neked valami mást?

A nő először ránézett a cirkoruhagyárosra, csak aztán válaszolt:

– Nemigen vagyok éhes.

A herceg hirtelen fölállt, érdes, parancsoló hangon megszólalt:

– Mindenki maradjon ülve! Bocsássatok meg, de közbejött valami, amit személyesen kell elintéznem. – Hátralépett. – Paul, kérlek, vedd át a házigazda szerepét!

Paul fölállt, szerette volna megkérdezni, miért kell most elmennie az apjának, de tudta, hogy előkelően kell viselkednie. Odament az apja székéhez, leült.

A herceg az alkóv felé fordult, ahol Gurney ült, és odaszólt:

– Gurney, légy szíves, ülj oda Paul helyére az asztalhoz! Nem szabad, hogy páratlan számban legyünk. Lehet, hogy a vacsora után ki kell majd hoznod Pault a leszállópálya parancsnoki állásába. Várd meg a hívásomat!

Halleck díszegyenruhájában előbújt az alkóvból, szögletes csúfsága idegennek rémlett a csillogó cicomában. A falnak támasztotta a balisetet, odament a székhez, ahol addig Paul ült, helyet foglalt.

– Nincs ok az aggodalomra – mondta a herceg –, de azt kell kérnem, hogy senki ne távozzék, amíg a házi őrség nem mondja azt, hogy biztonságos. Amíg itt vagytok, semmi veszély nem fenyeget benneteket, ezt a kis problémát pedig tüstént megoldjuk.

Paul kiszűrte a rejtett értelmű szavakat apja bejelentéséből: őrség – biztonságos – tüstént. Biztonsági probléma adódott tehát, nem erőszakos cselekmény történt. Látta, hogy az anyja is fölfogta az üzenetet. Mind a ketten kissé megnyugodtak.

A herceg kurtán biccentett, sarkon fordult, és a katonával a nyomában kisietett az ebédlőből.

– Kérlek, folytassátok az étkezést – mondta Paul. – Ha jól emlékszem, dr. Kynes éppen a vízről mondott érdekes dolgokat.

– Folytathatnánk inkább máskor? – kérdezte Kynes.

– Természetesen – felelte Paul.

És Jessica büszkén látta fia méltóságteljes viselkedését, az érett emberre valló magabiztosságot.

A bankár fölemelte a vizeskupáját, Bewt felé intett vele.

– Senki sincs közöttünk, aki fölülmúlhatná Lingar Bewt urat cikornyás frázisok terén. Az ember szinte azt hihetné, a Nagy Házak rangjára szeretne emelkedni. Rajta hát, Bewt úr, mondjál nekünk pohárköszöntőt! Talán tartogatsz a tarsolyodban egy-két bölcsességet a fiúcskának, akit férfiszámba kell vennünk!

Jessica jobb keze ökölbe szorult az asztal alatt. Látta, hogy Halleck int Idahónak, látta, hogy a házi őrség a falak mellett fedező állásba helyezkedik.

Bewt gyűlölködő pillantást vetett a bankárra.

Paul Halleckre nézett, tudatosította magában őrei pozícióit, aztán farkasszemet nézett a bankárral, amíg az le nem tette a kupáját. Akkor megszólalt:

– Egyszer, még a Caladanon, láttam, ahogy kihúzták a vízből egy vízbe fúlt halászember holttestét. A…

– Vízbe fúlt? – A cirkoruhagyáros leánya szólt közbe.

Paul tétovázott, aztán válaszolt:

– Igen. Víz alatt volt, nem kapott levegőt, belehalt. Belefulladt a vízbe.

– Milyen érdekes módja a halálnak – mormogta a lány.

Paul mosolya megkeményedett. Visszafordult a bankárhoz.

– A holttestnek az volt az érdekessége, hogy sebek voltak a vállán: egy másik halászember karmos csizmájának a nyomai. A halász előzőleg többedmagával indult el egy csónakban – egy vízi utazásra való járműben –, amely aztán elsüllyed. Egy másik halász, aki segített kihúzni a tetemet, azt mondta, ő már nemegyszer látott ezekhez hasonló sebeket. Arról árulkodtak a sebek, hogy egy másik fuldokló halász megpróbálta annak a szerencsétlennek a vállára állva kidugni a fejét a víz fölé – hogy levegőhöz jusson.

– Mi ebben az érdekes? – kérdezte a bankár.

– Az a megjegyzés, amelyet akkor az apám fűzött hozzá. Azt mondta, annak a fuldoklónak a viselkedése, aki az ember vállára mászik, hogy megmeneküljön, érthető – kivéve, ha az ember a szalonban látja a jelenetet. – Paul elhallgatott pár pillanatra, csak addig, hogy a bankár már tudja, mi következik, aztán folytatta: – Én hozzátenném, hogy az étkezőasztalnál sem vonzóbb.

Hirtelen csend telepedett a szobára.

Ez meggondolatlanság volt, gondolta Jessica. Ez a bankár elég rangos lehet ahhoz, hogy párbajra hívja ki a fiamat! Látta, hogy Idaho ugrásra készen áll. A házi őrség feszülten figyelt. Gurney Halleck szeme a vele szemben ülőkre szegeződött.

– Huhuhuhúúú! – A csempész, Tuek, hátravetett fejjel, teli torokból hahotázni kezdett.

Ideges kis mosolyok tűntek föl az asztal körül.

Bewt szélesen vigyorgott.

A bankár közben hátralökte a székét, gyilkos tekintettel meredt Paulra.

Kynes szólalt meg:

– Mindenki csak a saját felelősségére heccelheti az Atreideseket.

– Az Atreideseknél az a szokás, hogy sértegetik a vendégeiket? – csattant föl a bankár.

Mielőtt Paul válaszolhatott volna, Jessica előrehajolt és odaszólt:

– Jó uram! – Közben azt gondolta: Ki kell derítenünk, miben mesterkedik ez a Harkonnen-lakáj! Paul a célpontja? Egyedül van?

– A fiam közszemlére tesz egy inget, és te rögtön magadra vennéd? – kérdezte Jessica. – Micsoda meglepetés! – Kezét lecsúsztatta a lábszárára csatolt kriszkésre.

A bankár villogó tekintete Jessica felé fordult. A többiek tekintete is Jessicára ugrott. Jessica látta, hogy Paul feltűnés nélkül hátrább tolja a székét, hogy könnyebben fel tudjon pattanni. A fiú felfogta a jelszót: közszemle. "Harcra készülj!"

Kynes fürkésző pillantást vetett Jessicára, aztán szinte észrevehetetlen mozdulattal intett Tueknek.

A csempész talpra ugrott, fölemelte a kupáját.

– Majd én mondok pohárköszöntőt – szólalt meg. – Az ifjú Paul Atreidesre, akinek a teste még ifjúi, de a lelke már férfilélek!

Miért avatkoznak bele? kérdezte magában Jessica.

A bankár most Kynesra meredt, és Jessica látta, hogy ismét kiül az arcára a rettenet.

Az emberek sorra a szájukhoz emelték a kupákat az asztal körül.

Úgy táncolnak, ahogy Kynes fütyül, gondolta Jessica. Értésünkre adta, hogy Paul mellett áll. Mi a hatalmának a titka? Semmi esetre sem az, hogy ő a Változás Bírája. Az időleges. És az sem, hogy közhivatalnok…

Elvette a kezét a kriszkés markolatáról, Kynes felé emelte a kupáját, a férfi viszonozta a gesztust.

Csak Paul és a bankár – (Su-su! Micsoda hülye becenév! gondolta Jessica) – nem ivott. A bankár nem vette le a szemét Kynesról. Paul maga elé nézett.

Pedig jól intéztem, gondolta Paul. Miért szóltak bele? Lopva a mellette ülő férfivendégekre pillantott. "Harcra készülj?" Ki ellen? Az ellen a nyamvadt bankár ellen aligha!

Halleck megmozdult, aztán megszólalt, mintha csak a levegőnek beszélt volna, a vele szemben ülők feje fölé intézve a szót:

– A mi társadalmunkban nem érdemes sértődékenynek lenni. Gyakran az öngyilkossággal egyenértékű. – Ránézett a cirkoruhagyáros mellette ülő leányára. – Nem gondolod, hölgyem?

– De, igen. Ó, nagyon is – mondta a lány. – Túl sok az erőszak. Már rosszul vagyok tőle. És nagyon sokszor senki nem akar megbántani senkit, mégis hullanak az emberek! Semmi értelme!

– De semmi ám – mondta Halleck.

Jessica látta, hogy a lány szinte tökéletesen játszotta el a kis jelenetet, és rájött: Ez az üresfejű kis nőszemély nem egy üresfejű kis nőszemély! Aztán arra is rájött, honnan fúj a szél, és megértette, hogy Halleck is rájött már. Azt tervezték, hogy a lány révén fogják meg Pault! Jessica megkönnyebbült. Alighanem a fia vette észre ezt először – anyai tanítómestere nem mulasztotta el kioktatni erről a kézenfekvő csapdáról.

Kynes megszólította a bankárt:

– Itt volna az ideje még egy bocsánatkérésnek!

A bankár erőtlen mosollyal Jessica felé fordult.

– Úrnőm – mondta –, sajnos túl sokat fogyasztottam a borodból. Erős italt szolgálnak fel az asztalodnál, nem vagyok hozzászokva.

Jessica kihallotta a gyilkos indulatot a nyájas hangból. Hasonló nyájassággal válaszolt:

– Amikor idegenek először vannak együtt, nagy engedményeket kell tenniük a szokások és ismeretek különbözőségének.

– Köszönöm, úrnőm – mondta a bankár.

A cirkoruhagyáros sötét hajú társnője előrehajolt, és odaszólt Jessicának:

– A herceg azt mondta, itt biztonságban leszünk. Nagyon remélem; ez nem jelenti azt, hogy megint harcok lesznek!

Nem magától tereli ebbé az irányba a társalgást, gondolta Jessica.

– Valószínűleg semmi jelentősége az egésznek – felelte a nőnek. – De mostanában sajnos rengeteg apróságot kell személyesen intéznie a hercegnek. Amíg tart az ellenséges viszony az Atreidesek és a Harkonnenek között, nem lehetünk elég óvatosak. A herceg kanlyt esküdött. Természetesen halálfia minden Harkonnen-ügynök az Arrakison. – Ránézett a Ligabank képviselőjére. – És az Egyezmény természetesen támogatja ebben. – Kynes felé fordult. – Nem így van, dr. Kynes?

– De, pontosan így – helyeselt Kynes.

A cirkoruhagyáros finom mozdulattal visszahúzta társnőjét. A nő ránézett, aztán azt mondta:

– Azt hiszem, most már tényleg eszem valamit. Kaphatnék abból a madárételből, amit az előbb szolgáltak fel?

Jessica intett egy szolgának, aztán a bankárhoz fordult.

– Te, jó uram, az előbb a madarakról és a szokásaikról beszéltél. Olyan sok érdekesség van az Arrakison! Mondd csak, merrefelé található a fűszer? Mélyen behatolnak a fűszervadászok a sivatagba?

– Ó, dehogy, úrnőm – mondta a bankár. – Nagyon keveset tudunk az úgynevezett mély sivatagról. És a déli területekről szinte semmit.

– Egy mendemonda szerint a déli vidéken egy hatalmas fűszertelér található, az úgynevezett Anyatelér – mondta Kynes –, de gyanítom, hogy csak a termékeny fantázia szülte egy dal kedvéért. Néhány merész fűszervadász azért be-behatol az egyenlítői övezet peremvidékére, de ez rendkívül veszélyes – a tájékozódás bizonytalan, gyakoriak a viharok. A veszteségek drámaian növekednek, ahogy a Pajzsfaltól távolodunk. Talán, ha lenne egy időjárás-figyelő műholdunk…

Bewt fölnézett, tele szájjal szólalt meg:

– Azt beszélik, a fremenek nyugodtan járnak-kelnek ott is, eljutnak mindenhová. Állítólag még a délvidéken is fölkutatják a szivatokat, meg a szipkutakat.

– Szivatokat, szipkutakat? – ismételte meg kérdően Jessica.

Kynes gyorsan közbeszólt:

– Mesebeszéd, úrnőm! Más bolygókon vannak ilyenek, nem az Arrakison. A szivat olyan hely, ahol a víz feljön a felszínre vagy a felszín közelébe, csak le kell ásni bizonyos felismerhető pontokon. A szipkút olyan szivat, ahol az ember egy ledugott szalmaszálon át ihat… így beszélik.

Ámítás van a hangjában, gondolta Jessica.

Miért hazudik? tűnődött Paul.

– Milyen érdekes – mondta Jessica. Magában azt gondolta: "Így beszélik, azt beszélik…" Milyen furcsa ez az állandó kitételük! Ha tudnák, mennyire árulkodik a babonáknak való kiszolgáltatottságukról!

– Hallottam, van egy mondásotok – szólalt meg Paul –, hogy a jó modor a városból jön, a bölcsesség a sivatagból.

– Sok mondás járja az Arrakison – mondta Kynes.

Mielőtt Jessica föltehette volna a következő kérdést, egy szolga hajolt le hozzá egy levéllel. Jessica fölnyitotta, látta a herceg írását, a titkos jeleket, átfutotta.

– Bizonyára mindannyian örömmel halljátok mondta –, hogy a hercegünk ezúton üzeni, megnyugodhattok: rendeződött a probléma, ami elszólította. Megtalálták az eltűnt légivagont. A legénység közé beférkőzött Harkonnen-ügynök a hatalmába kerítette a gépet, és elrepült vele egy csempészbázisra, abban a reményben, hogy ott túladhat rajta. A bűnözőt és a légivagont is átadták nekünk. – Odabólintott Tueknek.

A csempész visszabólintott.

Jessica összehajtogatta a levelet, bedugta a ruhája ujjába.

– Örömmel hallom, hogy nem került sor nyílt összetűzésre – mondta a bankár. – Az emberek annyira remélik, hogy az Atreidesekkel a béke és a jólét köszönt be az Arrakison!

– Különösen a jólét – jegyezte meg Bewt.

– Hozhatják az édességet? – kérdezte Jessica. – Egy caladani finomságot készíttettem a szakácsunkkal: pundirízst dolsamártásban.

– Csodálatos már a hangzása is – mondta a cirkoruhagyáros. – Lehetséges volna megkapni a receptjét?

– Akármelyik receptünk a rendelkezésedre áll – mondta Jessica, miközben regisztrálta magában a férfit, hogy később majd említést tegyen róla Hawatnak. A cirkoruhagyáros buzgó kis talpnyalónak látszott, biztosan megvásárolható.

Körülötte folyt a csevegés:

– Milyen gyönyörű anyag… Megfelelő foglalatot keres most a kőhöz… A következő negyedben talán megpróbáljuk növelni a termelést…

Jessica a tányérjába bámult, és Leto üzenetének rejtjelezett része járt az eszében: A Harkonnenek megpróbáltak behozni egy lézerfegyver-szállítmányt. Elkaptuk őket. Ez azt is jelentheti, hogy máskor sikerült nekik. Azt biztosan jelzi, hogy nem sokra becsülik a pajzsokat. Tedd meg a megfelelő óvintézkedéseket!

Jessica eltűnődött a lézerfegyvereken. A fehéren izzó, pusztító fénysugár átvágott minden ismert anyagot, hacsak nem védelmezte pajzs. Az, hogy pajzsba ütközés esetén a lézerfegyver és a pajzs egyaránt felrobban, szemlátomást nem zavarta a Harkonneneket. Miért? A lézer–pajzs-robbanás veszélyes jelenség volt, adott esetben pusztítóbb az atomenergiánál, s csak a lézerfegyver kezelőjét és a pajzzsal védett célpontot semmisíthette meg.

Az ismeretlen tényezők sokasága bizonytalan rossz érzéssel töltötte el.

Paul azt mondta:

– Nem kételkedtem benne, hogy meg fogjuk találni a légivagont. Ha egyszer az apám nekilát, hogy elvégezzen valamit, akkor elvégzi. Erre mostanában kezdenek rájönni a Harkonnenek.

Kérkedik, gondolta Jessica. Nem volna szabad kérkednie. Annak, aki ma éjszaka mélyen a földfelszín alatt fog aludni, nehogy kárt tegyenek benne a lézerfegyverek, nincs joga kérkedni.

Nincs menekvés – mi fizetünk meg az elődök erőszakáért.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB ÖSSZEGYŰJTÖTT MONDÁSAI

Jessica fülét megütötte a nagyteremből jövő lárma, fölkapcsolta az ágya melletti lámpát. Az óra nem volt még pontosan beállítva a helyi időre, le kellett vonnia huszonegy percet. Körülbelül hajnali kettőre járt.

A lárma hangos volt és fölismerhetetlen.

Támadnak a Harkonnenek? futott át rajta.

Kilépett az ágyból, megnézte az ellenőrző műszereket. A képernyőn látszott, hogy Paul édesdeden alszik a lenti pinceszobában, amelyet sietősen átalakítottak hálószobának. A lárma szemlátomást nem hatolt le odáig. A herceg szobája üres volt, az ágyat nem használták. Még mindig kint volna a leszállópályán?

A ház első részében még nem állították be a kamerákat.

Jessica megállt a szoba közepén, fülelt.

Egy hang artikulátlanul ordítozott. Mintha valaki dr. Yueh-ért kiáltozott volna. Jessica előkapott egy köntöst, magára terítette, a papucsba dugta a lábát, a lábszárára csatolta a kriszkést.

Megint dr. Yueh nevét kiáltozták.

Jessica megkötötte a derekán az övet, kilépett a folyosóra. Aztán belényilallt a gondolat: Csak nem sebesült meg Leto?!

A folyosó mintha a végtelenbe nyúlt volna szaladó lába alatt. Befordult a boltív alatt, elsuhant az ebédlő mellett, végig a következő folyosón a nagyteremig. A terem fényárban úszott, valamennyi fali szuszpenzor ontotta a fényt.

Jobbra, a főbejárat közelében meglátta a házi őrség két tagját. Duncan Idahót fogták közre. Idaho feje előrebillent. Lihegett. Hirtelen csend támadt.

Az egyik őr vádlóan rászólt Idahóra:

– Látod, mit csináltál? Fölébresztetted Lady Jessicát!

A vastag kárpitok meglibbentek a férfi mögött, jeleként annak, hogy a bejárati ajtó nyitva maradt. A hercegnek vagy Yueh-nek nyoma sem volt. Valamivel távolabb ott állt Mapes, és fagyos tekintettel méregette Idahót. Hosszú, barna köntös volt rajta, kanyargós mintával a szegélyén, a lábán sivatagi csizma, befűzetlenül.

– Akkor fölébresztettem, na és – mormolta Idaho. A mennyezetre emelte az arcát, felüvöltött. – Az én kardom először a Grummanon látott vért!

Anyaisten! Részeg! döbbent rá Jessica.

Idaho sötét bőrű, kerek képe grimaszba rándult. Haja, mely máskor feketén, fényesen göndörödött, mint a fekete kecskeprém, most tele volt földdel, porral. Zubbonyán hosszú, rongyos szélű hasadás éktelenkedett, kilátszott rajta a díszing, amelyet a vacsoránál viselt.

Jessica odament hozzá.

Az egyik őr odabiccentett neki, de közben nem eresztette el Idahót.

– Nem tudtunk mit csinálni vele, úrnőm! Kint, a kapu előtt randalírozott, nem volt hajlandó bejönni. Attól féltünk, észreveszik a helybéliek. Az nagyon nem lett volna jó! Rossz hírünket keltette volna.

– Merre járt? – kérdezte Jessica.

– Hazakísérte a vacsora után az egyik ifjú hölgyet, úrnőm. Hawat parancsára.

– Melyik ifjú hölgyet?

– Az egyik kísérőszolgálatos macát. Érted, asszonyom, ugye? – Mapesre pillantott, lehalkította a hangját. – Mindig Idahót szokták megbízni a hölgyek külön megfigyelésével.

Ezt tudom, gondolta Jessica. De miért van berúgva?

Jessica összeráncolt homlokkal Mapeshez fordult.

– Mapes, hozzál valamit, amitől magához tér! Koffeint ajánlok. Talán maradt még abból a fűszeres kávéból.

Mapes megrántotta a vállát, megfordult, elment a konyha irányába. A laza sivatagi csizma csattogott a kőpadlón.

Idaho Jessica felé hajtotta szemlátomást nehéz fejét, és rásandított.

– Háromszáznál is több embert öltem meg a herceg szolágla… szolgálatában – mormogta. – Csak asztunnám, mér vagyok itt? Nem lehet itt meglenni! Se a föld alatt, se fent. Miféle egy hely ez, mi?

Az oldalajtó felől valami nesz vonta magára Jessica figyelmét. Odanézett, látta, hogy Yueh jön feléjük, bal kezében az orvosi táska. Teljesen fel volt öltözve, sápadt volt, fáradtnak látszott. Homlokán feltűnően virított a rombusz alakú tetoválás.

– A jó doki! – kurjantotta Idaho. – Miféle ember vagy te, doki? Itt egy kötés, ott egy talbe… tabletta? – Ködös szemmel Jessicára meredt. – Nem viselkedek szépen, mi?

Jessica csak összevonta a szemöldökét, magában tűnődött: Miért rúghatott be Idaho? Berúgatták?

– Megártott a fűszersör – motyogta Idaho, és közben megpróbált egyenes tartást fölvenni.

Visszajött Mapes, gőzölgő csészét tartott a kezében, bizonytalanul megállt Yueh mögött, Jessicára nézett. Jessica tagadóan intett a fejével.

Yueh a padlóra tette a táskáját, üdvözlésképpen odabiccentett Jessicának.

– Fűszersör, mi? – kérdezte.

– Sose ittam jobbat – jelentette ki Idaho. Megpróbálta vigyázzba vágni magát. – Az én kardom először a Grummanon látott vért! Ott öltem meg egy Harok… Harkon… megöltem én a hercegért!

Yueh hátrafordult, ránézett a Mapes kezében tartott csészére.

– Mi ez?

– Koffein – mondta Jessica.

Yueh elvette a csészét, odanyújtotta Idahónak.

– Hajtsd föl, pajtás!

– Nem köll több inni!

– Hajtsd föl, ha mondom!

Idaho feje Yueh felé billent, előrebotlott egy lépésnyit, magával vonszolva a két őrt.

– Tele van már a csizmám a Császári Világegyetemmel, dokikám! Most az eccer úgy lesz, ahogy nekem teccik!

– Jó, csak először idd meg – mondta Yueh. – Egyszerű koffein.

– Szar az, szar minden ezen a rohadt helyen! A rohadt nap is túl fényes! Még a színek se olyanok… Mindennel valami…

– Ideje most már lefeküdni – mondta Yueh józan, rábeszélő hangon. – Légy jó fiú, idd meg szépen! Ettől majd jobban leszel.

– Nem akarok jobban lenni!

– Nem huzakodhatunk itt vele egész éjjel – mondta Jessica. Itt már csak a sokkolás segít, gondolta.

– Fölösleges itt maradnod, úrnőm – mondta Yueh. – Én majd elintézem.

Jessica megrázta a fejét. Előrelépett, lekevert egy nagy pofont Idahónak.

Idaho hátratántorodott az őrökkel együtt. Villogó szemmel meredt Jessicára.

– Mit képzelsz, hogy viselkedsz a herceg otthonában?! – förmedt rá Jessica.

Kikapta a csészét Yueh kezéből, egy kevés ki is loccsant belőle, odatartotta a férfi elé. – Tessék meginni! Ez parancs!

Idaho görcsös mozdulattal kihúzta magát, csúnyán végigmérte Jessicát. Lassan, tagoltan, szabatosan azt mondta:

– Nekem ne parancsolgasson egy rohadt Harkonnen-ügynök!

Yueh megdermedt, Jessicára meredt.

A nő elsápadt, de egy pillanat múlva bólintott. Most már érthető lett minden – az összefüggéstelen disszonanciák, amelyeket az elmúlt néhány nap során észlelt szavakban és tettekben maga körül, most világos képpé álltak össze! Olyan indulat csapott föl benne, hogy alig tudta legyűrni. Minden Bene Gesserit-képzettségére szükség volt, hogy lelassítsa a pulzusát, egyenletessé tegye a lélegzését. Még akkor is érezte, hogy föl-föllobban a láng.

Mindig Idahót szokták megbízni a hölgyek megfigyelésével!

Egy pillantást vetett Yueh-re. Az orvos lesütötte a szemét.

– Te tudtad ezt?! – förmedt rá Jessica.

– Én… én is hallottam ezt-azt, úrnőm. De nem akartam tetézni a gondjaidat.

– Hawat! – csattant fel Jessica. – Azonnal hozzátok elém Thufir Hawatot!

– De úrnőm…

– Azonnal!

Csak Hawat lehet, gondolta. Akárki más állt volna élő ilyen gyanúsítással, nem foglalkoztak volna vele!

Idaho megrázta a fejét.

– Hagyjuk az egészet a francba – motyogta.

Jessica lenézett a kezében tartott csészére, aztán hirtelen Idaho arcába löttyentette a tartalmát. – Zárjátok be valamelyik vendégszobába a keleti szárnyon! – parancsolta. – Majd kialussza!

A két őr szerencsétlenül bámult rá. Az egyik bátortalanul kinyögte:

– Talán máshová is vihetnénk, úrnőm. Esetleg…

– Itt volna a helye! – csattant fel Jessica. – Itt van dolga! – Keserű gúny fröcskölt a hangjából. – Hiszen olyan ragyogóan szemmel tudja tartani a hölgyeket!

Az őr némán nyelt egyet.

– Tudod, hol van a herceg? – kérdezte tőle Jessica.

– A parancsnoki állásban, úrnőm.

– Hawat vele van?

– Hawat a városban van, úrnőm.

– Haladéktalanul hozzátok elém Hawatot – mondta Jessica. – A szalonomban várom.

– De úrnőm…

– Ha szükséges, felhívhatom a herceget – mondta Jessica. – Remélem, nem lesz rá szükség. Nem szeretném ezzel háborgatni.

– Igenis, úrnőm.

Jessica Mapes kezébe nyomta az üres csészét, viszonozta a csupakék szem kérdő pillantását.

– Visszamehetsz lefeküdni, Mapes.

– Biztosan nem lesz szükséged rám, asszonyom?

Jessica zordan elmosolyodott.

– Biztosan.

– Talán várhatna holnapig a dolog – mondta Yueh. – Adok egy nyugtatót, és…

– Te is visszamégy a helyedre, és hagyod, hogy a magam módján intézzem a dolgaimat! – mondta Jessica. Megveregette az orvos karját, hogy elvegye a parancs élét. – Nem lehet másképp.

Sarkon fordult, és emelt fővel, kemény léptekkel kiment, visszasietett a lakosztályába. Hűvös falak… folyosók… az ismerős ajtó… Feltépte az ajtót, bement, bevágta maga mögött. Megállt, dühödten rámeredt a szalon pajzs védte ablakaira. Hawat! Lehet, hogy ő áll a Harkonnenek zsoldjában? Majd meglátjuk!

Odament az öblös, ódivatú karosszékhez, belemarkolt a hímzett sornabőr huzatba, szembefordította a karosszéket az ajtóval. Hirtelen fontos helyet kapott a tudatában a lábára csatolt kriszkés. Lecsatolta, fölszíjazta a karjára, kipróbálta, könnyen jár-e a hüvelyében. Még egyszer körbepillantott a szobában, hogy pontosan tudja mindennek a helyét szükség esetén: a sarokban a kanapé, a fal mellett az egyenes hátú székek, a két alacsony asztalka, a hálószoba ajtaja mellett az állványon a citera…

Halovány, rózsaszínű fény áradt a szuszpenzorlámpákból. Jessica tompította a fényt, leült a karosszékbe, végigsimította a huzatot. Megörvendeztette egy pillanatra a bútordarab alkalomhoz illő méltósága.

Jöjjön csak Hawat, gondolta. Most majd meglátjuk. És előkészítette magát a Bene Gesserit-várakozásra, összeszedte a türelmét, tartogatta az erejét.

Hawat hamarabb megérkezett, mint várta. Kopogás hallatszott az ajtón, Jessica kiszólt, hogy tessék, és belépett az öreg.

Jessica nem mozdult ültéből, csak nézte a serkentőszer kölcsönözte energiától dinamikus mozdulatokat, látta mögöttük a kimerültséget. Hawat váladékos, öreg szeme rávillant. Cserzett bőre sárgás árnyalatúnak látszott a szoba világításában, a ruhája ujján nagy, nedves folt éktelenkedett.

Jessica orrát vérszag csapta meg.

Intett az egyik egyenes hátú szék felé.

– Hozd ide azt a széket, és ülj le velem szemben! – parancsolta.

Hawat meghajolt, engedelmeskedett. Minek kellett berúgnia annak a hülye Idahónak? gondolta. Szemügyre vette Jessica arcát, azon töprengett, hogyan lehet ezt elsimítani.

– Legfőbb ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba! – szólalt meg Jessica.

– Mi a gondod, úrnőm? – Hawat leült, a térdére tette a kezét.

– Ne szórakozz velem! – förmedt rá Jessica. – Ha Yueh nem mondta volna meg, miért rendeltelek ide, akkor is biztosan tudod valamelyik itteni spiclidtől! Legalább egymással legyünk őszinték!

– Ahogy parancsolod, úrnőm.

– Először válaszolj egy kérdésre – mondta Jessica. – Harkonnen-ügynök lett belőled?

Hawat félig fölugrott a székről, az arca elsötétült a dühtől, úgy hördült fel:

– Hogy mersz ilyet föltételezni?!

– Ülj le – mondta Jessica. – Te ilyet föltételeztél rólam.

Hawat lassan visszaereszkedett a székre.

Jessica pedig, miután leolvasta az oly jól ismert arcon látott jeleket, megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem Hawat az.

– Most már tudom, hogy hűséges vagy a herceghez – mondta. – Ezért hajlandó vagyok esetleg megbocsátani, hogy megsértettél.

– Mit kell megbocsátanod?

Jessica összeráncolta a homlokát, eltűnődött: Kijátsszam az adumat? Megmondjam neki, hogy néhány hete magamban hordozom a herceg leánygyermekét? Nem… Leto maga sem tud még róla. Ezzel csak bonyolítanám az életét, elterelném a fegyelmét most, amikor az életben maradásunkra kell koncentrálnia. Ráérek még fölhasználni ezt.

– Egy Igazmondó megoldaná a kérdést – mondta Jessica –, de itt nincsen a Vizsgálószék által felesketett Igazmondónk.

– Ahogy mondod. Nincsen Igazmondónk.

– Áruló van közöttünk? – kérdezte Jessica. – Nagyon alaposan számba vettem az embereinket. Ki lehetne? Gurney nem. Duncan semmi esetre sem. A tisztjeik nincsenek olyan stratégiailag fontos helyzetben, hogy szóba jöhetnének. Te sem vagy áruló, Thufir. Paul sem lehet. Hogy én nem vagyok, azt én biztosan tudom. Akkor kicsoda? Yueh? Hívjam be, tegyük próbára?

– Tudod, hogy fölösleges volna – mondta Hawat. – A Magas Kollégium kondicionálásában részesült. Ezt viszont én tudom biztosan.

– Arról már nem is beszélve, hogy a felesége Bene Gesserit volt, akit a Harkonnenek öltek meg – mondta Jessica.

– Tehát ez lett a sorsa… – mondta Hawat.

– Nem hallottad a hangjában a gyűlöletet, amikor kiejti a Harkonnen nevet?

– Tudod jól, hogy nincs Bene Gesserit-hallásom – mondta Hawat.

– Mi kevert engem ilyen aljas gyanúba? – kérdezte Jessica.

Hawat összevonta a szemöldökét.

– Úrnőm, lehetetlen helyzetbe hozod öreg szolgádat! Elsősorban a hercegnek tartozom hűséggel.

– És ezért a hűségért sok mindent hajlandó vagyok megbocsátani.

– Megint meg kell kérdeznem: van mit megbocsátani?

– Holtpontra jutottunk – mondta Jessica.

Hawat vállat vont.

– Beszéljünk egy kicsit akkor valami másról – mondta a nő. – Duncan Idahóról, a csodálatra méltó vitézről, akinek oly nagyra becsüljük őrző- és megfigyelő képességeit. Ma éjszak a kelleténél többet nyakalt be egy fűszersör nevű italból. Értesüléseim szerint a mieink közül nem ő volt az egyetlen, aki berúgott attól a kotyvaléktól. Igaz?

– Nyilván jók az értesüléseid, úrnőm.

– Jók bizony. Nem látod, hogy ez az ivás csak tünet, Thufir?

– Talányokban beszélsz, úrnőm.

– Használd a Mentát-eszedet! – förmedt rá Jessica. – Mi a baja Duncannek meg a többinek? Két szóban megmondhatom: nincs otthonuk!

Hawat maga elé bökött az ujjával.

– Itt vannak az Arrakison, ez az otthonuk.

– Az Arrakis idegen és ismeretlen! A Caladan volt az otthonuk, de kiszakítottuk onnan őket. Nincs otthonuk. És attól félnek, hogy a herceg cserbenhagyja őket.

Hawat megmerevedett.

– Ha valamelyik emberünk beszélne így, az már elég ok volna azonnali…

– Ugyan már, Thufir! Vajon defetizmus vagy árulás, ha az orvos megállapítja a betegség diagnózisát? Nekem csak a gyógyítás a szándékom.

– Az ilyen kérdésekért engem tesz felelőssé a herceg.

– De megértheted, hogy természetszerűen foglalkoztat valamennyire a betegség lefolyása – mondta Jessica. – És talán azt is elismered, hogy rendelkezem bizonyos képességekkel ezen a téren.

Muszáj lesz nagy megrázkódtatásnak kitennem? tűnődött Jessica.

Thufirt föl kell rázni – valahogy ki kell zökkenteni a rutinból!

– Sokféleképpen lehet értelmezni a törődésedet – mondta Hawat, és megvonta a vállát.

– Eszerint magadban már ítéletet mondtál fölöttem?

– Ugyan, dehogy, úrnőm! De ebben a helyzetben nem engedhetem meg azt a luxust, hogy bármiféle kockázatot vállaljak.

– Ennek a háznak a falain belül, szinte az orrod előtt tudtak merényletet megkísérelni a fiam ellen – mondta Jessica. – Ott ki vállalt miféle kockázatot?

Hawat arca elborult.

– Felajánlottam a lemondásomat a hercegnek.

– És fölajánlottad-e nekem… vagy Paulnak?

Hawat most már nem palástolta a haragját: látszott abból, ahogy szaporán szedte a levegőt, ahogy kitágult az orrcimpája, ahogy farkasszemet nézett Jessicával. Jessica látta, hogy a halántékán lüktet egy ér.

– Én a hercegnek tartozom hűséggel – mondta Hawat.

– Nincs köztünk áruló – mondta Jessica. – Valami más jelenti a fenyegetést. Talán a lézerfegyverekkel áll kapcsolatban. Talán megpróbálnak elrejteni és a házpajzsokra irányítani néhány időzített lézerfegyvert. Lehet, hogy…

– És ki lesz a megmondhatója a robbanás után, hogy nem atomrobbanás volt? – kérdezte Hawat. – Nem, úrnőm. Nem kockáztatnak meg ennyire törvénytelen akciót. A sugárzás megmarad. Nehéz eltüntetni a nyomokat. Nem. Meg fognak tartani majdnem minden előírást. Itt árulónak kell lennie!

– Te a hercegnek tartozol hűséggel – mondta gúnyosan Jessica. – Hajlandó volnál tönkretenni abbéli igyekezetedben, hogy megvédelmezd?

Hawat mély lélegzetet vett, aztán válaszolt:

– Ha ártatlan vagy, úrnőm, térden állva fogok a bocsánatodért esedezni.

– Most beszéljünk rólad, Thufir – mondta Jessica. – Az emberi lények akkor érzik a legjobban magukat, amikor mindenkinek megvan a maga helye, amikor mindenki tudja, hová tartozik a dolgok rendjében. Ha elpusztítod a helyet, vele pusztul a személy is. Mindazok közül, akik szeretik a herceget, Thufir, a te helyzeted és az enyém a legalkalmasabb arra, hogy elpusztítsuk egymást. Nem suttoghatnék gyanúsításokat rólad a herceg fülébe éjszakánként? Mikor lenne a legfogékonyabb az ilyen suttogásokra, Thufir, mit gondolsz? Pontosabban körvonalazzam?

– Fenyegetsz? – mordult fel Hawat.

– A legkevésbé sem. Mindössze felhívom a figyelmedet rá, hogy valaki az életünk alapvető rendje révén intéz támadást ellenünk. Ügyes, ördögi módon. Úgy szándékozom elhárítani ezt a támadást, hogy olyan módon rendezem el az életünket, hogy ne legyen rajta rés, ahol az ilyen mérgezett nyilak behatolhatnának.

– Azzal vádolsz, hogy alaptalan mendemondákat terjesztek?

– Igen, alaptalanokat.

– És ezekre a te suttogásaiddal vágnál vissza?

– A te életed csupa suttogás, Thufir, nem az enyém!

– Kétségbe vonod a rátermettségemet?

Jessica fölsóhajtott.

– Thufir, szeretném, ha megvizsgálnád, milyen módon vagy te magad érzelmileg érintve ebben a dologban. A természetes emberi lény logika nélküli lény. Az, hogy te mindent a logikai vetületében kezelsz, természetellenes, de elviselhető, mert hasznos. Te magad vagy a megtestesült logika – mint Mentát. A problémákra kapott megoldásaidat azonban ki kell vetítened magadból, nagyon is reális módon, hogy a többiek megvizsgálhassák, minden oldalról szemügyre vehessék…

– Most akarsz megtanítani a dolgomra? – kérdezte Hawat. Nem is próbálta leplezni a hangjából kicsendülő lenézést.

– Mindent, ami önmagadon kívül van, tisztán tudsz látni, és alkalmazni tudod rá a logikádat – folytatta Jessica. – De jellegzetes emberi vonás, hogy ha személyes problémákkal kerülünk szembe, a legmélyebben személyes dolgokat a legnehezebb a logikánk ítélőszéke elé citálni. Inkább vergődünk, kapkodunk, inkább okolunk akármit, mint az igazi, mélyen gyökerező valamit, ami valójában emészt minket.

– Szántszándékkal meg akarod ingatni a mentáti képességeimbe vetett hitemet – mondta érdes hangon Hawat. – Ha én látnám, hogy valamelyik emberünk így próbálja használhatatlanná tenni fegyvertárunk akármelyik elemét, tétovázás nélkül leleplezném és elpusztítanám!

– A legkiválóbb Mentátok nagyon is tekintettel vannak a számításaik hibahányadára – jegyezte meg Jessica:

– Sohasem állítottam az ellenkezőjét!

– Akkor vond vizsgálatod alá azokat a tüneteket, amelyeket mindketten észleltünk: az emberek részegeskedését, a civakodásokat… pletykáznak, képtelen rémhíreket adnak-vesznek az Arrakisról, nem törődnek a legelemibb…

– A tétlenség az oka, semmi más – mondta Hawat. – Ne akard elterelni a figyelmemet azzal, hogy rejtélyesnek tüntetsz föl egy egyszerű dolgot!

Jessica rámeredt, arra gondolt, hogy a herceg emberei a körletekben egymást hergelik a keserveikkel, szinte összedörzsölik őket, hogy a végén már kis híján érezni lehet a levegőben a felgyülemlő feszültség ózonszagát. Lassan olyanok lesznek, mint a Liga előtti legenda szereplői, gondolta Jessica, mint Ampoliros, az eltévedt csillagkutató legénysége: elborult elmével a fegyvereik mellett, örökké keresve-kutatva, örökké készenlétben, de örökké felkészületlenül.

– Miért nem használod ki soha egészen a képességeimet a herceg szolgálatában? – kérdezte az öregtől. – Csak nem tőlem félted a pozíciódat?

Hawat villogó szemmel nézett rá.

– Tudok egyet-mást arról, milyen kiképzést kaptok ti Bene Gesserit… – elhallgatott, összeráncolta a homlokát.

– Mondd csak ki nyugodtan – biztatta Jessica. – Bene Gesserit-boszorkányok.

– Tudok egyet-mást az igazi kiképzésetekről – mondta Hawat. – Látom a jeleit Paulon. Engem nem tesztek bolonddá az iskoláitok fennen hirdetett jelszavával, hogy csak azért léteztek, hogy szolgáljatok!

Súlyosnak kell lennie majd a megrázkódtatásnak, gondolta Jessica, és már majdnem készen áll rá.

– Mindig tisztelettudóan meghallgatsz a Tanácsban – folytatta –, de ritkán fogadod meg a tanácsomat. Miért?

– Mert nem bízom a Bene Gesserit-indítékaidban – mondta Hawat. – Lehet, hogy azt hiszed, át tudsz látni másokon, lehet, hogy azt hiszed, rá tudsz venni másokat, hogy pontosan azt tegyék, amit…

– Te szerencsétlen hülye! – förmedt rá Jessica.

Thufir sötét tekintettel kihúzta magát ültében.

– Akármilyen szóbeszédet hallottál is az iskoláinkról – mondta Jessica –, az igazság sokkal hihetetlenebb. Ha a fejembe venném, hogy végzek a herceggel… vagy veled vagy akárki mással, aki elérhető közelségben van, nem tudnád megakadályozni.

Miért hagyom, hogy a kevélység ilyen szavakat hozzon ki belőlem? Nem erre tanítottak.

Hawat a zubbonya alá csúsztatta a kezét, ahol egy apró, mérgezett hegyű nyílvető lapult. Nem visel pajzsot, gondolta. Vajon csak merő hetvenkedés, amit beszél? Most végezhetnék vele… de hahh… mily következményekkel járna, ha tévednék…

Jessica látta a kis mozdulatot.

– Imádkozzunk – mondta –, hogy sohase kelljen erőszakhoz folyamodnunk egymás ellen.

– Nemes óhaj – mondta helyeslően az öreg.

– Közben azonban terjed közöttünk a métely – mondta Jessica. – Megint föl kell tennem a kérdést: Nem ésszerűbb feltételezés, hogy a Harkonnenek azért plántálták közénk ezt a gyanút, hogy kettőnket összeugrasszanak?

– Úgy látszik, megint patthelyzetbe kerültünk – jegyezte meg Hawat.

Jessica felsóhajtott, magában azt gondolta: Már majdnem készen áll rá.

– A herceg és én bizonyos értelemben szülőpótlékai vagyunk az embereinknek – mondta.

– Nem vett feleségül téged – jegyezte meg az öreg. Jessica nyugalmat erőltetett magára. Ez jó visszavágás volt, futott át rajta.

– De mást sem fog feleségül venni – mondta. – Amíg én élek, nem. És ahogy mondtam, szülőpótlékok vagyunk. Hogy felbomlasszák a dolgainknak ezt a természetes rendjét, hogy megzavarjanak, szétzüllesszenek, elbizonytalanítsanak bennünket – szerinted melyik célpont látszik a legvonzóbbnak a Harkonnenek szemében?

Hawat megérezte, milyen irányban halad Jessica gondolatmenete. Összevonta a szemöldökét, lesütött szemmel, sötét pillantással nézett maga elé.

– A herceg? – folytatta Jessica. – Valóban vonzó célpont, de nála jobban senkit sem őriznek, legfeljebb Pault. Én? Hogyne, én is csábító vagyok, de minden bizonnyal tudják, hogy a Bene Gesseritekkel nem könnyű elbánni. Van egy sokkal jobb célpont, akinek éppen a kötelességeiből eredően, szükségszerűen hatalmas vakfolt van a látóterében. Akinek a gyanakvás olyan magától értetődő, mint a lélegzetvétel. Akinek az egész élete homályos célzásokra és sötét titkokra épül. – Jobb keze Hawat felé lendült. – Te!

Hawat fölugrott a székről.

– Nem mondtam, hogy távozhatsz, Thufir! – csattant fel Jessica.

A vén Mentát jóformán visszaroskadt a székre, olyan hirtelen hagyta el az izmait az erő.

Jessica elmosolyodott, de a mosolyában nem volt vidámság.

– Most már tudsz valamit az igazi kiképzésről, amelyben részesülünk – mondta.

Hawat nyelni próbált, de kiszáradt a torka. Jessica iménti parancsa fejedelmi volt, ellentmondást nem tűrő – a hang és a modor, amelyben elhangzott, a szó szoros értelmében ellenállhatatlanná tette. Hawat teste engedelmeskedett, mielőtt még az agya fontolóra vehette volna. Semmi sem gátolhatta volna meg, hogy engedelmeskedjék – sem a logika, sem a dühödt indulat… semmi. Hogy Jessica képes volt erre, az a másik személy érzékeny, bensőséges ismeretéről árulkodott – olyan mélységekről, amelyek létezéséről Hawat eddig nem is álmodott.

– Mondtam már neked, hogy meg kellene értenünk egymást – szólt Jessica. – Mármint neked kellene megértened engem. Én már értelek téged. És vedd tudomásul, hogy ellenem csak az adhat neked biztonságot, ha hűséges vagy a herceghez.

Hawat szótlanul nézte, megnyalta kiszáradt ajkát.

– Ha dróton rángatott bábra volna szükségem – folytatta Jessica –, feleségül tudnám vetetni magam a herceggel. Még azt is elhinné, hogy tulajdon szabad akaratából tette.

Hawat lehorgasztotta a fejét, ritkás szempilláján át sandított fölfelé. Csak a görcsös önuralom tartotta vissza attól, hogy az őrökért kiáltson. Az. önuralom… és az a sejtelem, hogy ez a nő nem engedné. Még mindig lúdbőrös volt attól, ahogy Jessica a hatalmába kerítette az előbb. Abban a zsibbadt pillanatban a nő könnyűszerrel végezhetett volna vele!

Minden emberben megvan ez a gyenge pont? tűnődött. Mindannyiunkat parancsszóra lehet rángatni, mielőtt ellenállhatnánk? A gondolat mélységesen megrendítette. Ki állhatná útját annak, akinek ilyen erő van a birtokában?

– Megérezhetted, milyen erő rejlik a Bene Gesserit kesztyűs kezében – mondta Jessica. – Kevesen maradnak életben, akik megérzik. És amit az imént csináltam, a viszonylag egyszerű fogásaink közé tartozik. Nem ismered a teljes fegyvertáramat. Gondolkodj el ezen!

– Miért nem szállsz harcba, hogy elpusztítsd a herceg ellenségeit? – kérdezte Hawat.

– Kit, mit pusztíttatnál el velem? – kérdezte Jessica. – Azt akarnád, hogy anyámasszony katonáját csináljak a hercegből, hogy mindenben rám támaszkodjék?

– De ilyen erő birtokában…

– Az erő kétélű, Thufir. Te arra gondolsz: Milyen könnyű lenne ennek a nőnek egy embert fegyverré formálnia, amelyet az ellenség szívébe döfhet. Így igaz, Thufir – akár a te szívedbe is. De mire mennék vele? Ha közülünk, Bene Gesseritek közül elegen megtennénk ezt, nem válna-e gyanússá minden Bene Gesserit? Nem akarjuk ezt, Thufir. Nem akarjuk elpusztítani magunkat. – Bólintott. – Valóban azért létezünk, hogy szolgáljunk.

– Nem tudok válaszolni – mondta az öreg. – Tudod, hogy nem válaszolhatok.

– Arról, ami itt történt, egy szót sem fogsz szólni senkinek – mondta Jessica. – Ismerlek, Thufir.

– Úrnőm… – Hawat megint nyelni próbált kiszáradt torkával.

És közben arra gondolt: Nagy erők birtokosa ez a nő, úgy bizony! De ezek révén nem volna-e még félelmesebb eszköz a Harkonnenek kezében?

– A herceget ugyanolyan gyorsan a romlásba vihetik a barátai, mint az ellenségei – mondta Jessica. – Most már bízom benne, hogy a mélyére hatolsz ennek a gyanúsítgatásnak, és végét veted.

– Ha alaptalannak bizonyul – mondta Hawat.

– Ha – visszhangozta gúnyosan Jessica.

– Ha – ismételte meg az öreg.

– Makacs vagy te, Thufir.

– Óvatos – mondta Hawat –, és tekintettel vagyok a hibahányadra.

– Akkor fölteszek neked még egy kérdést. Mit jelent a szemedben, ha megkötözve, tehetetlenül, kiszolgáltatva állsz egy másik ember előtt, aki kést szegez a torkodnak – és ez a másik ember nemcsak nem végez veled, hanem kioldozza a kötelékeidet, és a kezedbe adja a kést, hogy cselekedj belátásod szerint?

Jessica fölállt, hátat fordított az öregnek.

– Elmehetsz, Thufir.

A vén Mentát fölkelt, bizonytalanul megállt, keze a zubbonya alatt lapuló, halálos fegyver felé mozdult. Eszébe jutott az aréna, a herceg apja (aki bátor ember volt, akármilyen egyéb hibái lettek légyen is) és egy réges-régi corrida napja: a félelmetes, fekete szörnyeteg csak állt ott, leszegett fejjel, dermedten, zavarodottan. Az öreg herceg hátat fordított a szarvaknak, a muletát hanyagul a karjára vetette, a lelátókról üdvrivalgás hallatszott.

Én vagyok a bika, ez a nő a matador, gondolta Hawat. Elvette a kezét a fegyverről, ránézett izzadságtól csillogó, üres tenyerére.

És tudta, hogy akármi legyen is az igazság, ami majd kiderül, sohasem fogja elfelejteni ezt a pillanatot, sohasem fog elmúlni benne az a csodálat, amelyet Lady Jessica iránt érez.

Halkan megfordult, kiment a szobából.

Jessica elfordította a tekintetét az ablak tükröző felületéről, megfordult, a csukott ajtóra nézett.

– Most már akcióba fog lépni – suttogta.

Birkózol-e álmokkal?

Küzdesz-e az árnyakkal?

Mozogsz-e mintegy álomban?

Az időd elillant,

éltedet ellopták.

Semmire herdáltad magad,

dőreséged áldozata vagy.

JAMIS GYÁSZÉNEKE A TEMETŐSÍKSÁGON

IRULAN HERCEGNŐ: MUAD-DIB DALAI

Leto a ház előcsarnokában állt, egy üzenetet böngészett az egyetlen szuszpenzorlámpa fényénél. Pár óra volt hátra hajnalig, a herceg ólmos fáradtságot érzett. Az üzenetet egy fremen hírnök adta át a külső őrségnek az előbb, amikor a herceg visszaérkezett a parancsnoki állásból.

Ez állt benne: "Nappal füstoszlop, éjjel tűzcsóva."

Aláírás nem volt.

Mit jelentsen ez? tűnődött Leto.

A hírnök eltűnt, nem várta meg a választ, nem várta meg, hogy kérdőre vonják. Beleolvadt az éjszakába, mint valami ködös árnyék.

Leto a zubbonya zsebébe tette a papírt. Majd később megmutatja Hawatnak, gondolta. Hátrasimított egy hajtincset a homlokából, nagyot sóhajtott. Már a serkentő tabletták hatása is gyengült. Hosszú volt a díszvacsora óta eltelt két nap, és még hosszabb az idő, amióta nem aludt.

A katonai problémák tetejébe még ott volt Hawat nyugtalanító beszámolója arról, hogy milyen összeütközése volt Lady Jessicával.

Fölkeltsem Jessicát? tűnődött. Most már fölösleges titkolózósdit játszani vele. Vagy mégsem?

A mindenségit annak a nyavalyás Duncan Idahónak!

Megrázta a fejét. Nem, nem Duncan a hibás. Én vagyok a hibás, mert nem avattam a bizalmamba Jessicát az első pillanattól fogva! Most már legfőbb ideje, mielőtt nagyobb baj lesz.

Az elhatározás jobb kedvre derítette. Kiment az előcsarnokból, sietős léptekkel átment a nagytermen, aztán végig a folyosókon, a családi szárny felé.

Az elágazásnál, ahonnan a személyzeti szárnyba vezető folyosó nyílt, megtorpant. Valami furcsa, nyávogásszerű hang ütötte meg a fülét a személyzeti folyosó felől. Leto bal kezét a pajzsöv kapcsolójára helyezte, jobbjába belecsúsztatta a kindzsalt. Megnyugtató érzés volt megmarkolni a kést. Lúdbőrös lett attól a különös hangtól.

Halk léptekkel elindult a személyzeti folyosón, közben magában átkozta a gyönge világítást. A leggyöngébb fényű szuszpenzorokat helyezték el a folyosón körülbelül nyolcméterenként, és a lehető legjobban letompították őket. A sötét kőfalak elnyelték a fényt.

A félhomályban valami sötét folt tűnt fel a padlón.

Leto tétovázott, kis híján bekapcsolta a pajzsát, aztán mégsem, mert csak gátolta volna a mozgását, korlátozta volna a hallását… és mert az elfogott lézerfegyver-szállítmány kételyeket ébresztett benne.

Nesztelenül megközelítette a foltot, látta, hogy emberi alak, hason fekvő emberi test. Leto a lábával hanyatt fordította, döfésre emelt késsel közelebb hajolt, hogy a derengésben kivehesse az arcot. Tuek volt az, a csempész, a mellkasán sötét folt. A halott tekintet üresen, sötéten meredt fölfelé. Leto megérintette a foltot – meleg volt.

Holtan, itt? kérdezte magában. Ki ölte meg?

A nyávogás itt mintha hangosabb lett volna. Elölről jött, az oldalfolyosó felől, amely a központi helyiségbe vezetett, ahol a ház fő pajzsgenerátorát helyezték el.

Egyik kezével az övkapcsolón, a másikban döfésre kész kindzsallal a herceg ellépett a tetem mellett, végigosont a folyosón, a sarkon megállt, bekémlelt a generátorszobához vezető másik folyosóra.

Újabb szürke folt hevert a padlón, pár lépésnyire tőle, és Leto rögtön látta, hogy onnan jött a hang. A sötét alak fájdalmas lassúsággal feléje mászott, zihálva, motyogva.

Leto görcsös erőfeszítéssel legyűrte magában hirtelen félelmét, odairamodott, letérdelt a vergődő alak mellé. Mapes volt az, a fremen házvezetőnő, a haja zilált, a ruhája tépett. A háta felől tompán csillogó, sötét folt terjedt át az oldalára. Leto megfogta a vállát; a nő felkönyökölt, felszegte a fejét, rámeredt a hercegre, a szeme csak mélyfekete árnyék volt.

– Te – zihálta. – Meghalt… az őr… Tuekért küldt… szökni… asszonyomat… te… téged… itt… ne… – Előrebukott, a feje a kőpadlón koppant.

Leto megtapogatta a halántékát. Nem érzett pulzust. Megnézte a nedves foltot. Mapest hátba szúrták. Kicsoda? Agyában egymást kergették a gondolatok. Azt akarta mondani Mapes, hogy valaki megölt egy őrt? És Tuek? Jessica küldött volna érte? Miért?

Ahogy föl akart egyenesedni, mintha valami hatodik érzéke figyelmeztette volna. A pajzsöv felé kapott – de már későn. Bénító ütés taszította félre a karját. Fájdalmat érzett, látta, hogy apró fémnyíl áll ki a ruhája ujjából, érezte, hogy terjed belőle a bénaság feljebb, egyre feljebb a karjában. Gyötrelmes erőfeszítésébe került, hogy fölemelje a fejét, előrepillantson a folyosón.

Yueh állt a generátorszoba nyitott ajtajában. Arcán sárgán tükröződött az ajtó feletti, világosabb szuszpenzor fénye. Mögötte, a szobában néma csend volt – nem zümmögtek a generátorok.

Yueh! gondolta Leto. Kikapcsolta a házpajzsot! Védtelenek vagyunk!

Yueh megindult feléje, közben zsebre tette a nyílvetőt.

Leto érezte, hogy beszélni még tud.

– Yueh! Hogyan… – zihálta. Aztán a bénulás elérte a lábát, leroskadt a padlóra, háttal a kőfalnak dőlt.

Yueh arcán mintha szomorúság ült volna, ahogy föléje hajolt, megérintette Leto homlokát. A herceg érezte a kezét, de valahogy tompán… távolból.

– A nyílméreg szelektív – mondta Yueh. – Ha nagyon akarsz, tudsz beszélni, de nem tanácsolom. – Végigpillantott a folyosón, megint Leto fölé hajolt, kihúzta a nyilat, félredobta. A fém csörrenése is haloványan, messziről hatolt a herceg fülébe.

Nem lehet Yueh, gondolta. Ő kondicionálva van.

– Hogyan? – suttogta.

– Sajnálom, kedves hercegem. Ha hiszed, ha nem, vannak olyan dolgok, amelyek parancsolóbbak, mint ez itt. – Megérintette a rombusz alakú tetoválást a homlokán. – Magam is különösnek találom ezt a lábbal tiprását a piretikus tudatomnak, de arra vágyom, hogy megöljek egy embert. Bizony, kifejezetten vágyom rá. És semmi sem állhat az utamba.

Lepillantott a hercegre.

– Ugyan, dehogy téged, kedves hercegem! Harkonnen bárót! A bárót akarom megölni!

– Har… kon…

– Maradj csöndben, szegény hercegem! Nincs sok időd. Emlékszel arra a műfogra, amelyiket a Narcal melletti csetepaté után ültettem be a szádba? Azt most ki fogjuk cserélni. Nemsokára elveszíted az eszméletedet, majd akkor. – Kinyitotta a tenyerét, szemügyre vett benne valamit. – Ez a fog pontos hasonmása a másiknak. Nem észleli semmiféle detektor, még egy gyors letapogatáson is átcsúszik. De ha erősen ráharapsz, összeroppan, és ha akkor nagyot fújsz kifelé, mérges gáz tölti be körülötted a levegőt… nagyon mérges gáz.

Leto kimeredt szemmel bámult föl a másikra, látta, hogy Yueh-nek tébolyultan villog a szeme, verejték gyöngyözik a homlokán, az arcán.

– Neked már amúgy is véged volt, szegény hercegem – mondta Yueh. – Mielőtt azonban meghalsz, még a közelébe fogsz kerülni a bárónak. Azt fogja hinni, jobban el vagy kábítva, semhogy holmi utolsó erőfeszítéssel megtámadhatnád. El is leszel kábítva, sőt meg leszel kötözve. A támadás azonban különös formákat ölthet. És neked az eszedbe fog jutni a fog. A fog, Leto Atreides herceg. Eszedbe fog jutni a fog!

Az öreg orvos egyre közelebb hajolt, míg végül a herceg szűkülő látómezejét már teljesen kitöltötte a lekonyuló bajszú arc.

– A fog – mormolta Yueh.

– Miért? – suttogta Leto.

Yueh fél térdre ereszkedett a herceg mellett.

– Sátáni alkut kötöttem a báróval. És meg kell bizonyosodnom róla, hogy ő állta az alkut. Amikor majd a szemébe nézek, tudni fogom. De sohasem kerülhetnék eléje a zsákmány nélkül. A zsákmány pedig te vagy, szegény hercegem! És amikor meglátom a bárót, tudni fogok mindent. Szegény Wannám sok mindenre megtanított, például arra is, hogy a feszült helyzetekben tévedhetetlenül lássam az igazságot. Nem mindig vagyok képes rá, de amikor a szemébe nézek majd a bárónak… igen, akkor tudni fogom!

Leto megpróbált lesandítani a Yueh kezében levő fogra. Úgy érezte, lidérces álom az egész – ez nem lehet igaz!

Az orvos vörös ajka félmosolyra rándult.

– Én nem fogok elég közel kerülni a báróhoz, máskülönben én magam csinálnám. Nem, engem biztos távolságban tartanak majd tőle! De te… ó, te egészen más vagy! Te vagy a fegyverem! Téged közelről akar majd megszemlélni, hogy élvezkedjen egy kicsit, hogy kiélje a kárörömét.

Leto szinte hipnotizáltan meredt egy izomra Yueh állkapcsának bal oldalán. Ahogy az orvos beszélt, az izom meg-megrándult.

Yueh közelebb hajolt.

– És neked, jó hercegem, drága hercegem, neked az eszedbe fog jutni ez a fog. – Két ujja közé csippentve Leto arca elé tartotta. – Akkor már csak ez a fog lesz a fegyvered.

Leto ajka hangtalanul mozgott:

– Nem.

– Dehogynem! Ne ellenkezz! Ezért az apró szolgálatért cserébe ugyanis megteszek neked valamit én is. Megmentem a fiadat és az asszonyodat! Senki más nem mentheti meg őket. Olyan helyre kerülnek majd, ahová nem ér el egyetlen Harkonnen keze sem.

– Hogyan… mented… meg? – suttogta Leto.

– Azt a látszatot keltem, hogy meghaltak, és elrejtem őket olyan emberek között, akik a Harkonnen név hallatán is kést rántanak, akik annyira gyűlölik a Harkonneneket, hogy elégetik a széket, amelyen egy Harkonnen ült; sóval szórják be a földet, ahol egy Harkonnen járt. – Megtapogatta Leto állkapcsát. – Érzel valamit?

A herceg hiába erőlködött, nem tudott felelni. Valami távoli rángatást érzett, látta, hogy Yueh kezében megvillan a hercegi pecsétgyűrű.

– Paulnak – mondta az orvos. – Nemsokára el fogod veszíteni az eszméletedet. Isten veled, szegény hercegem! Amikor legközelebb találkozunk, nem lesz időnk társalogni.

Érzéketlen hűvösség kúszott föl a herceg nyaka felől az arcára. A félhomályos folyosó egyetlenponttá zsugorodott össze, benne Yueh vörös ajka.

– Jusson az eszedbe a fog! – suttogta az ajak. – A fog!

Tudománya kellene, hogy legyen az elkeseredésnek. Az embereknek szükségük van a nehéz időkre, az elnyomásra, hogy pszichikailag megizmosodjanak.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB ÖSSZEGYŰJTÖTT MONDÁSAI

Jessica felriadt a sötétben, bizonytalan rossz érzés fogta el a nagy csendben. Nem értette, miért érzi olyan renyhének az agyát, a testét. Borzongató félelem futott végig az idegszálain. Arra gondolt, hogy fölül, lámpát gyújt, de valami visszatartotta. A szájában valami… furcsa érzés volt.

Dömm-dömm-dömm-dömm!

Tompa hang volt, a sötétben nem érezte, honnan jön. Valahonnan.

A mozdulatlan pillanat tele volt változással, apró tűszúrások zsibongásával.

Fokozatosan érezni kezdte a testét, tudatára ébredt, hogy össze van kötözve a csuklója, a lába, hogy be van tömve a szája. Óvatosan megfeszítette a köteléket, megérezte, hogy krimskellrost, csak szorosabbra húzódna, ha rángatná.

Most már emlékezett mindenre.

Emlékezett rá, hogy valami mozgást hallott a hálószoba sötétjében, valami nedves, szúrós szagú dolog csapódott az arcába, szájába, kezek kaptak utána. Ahogy levegő után kapkodott – egyetlen rövid levegővétel volt –, megérezte az altatószert, aztán elveszítette az eszméletét, elmerült a rettegés fekete mélységében.

Megtörtént tehát, gondolta. Milyen egyszerű volt legyőzni a Bene Gesseritet! Csak árulás kellett hozzá. Hawatnak igaza volt.

Uralkodott magán, hogy ne húzza meg a kötelékeit.

Ez nem a hálószobám, gondolta. Átvittek máshová.

Lassan lecsillapította magát.

Megérezte saját verejtékének áporodott szagát, és megcsapta a félelem kipárolgása is.

Hol van Paul? kérdezte magában. A fiam – mit tettek vele?

Nyugalom!

Erővel kényszerítette rá magát, elvégezte belül az ősi eljárásokat.

A rettegés azonban ott ólálkodott a közelben.

Leto? Hol, vagy, Leto?

Mintha enyhült volna a sötétség. Árnyékok jelentek meg a feketeségben. Elkülönültek a dimenziók, új érzetek ékelődtek Jessica tudatába. Fehérség. Fény egy ajtó alatt.

A padlón vagyok.

Emberek jöttek. A padló rezgéséből érezte.

Elhessegette a rémület emlékét. Nyugodtnak kell lennem, ébernek, ugrásra késznek. Talán csak egyetlen alkalmam lesz. Ismét magára kényszerítette a belső nyugalmat.

Szívének rendetlen zakatolása lecsendesedett, ütemesen kezdte tagolni az időt. Jessica visszaszámolt. Körülbelül egy óráig voltam eszméletlen. Behunyta a szemét, egész tudatát a közelgő léptekre összpontosította.

Négyen jönnek.

Szétválogatta a négy lépés különböző ritmusát.

Úgy kell tennem, mintha még eszméletlen lennék. Ellazította magát a hűvös padlón, ellenőrizte, készenlétben van-e a teste, hallotta, hogy nyílik az ajtó, lecsukott szemhéján át fény hatolt be…

Lépések közeledtek, valaki megállt fölötte.

– Ébren vagy – dörögte egy basszus hang. – Ne játszd meg magad!

Jessica kinyitotta a szemét.

Vladimir Harkonnen báró állt fölötte. Maga körül Jessica ráismert a pinceszobára, ahol Paul aludt, a fal mellett meglátta a tábori ágyat – üresen. Az őrök szuszpenzorlámpákat hoztak be, elhelyezték őket a nyitott ajtó közelében. Kintről, a folyosóról bántóan éles fény áradt be.

Jessica fölnézett a báróra. Sárga köpeny volt rajta, vastagon kidudorodott a hordozható szuszpenzorok fölött. A puffadt arcból pókfekete szempár meredt Jessicára.

– Az altató hatásideje be volt állítva – mondta. – Percre pontosan tudtuk, mikor fogsz magadhoz térni.

Hogyhogy? töprengett magában Jessica. Ehhez ismerniük kellene a pontos súlyomat, az anyagcserémet, a… Yueh!

– Milyen kár, hogy némának kell maradnod – mondta a báró. – Érdekfeszítő társalgást folytathatnánk.

Csak Yueh lehetett az, gondolta Jessica. De hogyan?

A báró hátrapillantott.

– Gyere be, Piter!

Jessica még sohasem látta szemtől szembe a férfit, aki most belépett és megállt a báró mellett, de ismerte az arcot, és tudta, ki a gazdája: Piter de Vries, a Mentát-orgyilkos. Jól megnézte – éles arca volt, sötétkék szeme, mintha arrakisi lett volna, de a mozdulatainak, a tartásának finom árnyalatai azt súgták, nem az. És túlzottan duzzadt a húsa a víztől. Magas volt, de karcsú, és valahogy nőies benyomást keltett.

– Milyen kár, hogy nem társaloghatunk el, drága Lady Jessica – mondta a báró. – De hát tisztában vagyok a képességeiddel. Nem igaz, Piter?

– De bizony, báró – mondta a másik.

Tenor hangja volt. Jessica gerincén végigfutott a hideg. Életében nem hallott még ilyen fagyos hangot. Aki Bene Gesserit-képzést kapott, annak szinte a fülébe üvöltött ez a hang: Gyilkos!

– Egy meglepetést tartogatok Piternek – mondta a báró. – Ő azt hiszi, azért jött ide, hogy megkapja a jutalmát – mármint téged, hölgyem. Én azonban be akarok bizonyítani valamit: azt, hogy igazában nem kellesz neki.

– Játszol velem, báró? – kérdezte Piter, és elmosolyodott.

A mosolyt látva, Jessica nem értette, miért nem ragad fegyvert a báró, hogy védje magát ettől a Pitertől. Aztán helyesbített magában. A báró nem olvashatott abban a mosolyban. Ő nem részesült a kiképzésben.

– Piter több dologban is egészen naiv – jegyezte meg a báró. – Magának sem vallja be, milyen veszélyes teremtés vagy te, Lady Jessica. Megmutathatnám neki, de értelmetlen kockázat volna. – A báró rámosolygott Piterre, aki kifejezéstelen, merev arccal várakozott. – Én tudom, mit akar igazában Piter. Piter hatalmat akar.

– Azt ígérted, őt kapom meg – mondta Piter. A tenor hang veszített valamit az eddigi fagyos szenvtelenségéből.

Jessica kihallotta az árulkodó felhangokat, megengedett magának annyit, hogy a bensejében megborzongjon egy kicsit. Hogyan aljasíthatott ilyen vadállattá a báró egy Mentátot?

– Választhatsz két lehetőség között, Piter – mondta a báró.

– Éspedig?

A báró pattintott hurkaujjaival.

– Az egyik az, hogy megkapod ezt a nőt, és száműzünk az Impériumból. A másik az, hogy a tiéd lehet az arrakisi Atreides-hercegség, és kedvedre uralkodhatsz itt a nevemben.

Jessica nézte, ahogy a báró pókszeme fürkészően figyeli Pitert.

– Herceg lehetsz itt, csak nem úgy hívnak majd – mondta a báró.

Tehát Leto meghalt? kérdezte magában Jessica. Érezte, hogy valahol az agya egy rejtett zugában néma jajveszékelés tör fel.

A báró nem vette le a szemét a Mentátról.

– Nézz szembe önmagaddal, Piter – folytatta. – Miért kell neked ez a nő? Mert egy herceg asszonya volt, mert a herceg hatalmának szimbóluma – szép, hasznos, tökéletesen el tudja látni a feladatát. De egy egész hercegség, Piter! Az több, mint szimbólum; az a valóság maga! Azzal nem egy nőt kapsz meg, hanem amennyit akarsz… és sok minden mást is. Nőt. Vagyont.

– Nem tréfálsz te Piterrel?

A báró feléje fordult, a szuszpenzorok adta játszi könnyedséggel.

– Tréfálni? Én? Ne feledd – én viszont a fiúról mondok le! Hallottad, mit mondott az áruló a kölyök kiképzéséről. Anya és fia egyforma – életveszélyesek! – A báró elmosolyodott. – Most mennem kell. Beküldöm azt az őrt, akit erre a pillanatra tartogattam. Süket, mint az ágyú! Az a parancsa, hogy elkísérjen benneteket a száműzetésbe vezető út első szakaszán. Megfékezi majd a hölgyet, ha úgy látja, hogy a hatalmába kerítene téged. Nem fogja megengedni, hogy szabaddá tedd a hölgy száját, amíg el nem hagytátok az Arrakist. Ha úgy döntesz, hogy itt maradsz… arra az esetre más parancsai vannak.

– Nem kell elmenned – mondta Piter. – Választottam.

– Nocsak! – mondta diadalmas kis nevetéssel a báró. – Az ilyen gyors döntés csak egyet jelenthet.

– A hercegséget választom – mondta Piter.

Jessica azt gondolta: Nem tudja Piter, hogy a báró hazudik? De honnan is tudná? Hiszen csak egy torz Mentát!

A báró Jessicára pillantott.

– Hát nem csodálatos, milyen jól ismerem Pitert? Fogadást kötöttem a fegyvermesteremmel, hogy Piter így fog dönteni. Hah! Most pedig távozom. Így sokkal jobb lesz. Sokkal, de sokkal jobb. Megértesz, Lady Jessica? Nem érzek gyűlöletet irántad. Csak hát a szükség… Sokkal jobb lesz így. Igen. És ténylegesen nem adtam parancsot rá, hogy végezzenek veled. Amikor megkérdezik tőlem, mi történt veled, teljes őszinteséggel vonogathatom a vállam.

– Eszerint rám bízod? – kérdezte Piter.

– Az őr, akit beküldök, engedelmeskedik majd a parancsaidnak – mondta a báró. – A továbbiakat rád bízom. – Átható tekintettel nézett Piterre. – Igen. Az én kezemhez itt nem fog vér tapadni! Te döntesz majd. Te bizony! Én semmit sem tudok róla. Megvárod, amíg elmegyek, csak aztán végzed el, akármit kell is elvégezned. Bizony. Hát… no igen. Pompás!

Attól fél, szembe kell néznie egy Igazmondóval, gondolta Jessica. De melyikkel? Aha, természetesen Gaius Helen Tisztelendő Anyával! Ha a báró tudja, hogy a Tisztelendő Anyával fog szembekerülni, akkor viszont a Császár biztosan benne van ebben az egészben. Jaj, szegény Letóm!

A báró még egy utolsó pillantást vetett Jessicára, aztán megfordult és kiment. Jessica követte a tekintetével, és arra gondolt: Úgy van, ahogy a Tisztelendő Anya mondta – túl veszélyes ellenfél!

Két Harkonnen-katona lépett be, aztán egy harmadik – kivont lézerfegyverrel megállt az ajtóban. Egész arca egyetlen sebhelyes maszk volt.

A süket, gondolta Jessica, ahogy szemügyre vette a sebhelyes arcot. A báró tudja, hogy mindenki más ellen használhatnám a Hangot.

A sebhelyes Piterre nézett.

– A fiú kint van egy hordágyon – mondta. – Mi a parancsod?

Piter Jessicához fordult.

– Először arra gondoltam, hogy a fiadat fenyegető veszély révén tartalak pórázon, de most már kezdem megérteni, hogy ez nem vált volna be. Hagytam, hogy az érzelem elködösítse a logikát. Veszélyes dolog egy Mentátnál. – Ránézett az első két katonára, úgy fordult, hogy a süket olvasni tudjon az ajkáról. Vigyétek ki őket a sivatagba, ahogy az áruló javasolta, amikor a fiúról volt szó! Jó a terve. A férgek eltüntetnek majd minden nyomot. A testeknek sohasem szabad előkerülniük.

– Nem óhajtod személyesen intézni? – kérdezte a sebhelyes.

Szájról olvas, gondolta Jessica.

– Követem az én báróm példáját – mondta Piter. – Vigyétek ki őket oda, ahová az áruló mondta!

Jessica kihallotta a félelmetes Mentát-önuralmat a rekedtes hangból. Ő is retteg az Igazmondótól, gondolta.

Piter válla megrándult. Megfordult, kiment. Az ajtóban megtorpant egy pillanatra, Jessica azt hitte, megfordul, és még egyszer megnézi, de Piter nem nézett hátra, úgy ment ki.

– Hát én nem volnék oda érte, hogy a ma éjszakai munka után szembe kelljen néznem az Igazmondóval – jegyezte meg a sebhelyes.

– Te aligha fogsz összeakadni a vén boszorkával – mondta az egyik a két katona közül. Odalépett Jessica fejéhez, lehajolt. – Sohasem végzünk, ha csak állunk itt és beszélgetünk – mondta. – Fogd meg a lábát, és…

– Miért nem nyírjuk ki őket itt? – kérdezte a sebhelyes.

– Mindent összemocskolnánk – mondta az első. – Legfeljebb megfojtani lehetne őket. De énnekem jobban tetszik a tiszta munka: kihajítjuk őket a sivatagba, ahogy az áruló mondta, megnyessük őket egyszer-kétszer, aztán a többit rábízzuk a férgekre. Nem kell takarítgatni.

– Hát… jó, lehet, hogy neked van igazad – mondta a sebhelyes.

Jessica hallgatta, amit mondtak, figyelt, regisztrált. De betömött szájjal nem használhatta a Hangot, és számolnia kellett a sükettel is.

A sebhelyes a tokjába tette a lézerfegyverét, megfogta Jessica lábát. Fölemelték, mint egy liszteszsákot, kievickéltek vele az ajtón, aztán odadobták egy szuszpenzorokon függő hordágyra, egy másik megkötözött alak mellé. Ahogy megfordították, hogy odakössék a hordágyra, meglátta társa arcát – Paul volt az! A fiút csak megkötözték, a száját nem tömték be. Az arca arasznyira sem volt Jessicáétól, a szemét lehunyta, egyenletesen lélegzett.

Elkábították? tűnődött Jessica.

A katonák fölemelték a hordágyat, és Paul szeme kinyílt egy résnyire – sötét hasadék meredt Jessicára.

Csak meg ne próbálkozzék a Hanggal! fohászkodott magában Jessica. A süket!

Paul lehunyta a szemét.

Már egy ideje egyenletesen végezte a tudatossági légzőgyakorlatot, nyugalmat erőltetett elméjére. Az anyjától tanult Bene Gesserit-eljárásokkal megőrizte az önuralmát, ugrásra készen várakozott, hogy éljen bármilyen kínálkozó alkalommal.

Még egyszer óvatosan, résnyire nyitott szemmel megnézte az anyja arcát. Jessicának szemlátomást nem esett bántódása. A száját viszont betömték.

Paul azon tépelődött, ki ejthette foglyul az anyját. A tulajdon fogsága egyszerű eset volt: bevett egy Yueh-től kapott kapszulát, lefeküdt aludni, és amikor fölébredt, erre a hordágyra kötözve találta magát. Lehet, hogy valami hasonló történt az anyjával is. A logika azt súgta, hogy Yueh volt az áruló, de Paul egyelőre várt a végső döntéssel. Nem tudta megérteni – Egy Suk-orvos áruló?

A hordágy enyhén megbillent, ahogy a katonák kievickéltek vele egy kapun a csillagfényes éjszakába. Egy szuszpenzor súrolta a falat. Aztán már homok csikorgott a lábak alatt. Egy topter magasodott föléjük, eltakarta a csillagokat. A hordágy leereszkedett a földre.

Paul szeme lassan megszokta a gyönge fényt. Látta, hogy a süket katona kinyitja a topter ajtaját, és bekémlel a műszerfaltól zöldes fényben derengő belső térbe.

– Ezzel a topterrel kell mennünk? – kérdezte, és megfordult, hogy lássa a társa száját.

– Az áruló azt mondta, ez van átalakítva sivatagi utakra – válaszolta a másik.

A sebhelyes bólintott.

– Csak mert Az egy kis futárgép. Kettőjükön kívül csak ketten férünk el benne.

– Kettő elég is – mondta a hordágyvivő közelebb lépve, hogy a másik jól lássa a száját. – Innentől már mi is elboldogulunk, Kinet!

– A báró azt mondta, gondom legyen rá, hogy mi lesz evvel a kettővel – mondta a sebhelyes.

– Mit izgulsz? – kérdezte egy másik katona a hordágyvivő mögül.

– Ez egy Bene Gesserit-boszorkány – mondta a süket. – Nagy hatalmuk van.

– Ohó… – A hordágyvivő a füléhez emelte ökölbe szorított kezét. – Afféle, mi? Értelek már, cimbora!

Mögötte a másik fölmordult:

– Nemsokára féregeledel lesz belőle. Szeretném én látni azt a Bene Gesserit-boszorkát, amelyiknek hatalma van egy megtermett féreg fölött! Mi, Czigo? – Megbökte a hordágyvivőt.

– Egen – mondta az. Visszament a hordágyhoz, megragadta Jessica vállát. – Gyerünk, Kinet! Jöhetsz te is, ha mindenáron látni akarod, mi lesz!

– Kedves, hogy meghívsz, Czigo – mondta a sebhelyes.

Jessica érezte, hogy fölemelik, forgott fölötte a szárny árnyéka, a csillagok. A katonák belódították a topter hátsó részébe, megvizsgálták, szorosak-e rajta a krimskellrost kötelékek, és leszíjazták. Pault is odatuszkolták melléje, és jó szorosan lekötözték. Jessica látta, hogy a fiút csak egyszerű kötéllel kötözték össze.

A sebhelyes arcú süket, akit a társai Kinetnek szólítottak, elfoglalta a helyét elöl. A Czigo nevezetű hordágyvivő megkerülte a gépet, beszállt a másik első ülésre.

Kinet bezárta az ajtót, megragadta a kormányt, a műszerfalhoz hajolt. Néhány pillanat múlva a topter föllebbent, és hátracsapott szárnnyal eliramodott a Pajzsfal fölött délre. Czigo megveregette társa vállát.

– Te nyugodtan tartsd csak szemmel a rakományt! – mondta.

– Biztosan tudod, merre köll menni? – Kinet merően nézte Czigo száját.

– Ugyanúgy hallottam, mit mondott az áruló, mint te.

Kinet hátrafordította az ülését. Jessica látta, hogy egy pillanatra megvillant a csillagfény a kezében tartott lézerfegyveren. Ahogy Jessica szeme fokozatosan hozzászokott a félhomályhoz, a topter világos falú fülkéje mintha lassan kivilágosodott volna, de az őr sebhelyes arca továbbra is árnyékba borult. Jessica óvatosan meghúzta a szíjat, amely az üléshez rögzítette, és érezte, hogy laza. Valami érdességet tapintott ki a bal karjánál, és pár pillanat múlva ráébredt, hogy a szíj majdnem teljesen át van vágva, egy erősebb rántás elszakítaná.

Valaki előkészítette nekünk ezt a toptert? tűnődött. Kicsoda? Lassú mozdulattal elhúzta megkötözött lábát Paulétól.

– Azért szégyen és gyalázat így elpocsékolni egy ilyen jó nőt – jegyezte meg a sebhelyes. – Neked volt már dolgod előkelővel? – Megfordult, hogy lássa a pilótát.

– Nem mindegyik Bene Gesserit előkelő – mondta az.

– De mind nagyon fenn hordja az orrát.

Tisztán lát engem, gondolta Jessica. Felhúzta összekötözött lábát az ülésre, összegömbölyítette izmos testét, farkasszemet nézett a sebhelyessel.

– Csinos jószág, meg kell hagyni – mondta Kinet. Megnyalta a szája szélét. – Szégyen és gyalázat…

– Ugyanarra gondolunk, cimbora? – kérdezte a pilóta.

– Sose tudja meg senki – mondta a másik. – Utána… – Megvonta a vállát. – Csak mert nekem sose volt dolgom még előkelővel. Lehet, hogy ilyet sose kapunk még egyszer a kezünk közé.

– Ha erőszakoskodni mersz az anyámmal…! – mondta összeszorított foggal Paul. Gyűlölködő tekintettel meredt a sebhelyesre.

– Nocsak! – A pilóta fölnevetett. – Ugat a kölyök! De nem harap…

Paul valamivel magasabbra vette a Hangját a kelleténél, gondolta Jessica. De azért lehet, hogy beválik.

Csendben repültek tovább.

Szerencsétlen hülyék, gondolta Jessica; ahogy elnézte az őreit, és visszajátszotta magában a báró szavait. Végezni fognak velük, mihelyt jelentik, hogy elvégezték a feladatot. A bárónak nincs szüksége tanúkra.

A topter maga mögött hagyta a Pajzsfal déli peremét. Jessica szeme előtt holdfényben fürdő homoktenger terült el.

– Itt már jó lesz – mondta a pilóta. – Az áruló azt mondta, rakjuk ki őket a homokra akárhol a Pajzsfal közelében. – Hosszú ívben leereszkedett a dűnék fölé, aztán a sivatagi felszín fölött felkapta egy kicsit a gép orrát.

Jessica látta, hogy Paul mellkasa egyenletesen emelkedik-süllyed a nyugtató gyakorlat lélegzetvételeivel. A fiú behunyta a szemét, aztán kinyitotta. Jessica szótlanul, tehetetlenül nézte, nem tudott segíteni. Még nem sajátította el teljesen a Hangot, gondolta. Ha hibázik…

A topter puha zökkenéssel homokot ért. Jessica hátrapillantott a Pajzsfal felé, és a szeme sarkából látta, ahogy egy sötét, szárnyas körvonal eltűnik a sziklák mögött.

Követnek bennünket! gondolta. Kicsoda? Aztán válaszolt is magának: Akiket a báró megbízott, hogy figyeljék ezt a kettőt. És a figyelőket is figyeli majd valaki.

Czigo kikapcsolta a szárnyrotorokat. Csend telepedett rájuk.

Jessica elfordította a fejét. Kilátott a sebhelyes mögötti ablakon. Szaggatott sziklaperem emelkedett ki a sivatagból, halvány derengésben fürdette a felkelő hold, homokförgetegek csíkos nyomai látszottak az oldalán.

Paul megköszörülte a torkát.

A pilóta megszólalt:

– Most, Kinet?

– Nem is tudom, Czigo…

Czigo megfordult.

– Nézd, cimbora… – Jessica szoknyája felé nyúlt.

– Vedd ki a szájából a tömést! – parancsolta Paul.

Jessica érezte, ahogy a szavak áthullámzottak a levegőn. A hangszín, a csengés kitűnő volt – ellentmondást nem tűrő, nagyon éles. Ha egy kicsit mélyebbre vette volna, még jobb lett volna, de így is beleeshet még ennek az embernek a Hangsávjába…

Czigo fölemelte a kezét, kicsomózta a Jessica szájpeckét tartó szalagot.

– Ezt ne! – förmedt rá Kinet.

– Ugyan, fogd be a szád! – mondta Czigo. – A keze meg van kötözve. – A szalag kioldódott, lehullott. A férfi csillogó szemmel meredt Jessicára.

Kinet a pilóta karjára tette a kezét.

– Ide figyelj, Czigo, semmi szükség arra, hogy…

Jessica elfordította a fejét, kiköpte a szájpecket.

– Uraim! – szólalt meg búgó, bizalmas hangon. – Össze ne verekedjetek rajtam! – Ugyanakkor kígyózva megvonaglott Kinet kedvéért.

Látta, hogy mind a két férfi megfeszül, tudta, hogy ebben a pillanatban meggyőződésükké vált, hogy meg kell verekedniük érte. Nem volt szükségük már egyéb indokra. A lelkük mélyén máris verekedtek érte.

Jessica fölemelte a fejét, hogy a műszerfal világításának derengő fényében Kinet biztosan olvasni tudjon a szájáról, és azt mondta:

– Nem szabad összekülönböznötök! – A két férfi még távolabb húzódott egymástól, bizalmatlanul méregették egymást. – Hát van olyan nő, akiért érdemes harcolni? – kérdezte Jessica.

Azzal, ahogy kimondta ezeket a szavakat, azzal, ahogy ott volt előttük, minden másnál fontosabb tétnek tüntette fel magát a szemükben.

Paul összeszorította az ajkát, némaságot kényszerített magára. Korábban megragadta az egyetlen lehetőséget, hogy felhasználja a Hangot. Most már minden az anyján múlott, akinek mérhetetlenül több tapasztalata volt.

– Egen – mondta a sebhelyes. – Nem érdemes… – A keze ugyanakkor a pilóta nyaka felé lendült. A csapásnak valami fémes villanás állta az útját, megakasztotta Kinet karját, aztán szinte ugyanazzal a mozdulattal a mellkasába mélyedt.

A sebhelyes felnyögött, hátrarogyott.

– Azt hitte, olyan zöldfülű vagyok, hogy nem ismerem a trükkjét – mondta Czigo. Visszahúzta a kezét, a kés pengéjén megvillant a hold fénye.

– Most pedig a kölyköt – mondta, és Paul felé hajolt.

– Szükségtelen – mormolta Jessica.

Czigo mozdulata megállt a levegőben.

– Neked is jobb lesz majd, ha nem haragszom rád – mondta Jessica. – Hagyd békén a fiút! – Elhúzta a száját. – Úgysem jut messzire odakinn a homokon. De ha ennyit megteszel… – elmosolyodott – … lehet, hogy nem fogod megbánni.

Czigo kinézett az egyik ablakon, aztán a másikon, aztán vissza Jessicára.

– Hallottam hírét, mik történnek az emberrel idekinn – mondta. – Lehet, hogy a fiú még visszasírná a kést!

– Olyan sok, amit kérek? – kérdezte Jessica.

– Át akarsz verni – mormogta Czigo.

– Csak nem akarom, hogy a szemem láttára haljon meg a fiam – mondta Jessica. – Ez volna az átverés?

Czigo elhúzódott, a könyökével lenyomta a kilincset. Megragadta Pault, áthúzta az ülésen, félig kinyomta az ajtón, döfésre készen felé tartotta a kést.

– Mit csinálsz, kölök, ha elvágom a kötelet?

– Eltűnik innét, szedi a lábát a sziklák felé – mondta Jessica.

– Így lesz, kölök? – kérdezte Czigo.

Paul hangja kellően durcás volt.

– Igen.

A kés leereszkedett, elmetszette a lábán a kötelet. Paul érezte, hogy a hátának feszül egy kéz, ki akarja lökni a homokra, úgy tett, mintha nekitántorodna az ajtó szélének, megkapaszkodott benne, elfordította a törzsét, mintha vissza akarná nyerni az egyensúlyát, és jobb lába rúgásra lendült.

A rúgás pontossága becsületére vált a sokévi gyakorlásnak. Mintha véges-végig ezért az egyetlen pillanatért gyakorolt volna. A fiú testének szinte valamennyi izma benne volt. A rúgás pontosan a szegycsont alatt érte Czigo testét, iszonytató erővel, a májat súrolva áttörte a rekeszizmot, és beszakította a férfi jobb szívkamráját.

Czigo egyetlen gurgulázó sikollyal elterült az ülésen. Paul nem tudta használni a kezét, a megkezdett mozdulattal kigurult a homokra, estében gördülve, hogy a zuhanás erejét felfogva, rögtön talpra is tudjon állni. Fejjel előre visszalódult a fülkébe, megkereste a kést, és a foga közé szorította, amíg az anyja elnyiszálta a kötelékét, aztán Jessica elvette a kést, és kiszabadította Paul kezét.

– Én is el tudtam volna bánni vele – mondta Jessica. – Ez értelmetlen kockázat volt!

– Észrevettem a lehetőséget, és éltem vele – mondta a fia.

Jessica jól hallotta Pául rekedt hangjában a magára kényszerített, feszes nyugalmat.

– A fülke tetejére oda van karcolva Yueh házi jelzése – jegyezte meg.

Paul felnézett, észrevette a kacskaringós kézjegyet.

– Szálljunk ki, nézzük meg alaposabban ezt a gépet – mondta Jessica. – Valami csomag van a pilótaülés alatt. Kitapogattam, amikor beraktak.

– Bomba?

– Nem hiszem. Valahogy fura ez az egész dolog!

Paul kiszökkent a homokra, Jessica utána. A nő megfordult, benyúlt az ülés alá a csomagért; ahogy fölpillantott, Czigo lábát látta az arca előtt, nedvességet érzett a csomagon, miközben kihúzta, és rájött, hogy a pilóta vére az.

Kárba vész a nedvesség, futott át rajta, és tudta, hogy ez már arrakisi gondolkodás.

Paul fürkésző tekintettel körbekémlelt. A sziklaszirt úgy emelkedett ki a sivatagból, mint sziklás part a tengerből, mögötte szél faragta kőlabirintus. Jessica közben kiszedte a csomagot a topterből, Paul feléje fordult, látta, hogy az anyja kimeredt szemmel bámul a dűnék fölött a Pajzsfal felé. Ő is odanézett, hogy lássa, mi vonta magára Jessica figyelmét. Egy másik topter suhant feléjük, és Paul rájött, hogy már nem lesz idejük kitenni a tetemeket az ő gépükből, nem lesz idejük topteren menekülni.

– Futás, Paul! – kiáltotta az anyja. – Harkonnenek!

Az Arrakis megtanítja az embert a késes gondolkodásra – hogy ami nem teljes, azt levágja, és azt mondja: Immár teljes, mert itt végződik!

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB ÖSSZEGYŰJTÖTT MONDÁSAI

Egy Harkonnen-egyenruhás férfi megtorpant futtában a folyosó végén, rámeredt Yueh-re, egyetlen pillantással végigmérte Mapes testét, az elterült herceget, a mellette álló orvost. A jobb kezében lézerfegyvert tartott. Az egész lényében volt valami közönyös brutalitás, valami ugrásra kész vadság, amitől Yueh hátán végigszaladt a hideg.

Egy sardaukar, gondolta az orvos. Ahogy elnézem, bashar. Alighanem a Császár emberei közül; azért küldték ide, hogy szemmel tartsa a dolgokat. Akármilyen egyenruhát húznak, az első pillantásra föl lehet ismerni őket!

– Te vagy Yueh – szólalt meg a férfi. Tűnődő tekintettel megnézte a Suk Egyetem gyűrűjét az orvos hajában, egy pillantást vetett a rombusz alakú tetoválásra, aztán farkasszemet nézett Yueh-vel.

– Én vagyok Yueh – mondta az orvos.

– Megnyugodhatsz, Yueh – mondta a férfi. – Amikor kikapcsoltad a házpajzsokat, egyből bejöttünk. Mi vagyunk a helyzet urai. Ez itt a herceg?

– Igen, ez a herceg.

– Meghalt?

– Csak eszméletlen. Ajánlom, hogy kötözzétek meg.

– A többiekkel te bántál el? – Mapes teteme felé pillantott.

– Sajnos – mormogta Yueh.

– Sajnos! – visszhangozta gúnyosan a sardaukar. Közelebb lépett, lenézett Letóra. – Ez volna hát a nevezetes Vörös Herceg!

Ha eddig kételyeim lettek volna, hogy ki ez az ember, most már nincsenek, gondolta Yueh. Csak a Császár hívja Vörös Hercegeknek az Atreideseket!

A sardaukar lehajolt, levágta Leto egyenruhájáról a vörös sólymos címert.

– Egy kis emlék – mondta. – Hol van a hercegi pecsétgyűrű?

– Nincsen rajta – mondta Yueh.

– Azt látom! – csattant fel a másik.

Yueh megdermedt, nagyot nyelt. Ha most megszorongatnak, idehoznak egy Igazmondót, akkor kiderítik, mi lett a gyűrűvel, tudomást szereznek az előkészített topterről – és minden hiába volt!

– A herceg néha elküldte a gyűrűjét a küldöncével annak bizonyítékaként, hogy biztosan tőle származik az üzenet – mondta.

– Nem mondom, megbízott a küldöncében – dünnyögte a sardaukar.

– Nem kötözöd meg? – kérdezte bátortalanul Yueh.

– Meddig lesz eszméletlen?

– Körülbelül két óráig. Az ő adagját nem tudtam olyan pontosan beállítani, mint az asszonyét és a gyerekét.

A sardaukar megbökte a herceget a lábával.

– Ettől akkor se volt félnivalónk, amikor az eszénél volt! Az asszony meg a kölyök mikor tér magához?

– Úgy tíz perc múlva.

– Olyan hamar?

– Nekem azt mondták, hogy a báró rögtön megjön az emberei után.

– Így is van. Te várjál odakint, Yueh! – Szúrós pillantást vetett az orvosra. – Indulás!

Yueh a földön fekvő Letóra nézett.

– És mi lesz a…

– Őt feltálaljuk a bárónak, összekötözve, mint a sonkát. – A sardaukar újra szemügyre vette a rombusz alakú tetoválást Yueh homlokán. – Téged ismernek, nem esik semmi bántódásod odakint. Most már nincs időnk fecsegésre, áruló! Hallom, hogy jönnek a többiek.

Áruló, ismételte meg magában Yueh. Lesütötte a szemét, elsurrant a sardaukar mellett, érezte, hogy most kapott először kóstolót abból, ahogy a történelem fog emlékezni rá: Yueh, az áruló.

Kiment, s a főbejárat felé indult. Útközben újabb tetemek mellett haladt el, félve pillantott rájuk, nehogy Paul vagy Jessica legyen valamelyik. De mindegyik vagy a házi őrség tagja volt, vagy Harkonnen-egyenruhát viselt.

A Harkonnen-őrök ugrásra készen figyelték, ahogy kilépett a bejárati kapun a tűzfényes éjszakába. Az út menti pálmasort felgyújtották, hogy megvilágítsák a ház környékét. A felgyújtáshoz használt gyúlékony anyag fekete füstje gomolygott az ég felé a narancsszínű lángok között.

– Ez az áruló – mondta valaki.

– A báró hamarosan beszélni akar majd veled – vetette oda egy másik.

El kell jutnom a topterhez, gondolta Yueh. Oda kell tennem a hercegi pecsétgyűrűt, hogy Paul megtalálja! Belényilallt a félelem: Ha Idaho nem bízik bennem, vagy úrrá lesz rajta a türelmetlenség… ha nem pontosan ott várakozik, nem pontosan oda megy, ahová mondtam… akkor Jessica és Paul sem menekül meg a vérfürdőből! Akkor aztán semmi sem enyhíti, amit tettem!

A Harkonnen-őr elengedte a karját.

– Ne lábatlankodj itt – mondta. – Várjál ott, távolabb!

Yueh lelki szeme előtt csak azt látta, hogy itt végzi, ennek a pokolnak a közepén, és nem marad neki semmi, a legcsekélyebb vigasz sem. Idahónak nem szabad hibáznia!

Egy másik őr majdnem fellökte.

– Félre az útból!

Megvetnek, még ha a hasznomat vették is, gondolta Yueh. Ahogy félrelökték; kihúzta magát, egy pillanatra felrémlett a régi méltósága.

– Várd meg a bárót! – förmedt rá egy tiszt.

Yueh bólintott, erőltetett könnyedséggel elballagott az épület előtt, befordult a sarkon a sötétségbe, ahová már nem hatolt el az égő pálmafák fénye. Gyorsan, a félelemtől reszkető lábbal iparkodott a hátsó udvar felé, ahol a topter várakozott – a topter, amely azért állt ott, hogy elvigye Pault és az anyját.

Egy őrszem állt a nyitott hátsó kapuban, figyelmét lekötötte a fényárban úszó folyosó, a szobáról szobára vonuló, dühödten kutató katonák.

Milyen magabiztosak!

Yueh az árnyékba lapult, odasurrant a topterhez, óvatosan kinyitotta az ajtót az őrszemmel ellentétes oldalon. Kitapogatta az ülés alatt az elrejtett frembatyut, kinyitotta az egyik zsebet, becsúsztatta a hercegi pecsétgyűrűt. Érezte, hogy megzizzent odabent a fűszerpapír, az üzenet, amelyet ott hagyott. Melléje nyomta a gyűrűt, aztán kihúzta a kezét, visszacsukta a csomagot.

Halkan becsukta a topter ajtaját, visszaosont a ház sarkához, a tűzfény felé.

Megtörtént, gondolta.

Megint kilépett a lángoló pálmák fényébe. Összehúzta magán a köpenyt, belebámult a lángokba. Nemsokára megtudom majd. Nemsokára meglátom majd a bárót, és akkor megtudom. A báró pedig… ő pedig megismerkedik egy apró fog titkával.

Van egy legenda, amely szerint abban a pillanatban, amikor Leto Atreides herceg meghalt, fényes meteor villant át az égen ősi kastélya fölött, a Caladanon.

IRULAN HERCEGNŐ:

MUAD-DIB TÖRTÉNETE FIATALOKNAK

Vladimir Harkonnen báró a leszállópályán álló, parancsnoki harcálláspontnak használt teherhajó ablakánál állt. Odakint lángok világították meg az arrakisi éjszakát. A báró figyelme a távoli Pajzsfalra irányult, ahol ebben a pillanatban a titkos fegyvere végezte munkáját.

Robbanólövedékek!

Az ágyúk a barlangokat lőtték, ahová a herceg harcosai bevették magukat, hogy ellenálljanak a végsőkig. Komótos egymásutánban egy-egy narancsszínű villanás mart bele a sziklákba.

Por és kő záporozott a rövid fényözönben. A herceg embereit lassan, de biztosan betemették, hogy ott pusztuljanak el éhen a kőtömeg mélyén, mint a föld alatti odújukban rekedt állatok.

A báró érezte a távoli dübörgést, mintha hatalmas dob döngése hatolt volna el hozzá a hajó fémjén át: dumm… dumm. Aztán: DRRRUM… dumm…

Kinek jutott volna az eszébe, hogy most, a pajzsok korában újra ágyúkat használjon? A báró hangtalanul kuncogott egyet. De hát előre lehetett sejteni, hogy a herceg emberei azokba a barlangokba fognak menekülni! És a Császár értékelni fogja a leleményességemet, hogy ily módon megkíméltem közös haderőnket.

Megigazította az egyik kis szuszpenzort, amely hájas testét védte a gravitáció erejétől. Mosoly jelent meg az arcán, árkot vágott a pufók húsba.

Milyen kár, hogy veszendőbe mennek ilyen harcosok, mint a hercegéi, gondolta. Szélesebb lett a mosolya, ahogy rögtön ki is nevette saját magát. Szánakozni is csak könyörtelenül szabad! Bólintott. A vesztes a definíció szerint fölösleges. Szabad préda az egész világegyetem, várja azt az embert, aki helyesen dönt. A tétova nyuszikat ki kell ugratni a bokorból, bekergetni őket az üregeikbe. Máskülönben hogyan lehetne kordában tartani és szaporítani őket? Lelki szeme előtt úgy jelentek meg a harcosai; mint dühödt méhek, ahogy űzik, hajszolják a nyulakat, s azt gondolta: Mézédes a világ, ha elég méhecske gyűjtöget az embernek!

A háta mögött kinyílt az ajtó. A báró először megnézte a tükörképet az ablakban, mielőtt hátrafordult.

Piter de Vries lépett be, a nyomában Umman Kudu, a báró személyi őrségének parancsnoka. Odakint is emberek álltak: az őrség, mint holmi nyáj, akik gondosan ügyeltek rá, hogy birkabuta képet vágjanak a báró jelenlétében.

A báró megfordult.

Piter színpadiasan, a maga ironikus módján tisztelgett.

– Jó hírt hozok, uram! A sardaukarok megjöttek a fogoly herceggel.

– Még jó – dörmögte a báró.

Szemügyre vette Piter nőies vonásait, az arcára kövült gonoszságot. És a tekintetét, a két csupakék hasítékot az álarcon.

Nemsokára el kell távolítanom, gondolta a báró. Már semmi hasznom nincs belőle, már szinte kifejezett veszélyt jelent. Először azonban meg kell gyűlöltetnie magát az Arrakis népével. Aztán pedig… aztán tárt karokkal fogadják megmentőjüket, az én drága kis Feyd-Rauth