/ Language: Hungary / Genre:antique

Csillagkorbács

Frank Herbert

A távoli jövõben az emberiség kapcsolatot teremt más, értelmes fajokkal: gowachinokkal, laklakokkal, vrivekkel, panspechikkel és taprizi­ók­kal. Mindezen teremtmények együttesen létrehozzák az Értelmes Lények Konföderációját, mely egyesíti és kormányozza a különbözõ fajokat. Ám egy idõ után a galaxis – zsarnoki demokrácia alatt szenvedõ – lakói arra kényszerülnek, hogy felállítsák a SzabotázsIrodát (SzabIrt), amely fékezi a kormányzati gépezetet, és ahol lehet, gátolja annak szertelen tobzódását. A SzabIr ügynökeinek jogukban áll szabotálni és zaklatni a kormányzat, illetve a közigazgatás hivatalnokait, valamint a gazdasági élet fôszereplõit. Magánszemélyeket azonban tilos háborgatniuk. Jorj X. McKie született bajkeverõ, aki éppen emiatt válik a SzabIr egyik legjobb ügynökévé. Lehetetlen feladattal bízzák meg: értelmes párbeszédet kell folytatnia egy kalebánnal, egy teljességgel idegen entitással, aki semmit sem ért, és akit nem lehet megérteni. Meg kell szabadítania attól a könyörtelen és velejéig gonosz hatalomtól, amely a maga szolgálatába állította a lény félelmetes képességeit, és amely végezni akar a világegyetem valamennyi értelmes teremtményével…

Frank Herbert

CSILLAGKORBÁCS

Frank Herbert: Whipping Star

A Tor Book. Published by Tom Doherty Associates

LLC, 2009

Copyright © 1969, 1970, 1977 by Herbert Properties

LLC

All rights reserved.

Fordította: Szente Mihály

Borítófestmény: Jantner János

Szeretettel és tisztelettel ajánlom ezt a könyvet Lurton Blassingame-nek, aki segített, hogy legyen időm a megírására.

A SzabIr ügynökének már a pályafutása elején ismernie kell az általa kezelt társadalmak nyelvének finomságait és cselekvési körének (rendszerint önmaga által felállított) korlátait. Az ügynök adatokat keres a funkcionális viszonyokról, amelyek a mi közös univerzumunkból erednek, és amelyek az egymástól való függőségből származnak. Gyakorta megesik, hogy ezek a kölcsönös függőségek a félreértések első áldozatai. A kölcsönös függőség iránti közömbösségre alapozott társadalmak előbb-utóbb megrekednek, holtpontra jutnak. Ha túl hosszú ideig maradnak ebben a dermedt állapotukban, elpusztulnak.

SZABIR KÉZIKÖNYV

A nevem Furuneo. Alichnio Furuneo. A férfi újra meg újra emlékeztette magát erre a tényre, mialatt a város felé hajtott, hogy lebonyolítsa a távhívást. Sosem ártott, ha egy efféle hívás előtt megszilárdította az éntudatát. A hatvanhetedik életévében járt, és emlékezett jó néhány esetre, amikor a csillagrendszerek közötti kommunikációval járó transzállapotba zuhant emberek elvesztették az azonosságtudatukat. A taprizió adóvevő által nyújtott agyzsibbasztó élmény költségein felül ez a bizonytalansági tényező is hozzájárult ahhoz, hogy a hívások száma alacsony maradjon. De Furuneo nem bízhatott senkiben, nem fordulhatott máshoz annak érdekében, hogy beszélhessen Jorj X. McKie különleges szabotőrrel.

Helyi idő szerint, vagyis a Sfich-rendszer Cordiality nevű bolygójának abban az időzónájában, amelyben Furuneo tartózkodott, reggel 8.08 volt.

– Valami azt súgja, ez nem lesz sima ügy – dünnyögte, bár a szavait nem annak a két testőrnek szánta, akiket a biztonság kedvéért hozott magával az útra.

Azok ketten még csak nem is biccentettek, mert tudták, hogy nem várnak tőlük választ.

A levegő még ekkor is hideg volt, alaposan lehűtötte az éjszakai szél, amely a Billy-hegység hóborította fennsíkjai felől fújt egészen le, a tengerpartig. A háromfős csapat Furuneo hegyi erődjéből érkezett ide, Division Citybe. Közönséges földikocsiban utaztak. Meg sem próbálták elrejteni vagy álcázni a Szabotázsirodához fűződő kapcsolatukat, de igyekeztek kerülni a feltűnést. Az értelmes lények egy része nem szívelte az Irodát, és nem véletlenül.

Furuneo utasítására a város Sétaközpontjának határán hagyták a járművet, és az út hátralévő részét gyalog tették meg, mint az egyszerű polgárok.

Tíz perccel ezelőtt léptek be az épület fogadótermébe. Ez volt a tapriziók tenyészközpontja, egyike annak a húsznak, amelynek létezéséről tudni lehetett az univerzumban, így az, hogy itt van, nagy megtiszteltetést jelentett egy akkorka világnak, mint a Cordiality.

A fogadóterem legfeljebb tizenöt méter széles, és harmincöt méter hosszú lehetett. A vörösesbarna falakat apró mélyedések tarkították, mintha valaki hirtelen támadt szeszélyből kisebbfajta labdát hajigált volna hozzájuk az építkezés idején, amikor még nem keményedett meg rajtuk a vakolat. A bejárattól jobbra, csaknem a fal teljes hosszán, magas pult húzódott végig. A felette forgó színes lámpák bonyolult fény- és árnyékmintázatot vetítettek mind a faszerkezet felületére, mind a pulton álló taprizióra.

A tapriziók furcsa látványt nyújtottak. Egészében véve úgy festettek, mint egy fatörzs, amelynek két végéről lefűrészelték az elégett részeket. Rövid, csonkának tűnő végtagok meredtek ki zömök testükből, és tűszerű beszédfüggelékeik még akkor is rezegtek és hajladoztak, amikor hallgattak. Ennek a példánynak az egyik csúszótalpa ideges ritmust vert a pult tetején.

Furuneo mélyet lélegzett, és – érkezése óta immáron harmadízben – megkérdezte:

– Te vagy az adóvevő?

Ezúttal sem kapott választ.

Igen, ilyenek a tapriziók – összegezte magában. Semmi értelme dühöngeni. Haszna meg végképp semmi. Ettől függetlenül Furuneo megengedte magának, hogy bosszús legyen. Átkozott tapriziók!

A háta mögött az egyik testőr megköszörülte a torkát.

Pokolba a késlekedéssel – mérgelődött magában Furuneo. Az Abnethe-ügy miatt leadott maxiriadó óta az idegesség az egész Irodán eluralkodott. Az üzenet, amelyet ő most készül továbbítani, végre mozgásba lendítheti a dolgokat. Éppen ezért kellene minél hamarabb lebonyolítani a hívást. Furuneo érezte, hogy ez lesz eddigi pályafutásának legfontosabb hívása. És ha mindez nem volna elég, egyenesen McKie-nek szánta az értesüléseit.

A nap már éppen csak a Billy-hegység csúcsai felett lebegett, de még így is melengető, narancssárga fénylegyezőt bocsátott át az ajtón, amelyen keresztül ők hárman beléptek a helyiségbe.

– Úgy néz ki, elég sokat kell várnunk erre a tapira – dörmögte az egyik testőr.

Furuneo kurtán biccentett. Életének hatvanhét éve alatt megtanult türelmesnek lenni, főleg mialatt felfelé kapaszkodott az Iroda ranglétráján, és kivívta magának, hogy planetáris ügynök lehessen. Itt és most csakis egyetlen dolgot tehetett: csendesen várakozott. A tapriziók sosem kapkodtak, a maguk titokzatos okai miatt mindenre rászánták a kellő időt. És nem akadt másik üzlet, ahol Furuneo megvásárolhatta volna azt a szolgáltatást, amelyre szüksége támadt. Az eleven adóvevők nélkül senki sem bonyolíthatott le egy valós idejű csillagközi távhívást.

A taprizióknak ezt a különleges képességét megannyi értelmes lény igénybe vette, de senki még csak nem is sejtette, hogyan működik. A szenzációhajhász sajtóban persze hemzsegtek az elméletek, és ezek valamelyike akár igaz is lehetett. A tapriziók talán ahhoz hasonlatosan intézték a csillagközi távhívásokat, ahogyan a panspechi alomtársak adták át egymásnak tudásukat és tapasztalataikat – bár a más fajok tagjai éppenséggel ez utóbbi folyamatot sem értették.

Maga Furuneo úgy vélte, hogy a tapriziók a teret eltorzítva forgalmaznak a dimenziók között, vagyis nagyjából úgy, ahogyan a kalebánok nyitják meg a dimenzióajtóikat. Feltéve persze, hogy így működnek a dimenzióajtók. A szakértők java része nem értett egyet ezzel az elmélettel. A kétkedők azzal érveltek, hogy az eljárás annyi energiát igényel, amennyit csak egy közepes méretű csillag képes megtermelni.

Akárhogy intézték is a tapriziók a hívást, annyi bizonyos volt, hogy csináltak valamit a beszélgetés résztvevőinek tobozmirigyével vagy más fajok esetén a tobozmirigynek megfelelő belső elválasztású miriggyel.

A magas pulton álló taprizió járkálni kezdett.

– Talán mégis jutunk valamire – sóhajtotta reménykedve Furuneo.

Kihúzta magát, mélyeket lélegzett, és mialatt igyekezett uralkodni az arcvonásain, elfojtotta magában kínos érzéseit. Elvégre, egy taprizió tenyészközpontban ácsorog. A xenobiológusok szerint a tapriziók szaporodása békés körülmények között zajlik, viszont a xenók sem tévedhetetlenek. Vegyük csak azt az őrületet, amelyet a Panspechi Föderáció vizsgálata során teremtettek…

– Cö-cö-cö – cincogta tűszerű beszédszerveivel a pulton sétálgató taprizió.

– Valami baj van? – kérdezte aggodalmas hangon az egyik testőr.

– Honnan az ördögből tudhatnám? – csattant fel ingerülten Furuneo. Szembefordult a taprizióval, és nekiszegezte a kérdést: – Te vagy az adóvevő?

– Cö-cö-cö – felelte a taprizió. – Egy megjegyzés, amelyet csakis így tudok lefordítani, hogy érthető legyen egy hozzád hasonló, földi származású illető számára. Amit az imént mondtam, azt jelenti: „kétségbe vonom az őszinteségedet”.

– Éppen egy átkozott taprizióval kell megítéltetni az őszinteségét, főnök? – kérdezte az egyik testőr. – Nekem úgy tűnik…

– Téged senki sem kérdezett – szólt közbe Furuneo. Ha egy taprizió próbaképpen sértegeti a hívó felet, azt valószínűleg üdvözlésnek szánja. Hát ezt sem tudja ez az ostoba alak?

Furuneo a testőreit hátrahagyva a pult elé sietett.

– Beszélni kívánok Jorj X. McKie különleges szabotőrrel! – mondta fennhangon. – Az autoüdvözlőd felismert és azonosított engem, továbbá elfogadta a kreditkártyámat. Te vagy az adóvevő?

– Hol van most ez a bizonyos Jorj X. McKie? – kérdezte a taprizió.

– Ha tudnám, kerítenék egy dimenzióajtót, és személyesen beszélnék vele – válaszolta Furuneo. – Ez egy rendkívül fontos hívás. Te vagy az adóvevő?

– Dátum, idő és helyszín – sorolta a taprizió.

Furuneo felsóhajtott, és megnyugodott. Visszanézett a testőreire, intett nekik, hogy menjenek őrködni a helyiség két bejáratához, majd megvárta, amíg végrehajtják az utasítását. Nem sok jó sült volna ki abból, ha mások is hallják azt, amit mondani készült. Végül visszafordult, és megadta a kért adatokat.

– Ülj a padlóra! – rendelkezett a taprizió.

– Hála a halhatatlanoknak – motyogta Furuneo. Egy korábbi távhívás alkalmával az eleven adóvevő egy szélfútta hegyoldalra vitte őt, amelyre éppen sűrű zápor hullott. Le kellett feküdnie a meredek partoldalra, fejjel a völgy felé, mielőtt megnyílt volna a csillagközi kapcsolat. Az eljárásnak a „beágyazódás finomításához” volt valami köze, akármit jelentett is ez. Beszámolt ugyan az esetről az Iroda adatközpontjának, ahol azt remélték, hogy egy szép napon felfedezik a tapriziók titkait, de ez kevéssé vigasztalta, mialatt a hívás után hetekig kínlódott egy makacs felsőlégúti megbetegedéssel.

Furuneo engedelmesen leült, majd nyomban felszisszent, mert a padló átkozottul hidegnek bizonyult.

A férfi közel két méter magas volt, a testsúlya meghaladta a nyolcvannégy standard kilogrammot. A haja feketében játszott, de a füle környékén néhány fürt már ezüstös árnyalatot öltött. Vaskos orra alatt széles száj húzódott, és az alsó ajka furcsán egyenes volt. Mialatt a padlóra kuporodott, igyekezett kímélni a bal csípőjét, amelyet egy felháborodott polgártársa eltört egy, az Iroda szolgálatában tett korábbi kirándulása alkalmával. Az orvosok ugyan akkoriban egyöntetűen állították, hogy „ha egyszer összeforrt, nem lesz vele semmi baja”, de a sérülés nem múlt el nyomtalanul.

– Hunyd le a szemed! – nyikorogta a taprizió.

Furuneo engedelmeskedett. Igyekezett kényelmesebb testhelyzetet felvenni a hűvös, kemény padlón, de néhány elvetélt kísérlet után feladta a próbálkozást.

– Gondolj a kapcsolatra! – utasította a taprizió.

A planetáris ügynök Jorj X. McKie-re gondolt. Sietve összerakta magában a különleges szabotőr képét: alacsony, zömök férfi, a haja lángvörös, míg az arca olyan, mint egy mogorva varangyé.

A kapcsolatfelvétel a tudatot elhomályosító mentális szálak kialakulásával kezdődött. Furuneo a saját elméjében egy ezüstlant húrjain zengő vérvörös fénysugárnak látta önmagát. A testét hirtelen távolinak érezte. A tudata különös táj felett keringett. Végeérhetetlen égboltot látott maga felett, míg a láthatár lassan, de folyamatosan forgott. Érzékelte, hogy a csillagok végtelen magányban fürdőznek.

Mi a tízmillió ördög!

A gondolat valósággal belerobbant Furuneo agyába. Nem térhetett ki előle. Azonnal tudta, hogy miről van szó. Gyakran megesett, hogy a hívás feldühítette a hívott feleket. Nem utasíthatták vissza, nem bonthatták meg a kapcsolatot, függetlenül attól, hogy az adott pillanatban éppen mit csináltak. Viszont éreztethették a hívóval a bosszúságukat.

Hogy ez sosem döglik be! Ez az átkozott sosem mondja be az unalmast!

McKie tudata mostanra már teljesen befelé fordult, és a csillagközi távhívás aktiválta a tobozmirigyét.

Furuneo türelmesen várta, hogy a szitkok és átkok áradata elapadjon. Miután a szabotőr valamennyire lehiggadt, Furuneo bemutatkozott, majd így szólt:

– Sajnálom, ha kellemetlenséget okozok, de a maxiriadóhoz mellékelt tájékoztatóban elfelejtették megemlíteni a tartózkodási helyét. És bizonyára sejti, hogy nem fordultam volna önhöz, ha az ügy nem volna rendkívüli jelentőségű.

A többé-kevésbé szabványos nyitány után elhallgatott.

– Mégis, honnan a pokolból kellene tudnom, hogy a maga hívása mennyire jelentős? – dohogott McKie. – Fejezze be a mellébeszélést, és térjen a tárgyra!

Ez a dühös kirohanás még a híresen lobbanékony McKie-től is szokatlan volt.

– Netán fontos dolog közben zavartam meg? – érdeklődött óvatosan Furuneo.

– Éppen a bíróság előtt állok, egy válóper kellős közepén! – felelte továbbra is ingerülten McKie. – El tudja képzelni, hogy milyen remek érzés tudni, hogy mindenki engem figyel, mialatt kommunikációs transzba zuhanva össze-vissza makogok és vonaglok? Szóval, ne húzza az időt, ki vele, miért hívott?

– Az éjszaka folyamán egy kalebán labdát sodortak partra a hullámok itt, Cordialityn, Division City közelében – magyarázta Furuneo. – Tekintetbe véve a Szabotázsirodától kapott üzenetet, azt a sok halálesetet, meg a többit, úgy ítéltem meg, hogy az lesz a legjobb, ha egyből önhöz fordulok. Továbbra is maga dolgozik az ügyön, nemde?

– Ezt most viccnek szánta? – vágott vissza McKie.

Vörös szalag helyett – figyelmeztette magát Furuneo, felidézve az Iroda egyik aforizmáját. Megtartotta magának a gondolatot, de McKie kétségkívül érzékelte annak hangulatát.

– Tehát? – kérdezte a különleges szabotőr.

Vajon McKie szándékosan próbál felidegesíteni? – töprengett Furuneo. Miért kell egy ennyire fontos belügyben is bevetni az Iroda elsődleges feladatának, vagyis a Kormányzat munkájának akadályozása során alkalmazott módszereket? Igen, az ügynökök kötelesek feldühíteni a kormánytagokat, hogy így leplezzék le a lelkileg instabil, heves vérmérsékletű illetőket, akik ha nyomás alá kerülnek, képtelenek uralkodni magukon, de McKie miért tartja magát a kötelességéhez egy ügynöktársával folytatott beszélgetés során?

Ezen gondolatok egy része nyilván átszivárgott a taprizión, mert McKie egy gunyoros és lekicsinylő megjegyzéssel reagált rájuk:

– Nekem úgy tűnik, mostanában elég keveset gondol magára!

Furuneo megborzongott, és gyorsan emlékezetébe idézte, hogy ki ő, és mi a feladata. Huh, ez közel volt! Majdnem elvesztette az éntudatát! Csupán McKie leplezett figyelmeztetése döbbentette rá a veszélyre, és tette lehetővé, hogy helyreállítsa a normális állapotokat az elméjében. Miután összeszedte magát, fontolóra vette McKie reakciójának egy másfajta értelmezését. Hogy megzavarták egy válóper kellős közepén, önmagában véve még nem szolgált magyarázattal a dühkitörésre. Ha az Irodánál keringő pletykák igazak, a rusnya kis ügynök már vagy ötvenszer nősült…

– Szóval, érdekli magát az a méretes fémgolyó? – kérdezte óvatosan Furuneo.

– Van benne kalebán?

– Feltehetően igen.

– Tessék? Még nem járt utána? – kérdezte McKie, és a mentális hanghordozása arra utalt, hogy a planetáris ügynök elmulasztotta végrehajtani a legfontosabb, legkritikusabb feladatot; természetesen a veleszületett ostobaságának köszönhetően.

Furuneo most már teljesen biztosra vette, hogy szörnyű veszély fenyeget valamilyen általa ismeretlen irányból, és önkéntelenül mentegetőzni kezdett:

– A feletteseim utasításainak szellemében jártam el!

– Utasítások, ugyan! – vakkantotta megvetően McKie.

– Gondolom, dühösnek kéne lennem, ugye? – kérdezte Furuneo.

– Ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok – felelte McKie. – Optimális esetben nyolc standard órán belül. Addig is az utasításai a következők: tartsák folyamatos megfigyelés alatt azt a labdát. És gondoskodjon róla, hogy a megfigyelők vegyenek be dühítőt. Ez az egyetlen, ami védelmet nyújt.

– Értettem, folyamatos megfigyelés – ismételte Furuneo.

– Ha előbújik egy kalebán, ne hagyják, hogy eltűnjön. Tartóztassák fel minden létező eszközzel.

– Fel… feltartóztatni egy kalebánt? – hebegte döbbenten Furuneo.

– Kezdjen vele beszélgetni, kérje az együttműködését, ami csak eszébe jut! – válaszolta McKie, és a mentális hangsúlya arra utalt, különösnek találta, hogy az Iroda egyik ügynökének meg kell magyarázni, miképp hajítson csavarhúzót egy gépezetbe.

– Tehát nyolc óra – sóhajtotta Furuneo.

– Igen, annyi. És ne feledkezzen meg a dühítőről!

Az Iroda egy létforma, egy eleven test, és az ügynök annak egyik sejtje. Ez a párhuzam megmutatja nekünk, hogy melyek a fontosabb sejtek, melyek vannak a legnagyobb veszélyben, melyek a legkönnyebben felcserélhetők, továbbá azt is, hogy milyen könnyű középszerűnek lenni.

IV. BILDOON EMLÉKIRATAIBÓL

A Tutalsee nászutasbolygón tartózkodó McKie rászánt egy egész standard órát, hogy befejezze a válását, majd visszatért a lebegőszigetére, amelyet egy lótuszokkal borított sziget mellett horgonyoztak le. Még Tutalsee varázsa is megcsalt – gondolta McKie. Ez a házasság kárba veszett fáradság volt. A felesége alig tudott valamit Mliss Abnethéről, holott a jelentések szerint valaha kapcsolatban álltak egymással. De az egy másik világon történt.

A nő McKie negyvenötödik felesége volt. A bőre színe valamivel világosabb árnyalatban játszott, mint az elődeié, és az esze vágott, mint a borotva. Már korábban is férjhez ment néhány alkalommal, és a házasságkötésük után hamar gyanakodni kezdett McKie másodlagos szándékaira.

A gondolattól McKie-n eluralkodott a bűntudat, de sietve elfojtotta magában a nyomasztó érzést. Nem szakíthatott időt az érzelgősségre, túl sok minden forgott kockán. Ostoba nőszemély!

A volt felesége már elhagyta a lebegőszigetet, és McKie tisztán érezte, hogy az eleven teremtmény neheztel rá. Ő zúzta szét azt az idillt, amelynek megteremtésére a hatalmas és jóindulatú lényt kondicionálták. Ugyanakkor tudta, hogy távozása után a lebegősziget megnyugszik, és ismét a régi, nyájas és barátságos formáját mutatja majd.

Sietve összecsomagolt, közben félretette a szerszámkészletét. Miután végzett a többi holmival, átvizsgálta a dobozt: stimulátorok, plasztirudak, különféle robbanóanyagok, raygenek, multilencsék, pentrátok, egy csomag műizom, szolvók, egy miniputer, tapriziómonitor, holoscan, rupterek, komparátorok… minden a helyén, a legnagyobb rendben. Végül lecsukta a doboz fedelét, és a gondosan összeállított készletet jellegtelen színű és szabású dzsekijének belső zsebébe rejtette.

Begyűrt néhány váltás ruhát egy egyszerű zsákba. A többi ingóságát a SzabIr raktárába akarta küldeni megőrzésre. Mindent berakott egy jókora, vízhatlan bőröndbe, amelyet két, egymással szembefordított székszolgára fektetett. Úgy tűnt, a székek is osztoznak a lebegősziget érzéseiben – meg sem moccantak, amikor McKie barátságosan megveregette a támlájukat.

Hát így is jó…

Megint megszállta a bűntudat.

Végül elővette Cs’szem-kulcsát, és felsóhajtott. Ez a térugrás megakreditekbe fog kerülni az irodának. Cordiality a világegyetem másik végében kering.

Minden jel arra utalt, hogy a dimenzióajtók továbbra is működnek, de McKie-t zavarta, hogy egy olyan eszközzel készül utazni, amely egy kalebántól függ. Különös helyzet. A Cs’szem-dimenzióajtók olyan általánosan elterjedtté, olyan hétköznapivá váltak, hogy az értelmes lények java része ellenkezés nélkül elfogadta a létezésüket. A maxiriadó előtt maga McKie is osztozott a közvélemény érzéseiben, de időközben kételyei támadtak. A közöny, a kérdések nélküli elfogadás világosan megmutatta, hogy a racionális gondolatokat milyen könnyű ábrándokká alakítani. Erre valamennyi értelmes lény hajlamosnak bizonyult. A Konföderáció értelmes lényei nagyjából kilencven standard évvel korábban teljesen elfogadták a kalebánok által kínált dimenzióajtókat. Ám az azóta eltelt idő alatt mindössze nyolcvanhárom ismert kalebánról lehetett tudni, amelyik bemutatkozott.

McKie megpörgette és feldobta a kulcsát, aztán hanyag mozdulattal elkapta. A kalebánok vajon miért nem akarták mások javára fordítani különleges képességüket mindaddig, amíg mindenki bele nem egyezett, hogy azt „Cs’szem”-nek hívják? Mi volt olyan fontos az elnevezésben?

Már úton kéne lennem – figyelmeztette magát McKie, de valami továbbra is visszatartotta.

Nyolcvanhárom kalebán.

A maxiriadó határozottan előírta a legszigorúbb titoktartást, és ha elnagyoltan is, de felvázolta a problémát: a kalebánok sorban eltűntek. Eltűnés – ha egyáltalán lehet használni ezt a kifejezést a kalebánok manifesztációjára. És minden egyes eltűnés után értelmes lények százezrei pusztultak el illetve őrültek meg.

Nem lehetett kérdés, hogy az ügyet miért nem valamelyik rendőri szerv kapta, hogy miért zúdították az egészet a SzabIr nyakába. A Kormányzat ott vágott vissza, ahol csak tudott: a Hatalom emberei azt remélték, hogy lejáratják a Szabotázsirodát. McKie zavarba is jött, amikor fontolóra vette, hogy miért éppen őt választották ki a rejtély megoldására.

Ki gyűlöl engem ennyire? – tette fel magának a kérdést, mialatt a személyéhez hangolt kulccsal aktiválta a dimenzióajtót. Alig egy pillanattal később a tudata máris rátalált a válaszra: sokan, nagyon sokan gyűlölik őt. Értelmes lények milliói.

A dimenzióajtó zümmögni kezdett, iszonyatos energiák auráját sugározva magából. Az örvénycső hangos pattanás kíséretében szétnyílt. McKie megfeszítette testének valamennyi izmát, hogy legyőzze az átjáró ellenállását, és belépett a csőbe. Hirtelen az a benyomása támadt, hogy szirupszerűen sűrű levegőben úszik. Tökéletesen friss, légzésre alkalmas, de szirupszerűen sűrű levegőben.

Néhány pillanattal később egy meglehetősen átlagos irodában találta magát. A sarokban hétköznapi, jellegtelen íróasztal állt. A mennyezetről lógó riadólámpák vad fényzuhatagot árasztottak. A bal oldali, átlátszó falon keresztül egy hegyoldalra nyílt kilátás. A távolban Division City háztetőit lehetett látni, amelyek sötétszürke, alacsonyan lógó felhők alatt tarkállottak, rajtuk túl halovány fénnyel derengő ezüstös tenger hullámzott. McKie-t az agyába épített óra arról tájékoztatta, hogy helyi idő szerint késő délután van, a huszonhat órás nap tizennyolcadik órája. Így festett Cordiality, a Tutalsee óceánbolygótól 200.000 fényév távolságra eső világ.

A szabotőr háta mögött a dimenzióajtó örvénycsöve az elektromos kisüléséhez hasonlatos sistergést hallatva bezárult. Enyhe ózonillat járta át a helyiség levegőjét.

McKie hamarosan megállapította, hogy a székszolgákat alaposan felkészítették a gazdáik kényeztetésére. Egyikük addig bökdöste hátulról a térdhajlatát, amíg ledobta a zsákját, és vonakodva helyet foglalt. A szék nyomban masszírozni kezdte a hátát. A bútor nyilván utasítást kapott, hogy járjon a kedvében, amíg az iroda tulajdonosa ide nem ér.

McKie lehunyta a szemét, és ráhangolódott a békésnek tűnő környezet halk hangjaira. Egy értelmes lény lépteinek neszezése szállt felé egy távoli folyosóról. Az éppen csak érzékelhető koppanások alapján egy vriv lehetett – a különös, csosszanó hang arra utalt, hogy a lény kissé húzza valamelyik lábát. Valakik valahol fojtott hangon beszélgettek. McKie elkapott néhány galach szót, ettől függetlenül a társalgás alighanem több nyelven folyt.

A különleges szabotőr mocorogni kezdett ültében, amire a széke hullámzó mozdulatokkal válaszolt, hogy megnyugtassa őt. A kényszerű tétlenség idegesítette McKie-t. Vajon merre jár Furuneo? Hirtelen észbe kapott, és gondolatban megfeddte magát. Furuneónak mint planetáris ügynöknek nyilván rengeteg a tennivalója. És a nagy titkolózásnak köszönhetően még csak nem is sejti, hogy az ügy mennyire sürgős. A Cordiality egyike lehet azon világoknak, amelyeket a SzabIr éppen csak behálózott. És a halhatatlan istenek a megmondhatói, hogy az Iroda alkalmazottai mindig, mindenütt találnak maguknak éppen elég munkát.

McKie eltűnődött azon, hogy ő maga miféle szerepet játszik az értelmes lények ügyes-bajos dolgaiban. Valaha, évszázadokkal korábban az értelmes lényeket, akik késztetést éreztek, hogy „jót tegyenek”, túszul ejtette a kormányzat. Mit sem sejtve a gyászos következményekről, a jövő zűrzavaros bűncselekményeiről és megtorlásairól, a népek a különös késztetés hatása alatt eltávolították a kormányzatról gyakorlatilag valamennyi késleltetőt és vörös szalagot. A roppant hatalommal felruházott, hatalmas gépezet magasabb fokozatba kapcsolt, egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott. A Hatalom emberei törvényeket találtak ki és léptettek hatályba ugyanabban az órában. Pénzalapokat létesítettek és költöttek el alig két hét leforgása alatt. A legvalószínűtlenebb rendeltetésű hivatalok születtek, és burjánzottak el, mint valami őrült gombaféleség.

A kormányzat egy kormányos nélküli, irdatlanul óriási, pusztító kerékké vált, amely olyan eszeveszett sebességgel forgott, hogy mindenütt káoszt teremtett, ahová csak elért.

Néhány tucat értelmes lény végső elkeseredésében kitalálta a Szabotázs Alakulatot, hogy megfékezzék azt a kereket. Sor került némi vérontásra és más, különféle fokozatú erőszakos cselekményekre, de a kerék valóban lelassult. Az idők folyamán az Alakulat Irodává lett, és kialakult a manapság ismert arculata: egy, a saját entrópiájának folyosóin haladó szervezet, egy csapatra való értelmes lény, akik inkább folyamodnak titkosszolgálati módszerekhez, semmint erőszakhoz – de ha a szükség úgy hozza, az erőszaktól sem riadnak vissza.

McKie-től jobbra félresiklott az iroda egyik ajtaja. A székszolgája nyomban mozdulatlanná vált. Furuneo belépett, közben a bal kezével gondosan hátrasimított néhány elszabadult, őszes fürtöt a bal füle mögött. Keményen összepréselte széles száját, amitől megkeseredettnek, de elszántnak tűnt.

– Hamar ideért – állapította meg, azzal McKie elé küldte az egyik szabad széket, és helyet foglalt a vendégével szemben.

– Biztonságos ez a hely? – kérdezte a szabotőr, és arra a falra sandított, amely elé a Cs’szem az imént kiköpte őt. A dimenzióajtó eltűnt.

– Leköltöztettem az ajtót az alagsorba a saját csövén keresztül. Az irodám biztonságos, amennyire csak lehetséges – felelte Furuneo, majd hátradőlt a székén, és magyarázatot várva pislogott a szabotőrre.

– Az a labda még most is odalent van? – kérdezte McKie az átlátszó fal irányába, a távolban derengő tenger felé biccentve.

– Az embereim parancsba kapták, hogy azonnal értesítsenek, ha történik valami – válaszolta Furuneo. – Ahogy már mondtam, a hullámok sodorták partra. Beágyazta magát egy lapos sziklába, és azóta meg sem moccant.

– Beágyazta magát?

– Igen, úgy fest.

– Láttak arra utaló nyomot, hogy van benne valaki?

– Az égvilágon semmit – felelte sajnálkozva Furuneo. – A labda kissé… megviseltnek tűnik. A felszínén van néhány horpadás, meg egy-két hosszú karcolás. Mondja, mi ez az egész?

– Gondolom, hallott már Mliss Abnethéről? – kérdezett vissza McKie.

– Ki nem hallott róla?

– Szóval, a hölgy nemrégiben a milliárdjainak egy részéből felbérelt egy kalebánt.

– Felbérelt egy… – Furuneo hitetlenkedve csóválgatta a fejét. – Nem is tudtam, hogy az lehetséges.

– Legyen nyugodt, senki sem tudta – legyintett mogorván McKie.

– Olvastam a maxiriadót – folytatta Furuneo. – Sehol sem szerepel benne, hogy Abnethe is belekeveredett az ügybe.

– A hölgy odáig van a korbácsolásért.

– Úgy tudtam, kezeltük már valami hasonló miatt.

– Igen, de azzal nem irtottuk ki a probléma gyökerét – magyarázta türelmesen McKie. – Csak annyit értünk el nála, hogy nem bírja elviselni egy értelmes lény szenvedésének látványát.

– Szóval?

– Köztes megoldás gyanánt felbérelt egy kalebánt.

– Áldozatnak! – kiáltotta Furuneo.

McKie látta, hogy a planetáris ügynök végre kezdi megérteni a helyzetet. Valaki egyszer azt mondta: az a baj a kalebánokkal, hogy nem öltenek felismerhető alakot – ami természetesen igaz is. Ha valaki el tud képzelni egy valóságot, egy élőlényt, amelynek jelenlétét nem lehet letagadni, de amelyre elég egyetlen pillantást vetni, hogy az agy látóközpontja összezavarodjon – hát akkor az illető el tud képzelni egy kalebánt.

„A kalebánok bedeszkázott ablakok, melyek az örökkévalóságra nyílnak” – ahogyan azt Masarard, a költő kifejezte a maga művészi módján.

Amikor annak idején McKie elkezdett foglalkozni a kalebánokkal, részt vett az Iroda valamennyi, róluk szóló előadásán és eligazításán. Most megpróbálta felidézni magában az egyik anyagot. Erre késztette az a szűnni nem akaró érzés, hogy az anyag tartalmazott valamit, ami segíthet megoldani a jelenlegi problémát. A „kommunikációs nehézségek szorult helyzetben” nevezetű részhez volt valami köze. Hiába erőlködött, az egyes részleteket nem tudta elővarázsolni agyának mélységes zugaiból. Különös, gondolta. Mintha a kalebánok anyagtalanul is foszladozó kivetülése hasonló hatást gyakorolna az értelmes lények emlékezetére, mint amilyet a látásukra gyakorol.

Innen fakadt a valódi forrása annak, hogy az értelmes teremtmények folyton kínosan érezték magukat a kalebánok miatt. Az általuk készített tárgyak valósak, kézzel foghatóak voltak – a Cs’szem-kulcsok, a jókora fémlabdák, amelyekben állítólag laktak –, de még senki sem látott kalebánt. Soha, senki.

A vele szemben ülő alacsony, kövér gnómot figyelő Furuneónak átvillant az agyán a gonosz pletyka, amely szerint McKie már a születését megelőző időkben is a Szabotázsirodánál dolgozott.

– Szóval, Abnethe felbérelt egy bűnbakot, mi? – dörmögte félhangosan.

– Igen, valami ilyesmiről szól a dal.

– A maxiriadóban szó esik halálról, őrületről…

– Az összes embere bevette a dühítőt? – kérdezte hirtelen McKie.

– Vettem az adást, McKie ügynök! – vágott vissza önérzetesen Furuneo.

– Helyes. Úgy tűnik, a harag némi védelmet nyújt.

– Egészen pontosan mi folyik itt? – érdeklődött Furuneo.

– A kalebánok… egyszerűen eltűnnek. Egyik a másik után – felelte rosszkedvűen McKie. – És valahányszor elillan valamelyik, elég sokan meghalnak… és más, kellemetlen hatások is kísérik ezeket az eltűnéseket. Testi és szellemi bénulások, őrület…

Furuneo kinézett a messzeségben szürkéllő tengerre, és nem tette fel a következő kérdését.

McKie megvonta a vállát, és kijelentette:

– Mindenképpen vetnünk kell rá egy pillantást. A pokolba az egésszel! A maga hívásáig azt hittük, hogy már csak egyetlen kalebán maradt a világegyetemben. Az, amelyiket Abnethe felbérelt.

– Hogyan akarja intézni ezt az ügyet?

– Látja, ez egy jó kérdés – dünnyögte McKie.

– Szóval, Abnethe szert tett egy kalebánra – összegezte Furuneo. – Erre nézve van már magyarázat?

– Még nem tudtam kikérdezni a hölgyet – válaszolta McKie. – Nem tudjuk, hogy hol rejtőzik. És azt sem, hogy hová rejtette a kalebánt.

– Nem is tudom… – Furuneo nagyokat pislogott. – Cordiality eléggé isten háta mögötti hely.

– Nekem is éppen ez jár a fejemben – ismerte el a különleges szabotőr. – Azt állítja tehát, hogy a labda eléggé rossz állapotban van?

– Így igaz. Furcsa, nem?

– Ebben az ügyben bőven akad furcsaság – felelte McKie, és fáradtan legyintett.

– Úgy hallottam, hogy a kalebánok sosem távolodnak messzire a labdájuktól – vetette fel Furuneo. – És hogy szeretnek víz közelében táborozni.

– Mit tett annak érdekében, hogy kapcsolatot teremtsen vele?

– Végigcsináltam a standard eljárásokat – válaszolta a planetáris ügynök. – Hogyan derült ki, hogy Abnethe felbérelt egy kalebánt?

– Abnethe eldicsekedett egy barátjának, aki eldicsekedett egy barátjának, aki eldicsekedett, és így tovább. Ráadásul az egyik kalebán az eltűnése előtt elejtett egy célzást.

– Mennyire valószínű, hogy az eltűnések meg az összes többi összefügg egymással?

– Menjünk, kopogjunk be a barátunkhoz, és derítsük ki – válaszolta McKie.

A nyelv egyfajta kód, amely az adott nyelvet kifejlesztő faj életritmusától függ. Ha nem ismered és érted azt a ritmust, nem tudod helyesen értelmezni azt a kódot sem.

SZABIR KÉZIKÖNYV

McKie legutóbbi exneje hamar megtanulta utálni a Szabotázsirodát. „Vedd már észre, hogy kihasználnak téged!” – zsörtölődött szinte minden reggel és este.

McKie már annak idején is sokat töprengett ezen, és arra gondolt, talán éppen ez lehet az oka annak, hogy ő maga is oly könnyűszerrel kihasznál másokat. A nőnek természetesen igaza volt.

A szabotőr most is a volt felesége szavain tűnődött, mialatt Furuneo társaságában a partvidék felé száguldott egy földikocsiban. Feltette magának a kérdést: ezúttal vajon hogyan használnak ki? Eltekintve annak esélyétől, hogy felajánlották őt valamiféle áldozatnak, számtalan lehetőséget látott maga előtt. Vajon a törvénykezésben való jártasságára támadt szükségük? Vagy a fajok közti viszonyok késztették őket erre a szabvány eljárásoktól eltérő megközelítésre? Nyilvánvalónak tűnt, hogy valamilyenfajta hivatalos szabotázst remélnek tőle – de vajon mifélét? Miért nem látták el kielégítő magyarázatokkal, és minden részletre kiterjedő utasításokkal?

„Keresse meg és lépjen kapcsolatba azzal a kalebánnal, amelyet Madame Mliss Abnethe felbérelt. Vagy pedig keressen egy másik, értelmes kapcsolatra alkalmas kalebánt, és hajtson végre megfelelő akciót.”

Megfelelő akciót?

McKie megcsóválta a fejét.

– Miért éppen magát szemelték ki erre a melóra? – érdeklődött Furuneo.

– Mert tudják, hogyan használhatnak ki engem – válaszolta egykedvűen a szabotőr.

Az egyik testőr által vezetett földikocsi bevett egy éles kanyart, mire az utasai az elülső szélvédőn át hosszan elnyúló partszakaszt pillantottak meg. Valami megcsillant a távolban, a fekete lávafolyások között, és McKie észrevette, hogy két repülőgép lebeg a sziklák felett.

– Az lesz az? – kérdezte fojtott hangon.

– Igen.

– Helyi idő szerint hol tartunk?

– Körülbelül két és fél óra van hátra a napnyugtáig – válaszolta Furuneo helyesen értelmezve McKie aggodalmait. – A dühítő megvéd minket, ha valóban van egy kalebán abban a golyóban, amely esetleg úgy dönt, hogy… eltűnik?

– Szívből remélem – dörmögte McKie. – Miért nem légi járművel jöttünk?

– Az itteni népek megszokták, hogy földikocsival közlekedek, kivéve ha hivatalos ügyben járok, és sietnem kell.

– Úgy érti, még senki sem tud a labdáról?

– Csak ennek a szakasznak a parti őrei – felelte Furuneo, és nyilvánvaló elégedettséggel hozzátette: – És ők rajta vannak a fizetési listámon.

– Látom, rajta tartja a kezét a Cordiality érverésén – állapította meg McKie. – Nem fél attól, hogy túlontúl hatékonnyá válik?

– Mindent megteszek, ami tőlem telik – válaszolta a planetáris ügynök, azzal megveregette a sofőr vállát.

A jármű egy kiugró szikla pereménél állt meg, ahonnan remek kilátás nyílt a partra, egészen pontosan arra a rég megszilárdult lávafolyásra, amelyen a kalebán labda nyugodott.

– Tudja, én egyre csak azon tűnődöm, hogy valóban tudjuk-e, mik ezek az óriási fémgolyók – jegyezte meg Furuneo.

– Otthonok – morogta McKie.

– Hát, mindenki ezt mondja…

Furuneo kiszállt a járműből. Jéghideg szél vágott végig rajta, amitől a csípője nyomban sajogni kezdett. Nagyot nyögve a kocsi belseje felé fordult, és visszaszólt a szabotőrnek:

– Innen gyalog megyünk!

Mialatt a kiugró sziklákba kapaszkodva, meg-megcsúszva másztak felfelé a lávafolyás oldalában kanyargó keskeny és meredek ösvényen, McKie többször is hálát érzett, amiért annak idején gravihálót építettek a bőre alá. Megnyugvással töltötte el a tudat, hogy ha elesik, a rendszer annyira lefékezi a zuhanásának lendületét, hogy nem szenved komoly sérülést. A háló ugyanakkor nem óvhatta meg annak a becsapódásnak az erejétől, amely a szakadéknak is beillő lejtő alján várta volna, és nem nyújtott semmiféle védelmet a csípős szél valamint a levegőben száguldó tajtékzáporok ellen.

Keservesen bánta, hogy nem hozott magával fejmodult.

– Nem számítottam rá, hogy ilyen hideg lesz – dohogott Furuneo, mialatt felbicegett a lávapad tetejére. Felnézett, és intett a légikocsiknak. Válaszképpen az egyik megbillentette a szárnyát, majd tovább rótta lassú köreit a labda felett.

Furuneo nekivágott a lávapadnak, McKie a nyomába szegődött. Féltucat lépés után átugrott egy terjedelmes pocsolyán, majd pislantott néhányat, és lehajtotta a fejét, hogy legalább az arcát védje a levegőben szálló hideg vízpermet elől. Itt már olyan erősen hallatszott a partot ostromló hullámok morajlása, hogy kiabálniuk kellett, máskülönben nem értették volna egymás szavait.

– Látja? – kiáltotta Furuneo. – Úgy tűnik, kapott egykét jókora ütést!

– Ezek a golyók elvileg elpusztíthatatlanok! – harsogta McKie.

A fémlabda átmérője nagyjából hat méter lehetett. Szilárdan ült a lávapadon, mert az alsó részéből legalább fél méternyi egy mélyedésben lapult, amelynek pereme majdnem tökéletes kört formázott. A látvány egészében azt sugallta, hogy a labda megolvasztotta maga alatt a sziklát, majd belesüppedt a felpuhult ágyazatba, amely idővel kihűlt és újra megszilárdult.

McKie a labda szél alatti oldalára sietett, közben az utolsó néhány méteren megelőzte a nehézkesen sántikáló Furuneót. Aztán csak tétován ácsorogva, mindkét kezét zsebre vágva didergett. Reményeivel ellentétben a gömbölyű felszínű, óriási golyó nem állta el a szél útját.

– Nagyobb, mint vártam – morfondírozott félhangosan, miután a planetáris ügynök odaért hozzá, és lecövekelt mellette.

– Ez az első, amelyet közelről lát? – kérdezte Furuneo.

– Aha.

McKie felemelte a fejét, és végigjáratta tekintetét a tárgyon. A fémszínű, opálos felszínt dudorok és rovátkák tarkították, amelyek helyenként mintha szabályos mintázatot alkottak volna. Szenzorok volnának? – kérdezte magától a szabotőr. – Vagy a jó ég tudja miféle irányítóeszközök? Éppen előtte repedéshez hasonló vonal sötétlett, amely egy ütközés emléke lehetett. Közvetlenül a felszín alatt futott, így amikor McKie próbaképpen végighúzta rajta a kezét, simának érezte a sérültnek tűnő felületet.

– És mi van, ha tévedtünk ezekkel a tojásokkal kapcsolatban? – vetette fel Furuneo.

– Hogyan?

– Mi van, ha valójában nem is a kalebánok otthonai?

– Nem tudom – dörmögte habozva McKie, és hirtelen megkérdezte: – Na, hogy is szól a szöveg?

– „Találni fogsz egy bütykös kitüremkedést, azon kell kopognod.” – idézte az előírást a planetáris ügynök, majd hozzátette: – Ezzel már próbálkoztunk. Van egy ilyen, ott, magától kicsit balra.

McKie bal felé oldalazott, közben újabb szélroham csapott le rá, és a rázúduló vízpermet szinte bőrig áztatta. A hidegtől remegve kinyújtotta a kezét, és megkopogtatta a Furuneo által említett kiálló részt.

Lélegzet-visszafojtva várakozott, de nem történt semmi.

– Ahány tájékoztatón részt vettem, mindenütt azt mondták, hogy a labdákon van valahol egy ajtó – morogta ingerülten.

– Azt viszont nem mondták, hogy az az ajtó mindig megnyílik, ha valaki bekopog a lakóhoz – mutatott rá mosolyogva Furuneo.

McKie tovább lépett a labda körül, és miután talált egy újabb bütykös kitüremkedést, azon is kopogtatott. Ezúttal sem történt az égvilágon semmi.

– Igen, ott is próbálkoztunk már – jegyezte meg Furuneo, aki követte a szabotőrt.

– Átkozottul hülyének érzem magam – dohogott McKie.

– Talán nem is lakik benne senki – vélte Furuneo.

– Távirányítású egység lenne?

– Vagy kiköltöztek belőle – próbálkozott magyarázattal szolgálni az ügynök. – Egy elhagyott otthont találtunk. Ez hogy tetszik?

McKie rámutatott egy körülbelül egy méter hosszú zöld csíkra, amely a labda szél felőli oldalán sötétlett.

– Az ott mi?

Furuneo behúzta a nyakát, hogy ne érje az arcát a szél és a permet, majd szemügyre vette a vonalat.

– Nem emlékszem rá, hogy láttam volna – válaszolta rövid töprengés után.

– Bárcsak többet tudnánk ezekről az átkozott golyókról – mordult fel McKie.

– Talán az a baj, hogy túl halkan kopogtunk – válaszolta Furuneo.

McKie csücsörítve latolgatta a felvetést. Hamarosan előásta belső zsebéből a szerszámkészletét, amelyből elővett egy alacsony hatásfokú robbanótöltetet.

– Menjen vissza a másik oldalra! – szólt rá az ügynökre.

– Biztos benne, hogy ezzel kell próbálkoznia? – kérdezte félszegen Furuneo.

– Kicsit sem.

– Hát jó… – Furuneo vállat vont, és visszavonult a labda szél alatti oldalára.

McKie a zöld vonalra tapasztotta a robbanóanyagcsíkot, hozzáerősített egy időzítőt, amelyet nyomban aktivált, majd sietve csatlakozott a planetáris ügynökhöz.

Kisvártatva tompa dörrenés hallatszott, amelyet majdnem teljesen elnyomott a hullámverés lármája.

McKie feszülten várakozott, közben azon kapta magát, hogy aggasztó kérdést forgat az elméjében: mihez kezdünk, ha a kalebán feldühödik, és előránt egy olyan fegyvert, amelyről még csak nem is hallottunk?

Nem bírta tovább a tétlenséget, visszarohant a labda szél felőli oldalára. Ovális nyílás tátongott a zöld vonal felett, mintha egy jókora dugó beszívódott volna a labdába.

– Azt hiszem, sikerült megnyomnia a megfelelő gombot – állapította meg elégedetten Furuneo.

McKie elfojtotta ingerültségét, amelyről tudta, hogy elsősorban a dühítő hatása, és így szólt:

– Aha! Na, tartson bakot!

Mialatt kiejtette a száján a szavakat, megállapította magában, hogy a planetáris ügynök tökéletesen ellenőrzése alatt tartja a drogra adott reakcióit.

Furuneo segítségével McKie felmászott a nyitott ajtóhoz, és belesett a nyíláson. Tompa, bíborszínű félhomályba tekintett, amelynek mélyén mintha mozgott volna valami.

– Lát valamit? – érdeklődött fojtott hangon a planetáris ügynök.

– Nem is tudom – dünnyögte McKie, azzal bekúszott a nyíláson, és egyszerűen leugrott. Rövid zuhanás után vastag szőnyeggel borított padlóra érkezett. Miután felegyenesedett guggoltából, a fejét forgatva szemügyre vette bíborszínű fényben úszó környezetét. Annyira fázott, hogy a fogai hangosan vacogtak. A körülötte elterülő, alacsony mennyezetű helyiség szemlátomást elfoglalta a gömb egész közepét. A tőle balra eső falon fénylő szivárványok táncoltak. A jobb oldali falat kisebb-nagyobb tengelyek, karok és kapcsolók tömkelege borította, míg a vele szemben álló falból hatalmas kanálhoz hasonlatos fémtárgy állt ki.

Hirtelen az a benyomása támadt, hogy a kanál mélyedésében megmoccant valami, és McKie rádöbbent, hogy egy kalebán előtt áll.

– Most sem lát semmit? – kiáltotta odakintről Furuneo.

McKie a tekintetét továbbra is a kanálra szegezve oldalra fordította a fejét, és a válla felett visszaszólt:

– Van idebent egy kalebán.

– Aszta’,… huh, én is bemehetek?

– Nem! – tiltakozott nyomban a különleges szabotőr. – Szóljon az embereinek, és néma csendben lapítsanak.

– Rendben!

McKie ismét a kanálra, pontosabban annak tartalmára összpontosította minden figyelmét. Hirtelen megérezte, hogy a torka teljesen kiszáradt. Még sosem találkozott kalebánnal. Az Irodánál az efféle élményeket rendszerint a titokzatos műszerekkel felszerelkezett tudományos kutatóknak tartogatták.

– Én… khm… én Jorj X. McKie vagyok, a Szabotázsirodától – mondta fennhangon, miután összeszedte magát.

A kanál mélyedésében mozgolódás támadt, majd rögtön ezután kurta mondat sugárzott a szabotőr felé:

– Örülök, hogy megismerhetlek.

McKie azon kapta magát, hogy Masarard költői leírását forgatja az elméjében, amely a „Beszélgetés egy kalebánnal” című műből származott:

„Ki a megmondhatója, hogy hogyan beszélnek a kalebánok? A szavaik úgy érnek téged, mint egy fénylő anyagból szőtt csíkos lobogó széltánca. A szavaik az érzékeket meghaladó módon sugároznak. Én azt mondom, a kalebánok beszélnek. Amikor valaki szavakat indít útjukra, mi másnak is nevezhetnék, mint beszédnek? Küldd el nekem szavaidat, óh, kalebán, és én mesélni fogok a te határtalan, csak az univerzummal mérhető bölcsességedről!”

Miután McKie személyesen is megtapasztalta, hogy milyen az, amikor egy kalebán beszél, úgy döntött, hogy Masarard hatásvadász seggfej volt. A kalebán sugárzást bocsátott ki. Mentális üzenetét az értelmes lények hangként értelmezték, de a fül tagadta, hogy hallott volna valamit. Ugyanaz a hatás keletkezett, mint amit a kalebánok a szemre gyakoroltak. Az értelmes lény úgy vélte, hogy látott valamit, de a látóközpontja nem volt hajlandó megerősíteni ezt a tényt.

– Remélem… remélem, nem zavarlak – folytatta McKie.

– Nincs hivatkozás a zavarás fogalomra – válaszolta a kalebán. – Társakat is hoztál magaddal?

– A társam odakint várakozik – felelte a szabotőr. Nincs hivatkozás a zavarásra? Mit akar ez jelenteni?

– Hívd be a társadat – kérte a kalebán.

McKie habozott néhány pillanatig, aztán felkiáltott:

– Hé, Furuneo! Jöjjön be!

A planetáris ügynök hamarosan lepottyant mellé, és miután sikerült talpra vergődnie, lecövekelt a szabotőr balján.

– Átkozott hideg van idebent – zsörtölődött Furuneo.

– Alacsony hőmérséklet és magas páratartalom – értett egyet vele a kalebán. McKie, aki megfordult, hogy végignézze Furuneo érkezését, meglátta, hogy kerek fémlap emelkedik ki a bejárat melletti, tömör falból. A lap a nyílás fölé siklott, és egy csapásra kívül rekesztette a szelet, a hideget, a vízpermetet és a hullámok morajlását.

A hőmérséklet nyomban emelkedni kezdett a labda belsejében.

– Most alighanem melegünk lesz – állapította meg félhangosan McKie.

– Mi van? – horkant fel rosszat sejtve Furuneo.

– Mondom, melegünk lesz. Emlékszik a tájékoztató anyagokra? – felelte a szabotőr. – A kalebánok a forró és száraz környezetet kedvelik. – Mire befejezte a mondatot, máris érezte, hogy átnedvesedett ruházata melegedni kezd.

– Ez igaz – erősítette meg Furuneo. – Szóval, mi folyik itt?

– Képzelje, behívtak minket – felelte McKie. – Nem zavarjuk őt, mert nem ismeri a zavarás fogalmát. – Visszafordult a kanál felé.

– Hol a kalebán?

– Abban a kanálszerű valamiben.

– Aha… én, szóval…

– Kérlek, szólíts Fanny Mae-nek – mondta ekkor a kalebán. – Képes reprodukálni a fajtámat, így a ti asszonyaitoknak felel meg.

– Fanny Mae – visszhangozta McKie olyan hangsúllyal, amelyről maga is tudta, hogy ostobán, üresen cseng. Hogy kell nézni ezt az átkozott nőstényt? Hol lehet az arca? Megköszörülte a torkát, és megszólalt: – A társam Alichnio Furuneo, és a Szabotázsiroda helyi, vagyis a Cordiality nevezetű bolygón működő ügynöke. Fanny Mae? Micsoda őrültség!

– Örül, hogy megismerheti Alichnio Furuneo – felelte udvariasan a kalebán. – Engedjék meg, hogy látogatásotok célja felől érdeklődik.

Furuneo megvakargatta a jobb füle tövét.

– Hogyan halljuk őt? – kérdezte tűnődve, majd megrázta a fejét. – Nem értem, mindenesetre…

– Ezzel ne törődjön – förmedt rá McKie, aztán gondolatban saját magát is figyelmeztette: most nagyon óvatosan. Hogyan faggatsz ki egy efféle teremtményt? A testetlen, anyagtalan kalebán jelenléte, a lény szavainak befogadása, a gondolatainak folytonos elkalandozása – mindez együttesen felerősítette a dühítő hatását, így a szabotőr ingerült lett.

– Szóval, én parancsot teljesítek – bökte ki McKie. – Egy kalebánt keresek, aki Mliss Abnethe alkalmazásában áll.

– Én fogadta a kérdésedet – közölte a kalebán.

Fogadta a kérdésemet?

McKie oldalra billentette a fejét, hátha egy másik szögből szemlélve a vele szemben lévő… izé… felismerhető alakot ölt.

– Miben mesterkedik? – kérdezte Furuneo.

– Megpróbálom látni őt – morogta a szabotőr.

– Látható testet keres? – érdeklődött a kalebán.

– Huh, hát igen… – vallotta be McKie.

Fanny Mae? – gondolta. Mintha a gowachinok bolygóján történt első találkozás alkalmával, vagyis amikor egy emberi lény első ízben találkozott egy varangyszerű gowachinnal, a gowachin Williamként mutatkozott volna be. Honnan a kilencvenezer bánatos világból vette a kalebán ezt a nevet? És miért?

– Én előállít egy tükröt – mondta a kalebán –, ami átsugároz a kivetülésemet a ti létsíkotokra.

– Ezek szerint látni fogjuk? – suttogta izgatottan Furuneo. – Még senki sem látott kalebánt.

– Cssss…

Rózsaszín, zöld és kék színekben játszó, fél méter magas ovális valami materializálódott a hatalmas kanál felett, amely nem állt érzékelhető kapcsolatban a kalebán üres jelenlétével.

– Tekintsétek ezt egy állapotnak, amelyben én megmutat önmagamat – közölte a kalebán.

– Maga lát valamit? – kérdezte a szája sarkából suttogva Furuneo.

McKie agyának látóközpontjában megjelent egy kép, vagy inkább egy távoli élet érzése, egy távoli életé, amelynek ritmusa anyagtalan táncot járt a tarkabarka oválisban, ahhoz hasonlatosan, mint amikor valaki a tenger zúgását hallja egy kagylóhéjban. A szabotőrnek eszébe jutott egy félszemű ismerőse, valamint az, hogy milyen nehezére esett az illető ép szemére összpontosítani, és megállni, hogy a tekintete ne vándoroljon folyton a férfi üres, besüppedt szemgödrére. Az az átkozott bolond miért nem vett magának egy új szemet? Miért nem…

McKie nagyot nyelt.

– Ez a legfurább dolog, amit valaha láttam – dörmögte Furuneo. – Maga is látja?

McKie röviden leírta a látóközpontjában keletkezett érzéseket.

– Maga is ilyennek látja? – kérdezte, miután a végére ért.

– Többé-kevésbé – válaszolta a planetáris ügynök.

– Vizuális kísérlet sikertelen – állapította meg a kalebán. – Én talán elégtelen élességet alkalmazta.

McKie fejében megfordult ugyan, hogy téved, de akkor is panaszos felhangot vélt kihallani a kalebán szavaiból. Lehetséges lenne, hogy a kalebánnak nem tetszik, hogy a vendégei nem látják?

– Így is jó lesz – mondta fennhangon McKie. – Most pedig, esetleg beszélhetnénk arról a kalebánról, aki…

– Talán nem is létesíthető vizuális kapcsolat – szólt közbe a kalebán. – Mi olyan szintre került, ahol nem létezik megoldás. „Mintha az éjszakával vitatkoznánk”, ahogyan az egyik költőtök írta.

McKie-nek hirtelen az a benyomása támadt, hogy hatalmas sóhaj szakadt fel a kalebánból. Szomorúság áradt szét a helyiségben, egy haldokló tűz gyengülő fénye. A szabotőr arra gondolt, hogy talán a dühítő egyik mellékhatását tapasztalták meg. Az érzelmi hullám rémületet hozott magával.

– Ezt érezte? – kérdezte Furuneo.

– Nagyon is.

McKie rájött, hogy ég a szeme, és pislantott néhányat. Két pislogás között meglátta, hogy immáron egy virágszerű test lebeg a kanál felett – a sötétvörös, hatalmas szirmokat fekete erek szőtték át. A pompás kehely lassan kinyílt, de nyomban becsukódott, majd újra kinyílt. A szabotőr szerette volna kinyújtani a kezét és szenvedélyesen megérinteni a virágot, de türtőztette magát.

– Milyen gyönyörű – suttogta meghatottan.

– Mi az? – sziszegte Furuneo.

– Azt hiszem, egy kalebánt látunk.

– Sírhatnékom támadt – vallotta be Furuneo.

– Uralkodjon magán! – figyelmeztette McKie a planetáris ügynököt, és megköszörülte a torkát. Zavaros érzelemtöredékek ömlöttek végig a bensőjén, az egészből kimetszett darabkák, amelyek elszabadultak, és most a saját mintázatukat próbálták előállítani. A dühítő hatása mindenestől beleveszett ebbe a furcsa keverékbe.

A színes ovális képe lassan elhalványult. Az érzelemvihar fokozatosan alábbhagyott.

– Húha… – zihálta felindultan Furuneo.

– Fanny Mae – próbálkozott McKie –, mi volt…

– Én az, akit Mliss Abnethe alkalmazott – közölte a kalebán. – Helyes az igeragozás?

– Hoppá! – dünnyögte Furuneo. – Egyenest a közepébe!

McKie előbb az ügynökre pillantott, majd félig megfordult, és felnézett oda, ahol ők ketten behatoltak a labdába. Az ovális nyílásnak nyoma sem maradt. A helyiségben uralkodó hőség kezdett elviselhetetlenné válni. Helyes az igeragozás? Ismét a kalebán megnyilvánulására fordította tekintetét. Valami továbbra is ott derengett a kanál felett, de a látóközpontja ezúttal sem tudott határozott képet alkotni róla.

– Kérdést tett fel? – érdeklődött furcsálkodva Furuneo.

– Hallgasson már egy kicsit! – förmedt a társára McKie. – Hadd szedjem össze a gondolataimat!

Múltak a másodpercek. Furuneo megérezte, hogy csípős verejtékpatak szalad le a nyakán, és becsorog a gallérja alá. A szája szegletében az izzadsága sós ízét érezte.

McKie csendesen, a hatalmas kanalat bámulva üldögélt. Az Abnethe által felbérelt kalebán. Még most is ott kavarogtak benne az iménti érzelmi zűrzavar utóhatásai. A tudata mélyén rég elfeledett emlékek mocorogtak, ám nem tudta előásni őket egy alaposabb vizsgálat céljára.

A McKie-t figyelő Furuneo fejében megfordult, hogy a különleges szabotőrt talán megdelejezték.

– Még mindig gondolkodik? – kérdezte fojtott hangon.

McKie bólintott, és fennhangon megkérdezte:

– Fanny Mae, hol van jelenleg a munkaadód?

– A koordináták nem kiadhatók – válaszolta a kalebán.

– Ezen a bolygón tartózkodik?

– Eltérő összekötők – felelte a kalebán.

– Szerintem maguk ketten nem ugyanazon a nyelven beszélnek – vélekedett Furuneo.

– Azok alapján, amit a kalebánokról hallottam és olvastam, éppen ez a nagy gond – dünnyögte McKie. – A kommunikációs nehézségek.

Furuneo a keze fejével letörölte a verejtéket a homlokáról.

– Próbálta már csillagközi távhívással elérni Abnethét? – kérdezte gondterhelten.

– Ne legyen ostoba – csattant fel McKie. – Azzal próbálkoztam először.

– És?

– Vagy igazat mondtak a tapriziók, és valóban nem tudták létrehozni a kapcsolatot, vagy Abnethe valamilyen úton-módon lefizette őket – magyarázta a szabotőr. – Különben meg nem mindegy? Mindenesetre többször is kezdeményeztem a hívást. De abból meg hogyan lehetne megállapítani, hogy hol van? Hogyan hivatkozzam a monitorozás-záradékra egy olyan valaki esetében, aki nem visel monitort?

– Hogyan tudta volna lefizetni a tapriziókat?

– Honnan tudhatnám? – kérdezett vissza komoran McKie. – És ha már itt tartunk, hogyan tudott felbérelni egy kalebánt?

– Értékcserére való hivatkozással – közölte a kalebán.

McKie beharapta, és gondterhelten rágcsálta a felső ajkát.

Furuneo a háta mögött álló falnak támaszkodott. Felismerte, hogy McKie miféle akadályba ütközött. Az idegen értelmes lényekkel óvatosan kellett bánni. Sosem lehetett tudni, hogy az ember mivel sérti meg őket – még egy rosszul megfogalmazott kérdés is bajt okozhatott. Küldeniük kellett volna egy Zeno-szakértőt, hogy segítsen McKie-nek. Különösnek tűnt, hogy nem tették.

– Abnethe felkínált neked valami értékeset, Fanny Mae? – tapogatózott tovább a különleges szabotőr.

– Én ítéletet hozott – válaszolta a kalebán. – Abnethét talán nem lehet kedvesnek-jónak-szelídnek-aranyosnak… elfogadhatónak ítélni.

– Ez az ítéleted? – kérdezte McKie.

– A ti fajotoknál tilos megostorozni az értelmes lényeket – folytatta a kalebán. – Abnethe megostoroztatott engem.

– Miért nem… utasítottad vissza? – kérdezte a szabotőr.

– Szerződésbeli kötelezettség – felelte Fanny Mae.

– Szerződésbeli kötelezettség – hümmögte McKie, és Furuneóra pillantott, aki csak a vállát vonogatta.

– Kérdezze meg tőle, hogy hová ment, hogy megostorozzák – javasolta Furuneo.

– Az ostorozó jött el hozzám – magyarázta a kalebán.

– Az ostorozás alatt korbácsolást értesz, ugye? – kérdezte McKie.

– A korbácsolás magyarázata hab előállítását jelenti – felelte a kalebán. – Nem megfelelő kifejezés. Abnethe megkorbácsoltatott.

– Ez a lény úgy beszél, mint egy számítógép – állapította meg Furuneo.

– Hagyja, hadd kezeljem én az ügyet! – utasította McKie az ügynököt.

– A számítógép elektronikus készüléket jelent – közölte a kalebán. – Én élőlény.

– A társam nem sértésnek szánta – jelentette ki sietve McKie.

– Sértés nem értelmezhető.

– Fájt neked a korbácsolás? – kérdezte McKie.

– Én magyarázatot kér a fájdalomra.

– Rosszul érezted magad közben?

– Hivatkozás felidézve. Hasonló érzések elmagyarázva. Magyarázatok nem szelik az összekötőket.

Nem szelik az összekötőket? – gondolta McKie, majd hangosan megkérdezte:

– Te akartad, hogy megkorbácsoljanak?

– Választás történt – felelte a kalebán.

– Nos… ugyanezt választanád, ha újra meg kellene tenned? – kérdezte McKie.

– Zavaros hivatkozás – válaszolta a kalebán. – Ha az ismétlésre vonatkozik, én nem választaná az ismétlést. Abnethe elküldött egy korbácsos palenkit, és a korbácsolás megtörtént.

– Egy palenkit! – csattant fel Furuneo, és megborzongott.

– Sejthette volna, hogy valahogy így történt – szólt rá az ügynökre McKie. – Ki mást tudna rávenni egy efféle munkára, ha nem egy olyan teremtményt, amelyiknek alig van agya, viszont egy mindenre kész izomhalom?

– De akkor is! – hüledezett tovább Furuneo. – Egy palenki? Nem tudnánk levadászni…

– Már a kezdet kezdetén tudhattuk volna, hogy Abnethe egy efféle lényt használt fel – folytatta McKie. – Egyébként meg hol akar maga egyetlen szál palenkire vadászni? – Megvonta a vállát, és hozzátette: – A kalebánok miért nem ismerik a fájdalom fogalmát? Egyszerű nyelvi probléma, vagy nekik nincsenek megfelelő idegpályáik?

– Idegpálya megértve – szólt közbe a kalebán. – Minden értelmes lény rendelkezik vezérlőhálózattal. De a fájdalom… az értelmezésben beállt szakadás áthidalhatatlannak tűnik.

– Maga nemrég azt mondta, hogy Abnethe nem bírja nézni, ha valaki szenved – emlékeztette Furuneo a különleges szabotőrt.

– Így igaz. Vajon hogyan nézte végig a korbácsolást? – töprengett hangosan McKie.

– Abnethe az otthonomat nézte – jegyezte meg a kalebán.

Miután a lény nem adott bővebb magyarázatot, McKie megszólalt:

– Ezt nem értem. Mihez kezdjünk ezzel az információval?

– Ez az otthonom – felelte a kalebán. – Az otthonom… mintázatokat tartalmaz. Cs’szem mesterkulcs. Abnethe összekötőket birtokol, amelyekért fizet.

McKie fontolóra vette annak lehetőségét, hogy a kalebán csupán aljas kis játékot játszik, és valójában gúnyt űz belőlük. Ám a róluk szóló anyagokban sehol sem esett szó arról, hogy valaha valakit kigúnyoltak volna. Igen, összekevertek bizonyos szavakat és fogalmakat, de a velük folytatott kommunikációkban semmi sem utalt sértésekre vagy akár csak sanda célzásokra. És nem ismerik a fájdalmat?

– Abnethe zűrös nőszemélynek tűnik – dünnyögte félhangosan McKie.

– Testileg zűrtelen – jegyezte meg a kalebán. – Jelenleg elszigetelődött az összekötőiben, de a ti szabványaitok szerint egységes és felelősségre vonható. Így szól a jelenlétemben hozott ítélet. Viszont ha az imént Abnethe pszichéjére utaltál, a „zűrös” pontosan leírja a helyzetet. Amit én Abnethe pszichéjében látott, annak java zavaros. Különös színű csavarodások szélsőséges mértékben kitérítették én látóérzékeit.

McKie nagyot nyelt, és döbbenten megkérdezte:

– Te látod az ő pszichéjét?

– Én minden pszichét lát.

– Ennyit azokról az elméletekről, amelyek szerint a kalebánok nem látnak – dörmögte Furuneo. – Az egész csupán illúzió, mi?

– Ez… ez hogyan… hogyan lehetséges? – dadogta kissé zavarodottan McKie.

– Én a test és a tudat közötti teret foglalja el – felelte a kalebán. – Így magyarázzák értelmes társaitok a saját terminológiátok szerint.

– Zagyvaság! – horkant fel McKie.

– Értelmezési szakadás – közölte nyomban a kalebán.

– Miért fogadtad el Abnethe ajánlatát? – kérdezte McKie.

– Nincs közös hivatkozás a magyarázatra – válaszolta a kalebán.

– Értelmezési szakadás – mormolta Furuneo.

– Én is így véli – tette hozzá a kalebán.

– Meg kell találnom Abnethét! – jelentette ki határozottan McKie.

– Előre figyelmeztetlek – mondta a kalebán.

– Vigyázzon, McKie! – suttogta Furuneo. – Haragot érzek, amit biztosan nem a dühítő gerjeszt bennem.

McKie intett neki, hogy hallgasson, majd ismét a kalebánhoz fordult:

– Mire figyelmeztetsz, Fanny Mae?

– A helyzetedben rejlő lehetőségekre – válaszolta a kalebán. – Én megengedte a… személyiségemnek? Igen, a személyiségemnek. Én megengedte a személyiségemnek, hogy olyan képzettársításba burkolózzon, amelyet értelmes társaitok talán… barátságtalannak értelmeznének.

McKie megvakargatta a tarkóját, közben fontolóra vette, hogy mennyire járnak közel ahhoz, amit jogosan lehetne kommunikációnak minősíteni. Szeretett volna nyíltan előhozakodni a kérdéseivel, szeretett volna a kalebánok eltűnése, a tömeges halálesetek, és a megőrülések után tudakozódni, de tartott a lehetséges következményektől.

– Szóval, barátságtalannak – ismételte a gondolataiba temetkezve.

– Értelmezd – mondta a kalebán. – Az élet, amely mindenkin átáramol, belső összekötőket teremt. Valamennyi entitás összeköttetésben áll másokkal, amíg a folytonosság végső megszakadása eltávolíti a… hálózatból? Igen, más entitások kapcsolatban áll Abnethével. Ha személyes szakadás keletkeződik, valamennyi érintett entitás osztoz rajta.

– Személyes szakadás? – hümmögte McKie, aki ugyan nem volt biztos abban, hogy tudta-e követni a kalebánt, de attól tartott, hogy igen, tudta.

– Az értelmes lények közötti kapcsolatból eredő keveredések nem ugyanabból a tudati linearitásból származnak – folytatta a kalebán, nem törődve a szabotőr kérdésével.

– Nem tudom biztosan, hogy mit értesz a folytonosság végső megszakadása alatt – vetette közbe McKie.

– Alapjában véve – válaszolta a kalebán –, a végső megszakadás a ti öröm kifejezésetek ellentéte.

– Ezzel sehová sem fog jutni, McKie – jegyezte meg Furuneo. Megfájdult a feje attól, hogy beszéddel próbálta kiegyenlíteni a kalebán szavainak szétsugárzó impulzusait.

– Úgy hangzik, mintha a szemantikai azonossággal játszanánk – találgatott McKie. – Adott két kijelentés, és összevetjük őket, hogy megtaláljuk a közös értelmezésüket. Szóval, feltehetően az öröm ellentéte…

– A mi fogalmaink szerint – figyelmeztette őt Furuneo.

– Mondd meg nekem, Fanny Mae – szólalt meg ismét McKie. – Mi, a más fajokhoz tartozó értelmes lények a halál szóval hivatkozunk erre a végső szakadásra?

– Feltehetően közelítő kifejezés – felelte a kalebán. – Kölcsönös tudatosság megtagadása, folytonosság végső megszakadása, halál – valamennyi hasonló értelműnek tűnik.

– Ha te meghalsz, mások is meghalnak, erről van szó? – kérdezte McKie.

– A Cs’szem valamennyi használója. Mindenki, aki érintett az összeköttetésben.

– Mindenki? – kérdezte döbbenten McKie.

– Mindenki a… hullámodban? Bonyolult fogalom. A kalebánok rendelkezik külön szóval erre a fogalomra… síkon? Az élőlények síkja? Feltételezhető, hogy nem létezik megfelelő kifejezés. A probléma a vizuális nehézségekben rejtőz, amelyek akadályozzák a közös képzettársítást.

Furuneo megfogta McKie könyökét, és megszólalt:

– Fanny Mae arról beszél, hogy ha ő meghal, akkor vele halnak mindazok, akik Cs’szem dimenzióajtókat használnak?

– Igen, úgy tűnik – erősítette meg a felvetést McKie.

– Ezt nem hiszem el!

– Pedig a bizonyítékok arra utalnak, hogy hinnünk kell neki!

– Csakhogy…

– Jó volna tudni, hogy fenyegeti-e veszély őt a közeljövőben? – töprengett hangosan McKie.

– Ilyen bevezető után ez egy jó kérdés! – jegyezte meg komoran Furuneo.

– Mi előzi meg a folytonosságod végső megszakadását, Fanny Mae? – kérdezte a szabotőr.

– Minden megelőzi a végső szakadást.

– Persze, de te most efelé a végső szakadás felé haladsz?

– Nincs választási lehetőség. Mindenki a végső szakadás felé halad.

McKie megtörölte a homlokát. A labda belsejében a hőmérséklet állhatatosan emelkedett.

– Én teljesít a kötelesség előírásait – közölte ekkor a kalebán. – Én elétek tár a kilátásokat. Úgy tűnik, az őrző lények a ti… síkotokon tehetetlenek. Hiányoz az eszközeik, hogy megóvják magukat az Abnethével kötött szövetségem hatásaitól. Kommunikáció érthető?

– McKie – szólalt meg csendesen Furuneo –, van fogalma arról, hogy hány értelmes lény használja a dimenzióajtókat?

– Majdnem minden egyes, átkozott értelmes lény – válaszolta mogorván a szabotőr.

– Kommunikáció érthető? – ismételte a kalebán.

– Nem tudom – mordult fel McKie.

– Fogalmakat nehéz megosztani – mondta a kalebán.

– Még most sem hiszem el – jegyezte meg a fejét csóválva McKie. – Ez az egész egybevág mindazzal, amit más kalebánoktól hallottunk, és majdnem olyan, mint az, amit kiolvastunk abból a rumliból, amit maguk után hagytak.

– Én érti, hogy a társaim visszavonulása felfordulást okozta – felelte a kalebán. – A felfordulás ugyanaz, mint a rumli?

– Többé-kevésbé – erősítette meg McKie. – Áruld el nekem, Fanny Mae, bekövetkezhet mostanában a te… végső szakadásod?

– Magyarázd meg a mostanábant – kérte a kalebán.

– Hamarosan! – vágta rá McKie. – Rövidesen!

– Az idő fogalma bonyolult – válaszolta a kalebán. – A korbácsoláson való felülkerekedéshez kellő énképességek érdekelnek?

– Így már jó lesz – McKie elégedetten bólintott. – Szóval, még hány korbácsolást tudsz túlélni?

– Magyarázatot kér a túlélnire – kérte a kalebán.

– Hány korbácsolást bírsz ki addig, amíg bekövetkezik a folyamatosságod végső megszakadása? – tette fel másként a kérdést McKie, mialatt nagy nehezen leküzdötte magában a dühítő által fűtött csalódottságát.

– Talán tíz korbácsolást – válaszolta a kalebán. – Esetleg kevesebb számút. Talán többet.

– És a te halálod mindannyiunkat megöl? – kérdezte McKie, és forrón remélte, hogy mindent félreértett.

– Kevesebb számút, mint mindenkit – felelte a kalebán.

– Maga csak azt hiszi, McKie, hogy érti őt – vetette közbe Furuneo.

– Nem, én attól tartok, hogy értem őt – vágott vissza a szabotőr.

– Kalebántársak – folytatta Fanny Mae – felismerték a csapdát, és visszavonulást hajtottak végre. Így ők elkerülhették a szakadást.

– Hány kalebán maradt itt, a mi… síkunkon? – kérdezte McKie.

– Egyetlen önmaga – válaszolta a kalebán.

– Csupán egy – dörmögte McKie. – Az pedig átkozottul vékony szál!

– Egyszerűen nem látom be, hogy egyetlen kalebán halála hogyan okozhat akkora pusztulást – jelentette ki a fejét csóválva Furuneo.

– Összehasonlítás következik – jelentette be a kalebán, és belekezdett: – A ti létsíkotok tudósai így magyarázza csillag önmaga reakcióját. A csillagtömeg felfúvódási szakaszba lépi. Ebben az állapotában csillagtömeg kiterjed, közben elnyel és átalakít minden anyag energiamintázatát. Minden anyag átalakul, amely találkoz egy csillagfelfúvódással. Így személyes önmaga folytonosságának végső megszakadása a Cs’szem-összekötőkön keresztül elér és átalakít azokat az entitásokat, amelyekkel találkoz.

– Csillag önmaga – ismételte Furuneo, és megrázta a fejét.

– Helytelen kifejezés? – kérdezte nyomban Fanny Mae. – Akkor talán energia önmaga.

– Azt mondja – fejtegette McKie hogy a Cs’szem-ajtók használata valamilyen módon összeköt minket az ő életével. A halála úgy terjed szét ezen a hálózaton, mint egy csillag robbanása, és mindannyiunkat elpusztít.

– Pontosabban ezt hiszi maga, hogy ő ezt mondja – vetette ellen Furuneo.

– Hinnem kell, hogy ezt mondja – jelentette ki McKie. – Tény, hogy nem egykönnyen értjük meg egymást, de azt hiszem, Fanny Mae őszinte hozzánk. Maga nem érzékeli a belőle áradó érzéseket?

– Két külön faj egyedei csak a legtágabb értelemben véve osztoznak az érzéseiken – jegyezte meg a planetáris ügynök. – Gondoljon csak bele! Fanny Mae még azt sem tudja, hogy mit értünk mi a fájdalom fogalma alatt.

– A ti létsíkotok tudósai – szólt közbe a kalebán –, érzelmi alapokkal magyarázza a kommunikációt. A közös érzések hiánya bizonytalanságot eredményez. Az érzés fogalma bizonytalan egy kalebán számára. Feltételezhető kommunikációs bonyolultság.

McKie szaporán bólogatott, csak úgy magának. Már látta a további bonyodalmakat: a probléma, miszerint a kalebánok kimondják-e vagy sugározzák a szavaikat, tökéletessé tette a zűrzavart.

– Azt hiszem, egy dologban igaza van – mondta Furuneo.

– Mégpedig?

– Abból kell kiindulnunk, hogy értjük őt.

A különleges szabotőr nagyot nyelt, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, és megszólalt:

– Figyelj rám, Fanny Mae! Elmagyaráztad Mliss Abnethének ennek a végső szakadásnak a kilátásait?

– Probléma elmagyarázva – válaszolta a kalebán. – Kalebántársak megpróbálja kijavítani a hibát. Abnethe nem tudta megérteni, vagy nem törőd a következményekkel. Bonyolult összekötők.

– Bonyolult összekötők – ismételte dörmögve McKie.

– Egyetlen Cs’szem összes összekötője – mondta Fanny Mae. – Önmaga mester Cs’szeme kölcsönös problémát teremt.

– Nehogy azzal jöjjön nekem, McKie, hogy ezt is értette! – csattant fel Furuneo.

– Abnethe saját mesterkulcsot alkalmaz – folytatta zavartalanul a kalebán. – A szerződés felruház Abnethét mesterkulcs használatának jogával. Saját mesterkulcs. Abnethe használ.

– Vagyis ha úgy tartja kedve, megnyit egy dimenzióajtót, és átküld rajta egy palenkit – állapította meg Furuneo. – Mi lenne, ha egyszerűen csak itt megvárnánk és elkapnánk azt a nőt?

– Bezárná az ajtót, még mielőtt a közelébe érnénk – morogta McKie. – Nem, van még valami abban, amit a kalebán mond nekünk. Szerintem azt próbálja a tudtunkra adni, hogy csak egyetlen mesterkulcs létezik. Ez alighanem egy vezérlőrendszer, amely talán az összes dimenzióajtót kezeli. És Fanny Mae azért van itt, mert ő a felelős érte, vagy ő működteti a csatornákat, vagy pedig…

– Vagy pedig a jó ég tudja – horkant fel Furuneo.

– Abnethe megvásárol kulcshoz való jogot – közölte a kalebán.

– Érti már, mire gondolok? – kérdezte az ügynöktől McKie, és ismét a kalebánhoz fordult: – Figyelj rám, Fanny Mae! Képes vagy kiiktatni vagy felülírni Abnethe kulcsának vezérlését?

– Az alkalmazás feltételei tiltja a beavatkozást.

– De te még tudod használni a saját dimenzióajtóidat, ugye? – erősködött a szabotőr.

– Valamennyit, igen – válaszolta a kalebán.

– Ez őrültség! – csattant fel Furuneo.

– Az őrültség úgy határozható meg – felelte a kalebán –, mint a szabályos gondolkodási folyamatok hiánya, a logikus feltételek kölcsönös elfogadásával. Az őrültség egy adott faj tagjainak gyakori ítélete egy másik faj tagjainak cselekedeteiről vagy viselkedéséről. Máskülönben helytálló értelmezés.

– Most alighanem rácsaptak a kezemre – dünnyögte Furuneo.

– Nézze – szólalt meg McKie a –, kalebánok eltűnését követő halálesetek és megőrülések igazolják az értelmezésünket. Robbanékony és veszedelmes dologgal foglalkozunk.

– Hát akkor kerítsük elő, és állítsuk meg Abnethét!

– Ahogy maga mondja, Furuneo, egyszerűnek hangzik – dohogott McKie. – Közlöm a parancsaimat! Menjen ki innen, és riassza az Irodát! A kalebánnal folytatott beszélgetés nem került rá a rögzítőjére, de az egész odabent van, a maga emlékezetében. Mondja meg nekik, hogy bányásszák ki onnan egy letapogatóval.

– Rendben, értettem. Maga itt marad? – érdeklődött a planetáris ügynök.

– Igen.

– Mit mondjak nekik, mire készül?

– Megpróbálok egy pillantást vetni Abnethe társaira, és a környezetükre – válaszolta McKie.

Furuneo megköszörülte kiszáradt torkát. Az alvilág minden istenére, de átkozottul meleg van idebent!

– Megfordult már a fejében… tudja, hogy egyszerűen bummm? – kérdezte, és a kezével olyan mozdulatot tett, mintha elsütne egy raygent.

– Vannak határai annak, hogy mit és milyen gyorsan lehet átjuttatni egy dimenzióajtón – szólt rá korholó hangsúllyal az ügynökre McKie. – Ezt maga is tudja.

– Talán ez az ajtó más, mint a többi – vetette fel Furuneo.

– Erősen kétlem…

– Mit csináljak, miután leadtam a jelentést?

– Legyen a közelben, de maradjon odakint, amíg nem szólok. Hacsak nem küldenek üzenetet nekem – felelte McKie. – És szaglásszanak körül a Cordialityn… sosem lehet tudni…

– Magától értetődik. – Furuneo biccentett, majd rövid tétovázás után ismét megszólalt: – Még egy dolog… kivel vegyem fel a kapcsolatot? Bildoonnal?

McKie bosszúsan felnézett a mennyezetre. Miért kell Furuneónak megkérdeznie, hogy kivel beszéljen? Mit próbál elmondani?

Néhány pillanattal később rájött, hogy Furuneo nagyon is logikusan adódó aggodalmakat táplál magában. Napoleon Bildoon, a Szabotázsiroda igazgatója egy panspechi, egy öt testből és egyetlen domináns személyiségből álló teremtmény, amelynek csupán a megjelenése emberi. Miután névlegesen ő, McKie, vagyis egy emberi lény felel ezért az ügyért, könnyen tűnhet úgy, hogy korlátozza mások hozzáférését, kirekesztve ezzel más értelmes fajok tagjait. Márpedig a fajok közötti politikai viszályok különös fordulatokat vehetnek nehéz időkben. A különleges szabotőr úgy érezte, az lesz a legjobb, ha több nép fiait is bevonja az ügybe.

– Köszönöm, hogy figyelmeztetett – mondta végül. – Jelenleg csak a legsürgősebb problémákra tudok gondolni.

– Ez is azok közé tartozik – jegyezte meg Furuneo.

– Felfogtam. Rendben, a diszkréciós osztály vezetője egyszer már kicsikarta belőlem ezt az anyagot.

– Gitchel Siker?

– Pontosan!

– Hát akkor egy laklak, és Bildoon, a panspechi – összegezte Furuneo. – Ennyi elég lesz?

– Szerezzen valakit a jogi osztályról.

– Nem ártana, ha ez az utóbbi ember volna – jegyezte meg a planetáris ügynök.

– Abban a percben, hogy szól valamelyiknek, mindannyian veszik az üzenetet – dohogott McKie. – Másokat is belerángatnak, még mielőtt hivatalos döntés születne.

Furuneo nagyokat bólogatott, aztán megszólalt:

– Még egy apróság…

– Igen?

– Hogyan jutok ki innen?

McKie szembefordult a hatalmas kanállal.

– Jó kérdés… – mormolta, majd a hangját felemelve folytatta: – Fanny Mae, hogyan távozhat innen a társam?

– Hová szeretne utazni?

– Az otthonába.

Összekötő látható – jelentette ki a kalebán.

McKie a következő pillanatban megérezte, hogy gyenge légáramlat simogatja a testét. A füle bedugult és pattogott a hirtelen nyomáscsökkenéstől. Aztán olyan hangot hallott, mint amikor kihúzzák a dugót a palackból. Megpördült, és azzal szembesült, hogy Furuneo eltűnt.

– Fanny Mae… hazaküldted őt? – kérdezte fojtott hangon.

– Helytálló feltevés – közölte a kalebán. – Kívánt úti cél látótávolságban. Gyors indítás. Megelőzi, hogy hőmérséklet a megfelelő szint alá csökkenjen.

McKie megérezte, hogy izzadságcseppek csorognak végig az arcán.

– Bárcsak tudnám, hogyan csináltad – jegyezte meg egy mély sóhajtás kíséretében. – Tényleg látod a gondolatainkat?

– Én csak az erős összekötőket lát – felelte a kalebán.

Értelmezési szakadás – gondolta McKie.

Hirtelen felidéződött benne a kalebán iménti, a hőmérsékletre vonatkozó megjegyzése. Mi van a megfelelő hőmérsékleti szinttel? A pokolba! Hiszen már így is átkozott forróság uralkodik idebent! A szabotőr bőre már viszketett a verejtékezéstől. A torka úgy kiszáradt, hogy fájdalmasan kapart. Megfelelő szintű hőmérséklet?

– Mi a megfelelő ellentéte? – kérdezte.

– Hamis – felelte a kalebán.

A szavakkal való játék gyakran vezet különféle elvárások kialakulásához, amelyekkel a való élet nem érhet fel. Ez is az egyik forrása az őrültségnek, illetve a boldogtalanság más formáinak.

VRIV KÖZMONDÁS

McKie egy bizonyos időn keresztül – melynek hosszát nem tudta megítélni –, a kalebánnal folytatott beszélgetésen töprengett. Úgy érezte, messzire sodródott az ismerős hivatkozási pontoktól. Hogyan lehet a megfelelő ellentéte a hamis? Ha nem lehet pontosan megállapítani valaminek a jelentését, hogyan is állapíthatná meg pontosan az időt?

Végighúzta kezét a homlokán, majd megpróbálta a dzsekijébe törölni a tenyerén összegyűlt verejtéket, ám az túlontúl átnedvesedett ahhoz, hogy beszívja az izzadságát.

Nem számított, hogy mennyi idő telt el, úgy érezte, továbbra is tudja, hogy a világegyetem melyik pontján tartózkodik. A labda gömbölyű falai továbbra is körülvették őt. A kalebán láthatatlan jelenléte nem lett kevésbé titokzatos, de rá tudott nézni a teremtmény színes kivetülésére, és bizonyos fokú elégedettséggel töltötte el a tény, hogy a kalebán beszélt hozzá.

A gondolat, hogy ennek a kalebánnak az eltűnését követően elpusztul az összes értelmes lény, aki valaha használt egy dimenzióajtót, mozdíthatatlanul rátelepedett a tudatára, és szinte teljesen megbénította a testét. A bőre ragacsossá vált az izzadságtól, ami nem pusztán a helyiségben uralkodó hőség miatt csorgott ki a pórusaiból. A halál hangjai lebegtek körülötte. Úgy érezte magát, mintha értelmes lények milliárdjai vennék körül, akik egytől egyig a segítségéért könyörögnek.

Mindenki, aki valaha is átlépett egy dimenzióajtón.

Minden gonoszok átka! Jól értelmezte a kalebán szavait? De akkor is ez tűnt az egyetlen logikus feltevésnek. A kalebánok eltűnését kísérő megőrülések és halálesetek kizártak minden más értelmezést.

Ez a vészhelyzet lépésről lépésre, apránként alakult ki. És a csapás hullákkal fogja megtölteni az egész világegyetemet.

A hatalmas kanál felett derengő ovális hirtelen megnyúlt, majd összehúzódott, aztán jobbra táncolt, balra lendült, felemelkedett, végül visszasüllyedt a helyére. McKie határozott aggodalomra utaló érzéseket fogott. Az ovális eltűnt, de a férfi szeme továbbra is követte a kalebán kivetülését.

– Valami baj van? – kérdezte nyugtalanul.

Válasz gyanánt egy dimenzióajtó kerek örvénycsöve nyílt meg a kalebán mögött. A nyíláson túl egy nő állt, akit a szabotőr törpének látott, mintha fordítva tartott távcsövön keresztül szemlélte volna. McKie nyomban felismerte a nőt. Éppen eleget látta már a különféle hírvizókban, és a megbízatásához kapott segédanyagok holofelvételein.

Mliss Abnethe állt vele szemben, akit vörös fénykoszorú ölelt körbe, mert az ajtón áthaladó fény lelassult, és vöröses árnyalatot öltött.

Nyilvánvalónak tűnt, hogy a Steadyon szépségszobrászai kitűnő munkát végeztek. A szabotőr megjegyezte magának, hogy ennek is utána kell majd járnia. Abnethe alakja olyan, mint egy ifjú kéjnő testének formái, ívei és hajlatai. Világoskék hajjal keretezett arcának legfeltűnőbb vonása a vérvörös virághoz hasonlatos száj volt. Hatalmas, zöld szeme és éles metszésű orra különös ellentétet teremtettek – nőies méltóság kontra férfias keménység. A nő velejéig romlott királynő volt, a megjelenésében az öregség keveredett a fiatalsággal. Legalább a kilencvenedik standard életévében járt, de a szépségszobrászoknak meglepő kombinációt sikerült előállítaniuk: egy mindenre kapható prostituált és egy érinthetetlen hatalmasság keverékét.

A méregdrága testet szürke esőgyöngyökből szőtt testhez álló ruha takarta, amely mintha önmagától mozgott volna, mint valami csillogó bőr. A nő elindult az örvénycső felé. Mialatt közeledett, a cső pereme eltakarta először bokától, majd térdtől, aztán csípőtől, végül deréktól lefelé.

McKie úgy érezte, hogy a térde néhány pillanat alatt ezer esztendőt öregedett. Továbbra is ott kuporgott, annak a helynek a közelében, ahol először behatolt a labdába.

– Ah, Fanny Mae! Látom, vendéged van – állapította meg Abnethe. A dimenzióajtó interferenciája miatt a hangja kissé rekedten szólt.

– Jorj X. McKie, különleges szabotőr vagyok – közölte a férfi.

McKie úgy látta, hogy a nő pupillája kissé összehúzódott. Abnethe végül megtorpant, ekkor már csak a feje és a válla látszott az örvénycsőben.

– Én pedig Mliss Abnethe vagyok, magánember és egyszerű állampolgár! – válaszolta öntudatosan.

Még hogy egyszerű állampolgár! – dohogott magában McKie. Ez a ribanc ellenőrzi legalább ötszáz világ össztermelését. A szabotőr megcsóválta a fejét, és lassan talpra küzdötte magát.

– A Szabotázsiroda hivatalos ügyben keresi önt – jelentette ki fennhangon, hogy eleget tegyen a törvényi előírásoknak.

– Én magánember és egyszerű állampolgár vagyok! – csattant fel a nő. A hangja büszkeséget, hiúságot és ingerültséget hordozott.

McKie gondosan megjegyezte magának ezt az önkéntelenül felfedett gyenge pontot. Ezek a jellemhibák gyakran jártak kéz a kézben a vagyonnal és a hatalommal. És ő már tekintélyes tapasztalatot szerzett arról, hogyan kezelje és használja ki az efféle hibákat.

– Fanny Mae, a vendéged vagyok? – kérdezte.

– Valóban az – válaszolta a kalebán –, én kinyitotta neked az ajtómat.

– Én a munkaadód vagyok, Fanny Mae? – kérdezte hűvös hanghordozással Abnethe.

– Valóban, te alkalmaztál engem – válaszolta szabatosan a kalebán.

A nő arcára ekkor szigorú és gyanakvó kifejezés költözött. A szeme résnyire szűkült.

– Hát jó – dörmögte, majd a hangját felemelve folytatta: – Akkor készülj fel, hogy teljesítsd a vállalt kötelezettségeidet…

– Egy pillanat! – szólt közbe McKie, mialatt kissé elkeseredett. Miért halad ilyen iramban a nő? És mire utal az a halk nyüszítés a hangjában?

– Vendégek nem avatkozhatnak közbe! – förmedt rá Abnethe.

– A SzabIr saját hatáskörben dönti el, hogy hol és mikor avatkozik közbe! – jelentette ki elszántan a szabotőr.

– A maguk illetékességének is vannak határai! – vágott vissza szemrebbenés nélkül Abnethe.

McKie aprót biccentett. Számtalan aljas bűncselekmény kezdődött már ezzel a kijelentéssel: igazgatók felbérlése, politikusok és kormánytagok megvesztegetése, szerződések hamisítása, történetek elhelyezése a sajtóban arról, hogy Mliss Abnethével, a tisztességes és büszke hölggyel mennyire rosszul bánik a saját kormánya. A hosszú felsorolást azért állították össze, hogy megokolják – mit is? A nő személye elleni erőszakot? McKie úgy gondolta, hogy másról van szó. Sokkal inkább azért, hogy hiteltelenítsék, lejárassák Abnethét, hogy súlyos gaztetteket írjanak a számlájára.

McKie hirtelen azon kezdett töprengeni, hogy miért tette önmagát védtelenné, de legalábbis sebezhetővé ez előtt a félelmetes hatalom előtt? Annak idején miért döntött úgy, hogy a Szabotázsiroda szolgálatába áll? Mert nekem nehéz örömet okozni – magyarázta magának gondolatban. – Mert engem szabotőrnek teremtettek. A döntést persze már nem lehetett visszacsinálni. A SzabIr valahogy mindig, mindenütt a dolgok sűrűjében gázolt, és végül mindig a csúcson végezte.

És ezúttal minden jel arra vallott, hogy a SzabIr viszi a vállán az értelmes lények univerzumának majd minden terhét. A teher törékenynek, félelmetesnek, illetve féltettnek bizonyult. És időről időre belemélyesztette acélkemény karmait McKie bőrébe és húsába.

– Egyetértek, vannak korlátaink – mordult fel a szabotőr –, de erősen kétlem, hogy ön valaha is megpillantja őket! Most pedig ki vele, mi folyik itt?

– Maga nem nyomozó! – vakkantotta Abnethe.

– Ha gondolja, idehívhatok néhányat – vágott vissza McKie.

– Igen, és milyen alapon?

Abnethe szélesen elmosolyodott, és ordított róla, hogy végtelenül magabiztos. A jogi tanácsadói nyilván elmagyarázták neki az Értelmes Lények Konföderációja Alapító Okiratának nyílt szövetkezési cikkelyét: „Amikor különböző fajok tagjai szövetséget kötnek, amelyből kölcsönös előnyük és hasznuk származik, egyedül a szerződő felek ítélhetik meg, hogy mit tartanak hasznosnak és előnyösnek, feltéve hogy az egyezmény nem sért törvényt, szabályt és jogi előírást az érintett felek hazájában; feltéve továbbá, hogy a hivatalos szövetséget önként, szabad akaratukból kötik, és az nem sérti a közbékét.”

– A maga tettei előbb vagy utóbb elpusztítják ezt a kalebánt – mondta vádló hangon McKie. Nem fűzött különösebb reményeket ehhez az érvhez, de némi időt nyert a bevetésével.

– Először is, be kellene bizonyítani, hogy a kalebánok által a folytonosság végső megszakadásaként emlegetett fogalom valóban a halállal egyenértékű – válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal Abnethe. – Ezt viszont nem tudja megtenni, mivel egész egyszerűen nem igaz. Miért avatkozik közbe? Ez csupán egy ártalmatlan játék, amely beleegyező felek között…

– Több, mint játék – szólt közbe a kalebán.

– Fanny Mae! – csattant fel bosszúsan Abnethe. – Ne szakíts félbe! Csak jusson eszedbe a szerződésünk!

McKie a kanál felé bámult, és megpróbálta értelmezni a látóközpontját ingerlő színes ragyogást.

– Ellentmondás az eszmék és a hatalmi gépezet felépítésében – válaszolta a kalebán.

– Pontosan! – vágta rá Abnethe. – Biztosra veszem, hogy a kalebánok nem éreznek fájdalmat, miután még szavuk vagy fogalmuk sincs rá. Ha úgy tartja kedvem, hogy megrendezek egy látszólagos korbácsolást, és megfigyelem a reakciókat…

– Teljesen biztos abban, hogy nem éreznek fájdalmat? – kérdezett közbe McKie.

Abnethe arcán kárörvendő mosoly derengett fel.

– Én még sosem láttam szenvedni őt – közölte határozottan. – Hát maga?

– Miért, egyáltalán látta már, hogy csinál valamit?

– Láttam őt ezt-azt csinálni…

– Érzel fájdalmakat, Fanny Mae? – kérdezte fennhangon a szabotőr.

– Nincs hivatkozás erre a fogalomra – válaszolta a kalebán.

– A korbácsolások elő fogják idézni a te folytonosságod végső megszakadását? – kérdezte ekkor McKie.

– Magyarázatot kérek az előidézre – felelte a kalebán.

– Van valami összefüggés a korbácsolás és a te végső eltűnésed között?

– A teljes univerzumban valamennyi eseményt magukba foglalják az összekötők – válaszolta a kalebán.

– Sokat fizettem a játékomért – mondta Abnethe. – Ne rontsa el, McKie!

– Hogyan fizetett érte?

– Ahhoz magának semmi köze!

– Valóban? Akkor úgy intézem, hogy legyen hozzá közöm – jelentette ki McKie. – Fanny Mae!

– Ne válaszolj neki!

– Még mindig idehívhatom a rendőröket és valamelyik Független Bíróság ügyészeit! – jegyezte meg McKie.

– Ezzel párhuzamosan – szólalt meg Abnethe kárörvendő hanghordozással – természetesen készen áll arra, hogy bíróság elé álljon, amiért beleavatkozott egy szerződésbe, amely szerződés két külön faj egyedeinek beleegyezésével született?

– Még mindig szerezhetek egy végzést – vágott vissza a szabotőr. – Mi az ön jelenlegi lakcíme?

– Erre a kérdésre csakis a jogi tanácsadóim jelenlétében válaszolok!

McKie a nőre meredt, Abnethe pedig őrá. McKie tisztában volt azzal, hogy nem vádolhatja meg a nőt bűnvádi eljárás akadályozásával, hacsak nem sikerül bebizonyítania, hogy Abnethe bűncselekményt követett el. Ahhoz pedig, hogy rábizonyítson valamit, először mozgósítania kell egy bíróságot, be kell szereznie a megfelelő iratokat, amelyeket független szemtanúk jelenlétében át kell adnia a nőnek, aztán bíróság elé kell állítania Abnethét, hogy szembenézhessen a vádlóival. És a szabotőr azt is tudta, hogy a nő ügyvédei gáncsolni fogják őt az út minden egyes lépésénél.

– Én ítéletet közöl – mondta ekkor a kalebán. – A Mliss Abnethével kötött szerződés egyetlen pontja sem tiltja, hogy én felfedje a fizetés módját. A munkaadó oktatókat biztosít.

– Oktatókat? – kérdezte meghökkenve McKie.

– Így van – erősítette meg Abnethe. – Ellátom Fanny Mae-t a legjobb tanárokkal és oktatóanyagokkal, amelyekkel a civilizációnk szolgálni képes, hogy alaposan megmártózhasson a kultúránkban. Akármit kér, megkapja. És ez nem olcsó!

– Mindennek ellenére sem ismeri a fájdalom fogalmát? – csattant fel McKie.

– Én remél, egyszer elsajátít megfelelő hivatkozásokat – válaszolta a kalebán.

– Egyáltalán lesz időd elsajátítani azokat a hivatkozásokat? – kérdezte McKie.

– Az idő bonyolult fogalom – felelte Fanny Mae. – Oktató kijelentése: az idő erőssége a tanulásban fajonként változik. Az idő rendelkezik hosszúsággal, ismeretlen mennyiségű, határozott végű tartammal, szubjektív és objektív dimenziókkal. Zavaros.

– Innentől hivatalosan intézzük az ügyet! – jelentette ki McKie, és tekintetét a nő szemébe fúrva megkérdezte: – Abnethe, tisztában van azzal, hogy meg fogja ölni ezt a kalebánt?

– A folytonosság végső megszakadása és a halál nem ugyanaz – tiltakozott Abnethe. – Igaz, Fanny Mae?

– Az egyenértékek jelentős eltérése létezik a különféle léthullámok között – felelte a kalebán.

– Hivatalosan kérdezem önt, Mliss Abnethe – közölte McKie. – Tájékoztatta önt a magát Fanny Mae-nek nevező kalebán, hogy milyen következményekkel jár az az esemény, amelyet ő a folytonosság végső megszakadásának nevez?

– Hallotta az előbb, nem? – vágott vissza a nő. – Fanny Mae éppen most mondta, hogy nincsenek azonos fogalmak!

– Nem válaszolt a kérdésemre!

– Maga most csűri-csavarja!

– Fanny Mae! – fordult ismét a kalebánhoz McKie. – Beszámoltál Mliss Abnethének a következményeiről annak a…

– A szerződés kikötései köteleztek rá – felelte a kalebán.

– Na látja! – csapott le nyomban Abnethe. – Őt kötik a mi nyílt egyezményünk előírásai, maga meg jön, és közbeavatkozik. – Azzal nő intett valakinek, aki nem látszott az ajtó örvénycsövében.

A nyílás átmérője hirtelen a kétszeresére nőtt. Abnethe oldalra lépett, így McKie már csak a nő fél arcát láthatta. Árgus szemekkel figyelő, értelmes lények tömegét lehetett felfedezni a háttérben. Abnethe iménti helyén megjelent egy hatalmas termetű palenki. A teknősbékaszerű lény teste alatt apró lábak százai kapálóztak. A szemek tucatjaival övezett fej búbjából egyetlen izmos kar meredt ki, amelynek két hüvelykujjal is felszerelt keze egy hosszú korbács nyelét markolta. A kar átlendült a csövön, rándult egyet, hogy legyőzze a dimenzióajtó ellenállását, aztán előrecsapott a korbáccsal. A fonott sudár a kanál felett csattant.

Kristályos fényű, zöld permet csapott ki a kalebán láthatatlan testéből. A permet a tűzijáték-rakéták robbanásakor szétrepülő izzó részecskékhez hasonlatosan néhány pillanat erejéig ott csillogott a levegőben, aztán kihunyt, semmivé foszlott.

Az örvénycső felől elragadtatott, szinte kéjes nyögés hallatszott.

McKie leküzdötte magában az aggodalom túláradó érzését, és előreszökkent. A dimenzióajtó nyomban bezárult, közben lemetszette a palenki karját, amely a korbáccsal együtt a padlóra zuhant. A kar vadul rángatózott, ide-oda csapkodott, aztán lassulni kezdett… egyre lassult, végül mozdulatlanná vált.

– Fanny Mae? – szólalt meg halkan McKie.

– Tessék.

– Eltalált téged a korbács?

– Magyarázatot kérek az „eltalált a korbács”-ra.

– Találkozott a tested anyagával?

– Közelítő értéken.

McKie közelebb lépett a kanálhoz. Még ekkor is szorongott, de a dühítő mellékhatásainak illetve az imént látott eseménynek tulajdonította a kínos érzéseit.

– Fanny Mae, írd le nekem, hogy mit érzel korbácsolás közben! – kérte.

– Nem rendelkezel megfelelő hivatkozásokkal.

– Azért csak próbáljuk meg!

– Én belélegezte a korbács anyagát, és kilélegezte a saját anyagomat – közölte a kalebán.

– Belélegezted? – kérdezte a homlokát ráncolva McKie.

– Közelítő értéken.

– Rendben, kérlek, írd le nekem a testi reakcióidat!

– Nincsenek közös hivatkozások.

– Hát akkor írj le bármilyen reakciódat, a pokolba is!

– A korbács összeegyeztethetetlen az én glssrrkemmel – felelte a kalebán.

– A micsodáddal?

– Nincs közös hivatkozás.

– Mi volt az a zöld permet, amit akkor láttam, amikor a korbács eltalált téged? – kérdezte a szabotőr.

– Magyarázatot kérek a zöldpermetre!

McKie hosszasan beszélt a fény különböző hullámhosszairól, a levegőben repkedő parányi vízcseppekről, közben tett egy kisebb kitérőt a hullám, és a széljelenségek magyarázata felé, végül úgy gondolta, többé-kevésbé jól leírta a zöld permet fogalmát.

– Ezt a jelenséget figyelted meg? – kérdezte a kalebán, miután a szabotőr elhallgatott.

– Igen, ezt láttam – erősítette meg McKie.

– Szokatlan!

McKie tétovázott, mert különös gondolat töltötte csordultig a tudatát: lehet, hogy mi is ugyanolyan anyagtalannak tűnünk a kalebánok számára, mint amilyen anyagtalannak mi látjuk őket?

Rövid latolgatás után előhozakodott a kérdéssel.

– Valamennyi élőlény rendelkezik anyagi testtel, a saját kvantumléte függvényében – felelte a kalebán.

– De te látod a testünket, amikor ránk nézel?

– Alapvető bonyolultság. A fajod képviselői folyton ismétlik ezt a kérdést. Nem áll rendelkezésre határozott válasz.

– Próbáld meg elmagyarázni – kérte McKie. – Kezdd azzal, hogy beszélsz nekem a zöld permetről.

– A zöldpermet ismeretlen jelenség.

– De mi lehet az?

– Talán síkközi jelenség, az anyagom kilélegzésére adott reakció – fejtegette a kalebán.

– Van határa annak, hogy mennyit tudsz kilélegezni az anyagodból?

– A kvantumviszonyok meghatározzák a te síkod korlátait – válaszolta Fanny Mae. – Mozgás létezik a síkbeli eredők között. Mozgás megváltoztatja a hivatkozási viszonyokat.

Nincsenek állandó hivatkozások? – kérdezte magától meglepetten McKie. – Ilyen nincs, létezniük kell! Felhívta a kalebán figyelmét erre a törvényszerűségre, ám a kijelentését követő kölcsönös kérdések, illetve az ezekre adott válaszok egyre kevésbé bizonyultak érthetőnek – mindkettőjük számára.

– Igenis, lennie kell néhány állandónak! – fakadt ki végül idegesen McKie.

– Az összekötök rendelkeznek az általad keresett állandó vonásaival – közölte a kalebán.

– Mit értesz összekötők alatt?

– Nincs…

– …közös hivatkozás – recsegte elkeseredetten McKie. – Akkor viszont miért használod a kifejezést?

– Közelítő kifejezés – magyarázta a kalebán. – Az érintői záródás egy újabb kifejezés, ami valami hasonlót jelent.

– Érintői… – motyogta zavarodottan McKie. – Még hogy érintői záródás…

– Egy kalebántársam javasolta ezt a kifejezést, miután megvitatta a problémát egy laklak értelmes lénnyel, aki ritka éleslátást birtokol.

– Egyikőtök megbeszélte ezt az egészet egy laklakkal? Ki ez a laklak?

– Személyazonosság nincs közölve, de a foglalkozás ismert és értelmezhető.

– Valóban? És mi a foglalkozása?

– Fogorvos.

McKie teleszívta a tüdejét, majd hosszan és sziszegve fújta ki a levegőt, miközben zavarodottan pislogott.

– Te érted a fogorvos fogalmát? – kérdezte.

– Valamennyi élőlénynek szüksége van energiaforrások bevitelére, illetve arra, hogy a megfelelő méretűre és alakúra formálja ezeket a forrásokat – magyarázta a kalebán.

– Most a rágásra gondolsz? – kérdezte McKie.

– Magyarázatot kérek a rágásra.

– Azt hittem, érted a fogorvos fogalmát! – hördült fel elgyötörten a szabotőr.

– A fogorvos karbantartja a rendszert, amellyel az értelmes lények átformálják az energiaforrásokat, mielőtt bevinnék azokat a szervezetükbe.

– Érintőleges záródás – dörmögte McKie. – Kérlek, magyarázd meg, hogy mit értesz záródás alatt!

– Az egymáshoz illő részek megfelelő összepárosítását egy formálódó rendszerben – felelte a kalebán.

– Nem jutunk sehová – sóhajtotta McKie.

– Minden teremtmény van valahol – válaszolta a kalebán.

– De hol? Például, te hol vagy most?

– Síkbeli viszonyok elmagyarázhatatlanok – közölte Fanny Mae.

– Akkor próbáljunk meg valami mást – javasolta McKie. – Úgy hallottam, hogy el tudod olvasni az írásunkat.

– Az általad írásnak nevezett fogalom illeszkedő összekötőkké alakítva állandó idejű kommunikációs formára utal – válaszolta a kalebán. – Ugyanakkor az időtényező vagy a kellő összekötők nem igazán biztosak.

– No jó, akkor térjünk át a látni igére – vetette fel McKie. – Mondd el nekem, hogy mit értesz látás alatt.

– A látás a külső energiák érzékszervi észlelése – válaszolta a kalebán.

McKie lehajtotta fejét, és a két tenyerébe temette arcát. Mérhetetlenül elcsüggedt. Az agya már zsongott a kalebán gondolathullámainak folytonos bombázásától. Milyenek lehetnek egy kalebán érzékszervei? Tudta, hogy ezzel a kérdéssel újabb lehetetlen fogalomhajszába bonyolódnának.

Akár a szemével is hallgathatta volna mindezt, vagy egy másik szervével, amely nem illik a feladathoz. Túl sok minden függött az ő cselekedeteitől. McKie képzelete elővarázsolta azt a csendességet, amely a kalebán, az utolsó kalebán halálát fogja követni – a mérhetetlen magányt. Csupán néhány gyermek fog életben maradni, de ők is pusztulásra lesznek ítélve. Minden, ami jó, minden, ami szép, minden, ami gonosz… valamennyi értelmes lény… minden el fog tűnni. Csakis tudatlan teremtmények maradnak, amelyek sosem mentek át dimenzióajtón. És a szelek, a színek, a virágillat, a madárdal – ezek továbbra is létezni fognak az értelmes létformák kihalása után.

De az álmok is eltűnnek, belevesznek majd abba a förtelmes halálidénybe. A csend egyik különleges fajtája fogja uralni a világegyetemet: nem lesz több gyönyörű, az értelem szikráival teletűzdelt beszéd.

Ki fogja megvigasztalni az univerzumot egy ekkora csapás, egy ekkora veszteség után? Ki lesz képes rá?

McKie rövidesen az ölébe ejtette a kezét, és megszólalt:

– Van valahol egy hely, ahová el tudod vinni ezt a… az otthonodat, ahol Mliss Abnethe nem érhet el téged?

– A visszavonulás lehetséges.

– Hát akkor rajta, csináld! – kiáltotta a szabotőr.

– Nem teheti.

– Miért?

– Szerződésbeli tilalom.

– Ne törődj már azzal az átkozott szerződéssel! Szegd meg, és kész!

– Én tisztességtelen cselekedetei kiváltják a folytonosság végső megszakadását valamennyi értelmes lénynek a ti… javaslom a hullám kifejezést. Hullám. Közelebb áll, mint a sík. Kérlek, helyettesítsd be a hullám kifejezést mindenütt, ahol eddig a sík kifejezést használtuk a beszélgetésünk folyamán.

Ez lehetetlen – kesergett magában McKie. – Lehetetlen és reménytelen.

Csalódottsága jeleként tehetetlenül felemelte mindkét karját, és hirtelen megérezte, hogy az izmai görcsösen összerándulnak, mialatt egy csillagközi távhívás aktiválja a tobozmirigyét. A kapcsolat máris felépült, és McKie tudta magáról, hogy a kommunikációs transz hatására bambán mered maga elé, érthetetlenül motyog, míg a teste meg-megvonaglik, és a tagjai vadul reszketnek.

Ám ezúttal egyáltalán nem bánta, hogy felhívták.

Valamennyi meghatározást, a nyelvtől függetlenül, próbaidősnek kell minősíteni.

DWEL HARTAVID „A KALEBÁN KÉRDÉS” CÍMŰ MŰVÉBŐL

– Itt Gitchel Siker beszél – jelentkezett a hívó fél.

McKie maga elé képzelte a diszkréciós osztály vezetőjét, az alacsony termetű, nyájas laklakot, amint ott ül a Központban, ízlésesen berendezett irodájában. Siker nyugodt lehetett, valószínűleg behúzta harci függelékeit, a száját nyitva tartotta, mialatt egy méregdrága székszolga masszírozgatta a tagjait, és alaposan betanított szolgái csengetésnyi távolságban tőle várakoztak.

– Éppen ideje volt, hogy felhívjon – jegyezte meg McKie.

– Ideje volt, hogy én hívjam magát?

– Persze, bizonyára megkapta már Furuneo üzenetét, és…

– Miféle üzenetet? – kérdezte hökkenten Siker.

McKie úgy érezte magát, mintha egy szélsebesen forgó köszörűkő megérintette volna az agyát, amitől a gondolatok úgy záporoztak elő a tudatából, mint valami szikraeső. Furuneo üzenete nem érkezett meg az Irodába?

– Furuneo ügynök elég régen elment innen… – kezdte a magyarázatot, de Siker félbeszakította:

– Azért hívtam magát, mert mindketten átkozottul hosszú ideje eltűntek, és Furuneo testőrei aggódni kezdtek. Egyikük… na mindegy. Szóval, elméletileg hová ment Furuneo, és hogyan?

McKie érezte, hogy az elméje mélyén kicsírázik és szárba szökken egy elgondolás.

– Hol született Furuneo? – kérdezte.

– Hol született? A Landy-B-n. Miért?

– Szerintem ott fogjuk megtalálni – válaszolta a szabotőr. – A kalebán hazarepítette őt az ajtórendszeren keresztül. Ha még nem jelentkezett, jobb lesz, ha odaküldünk valakit. Elméletileg…

– A Landy-B-n csupán három taprizió valamint egyetlen dimenzióajtó van – szólt közbe Siker. – Eléggé elmaradott bolygó, főleg a világtól visszavonult remeték lakják, továbbá…

– Ez magyarázattal szolgálhat a késlekedésre – töprengett félhangosan McKie. – De addig is elmondom, hogy hányadán állunk…

Azzal nekilátott, hogy ismertesse a helyzetet. Nem sokáig beszélhetett. Siker hamarosan félbeszakította:

– Maga elhiszi ezt a… ezt a végső megszakadás dolgot?

– Hinnünk kell benne – válaszolta gondterhelten McKie. – A bizonyítékok arra utalnak, hogy az utolsó szóig igaz.

– Igen, talán… viszont…

– Mondja, Siker, egy ilyen helyzetben megengedhetünk magunknak egy talánt?

– Jobb lesz, ha hívjuk a rendőrséget – javasolta Siker.

– Szerintem a nő éppen erre számít – vetette ellen McKie.

– Erre számít, erre számít…, de vajon miért?

– Mégis, kinek kellene aláírnia a vádiratot?

A nyomasztó kérdést hosszas hallgatás követte.

– Kezdi már érteni, hogy miről szól a dal? – kérdezte végül McKie.

– Nem könnyű tisztán látni…

– Nem hát, viszont ha jó nyomon járunk, akkor mit sem számít, nem igaz?

– Javasolni fogom – válaszolta Siker –, hogy lépjünk kapcsolatba a Központi Rendőrség legfelső szintjével, de csupán konzultáció céljából. Egyetért ezzel?

– Ezt beszélje meg Bildoonnal! – felelte McKie. – De addig is elmondom, hogy mit akarok csinálni. Összegyűjtők egy Föderációs Tanácsot, és szétküldünk egy újabb maxiriadót. Koncentráljunk továbbra is a kalebánokra, de vonjuk be a palenkiket, és kezdjük el keresni Abnethe…

– Maga is tudja, hogy ezt nem tehetjük meg!

– Meg kell tennünk!

– Amikor átvette ezt az ügyet, teljes körű felvilágosítást kapott arról, hogy mi miért…

– A legnagyobb diszkréció nem azt jelenti, hogy a kezünket sem mozdíthatjuk! – vitatkozott a szabotőr. – Ha maga így gondolkodik, akkor nem érti a jelentőségét annak…

– McKie, én nem hiszem…

– Szakadjon le rólam, Siker! – csattant fel McKie. – Egyenesen Bildoonhoz fordulok, még ha ezzel átnyúlok is a maga feje felett!

Újabb hallgatás következett.

– Szakítsa meg a kapcsolatot! – parancsolta McKie.

– Arra nem lesz szükség – felelte az osztályvezető.

– Miért nem?

– Azonnal ráállítom az ügynököket Abnethére. Világosan értem az ön álláspontját. Ha feltételezzük, hogy…

– Igen, feltételezzük – erősítette meg McKie.

– A parancsokat magától értetődően az ön nevében fogjuk kiadni – jegyezte meg Siker.

– Felőlem úgy tartja tisztán a kezét, ahogyan jónak látja – vágta rá ingerülten McKie. – Most pedig utasítsa az embereinket, hogy nézzenek szét a Steadyon szépségszobrászainak környékén. A nő ott van, és a közeljövőben is ott lesz. Továbbá küldök egy korbácsot, amellyel Abnethe…

– Egy korbácsot?

– Nemrégiben szemtanúja voltam, hogy a nő megkorbácsoltatta a kalebánt. Aztán megszakította a kapcsolatot, mielőtt a palenki visszahúzhatta volna a karját a dimenzióajtón túlra. Az ajtó levágta a karját. A palenki majd növeszt újat magának, Abnethe meg annyi palenkit bérel fel, amennyit csak akar, de a korbács és a kar útba igazíthat minket. Tudom, a palenkik nem tartják nyilván a genetikai állományokat, de pillanatnyilag ez a legtöbb, amit tehetünk.

– Igen, értem – dörmögte Siker, és megkérdezte: – Es mondja, mit tapasztalt az… esemény alatt?

– Éppen ezt próbálom összerakni magamban.

– Nem lenne jobb, ha idejönne, és egyenesen rögzítőre mondaná a jelentését? – vetette fel Siker.

– Ezt inkább magára bíznám. Szerintem nem ártana, ha mostanában nem bukkannék fel a Központban.

– Hmmm… értem, hogy mire gondol. A nő valószínűleg megpróbálja megkötni a maga kezét egy viszont-perrel.

– Vagy pedig félreértettem a megérzésemet – fűzte hozzá McKie. – Most pedig elmondom, hogy mit láttam. Amikor Abnethe megnyitotta az ajtót, gyakorlatilag betöltötte az örvénycső nyílását, de így is mintha egy ablakot láttam volna a háta mögött. Ha valóban ablak volt, akkor felhős égboltra nyílt. Ami azt jelenti, hogy nappal volt ott, ahol ő tartózkodott.

– Felhős égbolt?

– Az, de miért?

– Itt egész délelőtt felhős volt az ég – felelte Siker.

– Nem hinném, hogy Abnethe… nem, az nem lehet.

– Valószínűleg nem, de a biztonság kedvéért átfésüljük a Központot – jelentette ki sietve Siker. – Amennyi pénze van, bármit és bárkit megvehet.

– Aha… nos, most a palenkiről – folytatta a beszámolóját McKie. – A héján furcsa mintázat díszelgett. Háromszögek, vörös és narancsszínű gyémántalakzatok, illetve egy sárga kötél vagy kígyó tekergett ide-oda rajta.

– Phylum azonosítójel – vágta rá nyomban Siker.

– Így van, de melyik család?

– Ennek is utánanézünk. Mi van még?

– Értelmes lények kisebb csoportja volt a nő háta mögött a korbácsolás idején – közölte McKie. – Láttam néhány preylinget. Azokat a drótszerű csápokat nem lehet eltéveszteni. Volt ott néhány csider, egy-két sobarip, néhány vriv…

– Szóval, a szokásos talpnyalósereg – összegezte Siker. – Felismert valakit?

– Később megpróbálom azonosítani őket, de egyelőre nem tudok neveket társítani ahhoz a bandához – felelte a szabotőr. – Viszont láttam egy panspechit, aki, ha jól sejtem, fagyott személyiségű állapotban volt.

– Biztos benne?

– Csak azt tudom, amit láttam, márpedig sebhelyeket láttam a homlokán. Személyiségátalakítás, olyan biztos, mint hogy jelenleg éppen rúgkapálok és gügyögök.

– Márpedig az ellene szól valamennyi panspechi törvénynek, szokásnak és erkölcsnek…

– A sebhelyek bíborszínűek voltak – tette hozzá McKie. – Az már eléggé jellegzetes, nem?

– Nyíltan látni lehetett őket? – kérdezte Siker. – Meg sem próbálta befesteni, vagy más módon elrejteni a forradásokat?

– Így igaz – erősítette meg a szabotőr. – Ha jól sejtem, ő az egyetlen panspechi Abnethe társaságában. Ha egy másik meglátná így, azonnal végezne vele.

– Hol lehet a nő, hogy csak egyetlen panspechi van vele?

– Gőzöm sincs – válaszolta gondterhelten McKie. – Jut eszembe, volt ott néhány ember is, akik zöld egyenruhát visellek.

– Abnethe saját testőrei.

– Magam is így vélem…

– Jókora banda ez ahhoz, hogy tartósan elrejtőzhessenek – vélte az osztályvezető.

– Ha valaki megengedheti magának az ezzel járó költségeket, akkor az Mliss Abnethe – jegyezte meg McKie. – És még egy apróság: élesztő szagát éreztem.

– Élesztőét?

– Semmi kétség. A dimenzióajtó két oldalán eltérő nyomás uralkodott. Az átáramló levegőben élesztő szagát éreztem. Élesztőét.

– Egész rakás megfigyelést gyűjtött be, McKie – állapította meg Siker.

– Gondolja, hogy kezdek hanyag lenni?

– Nem jobban, mint a nagy átlag – felelte az osztályvezető. – Teljesen biztos abban, amit a panspechiről mondott?

– Láttam a szemét.

– Beesett volt, és a lapjai egybesimultak?

– Nekem nagyon úgy tűnt.

– Ha rá tudnánk venni egy panspechit, hogy helyezze hivatalos megfigyelés alá ezt a fickót, az sokat lendítene az ügyön – latolgatta a lehetőségeket Siker. – Egy bűnöző rejtegetése, tudja…

– Szemlátomást nincs sok tapasztalata a panspechikkel – vágott vissza McKie. – Ezek után csak arra lennék kíváncsi, hogyan lett magából a diszkréciós osztály vezetője?

– Rendben, McKie, hagyjuk ezt…

– Átkozottul jól tudja – folytatta a szabotőr –, hogy bármelyik panspechi felrobbanna, ha meglátná ezt a fajtársát. A maga megfigyelője megpróbálna átcsúszni egy dimenzióajtón, és…

– És?

– Abnethe egyszerűen rácsukná az ajtót. Aztán nála lenne a megfigyelő egyik fele, nálunk meg a másik fele.

– Az viszont gyilkosságnak minősülne!

– Egyszerű, szerencsétlen balesetnek, nem többnek.

– Elismerem, az a nő valóban sok mindent el tud érni, viszont…

– És a kandallója elé teríti a bőrünket – szólt közbe McKie –, ha sikerül bebizonyítania, hogy megpróbáltuk szabotálni őt annak ellenére, hogy magánember.

– Szép kis zűrzavar – ismerte el Siker. – Remélem, nem próbált hivatalos hangot megütni vele szemben.

– Hát, azt éppen megtettem – vallotta be a szabotőr.

– Mégpedig?

– Hivatalosan felszólítottam néhány dologra – válaszolta McKie.

– McKie, felhívták rá a figyelmét, hogy a lehető legnagyobb diszkrécióval kezelje ezt az ügyet, erre…

– Nézze, azt akarjuk, hogy a nő indítson hivatalos eljárást – magyarázta McKie. – Ellenőrizze a jogi osztályon. Velem szemben indíthat személyes pert, de ha nekimegy az Irodának, kérhetünk seratori meghallgatást, szembesítés jogcímén. Az ügyvédei is ezt fogják tanácsolni neki. Mármost ő meg fogja próbálni, hogy…

– Aligha fogja bíróság elé rángatni az Irodát – szólt közbe Siker. – Viszont ránk uszíthatja a vérebeit. És ez rosszabbkor már nem is következhetne be. Bildoon éppen most töltötte ki a személyiségidejét. Mostantól fogva bármelyik napon visszatérhet az alomba. És maga is nagyon jól tudja, hogy ez mit jelent.

– Beindul a harc az igazgatói székért – válaszolta McKie. – Számítottam valami hasonlóra.

– Lehet, de a dolgok egy darabig elég lármásan fognak zajlani itt.

– Maga is indulhat azért a székért, Siker – jegyezte meg a szabotőr.

– Akárcsak ön, McKie – felelte derűsen Siker.

– Én kihagyom…

– Az lesz még nagy nap! Én viszont elsősorban Bildoon miatt aggódom. Meg fog őrülni, ha beszámolunk neki erről a fagyott személyiségű panspechiről. Szüksége lesz minden…

– Megbirkózik vele – jelentette ki McKie, és több bizonyosságot vitt ebbe az állításába, mint amennyit érzett magában.

– És még az is meglehet, hogy maga téved – tette hozzá Siker. – Azt viszont remélem tudja, hogy engem érdekel az a bizonyos szék.

– Mindannyian tudjuk, hogy szeretné az állást – felelte McKie.

– El tudom képzelni, hogy miféle pletykák keringenek a hálózatban – dohogott a osztályvezető.

– És vajon megéri? – vetette fel McKie.

– Majd elmesélem, hogy milyen, ha megtapasztalom.

– Biztosra veszem, hogy meg fogja tapasztalni.

– Még egy dolog – váltott témát hirtelen Siker. – Hogyan fogja távol tartani magától Abnethét?

– Úgy, hogy tanárrá változom – felelte McKie.

– Azt hiszem, nem vagyok kíváncsi a magyarázatra – jelentette ki Siker, azzal megszakította a kapcsolatot.

McKie hirtelen azon kapta magát, hogy továbbra is a kalebán labdájának belsejében, a bíbor homályban úszó helyiség padlóján kuporog. A feje búbjától a sarkáig verejtékben fürdött. A környezetében olyan forróság uralkodott, mint egy kemencében. Megfordult a fejében, hogy talán már a zsírja is kisült a bőre alól. Azt viszont biztosra vette, hogy rengeteg vizet vesztett. A gondolat nyomán rájött, hogy a torka olyan száraz, hogy szinte porzik.

– Itt vagy még? – recsegte zihálva.

Miután néhány pillanatig nem kapott választ, fennhangon megszólalt:

– Itt vagy, Fanny Mae?

– Az otthonomban maradtam – felelte a kalebán.

McKie-t ezúttal is felkavarta, hogy nem a füle, hanem a tudata fogadta be a szavakat. Az érzést felerősítette a szervezetében keringő dühítő, így csendes, lappangó haraggá forrt. Átkozott felsőbbrendű dög! Az ostoba kalebán! Szép kis felfordulást okozott!

– Hajlandó vagy együttműködni velünk, hogy közösen próbáljunk véget vetni ezeknek a korbácsolásoknak? – kérdezte ingerülten.

– Amennyire a szerződésem engedi – felelte a kalebán.

– Rendben. Hát akkor közöld Abnethével, hogy azt akarod, én legyek az egyik tanárod!

– Te akarod végrehajtani egy oktató feladatait?

– Tanultál már tőlem valamit? – kérdezte McKie.

– Valamennyi zavaros összekötő megtanít valamire.

Összekötők – dünnyögte McKie. – Megint ezek az átkozott összekötők. Lehet, hogy már öreg vagyok ehhez?

– Magyarázatot kérek az öregre – mondta a kalebán.

– Ne is törődj vele! – McKie fáradtan legyintett. – Kezdő lépésnek talán meg kellene vizsgálnunk a szerződésedet. Előfordulhat, hogy ki lehet bújni alóla. Miféle törvények hatálya alatt született?

– Magyarázatot kérek a törvényre.

– Tiszteletben tartandó, kényszerítő előírások – harsogta McKie.

– Az értelmes lények összekötői iránti természetes tisztelet hatálya alatt – felelte a kalebán.

– Abnethe nem tudja, mi az a becsület.

– Én tudja, mi a becsület – válaszolta a kalebán.

McKie hatalmasat sóhajtott.

– A szerződéskötésnél jelen voltak független tanúk? Sor került aláírásokra, meg efféle dolgokra?

– Valamennyi kalebántársam tanúja volt összekötőknek. Az aláírást nem ért. Magyarázatot kér.

McKie úgy döntött, nem próbálja felvázolni az aláírás fogalmát, inkább újabb kérdéssel hozakodott elő:

– Milyen körülmények között nem lennél hajlandó tiszteletben tartani az Abnethével kötött szerződést?

A kalebán hosszabb szünet után válaszolt:

– A körülmények változása a viszonyok változását hordozza magában. Ha Abnethe mulasztást követ el az összekötőiben, vagy megpróbálja újraértelmezni a tartalmakat, azzal nyitott linearitásokat teremthet a kiszabadulásom felé.

– Világos – hümmögte McKie. – Sima ügy.

Megrázta a fejét, és a hatalmas kanál feletti ürességre függesztette a tekintetét. Kalebánok! Az ember nem láthatja, nem hallhatja, de főleg nem értheti meg őket…

– Elérhetőek számomra a te dimenzióajtóid? – kérdezte McKie.

– A tanáromként működsz.

– Ezt vegyem igennek?

– Megerősítő válasz.

– Megerősítő válasz – visszhangozta McKie. – Remek. Képes vagy tárgyakat is utaztatni? Oda küldeni, ahová én szeretném?

– Amíg az összekötők láthatóak maradnak.

– Remélem, ez azt jelenti, amit én igennek gondolok – jegyezte meg a szabotőr. – Tudatában vagy annak, hogy a palenki karja és korbácsa itt hever, az otthonod padlóján?

– Tudatában.

– Szeretném elküldeni ezeket a tárgyakat a Központ egy bizonyos irodájába – folytatta McKie. – Meg tudod ezt tenni?

– Gondolj az irodára – felelte Fanny Mae.

McKie engedelmeskedett.

– Az összekötők elérhetőek – közölte a kalebán. – Egy olyan helyre kívánod küldeni a tárgyakat, ahol megvizsgálják azokat.

– Így igaz!

– Én küldje most?

– Azonnal!

– Azonnal, rendben. A többszörös utaztatás meghaladja képességeinket.

– Hogy mondod?

– A tárgyak úton…

McKie pislogva meredt a karra és a korbácsra, amelyek hirtelen eltűntek a szeme elől, mialatt gyorsan széttáguló levegő éles pattanása hallatszott.

– A tapriziók tevékenysége hasonlít ahhoz, mint amikor te átszállítod a különféle dolgokat? – kérdezte McKie.

– Az üzenetküldés alacsony energiaszintet igényel – válaszolta a kalebán. – A szépségszobrászat még alacsonyabbat.

– Ezt magamtól is sejtettem – dörmögte hitetlenkedve McKie. – Hát, mindegy. Viszont itt volna még az én Alichnio Furuneo barátom ügye. Jól hiszem, hogy az otthonába küldted őt?

– Pontosan.

– De nem a megfelelő otthonába.

– A teremtmények csupán egyetlen otthonnal rendelkeznek.

– Nekünk, értelmes lényeknek több otthonunk is lehet – vetette ellen McKie.

– De én tekintetbe veszem az összekötőket!

McKie érzékelte, hogy tiltakozás sugárzik a kalebán felől, és gyorsan összeszedte minden akaraterejét.

– Nem kétlem – folytatta. – De Furuneónak van egy másik otthona is, itt, a Cordialityn.

– Megdöbbenés tölti el önmagát.

– Elképzelhető. – McKie nagyokat bólogatott. – A kérdés csak az, hogy képes vagy korrigálni ezt a helyzetet?

– Én magyarázatot kér a helyzetre.

– Képes vagy a Cordialityn lévő otthonába utaztatni Furuneót?

Rövid szünet következett, majd a kalebán válaszolt:

– Ez a hely nem az otthona.

– De ide tudod hozni őt?

– Ezt kívánod éntől?

– Igen, ezt.

– A barátod jelenleg egy taprizión keresztül társalog valakivel.

– Aha – dünnyögte a szabotőr. – Bele tudsz hallhatni a beszélgetésükbe?

– Az üzenetek tartalma nem elérhető – felelte a kalebán. – Látható összekötők. Tudatában vagyok annak, hogy a barátod más fajhoz tartozó értelmes lénnyel folytat kommunikációt.

– Mifélével?

– Egy olyannal, akit ti panspechinek neveztek.

– Mi történne, ha most rögtön áthoznád Furuneót az… az itteni otthonába?

Összekötők megszakadnának. De az üzenetváltás beletartozik ebbe a linearitásba. Küldöm őt. Tessék.

– Idehoztad Furuneót?

– Csak az összekötőket, amelyekre utaltál.

– Furuneo itt van, a Cordialityn?

– Nem az otthonában tartózkodik.

– Remélem, ugyanarról a dologról beszélünk. – McKie hatalmasat sóhajtott.

– A barátod – folytatta a kalebán –, szeretne a közeledben tartózkodni.

– Ide akar jönni?

– Pontosan.

– Hát, végül is, miért ne? Rendben, hozd ide!

– Miféle célból eredően kíván a barátod megjelenni az otthonomban?

– Szeretném, ha itt maradhatna, hogy figyeljen Abnethére, mialatt én elintézek néhány dolgot.

– McKie?

– Tessék?

– Tudatában vagy annak, hogy a te, vagy egy fajtársad jelenléte meghosszabbítja az én visszaverődésemet a ti hullámotokban?

– Hát ez remek.

– A te jelenléted lerövidítette a korbácsolást.

– Ezt magam is gyanítottam.

– Gyanítottad?

– Megértettem!

– A megértés valószínű. Összekötő kezdeményezve.

– Nem bírom kifejezni, hogy ez mennyire boldoggá tesz engem – dörmögte McKie.

– Kívánod, hogy idehozzam a barátodat?

– Mit csinál most Furuneo?

– Furuneo beszélgetés folytat egy… segítővel.

– El tudom képzelni…

McKie letörten csóválgatta a fejét. Mélyen átérezte, hogy egy kalebánnal folytatott beszélgetés alatt mindvégig fennáll a félreértés veszélye. Lehetetlennek tűnt bármit is tisztázni. Teljességgel lehetetlennek. Mihelyt úgy gondolták, hogy már-már megértik egymás, rá kellett döbbenniük, hogy mennyire messze járnak ettől.

– Amikor Furuneo befejezi a beszélgetést, hozd ide – kérte McKie, majd kimerülten nekitámaszkodott a falnak. Az alvilág istene! A hőség szinte már elviselhetetlen! Miért van szükségük a kalebánoknak ilyen forróságra? A hőség talán jelent valamit egy kalebánnak, esetleg egy látható hullámformát, vagy valami más célt szolgál, amelyet más értelmes lények képtelenek megérteni?

McKie úgy érezte, hogy merőben felesleges, mindkettőjükhöz méltatlan zajok cseréjébe bonyolódott – árnyékhangok cseréjébe. A józan ész elszállt, bolygóról bolygóra repkedett. A kalebán és ő szinte hazug alkut folytattak, mialatt megpróbáltak kikeveredni a zűrzavarból. És azt is tudta, hogy ha ők ketten kudarcot vallanak, a halál el fogja ragadni mind az ártatlanokat, mind a bűnösöket, a jókat és a rosszakat. Hajók fognak sodródni számtalan óceánon, tornyok dőlnek össze, erkélyek szakadnak le, és a napok magányosan fognak bolyongani jellegtelen égboltokon.

A testén végigsöprő, viszonylag hűvös levegő arról tájékoztatta McKie-t, hogy Furuneo megérkezett. Megfordult, és megpillantotta a padlón elterülő planetáris ügynököt, aki éppen igyekezett ülő helyzetbe tornázni magát.

– A pokol minden szerelmére! – kiabálta Furuneo. – Mit művel maga velem?

– Friss levegőre volt szükségem – felelte vigyorogva McKie.

Furuneo pislogva meredt a szabotőrre, és értetlen képet vágva megkérdezte:

– Mi van?

– Örülök, hogy látom, Furuneo ügynök – válaszolta McKie.

– Valóban? – nyögte Furuneo, és guggoló testhelyzetbe küzdötte magát a szabotőr mellett. – Van valami fogalma arról, hogy mi történt velem az imént?

– Maga a Landy-B-re került – közölte McKie.

– Ezt meg honnan veszi? És ezt ki intézte így?

– Apróbb félreértés történt – felelte McKie. – A Landy-B a maga otthona.

– Nem az.

– Ezt inkább Fanny Mae-vel vitassa meg, ne énvelem – jegyezte meg kesernyésen mosolyogva McKie. – Elindította a hajtóvadászatot itt, a Cordialityn?

– Éppen csak összekaptam magam, amikor…

– Jól van, de elindította?

– Igen, elindítottam.

– Remek. Elbeszélget Fanny Mae-vel különféle dolgokról, és ő idehozza a maga embereit, hogy jelentsenek, meg minden mást, amire szüksége lesz. Ugye, Fanny Mae?

Összekötők elérhetőek maradnak. A szerződés lehetőséget ad rá – válaszolta a kalebán.

– Jó kislány! – dicsérte McKie a kalebánt.

– Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen őrült forróság van itt – dohogott Furuneo a homlokát törölgetve. – Szóval, ide tudom hívni az embereimet. És mit csináljak még?

– Figyeljen Abnethére.

– És?

– Abban a pillanatban, ahogy ő vagy az ő korbácsos palenkijei felbukkannak, készítsen holoscan-felvételt mindenről, ami történik. Magánál van a szerszámkészlete?

– Természetesen.

– Remek. Mialatt felvételt készít, vigye a műszert olyan közel a dimenzióajtóhoz, amennyire csak lehetséges.

– Az a sanda gyanúm, hogy Abnethe azonnal bezárja az ajtót, amint meglátja, hogy miben mesterkedek.

– Azért csak próbálkozzon! Ó, és még egy dolog.

– Igen?

– Maga mostantól tanár, és az én asszisztensem.

– A micsodája?

McKie elmagyarázta a kalebán szerződésének lényegét. Miután befejezte, Furuneo nagyokat bólogatva összefoglalta a hallottakat:

– Vagyis Abnethe nem szabadulhat meg tőlünk anélkül, hogy ne sértené meg a Fanny Mae-vel kötött egyezséget. Egész jó. Ez minden?

– Nem. Szeretném, ha maga és Fanny Mae eldiskurálgatnának az összekötőkről.

– Az összekötőkről?

– Igen, azokról. Szeretném végre megtudni, hogy a kalebánok mi a tízmilliárd gonoszt értenek összekötők alatt.

– Szóval, az összekötők – hümmögte Furuneo, és hatalmas sóhajtás kíséretében megkérdezte: – Vajon létezik megoldás arra, hogy kikapcsoljuk ezt a nagyolvasztót?

– Nem tudom, de ezt veheti akár a következő feladatának is – válaszolta McKie. – Próbálja meg kideríteni, hogy mi szükség van itt erre a forróságra.

– Ha nem olvadok el előtte – dörmögte Furuneo. – Maga hol lesz?

– Vadászaton – felelte McKie –, feltéve ha Fanny Mae és én egyetértünk az összekötőkben.

– Hát ettől nem lettem okosabb…

– Nem baj, a lényeg, hogy megpróbálok nyomokat keresni – válaszolta a szabotőr. – Amennyiben Fanny Mae oda küld engem, ahol a vad tartózkodik.

– Ahhh… – nyögte a planetáris ügynök –, vigyázzon, lehet, hogy csapdába sétál.

– Talán így lesz – ismerte el McKie. – Fanny Mae, hallottad?

– Én magyarázatot kér a hallra.

– Ne is törődj vele!

– Énnek törődnie kell vele.

McKie lehunyta a szemét, nagyot nyelt, és megszólalt:

– Fanny Mae, tudatában vagy annak az információcserének, ami éppen most fejeződött be köztem és a barátom között?

– Magyarázatot kérek a befejeződöttre.

– Tudatában vagy? – ordította McKie.

– Hangfelerősítés nem javítja a kommunikációt – felelte a kalebán. – Rendelkezem a kívánt tudatossággal. Feltehetően.

– Feltehetően – dünnyögte McKie, majd hangosan így folytatta: – El tudsz küldeni egy olyan, Abnethe közelébe eső helyre, ahol ő nem észlelhet engem, de én észlelhetem őt?

– Negatív.

– Miért nem?

– Szerződés különleges kikötése tiltja.

– Aha… – McKie lehajtotta, majd néhány pillanattal később felkapta a fejét, és megkérdezte: – Hát akkor el tudsz küldeni engem egy olyan helyre, ahonnan kiindulva a saját erőmből Abnethe közelébe férkőzhetek?

– Valószínűség fennáll – válaszolta a kalebán. – Összekötők vizsgálata engedélyezett.

McKie türelmesen várakozott. A forróság már szinte tapinthatóvá vált a labda belsejében, valósággal tömör tárgyként furakodott be az érzékszerveibe. Látta, hogy a hőség már kezdi megingatni Furuneót.

– Találkoztam az anyámmal – közölte az ügynök, aki észrevette, hogy McKie őt figyeli.

– Szívből örülök – dünnyögte McKie.

– Éppen úszott a barátaival, amikor a kalebán belevágott a medencébe, közvetlenül melléjük. A víz valami felséges volt…

– Az anyja és a többiek meglepődtek, semmi kétség – állapította meg a szabotőr.

– Azt hitték, hogy nagyszabású tréfát látnak – folytatta Furuneo, és hatalmas sóhajtás kíséretében hozzátette: – Azt kívánom, bárcsak tudnám, hogyan működik a dimenzióajtók rendszere.

– Vagyunk így pár milliárdan – jegyezte meg McKie. – Már a rendszer feltételezett energiaigényének gondolatától is kiráz a hideg.

– Nekem éppen jól jönne az a hideg – borongott hangosan Furuneo. – Tudja, azért ez elég különös érzés. Az ember az egyik pillanatban még a régi barátokkal cseverészik, aztán a következő másodpercben már a semmiben kapálózik itt, a Cordialityn. Maga szerint mit gondolhatnak?

– Talán azt, hogy varázslat történt.

– McKie – szólalt meg ekkor a kalebán –, szeretlek.

– Mit csinálsz? – hördült fel McKie.

– Szeretlek téged – ismételte a kalebán. – A szerelem egy adott személy vonzódása egy másik adott személyhez. Az efféle vonzalmak túlhaladják a faji különbségeket.

– Igen, én is azt hiszem, viszont…

– Miután én rendelkez ezzel az egyetemes vonzalommal a személyed iránt, az összekötők nyitottak, módomban áll teljesíteni a kérésedet.

– El tudsz utaztatni egy Abnethe közelében lévő helyre?

– Megerősítve. Teljesíthető kívánság. Igen.

– És hol van az a hely? – kérdezte McKie.

Mialatt beszélt, hideg szélroham vágott végig a testén, majd poros földsáv lódult felé, aztán azon kapta magát, hogy egy mohával benőtt sziklának beszél. Egy pillanat erejéig bambán bámulta a sziklát, és a két kezével vadul kalimpálva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. A kődarab másfél méter magas lehetett. A felszínén sárgásfehér erek futottak végig, melyek között apró, fényes kvarcszemcsék sziporkáztak. Egy nyílt mezőn, távoli, sárga nap fényében állt. A ragyogó égitest helyzete elárulta McKie-nek, hogy helyi idő szerint vagy a délelőtt, vagy a délután közepén érkezett ide. A sziklán túl sárgás bozótos nyúlt el a sík látóhatárig, amelyet a messzeségben egy város magas, fehér tornyai törtek meg.

– Szeret engem? – kérdezte a sziklától.

Sose becsüljük le a vágyak, az ábrándok hatalmát, mert képesek megszűrni azt, amit a szem lát, és amit a fül hall.

AZ ABNETHE-ÜGY, A SZABOTÁZSIRODA TITKOS AKTÁIBÓL

A korbács és a palenki levágott karja akkor érkezett meg a SzabIr megfelelő laboratóriumába, amikor éppen senki sem tartózkodott a helyiségben. A labor vezetője, egy Treej Tuluk nevezetű hajlott hátú vriv egy konferencián vett részt, amelyet McKie jelentése miatt hívtak össze.

Mint a legtöbb hajlott hátú, Tuluk is szagazonosított vriv volt. A megjelenése semmiben sem különbözött egy átlagos vriv külsejétől. Csőszerű teste mintegy két és fél méter magasra nyúlt, láb gyanánt két, a tövénél vaskos, a bokája felé elkeskenyedő nyúlványon járt, függőleges archasítékának alsó szegletéből mozgékony csápok csüngtek. Az emberi lények, illetve más humanoid teremtmények közelében eltöltött hosszú idő alatt fürge, bár csoszogó járásmódot vett át, megkedvelte a sok zsebbel ellátott ruhákat, továbbá elsajátította a gunyoros beszédmodort, holott az egyáltalán nem jellemezte a vriveket. Archasítékának felső zugából hosszú kocsányok indultak ki, ezek végén csillogott négy zöld színű, szelídséget és jóindulatot sugalló szeme.

Miután visszatért a megbeszélésről, azonnal felismerte a laboratóriumának padlóján heverő tárgyakat – tökéletesen megfeleltek Siker leírásának. Mérgelődött ugyan a hanyag szállítás miatt, de hamarosan belefeledkezett a bonyolult vizsgálat finomságaiba. Ő és segítségül hívott asszisztense előbb holoscan-felvételeket készítettek, és csak aztán választották szét a korbácsot és a kart.

Várakozásának megfelelően a palenki génállományát nem tudták összevetni semmivel. A kar nem ahhoz a néhány palenkihez tartozott, akikről léteztek feljegyzések a Konföderáció Adatbankjában. Tuluk ettől függetlenül rögzítette a DNS-térképet és a génrendet, mert ezek lehetővé tették a kar eredeti tulajdonosának későbbi azonosítását.

Ezzel egy időben javában zajlott a korbács vizsgálata. A számítógépek „terelőostor, egy ősi földi eszköz másolata” definícióval írták le a ritkaságot. Az elemzés szerint marhabőrből készült, amitől a vegetáriánus Tuluk és szintén vegetáriánus asszisztensei néhány pillanatig utálkozva öklendeztek, mert egészen addig azt hitték, hogy a korbácsot szintetikus anyagok alkotják. Az információ nyomán Tuluk csider beosztottai az „undorító őskövület” néven emlegették a korbácsot. A többiek egyetértettek ezzel az ítélettel, még egy panspechi is, pedig ő a fennmaradás érdekében a szaporodási ciklusa folyamán időről időre visszavedlett húsevővé.

Aztán már a sejtmolekulák különleges elrendeződése vonta magára a figyelmüket. A korbács és a kar tanulmányozása tovább folytatódott, a maga sajátos ütemében.

Nem létezik olyan, hogy színtiszta tárgyilagosság.

GOWACHIN AFORIZMA

Mialatt McKie egy földút mellett ácsorgott, körülbelül három kilométerre a mohos sziklától, sort kerített egy csillagközi távhívásra. Gyalog tette meg ezt az utat, és egyre bosszúsabb lett a furcsa környezet miatt. A felfedezésre váró város képe délibábhoz hasonlatosan függött a magas fűvel és tüskés bozóttal tarkított poros alföld felett.

A síkságon majdnem olyan forróság tombolt, mint a kalebán labdájában.

A szabotőr mindeddig nem látott más élőlényt, csupán néhány, tőle nagy távolságban rohangáló, vörösesbarna négylábút, valamint temérdek bogarat: ugráló, kúszó-mászó, repülő és pattogó rovarféleségeket. A szabadban felejtett vasszerszám rozsdavörös színében játszó úton két, egymással párhuzamos mélyedés futott végig. McKie úgy látta, hogy az út egy tőle jobbra eső, kéklő hegyvonulatból ered, és átszeli az egész síkságot, egészen a tőle balra vibráló láthatárig. Teremtett lélek sem járt a környéken, még egy porfelhő sem jelezte, hogy mozog valaki errefelé.

A szabotőr szinte megörült, amikor megérezte, hogy a kommunikációs transz magával ragadja.

– Itt Tuluk beszél – jelentkezett a hívó fél. – Szóltak, hogy lépjek kapcsolatba magával, mihelyt lesz jelentenivalóm. Remélem, megfelelő pillanatban zavarom.

– Rajta, vágjon bele! – válaszolta McKie, aki egy terepen dolgozó ügynökhöz illő módon elismerte és tiszteletben tartotta Tuluk illetékességét.

– A karról nem sokat tudok mondani – kezdte Tuluk. – Egy palenkié, természetesen. Azonosíthatjuk a tulajdonosát, ha valaha elkapjuk. Ezt a végtagot már legalább egyszer újranövesztették. Az alkaron vágott seb látható, amit a formája alapján kard okozhatott.

– Mi a helyzet a phylum-jelekkel?

– Azon még dolgozunk.

– Na és a korbács?

– Az már valami egészen más. Valódi marhabőr.

– Valódi?

– Minden kétséget kizáróan – válaszolta Tuluk. – Azonosíthatjuk a bőr eredeti tulajdonosát, bár erősen kétlem, hogy még most is kószál valahol.

– Félelmetes a humorérzéke – állapította meg szárazon McKie. – Mi van még?

– A korbács ősrégi – folytatta a vriv kutató. – Régi, terrai stílusban készült. Számítógéppel azonosítottuk, és hozattunk egy múzeumi szakértőt, aki megerősítette a vizsgálat eredményét. Úgy gondolja, hogy a kidolgozása kissé durva, de elég jó ahhoz, hogy egyértelműen egy valódi példány másolata legyen. És nemrégiben készülhetett.

– Honnan szerezhettek egy eredeti darabot, amelyet aztán lemásoltak?

– Azt is ellenőrizzük jelenleg, és talán szolgálhat némi nyommal. Ezek a tárgyak nem teremnek minden bokorban.

– Nemrégiben készítették – ismételte McKie. – Biztos benne?

– Az állat, amelynek a bőréből fonták, körülbelül két standard évvel ezelőtt pusztult el – válaszolta Tuluk. – A sejtközi állomány még reaktív ahhoz, hogy katalizálni lehessen.

– Két éve… De vajon honnan szereztek valódi szarvasmarhát?

– Ez eléggé leszűkíti a kört – felelte Tuluk. – Annak idején keringett néhány hír a szórakoztató médiában valami efféléről. Állítólag néhány elmaradott bolygón, ahol még nem ismerik a pszeudohús előállításának technológiáját, mindmáig tenyésztenek szarvasmarhákat a húsukért.

– Minél mélyebbre ásunk ebbe az ügybe, annál zavarosabb lesz – állapította meg rosszkedvűen McKie.

– Mi is így véljük – felelte Tuluk. – Igen, és chalfpor van a korbácson.

Chalf! Ezért hittem, hogy élesztőt szimatolok!

– Igen, és még eléggé erős a kipárolgás.

– És vajon mire kell nekik a gyorsírópor? – vetette fel McKie. – Nyomát sem láttuk chalf-memóriarúdnak. Bár ez még természetesen nem sokat jelent.

– Csupán egy feltevés – válaszolta Tuluk –, de nem lehet, hogy chalffal rajzolták fel a jeleket arra a palenkire?

– Miért?

– Hogy mi vagy valaki más phylumnak higgyük az illetőt.

– Ebben lehet valami – ismerte el a szabotőr.

– Ha chalf szagát érezte, miután a korbács átcsapott a maga oldalára, elég soknak kellett ott lennie. Erre gondolt már?

– Az a helyiség nem volt annyira nagy, és pokoli hőség uralkodott benne.

– A forróság megmagyarázná, így igaz – jelentette ki Tuluk. – Sajnálom, de ennél többel nem szolgálhatunk.

– Ez minden?

– Nos lehet, hogy semmi haszna, de a korbácsot függő helyzetben tárolták, egy vékony acélrúdra akasztva.

– Acélrúdra? Biztos benne?

– Teljesen.

– Ki használ manapság acélt?

– Azért egyes újonnan felfedezett világokon nem számít akkora ritkaságnak – magyarázta Tuluk. – Az R és R még meg sem fordult ott, ahol továbbra is felhasználják az építkezésekhez.

– Őrület!

– Hát… az – erősítette meg a vriv tudós.

– Szóval, egy elmaradott bolygót keresünk – folytatta McKie –, és minden jel arra utal, hogy én épp egy ilyenre csöppentem.

– Hol van most?

– Sejtelmem sincs.

– Nem tudja?

McKie röviden beszámolt a történtekről.

– Maguk, terepügynökök néha elképesztő kockázatot vállalnak! – szörnyülködött Tuluk.

– Nem csak mi…

– Nézze, McKie. Maga most monitort visel – válaszolta megfontoltan a vriv. – Ha gondolja, megkérhetek egy tapriziót, hogy azonosítsa az ön helyzetét. Szeretné, hogy azonnali monitorkapcsolatért folyamodjak?

– Maga is tudja, hogy sürgősségi fizetési kötelezettség lépne életbe – felelte McKie. – Azt hiszem, a helyzetem még korántsem annyira veszélyes, hogy pénzügyi csődbe rántsam az Irodát. Előbb körülnézek, hátha más eszközökkel is képes leszek azonosítani ezt a világot.

– Hát akkor mit kíván tőlem, mit tegyek?

– Hívja fel Furuneót – válaszolta a különleges szabotőr. – Mondja meg neki, hogy adjon nekem még hat standard órát, aztán szóljon a kalebánnak, hogy vigyen ki innen.

– Hogy vigyék ki onnan magát, rendben – ismételte Tuluk. – Siker azt mondta, hogy valami ajtó nélküli Cs’szem-dolgon tartózkodik. Az a kalebán bárhol képes felszedni magát?

– Azt hiszem, igen.

– Rendben, máris hívom Furuneót!

Bármi lehet tény, amit ténynek akarsz venni. Ez a relativitás leckéje.

A SZABOTÁZSIRODA KÉZIKÖNYVÉBŐL

McKie már majdnem két órája gyalogolt, amikor meglátta a füstöt. A távolban vékony, fehér szálak kígyóztak fel az égbe. A hosszúra nyúló séta alatt a szabotőr fejében megfordult, hogy talán egy olyan helyre került, ahol esetleg éhen vagy szomjan hal, mielőtt elérhetné a helyi civilizált élőlények biztonságot jelentő társaságát. Az önváddal vegyes rossz hangulat egészen a hatása alá vonta. Nem ez volt az első alkalom, amikor rádöbbent, hogy valamelyik gépezet akár legkisebb hibája is végzetesnek bizonyulhat.

Na de a saját elméje gépezetének hibája? Elátkozta magát, amiért a kalebán dimenziórendszerét vette igénybe erre az utazásra, holott nagyon jól tudta, hogy mennyire megbízhatatlan és bizonytalan a teremtménnyel folytatott kommunikációja.

Gyaloglás!

Sosem hitte volna, hogy valaha is gyalogolni kell ahhoz, hogy biztonságos révbe érjen.

McKie érzékelte, hogy örökös rés támadt a gépezet és az értelmes lények viszonyában. Azzal, hogy megbízhatatlan erőkre támaszkodott, hamarosan kifárasztja az izmait egy olyan világban, amelyben bármelyik pillanatban szüksége lehet azokra az izmokra.

Úgy ítélte meg, hogy közelebb ért a füstcsíkokhoz, bár a hegyeket továbbra is ugyanolyan távolinak látta, mint korábban.

Gyaloglás.

Az összes ostoba, átkozott törtető rohadékra! Miért kellett Abnethének éppen egy ilyen helyet választania ahhoz, hogy belekezdjen a maga mocskos kis játszmájába? Ha egyáltalán ezen a bolygón kezdett bele. Ha a kalebán nem értett félre megint valamit.

Ha a szeretet képes lenne megtalálni az utat. Mi a pokol köze van a szeretetnek ehhez az egészhez?

McKie tovább baktatott, és szívből sajnálta, hogy nem hozott magával néhány liter vizet. Először a kalebán labda forrósága, most meg ez. A torka olyan száraz volt, hogy tüzet csiholhatott volna benne. És a lépteivel felvert por sem javított a kedélyállapotán. Valahányszor letette a lábát, fakóvörös felhőcske szállt fel a keskeny útról. A dohos, penészízű por eltömte a torkát és az orrlyukát.

Megveregette a dzsekijének belső zsebébe rejtett szerszámkészletet. A raygen szűk lyukat égetne a megperzselt földbe, talán még a legfelső vízrétegeket is elérné. De hogyan hozhatná fel a vizet, hogy megnedvesítse követelőző torkát?

Rengeteg rovar akadt körülötte. Zümmögtek és röpködtek, ott mászkáltak az út szélén, időnként megtámadták a fedetlen bőrfelületeit. Végül elővett egy stimet a szerszámkészletéből, és közepes erősségre állította. Valahányszor egy-egy raj közeledett felé, a készülék megtisztította a levegőt az arca körül, így kábultan vergődő rovarokból álló sötét foltokat hagyott maga mögött.

Bizonyos idő eltelte után felfigyelt a zajra – egy halk, de jól megkülönböztethető dübörgésre. Valahol valakik kalapáltak valamit. Valamit, ami üreges, és könnyen berezeg. A lárma a távolból szállt felé, arról a környékről, ahonnan a füstcsíkok is kiindultak.

Lehet, hogy természetes jelenség – mondta magának McKie. Lehet, hogy vadállatok okozzák. A füst lehet természetes tűz eredménye. Mégis elővette a raygent a készletéből, és az oldalzsebébe csúsztatta, ahol szükség esetén gyorsan elérhette.

A dübörgés fokozatosan hangosabbra váltott, mintha szándékosan felerősítették volna. Néhány nagyobb bokorcsoport, és a földfelszín enyhe hullámzása elrejtették szeme elől a hangok forrását.

McKie, továbbra is az utat követve, nekivágott egy enyhe emelkedőnek.

A szomorúság tetőtől-talpig átjárta. Elhajították valami nyomor sújtotta, elmaradott világra, egy olyan helyre, amitől a két szeme keresztbe állt. A jó fiú szerepét kapta egy történetben, egy szárnyaszegett tündérmesében. Ő a kiégett vándor, a szomjúsága perzselő vágyódás. A szenvedés befészkelte magát valahová a bensőjének mélyére. Különös, gyötrő álmot kerget, amelyet hamarosan szertefoszlat egyetlen kalebán ébredező végzete.

A kalebán halálának következményei elcsüggesztették, és szinte elviselhetetlenül nyomasztották. A feje tetejére állították az éntudatát, és kiszívtak belőle minden derűt, minden világosságot. A saját halála tünékeny buborékfelhő lesz egy ekkora tűzvészben.

McKie megrázta a fejét, hogy elűzze felkavaró gondolatait. A félelem elhomályosítja az ítélőképességét, tompítja az éberségét, amit nem engedhetett meg magának.

Egyetlen dolgot biztosra vett: a nap lenyugodni készült. A fénylő korong legalább két átmérőnyit ereszkedett a láthatár felé, mióta ő megkezdte ezt az ostoba utazását.

Mi a végtelen bánat lehet ez a dübörgés? Úgy áradt felé, ahogyan a forróság terjed: monotonon és makacsul. Úgy érezte, hogy a halántéka idegesítő ellenpontozással dobol: dörrenés, lüktetés, dörrenés, lüktetés…

McKie felért az emelkedő tetejére, és megtorpant. Sekély medencét látott maga alatt, amelyről eltakarították a bozótot. A jókora horpadás közepén sövénykerítés vett körül húsz-huszonöt fűtetős, kúpot formázó kunyhót, amelyeknek falait sárból emelték. Füst kígyózott elő az építmények tetejébe vágott nyílásokból, illetve az elszórtan lobogó tábortüzekből. Fekete pontoknak tűnő marhák legelésztek a medencében. Néha felemelték a fejüket, ekkor McKie meglátta, hogy barna fűcsomók merednek ki a pofájukból.

Hosszú rudakkal felszerelkezett, fekete bőrű fiatalok őrizték a nyájakat. Fekete bőrű férfiak, nők meg gyermekek jöttek-mentek és szorgoskodtak a tüskés sövénnyel kerített területen.

McKie, akinek a felmenői közölt a Caoleh bolygón élt feketék is akadtak, furcsa módon zavarba ejtőnek találta a látványt. Megmozdított benne egy genetikai emléket, amely aztán kínzó ritmusban rezgett. Hogy’ a búbánatos bolygórendszerben képesek emberi lények ilyen mélyre süllyedni? A medence úgy festett, mint egy, az ősi Terra sötét korszakait bemutató tankönyv egyik illusztrációja.

A gyermekek túlnyomó többsége, sőt a férfiak egy része is meztelen volt. Az asszonyok durva fonálból szőtt rövid szoknyát viseltek.

Lehet, hogy ezek az illetők, a maguk érthetetlen módján visszatértek a természethez? – tűnődött McKie. Nem önmagában véve a meztelenség, hanem az összkép zavarta.

A keskeny földút lefutott a medencébe, áthaladt a sövénykerítésen, túlnyúlt annak másik oldalán, majd eltűnt a szemközt húzódó alacsony dombvonulat gerincén.

McKie elindult lefelé, közben forrón remélte, hogy a falu lakói adnak neki vizet.

Az ütemes dübörgés a település közepén álló jókora kunyhóból származott. Az építmény mellett kétkerekű taliga állt, amely elé négy hatalmas termetű, kétszarvú szörnyeteg volt befogva.

Mialatt McKie tovább lépdelt, szemügyre vette a primitív járművet. Magas oldalfalai között különös tárgyak halmozódtak: lapos, deszkaszerű valamik, rikító színű szövettekercsek, valamint hegyes fémfejjel ellátott hosszú rudak.

A dobolás hirtelen elhallgatott, és McKie észrevette, hogy árgus szemek követik minden mozdulatát. Gyermekek rohangáltak sikoltozva a kunyhók között, és az ő irányába mutogattak. A felnőttek méltóságteljes lassúsággal fordultak felé, és távolról tanulmányozták őt.

Kísérteties csend telepedett a környékre.

McKie a kerítés egyik résén keresztül belépett a faluba. Rezzenéstelen, fekete arcok fordultak felé, hogy figyeljék az előrehaladását. Undorító szagok rohamozták meg az orrát – rothadó hús és erjedő tárgya bűze, füst és égő hús szaga, valamint maró kipárolgások, amelyeknek még csak a jellegét sem tudta megállapítani.

Fekete rovarfelhők rajzottak az igába fogott kétszarvúak körül, nem törődve azok lusta farokcsapásaival.

McKie állhatatosan ballagott a falu középpontja felé. Amikor a legnagyobb kunyhó közelébe ért, annak ajtaján vörös szakállú, fehér bőrű férfi lépett ki. Az illető keskeny karimájú kalapot, poros, fekete dzsekit és homokszínű nadrágot viselt. A kezében ugyanolyan korbácsot tartott, mint amilyent a palenki használt. Amint a szabotőr meglátta a korbácsot, nyomban tudta, hogy jó helyen jár.

A szigorú tekintetű, fenyegető alak lecövekelt az ajtóban. Tetőtől talpig végigmérte a jövevényt, majd odabólintott néhány fekete férfinak, a taliga felé intett, aztán ismét McKie-re fordította a figyelmét.

Két magas, fekete férfi elindult, és az igavonó állatok elé sietett.

McKie ismét a taliga rakományát tanulmányozta. Ebből a közelségből már látta, hogy a deszkaszerű tárgyakra különös mintákat véstek és festettek. Valamiért a palenkik páncéljára emlékeztették őt. Nem tetszett neki az, ahogy az állatok fejénél álló férfiak méregették őt. Veszélyt szimatolt. Jobbját a dzsekije külső zsebébe dugta, ujjait a raygenre fonta. Érezte és látta, hogy a falu lakói minden irányból lassan, de kitartóan közelednek felé, amitől védtelennek érezte a hátát.

– Én Jorj X. McKie vagyok, különleges szabotőr – mondta, amikor a szakállas fehér férfitől mintegy tízlépésnyire megállt. – És maga?

A férfi a porba köpött, aztán mondott valamit, ami úgy hangzott:

Getnabent.

McKie nagyot nyelt. Nem ismerte fel ezt az üdvözlési formát. Különös, gondolta. Nem hitte volna, hogy létezik a Föderációban olyan nyelv, amely teljességgel ismeretlen a számára. Az R és R talán egy új bolygóval állt elő itt…

– Én a Szabotázsiroda hivatalos küldetésében járok – közölte fennhangon. – Tudassák ezt mindenkivel, aki a faluban él – fűzte hozzá, és ezzel eleget tett a törvényi előírásoknak.

A szakállas férfi közönyösen rántott egyet a vállán, és megszólalt:

Kavdervels.

McKie mögött valaki felkiáltott:

Kravl’ikido!

A szakállas férfi a hang irányába nézett.

McKie a korbácsra fordította figyelmét, amelynek sudara a földön hevert, a férfi mögött. Amikor az illető észrevette, hogy mit néz McKie, rántott egyet a csuklóján, és a nyéltől eltartott két ujja közé kapta az előreröppenő csapót. Aztán csak állt, és merőn bámulta az idegent.

Az alapos hozzáértésről árulkodó, hanyag mozdulat láttán McKie hátán végigfutott a hideg.

– Honnan szerezte a korbácsot? – kérdezte fennhangon.

A férfi lenézett a kezében tartott tárgyra, majd felemelte a fejét, és kijelentette:

Pics! Bravzenbuller.

McKie közelebb lépett, és a jobbját a korbács felé nyújtva kérő mozdulatot tett.

A szakállas férfi lendületesen megrázta a fejét, és rosszallóan meredt a jövevényre. A válasz egyértelműnek tűnt.

Majkeli – mondta, azzal a korbács nyelével megkopogtatta a taliga oldalát, és a rakomány felé biccentett.

McKie ismét, immáron harmadjára szemügyre vette a jármű tartalmát. Egyértelműnek látta, hogy a szállítmányt kézzel készített tárgyak alkotják, és jól tudta, hogy a misztikus dísztárgyak jelentős értéket képviselnek. Az automata gyárak végeérhetetlen, sorozatgyártott másolataira ráunt vásárlók sok világon kapva kaptak az egyedi darabokon. Viszont ha az árucikkek ebben a faluban készültek, akkor könnyen előfordulhatott, hogy rabszolgamunkával állították elő őket. Vagy „csak” szolgamunkával, ami gyakorlati szempontból nézve ugyanazt jelentette. Ugyanakkor, noha Abnethe játszmájának lehettek ugyan undorító mellékkörülményei, jóval ésszerűbb és érthetőbb indítékokból született és táplálkozott.

– Hol van Mliss Abnethe? – kérdezte a szabotőr.

A név heves reakciót váltott ki. A szakállas férfi hátrahőkölt, és dermedten bámulta McKie-t. A kettejüket körülölelő tömegből torokhangú kiáltások és hördülések szakadtak fel.

– Abnethe? – ismételte McKie.

Sziavssz Abnethe! – kiáltotta a szakállas férfi.

A fekete bőrű falusiak fejhangú kántálásba kezdtek:

Epah Abnethe! Epah Abnethe! Epah Abnethe!

Ruik! – rikkantotta a szakállas férfi, mire a sokaság elhallgatott.

– Mi a neve ennek a bolygónak? – kérdezte fennhangon McKie, aztán lassan megfordulva végighordozta tekintetét a fekete arcokon. – Hol vagyunk?

Hiába erőlködött, senki sem válaszolt neki.

McKie végül ismét szembefordult a szakállas férfivel, és a szemébe fúrta a tekintetét. Az illető a prédát leső ragadozók módjára méregette őt, aztán biccentett, mintha elszánta volna magát valamire.

Diszpavng! – kurjantotta éles hangon.

McKie rosszat sejtve figyelt, és halkan káromkodott egyet. Kommunikációs nehézségekbe ütközik ennek az átkozott ügynek minden egyes átkozott kanyarulatánál! De mindez nem számít. Eleget látott ahhoz, hogy egy rendőri ügynökség teljes körű vizsgálatáért folyamodjon. Senki sem tarthat értelmes lényeket ilyen primitív körülmények között. És csaknem teljesen biztos, hogy Abnethe áll az ügy hátterében. Ezt bizonyította a korbács, és a nevére adott reakció. A falu Abnethe keze nyomától bűzlött. McKie az imént észrevette, hogy néhány fekete bőrű férfi karján és mellkasán hosszú forradások éktelenkednek. Korbácsütések nyomai? Ha igen, Abnethét az az irdatlan vagyona sem mentheti meg. Valószínűleg újabb kondicionálásra küldik, de ezúttal sokkal alaposabb kezelés vár rá…

McKie idáig jutott a töprengésben, amikor valami nekicsapódott a tarkójának, és vadul előrelódította őt. A szakállas férfi felemelte a korbács nyelét, és McKie meglátta, hogy feléje villan a fonott bőrcsapó. Aztán gigászi, vonagló sötétség terjedt szét a tudatában, amikor a csapó eltalálta a feje oldalát. Megpróbálta előrántani a raygent a zsebéből, de az izmai nem engedelmeskedtek az akaratának. Egész testében elzsibbadt, és megtántorodott. Nem látott mást maga körül, csupán vadul kavargó, sűrű, vörös ködöt.

Valami ismét nekicsapódott a tarkójának. Az a benyomása támadt, hogy a rémálomszerű feledés felé zuhan. Mialatt tovább zuhant, eszébe jutott a koponyájába épített monitor. Átvillant az agyán, hogy ha most megölik őt, akkor valahol egy taprizió felfigyel az esetre, és útnak indítja a Jorj X. McKie-ről szóló utolsó jelentését.

Sokra mész vele, Jorj X. McKie! – mondta erre gúnyosan a sötétség.

Hol az a fegyver, amellyel rabszolgasorsra kényszeríthetlek? A kezembe adod, valahányszor szóra nyitod a szádat.

LAKLAK TALÁLÓS KÉRDÉS

McKie rádöbbent, hogy egy holdat lát. A közvetlenül vele szemben izzó valami nem lehetett más, csak egy hold. A felismerés nyomán rájött, hogy már jó ideje bámulja azt a holdat, és eltöprengett annak mibenlétén, anélkül hogy teljesen magához tért volna. A hihetetlenül közelinek tetsző, fénylő égitest kúp alakú háztetők mozdulatlan körvonalai között függött a sötétlő égbolton.

A szabotőr rájött, hogy a jelekből ítélve továbbra is a faluban van.

Sziszegve hunyorgott, mert fejének hátulsó része és bal oldala fájdalmasan lüktetett. Óvatosan megmozgatta a tagjait, és rájött, hogy kikötözték. A hátán feküdt a puszta földön, a csuklójára és a bokájára feszes hurkok szorultak. Megmozgatta kezét-lábát, de nem tudta meglazítani a kötelékeit.

Megalázónak érezte ezt a testhelyzetet, hogy a tagjait szétvetve hever a hátán.

Egy darabig a lassan vándorló, számára idegen csillagképek mozgását figyelte. Hol lehet ez a bolygó?

Valahol a bal keze felől tábortűz égett. Eleinte fel-fellobbant, és élénksárga fényt árasztott, amely később narancsszínű derengéssé gyengült. McKie kissé oldalra fordította a fejét, de nyomban mozdulatlanná dermedt, mert olyan fájdalom robbant a koponyájába, hogy elakadt a lélegzete. Csupán egy hangos nyögésre futotta az erejéből.

Valahol a közelben egy állat sikoltott. A sikolyra rekedtes bömbölés válaszolt. Aztán csend következett, majd egy újabb bömbölés. A hangok összegyűrték az éjszakát McKie számára, új dimenziókba hajlították. Hamarosan közeledő léptek neszei ütötték meg a fülét, majd egy férfihangot hallott:

– Az előbb mintha felnyögött volna.

McKie azonnal kapcsolt: az illető szabvány galach nyelven beszél! Két árnyalak bukkant elő a sötétségből, amelyek a lábánál álltak meg.

– Gondolja, hogy magánál van? – Ezt viszont egy nő kérdezte, aki a hangját storterrel álcázta.

– Úgy lélegzik, mint aki magánál van – válaszolta a férfi.

– Kik maguk? – recsegte McKie. A saját hangjától újabb kínzó szúrások döfködték az agyát.

– Szívből örülök, hogy az emberei készségesen engedelmeskednek az utasításoknak – jelentette ki az idegen férfi. – Képzelje el, hogy mi sülne ki abból, ha ez az alak szabadon rohangálna itt!

– Hogyan került ide, McKie? – kérdezte a nő.

– Sétáltam egyet – mordult fel a szabotőr. – Maga az, Abnethe?

– Sétált egyet – köpte ki megvetően a férfi.

McKie figyelmesen hallgatta a férfi hangját, és elgondolkodott róla. Kissé selypítő' idegen akcentus nyomát vélte felfedezni benne. Ez az illető ember, avagy humanoid? Az értelmes lények közül kizárólag a panspechik képesek emberi alakot ölteni – mert ők tetszésük szerint alakíthatják a testüket.

– Ha nem szabadít ki – felelte a szabotőr –, nem felelhetek a következményekért.

– Pedig maga fog felelni értük – vágott vissza nevetve a férfi.

– Meg kell bizonyosodnunk arról, hogyan került ide – jegyezte meg a nő.

– Ugyan már, mit számít az?

– Nagyon is sokat – felelte a nő. – Mi van, ha Fanny Mae megszegi vagy felbontja a szerződést?

– Az lehetetlen! – hördült fel a férfi.

– Semmi sem lehetetlen – vágott vissza a nő. – Nem juthatott volna ide a kalebán segítsége nélkül.

– Talán van még egy kalebán – vetette fel a férfi.

– Fanny Mae határozottan állítja, hogy nincs.

– Én azt mondom, azonnal intézzük el ezt a betolakodót! – javasolta ingerült hanghordozással a férfi.

– Mi van, ha monitort visel?

– Fanny Mae szerint egyetlen taprizió sem képes bemérni ezt a helyet!

– De maga McKie van itt!

– És lebonyolítottam egy távhívást azóta, hogy megérkeztem – tette hozzá McKie. Egyetlen taprizió sem képes bemérni ezt a helyet? – töprengett értetlenül. Mit sugall ez az állítás?

– Nem lesz idejük, hogy megtaláljanak minket, vagy hogy bármit is tegyenek – jelentette ki magabiztosan a férfi. – Én azt mondom, intézzük el!

– Az nem lenne okos húzás – szólalt meg McKie.

– Nézd már, ki beszél itt okosságról! – gúnyolódott a férfi.

McKie a szemét meresztgetve próbálta kivenni az illető, illetve a nő vonásait, de csupán egy-egy sötét foltot látott az arcukból. Mi az a különös jelenség a férfi hangjában? A storter elváltoztatta ugyan a nő hangját, de miért tartotta ezt szükségesnek?

– Van bennem egy életmonitor – közölte sietve McKie.

– Minél előbb, annál jobb – makacskodott a férfi.

– Nekem is tetszik az ötlet – jelentette ki a nő.

– Ha megölnek, az életmonitor elkezd adni – magyarázta McKie. – A tapriziók letapogatják a környéket, és mindenkit azonosítanak körülöttem. Ha nem is tudják meghatározni a helyzetüket, felismerik önöket.

– Huh, borzongok a kilátásoktól – dünnyögte a férfi.

– Mindenképpen meg kell tudnunk, hogyan került ide – mondta a nő.

– Még egyszer kérdem, mit számít az?

– Ez egy ritka hülye kérdés!

– Szóval a kalebán megszegte a szerződést!

– Vagy létezik egy kibúvó, egy rés, amiről nem tudunk – fűzte hozzá a nő.

– Hát akkor hegesszük be azt a rést!

– Nem tudom, hogy képesek vagyunk-e rá. Sokszor tűnődöm azon, hogy vajon valóban értjük-e egymást Fanny Mae-vel… Például mik azok az összekötők?

– Abnethe, miért használ stortert? – kérdezett közbe McKie.

– Miért hív engem Abnethének?

– A hangját eltorzíthatja, de nem rejtheti el azt a jellegzetes stílusát, és azt sem, hogy rosszul van – közölte McKie.

– Fanny Mae utaztatta ide magát? – kérdezte a nő.

– Nem azt mondta valaki, hogy ez lehetetlen? – vágott vissza a szabotőr.

– Bátor fickó, meg kell adni – jegyezte meg kuncogva a nő.

– Sokra megy vele… – dörmögte a férfi.

– Nem hiszem, hogy a kalebán megszegné a szerződésünket – jelentette ki a nő. – Emlékszik a védelmi záradékra? Olyan ez, mintha azért küldte volna ide McKie-t, hogy megszabaduljon tőle.

– Hát akkor szabadítsuk meg tőle! – javasolta nyomban a férfi.

– Nem így értettem – tiltakozott a nő.

– Nagyon jól tudja, hogy mit kell tennünk vele!

– Kínozni akarja őt, de én nem hagyom! – kiáltotta a nő.

– Akkor menjen innen, és bízza rám a dolgot!

– A gondolatát sem bírom elviselni, hogy szenvedni fog! Hát nem érti?

– Nem fog szenvedni – felelte kurtán a férfi.

– Biztosra kell mennie.

Most már biztos, hogy ez Abnethe – állapította meg magában McKie. A nőt kondicionálták, hogy ne tudja végignézni mások szenvedését. De ki lehet a másik?

– Éktelenül fáj a fejem – közölte McKie. – Tud róla, Mliss? A maguk emberei gyakorlatilag kiloccsantották az agyamat.

– Miféle agyat? – horkant fel gúnyosan az idegen férfi.

– Orvoshoz kell vinnünk – mondta rekedtes hangon a nő.

– Térjen már észhez! – förmedt rá a férfi.

– Hallotta, mit mondott. Fáj a feje.

– Mliss, fejezze be! – csattant fel a férfi.

– Kimondta a nevemet – jegyezte meg a nő.

– És akkor mi van? McKie rég felismerte magát!

– Mi lesz, ha megszökik? – vetette fel Abnethe.

– Innen? Hogyan?

– Valahogyan ideutazott, nem igaz?

– Amiért mi csak hálásak lehetünk – dünnyögte a férfi.

– És most szenved – tette hozzá a nő.

– Hazudik!

– Igenis, szenved – vitatkozott Abnethe. – Ennyit én is meg tudok állapítani.

– Mondja, Mliss, mi lesz, ha elvisszük egy orvoshoz? – kérdezte ingerülten a férfi. – Mi lesz, ha megtesszük neki ezt a szívességet, ő meg lelép? Magának is tudnia kell, hogy a Szabotázsiroda ügynökei módfelett leleményesek!

A kijelentést hosszas hallgatás követte.

– Nincs más megoldás – mondta végül a férfi. – Fanny Mae ideküldte McKie-t, egyenesen hozzánk, és nekünk meg kell ölnünk őt.

– Maga az őrületbe akar kergetni engem! – sikoltotta Abnethe.

– Nem fog szenvedni – jelentette ki a férfi.

Újabb csend következett.

– Megígérem – tette hozzá vagy fél perccel később a férfi.

– Biztos?

– Nem ezt mondtam? – kérdezett vissza a férfi.

– Eltűnök innen – válaszolta Abnethe. – Nem akarom tudni, hogy mi történik vele. És a jelenlétemben soha többé nem beszélhet róla, Cheo! Még a nevét sem ejtheti ki. Megértette?

– Igen, kedvesem, megértettem.

– Akkor most elmegyek – mondta a nő.

– A barátja apró darabokra fog vágni engem, Mliss! – szólalt meg ekkor McKie. – Egész idő alatt üvölteni fogok a fájdalomtól!

– Hallgattassa el! – rikácsolta a nő.

– Jöjjön, kedvesem – kérte szelíden a férfi, azzal a nő dereka köré fonta a jobbját. – Menjünk innen, most rögtön.

– Abnethe! – kiáltotta kétségbeesetten McKie. – Erős fájdalmakat fog okozni nekem! És ezt maga is tudja!

Mialatt a férfi elvezette őt, Abnethe zokogni kezdett.

– Kérem… kérem… – könyörgött, aztán elfúló hangja lassan beleveszett az éjszakába.

Furuneo – gondolta McKie –, ne fecséreld az időt! Ugraszd meg azt a kalebánt!

Minden izmát megfeszítve próbált kiszabadulni. A kötelékei éppen csak annyira nyúltak meg, hogy tudassák vele, hol van a tágulásuk határa. Érezte, hogy a kötelek másik végén a cövekek meg sem moccantak.

Gyerünk, kalebán – gondolta ekkor McKie. – Nem azért repítettél ide, hogy meghaljak! Azt mondtad, szeretsz engem…

Csak mert beszélsz hozzám, nem jelenti azt, hogy hiszek is neked.

IDÉZET EGY KALEBÁNTÓL

Kérdésekkel, viszontkérdésekkel, tapogatózással, viszonttapogatózással és érthetetlen válaszokkal teli fárasztó órák után Furuneo maga mellé hívta az egyik testőrét, és rábízta a kalebán felügyeletét. Kérésére Fanny Mae kinyitotta az ajtót, és kiengedte őt a lávafolyásra, hogy friss levegőt szívhasson. Hideg volt idekint, főleg a labdában uralkodó pokoli hőség után. A szél elült, ahogyan általában napnyugtára szokta. A hullámok továbbra is kitartóan ostromolták a külső sziklákat, és mély morajlás kíséretében rontottak neki a lávafalnak, a kalebán labdáján túl. Ám a dagály múltával már csupán néhány kósza vízcsepp jutott át a fal peremén.

Összekötők… – kesergett magában Furuneo. – Fanny Mae azt mondja, semmi közük az összeköttetésekhez, de akkor mégis mit jelentenek? Nem emlékezett arra, hogy valaha is érezte már magát annyira csüggedtnek, mint jelenleg.

– Az, ami egytől nyolcig terjed – magyarázta neki nemrégiben a kalebán. – Az az összekötő. Helyes szóhasználat?

– Mi van? – hümmögte értetlenül Furuneo.

– Szóazonosítás – válaszolta a kalebán. – Különös fogalom.

– Nem, nem! Ezt hagyd! – tiltakozott kétségbeesetten az ügynök. – Hogy érted azt, hogy egytől nyolcig?

– Szétbontó anyag – felelte a kalebán.

– Úgy érted, olyasmi, mint az oldószer? – próbálkozott Furuneo.

– Az oldószer előtt van.

– Mi a fogfájástól sújtott ördög köze van az előttnek az oldószerekhez? – hörögte kétségbeesetten Furuneo.

– Talán belsőbb, mint az oldószer – magyarázta türelmesen a kalebán.

– Ez őrület – suttogta az ügynök. Megcsóválta a fejét, és megkérdezte: – Mi az, hogy belsőbb?

Összekötők határtalan helye – válaszolta Fanny Mae.

– Térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk – nyögte elgyötörten az ügynök. – Mi az az összekötő?

– Tartalom nélküli nyílás közte – felelte a kalebán.

– Mi között? – hördült fel Furuneo.

– Egy és nyolc között.

– Jaaaj, neeeee!

– Valamint egy és x között – tette hozzá Fanny Mae.

Ahogyan McKie tette néhány órával korábban, Furuneo a tenyerébe temette az arcát. Hamarosan mélyet lélegzett, felnézett, és megkérdezte:

– Mi van az egy és a nyolc között, leszámítva a kettőt, a hármat, a négyet, az ötöt, a hatot és a hetet?

– A végtelen – felelte a kalebán. – Nyitott végű fogalom. A semmi tartalmaz mindent. A minden nem tartalmaz semmit.

– Tudod, mi jár a fejemben? – kérdezte Furuneo.

– Nem tudok gondolatot olvasni – közölte a kalebán.

– Az, hogy te szórakozol velünk – dörmögte Furuneo. – Ez jár a fejemben.

Összekötők kényszerítenek – válaszolta Fanny Mae. – Érted ezt a kiterjesztést?

– Kényszerítenek… miféle kényszer ez?

– Mozgásra tett kísérlet – felelte a kalebán.

– Kísérlet mire?

– Mozdulatlan marad, mialatt minden más mozog – magyarázta a maga módján a kalebán. – Így aztán összekötő. A végtelen fogalma összekötő nélkül kiüríti önmagát.

– Uúúúúáááá…! – ordította Furuneo, és ez volt az a perc, amikor kikéredzkedett a labdából, hogy megpihenjen.

Annak megértéséhez sem jutott közelebb, hogy a kalebán miért tartja annyira magasan a hőmérsékletet a labda belsejében.

„A sebesség következményei” – hol ezzel magyarázta Fanny Mae a pokoli forróságot, hol pedig azzal, hogy „a konvergencia gyorsasága”. Néha pedig azt válaszolta: „Talán közelebb kerültünk az előidézett mozgás fogalmához.”

– Egyfajta súrlódás váltja ki? – kérdezte ekkor Furuneo.

– A dimenziók ellensúlyozatlan viszonya valószínűleg a legjobb közelítő érték – válaszolta a kalebán.

Most, mialatt Furuneo felidézte, és még egyszer végigrágta magában ezt a kiábrándító beszélgetést, nagyokat lehelt a kezébe, hogy felmelegítse. A nap már lenyugodott, és hideg szél kezdett fújni a szárazföld belseje felől a tenger irányába.

Idekint halálra fagyok, odabent elevenen megsülök – dohogott magában. – Hol a nagy büdös semmiben járhat McKie?

Itt tartott, amikor Tuluk csillagközi kapcsolatot létesített vele az egyik taprizióirodán keresztül. Furuneo, miközben védettebb helyet keresett magának a labda szél alatti oldalán, megérezte, hogy a tobozmirigye aktiválódik. Visszacsapta a sziklára – pontosabban egy sekély pocsolya kellős közepébe – lépésre emelt lábát, és máris elveszítette minden testi érzékelését. A tudata és a hívás eggyé vált.

– Itt Tuluk, a laborból – jelentkezett a hívó fél. – Elnézést az alkalmatlankodásért meg a kellemetlenségekért.

– Azt hiszem, a maga jóvoltából most bokáig állok a hideg vízben – mérgelődött az ügynök.

– Pedig amit mondani szeretnék, az is hideg zuhanyként fogja érni – válaszolta Tuluk. – Rá kell vennie azt a barátságos kalebánt, hogy az indulás után hat órával szedje fel McKie-t. Ez a határidő négy óra és tizenöt perc múlva lejár.

– Standard időegységben számolva?

– Magától értetődik!

– Hol van most McKie?

– Nem csupán mi, ő maga sem tudja – felelte Tuluk. – Ott, ahová a kalebán küldte. Van valami ötlete, hogy hogyan csinálta?

Összekötőkkel csinálta – felelte kurtán Furuneo.

– Valóban? Hát ez ügyes! – örvendezett a vriv, és óvatosan megkérdezte: – Egyébként mik azok az összekötők?

– Mihelyt kiderítem, maga lesz az első, akinek elmesélem.

– Ez átmeneti ellentmondásnak hangzik, Furuneo ügynök – jegyezte meg Tuluk.

– Valószínűleg az is – ismerte el Furuneo. – Rendben, hadd vegyem ki a lábam a vízből. Mostanra már alighanem keményre fagyott.

– Összehangolta az időkoordinátákat McKie kimentéséhez?

– Megvagyok vele. És forrón remélem, hogy Fanny Mae nem az otthonába repíti McKie-t.

– Ez mit is akar jelenteni?

Furuneo röviden elmagyarázta.

– Eléggé zavarosnak tűnik – jelentette ki Tuluk. – Örülök, hogy erre magától rájött – felelte a planetáris ügynök. – Egészen mostanáig azt hittem, hogy önök nem a kellő' megfontoltsággal közelítenek a problémánkhoz.

Komolyság és őszinteség tekintetében a vrivek hajszállal sem maradtak el a tapriziók mögött, viszont Tuluk elég hosszú ideje dolgozott emberi lények között ahhoz, hogy felismerje a gúny jeleit.

– Nos, minden értelmes lénynek megvan a maga bolondériája – válaszolta Tuluk.

A laboráns egy vriv aforizmát idézett, amely meglepően közel járt ahhoz, amit a kalebán mondott volna arra, amit Furuneo megtapasztalt pillanatnyi, dühítőtől felfűtött haragjában, mialatt érzékelte, hogy az éntudata vibrálva távolodik tőle. Borzongva és reszketve visszaküzdötte magát a mentális szilárdság állapotába.

– Majdnem elvesztette önmagát? – érdeklődött Tuluk.

– Megtenné végre, hogy lehasad rólam, és hagyja, hogy kivegyem a lábamat a vízből?

– Az a benyomásom támadt, hogy maga eléggé kimerült – jegyezte meg a vriv. – Pihenjen egyet!

– Majd ha megtehetem – dohogott Furuneo. – Remélem, nem alszom el abban a kohóban, amit a kalebán otthonának nevezünk. Puhára párolva, fogyasztásra alkalmasan térnék magamhoz. A kannibálok rögtön fel is falhatnának.

– Maguk, emberek néha kifejezetten undorítóan fejezik ki magukat – állapította meg a vriv. – De jobban teszi, ha egy ideig még éber marad. McKie-nek talán beavatkozásra lesz szüksége.

Az a fajta férfi volt, aki előidézte a saját halálát.

ALICHNIO FURUNEO SÍRFELIRATA

Sötétség vette körül, de Abnethének nem volt szüksége fényre a gondolkodáshoz.

Átkozott Cheo, a szadista őrült! Most már tudta, hogy súlyos hibát követett el, amikor finanszírozta a műtétet, amellyel fagyott személyiségű szörnyeteggé alakították a panspechit. Miért nem bírt megmaradni olyannak, mint amilyen az első találkozásuk idején volt? Olyan különlegesnek… olyan… olyan izgatónak.

Ám a panspechi még így is hasznosnak ígérkezett. És kétségkívül ő látta meg elsőként a felfedezésükben rejlő káprázatos lehetőségeket. Ha más nem is, ez továbbra is izgalmakat hordozott.

A nő hátradőlt a vékony szőrmével bevont székszolgán, egy macskaszerű vonásokkal felruházott bútordarabon, amelyet megtanítottak arra, hogyan dorombolja álomba a gazdáját. A csillapító rezgések úgy hullámzottak végig a testén, mintha kioltásra váró, idegesítő tényezőket kerestek volna, ami hihetetlenül megnyugtató érzéseket keltett.

Abnethe felsóhajtott.

A lakosztálya az egész legfelső gyűrűjét elfoglalta annak a toronynak, amelyet ők építettek ezen a világon. Biztonságérzetet adott neki a tudat, hogy a rejtekhelyük kívül esik mind a törvény, mind a kommunikációs kapcsolatok hatáskörén, leszámítva az egyetlen kalebánt – akinek viszont nem sok maradt az életéből.

De hogyan került ide McKie? És mit értett McKie azon, hogy lebonyolított egy hívást egy taprizión keresztül?

A gazdájának hangulatára érzékeny székszolga abbahagyta a dorombolást, amikor Abnethe hirtelen felült, mert szörnyű gondolat hasított az agyába. Lehetséges, hogy Fanny Mae hazudott? Lehet, hogy létezik egy másik kalebán is, aki képes megtalálni ezt a világot?

Igaz, a kalebán szavait csak nagy nehézségek árán lehetett megérteni – ez kétségbevonhatatlan tény ám a mondandójának lényege egyértelműnek tűnt. Ez a világ olyan hely volt, amelynek kulcsa csupán egyetlen elmében lapult, mégpedig Madame Mliss Abnethe elméjében.

Abnethe egyenes háttal ült a széken.

És a – szigorúan szenvedés nélküli – halál fogja mindörökre biztonságossá tenni ezt a helyet, egy gigászi halálorgazmus. Csupán egyetlen ajtó van, és a halál azt is be fogja zárni. A túlélők, akiket ő maga választott ki, boldogan élnek majd itt, túl minden… összekötőn.

Akármik legyenek is azok…

Abnethe felállt, és ide-oda járkált a sötétben. A székhez hasonlatosan átalakított szőnyeg hullámozni kezdett, hogy szőrös felszínével megsimogassa a lábát.

A nő arcán szórakozott mosoly játszott.

A bonyodalmak és a furcsa időzítés ellenére fel kell gyorsítaniuk a korbácsolások ütemtervét. Mihamarabb el kell érniük, hogy Fanny Mae átessen a „végső szakadáson”. Úgy gyilkolni, hogy az áldozatok ne szenvedjenek – Abnethe úgy találta, hogy ezen a lehetőségen továbbra is képes elgondolkodni.

Viszont azzal is tisztában volt, hogy igyekezniük kell.

Furuneo félig álomba merülve támaszkodott a labda belső falának. Kábán motyogva átkozta a hőséget. Az agyába épített időmérő arról tájékoztatta, hogy már egy órája sem maradt McKie kimenekítéséig. Sokáig próbálta elmagyarázni az időzítés lényegét a kalebánnak, de Fanny Mae képtelen volt megérteni.

– A hosszúságok megnyúlnak és kibővülnek – mondta akkor a kalebán. – Eltorzulnak, és bizonytalan mozgásokat végeznek egyik és másik pont között. Így aztán az idő változékony marad.

Változékony?

A dimenzióajtó örvénycsöve váratlanul pattant ki, közvetlenül a kalebán kanala mögött. A nyílásban Abnethe arca és csupasz válla jelent meg.

Furuneo ellökte magát a faltól, és megrázta a fejét, hogy visszanyerje teljes éberségét. Örök kárhozat, de őrült meleg van idebent!

– Ön nem más, mint Alichnio Furuneo – jelentette ki a nő. – Ismer engem?

– Igen, tudom, hogy ki maga.

– Azonnal felismertem magát – folytatta Abnethe. – Első pillantásra felismerem a fajtájukat. A korlátolt planetáris ügynököket. Ez a képességem mindig is szépen jövedelmezett.

– Azért van itt, hogy megkorbácsoltassa ezt a szegény kalebánt? – kérdezte Furuneo. Mialatt beszélt, kitapogatta a holoscant a zsebében, és felkészült, hogy McKie utasításának megfelelően közelebb húzódjon az ajtóhoz.

– Ne akarja, hogy bezárjam ezt az ajtót! – szólt rá a nő. – Beszélnünk kell!

Furuneo elbizonytalanodott. Ő maga nem volt ugyan különleges szabotőr, de planetáris ügynök sem lett volna belőle, ha nem tudta volna, hogy mikor célszerű megtagadni valamelyik elöljárójának a parancsát.

– Miről akar beszélni velem? – kérdezte gyanakodva.

– A jövőjéről – felelte kurtán Abnethe.

Furuneo a nő szemébe bámult. A gyönyörű szempárban sötétlő üresség megdöbbentette, egyszersmind taszította őt.

– Hogy egyáltalán lesz-e valamiféle jövője – folytatta Abnethe.

– Ne fenyegessen!

– Cheo felvetette, hogy talán önt is bevonhatjuk a tervünkbe.

Furuneo képtelen lett volna megmagyarázni, hogy honnan vette, de esküdni mert volna, hogy hazugságot hallott. Furcsának találta azt, ahogy a nő elárulta magát. Az ajka jól láthatóan megremegett, amikor kimondta a Cheo nevet.

– Ki az a Cheo?

– Ennek pillanatnyilag nincs jelentősége – válaszolta Abnethe.

– És miről szól az a bizonyos terv?

– Az életben maradásáról.

– Ez igazán kedves. – Furuneo nagyokat bólogatott. – Mi van még? – érdeklődött, miközben azt latolgatta magában, hogy vajon mihez kezd a nő, ha ő előrántja és bekapcsolja a holoscant.

– Fanny Mae küldte utánam McKie-t? – kérdezett vissza Abnethe.

Furuneo látta a nőn, hogy ez a kérdés valóban fontos neki. McKie bizonyára felkavarta valahol a dolgok sűrűjét.

– Találkozott McKie-vel? – kérdezte.

– Róla nem vagyok hajlandó beszélgetni – közölte ingerülten Abnethe.

Furuneo úgy ítélte meg, hogy merőben ostoba választ kapott. Hiszen éppen Mliss Abnethe hozta szóba a szabotőrt.

A nő az ajkával csücsörítve méregette őt.

– Mondja, Alichnio Furuneo, maga nős? – érdeklődött különös hangon.

A planetáris ügynök gyanakodva ráncolgatta a homlokát. A nő ajka ismét megremegett. És Furuneo biztosra vette, hogy Mliss Abnethe ismeri az ő családi állapotát. Ha a nő fontosnak tartotta, hogy felismerje őt, akkor háromszor annyira fontos volt a számára, hogy megismerje az erősségeit és a gyenge pontjait. Miféle játszmába kezdett Mliss Abnethe?

– A feleségem meghalt – válaszolta.

– Igazán szomorú – mormolta Abnethe.

– Túltettem magam rajta – felelte Furuneo. – Az ember nem élhet a múltban.

– Hááát… ebben talán téved – válaszolta vontatottan a nő.

– Mondja, hölgyem, hová akar kilyukadni?

– Lássuk csak – kezdte megfontolt hanghordozással a nő –, ha nem csal az emlékezetem, akkor ön hatvanhét éves. Természetesen standard években számolva.

– Nem csal, és ezt maga is átkozottul jól tudja! – csattant fel az ügynök.

– Maga még fiatal, Furuneo – folytatta Abnethe. – Sőt fiatalabbnak néz ki a koránál. Fogadni mernék, hogy életerős férfiú, aki élvezi az életet.

– Nem így vagyunk vele mindannyian? – vetette fel Furuneo, közben arra a következtetésre jutott, hogy hamarosan egy megvesztegetési ajánlatot fog hallani.

– De csak akkor tudjuk élvezni az életet, ha a rendelkezésünkre állnak a megfelelő hozzávalók – válaszolta Abnethe. – Milyen furcsa érzés rátalálni egy magafajta személyiségre abban az eszeveszett Irodában!

Ez a kijelentés már elég közel járt ahhoz a véleményhez, amelyet Furuneo alkalmanként táplálgatott saját magáról, így aztán eltöprengett arról a bizonyos Cheóról, a titokzatos tervről és annak lehetőségeiről. Mit akarnak felajánlani a számára?

Néhány pillanat erejéig feszülten tanulmányozták egymást, ahhoz hasonlatosan, mint amikor a döntő összecsapásra készülő vetélytársak kölcsönösen és alaposan felmérik a másikat.

Lehet, hogy saját magát fogja bedobni? – tűnődött Furuneo. Mliss Abnethe széles és vastag, de lágyan ívelő ajka, hatalmas, zöld szeme és finom vonalú, ovális arca rendkívül vonzó látványt nyújtott. Az ügynök korábban látta már a nő alakját néhány holoscan-felvételen – a szépségszobrászok elsőrangú munkát végeztek. Abnethe gondosan karbantartotta a testét az összes elérhető és méregdrága eszközzel, amit csak megvásárolhatott. De vajon képes lenne felkínálkozni? Furuneo nem igazán hitte. Az indítékok és a tétek nem illettek össze.

– Mondja, hölgyem, mitől fél? – kérdezte.

A kérdés a támadás kiváló nyitólépésének ígérkezett, ám Abnethe meglepően őszintén és tömören válaszolt rá:

– A szenvedéstől…

Furuneo megpróbált nyelni egyet-kettőt, mert a torka már megint kiszáradt. Mada halála óta nem élt éppen önmegtartóztató életet, de az ő házasságuk különlegesnek számított: felülemelkedett a szavakon és a testiségen. Ha maradt valami szilárd és alapvető – valami összekötő – a világegyetemben, akkor az a kettejük szerelme. Furuneónak most is elég volt lehunyni a szemét, hogy megérezze Mada közelségét, amit az emlékezete varázsolt a tudatába. Semmi sem pótolhatta, semmi sem helyettesíthette ezt az érzést, és ezt Abnethének is tudnia kellett. Nem kínálhatott fel semmit, amit másutt nem lehetett megszerezni.

Vagy mégis?

– Fanny Mae – szólalt meg Abnethe –, készen állsz, hogy teljesítsd a korábbi kérésemet?

– Az összekötők megfelelőek – válaszolta a kalebán.

Összekötők! – Furuneóból valósággal kirobbant a kiáltás. – Mik azok az összekötők?

– Valójában én sem tudom – válaszolta Abnethe. – De a jelekből ítélve úgy is ki tudom aknázni őket, hogy sejtelmem sincs a mibenlétükről.

– Miben mesterkedik maga? – csattant fel idegesen Furuneo, aztán már azon morfondírozott, hogy miért futkos a hideg a hátán, noha olyan forróság veszi körül, hogy kis híján megsül.

– Fanny Mae, mutasd meg neki!

A dimenzióajtó örvénycsöve kitágult, bezárult, majd táncolt és lüktető fényeket árasztott. Abnethe egyik pillanatról a másikra eltűnt belőle. Az ajtó ismét kinyílt, és nyitva is maradt. Az átjárón túl napsütötte tengerpart látszott, valamint egy óceán lassan hullámzó felszíne, továbbá egy ovális testű staboyacht, amely sztázisban lebegett a part közelében. A hajó tatfedélzetének napernyőit szétnyitották, így látni lehetett, hogy a fedélzet közepe táján egy fiatal nő heverészik hason fekve egy önjáró függőágyban. A teste egy színezett szűrő fényében úszott, valósággal itta magába a sugarakat.

Furuneo bambán bámult, moccanni sem tudott. A fiatal nő felemelte a fejét, kinézett a tengerre, majd hanyatt fordult.

Az ügynök a feje fölül hallotta Abnethe hangját. Nyomban tudta, hogy a nő megnyitott egy újabb dimenzióajtót, de nem nézett fel, mert nem bírta elszakítani a tekintetét a szeme elé táruló képről, amely oly élénken élt az emlékezetében.

– Felismeri őt? – kérdezte Abnethe.

– Ma… Mada… – suttogta Furuneo.

– Pontosan – erősítette meg Abnethe.

– Jaj, istenem – suttogta Furuneo. – Ezt meg mikor ásta elő belőlem?

– Az ifjú hölgy az ön nagy szerelme, nem igaz? – kérdezte Abnethe.

– Ez a… ez a nászutunk – felelte elhaló hangon Furuneo. – Még arra is emlékszem, hogy milyen napon történt. A barátaim elhívtak engem a tengerkupolába, de Mada nem szeretett búvárkodni, ezért a hajón maradt.

– Honnan tudja pontosan, hogy melyik napot látja? – kérdezte kissé elcsodálkozva Abnethe.

– Van egy flambokfa, ott, a liget szélén. Látja? Azon a napon nyílt ki a virága, és én lecsúsztam róla. Látja azt az esernyőforma virágot?

– Óh, igen. Tehát nincs kétsége a jelenet eredetisége felől?

– Ezek szerint a maga szaglászai még akkor is megfigyeltek minket? – recsegte Furuneo.

– Szó sincs szaglászókról – felelte hűvösen Abnethe. – Bár, ha már így szóba hozta, éppenséggel mi vagyunk azok, akik kémkedünk. Ugyanis amit lát, az a jelen.

– Lehetetlen! – hördült fel Furuneo. – Ez majdnem negyven évvel ezelőtt történt!

– Halkan beszéljen, máskülönben Mada meghallja az ordibálását!

– Hogyan hallhatná meg? – tiltakozott felindultan az ügynök. – Rég halott!

– Ez most történik, én mondom magának – állította makacsul Abnethe. – Fanny Mae?

– Furuneo pszichéjében a jelen fogalma viszonylagos összekötőket tartalmaz – válaszolta a kalebán. – A kép jelen ideje igaz.

Furuneo hitetlenkedve csóválgatta a fejét.

– Felszedhetjük őt arról a jachtról, és elvihetjük mindkettőjüket egy olyan helyre, ahol az Iroda ügynökei sosem találnak magukra – folytatta Abnethe. – Mit szól hozzá, Furuneo?

Az ügynök letörölte könnyeit az arcáról. Az orrában érezte a tenger ózondús illatát és a flambokvirág kissé csípős szagát. Ettől függetlenül úgy vélte, hogy felvételt lát. Azt kell látnia! Azt kell…

– Ha ez a jelen, akkor ő miért nem lát minket? – kérdezte rekedtes hangon.

– Az utasításomra Fanny Mae elrejt minket a szeme elől – válaszolta Abnethe. – A hangok viszont így is eljutnak hozzá. Ezért mondtam, hogy halkabban beszéljen.

– Hazudik – sziszegte a két fogsorát szorosan összepréselve Furuneo.

Mintha csak erre várt volna, a fiatal nő kifordult a függőágyból, talpra állt, aztán mosolyogva, örömteli arcot vágva bámulta a flambokfát. Rövidesen elkezdett dúdolni egy dalt, amely ismerősen csengett Furuneo fülében.

– Azt hiszem, rájött már, hogy nem hazudok – jegyezte meg csendesen Abnethe. – Ez a mi titkunk, Furuneo ügynök. Ez a mi nagy felfedezésünk a kalebánokkal kapcsolatban.

– Dehát… hogyan…

– Ha adottak a megfelelő összekötők, akármik legyenek is azok, még a múlt is megnyílik előttünk – magyarázta Abnethe. – Valamennyi kalebán közül egyedül Fanny Mae maradt itt, hogy összekössön minket ezzel a múlttal. Sem a tapriziók, sem az ügynökök, az égvilágon senki sem érhet el minket ott. Módunkban áll odamenni, hogy aztán mindörökre szabadok legyünk.

– Ez valami ocsmány trükk! – mormolta Furuneo.

– Láthatja, hogy nem az – felelte Abnethe. – Nyilván érzi a tenger és a virág illatát.

– De miért… mit akar tőlem?

– Hogy segítsen nekünk egy kisebb ügyben, Furuneo ügynök.

– Mégpedig?

– Attól tartunk, hogy valaki felfedezi a titkunkat, mielőtt felkészülnénk – válaszolta a nő. – Viszont ha valaki, akit az Iroda küldött ide, hogy figyeljen és jelentsen… hamis jelentést ad le…

– Miféle hamis jelentést?

– Hogy nem történt több korbácsolás, hogy Fanny Mae boldog, hogy…

– Miért tennék ilyent?

– Amikor Fanny Mae eléri az ő… végső szakadását – felelte Abnethe –, mi távol leszünk és biztonságban. Maga történetesen a szívszerelme oldalán. Jól mondom, Fanny Mae?

– Állítás alapvetően igaz – erősítette meg a kalebán.

Furuneo a dimenzióajtón túli látványt bámulta. Mada! A felesége ott van az orra előtt! Mada abbahagyta a dúdolást, és bekente magát naptejjel. Furuneo tudta, hogy ha a kalebán kicsivel közelebb vinné az ajtót, elég volna a karját nyújtani, és megérinthetné a szerelmét.

Aztán a mellkasába hasító fájdalom rádöbbentette egy korlátozó tényezőre. Hiszen amit lát, az a múlt!

– Én… én is odalent… odalent vagyok valahol? – kérdezte kissé dadogva.

– Persze – válaszolta Abnethe.

– És visszatérek a hajóra?

– Ha annak idején ezt tette…

– És mit fogok találni?

– Azt, hogy az újdonsült felesége eltűnt.

– De…

– Azt fogja hinni, hogy egy tengeri szörnyeteg vagy egy őserdei vadállat elragadta és megölte őt – közölte a legteljesebb lelki nyugalommal Abnethe. – Talán azt, hogy éppen úszott, amikor…

– Még harmincegy évig élt a nászutunk után – suttogta az ügynök.

– És maga még egyszer átélheti azt a harmincegy évet – válaszolta Abnethe.

– Én… én már nem lennék ugyanaz az ember. Mada viszont…

– Megismeri magát, legyen nyugodt.

Valóban így lenne? – töprengett Furuneo. Talán igen. Igen, Mada felismerné őt. Talán azt is megértené, hogy miféle érzések késztették erre a döntésre. De Furuneo teljes bizonyossággal tudta, hogy a felesége sosem bocsátana meg neki. Más nő talán igen, de Mada soha.

– Ha a felesége megkapja a megfelelő kezelést, talán nem kell meghalnia harmincegy év múlva – mondta Abnethe.

Furuneo bólintott, de ezt a gesztust csakis önmagának szánta. Mada ugyanúgy nem bocsátana meg neki, ahogyan az a fiatal férfi sem bocsátana meg, aki üresen találná a jachtot. És az a fiatal férfi még nem halt meg.

Én sem bocsátanék meg magamnak – gondolta. – A fiatal férfi, aki én voltam, sosem bocsátaná meg, hogy elveszített harmincegy, szerelemmel teli évet.

– Ha amiatt aggódik – szólalt meg ismét Abnethe –, hogy megváltoztatja a világegyetemet, vagy a történelem folyását, vagy valami hasonló ostobaság miatt emészti magát, felejtse el. Fanny Mae megmondta, hogy nem így működik. Egyetlen, elszigetelt helyzetet változtat meg, nem többet. Az új helyzet tovább alakul, és minden más nagyjából ugyanolyan marad.

– Értem – dünnyögte Furuneo.

– Nos, áll az alku? – kérdezte Abnethe.

– Tessék?

– Szóljak Fanny Mae-nek, hogy szedje fel Madát?

– Ne törje magát! – csattant fel Furuneo. – Nem egyeztem bele az égvilágon semmibe!

– Maga most tréfál!

Furuneo megfordult, felemelte a fejét, és meglátta, hogy a nő ott lebeg a feje felett egy kisebbfajta dimenzióajtóban. Csupán a szeme, az orra és a szája látszott a nyílásban.

– Nem tréfálok – jelentette ki határozottan az ügynök.

Ekkor Abnethe átdugta a nyíláson a jobb kezét, és a másik ajtóra mutatott.

– Nézzen oda, Furuneo! – csattant fel mérgesen. – Nézze, hogy mit hajít el! Jól nézze meg! Őszintén mondja, hogy nem akarja visszakapni mindezt?

Furuneo visszafordult.

Mada időközben visszatért a függőágyba, és hason fekve befészkelte magát a párnák közé. Furuneo emlékezett arra, hogy annak idején ebben a helyzetben talált rá a feleségére, amikor kimászott a tengerből.

– Maga nem ajánlott fel nekem az égvilágon semmit! – jelentette ki.

– Hogy mondhat ilyet? – kérdezte értetlenül Abnethe, majd hangnemet váltva, ingerülten folytatta: – Dehogynem! Minden igaz! Vegye tudomásul, hogy minden igaz, amit mondtam!

– Magának cseppnyi esze sincs, Abnethe – válaszolta az ügynök. – Ha nem látja a különbséget az ajánlata, illetve aközött, ami Mada és köztem létezett, akkor cseppnyi esze sincs. Szánom magát, mert…

Furuneo nem fejezhette be a mondatot, mert valami elkapta, és hihetetlen erővel megszorította a gégéjét, így a torkára forrasztotta a szót. Megpróbált kapaszkodót találni, de a két keze a semmit markolta, mialatt felemelkedett a padlóról, és csak emelkedett, emelkedett… Érezte, hogy a feje áthatol a dimenzióajtó ellenállásán. A nyaka pontosan az örvénycső végének határvonalában volt, amikor az ajtó összezárult. A teste visszazuhant a labda padlójára.

Testbeszéd és hormonkibocsátás – ezek a kommunikáció felé vezető út első lépései.

JORJ X. MCKIE „KULTURÁLIS SZAKADÉK” CÍMŰ, KIADATLAN MŰVÉBŐL

– Maga megőrült, Mliss! – tombolt Cheo. – Maga egy utolsó, eszeveszett, nyomorult bolond! Ha nem jövök vissza, amikor…

– Megölte őt! – zihálta Abnethe, és távolabbra hátrált a szalonjának padlóján heverő, véres fejtől. – Maga… maga megölte őt! Ráadásul pont akkor, amikor már majdnem…

– Amikor maga már majdnem mindent tönkretett! – ordított Cheo, és a nő arcába dugta sebhelyes képét. – Mondja, az emberi lények mire használják az agyukat?

– De Furuneo…

– Furuneo ott tartott, hogy hívja a segítőit, és elmond nekik mindent, amit maga elkotyogott!

– Nem beszélhet velem így!

– Ha a nyakamra teszi a bárdot, úgy beszélek magával, ahogy akarok!

– Megkínozta őt! – csattant fel vádló hanghordozással Abnethe.

– Amit én tettem, azt meg sem érezte! – vágott vissza Cheo. – Maga az, aki megkínozta!

– Hogy mondhat ilyet? – sikoltotta Abnethe, és tovább hátrált, hogy minél messzebbre kerüljön a panspechi túlméretezett emberi vonásokkal felruházott ábrázatától.

– Folyton nyüszít, hogy képtelen elviselni mások szenvedését – morogta Cheo –, de valójában szereti ezt az érzést! Saját magának köszönheti az egészet! Jól tudta, hogy Furuneo nem fogja elfogadni azt az idióta ajánlatát, de csak azért is elétárta mindazt, amit elveszített. Ezt nem nevezné szenvedésnek?

– Figyeljen rám, Cheo, ha…

– Egészen addig szenvedett, amíg én nem vetettem véget a kínjainak – folytatta ingerülten a panspechi. – És ezt maga nagyon jól tudta!

– Fejezze be! – sikította Abnethe. – Én nem kínoztam! Nem szenvedett!

– De igen, és maga tudta! Minden pillanatban tudta!

Abnethe nekirontott a panspechinek, és az öklével püfölte annak mellkasát.

– Hazudik! – sikoltozta. – Hazudik! Hazudik!

Cheo megragadta Abnethe mindkét csuklóját, és a kezét lefelé szorítva térdre kényszerítette a nőt. Abnethe végül lehiggadt, és lehorgasztotta a fejét.

– Hazugság, hazugság, hazugság… – motyogta, mialatt könnyek patakzottak az arcán.

Cheo is megnyugodott valamennyire, és szelídebben folytatta:

– Hallgasson ide, Mliss. Semmiképpen sem tudhatjuk, hogy a kalebán meddig fog kitartani. Legyen belátó! Korlátozott számú periódus áll a rendelkezésünkre, amikor felhasználhatjuk a Cs’szemet, ezért alaposan ki kell használnunk a lehetőségeinket. Nem pazarolhatja el azokat a periódusokat. Nem engedhetünk meg magunknak baklövéseket, Mliss.

A nő továbbra is a padlóra szegezte a tekintetét. Nem volt hajlandó felnézni a panspechire.

– Tudja, hogy nem szeretek keménykedni magával, Mliss – mondta Cheo –, de az én módszerem a legjobb, ahogyan azt maga is számtalanszor elismerte. Meg kell őriznünk az elménk sértetlenségét.

Abnethe bólogatott, de nem nézett fel.

– Most pedig menjünk, és csatlakozzunk a többiekhez – folytatta a panspechi. – Plouty kieszelt egy új, szórakoztatónak ígérkező játékot.

– Még egy dolog – szólalt meg rekedtes hangon Abnethe.

– Igen?

– Hagyja életben McKie-t. Érdekes színfolt lesz a…

– Nem – szólt közbe szigorúan Cheo.

– Mit árthat nekünk? – kérdezte kétségbeesetten Abnethe. – Akár még hasznosnak is bizonyulhat. Nem mintha nem lenne neki ott az a drágalátos Irodája, vagy valami más, hogy rákényszerítse az ő…

– Megmondtam, hogy nem! – csattant fel Cheo. – Különben meg valószínűleg túl késő. Már elküldtem egy palenkit azzal a… nos, érti, ugye?

Azzal a panspechi elengedte Abnethe csuklóját.

A nő hevesen zihálva talpra állt. Ekkor végre hosszú szempilláinak függönyén keresztül Cheóra nézett, és oldalra billentette a fejét. Hirtelen előrelendítette a lábát, és keményen sípcsonton rúgta a panspechit.

Cheo hátratáncolt, majd sziszegve tapogatta lábszárát. Noha erős fájdalmai lehettek, ádázul vigyorogva megjegyezte:

– Na, látja! Ugye, hogy szereti, ha valaki szenved az orra előtt!

Abnethe ekkor ráborult, és a bocsánatáért esedezve csókolgatta őt. Sosem jutottak el odáig, hogy kipróbálják Plouty új játékát.

Beszélhetsz olyan dolgokról, amelyeket nem lehet megvalósítani. Bármikor megteheted. A trükk lényege, hogy mások a beszédedre összpontosítsanak, és ne arra, amit meg lehet valósítani.

A SZABOTÁZSIRODA KÉZIKÖNYVÉBŐL

Amikor Furuneo életmonitora leadta az ügynök haláláról szóló jelentést, a tapriziók letapogatták a labda környékét. Csupán a kalebánt találták ott, illetve a négy testőrt, akik a lebegő őrhajókban tartózkodtak. A tettekről, szándékokról és bűnösségről szóló adatok felderítése nem tartozott az eleven adóvevők hatáskörébe. Ők csupán jelentették a halálesetet, annak helyszínét, és a letapogatóikon észlelhető értelmes lények személyazonosságát.

Ennek eredményeként a négy testőrt napokig tartó kemény vallatásnak vetették alá. A kalebán más lapra tartozott. Egy teljes SzabIr igazgatósági ülés kellett annak eldöntéséhez, hogy mihez kezdjenek vele. Furuneo idegesítően titokzatos körülmények között vesztette életét. A feje eltűnt, és a kalebán csakis érthetetlen válaszokkal szolgált.

Amikor Tuluk belépett a konferenciaterembe, ahová az őt mély álmából felverő hívás szólította. Siker éppen állva magyarázott. A mondandóját a középső harci csápjával mutogatva igyekezett hangsúlyozni; egy laklaktól szokatlan hevességgel csapkodott.

– Addig nem cselekedhetünk, amíg nem beszéltünk McKie-vel – jelentette ki Siker. – Ez túl kényes ügy!

Tuluk elfoglalta szokásos helyét a hosszú asztal mellett, nekidőlt a fajának biztosított támasztéknak, és nyájasan megszólalt:

– Még nem lépett kapcsolatba McKie-vel? Ha minden igaz, Furuneo felkérte a kalebánt, hogy…

Eddig jutott, mert a többiek magyarázatok és adatok valóságos áradatát zúdították rá.

Miután elült a lárma, Tuluk megkérdezte:

– Hol van Furuneo teteme?

– A testőrök éppen most szállítják a laborba.

– Bevontuk a rendőrséget?

– Természetesen.

– Tudunk valamit a hiányzó fejről?

– Nyoma sincs.

– Ez csakis egy dimenzióajtó műve lehet – vélekedett Tuluk. – A rendőrség átveszi tőlünk az ügyet?

– Azt nem fogjuk megengedni. Furuneo a mi emberünk volt.

Tuluk bólintott, és kijelentette:

– Ebben az esetben Siker mellett vagyok. Nem léphetünk addig, amíg nem beszéltünk McKie-vel. Rábíztuk az ügyet, amikor még nem ismertük annak horderejét. Továbbra is ő a felelős érte.

– Nem kellene felülvizsgálnunk ezt a döntésünket? – vetette fel valaki, aki az asztal végénél ült.

Tuluk a fejét rázva tiltakozott:

– Rossz ötlet. Kezdjük a legfontosabbal. Furuneo halott, márpedig bizonyos idővel ezelőtt neki kellett volna visszahozatnia McKie-t.

Bildoon, az Iroda igazgatója némán, de figyelmesen hallgatta a vitát. Tizenhét éve volt az öttagú alom domináns személyisége, ami a panspechik esetében átlagos kornak számított. Noha már a puszta gondolattól is irtózott – ennek okát más fajok egyedei sosem érthették meg igazán –, de jól tudta, hogy hamarosan át kell adnia a személyiségét az alom legfiatalabb tagjának. Persze azzal is tisztában volt, hogy a személyiségváltás az állásával együtt járó feszültség miatt a megszokottnál korábban fog bekövetkezni. Bildoon úgy érezte, szörnyű árat fizetett az értelmes lények szolgálatáért.

A humanoid külső, amelyet fajtájának egyedei genetikailag formáztak meg és öltöttek magukra, gyakran megtévesztette az emberi lényeket, akik így elfeledkeztek arról, hogy a panspechik másképp gondolkodnak és éreznek, mint ők. Ám Bildoon tudta, hogy eljön még az az idő, amikor a munkatársai kénytelenek lesznek észrevenni a faji különbségeket. Konföderációs barátai az első pillanattól kezdve látni fogják az alomváltással együtt járó jelenségeket – szemének furcsa izzását, szájának repedését…

Jobban teszed, ha nem gondolsz rá – figyelmeztette magát gondolatban. – Pillanatnyilag minden képességedre és tudásodra szükséged van.

Úgy érezte, már nem is a tizenhét éve megszokott bőrében él, és ez az érzés különleges kínokat okozott neki. Ám az értelmes lények végső pusztulásának veszélye a félelmei elfojtását követelte tőle. Nem engedhette meg, hogy a kalebán meghaljon. Bildoon úgy döntött, amíg nem győződik meg arról, hogy a kalebán életben marad, belekapaszkodik minden egyes mentőkötélbe, amelyet az élet felkínál neki, elvisel minden borzalmat, és nem hajlandó rettegni a rá váró halálközeli állapottól, amelynek gondolata állandóan felbukkant a panspechik lázálmaiban, sőt folyton ott ólálkodott az elméjük zugaiban. Egy mindennél szörnyűbb, egy mindent elpusztító halál réme leselkedett valamennyiükre.

Bildoon hirtelen észrevette, hogy Siker várakozva mered rá. Az igazgató megértette a kimondatlan kérdést, és három szóval felelt rá:

– Hozzanak egy tapriziót!

Az ajtó közelében valaki meglódult, és rohant, hogy teljesítse a parancsot.

– Utoljára ki állt kapcsolatban McKie-vel? – kérdezte fennhangon Bildoon.

– Azt hiszem, én – jelentkezett Tuluk.

– Hát akkor magának lesz a legkönnyebb – jelentette ki Bildoon. – Fogja rövidre!

Tuluk a beleegyezése jeléül az archasítékát ráncolgatta.

Bevezették a tapriziót, és felsegítették az asztalra. A lény panaszkodott, hogy túl durván bánnak tűszerű beszédfüggelékeivel, hogy a beágyazódás korántsem tökéletes, hogy nem kapott elég időt az energiái előkészítéséhez. Csak akkor egyezett bele, hogy felépíti a kapcsolatot, amikor Bildoon az Iroda különszerződésének vészhelyzeti záradékára hivatkozott. Ekkor megállt Tuluk előtt, és megszólalt:

– Időpont, időzóna és helyszín.

Tuluk megadta a helyi koordinátákat.

– Csukja be az arcát!

Tuluk engedelmeskedett.

– Gondoljon a kapcsolatra! – rendelkezett a taprizió.

A vriv McKie-re gondolt.

Az idő múlt, de kapcsolat nem jött létre. Tuluk szétnyitotta az arcát, és értetlenül bámult a többiekre.

– Csukja be az arcát! – parancsolt rá a taprizió.

Tuluk ismét végrehajtotta az utasítást.

– Valami baj van? – érdeklődött fojtott hangon Bildoon.

– Maradjanak csendben! – válaszolta a taprizió. – Zavarják a beágyazódást! – A beszédfüggelékei megvonaglottak. – Cö-cö-cö – mondta aztán. – A hívás akkor mehet, amikor a kalebán engedélyezi.

– A kapcsolat egy kalebánon keresztül jön létre? – kockáztatta meg a kérdést Bildoon.

– Máskülönben nem hozható létre – felelte a taprizió. – McKie elszigetelődött egy másik lény összekötőiben.

– Nem érdekel, hogyan éri el őt, csak érje el! – parancsolta Bildoon.

Tuluk hirtelen összerándult, ezzel jelezve, hogy a tobozmirigye aktiválódott, és teste a kommunikációs transz állapotába került.

– McKie? Itt Tuluk beszél! – mondta.

Az asztal körül ülők alig hallották a görcsös vonaglások közepette kiejtett szavakat.

McKie olyan nyugodtan válaszolt, amennyire csak tudott:

– Körülbelül harminc másodperc múlva McKie-nek vége lesz, hacsak nem szólnak Furuneónak, hogy a kalebán vigyen ki innen!

– Mi a baj? – kérdezte Tuluk.

– Kikötöztek, és egy palenki tart felém, hogy végezzen velem – válaszolta a szabotőr. – Nem sokat látok belőle, mert a tábortűz pont mögötte ég. De úgy tűnik, hogy fejsze van a kezében. Fel fog darabolni engem. Tudja, hogy ők hogyan…

– Nem tudom értesíteni Furuneót! Ő már…

– Akkor hívják a kalebánt!

– Tudja, hogy senki sem hívhat egy kalebánt!

– Csinálja már, maga barom!

Miután McKie így parancsolta, és mert Tuluk gyanította, hogy mégiscsak tudja, hogyan lehet lebonyolítani egy efféle hívást, megszakította a kapcsolatot, és kérést intézett a taprizióhoz. A kérés ellene szólt a józan megfontolásoknak: minden rendelkezésre álló adat arra utalt, hogy a tapriziók nem képesek összekötni az értelmes lényeket és a kalebánokat.

A konferenciateremben tartózkodók annyit láttak-hallottak, hogy a vriv egyre kevésbé vonaglik, és egyre halkabban motyog. Aztán Tuluk szemmel láthatóan magához tért, de rövidesen visszazuhant a transzállapotba, majd néhány pillanattal később ismét kikerült belőle. Bildoon már majdnem rákurjantott, de elbizonytalanodott. A vriv csőszerű teste olyan… olyan nyugodt maradt.

– Kíváncsi lennék, hogy a taprizió miért mondta, hogy egy kalebánon keresztül kell lebonyolítania a hívást – suttogta Siker.

Bildoon csak a fejét csóválta.

Egy, a mozdulatlan Tuluk közelében ülő csider megszólalt:

– Esküdni mernék, hogy Tuluk ráparancsolt a taprizióra, hogy hívja a kalebánt.

– Marhaság! – mordult fel Siker.

– Én ezt nem értem – folytatta a csider. – Hogy lehet az, hogy McKie elment valahová, és senki sem tudja, hogy hol van?

– Kijött Tuluk a transzból, vagy nem? – vetette fel Siker riadt, reszkető hangon. – Még sosem láttam, hogy valaki így viselkedett hívás után.

Az asztal körül ülők megdermedtek. Valamennyien tudták, hogy mi jár Siker fejében. Vajon a vriv csapdába esett a hívás alatt? Lehet, hogy elment? Hogy mindörökre belebonyolódott ebbe a különleges állapotba, amelyből a tudata már sosem fog kiszabadulni?

– Most! – ordította valaki.

Az összegyűlt értelmes lények egyszerre lökték el magukat az asztaltól, amikor McKie sűrű por- és földzápor közepette előbukkant a semmiből. Hanyatt zuhant az asztalra, közvetlenül Bildoon elé, aki már félig felemelkedett a székéről. A szabotőr csuklóján véres horzsolások vöröslöttek, a szeme tompán fénylett, vörös haja lucskos boglyájává gubancolódott.

– Most… – suttogta rekedtes hangon. Az oldalára fordult, meglátta Bildoont, és mintha ezzel mindent megmagyarázhatna, hozzátette: – A fejsze már felém csapott.

– Miféle fejsze? – kérdezte Bildoon és visszaereszkedett a székére.

– Az, amelyikkel a palenki a fejemet akarta széthasítani.

– A… micsoda?

McKie felült, gyorsan megnyomkodta felsebzett csuklóját, majd a bokáját kezdte masszírozni. A művelet közben úgy meredt maga elé, mint egy gowachin varangyisten.

– McKie! Magyarázatot követelek! Tudni akarom, hogy mi folyik itt!

– Én… ó, hát a késés majdnem végzetesnek bizonyult – válaszolta a különleges szabotőr. – Furuneo miért várt ennyi ideig? Megmondtam neki, hogy hat óra, nem több. Vagy ezt nem ő csinálta? – McKie a vrivre nézett, aki továbbra is mozdulatlanul állt. A teste merev volt, akár egy cseréppipa szára.

– Furuneo meghalt – válaszolta halkan Bildoon.

– A pokolba! A rohadt életbe! – szitkozódott fojtott hangon McKie. – Hogyan történt?

Bildoon röviden beszámolt az eseményről, aztán megkérdezte:

– Maga meg merre járt? És mi ez az őrültség a palenkiről meg a fejszéről?

McKie – továbbra is az asztalon üldögélve – leadta kellően megkurtított jelentését, amely úgy hangzott, mintha nem is magáról, hanem egy másik személyről beszélne. Egy egyszerű, őszinte kijelentéssel fejezte be:

– És fogalmam sincs, hogy hol voltam.

– Fel akarták… darabolni magát? – kérdezte elképedten Bildoon.

– A palenki lesújtott rám – felelte McKie, és a mutatóujját körülbelül hat centire az orra elé tartva hozzátette: – A fejsze éle már itt volt.

Siker megköszörülte a torkát, és közbeszólt:

– Baj van Tulukkal!

Mindenki a vriv felé fordult.

Tuluk még ekkor is az asztal mellett állt, a támasztéknak dőlve. Az archasítékát azóta sem nyitotta ki. A teste ott volt a teremben, de a szelleme messze járt.

– Ő most… ő most elveszett? – recsegte Bildoon, és elfordult. Ha Tuluk nem képes visszatérni… annál még a személyiségváltás is százszor jobb!

– Valaki rázza meg azt a tapriziót! – rendelkezett McKie.

– Mire mennénk vele? – szólalt meg egy emberi lény, egy férfi a jogi osztályról. – Sosem válaszolnak olyan kérdésre, amely… hiszen tudja. – Feszengve méregette Bildoont, aki továbbra is elfordította az arcát.

– Tuluk kapcsolatba lépett a kalebánnal – mondta McKie az emlékezetében kutatva. – Én mondtam neki… Furuneo halála miatt csakis így intézhette. – Hirtelen elhatározással felállt, végigsietett az asztalon, és a taprizió fölé tornyosulva lecövekelt.

– Hé, te! – ordította. – Taprizió!

A kiáltást hosszas csend követte.

McKie végighúzta mutatóujját a lény függelékkötegeinek egyikén. A tűszerű beszédszervek az egymáshoz verődő fapálcák koccanásához hasonló hangot hallattak, de a taprizió nem adott értelmes választ.

– Nem szabad megérinteni őket – jegyezte meg valaki.

– Hozzanak ide egy másik tapriziót! – parancsolta fennhangon McKie.

Egy férfi elrohant, hogy intézkedjen.

A szabotőr megtörölte verejtékben úszó homlokát. Minden tartalékát be kellett vetnie, hogy ne kezdjen remegni. Mialatt a palenki fejszéje az arca felé zuhant, gondolatban búcsút vett a világtól. Végső, visszavonhatatlan búcsút. Még most is úgy érezte, hogy valójában nem tért vissza, és távolról figyeli, amint egy idegen teremtmény az ő holttestével szórakozik – egy ismerős, de idegen teremtmény. A konferenciatermet, illetve a benne mozgó értelmes lények szavait és mozdulatait valahogy torznak, míg a körülötte zajló eseményeket furcsa, meddő játéknak érzékelte. Abban a pillanatban, amikor beletörődött a saját halálába, rádöbbent, hogy még számtalan dolog maradt, amit szeretett volna megtapasztalni. Ez a terem, és a SzabIr ügynökeként rá váró kötelességek nem tartoztak ezen vágyak közé. Az önző emlékek elnyomták a kínzó valóságot. Viszont a teste mintegy magától végigcsinálta a mozdulatokat – ezt hozta ki belőle a kiképzés és az elmúlt évek megszokásainak parancsa.

Két férfi egy második tapriziót cipelt be a terembe. A tűszerű beszédszervek panaszokat nyüszítettek. Mialatt feltették az asztalra, a lény hevesen tiltakozott:

– Maguknak már van egy tapriziójuk! Miért háborgatnak engem?

Bildoon végre az asztal felé fordult, de magába zárkózva, hallgatagon figyelte az eseményeket. Még soha, senkit sem hoztak vissza a csillagközi hívás csapdájából.

McKie szembefordult az új taprizióval.

– Képes vagy kapcsolatba lépni ezzel a társaddal? – kérdezte.

– Cö-cö-cö – kezdte a második taprizió.

– Komolyan beszélek! – ordította McKie.

– Ulla-ulla, mop-mop – dünnyögte nyüszítve a második taprizió.

– Te, én felhasogatlak tűzifának, ha nem kezded el! – fenyegetőzött a szabotőr. – Képes vagy kapcsolatot teremteni?

– Ki óhajtja hívni önt? – érdeklődött a taprizió.

– Nem engem, te fűrészüzemből szökött tuskó! – üvöltötte McKie, és Tulukra illetve az első taprizióra mutatva hozzátette: – Őket kell hívni!

– Ők beragadtak a kalebánba – válaszolta a taprizió. – Kit óhajt felhívni?

– Hogy érted azt, hogy beragadtak? – kérdezte McKie.

– Esetleg belebonyolódtak? – próbálkozott a taprizió.

– Fel lehet hívni valamelyiküket? – kérdezte a szabotőr.

– Előbb kibonyolódnak, aztán hívhatók – felelte a taprizió.

– Nézzék! – kiáltotta ekkor Siker.

McKie megpördült.

Tuluk az archasítékát nyitogatta. Előbb kidugta, majd visszahúzta egyik függelékét. McKie visszatartotta a lélegzetét.

A vriv végül teljesen szétnyitotta a hasítékát, és megszólalt:

– Lenyűgöző.

– Tuluk? – kérdezte óvatosan a szabotőr.

A hasíték még szélesebbre nyílt, és a vriv kinézett rajta.

– Tessék? – kérdezett vissza. – Á, McKie! Ezek szerint sikerült.

– Kíván most hívni? – érdeklődött a második taprizió.

– Tüntessék el innen! – rendelkezett McKie, és a lényre mutatott.

Két férfi sietve eltávolította a második tapriziót, mialatt az egyfolytában siránkozott: „Ha nem akarnak hívást, miért háborgattak?”

– Mi történt magával, Tuluk? – kérdezte McKie.

– Nehéz elmagyarázni – felelte a vriv.

– Azért csak próbálja meg! – biztatta a szabotőr.

– A beágyazódásnak – kezdte Tuluk – a planetáris összeköttetésekhez van valami köze. Mintha a hívás által összekapcsolt pontok sorba rendeződnének a nyílt űrön keresztül. Ezzel a hívással volt valami baj. Talán szakadozottá vált, mialatt áthaladt egy csillagtömegen. És létezett kapcsolat egy kalebánnal… attól tartok, nincs erre megfelelő kifejezés.

– De érti, hogy mi történt magával?

– Igen, azt hiszem. Tudja, korábban nem jöttem rá, hogy hol éltem.

McKie döbbenten és zavarodottan pislogott a vrivre.

– Mi van? – kérdezte.

– Itt valami rossz történt – folytatta Tuluk. – Óh, igen! Furuneo.

– Az előbb valami olyasmiről beszélt, hogy hol élt – sürgette McKie a vrivet.

– A térben elfoglalt hely, igen – válaszolta Tuluk. – Egy bizonyos helyen élek, számos rokon… ööö… rokon térlakóval.

– Miről beszél? – csattant fel McKie.

– Az önnel folytatott beszélgetésem alatt valójában a kalebánnal álltam kapcsolatban – magyarázta Tuluk. – Igazán különös, McKie! Olyan volt, mintha a hívásom egy fekete függöny apró lyukán ment volna keresztül, és ez a lyuk a kalebán lett volna.

– Szóval, kapcsolatban állt a kalebánnal – ismételte McKie.

– Óh, igen! Tényleg az történt – erősítette meg Tuluk, mialatt az archasítéka érzelmi zűrzavarra utaló mozgásokat végzett. – Láttam! Igen, ez biztos. Láttam… ööö… egyszerre futó filmek képkockáit. Igazából persze nem én láttam őket. Hanem a szem.

– Szem? Kinek a szeme?

– Az a tűhegynyi lyuk – magyarázta Tuluk –, az a mi szemünk is, természetesen.

– Maga ért ebből valamit, McKie? – kérdezte Bildoon.

– Az a benyomásom, hogy úgy beszél, mint egy kalebán – válaszolta McKie, és a vállát vonogatva hozzátette: – Talán megfertőződött. Vagy belebonyolódott?

– Valami azt súgja – dörmögte Bildoon –, hogy a kalebán kommunikációját csak a kötöznivaló elmeháborodottak képesek értelmezni.

McKie lenyalta verejtékét a felső ajkáról. Úgy érezte, majdnem képes megérteni azt, amit Tuluk mondott. A vriv mondatainak értelme ott lebegett a tudata határán.

– Tuluk! – szólalt meg ekkor Bildoon. – Próbálja meg elmondani, hogy mi történt önnel! Nem értjük magát!

– Próbálom, próbálom…

– Maradjon meg ennél! – szólt rá McKie.

– Azt állítja tehát, hogy híváskapcsolatban állt egy kalebánnal – összegezte Bildoon. – Ez hogyan sikerülhetett? Mi úgy tudtuk, hogy lehetetlen!

– Részben azért történhetett, mert úgy tűnt, a kalebán kezeli a McKie-nek szóló hívásomat – felelte Tuluk. – Aztán… aztán McKie utasított, hogy lépjek kapcsolatba a kalebánnal. Talán ezt is meghallotta.

Tuluk lehunyta a szemét, és látszólag beleveszett az álmodozásba.

– Folytassa! – szólt rá néhány pillanattal később Bildoon.

– Én… olyan volt… – A vriv megrázta a fejét, kinyitotta a szemét, és könyörgő pillantásokat vetett a teremben tartózkodókra. Akármerre nézett, kíváncsi, egyben aggodalmas tekinteteket látott. Mélyet sóhajtott, és folytatta: – Képzeljenek el két pókhálót. Természetes pókhálókat, nem azt a fajtát, amelyet a mi parancsunkra szőnek… véletlenszerű termékeket. Megvan? Akkor most képzeljék el, hogy… összekapcsolódnak egymással… egy bizonyos egybevágóság van a kettő között, egyfajta záródás.

– Mint amikor két fogsor összezáródik?

– Igen, olyasmi – felelte Tuluk. – Mindenesetre ez elengedhetetlen egybevágóság, erre az alakzatra szükség van a kapcsolathoz, a megfelelő összekötőket feltételezve.

McKie hangosan kifújta a levegőt, és kétségbeesetten megkérdezte:

– Mi a vörös farkú ördögök azok az összekötők?

– Én most már elmehetek? – szólt közbe az első taprizió.

– Akár a pokolba is! – hördült fel McKie. – Valaki vigye ki innen ezt a nyomorultat!

Ketten felkapták a tapriziót, és kirohantak vele a teremből.

– Tuluk, mik azok az összekötők? – kérdezte ekkor McKie egy mély sóhajtás kíséretében.

– Fontos ez? – érdeklődött Bildoon.

– Megtenné, hogy rám bízza a kérdezést, és hagyja őt válaszolni? – kérdezett vissza gorombán McKie. – És igen, fontos. Tehát, Tuluk?

– Mmmmmm… – hümmögött a vriv. – Maga nyilván tudja, hogy a mesterséges másolatot lehet addig a pontig finomítani, amikor már nem lehet megkülönböztetni az eredetitől.

– Mi köze ennek az összekötőkhöz?

– Az, hogy azon a bizonyos ponton, ahol az eredeti jellemvonásait nem lehet megkülönböztetni a mesterséges vonásaitól, ott van az összekötő.

– Tessék? – zihálta McKie.

– Nézzen rám! – parancsolta Tuluk.

– De hiszen magára nézek!

– Képzelje el, hogy vesz egy tartályt, és előállítja benne az én személyem tökéletes, hús-vér másolatát – mondta Tuluk.

– Egy tökéletes, hús-vér…

– El tudja képzelni, ugye?

– Persze, de miért? – kérdezte McKie, aki egyre jobban összezavarodott.

– Csak képzelje el! – szólt rá a vriv. – Ne tegyen fel kérdéseket! Egy minden ízében tökéletes másolatot, egészen a celluláris üzenetközvetítő egységekig. Ezt a testet át lehet itatni az én összes emlékemmel és a reakcióimmal. Tegye fel neki azokat a kérdéseket, amelyeket nekem tenne fel, és úgy fog válaszolni, ahogyan én válaszolnék. Még a tenyésztársaim sem tudnának különbséget tenni közöttünk.

– Tehát? – szólt közbe türelmét vesztve McKie.

– Volna bármilyen különbség közöttünk? – kérdezte Tuluk.

– De maga azt mondta…

– Egyetlen különbség akadna, nem igaz?

– Az időtényező, a…

– Annál több – szólt közbe a vriv. – Egyvalaki tudná, hogy melyik a másolat. Mármost az a székszolga, amelyen Bildoon úr üldögél, egy egész más ügy, igaz?

– Mi?

– Az ott egy gondolatok nélküli állat – tette hozzá Tuluk.

McKie az említett székre bámult. A különleges bútort mesterséges szelekció és génsebészeti beavatkozások útján állították elő. Mi különbözteti meg a széket attól az állattól, amelynek távoli leszármazottja?

– Mit eszik a székszolga? – kérdezte Tuluk.

– A számára átalakított ételt, mi mást? – válaszolta McKie, mialatt visszafordult a vriv felé, és alaposan szemügyre vette őt.

– Viszont sem a székszolga, sem pedig az étel nem azonos az eredeti testekkel, amelyekből kialakították őket – folytatta Tuluk. – A tartályban gyártott étel egy végtelen fehérjelánc-sorozat. A székszolga pedig egy hús-vér test, amely munkavégzés közben csak úgy repes az örömtől.

– Hát persze! Ilyenre tervezték és… készítették – dünnyögte McKie, és hirtelen nagyot nézett. Kezdte megérteni, hogy Tuluk mit próbál elmagyarázni neki.

– Az eltérések, azok az összekötők – tette hozzá a vriv.

– Árulja el, McKie, maga érti ezt a zagyvaságot? – kérdezte Bildoon.

McKie nyelt egyet, mert a torka teljesen kiszáradt.

– A kalebán csak ezeket a… finomított különbségeket látja? – kérdezte.

– És semmi mást – erősítette meg Tuluk.

– Tehát nem úgy lát minket, mint alakokat vagy dimenziókat, vagy…

– Még időbeli kiterjedésként sem úgy, ahogyan mi értjük az időt – fűzte hozzá Tuluk. – Számára mi talán egy álló hullám csomópontjai vagyunk. A kalebán számára az időt nem lehet kipréselni egy csőből. Sokkal inkább olyan, mint egy vonal, amelyet a maga érzékei metszenek.

– Ilyen nincs… – lehelte McKie.

– Én nem látom be, hogy ez az őrültség hogyan segíthet rajtunk – jelentette ki Bildoon. – A legfőbb problémánk most Abnethe előkerítése. Van valami ötlete, McKie, hogy a kalebán hová utaztatta magát?

– Láttam a csillagképeket a fejem felett – válaszolta a szabotőr. – Mielőtt elmegyek innen, készítek egy agylenyomatot arról, amit láttam, aztán számítógéppel azonosíthatják az alakzatokat.

– Feltéve, hogy szerepelnek az adattárban – jegyezte meg Bildoon.

– És mihez kezdünk azzal a rabszolga-társadalommal, amelybe McKie belebotlott? – vetette fel a jogi osztály egyik képviselője. – Kérhetnénk egy…

– Nem hallotta, mit mondtunk az előbb? – vágott közbe McKie. – A legfőbb gondunk, hogy megtaláljuk Abnethét. Korábban azt hittem, hogy már félig-meddig elkaptuk, de kezdem belátni, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. Kezdjük ott, hogy hol a nő? Hogyan mehetnénk el a bíróságra azzal, hogy egy ismeretlen galaxis ismeretlen világán tartózkodik valaki, aki állítólag Mliss Abnethe, bár én valójában nem is láttam őt, viszont aki állítólag elkövetett egy…

– Hát akkor mihez kezdünk? – mordult közbe a jogász.

– Ha Furuneo halott, akkor most ki vigyáz Fanny Mae-re? – kérdezte fennhangon McKie.

– Van a labdában négy testőr, akik bentről figyelik, hogy… hol van ő, és van négy a labdán kívül, akik a bentieket figyelik – válaszolta Bildoon. – Biztosra veszi, hogy nem létezik más nyom, ami a nő hollétére utal?

– Teljesen.

– Ha McKie most vádat emel, valószínűleg kudarc lesz a vége – mérlegelte a lehetőségeket Bildoon. – Nem, jobban járunk, ha egy… – az igazgató láthatóan megborzongott – …ha egy panspechi szökevény rejtegetésével és támogatásával vádoljuk.

– Tudjuk, hogy ki az a szökevény? – kérdezte a szabotőr.

– Egyelőre nem. Még nem döntöttük el, hogy melyik lesz a megfelelő irány – felelte Bildoon, és a jogi osztály egyik képviselőjére pillantott, aki Tuluk közelében ült. – Hanaman?

Hanaman megköszörülte a torkát. A törékeny alkatú nő sötétbarna haja lágy hullámokban omlott a vállára. Az arca hosszú volt és ovális, a szeme világoskék; finom metszésű orra alatt széles, telt ajkak vöröslöttek.

– Ön szerint ezt éppen most célszerű megvitatnunk, ezen az ülésen? – kérdezte éles hangon.

– Igen, most – erősítette meg Bildoon. – Máskülönben nem hívtam volna ide magukat.

McKie egy másodperc erejéig azt hitte, hogy a rendreutasítás könnyeket csal a jogász szemébe, aztán meglátta, hogy a nő szájának két sarka enyhén – és ellenőrzött módon – lefelé görbül, illetve hogy Hanaman körülhordozza fürkész tekintetét a teremben tartózkodókon. A szabotőr azonnal rájött, hogy a nő használja az eszét, és pontosan tudja, hogy akadnak olyanok körülötte, akik fogékonyak a szépségére.

– Mondja, McKie – szólalt meg ismét Hanaman –, muszáj az asztalon ácsorognia? Ha jól látom, maga nem taprizió.

– Köszönöm, hogy eszembe juttatta – bólintott a szabotőr. Leugrott a padlóra, sietve keresett és elfoglalt egy gazdátlan széket, aztán átható tekintettel méregette a jogászt.

Hanaman rövidesen Bildoonra fordította figyelmét, és megszólalt:

– Hogy mindenkit tájékoztassak a legújabb fejleményekről, elmondom, hogy körülbelül két órával ezelőtt Abnethe megpróbálta megkorbácsoltatni a kalebánt egy palenkivel. Az utasításainknak megfelelően az egyik testőr megakadályozta a korbácsolást. Egy raygennel levágta a palenki karját. Ennek eredményeként Mliss Abnethe jogászai máris keresik a perindítás lehetőségeit.

– Ami azt jelenti, hogy jó előre felkészültek – állapította meg McKie.

– Nyilvánvaló – értett egyet a nő. – Törvénytelen szabotázst, hatalommal való visszaélést, súlyos testi sértést, garázdaságot, szándékos károkozást, bűnszövetségben elkövetett jogtalan fogva tartást rónak a terhünkre…

– Hatalommal való visszaélést? – kérdezte McKie.

– Ez robo-légum eset, nem gowachin törvénykezés – felelte Hanaman. – Nem kell felmentenünk az ügyészt, mielőtt belépünk a… – Hirtelen elhallgatott, rántott egyet a vállán, és hozzátette: – De hát ezzel maga is tisztában van. A SzabIr kollektív felelősséggel tartozik azokért a törvénytelen tettekért, amelyet az ügynökei követnek el, mialatt rájuk ruházott hatalmukat gyakorolják…

– Várjunk csak egy kicsit! – szólt közbe McKie. – Ez vakmerőbb lépés, mint amire számítottam attól a csürhéről!

– És vádolják az Irodát – folytatta Hanaman – kötelességmulasztásban való vétkességgel, mert nem tudta megakadályozni egy bűncselekmény elkövetését, és nem állította bíróság elé az elkövetőt a tett felderítésére irányuló vizsgálat lezárása után.

– Megneveztek valakit, vagy ismeretlen tettes ellen szól a feljelentés? – kérdezte a szabotőr.

– Nincsenek nevek.

– Ha ennyire vakmerőek, akkor nagyon kétségbeesettek – vélekedett McKie. – De vajon miért?

– Mert tudják, hogy nem fogunk tétlenül üldögélni, és nem fogjuk megengedni, hogy megöljék az embereinket – felelte Bildoon. – Tudják, hogy birtokunkban vannak a kalebánnal kötött szerződés másolatai, azé a szerződésé, amely kizárólagos felügyeletet biztosít Abnethének a dimenzióajtók felett. Senki más nem lehet felelős Furuneo haláláért, és az elkövető…

– Senki más, leszámítva a kalebánt – vetette közbe McKie.

A kijelentés után nyomasztó csend telepedett a konferenciateremre, amelyet néhány másodperccel később Tuluk tört meg:

– Nem gondolhatja komolyan…

– Nem, nem gondolom komolyan – felelte McKie. – De a meggyőződésemet semmivel sem tudom bebizonyítani a robo-légum bíróság előtt. Ez a tény érdekes lehetőségeket tár elénk.

– Furuneo feje – dünnyögte Bildoon.

– Helyes! – csapott le nyomban McKie. – Követelni fogjuk Furuneo fejét.

– Mi van, ha azt állítják, hogy a kalebán tartja magánál a fejet? – kérdezte Hanaman.

– Eszemben sincs tőlük kérni – felelte McKie. – A kalebánhoz fogok fordulni.

Hanaman bólintott, merőn bámult a szabotőrre, és a szemében mintha az elismerés, esetleg a csodálat fényei villóztak volna.

– Okos húzás – állapította meg sóhajtva a nő. – Ha megpróbálnak közbeavatkozni, bűnösök. Viszont ha megszerezzük a fejet… – elhallgatott, és kérdő pillantást vetett Tulukra.

– Mit szól hozzá, Tuluk? – kérdezte nyomban Bildoon. – Gondolja, hogy ki tud olvasni valamit Furuneo agyából?

– Attól függ, hogy mennyi idő telik el a halál beállta és a mi vizsgálódásunk között – felelte a vriv. – Az idegvisszajátszásnak megvannak a maga határai, maga is tudja.

– Igen, mindannyian tudjuk – ismerte el Bildoon.

– Szóval én már csak egyetlen dolgot tehetek, nem igaz? – jegyezte meg keserűen McKie.

– Minden jel erre utal – erősítette meg Bildoon.

– Elhívják onnan a testőröket, vagy én szóljak nekik? – kérdezte McKie.

– Na, álljunk csak meg egy szóra! – csattant fel az igazgató. – Tudom, hogy vissza kell térnie abba a labdába, viszont…

– Méghozzá egyedül – szúrta közbe McKie.

– Miért?

– Elkérhetem Furuneo fejét szemtanúk előtt – magyarázta a szabotőr –, de az még nem elég. Ők engem akarnak. Megszöktem tőlük, és fogalmuk sincs, hogy mennyit tudok a rejtekhelyükről.

– Egészen pontosan mennyit tud? – kérdezte Bildoon.

– Ezt már az előbb megbeszéltük – felelte fáradt hanghordozással McKie.

– Szóval most felcsap csalinak?

– Én nem így mondanám – válaszolta McKie –, de ha egyedül megyek, valószínűleg megpróbálnak alkut kötni velem. Még az is lehet, hogy…

– Még az is lehet – mordult közbe az igazgató –, hogy magát is megrövidítik egy fejjel!

– Úgy véli, nem ér meg egy próbát? – vágott vissza McKie, és végighordozta tekintetét a várakozva figyelő értelmes lények arcán.

Hanaman megköszörülte a torkát, és kijelentette:

– Talán van kiút ebből az egészből! – Mivel mindenki őrá nézett, folytatta: – Módunkban áll taprizió-felügyelet alá helyezni McKie szabotőrt!

– Ha ott fog nyámmogni és fetrengeni kommunikációs transzban, azt csinálnak vele, amit akarnak – vetette ellen Tuluk.

– Akkor magánál lesz, ha a tapriziókapcsolat csak néhány másodpercenként lép működésbe – válaszolta a nő.

– És ameddig nem ordítok segítségért, a taprizió pár pillanat múlva bontja is a kapcsolatot – folytatta a gondolatmenetet McKie. – Egész jó ötlet.

– Nekem nem tetszik – jelentette ki Bildoon. – Mihez kezd, ha…

– Gondolja, hogy nyíltan beszélnek velem, ha meglátják, hogy a szoba tele van testőrrel? – kérdezte McKie.

– Nyilván nem, viszont ha meg tudjuk akadályozni…

– Nem fog menni, és ezt maga is tudja.

Bildoon merőn bámult a beosztottjára.

– Ha a nő helyzetének meghatározásához kereszttáblázat készítésével akarunk próbálkozni – szólt közbe Tuluk, mielőtt a szóváltás elmérgesedhetett volna –, akkor be kell lépnünk a McKie és Abnethe közötti kapcsolatba.

Bildoon az asztal lapjára, közvetlenül maga elé szegezte a tekintetét.

– Az a labda rögzített helyzetben van, a Cordialityn – vitatkozott McKie. – Ismerjük a Cordiality keringési pályájának adatait. A labda minden egyes kapcsolat pillanatában egy bizonyos űrbeli pozícióra fog mutatni, egy vonalra, amelynek mentén a kapcsolat a legkevesebb ellenállásba ütközik. Elegendő számú vonal leír egy kúpot, és…

– És Abnethe ott lesz, annak a kúpnak a csúcsán – fejezte be a mondatot Bildoon, és felnézett. – Feltéve, hogy igaza van ebben a dologban.

– A hívás összekötőinek meg kell keresniük a kapcsolatukat a nyílt űrön keresztül – válaszolta Tuluk. – A hívópontok között nem lehetnek jelentős csillagtömegek, nem lehetnek nagyobb kiterjedésű hidrogénfelhők, nem lehetnek nagyobb bolygócsoportok…

– Értem az elgondolást – szakította félbe Bildoon. – De arról még nincs elgondolásunk, hogy mit művelhetnek McKie-vel. Két másodperc sem kell ahhoz, hogy rácsukjanak egy dimenzióajtót a nyakára, és akkor… – elhallgatott, és beszédes mozdulattal elhúzta a torka előtt jobb kezének mutatóujját.

– Szóval maguk tapriziókapcsolatot létesítenek velem minden második-harmadik másodpercben – összegezte McKie. – Szakaszosan fog működni. Küldjék az ügynököket a…

– És mi lesz, ha Abnethe és bandája nem lépnek kapcsolatba magával? – vetette fel Bildoon.

– Akkor nincs mese, szabotálnunk kell őket – válaszolta McKie.

Tolmácsok szűrőjén át lehetetlen meglátni a tökéletest.

VRIV KÖZMONDÁS

McKie végül eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy miután eltöltött bizonyos időt a belsejében, már annyira sem tartja különösnek a labdát, mint más otthonokat, amelyeket az eddigi pályafutása során látott. Igen, pokoli hőség uralkodott benne, de ez valahogy illett a lakójának különleges igényeihez. Néhány értelmes lény még ennél is forróbb éghajlaton érezte jól magát. A hatalmas kanalat, nos, akár díványnak is fel lehetett fogni. Az egyik falat elborító karok, tárcsák, lámpák, mifenék szinte megszokott látványt nyújtottak, noha a szabotőr élt a gyanúperrel, hogy képtelen lenne megérteni a rendeltetésüket. Ugyanakkor a Breedywie automatizált otthonait még furább, még idegenebb vezérlőpultokkal látták el.

A mennyezet kissé alacsonyan húzódott, de McKie-nek nem kellett előregörnyednie ahhoz, hogy felálljon a szobában. A bíbor félhomály nem hatott különösebbnek, mint a gowachinok varifényei, amelyektől a más fajhoz tartozó értelmes lényeknek védőszemüveggel kellett óvniuk a szemüket, ha felkeresték gowachin barátaikat. A labda padlójának borítása nem tűnt a hagyományos, eleven organizmusnak, de tény, hogy puha volt. Pillanatnyilag a standard pyrocene tisztító-fertőtlenítő szer szaga áradt belőle, és ezek a kipárolgások még fullasztóbbá tették az amúgy is fojtogató hőséget.

McKie megrázta a fejét. A tapriziókapcsolat két másodpercenként jelentkező zümmögése bosszantotta ugyan, de ezt a zavaró tényezőt egy idő után ki tudta rekeszteni a gondolataiból.

– A barátod elérte a végső szakadást – magyarázta a kalebán. – Az anyaga eltávozott.

Anyag alatt alighanem a hús-vér testet kell érteni – tolmácsolta gondolatban McKie. Szívből remélte, hogy a fordítás a valódi jelentés közelében jár, de figyelmeztette magát, hogy ebben azért ne legyen annyira biztos.

Bárcsak lenne idebent némi légáramlat – sóvárgott magában. – Éppen csak egy kis huzat vagy enyhe szellő.

Letörölte homlokáról a verejtéket, és nagyot kortyolt a magával hozott, vízzel teli palackok egyikéből.

– Itt vagy még, Fanny Mae? – kérdezte.

– Meg tudod figyelni a jelenlétemet?

– Majdnem.

– Ez a mi kölcsönös problémánk – mondta a kalebán –, hogy hogyan lássuk egymást.

– Észrevettem, hogy szinte már tökéletesen ragozod az igéket – közölte McKie.

– Kezdem venni őket, igaz?

– Őszintén remélem, hogy igen.

– Csomóponti helyzetként eredeztetem az igéket – válaszolta a kalebán.

– Jaj, azt hiszem, ebbe most nem szeretnék belemenni – jegyezte meg egy mély sóhajtás kíséretében a szabotőr.

– Rendben, engedelmeskedem.

– Szeretném, ha újra nekiveselkednénk egy korábbi témának – kérte McKie. – Jó volna megértenem, hogy mi határozza meg a korbácsolások időzítését.

– Amikor az alakzatok elérik a megfelelő arányt – válaszolta nyomban a kalebán.

– Igen, ezt már mondtad. Miféle alakzatok?

– Már? – kérdezte a kalebán. – Ez azt jelenti: korábban?

– Korábban – felelte McKie. – Pontosan azt. Szóval, már korábban is beszéltél az alakzatokról.

– Korábban, és előtt, és már – sorolta a kalebán. – Igen, különböző időkapcsolatok, az egymást metsző lineáris összekötők megváltoztatásával.

A kalebán számára az idő egy vonal egy bizonyos pozíciója – emlékeztette magát McKie, felidézve Tuluk zűrzavaros magyarázatát. – Meg kell keresnem a finomított különbségeket, mert a kalebánok azokat látják.

– Tehát miféle alakzatok?

– Az alakzatokat az időtartamvonalak határozzák meg – felelte a kalebán. – Én számtalan tartamvonalat látok. A te látásod, különös módon, csupán egy vonalat érzékel. Nagyon furcsa. Más tanárok is magyarázták már ezt önmagának, de a megértés sikertelen. Szélsőséges korlátozás. Önmaga csodálja a molekuláris gyorsulást, de… a fenntartásváltás zavarokat okoz.

Zavarokat! – gondolta McKie.

– Mi az a molekuláris gyorsulás? – kérdezte.

– Tanárok meghatározása szerint a molekula egy elem vagy vegyület legkisebb alkotóeleme. Ez igaz?

– Igen, igaz.

– Ez nehezítést visz a megértésbe, hacsak önmaga tulajdonítja a fajaink érzékelési képességei közötti különbségnek – folytatta a kalebán. – Mondjuk inkább úgy, hogy a molekula a fajok számára látható legkisebb fizikai egység. Így jó lesz?

Nem mindegy? – kesergett magában McKie. – Az egész úgyis értelmetlen zagyvaság. Vajon hogyan jutottak el a molekulákhoz és a gyorsuláshoz a – jó ég tudja miféle – alakzatok megfelelő arányaitól?

– Miféle gyorsulás? – próbálkozott ebből az irányból.

– A gyorsulás mindig azon konvergenciavonalak mentén történik, amelyek használatával egymással beszélünk – válaszolta a kalebán.

A pokolba is! – mérgelődött magában McKie. A szájához emelte, és alaposan meghúzta a vizespalackot, de mellényelt, és fuldokolni kezdett. Lélegzet után kapkodva, köhögve görnyedt előre. Amikor végre levegőhöz jutott, nagy nehezen kipréselte magából:

– Micsoda hőség van itt! Csak úgy száguldoznak azok a nyomorult molekulák!

– Ezek a fogalmak nem értelmezhetők? – kérdezte nyomban a kalebán.

– Ne is törődj vele! – vakkantotta McKie, mialatt tovább krákogta és köpködte a légcsövébe került vizet. – Amikor beszélsz hozzám… az az, ami felgyorsítja a molekulákat?

– Feltételezem, hogy ez valós állapot.

McKie óvatosan a padlóra tette a palackot, és rápattintotta a kupakot. Aztán harsányan felröhögött.

– Nem értem ezt a fogalmat – állapította meg Fanny Mae.

McKie csak a fejét rázta. Hiába erőlködött, egyetlen árva kukkot sem értett a kalebán szavaiból, de a füle határozottan reszkető felhangokat érzékelt. Talán akcentust? Nem törte sokáig a fejét, feladta az újabb, kilátástalannak ígérkező küzdelmet. Viszont biztosra vette, hogy a kalebán hangját furcsa mellékzöngék árnyalják.

– Nem értem – jelentette ki ismét Fanny Mae.

Ettől McKie még hangosabban röhögött.

– Óh, te jó ég – zihálta, amikor lélegzethez jutott. – Megint a semmibe vezető út! Összevissza pofázunk, de nem jutunk semmire!

Újabb röhögőgörcs kerítette hatalmába.

Miután valamennyire megnyugodott, hanyatt feküdt a padlón, és mélyeket lélegzett. Rövidesen felült, ismét ivott néhány korty vizet, majd gondosan visszazárta a kupakot a palackra.

– Taníts! – utasította a kalebán. – Magyarázd el ezeket a szokatlan fogalmakat!

– Fogalmakat? Óh, persze! Szóval, a nevetés. Ez a mi szokásos válaszunk a kellemes meglepetésre. Nincs más, jelentős kommunikációs tartalma.

– Nevetés – ismételte Fanny Mae. – Más csomóponti találkozások a kifejezéssel megfigyelve.

– Más csomóponti… – dünnyögte McKie, és hirtelen elhallgatott, majd néhány másodperccel később megkérdezte: – Úgy érted, már korábban is hallottad ezt a szót?

– Korábban. Igen. Én… önmaga… megpróbáltam megérteni a nevetés kifejezést. Feltárjuk most a jelentését?

– Ne, inkább ne! – tiltakozott nyomban McKie.

– Tagadó válasz?

– Ez a pontos: tagadó válasz – hadarta sietve a szabotőr. – Inkább az érdekelne, amit az előbb mondtál… a fenntartásváltásról. Ezt mondtad, ugye? A fenntartásváltás zavarokat okoz.

– Megpróbálom meghatározni a helyzetet a te különös egysávodnak – válaszolta a kalebán.

– Egysávosok? Így gondolsz ránk, mi? – kérdezte McKie, és hirtelen aprónak, jelentéktelennek érezte magát.

– Az összekötők viszonyai egy a soknak, sok az egynek – közölte Fanny Mae.

– Hová a pokolba jutunk el ezzel az átkozott szócsépléssel? – fakadt ki ingerülten McKie.

– Helyzethivatkozásokat keresel a korbácsolás helyzetének megállapításához – felelte a kalebán. – Innen indult a beszélgetés.

– Helyzet… igen.

– Érted a Cs’szem-hatást? – kérdezte a kalebán.

McKie lassan, fokozatosan teleszívta a tüdejét. Legjobb tudomása szerint még soha, egyetlen kalebán sem vállalkozott arra, hogy a Cs’szem-hatásról beszélgessen egy értelmes lénnyel. A dimenzióajtók használatának egyszeregyét – igen, azt képesek elmagyarázni, és meg is tették. De a működési elv, az elmélet….

– Én… izé, szóval, használom a dimenzióajtókat – mondta kissé bizonytalanul. – Tudok egyet s mást arról, hogyan szerelik össze a vezérlőberendezést, és hogyan hangolják a…

– A szerkezet nem azonos a hatással! – vetette közbe Fanny Mae.

– Ó, esküdni mertem volna! – dünnyögte rosszat sejtve McKie. – A név nem azonos a tárggyal.

– Pontosan! – vágta rá a kalebán. – Mi úgy mondjuk… lefordítom, figyelj, mi úgy mondjuk: „A hivatkozás kerüli a csomópontot.” Az hiszem, veszed az adását ennek a jelentésnek.

– Én… ööö… igen, veszem az adást – erősítette meg McKie.

– Javaslom, a veszem kifejezés jó gondolat – folytatta Fanny Mae. – Úgy hiszem, közeledünk a valós kommunikáció felé. Töprengésre késztet.

– Értem, eltöprengsz róla.

– Negatív. Önmagáról való töprengésre késztet.

– Hát ez remek – válaszolta McKie semleges hangon. – Ez kommunikáció?

– Értelmezés bomlik… szóródik? Igen, értelmezés szóródik, amikor az összekötőkről beszélünk. Megfigyelem a te… pszichéd összekötőit. A psziché alatt azt értem, „másvalaki”. Igaz?

– Miért is ne? – hümmögte McKie.

– Én látom – folytatta a kalebán, figyelmen kívül hagyva a válasz hangsúlyát, holott az arról árulkodott, hogy a szabotőr lélekben már-már feladta a kilátástalan küzdelmet – a psziché mintázatait, talán ezek színét. A megközelítéseket és a kiáramlásokat a tudat szabályozza. Ezeken keresztül én képes vagyok feltárni az értelmet, és talán kideríteni, hogy te mit értesz csillagtömeg alatt. Önmaga érti, hogy csillagtömeg, veszed ezt az adást, McKie?

– Hogy veszem-e? Óh, persze, persze…

– Remek! Most jön a ti… vándorlásotok egyik értelmezése. Nehéz szó, McKie. Ez valószínűleg egy bizonytalan közlés. A vándorlás számodra azt jelenti, hogy mozgás egy vonal mentén. Ez számunkra nem létezik. A kalebán számára ha egy mozog, minden mozog a saját síkján. A Cs’szem-hatás egyesíti az összes mozgást és látást. Én látlak téged a másik helyre, ahová vándorolni kívánsz.

A kissé csapongó magyarázat újra felkeltette McKie érdeklődését.

– Látsz… minket… – ismételte suttogva –, ez visz át minket egyik helyről a másikra?

– Hallottam, hogy az értelmes lények a ti síkotokon ugyanezt mondták, McKie – felelte a kalebán. – Értelmes lények mondják: „láttalak téged menni”. Így? Szóval látjátok a mozgást.

Látni a mozgást? – tűnődött McKie. Letörölte a homlokát és az arcát. Ezt az átkozott hőséget!

– Rendben, de mi köze ennek a „fenntartásváltáshoz”? – kérdezte, és sóhajtva hozzáfűzte: – Akármi legyen is az…

– Csillagtömeg fenntart és vált – mondta ekkor a kalebán. – Nem lát át az önmagán. Cs’szem-összekötő megszakad. Ti ezt… magánynak? Magánynak nevezitek. Nem tudom megmondani. Ez a kalebán egyedül vagy magában létezik a ti síkotokon. Magányosan.

Mindannyian egyedül vagyunk – gondolta keserűen McKie.

És azzal is tisztában volt, hogy hamarosan ez az univerzuma is magányos lesz, hacsak nem talál egy megoldást, amellyel megállíthatja a közelgő végítéletet. De miért függ a probléma megoldása ettől az őrülten zavaros kommunikációtól?

A szabotőr a kínzás egyik különös aljassággal kimódolt fajtájának érezte a kalebánnal folytatott beszélgetést. Szerette volna felgyorsítani az értelmezés folyamatát, de a gyorsítás a tömegsír felé taszította volna valamennyi értelmes lényt. Szinte a bőrén érezte, hogy az idő elszáguld mellette. A gyomrát sürgető érzés perzselte. Igyekezett együtt menetelni az idővel, de valahogy már az elején elvétette a lépést.

Belegondolt, hogy milyen sors vár egy csecsemőre, aki még sosem haladt át egy dimenzióajtón. A baba sírni fog, de nem lesz senki, aki gondoskodna róla…

A pusztulás iszonyú teljessége halálra rémítette. Mindenki meg fog halni!

A fejében ismét jelentkezett a tapriziókapcsolat zümmögése. Ingerült lett, de gyorsan leküzdötte az érzést. A kapcsolat legalább azt jelentette, hogy nincs teljesen egyedül.

– A tapriziók ugyanígy küldik át az üzeneteinket az űrön? – kérdezte, miután a koponyája mélyén elcsendesedett a halk zaj. – Látják a hívásokat?

– A tapriziók nagyon gyengék – felelte Fanny Mae. -A tapriziók nem rendelkeznek egy kalebán energiáival. Önmaga energia, érted?

– Mittudomén’ – dünnyögte McKie. – Talán.

– Tapriziók nagyon vékonyak, nagyon rövidek – magyarázta tovább Fanny Mae. – Tapriziók nem látnak át önmaga csillagtömegén. Tapriziók néha kérnek… feltáplálást? Felerősítést! A kalebánok adnak szolgáltatást. Fenntartásváltás, veszed? Tapriziók fizetnek, mi fizetünk, ti fizettek. Mindenki fizet az energiáért. Ti energiaigénynek… éhségnek hívjátok, nemde?

– Ó, a pokolba is! – hördült fel McKie. – A felét sem értem annak…

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, egy palenki barna, korbácsot szorongató keze jelent meg a kanál felett. A korbács csattant, és zöld szikrák zápora villant fel a bíbor félhomályban. A kar és a korbács eltűnt, mielőtt McKie cselekedhetett volna.

– Fanny Mae – suttogta a szabotőr. – Itt vagy még?

Néhány másodperces csend következett, aztán a kalebán megszólalt:

– Nincs nevetés, McKie. Az van, amit te meglepetésnek hívsz, de nincs nevetés. Ott már megszakítottam a vonalat. Ez a korbács váratlanul jött.

McKie hangosan kifújta a levegőt, az agyába épített óra alapján megjegyezte az esemény időpontját, és a következő tapriziókapcsolat alatt továbbította a koordinátákat.

Úgy vélte, nincs értelme a fájdalomról beszélgetni. Ugyanilyen meddő vállalkozásnak tűnt, hogy megpróbálja tisztázni, mit ért a kalebán a korbács belégzése és a saját anyagának kilégzése alatt. És a fenntartásváltás és az éhség és a csillagtömeg alatt. És mi az, hogy a kalebánok a látás energiájával mozgatják az értelmes lényeket? Minden jel arra vallott, hogy a kettejük beszélgetése végképp megakadt.

Nem sokat ért el, bár bebizonyosodott, hogy Tuluknak igaza van. A korbácsoláshoz kellő Cs’szem-összekötők megfelelő időzítést vagy ciklusokat kívánnak, amelyeket ki lehet számítani. Talán valóban létezik egy irányvonal. Egyvalami bizonyos: Abnethe egy létező bolygón vetette meg a lábát, valahol a nagy semmi közepén. Ő és elmebeteg cimboráinak hordája egy olyan helyen tartózkodnak, amelyet be lehet mérni. A nő palenkikkel, renegát vrivekkel, egy törvényen kívüli panspechivel – és csak az Öregisten a megmondhatója, hogy még miféle népséggel – vette körül magát. Vannak szépségszobrászai és valószínűleg tapriziói is. És a szépségszobrászok, a tapriziók, illetve ez a kalebán ugyanazt a fajta energiát használják, hogy tegyék a dolgukat.

– Megpróbálhatnák még egyszer meghatározni Abnethe bolygójának helyzetét? – kérdezte McKie.

– A szerződés tiltja.

– És neked tartanod kell magadat a szerződéshez, igaz? Még akkor is, ha az életeddel fizetsz érte?

– Tartanom kell önmaga folytonosság végső megszakadásáig. Igen.

– És az már elég közel van, ugye?

– Végső megszakadás pozíciója láthatóvá vált önmaga számára – válaszolta a kalebán. – Talán ez felel meg a közelnek.

A következő pillanatban a kanál közelében felbukkant egy kar. A korbács lecsapott, zöld permet záporozott a levegőbe, aztán a kar – a korbáccsal együtt – nyomban el is tűnt.

McKie előreszökkent, és a kanálforma tárgy mellett állt meg. Még sosem merészkedett ennyire közel a kalebánhoz. A kanál közelében még forróbb levegő fogadta, és különös bizsergést érzett a karjában. A zöld permet nem hagyott foltot a szőnyegen. Az utolsó cseppig eltűnt, nyoma sem maradt. McKie érzékelte a kalebán állhatatos vonzódását, amely ebből a közelségből felerősödve hatott rá. Rákényszerítette magát, hogy elforduljon, s közben az egész bensőjén eluralkodott a rettegés.

Mégis, mitől félek én itt? – kérdezte magától gondolatban.

– Ez a két támadás nagyon gyorsan követte egymást – állapította meg félhangosan.

– Helyzeti közelség megfigyelve – válaszolta Fanny Mae. – Következő összefüggés messzebbi. Ti úgy mondjátok, „későbbi”. Igaz?

– Alighanem. A következő korbácsolás az utolsó lesz?

– Önmaga nem tudja – felelte a kalebán. – A jelenléted csökkenti a korbácsolás erősségét. Te… taszítod? Nem, elűzöd!

– Semmi kétség – dünnyögte McKie. – Szeretném tudni, hogy a te folytonosságod végső megszakadása miért okozza minden értelmes lény pusztulását?

– Utaztattad már önmagadat a Cs’szemmel – válaszolta Fanny Mae. – Tehát?

– Ezt mindenki csinálja!

– De miért? Megtanítod nekem ennek magyarázatát?

– Mert… mert ez központosítja az egész átkozott világegyetemet – kezdte bizonytalanul McKie. – Ez… ez szakosodott bolygókat teremt, például nászutasbolygókat, szülészetbolygókat, gyermekgyógyász-bolygókat, télisportbolygókat, geriátriabolygókat, vízisportbolygókat, könyvtárbolygókat. Még a SzabIrnak is majdnem van egy saját, egész bolygója. Enélkül ma már semmi sem működne. Amikor utoljára láttam az adatokat, az értelmes lakosság egy százalékánál is kevesebb volt azok száma, akik még sosem használtak Cs’szem-ajtókat.

– Ez igaz – erősítette meg a kalebán. – Ez a használat összekötőket teremt, McKie. Ezt venned kell. Az összekötők felbomlanak az én folytonosságom végső megszakadásakor. A felbomlás a folytonosság végső megszakadását idézi elő mindazoknál, akik használtak Cs’szem dimenzióajtót.

– Ha te mondod, biztos így van. De akkor sem értem.

– Azért történik, McKie, mert a társaim engem választottak… felügyelőnek? Nem megfelelő kifejezés. Tölcsérnek? Kezelőnek, talán. Még mindig nem megfelelő kifejezés. Aááhh! Én, én vagy pedig önmaga, én vagyok Cs’szem!

McKie távolabbra hátrált, mert olyan erős bánathullám ömlött végig rajta, hogy úgy érezte, nem bírja ki ép ésszel. Szíve szerint sikoltozva tiltakozott volna. Könnyek csorogtak az arcán, zokogás fojtogatta. Bánat! A teste ösztönösen reagált rá, de az érzés valahonnan kívülről származott.

Miután enyhült a mellkasára nehezedő fájdalmas szorítás, hangtalanul kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Még ekkor is reszketett a testén áthaladó érzelmektől. Hirtelen rádöbbent, hogy a kalebán volt a forrás. Az érzés a hőhullámokhoz hasonlatosan terjedt szét, elárasztotta és aktiválta az útjába eső értelmesideg-végződéseket.

Bánat.

Semmi kétség, a felelősségérzet táplálta. A kalebán felelősnek érzi magát az értelmes lények küszöbön álló kihalásáért.

Én vagyok Cs’szem!

Az univerzum összes gonoszának nevére, mit értett ez alatt Fanny Mae? Talán a dimenzióajtók összességét? Összekötők? Talán kapcsolatok vagy szálak. Valamennyi teremtmény, aki a Cs’szem-hatás alá került, szálat húzott maga után a dimenzióajtókon keresztül. Ez volna a lényeg? Fanny Mae az imént a „tölcsér” szót használta. Valamennyi utazó átment az ő… kezén? Akár ez is lehetséges. És amikor Fanny Mae megszűnik létezni, a szálak megszakadnak. Mindenki meghal.

– Miért nem hívtátok fel a figyelmünket erre, amikor felkínáltátok nekünk a Cs’szem-hatást? – kérdezte kissé ingerülten a szabotőr.

– Figyelmet?

– Így van! Felajánlottátok…

– Nem ajánlat volt. Társak elmagyarázták hatást. Értelmes lények a te hullámodban nagy örömöt mutattak. Felajánlották a fenntartásváltást. Ezt ti fizetségnek nevezitek, nemde?

– Akkor is figyelmeztetni kellett volna minket!

– Miért?

– Nos, te sem élsz örökké, vagy igen?

– Magyarázatot kérek az örökké kifejezésre.

– Örökké… az annyi, mint… mindig. A végtelenségig.

– A te léthullámod értelmes lényei a végtelenséget akarják?

– Nem az egyedek számára, hanem a…

– Az értelmes fajok akarják a végtelenséget?

– Hát persze, hogy akarják!

– Miért?

– Hogyhogy miért? – csodálkozott McKie. – Hát nem így van vele mindenki?

– De mi lesz azokkal a fajokkal, amelyeknek a ti fajotok az útjában áll? Te nem hiszel az evolúcióban?

– Evolú… – McKie elharapta a szó végét, és megcsóválta a fejét. – Ez meg hogy jön ide?

– Valamennyi teremtménynek megvan a maga napja és távozása – magyarázta a kalebán. – A nap megfelelő kifejezés? Nap, időegység, megszabott linearitás, létezés átlag kiterjedése… ezt veszed?

McKie szája meg-megrebbent, de egyetlen hang sem jött ki rajta.

– Időhossz, fennállás tartama – sorolta tovább a kalebán. – Közelítő fordítások. Pontos?

– De honnan veszed te a jogot, hogy… kivégezz minket? – kérdezte McKie, miután megtalálta a hangját.

– Jog nem feltételezhető, McKie – felelte a kalebán. – Megfelelő összekötők fennállása esetén… más kalebán-társak átveszik a Cs’szem… irányítását, mielőtt önmaga eléri a végső megszakadást. Szokatlan… körülmények itt akadályozzák ezt a megoldást. Mliss Abnethe és… társai megrövidítették a ti egysíkotokat. A társaim távoztak.

– Menekültek, amíg volt rá idejük – összegezte McKie. – Értem.

– Idő… igen, a ti egysíkú vonalatok. Ez az összevetés megfelelő fogalmat szolgáltat. Nem pontos, de kielégítő.

– És biztosan te vagy az utolsó kalebán a mi… hullámunkban?

– Önmaga egyedül van – válaszolta Fanny Mae. – Utolsó végpont. Igen. Önmaga megerősíti a leírást.

– Nincs valami módja annak, hogy megmentsd önmagadat? – kérdezte kétségbeesetten McKie.

– Megmenteni? Azaz elkerülni? Kitérni! Igen, kitérni a végső megszakadás elől. Ezt javaslod?

– Azt kérdezem, hogy létezik-e megoldás arra, hogy elmenekülj, ahogyan a… társaid tették.

– Megoldás létezik, de a hullámotok számára az eredmény ugyanaz.

– Te megmenekülhetsz, de az is végez velünk, így van?

– Te nem ismered a becsület fogalmát? – kérdezte a kalebán. – Megmented magad, elveszíted becsületet.

– Tus! – kurjantotta McKie.

– Magyarázatot kérek a tusra – mondta nyomban Fanny Mae. – Új kifejezés.

– Mi? Óh, ez egy régi, nagyon régi kifejezés.

– Lineáris kezdeti kifejezés, úgy érted? Igen, azok a legjobbak csomóponti gyakorisággal.

– Csomóponti gyakoriság?

– Te azt mondod: gyakran – válaszolta Fanny Mae. – Csomóponti gyakoriság tartalma: gyakran.

– Értem, ugyanazt a dolgot jelentik.

– Nem ugyanazt, hanem hasonlót.

– Rendreutasítást vettem – dünnyögte McKie.

– Magyarázd el a tust – kérte Fanny Mae. – Milyen jelentést hordoz ez a kifejezés?

– Jelentést hordoz… igen. Ez a vívás szakkifejezése.

– Vívás? A küzdelemre célzol?

McKie, amennyire csak tőle telt, elmagyarázta, hogy mi a vívás. Menet közben tett egy kitérőt a kardvívás rejtelmei felé, továbbá érintette a párbaj és a verseny fogalmát.

– Találat! Érvényes érintés! – szakította félbe a kalebán, és a szavaiból kitűnt, hogy fellelkesült. – Csomóponti kereszteződés. Tus! Igen! Igen! Ebben benne van, hogy miért tartjuk a fajotokat lenyűgözőnek. Ezt a fogalmat! Vonal metszése: tus! Áthatolás az értelmezésen: tus!

– Folytonosság végső megszakadása, tus! – horkant fel McKie. – Milyen messze van a te következő tusod a korbáccsal?

– Kereszteződés a korbács tusával! – felelte a kalebán. – Te a lineáris elmozdulás helyzetét keresed, igen. Elmozdít engem. Mi talán már elfoglaljuk a linearitásunkat. De önmaga felveti, hogy más fajoknak talán szükségük lesz ezekre a dimenziókra. Mi akkor elmegyünk, távozunk a létezésből. Nem így van?

Miután McKie hallgatott, Fanny Mae rákérdezett:

– McKie, veszed az adást?

– Azt hiszem, szabotálni foglak – morogta McKie.

Egy nyelv megtanulása annak a nyelvnek a megtévesztéseivel való megismerkedést jelenti.

GOWACHIN AFORIZMA

Cheo, a fagyott személyiségű panspechi kibámult az erdőre, és a lenyugvó nap fényében fürdő tengerre. Szívből örült, hogy az Ideális Világ tartalmaz egy ilyen tengert. Ezt a tornyot Mliss parancsára emelték egy kisebb épületekből álló városban, és a felső szintjeiről távoli síkságokat illetve még távolabbi hegységeket is lehetett látni.

Egyenletes szél fújta Cheo bal arcát, és felborzolta szőke haját. A panspechi zöld nadrágot valamint tompa arany és szürke színekben játszó inget viselt. Az öltözete különös hangsúlyt adott emberi külsejének, mert helyenként megmutatta a testén itt-ott felbukkanó idegen izmok redőit.

Az ajkán szórakozott mosoly játszott, de a tekintetében nyoma sem volt jókedvnek. A szeme egy panspechi látószerve volt – a rovarokéhoz hasonlatos, fényes, összetett szem, jóllehet a testátalakítás során az apró lapok élei elsimultak. Ez a szempár most a mélyben, az utcákon és a hidakon mászkáló értelmes lények mozgását követte nyomon, az értelmes lényekét, akik ebből a magasságból nézve apró bogaraknak látszottak. A szempár ezzel egy időben az égboltot is figyelte (a messzeségben madárraj repült, keleten felhők gyülekeztek), továbbá közvetítette Cheónak a távolban hullámzó tenger illetve a tőle néhány lépésnyire álló mellvéd képét.

Túl hosszúra nyújtjuk – dohogott magában.

Lenézett az antik órára, amelyet Mliss ajándékozott neki. Nem rajongott az elavult, tökéletlen ócskaságért, de elismerte, hogy megbízhatóan mutatja az időt. Ráadásul ki kellett szakadniuk a tapriziók agyórarendszeréből. Az ósdi szerkezet szerint két óra maradt a következő kapcsolatig. A Cs’szem-vezérlő ezredmásodperces pontossággal jelezte volna ugyanezt, de Cheo lusta volt megmozdulni.

Nem állíthatnak meg minket. De talán képesek…

Hirtelen eszébe jutott McKie. A SzabIr ügynöke vajon hogyan találta meg ezt a helyet? És miután megtalálta, hogyan utazott ide? McKie jelenleg a labdában ücsörög, és a kalebánnal beszélget. Nyilvánvalóan a csali szerepét szánták neki. Jorj X. McKie, a csalétek…

De vajon miféle játszmában?

Cheo fikarcnyit sem élvezte a bensőjében fel és alá hullámzó ellentmondásos érzéseket. Megszegte a panspechik legfontosabb, legalapvetőbb törvényét. Megtartotta magának az alom személyiségét, és sorsára hagyta négy alomtársát abban a tudattalan létezésben, amely tudattalan halállal fog végződni. Egy renegát sebész a különleges műszereivel megszabadította őt attól a szervétől, amely egyesítette az öttagú panspechi családokat szerte az egész univerzumban. A beavatkozás nyomán hosszú seb maradt a homlokán, és még hosszabb a lelkén, de korábban sosem hitte volna, hogy ennyire örömét leli az élményben.

Most már senki sem ragadhatja el tőle a személyiségét!

Viszont magára maradt. Magányos lett.

Az ő létezésének is halál lesz a vége, de ezzel minden élőlénynek szembe kell néznie.

És Mlissnek köszönhetően olyan búvóhelyet talált, ahonnan egyetlen panspechi sem képes kirángatni őt… hacsak… de nem, mégsem, mivel hamarosan nem lesznek panspechik. Nem lesznek semmiféle szervezetten cselekvő, értelmes lények, leszámítva azt a maroknyi csapatot, amelyet Mliss hozott ide, az ő búrokkal és feketékkel benépesített Bárkájára.

A kilátóterasz mellvédjénél álló Cheo idáig jutott a töprengésben, amikor meghallotta, hogy Abnethe futva közeledik felé a háta mögött. A szeméhez hasonlóan rendkívül érzékeny hallószerve erős érzéseket hallott ki a rohanó nő lépteiből: unalmat, aggodalmat, és folyamatos félelmet. Félelmet, amely valósággal gúzsba kötötte Mlisst.

Cheo megfordult.

Azonnal látta, hogy Abnethe a szépségszobrászoktól jön. A szép, szabályos arc fölé ezúttal magasra fésült, vörös hajkorona tornyosult. McKie haja is vörös – emlékeztette magát Cheo. A nő levágta magát az állítható támlájú székszolgára, és kinyújtóztatta a lábát.

– Mi ez a nagy sietség? – érdeklődött a panspechi.

– Azok a szépségszobrászok! – csattant fel a nő. – Képzelje, szeretnének hazamenni!

– Küldje el őket!

– Igen, és honnan szerzek újakat?

– Ez aztán a súlyos probléma, nem igaz?

– Maga gúnyolódik velem, Cheo. Ne tegye!

– Akkor mondja meg nekik, hogy nem mehetnek haza – javasolta fintorogva Cheo.

– Azon már túl vagyunk.

– Azt is megmondta neki, hogy miért?

– Természetesen nem! – felelte mérgesen Abnethe. – Hogy lehet ilyent kérdezni?

– Furuneónak megmutatta… – jegyezte meg Cheo.

– Legyen nyugodt, megtanultam a leckét! – vágta rá a nő. – Hol vannak a jogászaim?

– Ők már elmentek.

– De még egy csomó dolgot meg kellett volna beszélnem velük!

– Azok várhatnak, nem?

– Maga tudta, hogy más dolgunk van. Miért hagyta, hogy elmenjenek?

– Mliss, maga valójában nem is akarja tudni, hogy milyen ügyön dolgoznak.

– A kalebán a hibás – felelte Abnethe. – Ez a mi történetünk, és senki sem avatkozhat közbe! Mi az a másik ügy, amelyet azok a sültagyú jogászok szerettek volna megbeszélni?

– Mliss, felejtse már el!

– Cheo!

A panspechi összetett szeme hirtelen felfénylett.

– Ahogy óhajtja – válaszolta Cheo. – Nos, kaptunk egy idézést a Szabotázsirodától. A SzabIr ügynökei Furuneo fejét kérik a kalebántól.

– A… fe… fejét… – dadogta Abnethe, és egyik pillanatról a másikra falfehérre sápadt –, de honnan tudták meg, hogy mi…

– Az adott körülmények között ez volt a logikus lépés.

– Mit mondott nekik? – suttogta a nő, és döbbenten meredt a panspechi arcára.

– Azt, hogy a kalebán éppen abban a pillanatban zárta be a dimenzióajtót, amikor Furuneo a saját jószántából belépett az örvénycsőbe – válaszolta Cheo.

– De hát tudják, hogy kizárólag mi irányítjuk a dimenzióajtók rendszerét – mondta Abnethe, és a hangja erősebbre váltott. – Legyenek átkozottak!

– Csakhogy Fanny Mae ide-oda utaztatta McKie-t és az ő barátait – vetette ellen a panspechi. – Ami annyit tesz, hogy nem kizárólag mi irányítjuk a rendszert.

– Én is ugyanezt mondtam az előbb – hazudta Abnethe. – Nem igaz?

– Így viszont lehetőségünk nyílik a tökéletes halogató taktikára – fejtegette Cheo. – Fanny Mae elküldte valahová a fejet, és mi nem tudjuk, hogy hová. Persze szóltunk neki, hogy adja vissza, de ő nem teljesítette a kérésünket. Ennyi.

Abnethe nagyot nyelt, és óvatos hanghordozással megkérdezte:

– Ezt… ezt mondta nekik?

– Természetesen.

– De ha kikérdezik a kalebánt, és ő…

– Legalább annyi érthetetlen választ fognak kapni tőle, mint amennyi érthetőt – vágott közbe Cheo. – Semmire sem mennek vele.

– Ezt nagyon ügyesen intézte, Cheo – ismerte el Abnethe.

– Nem ezért tart maga mellett?

– Az én kis titokzatos céljaimra tartom magam mellett, Cheo – válaszolta Abnethe, és nagy nehezen elmosolyodott.

– Igen, csakis ezek miatt vagyok itt – tette hozzá a panspechi.

– Tudja, hiányozni fognak.

– Hiányozni? Kicsodák?

– Azok, akik vadásznak ránk.

Egy SzabIr ügynökkel szemben talán alapkövetelmény, hogy a megfelelő hibákat kövesse el.

MCKIE MEGJEGYZÉSE FURUNEÓRÓL – A SZABOTÁZSIRODA ZÁROLT AKTÁIBÓL

A SzabIr igazgatója Tuluk belső laboratóriumának ajtajában állt, háttal a külső teremnek, amelyben a vriv asszisztensei szoktak dolgozni. Bildoon mélyen ülő szeme sejtelmes fénnyel csillogott, egy különös, belső tűz fényét árasztotta, amely szöges ellentétben állt a panspechi humanoid arcáról tükröződő nyugalommal.

Bildoon szomorú volt, és úgy érezte, hogy minden ereje elhagyta. Nemrégiben az a benyomása támadt, hogy egy fokozatosan összehúzódó barlangban él, egy olyan helyen, ahol nincs szél és nincsenek csillagok. Jól tudta, hogy mindenki számára közeleg a perc. Azok, akiket szeret, és azok, akik szeretik őt, meg fognak halni. Az értelmes lények összes szeretete meg fog halni az egész világegyetemben. Az univerzum kiürül, és mélabú keríti hatalmába.

A gyász a feje búbjától a lábujja hegyéig átjárta Bildoon humanoid testét. Hóesés, falevelek, naplemente – ezeket már csak az állatok fogják látni.

Érezte, hogy cselekednie kell, hogy döntéseket kell hoznia, de attól félt, hogy akármit tesz, csak tovább ront a helyzeten. Ha hozzányúl valamihez, akkor az teljesen szétmorzsolódhat, olyan finom porrá válhat, hogy kihullik az ujjai közül.

Tuluk a bejárattal szemközti falnál ügyködött. Az előtte álló munkapadon, két csíptető között, a korbács egy darabja feszült. A bőrcsík alatt körülbelül egy milliméterrel, azzal párhuzamosan vékony fémpálca lebegett, minden látható alátámasztás nélkül. A bőrdarab és a pálca közötti rés teljes hosszán apró villámok táncoltak. Tuluk mélyen előregörnyedve tanulmányozta a pultba épített műszerek kijelzőin megjelenő adatokat.

– Nagyon zavarom? – érdeklődött halkan Bildoon.

Tuluk eltekert egy férfiökölnyi tárcsát a pulton, várt egy kicsit, majd még egyet csavart a tárcsán. Aztán elkapta a fémrudat, éppen abban a pillanatban, amikor a láthatatlan tartóerő elengedte azt. Végül felrakta a pálcát a munkapad fölé, a falra szerelt állványra.

– Eléggé buta kérdés – jegyezte meg, mialatt az igazgató felé fordult.

– Az, de mindegy! – Bildoon legyintett. – Van egy kis problémánk.

– Ha nem lennének problémák, nem lenne állásunk – bölcselkedett a vriv.

– Attól tartok, nem tudjuk megszerezni Furuneo fejét – közölte Bildoon.

– Úgyis túl sok idő telt el a halál pillanata óta. Valószínűleg nem nyernénk belőle felhasználható adatokat – felelte Tuluk, és S-alakúra görbítette az archasítékát. Ez az arckifejezés általában derültséget váltott ki a más értelmes fajok egyedeiből, ám egy vriv számára az elmélyült gondolkodást jelképezte. – Mit mondanak a csillagászok azokról a csillagképekről, amelyeket McKie látott azon a titokzatos bolygón?

– Úgy vélik, hogy meghibásodott a felvétel.

– Hoppá… És miért?

– Először is, semmi sem utal, még a leghalványabb jel sem a csillagok magnitúdójának változásaira.

– Az akarja mondani, hogy valamennyi csillag ugyanazzal a fényerővel ragyog?

– Úgy tűnik, igen.

– Különös.

– És a többé-kevésbé felismerhető csillagképek – tette hozzá Bildoon – régóta nem léteznek.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte meghökkenve Tuluk.

– Hát… ott van a Kisgöncöl meg a Nagygöncöl, továbbá különféle más, ismert képek, viszont… – Az igazgató elhallgatott, és csak a vállát vonogatta.

Tuluk értetlenül meredt rá, és néhány pillanattal később bevallotta:

– Sejtelmem sincs, hogy miről beszél!

– Óh, igen. El is felejtettem – hadarta Bildoon. – Tudja, amikor mi, panspechik úgy döntöttünk, hogy lemásoljuk az emberi testet, alaposan feltártuk az emberi faj történetét. Az említett csillagképeket valaha az ő régi szülőbolygójukról lehetett látni.

– Így már értem – vágta rá Tuluk. – Újabb furcsaság amellé, amit a korbács anyagáról megtudtunk.

– És az mi lenne? – érdeklődött Bildoon.

– Tudja, elég fura. A bőrdarab egyes részei különleges szubatomi felépítést mutatnak.

– Különleges? Milyen értelemben?

– Sorokat alkotnak. Tökéletes sorokat – válaszolta fellelkesülve Tuluk. – Még sosem láttam hasonlót, leszámítva egyes folyadékok különleges reakcióinál. Olyan az egész, mintha egy különleges erő vagy nyomás hatott volna erre az anyagra. Az eredmény bizonyos értelemben véve hasonlít a fénykvantum neomaseres elrendeződéséhez.

– De hát ahhoz irtózatos mennyiségű energia kell, nem?

– Minden bizonnyal.

– De mi okozhatta?

– Fogalmam sincs – vallotta be a vriv. – Az az érdekes, hogy úgy tűnik, a beállt változás nem állandó. A szerkezet a plasztikmemóriával rokon vonásokat mutat. Lassan visszaáll az eredeti, általunk is ismert formájába.

Bildoon érzékelte a mondat hangsúlyából, hogy Tuluk zavarba jött.

– Általunk is ismert?

– Na, ez egy másik furcsaság. – A vriv nagyokat bólogatott. – Hadd magyarázzam el. Ezek a szubatomi szerkezetek és a genetikai üzenethordozó egységek belőlük felépülő csúcsszerkezetei lassú átalakuláson mennek keresztül. A szerkezetek összevetésével képesek vagyunk meghatározni egy-egy minta korát, feltéve, hogy a minta nem több, mint két- esetleg háromezer standard éves. Miután a tenyészcsészék táptalajának fehérjéit régebben marhasejtekből nyertük, szinte tökéletes felvételeink vannak a szarvasmarhák genetikai kódjáról nagyon hosszú időre visszamenőleg. Mármost az a különös – egyik függelékével a bőrcsík felé mutatott –, hogy az ebből a bőrdarabból vett minták rendkívül régiek.

– Mennyire régiek?

– Talán több százezer évesek.

Bildoon néhány pillanatig némán emésztette az információt, aztán megszólalt:

– De maga korábban azt mondta, hogy ez a bőr legfeljebb néhány éves.

– A katalizáló tesztjeinkből valóban ez az adat született – erősítette meg Tuluk.

– Lehetséges, hogy a tesztek folyamán rendeződtek sorba a szubatomi szerkezetek?

– Elképzelhető – dörmögte a vriv.

– De maga nem hiszi, igaz? – csapott le az igazgató.

– Így igaz.

– De ugye nem azt akarja bemesélni nekem, hogy ezt a korbácsot előrehozták az időben? – kérdezte rekedtes hangon Bildoon.

– Én nem akarok bemesélni magának semmit – vágott vissza önérzetesen Tuluk. – Csupán tudatom, hogy milyen eredményre jutottam. Két eljárás, amelyeket korábban megbízhatónak tartottunk, eltérő adatokat adott az anyag koráról.

– Az időutazás lehetetlen – jelentette ki Bildoon ellentmondást nem tűrő hangon.

– Legalábbis mindig ezt feltételeztük.

– Nem, Tuluk, tudjuk, hogy lehetetlen! – csattant fel az igazgató. – Bebizonyítottuk matematikai és tapasztalati módszerekkel. Az időgép a képzelet szüleménye, egy mítosz, egy mulatságos eszköz, amelyet nagy sikerrel alkalmaznak a szórakoztatóiparban. Mi elvetettük, és vele megszabadultunk az időparadoxontól is. Így tehát csupán egyetlen következtetésünk maradt: egy általunk egyelőre ismeretlen behatás megváltoztatta a bőrminták szubatomi szerkezetét.

– Ha a bőrt… mondjuk, átpréselték egy szubatomi szűrőn, az lehet a felelős a jelenségért – fejtegette Tuluk. – De miután én nem rendelkezem efféle szűrővel, sem pedig azzal az erővel, amely elméletileg szükséges az átpréseléshez, nem tudom kipróbálni az ötletet.

– Viszont biztosra veszem, hogy vannak további gondolatai erről – vetette fel Bildoon.

– Így igaz – ismerte el a vriv. – Nem tudok elképzelni olyan szűrőt, amely úgy volna képes az említett sorbarendezésre, hogy közben nem semmisíti meg az említett mértékű erőnek kitett anyagot.

– Szóval maga azt állítja – felelte Bildoon az ingerültségtől és a csalódottságtól kissé elvékonyodott hangon –, hogy egy nem létező készülék végrehajtott egy lehetetlen dolgot azon a nem létező bőr…

– Igen, uram, azt – vágott közbe Tuluk.

Bildoon észrevette, hogy a vriv asszisztensei a külső teremben kivétel nélkül kettejük felé fordulva állnak, és jókat derülnek magukban. Belépett a belső laboratóriumba, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Azért jöttem ide, mert azt reméltem, hogy talált valamit, aminek a segítségével megköthetjük a célszemélyek kezét – mondta vészjóslóan fojtott hangon. – Erre tessék, találós kérdésekkel hozakodik elő.

– Az, hogy magának nem tetszik a helyzet, még nem változtatja meg a tényeket – jegyezte meg Tuluk.

– Igen, ez biztosan így van – ismerte el Bildoon.

– Akkor talán menjünk tovább – javasolta Tuluk, és az igazgató beleegyezését meg sem várva folytatta: – A palenki karjából származó sejtek szubatomi szerkezete hasonló módon átalakult. De csakis a vágás környékén.

– Kitalálta a következő kérdésemet – dörmögte Bildoon.

– Egyértelműnek tűnt. Szóval, nem a dimenzióajtón való áthaladás okozta. Az ellenőrzés kedvéért átküldtünk néhány munkatársat dimenzióajtókon, akik különféle anyagokat és véletlenszerűen kiválasztott élő vagy halott sejtkultúrákat vittek magukkal.

– Egy óra alatt két találós kérdés több, mint amennyit el bírok viselni – jegyezte meg az igazgató.

– Kettő?

– Most már huszonnyolc megfigyelt esetünk van, amikor Abnethe megkorbácsoltatta azt a kalebánt, vagy megpróbálta megkorbácsoltatni – válaszolta Bildoon. – Ennyi adat elég volt ahhoz, hogy kiderüljön, a pozíciók nem határoznak meg egy kúpot az űrben. Ha feltesszük, hogy Abnethe mindvégig ugyanazon a helyen tartózkodott, és nem ugrándozott bolygóról bolygóra, az elmélet téves.

– Tekintetbe véve a dimenzióajtók nyújtotta lehetőségeket, akár ugrálhatna is – vélekedett Tuluk.

– Akkor sem hisszük, hogy ezt tenné – jelentette ki az igazgató. – Ez nem az ő módszere. Inkább egy biztonságos fészekből szokott irányítani. Szereti a fellegvárát, bárhol legyen is az. Amikor sakkozik, akkor is sáncol, ha nincs rákényszerülve.

– Attól még elküldhette a palenkijeit – vetette ellen Tuluk.

– Velük volt, minden egyes alkalommal.

– Begyűjtöttünk összesen hat korbácsot és ugyanennyi kart – közölte Tuluk. – Kívánja, hogy ezeken is megismételjem a vizsgálatokat?

Bildoon értetlenül meredt a vrivre. A kérdés nem vallott Tulukra, aki az alaposságáról vált híressé az Iroda berkeiben.

– Mit csinálna helyette? – kérdezte az igazgató rövid megfontolás után.

– Maga mondta, hogy huszonnyolc esetünk van. A huszonnyolc egyike az euklideszi tökéletes számoknak. Négyszer a hetes prím. A szám véletlenszerűségre utal. Viszont olyan helyzetben vagyunk, hogy egyértelműen kizárhatjuk a véletlent. Következésképp egy szabályos minta van előttünk, amelyet mindeddig nem sikerült analitikai számításokkal felrajzolni. A teljes elemzés érdekében szeretném megvizsgálni a tér- és az időközöket, aztán összevetni a rendelkezésünkre álló hasonló…

– Rá tudja állítani valamelyik asszisztensét a további karok és korbácsok vizsgálatára? – kérdezett közbe Bildoon.

– Ezért szólni sem kellett volna…

Az igazgató a fejét csóválgatta, és halkan megjegyezte:

– Amit Abnethe művel… az egyszerűen lehetetlen.

– Ha képes végrehajtani valamit, az miért is lehetetlen? – vetette ellen Tuluk.

– Lenniük kell valahol! – mordult fel Bildoon.

– Látja, ezt én mindig is különösnek találtam – válaszolta egykedvűen a vriv. – Közös vonásuk a panspechiknek és az embereknek, hogy képesek ennyire szenvedélyes nyomatékkal kijelenteni a nyilvánvalót.

– Jaj, menjen már a pokolba! – hördült fel Bildoon, azzal sarkon fordult, kiviharzott a laboratóriumból, és berántotta maga mögött az ajtót, amely hatalmasat dörrent.

Tuluk utánaszaladt, feltépte az ajtót, és a gyorsan távolodó igazgató után kiáltott:

– A vrivek közül sokan úgy tartják, hogy máris a pokolban vagyunk!

Tuluk végül ismét becsukta az ajtót, majd halkan dörmögve visszatért a munkapadjához. Emberek és panspechik – lehetetlen teremtmények. Leszámítva McKie-t. Mert ő olyan ember, aki képes normális viszonyt kialakítani a magasabb rendű gondolkodásmódra alkalmas értelmes lényekkel. Hát… minden faj soraiban akadnak olyanok, akik kivételt képeznek a szabály alól.

Ha azt mondod, „értem”, azzal mit tettél? Értékítéletet hoztál.

LAKLAK TALÁLÓS KÉRDÉS

McKie-nek hosszas erőlködés után, a kommunikációs nehézségek ellenére is sikerült rábeszélnie a kalebánt, hogy nyissa ki a labda ajtaját. A kerek nyíláson keresztül hűvös, magas páratartalmú levegő áradt arra a helyre, ahol a szabotőr üldögélt. A nyílás másféleképpen is hasznosnak bizonyult: lehetővé tette, hogy az odakint őrködő testőrök szemmel tartsák őt. McKie már-már ott tartott, hogy feladja a reményt, amelyet ahhoz fűzött, hogy Abnethe ráharap a csalira. Biztosra vette, hogy lenni kell másik megoldásnak. A testőreivel való vizuális kapcsolat azt is lehetővé tette, hogy hosszabb szünetet tartsanak két tapriziókapcsolat között, és McKie kevésbé találta fárasztónak ezt az új ütemezést.

Felkelt a nap, és egyre erősödő fénye átcsapott a nyílás peremén. McKie a beáradó fénysugárba tartotta kezét, és a bőrén érezte annak melegét. Jól tudta, hogy mozognia kellene, hogy minél nehezebb célpontot nyújtson, de mert minden irányból őrök vették körül, nem tartott támadástól. Ráadásul fáradt is volt, valósággal belekábult a dühítő által gerjesztett, tőle amúgy idegen érzésekbe, és a folytonos éberségbe. Úgy érezte, a mozgás hatalmas erőfeszítéseket kívánna tőle. Ha meg akarják ölni, úgyis megteszik. Erre Furuneo halála szolgáltatott bizonyítékot.

McKie a planetáris ügynök halálának gondolata nyomán szúró fájdalmat érzett valahol a szíve tájékán. Furuneónak akadt néhány tiszteletre és szeretetre méltó vonása. A halála esztelen és értelmetlen volt. Itt halt meg, a kalebán labdájában, csapdába esve és magányosan. A halála nem lendítette előre az Abnethe utáni nyomozást, csupán új tényezőt hozott az egyenletbe: az erőszakot. Az esztelen és értelmetlen erőszakot. Megmutatta az egyén életének törékenységét és múlandóságát, és ezen keresztül valamennyi élet törékenységét és múlandóságát.

McKie ezekben a pillanatokban heves, önpusztító gyűlöletet érzett Abnethe iránt. Az az őrült nőszemély!

Hirtelen erős remegés lett úrrá a tagjain, de nagy nehezen leküzdötte a rohamot.

Onnan, ahol ült, a lávafolyás felett kilátott a tengerpartra. Amikor egy-egy hullám visszavonult, meglátta, hogy zöldellő vízinövények egybefüggő szőnyege borítja a sziklák néhány másodpercre napvilágra kerülő alapjait.

– Tegyük fel, hogy egész idő alatt tévedtünk – szólt hátra a válla felett a kalebánnak. – Tegyük fel, hogy mi egyáltalán nem is kommunikálunk egymással. Mi van, ha csak zajokat keltünk, és azt hisszük, hogy értelmes társalgást folytatunk, holott mindvégig elbeszélünk egymás mellett?

– Nem sikerült megértenem téged, McKie – válaszolta Fanny Mae. – Nem vettem az adást.

McKie kissé elfordult. A kalebán csinált valamit a helyzete körüli levegővel. A korábban látható ovális állapot egyszer felvillant, és elsötétedett. Ekkor aranyló fényudvar jelent meg a hatalmas kanál bal oldalán, felszállt, mint egy füstkarika, villózott és sistergett, ahogyan az elektromos ívek szoktak, végül eltűnt.

– Abból indulunk ki – felelte McKie –, hogy amikor mondasz valamit nekem, én értelmes szavakkal válaszolok rá, amelyek szoros és logikus összefüggésben vannak a te kijelentéseddel vagy kérdéseddel. Te pedig ugyanezt teszed. Mármost a valóságban a helyzet korántsem így fest.

– Valószínűtlen.

– Igen, valószínűtlen. Egyébként mit ügyködsz most?

– Ügyködök?

– Valami történik a kivetülésed körül.

– Megpróbálom láthatóvá tenni magamat a hullámotokban.

– Meg tudod csinálni?

– Lehetséges.

Hamarosan egy harangforma, vörös fényt árasztó testszerűség alakult ki a kanál felett. Előbb egyenes vonallá nyújtózott, majd egy harang körvonalának formáját vette fel, és a megforgatott ugrókötéléhez hasonlatos mozgást végzett.

– Mit látsz most, McKie? – érdeklődött a kalebán.

A szabotőr néhány szóval leírta az újra meg újra átforduló, vörös kötélszerűséget.

– Nagyon különös – állapította meg Fanny Mae. – Megerőltetem az alkotókészségemet, te pedig képi tapasztalatokról számolsz be. Szükséged van még arra a nyílásra?

– Az ajtóra? Hát, mióta nyitva van, nekem sokkal kényelmesebb idebent – válaszolta McKie.

– Kényelem – visszahangozta Fanny Mae. – Önmaga nem érti a fogalmat.

– A nyílás talán megakadályozza, hogy láthatóvá tedd magadat? – vetette fel McKie.

– Mágneses zavart okoz, nem többet.

McKie vállat vont, és ismét elővette a legsürgetőbb, egyben legkényesebb témát:

– Még mennyi korbácsolást leszel képes elviselni?

– Magyarázd el a mennyit.

– Megint letérsz a nyomvonalról – dünnyögte a szabotőr.

– Pontosan! – vágta rá a kalebán. – Abból lesz eredmény!

– Miféle eredményről beszélsz? – kérdezte rosszat sejtve McKie.

– Önmaga elhagyja a kommunikációs nyomvonalat, és te eléred ugyanazt az öntudatot.

– Rendben, az már tényleg jelentős eredmény – McKie bágyadtan legyintett, csak úgy magának, majd megkérdezte: – Szóval, hol van Abnethe?

– A szerződés…

– …kikötései tiltják, hogy felfedd mások előtt a tartózkodási helyének adatait – fejezte be McKie a mondatot. – Annyit talán elárulhatsz, hogy ide-oda ugrál, vagy mindvégig egyetlen bolygón marad?

– Az segít neked megállapítani a helyzetét?

– Honnan a mélységes pokolból tudjam?

– A valószínűség kevesebb, mint ötvenhét elemi egység – válaszolta Fanny Mae. – Abnethe viszonylag állandó pozíciót foglal el egy bizonyos bolygón.

– Akkor sem találunk semmiféle mintázatot az ellened irányuló támadásaiban, amely elárulná, hogy honnan indulnak ki – kesergett félhangosan McKie.

– Te nem láthatod az összekötőket – felelte a kalebán.

A jókora kanál felett forgó, vörös kötél hol felszikrázott, hol elsötétült. Hirtelen élénksárgára színeződött, végül semmivé foszlott.

– Most eltűntél a szemem elől – jegyezte meg McKie.

– A személyem nem látható – felelte a kalebán.

– Hogy is van ez?

– Te nem láthatod személyes önmagát.

– Én is ugyanezt mondtam.

– Nem ezt mondtad. A láthatóság nem ugyanazt jelenti neked és a személyemnek. Te hatást látsz.

– Vagyis nem téged látlak, hanem egy általad keltett hatást, igaz? – összegezte másként megfogalmazva McKie az elhangzottakat.

– Pontosan.

– Amúgy egy pillanatig sem hittem, hogy téged látlak – ismerte el a szabotőr. – Úgy gondoltam, hogy sokkal formásabb vagy. Viszont egyvalamit észrevettem. Néha számomra érhetőbben fejezed ki magad, máskor jóval zavarosabban. És a mondatszerkesztésed, illetve az igeragozásod egyre javul.

– Önmaga veszi az adást – felelte a kalebán.

– Mi? Hát, talán mégsem érted annyira a nyelvünket – jelentette ki McKie, azzal felállt, kinyújtózott, és a nyílás felé indult, hogy kinézzen. Miután lépett egyet, ezüstösen csillogó hurok bukkant elő a semmiből ott, ahol az előző pillanatban állt. Éppen idejében pördült meg, így még láthatta, hogy a hurok visszasiklik egy legfeljebb kéttenyérnyi dimenzióajtó örvénycsövébe.

– Abnethe, maga az? – csattant fel McKie.

Nem kapott választ, és a dimenzióajtó is eltűnt a szeme elől.

Az odakint őrködő testőrök a bejárati nyíláshoz rohantak.

– Jól van, McKie? – kiáltotta egyikük.

A szabotőr intett neki, hogy hallgasson, és elővette a raygent a zsebéből, amelyet aztán lazán tartott a kezében.

– Fanny Mae! – mondta fennhangon. – Úgy próbáltak elfogni vagy megölni engem, ahogyan Furuneóval tették?

– Megfigyeltem őket – válaszolta a kalebán. – Furuneo nem létezik, megfigyelhető szándékok ismeretlenek.

– Láttad, hogy mi történt itt az előbb? – tette fel másképp a kérdést McKie.

– Önmaga tudatában van Cs’szem alkalmazásának és alkalmazó személyek bizonyos tevékenységének. Tevékenység megszűnt.

McKie lassú mozdulatokkal vakargatta a tarkóját a bal kezével. Azon töprengett, hogy vajon képes lesz-e elég gyorsan bevetni a raygent, ha újra megpróbálnak kötelet dobni a nyakába – mert a levegőben kibomló, ezüstös valami gyanúsan úgy festett, mint egy fojtóhurok.

– Így kapták el Furuneót? – kérdezte hangosan. – Hurkot vetettek a nyaka köré, és felemelték egy dimenzióajtóhoz?

– A folytonosság végső megszakadása mindig ugyanúgy távolítja el a személyt – felelte Fanny Mae.

McKie rántott egyet a vállán, és feladta. Valahányszor megpróbálta kifaggatni a kalebánt Furuneo haláláról, többé-kevésbé ezt a választ kapta.

A szabotőr hamarosan ráébredt, hogy alaposan megéhezett. Letörölte a verejtéket az arcáról és az álláról, aztán halkan káromkodott egy sort. Semmi sem erősítette meg azt, hogy valódi, értelmes beszélgetést folytat a kalebánnal. Még ha feltételezi is, hogy valamennyire megértik egymást, mennyire támaszkodhat a kalebán értelmezéseire, vagy akár a kalebán tisztességére? Amikor az az átkozott teremtmény beszél, olyan őszinteséget sugároz a maga titokzatos módján, hogy nem lehet nem hinni neki. McKie az állát dörzsölgetve próbálta elcsípni egy kósza, szökevény gondolatát. Különös. Itt van ő, éhesen, dühösen és fáradtan. Sehová sem menekülhet. Meg kell oldania ezt a problémát. Ezt teljes bizonyossággal tudta. Akármennyire is nehezen értette meg a kalebánt, a figyelmeztetése felett nem lehetett elsiklani. Máris túl sok értelmes lény pusztult el vagy őrült meg.

McKie agyának mélyén megszólalt a tapriziókapcsolat zümmögése. Átkozott megfigyelés! Ez a kapcsolat viszont nem szakadt meg néhány pillanattal a felépítése után. Siker jelentkezett, a diszkréciós osztály laklak vezetője. Siker érzékelte a McKie lelkében dúló érzelmi vihart, és ahelyett, hogy megszakította volna a kapcsolatot, inkább belecsimpaszkodott.

– Ne tegye! – dühöngött McKie, mialatt érezte, hogy a teste a kommunikációs transz görcseibe merevedik. – Ne, Siker! Tűnjön el!

– Dehát mi baj, McKie?

– Szakadj le rólam, te barom, vagy végem!

– Hát… izé… rendben… ha úgy érzi…

– Tűnj már el!

Siker megszakította a kapcsolatot.

Miután McKie magához tért, és a tudata ismét átvette az irányítást a teste felett, azon kapta magát, hogy egy, a torkára szoruló kötél végén himbálózik, amely belefojtja a lélegzetet, és egy kisebbfajta dimenzióajtó felé emeli őt. A nyitott ajtón túlról erősödő lábdobogást hallott. Kiáltások harsantak a közelében, de nem tudott válaszolni rájuk. A torkát tűz folyta körül. A mellkasa lángolt. Az elméjében a vakrémület lett az úr. Rájött, hogy a kommunikációs transz vonaglásai közepette elejtette a raygent. Tehetetlen volt. A puszta kezével hiába kapar-tatépte a fojtóhurkot.

Aztán valaki megragadta a bokáját. A lábára nehezedő többletsúlytól a hurok még jobban megszorult. Az emelőerő hirtelen megszűnt létezni. McKie hanyatt zuhant, és a padlóra érkezve ráesett a lábába kapaszkodó illetőre.

Egyszerre több dolog is történt. A testőrök talpra segítették McKie-t. Egy vriv holoscant lendített a dimenzióajtó felé, amely heves sistergés közepette bezárult. Tapogatózó kezek és rugalmas csápok eltávolították a hurkot a szabotőr nyakáról.

McKie fuldokolva kapott lélegzet után, aztán vagy két percig hevesen zihált. A körülötte állók támogatása nélkül elterült volna a padlón.

Fokozatosan ráébredt, hogy összesen öt értelmes lény hatolt be a labdába: két vriv, egy laklak, egy panspechi és egy ember. Az ember és az egyik vriv neki segítettek, megszabadították az ezüstösen fénylő kötéltől, és tartották, nehogy eldőljön. A holoscant a másik vriv működtette, aki immáron elmélyülten vizsgálgatta műszerét. A másik két testőr a raygenjét lövésre készen tartva, a fejét ide-oda kapkodva igyekezett folyamatosan szemmel tartani a helyiség minden egyes pontját. Legkevesebb hárman beszéltek egyszerre.

– Csendet! – recsegte McKie, véget vetve a zűrzavaros locsogásnak. A torka éktelenül fájt, amikor megszólalt. Kikapta a kötéldarabot a vriv fogófüggelékéből, és szemügyre vette. A hurok egy számára ismeretlen, ezüstös fényű anyagból készült. A végét a raygen tisztán, nyílegyenesen vágta el.

A szabotőr a holoscant kezelő testőrre pillantott, és megkérdezte:

– Elkapott valamit?

– A támadást egy fagyott személyiségű panspechi követte el, uram – válaszolta a vriv. – Elég jó felvételt készítettem az arcáról. Hamarosan megpróbáljuk kideríteni a személyazonosságát.

McKie odadobta neki a fojtóhurkot.

– Ezt meg juttassák el a laboratóriumba! – parancsolta. – Mondják meg Tuluknak, hogy ásson le az alapszerkezetéig. Lehet, hogy rajta van… Furuneo néhány sejtje. A többiek pedig…

– Uram? – szólt közbe tisztelettudó hanghordozással a panspechi testőr.

– Igen?

– Uram, parancsba kaptuk – folytatta a panspechi –, hogy ha valaki az életére tör, itt kell maradnunk magával. – A szabotőr felé nyújtott egy raygent. – Azt hiszem, ezt ön ejtette el, uram.

McKie ingerülten morogva zsebre vágta a fegyvert. Mielőtt tovább mérgelődhetett volna, agyát elárasztotta a tapriziókapcsolat zümmögése.

– Szakítsa meg! – csattant fel azonnal.

Hiába követelőzött, a kapcsolat tovább élt. Bildoon jelentkezett, aki nem volt éppen derűs kedvében.

– Mi folyik ott, McKie?

A szabotőr röviden ismertette a helyzetet.

– A testőrök most is ott vannak maga körül? – kérdezte az igazgató.

– Igen.

– Látta valaki a támadókat?

– Holoscanvégre kaptuk – válaszolta McKie. – Az a bizonyos fagyott személyiségű panspechi volt.

McKie érzékelte, hogy az igazgatón úrrá lesz a félelem. A rémület érzését rövid parancs követte:

– Azt akarom, hogy azonnal jöjjön ide, a Központba!

– Nézze, én vagyok a rendelkezésre álló legjobb csalétek – érvelt McKie. – Valamiért ki akarnak nyírni…

– Idejön, méghozzá azonnal! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangnemben Bildoon. – Ha tovább okoskodik, erőszakkal hozatom ide.

McKie nyomban visszafogta magát. Még sosem tapasztalta, hogy egy hívója annyira rossz hangulatban lett volna, mint most az igazgató.

– Mi a baj? – kérdezte lecsillapodva.

– Bárhol eljátszhatja a csalétek szerepét, McKie – válaszolta Bildoon. – Akár ott van, akár itt. Ha el akarják kapni, ide is eljönnek magáért. Azt akarom, hogy itt legyen, ahol megfelelő védelmet biztosíthatunk az ön számára. És…

– Történt valami! – vetette közbe a szabotőr.

– Átkozottul igaza van! Valóban történt, nem is akármi! Eltűnt az összes átkozott korbács, amit éppen vizsgáltunk! A laboratórium egy romhalmaz, és Tuluk egyik asszisztense halott. Lenyakazták és… nincs meg a feje.

– Ó, a pokolba is! – csattant fel McKie, és hozzátette: – Úton vagyok!

Az univerzum összes bölcsessége sem érhet fel azzal az ösztönös készséggel, amelyet akkor tanúsítunk, ha ki akarunk térni egy ökölcsapás elől.

RÉGI KÖZMONDÁS

Cheo a lábait egymáson keresztbe vetve üldögélt a puszta padlón, a lakosztálya előszobájában. A szomszéd helyiség ablakain beragyogó narancssárga fénysugarak hosszan elnyúló folttá festették a padlóra vetülő árnyékát, ami úgy nézett ki, mintha az éjszaka egyik élettelen teremtménye lett volna. A kezében méteres kötéldarabot tartott – ennyi maradt a fojtóhurokból, miután bezárta a dimenzióajtót.

Mindenki legyen átkozott, aki közbeavatkozott! Meg kell adni, az a termetes laklak gyorsan reagált, és ügyesen bánt a raygennel! És semmi kétség, annak a vrivnek bizonyosan sikerült felvételt készíteni a holoscannel. Cheo jól tudta, hogy az ellenségei hamarosan megkezdik a vadászatot. Elindulnak a nyomon, kérdéseket tesznek fel, és úton-útfélen mutogatni fogják az arcáról készült felvételeket.

Nem mintha sokra mennének vele.

Cheo összetett szemében különös fényszilánkok villóztak. Szinte hallotta a SzabIr ügynökeit: felismeri ezt a panspechit?

A kuncogás panspechi megfelelője, egy mély, hörgő morgás rázta meg az egész testét. Nyomozhatnak, amennyit akarnak, semmire sem fognak fényt deríteni! Még a legjobb barátai sem fogják felismerni az arcát most, hogy a sebészek átalakították. Ó, igen, az orrnyerge és a szeme környéke hasonló, mint amilyen régen volt, viszont…

Cheo hirtelen észbe kapott, és megrázta a fejét. Miért aggódik? Senki – az égvilágon senki – nem tudja megakadályozni őt abban, hogy megsemmisítse a kalebánt. És azt követően mindezen találgatások csupán elméleti fejtegetések lesznek.

Hatalmasat sóhajtott. Csak ekkor vette észre, hogy olyan szorosan markolja a kötéldarabot, hogy belesajdultak az ujjai. Eltartott néhány szívverésnyi ideig, mire el tudta lazítani görcsbe rándult izmait. Talpra vergődött, és a falhoz vágta az elvágott fojtóhurok maradékát. Az ezüstös zsinór vége eltalálta az egyik székszolgát, amelynek elcsökevényesedett hangképző szervei válaszképpen sziszegő szűkölést hallattak.

Cheo biccentett, csak úgy magának. El kell távolítani az őröket a kalebán közeléből vagy a kalebánt az őrök közeléből. A gondolataiba merülve dörzsölgette a homlokán húzódó sebhelyet. Mi volt ez a hang a háta mögött? Lassan megfordult, és leengedte a kezét.

Abnethe a külső folyosóra nyíló ajtóban állt. A természetes fény narancsszínű parázsszemcséket varázsolt a ruhájába szőtt milliónyi apró gyöngy belsejébe. Az arcvonásain haragról és félelemről árulkodó kifejezés uralkodott, látszott rajta, hogy gyászos, baljóslatú gondolatokat forgat a fejében.

– Mióta áll ott? – kérdezte Cheo a lehető legnyugodtabb hangján, amely ezekben a pillanatokban telt tőle.

– Miért fontos ez? – kérdezett vissza Abnethe, azzal belépett az előszobába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Mit művel?

– Horgászgatok – felelte kurtán a panspechi.

A nő körülhordozta sértettségről árulkodó tekintetét a helyiségen, és meglátta a sarokba hajított korbácsokat. Nyomban észrevette, hogy a halom alatt egy hajjal borított, gömbölyű tárgy lapul, amely körül vörös folt terjeng a padlón. Hirtelen elsápadt, és rekedtes hangon suttogta:

– Mi az ott?

– Menjen innen, Mliss! – szólt rá Cheo.

– Mit művelt? – rikácsolta Abnethe a panspechi felé pördülve.

Meg kéne mondanom neki – gondolta Cheo. – Tényleg meg kéne mondanom.

– Éppen próbálom megmenteni az életünket – válaszolta.

– Megölt valakit, igaz? – kérdezte Abnethe.

– Nem szenvedett – jelentette ki fáradt hanghordozással Cheo.

– De maga…

– Mit számít egy halál, ha több tízmilliárd értelmes lény meggyilkolását tervezzük? – vágott vissza a panspechi. A gowachinok összes ördögére, ez aztán az idegesítő ribanc!

– Cheo, én félek.

Miért kell egyfolytában nyüszítenie? – dühöngött magában a panspechi.

– Nyugodjon meg! – mondta erős, határozott hangon. – Van egy tervem, hogyan válasszuk le a kalebánt az őreitől. Ha ez sikerül, folytathatjuk a korbácsolást, amíg bele nem pusztul.

Abnethe nyelt egyet, és halkan kijelentette:

– A kalebán szenved. Tudom, hogy szenved.

– Ez ostobaság! – csattant fel Cheo. – Maga is hallotta, amikor tagadta, hogy szenvedne. Még csak azt sem tudja, hogy mi a fájdalom. Nincsen rá hivatkozása!

– De mi van, ha tévedtünk? Mi van, ha csupán félreértettük őt?

Cheo közelebb nyomult a nőhöz, majd merőn bámulta őt.

– Mliss, van fogalma arról, hogy mi mennyit fogunk szenvedni, ha kudarcot vallunk?

Abnethe megborzongott. Néhány másodperccel később összeszedte magát, és szinte nyugodtan megkérdezte:

– Halljam, mit forgat a fejében?

Egyetlen faj is képes végtelenül változatos tapasztalatokat szerezni. A fajok közötti érintkezések megteremtik azt az illúziót, hogy a végtelent több nagyságrenddel is meg lehet növelni.

DWEL HARTAVID „A KALEBÁN KÉRDÉSRŐL” CÍMŰ MŰVÉBŐL

McKie minden egyes értelmesideg-végződése veszélyt jelzett. Tuluk közelében ácsorgott, a vriv laboratóriumában. A helyiségnek megnyugtatóan ismerősnek kellett volna lennie, de McKie úgy érezte, mintha a falakat eltávolítva megnyitották volna a labort a végtelen űr felé, ahonnan bármelyik pillanatban jöhetett támadás. Nem számított, merre fordult, folyton védtelennek érezte a hátát. Abnethén és barátain úrrá lett a végső elkeseredés, ami arról árulkodott, hogy a nő sebezhetőnek tartja magát. McKie sejtette, hogy ha megértené ennek okát, közelebb jutna a megoldáshoz. Mliss Abnethe vajon milyen irányból sebezhető? Hol lehetnek a gyenge pontjai? És ő maga hol rejtőzködik?

– Ez megint egy rendkívül furcsa anyag – jelentette ki Tuluk, azzal felegyenesedett a pad mellett, amely fölé hajolva mindeddig az ezüstös kötéldarabot vizsgálgatta. – Roppant különös.

– Mi benne a különös?

– Az, hogy nem létezik.

– Ehhez képes ott van – válaszolta McKie, és a munkapadra mutatott.

– Azt én is látom, barátom.

Tuluk kinyújtotta egyik függelékét, és töprengve vakarászta vele archasítékának jobb oldali peremét. Megfordult, és egyetlen látható, narancsszínű szemével McKie-re pillantott.

– Tehát? – érdeklődött a szabotőr.

– Az egyetlen bolygó, amelyről ez az anyag származhat, több évezreddel ezelőtt megszűnt létezni – közölte a vriv. – Csupán egyetlen hely akadt ahol… ahol a vegyészet és a napenergia különleges kombinációja…

– Bizonyára téved, Tuluk! – szólt közbe McKie. – Nem lehet másképp! A kötél ott van, azon a padon.

– Az Íjász Szeme – felelte a vriv. – Emlékszik az ottani nova történetére?

McKie a fejét oldalra billentve töprengett néhány pillanatig, aztán megszólalt:

– Igen, olvastam róla.

– A bolygót Rapnek hívták – mondta Tuluk –, ez egy darab inda. Úgy hívják: rapinda.

– Rapinda. Világos.

– Hallott már róla?

– Kötve hiszem…

– Serami baj… szóval, mint már említettem, ez egy fura valami. Számos különleges vonása akad, ezek közül az egyik, hogy nagyon rövid ideig él. Aztán, ha elvágjuk valahol, a vége nem rojtosodik ki. Látja? – Tuluk kihúzott néhány szálat a kötéldarab végéből, és miután elengedte őket, visszapattantak az előző helyzetükbe. – Ezt úgy hívjuk: veleszületett összetartás. Elég sok elméletet ötlöttek már ki róla. Most viszont olyan helyzetben vagyok, hogy…

– Rövid életű – mormolta McKie, és közbeszólt: – Mennyire rövid?

– Még a legjobb körülmények között sem több, mint tizenöt vagy húsz standard esztendő – válaszolta Tuluk.

– Viszont a bolygó…

– Igen, több ezer évvel ezelőtt.

McKie a fejét rázogatta, hátha attól kitisztulnak a gondolatai, közben gyanakodva méregette az ezüstös színű kötéldarabot.

– A jelekből ítélve valaki rájött, hogyan termessze ezt az indaféleséget másutt, mint a Rap bolygón – dünnyögte.

– Talán, viszont sikerült egész idő alatt titokban tartania.

– Sejtem, hogy mire gondol, és egyáltalán nem tetszik – jegyezte meg a szabotőr.

– Igen, maga most azt hiszi, hogy az időutazás gondolatával játszom, vagy pedig…

– Lehetetlen! – vágta rá McKie.

– Egy időben foglalkoztam a probléma legérdekesebb matematikai analízisével – közölte Tuluk.

– Számjátékokkal nem megyünk semmire – válaszolta elkomorodva McKie.

– A mostani viselkedése egyáltalán nem vall magára – állapította meg Tuluk. – Felettébb ésszerűtlen. Így aztán nem is akarom megterhelni az elméjét az én kis elméletemmel. Ami ugyanakkor több, mint egyszerű játék…

– Időutazás, ugyan már! – fakadt ki McKie. – Ostobaság!

– A szokásos felfogásunk hajlamos összeütközésbe kerülni a probléma elemzéséhez és megértéséhez szükséges gondolkodásmóddal – fejtegette türelmesen a vriv. – Ezért aztán én el is vetem ezeket a hagyományos gondolkodásmódokat.

– Mégpedig?

– Ha megvizsgáljuk a kapcsolatok sorozatát, mit kapunk? – fejtegette Tuluk. – Meghatározott számú pontdimenziót az űrben. Abnethe egy bizonyos bolygó egy bizonyos pozícióján tartózkodik, ahogyan a kalebán is. Ismerjük a két pont közötti kapcsolatok időpontjait, egy valós eseménysort.

– Vagyis? – kérdezte értetlenül, egyben kíváncsian McKie.

– Fel kell tételeznünk, hogy a kapcsolatok szabályos mintázatot adnak.

– De miért? Lehetséges, hogy véletlenszerű…

– Adott két bolygó, amelyeknek mozgása állandó mintát ír le az űrben – válaszolta a vriv. – Egy sablont, egy ritmust. Máskülönben Abnethe és a bandája sokkal gyakrabban támadna. Egy olyan rendszerrel állunk szemben, amely ellenáll a hagyományos elemző eljárásoknak. A ritmusa változó, és lefordítható pontsorozatok ritmusává. Ez térbeli és időbeli.

McKie-nek az a különös benyomása támadt, hogy Tuluk érveinek vonzereje kiemeli az elméjét a ráboruló ködfelhőből.

– Talán egyfajta visszaverődés? – vetette fel. – Nem feltétlenül biztos, hogy köze van az időutazáshoz…

– Ez nem egy fúga! – tiltakozott Tuluk. – Itt egy egyszerű másodfokú egyenlet nem ad elliptikus görbéket. Következésképp lineáris viszonyokkal van dolgunk.

– Lineáris… – ismételte dünnyögve McKie. – Vonalak. Összekötők…

– Hogy? Óh, igen. Lineáris kapcsolatok, amelyek valamilyen alakzaton vagy dimenzióalakzaton keresztül mozgó felszíneket írnak le. Nem lehetünk biztosak a kalebán dimenzionális szemléletmódjában, de a sajátunk egy egészen másik történet.

McKie az ajkát csücsörítve töprengett az elhangzottakon. Tuluk a rendkívüli absztrakciók homályos világában járt, de az érvei nem nélkülözték az eleganciát.

– Az űr különféle alakzatait felfoghatjuk mennyiségeknek is, amelyeket más mennyiségek határoznak meg – folytatta a vriv. – Ismerünk eljárásokat, amelyek segítségével számolhatunk ezekkel az alakzatokkal, ha szeretnénk megismerni az ismeretlent.

– Ó – mormolta McKie. – N-dimenziópontok…

– Ahogy mondja – vágta rá elégedetten Tuluk. – Először is úgy kell felfognunk, hogy az adataink egy adott teret határoznak meg az efféle pontok között.

– Egy klasszikus n-szeres kiterjesztett halmaz – szólt közbe nagyokat bólogatva McKie.

– Na, most már kezd önmagához méltó módon beszélni – állapította meg Tuluk. – Szóval, n számú dimenziók halmaza. És mi az idő egy efféle feladatban? Tudomásunk szerint az idő az egyik dimenzió halmaza. Csakhogy jusson eszébe: nekünk számos pontdimenziónk van az űrben és az időben.

McKie halkan füttyentett, mert elcsodálkozott a vriv logikáján, aztán megszólalt:

– Tehát vagy van egy folytonos változónk az egyenletben, vagy van n számú folytonos változónk. Gyönyörű!

– És ez még nem minden! – vágta rá Tuluk. – Az infinitezimál-számításon keresztüli egyszerűsítéssel kiderül, hogy két rendszerrel van dolgunk, amelyek n számú elemet tartalmaznak.

– Ezt találta?

– Igen, ezt találtam – erősítette meg a vriv – Csupán úgy kell gondolkodni, hogy a feladványunk pontkapcsolatai külön-külön időkeretben léteznek. Következésképp Abnethe más idődimenzióban van, mint a labda. Ez az egyetlen következtetés, ami szóba jöhet.

– Talán nem a klasszikus, irodalmi értelemben vett időutazással állunk szemben – jegyezte meg McKie, aztán töprengve folytatta: – A kalebán ezeket a finomított különbségeket látja. Ezek az összekötők, szálak…

– Több univerzumban beágyazott pókhálók – tette hozzá Tuluk –, talán így van. Akkor tételezzük fel, hogy az egyéni élet sodorja ezeket a hálószálakat…

– Kétségkívül az anyagmozgás is szövi őket…

– Egyetértek. És keresztezik egymást. Egyesülnek. Metszik egymást. Összeállnak a maguk titokzatos módján. Összegubancolódnak. A háló egyes szálai erősebbek, mint a többi. Megtapasztaltam ezt a keveredést, tudja, amikor létrehoztam azt a hívást, amely megmentette az ön életét. Ha el tudjuk képzelni, hogy ezek közül a szálak közül néhány újraszövődik, összeáll, sorba rendeződik, amit csak akar, azzal újjáteremtődhetnek a régmúlt idők feltételei a mi dimenziónkban. Lehet, hogy a kalebánok számára ez egy egyszerű feladat. Még az is lehet, hogy a kalebán nem is úgy érti az újjáteremtés fogalmát, ahogyan mi értjük.

– Folytassa, alighanem vevő leszek a szövegére – biztatta a vrivet McKie.

– Mi kell hozzá? – tűnődött hangosan Tuluk. – Talán az élmény, a megtapasztalás hevessége. Valami, ami átviszi a kellő erőt a vonalakra, szálakra, a múlt hálóira, hogy ezeket be lehessen gyűjteni, és úgy lehessen manipulálni, hogy újra előálljon az eredeti szerkezetük és tartalmuk.

– Most csak találgatunk – állapította meg McKie. – Hogyan tudna újjászőni egy egész bolygót, vagy a körülötte lévő űrt…

– Miért is ne? Mit tudunk az ehhez szükséges erőkről? Ami magának egyetlen lépés, az egy csúszómászó féreg számára háromnapi utazás is lehet.

McKie úgy érezte, hogy Tuluk eszmefuttatása a veleszületett óvatossága ellenére is meggyőzte őt.

– Az már tény – ismerte el –, hogy a Cs’szem jóvoltából képesek vagyunk átsétálni a fényéveken.

– És közben meg sem fordul a fejünkben, hogy micsoda irtózatos energiák kellenek hozzá – tette hozzá Tuluk. – Gondoljon bele, hogy egy efféle utazás mit jelentene az imént hivatkozott csúszómászónknak! És még éppen csak egy halovány bepillantást nyertünk a kalebán erőibe!

– Sosem lett volna szabad elfogadnunk a Cs’szemet – dörmögte a szabotőr. – Az FTL-hajók és a metabolikus felfüggesztés tökéletesen kielégítette volna az igényeinket. Azt kellett volna mondanunk a kalebánoknak, hogy húzzák fel magukat a drágalátos összekötőikre!

– És tagadjuk meg magunktól az univerzumunk valós idejű ellenőrzését? – kérdezte Tuluk, és a fejét csóválva folytatta: – Hatalmas lehetőséget mulasztottunk volna el, McKie. Az viszont igaz, hogy először ki kellett volna próbálnunk az ajándékot. Ki kellett volna derítenünk, hogy milyen kockázatokkal és veszélyekkel jár a használata. De túlságosan beleszédültünk a lehetőségeinkbe. Ez az igazság, McKie.

A szabotőr felemelte a balját, és megvakarta a szemöldökét. Hirtelen szúrást érzett a hátában, amely felszaladt a gerince mentén, és valósággal belerobbant a jobb kezébe. Éles fájdalom hasított a felkarjába, amelyet valami csontig átdöfött. McKie egy pillanatra megszédült, de nyomban megpördült, és meglátta a palenki kezét, amely éppen egy csillogó, éles tárgyat emelt fel. A kéz egy keskeny örvénycsőből bukkant elő. A nyílás másik oldalán egy palenki feje, illetve egy panspechi fél arca látszott. Az utóbbi illető homlokán hosszú sebhely vöröslött, összetett szeme smaragdszínben játszott.

Egy dermesztő pillanatig McKie látta, hogy a fegyver lefelé sújt, egyenesen az ő arca felé, és tudta, hogy el fogja érni őt, még mielőtt bénult izmai engedelmeskednének az akaratának. Érezte, hogy a hideg fém megérinti a homlokát, aztán egy raygen narancssárga fényt árasztó nyalábja suhant el az arca mellett.

McKie továbbra is mozdulatlanná dermedve állt, és úgy érezte, hogy egy drámai jelenet lassított felvétele pereg előtte. Látta a meglepetés jeleit a panspechi arcán, látta, hogy egy lemetszett palenkikar hull a padlóra, amely tovább markolja a kettévágott fémtárgy csonkját. A szíve olyan hevesen vert, mintha egy órán át eszeveszetten rohant volna. Érezte, hogy meleg nedvesség terjed szét a bal halántékán, és annak környékén. A nedvesség aztán lefutott az arcán, az állkapcsán, és a nyakán. A karja fájdalmasan lüktetett, és meglátta, hogy vér csöpög az ujjai végéről.

A Cs’szem dimenzióajtó elsötétült és eltűnt.

A következő' pillanatban McKie azt érezte, hogy valaki melléugrik, és puha tárgyat nyom oda, ahol a fémtárgy megérintette…

Megérintette?

Lélekben már felkészült rá, hogy a palenki ismét lecsap, már látta a lesújtó fegyvert…

Aztán észrevette, hogy Tuluk lehajol mellette, és felvesz a padlóról egy fémdarabot.

– Megint egy hajszálon múlt, hogy életben maradtam – állapította meg a szabotőr.

Maga is meglepődött azon, hogy mennyire nyugodt hangon tette ezt a kijelentést.

A Gondviselés és a Végzet Megnyilvánulása rokon értelmű fogalmak, amelyeket gyakran azért idéznek, hogy megtámogassanak az ábrándok világából eredő érveket.

RÉSZLET A VRIV MAGYARÁZATBÓL

A Központban már délutánra járt az idő, amikor Tuluk üzenetet küldött McKie-nek, amelyben azt kérte a szabotőrtől, hogy térjen vissza a laboratóriumba. McKie-t két osztagra való testőr kísérte. Az épület védelmét fegyveresek egész seregével erősítették meg, akik árgus szemmel figyelték a belső tereket, a falakat, és a padlókat minden egyes pillanatban. Figyelték egymást, és az egymás körüli teret. Valamennyi értelmes lény lövésre készen tartott raygennel járkált.

McKie, miután két órát töltött Hanaman és további öt jogász társaságában, készen állt, hogy szembenézzen a szikár tényekkel. A Törvény mozgásba lendült, hogy felkutassa Abnethe minden ingatlanát, és lefoglaljon minden fellelhető felvételt és iratot – de ezek az intézkedések csupán a jelképes cselekedetek homályos világának árnyjátékai voltak. Ennek ellenére kisülhetett belőlük valami. Rendelkezésükre állt a több ezer példányban sokszorosított bírósági végzés, amely megadta az Iroda ügynökeinek a kellő felhatalmazást azokon a világokon, amelyek nem tartoztak a gowachinok fennhatósága alá. A gowachin hivatalnokok a maguk útját járták, a maguk sajátos módján valósították meg az együttműködést – mentesítettek elegendő számú végrehajtót, és tisztázták az ügyben eljáró hatóságok nevét.

Az Egyes Bűnügyi Rendőrség a Központon és másutt is besegített. Végrehajtókat és testőröket biztosítottak, megnyitottak olyan aktákat, amelyeket rendszerint nem bocsátottak a SzabIr rendelkezésére, és átmenetileg a SzabIr központi számítógép-hálózatához csatlakoztatták az azonosító és adatfeldolgozó rendszerüket.

A gépezet megmozdult, de ez McKie szemében túlontúl körülményesnek, túlontúl elvontnak tűnt. Úgy vélte, másfajta nyomra van szükségük ahhoz, hogy eljussanak Abnethéhez, egy különleges szálra, amelyet még akkor is fel lehet csévélni, ha a nő közben szökni próbál.

McKie úgy érezte, öldöklő iramú hajsza folyik körülötte. Hurkok, pengék, gyilkos harapású dimenzióajtók – nem volt könyörület abban a konfliktusban, amelybe belekeveredett.

Akármit tett, nem lassította le azt a fekete hurrikánt, amely az értelmes lények univerzuma felé tartott. Meggyötört idegrendszere azzal büntette őt, hogy folyton a lelki szemei elé vetítette alkalmatlanságának kínzó bizonyítékait. Egyfajta sűrű ködön át bámulta a világot, a kimerültségének ködén keresztül. A kalebán szavai állandóan ott kísértettek a tudatában – önmaga energialátom a mozgástén vagyok Cs’szem!

Rajta és Tulukon kívül még nyolc testőr is bezsúfolódott az apró belső laboratóriumba. Az utóbbiak nagyon félszegen viselkedtek. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy ne legyenek útban – ékes bizonyítékául annak, hogy Tuluk a vrivek morcosan gúnyos módján tiltakozott a jelenlétük ellen.

Amikor McKie belépett az ajtón, Tuluk éppen csak felnézett, aztán tovább vizsgálgatott egy fényes fémdarabot, amely munkapadja felett lebegett, egy subtron-mezőben.

– Lenyűgöző anyag ez az acél – jelentette ki a vriv, és lehajtotta a fejét, hogy az egyik vékonyabb csápjával jobb fogást találjon egy szondán, amellyel aztán megkocogtatta a fémet.

– Szóval ez lenne az acél – mormolta McKie, mialatt a műveletet figyelte.

Valahányszor Tuluk megkoccintotta a fémet, bíborszínű, fényes szikrák pattantak ki belőle. A jelenség emlékeztette valamire a szabotőrt, de hogy pontosan mire, azt képtelen volt felidézni. Nem tudta a helyére tenni a képzettársítást. Szikrazápor. McKie megrázta a fejét.

– Van egy összesítés ott, a munkapad sarkán – közölte a vriv. – Ha gondolja, nézzen bele, amíg végzek ezzel.

McKie jobbra pillantott, és meglátott egy téglalap alakú, fehér chalfpapírt, amelyen írásjelek sötétlettek. Tett két lépést, felkapta a lapot, és szemügyre vette. A sorokat Tuluk vetette papírra, a rá jellemző tiszta, szabályos kézírással.

Anyaga: acél, egy vasalapú ötvözet. A minta kis mennyiségben tartalmaz mangánt, szenet, ként, foszfort, szilíciumot, továbbá nyomokban nikkelt, cirkóniumot és wolframot, illetve króm, molibdén és vanádium összetételű vegyületeket.

Forráselemezés: magas valószínűségű egyezés a Második Korból származó acélfajtákkal, amelyeket a Japán nevezetű emberi politikai alegységben használtak kardgyártásra, az úgynevezett Szamuráj Újjászületés idején.

Temperálás: a minta csak a vágóél mentén edzett, a foka az anyag természetes állapotára jellemző keménységű maradt.

Az eredeti tárgy becsült hossza: 1.01 méter.

Markolat: csontfogantyúra csévélt, lakkozott kenderzsinór. (A lakkról, a csontról és a zsinórról készült elemzést lásd a mellékletben.)

McKie a csatolt iratot is átfutotta.

„A csont egy tengeri emlős fogából származik, amelyet átalakítottak, mert eredetileg egy másfajta tárgyhoz használták. Nevezett tárgy jellege ismeretlen, de annyi bizonyos, hogy bronzot tartalmazott.”

A kenderkötél elemzése már érdekesebbnek bizonyult. A közelmúltban gyártották, és ugyanolyan szubmolekuláris jellemzőket vonultatott fel, mint a korbácsokból származó marhabőrminták.

A lakkról szóló anyag még ennél is érdekesebb volt. Az anyag alapját egy illékony oldószer képezte, amelyet szénhidrogén-származékként azonosítottak, ám a színezéket egy évezredekkel korábban kihalt, Coccus Lacca nevezetű rovar testnedveiből nyerték.

– Elért már a lakkról szóló részhez? – érdeklődött Tuluk, mialatt felnézett, és az archasítékát oldalra csúsztatva a szabotőrre sandított.

– Igen.

– Kíváncsi lennék, hogy most mit gondol az elméletemről?

– Bármiben hiszek, ami működőképes – morogta McKie.

– Hogy érzi magát? Mennyire súlyos a seb? – kérdezte Tuluk, és figyelmét ismét a fémdarab vizsgálatára fordította.

– Úgy néz ki, megmaradok – felelte McKie, és megtapogatta a halántékára ragasztott medibőr foltot.

– Ezt az anyagot kalapálással alakították a megfelelő formájúra – közölte Tuluk a tekintetét az acéldarabra szegezve. – Éppen most rekonstruálom a kalapácsütések mintázatát. – Kikapcsolta a sztázismezőt, és az egyik kinyújtott függelékével ügyesen elkapta a fémdarabot.

– Miért?

A vriv a munkapadra dobta a vizsgált tárgyat, feltette az állványra a szondát, és szembefordult a szabotőrrel.

– Az ehhez hasonló kardok gyártása rendkívüli ismereteket kívánt. A mesterek féltékenyen őrizték a titkaikat – magyarázta. – A tudás a családokon belül öröklődött, apáról fiúra szállt, évszázadokon keresztül. A kalapácsütések lenyomatainak szabálytalanságai a kard készítőjére jellemző mintázatot adnak, méghozzá olyannyira jellemzőt, hogy a mintázat elemzésével azonosíthatjuk a mestert. A gyűjtők szinte tökéletesre, de legalábbis megbízhatóra fejlesztették az eljárást. Ugyanolyan biztos, mint az íriszelemzés, és sokkal megbízhatóbb, mint bármely bőrlenyomat-anomália.

– Tehát mire bukkant?

– Kétszer is lefuttattam a tesztet – válaszolta Tuluk –, a biztonság kedvéért. Annak dacára, hogy a lakkon és a zsinóron elvégzett sejtújjáélesztő tesztek szerint ezt a kardot nem több, mint nyolcvan évvel ezelőtt készítették, az acélt egy olyan mester formálta meg, aki annyi ezer éve halott, hogy nem is vagyok hajlandó eltöprengeni róla. Úgy hívták: Kanemura, és meg tudom adni az archívumbeli hivatkozásokat, hogy maga is utánanézhessen. Szemernyi kétség sem fér hozzá, hogy ki kovácsolta ezt a kardot.

A munkapad fölé szerelt interfon kétszer csengetett, majd a készülék képernyőjén megjelent Hanaman arcának képe.

– Á, McKie, szóval ott van! – állapította meg köszönés helyett a jogásznő.

– Mi történt? – érdeklődött a szabotőr, akinek még ekkor is zúgott a feje Tuluk kijelentéseitől.

– Sikerült megszereznünk a szükséges végzéseket – válaszolta Hanaman. – Zárolták Abnethe vagyonát és gyárainak termelését valamennyi bolygón, leszámítva persze a gowachinok világait.

– És mi van a letartóztatási illetve házkutatási parancsokkal? – kérdezte McKie.

– Természetesen azok is megvannak – válaszolta Hanaman. – Ezért is hívom önt. Azt kérte, hogy haladéktalanul értesítsük.

– Együttműködnek a gowachinok?

– Beleegyeztek, hogy kihirdetik a föderációs vészhelyzetet mindenütt, ahol az ő hatóságaik az illetékesek – felelte a nő. – Ami lehetővé teszi, hogy a szövetségi rendőrségek és a SzabIr ügynökségek nyomozzanak és letartóztatásokat eszközöljenek a gowachinok fennhatósága alá eső világokon.

– Remek – dörmögte komoran McKie –, most pedig, ha meg tudná mondani, hogy mikor találjuk meg Abnethét, azt hiszem, akár el is kaphatjuk.

Hanaman előbb értetlenül ráncolgatta a homlokát, aztán zavarodottan megkérdezte:

– Mikor?

– Úgy van – erősítette meg McKie. – Ez a nagy kérdés: mikor?

Ha kellően éhesnek hiszed magadat, a saját gondolataidat fogod felfalni.

PALENKI KÖZMONDÁS

Amikor McKie visszatért Bildoon irodájába a soros stratégiai megbeszélésre, a palenki phylum mintázatáról szóló jelentés már készen várta őt. A konferenciát jóval korábbra időzítették ezen a napon, és már kétszer elhalasztották. A Központon már majdnem éjfélre járt az idő, de az Iroda munkatársainak túlnyomó többsége szolgálatban maradt, különösen a testőrök. Az egészségügyi személyzet Mar-bren kapszulákat és dühítőt osztogatott. A McKie-t kísérő testőrosztag tagjai azzal a kissé kapkodó idegességgel mozogtak, amelyet ezek a különleges vegyületek – áldásos hatásaik mellett – fizetségként követeltek.

Bildoon székszolgája éppen az igazgató hátát hullám-masszírozta, amikor McKie belépett az irodába. Bildoon felnyitotta ékkőhöz hasonlatos szemét, és megszólalt:

– Megkaptuk a jelentést arról a palenkiről. Pontosabban a páncéljára festett mintákról, amelyeket maga rögzített holoscanre. – Lehunyta a szemét, és sóhajtva hozzátette: – Ott van az íróasztalon.

McKie arrébb noszogatott egy szabad széket, leült, és szintén sóhajtva válaszolt:

– Fáradt vagyok már az olvasáshoz. Mi áll benne?

– Shipsong Phylum – felelte Bildoon. – Teljes a bizonyosság. Á, barátom, én is kimerültem.

– Vagyis? – mordult fel McKie, miközben megkísértette a gondolat, hogy kér egy masszázst a székétől. Bildoont figyelve egyre vonzóbbnak találta az ötletet. Ám azzal is tisztában volt, hogy a masszázs könnyen álomba ringathatja őt. A testőrök nyughatatlanul cirkáltak körbe-körbe az irodában, és ők is holtfáradtnak tűntek. McKie biztosra vette, hogy magára haragítaná őket, ha netán elszunnyadna.

– Megszereztük a végzéseket, és felvettük a kapcsolatot a Shipsong Phylumok vezetőjével – közölte Bildoon. – Azt állítja, hogy el tud számolni valamennyi phylumfivérével.

– Valóban?

– Megpróbáltuk ellenőrizni, de honnan is tudhatnánk biztosan? Nem vezetnek írásos feljegyzéseket. Csupán egy palenki szava áll a rendelkezésünkre, akármennyit érjen is.

– Nyilván a karjára is megesküdött – dünnyögte McKie.

– Természetesen. – Bildoon leállította a székét, és felült. – És az is tény, hogy a phylum azonosítóábrákat törvénytelenül is fel lehet használni.

– Egy palenkinek három vagy négy standard hétre van szüksége egy új kar növesztéséhez – tette hozzá McKie.

– Ennek mi a jelentősége?

– Az, hogy Abnethének valószínűleg több tucat palenkije van tartalékban.

– Amennyire tudni lehet, akár egymillió palenkit is felbérelhetett. A vagyonából bőven futja.

– Haragudott az a phylumvezér, amiért valaki jogosulatlanul felhasználta az ő ábráikat?

– Ha haragudott is, mi nem láttuk rajta ennek nyomait.

– Akkor hazudott – morogta McKie.

– Ezt meg honnan veszi? – kérdezte csodálkozva az igazgató.

– A gowachin törvénykezés szerint a phylumhamisítás egyike a palenkik nyolc főbűnének – válaszolta a szabotőr. – És a gowachinoknak tudniuk kell, mert ők oktatták a palenkiket a jog tudományára, amikor az R&R behozta azokat a százlábú teknősöket a Föderáció ölelő karjaiba.

– Hoppá! – mordult fel Bildoon. – Erről a jogi osztály miért nem tud? Már a kezdet kezdetén ráállítottam őket ennek kutatására.

– Kiváltságosoknak fenntartott jogi anyag – magyarázta McKie –, fajok közti udvariasság és a többi, és a többi. Ön is jól tudja, hogy a gowachinok mennyire odáig vannak az egyéni méltóságért, a magánélet szentségéért meg az összes ilyesmiért.

– És ha rájönnek, hogy maga kotyogta ki mindezt, szépen kipenderítik a bíróságaikról – dünnyögte az igazgató.

– Ennél azért bonyolultabb – válaszolta McKie egy rekedtes sóhajtás kíséretében. – Egyszerűen kineveznek ügyésznek a következő tíz főbenjáró bűnesethez. Tudja, ha egy ügyész elfogad egy ügyet, és nem tudja elítéltetni a vádlottat, akkor őt végzik ki.

– És ha elutasítja az ügyeket?

– A következmények az adott ügytől függenek. Néhány esetben belefuthatok egy „egytől húszig” ítéletbe.

– Egytől húszig… úgy érti, standard évbe?

– Naná, majd percbe! – morogta a szabotőr.

– Akkor meg miért mondta el nekem?

– Meg kell törnöm azt a phylumvezért. És ehhez a maga beleegyezésére is szükségem van.

– Megtörni? Hogyan?

– Van fogalma arról, hogy egy palenki számára mennyire fontos a karja? – kérdezte a szabotőr.

– Némi elképzelésem azért van – válaszolta önérzetes hanghordozással az igazgató. – De miért?

– Hogy némi elképzelése legyen, mesélek valamit – dörmögte McKie. – Régen, a primitív korokban a palenkik megetették a bűnözőkkel a saját karjukat, aztán megakadályozták, hogy újranövesszék azokat. Hasonlít ahhoz, amikor az embereknél valaki úgymond „elvesztette az arcát”, de ez a büntetés sokkal mélyebb, sokkal nyomasztóbb egy palenki számára.

– Nem gondolja komolyan, hogy…

– Természetesen nem!

Bildoon megborzongott.

– Maguk, emberek a természetüknél fogva vérszomjas fenevadak – állapította meg fojtott hangon. – Néha azt hiszem, hogy mi alapjában véve nem is értjük magukat.

– Szóval, hol van most az a palenki? – kérdezte McKie.

– Mit akar csinálni?

– Kivallatom! Miért, mit gondolt?

– Azok után, amit az imént mondott, eléggé elbizonytalanodtam…

– Ugyan, Bildoon, hagyjuk ezt! – McKie legyintett, majd odaszólt egy vriv testó'rhadnagynak. – Hozzák ide a palenkit!

A testőr megerősítést várva pillantott az igazgatóra.

– Tegyék, amit mondott! – rendelkezett Bildoon.

A hadnagy bizonytalanul tekergette az arcfüggelékeit, de sarkon fordult, és osztagának felét maga után intve elhagyta a helyiséget.

Tíz perccel később az eltávozott csapat beterelte a phylumvezért Bildoon irodájába. McKie felismerte a teremtmény páncéljára festett kígyózó mintázatot, és biccentett, csak úgy magának: Shipsong Phylum, semmi kétség. Most, hogy a saját szemével látta, ő maga is könnyűszerrel azonosította.

A palenki a szabotőr elé oldalazott, és több tucatnyi lábát egyszerre megállítva lecövekelt. A teknősökéhez hasonlatos arc McKie felé fordult, aztán a teremtmény megkérdezte:

– Valóban meg akarja etetni velem a karomat?

McKie vádló pillantást vetett a hadnagyra.

– Megkérdezte, hogy miféle ember maga – magyarázkodott a vriv.

– Szívből örülök, hogy ilyen pontos leírást adott rólam – válaszolta ingerülten a szabotőr, azzal a palenkihez fordult: – Maga mit gondol?

– Nem tartom lehetségesnek, McKie uram. Az értelmes lényeknek már régóta tiltják ezeket a vadállati tetteket. – A teknősszáj érzelmi felhangok nélkül ejtette ki a szavakat, de a palenki feje búbjáról lecsüngő kar bizonytalanul mozgolódott és lengedezett.

– Lehet, hogy még annál is rosszabbra készülök – morogta McKie.

– Mi lehet rosszabb annál? – kérdezte a palenki.

– Majd meglátjuk, barátom! De térjünk a tárgyra! A saját állítása szerint el tud számolni a phylumának minden egyes tagjáról, igaz?

– Így igaz.

– Hazudik – jelentette ki közömbös hanghordozással a szabotőr.

– Nem hazudok! – tiltakozott nyomban a palenki.

– Mi a phylumneve? – kérdezte McKie.

– Azt csak a phylumfivéreimnek mondhatom meg!

– Vagy a gowachinoknak – tette hozzá McKie.

– Maga nem gowachin!

Válaszképpen McKie nekilátott, hogy fojtott torokhangokkal teli gowachin mordulásokkal leírja a palenki kifogásolható felmenőit, rossz szokásait, és a viselkedéséért járó lehetséges büntetéseket. Gowachin bemutatkozó-hördüléssel zárta rövid szónoklatát, azzal a különleges és egyedi érzés/szó sablonnal, amellyel a gowachinok ítélőszéke előtt igazolhatta a személyazonosságát.

Miután elhallgatott, a palenki hamarosan megszólalt:

– Szóval maga az az emberi lény, akit ők beengedtek a törvénycsarnokukba. Már hallottam önről.

– Tehát, mi a phylumneve? – követelte ismét McKie.

– Engem úgy hívnak: Ank Biredch – válaszolta a palenki, a hangjában lemondó felhangokkal.

– Nos, Ank Biredch, maga egy hazug alak!

– Nem! – csattant fel a palenki, és a karja megvonaglott.

Biredch viselkedésén érződött, hogy most már valóban megriadt. McKie a gowachinokkal közös ügyei idején megtanulta felismerni ezt a fajta félelmet. Megszerezte a palenki kiváltságosoknak fenntartott nevét, innentől akár a lény karját is követelhette.

– Maga bűnrészes egy főbenjáró bűnben! – jelentette ki vádló hanghordozással.

– Nem! Nem! Nem és nem! – tiltakozott Biredch.

– Amiről a helyiségben tartózkodó többi értelmes lény nem bír tudomással – mondta ekkor a szabotőr –, az az, hogy a phylumfivérek génsebészeti beavatkozás útján is rögzítik az azonosítóábrájukat a páncéljukon. Az ellenőrzőjelek belenőnek a héjukba. Nem igaz?

A palenki hallgatott.

– Igen, igaz – folytatta McKie, majd észrevette, hogy a testőröket annyira lenyűgözte a szavakkal vívott összecsapás, hogy önkéntelenül közelebb léptek, és egy szűk gyűrűt alakítottak ki körülöttük. – Hé, maga! – csattant fel, és a hadnagyra mutatott. – Kapjanak már a fejükhöz!

– A fejünkhöz… mi?

– Szemmel kéne tartaniuk az iroda összes zugát! – magyarázta ingerülten McKie. – Vagy azt akarja, hogy Abnethe megölje a szemtanúnkat?

A hadnagy megszégyenülten sarkon fordult, parancsokat vakkantott az osztagának, és a testőrök máris buzgón forgolódtak, köröztek és igyekeztek egyszerre figyelni a tér minden irányába. A vriv hadnagy mérgesen rázta egyik függelékét, aztán elhallgatott.

McKie ekkor ismét a palenkihez fordult:

– Most pedig, Ank Biredch, felteszek néhány kérdést. Ezek közül néhányra már ismerem a választ. Ha hazugságon kapom, fontolóra veszem egy régi, vadállati szokás felelevenítését. Túl nagy a tét, túl sok minden forog kockán. Megértette?

– Uram, nem tudja elhinni, hogy…

– A phylumtársai közül kit vagy kiket adott el rabszolgának? Kiket adott el Mliss Abnethének? – kérdezte McKie.

– A rabszolga-kereskedelem és -tartás föbenjáró bűn – zihálta a palenki.

– Már az imént is említettem, hogy maga érintett egy főbenjáró bűnben – vágta rá a szabotőr. – Feleljen a kérdésre!

– Azt kéri tőlem, hogy elítéljem magam?

– Mennyit fizetett magának? – kérdezte McKie.

– Ki fizetett nekem?

– Mennyit fizetett magának Abnethe?

– Miért fizetett volna?

– A maga phylumfivéreiért!

– Miféle phylumfivérekért?

– Ne nézzen hülyének! – csattant fel McKie. – Tudni akarom, hogy hányat adott el, hogy mennyit kapott értük, és hogy Abnethe hová vitte őket!

– Nem gondolja komolyan!

– Tájékoztatom, hogy rögzítem ezt a beszélgetést – közölte a szabotőr. – Hamarosan fel fogom hívni a maguk Egyesült Phylumtanácsát. Lejátszom nekik a felvételt, aztán javasolni fogom nekik, hogy gondoskodjanak önről!

– Ki fogják nevetni magát! Miféle bizonyítékokat tud…

– Először is, a saját bűntudatos hangját – válaszolta a szabotőr. – Majd készítünk egy hangelemzést mindenről, amit maga mondott, és a felvétellel együtt azt is elküldjük a Tanácsnak.

– Hangelemzés? Hát az meg micsoda?

– Az egy eljárás, amelynek során egy különleges berendezéssel kiértékeljük egy beszéd hanglejtéseit és felhangjait, hogy meghatározzuk, melyik állítás igaz, és melyik hamis.

– Még sosem hallottam efféle készülékről!

– Átkozottul kevés értelmes lény ismeri az összes masinát, amelyeket a SzabIr ügynökei nap mint nap használnak – felelte McKie. – Most pedig adok magának még egy esélyt. Hány fivérét adta el?

– Miért csinálja ezt velem? Mitől olyan fontos az az Abnethe, amiért maga eltekint a fajok közti udvariasság elemi szabályaitól is, és megtagadja tőlem a jogot, hogy…

– Próbálom megmenteni az életét – szólt közbe McKie.

– Igen, most éppen ki hazudik?

– Ha nem találjuk meg, és nem állítjuk meg Abnethét – magyarázta McKie –, majdnem az összes értelmes lény meg fog halni a mi univerzumunkban. Legfeljebb néhány gyermek marad életben, de a felnőttek támogatása nélkül ők sem húzzák sokáig. Erre megesküszöm magának.

– Ez egy szent eskütétel?

– A karom tojására esküszöm – mondta a formulát McKie.

– Ó – nyögte elkeseredetten Biredch –, hát még erről a tojás-dologról is tud?

– Szándékomban áll a nevén nevezni önt, és rákényszeríteni, hogy tegye meg a legszentebb esküjét, méghozzá néhány pillanaton belül! – förmedt a palenkire McKie.

– Esküszöm a karomra! – hördült fel Biredch.

– De nem a karja tojására – jegyezte meg komoran a szabotőr.

A palenki lehorgasztotta a fejét, és karja meg-megrándult.

– Hányat adott el? – kérdezte a hangját lefojtva McKie.

– Csak negyvenötöt – suttogta Biredch.

Csak negyvenötöt?

– Csak annyit! Esküszöm! – A félelem fénylő olajcseppjei kezdtek szivárogni Biredch szeméből. – Rengeteget ajánlott, és a kiválasztottak szabad akaratukból döntöttek. Végtelen tojásokat ígért!

– Szaporodási korlát nélkül? – kérdezte a szabotőr. – Hát az meg hogy lehet?

A palenki félve pillantott Bildoonra, aki összegörnyedve, a nyakát behúzva ült az asztalánál, és roppant szigorú, zordon képet vágott.

– Nem adott részletes magyarázatot – felelte aztán Biredch. – Csak annyit árult el, hogy új világokat talált, amelyek nem tartoznak a Föderáció fennhatósága alá.

– Hol vannak azok az új világok? – kérdezte McKie.

– Nem tudom! A karom tojására esküszöm! Nem tudom!

– Hogyan ütötték nyélbe az üzletet? – kérdezte a szabotőr.

– Volt ott egy panspechi…

– Ő mit csinált?

– Felajánlotta a phylumomnak húsz világ hasznát egyszáz standard éven keresztül.

– Aszta’… – ámuldozott valaki McKie háta mögött.

– Mikor és hol bonyolították le a cserét? – kérdezte a szabotőr.

– A tojásaim otthonában, alig egy standard évvel ezelőtt.

– Száz évnyi haszon – dörmögte McKie. – Biztos üzlet. Maga és a phylumja a töredékét sem kapják meg, ha Abnethének sikerült véghez vinni azt, amit tervez.

– Én nem tudtam. Esküszöm, hogy nem tudtam. Mit művel az a nő?

McKie nem vett tudomást a kérdésről, hanem tovább faggatózott:

– Van valami halvány sejtése arról, hogy hol lehetnek azok a világok?

– Nincs, esküszöm – vágta rá gondolkodás nélkül Biredch. – Nyugodtan hozza ide a hangelemzőt, az is meg fogja erősíteni, hogy igazat mondok.

– A maga faja számára nem létezik hangelemző – válaszolta McKie.

A palenki néhány pillanat erejéig döbbenten bámult, aztán kifakadt:

– Rohadjanak meg a tojásai!

– Írja le nekünk azt a panspechit! – parancsolt rá McKie.

– Megvonom önöktől az együttműködésemet!

– Maga most már túlságosan belemászott, Biredch! – vágott vissza fennhangon McKie. – És az én ajánlatom az egyetlen a városban!

– Ajánlat? Miféle ajánlat?

– Ha együttműködik, akkor mi, akik most itt vagyunk ebben a helyiségben, szépen elfelejtjük, hogy az imént beismerte a bűnösségét.

– Értem, tovább trükközik – horkant fel a palenki.

McKie az igazgatóra pillantott, és odaszólt neki:

– Azt hiszem, jobb lesz, ha felhívjuk a Phylumtanácsot, és mindenről beszámolunk nekik.

– Igen, én is így látom helyesnek – értett egyet Bildoon.

– Várjanak! – szólt közbe riadtan Biredch. – Honnan tudjam, hogy megbízhatok magukban?

– Sehonnan – válaszolt kurtán McKie.

– De nincs más választásom, ezt akarja mondani?

– Pontosan ezt.

– Rohadjanak meg a tojásai, ha elárul engem?

– Az utolsó darabig – felelte hűvös nyugalommal a szabotőr. – Tehát írja le, hogyan nézett ki az a panspechi!

– Fagyott személyiségű állapotban volt – bökte ki végre Biredch. – Láttam a sebeit, sőt még dicsekedett is velük, hogy megmutassa, mennyire megbízhatok benne.

– Írja le, hogyan nézett ki!

– Nekem az egyik panspechi éppen olyan, mint a másik – válaszolta a palenki. – Csak annyit tudok mondani, hogy a sebhelyei bíborszínűek voltak. Erre határozottan emlékszem.

– Bemutatkozott?

– Azt mondta, Cheónak hívják.

McKie a szeme sarkából az igazgatóra pillantott.

– A név azt jelenti: a régi eszmék új jelentése – közölte Bildoon. – Az egyik legősibb nyelvjárásunkon. Nyilvánvalóan álnév.

McKie újra a palenkire fordította a figyelmét, és megkérdezte tőle:

– Miféle egyezséget kötöttek magával?

– Egyezséget?

– Szerződést… kezességet! Hogyan szavatolják a kifizetést?

– Ó… Az általam megjelölt phylumfivéreket kinevezik a kiválasztott világok igazgatóivá.

– Ügyes! – ismerte el McKie. – Egyszerű bérleti szerződés. Ki lenne képes zátonyra futtatni egy efféle megállapodást, vagy mit tudna bebizonyítani vele?

McKie elővette a szerszámkészletét, kiemelte belőle a holoscant, aztán vetítésre állította a készüléket, és előhívta a keresett felvételt. Hamarosan egy kép vibrált a levegőben a palenki előtt, amelyet a vriv testőr készített a dimenzióajtó nyílásán keresztül. McKie lassan körbe forgatta a térhatású kivetülést, hogy a palenki minden szögből megnézhesse.

– Ő Cheo? – kérdezte a szabotőr.

– A sebhelyek ugyanúgy néznek ki. Azt hiszem, igen. Ő az.

– Ez egy jogszerű és érvényes azonosítás – jelentette ki McKie, közben Bildoonra pillantott. – A palenkik mindenki másnál pontosabban képesek felismerni a véletlenszerű vonalmintákat.

– A mi phylumábráink rendkívül bonyolultak – büszkélkedett Biredch.

– Tudjuk – felelte hűvösen McKie.

– És mire megyünk ezzel? – vetette fel az igazgató.

– Bárcsak tudnám! – válaszolta fejét csóválva a szabotőr.

Igazából még egyetlen nyelvet sem sikerült elsajátítani átmeneti állapotok között.

GOWACHIN VÉLEMÉNY

McKie és Tuluk heves szócsatát vívtak az időregenerációs elméletről. Nem törődtek a rájuk vigyázó testőrökkel, bár egyértelműnek tűnt, hogy a társaság lebilincselőnek találja kettejük vitáját.

Körülbelül hat órával Ank Biredch, a palenki phylumvezér kihallgatása után már az Iroda majd valamennyi munkatársa hallott az elgondolásról, és legalább annyian ócsárolták, mint amennyi támogatója akadt.

McKie állhatatos követelésére elfoglaltak egy termet, amelyben máskor a fajok közti különbségekre oktatták a Föderációba frissen felvett illetőket. A helyiségben beüzemeltek egy adatelemző számítógépet, és ennek segítségével próbálták összeegyeztetni Tuluk elméletét az Abnethe bandájától zsákmányolt marhabőr, illetve más, organikus anyagok szubatomi jelenségeivel.

A vriv laboráns fejében fogant meg a gondolat, amely szerint a molekulák elrendeződése esetleg egy térbeli vektor felé mutat, amely megadhatja Abnethe rejtekhelyének kulcsát.

– Lennie kell néhány fókuszvektornak a mi dimenziónkban – állította makacsul Tuluk.

– Még ha igaz is, mire megyünk vele? – kérdezte McKie. – Abnethe nem a mi dimenziónkban tartózkodik. Én azt mondom, menjünk vissza a kalebánhoz, és…

– Hallotta Bildoont! – szólt közbe a vriv. – Ha valaki, hát maga nem megy sehová. A labdát az ottani testőrökre hagyjuk, mialatt mi…

– Csakhogy Fanny Mae az egyetlen forrás, akitől új adatokat remélhetünk!

– Fanny… Ja, persze. A kalebán.

Tuluk a megbeszélés alatt egyfolytában járkált. Ovális útvonalat járt be a helyiség falai mentén. Függelékeit az archasítékának alsó redőibe rejtette, csupán a bal szemét és a légző-, illetve beszédnyílását hagyta szabadon. Az őt lábként szolgáló rugalmas nyúlványokon ringatózva újra meg újra megkerülte a székszolgán ülő McKie-t. Így aztán elindult a helyiség egyik sarkában álló laklak testőr elől, további testőrök között áthaladva elsétált a hosszú lebegőasztal távolabbi végéig, majd azt megkerülve visszatért a szabotőr mögé.

Bildoon így talált rájuk, és nyomban intett a köröző vrivnek, hogy álljon meg.

– Megérkeztek a sajtó munkatársai – morogta az igazgató, – Fogalmam sincs, hogyan szimatolták ki a történetet, de kimondottan tetszik nekik. Már látom a szalagcímet: „A kalebánoknak köszönhető a közelgő világvége!” McKie, mit tud hozzáfűzni ehhez?

– Abnethe – felelte kurtán a szabotőr, tekintetét továbbra is a chalfmasszára szegezve, amelyből éppen bonyolult és absztrakt szobrocskát próbált gyúrni.

– Ez őrület!

– Én egy szóval sem mondtam, hogy az a nő normális – jegyezte meg higgadtan McKie. – Van fogalma arról, hogy hány hírszolgálat, szórórendszer és más média van a zsebében?

– Hát… az meglehet, csakhogy…

– Említi valaki a nevét a vészhelyzet kapcsán?

– Senki, viszont…

– Ezt nem találja különösnek?

– Honnan szerezne tudomást bárki abból a népségből, hogy ő…

– Hogyan nem szereznének tudomást arról, hogy Abnethe a kalebánokkal üzletelt? – kérdezte McKie, azzal felállt, az asztalra dobta a chalfmasszát, és elindult a két sorban álló testőrök között.

– Várjon csak! – kurjantotta Bildoon. – Most meg hová megy?

– Kitálalok nekik Abnethéről.

– Elment az esze? – fakadt ki ingerülten az igazgató. – Pont ez kell annak az átkozott nőszemélynek, hogy megkösse a kezünket: egy rágalmazási ügy!

– Hivatkozhatunk arra, hogy vádlóként lép fel, így követelhetjük a személyes megjelenését – válaszolta a szabotőr. – Erre korábban is gondolhattunk volna. Még mindig nem vettük fel a fordulatszámot.

Bildoon felzárkózott McKie mellé, így együtt ballagtak a testőrök két sorfala között. Hamarosan Tuluk is utolérte őket.

– McKie! – szólalt meg a vriv. – Észrevette, hogy valami akadályozza a gondolkodási folyamatokat?

– Várjon, McKie, előbb ellenőriztetem az ötletét a jogi osztállyal! – mondta Bildoon. – Lehet, hogy rátapintott valamire, viszont…

– McKie! – ismételte Tuluk. – Észrevette, hogy…

– Ettől kíméljen meg! – csattant fel a szabotőr, azzal megállt, és Bildoonhoz fordulva folytatta: – Maga szerint mennyi időnk van még?

– Ki tudja?

– Mondjuk, öt percünk? – kérdezte McKie.

– Annál talán több.

– De maga nem tudja.

– Rendeltem testőröket a kalebán védelmére. Ők egy darabig nyilván elhárítják Abnethe támadásait, ám…

– De nem akar esélyt adni neki, ugye?

– Természetesen nem, viszont…

– Na, ezért kell beszélnem azokkal a sajtósokkal odakint…

– Nézze, McKie, az a nő már a kormányzat máskülönben gyanú felett álló rétegeibe is belemélyesztette a csápjait – figyelmeztette Bildoon a szabotőrt. – Fogalma sincs, hogy miket találtunk… annyi adatot szereztünk, hogy a feldolgozásuk lefoglal minket úgy…

– Szóval a nagymenők közül is benne vannak néhányan, igaz?

– Semmi kétség.

– Látja, éppen ezért kell a nyilvánosság elé lépnünk!

– Csakhogy ezzel pánikot idéz elő!

– Szükségünk van arra a pánikra – érvelt higgadtan McKie. – A pániknak köszönhetően egy rakás értelmes lény megpróbál majd kapcsolatba lépni Abnethével: barátok, üzlettársak, ellenségek, elmeháborodottak. Minket meg elárasztanak az információk. És muszáj új adatokat szereznünk!

– És mi van, ha azok a nyomorultak – Bildoon a külső ajtó felé biccentett – nem hisznek magának? Hallottak már néhány eléggé különös mesét magától, McKie! Mi van, ha egyszerűen csak kiröhögik?

McKie tétovázott. Még sosem hallott efféle bizonytalan locsogást Bildoontól, a rendkívüli képességekkel és egyedülálló elemzőkészséggel megáldott, a nyugalmát minden helyzetben megőrző panspechitől. Vajon Bildoon is azok közé tartozik, akiket Abnethe megvett? Lehetetlen! Ám a tény, hogy egy fagyott személyiségű panspechi is érintett az ügyben, bizonyára a lelke mélyéig megrázta a faj valamennyi egyedét. És Bildoon személyiségösszeomlása hamarosan esedékes lesz. Vajon mi játszódhat le a panspechik pszichéjében, ha fogy az idő, és közeleg a pillanat, amikor vissza kell térniük öntudatlan tenyészalakjukba? Talán magukban kétségbeesetten, esetleg őrjöngve lázadoznak a rájuk váró sors ellen? És ez a tudat meggátolja, hogy józanul, körültekintően gondolkodjanak?

Amikor McKie megszólalt, alaposan lefojtotta a hangját, mert csak az igazgató fülének szánta a szavait:

– Készen áll, hogy lemondjon az igazgatói állásáról?

– Természetesen nem!

– Nézze, maga meg én már régóta ismerjük egymást – suttogta a szabotőr. – Azt hiszem, megértjük és kölcsönösen tiszteljük a másikat. Nem maga ülne a királyi trónuson, ha én annak idején versenybe szállok érte. És ezt ön is jól tudja. Most pedig úgy kérdezem, mint egy régi barát: képes ellátni a feladatát úgy, ahogy kell?

Bildoon arcán dühös torzulás hullámzott át, amelyet töprengő kifejezés váltott fel.

McKie türelmesen várt. Jól tudta, hogy amikor bekövetkezik a személyiségváltás, az igazgató úgy fog összerogyni, akár egy rongybaba. Új személyiség fog előlépni Bildoon almából, egy értelmes lény, aki mindent tud majd, amit most Bildoon tud, de az érzései és a gondolkodásmódja tekintetében teljesen más lesz. Vajon a jelenlegi megrázkódtatás felgyorsította a személyiségváltás folyamatát? McKie szívből remélte, hogy nem. Valóban kedvelte Bildoont, de most félre kellett tennie a személyes érzéseit.

– Mi jár a fejében, McKie? – kérdezte Bildoon.

– Nem akarom lejáratni magát, és azt sem akarom, hogy felgyorsuljon egy bizonyos… természetes folyamat – válaszolta a szabotőr. – De a jelenlegi helyzet túlontúl sürgető. Kihívom önt az Iroda igazgatói székéért, és hatalmas botrányt rendezek, ha nem válaszol őszintén.

– Hogy képes vagyok-e ellátni a feladataimat? – vetette fel tűnődő hanghordozással a panspechi, és megcsóválta a fejét. – Maga ugyanolyan jól ismeri a választ, mint én. De néhány botlását is meg kell majd magyaráznia, McKie!

– Melyikünk nem hibázik? – vágott vissza a szabotőr.

– Hát ez az! – szólt közbe Tuluk, és az igazgató illetve McKie mellé lépett. – Bocsássanak meg nekem. Nem hallgatóztam, de a vrivek hallása rendkívül jó, így aztán mindent hallottam. És muszáj megjegyeznem valamit: a sokkhullámok, vagy minek nevezzük őket, amelyek a kalebánok távozását kísérték, és ekkora pusztulást vontak maguk után, szóval, fel kell vértezni magunkat dühítővel és más…

– Vagyis önként eltompítjuk az agyunkat… – dörmögte Bildoon.

– Ennél többről van szó – folytatta Tuluk –, ezek a nagy horderejű események, hogy is mondjam… visszhangokat hagytak maguk után. A sajtósok nem fogják körberöhögni McKie-t. Valamennyi értelmes lény magyarázatot vár arra a különös nyugtalanságra, amely valamennyiünket átjár. Időszakos őrültség, így nevezik, és válaszokat keresnek egy csomó…

– Csak az időnket vesztegetjük – vágott közbe McKie.

– Mit javasol, mi mit tegyünk? – érdeklődött Bildoon a szabotőrre pillantva.

– Több dolgot is – felelte McKie. – Először is, zárják körül a Steadyont, hogy egyetlen szépségszobrász se hagyhassa el a bolygót, és oda se utazhasson senki.

– Ez őrültség! – tiltakozott Bildoon. – Miféle indokkal magyarázzuk ezt a lépést?

– A SzabIrnak mikor volt szüksége arra, hogy megindokolja a tetteit? – kérdezett vissza McKie. – Kötelességünk lassítani a kormányzás folyamatát!

– Ugye tudja, McKie, hogy milyen vékony jégen járunk?

– Másodszor – folytatta zavartalanul a szabotőr –, a vészhelyzeti záradékra hivatkozva utasítanunk kell a tapriziókat, hogy rögzítsék és juttassák el hozzánk az összes beszélgetést, amely Abnethe gyanúba keveredett barátai, szövetségesei és üzlettársai között fog lezajlani.

– Azt fogják mondani, hogy megpróbáljuk átvenni a hatalmat – vetette ellen suttogva Bildoon. – Ha ez kiszivárog, az egész világ felbolydul. Akár erőszakos cselekményekre is sor kerülhet. Maga is tudja, hogy a legtöbb értelmes lény milyen féltékenyen őrzi a magánéletét. Ráadásul a vészhelyzeti záradékot nem erre szánták. Az egy azonosító és késleltető eljárás normális körülmények…

– Ha nem lépjük meg, mindannyian meghalunk, a tapriziókkal együtt – válaszolta higgadtan McKie. – Ezt világosan az értésükre kell adni. Szükségünk van az együttműködésükre.

– Nem tudom, hogy sikerül-e meggyőzni őket – tiltakozott Bildoon.

– Mindenképpen meg kell próbálnia.

– És miféle eredményt vár ezektől a lépésektől?

– Bizonyos értelemben véve a tapriziók és a szépségszobrászok a kalebánokhoz hasonlóan működnek, de persze nincs akkora… hatalmuk – magyarázta McKie. – Ezt szentül hiszem. Valamennyien ugyanabból az energiaforrásból táplálkoznak.

– És mi történik, ha elszigeteljük a szépségszobrászokat?

– Abnethe nem sokáig bírja nélkülük.

– Valószínűleg máris van egy kisebb hadseregre való, saját szépségszobrásza – mutatott rá Bildoon.

– De a Steadyon az életadó forrásuk – felelte a szabotőr. – Szerintem ha elszigeteljük, a szépségszobrászok működése mindenütt leáll.

Bildoon a vrivre pillantott.

– A tapriziók többet tudnak az összekötőkről, mint amennyit nekünk elárulnak – fejtegette Tuluk. – Azt hiszem, hallgatni fognak önre, ha közli velük, hogy az utolsónak megmaradt kalebánunk is hamarosan eléri a folytonosság végső megszakadását. Szerintem fel fogják ismerni ennek jelentőségét.

– Nekem is elmagyarázhatná végre valaki a dolog jelentőségét – kesergett Bildoon. – Viszont ha a tapriziók képesek használni azokat a… azokat a micsodákat, akkor tudniuk kell azt, hogyan kerülhetjük el a katasztrófát!

– Erről megkérdezte már őket valaki? – vetette fel McKie.

– Szépségszobrászok… tapriziók… – dünnyögte az igazgató. – Még mit forgat a fejében?

-Jómagam visszatérek a kalebán labdájába – válaszolta a szabotőr.

– Ott aligha tudjuk megvédeni.

– Tisztában vagyok vele.

– Az a helyiség túl kicsi. Ha a kalebán úgy dönt…

– Nem mozdul onnan. Rákérdeztem.

Bildoon mélyen emberi gesztussal reagált: hatalmasat sóhajtott. A panspechik nem csupán a testi külsőségeket öltötték magukra, amikor úgy döntöttek, hogy lemásolják az emberi lények jellegzetességeit. Ugyanakkor a két faj között jelentős különbségek akadtak. McKie gyakran emlékeztette magát arra a tényre, hogy az emberek csak többé-kevésbé értették a panspechik gondolkodásmódját, így aztán feltette magának a kérdést, hogy vajon mire gondol, mit érez valójában Bildoon, az öntudatos értelmes lény, akinek hamarosan vissza kell térnie a tudattalan alomlétbe? Hamarosan egy új alomtárs fog felbukkanni, egy új személyiség, akinek rendelkezésére áll Bildoon almának évezredek alatt felhalmozott tudása, valamennyi adat, valamennyi…

McKie hirtelen beharapta az alsó ajkát, mélyet lélegzett, és hangos szusszanással kiengedte a levegőt.

Hogyan viszik át a panspechik ezt az adatóceánt egyik egyedből a másikba? Ők azt állítják, hogy folytonos összeköttetésben állnak – a személyiség tulajdonosa és az alomtársak, az aktívak és az alvók, a nyáladzó húsevők és a gondolkodó esztéták. Összeköttetésben? Hogyan?

– Maga tudja, hogy mik azok az összekötők? – kérdezte McKie tekintetét Bildoon rovarszemébe fúrva.

– Már látom, hogy merre kalandoznak a gondolatai – felelte Bildoon a vállát vonogatva.

– És?

– Talán mi, panspechik is osztozunk azon a hatalmon – válaszolta az igazgató. – De ha igen, akkor teljességgel öntudatlanul. Ennél többet nem fogok elárulni. Már nagyon közel jár ahhoz, hogy betolakodjon az alom belső életébe.

McKie fanyalogva bólogatott. Az almok belső élete a panspechik létezésének legvégső fellegvárát jelentette. Akár gyilkolni is készek voltak, hogy megóvják. Egyetlen észérv, egyetlen logikus gondolat sem állíthatta le az ösztönös védőreflexeket, ha egyszer működésbe léptek. Bildoon éppen azzal adta tanúbizonyságát baráti érzéseinek, hogy figyelmeztette minderre a társait.

– Szorult helyzetben vagyunk – jegyezte meg halkan McKie.

– Egyetértek – válaszolta méltóságteljes hanghordozással Bildoon. – A javaslatai alapján fogunk eljárni, McKie szabotőr. Ön pedig cselekedjen belátása szerint.

– Köszönöm – felelte kurtán McKie.

– A feje a tét, McKie! – tette hozzá Bildoon.

– Feltéve, ha lesz még fejem – válaszolta a szabotőr.

Kinyitotta a külső ajtót, amelyen keresztül beáradt a sajtósok lármája. Az újságírókat ingerült testőrök sorfala tartotta vissza. Mialatt McKie néhány gyors pillantással felmérte a helyzetet, felmerült benne a gondolat, hogy nem csupán ő veszítheti el könnyen a fejét, hanem mindenki, aki érintett ebben az őrületben.

A csalódások ösztönös reakciókat váltanak ki (melyeknek mintha önálló gyökereik volnának), és ilyen esetekben a kételyek nem pusztán nemkívánatosak, de határozottan el kell utasítanunk őket.

A SZABIR KÉZIKÖNYVÉBŐL

Mire McKie megérkezett a labdához, jókora tömeg verődött össze a hajnali napfényben fürdő partszakaszon.

Gyorsan terjednek a hírek – állapította meg magában a szabotőr.

Testőrök osztagai – amelyeket éppen az ilyen jelenetekre számítva vezényeltek a partra – tartották vissza azokat az értelmes lényeket, akik megpróbáltak eljutni a sziklafal pereméig, miután a lávafolyásra vezető ösvényt lezárták. A távolban magángépek tucatjai köröztek a magasban, amelyeket a SzabIr légi egységei újra meg újra elzavartak a környékről.

McKie a labda mellett állva figyelte az izgatott sokaságot. A tenger felől fújó kora reggeli szél finom vízpermettel áztatta az arcát. Néhány perccel ezelőtt egy dimenzióajtón keresztül átugrott Furuneo főhadiszállására, ott kiosztotta az utasításait, majd az Iroda egyik repülőgépén tette meg a lávafolyásig tartó rövid utat.

Amint megérkezett, észrevette, hogy a labda bejárata nyitva maradt. Átlagosan képzett testőrök járkáltak a jókora fémgömb körül, akik éberen figyelték a környezetük minden talpalatnyi helyét. Válogatott testőrök bámultak a kerek nyíláson át a labda belsejébe, ahol további fegyveresek látták el kellemetlen, idegesítő őrszolgálatukat.

McKie azon morfondírozott magában, hogy az egyes világok helyi időrendszerei mennyire megkavarják a valós idejű térugrásokkal utazókat. A Cordialityn még éppen csak megvirradt, a Központ főhadiszállásán hamarosan éjfélt üt az óra, míg késő este van a tapriziók tanácstermében, ahol Bildoon még javában alkudozik… és csak az Örök Űr tudhatja, hogy mennyi az idő ott, ahol Mliss Abnethe tanyát vert.

Későbbre jár, mint bármelyikük gondolná – mondta magának McKie.

Átnyomakodott a testőrök között, felmászott a kerek bejáratig, beugrott a labda belsejébe, és körülhordozta tekintetét az ismerős, bíbor félhomályban. Azonnal észrevette, hogy idebent, ahol nem éri sem a szél, sem a permet, jóval melegebb van, de korántsem uralkodik olyan forróság, mint korábban.

– A kalebán beszélt valakivel? – kérdezte egy laklaktól, a helyiségben őrködő testőrök egyikétől.

– Én nem nevezném beszélgetésnek, de a válaszom az, hogy az utóbbi órák során nem – válaszolt a laklak.

– Fanny Mae! – mondta emelt hangon McKie.

Néma csend felelt a szavaira.

– Itt vagy még, Fanny Mae?

– McKie? Te kívánod a jelenlétemet?

McKie úgy érezte, hogy az agya a szemgolyójával fogta be a hangokat, és onnan továbbította a hallóközpontja felé. A kalebán szavai jóval halkabban szóltak, mint a legutóbbi találkozásuk alkalmával.

– Hány korbácsolást szenvedett el az előző nap folyamán? – kérdezte McKie a laklakot.

– Helyi napra gondol?

– Nem mindegy? – mordult fel a szabotőr.

– Feltételeztem, hogy a pontos adatra kíváncsi – válaszolta sértődötten a laklak.

– Azt szeretném megtudni, hogy érte-e a támadás nemrégiben a kalebánt. – McKie mélyet sóhajtott. – A hangja jóval gyengébb ahhoz képest, mint amilyen a legutóbbi ittlétem alatt volt. – Mialatt beszélt, a hatalmas kanál felé bámult, amely felett a kalebán megmutatta magát. Vagy legalábbis megpróbálta megmutatni.

– Kisebb-nagyobb megszakítással, de történtek támadások, ha nem is túl sikeresek – felelte a testőr. – Begyűjtöttünk egy egész halom palenkikart és korbácsot. Ugyanakkor úgy tudom, ezeket egyelőre nem sikerült eljuttatni a laborba.

– McKie kívánja a magát Fanny Mae-nek nevező kalebán jelenlétét? – kérdezte a kalebán.

– Üdvözöllek, Fanny Mae! – köszönt McKie.

– A összekötőid átrendeződtek és összekeveredtek – közölte Fanny Mae –, de a mintázatod továbbra is felismerhető. Üdvözöllek, McKie!

– Az Abnethével kötött szerződésed továbbra is a végső szakadás felé visz minket? – kérdezte a szabotőr.

– Közelség erősödik – válaszolta a kalebán. – Az alkalmazóm beszélni kíván veled.

– Abnethe? – McKie nagyot nézett. – Beszélni akar velem?

– Pontosan.

– Bármikor felhívhatott volna – dünnyögte a szabotőr.

– Abnethe rajtam keresztül kívánta továbbítani a kérést – válaszolta a kalebán. – Azt kérte, hogy az előre látott összekötők között közvetítsem. Ezt az összekötőt ti a „most” név alatt érzékelitek. Veszed az adást, McKie?

– Hogyne venném – mordult fel McKie. – Hát akkor rajta, hadd beszéljen!

– Abnethe azt kívánja, hogy küldd el a társaidat a közelből.

– Azt akarja, hogy egyedül legyek? – csattant fel McKie. – Miből gondolja, hogy belemegyek?

A hőmérséklet ismét emelkedni kezdett a labdában. McKie kidugta a nyelvét, és lenyalta verejtékét a felső ajkáról.

– Abnethe a kíváncsiságnak nevezett mozgatóerővel beszélt.

– Nekem is vannak feltételeim egy közös beszélgetéshez! – jelentette ki határozottan McKie. – Mondd meg neki, hogy csak akkor küldöm ki a testőröket, ha ő szavatolja, hogy nem támad terád vagy énrám a beszélgetés idején.

– Én adok szavatosságot.

Te szavatolod?

– Abnethe szavatosságának valószínűsége… tökéletlennek tűnik. Közelítő leírás. A saját szavatolásom erős… megbízható. Közvetlen? Talán.

– Miért adod ezt a biztosítékot? – kérdezte McKie.

– Abnethe alkalmazó erős vágyat jelzett a beszélgetés iránt. A szerződés kiterjed erre az… ellátásra. Ellátásra? Nagyon közeli kifejezés. Ellátás.

– Vagyis te garantálod a kettőnk biztonságát, erről van szó? – kérdezte McKie.

– Erős szavatosság, nem több.

– Nem lesz támadás a beszélgetés alatt – makacskodott McKie.

– Így működik az összekötő– válaszolta a kalebán.

McKie háta mögött megszólalt a laklak testőr:

– Maga érti ezt a zagyvaságot?

– Fogja az osztagát, és menjenek ki innen! – parancsolta a szabotőr.

– Uram, az utasításaink…

– Törlöm az utasításait! – közölte fennhangon McKie. – Én a különleges szabotőr kartusa alatt működöm, és magától az Iroda igazgatójától kaptam a felhatalmazást. Tűnjenek el!

– Uram – válaszolta idegesen a laklak –, a legutóbbi korbácsolás alatt kilenc testőr őrült meg, holott idejében bevették a dühítőt, illetve további anyagokat, amelyekről korábban azt hittük, hogy megvédenek minket. Nem vállalhatom a felelősséget azért…

– Hamarosan egy szökőárfigyelő állomásért lesz felelős valamelyik sivatagbolygón, ha nem engedelmeskedik azonnal! – csattant fel McKie. – Gondoskodom róla, hogy belehülyüljön az unalomba, ha…

– Nem érdekel a fenyegetőzése, uram – felelte a laklak. – Viszont ha ragaszkodik az előző utasításához, Bildoon igazgatóhoz kell fordulnom.

– Hát akkor beszéljen vele, de siessen! Van odakint egy taprizió.

– Rendben, uram!

A laklak tisztelgett, és kikapaszkodott a kerek nyíláson. A labdában maradt társai tovább figyeltek, és alkalmanként aggódó pillantásokat vetettek a szabotőrre.

Meg kell adni, derék fickók – ismerte el magában McKie –, hogy az ismeretlen veszélyek ellenére is végzik a dolgukat. Még a laklak is rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot – a maga konokságával együtt. Viszont csakis a kapott parancsot akarta végrehajtani, efelől semmi kétség.

Noha McKie-n már eluralkodott a nyugtalanság, türelmesen várt.

Hirtelen furcsa gondolat hasított az agyába: ha valamennyi értelmes lény meghal, a világ összes erőműve leáll. Különös érzése támadt attól, hogy közönséges gépek, illetve iparvállalatok sorsán töpreng.

Zöldellő növények fogják átvenni a hatalmat – fák, amelyek ágai között átszűrődik az aranyló napfény. És az ostoba gépezetek – a fémből, műanyagból és üvegből készült élettelen tárgyak – morajlása fokozatosan elhalkul, végül teljesen elhallgat.

A székszolgákra is pusztulás vár, mert nem lesz senki, aki táplálja őket. A fehérjefeldolgozók leállnak, és bűzfelhőbe burkolózva lassan elrohadnak.

Aztán McKie arra gondolt, hogy a saját teste is fel fog bomlani. Az egész hús-vér univerzum fel fog bomlani.

Mindez egyetlen pillanat alatt fog lezajlani, legalábbis úgy, ahogy világegyetem az időt méri.

Egy vad löket, amely beleveszik egy enyhe szellőbe.

A laklak hamarosan ismét megjelent a bejáratban, és megszólalt:

– Uram, utasítottak, hogy hajtsam végre a parancsait, de maradjak a közelben. Továbbra is szemmel tartjuk önt, és a veszély első jelére visszatérünk a labda belsejébe.

– Ha ez a legjobb, amit tehetünk, rajta! – vezényelt McKie. – Mozogjanak!

Alig egy perccel késó'bb kettesben maradt a kalebánnal. Nem tudta elhessegetni magától az érzést, hogy ebben a helyiségben minden hely a háta mögött van. A bőre folyamatosan bizsergett a gerince felett. Egyre inkább úgy látta, hogy túl nagy kockázatot vállalt.

Ám a helyzet immár kétségbeejtőre fordult.

– Itt van, Abnethe? – kérdezte fennhangon. – Arról volt szó, hogy beszélni akar velem!

A következő pillanatban megnyílt egy dimenzióajtó a kalebán kanalától balra. A nyílásban megjelent Abnethe feje és válla. A nő képe vöröses színekben úszott, mert a kapu minden energiát lelassított. Viszont a fény elegendőnek bizonyult, így McKie felfedezhette az Abnethe külsejében beállt változásokat. Elégedetten állapította meg magában, hogy a nő zaklatottnak tűnik. Néhány hajfürt kiszabadult szorosra font kontyából. Elénkvörös hajszálerek látszottak a szemén, míg a homlokára az aggodalom ráncai gyűrődtek.

Abnethének már nagy szüksége volt a szépségszobrászaira.

– Arra készül, hogy feladja magát? – érdeklődött McKie.

– Ritka ostoba kérdés – vágott vissza megvetően Abnethe. – Az utasításomra maga egyedül van.

– Nem teljesen. Vannak… – kezdte McKie, de elakadt a szava, mert Abnethe szája ravasz mosolyra húzódott.

– Vegye már észre, hogy Fanny Mae bezárta az otthona ajtaját! – jegyezte meg a nő.

McKie gyors pillantást vetett a mennyezetre, és meglátta, hogy az ajtó valóban csukva van. Azonnal arra gondolt, hogy elárulták.

– Fanny Mae! – kiáltotta. – Biztosítottál, hogy…

– Nincs támadás – szólt közbe a kalebán. – Bizalmas tárgyalás.

McKie elképzelte, hogy mennyire megdöbbenhettek odakint a testőrök. És hozzájuk hasonlóan ő maga is tudta, hogy sosem lennének képesek behatolni a labdába, így aztán megtartotta magának a tiltakozását, és nyelt egyet. A helyiségre továbbra is néma csend borult.

– Hát akkor tárgyaljunk – dünnyögte rövidesen a szabotőr.

– Így már jobb – válaszolta Abnethe. – Meg kell állapodnunk, McKie. A maga ténykedése kissé zavaró a számomra.

– Ó, azért több, mint kissé zavaró, nemde?

– Talán.

– A maga palenkijét, tudja, amelyik arra készült, hogy feldaraboljon, nos, őt én is zavarónak találtam – jegyezte meg McKie. – Sőt nem is csak zavarónak. Most, hogy jobban belegondolok, úgy emlékszem, hogy kimondottan szenvedtem miatta.

Abnethe megborzongott.

– Jut eszembe – mondta McKie –, rájöttünk, hogy maga meg a barátai hol vannak.

– Hazudik!

– Nem egészen. Csak tudja, nem ott van, ahol hiszi. Úgy tudja, hogy visszament az időben. Pedig nem ment vissza.

– Hazudik! Megint hazudik!

– Egész jól kibogoztuk a rejtélyt – folytatta a szabotőr. – A helyet, ahol most tartózkodik, a maga összekötőiből építették: az emlékeiből, az álmaiból, a vágyaiból, talán még olyan dolgokból is, amelyeket kimondott szóval jellemzett.

– Micsoda őrültségeket hord itt össze! – fakadt ki Abnethe, de a hangja aggodalmasan csengett.

– Maga olyan helyet kért, ahol biztonságban lesz, mialatt az apokalipszis lesújt az univerzumra – mondta higgadtan McKie. – Fanny Mae természetesen figyelmeztette önt a végső szakadás veszélyeire. Valószínűleg demonstrálta a hatalma egy részét, és megmutatott néhány helyet, amely megfelel önnek a saját, illetve a társai összekötőit tekintve. És ekkor a maga fejében megfogant a nagy ötlet.

– Ugyan, csak találgat! – vágott vissza Abnethe, de közben komor arcot vágott.

Vele ellentétben McKie szélesen elmosolyodott.

– Nem ártana, ha befeküdne a szépségszobrászaihoz! – mondta gúnyos hanghordozással. – Kissé leharcoltnak néz ki, Mliss!

A nő haragos pillantásokkal válaszolt a pimasz javaslatra.

– Nem hajlandók kezelésbe venni? – érdeklődött McKie.

– Hamarosan jobb belátásra térnek! – vágta rá dühösen Abnethe.

– Mikor?

– Amikor rájönnek, hogy nincs választási lehetőségük.

– Talán így lesz…

– Most csak az időnket vesztegetjük, McKie!

– Látja, ez igaz. Szóval, mit akart közölni velem?

– Nekünk egyezségre kell jutnunk, McKie – válaszolta Abnethe. – Csak nekünk, kettőnknek.

– Hozzám akar jönni? – szemtelenkedett a szabotőr. – Erről van szó?

– Ez a maga ára? – kérdezte a nő, és lerítt róla, hogy meghökkent.

– Nem tudom biztosan. – McKie rántott egyet a vállán. – Hogy van a mi közös barátunk, Cheo?

– Cheo egyre jobban untat – vallotta be Abnethe.

– Na, most elfogott az aggodalom – dörmögte McKie.

– Ugyanakkor egyre csak azt kérdezem magamtól, hogy mikor jön el a pillanat, amikor elkezdem unni magát?

– Tisztában vagyok azzal, hogy nem őszinte hozzám – jegyezte meg Abnethe. – Tudom, hogy csak az időt húzza. Ennek ellenére is hiszem, hogy meg tudunk egyezni.

– Ezt meg miből gondolja?

– Fanny Mae sugallta – felelte a nő.

McKie odanézett, ahol korábban a kalebán kivetülése lebegett.

– Fanny Mae sugallta? – dünnyögte alig hallhatóan, mialatt magában azt gondolta: Fanny Mae abból ítéli meg a világunkat, amit azokban a titokzatos összekötőkben lát. Ez egy egyedülálló észlelés és felfogás, amely az ő különleges energiafogyasztásához van szabva.

Verejték csöpögött a szabotőr homlokáról. McKie hirtelen összerándult, mert érzékelte, hogy a megvilágosodás határán áll.

– Még mindig szeretsz engem, Fanny Mae? – kérdezte halkan.

Abnethe nagyot nézett, és elképedve felcsattant:

– Mi vaaaaaan?

– Vonzódás tudatosult – válaszolta a kalebán. – A szeretet egyenlő azzal az összefüggéssel, amit irányodban birtoklok.

– És hogy tetszik neked az én egysíkú létezésem? – kérdezte a szabotőr.

– Erős vonzódás – felelte Fanny Mae. – A kommunikációs kísérletek során tanúsított őszinteség eredménye. Én-önmaga-kalebán szeretlek, ember-személyiség-McKie!

Abnethe vadul villogó tekintettel meredt a szabotőrre.

– Azért jöttem ide, hogy megbeszéljük egy közös problémánkat, McKie! – fröcsögte dühösen. – Nem számítottam arra, hogy némaságra kárhoztatva kell ácsorognom, mialatt maga értelmetlen bájcsevelyt folytat ezzel az ostoba kalebánnal! Azért jöttem, hogy értelmes javaslatot tegyek, amely mindkettőnk számára haszonnal jár. Csatlakozzon hozzám! Nem érdekel, hogy mit kér cserébe, a jutalma úgyis nagyobb lesz annál, mint amit el tud képzelni…

– Még csak nem is gyanítja, hogy mi történt magával – szólt közbe McKie. – Ez benne a különös.

– Szakadjon magára az ég, McKie! Egy csettintésembe telik, és császárt csinálok magából!

– Szóval még mindig nem jött rá, hogy Fanny Mae hová bújtatta magát? – vágott vissza McKie. – Hát nem ismerte fel, hogy az a biztonságos…

– Mliss!

A dühös hang Abnethe háta mögül hallatszott, és McKie nem láthatta azt, aki ráförmedt a nőre.

– Hé, Cheo, maga az? – kiáltotta. – Árulja el, Cheo, maga tudja, hogy hol van? Egy panspechinek illene gyanítania az igazságot.

A dimenzióajtó nyílásában felbukkant egy kéz, amely durván belemarkolt Abnethe vállába, és félrerántotta a nőt. A következő pillanatban a fagyott személyiségű panspechi jelent meg Abnethe iménti helyén.

– Maga túl sokat okoskodik, McKie! – jelentette ki Cheo.

– Hogyan merészelte, Cheo! – rikácsolta Abnethe.

Cheo oldalra pördült, és teljes erőből előrevágta a jobb kezét. Tompa csattanás hallatszott, aztán egy fojtott sikoly, majd újabb csattanás. Cheo kihajolt a nyílásból, aztán ismét felegyenesedett.

– Maga már volt azon a helyen, nem igaz, Cheo? – kérdezte McKie. – A létezésének egy korábbi szakaszában nem volt maga is egy nyüszítő, üres agyú nőstény az alomban?

– Túlontúl sokat okoskodik – ismételte a panspechi.

– Meg kell ölnie a nőt, ugye tudja? – vetette fel a szabotőr. – Ha nem teszi meg, akkor a semmiért csinálta végig az egészet. Felfalja és megemészti magát. Magába szívja a személyiségét. Ő lesz maga!

– Nem tudtam, hogy ez emberekkel is megtörténhet – jegyezte meg kissé elbizonytalanodva a panspechi.

– Ó, bizony, megtörténhet – vágta rá McKie. – Ne feledje, az ott Abnethe világa!

– Igen, az övé – ismerte el Cheo. – De egyvalamiről megfeledkezett, McKie! Én képes vagyok irányítani Mlisst. Szóval, ez az én világom, nem igaz? És még egy apróság: képes vagyok irányítani magát!

A dimenzióajtó örvénycsöve hirtelen összeszűkült, és McKie felé szökkent. A szabotőr félreugrott, és felkiáltott:

– Fanny Mae! Megígérted!

– Új összekötők – válaszolta a kalebán.

McKie mellett hirtelen megjelent a dimenzióajtó, mire ő elrugaszkodott, és szabályosan átrepült a helyiség másik felébe. Kialakult az örvénycső, amely mohón előrekapott, mint egy kiéhezett ragadozó pofája. Minden egyes támadásnál éppen csak elhibázta a szabotőrt. McKie ugrott, perdült, ide-oda cikázott. Zihálva rohangált a labda bíbor félhomályában, végül begurult a kanál alá, onnan kémlelt jobbra-balra. Újra meg újra végigfutott hátán a hideg. Mindeddig nem tudatosult benne, hogy egy dimenzióajtó képes ennyire gyorsan mozogni.

– Fanny Mae! – recsegte kifulladva. – Kapcsold ki a Cs’szemet! Zárd le, vagy akármit kell tenned! Megígérted, hogy nincs támadás!

Nem kapott választ.

A szeme sarkából meglátta, hogy egy örvénycső pereme lebeg közvetlenül a kanálon túl.

– McKie!

Cheo szólította meg.

– Egy perc múlva hívni fogják, McKie! – folytatta a panspechi. – Amikor a taprizió felépíti a kapcsolatot, elkapom magát, McKie!

McKie-n heves reszketés lett úrrá, de elfojtotta a pánikrohamot. Tényleg fel fogják hívni! Bildoon valószínűleg máris felkért egy tapriziót. Odahaza a fiúk nyilván aggódnak miatta. És a kommunikációs transz teljesen kiszolgáltatja őt Cheo minden kényének-kedvének.

– Fanny Mae! – suttogta McKie. – Kapcsold ki azt az átkozott Cs’szemet!

Az örvénycső felvillant, feljebb emelkedett, és a kanalat megkerülve átsiklott az ő oldalára. McKie trágárul káromkodva összehúzta magát, hasra fordult, felugrott, és újra bevetődött a kanál alá.

Az őt kereső örvénycső oldalazva mozgott.

Aztán McKie halk villámcsapáshoz hasonló, sercegő sistergést hallott. Jobbra pillantott, majd balra, végül felfelé. Nyomát sem látta a halálos veszélyt rejtő nyílásnak.

Néhány pillanattal később éles csattanást hallott, majd zöld szikrák záporoztak rá. Oldalra lökte magát, és előkapta a raygent. A dimenzióajtóból egy palenki karja meredt ki, amely egy ostort tartott. A kar már felemelkedett, hogy újabb csapást mérjen a kalebánra.

Amikor a korbács megmozdult, McKie átlőtte a raygen sugarát a karon. A lehulló végtag meg a korbács súrolta a kanál oldalát, és újabb szikrazáport csalt elő a jókora tárgyból.

A dimenzióajtó nyílása villant egyet, és eltűnt.

McKie guggolva várt, mert a szeme még erősen káprázott az iménti heves fényjelenségtől. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy mit próbált előhívni az emlékezetéből, mialatt az acéllal kísérletező Tulukot figyelte a laboratóriumban…

– Cs’szem eltávolítva.

McKie úgy érezte, hogy Fanny Mae gondolathulláma valósággal homlokon vágja őt, aztán a szavak beszűrődtek a saját beszédközpontjába. Minden gonoszok mocskos lelkére! A kalebán a hangja alapján rohamosan veszít az erejéből!

McKie lassan, nehézkesen talpra küzdötte magát. A palenki karja és a korbács a padlón hevertek, ugyanott, ahová estek, de ő nem törődött az undorító tárgyakkal.

Szikrazápor!

Különös érzések rohanták meg, és szempillantás alatt elárasztották az egész bensőjét. Boldognak, de haragosnak érezte magát. Torkig volt már a csalódásokkal. Szavak, illetve kifejezések örvénylettek az elméjében.

Az a törvénytelen egyesülésből származó korcs fattyú!

Szikrazápor! Szikrazápor!

Tisztában volt azzal, hogy bele kell kapaszkodnia a gondolatba, hogy meg kell őriznie a józan eszét, függetlenül attól, hogy a Fanny Mae-ből áradó érzelemhullámok mit művelnek vele.

Szikra… szikrák… Lehet, hogy Fanny Mae haldoklik?

– Fanny Mae!

A kalebán hallgatott, de a belőle kizúduló érzelmi vihar alábbhagyott.

McKie tisztában volt azzal, hogy van valami, amire emlékeznie kell. A valaminek Tulukhoz volt köze. Mondania kell Tuluknak valamit.

Szikrazápor!

És ekkor beléhasított a gondolat: a minta, amely azonosítja a készítőt! Egy szikrazápor.

Úgy érezte magát, mintha órákig rohant volna, mintha az idegei szétzúzódtak és összegubancolódtak volna. Az elméjét egy tál kocsonyának hitte, amelyből a gondolatok remegve vánszorogtak elő. Az a benyomása támadt, hogy az agya mindjárt elolvad, és színes folyadéközönné alakulva kitör a koponyájából. Kispriccel belőle, mint egy… mint egy…

Zápor… szikrazápor!

Ezúttal hangosabban kiáltotta:

– Fanny Mae!

Különös csend hullámzott végig a labdán. Érzések nélküli némaság volt, mintha valamit bezártak vagy eltávolítottak volna. McKie-nek még a bőre is belebizsergett ebbe a nagy csendességbe.

– Válaszolj nekem, Fanny Mae! – kérte fennhangon.

– Cs’szem távol tartja magát – felelte a kalebán.

McKie szégyent érzett, valamint mély és nyomasztó bűntudatot. A kínos érzések újra meg újra átsöpörtek rajta, csordultig töltötték testének minden egyes sejtjét. Mocskos, undorító, bűnös, szégyellnivaló…

A szabotőr megrázta a fejét. Miért is lenne ő bűnös?

Hirtelen észbe kapott. Az érzések nem a saját lelkéből, hanem Fanny Mae-től származtak.

– Fanny Mae! – kiáltotta. – Megértem, hogy nem tudtad megakadályozni azt a támadást. Nem hibáztatlak érte! Megértelek!

– Meglepő összekötők – felelte a kalebán. – Te túlérted.

– Megértem.

Túlérted? A tudás erősségét jelző fogalom? Felismerés!

– Felismerés, igen! – erősítette meg McKie.

McKie fokozatosan lehiggadt, de a nyugalma abból táplálkozott, hogy valamit visszavontak belőle.

Megint emlékeztette magát, hogy létfontosságú üzenete van Tuluk számára. Szikrazápor. De előbb meg kell győződnie arról, hogy az az őrült panspechi nem fog visszatérni a labdába egy darabig.

– Fanny Mae – szólt –, meg tudod akadályozni őket a Cs’szem használatában?

– Gátolni, nem akadályozni – válaszolta a kalebán.

– Úgy érted, hogy le tudod lassítani őket?

– Magyarázatot kérek a lassúra.

– Jaj, ne! – nyögte a szabotőr, és sietve kutatni kezdett az elméjében, hogy megtalálja azt a kifejezést, amellyel meg tudja értetni a kalebánnal a kérdést. Hogyan mondaná Fanny Mae?

– A következő támadás… – kezdte bizonytalanul – …a következő támadás rövid vagy hosszú összekötő útján fog történni?

– A támadássorozat most megszakadt – válaszolta Fanny Mae. – Te a saját időérzéked szerinti időtartamot akarod tudni. Ezt túlértem. Hosszú vonal a támadási csomópontok között, ami a te időérzékelésed szerint egyenlő az erősebb időtartammal.

– Erősebb időtartam – dünnyögte McKie –, aha.

Szikrazápor, szikrazápor – hajtogatta magában, nehogy elfelejtse. – Szikrazápor!

– Te érted a jelentőségét annak, hogy Cheo alkalmazza a Cs’szemet – folytatta a kalebán. – A térközök eddig a helyig terjednek. Cheo messzebbre ment a te savódon. Én erősen túlértem McKie-t. Igen?

Továbbment az én sávomon – ismételte magában a szabotőr. Aztán nagyot nyelt, amikor a felismerés belehasított az agyába. Mit mondott korábban Fanny Mae? Lát minket az ajtóig. „Én vagyok Cs’szem!

McKie lassan lélegzett, nehogy egy hirtelen mozdulat letérítse őt a megértéshez vezető útról.

Túlértés!

Aztán az energiaigényre gondolt. Hatalmas! „Én vagyok Cs’szem!” Továbbá: „saját energia”– „önmaga csillagtömeg”.

Hogy megtegyék azt, amit tenni szoktak ebben a dimenzióban, a kalebánoknak egy csillag energiájára van szükségük. És Fanny Mae belélegezte a korbácsot! Ő maga mondta. A kalebánok energiát kerestek itt. A kalebánok ebben a dimenzióban táplálkoznak! És más dimenziókban is, semmi kétség.

Aztán McKie azon a megkülönböztetett bánásmódon töprengett, amelyet Fanny Mae tanúsított iránta. A kettejük beszélgetése olyan lehetett a kalebán számára, mintha egy emberi lény megtöltené vízzel a száját, és megpróbálna szóba elegyedni a vízben lebegő mikroorganizmusok egyikével!

Meg kellett volna értenem – gondolta a szabotőr –, amikor Tuluk mondott valamit arról, hogy korábban nem ismerte fel, hogy hol élt.

– Vissza kell térnünk a kezdetekhez – mondta fennhangon.

– Számos kezdet létezik valamennyi entitás esetében – válaszolta Fanny Mae.

McKie felsóhajtott. Mialatt kiengedte a levegőt, rátört a tapriziókapcsolat. Bildoon jelentkezett.

– Örülök, hogy kivárta a sorát – közölte McKie, megszakítva az igazgató ideges kérdezősködését. – Megmondom, hogy mit kell tenniük…

– McKie, mi folyik ott? – csattant fel Bildoon. – A labda körül halott testőrök hevernek, őrültek rohangálnak, kitört egy kisebbfajta lázadás…

– Úgy tűnik, én magam immúnis vagyok – vágott közbe a szabotőr –, vagy pedig Fanny Mae valahogyan megvédett. Most pedig figyeljen ide! Nincs sok időnk. Kerítse elő Tulukot! Neki van egy műszere, amellyel azonosítani lehet egy tárgy előállításához szükséges erők lenyomatának mintázatát. Tuluk hozza ide azt a berendezést. Ide, a labdába. És gyorsan!

Elszigetelt párosként felfogva a Kormányzás és az Igazság kölcsönösen kizárják és akadályozzák egymást. Éppen ezért minden társadalomnak szüksége van egy harmadik hatalomra is, hogy működjön mind a kormányzás, mind az igazságszolgáltatás. Ezért nevezik néha a Szabotázsirodát „harmadik hatalmi ág”-nak.

RÉSZLET EGY ALSÓ TAGOZATOS TANKÖNYVBŐL

A labda belsejére boruló csendességben McKie az ívelt falnak támaszkodott, és jeges vizet kortyolgatott egy termocsészéből. A szemeit nyitva tartotta, éberen figyelte Tulukot, aki összeállította a szükséges berendezéseket.

– Hogyan fogjuk elejét venni annak, hogy megtámadjanak minket, mialatt dolgozunk? – érdeklődött Tuluk, miközben egy zömök állványt tolt a kalebán kanalának közelébe. A fémszerkezet felett jókora karika világított. – Hagynia kellett volna, hogy Bildoon beküldjön mellénk néhány testőrt.

– Például azokat, akik most odakint a nyálukat csorgatva bámulnak a semmibe? Vagy azokra gondol, akik tajtékozva őrjöngenek?

– Mostanra már megérkezett az új őrszemélyzet! – vágott vissza Tuluk, azzal csinált valamit, amitől a fénylő karika átmérője hirtelen a kétszeresére nőtt.

– Csak útban lennének – jelentette ki McKie. – Ráadásul Fanny Mae azt mondta, hogy a térközök most nem felelnek meg Abnethének. – Ismét ivott néhány kortyot a jeges vízből. A helyiségben már majdnem olyan forróság uralkodott, mint egy szaunában, de a páratartalom alacsony maradt.

– Térközök – dörmögte Tuluk –, ezért véti el Abnethe újra meg újra a támadást?

A vriv elővarázsolt egy körülbelül egy méter hosszú fekete pálcát a készletdobozából. Állított a pálca nyelébe épített tárcsán, amitől a világító karika összehúzódott. A karika alatti zömök állvány zümmögni kezdett – bizsergető C-hangot hallatott.

– Azért hibáznak el, mert van egy szerető védelmezőm – magyarázta a szabotőr. – Nem sok értelmes lény mondhatja el magáról, hogy egy kalebán szereti őt.

– Mondja, mit iszik maga? – érdeklődött óvatosan Tuluk. – Beleöntött egy kis elmebomlasztót?

– Nagyon vicces – jegyezte meg hűvösen McKie. – Meddig vacakol még azzal a masinával?

– Nem vacakolok – vágott vissza önérzetesen a vriv. – Nem látja, hogy ez egy hordozható készülék? Időbe telik, mire összeszerelem és beállítom.

– Hát akkor állítsa, állítsa!

– Ez a magas hőmérséklet zavarhatja a méréseket – panaszkodott Tuluk. – Nem lehetne kinyitni az ajtót?

– Nem, méghozzá azért nem, amiért a testőröket sem engedem be ide – válaszolta McKie. – Éppen elég bajom van, nem szeretném azzal tetézni, hogy egy rakás őrült kóvályog körülöttem.

– De muszáj ilyen hőségnek lennie idebent?

– Ezen nem segíthetünk – felelte a szabotőr. – Fanny Mae és én beszélgettünk, és megfejtettünk néhány rejtélyt.

– Beszélgettek?

– Forró levegő – felelte McKie.

– Esküszöm, maga szórakozik velem – mérgelődött a vriv.

– Bárkivel megtörténhet – válaszolta a szabotőr. – Folyton azt kérdezem magamtól, hogy amit mi csillagnak látunk, az vajon egy teljes kalebán, vagy csupán a kalebán egy része. Jómagam úgy vélem, hogy csak egy része. – Miután elhallgatott, alaposan meghúzta a csésze vizet, és felfedezte, hogy nincs benne több jég. Tuluknak igaza van – gondolta –, átkozottul meleg van idebent.

– Azért ez egy elég különös elmélet – dünnyögte Tuluk, és elnémította az állványt. A hirtelen beálló csendben csak egy, a ládában lapuló műszer ketyegését lehetett hallani, ami elég nyugtalanítóan hatott. Azt a benyomást keltette, hogy egy bombához erősített időzítő dolgozik a helyiségben, amely egy halálos versenyfutás másodperceit számlálja.

McKie úgy érezte, hogy a múló pillanatok összegyűlnek, és egy folyton kövérebbre hízó buborékot alkotnak, amely egyre csak növekszik és növekszik – aztán kipukkad. Minden pillanat a könyörtelen halált hordozza magában. Tuluk a maga különös pálcájával mágusnak tűnik, de a varázslata fordítva működik: értéktelen ólomgolyókká változtatja a csillogó aranyrögöket. Már az alakja is hibásnak hat. Hiányzik a csípője. A csőszerű test látványa kimondottan bosszantó. Ráadásul a vrivek túl lassan mozognak…

Az az istenverte ketyegés!

Könnyen megeshet, hogy a kalebán labdája lesz az utolsó otthon az univerzumban, az értelmes élet utolsó tárháza. És egyetlen ágy sem akad benne, amelyben egy értelmes lény méltóságteljesen kiszenvedhet. A vrivek, persze, nem ágyban alszanak. Nekidőlnek erre a célra gyártott ferde támasztékaiknak, és állva temetik el őket.

Tuluk bőre szürke.

Ólomszürke. Ólom.

McKie azt latolgatta magában, hogy ha most minden véget ér, kettejük közül melyikük hal meg másodiknak? Melyikük utolsó lélegzete lesz az utolsó?

Teleszívta a tüdejét, és kifújta magából valamennyi félelmének visszhangjait. Túl sok függött minden egyes elvesztegetett másodperctől.

Nem lesznek dalok, nem lesz nevetés, a gyerekek nem fognak bújócskázni…

– Na végre – dörmögte ekkor Tuluk.

– Kész van? – kérdezte nyomban McKie.

– Hamarosan, még egy kis türelem… miért nem szól hozzánk a kalebán?

– Mert megkértem, hogy takarékoskodjon az erejével.

– Ő mit szól az elméletéhez? – kíváncsiskodott a vriv.

– Úgy gondolja, hogy elértem az igazságot.

Tuluk közben kiemelt egy fémspirált a dobozából, amelyet beillesztett a fénylő karika alatti foglalatba.

– Gyerünk már, gyerünk – suttogta idegesen a szabotőr.

– Hiába sürget, attól nem csökken a feladat elvégzéséhez szükséges idő – válaszolta Tuluk. – Példának okáért éhes vagyok. Úgy jöttem ide, hogy nem szegtem meg a napi böjtömet. Emiatt nem is tudok olyan gyorsan dolgozni, nehogy a nagy kapkodásban hibákat kövessek el, de ez nem sarkall panaszkodásra.

– Azt állítja, hogy nem panaszkodik? – vágott vissza McKie. – Kér egy kis vizet?

– Két nappal ezelőtt vettem magamhoz vizet – válaszolta Tuluk.

– A világért sem szeretném belehajszolni egy újabb ivásba – sietett kijelenteni McKie.

– Még most sem értem, hogy miben reménykedik. Miféle mintát óhajt azonosítani? – érdeklődött a vriv. – Fogalmam sincs, hogy miféle adatokra akarja alapozni a vizsgálatot. Nincsenek felvételeink más mesterekről, hogy elvégezzünk egy tisztességes összevetést…

– Ez valami olyasmi, amit Isten készített – válaszolta halkan McKie.

– Nem kéne tréfát űznie az istenségekből – jegyezte meg rosszalló hanghordozással Tuluk.

– Maga hívő, vagy csak a biztonság kedvéért tiltakozik? – kérdezte a szabotőr.

– Azért szóltam rá önre, mert olyant mondott, amivel megsérthet más értelmes lényeket – magyarázta a vriv. – Sokat dolgoztunk azon, hogy úgy hidaljuk át a fajok közötti különbségeket, hogy közben ne bonyolódjunk vallási vitákba.

– Pedig már jó ideje próbáljuk kifürkészni Isten vagy az istenek titkait – válaszolta tűnődve McKie. – Ezért is akarunk spektroszkópos felvételt készíteni erről a valamiről. Szóval, meddig bíbelődik még?

– Türelem, türelem – mormolta Tuluk. Újra bekapcsolta a pálcáját, és a világító karika felé suhintott vele. A berendezés ismét felzümmögött, ezúttal az előbbinél magasabb frekvencián. A hangtól McKie idegszálai nyikorogni kezdtek. Érezte a fogínyében és a válla bőre alatt. Belül viszketett, ahol nem tudta megvakarni.

– A pokolba ezzel a hőséggel! – mérgelődött Tuluk. – Miért nem veszi rá a kalebánt, hogy nyissa ki az ajtót?

– Már megmondtam, hogy miért.

– Hát, nem könnyíti meg a dolgomat, az már biztos!

– Tudja – mondta higgadtan a szabotőr –, amikor felhívott engem, és megmentette az irhámat attól a palenki darabolós gyilkostól, emlékszik? Rögtön azután azt mondta, hogy a kalebánnal állt kapcsolatban. És még mondott valami nagyon különöset.

– Valóban? – Tuluk kidugta az egyik kisebb csápját, és egy kurta kart állítgatott, amely közvetlenül a világító karika alól meredt ki.

– Valami olyasmit mondott, hogy nem tudja, hogy ott élt. Emlékszik rá?

– Sosem fogom elfelejteni – válaszolta a vriv, azzal csőszerű testével előrehajolt, visszanézett a karikán, mialatt a pálcáját ide-oda lengette.

– Hol volt az a hely? – kérdezte McKie.

– Miféle hely?

– Ahol maga élt.

– Az? Nincs rá szó, hogy leírhassam.

– Azért csak próbálja meg.

Tuluk felegyenesedett, és a szabotőrre nézett.

– Olyan volt, mintha egy porszem lettem volna egy hatalmas tengerben – mesélte –, és egy jóindulatú óriás meleg barátságát éreztem.

– Az az óriás… a kalebán volt?

– Természetesen.

– Mindjárt sejtettem…

– Nem vállalhatom a felelősséget a berendezés mérési hibáiért – jelentette ki határozottan Tuluk –, de ennél pontosabbra nem tudom hangolni. Ha lenne néhány napom, esetleg egy védőpajzsom, tudja, különös sugárzás árad abból a falból, amelynek támaszkodik, és ha lenne néhány projekciós tompítom, akkor talán, de csak talán kielégítő pontosságú méréseket végezhetnék. De így? Nem vállalom a felelősséget semmiért.

– Azért képes lesz spektroszkopikus felvételt készíteni?

– Oh, persze!

– Jó, talán még időben vagyunk.

– Mihez?

– A megfelelő térközökhöz.

– Ó, a korbácsolásra, és az azt követő szikrazáporra gondol?

– Pontosan arra.

– Az nem lehet, hogy maga… korbácsolja meg őt? Persze csak nagyon gyengéden.

– Fanny Mae azt mondja, hogy az nem válna be – közölte McKie. – Erőszakosan kell véghezvinni. És azzal a szándékkal, hogy növelje a szeretet ellentétének erősségét… máskülönben nem működik.

– Óh… milyen furcsa. Tudja, McKie, azt hiszem, mégiscsak jól jönne néhány korty víz. Elég nagy a meleg idebent.

Minden beszélgetés egy egyedülálló jazz-előadás. Némelyik kedvesebb a fülnek, de ez még nem feltétlenül jelzi a fontosságuk mértékét.

LAKLAK MEGJEGYZÉS

Pukkanás hallatszott, mint amikor a dugó kiszabadul a palackból. A helyiségben kissé csökkent a légnyomás, és McKie-n végigvágott a rémület, mert átvillant az agyán, hogy Abnethe valahogy megnyitotta a labda belsejét a világűr vákuuma felé, amely szempillantás alatt kiszippant minden levegőt, és végez velük. A fizikusok váltig állították, hogy ezt nem lehet véghezvinni, mert az örvénycső szabályozógátja megállítaná a gáz áramlását, és a feltorlódó levegő elzárná a saját útját. McKie viszont élt a gyanúperrel, hogy a fizikusok csak úgy tesznek, mintha értenék a Cs’szem jelenségeit.

Az első pillanatokban észre sem vette a dimenzióajtó örvénycsövét. A síkja vízszintes volt, és közvetlenül a kalebán kanala felett alakult ki. Aztán egy palenki karja vágódott elő a nyílásból, és a már megszokott ostorral csattanós csapást mért a kalebán kivetülésére. Zöld szikrák záporoztak a levegőbe.

A műszerei fölé hajló Tuluk izgatottan motyogott valamit. Az ostort tartó kar kissé visszahúzódott, és mozdulatlanná dermedt.

– Még egyet! Gyerünk!

A dimenzióajtón áthatoló hang kétségkívül Cheo hangja volt.

A palenki újra és újra odacsapott a kalebánnak. McKie felemelte a raygenjét, és igyekezett megosztani figyelmét Tuluk illetve a gyilkos korbács között. Megszerezte már a vriv a kellő mennyiségű adatot? Senki sem tudja megmondani, hogy a kalebán még mennyit bír ki…

A korbács ismét lecsapott. Zöld szikrák villantak fel, és hullottak a padlóra.

– Tuluk, elég adata van már? – kiáltotta McKie.

A kar és a korbács hirtelen visszabújt a dimenzióajtóba. Különös csend telepedett a labda belsejére, amelyben csak a gépek halk bugása hallatszott.

– Tuluk? – suttogta McKie.

– Azt hiszem, megszereztem – válaszolta fojtott hangon a vriv. – Egészen jó lett a felvétel. Bár még így sem kezeskedem az összevetésért és az azonosításért.

McKie ráeszmélt, hogy a helyiségben korántsem teljes a csend. Tuluk masináinak zümmögése csak háttérzajként szolgált azokhoz a halk beszédhangokhoz, amelyek a dimenzióajtóból szöktek ki.

– Abnethe? – kiáltotta a szabotőr.

Az ajtó oldalra billent, a síkja függőlegesre állt, és McKie meglátta a nő arcát a nyílásban. Abnethe ábrázatán, a bal halántékától az álláig sötétlila zúzódás vonult végig. A nyakára ezüstszínű hurok szorult, amelynek szárát egy humanoid kéz markolta.

A szabotőr látta, hogy Abnethe magába fojtja a dühét, amely azzal fenyegetett, hogy felrobbantja az ereit. A nő felváltva hol elvörösödött, hol falfehérre sápadt. A száját szorosan összepréselte, amitől gyönyörűen megformált ajka vékony, vörös vonalnak látszott. Visszafojtott, eszeveszett harag áradt minden pórusából.

– Látja, mit művelt? – ordította, amikor meglátta McKie-t.

McKie-t teljesen lenyűgözte a látvány. Ellökte magát a faltól, és közelebb lépett a dimenzióajtóhoz.

– Hogy én mit műveltem? Nekem úgy tűnik, Cheo barátunk ügyeskedik a háttérben!

– Ez az egész a maga hibája!

– Valóban? Hát ez megmelengeti a szívemet – válaszolta elégedetten McKie.

– Én próbáltam belátó lenni – zihálta Abnethe. – Megpróbáltam segíteni! Meg akartam menteni magát! De hiába! Úgy bánt velem, mint egy bűnözővel. Ezzel hálálta meg azt, hogy törődtem magával! – A torkára feszülő hurokra mutatott, és felüvöltött: – Mit követtem el, hogy ezt érdemlem?

– Cheo! Mit csinált Abnethe? – kérdezte fennhangon McKie.

A panspechi hangja a hurkot tartó kézen túli helyről érkezett:

– Mondja meg neki, Mliss!

Tuluk mindeddig nem figyelt a jelenetre, hanem a műszereivel foglalatoskodott, ám ekkor odaszólt McKie-nek:

– Hát, ez rendkívüli! Valóban rendkívüli!

– Mondja el! – üvöltötte Cheo, miután Abnethe makacs hallgatással reagált az előző felszólításra.

Abnethe és Tuluk egyszerre kezdtek beszélni, így McKie csupán összemosódó szóözönt hallott: magamegsércsillagtetteközitörvényttéramikorhidrobevatgénkozott…

– Kuss legyen! – csattant fel McKie.

Abnethe hátrahőkölt, és úgy meglepődött, hogy valóban elhallgatott, de Tuluk folytatta:

– …és ettől csaknem bizonyos, hogy nincs tévedés a színkép abszorpciós sablonjában. Rendben, ezzel már kezdhetünk valamit. Semmi más nem adná ugyanezt a képet.

– De melyik csillag? – kérdezte McKie.

– Hát ez nagy kérdés! – felelte nagyokat bólogatva Tuluk.

Cheo ezalatt félretaszította Abnethét, és elfoglalta helyét a dimenzióajtóban. Gyanakvó pillantásokkal méregette Tulukot illetve a műszereket, aztán megkérdezte:

– Mi folyik itt, McKie? Újabb módszer, hogy megállítsák a palenki társaimat? Vagy szeretne újra beszállni a „kinek a nyakára kerül hurok” játékba?

– Felfedeztünk valamit, amit nem ártana, ha maga is tudna – válaszolta a szabotőr.

– Mégis, mit fedezhetett fel, ami érdekelhet engem? – kérdezte gúnyosan a panspechi.

– Mondja el neki, Tuluk! – biztatta McKie a vrivet.

– Fanny Mae valahogyan egy csillaggal szoros kapcsolatban létezik – fejtegette Tuluk. – Még az is lehet, hogy ő maga egy csillag, legalábbis a mi dimenziónkban.

– Nem dimenzió – szólt közbe a kalebán. – Hullám.

A hangja éppen csak elérte McKie tudatát, de a szavakat olyan szenvedésáradat kísérte, amely megingatta őt, és heves reszketésre késztette Tulukot.

– Ez… ez… ez megmegmeg… mimimimi… mi volt – préselte ki magából dadogva a vriv.

– Nyugi, nyugi – csitította szemlátomást zaklatott társát McKie. Látta, hogy Cheót nem érintette az iménti érzelemhullám – legalábbis a panspechi továbbra is szenvtelennek tűnt.

– Hamarosan azonosítjuk Fanny Mae-t – közölte McKie.

– Azonosság – mondta a kalebán, és a szabotőr ezúttal erősebbnek érzékelte a szavait, noha arra is felfigyelt, hogy szinte minden érzés hiányzik belőlük. A kalebán rövid szünet után folytatta: – Az azonosság egyedülálló önértékelő képességre vonatkozik, miután tárgya az önminősítés, az önfenntartás, és az önmegmutatás. Még nem veszed az adást, McKie. A kifejezést veszed? Önmaga-én túlérti a ti időcsomópontotokat.

– Mit vesznek maguk? – kérdezte értetlenül Cheo, és önkéntelenül szorosabban markolta a fojtóhurok szárát.

– Ez egy régi, ódivatú kifejezés – válaszolta McKie. – Szerintem Mliss veszi az adást.

– Miről beszél? – csattant fel türelmetlenül Cheo.

Tuluk valamiért azt hitte, hogy a kérdés neki szól.

– Valamilyen úton-módon – magyarázta máris lelkesen – a kalebánok a mi univerzumunkban csillagként manifesztálódnak. Minden csillagnak van egy rezgése, egy saját üteme, egy lemásolhatatlan azonosítója. Az imént rögzítettük Fanny Mae ütemmintáját. Lefuttatunk rajta egy nyomelemzőt, és megpróbáljuk azonosítani, hogy melyik csillag ő.

– Ez lenne az az idióta elmélet, amely maguk szerint érdekel engem? – horkant fel Cheo.

– Jobb lesz, ha érdekli – válaszolta McKie. – Most már nem csupán elmélet. Maga azt hiszi, hogy biztonságos rejtekhelyen lapít. Nem kell mást tennie, csak elpusztítja Fanny Mae-t, amivel elméletileg elpusztítja az egész univerzumunkat, és nem lesznek más értelmes lények, csak maga meg néhány szolgája. Erről van szó? Ezt képzeli? Hát nagyon téved!

– A kalebánok nem hazudnak! – vágott vissza vicsorogva Cheo.

– Igaz, viszont azt hiszem, hogy néha ők is követnek el hibákat – felelte a vállát vonogatva McKie.

– Egysíkok elburjánzása – szólalt meg ekkor a kalebán.

McKie megborzongott, mert a szavakat dermesztően jeges, anyagtalan hullám kísérte.

– Fanny Mae, ha nálunk bekövetkezik a végső szakadás, Abnethe és a barátai továbbra is léteznek majd? – kérdezte kissé rekedtes hangon.

– Rövidre korlátozott mintázatok jellemzik a kiterjesztett összekötőket – válaszolta a kalebán.

McKie megérezte, hogy a jeges hullám behatol a gyomrába. Látta, hogy Tuluk minden ízében remeg, és hol becsukja, hol szélesre tárja az archasítékát.

– Ez már elég érhető volt, nem igaz? – kérdezte a szabotőr. – Valamilyen értelemben maga is meg fog változni, és a halálunk után hamarosan maga is elpusztul, Cheo!

– Nincsenek elágazások – közölte a kalebán.

– Nincsenek utódok – tolmácsolta McKie.

– Ez valami trükk! – horkant fel Cheo. – A kalebán hazudik!

– Az imént maga mondta, hogy a kalebánok nem hazudnak – emlékeztette McKie a panspechit.

– De néha elkövetnek hibákat…

– Így van, és a megfelelő tévedés mindent tönkretehet a maga számára – felelte a szabotőr.

– Vállalom a kockázatot – jelentette ki gőgösen a panspechi –, maga pedig meg fogja látni…

A dimenzióajtó bezárult, és semmivé foszlott.

– Cs’szem sorbarendezés bonyolult – közölte a kalebán. – Veszed, hogy bonyolult? Erősebb energiaigény hivatkozás. Veszed az adást, McKie?

– Értelek. Veszem az adást – válaszolta a szabotőr, és letörölte homlokáról a verejtéket.

Tuluk kinyújtotta egyik hosszú függelékét, és izgatottan meglóbálta.

– Hideg – mondta –, hideg, hideg, hideg, hideg…

– Azt hiszem, a kalebán már csak egy vékony szálba kapaszkodik – jegyezte meg McKie.

Tuluk teleszívta levegővel háromosztatú tüdejét, amitől a felsőteste gyors hullámmozgást végzett.

– Visszavigyük a felvételeinket a laborba? – kérdezte.

– Egy egész csillag – dörmögte McKie halk, álmodozó hangon. – Képzelje csak el. És mi nem látunk belőle mást, csak ezt a… ezt a darab semmit.

– Nem lehet idetenni valamit – mondta a kalebán. – Önmaga-én idetesz valamit, és visszavonja a létezésedet. Önmaga jelenlétében McKie folytonossága végleg megszakad.

– Ezt vette, Tuluk? – kérdezte a szája sarkából a szabotőr.

– Vettem? Mi? Aha, igen. Alighanem azt akarja a tudtunkra adni, hogy nem mutathatja meg magát nekünk, mert azzal elpusztít minket.

– Én is ezt hámoztam ki – erősítette meg McKie. – Menjünk az Irodába, és kezdjünk neki az összevetésnek.

– Céltalanul használsz fel anyagot – jegyezte meg a kalebán.

– Ez most mit akar jelenteni? – kérdezte rosszat sejtve McKie.

– Korbácsolás közeleg, és önmaga végső megszakadásra jut – válaszolta a kalebán.

McKie nagy nehezen leküzdötte a rátörő pánikrohamot.

– Ez mikor következik be, Fanny Mae? – kérdezte rekedtes hangon.

– Időhivatkozás az egysíkon bonyolult, McKie. A ti kifejezésetek: hamarosan.

– Most, rögtön? – hördült fel McKie, és önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét.

– Az azonnal erősségét kérdezed?

– Valószínűleg – suttogta a szabotőr.

– Valószínűség – felelte Fanny Mae. – Önmaga-én energiaszükséglete kiterjed a rendeződésig. A korbácsolás nem… azonnali.

– Tehát hamarosan, de nem most rögtön – összegezte Tuluk.

– Arról beszél, hogy rövidesen újabb korbácsolást fog elszenvedni, és az lesz az utolsó – tette hozzá McKie. – Igyekezzünk! Fanny Mae, képes vagy biztosítani nekünk egy dimenzióajtót?

– Képes, McKie. Menj szeretettel!

Még egy korbácsolás – gondolta McKie, mialatt segített Tuluknak összeszedni a műszereket. De egy kalebán miért pusztul bele a korbácsolásba? És miért éppen a korbácsolásba, amikor ennek az univerzumnak más energiaformái nem hatnak rájuk?

Az elvonatkoztatás leggyakoribb célja az ellentmondások leplezése. Meg kell jegyeznünk, hogy az elvonatkoztatás folyamatát végtelennek is lehet demonstrálni.

JORJ. X. MCKIE „KULTURÁLIS SZAKADÉK” CÍMŰ KIADATLAN MŰVÉBŐL

Egy előre meghatározhatatlan pillanatban – méghozzá hamarosan – a labda mélyén újra lecsap egy korbács, és a kalebán elpusztul. A korábban őrültségnek tűnő távlat rövidesen apokaliptikus valósággá válik, és az értelmes lények univerzuma megszűnik létezni.

McKie elveszetten és vigasztalhatatlanul ácsorgott Tuluk laboratóriumában, de nagyon is tudatában volt annak, hogy testőrök sokasága őrködik körülötte.

Menj szeretettel.

A Tuluk munkapadja fölé épített számítógépkonzol vadul villózott, és ciripelő hangot hallatott.

Még ha sikerül is azonosítaniuk Fanny Mae csillagát, mire megyünk az újonnan szerzett értesüléssel? – kérdezte magától a szabotőr. – Cheo győzni fog. Senki sem állíthatja meg.

Tuluk megköszörülte a torkát, és megszólalt:

– Lehetséges, hogy a kalebánok teremtették ezt az univerzumot? Lehet, hogy ez az ő, úgymond, virágoskertjük? Csak azért vetem fel, mert Fanny Mae a „visszavonja a létezésedet” kifejezést használta.

A vriv a munkapadjának dőlt, valamennyi függelékét behúzva tartotta, és éppen csak annyira nyitotta ki az archasítékát, hogy beszélni tudjon.

– Miért vacakol ennyi ideig az az átkozott számítógép? – fakadt ki mérgesen McKie.

– A ritmus képlete nagyon bonyolult, McKie – magyarázta Tuluk. – Az adatok összehasonlítása különleges eljárásokat igényel. És nem válaszolt a kérdésemre.

– Mert nem ismerem a választ! Forrón remélem, hogy azok a tökfejek, akiket a labdában hagytunk, tudják, hogy mit kell tenniük.

– Azt fogják tenni, amit maga utasításba adott nekik – feddte meg a szabotőrt Tuluk. – Tudja, McKie, maga nagyon furcsa értelmes lény. Valakitől hallottam, hogy már több mint ötvenszer nősült. Vagy nagyot vétünk a jó modor ellen, ha erről társalgunk?

– Még nem találtam olyan nőt, aki képes elviselni egy különleges szabotőrt – dörmögte McKie. – Mi elég nehéz esetek vagyunk. Nem könnyű szeretni minket.

– A kalebán mégis megszerette önt.

– Ő nem tudja, hogy mi mit értünk szeretet alatt. – McKie keserűen csóválgatta a fejét. – Ott kellett volna maradnom a labdában.

– Az ottani csapat tagjai készek feláldozni az életüket a kalebán védelmében – jegyezte meg Tuluk. – Ezt például szeretetnek nevezi?

– Nem, hanem az önfenntartás ösztönének.

– A vrivek úgy tartják, hogy mindenfajta szeretet az önfenntartás ösztönének megnyilvánulása – mesélte Tuluk. – Talán ez az, amit a mi kalebánunk is megértene.

– Ugyan!

– Fennáll a valószínűsége, McKie, hogy maga még sosem törődött különösebben az önfenntartással, így aztán igazából nem is szerette senki.

– Figyeljen ide, Tuluk! Megtenné, hogy nem tereli el a figyelmemet az értelmetlen ostobaságaival?

– Türelem, McKie szabotőr, türelem!

– Nézd már, azt mondja: türelem!

McKie mozgásba lendült, döngő léptekkel járkált ide-oda a laboratóriumban, mialatt a testőrök jókora szökkenésekkel tértek ki az útjából. Végül megállt, Tuluk felé fordulva kissé előregörnyedt, és megkérdezte:

– Mivel táplálkoznak a csillagok?

– A csillagok? A csillagok nem táplálkoznak.

– Fanny Mae belélegzik valamit, vagyis itt, ebben az univerzumban táplálkozik – dünnyögte McKie, azzal biccentett, és hozzátette: – Hidrogén.

– Ezzel meg mit akar?

– Hidrogén – ismételte McKie. – Ha megnyitunk egy kellően nagy dimenzióajtót… hol van Bildoon?

– A Konföderáció képviselőivel vitatkozik a szépségszobrászok karanténba zárásának jogszerűségéről. Továbbá valószínűnek tűnik, hogy kiszivárgott az, ahogyan a tapriziókkal bántunk. A kormányzatok nem szeretik az efféle húzásokat, McKie. Bildoon éppen azon fáradozik, hogy megmentse a maga és a saját bőrét.

– De rengeteg hidrogén akad – dünnyögte McKie.

– Mi van a dimenzióajtóval meg a hidrogénnel? – értetlenkedett Tuluk.

– Tápláld a beteget, és kiéhezteted a lázat – folytatta a szabotőr.

– Miket hord itt össze, McKie? – hüledezett Tuluk, és óvatosan megkérdezte: – Bevette a dühítőt és a csillapítókat?

– Be – felelte kurtán McKie.

A számítógép képernyőkamrája csámcsogó hangot hallatott, aztán fénylő betűk és számok tucatjait köpte ki, amelyek néhány pillanat erejéig összevissza táncoltak a kamrában, majd értelmes mondatokká álltak össze. McKie elolvasta az üzenetet.

– A Thyone – mondta csendesen Tuluk, aki a szabotőr mögött állva, annak válla felett böngészte az adatokat.

– A Fiastyúk egyik csillaga – suttogta McKie.

– Mi Drnlle-nek nevezzük – közölte Tuluk. – Látja a vriv betűket a harmadik sorban? Drnlle.

– Van kétsége az azonosság helyességéről?

– Viccel?

– Bildoon – lehelte a szabotőr. – Meg kell próbálnunk!

Sarkon fordult, kirohant a laborból, és átcikázott a külső teremben őgyelgő testőrök között. Tuluk szorosan a nyomában futott, őt a belső labor őrei követték, hosszan elnyúló egyes oszlopot alkotva.

– McKie! – kiáltotta a vriv. – Most meg hová megy?

– Bildoonhoz… aztán vissza, Fanny Mae-hez!

Az önkormányzás értékét egyéni szinten nem lehet túlbecsülni.

A SZABOTÁZSIRODA KÉZIKÖNYVÉBŐL

Most már semmi sem állíthat meg – biztatta magát gondolatban Cheo.

Mliss perceken belül meg fog halni, levegő híján megfullad abban a szépségtartályban, ahová ő zárta be. Aztán a többiek is követni fogják a nőt a pusztulásba, mindenki, aki a menedékhelyül kiszemelt bolygón tartózkodik. És akkor ő, egyedül ő fogja uralni a Cs’szemet, és a hatalom szálait.

Cheo a lakosztálya egyik szobájában állt; a Cs’szem-vezérlőt a kezében tartotta. Odakint sötét éjszaka borult a tájra, de ő emlékeztette magát, hogy minden dolog viszonylagos. A Cordialityn, ott, ahol a kalebán labdája pihen a tengerparton, hamarosan megvirrad.

A kalebán utolsó hajnala… a folytonosság végső megszakadásának hajnala. Ez a hajnal örökös éjszakává fog alakulni minden egyes világon, amely a halálra ítélt kalebánnal közös univerzumon osztozik.

Még néhány perc, és ez a múltbeli bolygó, amelyen most ő tartózkodik, eléri azt a pontot, ahonnan megfelelő kapcsolat létesülhet a Cordialityval. És a helyiség másik felében tartózkodó palenki meg fogja tenni azt, amire parancsot kapott.

Cheo megdörzsölte a homlokán éktelenkedő forradást.

Hamarosan nem lesznek panspechik, akik vádlón rászegezhetnék a mutatóujjukat, és kísérteties hangokon szólíthatnák őt. És akkor nem kell többé aggódnia, senki sem ragadhatja el tőle a személyiségét.

Senki sem állíthatja meg.

Mliss sosem fog visszatérni a halálból, hogy megállítsa őt. A nő most már bizonyára hevesen zihál a tartályban, erőlködve próbál oxigénhez jutni, ám az pillanatról pillanatra fogyatkozik körülötte.

És az az ostoba McKie! A különleges szabotőr roppant ügyesnek és bosszantónak bizonyult, de már nincs eszköze, amellyel megakadályozhatná az apokalipszist.

Most már csak néhány perc.

Cheo a Cs’szem-vezérlő számlapjára pillantott. A mutatók olyan lassan vánszorogtak, hogy alig tudott felfedezni rajtuk bármiféle változást, mialatt szemmel tartotta őket. De mozogtak, ezt teljesen biztosra vette.

Átszelte a szobát, amivel kérdő pillantásra késztette a palenkit, aztán kilépett az erkélyre. Egyetlen hold sem függött a fekete égbolton, de számtalan csillag ragyogott odafent, amelyek az ő számára ismeretlen képeket alkottak. Mliss furcsa világot rendelt. Hemzsegtek benne az ősrégi részletek, illetve a régi korokból előkapart apróságok, amelyeket a nő még a terrai múltjából ismert.

És azok a csillagok. A kalebán biztosította őket, hogy itt nem létezik másik bolygó… de csillagok szép számmal akadnak. Ha csillagok egyáltalán. Talán csak kisebbfajta izzó gázfelhők, amelyeket a Mliss állal rendelt alakzatokba rendeztek.

Cheo hirtelen rájött, hogy magányos világ lesz ebből a bolygóból, miután az univerzum többi része eltűnik. És sosem szabadulhat meg a csillagképektől, amelyek folyton Mliss Abnethére fogják emlékeztetni őt.

Viszont itt biztonságban lesz. Senki sem fogja üldözni, mert nem lesz, aki üldözőbe venné.

Visszanézett a fényesen kivilágított szobába.

Milyen türelmesen várakozik a palenki! A szemeit behunyja, és meg sem moccan. A korbács ernyedten lóg egyetlen kezéből. Micsoda eszelős anakronizmus az a fegyver! De az is tény, hogy bevált. A Mliss-szel való, véletlen találkozás és a nő szeszélyes vágyai nélkül sosem fedezték volna fel a fegyverrel kapcsolatos dolgokat. Sosem bukkantak volna rá erre a világra, és sosem találták volna meg a módját, hogy örökre elszigeteljék.

Cheo az örökké szót ízlelgette magában. Az nagyon hosszú idő. Talán túlontúl hosszú. Nyomasztóan hosszú. Magány… mindörökre.

Hirtelen kisöpörte a tudatából ezeket a gondolatokat, és újra a Cs’szem-vezérlő kijelzőire pillantott. A mutatók hajszálnyival közelebb mozdultak a megfelelő pillanat jelzéseihez. Hamarosan egybeesnek.

Aztán Cheo már nem nézett a műszerre, sőt igazából nem nézett semmire, csupán várakozott. Az éjszaka levegőjében a Mliss által összegyűjtött illatok terjengtek: egzotikus virágok illata, ritka létformák szaga, ezernyi faj egyedeinek kipárolgása, milliárdnyi élőlényé, amelyeket a nő hozott ide, hogy megossza velük a Bárkáját.

Bárka. Mliss igazán különös nevet választott a világának. Cheo fejében felmerült a gondolat, hogy egyszer majd megváltoztatja… valamivel később. Alom? Nem, szó sem lehet róla. Ez a szó számtalan kínzó emléket hordoz.

Miért nincsenek itt más bolygók? – morfondírozott a panspechi. A kalebán minden bizonnyal idevarázsolhatott volna néhányat. De Mliss valamiért nem kért belőlük.

A vezérlő kijelzőjén már csupán a legvékonyabb rések választották el a mutatókat a jelzésektől.

Cheo visszatért a szobába, és rászólt a palenkire.

A zömök, teknősszerű lény mozgásba lendült, és a panspechi mellé sietett. Végtelenül mohónak tűnt. A palenkik élvezték az erőszakot.

Cheo hirtelen ürességet érzett a bensőjében, de már nem fordulhatott vissza. A baljában tartott vezérlő fölé tette a jobbját, aztán merengve nézte a két kezét – azt a két humanoid kezét. Ezek is Mlissre fogják emlékeztetni. Elfordított egy kapcsolót. Furcsának, idegennek találta a tapintását, de elfojtotta magában minden kínos érzését, minden sajnálkozását, és a mutatókra összpontosított.

A vékony tűk egybeolvadtak a jelzésekkel, és Cheo megnyitotta a dimenzióajtót. – Most! – parancsolta.

Ha a szavak számodra a valóság jelképei, akkor álomvilágban élsz.

VRIV KÖZMONDÁS

McKie meghallotta a panspechi kiáltását, mialatt tőle nem messze kialakult a dimenzióajtó örvénycsöve. A nyílás valósággal uralta a szobát, éles fényt árasztott a bíbor félhomályba. A fény két alak mögül jött, akik közvetlenül az ajtó túloldalán álltak: egy palenki, és Cheo, a panspechi.

Az örvénycső veszedelmes méretűre duzzadt a szűkös térben. A pereme mentén dühöngő energiák félretaszították a szobában őrködő testőröket. Mielőtt talpra vergődhettek volna, a palenki átdugta karját az ajtón, és máris lesújtott az ostorával.

McKie lélegzet után kapott, amikor meglátta, hogy zöld és aranyszínű szikrák pattannak elő a kalebán kivetüléséből. Aranyszínűek! A korbács ismét lecsapott. Újabb szikrazápor robbant a levegőbe, amelynek fénylő szemcséi pillanatok alatt semmivé sötétedtek.

– Állj! – kiáltotta McKie, amikor a testőrök összeszedték magukat, és elindultak, hogy ellentámadást indítsanak. A szabotőr nem akarta, hogy egy becsukódó dimenzióajtó áldozatokat szedjen. A testőrök megtorpantak, és további utasításokat várva meredtek rá.

A palenki ezalatt harmadszorra is lesújtott. A csapást újabb szikrazápor követte, amely hamarosan kihunyt.

– Fanny Mae! – kiáltotta ekkor McKie.

– Válaszra kész – felelte a kalebán.

McKie megérezte, hogy a hőmérséklet hirtelen megemelkedik körülötte. És a kalebán szavai higgadtan, megnyugtatóan… erőteljesen szóltak.

A testőrök riadtan felmorajlottak, és a fejüket ide-oda kapkodva hol a szabotőrt bámulták, hol pedig az ajtóból kimeredő kar és a korbács mozgását figyelték, mialatt a palenki további gonosz csapásokat mért a kalebánra. Minden egyes csapás nyomán újabb és újabb szikrazáporok villantak fel.

– Beszélj nekem az anyagodról, Fanny Mae! – kérte fennhangon McKie.

– Az anyagom gyarapodik – válaszolta a kalebán. – Energiát és jóságot hoztál nekem, McKie. A szeretetet szeretettel, a gyűlöletet szeretettel viszonzom. Ehhez te adtál nekem erőt, McKie.

– Beszélj nekem a folytonosságod végső megszakadásáról! – mondta McKie.

– Végső szakadás távolodik – válaszolta a kalebán, és mialatt folytatta, kimondottan derűs hangulat sugárzott a mondataiból. – Nem látom a folytonosság végső megszakadásához vezető összekötők csomópontját. A társaim vissza fognak térni. Szeretettel.

McKie mélyet lélegzett. Bevált. Ám a kalebán minden egyes szavának áradása nyomán egy-egy újabb, a kohók forróságával vetekedő hőhullám söpört végig a labda belsején. Ez a jelenség is a sikerről árulkodott. McKie megtörölte a homlokát.

A korbács újra meg újra lesújtott.

– Adja fel, Cheo! – harsogta a szabotőr. – Veszített! Lássa már be! – Átkémlelt a dimenzióajtón. – Gyorsabban tápláljuk annál, mint ahogy maga elrabolja az anyagát!

Cheo parancsot vakkantott a palenkinek. A kar és a korbács visszahúzódott a nyílásba.

– Fanny Mae! – kiáltotta aztán a panspechi.

Nem kapott választ, viszont McKie szánalomhullámot érzékelt.

A kalebán megsajnálta Cheót? – latolgatta magában.

– Megparancsolom, hogy válaszolj nekem, kalebán! – ordította Cheo. – Az urad megparancsolja, hogy engedelmeskedj!

– Csak a szerződés birtokosának engedelmeskedek – felelte Fanny Mae. – Te nem osztozol a szerződés birtokosának összekötőiben.

– Ő parancsolja, hogy engedelmeskedj nekem!

McKie visszatartotta a lélegzetét, és éberen figyelve várta a megfelelő pillanatot. Tudta, hogy tökéletes időzítéssel kell cselekednie. Ezt a kalebán világosan elmagyarázta – végre érthető magyarázatot adott valamire. McKie ezúttal sikeresnek ítélte a kettejük beszélgetését. „Abnethe magába gyűjti a világának vonalait.” Ezt mondta Fanny Mae, és a mondat jelentése egyértelműnek tűnt. McKie rádöbbent, hogy valakit mindenképpen fel kell áldozni. Abnethének meg kell halnia, és vele együtt a világa is el fog pusztulni.

– Szerződést kötöttél! – kiabálta dühöngve Cheo.

– Szerződés csökkenő erősségű – válaszolta a kalebán. – Ezen az új síkon úgy kell szólítanod engem: Thyone. Ez a szeretet neve. McKie-től kaptam. Thyone.

– Mit művelt maga, McKie? – hördült fel Cheo. Ujjai a Cs’szem-vezérlő felett lebegtek. – Miért nem reagál a kalebán a korbácsolásra?

– Igazából sosem reagált a korbácsolásra – felelte higgadtan McKie. – A vele járó erőszakra és gyűlöletre reagált. A korbács csupán ezen dolgok fókuszáló eszközeként szolgált. Minden erőszakot és gyűlöletet belesűrített egyetlen, támadható…

– …csomópontba – szólt közbe a kalebán. – Támadható csomópontba.

– És ez elrabolta tőle az energiáját – folytatta a szabotőr. – Tudja, ő az energiáiból állít elő érzéseket. És ehhez sokat kell táplálkoznia. Fanny Mae szinte vegytiszta érzésekből áll, vegytiszta teremtésből. Így működik az univerzum, Cheo.

Mialatt McKie beszélt, feltette magának a kérdést, hogy Abnethe vajon hol lehet most?

Cheo intett a palenkinek, aztán mozdulatlanná dermedve habozott, mialatt a szabotőr hozzáfűzte:

– Semmi értelme, Cheo. Sokkal gyorsabban tápláljuk, mintsem maga képes lenne üresre szivattyúzni őt.

– Táplálják a kalebánt? – Cheo a nyakát kinyújtva közelebb dugta sebhelyes képét az ajtóhoz, és értetlenül meredt a szabotőrre.

– Megnyitottunk egy óriási dimenzióajtót az űrben – válaszolta McKie. – Begyűjti a szabad hidrogént, és beletáplálja közvetlenül Thyone-ba.

– Mi ez a Thyone? – kérdezte Cheo.

– A csillag, amely nem más, mint a mi kalebánunk.

– Miket hord itt össze?

– Még csak nem is sejtette, ugye? – kérdezett vissza McKie, közben apró kézmozdulattal jelzett a testőröknek. Abnethe továbbra sem bukkant fel. A szabotőr gyanította, hogy Cheo bezárta valahová a nőt, ami azt jelentette, hogy elő kell venniük a tartaléktervet: át kell juttatniuk valakit az ajtó másik oldalára.

Intésére a testőrök a dimenzióajtó felé húzódtak. Valamennyien készenlétben tartották fegyvereiket.

– Mit nem sejtettem? – csattant fel Cheo.

Le kell kötnöm a figyelmét – gondolta McKie.

– A kalebánok többféle módon manifesztálják magukat a mi univerzumunkban – válaszolta fennhangon. – Csillagok, napok… talán nyílások, amelyeken keresztül táplálkoznak. Létrehozzák ezeket a labdákat, amelyeket legalább annyira arra szánnak, hogy megvédjenek maguktól minket, mint arra, hogy otthont teremtsenek a beszélő manifesztációknak. De még a labda csillapító hatásának segítségével sem tudják visszatartani a beszédük sugárzó energiáját. Ezért van idebent olyan rettenetes hőség.

McKie a testőrök gyűrűjére pillantott, amely egyre szorosabbra zárult a dimenzióajtó körül. Magában hálát adott a világűr összes istenének, amiért Cheo ilyen nagyra nyitotta az ajtót.

– Csillagok? – kérdezte Cheo.

– Ezt a bizonyos kalebánt sikerült azonosítani – közölte McKie. – Fanny Mae a Thyone csillag a Fiastyúk csillagképben.

– De… de a Cs’szem-hatás…

– A rövidítés feloldása: csillag-szem – válaszolta a szabotőr. – Legalábbis én így értelmezem. Valószínűleg csak részben van igazam, de Thyone tudatta velünk, hogy ő és a társai már akkor gyanították az igazságot, amikor először próbáltak kommunikálni velünk.

Cheo lassan ingatta a fejét, és elbizonytalanodva dünnyögte:

– A dimenzióajtók…

– A csillagok ereje működteti őket – felelte McKie. – Már a kezdetek óta tudjuk, hogy irtózatos energiák kellenek ahhoz, hogy így átszeljük az űrt. A tapriziók megadták nekünk a kulcsot, amikor beágyazódásról beszéltek, illetve a kalebánok összekötőinek keresztezéséről…

– Őrültségeket zagyvál – mordult fel Cheo.

– Semmi kétség – ismerte el McKie –, csakhogy ezek az őrültségek mozgatják a valóságot a mi univerzumunkban.

– Azt képzeli, hogy elterelheti a figyelmemet, mialatt a társai felkészülnek a támadásra! – csattant fel váratlanul a panspechi. – Akkor most megmutatom a maguk univerzumának egy másik valóságát! – Gyors mozdulattal elfordította a dimenzióajtó vezérlőjének kapcsolóit.

– Thyone! – kiáltotta McKie.

A dimenzióajtó elindult felé.

– Válaszolok McKie-nek – szólalt meg a kalebán.

– Állítsd meg Cheót! – kérte kiabálva a szabotőr. – Szigeteld el!

– Cheo elszigeteli magát – válaszolta a kalebán. – Cheo megszakítja az összekötőket.

A dimenzióajtó továbbra is McKie felé siklott, de a szabotőr úgy látta, hogy Cheónak gondjai támadtak a vezérlővel. Gyorsan félreugrott, és a következő pillanatban az ajtó átsuhant ott, ahol az imént ő állt.

– Állítsd meg! – kiáltotta ismét.

– Cheo megállítja magát – felelte a kalebán.

McKie érzékelte, hogy erős és vegyes érzések hulláma követi a szavakat. Aztán azt látta, hogy a dimenzióajtó hirtelen megfordul a vízszintes tengelye mentén, és ismét elindul felé. Ezúttal kissé gyorsabban mozgott.

McKie ismét félreszökkent, a testőrök riadtan menekültek az útjából. Az átkozott bolondok miért nem próbálnak átjutni a nyíláson? – dühöngött magában a szabotőr. – Attól félnek, hogy félbevágja őket? Megfeszítette az izmait, hogy a következő körben beleugorjon az örvénycsőbe. Cheo mostanra már nyilván azt hiszi, hogy sikerült ráijesztenie, és nem számít támadásra egy olyan valakitől, aki fél tőle. McKie nagyot nyelt, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát. Tudta, hogy mi fog történni vele. Az örvénycső bejáratának ellenállása éppen elég időt biztosít Cheónak. McKie úgy számította, hogy elveszíti mindkét lábát – a legjobb esetben. Viszont ha egyszer átjuttatja a jobbját markában a raygennel, Cheónak esélye sem lesz a túlélésre. Aztán némi szerencsével előkerítik Abnethét – és ő is meg fog halni.

A dimenzióajtó újra feléje lódult.

McKie elrugaszkodott – és a levegőben repülve összeütközött egy testőrrel, aki ugyanezt a pillanatot választotta a támadásra. Mindketten a kezükre és a térdükre estek, majd az örvénycső föléjük siklott.

McKie felnézett. Látta Cheo gőgös ábrázatát, látta a panspechi kapcsolókat rángató kezét. Látta, hogy egy rövid kar átfordult, aztán távoli recsegést-ropogást hallott, mialatt a dimenzióajtó szertefoszlott.

Valaki felordított.

McKie eléggé meglepődött, amikor azon kapta magát, hogy továbbra is négykézláb áll a labda bíbor homályban úszó belsejében. Ebben a testhelyzetben maradt, és az emlékezetében visszajátszotta azt a képsort, amikor utoljára megpillantotta Cheót. A jelenet kísérteties látomásnak tűnt. A panspechi teste áttetszővé vált, füstszerű anyag látszott mögötte – és ez a füstszerű anyag nem volt más, mint a labda belső fala.

Összekötők szakadása megbontotta a szerződést – közölte ekkor a kalebán.

McKie lassan talpra állt, és miután kihúzta magát, megkérdezte:

– Hogy érted ezt, Thyone?

– Tényállítás jelentése csakis Cheónak és társainak értelmezhető – felelte a kalebán. – Önmaga nem tudja elmagyarázni McKie-nek a másik anyag jelentését.

– Az az univerzum Abnethe saját műve volt – mondta nagyokat bólogatva a szabotőr. – A képzeletének szüleménye.

– Magyarázd el a szüleményt – kérte a kalebán.

Cheo úgy tapasztalta meg Abnethe halálának pillanatát, hogy a testében valamint körülötte fokozatosan szertefoszlott minden anyag. A falak, a padló, a Cs’szem-vezérlő, a világ – minden a nemlétbe halványodott. Úgy érezte, hogy a létezésének minden sietsége egyetlen, vegytiszta pillanattá duzzad. És egy gyorsan tovatűnő másodpercig azon kapta magát, hogy összeolvad a közelében álló palenki árnyával valamint a mozgás más, távoli szigeteivel, amelyek a létezésnek egy olyan helyszíne felé tartottak, amelyről fajának bölcsei sosem elmélkedtek. Ugyanakkor az ősi idők hindui vagy buddhistái felismerték volna ezt a helyszínt – Májá helyét, illúziót, egy alaktalan ürességet, amely nem rendelkezik sem mértékekkel, sem tulajdonságokkal.

A pillanat hirtelen elmúlt, és Cheo megszűnt létezni. Vagy azt is lehet mondani, hogy végleg megszakadt a folytonossága, mialatt eggyé vált az üresség-illúzióval. Végső soron senki sem tud belélegezni egy illúziót vagy az ürességet.