/ Language: Hungary / Genre:antique

Dűne eretnekei

Frank Herbert


NNCL177-27Dv1.1

FRANK HERBERT

DŰNE

ERETNEKEI

Vallhalla Páholy

BUDAPEST 1994

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Frank Herbert

Heretics of Dune

Copyright © 1984 by Frank Herbert.

Fordította Hoppán Eszter

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved!

A címlap Marjai Csaba munkája

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Zölley Imre

Hungarian translation © 1994 Valhalla Páholy Kft.

Hungárián edition © 1994 Valhalla Páholy Kft.

ISBN 963 8353 48 l

VP-SF-I9I094-90.14.77

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.

___________________________________________________________________

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novak Csanád ügyvezető igazgató.

Felelős szerkesztő: Gáspár András. Művészeti igazgató: Marjai Csaba.

Korrektor: Zölley Imre. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy DTP A nyomdai munkálatokat az Athenaeum Nyomda Rt. végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 94.1118. Felelős vezető: Vida József vezérigazgató.

Terjedelem: 18 ív Készült Budapesten az 1994. évben.

A legtöbb tan – rejtett tan, és célja nem az, hogy felszabadítson, hanem hogy korlátozzon. Ne kérdezd, Miért? Vigyázz a Hogyan?-nal A Miért? elkerülhetetlenül paradoxonhoz vezet. A Hogyan? az ok és hatás univerzumának csapdájába zár. Mindkettő tagadja a végtelent.

-Arrakis Apokrifája

– Ugye mondta Taraza, hogy már tizenegy ilyen Idaho ghola volt? Ez a tizenkettedik.

A vén Schwangyu Tisztelendő Anya szándékos keserűséggel beszélt, mikor a harmadik szint mellvédje mögül lenézett a magányos gyermekre, aki a zárt pázsiton játszadozott. Gammu bolygó fényes délelőtti napjában szinte vakítóan ragyogtak az udvar fehér falai, és fénnyel árasztották el az udvart, mintha erős reflektor irányulna a fiatal gholára.

KIFOGYTUNK!, gondolta Lucilla Tisztelendő Anya. Megengedett magának egy kurta biccentést, és arra gondolt, mennyire személytelenül hideg Schwangyu modora és szóhasználata. FELHASZNÁLTUK A KÉSZLETEINKET, KÜLDJ NEKÜNK ÚJAKAT!

A füvön játszó gyerek úgy tizenkét szabványévesnek látszott, de a látszat könnyen megtévesztő lehet egy gholánál, aki még nem ébredt tudatára eredeti emlékeinek. A gyerek ezt a pillanatot használta ki, hogy felpillantson a feje fölött figyelőkre. Izmos teste volt, tekintete pedig erőteljes intenzitással csillogott ki bozontos haja alól. A sárga koratavaszi napfény rövid árnyékot vetett a lába elé. A bőre sötétre barnult, de testének egy apró mozdulatára kék kezeslábasa elcsúszott, és a bal vállán halvány színű bőr vált láthatóvá.

– Ezek a gholák nemcsak költségesek, de rendkívül veszedelmesek is a számunkra – mondta Schwangyu. Hangja tompa és érzelemmentes volt, de ettől csak még erőteljesebb lett. Egy Oktató Tisztelendő Anya hangja volt, aki tanítványához szól, és hangsúlyosan nyilvánvalóvá tette Lucilla számára, hogy Schwangyu egyike volt azoknak, akik ellenezték a ghola-projektet.

Taraza előzőleg figyelmeztette:

– Meg fog próbálni meggyőzni.

– Tizenegy kudarc épp elég – mondta Schwangyu.

Lucilla Schwangyu ráncos arcára nézett, és hirtelen eszébe ötlött: EGY NAP MAJD ÉN IS ÖREG ÉS RÁNCOS LESZEK. ÉS TALÁN HATALOM IS A BENE GESSERITBEN.

Schwangyu alacsony teremtés volt, a Nővérek bonyolult ügyeinek intézése rányomta a kor bélyegét. Lucilla a küldetés-oktatás alapján tudta, hogy Schwangyu hagyományos fekete köpenye ösztövér testet rejt, melyet az öltöztető növendékeken és a számára kitenyésztett férfiakon kívül aligha látott más. Schwangyu szája széles volt, alsó ajkát összehúzták a ráncok, az álla hegyesen meredt előre. Hajlamos volt hirtelen, kurta megnyilatkozásokra, melyet a beavatatlanok gyakran dühnek értelmeztek. A Gammu Erősség parancsnoka még a többi Tisztelendő Anyához képest is zárkózott volt.

Lucilla megint csak azt kívánta, bár többet tudna a ghola-projekt egészéről. Pedig Taraza épp elég világosan meghúzta a választóvonalat:

– Schwangyuban nem lehet megbízni, ha a ghola biztonságáról van szó.

– Szerintünk maga a Tleilax ölte meg az előző tizenegy nagy részét – mondta Schwangyu. – Ez már önmagában is elárul valamit.

Schwangyu modorához hasonulva Lucilla a szinte teljesen érzelemmentes várakozás csendes attitűdjét vette fel. A viselkedése azt mondta: „Talán fiatalabb vagyok nálad, Schwangyu, de én is teljes értékű Tisztelendő Anya vagyok”. Érezte magán Schwangyu pillantását.

Schwangyu látott már holoképeket erről a Lucilláról, de az előtte álló hús-vér nő nyugtalanítóbb jelenség volt. Kétségtelenül kiválóan képzett Bevéső. Semmiféle lencsével nem korrigált telikék szeme olyan átható pillantást kölcsönzött Lucillának, ami jól illett ovális arcához. Ha fekete aba-köpenyének csuklyáját hátravetette, ahogy most is, kilátszott barna haja, ami szoros hajcsattal volt összefogva, de hátul szabadon hullt a hátára. Még a legmerevebb anyagú köpeny sem tudta teljesen elfedni Lucilla telt melleit. Olyan genetikus vonalról származott, amely híres volt jó anyai természetéről, és Lucilla már három gyermeket szült a Nővéreknek, kettőt ugyanattól a férfitól. Igen – egy barnahajú, nagymellű, anyás szépség.

– Nagyon keveset beszélsz – mondta Schwangyu. Eszerint Taraza figyelmeztetett, hogy vigyázz velem.

– Van valami okod, hogy azt hidd: gyilkosok törnek a tizenkettedik gholára? – kérdezte Lucilla.

– Már meg is próbálták elpusztítani.

Különös, gondolta Lucilla, hogy mindig az „eretnekség” szó jut az eszébe, ha Schwangyura gondol. Hát létezhet eretnekség a Tisztelendő Anyák között? A szó vallásos felhangjai teljesen oda nem illőnek tűntek a Bene Gesserit összefüggésében. Hogyan lehetnének eretnek megmozdulások azok között, akik alapvetően manipulatívan állnak hozzá mindenféle vallási dologhoz?

Lucilla a gholára irányította figyelmét, aki éppen ebben a pillanatban cigánykerekezte körbe az udvart, aztán újra megállt, hogy szemügyre vegye a két nézőt a mellvéden.

– Milyen édesen produkálja magát! – vicsorogta Schwangyu. Az öreges hang sem tudta teljesen leplezni a benne lappangó erőszakos haragot.

Lucilla Schwangyura nézett. ERETNEKSÉG. Erre nem a másvéleményűség volt a megfelelő szó. Az ellenzékiség sem fedte azt, amit a másik nőben érzékelt. Ez valami olyasmi volt, amitől széthullhat az egész Bene Gesserit. Lázadás Taraza, a Főtisztelendő Anya ellen?

Elképzelhetetlen! A Főtisztelendő Anyák egy uralkodó hatalmával rendelkeztek. Ha Taraza meghallgatta a tanácsot, és UTÁNA hozott döntést, akkor a Nővérek kötelesek voltak engedelmeskedni.

– Most nem alkalmas az idő új problémák előhozására! – mondta Schwangyu.

Világos volt, mit akar ezzel mondani. A Szétszóródás népe visszatér, és az Elveszettek közt vannak olyanok, akiknek a szándékai fenyegetik a Nővéreket. TISZTELET MATRÓNÁI! Mennyire úgy hangzik ez, mint a „Tisztelendő Anya".

Lucilla megpróbálkozott egy felfedező célú kirohanással:

– Tehát úgy véled, hogy most inkább a Szétszóródás Tisztelet Matrónáira kéne koncentrálnunk?

– Koncentrálni? Hah! Ők nem rendelkeznek a mi hatalmunkkal. Nem látszanak túl józannak. És nem uralkodnak a melanzson! Épp ezt akarják tőlünk, a fűszer-tudásunkat.

– Meglehet – mondta Lucilla. Nem akart engedni a hiányos bizonyítékoknak.

– Taraza Főtisztelendő Anyának elment a józan esze, hogy most ezzel a ghola-üggyel játszadozik – mondta Schwangyu.

Lucilla hallgatott. A ghola-projekt kétségtelenül a Nővérek régi, fájó pontjára tapintott. A lehetőség, ha mégoly távoli is, hogy újabb Kwisatz Haderachot hozhatnak létre, dühödt félelemmel borzongatta meg őket. Babrálni a Zsarnok féreg-maradványaival! Ez a rendkívül veszélyes volt.

– Sosem szabad azt a gholát a Rakisra vinni – morogta Schwangyu. – Ne zavarjuk fel az alvó férget.

Lucilla megint a ghola-gyermekre nézett. A fiú most hátat fordított a mellvédnek és a két Tisztelendő Anyának, de volt valami a testtartásában, ami mutatta, hogy tudja, miről beszélnek, és most az ő válaszát várja.

– Nyilván látod, hogy korán hívtak, most még túl fiatal – mondta Schwangyu.

– Még sosem hallottam mély bevésődésről ilyen fiatal gyerek esetében – helyeselt Lucilla. Némi halovány öngúnyt csempészett a hangjába, amiről tudta, hogy Schwangyu meg fogja hallani és félre fogja érteni. A nemzés és az ezzel kapcsolatos szükségszerűségek irányítása mindig is specialitása volt a Bene Gesseritnek. Használd a szerelmet, de kerüld el, Schwangyu most nyilván erre gondol. A Nővérek elemzői jól ismerték a szerelem gyökereit. Már a fejlődésük korai szakaszában megvizsgálták, de sosem merték kinevelni azokban, akik a hatásuk alatt álltak. Tűrd el a szerelmet, de védekezz ellene, ez volt a szabály. Tudd, hogy ott van az ember genetikus felépítésének alapjában, egyfajta védőháló, mely a faj folytonosságát biztosítja. Használtad, amikor kellett, bizonyos kiválasztott egyénekbe (néha egy másik Nővérbe) bevésted a Nővérek céljai kedvéért, tudván, hogy az illetőben ezután olyan erős kötelékek keletkeznek, melyek nem azonnal elérhetők a közönséges tudat számára. Mások is észrevehetik az ilyen kötelékeket, és kihasználhatják ennek következményeit, maguk a megkötöttek azonban tudattalan muzsikára táncolnak.

– Én nem arra utaltam, hogy hiba lenne bevésést alkalmazni nála – mondta Schwangyu, félreértve Lucilla hallgatását.

– Azt tesszük, amire parancsunk van – korholta Lucilla. Ezt értse Schwangyu úgy, ahogy akarja.

– Akkor hát nem ellenzed azt, hogy a gholát Rakisra vigyék – mondta Schwangyu. – Kíváncsi vagyok, hogy akkor is ilyen feltétel nélkül engedelmeskednél-e, ha ismernéd az egész történetet?

Lucilla mély levegőt vett. Most megtudja az egész Duncan Idaho ghola-dolgot?

– Van egy Sheeana Brugh nevű leánygyermek Rakison – szólt Schwangyu. – Irányítani tudja az óriás férgeket.

Lucilla elrejtette riadalmát. ÓRIÁS FÉRGEK. NEM SHAI-HULUD. NEM SHAITAN. ÓRIÁS FÉRGEK. A Zsarnok által megjövendölt homoklovas végül felbukkant!

– Én nem szoktam értelmetlenül fecsegni – mondta Schwangyu, amikor Lucilla továbbra is csendben maradt.

VALÓBAN NEM, gondolta Lucilla. ÉS LEÍRÓ CÍMKÉJÉN, NEM PEDIG MISZTIKUS JELENTŐSÉGE NEVÉN NEVEZEL EGY DOLGOT. ÉS VALÓBAN A ZSARNOKRA GONDOLSZ, II. LETÓRA, AKINEK VÉGTELEN ÁLMAIT TUDATGYÖNGYSZEMKÉNT HORDOZZÁK EZEK A FÉRGEK. VAGY LEGALÁBBIS EZT HITETTÉK EL VELÜNK.

Schawngyu a gyepen játszó gyerek felé biccentett. Gondolod, hogy a gholájuk képes lesz hatni a lányra, aki irányítja a férgeket?

VÉGRE A LÉNYEGNÉL VAGYUNK, gondolta Lucilla. Így szólt:

– Nincs szükségem egy ilyen kérdés válaszára.

– Te aztán tényleg óvatos vagy – mondta Schwangyu.

Lucilla meggörbített háttal nyújtózkodott. ÓVATOS? IGEN, VALÓBAN. Taraza akkor figyelmeztette:

– Ahol Schwangyu benne van a dologban, ott különleges óvatossággal, de gyorsan kell cselekedned. Nagyon szűk kis időrésünk van, ahol sikerrel járhatunk.

Miben kell sikerrel járnunk?, gondolta Lucilla. Oldalra pillantott, Schwangyura.

– Nem értem, hogyan sikerülhetett a Tleilaxnak tizenegy ilyen gholát megölni. Hogyan tudtak átjutni a védelmen?

– Most már itt van a Bashar – mondta Schwangyu. Talán meg tudja előzni a katasztrófát – A hangja arról árulkodott, hogy ebben ő maga sem hisz.

Taraza Főtisztelendő Anya azt mondotta volt:

– Te vagy a Bevéső. Mikor a Gammura érkezel, fel fogod ismerni a minta egy részét. De a feladatodhoz nincs szükség az egész ismeretére.

– Gondolj az árra! – szólt Schwangyu, és lebámult a gholára, aki most guggolva tépkedte a FÜVET.

De Lucilla tudta, hogy a költségeknek semmi köze ehhez. A kudarc nyílt beismerése ennél sokkalta fontosabb volt. A Nővérek nem fedhették fel esendőségüket. De az a tény, hogy egy Bevésőt korán hívtak létfontosságú volt. Taraza tudta, hogy a Bevéső ezt észreveszi, és felismeri a minta egy részét.

Schwangyu egyik csontos kezével a gyerek felé mutatott, aki visszatért magányos játékához, futkározott és bukfencezett a füvön.

– Politika – mondta Schwangyu.

Semmi kétség, a Nővérek politikája Schwangyu ERETNEKSÉGÉNEK magján nyugszik, gondolta Lucilla. A belső viták kényességére rávilágít az a tény, hogy Schwangyut nevezték ki az itteni, gammui Erősség vezetőjéül. Azok, akik szembeszálltak Tarazával, nem hajlandók az oldalvonalon ülni.

Schwangyu megfordult, és egyenesen Lucillára nézett. Elég hangzott már el. Eleget hallottak és szűrtek meg a Bene Gesserit tudatosságban nevelt elmék. A Káptalanház nagyon gondosan választotta ki ezt a Lucillát.

Lucilla érzékelte az idősebb nő vizsgálódását, de nem engedte ezt a érintést hozzáférni ahhoz a legbelsőbb célérzethez, amelyre minden Tisztelendő Anya támaszkodott a nehézségek idején. TESSÉK. NÉZZEN CSAK MEG. Lucilla megfordult, és lágyan elmosolyodott, miközben a szemközti háztetőre pillantott.

Egy nehézlézeres egyenruhás férfi tűnt fel ott, egyszer a Tisztelendő Anyákra pillantott, aztán le a gyerekre.

– Az ki? – kérdezte Lucilla.

– Patrin, a Bashar legkedvesebb segítője. Azt mondja, hogy csak a Bashar tisztiszolgája, de valójában nem így van. Ezt még egy vak vagy egy hülye sem hinné el.

Lucilla szemügyre vette a férfit. Szóval ez Patrin. Gammui bennszülött, Taraza ezt mondta. Maga Bashar választotta ki a feladatra. Vékony és szőke férfi, már túl öreg a katonáskodáshoz, de aztán a Bashart előhívták visszavonultságából, ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy Patrinnal dolgozzon.

Schwangyu észrevette, hogyan néz Lucilla Patrinról a gholára, őszinte aggodalommal. Igen, ha a Bashart visszahívták, hogy őrizze ezt az Erősséget, akkor, akkor a ghola valóban hatalmas veszélyben van.

Lucilla hirtelen meglepetéssel dadogta:

– De miért… ő…

– Miles Teg parancsa – mondta Schwangyu a Bashar nevét. – A ghola minden játéka edzés. Az izmokat fel kell készíteni arra a napra, amikor visszanyeri eredeti énjét.

– De hát nem egyszerűen csak gyakorol ott lenn. - mondta Lucilla. Érezte, hogy izmai önkéntelenül mozdulnak az ismerős edzőmozdulatokra.

– Csak a Nővérek titkos tanait tartjuk vissza tőle szólt Schwangyu. – Tudásunk tárházának szinte minden más része az övé lehet – A hangja elárulta, hogy mindezt felettébb nemkívánatosnak tartja.

– Biztos hogy senki sem hiszi, hogy ebből a gholából új Kwisatz Haderach lehet – vetette ellene Lucilla.

Schwangyu csak a vállát vonogatta.

Lucilla mozdulatlanul gondolkodott. Lehetséges, hogy egy gholából létre lehet hozni egy Tisztelendő Anya férfi megfelelőjét? Ez a Duncan Idaho megtanulhat oda benézni, ahová egy Tisztelendő Anya sem mert?

Schwangyu beszélni kezdett, a hangja szinte csak motyogó morgás:

– Ennek a projektnek a felépítése… veszélyes tervük van. Elkövethetik ugyanazt a hibát… – Nem fejezte be.

ŐK, gondolta Lucilla. AZ Ő GHOLÁJUK.

– Bármit megadnék érte, ha biztosan ismerném Ix és a Halszólítók szerepét ebben az egészben – mondta Lucilla.

– Halszólítók! – Schwangyu már a gondolatára is megborzongott ennek a megmaradt női seregnek, amely valaha csakis a Zsarnokot szolgálta. – Ők hisznek az igazságban és a törvényességben!

Lucillának hirtelen gombóc támadt a torkában, de leküzdötte. Schwangyu éppen csak nem nyíltan mutatta ki ellenzékiségét. Mégis ő a parancsnok itt. A politikai szabály egyszerű: azoknak, akik ellenzik a projektet, szemmel kell tartaniuk, hogy a baj első jelére leállíthassák. De ez egy valódi Duncan Idaho ghola ott lenn a pázsiton. A sejtösszevetések és az Igazmondók ezt igazolták.

Taraza azt mondotta:

– Meg kell tanítanod őt a szeretet minden formájára.

– Nagyon fiatal – mondta Lucilla a gholát figyelve.

– Fiatal, igen – mondta Schwangyu. – Ezért gondolom, hogy most először az anyai szeretet gyermeki válaszát kelted fel benne. Aztán később majd… – vonta meg a vállát Schwangyu.

Lucilla nem mutatott semmiféle érzelmi reakciót. Egy Bene Gesserit engedelmeskedik. ÉN BEVÉSŐ VAGYOK. TEHÁT… Taraza parancsai és a Bevésők különleges képzése egy meghatározott eseményvonalat szabott meg.

Lucilla ezt mondta:

– Van valaki, aki úgy néz ki, mint én, és az én hangomon beszél. Helyette csinálom a Bevésést. Megkérdezhetem, ki az?

– Nem.

Lucilla csendben maradt. Nem számított eget rengető megnyilatkozásra, de már nem egyszer hallotta, hogy meglepően hasonlít Darwi Odrade Főbiztonsági Anyára. – A FIATAL ODRADÉRA – hallotta Lucilla több ízben is. Persze Lucilla és Odrade is az Atreides-vonalhoz tartoztak, Siona leszármazottainak erős Visszakeresztezéséből. A Halszólítóknak nincs kizárólagos joguk AZOKHOZ a génekhez! De egy Tisztelendő Anya Más Emlékei, még lineáris szelektivitásukkal és nőági korlátozottságukkal is fontos nyomokkal szolgáltak a ghola-projekt egészére vonatkozóan. Lucilla, aki előszeretettel támaszkodott annak a Jessica-személyiségnek a tapasztalataira, aki vagy ötezer év távolában volt a Nővérek genetikai manipulációi alá temetve, most mélységes rettegést érzett ebből a forrásból. Itt valami családi mintázat volt. Olyan intenzív végzet-érzést sugárzott, hogy Lucilla automatikusan belekezdett a Félelem Elleni Litániába, amit a Nővérek szertartásai közül először tanult meg:

"NEM SZABAD FÉLNEM. A FÉLELEM AZ ELME GYILKOSA. A FÉLELEM A KIS HALÁL, MELY TELJES MEGSEMMISÜLÉSHEZ VEZET. SZEMBENÉZEK FÉLELMEMMEL. HAGYOM, HOGY ÁTHALADJON RAJTAM, FÖLÖTTEM. ÉS AMIKOR MÖGÖTTEM VAN, UTÁNA FORDÍTOM BELSŐ TEKINTETEMET, KÖVETEM AZ ÚTJÁT. AMIKOR A FÉLELEM ELMENT, NEM MARAD SEMMI, CSAK ÉN MAGAM."

Visszatért a nyugalma. Schwangyu, aki megérzett ebből valamit, hagyta, hogy a védelme kissé gyengüljön. Lucilla nem ostoba, nem KÜLÖNLEGES Tisztelendő Anya egy üres címmel és épp hogy csak megfelelő háttérrel ahhoz, hogy tevékenységével ne hozza kellemetlen helyzetbe a Nővéreket. Lucilla igazi volt, és bizonyos reakciókat nem lehetett elrejteni előle, még egy másik Tisztelendő Anya reakcióit sem. Nos, akkor hát ismerje meg teljesen ellenkezését ezzel az holdkóros, VESZEDELMES tervvel szemben!

– Nem hiszem, hogy a gholájuk megéri, hogy Rakist láthassa – mondta Schwangyu.

Lucilla ezt elengedte a füle mellett.

– Mondj valamit a barátairól – mondta.

– Nincsenek barátai, csak tanítói.

– Velük mikor találkozom? – Nem vette le a szemét a szemközti mellvédről, ahol Patrin támaszkodott hanyagul egy alacsony oszlophoz, készenlétben tartott lézerfegyverrel. Lucilla hirtelen rádöbbent, hogy Patrin őt figyeli. Patrin a Bashar üzenete. Schwangyu nyilvánvalóan látja és érti. MI ŐRIZZÜK ŐT!

– Felteszem, hogy Miles Teg az, akivel ennyire találkozni akarsz – szólt Schwangyu.

– Többek közt.

– Nem akarsz először a gholával kapcsolatba lépni?

– Már kapcsolatba léptem vele – biccentett Lucilla a zárt udvar felé, ahol a gyerek megint mozdulatlanul állt, és felnézett rá. – Gondolkodó elme.

– Nekem csak a többiekről vannak jelentéseim felelte Schwangyu – de gyanítom, hogy ez a legokosabb a sorban.

Lucilla elnyomott egy önkéntelen borzongást a Schwangyu szavaiban és viselkedésében rejlő erőszakos ellenzékiség láttán. Semmiféle utalás sem volt arra, hogy a gyerek ott lent közönséges ember.

Míg Lucilla erre gondolt, felhők takarták el a napot, ahogy ez gyakran történt itt a napnak ebben a szakában. Hideg szél fújt át az Erősség falai fölött, és végigsöpört az udvaron. A gyerek elfordult, és gyorsabban folytatta a gyakorlatokat, hogy ne fázzon.

– Hová megy, ha egyedül akar lenni? – kérdezte Lucilla.

– Leginkább a szobájába: Próbálkozott már mindenféle veszélyes szökési kísérletekkel, de elvettük a kedvét az ilyesmitől.

– Rettenetesen gyűlölhet minket.

– Ebben biztos vagyok.

– Ezzel közvetlenül kell foglalkoznom.

– Egy Bevéső biztosan nem kételkedik abban a képességében, hogy le tudja győzni a gyűlöletet.

– Geasára gondoltam – Lucilla sokatmondóan nézett Schwangyura. – Elképesztőnek találom, hogy hagytad Geasát ekkora hibát elkövetni.

– Én nem avatkozom bele a ghola nevelésének normális folyamatába. Ha valamelyik tanára valóban megkedveli, az nem az én dolgom.

– Vonzó gyermek – mondta Lucilla.

Egy kicsit még álltak ott, és nézték a Duncan Idaho ghola játék-edzését. Mindkét tisztelendő anyának eszébe jutott egy pillanatra Geasa, a ghola-projekt keretében idehozott első tanárok egyike. Schwangyu hozzáállása világos volt: GEASA SORSSZERŰ KUDARC VOLT. Lucilla csak azt gondolta: SCHWANGYU ÉS GEASA JÓL MEGNEHEZÍTETTÉK A DOLGOMAT. Egyikük sem gondolt bele egy pillanatra sem, hogy ezek a gondolatok hogyan erősítik meg a hűségüket.

Miközben az udvaron játszó gyereket nézte, Lucillában újkeletű csodálat ébredt az iránt, amit a Zsarnok Istencsászár valójában elért. II. Leto számtalan emberöltőn keresztül használta ezt a ghola-típust – több mint háromezer-ötszáz évig, egyiket a másik után. II. Leto, az Istencsászár pedig nem volt mindennapi természeti erő. Ő volt az emberi történelem legnagyobb pusztító ereje, átgázolt mindenen: társadalmi rendszereken, természetes és természetellenes gyűlöleteken, kormányzati formákon, rítusokon (a tabukon és kötelezettségeken is), intenzív és ad-hoc vallásokon. A Zsarnok mozgásának mindent szétzúzó súlya nem hagyott semmit érintetlenül, még a Bene Gesseritet sem.

II. Leto „Az Arany Ösvény"-nek hívta, ez a Duncan Idaho-típusú ghola pedig ott lent kiemelten szerepelt ebben a félelmetes útban. Lucilla tanulmányozta a Bene Gesserit-beszámolókat, melyek talán a legjobbak voltak az univerzumban. A régi Impériumi Bolygókon a frissen házasodott párok a mai napig is vizet locsoltak szét keletre és nyugatra, miközben a „A Te áldásod ömöljön vissza ránk ebből az ajándékból, ó Végtelen Hatalmú és Végtelen Kegyelmű Isten!” helyi változatát mormolták.

Valaha a Halszólítók és a papságuk kötelessége volt ennek a hódolatnak a kikényszerítése. De a dolog önálló életre kelt, átható belső kényszer lett. Még a leginkább kétkedő hívők is azt mondták: – Ártani nem árthat – Olyan eredmény volt ez, amit még a Bene Gesserit Missionaria Protectiva legjobb vallásmérnökei is tehetetlen borzadállyal szemléltek. A Zsarnok fölébe kerekedett a Bene Gesseritnek. És a Nővérek a Zsarnok halála óta eltelt tizenöt évszázad alatt sem voltak képesek kibogozni ennek a dolognak a központi csomóját.

– Ki végezte a gyermek vallási oktatását? – kérdezte Lucilla.

– Senki – felelte Schwangyu. – Minek vesződnénk ilyesmivel? Ha tudatára ébred eredeti emlékeinek, úgyis meglesznek a saját elképzelései. Majd ezekkel foglalkozunk, ha ugyan szükség lesz rá.

A gyerek odalent teljesítette megszabott tréningjét. Nem nézett föl megint a mellvédre, hanem otthagyta az udvart, kiment egy nagy ajtón balra. Patrin is elhagyta őrhelyét, anélkül, hogy a két tisztelendő anyára pillantott volna.

– Ne tévesszenek meg Teg emberei – mondta Schwangyu. – Még a hátukon is szemük van! Tudod, Teg szülőanyja közülünk való volt. És Teg olyan dolgokat tanít a gholának, amiket jobb lett volna, ha sosem tud meg.

---

A robbanások egyben az idő összepréselődései is. A természetes világegyetem megfigyelhető változásai bizonyos mértékig és bizonyos nézőpontból mind robbanásveszélyesek: máskülönben észre sem lehetne venni őket. A változás Sima Folytonossága, ha eléggé le van lassítva, észrevétlen marad a megfigyelők számára, akiknek idő/figyelem fesztávja túl rövid. Ezért én olyan változásokat is láthattam, amit ti észre sem vehettetek.

II. Leto

A nő, aki a Káptalanház Bolygójának reggeli fényében állt Alma Mavis Taraza Főtisztelendő Anyával szemben az asztal másik oldalán, magas volt és karcsú. A vállától a földig érő csillámló fekete aba köpeny sem rejtette el teljesen azt a kecsességet, ami teste minden mozdulatát jellemezte.

Taraza előrehajolt a szék-kutyán, és végigfutott a Feljegyzés-nyilvántartó által csak az ő szemének láthatóan kivetített sűrű Bene Gesserit-írásjeleken.

"Darwi Odrade", azonosította a kiírás az álló nőt, aztán egy tömör életrajz következett, melyet Taraza már részletesen ismert. A kivetített képernyő többféle célt szolgált – biztos emlékeztető volt a Főtisztelendő Anya számára, gondolkodási időt adott, míg látszólag a kiírást olvasta, és végső érvként is használható volt, ha a meghallgatás esetleg rosszul sül el.

Odrade tizenkilenc gyermeket szült a Bene Gesseritnek, olvasta ki Taraza a szeme előtt elfutó információkból. Mindegyiket más apától. Ebben semmi különös nem volt, viszont még a legbehatóbb vizsgálódás sem tudott semmiféle vastagodást felfedezni Odrade alakján, ennek az alapvető szolgálatnak a következményeként. Arca valami természetes méltóságot sugárzott, hosszú orra és szögletes arccsontjai voltak. Minden vonása lefelé, keskeny állára irányult. Ajka azonban telt volt, és olyan szenvedélyt ígért, melyet a nő gondosan féken tartott.

AZ ATREIDES-GÉNEKRE MINDIG SZÁMÍTHATUNK, gondolta Taraza.

Egy ablakfüggöny lebbent meg csapkodva Odrade mögött, és a nő hátranézett. Taraza nappali szobájában voltak, egy apró, de elegánsan bútorozott, a zöld árnyalataival díszített helyiségben. Tarazát csak a szék-kutya éles fehér színe emelte ki a háttérből. A szoba köríves ablakai kelet felé néztek a kertre, a gyepre, a Káptalanház Bolygója távoli, havas hegyeinek hátterével.

Taraza fel sem nézve szólt:

– Örültem neki, hogy te is és Lucilla is elvállaltátok a megbízást. Nagyon megkönnyítitek a dolgomat.

– Szívesen találkoztam volna ezzel a Lucillával mondta Odrade, és lenézett Taraza feje tetejére. Odradénak lágy kontraalt hangja volt.

Taraza megköszörülte a torkát.

– Erre semmi szükség. Lucilla az egyik legkiválóbb Bevésőnk. Természetesen mindketten ugyanazt a liberális kondicionálást kaptátok, hogy el tudjátok végezni a feladatot.

Taraza nemtörődöm hanghordozásában volt valami majdhogynem sértő árnyalat, és csak a hosszú tapasztalat szokásai hűtötték le Odrade azonnal feltámadó neheztelését. Rájött, hogy részben a „liberális” szó zavarja. Az Atreides ősök fellázadtak erre a szóra. Olyan volt, mintha felgyűlt női emlékei kicsapnának a fogalom mögött rejlő tudattalan feltételezésekre és felülvizsgálatlan előítéletekre.

"CSAK A LIBERÁLISOK GONDOLKODNAK IGAZÁN. CSAK A LIBERÁLISOK INTELLEKTUÁLISAK. CSAK A LIBERÁLISOK ÉRTIK MEG EMBERTÁRSAIK SZÜKSÉGLETEIT.”

Mennyi gonoszság rejtőzik ebben a szóban!, gondolta Odrade. Hány titkos én, ami felsőbbrendűnek akarja érezni magát.

Odrade emlékeztette magát, hogy Taraza sértő és hányaveti hangja ellenére pusztán katolikus értelmében használta a szót. Lucilla általános képzését gondosan Odradééhoz igazították.

Taraza hátradőlt, kissé kényelmesebb testhelyzetbe, de továbbra is a képernyőt figyelte. A keleti ablakokon beözönlő fény éppen az arcára hullt, és árnyékot vetett az orra meg az álla alatt. Kicsi nő volt, alig valamivel idősebb, mint Odrade, de sokat megőrzött abból a szépségből, ami problémás hímek megbízható szaporodó-társává tette. Arca nyújtott ovális volt, lágyívű pofacsontokkal. Fekete haját magas homlokából szorosan hátrafogva, feltornyozva viselte. Alig nyílt a szája, amikor beszélt: tökéletesen ura volt a mozdulatainak. Leginkább azonban a szeme volt figyelemre méltó: az a kényszerítő erejű telikék szem. Az összehatás egy nyájas maszk volt, mely nagyon keveset árult el Taraza valódi érzéseiből.

Odrade felismerte a Főtisztelendő Anyának ezt a pózát. Taraza most magában fog motyogni. És valóban, szinte azonnal Taraza mormogni kezdett.

A Főtisztelendő Anya gondolkodott, míg figyelmesen nézte az életrajzi leírást. Számos dolog kötötte le a figyelmét.

Ez megnyugtató gondolat volt Odrade számára. Taraza nem hitt abban, hogy létezik valamiféle jóakaratú erő, ami védelmezi az emberiséget. Taraza világegyetemében csak a Missonaria Protectiva, és a Nővérek szándékai számítottak. És az ítéltetett jónak, ami ezeket a szándékokat szolgálta – akár a régen halott Zsarnok machinációi is. Minden más gonosz volt. A Szétszóródás idegen behatolóiban – főképp azokban a visszatérő leszármazottakban, akik a „Tisztelet Matrónáinak” nevezték magukat – nem volt szabad megbízni. Taraza saját emberei – még azok a Tisztelendő Anyák is, akik szembefordultak vele a Tanácsban – voltak a Bene Gesserit örök forrásai, ez az egyetlen dolog, amiben bízni lehet.

Taraza még mindig nem nézett fel:

– Tudod, amikor összeveted a Zsarnok előtti évezredeket a halála után következőkkel, a nagyobb konfliktusok számának csökkenése szembetűnő. A Zsarnok ideje óta az ilyen konfliktusok mennyisége a megelőzőnek kevesebb mint két százalékára csökkent.

– Már amennyire mi tudjuk – mondta Odrade. Taraza tekintete fölfelé villant, aztán újra visszasüllyedt.

– Micsoda?

– Nem áll módunkban megállapítani, hogy hány háború folyik a mi látókörünkön kívül. Vannak statisztikáid a Szétszóródás népéről?

– Már hogy lennének!

– Ezek szerint Leto megszelídített minket – mondta Odrade.

– Ha mindenáron így akarod megfogalmazni – Taraza emlékeztető jelet tett valami mellé, amit a képernyőn látott.

– Nem ludas ebben a mi szeretett Bashar Miles Tegünk is? – kérdezte Odrade. – Vagy az ő tehetséges elődei?

– Azokat az embereket mi választottuk – mondta Taraza.

– Nem értem, hogy jön ide ez a hadi eszmecsere – szólt Odrade. – Mi köze ennek a jelenlegi problémánkhoz?

– Vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy egy csúnya csapással visszaállíthatjuk a Zsarnok előtti állapotot.

– Ó? – harapta be a száját Odrade.

– Visszatérő Elveszettjeink számos csoportja árul fegyvereket bárkinek, aki meg akarja vagy meg tudja venni.

– Pontosabban? – kérdezte Odrade.

– Kifinomult fegyverek áramlanak a Gammura, és nem kétséges, hogy a Tleilax gyűjti be a veszedelmesebb fegyverek nagy részét.

Taraza hátradőlt, és megdörgölte a halántékát. Halk, szinte tűnődő hangon beszélt:

– Azt hisszük, hogy a legnagyszerűbb pillanatban, a legmagasabb elvek alapján döntünk.

Odrade már ezt is látta.

– A Főtisztelendő Anya talán kételkedik a Bene Gesserit igazában?

– Hogy kételkedem? Dehogy. De frusztrációt tapasztalok. Egész életünkben ezekért a magas, kifinomult célokért dolgozunk, és mi lesz belőle? Rájövünk, hogy sok minden, amire az életünket tettük fel, kicsinyes döntések eredménye. A személyes kényelem vágyából vezethető le, és semmi köze nincs a fennkölt eszmékhez. Ami igazán számított, az azoknak a világi munkaszerződése volt, akik meg TUDTÁK hozni a döntéseket.

– Ezt politikai szükségszerűségnek szoktad nevezni mondta Odrade.

Taraza kemény önuralommal beszélt, miközben figyelmét megint a képernyőre fordította.

– Ha ítéleteinkben intézményesültté válunk, ez a Bene Gesserit biztos végét jelenti.

– Az én életrajzomban nem fogsz kicsinyes döntéseket találni – szólt Odrade.

– Én gyengeség-forrásokat keresek, foltokat.

– Azokat sem fogsz találni.

Taraza elfojtott egy mosolyt. Felismerte ezt az én-központú megjegyzést: Odrade így szokta szurkálni a Főtisztelendő Anyát. Odrade nagyon ügyesen tettette a türelmetlenséget, mikor valójában egy időtlen türelemfolyamban függesztette fel magát.

Mikor Taraza nem harapott rá a csalira, Odrade visszatért a nyugodt várakozáshoz – könnyű légzés, megállapodott elme. A türelem gondolkodás nélkül jön. A Nővérek már régen megtanították arra, hogyan ossza a múltat és a jelent egyidejű folyamokba. Miközben a jelenlegi környezetét vizsgálta, a múltja darabkáit is elő tudta szedegetni, és úgy élni át őket, mintha egy, a jelen tetejére rakott képernyőn futnának.

MEMÓRIAMUNKA, gondolta Odrade. A szükséges dolgok előhúzása és visszatétele. A korlátok eltávolítása. Mikor minden más elhalványult, még mindig ott volt a gubancos gyermekkor.

Volt idő, amikor Odrade úgy élt, mint bármelyik másik gyerek: egy házban egy nővel meg egy férfival, akik, ha nem is voltak a szülei, de úgy viselkedtek. Minden más gyerek, akit ismert, hasonló helyzetben élt. Volt PAPÁJUK és MAMÁJUK. Néha csak a papa dolgozott az otthontól távol. Néha csak a mama ment el a munkája után. Odrade esetében a nő otthon maradt, és nem nörsz vigyázott a gyerekre munkaidőben. Később Odrade megtudta, hogy szülőanyja nagy összeget fizetett azért, hogy ilyetén módon elrejtse őt.

– Azért rejtett el nálunk, mert szeret – magyarázta neki az asszony, amikor Odrade már elég nagy volt ahhoz, hogy megértse. – Ezért nem szabad soha elárulnod senkinek, hogy mi nem vagyunk az igazi szüleid.

Odrade később azt is megtudta, hogy ehhez a szeretetnek semmi köze nem volt. A Tisztelendő Anyáknak nem voltak ilyen evilági indítékaik. Márpedig Odrade szülőanyja Bene Gesserit nővér volt.

Mindezt Odradével ez eredeti terv szerint közölték. A neve: Odrade. Mindig „Darwi"-nak szólították, amikor a szólító nem akart nyájaskodni, és nem volt dühös. A gyerek-barátai ezt általában lerövidítették „Dar"-ra.

De azért nem minden ment az eredeti terv szerint. Odrade emlékezett egy keskeny ágyra egy pasztellkék falú szobában, állatokat és képzeletbeli tájakat ábrázoló képekkel a falakon. Fehér függönyök lengedeztek az ablakon a tavaszi és nyári fuvallatban. Odrade emlékezett rá, hogy ugrál a keskeny ágyon, csodálatosan jó játék: föl, le, föl, le. Rengeteg nevetés. Karok kapják el repülés közben és szorosan megölelik. Egy férfi karjai: kerek arc, kis bajusz, ami mindig kacagásra csiklandozza. Az ágy nekiütődik a falnak, amikor felugrik, és nyomokat hagy rajta.

Odrade most ezt az emléket játszotta le, és nem nagyon akaródzott neki belehajítani ezt a racionalitás kútjába. Nyomok a falon. A nevetés és öröm nyomai. Milyen aprók, mégis milyen sokat jelképeznek.

Furcsa, hogy újabban egyre többet gondolt a papára. De nem minden emlék volt boldog. Voltak alkalmak, amikor a papa dühös-szomorú volt, és figyelmeztette a mamát, hogy „ne menjen bele túlságosan". Az arca tehetetlenséget tükrözött. A hangja ugató volt, mint amikor haragszik. Aztán a mama mozdult meg lágyan, a szeme csupa aggodalom. Odrade érzékelte az aggodalmat, és neheztelt a férfire. Az asszony tudta a legjobban, hogyan bánjon a férfivel. Megcsókolta a nyakát, megsimogatta az arcát, és a fülébe suttogott.

Ezek az ősi „természetes” érzelmek rengeteg munkát adtak a Bene Gesserit analista-proktoroknak, míg kiűzték őket Odradéból. De még most is voltak visszamaradt törmelékdarabkák, melyeket fel kellett szedni és ki kellett dobni. Odrade tudta, hogy még most sem tűnt el mindegyik.

Látva a gondosságot, amellyel Taraza az életrajzát tanulmányozza, Odrade eltűnődött, hogy vajon nem ez volt-e a folt, amit Taraza észrevett.

MOSTANRA MÁR BIZTOSAN TUDJÁK, HOGY URA VAGYOK EZEKNEK A RÉGI ÉRZELMEKNEK.

Olyan régen volt. Mégis el kellett ismernie, hogy a férfi és az asszony emléke ott rejtőzik mélyen benne, és olyan erővel kötődik, hogy sohasem lehet teljesen kiirtani. Főleg a mama.

A Tisztelendő Anya aki megszülte Odradét, olyan okokból rejtette el őt arra a helyre a Gammun, amit Odrade most már elég jól megértett. Nem neheztelt érte. Ez mindkettejük életben maradásához szükséges volt. A probléma abból származott, hogy mostohaanyjától Odrade valami olyasmit kapott, amit a legtöbb anya megad a gyerekének, és amiben a Nővérek annyira nem bíztak – szeretetet.

Mikor a Tisztelegő Anyák jöttek, a mostohaanya nem harcolt a GYEREKE elvitele ellen. Két Tisztelendő Anya érkezett egy csapat férfi és női proktorral. Ezután Odradének rengeteg ideje volt megérteni ennek a rettenetes pillanatnak a jelentőségét. Az asszony a szíve mélyén tudta, hogy egyszer eljön az elválás napja. Csak idő kérdése. Mégis, ahogy a napokból évek lettek, majdnem hat szabvány év – az asszony elkezdett remélni.

Aztán jöttek a Tisztelendő Anyák testes segédeikkel. Egyszerűen csak kivártak addig, míg biztonságos nem lett a helyzet, míg biztosak nem voltak benne, hogy egyetlen vadász sem tudja, hogy ez egy Bene Gesserit, egy megtervezett Atreides-sarj.

Odrade látta, hogy a mostohaanyja rengeteg pénzt kap. Az asszony a padlóra hajította a pénzt. De nem emelte fel a hangját, hogy tiltakozzon. A jelenetben szereplő felnőttek tudták, hol a hatalom.

Az elfojtott emlékeket felidézve Odrade még mindig látta az asszonyt, ahogy egy karosszékbe roskad az ablak mellett, fázósan összefogja a saját vállait, és hintázik előre-hátra, előre-hátra. Egyetlen hang nélkül.

A Tisztelendő Anyák a Hangot használták, ezenkívül bűbájt, kábító füvek füstjét és saját lenyűgöző jelenlétüket, hogy Odradét a várakozó kocsiba csalják.

– Nem fog sokáig tartani. Az igazi anyád küldött minket.

Odrade érzékelte a hazugságot, de a kíváncsiság győzött. AZ IGAZI ANYÁM!

Utolsó képe egyetlen addig ismert női szülőjéről az ablaknál ülő, előre-hátra ringatózó, elkeseredett arcú alak maradt.

Később, amikor Odrade arról beszélt, hogy visszatér az asszonyhoz, ezt az emlékképet beépítették egy alapvető Bene Gesserit leckébe.

– A szeretet nyomorúsághoz vezet. A szeretet nagyon ősi erő, aminek a maga idejében megvolt a maga célja, de többé már nem alapvető a faj fennmaradása szempontjából. Emlékezz ennek az asszonynak a hibájára, a fájdalomra.

Tizenéves korának jó derekáig Odrade ábrándozással alkalmazkodott. VALÓBAN vissza fog térni, ha majd teljes értékű Tisztelendő Anya lesz. Visszamegy és megkeresi azt a szeretetteljes asszonyt, akkor is, ha nem tudja más nevét azonkívül hogy „mama” meg „Sibia". Odrade emlékezett a felnőtt barátok nevetésére, akik „Sibiá"-nak hívták.

MAMA SIBIA:

De a Nővérek észrevették ezeket az ábrándokat, és felkutatták forrásukat. Aztán ezt is beépítették egy leckébe.

– Az álmodozás az első megnyilvánulása annak, amit mi szimulfolyamatnak nevezünk. Ez a racionális gondolkodás alapvető eszköze. Ezzel tudod megtisztítani az elmédet, hogy jobban gondolkodhass.

SZIMULFOLYAMAT.

Odrade Tarazára nézett az asztal fölött. A gyermekkori traumát óvatosan egy rekonstruált memória-helyre kell tenni. Mindez messze volt, a Gammun, azon a bolygón, amit Dán népe épített újjá az ínséges Idők és a Szétszóródás után. Dán – akkoriban még Caladan – népe. Odrade keményen megkapaszkodott a racionális gondolkodásban, a Más Emlékek talapzatára támaszkodva, ami a fűszer-agónia alatt áramlott be a tudatába, mikor teljes értékű tisztelendő anya lett.

SZIMULÁRAMLAT… A TUDATOSSÁG SZŰRŐJE… MÁS EMLÉKEK.

Milyen erős eszközöket adtak neki a Nővérek. Milyen veszedelmes eszközöket. Az a sok másik élet mind ott fekszik közvetlenül a tudat függönye mögött, a túlélés eszközeként, nem a kíváncsiság kielégítésére.

Taraza a szeme előtt elfutó anyagból fordította fennhangon:

– Túl sokat áskálódsz a Más Emlékekben. Ez sok energiát von el. – A Főtisztelendő Anya telikék szeme szúrós pillantást vetett fölfelé, Odradéra. – Időnként egészen a testi tűrőképesség határáig mész. Ez korai halálhoz vezethet.

– Óvatos vagyok a fűszerrel, Anya.

– Jól is teszed! A test csak ennyi fűszert tud elviselni, csak ennyi kalandozást a múltjában!

– Megtaláltad a foltomat? – kérdezte Odrade.

– Gammun! – Egyetlen szóban egy egész szónoklat.

Odrade tudta. Azoknak az elveszett éveknek a traumája Gammun. Olyan elhajlás ez, amit gyökerestől ki kell irtani és racionálisan elfogadhatóvá kell tenni.

– De hát engem a Rakisra küldtek – mondta Odrade.

– Gondoskodj róla, hogy mindig emlékezz az önmérséklet aforizmáira! Ne feledd, ki vagy!

Taraza megint a képernyőjéhez hajolt.

ODRADE VAGYOK, gondolta Odrade.

A Bene Gesserit-iskolákban, ahol a keresztnevek általában elhaltak, a listák mindig a vezetéknév alapján készültek. Korán megtanulták, hogy a titkos vagy személyes név elárulása ősi eszköz arra, hogy valakit a vonzalom csapdájába ejtsenek.

Taraza, aki három osztállyal járt Odrade fölött, azt a feladatot kapta, hogy „hordja magával azt a kisebb lányt", a figyelő tanárok szándékosan hozták össze őket.

A „magával hordás” jelentett némi basáskodást a kisebbik fölött, de olyan alapvető tudnivalókat is, melyeket könnyebb volt egy korban közelebb állótól megtanulni. Taraza, mivel hozzáférhetett tanítványa személyi adataihoz, kezdte „Dar"-nak hívni a kisebb lányt. Odrade erre „Tar"-nak szólította Tarazát. A két név bizonyos köteléket teremtett köztük – Dar és Tar. Még miután a Tisztelendő Anyák ezt meghallották, és megszidták őket érte, néha még azután is elkövették ezt a bűnt, pusztán a mulatság kedvéért.

Odrade most lenézett Tarazára, és azt mondta:

– Dar és Tar.

Mosoly jelent meg Taraza szája szélén.

– Mi van az adataimban, amit már nem tudsz rég fejből? – kérdezte Odrade.

Taraza hátradőlt és megvárta, míg a szék-kutya alkalmazkodik új testhelyzetéhez. Összekulcsolt kezeit az asztalra helyezte, és felnézett a fiatalabb nőre.

IGAZÁBÓL NEM IS SOKKAL FIATALABB, gondolta Taraza.

De az iskola óta Taraza mégis úgy gondolt Odradéra, mint egy fiatalabb korcsoport tagjára, és ezzel olyan szakadék keletkezett köztük, amit semmiféle idő nem szüntethetett meg.

– Légy óvatos az elején, Dar – mondta Taraza.

– Ez a projekt már jócskán túl van az elején – mondta Odrade.

– De a te szereped csak most kezdődik. És olyan kezdetbe vágunk most bele, amilyet még sosem kíséreltünk meg.

– És most meg kell tanulnom mindent erről a gholáról?

– Nem.

Hát ez az. A magasröptű vita és a „tudnod kell” minden nyomát elsöpörte ez az egyetlen szó. De Odrade megértette. Volt egy szervezeti törvény, melyet még az eredeti Bene Gesserit Káptalanház fektetett le, és ami csak apró változásokon ment keresztül az évezredek során. A Bene Gesserit osztályait kemény vízszintes és függőleges korlátok szabdalták szét, osztották elszigetelt csoportokra, melyek csak itt a csúcson futottak össze. A kötelességek (amelyeket itt „megbízásos feladatoknak” neveztek) egymástól elválasztott sejtekben hajtódtak végre. Az egyik sejten belül tevékenykedők nem ismerték a másik, párhuzamos sejtekben dolgozó társaikat.

DE ÉN TUDOM, HOGY LUCILLA TISZTELENDŐ ANYA OTT VAN EGY PÁRHUZAMOS CELLÁBAN, gondolta Odrade. EZ A LOGIKUS MEGOLDÁS.

Felismerte a szükségszerűséget. Ősi terv volt ez, titkos forradalmi társaságok kelléktárából kiemelve. A Bene Gesserit mindig is állandó forradalmárnak tekintette magát. Olyan forradalom volt ez, ami csak a Zsarnok, II. Leto ideje alatt kényszerült csitulni.

CSITULNI, DE NEM ELTÉRÜLNI VAGY MEGSZŰNNI, emlékeztette magát Odrade.

– A feladatodat tekintetbe véve – mondta Taraza mondd meg, ha látsz valamit, ami közvetlen fenyegetést jelent a Nővérekre.

Ez egyike volt Taraza KÜLÖNLEGES kéréseinek, melyekre Odrade megtanult szavak nélküli ösztönből válaszolni, amit aztán szavakba öntött. Gyorsan felelte:

– Ha nem cselekszünk, az a rosszabb.

– Gondoltunk rá, hogy veszély lesz – mondta Taraza. Száraz, távoli hangon szólt. Taraza nem szerette előhívni ezt a képességet Odradéből. A fiatalabbik nő rendelkezett egy jövőbelátó ösztönnel, amivel fel tudta deríteni a Nővéreket fenyegető veszélyeket. Ez persze a genetikai vonalának erős behatásából ered – az Atreidesek a maguk veszedelmes képességeivel. Volt egy különleges megjegyzés Odrade szaporodási dossziéjában: „Minden utódot gondosan megvizsgálni.” Ezek közül az utódok közül kettőt feltűnés nélkül eletettek láb alól.

NEM KELLETT VOLNA MOST FELÉBRESZTENEM ODRADE KÉPESSÉGÉT, MÉG EGYETLEN PILLANATRA SEM, gondolta Taraza. De néha túl erős volt a kísértés.

Taraza az asztalába zárta a vetítőt és miközben beszélt, az üres asztallapot bámulta.

– Még ha találsz is egy tökéletes nemzőapát, akkor sem szaporodhatsz az engedélyünk nélkül, amíg távol vagy.

– A természetes anyám hibája – mondta Odrade.

– A természetes anyád hibáját is fel kellett volna ismerni, már amikor elkövette!

Odrade ezt már hallotta. Ott volt az a dolog az Atreides-vonalban, ami miatt gondos ellenőrzésre volt szükség a Nemesítési Mesternőktől. Az a vad tehetség, hát persze. Odrade tudott erről a vad tehetségről, erről a genetikai erőről, ami létrehozta a Kwisatz Haderachot és a Zsarnokot. De mit akarnak tulajdonképpen a Nemesítési Mesternők? Vagy pusztán negatív a megközelítésük? Ne legyen több veszélyes születés! Sosem látta viszont egyik gyermekét sem a szülés után, de ez a Nővérek közt nem volt túlságosan furcsa dolog. És nem látta soha a saját genetikai leírását sem. A Nővérek itt is az erők gondos megosztásával dolgoztak.

ÉS AZOK A KORÁBBI TILALMAK A MÁS EMLÉKEIMRE!

Megtalálta az üres helyeket a memóriájában, és megnyitotta őket. Valószínű volt, hogy csak Taraza és talán két tanácsos (a legvalószínűbben Bellonda, meg egy másik öregebb Tisztelendő Anya) férhettek hozzá az érzékenyebb szaporodási információkhoz.

Taraza és a többiek tényleg megesküdtek, hogy inkább meghalnak, de nem árulják el a titkos adatokat kívülállóknak? Végül is megvolt a precíz szertartása annak, hogy hogyan játszódjon le az utódlás akkor, ha egy magas rangú Tisztelendő Anya a Nővérektől távol hal meg, a magába zárt életek továbbadásának esélye nélkül. Erre a szertartásra gyakran sor került a Zsarnok uralma alatt. Rettenetes időszak volt! Tudni azt, hogy átlát a Nővérek forradalmi sejtjein! Szörnyeteg! Odrade tudta, hogy nővérei sosem áltatták magukat azzal, hogy II. Letot valami mélyen gyökerező, Jessica nagyanyja iránti hűség tartotta volna vissza a Bene Gesserit elpusztításától.

OTT VAGY, LADY JESSICA?

Odrade érezte a mozgolódást valahol mélyen magában. Egy Tisztelendő Anya kudarca: „Hagyta magát szerelembe esni!". Milyen apró dolog, és milyen nagyok a következményei. Háromezer-ötszáz év zsarnokság!

Az Arany Ösvény. Végtelen? És mi van a Szétszóródásba került megatrilliókkal? Milyen fenyegetést jelentenek a most visszatérő Elveszettek?

Mintha olvasott volna Odrade gondolataiban, ahogy látszólag sok más alkalommal is, Taraza azt mondta:A Szétszóródottak ott vannak kint… arra várnak, hogy lecsaphassanak.

Odrade már hallotta az érveket: veszély az egyik oldalon is, a másikon is, valami mágneses erővel vonzó. Megannyi varázslatos ismeretlen. A Nővérek a maguk évezredeken át melanzzsal élesített képességeikkel mit kezdenek majd az emberiségnek, ezekkel a megcsapolatlan forrásaival? Gondoljunk csak arra a rengeteg génre ott kint! A lehetséges tehetségekre, melyek kint sodródnak az univerzumokra, hogy talán örökre elvesszenek!

– Nem az ismert dolgok okozzák a legnagyobb félelmeket – mondta Odrade.

– És a legnagyobb ambíciókat – mondta Taraza.

– Akkor hát Rakisra megyek?

– Ha eljön az ideje. Megfelelőnek találtalak a feladatra.

– Különben nem engem bíztál volna meg vele.

Ez régi játék volt köztük, még az iskolás időkből. De Taraza észrevette, hogy nem tudatosan ment bele. Túl sok emlék gabalyította össze őket kettőjüket: Tart és Dart. Erre figyelni kell!

– Ne feledd, hova köt a hűség – mondta Taraza.

---

A nem-hajók létezése jelenti annak a lehetőségét, hogy egész bolygókat lehet elpusztítani megtorlás veszélye nélkül. Egy nagy tárgyat, aszteroidát vagy hasonlót lehet a bolygó ellen küldeni. Vagy az embereket lehet egymás ellen fordítani szexuális felforgatással, aztán pedig felfegyverezni őket, hogy elpusztítsák egymást. Ezek a Tisztelet Matrónák láthatólag ez utóbbit részesítik előnyben.

Bene Gesserit elemzés

Az udvaron elfoglalt helyéről Duncan Idaho még akkor is figyelte a föntieket, amikor pedig nem is látszott rajta. Persze ott volt Patrin, de Patrin nem számított. A Tisztelendő Anyák Patrinnal szemközt, őket kellett figyelni. Mikor Lucillára nézett, azt gondolta: Ő ÚJ. Ez a gondolat hirtelen izgalommal töltötte el, amit újabb gyakorlatozással vezetett le.

Teljesítette a Miles Teg által elrendelt edzőjáték első három sorozatát, és alig volt tudatában annak, hogy Patrin jelenteni fogja, hogyan teljesített. Duncan szerette Teget és az öreg Patrint, és érezte, hogy érzelmei viszonzásra találnak. De ez az új Tisztelendő Anya – az ő jelenléte érdekes változásokat sugallt. Először is fiatalabb volt a többieknél. Ezenkívül nem próbálta elrejteni a szemét, ami a Bene Gesseritek egyik jellemzője volt. Amikor először meglátta Schwangyut, akkor nem-fűszerfüggő pupillát és enyhén véreres szemfehérjét utánzó kontaktlencse pillantásával találkozott a tekintete. Az Erősség egyik gyakornokának a szájából azt is hallotta, hogy Schwangyu lencséi másnak a korrigálására is szolgálnak: „egy asztigmatikus gyengeségére, amit eltűrnek a genetikai vonalában cserébe azokért az előnyös tulajdonságokért, amelyeket továbbad az utódainak."

Akkor ennek a megjegyzésnek a nagy része érthetetlen volt Duncan számára, de utánanézett az utalásoknak az Erősség könyvtárában, bár ezek az utalások szórványosak és tartalmukban erősen korlátozottak voltak. Schwangyu maga elhárított mindenféle kérdést erre vonatkozólag, de a tanárai ezutáni viselkedéséből Duncan tudta, hogy mérges lett. Jellemző módon másokon töltötte ki a haragját.

Duncan gyanította, hogy valójában az hozta ki a sodrából, amikor ő, Duncan megkérdezte, hogy Schwangyu-e az anyja.

Duncan már régóta tudta, hogy valami miatt különleges. Voltak a hatalmas Bene Gesserit Erősség épületegyüttesének olyan részei, ahová nem engedték be. Persze talált módot arra, hogy kijátssza ezeket a tilalmakat, és gyakran bámult ki sűrű sövényeken és nyitott ablakokon át őrökre és kiürített területekre, melyeket tűz alatt lehetett tartani stratégiailag elhelyezett gépfegyver-erődökből. Miles Teg maga tanította meg őt a sortűz-elhelyezés fontosságára.

Gammu, most ez volt a bolygó neve. Valaha Giedi Prime-ként ismerték, de egy bizonyos Gurney Halleck ezt megváltoztatta. Unalmas ügy. Még mindig maradt egy kis halvány, keserű olajszag a bolygó földjében a daniak előtti időkből. Speciális növények ezrei változtatták ezt meg, a tanárok így mondták. Ezekből látott valamennyit az Erősségből is. Tűlevelű és más fák vették körül őket.

Titokban tovább figyelve a Tisztelendő Anyákat, Duncan cigánykerekezni kezdett. Épp úgy feszítette és hajlította izmait, ahogy Tegtől tanulta.

Teg a bolygóvédelmet is tanította. A Gammut bolygókörüli pályán keringő monitorok fogták gyűrűbe, és a legénység tagjainak nem volt fent a családja. A családok lent maradtak a Gammun, az őrök éberségétől függő túszként. Valahol az űrben tartózkodó hajók között voltak észrevehetetlen nem-hajók is, amiknek a legénysége teljes egészében a Bashar embereiből és Bene Gesserit nővérekből állt.

– Nem fogadtam volna el ezt a megbízást, ha nem az én kezemben lett volna minden védelmi döntés – magyarázta Teg.

Duncan rájött, hogy „ez a megbízás” – ő. Az Erősség azért van, hogy őt védelmezze. Teg keringő monitorjai pedig, a nem-hajókkal együtt, az Erősségre vigyáznak.

Mindez a katonai oktatás része volt, amit Duncan valahogy ismerősnek érzett. Mikor azt tanulta, hogyan kell megvédeni egy látszólag sebezhető bolygót az űrből érkező támadások ellen, ösztönösen TUDTA, hogyan kell jól elhelyezni a véderőket. Mindez a maga egészében rendkívül bonyolult volt, az elemek azonban azonosíthatóak és érthetőek. Ott volt például az atmoszféra állandó megfigyelése és a Gammu lakóinak vérszéruma. Mindenhol ott voltak a Bene Gesserit által fizetett suk orvosok.

– A betegségek fegyverek – mondta Teg. – És nekünk gondosan védekeznünk kell ellenük. Teg gyakran intézett kirohanásokat a passzív védelem elve ellen. Azt mondta róla, hogy „egy olyan ostrom mentalitás terméke, amiről régen ismert, hogy végzetes gyengeségekhez vezet."

Teg hadászati óráin Duncan mindig nagyon figyelt. Patrin és a könyvtári feljegyzések megerősítették, hogy a mentát Bashar Miles Teg a Bene Gesserit egyik híres katonai vezetője volt. Patrin gyakran beszélt a közösen leszolgált idejükről, és mindig Teg volt a hős.

– A mozgékonyság a hadi siker titka – mondta Teg. Ha erődökbe, akár egész bolygónyi erődökbe is vagy lekötve, végtelenül sebezhető vagy.

Teg nem sokat törődött a Gammuval.

– Látom, már tudod, hogy ezt a helyet valaha Giedi Prime-nak hívták. A Harkonnenek, akik itt uralkodtak, megtanítottak minket egy-két dologra. Hála nekik, most már világosabb képünk van arról, milyen rettenetesen brutális lehet az ember.

Mikor erre gondolt, Duncan észrevette, hogy a két Tisztelendő Anya a mellvéden nyilvánvalóan róla beszél.

ÉN VAGYOK ANNAK AZ ÚJNAK A FELADATA?

Duncan nem szerette, hogy figyelik, és remélte, hogy az új majd hagy neki egy kis időt, amikor egyedül lehet. Nem látszott túl kemény nőnek. Nem úgy, mint Schwangyu

Miközben tovább csinálta a gyakorlatokat, Duncan egy magán-mondókát mormogott: ÁTKOZOTT SCHWANGYU! ÁTKOZOTT SCHWANGYU!

Kilencéves kora óta gyűlölte Schwangyut – immáron négy éve. Azt hitte, hogy Schwangyu nem tud erről a gyűlöletről. Biztos már rég elfeledkezett arról az incidensről, ami fellobbantotta Duncan gyűlöletét.

Alig volt kilenc éves, és sikerült becsusszannia a belső őrökön keresztül egy alagútba, ami az egyik géppuska-toronyhoz vezetett. Az alagútban gombaszag. Halovány fények. Nedvesség. Kilesett a torony lőrésein, mielőtt elkapták, és visszatoloncolták az Erősség belsejébe.

Ezt a szökést kemény lecke követte Schwangyutól, ettől a távoli és fenyegető figurától, aki parancsainak mindig engedelmeskedni kellett. És Duncan még mindig így gondolt rá, pedig azóta már tanult a Bene Gesserit Parancsoló Hangjáról, erről a hangművészetről, melynek révén meg lehet törni egy képzetlen hallgató akaratát.

ENGEDELMESKEDNI KELL NEKI.

– Egy egész őrgárdát sodortál bajba – mondta Schwangyu. – Mindnyájan szigorú büntetést kapnak.

Ez volt a lecke legszörnyűbb része. Duncan kedvelte némelyik őrt, és néha-néha el is csalt egyet-egyet valóban játszani: nevetni, bukfencezni. Ezzel a csínnyel, hogy kiszökött a toronyba, ártott a barátainak.

Duncan tudta, milyen az, ha valakit megbüntetnek.

ÁTKOZOTT SCHWANGYU! ÁTKOZOTT SCHWANGYU!

Schwangyu leckéje után Duncan az akkori vezető oktatójához, Tamalane Tisztelendő Anyához szaladt. Egy másik ráncos öregasszonyhoz, akinek hűvös és tartózkodó modora volt, keskeny arca és durva bőre. Az őrök büntetéséről kérdezte Tamalane-t. Tamalane furcsa, tűnődő hangulatba került, a hangja mint a fához súrlódó homok.

– Büntetések? Nos hát, igen.

A nagy oktatószint kicsi tanulószobájában voltak, ahol Tamalane készült esténként a másnapi óráira. Voltak itt buborék- és tekercs-olvasók, meg egyéb, információ tárolására és kiolvasására szolgáló kifinomult eszközök. Duncan sokkal jobban szeretett itt lenni, mint a könyvtárban, de ide kísérő nélkül nem jöhetett. A szoba világos volt, számos szuszpenzoros parázsgömb világította meg. Mikor Duncan berontott, Tamalane elfordult a másnapi leckéktől.

– A mi erősebb büntetéseinkben mindig van valami áldozati lakoma-szerű – mondta. – És az őrök természetesen erősebb büntetést fognak kapni.

– Lakoma? – döbbent meg Duncan.

Tamalane teljesen hátrafordult forgószékén, és egyenesen a fiú szemébe nézett. Acélos fogsora csillogott a fényben.

– A történelem ritkán volt kegyes azokhoz, akiket meg kellett büntetni – szólt.

Duncen megrezzent a „történelem” szóra. Ez Tamalane egyik jele volt. Most is lecke következik, megint egy unalmas lecke.

– A Bene Gesserit büntetéseket nem lehet elfelejteni.

Duncan koncentrálni kezdett Tamalane vén szájára, mert hirtelen megérezte, hogy a nő saját fájdalmas tapasztalatából beszél. Most talán megtudhat valami érdekeset!

– A mi büntetéseinkben elkerülhetetlen lecke van folytatta Tamalane. – És ez sokkal több, mint a puszta fájdalom.

Duncan a padlón ült, Tamalne lábánál. Ebből a szögből Tamalane fekete leples, baljós alaknak látszott.

– Mi nem a végső kínnal büntetünk – mondta. – Ez a Tisztelendő Anyák kiváltsága, akik áthaladnak a fűszeren.

Duncan bólintott. A könyvtári feljegyzések utaltak a „fűszer-agóniára", erre a rejtélyes megpróbáltatásra, ami létrehozta az igazi Tisztelendő Anyákat.

– Az erősebb büntetések azért fájdalmasak is, és nem csak testileg. A büntetés nyomában ébredő érzelem mindig az, amit a megbüntetett legnagyobb gyengeségének ítélünk, így erősítjük meg őt.

Szavai homályos rettegéssel töltötték el Duncant. Mit műveltek az őreivel? Nem tudott megszólalni, de erre nem is volt szükség. Tamalane még nem fejezte be.

– A büntetések mindig desszerttel végződnek – mondta, és a térdére csapott.

Duncan a homlokát ráncolta. Desszerttel? Az lakomákon van. Hogyan lehet egy lakoma – büntetés?

– Ez nem valódi lakoma, csak az elv ugyanaz. - magyarázta Tamalane. Karomszerű ujjaival kört rajzolt a levegőbe. – Jön a desszert: valami teljesen váratlan. És a megbüntetett azt gondolja: Ó, VÉGRE MEGBOCSÁTOTTAK. Érted?

Duncan a fejét csóválta. Nem, nem érti.

– Ez a pillanat édessége – mondta Tamalane. – Végigszenvedted egy lakoma összes fájdalmas fogását, és végül eljutsz valamihez, ami jóízű. Nade! Mikor megízleled, AKKOR következik a legfájdalmasabb pillanat, a felismerés, a MEGÉRTÉSE annak, hogy ez nem a minden-jó-ha-jó-a-vége. És valóban nem az. Ez az erősebb büntetés végső fájdalma. Ez rögzíti a Bene Gesserit-leckét.

– De mit fog tenni azokkal az őrökkel? – szakadtak ki a szavak Duncanból.

– Nem tudom megmondani az egyes büntetések egyéni elemeit. Nekem ezt nem kell tudnom. Csak annyit tudok, hogy mindegyiküknek más.

Tamalane nem volt hajlandó ennél többet mondani. Visszatért a másnapi lecke előkészítéséhez.

– Holnap folytatjuk – mondta. – Megtanuljuk a beszélt Galach nyelv különféle tájszólás-forrásainak azonosítását.

És senki más, még Teg és Patrin sem feleltek a büntetésre vonatkozó kérdésére. Még az őrök sem voltak hajlandók beszélni megpróbáltatásaikról, mikor aztán később újra találkozott velük. Némelyik ellenségesen reagált barátságos közeledésére, és egyikük sem játszott vele soha többet. A megbüntetettek nem bocsátottak meg. Ennyi világos volt.

ÁTKOZOTT SCHWANGYU! ÁTKOZOTT SCHWANGYU!

Ekkortól kezdődött az a mélységes gyűlölet. Az összes öreg boszorkányt ugyanígy gyűlölte. Vajon az új is ugyanolyan lesz, mint a régiek?

ÁTKOZOTT SCHWANGYU!

Mikor megkérdezte Schwangyut:

– Miért kellett megbüntetni őket? – Schwangyu egy kicsit gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Veszélyes neked itt a Gammun. Vannak emberek, akik ártani akarnak neked.

Duncan nem kérdezte, miért. Erre még Teg sem válaszolna, bár Teg puszta jelenléte is hangsúlyozta ezt a veszedelmet.

Pedig Miles Teg mentát, aki nagyon sokat tud. Duncan sokszor látta felcsillanni az öreg szemét, miközben elkalandoztak a gondolatai. De nem volt mentát válasz az olyan kérdésekre, mint:

– Miért vagyunk itt a Gammun? Ki ellen védekeztek? Ki akar engem bántani? Kik a szüleim?

Ezekre a kérdésekre hallgatás volt a válasz, vagy Teg mordulása:

– Erre nem felelhetek.

A könyvtár sem ért semmit. Ezt már nyolcévesen felfedezte, amikor egy Luran Geasa nevű elvetélt Tisztelendő Anya volt a vezető tanára – aki nem volt ugyan olyan vén, mint Schwangyu, de amúgy ő is jól benne járt a korban, úgy százéves lehetett.

A kérésére a könyvtár készségesen szolgáltatott információkat a Giedi Primeról, a Harkonnenekről és bukásukról, és a számos összecsapásról, ahol Teg volt a parancsnok. Ezek közül a csaták közül egyik sem volt különösebben véresnek feltüntetve: számos beszámoló „kiváló diplomataként” emlegette Teget. De egyik dátumtól a másikig visszafelé haladva Duncan megismerte az Istencsászár korát és a népe megszelídülését. Ez a kor hetekig foglalkoztatta Duncant. A feljegyzések közt talált egy régi térképet, és kivetítette az ernyőfalra. A kommentátor megjegyzéseiből megtudta, hogy az ő Erősségük is Halszólító-helyőrség volt, melyet a Szétszóródás idején hagytak el.

HALSZÓLÍTÓK!

Duncan szeretett volna az ő idejükben élni, mint az Istencsászárt bálványozó női hadsereg kevés férfi tanácsadójának egyike.

Ó, HA AKKOR OTT ÉLHETTEM VOLNA RAKISON!

Teg meglepően készséges volt az Istencsászárral kapcsolatban, mindig „Zsarnoknak” nevezte. Megnyílt egy zár a könyvtárban, és csak úgy ömlött Duncan elé az információ Rakisról.

– Megláthatom valaha Rakist? – kérdezte Geasát.

– Arra nevelünk, hogy ott élj majd. A válasz megdöbbentette. Minden, amit arról a távoli bolygóról tanult, egyszeriben új megvilágításba került.

– Miért fogok ott élni?

Újult érdeklődéssel vetette magát a rejtélyes bolygó és nyomorúságos vallásának, Shai-hulud, a Megosztott Isten Egyházának tanulmányozásába. FÉRGEK. Az Istencsászárból lettek azok a férgek! Ez a gondolat megrémítette Duncant. Talán ez olyasmi, amit érdemes imádni. Megpendített benne valamit. Mi vezethetett egy embert arra, hogy elfogadja ezt a rettenetes átalakulást?

Duncan tudta, hogy az őrök és az Erősség többi lakója hogyan vélekedik Rakisról és az ottani papságról. Az ellenséges megjegyzések és a nevetések mindent elárultak. Teg azt mondta:

– Valószínűleg sosem fogjuk megtudni erről az igazságot, de én mondom neked, fiú, ez nem egy katonának való vallás.

Schwangyu is megjegyezte:

– Tanulnod kell a Zsarnokról, de nem kell elhinned a vallását. Nem méltó hozzád. Megvetendő.

Duncan minden megtakarított tanulóidejében a könyvtár kincseit böngészte: a Megosztott Isten Szent Könyvét, a Testőrbibliát, az Oranzs Katolikus Bibliát, de még az Apokrifát is. Megismerte a rég kihalt Hit Hivatalát, és a „Gyöngyöt, ami a Megértés Napja".

A férgeknek már a gondolata is lenyűgözte. A nagyságuk! Egyetlen nagyobb példány végigért volna az egész Erősségen. A Zsarnok előtt az emberek lovagoltak a férgeken, de most már ezt tiltotta a rakisi papság.

Duncan azon vette észre magát, hogy nem tudja letenni annak a régészcsoportnak a beszámolóját, akik megtalálták a Zsarnok primitív nem-kamráját Rakison. Dar-es-Balatnak hívták azt a helyet. A Hadi Benotto nevű régész által írott jelentések „A rakisi papság parancsára tilalmas” jelzést viselték. A Bene Gesserit archívumból származó beszámolók a katalógusban is hosszú helyet foglaltak el, Benotto közlései pedig egyenesen lebilincselőek voltak.

– Az Istencsászár tudatának veleje minden egyes féregben? – kérdezte Geasát.

– Így mondják. De még ha így is van, ezek nem tudatosak. A Zsarnok maga mondta, hogy végtelen álmot alszik majd.

Minden egyes tanuló óra alkalmat adott egy-egy különleges leckére és Bene Gesserit-vallás magyarázatra, míg végül találkozott a „Siona Kilenc Lánya” és az „Idaho Ezer Fia” kifejezésekkel.

Geasa elé állva kérdezte:

– Az én nevem is Duncan Idaho. Mit jelent ez?

Geasa mindig úgy járt, mintha kudarca árnyékában állna, hosszúkás fejét előrelógatta, vizenyős szemei a földet bámulták. Duncan az oktatószint termei előtti hosszú csarnokban rontott rá, estefelé. Geasa elsápadt a kérdésre.

Mikor a nő nem felelt a kérdésre, folytatta:

– Én Duncan Idahótól származom?

– Erről Schawangyut kell kérdezned – Geasa ezt úgy mondta, mintha minden egyes szó fájdalmat okozna neki.

Ez ismerős válasz volt, és feldühítette Idahót. Ez azt jelentette, hogy majd mondanak neki valamit, amivel betömik a száját, egy kis információ-morzsát. De Schwangyu nyíltabbnak bizonyult, mint várta.

– Te Duncan Idaho eredeti vérét hordozod.

– Kik a szüleim?

– Ők már rég halottak.

– Hogyan haltak meg?

– Nem tudom. Mi már árvaként kaptunk téged.

– Akkor miért akarnak engem bántani?

– Félnek attól, amit esetleg tehetsz.

– És mit tehetek?

– Tanuld a leckéidet. Mindent időben meg fogsz tudni.

HALLGASS ÉS TANULJ! Újabb unalomig ismert válasz.

Engedelmeskedett, mert megtanulta felismerni, mikor csukódnak be előtte az ajtók. De kutató értelme újabb beszámolókat látott az ínséges Időkről és a Szétszóródásról, a tértelenekről, azaz nem-kamrákról, a nem-hajókról, melyek még az univerzum legerősebb jövőbelátó elméje számára is láthatatlanok. Itt bukkant rá arra a tényre, hogy Duncan Idaho és Siona – a két ősi alak, akik a Zsarnok istencsászárt szolgálták – leszármazottai is láthatatlanok a próféták és jövendölők előtt. Még egy mély melanzs-transzba merült Liga Kormányos sem tudta megtalálni az ilyen embereket. A feljegyzések szerint Siona törvényes Atreides-származék volt, Duncan Idaho pedig ghola.

GHOLA?

Végigkutatta a könyvtárat, hogy megtalálja ennek a különös szónak a jelentését. GHOLA. De a könyvtár nem szolgált mással, csak egy száraz, szűkszavú megállapítással: „GHOLÁK: EGY HALOTT SEJTJEIBŐL A TLEILAXI AXOLOTL-TARTÁLYOKBAN ÚJRANÖVESZTETT EMBEREK.”

AXOLOTL TARTÁLYOK?

"Tleilaxi eszközök, melyekkel élő embert lehet előállítani egy holttest sejtjeiből."

– Írj le egy gholát – adta ki az utasítást.

– Ártatlan test, amit megfosztottak eredeti emlékeitől. Lásd Axolotl tartályok.

Duncan már megtanult olvasni a csendekből, a fehér foltokból, amit az Erősség népe feltárt előtte. Átfutott rajta a megvilágosodás! Tudta! Csak tíz éves volt, és már tudta!

ÉN IS GHOLA VAGYOK.

Késő délután volt, az ezoterikus gépezetek beleolvadtak a homályba, és a tízéves kisfiú ott ült egy leolvasó előtt, magához ölelve felfedezését.

GHOLA VAGYOK!

Nem tudott visszaemlékezni az axolotl tartályra, ahol sejtjeiből csecsemő növekedett. Első emléke az volt, hogy Geasa kiveszi őt a bölcsőjéből, és riadt érdeklődéssel nézi.

Olyan volt az egész, mintha az Erősség lakói által oly szűkösen mért információk és a feljegyzések lassan kirajzolnának egy alakot: őt magát.

– Mondja valamit a Bene Tleilaxról – kérte a könyvtárat.

– Kettéválik a népük: Arctáncoltatókra és Mesterekre. Az Arctáncoltatók öszvérek, terméketlenek, és alávetettek a Mestereknek.

MIÉRT TETTÉK EZT VELEM?

A könyvtár információs gépei hirtelen idegennek és veszedelmesnek tetszettek. Félt, de nem attól, hogy kérdései megint üres falakba ütköznek, hanem attól, hogy választ kap rájuk.

MIÉRT VAGYOK ÉN OLYAN FONTOS SCHWANGYUNAK ÉS A TÖBBIEKNEK?

Úgy érezte, hogy becsapták, még Miles Teg és Patrin is. Miért jó az, hogy kiveszik egy ember sejtjeit, és gholát csinálnak belőle?

Nem sokat tétovázott a következő kérdéssel.

– Egy ghola vissza tud emlékezni arra, hogy ki volt?

– Meg lehet csinálni.

– Hogyan?

– A ghola pszichológiai identitása előre meghatároz bizonyos reakciókat, amelyeket trauma segítségével működésbe lehet hozni.

Hát ez nem válasz!

– De mégis hogyan?

Ekkor lépett be a könyvtárba bejelentés nélkül Schwangyu. Tehát volt valami a kérdésekben, ami úgy volt beállítva, hogy riassza őt!

– Mindent meg fogsz tudni a maga idejében – mondta.

Ostobának nézik! Érezte ebben az igazságtalanságot, a hamisságot. Valami a lelke mélyén azt súgta, hogy föl nem ébredt énjében több emberi bölcsesség van, mint azokban, akik most nála felsőbbrendűnek hiszik magukat. Schwangyu iránti gyűlölete új magaslatokra hágott. Ő testesítette meg mindazt, ami kínozza, és útját állja kérdéseinek.

De most már lángra kapott a képzelete. Visszaszerzi eredeti emlékeit! Érezte, hogy ez így lesz. Emlékezni fog a szüleire, a családjára, a barátaira… az ellenségeire.

Meg is kérdezte Schwangyutól:

– Az ellenségeim miatt csináltatok engem?

– Már megtanulhattál hallgatni, te gyerek – felelte Schwangyu. – Most használd a tudásodat.

HÁT JÓL VAN. ÍGY FOGOK HARCOLNI ELLENED, SCHWANGYU. HALLGATNI FOGOK ÉS TANULNI. NEM FOGOM KIMUTATNI, AMIT VALÓJÁBAN ÉRZEK.

– Tudod – mondta Schwangyu – néha azt hiszem, hogy sztoikust nevelünk.

Leereszkedik hozzám. Márpedig Duncan nem akarta, hogy hozzá bárki is leereszkedjen. Harcolni fog minden hallgatásával és figyelmével. Kirohant a könyvtárból, és bevette magát a szobájába.

Az elkövetkező hónapokban sok minden megerősítette abban, hogy ghola. Még egy gyerek is tudja, ha furcsák körülötte a dolgok. Néha látott más gyerekeket a falakon túl, akik kiabálva és nevetgélve mentek. A gyerekekről is talált feljegyzéseket a könyvtárban. Azokat a gyerekeket a felnőttek nem kínozták olyasfajta szigorú drillel, mint őt. Más gyerekeknek nem volt Schwangyu Tisztelendő Anyájuk, aki az életük legapróbb részletét is megszabta.

Ezt a felfedezést újabb változás követte Duncan életében. Luran Geasát eltávolították mellőle, és soha nem is tért vissza.

NEM LETT VOLNA SZABAD HAGYNIA, HOGY TUDOMÁST SZEREZZEK A GHOLÁKRÓL.

Az igazság ennél azért egy kicsit bonyolultabb volt, ahogy Schwangyu ezt el is magyarázta Lucillának ott a mellvéden, az első napon.

– Tudtuk, hogy el fog jönni az az elkerülhetetlen pillanat. Tudomást fog szerezni a gholákról és felteszi azokat a bizonyos kérdéseket.

– Ideje volt, hogy egy igazi Tisztelendő Anya vegye át a mindennapi oktatását. Lehet, hogy Geasával hibát követtünk el.

– Megkérdőjelezed az ítéletemet? – vakkantotta Schwangyu.

– Olyan tökéletes lenne az ítélőképességed, hogy semmiféle kérdés nem férhet hozzá? – Lucilla lágy kontraaltján a kérdés úgy hangzott, mint egy pofon.

Schwangyu majdnem egy teljes percig csendben maradt. Végül azt mondta:

– Geasa azt hitte, hogy a ghola egy kedves kis gyerek. Sírt, és azt hajtogatta, mennyire fog neki hiányozni.

– Hát nem figyelmeztették előre?

– Geasa nem kapott olyan kiképzést, mint mi.

– Tehát akkor kicserélted őt Tamalane-ra. Én nem ismerem Tamalane-t, de gondolom, meglehetősen idős.

– Meglehetősen.

– Mi volt Duncan reakciója Geasa eltávolítására?

– Megkérdezte, hova tűnt. Mi pedig nem válaszoltunk.

– És hogy haladt Tamalane?

– A harmadik napon, amit együtt töltöttek, Duncan nagyon higgadtan azt mondta neki: „Gyűlöllek. Ezt várjátok tőlem?”

– Ilyen gyorsan!

– Most éppen téged figyel, és azt gondolja: Gyűlölöm Schwangyut. Ezt az újat is gyűlölnöm kell majd? De azt is gondolja, hogy te nem olyan vagy, mint az öreg boszorkák. Te fiatal vagy. Tudni fogja, hogy ez fontos.

---

Az emberek akkor élnek a legjobban, amikor mindenkinek megvan a helye, amikor mindenki tudja, hova tartozik a dolgok rendjében, és tudja, mit érhet el Pusztítsd el ezt a helyet, és elpusztul az ember.

Bene Gesserit tanítás

Miles Teg nem akarta a Gammu-feladatot. Fegyvermester egy ghola-gyereknek? Még ha egy ilyen ghola-gyerekről is van szó, a körétekeredett összes történelemmel. Nemkívánt betörés volt ez Teg megérdemelt visszavonultságába.

De egész katonai mentát-életét a Bene Gesserit akarata alatt élte le, nem is gondolhatott engedetlenségre.

QUIS CUSTODIET IPSOS CUSTODIET?

Ki őrzi az őrizőket? Ki vigyáz arra, hogy a védők ne támadjanak?

Olyan kérdés volt ez, amin Teg már nem egyszer töprengett el. Ez volt a Bene Gesserit iránti hűségének egyik talpköve. Sok mindent el lehet mondani a Nővérekről, de az kétségtelen, hogy tiszteletre méltóan állandó célt követnek.

ERKÖLCSI CÉL, Teg így sorolta be.

A bene Gesserit erkölcsi célja pedig teljesen egybeesett Teg elveivel. Hogy ezeket az elveket a Bene Gesserit kondicionálta bele, szóba sem jöhetett. A racionális gondolkodás, főleg a mentát-racionalitás nem hozhatott más ítéletet.

Teg lepárolta a lényeget: Ha csak egyvalaki is ilyen vezérelveket követ, akkor már jobb ez az univerzum. Ez sosem az igazság kérdése volt. Az igazságnak törvényhez kellett folyamodnia, az pedig állhatatlan úrnő: mindig a törvényalkotók szeszélyeinek és előítéleteinek játékszere. Nem, ez a jogosság kérdése, és ez a fogalom sokkal mélyebb. Azoknak az embereknek, akiket a büntetés sújt, érezniük kell a büntetés jogos, megérdemelt voltát.

Teg számára az olyan kijelentések, mint „a törvény betűjét tiszteletben kell tartani", nagyon veszélyesek voltak a vezérelveire nézve. A jogosság megkívánta a közös megegyezést, az előre látható állandóságot és mindenekfölött a hűséget, ami a hierarchiában fölfelé is, lefelé is érvényesült. Az ilyen elvek által vezérelt vezetésnek nincs szüksége külső irányításra. Megtetted a kötelességedet, mert az helyes volt. És nem azért engedelmeskedtél, mert ez ELŐRELÁTHATÓAN helyes. Azért tetted, mert a helyesség az adott pillanat kérdése. Az jövőbelátásnak és jóslásnak ehhez semmi köze sincsen.

Teg is tudta, hogy az Atreidesek megbízható jövendölők hírében állnak, epigramma-szerű kinyilatkoztatásoknak azonban az ő univerzumában nem volt helyük. Olyannak kell venni a világegyetemet, amilyennek látod, és alkalmazni az elveidet, amikor csak lehet. Az abszolút parancsokat a hierarchiában mindig végre kell hajtani. Nem mintha Taraza számára kérdés lett volna az abszolút parancs, a hátsó gondolatok azonban megvoltak.

"Te vagy a tökéletes ember erre a feladatra."

Hosszú, sikerekben gazdag életet élt, és tisztelettől övezetten vonult vissza. Teg tudta, hogy öreg, lassú, és a korral járó hanyatlás ott leselkedik a tudata szélén, a hívás mégis felpezsdítette, még ha erővel kellett is leküzdenie a késztetést, hogy nemet mondjon.

A megbízás magától Tarazától érkezett. A mindenek fölött (még a Missionaria Protectiva fölött is) álló főnökasszony szemelte ki őt. Nem egyszerűen egy Tisztelendő Anya a sok közül, hanem A Főtisztelendő Anya.

Taraza elment hozzá menedékébe a Lernaeusra. Ezzel megtisztelte őt, és ezt Teg is tudta. Bejelentés nélkül érkezett, csak két ministráns szolga és egy kis védcsapat kísérte, akik közül Teg több arcot is felismert. Hisz ő maga képezte ki őket. Taraza érdekes időpontban jött. Reggel, röviddel reggeli után. Taraza ismerte Teg életmódját, és azt is biztosra tudta, hogy ilyenkor a légéberebb. Tehát azt akarta, hogy ébren legyen, képességei teljében.

Patrin, Teg öreg tisztiszolgája bevezette Tarazát a keleti szárny szalonjába, egy kicsi, elegáns helyiségbe, ahol csupa szilárd bútorok voltak. Közismert volt Teg viszolygása a szék-kutyákkal és egyéb élő bútorokkal szemben. Patrin savanyú arccal kísérte be a feketeköpenyes Tisztelendő Anyát a szobába. Teg azonnal felismerte ezt a pillantást. Patrin hosszúkás, sápadt arca a maga ezernyi ráncával mindenki más számára merev maszknak látszott, Teg viszont tudott olvasni a szája melletti ránc elmélyüléséből, az öreg szemek tekintetéből. Tehát Taraza valamit olyasmit mondott útközben, ami felkavarta Patrint.

A nehéz plaz csúszóajtókon keresztül kelet felé lehetett kilátni egy füves lejtőre, mely kis erdőben végződött a folyó mellett. Taraza úgy ült le, hogy élvezhesse a kilátást.

Teg mindenféle kérés nélkül megnyomott egy gombot. Egyszeriben függönyök takarták el a tájképet, és parázsgömbök izzottak fel. Ebből Taraza látta, hogy Teg zavartalan körülményeket akar. Patrinnak adott parancsa meg is erősítette ezt:

– Kérlek, gondoskodj róla, hogy ne zavarjanak minket.

– A Déli Farm parancsai, uram? – kockáztatta meg Patrin.

– Intézd el magad. Firus is tudja, és te is tudod, hogy mit akarok.

Patrin egy kissé túl zajosan csukta be az ajtót távozáskor. Apró jel, de Teg számára nagyon is sokat árult el.

Taraza a szobának egy bizonyos részébe ment, és szemügyre vette.

– Citromzöld – mondta. – Az egyik kedvenc színem. Anyádnak jó szeme volt.

Teg szíve felmelegedett erre a megjegyzésre. Nagyon kötődött ehhez a helyhez, ehhez a házhoz. A családja alig három generáció óta élt itt, de a hely már viselte a kezük nyomát. Az anyja dolgai sok szobában megmaradtak.

– Biztonságot ad, ha az ember szeret egyes helyeket – mondta Teg.

– Különösen tetszett az a sötétnarancs kárpit a hallban és az a foltos, felülvilágítós ablak a bejárati ajtó fölött – mondta Taraza. – Az az ablak biztosan nagyon régi darab.

– Gondolom, nem azért jöttél, hogy a lakberendezés rejtelmeiről társalogjunk – mondta Teg.

Taraza felkacagott.

Magasfekvésű hangja volt, melyet a Nővérek képzése jóvoltából pusztító hatásossággal tudott használni. Erre a hangra nem lehetett nem odafigyelni, még akkor is, amikor olyan gondosan mindennapinak hangzott, ahogy most. Teg már látta őt a Bene Gesserit Tanácsban. Ott erőteljes és meggyőző volt a modora, minden szava mutatta a döntéseit irányító pengeéles elmét. Most Teg megint valami fontos döntést érzett a viselkedése mögött.

Teg egy kárpitozott zöld székre mutatott. Taraza odapillantott, még egyszer körbetekintett a szobán, és elfojtott egy mosolyt.

Fogadni mert volna, hogy egyetlen szék-kutya sincs a házban. Teg maga is antikvitás volt, aki antikvitásokkal vette körül magát. Taraza leült, lesimította ruháját, és megvárta, hogy Teg leüljön vele szembe egy hasonló székbe.

– Sajnálom, hogy ki kell zökkentselek visszavonultságodból, Bashar – kezdte. – De sajnos a körülmények nem hagytak más választási lehetőséget.

Teg lazán nyugtatta hosszú karját a szék karfáján: egy várakozó, pihenő Mentát. A viselkedése azt mondta: „Töltsd meg az elmémet adatokkal."

Taraza egy pillanatra zavarba jött. Ez parancs. Teg még mindig királyi jelenség volt, magas termetű. Nagy fejét sűrű szürke haj borította. Taraza tudta, hogy Teg három Szabvány Év híján háromszáz éves. Számításba véve, hogy a Szabvány Év körülbelül húsz órával rövidebb volt az úgynevezett primitív évnél, ez még mindig figyelemre méltó kor, olyan Bene Gesserit szolgálati tapasztalatokkal, melyek mindenképpen tiszteletet érdemeltek. Teg világosszürke egyenruhát viselt rangjelzés nélkül: jólszabott nadrágot és felsőrészt, és felül nyitott fehér inget, ami szabadon hagyta mély ráncokkal szabdalt nyakát. A derekánál valami arany csillant, és Taraza felismerte a Bashar napját, amit visszavonulásakor kapott. Mennyire a régi, gyakorlatias Teg! Az arany csecsebecséből övcsatot csinált. Ez megnyugtatta Tarazát. Teg meg fogja érteni a problémáját.

– Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezte Taraza. – Hosszú és fárasztó volt az utam. Az egyik szállítóhajónkkal jöttünk, amit már ötszáz éve ki kellett volna selejtezni.

Teg felemelkedett a székből, odalépett egy falpanelhez, egy párásán hűvös vizeskancsót és poharat vett ki az egyik lap mögül. Taraza mellé rakta egy alacsony asztalkára.

– Van melanzsom – mondta.

– Nem, köszönöm, Miles. Nekem is megvan a saját adagom.

Teg visszaült, és Taraza némi merevséget vett észre rajta. De azért évei számához képest még mindig elég rugalmas volt a mozgása.

Taraza töltött magának egy fél pohár vizet, és egy hajtásra kiitta. Gondos mozdulattal helyezte vissza az asztalra az üres poharat. Hogyan kezdjen hozzá? Teg viselkedése nem vezette félre. Tegnek esze ágában sincs kimozdulni visszavonultságából. Az analisták már figyelmeztették erre. Nyugalomba vonulása óta Teg az átlagosnál nagyobb érdeklődést tanúsított a gazdálkodás iránt. Hatalmas termőföldjei itt, a Leraeuson alapvetően kísérleti kertek voltak.

Taraza felemelte a tekintetét, és nyíltan tanulmányozni kezdte Teget. Széles vállak hangsúlyozták ki a férfi karcsú derekát. Tehát még mindig gyakorlatozik. A hosszú arc éles vonásaival és erős csontjaival tipikusan Atreides. Teg úgy állta a pillantását, ahogy mindig: figyelmet követelőn, de nyitottan mindarra, amit a Főtisztelendő Anya mondani fog. Vékony ajka mosolyra húzódott, kivillant csillogó, egyenletes fogsora. TUDJA, HOGY KÉNYELMETLENÜL ÉRZEM MAGAM, gondolta Taraza. A MINDENSÉGIT! Ő IS ÉPPOLYAN SZOLGÁJA A NŐVÉREK RENDJÉNEK, MINT ÉN!

Teg nem noszogatott kérdésekkel. Modora kifürkészhetetlen, rejtélyesen visszahúzódó maradt. Taraza emlékeztette magát, hogy ez a mentátok általános vonása, és semmi mást nem kell belemagyarázni.

Teg hirtelen felállt és a kis asztal mellé lépett Taraza balján. Megfordult, karját összefonta a mellén, és lenézett a főtisztelendő anyára.

Taraza kénytelen volt fordítani egyet a székén, hogy szembekerüljön vele. AZ ÁTKOZOTT! Teg nem igen fogja megkönnyíteni a dolgát. Minden Vizsgáló Tisztelendő Anya észrevette, hogy nehéz Teget leültetni egy beszélgetéshez. Jobban szeretett állni, katonásan merev vállal, lefelé tekintve. Kevés Tisztelendő Anya vetekedhetett vele magasságban – több volt, mint két méter. Az analisták egyetértettek abban, hogy ez a szokás (valószínűleg öntudatlanul) Teg tiltakozásának megnyilvánulása volt a Nővérek fennhatósága ellen. Amúgy ennek semmi más jele nem mutatkozott a viselkedésében. Teg mindig is a legmegbízhatóbb katonai parancsnok volt, akit a Nővérek valaha is alkalmaztak.

Egy többtársadalmas univerzumban, ahol fő kötőerők mindig az összetettség felé mutattak, a címkék egyszerűsége ellenére, egy megbízható katonai parancsnok a testsúlya sokszorosát érte melanzsban. A vallások és az imperiális zsarnokok közös emléke mindig is szerepet játszott a tárgyalásokban, mégis a gazdasági erők döntöttek végül, és a hadi „érmét” bárki pénztárgépébe be lehetett tenni. Ez ott volt minden tárgyaláson, és ott is marad mindaddig, amíg a szükség irányítja a kereskedelmi rendszert – a különleges dolgok (mint amilyen a fűszer vagy Ix techno-termékei) iránti igény, a specialisták (mentátok vagy Suk doktorok) iránti igény, és mindazok az egyéb világi szükségletek, melyeknek piaca van: a munkaerő, az építők, tervezők iránti igény, a planiformált élet, a művészet, az egzotikus örömök szükséglete…

Egyetlen jogi rendszer sem lehetett képes arra, hogy mindezt a bonyolult burjánzást összefogja, és ez a tény meglehetősen nyilvánvalóan egy újabb igényt hozott felszínre – az elismert döntőbírák iránti igényt. A Tisztelendő Anyák természetes úton kerültek ebbe a szerepbe a gazdasági hálóban, és Miles Teg ezt tudta. És azt is tudta, hogy megint csak a feje fölött alkudoznak. A tárgyalásokban semmiféle szerepet nem játszik az, hogy ő szeretné-e vagy sem.

– Nem úgy tűnik, mintha lenne itt családod, ami visszatartana – mondta Taraza.

Teg némán fogadta ezt a megjegyzést. Igen, már harmincnyolc éve, hogy a felesége meghalt. A gyerekei már mind felnőttek, és egy lány kivételével már kirepültek az otthoni fészekből. Tegnek sok személyes érdeke volt, de családi kötelezettsége nem. Ez igaz.

Aztán Taraza emlékeztette őt hosszú és hűséges szolgálatára a Nővéreknél, felemlítette számos emlékezetes sikerét. Taraza tudta, hogy a dicséretekkel nem sokra megy Tegnél, de ez jó előkészítés volt ahhoz, aminek jönnie kellett.

– Tudod, milyen erős benned a családi hasonlóság mondta. Teg kissé lehajtotta a fejét.

– Valóban figyelemreméltó hasonlóságod az első Leto Atreideshez, a Zsarnok nagyapjához – folytatta Taraza.

Teg semmi jelét nem adta annak, hogy megértette vagy elfogadta az állítást. Ez csak egy adat volt, valami, ami már tárolva van terjedelmes memóriájában. Tudta, hogy Atreides-géneket hordoz. Látta I. Leto képmását is a Káptalanházban. Furcsa érzés volt, mintha tükörbe tekintett volna.

– Egy kicsit magasabb vagy – mondta Taraza. Teg csak bámult le rá.

– A mindenségit, Bashar – szólt Taraza. – Hajlandó lennél végre egy kicsit segíteni nekem?

– Ez parancs, Főtisztelendő Anya?

– Nem, ez nem parancs!

Teg lassan elmosolyodott. Az a tény, hogy Taraza ilyen kitörésre ragadtatta magát előtte, sok mindent elárult. Ezt nem tette volna meg olyasvalaki előtt, akiben nem bízik. És bizonyosan nem engedett volna meg magának ilyen érzelem-bemutatót olyasvalaki előtt, akit PUSZTÁN alárendeltjének tart.

Taraza hátradőlt a székében és felmosolygott rá.

– Rendben van – mondta. – Megvolt a szórakozásod. Patrin azt mondta, hogy fölöttébb ingerült lennél, ha visszahívnálak a szolgálatba. Biztosíthatlak téged, hogy létfontosságú szereped van a terveinkben.

– Miféle tervekben, Főtisztelendő Anya?

– Egy Duncan Idaho gholát nevelünk a Gammun. Már majdnem hat éves, és elkezdődhet a katonai képzése. Teg hagyta, hogy a szeme kissé tágabbra nyíljon.

– Kemény feladat lesz – mondta Tarazamégis szeretném, hogy a lehető leghamarabb vedd át a képzését és a védelmét.

– A hasonlóságom Atreides herceghez – mondta Teg. – Arra akarsz használni, hogy fölébresszem az eredeti emlékeit.

– Majd nyolc-tíz év múlva, igen – felelte Taraza.

– Olyan sokáig! – rázta meg a fejét Teg. – Miért a Gammun?

– Prana-bindu örökségét a Bene Tleilax utasításunkra megváltoztatta. Reflexei gyorsaságban fel fogják venni a versenyt bárkivel, aki a mi korunkban született. Gammu… az eredeti Duncan Idaho ott született és nevelkedett. A sejtes örökségében eszközölt változtatások miatt minden másban a lehető legjobban ragaszkodni kell az eredeti körülményekhez.

– Miért csináljátok mindezt? – Ez mentát adat-tudatos hang volt.

– A Raksion felfedeztek egy leánygyermeket, aki rendelkezik a férgek irányításának képességével. Ott vesszük majd hasznát a gholának.

– Pároztatni fogod őket?

– Nem mentátként foglalkoztatlak. Nekünk a katonai képességeidre és az eredeti Leto iránti hasonlatosságodra van szükségünk. Te tudod, hogyan állítsd vissza az eredeti emlékeket, ha majd elérkezik az idő.

– Tehát valóban Fegyvermesterként viszel vissza.

– Úgy véled, ez visszalépés azok után, hogy minden erőnk Legfőbb Basharja voltál?

– Főtisztelendő Anya, te parancsolsz, és én engedelmeskedem. De nem fogadom el ezt a megbízást, ha nem kapom meg a teljes fennhatóságot a Gammu összes véderői fölött.

– Erről már gondoskodtunk, Miles.

– Mindig tudtad, hogyan jár az agyam.

– És mindig megbíztam a hűségedben.

Teg ellökte magát az asztalkától, és egy pillanatig elgondolkodva állt, aztán megszólalt: – Ki fogja tartani az eligazítást?

– Bellonda a Feljegyzésektől, ahogy eddig. Adni fog egy kódot, hogy biztonságos legyen köztünk az üzenetváltás.

– Adok egy névlistát – mondta Teg. – Régi harcostársak vagy az ő gyerekeik. Mindnyájukra szükségem lesz. Legyenek ott a Gammun, mire odaérkezem.

– Nem lesznek olyanok, akik visszautasítják?

Teg tekintete azt mondta: MEG VAGY TE ŐRÜLVE?

Taraza felkacagott, és arra gondolt: EGYVALAMIT JÓL MEGTANULTUNK A RÉGI ATREIDESEKTŐL OLYAN EMBEREKET TEREMTENI, AKIK HATÁRTALAN ELKÖTELEZETTSÉGNEK ÉS HŰSÉGNEK PARANCSOLNAK.

– Patrin fogja intézni a toborzást – mondta Teg. Tudom, hogy nem akar majd rangot elfogadni, mégis meg kell kapnia egy ezredesi szárnysegéd teljes fizetését és minden kiváltságát.

– Te természetesen visszakapod a Legfőbb Bashar rangját – mondta Taraza. – Majd…

– Nem. Ott van Burzmali. Nem gyengíthetjük azzal, hogy visszatesszük fölé a régi parancsnokát.

Taraza egy pillanatig tanulmányozta, aztán így szólt:

– Még nem bíztuk meg Burzmalit a…

– Ezzel én is tisztában vagyok. Régi bajtársaim állandóan informálnak a nővérek tevékenységéről. De mindketten tudjuk, Főtisztelendő Anya, hogy csak idő kérdése. Burzmali a legjobb.

Tarazának ezt el kellett fogadnia. Ez több volt, mint egy hadimentát értékelése. Ez Teg értékelése. Újabb gondolat ötlött az eszébe.

– Akkor hát tudsz már a Tanácsban zajló vitánkról is – mondta. – És hagyod, hogy…

– Főtisztelendő Anya, ha azt hinném, hogy újabb szörnyeteget akar csinálni Rakisra, akkor meg is mondanám. Te megbízol az én döntésemben, én pedig megbízom a tiédben.

– A mindenit, Miles, túl régóta vagyunk távol egymástól – Taraza felállt. – Már a puszta tudattól is megnyugszom, hogy megint a mi hámunkban vagy.

– Hám – mondta Teg. – Bizony az. Egy speciális megbízással visszahelyezni engem a Bashar pozíciójába, így, ha a hír Burzmali fülébe kerül, nem lesznek ostoba kérdések.

Taraza elővarázsolt egy köteg riduli papírt a köpönyege alól, és átadta Tegnek.

– Én már aláírtam őket. Töltsd ki a saját visszahelyezésedet. Az összes többi meghatalmazás is ott van, az utazási bonok meg a többi. Én személyesen adom neked ezeket a parancsokat. Neked pedig engedelmeskedned kell. Te az ÉN Basharom vagy, megértetted?

– Hát nem voltam mindig is az? – kérdezte Teg.

– Ez most fontosabb, mint bármikor. Tartsd biztonságban a gholát, és tanítsd jól. Te vagy a felelős érte. És ebben mindenkivel szemben mögötted állok.

– Úgy hallottam, Schwangyu parancsol a Gammun.

– Mindenkivel szemben, Miles. Ne bízz Schwangyuban.

– Értem. Velünk ebédelsz? A lányom már…

– Bocsáss meg, Miles, de mihamarabb vissza kell mennem. Azonnal küldöm Bellondát.

Teg az ajtóhoz kísérte, váltott néhány udvarias szót a kíséretben lévő tanítványaival, aztán nézte, ahogy elmennek. Páncélozott autó várt rájuk, egy új modell, amit nyilvánvalóan magukkal hoztak. Ez a látvány nyugtalansággal töltötte el Teget.

ILYEN SÜRGŐS?

Taraza személyesen érkezett, maga a Főtisztelendő Anya, mint küldönc, jól tudván, hogy milyen következtetéseket von le ebből Teg. Teg olyan bensőségesen ismerte a Nővérek módszereit, hogy minden megvilágosodott előtte abból, amit látott. A Bene Gesserit Tanácsban dúló vita sokkal mélyebbre hatolt, mint azt informátorai sugallták.

"TE AZ ÉN BASHAROM VAGY."

Teg átfutotta a papírköteget, a felhatalmazásokat, engedélyeket, amiket Taraza hagyott ott neki. Az aláírásával, a pecsétjével. Ez a bizalom megerősítette abban, amit érzett, és csak növelte nyugtalanságát.

"NE BÍZZ SCHWANGYUBAN."

A zsebébe csúsztatta a papírokat, és Patrin keresésére indult. Patrint informálni kell – és le kell csillapítani. Meg kell beszélniük, kit hívjanak erre a feladatra. Elkezdett egy listát összeállítani fejből. Veszélyes munka vár rájuk. Csak a legjobbak jöhetnek szóba. A fenébe! A birtok minden dolgát át kell adni Firusnak és Dimelának. Az a rengeteg részlet! Érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, miközben végigment a házon.

Megállt a ház egyik őre, az egyik régi katonája mellett.

– Martin, mondd le minden programomat a mai napra. Keresd meg a lányom és mondd meg neki, hogy jöjjön a dolgozószobámba.

A hír elterjedt a házban, aztán az egész birtokon. A szolgák és a család, mivel tudták, hogy A Főtisztelendő Anya éppen most beszélt vele bizalmasan, automatikusan felhúzták a védőernyőt, hogy minden haszontalan dolgot távoltartsanak Tegtől. Legidősebb lánya, Dimela belefojtotta a szót, amikor megpróbálta felsorolni a mezőgazdasági kísérleteinek folytatásához szükséges részleteket.

– Apám, nem vagyok már kisgyerek!

A dolgozószoba melletti kis üvegházban voltak. Teg ebédjének maradványai ott árválkodtak egy ültetőpad szélén. Patrin jegyzetfüzete a tálca mögött volt, a falhoz támasztva.

Teg éles pillantást vetett a lányára. Dimela rá ütött a külsejében, kivéve a magasságát. Túl szögletes volt ahhoz, hogy szépség legyen, de így is jó házasságot kötött. Három remek gyereke is lett Dimelának és Firusnak.

– Hol van Firus? – kérdezte Teg.

– A Déli Farm újraültetésénél van.

– Ó igen. Patrin már mondta.

Teg elmosolyodott. Mindig örömmel töltötte el, hogy Dimela visszautasította a Nővérek ajánlatát, inkább hozzáment Firushoz, a született lernaeusihoz, és az apja mellett maradt.

– Csak annyit tudok, hogy visszahívnak a szolgálatba – mondta Dimela. – Veszélyes a megbízatás?

– Tudod, épp úgy beszélsz, mint anyád – mondta Teg.

– Szóval veszélyes! A fene vinné őket, hát nem tettél már épp eleget értük?

– Ezek szerint nem.

Dimela elfordult tőle, amikor Patrin lépett be az üvegház másik végén. Teg hallotta, hogy elmenőben odaszól Patrinnak:

– Minél öregebb, annál jobban hasonlít maga is egy Tisztelendő Anyára!

Mi mást várhatott volna?, tűnődött Teg. Egy Tisztelendő Anya fia, akinek apja a Kereskedő Házak Általános Fejlesztő Társaságának egy kisebb vezető funkcionáriusa volt. Olyan háztartásban nevelkedett, ami a Nővérek ritmusára élt. Már kora gyermekkorában látta, hogyan foszlott semmivé apja hűsége a KHAFT bolygóközi kereskedelmi hálózata iránt, ha anyja úgy akarta.

Ez a ház az anyja háza volt, egészen a haláláig, ami alig egy évvel az apja halála után következett be.

Patrin megállt Teg előtt.

– A jegyzetfüzetemért jöttem vissza, írtál hozzá még neveket?

– Egy párat. Jobb lesz, ha azonnal hozzálátsz.

– Igenis, uram! – Patrin szabályos hátraarcot csinált, és visszamasírozott arra, amerről jött, a jegyzetfüzettel a lábát csapkodva.

Ő IS ÉRZI, gondolta Teg.

Teg megint körülnézett. Ez a ház az anyja helye. Azután a sok év után, amit Teg leélt itt, amíg felnevelte a családját! Még mindig az anyjáé! Az üvegházat ugyan Teg építtette, a dolgozószoba azonban az anyja szobája volt.

Janet Roxbrough a Lernaeusi Roxbrough-k közül. A bútorok, a falak még mindig őt idézik. Taraza is észrevette ezt. Teg és felesége változtattak néhány felszíni dolgon, de a mag megmaradt Janet Roxbroughénak. Közismert volt a Halszólító-vér ezen a vonalon. Milyen értékes volt a Nővérek számára! Aztán hozzáment Loschy Teghez, és itt élte le az életét: ez volt a furcsaság. Ez a tény megemészthetetlen mindaddig, amíg valaki meg nem tudja, hogyan működik a Nővérek nemesítési programja nemzedékek távlatában.

MEGINT MEGTETTÉK, gondolta Teg. ENNYI ÉVIG EDDIG HAGYTAK A PÁLYA SZÉLÉN VÁRNI, EZÉRT A PILLANATÉRT.

---

Hát nem sajátította ki a vallás a teremtés szabadalmát évezredeken keresztül?

A Tleilaxi Kérdések, Muad’dib Beszédeiből

A Tleilax levegője kristálytiszta volt, és valami csendesség uralta, ami részben a reggeli hidegnek, részben pedig valami félelmes lapulás érzésének volt betudható: mintha az élet várakozna ott kint, Bandalog városában, számító és falánk élet, ami nem mozdult, míg meg nem kapja a személyre szóló jelet. A Mahai, Tylwyth Waff, a Mesterek Mestere jobban szerette ezt az órát a nap bármely más részénél. Most az övé volt a város, ahogy kinézett rá nyitott ablakán keresztül. Banadalog csak az ő parancsára fog életrekelni. Ezt mondogatta magának. Az a félelem, amit ott kint érzett, az volt az egyetlen fogódzója bármely valóságba, ami kiemelkedhet abból a lappangó élet-tartalékból: a tleilaxi civilizációból, ami innen eredt és innen terjesztette ki hatalmát.

Évezredekig várt erre az időre a népe. Waff most élvezte a pillanatot. II. Leto Próféta (nem az Istencsászár, hanem az Isten hírhozója) sanyarú idején, az ínségek és a Szétszóródás alatt, minden vereség alatt, amit jeletéktelenebb teremtményektől szenvedtek el, mindezen kínok közepette a Tleilax erre a pillanatra építette türelmes erőit.

ELÉRKEZETT A MI PILLANATUNK, Ó PRÓFÉTA!

Olyannak látta az ablaka alatt elterülő várost, mint valami jelképet, élénk jegyet a Tleilax történetének könyvében. Más tleilaxi bolygók, más nagy városok vártak összekötve, egymástól függve, központi engedelmességgel az Isten felé arra a jelre, amiről tudták, hogy hamarosan eljön. Az Arctáncoltatók és a Masheikhek kettős erői összesűrítették erejüket a kozmikus ugrás előkészületében. Az évezredes várakozás hamarosan végetér.

Waff minderre úgy gondolt, mint „hosszú kezdetre".

Igen. Bólintott, ahogy a lapuló városra nézett. A Bene Tleilax vezetői már a kezdettől, a gondolat egész kicsi magocskájának megszületésétől kezdve átlátták egy ilyen kiterjedt, ilyen késleltetett, ilyen csavart és finom terv veszélyeit. Tudták, hogy újra és újra katasztrófákat kell elkerülniük, bele kell nyugodniuk a veszteségekbe, elnyomatásba és megaláztatásba. Mindez, és még ennél sokkal több alkotta azt a különleges Bene Tleliax-képet. A színlelés évezredei alatt mítoszt teremtettek.

– A hitvány, megvetendő, mocskos Tleilax! Az ostoba Tleilax! A kiszámítható Tleilax! A forrófejű Tleilax!

Még a Próféta kegyeltjei is áldozatul estek ennek a mítosznak. Egy elfogott Halszólító itt állt, épp ebben a szobában, és azt kiáltotta egy Tleilaxi Mesternek:

– A hosszú színlelésből valóság lesz! Csakugyan hitványak vagytok! – így hát megölték, és a Próféta nem tett semmit.

Milyen keveset értettek ezek az idegen világok és népek a tleilaxi visszafogottságból. Hevesség? Majd megváltozik a véleményük, mikor a Tleilax megmutatja, hány évezrednyi várakozásra volt képes a fölemelkedésig.

– Spannungsbogen!

Waff ezt az ősi szót ejtette ki a saját nyelvén: AZ ÍJ ÍVE! Milyen messzire húzzuk hátra az íjat, mielőtt kilőjük a nyilat. És ez a nyíl mélyre fog hatolni!

– A Masheikhek mindenki másnál többet vártak suttogta Waff. Itt, a toronyerődben magában is ki merte ejteni a szót: „Masheikh".

A lenti háztetők csillogni kezdtek a kelő nap fényében. Hallotta a város életének mocorgását. A tleilaxi szagok keserédese áradt be a ablakán a levegővel. Waff mélyet szippantott belőle, és becsukta az ablakot.

Szinte megújult ettől a rövid, magányos megfigyeléstől. Elfordult az ablaktól és magára öltötte a fehér khilat díszköpenyt: minden Döméibe bele volt kondicionálva, hogy az előtt meghajoljon. A köpeny teljesen elfedte alacsony termetét, és határozottan olyan érzést keltett benne, mintha páncél lenne rajta.

AZ ISTEN PÁNCÉLJA!

– A Zaghist népe vagyunk – emlékeztette tanácsosait előző éjszaka. – Minden más csak határ. Egyetlen céllal tenyésztettük ki gyengeségünk és gonosz praktikáink mítoszát mindezen évezredeken keresztül. Még a Bene Gesserit is elhitte!

A mély, ablakatlan, tértelen-pajzzsal védett sagrában kilenc tanácsosa elmosolyodott, mintegy néma elismerésképpen a szavaira. Aghufran ítéletében, ezt tudták. Az a színtér, ahol a Tleilax meghatározza a saját sorsát, mindig is a kehi volt, a maga ghufran-jogával.

Helyes volt, hogy még Waff, aki a legerősebb volt minden tleilaxi között, még ő sem hagyhatta a világát és térhetett vissza anélkül, hogy megalázkodna a ghufran előtt, és bocsánatért nem esedezne, amiért kapcsolatba került idegenek elképzelhetetlen bűneivel. Még a legerősebbet is megránthatta, ha a powindah közt járt. A khasadarok, akik a tleilaxi határokat védték és a nők selamlikát őrizték, helyesen tették, hogy még Waffra is gyanakodtak. Ő is a népükhöz, a kehihez tartozott, igen, de ezt be is kellett bizonyítania, valahányszor belépett a selamlikba, hogy szétossza spermáját.

Waff odament hosszú tükréhez, és megnézte magát meg a köpenyt. A powihndahok számára olyan másfél méter magas, tündérszerű alaknak látszott, ezt tudta. A szeme, a haja és a bőre szürke volt, mindez csak díszletül szolgált ovális arcához, apró szájához, éles fogsorához. Egy Arctáncoltató lemásolhatja a vonásait és a testtartását, színlelhet egy Masheikh parancsára, de egy Masheikhet vagy khadashart nem tud megtéveszteni. Csak a powindahok dőlnek be.

A BENE GESSERIT KIVÉTELÉVEL!

Erre a gondolatra eltorzult az arca. Nos, a boszorkák még nem találkoztak az új Arctáncoltatókkal.

EGYETLEN MÁS NÉP SEM SAJÁTÍTOTTA EL ÚGY A GENETIKUS NYELVET, MINT A BENE TLEILAX, nyugtatta meg önmagát. JOGOSAN NEVEZZÜK „AZ ISTEN NYELVÉNEK", MERT ISTEN MAGA ADTA NEKÜNK EZT A ROPPANT HATALMAT.

Waff az ajtóhoz ment és a reggelt várta. Nem lehetett szavakkal leírni azt a gazdag érzelem-kavalkádot, amit érzett. Az idő kibontakozott előtte. Nem kérdezte, miért csak a Bene Tleilax hallotta meg a Próféta igaz üzenetét. Ez Isten műve volt, és mint ilyen, a Próféta volt Isten karja, az Isten tiszteletreméltó hírhozója.

TE ELŐKÉSZÍTETTED ŐKET RÁNK, Ó PRÓFÉTA.

És a ghola a Gammun, ez a ghola most megérte az összes várakozást.

Megszólalt a reggeli harang, és Waff kilépett a folyosóra. A többi felbukkanó fehérköpenyes alakkal együtt a keleti erkélyhez indult, hogy üdvözölje a napot. Mint népe Mahaija és Abdlja, most ő volt az egész Tleilax.

MI VAGYUNK A SHARIAT IGAZ KÖVETŐI, FAJTÁNK UTOLSÓ MARADVÁNYAI AZ UNIVERZUMBAN.

Malik-testvéreinek lezárt szobáin kívül sehol sem nyilváníthatott ki egy ilyen titkos gondolatot, pedig tudta, hogy most minden elme osztozik ebben a gondolatban körülötte, és ennek a gondolatnak az eredményei láthatók voltak a Masheikeknél, a Domeleknél és az Arctáncoltatóknál egyaránt. A rokoni kötelékek paradoxonja és a társadalmi azonosság tudata, mely áthatotta a khelt a Masheikektől egészen le a legalantasabb Döméiig, Waff számára nem volt paradoxon.

UGYANAZÉRT AZ ISTENÉRT DOLGOZUNK.

Egy Döméinek álcázott Arctáncoltató meghajolt és kinyitotta az erkélyajtókat. Waff, amikor számos társával együtt kilépett a napfényre, elmosolyodott, amikor felismerte az Arctáncoltatót. MÉGIS DOMEL! De az Arctáncoltatók nem voltak rokonok. Ők építmények voltak, eszközök, mint ahogy a gammui ghola is eszköz volt, mindegyiket az Isten nyelvével tervezték, amit csak a Masheikek beszéltek.

A körülötte szorongókkal együtt Waff is hódolt a napnak. Az Abdl kiáltását hallatta, és hallotta, hogyan visszhangozza számtalan hang a város legtávolabbi csücskéből is.

– A nap nem Isten! – kiáltotta.

Nem, a nap csak szimbóluma volt Isten végtelen hatalmának és kegyelmének – egy másik építmény, egy másik eszköz. Megtisztultan attól, hogy előző nap átment a ghufranon, megújulva a reggeli szertartástól Waff most már végig tudta gondolni az utazást a powindahok között, a visszatérést, ami szükségessé tette a ghufrant. A többi hívő utat nyitott neki, mikor visszaindult a belső folyosókba és belépett a csúszófolyosóba, ami a központi kertben pottyantotta ki: ide várta tanácsosait.

SIKERES PORTYA VOLT EZ A POWINDAHOK KÖZÖTT, gondolta.

Valahányszor elhagyta a Bene Tleilax belső világait, Waff úgy érezte, mintha lashkaron járna, hadicsapatban, ami végső bosszúra szomjazik: ezt a bosszút a népe titokban Bodalnak nevezte (mindig nagybetűvel és mindig ez volt a legelső, amit ghufranban vagy khelben megerősítettek). Ez a legutóbbi lashkar különösképpen sikeres volt.

Waff a környező háztetőkön elhelyezett prizmatikus reflektorok által napfénnyel bevilágított központi kertben bukkant ki. Egy kis szökőkút játszotta vizuális fúgáját egy kavicsos kör közepén. Az egyik oldalon alacsony palánkkerítés fogott körbe rövidre nyírt pázsitot, csak annyira közel a szökőkúthoz, hogy a levegő nedves legyen, de a víz csobogása ne zavarja a halk beszélgetést. A füves térség körül tíz keskeny, ősi plasztik pad állt – kilenc közülük félkörben, szemben a tizedikkel, ami kissé külön állt.

A gyep szélén megállva Waff körbepillantott, és azon tűnődött, miért nem érezte eddig még soha ezt az intenzív örömet, ami most a látványra eltöltötte. A padok kékjének sötétje az anyag legbelső tulajdonságaiból fakadt. Évszázados használat koptatott lágy hajlatokat a kartámlába és az ülőkébe, de a szín épp oly erős volt a kopott részeken is, mint másutt.

Waff leült kilenc tanácsosával szembe, rendezgetve a szavakat, melyekről tudta, hogy használnia kell. A dokumentum, amit legutóbbi lashkarjából hozott magával, az utazás tulajdonképpeni célja ennél jobban nem is lehetett volna időzítve. A címkéje és a szavai nagy üzenetet hoztak a Tleilaxnak.

Egyik belső zsebéből Waff kivette a vékony köteg riduli kristályt. Észrevette tanácsosai feléledő érdeklődését: kilenc a sajátjához hasonló arc. A legbelső kehi Masheikhjei. Mindenkiben ott volt a várakozás. Már kehiben olvasták a dokumentumot: „Az Atreides Manifesztum". Egy egész éjszakát gondolkoztak a menifesztum üzenetét. Most pedig szembe kell nézni a szavakkal. Waff az ölébe fektette a dokumentumot.

– Javaslom, hogy széltében-hosszában terjesszük el ezeket a szavakat – mondta Waff.

– Változtatás nélkül? – Ezt Mirlat mondta, az a tanácsos, aki mindük közül legközelebb érintve volt a ghola-átalakításban. Mirlat kétségtelenül pályázott az Abdl és Mahai tisztére. Waff a tanácsos széles állkapcsára koncentrált, ahol az évszázadok óta növekedő porc a jelenlegi test magas korának látható jele volt.

– Pontosan úgy, ahogy mi kézhez kaptuk – mondta Waff.

– Ez veszélyes – szólt Mirlat.

Waff jobbra fordította a fejét, gyermeki profilja kirajzolódott a szökőkút előtt, hogy a tanácsosok jól lássák. AZ ISTEN KEZE A JOBBOMON VAN! Az ég felette fényes vörös volt, mintha Bandalong, a Tleilax legősibb városa egy olyan gigantikus mesterséges kupola alá épült volna, amilyet a pionírok védelmére emeltek a kietlenebb bolygókon. Mikor visszafordította figyelmét a tanácsosokra, Waff vonásai még mindig szelídek voltak.

– Nekünk nem veszélyes – mondta.

– Ez vélemény dolga – felelte Mirlat.

– Akkor nézzük meg a véleményeket – mondta Waff.

– Félnünk kell Ixtől vagy a Halszólítóktól? Nem. Ők a mi hatalmunkban vannak, még ha nem is tudják.

Waff hagyta, hogy mindez leülepedjen: mindnyájan tudták, hogy az Arctáncoltatók ott ülnek Ix és a Halszólítók legfelsőbb tanácsaiban, és a cserét senki sem vette észre.

– A Liga nem fog lépni ellenünk vagy szembefordulni velünk, mert mi vagyunk az egyetlen biztos melanzsforrásuk – mondta Waff.

– Akkor mi van azokkal a Tisztelet Matrónáival, akik visszatértek a Szétszóródásból? – kérdezte Mirlat.

– Velük is törődni fogunk majd, ha kell – mondta Waff.

– És segítségünkre lesznek a saját népünk leszármazottai, akik önként kimentek a Szétszóródással.

– Alkalmasnak tűnik az idő – mormogta egy másik tanácsos.

Waff látta, hogy az Ifjabb Torg szólt. Ez jó. Egy biztos szavazat.

– A Bene Gesserit! – vakkantotta Mirlat.

– Azt hiszem, a Tisztelet Matrónái eltakarítják a boszorkányokat az útból – mondta Waff. – Máris fújnak egymásra, mint az állatok a küzdőgödörben.

– Mi van, ha a manifesztum szerzőjének kiléte kiderül? – kérdezte Mirlat. – Akkor mi van?

Több fej is bólogatott a tanácsosok soraiban. Waff megjegyezte őket: ezeket kell megnyerni.

– A mostani időben veszedelmes Atreidesnek lenni mondta.

– Kivéve talán a Gammun – mondta Mirlat. – És az Atreides név van arra a dokumentumra írva.

MILYEN FURCSA, gondolta Waff. Az a KHAFT képviselő, aki elvitte Waffot a Tleilax központi bolygójáról, ugyanezt a pontot hangsúlyozta. De a KHAFT embereinek zöme titkos ateista volt, aki gyanakvással tekint minden vallásra, az Atreides pedig nagy vallási erő volt. A KHAFT aggodalmai majdhogynem nyilvánvalóak voltak.

Waff most visszaemlékezett erre a KHAFT reakcióra.

– Annak a KHAFT-bérencnek, legyen átkozott az istentelen lelke, igaza volt – kötötte az ebet a karóhoz Mirlat. – Az a dokumentum nagyon fondorlatos.

MIRLATTAL CSINÁLNI KELL VALAMIT, gondolta Waff. Felemelte a manifesztumot az öléből, és fennhangon olvasni kezdte az első sort:

– „Kezdetben volt a szó, és a szó Isten volt."

– Egyenesen az Oranzs Katolikus Bibliából – mondta Mirlat. A fejek megint aggodalmas beleegyezéssel bólogattak.

Waff röpke mosolyban villantotta ki kutyafogait.

– Azt akarod mondani, hogy vannak a powindahok közt olyanok, akik gyanítják a Shariat és a Masheikhek létét?

Jó érzés volt nyíltan kimondani ezeket a szavakat, emlékeztetve hallgatóit, hogy csak itt, a Tleilax legbelsőbb körében maradt meg változatlanul a régi szó, a régi nyelv. Mirlat vagy a többiek attól félnek, hogy az Atreides-szavak felforgatják a Shariatot?

Waff ezt a kérdést is feltette, és látta az aggodalmas arcokat.

– Van olyan köztetek – kérdezet Waff – aki azt hiszi, hogy akár egyetlen powindah is használni tudja az Isten nyelvét?

TESSÉK! GONDOLKOZZANAK CSAK RAJTA! Mindegyikük időről időre új életre kelt ghola testben. Olyan testi folytonosság volt ebben a tanácsban, amit egyetlen más nép sem ért el soha. Mirlat a saját szemével látta a Prófétát. Scytale beszélt Muad’dibbel! Mivel tudták, hogyan lehet megújítani a testet és visszaállítani az emlékeket, azt a hatalmat egyetlen olyan kormányba sűrítették, melynek ereje korlátozott volt, nehogy mindenhol követeljék. Csak a boszorkányok rendelkeztek a tapasztalatnak hasonló tárházával, amelyből meríthettek, ők pedig aggodalmas óvatossággal mozogtak, mert rettegtek, hogy egy újabb Kwisatz Haderachot hozhatnak létre!

Waff elmondta mindezt a tanácsosainak, és hozzátette:

– Elérkezett a cselekvés ideje. – Mikor senki sem ellenkezett, folytatta: – Ennek a manifesztumnak egyetlen szerzője van. Ebben minden elemzés egyetért. Mirlat?

– Egyetlen személy írta, ez a személy pedig igazi Atreides, ehhez nem fér kétség – mondta Mirlat.

– Minden powindah kapcsolatunk megerősítette ezt – mondta Waff. – Még egy harmadik fokozatú Liga-kormányos is.

– De ez az egy személy valami olyat hozott létre, ami vad reakciókra izgat különféle népeket – vetette ellene Mirlat.

– Kétségbe vontuk-e valaha is az Atreideseknek ezt a felforgató képességét? – kérdezte Waff. – Mikor a powindah megmutatta nekem ezt a dokumentumot, tudtam, hogy Isten küldött nekünk jelet.

– A boszorkányok még mindig tagadják a szerzőséget? – kérdezte az Ifjabb Torg.

MILYEN ÉBEREN FÜRGE ÉSZJÁRÁSÚ, gondolta Waff.

– A manifesztum minden powindah vallást gyanúba kever – mondta Waff. – A mienken kívül minden vallás függőben van.

– Éppen ez a probléma! – tajtékzott Mirlat.

– De ezt csak mi tudjuk – mondta Waff. – Ki más gyaníthatná a Shariat létezését?

– A Liga – mondta Mirlat.

– Ők sosem beszéltek erről, és nem is fognak. Tudják, mi lenne a válaszunk.

Waff felemelte a papírcsomót az öléből, és tovább olvasta:

– Az univerzumot áthatják olyan erők, amelyeket nem értünk. Látjuk ezeknek az erőknek az árnyát, amikor az érzékink számára látható ernyőre vetülnek, de meg nem értjük őket.

– Az Atreides, aki ezt írta, tud a Shariatról – morogta Mirlat. Waff zavartalanul folytatta:

– A megértéshez szavak kellenek. Bizonyos dolgokat pedig nem lehet szavakra redukálni. Vannak olyan dolgok, amiket csak szavak nélkül lehet megtapasztalni. – Mintha szent ereklyét tartana, úgy helyezte vissza az iratot az ölébe. Halkan, hogy a többieknek feléje kelljen hajolni, sőt, egyesek még a kezüket is a fülük mögé tették, Waff megszólalt: – Ez itt azt mondja, hogy az univerzumunk mágikus. Azt mondja, hogy minden önkényes forma múlandó, és mágikus változásoktól függ. A tudomány úgy vezetett minket ehhez az értelmezéshez, mintha egy olyan pályára állított volna minket, amiről nem tudunk letérni. – Hagyta érlelődni a szavakat, aztán folytatta: – A Megosztott Isten egyetlen rakisi papja, de bármilyen más powindah sarlatán sem fogadhatja ezt el. Ezt csak mi tudjuk, mert a mi Istenünk a mágikus Isten, akinek a nyelvét beszéljük.

– Minket fognak vádolni a szerzőséggel – mondta Mirlat. De ahogy kimondta, máris csóválni kezdte a fejét. – Nem! Már értem. Értem, mire gondolsz.

Waff hallgatott. Látta, hogy mindnyájan Sufi eredeteikre gondolnak, eszükbe jut a Nagy Hit és a Zenszunni ökumenizmus, amiből a Bene Tleilax származik. Ennek a kehinek a népe ismerte eredete Istentől való tényeit, de generációk titoktartása biztosította, hogy egyetlen powindah se lehessen részese ennek a tudásnak.

Szavak suhantak át némán Waff agyában: „A MEGÉRTÉSEN ALAPULÓ FELTEVÉSEK EGY ABSZOLÚT FÖLDBEN HISZNEK, MELYBŐL MINDEN KINŐ, AKÁR A NÖVÉNYEK A MAGOKBÓL.” Mivel tudta, hogy tanácsosai is a Nagy Hitnek erre a katekizmusára gondolnak, Waff emlékeztette őket a Zenszunni intésre:

– Az ilyen feltevések mögött egy szavakba vetett hit rejtezik, amit a powindahok nem vonnak kétségbe. Csak a Shariat kételkedik ebben, de csendben.

Tanácsosai egyként bólintottak.

Waff kissé meghajtotta a fejét, és folytatta:

– Az a cselekedet, amikor kimondjuk, hogy léteznek szavakkal nem leírható dolgok, megrázza azt az univerzumot, ahol a szavak jelentik a legnagyobb hitet.

– Powindah métely! – kiáltozták tanácsosai.

Most már mind az ő oldalán voltak, és Waff teljessé akarta tenni győzelmét:

– Mi a Sufi-Zenszunni Krédó?

Nem tudtak szólni, de elgondolták: A S’TORI ELÉRÉSÉHEZ NINCS SZÜKSÉG MEGÉRTÉSRE. A S’TORI SZAVAK NÉLKÜL LÉTEZIK, SŐT, NÉV NÉLKÜL.

Aztán mindannyian felpillantottak, és sokatmondóan összenéztek. Mirlat felvállalta, hogy mindnyájuk nevében elmondja a tleilaxi fogadalmat:

– Mondhatom, hogy Isten, de ez nem az én Istenem. Ez csak egy zaj, ami nem hatalmasabb, mint bármely más zaj.

– Most már látom – mondta Waff – hogy mindnyájan átérzitek azt a hatalmat, ami az ölünkbe hullott ezzel a dokumentummal. Már millió és millió példányban forog a powindahok között.

– És ez kinek a műve? – kérdezte Mirlat.

– Kit érdekel? – kontrázott Waff. – Keressék csak a powindahok, kutassák az eredetét, próbálják elnyomni, prédikáljanak ellene. Minden ilyen tettel csak még több erőt nyomnak ezekbe a szavakba.

– Nem kéne nekünk is prédikálnunk ezek ellen a szavak ellen? – kérdezte Mirlat.

– Csak ha az alkalom megkívánja – mondta Waff. Láthatjátok! – A papírokat a térdéhez csapta. – A powindahok a legszűkebb céljukra korlátozták tudatukat, és ebben van a gyengeségük. Gondoskodnunk kell róla, hogy ez a manifesztum a lehető legszélesebb körben elterjedjen.

– Istenünk mágiája a mi egyetlen hídunk – zsolozsmázták a tanácsosok.

Waff észrevette, hogy mindnyájan visszanyerték a hitük központi biztonságát. Könnyű volt. Egyetlen Masheikh sem osztotta a powindah ostobaságot, ami azt vinnyogta: „Végtelen kegyelmedben, Istenem, miért én?". A powindahok egyetlen mondatban idézték fel és tagadták meg a végtelent, és sosem vették észre saját ostobaságukat.

– Scytale – mondta Waff.

A tanácsosok legfiatalabbika, a leginkább gyerekarcú, aki illendően a bal szélen ült, most mohón előrehajolt.

– Fegyverezd fel a hívőket – mondta Waff.

– Csodálkozom, hogy épp egy Atreides adta nekünk ezt a fegyvert – mondta Mirlat. – Hogy lehet az, hogy az Atreidesek mindig olyan eszmékbe kapaszkodnak, amik magukkal húzzák a milliókat, akiknek követniük kell?

– Ezek nem az Atreidesek, az Isten – mondta Waff. Aztán felemelte karját, és elmondta a zárószertartást: A Masheikhek összejöttek kehibe, és érezték Istenük jelenlétét.

Waff lehunyta szemét, és várta, hogy a többiek elmenjenek. MASHEIKH! Milyen jó is volt kehiben megnevezni magukat, az Islamyat nyelvén szólva, melyet egyetlen tleilaxi sem beszélt a saját titkos tanácsán kívül: még az Arctáncoltatókhoz sem szóltak így. Jandola Wekhtjében, de még a Tleilaxi Yaghist legtávolabbi csücskében sem volt olyan eleven powindah, aki tudta ezt a titkot.

YAGHIST, gondolta Waff, és felállt a padjáról. YAGHIST, A KORMÁNYOZATLANOK FÖLDJE.

Olyan érzése volt, mintha a dokumentum vibrálna a kezében. Ez az Atreides Manifesztum éppen az a fajta dolog, amit a powindahok tömegei vakon követni fognak a végzetükbe.

---

Egyik nap melanzs, a másik nap keserű por.

Rakisi aforizma

A rakisi papok közt töltött harmadik évében a kislány, Sheeana egy magas, kanyarodó dűne tetején heverészett. A hajnali távolba bámult, ahonnan hangos, dörgő súrlódás hallatszott. A fény kísértetiesen ezüstös volt, és fagyos derengésbe vonta a láthatárt. Az éjszaka hidege még ott volt a homokon.

Tudta, hogy a papok figyelik őt vízzel körülvett tornyuk biztonságából, két kilométerre a háta mögül, de emiatt nem aggódott túlságosan. A homok remegése a teste alatt teljes figyelmet követelt.

EZ NAGY, gondolta. LEGALÁBB HETVEN MÉTER. EGY SZÉP NAGY.

Szürke cirkoruhája síkosan és simán tapadt a bőrére. Ezen nem voltak olyan dörzsölő foltok, mint azon a régi, levetett darabon, amit azelőtt viselt, hogy a papok a gondjaikba vették. Hálát érzett a jó cirkoruha, és a vastag fehér-bíbor köpeny miatt, ami rajta volt, de legerősebb az izgalom volt benne, hogy itt lehet. Valami gazdag, veszedelmes dolog töltötte el az ehhez hasonló pillanatokban.

A papok nem értik, ami itt történik. Ezt tudta. Ők gyávák. A válla fölött hátrapillantott a messzi toronyra, és látta a lencséken megcsillanó napfényt.

Tizenegy szabvány éves, koraérett gyermek volt, vékony, sötét bőrű, napszítta barna hajú. Jól el tudta képzelni, mit látnak a papok a kémlelő lencséiken keresztül.

LÁTJÁK, HOGY ÉN MEGCSINÁLOM, AMIT ŐK NEM MERNEK. LÁTNAK A SHAITAN ÚTJÁBAN. ÉN NAGYON APRÓNAK LÁTSZOM A HOMOKBAN, A SHAITAN PEDIG NAGYON NAGY. MÁR LÁTJÁK IS ŐT.

A reszelős hangból tudta, hogy hamarosan ő is meg fogja pillantani az óriási férget. Sheeana nem Shai-huludként, a homok isteneként gondolt a közeledő szörnyetegre, ahogy a papok minden reggel kántálták, hódolva II. Leto tudatának gyöngye előtt, mely tudat ott pihent a sivatag minden egyes szelvényes urában. Leginkább úgy gondolt a férgekre, mint „Ők, akik megkíméltek engem”, vagy mint Shaitanra.

Most hozzá tartoztak.

Ez a kapcsolat alig több mint három éve kezdődött, a nyolcadik születésnapjának hónapjában, a régi kalendárium szerinti Igát Havában. A faluja nagyon szegény volt, pionírtelepülés, mely messze az olyan biztonságos korlátokon túl épült, mint amilyenek Keen qanatjai és gyűrűcsatornái. Az ilyen pionír-falvakat épp csak egy-egy nedves homoksánc védte. Shaitan elkerülte a vizet, de a homoki pisztráng hamarosan elvitt minden nedvességet. A szélcsapdákban összegyűjtött értékes víz egy részét minden nap a sánc felújítására kellett fordítani. A kislány faluja kunyhók és kalyibák nyomorúságos halmaza volt két szélcsapdával, ami elegendő volt az ivóvízhez, de csak egy árnyalatnyi fölösleg maradt, amit a sáncra lehetett használni.

Azon a reggelen – ami nagyon hasonló volt ehhez a maihoz, amikor az éjszaka hidege még marja az orrát, a tüdejét, és a láthatárt kísérteties köd takarja – a legtöbb falusi gyerek kiözönlött a sivatagba, hogy apró melanzsdarabokat keressenek, ami néha ottmaradt az elvonuló Shaitan után. Két nagyot is hallottak a közelben az éjszaka. A melanzsból még a modern, deflált árak mellett is meg lehetett venni egy új szélcsapda fényes tégláit.

A gyerekek nem csak a fűszert figyelték, de azokat a jeleket is, amelyek esetleg egy régi fremen sziecs-erőd helyét mutatták. Ezek a helyek már csak maradványok voltak, de a sziklafalak nagyobb biztonságot nyújtottak a Shaitan ellen. Ezenkívül néhány elhagyatott sziecsről az a hír járta, hogy tele van melanzssal. Minden falubeli egy ilyen felfedezésről ábrándozott.

Sheeana foltos cirkoruhájában és gyatra köpenyében egyedül indult északkeletnek, a távoli, füstös levegőfolt felé, ami Keen városának nedvességben gazdag levegőjét jelezte a napmeleg légáramlat hátán.

A melanzstörmelék vadászata a homokban főként szaglás kérdése volt. Olyan koncentrációt igényelt, hogy a tudatnak épp csak egy töredéke hangolódhatott rá a homokcsikorgásra, ami a Shaitan közeledését jelezte. A lábizmok automatikusan mozdultak a ritmustalan járásra, amely beleolvadt a sivatag természetes hangjaiba.

Sheeana eleinte nem hallotta a sikolyt. Jól beleillet a falut takaró barrakannak ütköző szélfútta homok zizegésébe. Aztán a hang lassan elhatolt a tudatáig, és végül felkeltette a figyelmét.

SOK HANG SIKOLT!

Sheeana feladta a szabálytalan léptek sivatagi óvintézkedését. Gyermek-izmai teljes erejével botorkált fel a barrakan lejtős felére, és a rettentő hang irányába tekintett. Még éppen látta azt, ami véget vetett az utolsó sikoltásnak.

A szél és a homoki pisztrángok a homokbarikádnak egy széles ívét kiszárították a falu túlsó végén. Egy vad féreg pedig behatolt a résen. Kis ívben körözött bent, a maradék nedvességen belül. A roppant, lángárnyas száj gyorsan szűkülő körökben szippantotta fel az embereket és viskókat.

Sheeana látta az utolsó túlélőket a pusztulás közepén összezsúfolódni, ahonnan már eltűntek a kunyhók, és a szélcsapdák maradványai hevertek szerteszét. Még amikor nézte, némelyikük akkor is megpróbált kitörni a sivatagba. Sheeana felismerte a saját apját is az elkeseredetten rohanók között. De senki sem menekülhetett. A hatalmas száj mindenkit bekebelezett, mielőtt még teljesen a földdel tette volna egyenlővé a falu maradékát.

Füstölgő homokon kívül semmi sem maradt a szánalmas falucskából, mely be merészelt ékelődni a Shaitan birodalmába. Az a hely, ahol a falu valaha volt, ugyanolyan kietlen lett, mint azelőtt, hogy bárki is idejött volna.

Sheeana zihálva lélegzett, az orrán keresztül vette a levegőt, hogy megőrizze teste nedvességét, ahogy az a sivatag gyermekéhez illik. Végigpásztázta a láthatárt a többi gyerek után, de a Shaitan nyoma hatalmas kanyarokat és hurkokat vett a falu túlsó vége felé. Felkiáltott: a magas hangú rikoltás messzire elhallatszik a száraz levegőben. Sehonnan sem kapott választ.

EGYEDÜL VAN.

Mintegy transzban indult el a dűne gerince mentén oda, ahol egykor a faluja volt. Mikor közel ért, fahéjillat erős hulláma csapott az orrába a szél szárnyán, ami még most is felkavarta a dűnék tetejét. Ekkor fogta fel, mi történt. A falu katasztrofális módon egy élő-fűszer telepre épült. Ahogy a homok alatt mélyen fekvő készletek eljutottak az érettség fokára, és egyetlen melanzsrobbanásban kiterjedtek, a Shaitan eljött. Minden gyerek tudja, hogy a Shaitan nem tud ellenállni egy fűszerrobbanásnak.

Harag és vad kétségbeesés lett úrrá Sheeanán. Ész nélkül rohant le a dűnén a Shaitan felé, és közvetlenül a féreg mögött bukkant fel, amikor az visszafordult a száraz részen keresztül, amin bement a faluba. Gondolkodás nélkül végigszaladt a farok mellett, felmászott rajta és a hatalmas szeldelt háton futott tovább. A száj mögötti dombocskánál leguggolt és öklével verni kezdte a szívós felületet.

A féreg megállt.

A kislány dühe hirtelen rettegéssé változott. Abbahagyta a veregetést. Csak ekkor döbbent rá, hogy egész addig visított. Úrrá lett rajta a magányos kiszolgáltatottság iszonyata. Nem tudta, miért is jött ide. Csak azt tudta, hol van, és szinte félholt lett a félelemtől.

A féreg továbbra is nyugodtan hevert a homokon.

Sheeanának fogalma sem volt, mitévő legyen. A féreg bármelyik pillanatban oldalra hengeredhet, és szétzúzhatja. Vagy lebukhat a homokba, és ledörzsölheti magáról.

Hirtelen hosszú remegés kúszott végig a féreg egész testén, a farkától egészen Sheeanáig, a fejig. A féreg megindult előre. Széles ívben fordulni kezdett és egyre növekvő sebességgel haladt északkelet felé.

Sheeana előrehajolt és megragadta a féreg egyik gyűrűjének elülső peremét. Attól félt, hogy a féreg bármelyik pillanatban a homokba fúrhatja magát. Akkor mit tegyen? De a Shaitan nem merült le. Ahogy egyre múltak a percek, és a féreg rendületlenül folytatta gyors és egyenes útját a dűnék közt, Sheeana lassan visszanyerte gondolkodási képességét. Ismerte ezt az utazást. A Megosztott Isten papjai tiltották, mind szóban, mind írásban, azt mondták, hogy a fremenek utaztak így az ősi korokban. A fremenek álltak a Shaitan hátán vékony, kampós végű botokkal egyensúlyozva. A papok úgy mondták, hogy ez azelőtt volt így, mielőtt II. Leto megosztotta tudatát a sivatag istenével. Most már semmi sem volt megengedett, ami meggyalázhatta volna II. Leto szétszórt darabjait.

A féreg elképesztő sebességgel vitte Sheeanát Keen párától rezgő képe felé. A hatalmas város olyan volt, mint egy tükör az eltorzult láthatáron. Sheeana viseltes köpenye csapkodva verdeste foltos cirkoruhájának vékony felszínét. Már sajogtak az ujjai, ahogy a roppant szelvény szélét szorította. A féreg hőcseréjének fahéj-, égett kő- és ózonillata a szél fuvallataival csapta meg.

Keen körvonalai egyre határozottabbak lettek előtte.

A PAPOK MEG FOGNAK LÁTNI, ÉS HARAGUDNI FOGNAK.

Azonosította az alacsony téglaépítményeket, melyek az első qanat-vonalakat jelezték, mögöttük pedig egy felszíni vízvezető zárt kanyarulatát látta. Ezek fölött emelkedtek a teraszos kertek falai és a hatalmas szélcsapdák körvonalai, majd a templom épületegyüttese a maga saját vízkerítéseivel.

Egy napi járóföld a nyílt homokon – alig több mint egy óra alatt.

Szülei és a falubeli szomszédok számtalanszor megtették ezt az utat, hogy kereskedjenek vagy részt vegyenek a táncban, Sheeana azonban csak kétszer jött velük. Leginkább a táncra emlékezett, és az utána következő tombolásra. Keen nagysága félelmet ébresztett benne. Annyi épület! Annyi ember! A Shaitan nem árthat egy ilyen városnak.

De a féreg csak haladt toronyiránt, mintha át akarna gázolni qanaton, vízvezetéken. Sheeana csak nézte, ahogy a város egyre jobban felmagasodik előtte. Az izgalmas látvány elnyomta félelmét. A Shaitan nem fog megállni!

A féreg megtorpant.

A qanat csőforma felületi aknái alig ötven méternyire voltak tátogó szájától. Sheeana érezte a forró fahéjkilégzést, hallotta a Shaitan belső kemencéjének mély dübörgését.

Világossá vált előtte, hogy az utazás végetért. Sheeana lassan elengedte a szelvényt. Felállt, de minden pillanatban azt várta, hogy a féreg megint megindul. A Shaitan azonban mozdulatlan maradt. Óvatosan lecsusszant a helyéről, és a homokba huppant. Ott aztán megállt. Most nem mozdul meg? Halványan megfordult a fejében, hogy a qanat felé rohanjon, de a féreg túlságosan lenyűgözte. A felkavart homokban osonva Sheeana a féreg elébe került, és belebámult félelmetes szájába. A kristályfogak keretében lángok csapkodtak előre-hátra. Perzselő fűszer-lehellet söpört végig a kislányon.

Sheeanának eszébe jutott az az első rohanás le a dűnéről, fel a féregre.

– Légy átkozott, Shaitan! Mit ártottunk mi neked?

Ezt az anyjától hallotta, amikor tönkrement egy krumpli ültetvény. Sheeana tudatának egyetlen szikrája sem kérdőjelezte volna meg soha ezt a nevet: Shaitan, sem az anyja dühét. A legnyomorultabb páriák gyermeke volt a rakisi szemétdomb legalján, és ezt ő is tudta. A népe elsősorban a Shaitanban hitt, másodsorban Shai Huludban. A nyílt homokon nincs igazság. Ott csak a veszedelem leselkedik. A férgek férgek, és sokszor még annál is rosszabbak. A nyomor és a papoktól való félelem kikergethette a népét a veszedelmes dűnékre, de még akkor is azzal az állhatatos konoksággal viselkedtek, ami valaha a fremeneket mozgatta.

Most mégis a Shaitan győzött.

Sheena rádöbbent, hogy a halálos út közepén áll. Félig még kialakulatlan gondolatai csak azt jelezték, hogy őrült dolgot cselekedett. Később, amikor a Nővérek tanításai kicsiszolták a tudatát, már rádöbbent, hogy a magánytól való félelem lett úrrá rajta. Azt akarta, hogy Shaitan vigye el őt a halottai közé.

Csikorgó hang hallatszott a féreg alól.

Sheeana elfojtott egy sikolyt.

Először lassan, aztán egyre gyorsabban, a féreg hátrálni kezdett. Aztán megfordult, és egyre gyorsabban megindult idevezető nyoma árkában. Haladásának csikorgó zaja lassan a távolba veszett. Sheeana ekkor ébredt tudatára egy másik hangnak. Az égre emelte a tekintetét. Egy papi ornitopter zúgása hallatszott fölötte, annak az árnya vetült rá. A jármű a reggeli fényben csillogva követte a férget a sivatagba.

Sheeana ekkor kezdett el valami ismerősebb félelmet érezni.

A PAPOK!

Szemmel tartotta a toptert. Az ott lebegett a távolban, aztán visszatért, és lágyan leereszkedett mellé a féregsimította homokra. Sheeana érezte a kenőanyagok szagát és a topter üzemanyagának émelyítő keserű bűzét. Mintha egy hatalmas rovar telepedett volna a homokra, hogy lecsapjon rá.

Kinyílt egy zsilipajtó.

Sheeana kihúzta magát, és megvetette a lábát a talajon. Nos jól van: elkapták. Tudta, mire számítson. A meneküléssel semmit sem nyer. Csak a papok használnak toptert. Bárhova el tudnak menni, és mindent látnak.

Két gazdag öltözékű – csupa fehérbe, aranyba, bíborba burkolózott – pap bukkant elő, és futott feléje a homokon. Letérdeltek Sheeana elé, olyan közel, hogy a kislány érezte az izzadtságuk szagát, és a ruházatukat átitató melanzsillatot. Fiatalok voltak, mégis olyanok, mint ahogy a papokra emlékezett: lágy vonások, bőrkeményedés nélküli tenyerek, gondatlan nedvességpazarlás. Egyikük sem viselt cirkoruhát a köpenye alatt.

A bal oldalon térdelő, akinek szeme egy magasságban volt Sheeanáéval, megszólalt:

– Shai-hulud gyermeke, láttuk, ahogy Atyád előhozott az Ő földjéről.

Sheeana mit sem értett ezekből a szavakból. A papoktól félni kellett. A szülei és minden más általa ismert felnőtt is ezt sulykolták bele minden szavukkal és tettükkel. A papoknak ornitopterük van. A papok megetetnek a Shaitannal a legkisebb szabályszegésért is, vagy akár csak úgy, semmiért, papi szeszélyből. A népe sok ilyen esetről tudott.

Sheeana elhátrált a térdeplő férfiak elől és körülnézett. Hova menekülhetne?

Az, aki az előbb beszélt, kérőn felemelte a kezét.

– Maradj velünk.

– Te rossz vagy! – Sheeana hangja csak úgy csikorgott a heves érzelmektől.

Mindkét pap leborult a homokra.

Messze a város tornyai felé lencséken csillant meg a nap. Sheeana látta. Tudott ezekről a villanásokról. A papok mindig figyelnek téged a városból. Mikor megvillan! látod a lencséket, ez arra jel, hogy maradj észrevétlen, „legyél jó”.

Sheeana összekulcsolta a kezeit maga előtt, hogy fékezze remegésüket. Jobbra, balra tekintett, majd az elterült papokra. Itt valami nincs rendben.

A két pap arcát a homokra szorítva remegett félelmében. Egyikük sem szólalt meg.

Sheeana nem tudta, hogyan reagáljon. Friss tapasztalatait nem tudta ilyen gyorsan feldolgozni nyolcéves gyerekagya. Tudta, hogy a szüleit és minden szomszédját elragadta a Shaitan. A saját szemével látta. És a Shaitan hozta el ide, őt nem volt hajlandó rettentő tüzével elnyelni. Őt megkímélte.

Ezt a szót jól értette. MEGKÍMÉL. Ezt elmagyarázták neki, amikor a táncoló éneket tanulta.

„SHAI-HULUD, KÍMÉLJ MEG MINKET!” „VIDD EL SHAITANT...”

Lassan, nehogy fölriassza a fekvő papokat, Sheeana belekezdett a tánc csosszanó, szabálytalan ritmusú mozdulataiba. Ahogy a muzsika egyre jobban felelevenedett benne, szétbontotta összekulcsolt kezeit, és szélesre tárta őket. Lábai könnyedén emelkedtek a méltóságteljes mozgásban. A teste forgott, először lassan, aztán egyre gyorsabban, ahogy a tánc eksztázisa fokozódott. Hosszú barna haja az arca körül röpködött.

A két pap fel merte emelni a fejét. Ez a furcsa gyermek A Táncot járja! Felismerték az Engesztelés Táncának motívumait. Arra kéri Shai-huludot, hogy bocsásson meg a népének. Azt kéri az Istentől, hogy bocsásson meg NEKIK!

Egyszerre fordultak egymás felé, és lassan térdre emelkedtek. Aztán tapsolni kezdtek, hogy magukra vonják a táncoló figyelmét. Tenyerük ritmikusan csapkodott, miközben az ősi szavakat kántálták:

„APÁINK MANNÁT ETTEK A SIVATAGBAN, A LÁNGOLÓ HELYEKEN, AHONNAN A FORGÓSZELEK JÖTTEK!”

A papok a gyermeken kívül minden mást kizártak a figyelmükből. Látták, hogy a kislány sovány, vékonyizmú, keze-lába pálcikavékony. Köpenye és cirkoruhája foltos volt, mint a legszegényebbeké. Magas pofacsontja árnyat vetett olívabarna bőrére. A szeme barna. Vöröses napsugarak csíkozták a haját. A vonásai víztakarékosan élesek voltak – keskeny orr, áll, széles homlok, széles, vékony száj, hosszú nyak. Olyan volt, mint a fremen portrék a dar-es-Balati szentek szentjében. Hát persze! Ilyennek kell lennie Shai-hulud gyermekének.

Jól is táncolt. A legapróbb gyorsan ismételhető ritmus sem szivárgott be a mozdulatai közé. Volt benne ritmus, de ez csodálatosan hosszú periódusú volt, mintegy százlépésnyi. Nem állt meg, a nap pedig egyre feljebb és feljebb kúszott. Már majdnem dél volt, amikor kimerülten a homokba rogyott.

A papok felálltak és kitekintettek a sivatagba, ahová Shai-hulud eltávozott. A tánc dobbanásai nem hívták vissza Őt. Megbocsátást nyertek. Így kezdődött Sheeana új élete.

A magasabb rangú papok napokig vitatkoztak róla hangosan a szobáikban. Végül vitájukat és jelentésüket Hedley Tuek, a Főpap elé vitték. Délután jött össze a Kis Gyűlésteremben Tuek és a hat pap-tanácsos. II. Letót ábrázoló falfestmények: féregtesten ülő emberi arcok tekintettek le rájuk jóságosan.

Tuek egy kőpadon foglalt helyet, amit a Szélszurdok Sziecsből hoztak elő. Állítólag maga Muad’dib is ült rajta. Az egyik lábán még most is látható volt egy bevésett Atreides-sólyom.

A tanácsosai kisebb, modernebb padokon ültek vele szemben.

A Főpap tiszteletet parancsoló külsejű férfiú volt, ezüstös szürke haj omlott simán a vállára. Szépen keretezte vastag szájú, nehéz állú, szögletes arcát. Tuek szemei megőrizték eredeti fehérjüket a sötétkék pupilla körül. Bozontos, nyíratlan szürke szemöldök árnyékolta be a szemét.

A tanácsosok vegyes társaságot alkottak. Régi papi családok leszármazottaiként mindegyik úgy vélte, hogy sokkal jobban mennének a dolgok, ha Ő ülne Tuek helyén.

A ványadt, elkínzott arcú Stiros emelkedett az ellenzék szószólójává:

– Csak egyszerű, szegény sivatagi lelenc, és Shai-huludon lovagolt. Ez tilos, és szigorúan büntetendő.

A többiek azonnal közbevágtak:

– Nem! Nem, Stiros. Rosszul látod. Nem állt úgy Shai-hulud hátán, ahogy régen a fremenek. Nem voltak mesterhorgai vagy…

Stiros megpróbálta elhallgattatni őket.

Tuek látta, hogy megfeneklettek: három-három volt az arány Umphruddal, a kövér hedonistával szemben, aki az „óvatos elfogadás” pártján volt.

– Nem volt lehetősége rá, hogy irányítsa Shai-hulud útját – vitatkozott Umphrud. – Mindnyájan láttuk, milyen félelem nélkül ereszkedett le a homokra, és beszélt Hozzá.

Igen, ezt mindnyájan látták, vagy akkor, vagy később a holofelvételen, amit egy okos megfigyelő készített. Sivatagi lelenc vagy sem, farkasszemet nézett Shai-huluddal és beszélt Vele. Shai-hulud pedig nem nyelte el. Valóban nem. Az Isten-Férge visszahúzódott a gyermek parancsára, és visszatért a sivatagba.

– Próbára fogjuk tenni – mondta Tuek.

Másnap korán reggel egy ornitopteren, amit az a két pap vezetett, akik kimenetek Sheeanához, a kislánnyal együtt kimentek, messze Keen lakóinak figyelő tekintetétől. A papok lerakták egy dűne tetejére, és egy fremen doboló pontos másolatát szúrták le mellé a homokba. Mikor a doboló rögzítése kioldott, nehéz dübörgés remegett át a sivatagon – az ősi hívás Shai-huludnak. A papok topterükhöz menekültek, és magasan fent várakoztak, míg a rémült Sheeana, aki legrosszabb félelmeit látta beigazolódni, egyedül állt a dobolótól mintegy húsz lábnyira.

Két féreg jött. Nem a legnagyobbak voltak, amit a papok eddig láttak: alig több, mint harminc méteresek. Az egyikük kirántotta és elhallgattatta a dobolót. Együtt jöttek, párhuzamosan, és Sheeanától alig hat méternyire megálltak.

Sheeana alázatosan állt, keze ökölbe szorult az oldala mellett. Ez az, amit a papok tettek. Megetették az embereket a Shaitannal.

Lebegő topterében a két pap döbbenten figyelt. Lencséik továbbították a látványt Keenbe, a Főpap lakosztályának hasonlóan döbbent nézőihez. Mindnyájan láttak már ilyesmit. Ez megszokott büntetés volt, kényelmes módja az ellenszegülő közemberek vagy papok eltüntetésének, vagy a helycsinálásnak egy új ágyas számára.

Az Isten Férgei lassan kúszni kezdtek előre. Aztán újra mozdulatlanságba dermedtek Sheeana előtt három méterrel.

Sheeana már megadta magát a sorsának: nem menekült. Arra gondolt, hogy hamarosan együtt lesz a szüleivel és barátaival. De mikor a férgek csak nem mozdultak, rettegésének helyébe harag lépett. A rossz papok itt hagyták! Hallotta fentről a topterük hangját. A férgek forró fűszerszaga mindent betöltött körülötte. Hirtelen felemelte a jobb kezét, és a felmutatott a topterre.

– Gyerünk, egyetek meg! Ők úgyis ezt akarják!

A papok a magasban nem hallhatták a szavait, de a mozdulatot látták, és azt is látták, hogy valamit mond a két Isten-Férgének. A feléjük mutató ujj meglehetősen baljóslatú volt.

A férgek nem mozdultak.

Sheeana leeresztette a kezét.

– Megöltétek az anyámat, az apámat, az összes barátomat! – mondta vádlón. Előrelépett egy lépést, és megrázta feléjük az öklét.

A férgek hátrahúzódva tartották a távolságot.

– Ha nem kellek nektek, menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek! – intett a sivatag felé.

A férgek engedelmesen tovább hátráltak, és egyszerre fordultak meg.

A papok a topterrel követték őket, amíg le nem buktak a homok alá körülbelül egy kilométerrel távolabb. Csak ekkor tértek vissza a papok, félve és meghunyászkodva. Felkapták Shai-hulud gyermekét a homokból, és visszavitték Keenbe.

Estére a keeni Bene Gesserit követségnek kimerítő jelentése volt az eseményekről. A következő reggel szárnyra kelt a hír a Káptalanház felé.

Végre bekövetkezett!

---

Bizonyosfajta háborúságokkal (és bizonyosak lehettek benne, hogy ezt a Zsarnok is tudta, mert rejtve ott van a leckéiben) az a baj, hogy elpusztítanak minden morális tisztességet az erre fogékony típusokban. Az ilyen háború visszaveti a megvert túlélőket egy olyan ártatlan populációba, amelynek elképzelése sincs arról, hogy mire lehet képes egy ilyen visszatért katona.

Az Arany Ösvény Tanításai, Bene Gesserit Archívum

Miles Teg egyik első emléke az volt, hogy ebédnél ül a szüleivel és az öccsével, Sabine-nal. Teg akkor még csak hét éves volt, az események mégis kitörölhetetlenül belevésődtek az emlékezetébe: a frissen vágott virágoktól színes lernaeusi ebédlő, a sárga nap alacsony sugarai, az antik árnyak. Fényes kék étkészlet és csillogó evőeszközök ékesítették az asztalt. Ministráns szolgák álltak ugrásra készen, mert lehet, hogy anyja tartósan mentesítve volt a különleges feladatoktól, Bene Gesserit-tanári funkciója azonban nem veszhetett kárba.

Janet Roxbrough-Teg, ez a nagycsontú asszony, akire láthatóan a nagyasszony szerepe volt osztva, az orra alól átnézett az asztal másik végébe, hogy figyelje a legkisebb szabálytalanságot is. Loschy Teg, Miles apja ezt mindig némi derültséggel nézte. Vékony, magas homlokú ember volt, akinek olyan keskeny volt az arca, hogy a szemei szinte kidudorodni látszottak belőle oldalt. Fekete haja tökéletes ellenpontja volt a felesége szőkeségének.

Az asztal melletti fojtott hangok és a fűszeres eduleves gazdag illata fölött az anyja elmondta az apjának, hogyan bánjon el a tolakodó Szabad Kereskedővel. Mikor azt mondta, „Tleilax", feléledt Miles figyelme, A tanulmányaiban éppen akkoriban ért a Bene Tleilaxhoz.

Még Sabine is, aki évekkel később egy méregkeverő hatása alá került a Romon, négy életévének minden értelmével figyelt. Sabine hősként imádta az anyját. Minden, ami felkeltette Miles érdeklődését, Sabine számára is érdekes volt. Mindkét fiú csendben figyelt.

– Az a fickó a Tleilax előretolt arca – mondta Lady Janet. – Hallom a hangján.

– Nem kételkedem a megfigyelőképességedben, drágám – mondta Loschy Teg. – De mit tegyek? Rendelkezik a megfelelő fizetőeszközzel, és meg akarja venni a…

– A rizs-rendelés most nem számít. Sose hidd, hogy egy Arctáncoltató valóban azt keresi, amit keresni látszik.

– Biztos vagyok benne, hogy nem Arctáncoltató…

– Loschy! Tudom, hogy ezt jól megtanultad tőlem, és fel tudsz ismerni egy Arctáncoltatót. Egyetértek abban, hogy az a Szabad Kereskedő nem tartozik közéjük. Az Arctáncoltatók a hajóján maradtak. Tudják, hogy én itt vagyok.

– Tudják, hogy téged nem tudnak megtéveszteni. Igen, de…

– A tleilaxi stratégia mindig több stratégia hálójába van szőve, melyek közül bármelyik lehet a valódi stratégia. Ezt tőlünk tanulták.

– Drágám, ha a Tleilaxuval van dolgunk, és én nem kérdőjelezem meg a te ítéletedet, akkor az ügy egy csapásra fűszer-üggyé válik.

Lady Janet finoman bólintott. Valóban, még Miles is tudott a Tleilax és a fűszer kapcsolatáról. Ez volt az egyik olyan dolog, ami lenyűgözte őt a Tleilax-szal kapcsolatban. A Rakison termelt fűszer minden egyes miligrammjára a Tleilax több tonna melanzsot állított elő tartályaiban. A fűszer felhasználása megnőtt az új forrással együtt, és még a Liga is térdet hajtott ez előtt a hatalom előtt.

– De a rizs… – kockáztatta meg Loschy Teg.

– Drága férjecském, a Bene Tleilaxnak semmi szükségre ennyi pongi-rizsre a mi szektorunkban. Csak kereskedni kell nekik. Rá kell jönnünk, hogy kinek kell a rizs valójában.

– Szóval azt akarod, hogy tartsam fel – mondta a férfi.

– Pontosan. Te remek vagy abban, amire most szükségünk van. Ne add meg annak a Szabad Kereskedőnek a lehetőséget, hogy igent vagy nemet mondjon. Akit az Arctáncoltatók képeztek ki, az értékelni fogja ezt a finomságot.

– Előcsaljuk az Arctáncoltatókat a hajóból, míg te máshol nézel utána a dolognak.

Lady Janet elmosolyodott.

– Édes vagy, amikor így elém vágsz.

Sokatmondó pillantást váltottak.

– Nem talál másik eladót ebben a szektorban – mondta Loschy Teg.

– Mindenáron el akarja majd kerülni a menni - nem menni konfrontációt – koppantott az asztalra Lady Janet. – Késedelem, késedelem és megint csak késedelem. Ki kell hoznod az Arctáncoltatókat a hajóból.

– Ők persze rá fognak jönni.

– Igen, drágám, és ez veszélyes. Mindig a saját területeden és a saját őreiddel kell találkoznod velük.

Miles Teg emlékezett rá, hogy az apjának valóban sikerült az Arctáncoltatókat előcsalni. Anyja odavitte Milest a nézőablakhoz, ahonnan be lehetett látni a rézszín falú terembe, melyben apja vezette az alkut, amellyel elnyerte a KHAFT legnagyobb elismerését, és gazdag jutalmát.

Ezek voltak az első Arctáncoltatók, akiket Miles Teg valaha is látott: két kis ember, egyformák, mint két tojás. Szinte áll nélküli, kerek arc, pisze orr, rövidre nyírt kefefrizura. Úgy voltak felöltözve, mint a Szabad Kereskedő – fekete tunikába és nadrágba.

– Illúzió, Miles – mondta az anyja. – Mindig illúzióval dolgoznak. Az illúzió álcájával érnek el valós célokat, ez a Tleilax módszere.

– Mint a bűvész a Téli Bemutatón? – kérdezte Miles, miközben a furcsa jelenetet figyelte.

– Igen, nagyon hasonló – mondta az anyja. Ő is a képet nézte, miközben beszélt, de egyik karját védelmezőén a fia vállára helyezte.

– Gonosz dolgot látsz most, Miles. Nézd meg jól. Az arcok, amiket látunk, egy pillanat alatt megváltozhatnak. A termetük megnőhet vagy megszélesedhet. Úgy tudnák utánozni az apádat, hogy rajtam kívül senki sem venni észre a cserét.

Miles Teg szája hangtalan „Ó"-t formált. Figyelte apját, aki éppen azt magyarázta, hogy a KHAFT pongi-rizsének ára ismét riasztóan felszökött.

– És ami a legszörnyűbb az egészben – mondta az anyja – hogy az újabb Arctáncoltatók az áldozat testének megérintésével még magukba is tudnak szívni valamenynyit az áldozat emlékezetéből.

– Olvasnak az elméjében? – kérdezte Miles.

– Nem egészen. Szerintünk lenyomatot készítenek az emlékekről, majdhogynem holofotó-szerűen. Még nem tudják, hogy mi tisztában vagyunk ezzel.

Miles értette. Erről tehát nem beszélhet senkinek, még az apjának vagy anyjának sem. Lady Jane megtanította őt a Bene Gesserit-titoktartásra. Gondosan megfigyelte a jelenet szereplőit.

Apja szavaira az Arctáncoltatók semmiféle érzelmet nem mutattak, a szemük azonban mintha fényesebben kezdett volna csillogni.

– Hogyan lettek ilyen rettentőek? – kérdezte Miles.

– Ők telepes lények, akiket úgy tenyésztettek ki, hogy ne legyen alakjuk vagy arcuk. Ezt a külsőt az én kedvemért vették fel. Tudják, hogy figyelem őket. Visszavonultak természetes telepes állapotukba. Jól nézd meg őket.

Miles félrebillentett fejjel tanulmányozta az Arctáncoltatókat. Olyan nyájasaknak és ártalmatlanoknak látszottak.

– Nincs én-tudatuk – mondta az anyja. – Csak az az ösztön van meg bennük, hogy megvédelmezzék a saját életüket, hacsak azt a parancsot nem kapják, hogy meghaljanak az uraikért.

– És hajlandóak ezt megtenni?

– Már sokszor megtették.

– És kik az uraik?

– Ők nagyon ritkán hagyják el a Bene Tleilax bolygóit.

– Vannak gyerekeik?

– Az Arctáncoltatóknak nincsenek. Ők öszvérek: terméketlenek. De az uraik képesek szaporodni. Megszereztünk néhányat közülük, de nagyon furcsák az ivadékok. Kevés lány született, és náluk sem tudtuk megszondázni a Más Emlékeket.

Miles a homlokát ráncolta. Tudta, hogy az anyja Bene Gesserit. Tudta, hogy a Tisztelendő Anyák a Más Emlékek csodás tárházával rendelkeznek, melyek a Nővérek fennállásának elejéig nyúlnak vissza. Még a Bene Gesserit nemesítési-tervről is tudott egy keveset. A Tisztelendő Anyák kiválasztanak bizonyos férfiakat, és tőlük szülnek gyereket.

– Milyenek a tleilaxi nők? – kérdezte Miles.

A kérdés gyors felfogásról tanúskodott: Lady Janetet büszkeség öntötte el. Igen, most már majdnem biztos, hogy egy potenciális mentát áll itt mellette. A nemesítési mesternőknek igazuk volt Loschy Teg genetikai potenciálját illetően.

– A bolygóikon kívül sosem látott senki tleilaxi nőt mondta Lady Janet.

– Valóban vannak is, vagy csak a tankok dolgoznak?

– Vannak.

– Az Arctáncoltatók közt van nő?

– Ők tetszés szerint változhatnak férfivá vagy nővé. Figyeld csak őket. Tudják, mit csinál apád, és ez dühíti őket.

– Nem fogják bántani apát?

– Nem merik. Tettünk bizonyos óvintézkedéseket, és ezzel ők is tisztában vannak. Nézd azt ott, a bal oldalon, hogy mozgatja az állkapcsát. Ez náluk a harag egyik jele.

– Azt mondtad, hogy telepes lények.

– Mint a rovartársadalmak, Miles. Nincs én-képük. Önálló egyéniség, én-tudat híján minden erkölcstelenségre képesek. Egy szavukban, cselekedetükben sem lehet megbízni.

Miles megborzongott.

– Sosem voltunk képesek bármiféle etikai kódexet felfedezni náluk – mondta Lady Janet. – Hús-automaták. Mivel nincs énjük, semmit sem tisztelnek, semmiben sem kételkednek. Pusztán arra tenyésztették ki őket, hogy gazdáiknak engedelmeskedjenek.

– És most azt mondták nekik, hogy jöjjenek ide, és vegyék meg a rizst.

– Pontosan. Azt a parancsot kapták, hogy szerezzék meg, márpedig ebben a szektorban ezt máshol nem tehetik meg.

– Kénytelenek apától megvenni?

– Ő az egyetlen forrásuk. Éppen ebben a pillanatban fizetnek fűszerben, fiam. Látod?

Miles látta, ahogy a narancsbarna fűszerpénzek magas halma gazdát cserél. Mindezt az Arctáncoltatók egy ládából szedték elő.

– Az ár sokkal de sokkal magasabb, mint amire legfeljebb számítottak – mondta Lady Janet. – Ez könnyen követhető nyom lesz.

– Miért?

– Valaki tönkre fog menni ennek a szállítmánynak a megszerzésében. Azt hisszük, tudjuk, ki a vevő. De bárki is legyen, ebből tanul. Majd megtudja, hogy valójában min állt itt a vásár.

Aztán Lady Jane azokat az észrevehető furcsaságokat magyarázta, amelyekről a tanult szem és fül felismeri az Arctáncoltatókat. Finom jelek voltak ezek, de Miles azonnal rájuk érzett. Ekkor mondta az anyja, hogy talán mentát lehet belőle… vagy még annál is több.

Alig valamivel a tizenharmadik születésnapja előtt Miles Teget elküldték a Bene Gesserit lampadasi erősségébe továbbtanulni, és itt anyja sejtése beigazolódott. Lady Janet ezt az üzenetet kapta:

– Megadtad nekünk azt a Hadimentátot, akire már régóta áhítozunk.

Teg nem látta ezt az üzenetet egészen addig, míg végig nem nézte az anyja dolgait a halála után. Ezek a szavak egy kis riduli kristálypapír-lapra voltak írva, alattuk a Káptalanház emblémájával: a papír látványa furcsán kizökkentette az időből. Emlékei hirtelen visszavitték Lampadasra, ahol az a félelem-szeretet, amit az anyja iránt érzett, lassanként a Nővérek egészére tevődött át, az eredeti tervek szerint. Minderre csak későbbi mentát-képzésekor ébredt rá, de ez a rácsodálkozás nem változtatott semmin. Sőt, ha lehet, tán még erősebben fűzte őt a Bene Gesserithez. Megerősítette abban, hogy a Nővérek erősítik őt. Már tudta, hogy a Bene Gesserit Nővérek az univerzum egyik legerősebb hatalma, egyenrangúak az Űrligával, és erősebbek a Halszólító Tanácsnál: a régi Atreides Birodalom saját örökösénél, jóval hatalmasabb a KHAFT-nál, és körülbelül egyensúlyban van Ix Fabrikátoraival és a Bene Tleilaxszal. A Nővérek kiterjedt hatalma kikövetkeztethető volt abból a puszta tényből is, hogy nem vesztették el ezt a hatalmat a Tleilax tartályban készített fűszer mellett sem, ami megtörte a Rakis fűszer-monopóliumát, épp úgy, ahogy az ixi navigációs gépek is véget vetettek a Liga űrutazási monopóliumának.

Miles Teg akkor már jól ismerte a történelmét. Már nem a Liga Navigátorok voltak az egyetlenek, akik képesek voltak keresztülvinni egy hajót az űr ráncain – az egyik pillanatban még ez a galaxis, a másik percben pedig már egy másik.

Az Iskolanővérek keveset titkoltak előle, itt szerzett tudomást először Atreides-származásáról is. Ez a közlés szükséges volt a próbák miatt, amiknek alávetették. Nyilvánvalóan a jövőbelátó-képességet keresték. Ő is meglátja a halálos akadályokat, mint egy Liga Navigátor? Nem látta meg. Aztán tértelenekben és nem-űhajókban is kipróbálták. Épp oly vak volt ezekhez a szerkezetekhez, mint bármelyik közönséges ember. De a teszthez emelt fűszeradagot kapott, és érzékelni kezdte Valós Énjének ébredezését.

– Az Elme a Kezdeteknél – mondta a megnevezést a tanító Nővér, amikor Teg magyarázatot kért erre a furcsa érzésre.

Egy ideig varázslatos volt az univerzum, ahogy ezen az új tudaton át kezdte szemlélni. A tudat először kör volt, aztán gömb. Az önkényes formák tünékenyek lettek. Minden átmenet nélkül transzba esett, míg a Nővérek meg nem tanították arra, hogyan uralkodjon ezen. Szentekről és misztikusokról szóló beszámolókkal traktálták, arra kényszerítették, hogy mindkét kezével kört rajzoljon, a tudatával követve a vonalat.

A félév végére ez a tudat visszanyerte kapcsolatát a hagyományos címkékkel, de a varázs emléke sosem halványult el benne. Ebből merített erőt a legnehezebb pillanatokban.

Miután elfogadta a fegyvermesteri megbízást a ghola mellett, Teg úgy találta, hogy ez a varázsos emlék egyre erősebben van vele. Ez különösen hasznos volt akkor, amikor Schwangyu először fogadta a Gammui Erősségben. A Tisztelendő Anya fényes fémfalú dolgozószobájában találkoztak, ami tele volt különféle ixi jelzésű szerkezetekkel. Még a szék is, amin a nő ült. A háta mögött lévő ablakon beáramló fényben nem nagyon lehetett látni az arcát, de még így is nyilvánvaló volt, hogy ixi önalakuló széke van. Teg is kénytelen volt egy szék-kutyán helyet foglalni, bár tudta, hogy a nőnek tudnia kell, mennyire irtózik bármilyen életforma felhasználásától ilyen alantas célokra.

– Azért esett rád a választás, mert amolyan nagypapafigura vagy – mondta Schwangyu. A napfény mintegy koronába fogta csuklyás fejét. SZÁNDÉKOSAN CSINÁLJA! – A te bölcsességed ki fogja vívni a gyerek szeretetét és tiszteletét.

– Én egyáltalán nem vagyok apa-figura.

– Taraza szerint éppen azokkal a tulajdonságokkal rendelkezel, amikre szüksége van. Tudomásom van tiszteletreméltó sebhelyeidről, és arról, hogy ezek mit érnek nekünk.

Mindez csak alátámasztotta Teg eddigi mentát-summázatát: MÁR RÉGÓTA DOLGOZNAK EZEN A TERVEN. ERRE TENYÉSZTETTÉK KI ŐKET. ENGEM IS ERRE TENYÉSZTETTEK KI. AZ Ő HATALMAS TERVÜK RÉSZE VAGYOK.

De csak ennyit mondott:

– Taraza azt akarja, hogy a gyerek kemény harcos legyen, mire visszanyeri valódi önmagát.

Schwangyu egy pillanatig csak meredt rá, aztán megszólalt:

– Nem válaszolhat egyetlen gholákkal kapcsolatos kérdésére sem, ha felvetné a témát. Még csak a szót se említsd, amíg engedélyt nem kapsz rá tőlem. El fogunk látni minden olyan ghola-információval, amit a feladatod megkíván.

Teg a hangsúly kedvéért hidegen elválasztott szavakkal felelte:

– A Tisztelendő Anyát talán nem tájékoztatták arról, hogy én meglehetősen jól tájékozott vagyok a tleilaxi gholák témájában. Már találkoztam a Tleilax-szal csatában.

– Úgy véled, eleget tudsz az Idaho-szériáról?

– Az Idahók brilliáns hadi stratégák hírében állottak – mondta Teg.

– Akkor a nagy Bashart nyilván nem tájékoztatták a ghola egyéb tulajdonságairól.

Vitathatatlan volt a gúny a hangjában. És valami más is: féltékenység, és rosszul leplezett harag. Teget az anyja megtanította olvasni a maszkjaiban. Ez tiltott tanítás volt, amit Teg világ életében titkolt. Bosszankodást színlelt, és vállat vont.

Ezzel együtt nyilvánvaló volt, hogy Schwangyu tudja: ő Taraza Basharja. A vonalak már meg vannak húzva.

– Bene Gesserit parancsra – folytatta Schwangyu – a tleilaxiak jelentős változtatást eszközöltek a mostani Idaho-szériában. Modernizálták az ideg-izom rendszerét.

– Az eredeti személyiség megváltoztatása nélkül? tette fel a kérdést nyájasan Teg, mert kíváncsi volt, mennyit hajlandó még elárulni Schwangyu.

– Ő ghola, nem klón.

– Értem!

– Csakugyan? A leggondosabb prana-bindu oktatást igényli minden stádiumban.

– Pontosan ez Taraza parancsa – mondta Teg. – És mi mindnyájan engedelmeskedni fogunk ezeknek a parancsoknak.

Schwangyu előrehajolt, nem palástolta dühét.

– Az a feladatod, hogy kiképezz egy gholát, akinek a szerepe bizonyos tervekben felettébb veszélyes mindnyájunkra nézve. Nem hinném, hogy akár csak távolról is sejted, mit fogsz kinevelni.

MIT, gondolta Teg. Nem KIT. Ez a ghola-gyermek sosem lesz KI Schwangyunak és Taraza többi ellenlábasának. Talán senkinek sem, míg vissza nem nyeri eredeti énjét, ami ott pihen abban az eredeti Duncan Idaho-személyiségben.

Teg most már tisztán látta, hogy Schwangyunak nem is igen rejtegetett fenntartásai vannak a ghola-projekttel kapcsolatban. Aktívan ellenáll, épp ahogy Taraza jelezte. Schwangyu az ellenség, Taraza parancsa pedig világos.

– Meg kell védened azt a gyereket minden fenyegetéssel szemben.

---

Tízezer év telt el azóta, hogy megkezdődött II. Leto átalakulása emberből rakisi homokféreggé, de a történészek még mindig vitatkoznak az Indítékain. Vajon a hosszú élet reménye vonzotta? Több mint tízszeresét élte meg az általános, háromszáz SzÉ-s élethossznak, de micsoda árat fizetett érte. Jó okkal nevezik Zsarnoknak, de mi olyat adott neki a hatalom, amit egy ember akarhat? Az vezette, hogy megmentse az emberiséget saját magától? Csak az Arany Ösvényről szóló saját szavai állnak rendelkezésre a válaszhoz, az önigazoló dar-es-Balati feljegyzéseket nem tudom elfogadni. Volt talán valami más jutalom is, amire csak az ő saját tapasztalatai vethetnének fényt? Kielégítő bizonyítékok hiányában a kérdés vitás. Csak annyit tudunk mondani, hogy „Megtette!”. Egyedül ez a fizikai tény cáfolhatatlan.

II. Leto Metamorfózisa, Gaus Andaud 1OOOO. Évfordulói szónoklata

Waff tudta, hogy megint Lashkaron van. Most a tétek a lehető legmagasabbak. Egy Tisztelet Matrónája hívatta. A powindahok powindahja! A Szétszóródás Teilaxiainak leszármazottai mindent elmondtak ezekről a szörnyű nőszemélyekről, amit csak tudtak.

– Sokkal rosszabbak, mint a Bene Gesserit Tisztelendő Anyái – ezt mondták.

ÉS SOKKAL TÖBBEN IS VANNAK, emlékeztette magát Waff.

De nem bízott a visszatért tleilaxi leszármazottakban sem. A kiejtésük furcsa volt, a modoruk még furcsább, és a rítusaik is megkérdőjelezhetők. Hogyan is lehetne őket visszafogadni a Nagy Kehibe? Miféle ghufran-rítus kellene ahhoz, hogy megtisztítsa őket évszázadok távolléte után? Ahhoz, hogy mindezeken a generációkon keresztül is megtartották a tleilaxi titkot, persze nem férhetett kétség.

Már nem malik-testvérek, viszont a Tleilax csak tőlük tud információt szerezni a visszatérő Elveszettekről. És a fölfedezések, amiket magukkal hoztak. A fölfedezések, amelyeket beépítettek a Duncan Idaho gholákba – ez megérte a powindah gonosz általi megfertőztetés minden kockázatát.

A Tisztelet Anyáival a kijelölt találkozóhely egy ixi nem-hajó feltételezetten semleges területén volt, mely szűk körben keringett egy közösen kiválasztott gázóriás körül a régi Impériumnak egy kimerített bányarendszerében. A Próféta maga szippantotta ki az utolsó csepp gazdagságot is ebből a rendszerből. Új Arctáncoltatók jártak ixiként a nem-hajó legénysége közt, Waff mégis beleizzadt az első találkozásba. Ha ezek a Tisztelet Matrónái valóban szörnyűségesebbek a Bene Gesserit banyáknál, akkor talán már észre is vették az ixi hajósoknak álcázott Arctáncoltatókat?

A találkahely kiválasztása és az előkészületek elrendezése sok fejtörést okozott a Tleilaxnak. Eléggé biztonságos? Aztán Waff megnyugtatta magát, hogy nála van két olyan kibiztosított fegyver, amilyen még nem fordult meg a Tleilax központi bolygóin kívül. Ezek a fegyverek, iparosai hosszú és fáradságos erőfeszítésének gyümölcsei voltak: két aprócska tűpuska, melyet a ruhaujjaiba rejtve hordozott. Évekig gyakorolt velük, míg a ruhaujj lebbentése és a mérgezett tűk kilövése már csaknem reflexszé vált.

A találkozási helyiség falai megfelelően rézszín árnyalatúak voltak, annak bizonyítékaképp, hogy le vannak árnyékolva az ixi kémberendezések elől. De vajon miféle ismeretlen eszközöket fejleszthettek ki a Szétszóródás népei?

Waff tétován lépett be a helyiségbe. A Tisztelet Matrónája már ott ült bőr függőszékében.

– Úgy szólíts, ahogy mindenki más is szólít – üdvözölte őt a nő. – A Tisztelet Matrónájának.

Waff meghajolt, ahogy előre figyelmeztették.

– Tisztelet Matrónája.

A nő hangjában nyoma sem volt semmiféle rejtett erőnek. Mély kontraalt, megvetésről árulkodó halvány felhangokkal. Olyan volt, mint egy kiöregedett atléta vagy akrobata, aki már lelassult és megfáradt, de még megőrizte izmai tónusát és bizonyos képességeit. Arcán feszes volt a bőr, pofacsontjai előreálltak. Vékonyvonalú szája némileg arrogáns benyomást keltett, amikor beszélt, mintha valami alantas népséghez beszélne.

– Nos, lépj be és ülj le! – rendelkezett, és egy szék felé intett az oldalán.

Waff hallotta maga mögött a záródó zsilipajtó szisszenését. Egyedül maradt vele! Látta, hogy a nő kémlelőt visel: látszott a bemenő vezeték a bal fülén. A tűpuskákat lefedték és „ ” „lemosták” kémlelők ellen, aztán mínusz 340 Kelvin-fokon sugárzó fürdőben tartották öt SzÉ-ig. Vajon ez elég volt?

Óvatosan beleereszkedett a székbe.

Narancsárnyalatú kontaktlencsék fedték a Tisztelet matrónájának szemét, ettől mintha izzott volna a tekintete. Összességében ijesztő volt a külseje. És a ruhája! Vörös trikóruha, fölötte sötétkék köpeny. A köpeny felületén valami gyöngyházszerű anyagból különös arabeszkek és sárkány-minták díszelegtek. A nő úgy ült a széken, mint valami trónon, karomszerű kezeit könnyedén a karfán nyugtatta.

Waff körülpillantott a helyiségben. Az emberei ixi karbantartókkal és a Tisztelet Matrónájának képviselőivel már átvizsgálták az egészet.

MINDENT MEGTETTÜNK, AMI TŐLÜNK TELLETT, gondolta, és lazítani próbált.

A Tisztelet Matrónája nevetett.

Waff olyan nyugodt arccal nézett rá, amilyet csak vágni tudott.

– Most felmérsz engem, ugye? – vádaskodott. – Arra gondolsz, hogy roppant erőforrásokat állíthatsz ellenem, finom és durva eszközökkel tudod keresztülvinni akaratodat.

– Velem ilyen hangon ne beszélj – A nő hangja halk és színtelen volt, mégis szinte csöpögött a méregtől. Waff majdnem hátrahőkölt.

A nő lábának szálkás izmait nézte, a vörös trikóruhát, ami úgy tapadt a testére, mintha a bőréhez tartozna.

Az időt a kölcsönösen kellemes délelőttben határozták meg, útközben hozták összhangba az alvásidejüket. Waff mégis hátrányos helyzetben érezte magát. Mi van, ha az informátorok történetei igazak? A nőnek kell hogy legyen fegyvere.

A másik minden jókedv nélkül rámosolygott.

– Meg akarsz félemlíteni – mondta Waff.

– Méghozzá sikeresen – Harag lobbant fel Waffban. De a hangjában ez nem hallatszott.

– A te meghívásodra jöttem.

– Remélem, nem akarsz olyan konfrontációba bocsátkozni, amiben csak vesztes lehetsz – mondta a nő.

– Azért jöttem, hogy kapcsolatot építsek ki veled folytatta Waff, és közben eltűnődött: VAJON MIT AKARNAK TŐLÜNK? BIZTOS, HOGY AKARNAK VALAMIT.

– Miféle kapcsolat lehetne közöttünk? – kérdezte a nő. – Vajon ti építenétek házat egy szétesőfélben lévő tutajra? Hah! A megegyezéseket meg lehet szegni, és gyakran meg is szegik őket.

– Mi az alku tárgya?

– Alku? Én nem alkudozom. Engem csak az a ghola érdekel, amit a boszorkányoknak csináltatok – A nő hangja nem árult el semmit, Waff szívverése mégis felgyorsult a kérdésre.

Egyik ghola-életében Waffot egy renegát mentát tanította. Egy mentát képességei jóval meghaladták az övéit, amellett az érveléshez szavak kellettek. Kénytelenek voltak megölni a powindah mentátot, de azért nyertek is valamit a tapasztalatból. Waff megengedett magának egy kis utálkozást az emlékkel kapcsolatban, de eszébe jutottak az értékes tapasztalatok is.

TÁMADJ, ÉS HASZNÁLD FEL AZ ADATOKAT, AMELYEKET A TÁMADÁS ELŐHOZ!

– Semmit sem kínálsz érte cserébe – mondta emelt hangon.

– Úgy kárpótollak, ahogy jónak látom – szólt a nő. Waff megvető arcot vágott.

– Játszadozol velem? A nő kimutatott foggal elmosolyodott.

– Nem élnéd túl a játékomat, de nem is akarnád.

– Tehát a jóindulatodtól kell függenem!

– Függőség! – a szó úgy kunkorodott ki a száján, mintha undorítaná. – Miért adjátok el ezeket a gholákat a boszorkányoknak, hogy aztán megöljétek a gholákat?

Waff összepréselte az ajkát, és néma maradt.

– Valahogyan változtattatok ezen a gholán, de úgy, hogy ettől még képes visszanyerni eredeti emlékezetét – mondta a nő.

– Nagyon sokat tudsz! – mondta Waff. Ezt éppen csak vicsorogva mondta, és remélte, hogy nem árult el vele semmit. KÉMEK! Kémjei vannak a boszorkák között! Vajon a Tleilax kebelén is árulók vannak?

– Van a Rakison egy leánygyermek, aki része a boszorkányok tervének – mondta a Tisztelet Matrónája.

– Ezt honnan tudod?

– A boszorkányok egyetlen lépést sem tehetnek a mi tudtunk nélkül. Kémekre gondolsz, de arról fogalmad sincs, milyen messzire ér el a kezünk!

Waff elképedt. Vajon képes olvasni a gondolataiban? Ez valami olyan tulajdonság, ami a Szétszóródásban született? Valami vad tehetség, ami ott kint keletkezett, ahová az eredeti emberi mag nem lát el?

– Hogyan változtattátok meg azt a gholát? – kérdezte a nő.

A HANG!

Waff, akit pedig mentát mestere felkészített az ilyen fegyverek ellen, kis híján kibökte a választ. A Tisztelet Matrónái tehát rendelkeznek a boszorkányok bizonyos képességeivel! Nagyon váratlan volt a Hangot az ő szájából hallani. A Tisztelendő Anyáktól erre számít az ember, és felkészül rá. Beletelt egy időbe, míg Waff visszanyerte az egyensúlyát. Egy kicsit fölemelte a kezét, az álla elé.

– Érdekes erőforrásaitok vannak – folytatta a nő. Vásott kifejezés jelent meg Waff arcán. Tudta, milyen lefegyverzően tündéri tud lenni a pillantása. TÁMADÁS!

– Mi pedig azt tudjuk, hogy mennyi mindent tanultatok a Bene Gessrittől – szólt Waff.

Harag suhant át a nő arcán, de rögtön el is tűnt.

– Ők semmit sem tanítottak nekünk!

Waff derűsen vonzó magasságba emelte a hangját.

– Hát ez tényleg nem alkudozás.

– Valóban nem? – A nő meglepettnek tűnt.

Waff leeresztette a kezét.

– Ugyan már, Tisztelet Matrónája. Téged érdekel ez a ghola. Beszélsz egy kicsit a rakisi dolgokról. Mennyibe veszel te minket?

– Nagyon kevésbe. És minden egyes pillanattal csak egyre értéktelenebbek vagytok.

Waff végletekig hideg géplogikát érzett a válaszban. Nem volt mentát-szaga a dolognak, inkább valami sokkal borzongatóbb. EZ KÉPES RÁ, HOGY ITT HELYBEN MEGÖLJÖN!

Hol vannak a fegyverei? Vajon szüksége van egyáltalán fegyverre? Waffnak nem tetszettek azok a szálkás izmok, a tenyerek bőrkeményedései, a narancsszín szemek ragadozó-csillogása. Vajon sejti (vagy talán tudja is) a ruhaujjaiba rejtett tűpuskák jelenlétét?

– Olyan problémával kerültünk szembe, amit nem lehet logikai eszközökkel megoldani – mondta a nő.

Waff döbbenten meredt rá. Mintha egy zenszunni mester mondta volna ezt! Ő maga is nem egyszer mondott ilyet.

– Valószínűleg eddig meg sem fordult a fejedben ez a lehetőség – mondta a nő. A szavai mintha egy maszkot rántottak volna le az arcáról. Waff hirtelen meglátta a pózok mögött rejtőző számító személyiséget. Vajon ez a nő együgyű fráternek nézi, aki csak trágyahordásra jó?

A lehető legtöbb tétova zavarodottságot csempészte a hangjába, amikor megszólalt:

– Akkor hogyan lehet megoldani egy ilyen problémát?

– Az események természetes menete majd megoldja – felelte a nő.

Waff továbbra is színlelt döbbenettel meredt rá. A válasznak nem volt kinyilatkozás-szaga. Mégis sugallt valamit.

– Megzavart az, amit mondtál.

– Az emberiség végtelenné vált – mondta a nő. – Ez a Szétszóródás igazi ajándéka.

Waff igyekezett leküzdeni magában azt a kavarodást, amit ezek a szavak okoztak.

– Végtelen univerzum, végtelen idő – bármi megtörténhet – mondta.

– Ó, milyen okos kis emberke! – szólt a nő. – Hogy lehet elfogadni a „bármit”? Nem logikus.

Waff arra gondolt, hogy a nő úgy beszél, mint egy vezér a Butieri Dzsihadból, melynek célja az volt, hogy megszabadítsa az emberiséget a mechanikus elméktől. Ez a Tisztelet Matrónája furcsán elavultnak tűnt.

– Őseink számítógépek segítségével keresték a választ – kockáztatta meg Waff. ERRE MONDJON VALAMIT!

– Tudhatod, hogy a számítógépeknek nincs végtelen tárolókapacitásuk – mondta a nő.

Ezek a szavak megint megzavarták. Tényleg gondolatolvasó? Ez egyfajta elme-lenyomatozás? Amit a Tleilax megtett az Arctáncoltatókkal és a gholákkal, azt mások is megtehették. Összefogta tudatát, és az ixiekre koncentrált, az ő gonosz gépeikre. Powindah masinák!

A Tisztelet matrónája körülpillantott a helyiségben.

– Rosszul tesszük, hogy megbízunk az ixiekben? -kérdezte. Waffnak elállt a lélegzete.

– Szerintem ti nem bíztok bennük teljesen – mondta a nő. – Gyere csak, kis ember. Én jóindulatot ajánlok neked.

Waff megkésve kezdte csak sejteni, hogy a nő megpróbál barátságos és őszinte lenni vele. Kétségtelenül félretette eddigi dühös fensőbbségességének pózát. Az Elveszettek közül jövő informátorok azt mondták Waffnak, hogy a Tisztelet Matrónái a Bene Gesserithez nagyon hasonlóan hozzák szexuális döntéseiket. Vajon el akarja csábítani? Pedig nyilvánvalóan MEGÉRTETTE, és kimutatta a logika gyengeségét.

Micsoda zűrzavar!

– Körökben beszélünk – mondta Waff.

– Épp ellenkezőleg. A körök bezárnak. A körök korlátoznak. Az emberiséget pedig többé nem korlátozza növekedésében a tér.

Tessék, már megint! Waff szárazon mondta:

– Úgy mondják, hogy amit nem tudunk irányítani, azt el kell fogadnunk.

A nő előrehajolt, narancs tekintete Waff szemeibe fúródott.

– Te elfogadod a Bene Tleilax végső katasztrófájának lehetőségét?

– Ha így lenne, akkor most nem lennék itt.

– Mikor a logika csődöt mond, más eszközöket kell bevetni. Waff elvigyorodott.

– Ez logikusan hangzik.

– Ne gúnyolódj! Hogy merészeled?

Waff védekezőén felemelte a kezét, és csillapítóan mondta:

– Milyen eszközt javasolnál hát, Tisztelet Matrónája?

– Energia!

A válasz meglepte Waffot.

– Energia? Mennyi, és milyen formában?

– Logikus válaszokat kérsz – szólt a nő.

Waff némi szomorúsággal látta, hogy a nő végül mégsem zenszunni. A Tisztelet Matrónája csak szójátékokat játszik a nem-logikaiság peremén, azt kerülgeti, de az eszközei logikaiak.

– A mag rothadása szétterjed – jegyezte meg Waff. A nő mintha meg sem hallotta volna a tapogatózó megjegyzést. – Minden ember mélyén, akihez leereszkedünk, megcsapolatlan energia rejtőzik – folytatta. Csontos ujját egészen az orrához emelte.

Waff hátrahúzódott a székében, míg a nő le nem tette a kezét.

– Nem ezt mondta a Bene Gessrit is, mielőtt létrehozták a Kwisatz Haderachjukat?

– Ők elvesztették az uralmukat saját maguk és a teremtményük fölött – vicsorogta a nő.

Megint logikát alkalmaz a nem-logikaira, gondolta Waff. Sokat elárul ezekkel a kis botlásokkal. Rájött a Tisztelet Matrónáinak valószínű eredtére. A rakisi fremenek egyik TERMÉSZETES Tisztelendő Anyája kiment a Szétszóródással. Különféle emberek menekültek el nem-hajókon az ínség Ideje alatt és közvetlenül utána. A nem-hajó valahol elvetette a vadboszorkányt és eszméit. És ami ebből a vetésből kinőtt, az most ennek a narancsszín szemű vadásznak az alakjában tér vissza.

A nő megint a Hangot használta:

– Mit műveltetek ezzel a gholával?

Waff ezúttal fel volt készülve erre, és lerázta magáról. Ezt a Tisztelet Matrónáját el kell téríteni, vagy ha lehet, el kell pusztítani. Waff sokat megtudott tőle, azt viszont nem lehetett tudni, hogy a nő mennyit tudott meg Wafftól ismeretlen képességei segítségével.

SZEXUÁLIS SZÖRNYETEGEK, mondták az informátorok. A SZEX HATALMÁVAL IGÁZZÁK LE A FÉRFIAKAT.

– Milyen keveset tudsz azokról az élvezetekről, amiket nyújtani tudnék neked – szólt a nő. A hangja úgy fonta körül Waffot, mint egy korbács ága. Milyen csábító!

Waff védekezően mondta:

– Mondd meg, miért…

– Nekem semmit sem kell megmondanom!

– Akkor hát nem alkudni jöttél – mondta Waff szomorúan. Azok a nem-hajók valóban a rothadás magjával fertőzték meg azokat a másik univerzumokat. Waff érezte a szükségszerűség súlyát a vállán. Mi van, ha nem tudja megölni?

– Hogy mersz alkut javasolni egy Tisztelet Matrónájának? – kérdezte a nő. – Tudd meg, hogy MI szabjuk meg az árat!

– Én nem ismerem a szokásaitokat, Tisztelet Matrónája – mondta Waff. – De úgy veszem ki a szavaidból, hogy megsértettelek.

– Elfogadom a bocsánatkérést.

ÉN NEM AKARTAM BOCSÁNATOT KÉRNI! Sok következtetést le lehet vonni a nő viselkedéséből. Waff évezredes tapasztalataival áttekintette, amit itt megtudott. Ez a nőstény a Szétszóródásból egy valami létfontosságú információért jött ide. Következésképpen nincs más forrása. Érzékelte a nőben a kétségbeesését, jól leplezetten, de minden kétséget kizáróan. Megerősítést vagy cáfolatot várt valamire, amitől félt.

Mennyire hasonlít egy ragadozó madárhoz így, ahogy ott ül karom-kezeit oly könnyedén nyugtatva a karfán! A MAG ROTHADÁSA SZÉTTERJED. Ezt mondta Waff, a nő pedig nem hallotta meg. Világos, hogy az atomi emberiség tovább terjed a maga Szétszóródásainak a Szétszóródásaival. Azok az emberek, akiket ez a Tisztelet anyája képvisel, nem találták meg a módját, hogy kövessék a nem-hajókat. Hát persze hogy erről van szó. Épp úgy vadászik a nem-hajókra, ahogy a Bene Gesserit.

– A nem-hajók láthatatlansága ellen akarsz valami megoldást – mondta ki Waff.

Ez a kijelentés láthatóan megrázta a nőt. Nem várt ennyit ettől a tündérszerű emberkétől. Waff először félelmet, aztán dühöt, majd elszántságot látott a nő arcán, mielőtt újra magára öltötte volna ragadozó álarcát. De tudta. Tudta, hogy Waff látta.

– Hát ezt csináljátok a gholátokkal – mondta a nő.

– Ezt akarják tőle a Bene Gessrit boszorkányai – hazudta Waff.

– Alábecsültelek – szólt a nő. – Te is elkövetted ugyanezt a hibát velem szemben?

– Nem hiszem, Tisztelet Matrónája. Az a tenyésztési terv, ami téged létrehozott, nyilvánvalóan lenyűgöző. Azt hiszem, egyetlen rúgással meg tudnál ölni engem, mielőtt egyet pislanthatnék. A boszorkányok nincsenek egy súlycsoportban veletek.

Elégedett mosoly lágyította meg a nő vonásait.

– A Tleilax hajlandó önszántából szolgálni minket, vagy kényszerítsük rá?

Waff nem is rejtegette felháborodását.

– Rabszolgaságot kínálsz nekünk,

– Ez az egyik választási lehetőségetek. Most megfogta! A gőg a gyengéje. Waff alázatosan mondta:

– Mit parancsolsz, mit tegyek?

– Két fiatalabb Tisztelet Matrónájával együtt vendégként viszel vissza minket. Nekik párosodni kell veled… és meg kell tanítaniuk téged a kéj módozataira.

Waff kétszer, lassan beszívta és kifújta a levegőt.

– Talán terméketlen vagy? – kérdezte a nő.

– Csak az Arctáncoltatóink öszvérek – Erről már biztosan hallott, hisz ez köztudomású.

– Mesternek nevezed magad – mondta a nő – mégsem uralkodtál magadon mester módjára.

DE NÁLAD JOBBAN, TE SZUKA! ÉS MASHEIKHNEK NEVEZEM MAGAM: EZ MÉG A PUSZTULÁSODAT JELENTHETI.

– Két Tisztelet Matrónája, akiket elküldök veled, mindent megvizsgálnak a Tleilaxon, és jelentéssel térnek vissza hozzám – mondta a nő.

Waff sóhajtott, mintha mindenbe beletörődött volna.

– Az a két fiatalabb nő csinos?

– Tisztelet Matrónái! – javította ki a nő.

– Csak ezt a nevet használjátok?

– Ha úgy döntenek, hogy valami nevet mondanak neked, az csakis az ő kiváltságuk, nem a tiéd – Oldalra hajolt, és csontos ujjával megkopogtatta a padlót. Fém csillant a kezében. Valahogy át tud hatolni a szoba védelmén!

A zsilipajtó kitárult, és két Tisztelet Matrónája lépett be. Sötét színű köpenyük kevésbé volt díszes, és mindketten fiatalabbak voltak. Waff megbámulta őket. Lehet, hogy mindketten… Igyekezett nem kimutatni örömét, de tudta, hogy hiába. Nem baj. Higyje csak azt az öregasszony, hogy a szépségükön ámult el. Olyan jelek alapján, melyeket csak a Mesterek ismertek, Waff látta, hogy a jövevények egyike egy új Arctáncoltató. Sikeres csere történt, és ezek a Szétszóródottak észre sem vették! A Tleilax sikeresen vett egy akadályt! Vajon a Bene Gesserit is ugyanilyen vak lesz azokra az új gholákra?

– Érezhetően megvan a hajlandóság benned, amiért meg fogod kapni a jutalmadat – mondta az öreg Tisztelet matrónája.

– Látom a hatalmadat, Tisztelet Matrónája – mondta Waff. És ez igaz is volt. Meghajtotta fejét, hogy elrejtse szándékát, amiről tudta, hogy a nő észrevenné.

A nő az újonnan érkezettek felé intett.

– Ők ketten el fognak kísérni téged. Számodra a legapróbb szeszélyük is parancs. Tisztelettel és megbecsüléssel bánjatok velük.

– Természetesen, Tisztelet Matrónája – Fejét még mindig meghajtva, mintegy üdvözlés és megalázkodásképpen felemelte mindkét kezét. Egy-egy tű süvített ki mindkét ruhaujjából. Amint kilőtte a tűket, Waff oldalt vetődött a székében. De a mozdulat nem volt elég gyors. Az öreg Tisztelet Matrónájának jobb lába kilendült, a bal combjába rúgott, és visszadobta a székbe.

De ez volt a vén Tisztelet Matrónájának utolsó akciója életében. A bal oldali tű döbbenten kitátott száján keresztül a nyaka hátuljába fúródott. A kábító méreg mindenféle kiáltásnak elejét vette. A másik tű az újonnan érkezettek közül azt találta szemen, amelyik nem volt Arctáncoltató. Az Arctáncoltató egy villámgyors, torokra mért csapással megakadályozta a figyelmeztető ordítást.

Két test hevert már holtan.

Waff nagy fájdalmak árán kikecmergett a székből, és lábra állt. A bal combja igencsak lüktetett. Ha egy kicsit közelebb van, az a nő eltöri a lábát! Észrevette, hogy a Matróna reakciójában nem vett részt a központi idegrendszer. Mint egyes rovaroknál, a támadást maga a szükséges izomrendszer is kezdeményezheti. Ezt az új vívmányt majd alaposan ki kell vizsgálni!

Az Arctáncoltató-cinkostárs a zsilipnél hallgatózott. Aztán oldalt lépett, hogy utat nyisson egy másik belépő Arctáncoltatónak, aki ixi őrnek volt álcázva.

Waff sérült lábát masszírozta, míg Arctáncoltatói levetkőztették a halott nőket. Az ixi-utánzat magára öltötte az öreg Matróna arcvonásait, aztán innentől már gyorsan haladtak a dolgok. Végül már nem ixi őr volt, hanem az öreg Matróna hű mása. Egy másik ál-ixi is megjelent, ő a fiatalabb nőt másolta le. Hamarosan már csak hamu volt a holttestek helyén. Egy új Tisztelet Matrónája söpörte a hamvakat egy zsákba, és rejtette a köpenye alá.

Waff gondosan megvizsgálta a szobát. A felfedezései következményei aggodalommal töltötték el. Ez a gőg, amit itt látott, nyilvánvalóan félelmetes hatalomról árulkodik. Ezeket a képességeket ki kell fürkészni. Magához hívta azt az Arctáncoltatót, aki a vénasszonyt másolta le.

– Vettél róla lenyomatot?

– Igen, Mester. Az éber emlékei még elevenek voltak, amikor lemásoltam.

– Add át neki – mutatott arra, aki valaha az ál-ixi volt. Néhány pillanatra összeérintették a homlokukat, aztán szétváltak.

– Kész – jelentette az idősebbik.

– Hány másolatunk van még ezekről a Tisztelet Matrónáiról?

– Négy, Mester.

– Egyiküket sem fedezték fel?

– Nem, Mester.

– Annak a négynek vissza kell térnie a Tisztelet Matrónáinak központi világára, és mindent meg kell tudniuk róluk. Aztán az egyikük jöjjön vissza hozzánk mindazzal, amit megtudtak.

– Ez lehetetlenség, Mester.

– Hogyhogy lehetetlenség?

– Elvágták magukat az eredetüktől. Náluk ez a szokás, Mester. Ők egy új sejt, és a Gammun ütötték fel a tanyájukat.

– De biztosan tudnánk…

– Elnézését kérem, Mester. A Szétszóródásban elfoglalt helyük koordinátáit csak egy nem-hajó gépei tartalmazták, ezek pedig ki lettek törölve.

– Teljesen el van fedve a nyomuk? – kérdezte rosszallóan.

– Teljesen, Mester.

KATASZTRÓFA! Kénytelen volt megzabolázni hirtelen rémülten megugró gondolatait.

– Nem szabad tudomást szerezniük arról, ami ma itt történt – motyogta.

– Tőlünk nem fogják megtudni, Mester.

– Milyen képességeket fejlesztettek ki? Milyen erőket? Gyorsan!

– Olyanok, mint amit a Bene Gesserit Tisztelendő Anyáktól lehet várni, a fűszer-emlékek nélkül.

– Biztos vagy benne?

– Semmi nyomát nem láttam ennek. Mint tudja, Mester, mi…

– Igen, igen, tudom – intette csendre Waff a másikat. Az öreg mégis olyan arrogáns volt, olyan…

– Bocsánatát kérem, Mester, de szorít az idő. Ezek a Tisztelet Matrónái mindenki másnál tökéletesebbre fejlesztették a szex örömeit.

– Tehát igaz, amit az informátorok mondtak.

– Visszanyúltak a primitív Tantrához, és kifejlesztették a maguk saját szexuális izgató módszerét, Mester. Ezzel nyerik el követőik imádatát.

– Imádat – lehelte a szót Waff. – Jobbak, mint a Nővérek nemesítési mesternői?

– Ők így vélik, Mester. Mi lenne, ha…

– Nem! – Waff levetette tündér-álarcát, és az uralkodó Mester arcát öltötte magára. Az Arctáncoltatók megadóan fejet hajtottak. Elégedett kifejezés ült ki Waff arcára. A Szétszóródás visszatért tleilaxijai igazat jelentettek! Egyetlen egyszerű agy-lenyomattal igazolást nyert népének erre az új fegyverére!

– Mik a parancsaid, Mester? – kérdezte az öreg.

Waff újra tündér-arcát viselte.

– Ezeket a dolgokat majd csak akkor vizsgáljuk meg, ha visszatértünk a Bandalongba, a Tleilax magjába. Addig még egy Mester sem parancsol egy Tisztelet Matrónájának. Ti lesztek az ÉN uraim, amíg meg nem szabadulunk a figyelő tekintetektől.

– Természetesen, Mester. Továbbítsam parancsaidat a kintieknek is?

– Igen, és a parancsom a következő: ez a nem-hajó sohasem térhet vissza a Gammura. Nyom nélkül el kell tűnnie. Egyetlen túlélő sem maradhat.

– Úgy lesz, Mester.

---

A technológia sok más tevékenységhez hasonlóan a befektetési kockázat kerülése felé tendál. A bizonytalanságot lehetőség szerint kiküszöbölik. A tőkebefektetés ezt a szabályt követi, mivel az emberek általában azt részesítik előnyben, ami kiszámítható. Kevesen ismerik fel, hogy ez milyen káros lehet, hogyan kényszerít kemény korlátokat a változatosságra, és ennek folyományaképp hogyan tesz teljes populációkat végzetesen sebezhetővé az univerzum sokkoló húzásaival szemben.

Ix Becslése, Bene Gessrit Archívum

Egy reggel ama bizonyos sivatagi próbatétel után Sheeana arra ébredt a papok házában, hogy fehérköpenyes emberek veszik körül az ágyát. PAPOK ÉS PAPNŐK!

– Ébren van – mondta az egyik papnő.

Félelem ragadta torkon Sheeanát. Az álláig húzott takarót markolta, úgy lesett ki a figyelő arcokra. Megint kiviszik a sivatagba, és otthagyják? Élete nyolc éve alatt még sosem aludt ilyen puha és tiszta ágyban, de tudta, hogy a papoknak minden tette mögött valami hátsó cél lappang. Nem szabad megbízni bennük!

– Jól aludtál? – kérdezte ugyanaz a papnő, aki az előbb is megszólalt. Őszes hajú, idősebb nő volt, arcát bíborral szegett fehér csuklya keretezte. Öreg szemei vizenyősek, mégis éberek voltak. Tompakékek. Tömpe, fitos orra alatt keskeny száj és kiugró áll foglalt helyet.

– Szólj hozzánk! – folytatta a nő. – Én Cania vagyok, az éjszakai gondozód. Nem emlékszel? Én segítettelek be az ágyba.

Legalább a hang tónusa megnyugtató volt. Sheeana felült, hogy jobban szemügyre vehesse ezeket az embereket. Félnek! Egy sivatagi gyerek orra megérzi az árulkodó feromonokat. Sheeana számára ez egyszerű, közvetlen információ volt. EZ A SZAG EGYENLŐ A FÉLELEMMEL.

– Bántani akartatok – mondta végül. – Miért csináltátok?

Az ágy körül állók megrökönyödve néztek egymásra.

Sheeana félelme elpárolgott. Megérezte a dolgok új rendjét, és a tegnapi sivatagi próba horderejét. Milyen alázatos volt az az idősebb nő… Cania? Épp csak nem csúszott előtte hason előző este. Sheeana aztán a maga idejében megtanulta, hogy azok, akik átélik a halál döntését, új érzelmi egyensúlyra tesznek szert. A félelem bennük csak átmeneti. Ez az új helyzet érdekesnek ígérkezett.

Cania hangja remegett, amikor válaszolt:

– Nem akartunk bántani téged, Isten Gyermeke.

Sheeana elegyengette a takarót az ölében.

– A nevem Sheeana – Ez volt a sivatagi udvariasság. Cania máris gyártott egy nevet. – Kik ezek a többiek?

– El lehet küldeni őket, ha zavarnak téged… Sheeana – Cania egy pirospozsgás arcú nőre mutatott, aki az övéhez hasonló köntöst viselt. – Kivéve persze Alhosát. Ő a nappali gondozód.

Alhosa pukedlizett a bemutatásra.

Sheeana felnézett a vízhájtól duzzadozó arcra, a pihés szőke hajjal koronázott nehéz vonásokra. Aztán hirtelen váltással a csoport férfitagjait kezdte nézegetni. Amazok kissé leeresztett szemhéjak mögül figyelték őt, némelyik remegő gyanakvással. Erős volt a félelem szaga. PAPOK!

– Küldd el őket – intett Sheeana a papok felé. – Mind hárem! – Ez a szó a nyelvükön a létező legalávalóbb, legocsmányabb dolgok jelzésére szolgált.

A papok döbbenten hátrahőköltek.

– Menjetek! – parancsolta Cania. Nem lehetett nem észrevenni az arcára kiülő kárörömöt. Cania nem volt a gonoszok közé sorolva. De ezek a papok nyilvánvalóan a háremnek nevezettek közé tartoztak. Biztosan valami ocsmányságot művelhettek, amiért Isten egy gyermek-papnőt küldött, hogy megbüntesse őket! Cania hajlamos volt ilyesmit hinni a papokról. Ritkán bántak úgy vele, ahogy megérdemelte volna.

A papok mint megszidott ölebek, görnyedten hátráltak ki Sheeana szobájából. Köztük volt egy Dromind nevű történész-lokutor, egy sötét kinézetű ember, akinek agya úgy csapott le minden ötletre, mint a keselyű a dögre. Mikor a szoba ajtaja becsukódott mögöttük, Dromind azt mondta reszkető társainak, hogy a Sheeana név az ősi „Siona” modern alakja.

– Mindnyájan ismeritek Siona szerepét a történelemben – folytatta. – Ő szolgálta Shai-Huludot az Ő átalakulásában emberi alakból a Megosztott Istenné.

Stiros, egy ráncos, öregebb pap, akinek sötét színű szája és sápadtan izzó szeme volt, tűnődve nézett Dromindra.

– Ez felettébb különös – mondta Stiros. – A Szóbeli Történelem azt állítja, hogy Siona eszköz volt az Ő átalakulásában az Egy a Sok Közül-ből. Sheeana. Úgy gondolod…

– Ne feledjük az Isten saját szavainak Hadi Benotto-féle fordítását – szólt közbe egy harmadik pap. – Shai Hulud több helyen is említette Sionát.

– Ha nem is mindig kedvezően – emlékeztette őket Stiros. – Jusson eszetekbe a teljes neve: Siona Ibn Fuad al-Seyefa Atreides.

– Atreides – suttogta egy másik pap.

– Gondosan tanulmányoznunk kell őt – mondta Dromind.

Egy fiatal ministráns-küldönc sietett a csoport felé, és fürkészni kezdte őket, míg meg nem pillantotta Stirost.

– Stiros – szólt a küldönc – azonnal ki kell ürítened ezt a folyosót.

– Miért? – méltatlankodtak a kiakolbólított papok.

– Át kell költöztetni őt a Főpap lakosztályába – mondta a küldönc.

– Kinek a parancsára? – kérdezte Stiros.

– Maga Tuek Főpap mondta ezt – felelte a küldönc. Mindent hallottak – intett arrafelé, amerről jött.

Mindenki értette, mire céloz. A szobákat ki lehet úgy alakítani, hogy más helyekre is elvezessék a hangot. Hallgatózók pedig mindig voltak.

– Mit hallottak? – kérdezte Stiros remegő, öreg hangon.

– Megkérdezte, hogy a szobája a legjobb-e. Most fogják átköltöztetni, és egyikőtöket sem találhatja itt.

– De mit kell tennünk? – kérdezte Stiros.

– Tanulmányozzuk őt – felelte Dromind.

A folyosó azonnal kiürült, és mindnyájan belekezdtek Sheeana tanulmányozásába. Az itt megszülető mintázat rányomja bélyegét egész életükre az elkövetkezendő évek alatt. A Sheeana körül kialakuló rutin olyan változásokat okozott, melyeket a Megosztott Isten hatáskörének legtávolabbi csücskében is érezni lehetett. És ezt a változást két szó indította el: „Tanulmányozzuk őt”.

Milyen naiv, gondolták a papok. Milyen furcsán naiv. De olvasni tud, és erős érdeklődést mutatott a Szent Könyvek iránt, melyeket Tuek lakosztályában talált. Ami most már az övé volt.

Elkezdődött a vezeklés felülről lefelé. Tuek beköltözött helyettesének helyére, és a folyamat gyűrűzni kezdett lefelé. Kézművesek vártak Sheeanára, és méretet vettek róla. A legfinomabb cirkoruhát készítették el neki. Új, papi fehér-arany köpenyeket kapott bíbor szegéllyel.

Az emberek kerülni kezdték Dromind történészlokutort. Rákapott arra, hogy feltartsa a többieket, és az eredeti Siona történetét fejtegette, mintha ezzel bármi fontosat is mondana az ősi név mostani viselőjéről.

– Siona a Szent Duncan Idahó párja volt – emlékeztetett Dromind mindenkit, aki hajlandó volt meghallgatni. – A leszármazottaik pedig mindenütt ott vannak.

– Valóban? Bocsáss meg, hogy nem hallgathatlak tovább, de tényleg sürgős dolgom van.

Kezdetben Tuek még türelmesebb volt Drominddal. A történet érdekes volt, a tanulsága pedig nyilvánvaló. – Isten egy új Sionát küldött nekünk – mondta Tuek. Mindennek világosnak kéne lennie.

Dromind elment, aztán újabb múlt-morzsákkal tért vissza.

– A dar-es-Balati beszámolók most új értelmet nyernek – mondta Dromind a Főpapnak. – Nem kéne további próbákat csinálnunk a gyerek hasonlatosságára?

Dromind reggeli után azonnal lecsapott a Főpapra. Tuek ennivalójának maradványai még mindig ott voltak az erkélyen, a reggelizőasztalon. A nyitott ablakon keresztül hallották a fenti mozgolódást Sheeana szobája felől.

Tuek figyelmeztetően a szája elé emelte az egyik ujját, és fojtottan beszélni kezdett:

– A Szent Gyermek a saját akaratából megy ki a sivatagba – A falitérképhez lépett és egy területre mutatott Keentől délnyugatra. – Láthatóan ez a terület érdekli… vagy inkább hívja.

– Úgy hallottam, hogy gyakran forgatja a szótárakat mondta Dromind. – Ez biztosan nem…

– MINKET tesz próbára – mondta Tuek. – Ne dőlj be mindennek.

– De Lord Tuek, a lehető leggyerekesebb kérdéseket teszi fel Caniának és Alhosának.

– Ne kételkedj az ítéletemben, Dromind!

Dromind késve jött rá, hogy túllépte a megengedett határokat. Elnémult, de az arca elmondta azokat a szavakat, amik benne szakadtak.

– Az Isten küldte őt, hogy kigyomlálja a gonoszokat, akik beférkőztek a felkentek soraiba – mondta Tuek. Menj! Imádkozz, és nézz magadba, hátha benned is tanyát ütött a gonosz.

Mikor Dromind elment, Tuek hívatta legmegbízhatóbb segédjét.

– Hol a Szent Gyermek?

– Kiment a sivatagba, Lord, hogy tanácskozzon Atyjával.

– Délnyugatra?

– Igen, Lord.

– Dromindot ki kell vinni messze keletre, és ott kell hagyni a homokban. Rakjatok le több dobolót is, hogy biztosan ne térjen vissza.

– Dromindot, Lord?

– Dromindot.

De még miután Dromind az Isten Szájába került, a papok azután is követték eredeti javaslatát. Tovább tanulmányozták Sheeanát.

De Sheeana sem volt tétlen.

Fokozatosan, de olyan fokozatosan, hogy nem is tudta azonosítani az átmenet pillanatát, felismerte, hogy mekkora hatalma van a környezete fölött. Először csak játék volt, állandó gyereknap, amikor a felnőttek ugranak, hogy teljesítsék a gyerek legszeszélyesebb óhaját is. De úgy tűnt, hogy itt egyik szeszély sem ütközik akadályba.

Ritka gyümölcsöt kívánt az asztalára?

Aranytálon kapta meg.

Megpillantott egy gyereket lent a nyüzsgő utcán, és ezt a gyereket kérte játszótársának?

A gyereket bevonszolták Sheeana templom-lakosztályába. A félelem és a döbbenet elmúltával a gyerek akár még játszott is, amit a papok és papnők szigorúan figyeltek. Ártatlan ugrándozás a tetőkertben, kacarászó sustorgás – mindent beható elemzésnek vetettek alá. Sheeana számára ezeknek a gyerekeknek a félelme teher volt. Ritkán hívta vissza ugyanazokat a gyerekeket játszani, jobban szeretett új dolgokat megtudni új játszótársaktól.

A papok nem jutottak megegyezésre az ilyen találkozók ártatlan voltát illetően. A játszótársakat félelmetes kikérdezéseknek vetették alá, míg Sheeana rá nem jött erre, és le nem dorongolta felvigyázóit.

Sheeana híre feltartóztathatatlanul terjedt Rakison és kívüle is. A Nővéreknél egyre halmozódtak a jelentések. Az évek valamiféle magasztos parancsuralmi gyakorlatban teltek – tápot adva Sheeana kíváncsiságának. Ez a kíváncsiság pedig határtalannak tűnt. A közvetlen szolgák közül egyik sem látta ezt tanulásnak: Sheeana tanítja Rakis papjait, ők pedig Sheeanát. A Bene Gesserit mindazonáltal felfigyelt Sheeana életének erre az aspektusára, és gondos megfigyelés alatt tartotta.

– Jó kezekben van. Ott kell hagyni, míg alkalmassá nem válik a mi számunkra – parancsolta Taraza. Tartsatok egy véderőt állandó készenlétben, és gondoskodjatok róla, hogy rendszeres jelentést kapjak.

Sheeana sosem tárta fel valódi származását, sem azt, amit a Shaitan tett a családjával és a szomszédaival. Ez az ő és Shaitan magánügye. A hallgatását fizetségnek szánta azért, hogy életben hagyta.

Egyes dolgok elhalványultak Sheeanának. Már kevesebb utazást tett a sivatagban. A kíváncsiság megmaradt, de nyilvánvalóvá vált, hogy a Shaitan iránta tanúsított viselkedésének magyarázata nem kint rejlik, a nyílt homokon. És bár tudta, hogy a Rakison más hatalmaknak is van követségük, a szolgái között lappangó Bene Gesserit kémek gondoskodtak róla, hogy Sheeana ne mutasson különösebb érdeklődést a Nővérek iránt. Az ezirányú érdeklődést csillapító semmitmondó válaszokat adagoltak Sheeanának, ahogy azt megkívánták tőlük.

Taraza parancsa a rakisi megfigyelőkhöz egyenes és világos volt: „A felkészülés generációiból a finomítás évei lettek. Csak a kellő pillanatban fogunk lépni. Most már kétségtelen, hogy ez a gyerek az.”

---

Az én véleményem szerint a reformerek az emberi történelem minden más erejénél több nyomorúságot okoztak. Mutassatok nekem valakit, aki azt mondja: „Tenni kell valamit!”, és én mutatni fogok nektek egy fejet tele gonosz szándékokkal, melyeknek nincs más kivezető csatornájuk. Nekünk mindig arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk a természetes áramlatot, és azzal haladjunk.

– Taraza Tisztelendő Anya, Társalgási Felvétel,

BG Állomány GSXXMAT9

A homályos égbolt felemelkedett, mikor a Gammu napja magasabbra kúszott, és felélesztette a füvek és erdők illatát, amit eddig a reggeli nedvesség fogva tartott.

Duncan Idaho az egyik Tiltott Ablaknál ült, és mélyen beszívta ezeket az illatokat. Ma reggel Patrin azt mondta neki:

– Tizenöt éves vagy. Fiatalemberként kell viselkedned. Most már nem vagy gyerek.

– Ez a születésnapom?

Duncan hálószobájában voltak, Patrin éppen csak felébresztette egy pohár citrus-lével.

– Én nem tudok a születésnapodról.

– A gholáknak van születésnapjuk? Patrin nem válaszolt. Tilos volt a gholával gholákról beszélni.

– Schwangyu mondta, hogy nem válaszolhatsz erre a kérdésre – mondta Duncan.

Patrin látható zavarral szólt:

– A Bashar kívánta, hogy szóljak neked: a ma reggeli tréning későbbre tolódik. Úgy kívánja, hogy végezd a láb- és térd-gyakorlatokat, míg nem hívatnak.

– Azokat már tegnap megcsináltam!

– Én csak a Bashar parancsát közvetítem – Patrin elvette az üres poharat, és magára hagyta Duncant.

Duncan sietve felöltözött. Számítanak rá a reggelinél a Parancsnoknál. A FENÉBE! Neki nem kell az ő reggelijük. Mit művel a Bashar? Miért nem tudja elkezdeni időben az órát? LÁB- ÉS TÉRD-GYAKORLATOK! Ez csak olyan látszat-feladat, mert Tegnek valami váratlan teendője támadt. Duncan dühösen elindult az egyik Tiltott Úton az egyik Tiltott Ablakhoz. BÜNTESSÉK CSAK MEG AZOKAT AZ ÁTKOZOTT ŐRÖKET!

Az ablakon beömlő illatok felidéztek benne valamit, de nem tudta hova tenni a tudata peremén leselkedő emlékeket. Tudta, hogy vannak ilyen emlékek. Duncan ezt félelmetesnek, mégis vonzónak érezte – mintha egy sziklaszirt peremén sétálna vagy nyíltan szembeszállna Schwangyuval. Sosem járt még sziklaperemen, és Schwangyuval sem szállt szembe, de el tudta képzelni ezeket a dolgokat. Már az is elég volt hozzá, hogy a gyomra görcsbe ránduljon, ha egy könyvfilm holoképén látta a sziklás ösvényt. Ami pedig Schwangyut illeti, sokszor elképzelte már a dühös ellenkezést, és ugyanezt a testi reakciót érezte.

VALAKI MÁS VAN AZ AGYAMBAN, gondolta. És nem csak az agyában – A TESTÉBEN IS. Másféle tapasztalatokat érzékelt, mintha csak most ébredt volna fel, és tudná, hogy álmodott, de nem emlékezne magára az álomra. Ez az álom-anyag pedig olyan tudást hozott felszínre, amiről tudta, hogy nem lehet az övé.

Mégis birtokolta.

Tudta a nevét néhány fának, ami most illatozott, pedig ezek a nevek nem voltak meg a könyvtári feljegyzésekben.

Ez a Tiltott Ablak azért volt tiltott, mert az Erősség egyik külső falában volt, és ki lehetett nyitni. Gyakran nyitva is volt, mint most is, szellőzés céljából. Az ablakot a szobájából úgy lehetett elérni, hogy átmászott egy erkélykorláton, és becsusszant egy raktárhelyiség légaknájába. Megtanult itt mindenféle zaj és nyom nélkül közlekedni. Egészen korán világossá tették számára, hogy azok, akik Bene Gesserit képzést kaptak, a legapróbb jelekből is olvasni tudnak. Ő maga is felismert bizonyos jeleket, hála Teg és Lucilla tanításának.

Óvatosan behúzódott a felső folyosó falának árnyékába, úgy nézte a sziklás csúcsok felé kúszó erdővel borított lejtőket. Ellenállhatatlanul vonzotta a vadon. A sziklás csúcsokban is volt valami varázslatos. Könnyű volt elképzelni, hogy még nem tapodta őket emberi láb. Milyen jó lenne ott barangolni, csak önmaga lenni, anélkül, hogy aggódnia kellene, hogy egy másik személy is lakik benne. Egy idegen.

Duncan sóhajtva elfordult, és a titkos úton keresztül visszament a szobájába. Csak a szobája biztonságában engedte meg magának, hogy elmondja: megint megcsinálta. Senkit sem fognak megbüntetni ezért a kalandért.

A büntetés és a fájdalom, ami auraként lengte körül a számára tilalmas helyeket, csak annyit tett, hogy még nagyobb óvatosságra késztette Duncant a szabályok megszegésekor.

Nem szívesen gondolt arra a fájdalomra amit Schwangyu okozna neki, ha rajtakapná egy Tiltott Ablakban. De még a legnagyobb fájdalomtól sem kiáltana fel, mondogatta magának. Még Schwangyu ocsmányabb trükkjeinél sem ordított soha. Csak nézett rá, és gyűlölte, de magába szívta a leckét. Számára Schwangyu leckéje egyértelmű volt: csiszolni kell azt a képességét, hogy észrevétlenül, láthatatlanul és hallhatatlanul mozogjon, ne hagyjon nyomot, ami elárulná az útját.

A szobájában Duncan leült az ágya szélére, és a szemközti üres falra meredt. Egyszer régebben, amikor ugyanezt a falat figyelte, egy képet látott kibontakozni – egy fiatal nőt borostyánszín hajjal és édesen kerekded vonásokkal. Kinézett rá a falból, és mosolygott. Az ajka hangtalanul mozgott. De Duncan már megtanult szájról olvasni, így tisztán értette a szavakat.

– Duncan, én édes Duncanem.

Ez az anyám?, tűnődött. Az igazi anyám?

Még a gholáknak is van igazi anyjuk valahol az idők mélyén. Valahol az axoltol tartályok előtt, az időben volt egy eleven asszony, aki megszülte… és aki szerette. Igen, szerette, mert a gyereke volt. Ha az az arc a falon az anyja, akkor hogyan talált ide a képe? Duncan nem tudta azonosítani az arcot, de akarta, hogy az anyja legyen.

Az élmény megijesztette, a félelem azonban nem akadályozta meg abban, hogy kívánja a megismétlődését. Bárki is volt a fiatal nő, tünékeny jelenléte furcsán kínozta. A benn lakozó idegen ismerte azt a nőt. Ezt biztosan érezte. Néha, ha csak egy pillanatra is, szeretett volna ő lenni ez az idegen – csak addig, amíg összeszed minden rejtett emléket – de félt is ettől a vágyától. Elvesztené igazi önmagát, gondolta, ha az idegen belépne a tudatába.

Ez olyan lenne, mint a halál?, tűnődött.

Duncan már hat éves kora előtt látott halált. Az őrök behatolókat űztek el, és az egyik őr meghalt. És négyen a betolakodók közül is. Duncan látta, ahogy az öt holttestet beviszik az Erősségbe – ernyedt izmok, lógó karok. Valami alapvető dolog tűnt el belőlük. Semmi sem maradt, ami előhívhatta volna az emlékeket – a saját vagy az idegen emlékeket.

Azt az öt testet bevitték valahová mélyen az erősség belsejébe. Később hallotta, hogy egy őr azt mondja: a négy behatoló tele volt „sherével”. Ez volt az első találkozása az Ixi Szonda fogalmával.

– Egy Ixi Szonda még egy halott agyát is kifosztja magyarázta Geasa. – A shere egy olyan szer, ami véd a szondától. A sejtjeid tökéletesen meghalnak, még mielőtt a szer hatása elmúlik.

Duncan ügyes hallgatózással megtudta, hogy a négy támadót más módon is megszondázták. Ezeket a más módozatokat nem fejtették ki, de gyanította, hogy valami Bene Gesserit-titokról van szó. A Tisztelendő Anyák egy újabb pokoli trükkje. Biztosan felkeltik a halottakat és az ellenálló testből csikarnak ki információt. Duncan maga elé képzelte az ördögi megfigyelő akaratára mozduló lélektelen izmokat.

És ez a megfigyelő mindig Schwangyu volt.

Duncan agya ilyen képekkel volt tele, tanárainak minden igyekezete ellenére, hogy eloszlassák „a tudatlanság szülte bolondságokat”. A tanárai azt mondták, hogy ezek a vad történetek csak arra jók, hogy félelmet keltsenek a Bene Gesserit iránt a NEM beavatottakban. Duncan nem volt hajlandó elhinni, hogy ő viszont beavatott. A Tisztelendő Anyára tekintve mindig arra gondolt: ÉN NEM TARTOZOM KÖZÉJÜK!

Lucilla a múltkor nagyon állhatatos volt.

– A vallás egyfajta energiaforrás – mondta. – Fel kell ismerned ezt az energiát. A magad céljaira tudod fordítani.

AZ Ő CÉLJAIKRA, DE NEM AZ ENYÉMEKRE, gondolta.

Elképzelte a saját céljait, és kivetítette saját győzelmének képét a Nővérek felett, főleg Schwangyura. Duncan érezte, hogy képzeletbeli kivetítései valamiféle földalatti valóságok, melyek az idegen felől érkeznek hozzá. De megtanult bólintani, és olyan látszatot kelteni, mintha őt is szórakoztatná ez a fajta vallásos hiszékenység.

Lucilla észrevette benne ezt a kettősséget. Meg is mondta Schwangyunak:

– Úgy gondolja, hogy a misztikus erőktől félni kell, és ha lehet, kerülni kell őket. Míg ez a hit benne van, nem tudja megtanulni a legalapvetőbb tudásunk alkalmazását.

Schwangyu ezt „rendszeres kiértékelő ülésnek” nevezte, csak ők ketten jöttek össze ilyenkor Schwangyu dolgozószobájában. Alig valamivel a könnyű vacsora után voltak. Az Erősség neszei körülöttük az átmenetről tanúskodtak – az éjszakai őrség megkezdte szolgálatát, a szolgálaton kívüli legénység rövidke szabadidejét élvezte. Schwangyu dolgozószobája nem volt teljesen elszigetelve az ilyesmiktől, a Nővérek renovátorainak tudatos szándéka szerint. Egy Tisztelendő Anya képzett érzékei sok mindent le tudtak szűrni a környezet hangjaiból.

Schwangyu egyre inkább elveszettnek érezte magát ezeken az „értékelő üléseken”. Mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy Lucillát nem lehet megnyerni a Tarazával szembenállók soraiba. Lucilla a Tisztelendő Anyák manipulatív ürügyeire is immunis volt. De ami a legveszedelmesebb volt: Lucilla és Teg szoros együttműködésben erősen ingatag képességeket osztottak meg a gholával. Minden problémája mellett Schwangyu növekvő tiszteletet táplált Lucilla iránt.

– Azt hiszi, hogy mi okkult erőket használunk tevékenységünk gyakorlására – mondta Lucilla. – Hogyan juthatott ilyen különös gondolatra?

Schwangyu érezte a kérdés által rárótt hátrányt. Lucilla már tudta, hogy ezt a ghola meggyengítése érdekében tették. Lucilla azt mondogatta: „AZ ENGEDETLENSÉG BŰN A NŐVÉREINK ELLEN!”

– Ha a mi tudásunkat akarja, tőled biztosan megkapja – mondta Schwangyu. Nem számított, milyen veszélyes: Schwangyu szemszögéből ez volt az igazság.

– Az ő tudásvágya az én legjobb eszközöm – mondta Lucilla. – De mind a ketten tudjuk, hogy ez nem elegendő – Nem volt rosszallás Lucilla hangjában, Schwangyu mégis kiérezte belőle.

A MINDENIT! EZ MEGPRÓBÁL ÁTTÉRÍTENI ENGEM!, gondolta Schwangyu.

Számos válasz jutott Schwangyu eszébe: „ÉN NEM SZEGTEM MEG A PARANCSOKAT”. BAH! Ez undorító kifogás! „A GHOLÁT A SZOKÁSOS BENE GESSERIT NEVELÉSI GYAKORLATNAK MEGFELELŐEN KEZELTÜK.” Ez nem ideillő, és nem is igaz. Ez a ghola különben sem szabvány tanítvány. Olyan mélységek vannak benne, melyek csak egy potenciális Tisztelendő Anyáéval mérhetők össze. És épp ez a probléma!

– Követtem el hibákat – mondta Schwangyu. TESSÉK! Ez olyan kétrétegű válasz volt, amit egy másik Tisztelendő Anyának értékelnie kell.

– Nem a te hibát volt, hogy kárt tettél benne – mondta Lucilla.

– De nem láttam előre, hogy egy másik Tisztelendő Anya feltárhatja a hibáit – mondta Schwangyu.

– Csak azért akarja az erőnket, hogy megmenekülhessen előlünk – mondta Lucilla. – Azt gondolja: ELJÖN A NAP AMIKOR UGYANANNYIT FOGOK TUDNI, MINT ŐK, ÉS AKKOR ELMEGYEK. Mivel Schwangyu nem válaszolt, Lucilla folytatta: Ez okos dolog. Ha elmenekül, nekünk magunknak kell megkeresnünk és elpusztítanunk őt.

Schwangyu mosolygott.

– Én nem fogom elkövetni a te hibádat – mondta Lucilla. – Nyíltan megmondom, mert tudom, hogy úgyis észrevennéd. Most már értem, miért küldött Bevésőt Taraza egy ilyen fiatal gyerekhez.

Schwangyu mosolya lehervadt.

– Mit csinálsz?

– Magamhoz kötöm őt, úgy, ahogy minden tanoncunkat magunkhoz kötjük. Olyan hűséggel és őszinteséggel bánok vele, mint egy közülünk valóval.

– De hát ő fiú!

– Ezért nem lehet része a fűszer-agóniában, de minden másban igen. Ő pedig, azt hiszem, jól reagál erre.

– És amikor eljön a bevésés végső fázisa? – kérdezte Schwangyu.

– Igen, az kényes ügy lesz. Szerinted bele fog pusztulni. Persze épp ez volt a terved.

– Lucilla, a Nővérek nem egységesek Taraza gholatervének követésében. Ezzel biztosan tisztában vagy.

Ez volt Schwangyu legerősebb érve, és az a tény, hogy ezt idáig tartogatta, sokat elárult. Az újabb Kwisatz Haderach létrehozásától való félelem nagyon mélyen gyökerezett, a Bene Gesseriten belüli széthúzás pedig ehhez hasonlóan erős volt.

– Ő egy primitív genetikai készletet hordoz, nincs arra kinemesítve, hogy Kwisatz Haderachhá válhasson mondta Lucilla.

– De a Tleilax beleavatkozott a genetikai örökségébe!

– Igen, a ti parancsotokra. Felgyorsították az idegi és muszkuláris reakciósebességét.

– Csak ennyit csináltak? – kérdezte Schwangyu.

– Láttad a sejttanulmányokat – mondta Lucilla.

– Ha képesek lennénk ugyanarra, mint a Tleilax, nem lenne szükségünk rájuk – mondta Schwangyu. – Nekünk is meglennének a magunk axolotl-tartályai.

– Tehát szerinted valamit eltitkoltak előlünk – mondta Lucilla.

– Kilenc teljes hónapra teljesen kivették az ellenőrzésünk alól!

– Ezeket az érveket már mind hallottam – mondta Lucilla.

Schwangyu a megadás mozdulatával emelte fel a karját.

– Legyen hát mindenestül a tiéd, TISZTELENDŐ ANYA. De a következmények téged terhelnek majd. De engem nem fogsz eltávolítani erről a posztról, bármilyen jelentést tegyél is a Káptalanháznak.

– Eltávolítani téged? Ugyan. Hogy aztán a klikked valaki olyat küldjön helyetted, akit még ennyire sem ismerünk.

– Azoknak a sértegetéseknek is van határa, amiket eltűrök tőled – mondta Schwangyu.

– De annak is van határa, hogy Taraza mennyi árulást tűr el – mondta Lucilla.

– Ha egy új Paul Atreides, vagy ne adj Isten, egy új Zsarnok jön létre, az Taraza műve lesz – mondta Schwangyu. – Mondd meg neki, hogy ezt mondtam.

Lucilla felállt.

– Azt sem árt tudnod, hogy Taraza teljes mértékben az én belátásomra bízta, mennyi fűszert adok ennek a gholának. Máris növeltem az adagját.

Schwangyu két ököllel vágott az asztalára.

– Átkozottak! Mindnyájunkat elpusztítotok!

---

A tleilaxiak titkának a spermájukban kell rejtőznie. Vizsgálataink azt bizonyították, hogy a spermájuk nem egyenes genetikai úton visz előre. Vannak benne rések. Minden tleilaxi, akit megvizsgáltunk, elrejtette előlünk a belső énjét. Természettől fogva immunisak az Ixi Szondára! A legmélyebbre hatoló titoktartás: ez az ő végső pajzsuk és végső fegyverük

– Bene Gesserit Analízis,

Archívumi Kód: BTXX441WOR

A negyedik évben, amit Sheeana a papok közt töltött, egy reggel a kémek jelentése megkülönböztetett érdeklődést keltett a rakisi Bene Gesserit-figyelők iránt.

– Azt mondod, a tetőn volt? – kérdezte a Rakisi Erősség Parancsnok Anyája.

Tamalane, a parancsnok azelőtt a Gammun szolgált, és a Nővérek java részénél többet tudott arról, hogy mit akarnak a Nővérek összehozni itt. A kémek jelentése reggeli közben érte Tamalanét. A küldönc az asztal mellett állt, míg Tamalane folytatta az evést, és újraolvasta a jelentést.

– Igen, a tetőn, Tisztelendő Anya – mondta a küldönc.

Tamalane felpillantott a hírhozóra, Kipunára, a rakisi születésű tanoncra, akit kényes helyi feladatokra tartottak. Tamalane lenyelte a falatot: „HOZZÁTOK VISSZA ŐKET!”. Pontosan ezek voltak a szavai?

Kipuna kurtán bólintott. Értette a kérdést. Sheeana talán előzetes parancsra beszélt?

Tamalana tovább olvasgatta a jelentést, a lényeges jeleket kereste. Örült, hogy személyesen küldték ki Kipunát. Tamalane nagyra tartotta a rakisi nő képességeit. Kipunának a rakisi papokra jellemző lágy, kerekded arca és göndör haja volt, de a borzas hajzat alatt nagyon is rendbeszedett koponya rejtőzött.

– Sheeana elégedetlen volt – mondta Kipuna. – A topter ott ment el a tető mellett, és jól láthatta azt a két megbilincselt foglyot. Tudta, hogy a halálba viszik őket, a sivatagba.

Tamalane letette a jelentést, és elmosolyodott.

– Így hát megparancsolta, hogy vigyék vissza hozzá a foglyokat. Szerintem lenyűgöző a szóhasználata.

– Hozzátok vissza őket? – kérdezte Kipuna. – Ez meglehetősen egyszerű parancsnak tűnik. Mitől olyan lenyűgöző?

Tamalane csodálta a tanonc direkt érdeklődését. Kipuna egyetlen lehetőséget sem hagyott ki, hogy megtudhasson valamit arról, hogyan gondolkodik egy Tisztelendő Anya.

– Az előadásnak nem ez a része keltette fel az érdeklődésem – mondta Tamalane. A jelentés fölé hajolt, és fennhangon olvasni kezdte: – Ti a Shaitan szolgái vagytok, nem a szolgák szolgái – felpillantott Kipunára. – Ezt te mind magad láttad és hallottad?

– Igen, Tisztelendő Anya. Fontosnak ítéltetett, hogy személyesen tegyek jelentést neked, ha esetleg további kérdéseid lennének.

– Még mindig Shaitannak nevezi – mondta Tamalane.

– Ez biztosan nagyon bosszantja őket! Persze, hisz a Zsarnok maga mondta: „És Shaitannak fognak nevezni.”

– Láttam a dar-es-Balati leletekről szóló jelentéseket – mondta Kipuna.

– Késedelem nélkül visszavitték a két rabot? – kérdezte Tamalane.

– Azonnal, ahogy az üzenetet továbbítani tudták a topternek, Tisztelendő Anya. Perceken belül visszavitték őket.

– Tehát állandóan figyelik és kihallgatják. Remek. Adta valami jelét Sheeana annak, hogy ismeri a foglyokat? Történt köztük valami üzenetváltás?

– Biztos vagyok benne, hogy idegenek voltak a számára, Tisztelendő Anya. Két közönséges, alacsonyabb sorból való ember, meglehetősen piszkosak és rosszul öltözöttek. Csak úgy ordított róluk a viskók mocska.

– Sheeana leszedette róluk a bilincseket, aztán beszélt hozzájuk. Pontosan ezek voltak a szavai: Mit is mondott?

– „Ti az én embereim vagytok”.

– Csodálatos, csodálatos – mondta Tamalane. – Aztán Sheeana megparancsolta, hogy mind a kettőt vigyék el, fürösszék meg és adjanak nekik új ruhát, aztán engedjék el. Mondd el a saját szavaiddal, mi történt ezután.

– Hívatta Tueket, aki három tanácsos-segítőjével együtt érkezett. Majdhogynem… vitatkoztak.

– Memória-transzot kérek – mondta Tamalane. – Játszd le a szóváltást.

Kipuna lehunyta a szemét, mélyen beszívta a levegőt, és memória-transzba esett. – Sheeana azt mondja: „Nem szeretem, amikor megetetitek az embereimet a Shaitannal”. Erre Stiros tanácsos azt mondta: „Shai Huludnak áldozzuk őket! „, Sheeana: A Shaitannak!”. Sheeana toporzékol dühében. Tuek: „Elég, Stiros. Nem akarok több szót erről a nézeteltérésről”. Erre Sheeana: „Mikor fogjátok már megtanulni?”. Stiros szólni akar, de Tuek egyetlen pillantással elhallgattatja és azt mondja: „Már megtanultuk, Szent Gyermek”. Sheeana azt mondja: „Azt akarom...”

– Ennyi elég – mondta Tamalane.

A tanonc kinyitotta a szemét, és csendben várakozott. Egy idő után Tamalane azt mondta:

– Térj vissza a posztodra, Kipuna. Csakugyan remek munkát végeztél.

– Köszönöm, Tisztelendő Anya.

– A papok meg lesznek rökönyödve – mondta Tamalane.

– Sheeana kívánsága nekik parancs, mert Tuek hisz Sheeanában. Ezentúl nem fogják a férgeket büntetés végrehajtónak használni.

– A két fogoly – mondta Kipuna.

– Igen, ez nagyon jó meglátás. A két fogoly el fogja mesélni, mi történt velük. A mese el fog torzulni. Az emberek azt fogják mondani, hogy Sheeana védelmezi őket a papoktól.

– De hát nem éppen ezt teszi, Tisztelendő Anya?

– Ó, vedd figyelembe a papok előtt nyitva álló lehetőségeket is. Előtérbe fognak kerülni az alternatív büntetési formák – a korbácsolás és bizonyos megvonásos büntetések. Míg a Shaitantól való félelem csökkenni fog Sheeanának köszönhetően, a papoktól egyre jobban tartani fognak.

Két hónap sem telt bele, és Tamalane jelentései a Káptalanház felé igazolták a saját jóslatát.

– A fejadagok – különösen a vízadag – csökkentése lett a fő büntetési forma – jelentette Tamalane. – Vad pletykák keringenek egész Rakison, és hamarosan más bolygókra is eljutnak majd.

Tamalane gondosan mérlegelte jelentése rejtett értelmeit. Sokak kezén keresztülmegy majd, olyanokén is, akik nem szimpatizálnak Tarazával. Bármelyik Tisztelendő Anya képes lehet jó képet alkotni magának arról, hogy mi történhet Rakison. Rakison sokan látták Sheeana érkezését egy sivatagi vad féreg hátán. A papok titkolódzása már az első pillanattól fogva hiábavaló volt. A kielégítetlen kíváncsiság kitalált magának válaszokat. A találgatások pedig gyakran sokkalta veszélyesebbek, mint maguk a tények.

Korábbi jelentések szóltak a gyerekekről is, akiket Sheeanához vittek játszani. Ezeket a gyerek-történeteket egyre nagyobb torzulásokkal ismételgették újra és újra, ezeket a torzulásokat pedig kötelességszerűen jelentették a Káptalanháznak. A két fogoly, akik új, pompás gúnyájukban kerültek vissza az utcára, csak még zavarosabbá tették a kialakuló mítoszt. A Nővérek, mint a mitológiák mesterei, ezáltal kész erőforrással rendelkeztek a Rakison, amit csak óvatosan terelni és erősíteni kell majd.

„Egy valóra vált kívánság-hiedelmet ültettünk el a nép közt”, jelentette Tamalane. A Bene Gesserit-eredetű frázisokra gondolt, miközben újraolvasta a legújabb jelentését.

„Sheeana az, akire oly rég várunk.”

Ez az állítás elég egyszerű ahhoz, hogy a lényege jelentős torzulás nélkül terjedhessen tova.

„Shai-Hulud gyermeke eljön, hogy megzabolázza a papokat!”

Ez már egy kicsit bonyolultabb volt. Egy pár pap sötét sikátorokban lelte halálát a köznépi felbuzdulás eredményeképp. Ez újkeletű éberséget kényszerített a papi végrehajtókra, a népességre nehezedő előrelátható igazságtalanságokkal.

Tamalane arra a papi küldöttségre gondolt, akik Sheeanára vártak a Tuek tanácsosai közti belvillongás eredményeképp. Hét tanácsos Stiros vezetésével bejelentés nélkül bement Sheeanához, aki éppen egy utcagyerekkel ebédelt. Mivel Tamalane számított erre a megmozdulásra, megtette a szükséges előkészületeket, így kiváló titkos felvételhez jutott az eseményről: minden egyes szót tisztán lehetett hallani, minden arc jól látható volt, így a gondolatok is meglehetősen nyilvánvalóak voltak egy képzett Tisztelendő Anya számára.

– Shai-Huludnak adtunk áldozatot! – ellenkezett Stiros.

– Tuek megmondta, hogy erről ne vitatkozz velem mondta Sheeana.

Hogy mosolyogtak a papnők Stiros meg a többi pap zavarán!

– De Shai-Hulud… – kezdte Stiros.

– Shaitan! – javította ki Sheeana, és könnyen le lehetett olvasni az arcáról: HÁT EZEK A BUTA PAPOK NEM TANULTAK SEMMIT?

Stiros úgy tett, mintha iránymutatásra lenne szüksége.

– Azt kéne hinnünk, hogy Shai-Hulud, a Megosztott Isten egyben Shaitan is?

Milyen végtelenül ostoba, gondolta Tamalane. Még egy csitri kislány is túljár az eszén: Sheeana éppen erre készült.

– Ezt minden utcagyerek tudja, alighogy járni tud! torkollta le Sheeana.

Stiros alattomosan megkérdezte:

– Honnan tudod, hogy mit gondolnak az utcagyerekek?

– Hitvány gonosz vagy, ha kételkedsz bennem! – vádaskodott Sheeana. Olyan válasz volt ez, amit megtanult gyakran használni, mert tudta, hogy visszajut Tuek fülébe, és bajt hoz az illetőre.

Ezt persze Stiros is jól tudta. Lesütött szemmel várakozott, míg Sheeana körülményes türelmességgel, mintha csak egy gyerekhez beszélne, elmagyarázta neki, hogy a jó is, a gonosz is, vagy akár mind a kettő ott lakozhat a sivatag férgében. Az emberek ebbe csak belenyugodhatnak. Ez nem olyan dolog, amiben ők dönthetnek.

Stiros már küldött a sivatagba embereket ilyen eretnekségért. Arckifejezése (melyet a Bene Gesserit-felvétel oly hűen visszaadott) azt mondta: mindig is támadnak fel ilyen vad elméletek a rakisi szemétdomb bűzös mélyéről. Most viszont kénytelen alávetni magát Tuek határozatának, miszerint Sheeana szava maga az igaz szentírás.

Miközben Tamalane a felvételt nézte, arra gondolt, hogy milyen szépen fortyog ez az üst. Ezt jelentette a Káptalanháznak is. Kételyek marcangolják Stirost, minden tele van kételyekkel, kivéve a nép, ami egyöntetűen imádja Sheeanát. A Tuek közelében tevékenykedő kémek szerint a főpap már abban a döntésében is kételkedni kezdett, hogy megszabadult Dromindtól.

– Igaza volt Dromindnak, amikor kételkedett benne? – kérdezte Tuek a környezetét.

– Ugyan, dehogy! – mondták a talpnyalók.

Mi mást is mondhattak volna? A Főpap nem követhet el hibát ilyesféle döntésekben. Isten nem hagyná. Sheeana mégis teljesen zavarba ejtette. Számos korábbi főpap döntését tette fölöttébb kérdésessé. Mindkét oldalon felmerült az újraértelmezés igénye.

Stiros szakadatlanul nyaggatta Tueket:

– Mi tudunk róla valójában?

Tamalanénak kimerítő beszámolója volt a legutóbbi ilyen összecsapásról. Stiros és Tuek egyedül voltak (legalábbis azt hitték), és éjszakába nyúló beszélgetést folytattak Tuek termeiben. Kényelmesen üldögéltek a ritkaságnak számító kék szék-kutyákon, melanzsos édességgel a kezük ügyében. Tamalane holoképes felvétele egyetlen sárga parázsgömböt mutatott, ami kettejük fölött lebegett szuszpenzorain, tompított fénnyel, hogy enyhülést nyújtson a megfáradt szemeknek.

– Talán az, amikor először hagytuk ott a sivatagban egy dobolóval, nem is volt jó próba – mondta Stiros.

Ez sunyi megjegyzés volt, Tuek pedig nem különösebben komplikált elméjéről volt közismert.

– Nem volt jó próba? Ezt hogy érted?

– Lehet, hogy az Isten más próbákat akar.

– De hát magad is láttad! Számtalanszor beszélt Istennel a sivatagban!

– Igen! – Stiros kis híján lecsapta a labdát: épp erre a válaszra várt. – Ha sértetlenül állhat az Isten jelenlétében, akkor talán másokat is megtaníthat arra, hogyan éri el ezt.

– Tudod, mennyire feldühödik, ha ezt szóbahozzuk.

– Talán nem a helyes irányból közelítjük meg a problémát.

– Stiros! Mi van akkor, ha a gyereknek igaza van? Mi a MEGOSZTOTT Istent szolgáljuk, ezen már hosszan és őszintén elgondolkoztam. Miért osztódna szét az Isten? Ez nem Isten végső próbája?

Stiros arckifejezése elárulta, hogy ez épp az a fajta mentális gimnasztika, amitől a frakciója tart. Igyekezett eltéríteni a Főpapot, de Tueket nem lehetett kizökkenteni metafizikus elmélkedésének vágányából.

– A végső teszt – folytatta zavartalanul Tuek. – Hogy meglássuk a jót a gonoszban, és a gonoszt a jóban.

Stiros arckifejezését csak megrökönyödésként lehetett jellemezni. Tuek Isten Legfőbb Felkentje volt. EBBEN egyetlen pap sem kételkedhetett! Ha Tuek most a nyilvánosság elé áll egy ilyen felfogással, az alapjaiban rengetheti meg az egész papi hatalmat! Stiros nyilvánvalóan azon tűnődött, hogy nincs-e itt az ideje LEVÁLTANI a Főpapot.

– Soha nem szállnak vitába ilyen alapvető kérdésekben a Főpappal – mondta Stiros. – De talán tudnék javasolni valamit, ami sok kételyt eloszlathatna.

– Hát javasolj – mondta Tuek.

– Finom kis szerkezeteket lehetne a ruhájába tenni. Hallhatnánk, amikor beszélget a…

– Azt hiszed, hogy Isten nem tudná, mit tettünk?

– Ez meg sem fordult a fejemben.

– Nem fogom kivitetni őt a sivatagba – mondta Tuek.

– És ha ő maga akar menni? – Stiros a lehető legszeretetreméltóbb arcát öltötte fel. – Már előfordult ilyesmi.

– De nem mostanában. Úgy látszik, már nincs igénye arra, hogy Istennel tanácskozzon.

– Nem kéne óvatosan javaslatot tenni neki? – kérdezte Stiros.

– Hogyan?

– Sheeana, mikor beszélsz legközelebb Atyáddal? Nem vágyol rá, hogy megint az Ő színe előtt légy?

– Ez inkább hangzik zaklatásnak, mint javaslatnak.

– Én csak azt akartam…

– Ez a Szent Gyermek nem együgyű! Ő Istennel beszélget, Stiros! Az Isten már pusztán ezért a feltevésért is megbüntethet minket!

– Hát nem azért helyezte ide őt Isten, hogy tanulmányozzuk? – kérdezte Tuek.

Ez Tuek ízlésének túl közel volt Dromind eretnekségéhez. Vészjósló pillantást vetett Stirosra.

– Én úgy gondoltam – mondta Stiros – hogy Isten biztosan azt akarja, hogy tanuljunk tőle.

Ezt Tuek maga is sokszor mondta, sosem hallotta meg saját szavaiban Dromind gondolatainak különös visszhangját.

– Nem szabad őt zaklatni és tesztelni – mondta Tuek.

– Isten ments! – mondta Stiros. – Én magam leszek a szent figyelmesség lelke. És mindent, amit a Szent Gyermekről megtudok, azonnal jelentek neked.

Tuek csak bólintott. Megvoltak a maga egyéb módszerei is arra, hogy megbizonyosodjék Stiros igazmondásáról.

Az ezt követő ravasz tapogatózások és próbálkozások Tamalane és alárendeltjei révén haladéktalanul eljutottak a Káptalanházhoz.

– Sheeana elgondolkodónak látszik – jelentette Tamalane.

A rakisi Tisztelendő Anyák és a jelentés olvasói közt ennek az elgondolkodó külsőnek nyilvánvaló volt az értelme. Sheeana előéletét már régen felderítették. Stiros szívóskodása honvágyat keltett a gyerekben. Sheeana bölcsen hallgatott, de nyilvánvalóan sokat gondolt régi életére. Minden félelem és veszély ellenére ez láthatóan boldog időszak volt a számára. Eszébe jut a nevetés, a homok átfésülése, a skorpióvadászat a kunyhókban, a fűszerdarabkák kiszimatolása a dűnék közt. Sheeana ismétlődő kirándulásainak irányából a Nővérek meglehetősen pontosan sejtették az elpusztult falu helyét, és azt, hogy mi történt vele. Sheeana gyakorta bámulta Tuek egyik régi térképét a szobája falán.

Ahogy Tamalane számított rá, Sheeana egyik reggel a térkép egy pontjára bökött, ahol már sokszor járt. Vigyetek engem ide – parancsolta a szolgáinak.

Hívták a toptert.

Míg a papok mohón figyeltek a magasan lebegő topterből, ahogy Sheeana újból szembesült végzetével a homokon, Tamalane és tanácsadói, akik ráhangolódtak a papok kommunikációs csatornáira, nem kevésbé mohón figyeltek.

Azon a helyen, ahová Sheeana vitette magát, még csak távolról sem emlékeztetett semmi egy valamikori falura. Sheeana most dobolót használt. Ez megint csak Stiros ravasz javaslata volt, és gondos instrukciókkal is ellátta Sheeanát az ősi eszköz használatáról.

Jött egy féreg.

Tamalane a saját kivetítőjén figyelte: csak közepes méretűnek gondolta a férget. Úgy ötven méterre becsülte a hosszát. Sheeana alig három méterre állt a tátogó szájtól. A féreg belső tüzeinek susogása tisztán hallható volt.

– Megmondanád, miért tetted? – kérdezte Sheeana. Meg sem rezzent a féreg lehelletétől. A homok csikorgott a szörnyeteg alatt.

– Válaszolj! – parancsolta Sheeana. A féreg nem beszélt, Sheeana mégis mintha hallgatta volna, félrebillentett fejjel.

– Akkor menj vissza oda, ahonnan jöttél – mondta Sheeana. Egy intésével elküldte a férget.

A féreg engedelmesen meghátrált és visszabukott a homok alá. Napokig, míg a Nővérek derülten kémlelték őket, a papok ezt a ritka találkozást tárgyalták. Sheeanát nem lehetett kérdezgetni, mert megtudta volna, hogy kihallgatták. Mint eddig, most sem volt hajlandó bármiről is beszélni sivatagi látogatásával kapcsolatban.

Stiros folytatta ravasz próbálkozásait. Az eredmény pedig éppen az volt, amire a Nővérek számítottak. Sheeana bizonyos napokon minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak kijelentette:

– Ma kimegyek a sivatagba.

Néha dobolót használt, néha tánccal hívta a férget. Kint, távol Keen vagy más lakott terület tekintetétől, a férgek odamentek hozzá. Sheeana ott állt egyedül egy féreggel szemben, és beszélt hozzá, míg a többiek hallgatóztak. Tamalane lenyűgözőnek találta az összegyűlő felvételeket, amik átmenetek a kezén a Káptalanház felé.

– „Gyűlölnöm kellene téged!”

És micsoda kavarodást keltett mindez a papok közt! Tuek nyílt vitát akart:

– Mindnyájunknak gyűlölnie kellene a Megosztott Istent, és ugyanakkor imádni is Őt?

Stiros egyszerűen azzal az érvvel söpörte félre ezt a javaslatot, hogy az isten kívánságai még nem világosak.

Sheeana megkérdezte egyik óriási látogatóját:

– Megint lovagolhatnék rajtad?

De amikor közelített hozzá, a féreg visszahúzódott, és nem engedte felülni.

Máskor azt kérdezte:

– Muszáj a papokkal maradnom?

Ez a bizonyos féreg több kérdést is kapott, többek közt:

– Hová kerülnek az emberek, amikor megeszed őket?

– Miért hamisak velem az emberek?

– Megbüntessem a rossz papokat?

Tamalane jót nevetett ezen az utolsó kérdésen, mikor arra gondolt, milyen zűrzavart kelt ez a papok közt. Kémei hűen jelentették a papok elszörnyedését.

– És Ő hogyan válaszolt neki? – kérdezte Tuek. Hallotta valaki az Istent felelni?

– Talán Ő egyenesen a lelkéhez szól – kockáztatta meg az egyik tanácsos.

– Ez az! – ugrott fel Tuek. – Meg kell kérdeznünk tőle, mit mond neki Isten, mit tegyen.

De Sheeana nem volt hajlandó belemenni ilyesféle beszélgetésekbe.

– Meglehetősen jól fel tudja becsülni a hatalmát jelentette Tamalane. – Mostanában Stiros zargatása ellenére sem jár annyit a sivatagba. Ahogy várni lehetett, az attrakció megfakult. A félelem és a lelkesedés még vinni fogja, mielőtt elunja. De már megtanult egy hatékony parancsot:

– Menj el!

A Nővérek ezt fontos fejlődésként értékelték. Mikor még a Megosztott Isten is engedelmeskedik, akkor egyetlen pap vagy papnő sem vonhatta kétségbe Sheeana parancsolási jogát.

– A papok tornyokat építenek a sivatagban – jelentette Tamalane. – Több biztonságos helyet akarnak, ahonnan Sheeanát figyelhetik, amikor kint van.

A Nővérek számítottak erre a fejleményre, és még lépéseket is tett, hogy felgyorsítsa az építkezéseket.

Minden toronynak volt saját szélcsapdája, saját karbantartó személyzete, saját vízbarikádja, kertje és más civilizációs vívmányai. Mindegyik egy-egy kis közösség volt, mellyel Rakis lakott területei egyre jobban belenyúltak a férgek birodalmába.

Többé nem volt szükség pionírfalvakra és Sheeana javára írták ezt a fejlődést.

– Ő a MI papnőnk – mondták az emberek.

Tuek és tanácsosai egyetlen sarkalatos kérdés körül keringtek: SHAITAN ÉS SHAI-HULUD EGY TESTBEN? Stiros minden nap félelemben élt, hogy Tuek bejelenti ezt a tényt. Stiros tanácsadói végül elvetették Tuek leváltásának tervét. A másik tervet, miszerint Sheeana Papnőt valami halálos baleset éri, mindenki elszörnyedve fogadta: ezt még maga Stiros is túl nagy és kockázatos vállalkozásnak tartotta.

– Még ha ezt a tüskét ki is húzzuk, Isten talán még valami ennél is szörnyűbb dolgot küld ránk – mondta. Aztán figyelmeztette a többieket: – A legrégebbi könyvek azt mondják, hogy egy kicsiny gyermek fog vezetni minket.

Stiros az utolsók közt volt, aki rájött, hogy Sheeana talán nem is olyan végzetes fenyegetés. Észrevehető volt, hogy azok, akik Sheeana közvetlen környezetében vannak – többek közt Cania is –, megszerették a kislányt. Olyan leleményes volt, olyan éles elméjű, olyan fogékony.

Sokaknak feltűnt, hogy ez a növekvő rokonszenv Sheeana iránt még magára Tuekre is átterjedt.

A Nővérek azonnal felismerték ezt a jelenséget. A Bene Gesseritnek még elnevezése is volt rá: TERJEDŐ IMÁDAT. Tamalane alapvető változásokról számolt be a Rakison: a bolygó népe mindenütt Sheeanához kezdett imádkozni Shaitan, de még Shai-Hulud helyett is.

– Látják, hogy Sheeana a leggyengébbekért jár közben – jelentette Tamalane. – Ismerős képlet. Minden a parancs szerint halad. Mikor külditek a gholát?

---

Egy ballon külső felülete mindig nagyobb, mint a közepe! Ez a Szétszóródás lényege!

– Bene Gesserit válasz arra az Ixi javaslatra,

hogy új felderítő szondákat kéne kiküldeni

az Elveszettek közé

A Nővérek egyik gyorsabb kompja felvitte Miles Teget a Gammu körül keringő Liga Szállítóra. Nem szívesen hagyta ott az Erősséget most, de a prioritások nyilvánvalóak voltak. Ezenkívül a belsője is jelzett ezzel a megmozdulással kapcsolatban. Háromszáz éves tapasztalata során Teg megtanult bízni a vegetatív reakcióiban. A dolgok nem mennek jól a Gammun. Minden egyes őrjárat, a távérzékelők jelentései, Patrin városi kémjeinek beszámolói – minden csak növelte Teg nyugtalanságát.

Teg mentát-módra megérezte az Erősség körül és annak belsejében mozgó erőket. Ghola-megbízatása veszélyben forog. A parancs azonban, hogy tegyen jelentést a támadásra kész Liga hajó fedélzetéről, magától Tarazától érkezett, a félreismerhetetlen titkos azonosító jellel.

A kompon fölfelé menet Teg felkészült a harcra. Ő megtett minden előkészületet, amit meg lehetett tenni. Figyelmeztette Lucillát. Lucilla felől biztos volt. Schwangyu már más ügy. Teg igencsak szeretett volna beszélni Tarazával bizonyos alapvető változtatásokról, amik a Gammu Erősségben szükségesek. De először meg kell nyernie ezt a harcot. Tegnek ugyanis semmi kétsége nem volt afelől, hogy tettlegességre kerül majd sor.

Mikor a komp bedokkolt, Teg kinézett az egyik kapun, és meglátta a hatalmas ixi szimbólumot a Szállító sötét oldalán a Liga pajzsdíszében. Ez olyan hajó volt, amit a Liga ixi mechanizmusra állított át, gépekkel helyettesítve a hagyományos navigátorokat. A fedélzeten ixi technikusok is lesznek, akik karbantartják a gépeket. Meg persze egy eredeti Liga navigátor. A Liga sosem bízott meg teljesen a gépekben, hiába parádéztak ezekkel az átalakított hajókkal üzenetként a Tleilax és Rakis felé.

„LÁTHATJÁTOK: NEM FÜGGÜNK TELJESEN A TI MELANZSOTOKTÓL!”

Ez volt az üzenete a hatalmas ixi szimbólumnak a hajó oldalán.

Teg érezte a dokkolás-rögzítők enyhe rántását, és mély, csillapító lélegzetet vett. Most is úgy érezte magát, mint csata előtt mindig: mentes volt minden hamis álomtól. Ez kudarc volt. A beszéd kudarcot vallott, és most jön a véres vetélkedés… hacsak valami más módon nem tud felülkerekedni. A harc akkoriban nem volt súlyos dolog, de halottak azért voltak. A halál pedig a kudarc legtartósabb jele. HA NEM TUDJUK NÉZETELTÉRÉSEINKET BÉKÉSEN RENDEZNI, AKKOR NEM IS VAGYUNK EMBEREK.

Egy félreismerhetetlenül ixi stílussal beszélő segéd kísérte Teget a szobához, ahol Taraza várakozott. A Tarazához vezető folyosókon és pneumacsövekben Teg végig azokat a jeleket figyelte, melyek alátámaszthatták a Főtisztelendő Anya üzenetében rejlő titkos figyelmeztetést. Minden nyugodtnak és rendbenlévőnek látszott – a kísérő kellőképpen tiszteletteljes volt a Basharhoz.

– Tireg-parancsnok voltam Andioyunál – mondta, az egyik majdnem-csatára utalva, ahol Teg győzedelmeskedett.

Egy közönséges ovális zsiliphez érkeztek egy közönséges folyosó falában. A zsilip kinyílt, és Teg egy kellemes méretű, fehérfalú szobába lépett – függőszékek, alacsony kis asztalok, sárga fényre állított parázsgömbök. A zsilipajtó szolid puffanással csukódott össze mögötte: a kísérő kint maradt a folyosón.

Egy Bene Gesserit tanonc széthúzta a fátyol függönyét, ami egy járatot rejtett Teg jobbján. A lány bólintott neki. Látták őt. Taraza megkapja az értesítést.

Teg úrrá lett vádliizmainak remegésén.

ERŐSZAK?

Nem értelmezte félre Taraza titkos figyelmeztetését. Vajon megfelelőek voltak az óvintézkedések? A bal oldalon egy fekete függőszék volt, előtte egy hosszú asztal, az asztal másik végén pedig egy másik szék. Teg a szobának ebbe e részébe ment, és hátát a falnak döntve várt. Csak most vette észre, hogy a Gammu barna pora még mindig ott van a csizmáján.

Különös szag terjengett a szobában. Szimatolni kezdett. SHERE! Taraza és az emberei felfegyverkeztek az Ixi Szonda ellen? Teg már bevette szokásos shere kapszuláját, mielőtt felszállt volna a kompra. Túl sok minden van a fejében, ami hasznos lehet az ellenség számára. Az a tény, hogy Taraza itt hagyta ezt a szagot, utal még valami másra is: valami megfigyelő jelenlétére, akinek a részvételét nem tudta megakadályozni.

Taraza lépett be a fátyolfüggönyön át. Fáradtnak látszik, gondolta Teg. Ez figyelemreméltó volt, hisz a Nővérek képesek elrejteni fáradtságukat még az ájulás határán is. Vajon valóban így legyengült, vagy ez csak egy újabb gesztus a rejtett megfigyelők felé?

Taraza épp csak hogy belépett, aztán megállt, és szemügyre vette Teget. A Bashar mintha megöregedett volna az utolsó találkozásuk óta. A gammui szolgálat megtette hatását, de Taraza ezt biztatónak találta. Teg teszi a dolgát.

– Nagyra értékeljük gyors válaszodat, Miles.

NAGYRA ÉRTÉKELJÜK! Ez volt a megbeszélt jelük a „TITOKBAN VESZEDELMES ELLENSÉG FIGYEL BENNÜNKET” helyett.

Teg bólintott, de tekintete a függöny felé vándorolt, ahol Taraza belépett.

Taraza elmosolyodott és beljebb lépett a szobába. A melanzs-ciklusnak semmi jele Tegen, állapította meg. Teg előrehaladott életkora gyakran felvetette a gyanút, hogy talán a fűszer élethosszabbító hatásával él. De a legapróbb jel sem árulkodott rajta arról a melanzs-függőségről, amihez gyakran még a legerősebbek is folyamodnak, ha közeledni érzik a véget. Teg a főbashari egyenruháját viselte, de az arany váll- és nyak-díszek nélkül. Ez viszont Tarazának volt jel. „ Emlékezz, hogyan érdemeltem ki ezt a szolgálatodban. Most sem hagytalak cserben.”

Teg szemei nyugodtak voltak: semmiféle ítélet nem sugárzott belőlük. Egész megjelenése belső nyugalomról árulkodott, éles ellentétben mindazzal, ami – ezt Taraza tudta – lejátszódik benne. Teg az ő jelét várta.

– A gholánkat az első adandó alkalommal tudatra kell ébreszteni – mondta Taraza. Egy intéssel elhallgattatta a felelni készülő Teget. – Láttam Lucilla jelentéseit, és tudom, hogy a ghola még túl fiatal. De cselekednünk kell.

A megfigyelőknek beszél, döbbent rá Teg. Lehet akkor hinni a szavainak?

– Ezennel parancsot adok neked, hogy ébreszd fel mondta Taraza, és bal csuklóját titkos nyelvük szerint megerősítően hajlította meg.

Tehát igaz! Teg a függönyök felé sandított, melyek a bejáratot fedték. Ki hallgatózhat ott?

Mentát-képességeit vetette latba a probléma megoldására. Egyes darabok hiányoztak, de ez nem állíthatta meg. Egy mentát boldogul bizonyos részek hiányában is, ha elegendő darabkája van ahhoz, hogy létre tudjon hozni egy mintázatot. Néha a legvázlatosabb körvonal is elég volt. Megmutatta a rejtett formát, és aztán Teg már be tudta illeszteni a hiányzó részeket az egészbe. A mentátok ritkán rendelkeztek az összes adattal, amit megkívántak volna, de ki volt képezve arra, hogy megérezze a mintázatokat, felismerjen rendszereket és teljességet. Teg most emlékeztette magát, hogy katonai értelemben is képzett: az újoncokat a fegyver IRÁNYÍTÁSÁRA képzik ki, A HELYES CÉLZÁSRA.

Taraza őt célozta. Teg helyzetértékelése megerősítést nyert.

– Elszánt kísérletek várhatók a gholánk elpusztítására vagy elrablására, még mielőtt felébreszted mondta Taraza.

Teg felismerte a hanghordozását: a hidegen analitikus adatszolgáltatást egy mentát számára. Taraza tehát látja, hogy mentát-módban van.

Végiggördült agyán a mentát minta-keresés. Először ott volt a Nővérek ghola-terve, mely jórészt ismeretlen volt a számára, de valamiképpen egy fiatal lány jelenlétére épült a Rakison, aki (állítólag) irányítani tudja a férgeket. Az Idaho-gholák pedig: elbűvölő személyiségek, valami különleges plusszal, ami miatt a Zsarnok és a Tleilax annyiszor újracsinálta. Egy egész hajóra való Duncan! Miféle szolgálatot tudhatott ez a ghola, amiért a Zsarnok nem hagyta meg őt a halottak között? És ott van a Tleilax: axolotl tartályaik évezredekig ontották a Duncan Idaho gholákat, még a Zsarnok halála után is. A Tleilax tizenkétszer adta el ezt a gholát a Nővéreknek, a Nővérek pedig a legkeményebb valutában: melanzsban fizettek, a saját készletükből. Miért fogadott el a Tleilax olyasmit fizetségül, amit ő maga is bőségesen meg tud termelni? Nyilvánvaló: apasztani akarták a Nővérek készleteit. A mohóság egy különleges formája. A Tleilax fennhatóságot vásárolt – HATALMI JÁTSZMA!

Teg a csendesen várakozó Tisztelendő Anyára koncentrált:

– A Tleilax öldösi a gholáinkat, hogy kézben tartsa az időzítésünket – mondta.

Taraza csak bólintott, de nem szólalt meg. Tehát van még valami. Teg újra mentát-módba váltott.

A Bene Gesserit értékes piaca volt a tleilaxi melanzsnak, bár ott volt a rakisi erecske is, mégis értékes piac volt, nagyon is értékes. A Tleilaxunak semmi érdeke nem fűződne egy ilyen értékes piac elvesztéséhez, hacsak nincs a tarsolyukban valami még ennél is jobb vevő.

Ki más lehetne érdekelt a Bene Gesserit ténykedésében? Az ixiek, ez kétségtelen. De az ixiek nem jelentenek jó piacot a melanzsnak. Az ixi jelenlét ezen a hajón a függetlenségükről árulkodik. Mivel az ixiek és a Halszólítók szövetséget kötöttek, a Halszólítókat ki lehet hagyni ebből a mintakeresésből.

Ebben az univerzumban melyik nagyhatalom vagy hatalmi csoportosulás rendelkezik…

Teg befagyasztotta ezt a gondolatot, és hagyta, hogy az agya szabadon lebegjen, míg más ötleteket is számbavett.

NEM EBBEN AZ UNIVERZUMBAN.

A mintázat kezdett alakot ölteni. GAZDAGSÁG. A Gammu új szerepre tett szert mentát-számításában. A Gammut valamikor réges-régen a Harkonnenek birtokolták, és gennyedző hullaként hagyták ott: innen építették újjá a daniak. De volt idő, amikor még a Gammut is elhagyta a remény. Remény nélkül még álmok sincsenek. Ebből az emésztőgödörből kikecmeregve a lakosság csak a legalapvetőbb gyakorlatiasság elvét alkalmazta: HA MŰKÖDIK, AKKOR JÓ.

GAZDAGSÁG.

Első gammui vizsgálódásakor már feltűnt neki a bankházak nagy száma. Némelyik egyenesen a „Bene Gesserit-biztos” szlogennel büszkélkedett. A Gammu a hatalmas vagyon-manipulációk forgató tengelyeként szolgált. Tökéletesen élt még mentát-tudatosságában annak a banknak a képe, amit egyszer meglátogatott, hogy tanulmányozza, alkalmas-e vészhelyzetbeli kapcsolatnak. Azonnal észrevette, hogy az a hely nem pusztán helyi, bolygón belüli üzletekre szorítkozik. A bankárok bankja.

Nem gazdagság, hanem GAZDAGSÁG.

Elsőrendű Mintázat-fejlemény nem alakult ki Teg agyában, de egy Próba Kivetítéshez már elegendő anyaga volt. Nem ennek az univerzumnak a gazdagsága. Hanem a Szétszóródás népeié.

Mindez a mentát-szortírozás alig néhány másodpercet vett igénybe. A próba-pontot elérve Teg ellazította az izmait és idegeit, egyszer Tarazára pillantott, aztán a lefüggönyözött bejárat felé lépett. Úgy látta, hogy Taraza nem adott el semmiféle vészjelzést a mozdulatára. Mikor félrehúzta a függönyt, egy férfival találta szembe magát, aki majdnem akkora volt, mint ő, katonai stílusú ruhát viselt keresztezett lándzsa-emblémával a gallérján. Arca nehézvonású volt, az állkapcsa széles, a szeme zöld. Meglepett riadalom látszott rajta, egyik keze a zsebén, ami nyilvánvalóan fegyvertől duzzadozott.

Teg rámosolygott a férfire, visszaengedte a függönyt, és Tarazához lépett.

– A Szétszóródás emberei figyelnek minket – mondta Teg.

Taraza ellazult. Teg előadása valóban figyelemreméltó volt.

A függöny fellebbent. A magas idegen lépett elő, és Tegtől két lépésre megállt. A düh jeges maszkba merevítette arcát.

– Figyelmeztettem, hogy ne szóljon neki! – Reszelős bariton hang, Teg számára ismeretlen akcentus.

– Én pedig magát figyelmeztettem ennek a mentát Basharnak az erejére – mondta Taraza. Megvető kifejezés suhant át az arcán.

A férfi lecsillapodott, és enyhe félelem ült ki az arcára.

– Tisztelet Matrónája, én…

– Ne merészeljen így nevezni! – Taraza teste olyan harci állásba feszült, amit Teg még sosem látott tőle.

A férfi kissé meghajtotta a fejét.

– Drága hölgyem, ön itt nem ura a helyzetnek. Emlékeztetnem kell önt arra, hogy parancsaim…

Teg eleget hallott.

– Énáltalam uralja a helyzetet, jegyezte meg. – Mielőtt idejöttem, útjára bocsájtottam bizonyos védelmi intézkedéseket. Ez itt… – pillantott körül, aztán figyelmét megint a férfire irányította, akinek arcán most óvatos kifejezés jelent meg –...nem egy nem-hajó. Önöket pedig két nem-hajó monitorunk figyeli ebben a pillanatban is.

– Ezt nem ússzák meg! – vakkantotta a férfi.

Teg barátilag elmosolyodott.

– Ezen a hajón senki sem marad életben – Összeszorította az állkapcsát, hogy megadja a megfelelő idegi jelzést, és ezzel működésbe hozza az aprócska pulzus-időzítőt a koponyájában. Ez lejátszotta a grafikus jelzést a látóközpontjának. – És nincs sok ideje, hogy döntésre jusson.

– Mondd meg neki, honnan tudtad, hogy ezt kell tenned – mondta Taraza.

– A Főtisztelendő Anyának és nekem megvan a magunk magán-kommunikációs módszerünk – mondta teg. – De ezen túlmenően sem volt szükség arra, hogy figyelmeztessen. A hívása is elég volt. A Főtisztelendő Anya egy Liga Szállítón, ilyenkor? Ez lehetetlen!

– Zsákutca – morogta a férfi.

– Meglehet – felelte Teg. – De sem a Liga, sem Ix nem fog megkockáztatni egy teljes és nyílt Bene Gesserit támadást egy olyan parancsnok vezetése alatt, akit én képeztem ki. Burzmali Basharra gondolok. Az önök támogató ereje éppen most esett szét és tűnt el.

– Én erről semmit sem mondtam neki – mondta Taraza. – Ön épp most volt tanúja egy mentát Bashar teljesítményének, amivel nem hiszem, hogy az önök univerzumában bárki is bárki is vetekedhetne. Ezen gondolkodjanak el, ha azt fontolgatják, hogy Burzmali ellen indulnak, akit ez a Mentát képzett ki.

A férfi Tarazáról Tegre nézett, aztán megint Tarazára.

– Ez a kiút az ön látszólagos zsákutcájából – mondta Teg. – Taraza Főtisztelendő Anya és kísérete velem fog eltávozni. Önnek azonnal döntenie kell. Fogy az idő.

– Maga blöfföl – De a szavakban nem volt meggyőződés.

Teg szembefordult Tarazával, és meghajolt.

– Nagy megtiszteltetés volt, hogy a szolgálatodra lehettem, Főtisztelendő Anya. Most búcsúzom.

– Talán a halál nem fog elválasztani minket – mondta Taraza. Ez volt a Tisztelendő Anyák hagyományos búcsúformulája egy egyenrangú Nővérhez.

– Menjen! – A férfi a zsilipajtóhoz rontott és kinyitotta. Két ixi őrt pillantott meg, akik meglepett arcot vágtak. A férfi harsányan parancsolta: – Vigyétek őket a kompjukhoz.

Teg még mindig lazán és nyugodtan mondta:

– Hívasd az embereidet, Főtisztelendő Anya. A zsilipnél álló férfinak pedig azt mondta: – Túl drága neked a saját irhád ahhoz, hogy jó katona lehess. Az én embereim közül egy sem követett volna el ilyen hibát.

– Ezen a hajón igazi Tisztelet Matrónái is vannak, recsegte a férfi. – És én felesküdtem, hogy megvédelmezem őket.

Teg grimaszolt, és arra fordult, ahol Taraza vezette ki az embereit a szomszédos szobából: két Tisztelendő Anyát, és négy tanoncot. Teg felismerte az egyik Tisztelendő Anyát: Darwi Odrade volt az. Előzőleg csak messziről látta őt, de az ovális arc és a gyönyörű szemek rabul ejtették: annyira hasonlít Lucillára.

– Van időnk a bemutatkozásra? – kérdezte Taraza.

– Hát persze, Főtisztelendő Anya.

Teg bólintott, és kezet fogott mindegyik nővel, ahogy Taraza bemutatta őket.

Már indulóban, Teg odafordult az egyenruhás idegenhez:

– Mindig ügyelni kell a finomságokra – mondta Teg. – Különben nem is vagyunk emberek.

Míg nem voltak a komp fedélzetén, és Taraza le nem ült a kíséretével, Teg nem tette fel a megsemmisítő kérdést.

– Hogyan kaptak el?

A komp a bolygó felé süllyedt. A Teg előtti képernyő azt mutatta, hogy az ixi jelzésű Liga-hajó engedelmeskedett a parancsának, és orbitális pályán maradt, míg a csapata biztonságban planetáris védelme mögé nem ért.

Mielőtt Taraza válaszolhatott volna, Odrade áthajolt a széksorok között, és azt mondta:

– Érvénytelenítettem a Bashar parancsát annak a Liga-hajónak az elpusztítására, Főtisztelendő Anya.

Teg élesen megcsóválta a fejét, és Odradéra meredt.

– De hát foglyul ejtettek benneteket, és… – vonta össze a szemöldökét. – Honnan tudtátok, hogy én…

– Miles!

Taraza hangja erőteljesen rosszalló volt. Teg bűnbánóan elmosolyodott. Igen, Taraza majdnem olyan jól ismeri őt, mint ő saját magát… sőt, bizonyos tekintetben még jobban is.

– Nem egyszerűen foglyul ejtettek minket, Miles. mondta Taraza. – Hagytuk magunkat elfogni. Látszólag Dart kísértem Rakisra. A nem-hajónkat az Elágazásnál hagytuk, és a leggyorsabb Liga Szállítót kértük. Az egész Tanácsom, Burzmalival együtt, egyetértett abban, hogy ezek a Szétszóródásból érkezett betolakodók felforgatják majd a Szállítót, és hozzád fognak vinni minket, hogy a ghola-projekt minden darabkáját össze tudják szedni.

Teg megdöbbent. A KOCKÁZAT!

– Tudtuk, hogy meg fogsz menteni minket – mondta Taraza. – Burzmall ott állt tartalékban, ha esetleg rosszul sültek volna el a dolgok.

– Az a Liga-hajó, amit megkíméltetek – mondta Teg, segítséget fog hívni, és megtámadja a mi…

– Nem fogják megtámadni a Gammut – mondta Taraza. – A Szétszóródásnak túl sok különféle ereje van a Gammun. Nem mernének ilyen sokat elveszíteni.

– Bárcsak én is olyan biztos lehetnék a dolgomban, mint amilyennek te látszol – mondta Teg.

– Légy biztos, Miles. Amellett volt más oka is, hogy ne pusztítsuk el azt a Liga-hajót. Ixet és a Ligát szövetkezésen kaptuk. Ez árt az üzletnek, márpedig nekik minden valamirevaló üzletre szükségük van.

– Hacsak nincs valami jelentősebb vevőjük, aki nagyobb profitot jelent!

– Óóó, Miles – mondta Taraza tűnődő hangon. – Amit mi, újabb kori Bene Gesseritek valójában csinálunk, az az, hogy igyekszünk a dolgokat nyugodtabb mederbe terelni, egyensúlyt teremteni. Ezt te is tudod.

Teg tudta, hogy ez igaz, de belekapaszkodott az egyik kifejezésbe: „újabb kori...”. Ezek a szavak valami halál előtti számvetés-hangulatot árasztottak. De mielőtt erre rákérdezhetett volna, Taraza folytatta:

– Szeretnénk elsimítani a csatatér legszenvedélyesebb kérdéseit. Be kell vallanom, hogy a Zsarnoknak köszönhetjük ezt a hozzáállást. Nem hinném, hogy valaha is gondoltál úgy magadra, mint a Zsarnok kondicionálásának termékére, Miles, pedig az vagy.

Teg ezt megjegyzés nélkül fogadta. Ez az egész emberi társadalomban jelenlévő tényező. Egyetlen mentát sem kerülheti meg ezt, mint adatot.

– Elsősorban ez volt az a tulajdonság, Miles, ami hozzánk hozott – mondta Taraza. – Időnként átkozottul elkeserítő tudsz lenni, de máshogy nem lehettél volna a miénk.

Taraza finom tónus- és modor-használatából Teg észrevette, hogy Taraza nem csak neki szánja szavait, hanem az egész kíséretnek.

– Van fogalmad arról, Miles, milyen őrjítő hallani, amikor egyenlő erővel érvelsz mindkét oldal mellett? De ez a te „simpaticód” egyben jó fegyver is. Mennyire megdöbbent egyik-másik ellenfeled, amikor egyáltalán nem számítottak a felbukkanásodra, és te mégis ott voltál!

Teg engedélyezett magának egy vékonyka mosolyt. A másik széksorban ülő nőkre pillantott. Miért intéz Taraza ilyen szavakat a csoportjához? Darwi Odrade pihenni látszott, a fejét hátradöntötte, a szemei csukva voltak. Mások egymással társalogtak. Persze ebből Teg nem vonhatott le semmilyen következtetést. Még a Bene Gesserit tanoncok is képesek voltak egyidejűleg több gondolati vonal követésére.

– Te valóban úgy érzed a dolgokat, ahogy az ellenfél érzi őket – folytatta Taraza.

Erre gondoltam. És persze amikor ebben a mentális keretben vagy, számodra nem ellenség az ellenség.

– De igen!

– Ne értsd félre a szavaimat, Miles. Sosem kételkedtünk a hűségedben. De egyszerűen hátborzongató, ahogyan megláttatsz velünk olyan dolgokat, amiket máskülönben nem látnánk. Vannak esetek, amikor te vagy a mi szemünk.

Teg látta, hogy Darwi Odrade kinyitotta a szemét, és őt nézi. Gyönyörű nő. Van valami felkavaró a megjelenésében. Ahogy Lucilla, ez a nő is emlékeztette valakire a múltból. De mielőtt Teg a végére járhatott volna ennek a gondolatnak, Taraza megint megszólalt:

– A gholában megvan a szembenálló erők közti egyensúlyozásnak ez a képessége? – kérdezte.

– Lehetne belőle mentát – mondta Teg.

– VOLT már mentát az egyik inkarnációjában, Miles.

– Valóban azt akarod, hogy ilyen fiatalon ébredjen fel?

– Így kívánja a szükség, Miles. A végzetes szükség.

---

A KHAFT kudarca? Nagyon egyszerű: figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy nagyobb kereskedelmi erők várakoznak az ő tevékenységük peremén, olyan erők, melyek egyetlen harapással el tudnák nyelni őket. Ez a Szétszóródás igazi fenyegetése – rájuk és mindanynyiunkra nézve.

– A Bene Gesserit Tanács Feljegyzései, Archívum SXX9OCH szám

Odrade csak a tudata egy részével figyelt oda Teg és Taraza beszélgetésére. Kompjuk kicsi volt, az utastér zsúfolt. Tudta, hogy a légköri zavarokkal fogják lassítani az ereszkedést, és felkészült a rázkódásra. A pilóta biztosan spórolni fog a szuszpenzoraikon egy ilyen hajón, csak hogy energiát takarítson meg.

Ezeket a pillanatokat is, mint az ilyen pillanatokat általában, arra használta, hogy felvértezze magát a küszöbön álló nehézségek ellen. Sürgetett az idő: őt egy különleges kalendárium vezérelte. Mielőtt elhagyta a Káptalanházat, rápillantott a naptárra, és mint oly gyakran, akkor is rabul ejtette az idő állhatatossága, és ennek megnyilvánulásai: a másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek… egészen pontosan Szabvány Évek. Persze az állhatatosság nem a megfelelő szó erre a jelenségre. A sérthetetlenség már inkább. Hagyomány. A hagyományt sosem szabad megzavarni. Szilárdan fejben tartotta az összevetéseket, az idő ősi folyását, melyet rákényszerítettek olyan bolygókra is, melyek nem a primitív emberi óra szerint haladtak. Egy hét – hét nap. Hét! Milyen erős még mindig ez a szám. Misztikus. Az Oranzs Katolikus Biblia is megörökítette. Az Úr hat nap alatt teremtette a világot, „és a hetediken megpihent.”

DE JÓ NEKI!, gondolta Odrade. MINDANNYIUNKRA RÁFÉRNE EGY KIS PIHENÉS NAGY MUNKÁK UTÁN.

Odrade kissé oldalra fordította a fejét, és átnézett a széksorok közötti űrön Tegre. Fogalma sem volt, mennyi van a birtokában Teg emlékeiből. Látta, hogyan hagytak nyomot az évek azon az erős arcon. Látta, hogy a ghola tanítása kiszívta Teg energiáit. Az a gyerek a Gammu Erősségben olyan lehet, mint egy szivacs, ami mindent beszippant maga körül.

MILES TEG, TUDOD, HOGYAN HASZNÁLUNK MI TÉGED?, tűnődött.

Ez a gondolat elgyengítette, Odrade mégis hagyta, hogy szinte dacosan ott maradjon a tudatában. Milyen könnyű lenne szeretni ezt az öreg embert! Persze nem mint párt… de mégis szeretni. Érezte ennek a köteléknek a húzását, és felismerte Bene Gesserit képességeinek finom élével. Szeretet, átkozott szeretet, elgyöngítő szeretet.

Odrade ezt a vonzást az első párjánál érezte, akit el kellett csábítania. Különös érzés. A Bene Gesserit-kondicionálás évei tettek róla, hogy féljen tőle. Egyik proktora sem engedte meg magának ennek a feltétlen melegségnek a luxusát, és ő idejében megtanulta ennek az óvatos elzárkózásnak az okát. De aztán ott állt, mert a nemesítési mesternő kiküldte, megparancsolta, hogy férkőzzön annak a bizonyos valakinek a közelébe, és hagyja, hogy az beléhatoljon. Minden anatómiai adat ott volt a fejében, és olvasni tudott partnere szexuális izgalmában, még akkor is, amikor magába engedte. Végül is gondosan előkészítették erre a szerepre azokkal a férfiakkal, akiket a Nemesítési Mesternők válogattak ki és kondicionáltak rendkívüli finomsággal erre a tréning-célra.

Odrade felsóhajtott, és elfordította pillantását Tegről. Emlékeibe merülve lehunyta a szemét. Az Oktató Férfiak sosem mutattak ragaszkodó elgyengülést tanítványaik iránt. Ez szükségszerű folt volt a szexuális nevelésben.

Az az első csábítás, amire kiküldték: meglehetősen felkészületlen volt még egy közös orgazmus összeolvasztó extázisára, erre az emberiséggel egyidős – sőt, annál is régebbi – osztozásra, kölcsönösségre. És azokra az erőkre, melyek elmosták a józan észt. A férfi arckifejezésére, arra az édes csókra, arra, ahogy a férfi lemondott minden önvédelmi óvatosságról: védtelen volt és sebezhető. Egyetlen Oktató Férfi sem tett ilyet soha! Kétségbeesetten kapaszkodott a Bene Gesserit leckékbe. Ezeknek a leckéknek a segítségével érezte ennek a férfinak az esszenciáját az arcán, a legmélyebb idegrostjaiban. Épp csak egy pillanatra megengedett magának egy hasonló reakciót, és az eksztázisnak egy olyan magaslatát ismerte meg, aminek lehetséges elérésére egyik tanárja sem célzott. Ebben a pillanatban értette meg, mi történt Lady Jessicával és a Bene Gesserit többi KUDARCÁVAL.

Ez az érzés a szerelem volt!

Az érzés ereje megrémítette (ahogy a Nemesítési Mesternő ezt előre tudta is), és visszahúzódott az óvatos Bene Gesserit kondicionálásba, hagyta, hogy az öröm maszkja merevedjen az arcára a pillanatnyi természetes kifejezés helyett, és kiszámított becézgetéseket használt ott, ahol a természetes ölelés sokkal könnyebb lett volna (de kevésbé hatékony).

A férfi a várt módon reagált, ostobán. Segített, ha ostobaként gondolt rá.

A második csábítása már könnyebb volt. De annak az elsőnek az arcára még mindig emlékezett, és maga elé is idézte néha, valami megkérgesedett csoda-érzettel. Néha az arc magától jelent meg előtte, úgy, hogy Odrade nem tudott azonnal okot találni a felbukkanására.

A többi férfinél, akikkel párosodni küldték, mások voltak az emlékei. A történtek szenzorikus rögzítése nem volt ilyen mély. Nem úgy az elsőnél!

Ilyen a szerelem veszedelmes ereje.

És mennyi bajt okozott ez a rejtett erő a Bene Gesseritnek az évezredek során! Lady Jessica és az ő szerelme a Hercege iránt csak egyetlen példa ezernyi többi közt. A szerelem elhomályosítja a józanságot. Eltéríti a Nővéreket kötelességüktől. A szerelmet csak akkor lehet eltűrni, ha nem okoz azonnali és nyilvánvaló szakadást, vagy ha a Bene Gesserit magasabb céljait szolgálja. Máskülönben kerülni kell.

Mégis mindig nyugtalanító éberség kísérte.

Odrade kinyitotta szemét, és újra Tegre és Tarazára pillantott. A Főtisztelendő Anya új témába kezdett. Milyen idegesítő tud lenni néha Taraza hangja! Odrade lecsukta a szemét és hallgatta a beszélgetést. Az a két hang valami olyan láncszemmel kapcsolódott a tudatába, amit nem tudott elszakítani.

– Nagyon kevesen veszik észre, hogy az infrastruktúra egy civilizációban mennyire függőségi infrastruktúra mondta Taraza. – Mi ezt meglehetősen alaposan tanulmányoztuk.

A SZERELEM FÜGGŐSÉGI INFRASTRUKTÚRA, gondolta Odrade. Miért hozza szóba Taraza épp most ezt a témát? A Főtisztelendő Anya ritkán tett bármit is mélyen gyökerező indítékok nélkül.

– A függőségi infrastruktúra olyan fogalom, ami magába foglal minden olyan dolgot, ami szükséges egy meglévő vagy megnövekedett számú emberi populáció életben maradásához – mondta Taraza.

– Melanzs? – kérdezte Teg.

– Hát persze, a legtöbb ember mégis ránéz a fűszerre, és azt mondja: „Milyen jó, hogy ez van nekünk, és sokkal hosszabb életet ad, mint ami az őseinknek volt.”

– Feltéve ha megengedhetik maguknak – Teg hangjában volt némi él, és ez Odrade figyelmét nem is kerülte el.

– Amíg nem egyetlen hatalom irányítja az egész piacot, addig a legtöbben hozzájutnak annyihoz, amennyi elég nekik – mondta Taraza.

– Én az anyám szoknyája mellett tanultam a közgazdaságot – mondta Teg. – Étel, víz, belélegezhető levegő, mérgekkel nem szennyezett élettér – a PÉNZNEK rengeteg formája van, az érték pedig a függőség szerint változik.

Miközben Teget hallgatta, Odrade majdnem egyetértően bólintott. Teg válasza az ő válasza volt. NE KERÜLGESD A NYILVÁNVALÓT, TARAZA! TÉRJ A LÉNYEGRE.

– Szeretném, ha nagyon tisztán emlékeznél anyád tanításaira – mondta Taraza. EGYSZERIBEN MILYEN LÁGY LETT A HANGJA! Aztán Taraza hangja hirtelen megváltozott, és azt vakkantotta: – Hidraulikus despotizmus!

NAGYON JÓL ALKALMAZZA EZT A HANGSÚLYVÁLTÁST, gondolta Odrade. Az emlékek úgy törtek fel, mint egy teljesen kinyitott csapból a víz. HIDRAULIKUS DESPOTIZMUS: egy alapvető erőforrás – mint például víz, elektromosság, üzemanyag, gyógyszer, melanzs… – központi elosztása. Engedelmeskedj a központi irányító hatalomnak, különben kikapcsolják az energiádat, és meghalsz!

Megint Taraza szólalt meg:

– Van egy másik fontos fogalom is, amit anyád egészen biztosan megtanított neked – a kulcs-rönk.

Odrade most már kezdett kíváncsi lenni. Taraza valami nagyon fontos dologra akar kilyukadni ezzel a beszélgetéssel. KULCS-RÖNK: igen ősi kifejezés azokból a szuszpenzor előtti időkből, amikor a favágók a folyókon úsztatták le a kivágott fákat a fűrészmalomhoz. A törzsek időnként feltorlódtak a folyón, és szakértő kellett, aki ki tudta választani a kulcs-rönköt, azt a rönköt, amit ha kihúznak, az egész torlódás szétesik. Tudta, hogy Teg ésszel ugyan felfogja a kifejezés jelentését, neki és Tarazának viszont valódi tanúi is voltak a Más Emlékekben, ők látták a szétzúzódó fát, a fröccsenő vizet, ahogy a torlódás megindul.

– A Zsarnok egy ilyen kulcs-rönk volt – folytatta Taraza. – Ő csinálta a torlódást, és ő is szüntette meg.

A hajó remegni kezdett, ahogy behatolt a Gammu atmoszférájába. Odrade néhány másodpercig érezte a tartószíj feszülését, aztán a jármű haladása egyenletesebbé vált. A beszélgetés eme kis közjáték erejéig abbamaradt, de aztán Taraza ismét felvette a fonalat:

– Az úgynevezett természetes függőségeken túl vannak olyan vallások, melyeket pszichológiai úton hoztak létre. Még a fizikai szükségszerűségeknek is van ilyen rejtett komponensük.

– Ezzel a Missionaria Protectiva nagyon is tisztában van – mondta Teg. – Odrade megint kihallotta a hangból a búvópatakként rejtőző neheztelést. Ezt Tarazának is éreznie kellett. Mit művel? Még meggyengíti Teget!

– Ó, igen – mondta Taraza. – A mi Missionaria Protectivánk. Az emberekben olyan erős vágy él arra, hogy a saját hit-struktúrájuk legyen az „igaz hit”. Ha ez valakinek örömet okoz, vagy biztonságérzetet ad, ÉS ha beépül a hit-struktúrájába, akkor ez hatalmas függőséget jelent!

Tarza megint elhallgatott, míg a hajó újabb légköri zötykölődésbe kezdett.

– Bár használná a szuszpenzorokat! – panaszkodott Taraza.

– Ezzel üzemanyagot takarít meg – mondta Teg. Csökkenti a függőséget.

Taraza felkacagott.

– Ó, igen, Miles. Jól megtanultad a leckét. Ebben az anyád keze nyomát látom. Nagy baj, ha egy gyerek veszélyes irányba indul.

– Hát te gyerekként gondolsz rám? – kérdezte Teg.

– Úgy gondolok rád, mint olyan valakire, aki csak most találkozott először közvetlenül az úgynevezett Tisztelet Matrónáinak a mesterkedésivel.

HÁT ERRŐL VAN SZÓ, gondolta Odrade. Aztán egyszer csak rádöbbent, hogy Taraza nem pusztán Tegnek szánja a mondókáját. NEKEM BESZÉL!

– Ezek a Tisztelet Matrónái, ahogy magukat nevezik mondta Taraza – kombinálták a szexuális extázist a vallásos imádattal. Kétlem, hogy valaha is sejtették volna ennek a veszélyeit.

Odrade kinyitotta a szemét, és a széksor fölött a Főtisztelendő Anyára tekintett. Taraza pillantása erőteljesen Tegre szegeződött, arcán kifürkészhetetlen kifejezés ült, kivéve a szemét, amiből csak úgy sütött a vágy, hogy Teg megértse őt.

– A veszélyeket – ismételte Taraza. – Az emberiség roppant masszájának van egy félreismerhetetlen egység-tudata. Eggyé tud válni. Egyetlen organizmusként tud cselekedni.

– Így mondta a Zsarnok – mondta Teg.

– És meg is mutatta! Kedvére manipulálta a Csoportlelket. Vannak idők, Miles, amikor a túlélés megkívánja, hogy meghallgassuk a lelkünket. Tudod, a lélek mindig kivezető csatornát keres magának.

– Hát a lelkünk meghallgatása nem divatjamúlt már a mi korunkban? – kérdezte Teg. Odradénak nem tetszett a hangjában bujkáló kötekedés, és észrevette, hogy ez Tarazából is hasonló dühöt vált ki.

– Azt hiszed, hogy én vallási divatokról beszélek? kérdezte Taraza kemény, magas hangon. – Mindketten tudjuk, hogy vallásokat lehet csinálni! Én ezekről a Tisztelet Matrónáiról beszélek, akik utánozzák egyes dolgainkat, de fogalmuk sincs a mi mélyebb tudatunkról. Arra vetemedtek, hogy egy vallás középpontjává tegyék magukat!

– Amit a Bene Gesserit mindig elkerült – felelte Teg. Anyám azt mondta, hogy a hívőt és a hit tárgyát egyesíti a hit.

– De szét is lehet választani őket!

Odrade látta, hogy Teg hirtelen mentát-módba vált át, tekintete kiüresedik, vonásai megnyugszanak. Odrade most már részben átlátta, mit csinál Taraza. A MENTÁT KÉT LOVAT HAJT, MINDKÉT LÁBÁVAL MÁS LÓ HÁTÁN ÁLL. MINDKÉT LÁBA EGY-EGY MÁS VALÓSÁGRA TÁMASZKODIK, AHOGY A MINTÁZAT-KERESÉS LÖKI ELŐRE. EGYETLEN CÉL FELÉ KELL HAJTANIA A KÜLÖNBÖZŐ VALÓSÁGOKAT.

Teg egy mentát tűnődő, hangsúlytalan hangján szólt:

– A megosztott erők vetélkedni kezdenek a hatalomért.

Taraza felsóhajtott örömében: majdhogynem érzéki volt ez a természetes kilégzés.

– Függőségi infrastruktúra – mondta Taraza. – Ezek a Szétszóródásból való nők irányítanák a vetélkedő feleket, ahol minden erő a vezető szerepre tör. Az a katonatiszt a Liga-hajón, mikor a Tisztelet Matrónájához szólt, félelemmel és gyűlölettel beszélt. Biztos vagyok benne, hogy hallottad a hangján, Miles. Tudom, milyen jól kitanított anyád.

– Hallottam – Teg megint Tarazára koncentrált, csüggött minden szaván, ahogy Odrade is.

– Függőségek – mondta Taraza. – Milyen egyszerűek tudnak lenni, és mégis milyen összetettek. Vegyük például a fogszuvasodást.

– A fogszuvasodást? – Teg kizökkent mentát-folyamatából, és Odrade látta, hogy épp ez volt az, amit Taraza el akart érni. Taraza finom kézzel játszott az ő mentát-Basharjával.

AZT AKARJA, HOGY VÉGIGNÉZZEM, ÉS TANULJAK BELŐLE, gondolta Odrade.

– Fogszuvasodás – ismételte meg Taraza. – Egy születéskor alkalmazott egyszerű implant megóvja az emberiség zömét ettől a csapástól. Mégis mosnunk kell a fogunkat, és egyéb módon is gondozni. Ez olyan természetes, hogy alig gondolunk rá. Azok az eszközök, amiket használunk, elvileg teljesen közönséges elemei a környezetünknek. Mégis, ezek az eszközök, a bennük lévő anyagok, a fogápolási instruktorok és Suk monitorok mind összefonódó kapcsolatban állnak egymással.

– Egy mentátnak nincs szüksége arra, hogy elmagyarázzák neki a kölcsönös függések hálózatának mibenlétét – mondta Teg. Mégis volt a hangjában némi kíváncsiság, és valami határozott neheztelés.

– Valóban – mondta Taraza. – Ez egy mentát gondolkodási folyamatának természetes környezete.

– Akkor miért rágódsz ezen?

– Mentát, tekintsd át, amit ezekről a Tisztelet Matrónáiról tudsz, és mondd meg nekem: mi a hibájuk?

Teg habozás nélkül felelt:

– Csak akkor maradhatnak fenn, ha egyre fokozzák azoknak a függését, akik támogatják őket. Ez pedig zsákutca.

– Pontosan. És mi a veszély?

– Magukkal ránthatják az emberiség nagy részét.

– Ez volt a Zsarnok problémája is, Miles. Biztos vagyok benne, hogy ezzel tisztában volt. Most pedig jól figyelj rám. És te is, Dar – Taraza átnézett a sorközön, és tekintete összekapcsolódott Odrade pillantásával. Mindketten hallgassatok ide. Mi Bene Gesseritek nagyon erőteljes… ELEMEKET adunk az emberiség áramlatához. Ezek feltorlódhatnak. Biztos, hogy bajt okoznak. Mi pedig…

A hajó ismét rázkódni kezdett. Lehetetlen volt mindenféle beszélgetés, míg a székükbe kellett kapaszkodniuk, és a dübörgést, recsegést hallgatták. Mikor a kényszerszünet véget ért, Taraza ismét felemelte a hangját:

– Ha túléljük ezt az átkozott masinát, és lejutunk a Gammura, akkor vonulj félre Darral, Miles. Láttad az Atreides Manifesztumot. Ő majd elmond róla bizonyos dolgokat, és felkészít téged. Ennyi.

Teg Odrade felé fordult. A nő vonásai megint felpiszkálták a memóriáját: nagyon hasonlított Lucillára, de volt még benne valami más is. De Teg ezt félresöpörte. AZ ATREIDES MANIFESZTUM? Elolvasta, mert azzal a paranccsal kapta Tarazától, hogy így tegyen. FELKÉSZÍTSEN? MIRE?

Odrade látta Teg arcán a kérdő pillantást. Most már értette Taraza indítékát. A Főtisztelendő Anya parancsai új értelmet nyertek, csakúgy, mint magának a Manifesztumnak a szavai.

„AZ UNIVERZUM A TUDAT KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL JÖN LÉTRE, ÉS A JÖVŐBELÁTÓ EMBER EZT A TEREMTŐ KÉSZSÉGET A VÉGSŐ HATÁRIG VISZI. EZ VOLT AZ ATREIDES-FATTYÚ ALAPVETŐEN FÉLREÉRTETT EREJE, AZ AZ ERŐ, AMIT ÁTADOTT FIÁNAK, A ZSARNOKNAK.”

Odrade olyan behatóan ismerte ezeket a mondatokat, mintha ő maga írta volna őket, most mégis úgy jöttek elő benne, mintha először találkozna velük.

A MINDENSÉGEDET, TARAZA!, gondolat Odrade. MI VAN, HA TÉVEDTÉL?

---

Kvantumszintről a mi világegyetemünk határozatlan helynek látszik, amit csak akkor lehet statisztikailag kiszámítani, ha elég nagy számokat alkalmazunk. E között az univerzum között, és egy olyan viszonylag kiszámítható között, melyben egyetlen kicsiny bolygó mozgása is pikoszekundumukra előre jelezhető, más erők lépnek működésbe. Mert abban a köztes univerzumban, ahol a mi mindennapi életünk van, az a domináns erő, AMIT ANNAK HISZÜNK. A hitünk irányítja a kibontakozó napi eseményeket. Ha elegen hisznek benne, akkor új dolgok is létrejöhetnek. A hit-struktúra olyan szűrőt alkot, melyen áthaladva a káosz renddé tisztul.

A Zsarnok Elemzése, a Taraza Állomány: BG Archívum

Teg gondolatai zavarosan kavarogtak, amikor a Ligahajóról visszatért a Gammura. A hajóról az Erősség feketére perzselt saját leszállóhelyének szélére lépett le, és úgy nézett körül, mintha most először lenne itt. Már majdnem dél van. Oly kevés idő telt el, mégis annyi minden változott.

Meddig akar elmenni a Bene Gesserit ebben a leckében?, tűnődött. Taraza kimozdította ismerős mentát-folyamataiból. Érezte, hogy az egész Liga-hajójelenetet csakis az ő kedvéért rendezték meg. Kizökkentették egy kiszámítható pályáról. Milyen furcsának tűnt most a Gammu, ahogy átment az őrzött sávon a belépőfülkékhez.

Teg sok bolygót látott már, megismerte a stílusukat, és azt, hogyan hagyják rajta a lenyomatukat lakosaikon. Egyes bolygóknak hatalmas sárga napja volt, ami közel volt, és melegítette, növesztette, fejlesztette az élőlényeket. Más bolygóknak kicsi, hunyorgó napja volt, ami messze lebegett a sötét égen, és alig-alig adott fényt. Az egyéb variációk ezek közé a szélsőségek közé estek, vagy éppen ezeken túl. A Gammu egy zöldessárga változat volt 31,27 szabványórás napokkal és 2,6 SzÉ-s saját évvel. Teg azt hitte, hogy ismeri a Gammut.

Mikor a Harkonnenek elhagyni kényszerültek a bolygót, a Szétszóródásból hátramaradt telepesek jöttek a dani csoportból, és a nagy újratérképezéskor kapott Halleck-féle nevét vették elő. A telepeseket akkoriban még caladaniaknak ismerték, de az évezredek lekoptatták a nevet.

Teg megállt a védőfolyosó bejárata előtt, amely a térről vezetett le az Erősség alá. Taraza és csoportja lemaradt mögötte. Látta, hogy Taraza elmélyülten beszélget Odradéval.

AZ ATREIDES MANIFESZTUM, gondolta.

Még a Gammun is kevesen ismerték el akár Harkonnen, akár Atreides-származásukat, pedig a genotípusok itt láthatóak voltak – különösen a domináns Atreides: hosszú, éles orrok, magas homlokok, érzéki ajkak. A vonások gyakran szétszóródva jelentkeztek – a száj az egyik arcon, az átható szemek egy másikon, és még számtalan egyéb variáció. De néha egy emberben összejött minden, és ilyenkor látni lehetett az illetőn a belső büszkeséget, a belső tudatot:

„ÉN KÖZÜLÜK VALÓ VAGYOK!”

Gammu őslakosai ezt felismerték, és eltűrték, de kevesen mondták ki a nevet.

E mögött az rejtőzött, ami a Harkonnenektől maradt – az a genetikai vonal, ami a görögök, a patahiak és a mamelukok korának hajnaláig nyúlt vissza, az ősi történelemnek olyan árnyai, amelyeknek a hivatásos történészeken és a Bene Gesserit tanítványain kívül senki még csak a nevét sem tudta.

Taraza és csapata beérte Teget. Teg hallotta, hogy a Főtisztelendő Anya azt mondja Odradénak:

– Mindent el kell mondanod Milesnak.

Hát jó, akkor biztos elmondja, gondolta Teg. Megfordult és a belső őrök mellett végigvezette a többieket a hosszú folyosón a lövegtornyok alatt magába az Erősségbe.

A FENE ESSEN A BENE GESSERITBE!, gondolta. VAJON MIT CSINÁLNAK VALÓJÁBAN ITT A GAMMUN?

Rengeteg Bene Gesserit-jel volt látható a bolygón: kiválasztott tulajdonságok visszakeresztezése, itt-ott láthatóan gondot fordítva a nők csábító szemeire.

Teg viszonozta egy őrkapitány tisztelgését, de közben nem esett ki a gondolatmenetéből. IGEN, A CSÁBÍTÓ SZEMEK. Ezt már nem sokkal az Erősségbe érkezése után észrevette, de leginkább akkor, amikor első szemrevételező körútját tette a bolygón. Saját magát is viszontlátta sok arcban, és eszébe jutott az, amit a vén Patrin oly sokszor emlegetett.

– Neked Gammu-kinézeted van, Bashar.

Csábító szemek! Annak az őrkapitánynak is az volt. A katonanő, Odrade és Lucilla ebben egyformák voltak. Kevesen szentelnek kellő figyelmet a szemek fontosságának, gondolta, mikor csábításról van szó. Bene Gesserit-neveltetés kell ahhoz, hogy erre valaki ráébredjen. A nőnél a nagy mell, a férfinél a kemény ágyék (a fenéknek az a keményen izmos kinézete) – ezek természetesen fontos dolgok a szexuális versenyben. De a szem nélkül a többi dolog semmit sem ér. A szem alapvető fontosságú. Bizonyos szemekbe bele lehet fulladni, ezt Teg megtanulta, beléjük lehet merülni, és aztán az ember már nincs is tudatában, mi történik vele, míg a péniszt szorosan magába nem öleli a vagina.

Azonnal feltűnt neki Lucilla szeme, mikor a Gammura érkezett, és ez óvatosságra késztette. Jól tudta, hogyan használják fel a Nővérek a képességeiket!

Most is itt volt Lucilla, a központi vizsgáló és fertőtlenítő helyiségben várakozott. Leadta Tegnek azt a villanásszerű kézjelet, ami azt jelentette, hogy a gholával minden rendben van. Teg ellazult, úgy nézte, ahogy Lucilla és Odrade összetalálkozik. A két nőnek feltűnően hasonló vonásai voltak, minden korbeli különbség dacára. A testük azonban más volt: Lucilla tömörebb volt, míg Odrade inkább karcsú.

A csábos szemű őrkapitány bukkant fel Teg mellett, és hozzá hajolt.

– Schwangyu csak most tudta meg, kit hoztál magaddal – bökött fejével Taraza felé. – Ó, már itt is van.

Schwangyu egy lift-csőből lépett ki, és odament Tarazához, miközben dühös pillantást lövellt Tegre.

TARAZA MEG AKART LEPNI, gondolta Teg. MINDNYÁJAN TUDJUK, MIÉRT.

– Nem látszol túl boldognak, hogy láthatsz – mondta Taraza Schwangyunak.

– Meg vagyok lepve, Főtisztelendő Anya – mondta Schwangyu. – Fogalmam sem volt róla – Megint méregtől csöpögő pillantást vetett Tegre.

Odrade és Lucilla felfüggesztették egymás kölcsönös méregetését.

– Persze hallottam róla – mondta Odrade mégiscsak más szemtől szembe látni önmagadat egy másik ember arcában.

– Én figyelmeztettelek – mondta Taraza.

– Mik a parancsaid, Főtisztelendő Anya? – kérdezte Schwangyu. Ennél közvetlenebbül nem kérdezhetett rá Taraza jövetelének céljára.

– Szeretnék néhány bizalmas szót váltani Lucillával mondta Taraza.

– Előkészítettem a lakosztályodat – felelte Schwangyu.

– Ne fáradj – mondta Taraza. – Nem maradok. Miles már gondoskodott az elutazásomról. A kötelesség visszaszólít a Káptalanházba. Kint fogunk beszélgetni Lucillával, az udvaron – Taraza egyik ujját a szájához emelte. – Ó, és szeretném egy pár percig észrevétlenül figyelni a gholát. Biztos vagyok benne, hogy Lucilla meg tudja oldani.

– Meglehetősen jól viseli az intenzívebb tréninget is, jegyezte meg Lucilla, miközben Tarazával az egyik lift-cső felé indultak.

Teg Odrade felé fordította a figyelmét, futó pillantással látta Schwangyu haragos arcát. A nő nem is próbálta rejtegetni dühét.

Vajon Lucilla és Odrade testvérek?, tűnődött Teg. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés, hogy valami Bene Gesserit-cél lappang a hasonlóság mögött. Hát persze – hisz Lucilla Bevéső!

Schwangyu úrrá lett haragján. Kíváncsian pillantott Odradéra.

– Éppen ebédelni készültem, Nővérem – mondta Schwangyu. – Velem tartanál?

– A Basharral kell négyszemközt szót váltanom közölte Odrade. – Itt maradhatnánk beszélgetni? Nem szabad, hogy a ghola meglásson engem.

Schwangyu összevonta a szemöldökét, nem rejtegette dühét Odrade elől. A Káptalanházban aztán tudják, hol a hűség! De senki… senki nem távolíthatja el őt parancsnoki pozíciójából. Az ellenzéknek is megvannak a jogai!

Gondolatai még Teg számára is nyilvánvalóak voltak. Látta Schwangyu hátának merevségét, amikor a nő megfordult és elment.

– Nem jó, ha Nővér Nővér ellen fordul – mondta Odrade.

Teg a kezével jelzett a kapitánynak, hogy ürítse ki a környéket. NÉGYSZEMKÖZT, mondta Odrade. HÁT AKKOR NÉGYSZEMKÖZT LESZÜNK. Mondani ezt mondta Odradénak:

– Ez az én területem. Itt semmiféle kém vagy egyéb megfigyelő-alkalmatosság nincs.

– Ezt vártam is – mondta Odrade.

– Van ott fent egy szolgálati helyiségünk – biccentett Teg bal felé. – Be van bútorozva, még szék-kutyák is vannak, ha azt szereted.

– Utálom, amikor megpróbálnak átölelni – mondta a nő. – Nem beszélhetnénk itt? – Teg karjára tette a kezét. – Talán sétáljunk egy kicsit. Egy kicsit elgémberedtem a sok üléstől ott a hajón.

– Mi az, amit el kell mondanod nekem? – kérdezte Teg, amikor elindultak.

– Az emlékeim már nincsenek szelektíven megszűrve – mondta a nő. – Mind megvannak, persze csak a nőágon.

– Azaz? – szorította össze a száját Teg. Nem ilyen nyitást várt. Odrade inkább olyannak látszott, aki egyenesen belevág.

– Taraza azt mondta, hogy olvastad az Atreides Manifesztumot. Ez jó. Akkor tudod, hogy sok helyen izgalmat fog kelteni.

– Schwangyu már meg is tette a maga kirohanását a „ti Atreidesek” ellen.

Odrade ünnepélyesen nézett rá. Ahogy a jelentések is mondták, Teg valóban tiszteletet parancsoló jelenség maradt, de ezt Odrade már a jelentések nélkül is rég tudta.

– Mi mindketten Atreidesek vagyunk, te is, én is – mondta Odrade. Teg hirtelen nagyon éber lett. – Anyád ezt részletesen elmagyarázta neked – folytatta Odrade. – Mikor az első iskolai szünetedben visszatértél a Lernaeusra.

Teg megtorpant és lenézett a nőre. Ezt meg honnan tudja? Tudomása szerint még ezelőtt sosem találkozott és beszélt ezzel a távoli Darwi Odradéval. Vajon ő, Teg különleges megbeszélés tárgya a Káptalanházban? De néma maradt, kényszerítette a nőt, hogy folytassa a társalgást.

– Visszaidézek egy beszélgetést egy férfi és a szülőanyám között – mondta Odrade. – Ágyban fekszenek, és a férfi azt mondja: „Nemzettem néhány gyermeket, mikor először kiszabadultam a Bene Gesserit szoros kötelékéből, még amikor független cselekvőnek hittem magamat, aki szabad akarata szerint harcolhat bárhol.”

Teg nem igyekezett palástolni meglepetését. Ezek az ő saját szavai voltak! Mentát-emlékezete szerint Odrade egy mechanikus hangrögzítő pontosságával idézte fel őket. Még a hanghordozást is!

– Folytassam? – kérdezte a nő, amikor Teg egyre bámult rá. – Jól van. A férfi azt mondja: „Ez persze még az előtt volt, hogy mentát-képzésre küldtek. Akkor mintha felnyitották volna a szememet! Soha, egyetlen pillanatra sem kerültem ki a Nővérek látóköréből! Sosem voltam szabad cselekvő.”

– Még akkor sem, amikor AZOKAT a szavakat mondtam! – szólt Teg.

– Így van – A nő a karjára gyakorolt nyomással sürgette, ahogy a teremben sétálgattak. – A gyerekek, akiket nemzettél, mind a Bene Gesserité lettek. A Nővérek nem kockáztatják, hogy genotípusunk kiszabaduljon a vad génkészletbe.

– Ha az én testem a Shaitané lesz, az ő értékes genotípusuk akkor is a Nővérek gondjaiban marad mondta Teg.

– Az én gondjaimban – mondta Odrade. – Én vagyok az egyik lányod. Teg megint megtorpant.

– Azt hiszem, tudod, ki volt az anyám – folytatta Odrade. Felemelt kézzel hallgatatta el Teget, aki válaszolni akart. – A nevek nem fontosak.

Teg Odrade vonásait kezdte tanulmányozni, és látta rajta a nyilvánvaló jeleket. Anya és lánya hasonlítottak egymásra. De mi a helyzet Lucillával? Mintha csak hallotta volna a kérdést, Odrade megszólalt:

– Lucilla egy párhuzamos nemesítési vonalból származik. Elképesztő, ugye, mi mindent lehet elérni gondos nemesítési tervezéssel?

Teg a torkát köszörülte. Nem fűzte semmilyen érzelmi kötelék újonnan felfedezett leányához. A szavai és a viselkedésének egyéb fontos jelzései kötötték le elsősorban Teg figyelmét.

– Ez nem egy átlagos beszélgetés – mondta Teg. – Ez minden, amit el kellett mondanod nekem? Azt hittem, a Főtisztelendő Anya azt mondta…

– Van még más is – ismerte el Odrade. – A Manifesztumot… én írtam. Én írtam Taraza parancsára és részletes instrukciói szerint.

Teg körülpillantott a nagy teremben, mintha arról akarna meggyőződni, hogy senki sem hallgatózik. Halkra fogott hangon mondta:

– A Tleilax széltében-hosszában terjeszti!

– Éppen ahogy reméltük.

– Miért mondod ezt el nekem? Taraza azt mondta, hogy fel kell készítened engem…

– El fog jönni az az idő, amikor ismerned kell a célunkat. Taraza úgy kívánja, hogy akkor dönts majd, hogy valóban független cselekvő lehess.

Odrade már beszéd közben látta a mentát-csillogást Teg szemeiben.

Teg mély levegőt vett. FÜGGŐSÉGEK ÉS KULCSRÖNKÖK! Mentát-érzéke egy hatalmas mintázatot érzékelt az összegyűjtött adatok hatáskörén túl. Egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy valamiféle gyermeki szeretet váltotta ki ezt a megvilágosodást. Minden Bene Gesserit-tréningben volt valami fundamentalisztikus, dogmatikus és ritualisztikus esszencia, minden ellentétes erőfeszítés ellenére. Odrade, a múltja lánya teljes értékű Tisztelendő Anya különleges muszkuláris és idegi kontrollal – a nőág teljes emlékezetével! Egyike a különlegeseknek! Ismer olyan harci trükköket, amiket kevés ember képes akár csak megsejteni is. De az a hasonlóság, az az esszencia mégis megmaradt benne, és ezt egy mentát mindig látja.

MIT AKAR? AZ APASÁGA MEGERŐSÍTÉSÉT? Már megkapott minden megerősítést, amire szüksége volt.

Most, ahogy így elnézte őt, ahogy Odrade olyan türelmesen várta a gondolatai kibontakozását, Tegbe belehasított, hogy gyakran mondják – és nem ok nélkül: a Tisztelendő Anyák már nem teljesen tagjai az emberi fajnak. Valahogy eltávolodtak a fősodortól, talán azzal párhuzamosan haladnak, talán néha visszaugranak bele a saját céljaikból, de mindig elkülönülten az emberiségtől. Ők különítették el saját magukat. Ez a Tisztelendő Anyák ismertetőjegye: az az extra identitás-érzet, ami miatt közelebb állnak a rég halott Zsarnokhoz, mint az emberi nyájhoz, amiből kinőttek.

Manipuláció. Ez az ismérvük. Mindent és mindenkit manipulálnak.

– Én kell legyek a Bene Gesserit szeme – mondta Teg. – Taraza azt akarja, hogy EMBERI döntést hozzak mindnyájatok helyett.

Odrade látható elégedettséggel szorította meg a karját.

– Micsoda apám van nekem!

– Valóban van apád? – kérdezte Odradétól, és elmondta neki mindazt, amit a Bene Gesserit elkülönüléséről gondolt.

– Kívül az emberiségen – mondta Odrade. – Micsoda különös gondolat. A Liga navigátorok is kívül esnek eredeti ember-mivoltukon?

Ezen el kellett gondolkodnia. A Liga navigátorok jócskán eltávolodtak az emberiség szokásosabb formájától. Az űrben születnek és melanzs-gázzal teli tartályban élnek: eltorzították az eredeti alakjukat, megnyújtottak és áthelyeztek bizonyos végtagokat és szerveket. De egy fiatal navigátor „in estrus”, még mielőtt a tartályba kerül, képes egy normális emberrel szaporodni. Ezt kipróbálták. Ők is nem-emberiek lettek, de nem úgy, mint a Bene Gesserit.

– A navigátorok gondolkodása nem rokon a tiétekkel – mondta Teg. – Ők emberien gondolkodnak. Egy hajó irányítása az űrön keresztül, még ha jövőbelátás segítségével is, olyan mintázat, amit egy ember el tud fogadni.

– A mi mintázatunkat nem fogadod el?

– Amennyire tudom, igen, de a fejlődésetek közben valahol kiléptetek az eredeti mintázatból. Szerintem ti még azt is tudatosan csináljátok, hogy emberinek látsszatok. Te is így fogod most a karom, mintha valóban a lányom lennél.

– A lányod vagyok, de meglep, hogy ilyen kevésre tartasz minket.

– Épp ellenkezőleg: félelmes csodálattal nézek rátok.

– A saját lányodra is?

– Minden Tisztelendő Anyára.

– Azt hiszed, én csak azért vagyok, hogy alantasabb teremtményeket manipuláljak?

– Azt hiszem, hogy már nem érzel igazán emberien. Van benned valami szakadék, hiányzik valami, valami, amit kiirtottál. Már nem tartozol közénk.

– Köszönöm – mondta Odrade. – Taraza mondta, hogy habozás nélkül az igazat fogod válaszolni, de ezt magamtól is tudtam.

– Mire készítettél fel?

– Tudni fogod, ha felbukkan: csak ennyit mondhatok… csak ennyit szabad mondanom.

ÚJABB MANIPULÁCIÓ!, gondolta Teg. AZ ÁTKOZOTTAK!

Odrade megköszörülte a torkát. Mintha még akart volna mondani valamit, mégis hallgatott, miközben Teggel átsétáltak a termen.

Bár előre tudta, mit kell mondania Tegnek, a férfi szavai mégis megsebezték. Meg akarta mondani neki, hogy ő azok közé tartozik, akik még mindig emberien éreznek, de nem tagadhatta meg Bene Gesserit-neveltetését.

ARRA TANÍTOTTAK MINKET, HOGY ELUTASÍTSUK A SZERETETET. TUDJUK SZÍNLELNI, DE EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA ABBA IS TUDJUK HAGYNI A SZÍNJÁTÉKOT.

Hangok hallatszottak a hátuk mögül. Megálltak és megfordultak. Lucilla és Taraza bukkantak fel egy liftcsőből, és a gholáról beszélgettek.

– Teljesen igazad van, amikor úgy kezeled, mintha közénk tartozó lenne – mondta Taraza.

Teg hallotta ezt, de nem tett megjegyzést, miközben azt várták, hogy a két nő odaérjen hozzájuk.

TUDJA? gondolta Odrade. NEM FOG A SZÜLŐANYÁMRÓL KÉRDEZNI. NEM VOLT KÖTÉS, NEM VOLT IGAZI BEVÉSÉS. IGEN, TUDJA.

Odrade lehunyta a szemét, és az emlék meglepte azzal, hogy egy festmény alakjában jött elő. Ez a kép Taraza délelőtti szobájának egyik falán volt. Ixi furfang óvta a festményt a legfinomabb, hermetikusan zárt keretben, láthatatlan plaz borítás mögött. Odrade többször is megállt a kép előtt, és mindannyiszor úgy érezte, hogy az elméje kinyúl, és valóban megérinti az ixiek által oly ravaszul védett ősi vásznat.

CORDEVILLE-I KUNYHÓK.

A címmel együtt a művész neve is ott ékeskedett egy fényes lapocskán a festmény alatt: VINCENT VAN GOGH.

Ez a tárgy olyan ősi korokból származott, melyekről csak hasonló ritkasággal bíró szórványos emlékek maradtak, hogy az időn keresztül áthozzanak valami fizikai benyomást. Odrade megpróbálta elképzelni, milyen utakat járhatott be a kép, milyen szerencse-sorozat kellett hozzá, hogy sértetlenül eljusson Taraza szobájáig.

Az ixiek tartósító és restauráló művészetük legjavát nyújtották. A keret bal alsó sarkában a gondos megfigyelő egy sötét foltot vehetett észre. Azonnal elborította a valódi zsenialitás érzete, nem csak a művésszel, hanem a restauráló ixivel kapcsolatban is. Az ő neve volt ott a kereten: Martin Buro. Ha emberi ujj érintette, a foltocska érzék-kivetítővé vált, az Ixi Szondát létrehozó technológia egyik jóindulatú vadhajtása. Buro nem csak a festményt állította helyre, de a festőt is – Van Gogh érzéseit, melyekkel minden egyes ecsetvonást kísért. Mindez benn volt az ecsetvonásokban, az emberi mozdulat rögzítette oda.

Odrade oly sokszor állta lenyűgözve végig az egész előadást, hogy úgy érezte, már ő maga is meg tudná festeni a képet.

Most, hogy még alig emésztette meg Teg vádját, azonnal tudta, miért hozta fel az emlékezete ezt a képet, miért nyűgözte le még mindig a festmény. Annak a visszajátszásnak az érzékelése közben mindig teljesen emberinek érezte magát, úgy gondolt a kunyhókra, mint igazi emberek lakhelyére, és valami teljességgel tudatában volt annak az élő láncnak, ami megállt itt, az őrült Vincent Van Gogh személyében, megállt, hogy megörökítse magát.

Taraza és Lucilla megálltak két lépésre Tegtől és Odradétól. Taraza lehelete fokhagymától szaglott.

– Megálltunk, hogy bekapjunk pár falatot – mondta Taraza. – Ti kértek valamit?

Ez a lehető legrosszabb kérdés volt. Odrade kihúzta a kezét Teg karjából. Gyorsan megfordult, és szemét a ruhaujjába törölte. Mikor megint felnézett Tegre, meglepődést látott a férfi arcán. IGEN, gondolta Odrade, EZEK IGAZI KÖNNYEK VOLTAK!

– Azt hiszem, megtettünk mindent, amit lehetett mondta Taraza.

– Ideje visszaindulnod Rakisra, Dar.

– Már késő is – mondta Odrade.

---

Az élet nem tud okokat keresni a fenntartására, nem lehet illedelmes kölcsönös megbecsülés forrása, hacsak mindketten úgy nem döntünk, hogy ezeket a tulajdonságokat bele leheljük.

Chenoeh: „Beszélgetések II Letóval”

Hedley Tuek, a Megosztott Isten Főpapja egyre dühösebb lett Stirosra. Bár Stiros maga túl öreg volt már ahhoz, hogy akár csak reménykedhessen is a főpapi szék elérésében, de voltak fiai, unokái és unokaöccsei. Stiros a személyes ambícióit átruházta a családjára. Cinikus alak ez a Stiros. Erős frakciót képviselt a papságon belül, az úgynevezett „tudományos közösséget”, melynek befolyása ármányos és alapos volt. Veszélyesen közel sodródtak az eretnekséghez.

Tuek ismételten emlékeztette magát, hogy nem egy Főpap VESZETT EL a sivatagban, sajnálatos balesetek következményeként. Stiros és csoportja pedig képes rá, hogy megrendezzen egy ilyen balesetet.

Keenben délután volt, és Stiros éppen most ment el, látható csalódottsággal. Stiros azt akarta, hogy Tuek menjen ki a sivatagba és személyesen figyelje meg Sheeana következő kirándulását. Tuek gyanakodott, és elutasította a javaslatot.

Különös vita következett ezután, tele rosszindulatú célozgatásokkal, és halvány utalásokkal Sheeana viselkedését illetően, plusz terjengős támadásokkal a Bene Gesserit ellen. Stiros, aki mindig is gyanakodott a Nővérekre, kezdettől fogva ki nem állhatta a Bene Gesserit új rakisi parancsnokát, ezt a… hogy is hívják? Ó, igen, Odradét. Furcsa név, de akkoriban a Nővérek gyakran választottak furcsa neveket. Ez kiváltságuk volt. Az Isten maga sosem szólalt fel a Bene Gesserit alapvető jósága ellen. Egyéni Nővérek ellen igen, de a Bene Gesserit maga osztozott Isten Szent Látomásában.

Tueknek nem tetszett, ahogy Stiros Sheeanáról beszél. Cinikus. Tuek végül itt a Szentélyben, az oltár és a Megosztott Isten képei alatt elmondott szózattal hallgattatta el Stirost. Prizmatikus sugár-relék vetettek vékony, ragyogó ék-foltokat az égő melanzs füstjén keresztül az oltárhoz vezető kettős oszlopsorra. Tuek tudta, hogy innen a szavai egyenesen Istenhez szállnak.

– Az Isten a mi mai Sionánk révén tevékenykedik mondta volt Tuek Stirosnak, és látta az öreg tanácsos arcára kiülő zavart. – Sheeana nem más, mint Siona eleven emléke, azé a Sionáé, aki az emberi eszköze volt annak, hogy Ő a mostani Megosztottságába kerülhessen.

Stiros dühöngött, és olyan dolgokat mondott, amit nem mert volna megismételni a teljes Tanács előtt. Túl sokat képzelt a Tuekkel folytatott hosszú beszélgetések után.

– Én mondom neked, ő csak ül ott, felnőttektől körülvéve, akik mind azon igyekeznek, hogy tisztára mossák magukat előtte, és…

– És Isten előtt! – Tuek ezt nem hagyhatta szó nélkül.

Stiros közel hajolt a főpaphoz, úgy recsegte:

– A közepén van egy oktatási rendszernek, ami kész mindenre, amit a képzelete parancsol. Semmit sem tagadunk meg tőle!

– Nem is szabad.

Mintha Tuek nem is szólt volna, Stiros folytatta:

–Cania adott neki a dar-es-Balati felvételekből!

– Én vagyok a Sors Könyve – idézte Tuek az Isten tulajdon szavait a dar-es-Balati leletből.

– Pontosan! És ő figyel minden szóra!

– És ez miért zavar téged? – kérdezte Tuek a lehető leghiggadtabb hangján.

– Nem mi teszteljük az Ő tudását, hanem ő teszteli a MIENKET.

– Az Isten biztosan így akarja.

Stiros arcán félreérthetetlen harag tükröződött. Tuek ezt látta, és várt, míg a vén tanácsos újabb érveket rendezett csatasorba. Az ilyen érvek forrásai persze szinte kiapadhatatlanok voltak. Ezt Tuek sem tagadta. Az értelmezés számított. Ez volt az oka annak, hogy a Főpap kell hogy legyen a végső értelmező. Annak ellenére (vagy talán épp azért), ahogy a történelmet szemlélték, a papok nagyon sokat tudtak arról, hogy Isten hogyan került Rakisra. Ott volt nekik Dar-es-Balat és mindaz, ami benn volt – a legrégebbi ismert tértelen, azaz nem-kamra az univerzumban. Azokig az évezredekig, míg Shai-Hulud Arrakis zöldellő bolygóját sivatagi Rakissá változtatta, Dar-es-Balat ott várakozott a homok alatt. Ebből a Szent Leletből a papok hozzájutottak Isten saját hangjához, az Ő kinyomtatott szavaihoz, de még holoképekhez is. Minden magyarázatot nyert, és ők tudták, hogy Rakis sivatagos felszíne a bolygó eredeti formájának a helyreállítása, amilyen kezdetben volt, amikor még a Szent Fűszer egyetlen ismert lelőhelye volt.

– Az Isten családjáról kérdezősködik – mondta Stiros. – Miért kell neki erről…

– Próbára tesz minket. Megadjuk Nekik az Őket megillető helyet? Jessica Tisztelendő Anyának, a fiának, Muad’dibnek, és az ő fiának, II. Letónak – az Ég Szentháromságának.

– II. Leto – motyogta Stiros. – Mi van azzal a másik Letóval, aki a sardaukarok kezétől lelte halálát? Vele mi van?

– Óvatosan, Stiros – mondta Tuek. – Tudod, hogy a dédnagyapám éppen erről a padról felelt erre a kérdésre. A mi Megosztott Istenünk úgy reinkarnálódott, hogy egy része a mennyben maradt, hogy közvetítse a Befolyást. Ez a rész névtelen lett, ahogy az Isten Igaz Lényegének mindig is lennie kell!

– Ó!

Tuek kihallotta a rémes cinizmust a vénember hangjából. Stiros szavai mintha lebegve maradtak volna a füsttel átitatott levegőben, rettentő megtorlást követelve.

– Akkor miért kérdezi, hogyan lett a mi Letónkból a Megosztott Isten? – kérdezte Stiros.

Stiros megkérdőjelezné a Szent Metamorfózis? Tuek megdöbbent.

– Majd megvilágosít minket, ha eljön az ideje. – mondta.

– Gyengécske magyarázataink biztosan elcsüggesztik – vicsorogta Stiros.

– Túl messzire mész, Stiros!

– Valóban? Azt nem látod megvilágosítónak, hogy azt kérdezi, a homoki pisztráng hogyan szívja magába a Rakis vizének zömét, és hogyan állítja vissza a sivatagot?

Tuek igyekezett palástolni növekvő haragját. Stiros VALÓBAN egy erős frakciót képvisel a papok közt, de ez a hang és ezek a szavak olyan kérdéseket vetnek föl, melyekre a Főpap már régen válaszolt. II. Leto Metamorfózisa számtalan homoki pisztrángot szült, melyek mind hordozzák az Ő egy-egy darabját. Homoki pisztrángból Megosztott Isten: a sorrend ismert és imádott volt. Ezt megkérdőjelezni az Isten tagadását jelenti.

– Csak ülsz itt, és nem csinálsz semmit! – vádaskodott Stiros. – Mi csak gyalogjai vagyunk a…

– Elég! – Tuek épp eleget hallott az öreg cinizmusából. Tuek méltóságteljesen idézte az Isten szavait:

– „Uratok jól tudja, mi van a szívetekben. A lelketek ma számlakönyv, ami ellenetek vall. Nekem nincs szükségem tanúkra. Ne hallgassatok a lelketekre, inkább a dühötökre és haragotokra.”

Stiros csalódottan vonult vissza.

Tuek hosszas gondolkodás után felöltötte legillőbb fehér-arany-bíbor köntösét. Elindult meglátogatni Sheeanát.

Sheeana a központi papi épület tetőkertjében volt, Caniával és két más személlyel – egy Baldik nevű fiatal pappal, aki Tuek személyes szolgálatában állt, és egy Kipuna nevű papnő-novíciával, aki Tuek ízléséhez képest túlságosan is úgy viselkedett, mint egy Tisztelendő Anya. A Nővéreknek természetesen megvoltak Itt a maguk kémjei, de Tuek nem szerette ezt látni. Kipuna átvette Sheeana fizikai tréningjének nagy részét, és a gyermek meg a fiatal papnő-tanonc között olyan kapcsolat alakult ki, ami féltékenységet ébresztett Caniában. De még Cania sem tudta megtagadni Sheeana parancsait.

Ők négyen egy kőpad mellett álltak, majdnem egy szellőzőtorony árnyékában. Kipuna Sheeana jobb kezét fogta, és a gyerek ujjaival játszott. Tueknek feltűnt, hogy Sheeana mennyire megnyúlt. Hat éve volt a gondjaikban. Tuek látta a köntöse alatt csúcsosodó kis mell-kezdeményeket. A tetőn szellő sem rezdült, a levegő nehezen ülte meg Tuek tüdejét.

Tuek körülnézett a kertben, hogy megbizonyosodjék róla: biztonsági intézkedéseit nem hanyagolják el. Soha nem lehet tudni, milyen veszedelem bukkanhat fel. Tuek négy saját személyi őre is ott volt a tetőn, alaposan felfegyverezve – ami persze nem látszott rajtuk – minden sarokban egy-egy. A kertet körülölelő mellvéd magas volt, csak az őrök feje látszott ki a perem fölött. Az egyetlen épület, ami még ennél a papi toronynál is magasabbra nyúlt, az Keen legnagyobb szélcsapdája volt, mintegy ezer méterre nyugat felé.

A biztonsági intézkedések szemmel látható végrehajtása ellenére Tuek veszélyt érzett. Vajon Isten figyelmezteti? Még mindig nem csillapodott le Stiros cinizmusa után. Helytelen volt Stirost ilyen hosszú pórázra engedni?

Sheeana észrevette Tuek közeledését, és abbahagyta a furcsa ujjhajlítási gyakorlatokat, amiket Kipuna instrukciói alapján végzett éppen. A figyelemreméltó türelem minden jelével állt ott a gyermek, és tekintetét a Főpapra szegezte. Ezzel arra késztette társait, hogy megforduljanak és ők is figyeljenek.

Sheeana nem találta Tueket félelmetesnek. Sőt, inkább kedvelte az öreget, még ha olyan ostobákat kérdezett is néha. És a válaszai! Sheeana egész véletlenül rátalált arra a kérdésre, ami a legjobban zavarta Tueket.

„Miért?”

Némelyik szolga-pap fennhangon így fordította a kérdését:

– Miért hiszed ezt? – Sheeana azonnal lecsapott erre, és ezek után Tuek és a többiek megpróbáltatásai mindig ezzel a mondattal kezdődtek:

– Miért hiszed ezt?

Tuek Sheeanától két lépésre megállt, és meghajolt.

– Jó napot, Sheeana. – Idegesen csavargatta a nyakát a köpenye gallérja mentén. A nap égette a vállát, és nem tudta, miért jár ki ide ez a gyerek olyan gyakran.

Sheeana továbbra is fürkészően nézett Tuekre. Tudta, hogy ez a pillantás zavarja a főpapot.

Tuek megköszörülte a torkát. Mikor Sheeana így nézett rá, mindig eltűnődött: AZ ISTEN NÉZ RÁM EZEKKEL A SZEMEKKEL?

Cania szólalt meg:

– Sheeana ma a Halszólítókról kérdezett.

Tuek legkenetteljesebb hangján válaszolta:

– Ők Isten Szent Serege.

– Mind nők? – kérdezte Sheeana. Úgy mondta, mintha nem tudná elhinni. A rakisi társadalom alja számára a Halszólítók csak egy nevet jelentettek az ősi történelemből, az ínség idején száműzött embereket.

Próbára tesz, gondolta Tuek. Halszólítók. A név mai viselőinek csak egy kis kereskedő-kémkedő delegációjuk volt Rakison, férfiak és nők vegyesen. Ősi gyökereik már nem jelentettek semmit jelenlegi tevékenységük szempontjából: leginkább Ix kezének meghosszabbításaként működtek.

– Mindig szolgálták férfiak is a Halszólítókat, tanácsadói minőségben – mondta Tuek. Erősen figyelt, hogy lássa Sheeana reakcióját.

– Meg mindig ott voltak a Duncan Idahók – mondta Cania.

– Igen, igen, persze: a Duncanek – Tuek igyekezett nem mutatni bosszúságát. Ez a nő mindig közbekotyog! Tuek nem szerette, ha az Isten rakisi történelmi jelenlétének erre az aspektusára emlékeztetik. A mindig megújuló ghola és helyzete a Szent Seregben mindig emlékezetett a Bene Tleilaxra. Azt a tényt azonban nem lehetett megkerülni, hogy a Halszólítók védelmezték a Duncaneket, és természetesen az isten parancsai szerint tevékenykedtek. A Duncanek szentek voltak, ez kétségtelen, de egy különleges kategóriában. Az Isten maga ölte meg némelyik Duncant, nyilvánvalóan azonnal a mennybe küldve őket.

– Kipuna a Bene Gesseritről mesélt nekem – mondta Sheeana.

Hogy csapong ennek a gyereknek az elméje!

Tuek megköszörülte a torkát, mert érzékelte saját ambivalens érzéseit a Tisztelendő Anyák felé. A tisztelet azoknak járt ki, akik az „Isten Kedveltjei” voltak, mint Boldog Chenoeh. Az első Főpap pedig felállított egy logikus elméletet, ami szerint a Szent Hwi Noree titkos Tisztelendő Anya volt. A különleges körülményeket tekintetbe véve a papság bosszantó felelősséget érzett a Bene Gesserit iránt, melyet általában úgy vezetett le, hogy a Tleilax által felszámolt ár nevetséges töredékéért adott el fűszert a Nővéreknek.

Sheeana a legszellemesebb hanghordozásával mondta:

– Mesélj nekem a Bene Gesseritről, Hedley.

Tuek szúrósan a Sheeana körül álló felnőttekre nézett, igyekezett egy mosolyt elkapni az arcukon. Nem tudott mit kezdeni Sheeanával, amikor így szólította a nevén. Bizonyos szempontból megalázó. Másfelől viszont Sheeana megtiszteli ezzel a közvetlenséggel.

ISTEN KEMÉNYEN TESZ PRÓBÁRA, gondolta.

– A Tisztélendő Anyák jó emberek? – kérdezte Sheeana.

Tuek sóhajtott. Minden feljegyzés alátámasztotta, hogy az Istennek voltak bizonyos fenntartásai a Nővérekkel szemben. Az Isten szavait gondosan megvizsgálták, és végül egy Főpap értelmezésére bízták. Az Isten nem hagyta, hogy a Nővérek veszélyeztessék az Arany Ösvényt. Ennyi világos volt.

– Sokan közülük jók – mondta Tuek.

– Hol van a legközelebbi Tisztelendő Anya? – kérdezte Sheeana.

– A Nővérek Követségén, itt Keenben – felelte Tuek.

– Ismered őt?

– Több Tisztelendő Anya is van a Bene Gesserit Erősségben.

– Mi az az Erősség?

– Így nevezik az itteni otthonukat.

– Egy Tisztelendő Anya biztosan vezeti őket. Őt ismered?

– Ismerem az elődjét, Tamalanét, de ez a mostani új. Épp csak megérkezett. Odrade a neve.

– Fura név.

Tuek maga is így gondolta, de azt mondta:

– Az egyik történészünk szerint az az Atreides név egy módosult alakja.

Sheeana ezen elgondolkodott. ATREIDES. Ez volt az a család, akik létrehozták Shaitant. Az Atreidesek előtt csak a fremenek voltak, meg Shai-Hulud. A Szóbeli Történelem, amit a népe minden papi tiltás ellenére megőrzött, elregélték a Rakis legfontosabb embereinek eredetét. Sheeana sokszor hallotta ezeket a neveket esténként a falujában.

„MUAD’DIB NEMZÉ A ZSARNOKOT. A ZSARNOK NEMZÉ SHAITANT.”

Sheeanának nem volt kedve az igazságról vitatkozni Tuekkel. A főpap amúgy is fáradtnak látszott ma. Sheeana csak ennyit mondott:

– Hozzátok ide nekem ezt az Odrade Tisztelendő Anyát.

Kipuna a keze mögé rejtette diadalmas mosolyát.

Tuek döbbeneten hőkölt hátra. Hogyan teljesítsen egy ilyen parancsot? Még a rakisi papság sem parancsol a Bene Gesseritnek! Mi van, ha a Nővérek elutasítják? Ajánljon fel melanzs-ajándékot cserébe? Ez a gyengeség jele lenne. A Tisztelendő Anyák alkudozhatnak! Márpedig a Nővérek hideg szemű Tisztelendő Anyáinál nem volt keményebb alkupartner. Ez az új, ez az Odrade pedig a legrosszabbak közül valónak látszott.

Mindezek a gondolatok egyetlen pillanat alatt száguldottak át Tuek agyán. Cania szólt közbe, és szavaival megadta Tueknek a keresett megközelítést:

– Talán Kipuna átadhatná Sheeana meghívását – mondta Cania.

Tuek a papnő-tanoncra pillantott. Igen! Sokan sejtették (köztük nyilvánvalóan Cania is) hogy Kipuna a Bene Gesseritnek kémkedik. Persze, hisz Rakison mindenki kémkedett valakinek. Tuek a lehető legkegyesebb mosolyát villantotta Kipunára.

– Ismersz valakit a Tisztelendő Anyák közül, Kipuna?

– Egyesek közülük nem ismeretlenek számomra, Főpap Uram – felelte Kipuna.

Ő LEGALÁBB MEGAD JA A KELLŐ TISZTELETET!

– Kitűnő – mondta Tuek. – Lennél olyan kedves, és elvinnéd Sheeana nagylelkű meghívását a Nővérek követségére?

– Megteszem, ami szerény személyemtől telik, Főpap Uram.

– Ebben biztos vagyok!

Kipuna büszkén Sheeana felé fordult, egyre nőtt benne a siker tudata. A Bene Gesserit biztosította technikákkal nevetségesen könnyű volt kihozni Sheeanából ezt a kérést. Kipuna elmosolyodott és szóra nyitotta a száját. De valami mozgás Sheeana mögött a mellvédnél elvonta a figyelmét. Valami megcsillant ott a napfényben. Valami kicsi és…

Kipuna fojtott kiáltással elkapta Sheeanát, Tuek felé lökte, és felordított:

– Rohanj! – Azzal Kipuna a sebesen közelítő fényesség felé vetette magát – egy apró, shigadrótot maga után húzó fürkész felé.

Ifjabb éveiben Tuek foglalkozott labdajátékokkal. Most is ösztönösen elkapta Sheeanát, egy pillanatig tétovázott, de aztán rádöbbent a veszélyre. A ficánkoló, tiltakozó kislányt a karjába szorítva berohant a lépcsőtorony nyitott ajtaján. Hallotta az ajtót becsapódni maga mögött, aztán Cania sietős lépteit.

– Mi az? Mi az? – dörömbölt Sheeana Tuek mellkasán kiabálva.

– Psszt, Sheeana! Hallgass! – Tuek megállt az első pihenőnél. Innen egy csúszda is, és egy szuszpenzoros akna is vezetett le az épület belsejébe. Cania megállt Tuek mellett, zihálása hangosan verődött vissza a szűk helyen.

– Megölte Kipunát és két őrödet – zihálta Cania. Felaprította őket! Láttam. Az Isten legyen irgalmas hozzánk!

Tuek fejében teljes zűrzavar uralkodott. A csúszda is és az akna is körülzárt féregjáratok az épület belsejében. Meg lehet rongálni őket. A tetőn lejátszódott támadás talán csak része egy nagyobb szabású tervnek.

– Tegyél le! – ismételgette Sheeana. – Mi történik?

Tuek lerakta a padlóra, de nem engedte el a kezét. Fölé hajolt:

– Sheeana kedves, valaki bántani akar minket.

Sheeana szája néma Ó-ra nyílt.

– Bántották Kipunát?

Tuek felpillantott a tetőajtó felé. Csak nem egy ornitoptert hall onnan fentről? STIROS! Milyen könnyen ki tudnak hurcolni három védtelen embert a konspirátorok a sivatagba!

Cania már lélegzethez jutott.

– Egy toptert hallok mondta. – Nem kéne elmennünk innen?

– A lépcsőn megyünk le – szólt Tuek.

– De a…

– Tedd, amit mondok!

Tuek erősen fogta Sheeana kezét, úgy ment előre a következő lépcsőforduló felé. A csúszda és a szuszpenzorakna-nyílás mellett itt egy széles, kanyargó folyosóra is nyílt egy ajtó. Alig néhány lépéssel az ajtó mögött volt a bejárat Sheeana – valaha Tuek – lakosztálya felé. A főpap megint tétovázott.

– Valami történik a tetőn – suttogta Cania.

Tuek lenézett a félelmesen csendes gyerekre maga mellett. Sheeana keze nedves volt a verítéktől.

Igen, valóban valami kavarodás volt a tetőn – kiáltozás, lángszórók sziszegése, futkosás hallatszott. Ebben a pillanatban a tetőajtó, amire innen már nem láttak rá, reccsenve kivágódott. Ez eldöntötte Tuek problémáját. Beugrott a folyosói ajtón, egyenesen bele egy csapat szoros alakzatban várakozó feketeköpenyes nő karjaiba. Tuek a vereség üres érzésével ismerte fel az élükön álló nőt: ODRADE!

Valaki elragadta tőle Sheeanát, és a köpenyes alakok közé lökte. Mielőtt akár Tuek, akár Cania tiltakozhatott volna, kezek tapadtak a szájukra. További kezek a folyosó falához szorították őket. A köpenyesek közül néhányan kimentek az ajtón, és felfelé indultak a lépcsőn.

– A gyermek biztonságban van, és most csak ez számít – suttogta Odrade. Mélyen Tuek szemébe nézett. – Ne kiálts – A kéz eltűnt Tuek szája elől. Odrade a Hanggal szólt: – Mondd el, mi volt a tetőn!

Tuek azon kapta magát, hogy minden fenntartás nélkül engedelmeskedik:

– Egy fürkész, ami hosszú shiga-drótot húzott maga után. Átjött a mellvéden. Kipuna meglátta, és…

– Hol van Kipuna?

– Meghalt. Cania látta – Tuek beszámolt Kipuna bátor rohamáról a veszedelem felé.

KIPUNA HALOTT!, gondolta Odrade. A veszteség érzése vad dühvel töltötte el, de nem mutatta. Micsoda pazarlás. A bátor halál tiszteletet érdemel, de a veszteség! A Nővéreknek mindig is szükségük volt ilyesfajta bátorságra és lelkesedésre, de ugyanakkor arra a genetikai vagyonra is, amit Kipuna jelentett. ÉS EZ MOST ELVESZETT, ELVETTÉK VALAMI BOTLADOZÓ OSTOBÁK!

Odrade intésére Cania szája elől is eltűnt a kéz.

– Mondd el, amit láttál – mondta Odrade.

– A fürkész Kipunya nyaka köré tekerte a shigadrótot, és… – Cania megborzongott.

Robbanás tompa dördülése hallatszott a fejük fölött, aztán csend lett. Odrade intett. Köpönyeges nők oszoltak szét a folyosón, és hangtalanul eltűntek a szemük elől a kanyarban. Csak Odrade, és két másik hideg, átható tekintetű fiatalabb nő maradt Tuek és Cania mellett. Sheeanának nyoma sem volt sehol.

– Az Ixiek keze van a dologban – mondta Odrade. Tuek igazat adott neki. ENNYI SHIGA-DRÓT… – Hová vittétek a gyermeket? – kérdezte.

– Megvédelmezzük – mondta Odrade. – Nyugalom. Felszegett fejjel fülelni kezdett.

Egy köpenyes nő tért vissza sietve a kanyaron túlról, és valamit Odrade fülébe súgott. Odrade vékonyan elmosolyodott.

– Vége – mondta Odrade. – Megyünk Sheeanához.

Sheeana egy puhára kipárnázott kék karosszékben trónolt a központi szobájában. Fekete köpenyes nők fogták hátulról védő félkör-alakzatba. Tuek úgy látta, hogy a gyermek szinte teljesen magához tért a támadás és a menekülés sokkjából, a szemében azonban izgalom és fel nem tett kérdések tüze csillogott. Sheeana figyelmét valami lekötötte Tuek bal oldalán. A főpap megállt és arrafelé tekintett. Elállt a lélegzete attól, amit látott.

Egy meztelen férfitest hevert a fal mellett furcsán kifacsart helyzetben: a feje úgy el volt csavarodva, hogy az álla a bal vállán nyugodott. Nyitott szemeiben a halál üressége honolt.

STIROS!

Stiros köpenyének foszlányai, melyeket láthatóan letéptek róla, rendetlen halomban hevertek a holttest lábainál.

Tuek Odradéra nézett.

– Belekeveredett – mondta a nő, – Arctáncoltatók is voltak az ixiekkel.

Tuek kiszáradt torokkal próbált nyelni.

Cania a test felé lépett. Tuek nem láthatta az arcát, de Cania jelenléte eszébe juttatta, hogy fiatalabb éveikben volt valami Stiros és Cania között. Tuek ösztönösen Cania és az ülő gyerek közé lépett.

Cania megállt a holttest mellett, és a lábával megbökte. Kárörvendő tekintettel fordult Tuekhez.

– Meg kellett győződnöm róla, hogy csakugyan halott – mondta.

Odrade az egyik társára pillantott.

– Tüntessétek el a holttestet – Sheeanára nézett. Ez volt az első alkalom, amikor jobban szemügyre vehette a gyereket, mióta idejött a csapatával, hogy visszaverje az épület elleni támadást.

Tuek szólalt meg Odrade mögött:

– Tisztelendő Anya, lennél olyan szíves megmagyarázni…

Odrade hátra sem fordulva vágott Tuek szavába:

– Majd később.

Sheeana szeme megrebbent Tuek szavaira.

– GONDOLTAM, hogy te Tisztelendő Anya vagy!

Odrade csak bólintott. Milyen lenyűgöző gyermek. Odrade megint érezte azt, amit az ősi festmény előtt. A műalkotásba zárt tűz hajtotta most Odradét. Valami vad ihlet. Ez volt az őrült Van Gogh üzenete. Varázslatos rendbe foglalt káosz. Ez talán nem része a Nővérek kódájának?

EZ A GYERMEK AZ ÉV VÁSZNAM, gondolta Odrade. Érezte, hogy ujjai megbizseregnek az ősi ecset érintésétől. Orrában olajok és festékek szagát érezte.

– Hagyjatok magamra Sheeanával – rendelkezett Odrade. – Mindenki menjen ki.

Tuek már tiltakozott volna, de Odrade egyik társa karon ragadta, Odrade pedig hideg pillantást vetett rá.

– A Bene Gesserit már sok hasznos szolgálatot tett neked – mondta. – Most például megmentettük az életedet.

A köpenyes nő vonszolni kezdte Tueket.

– Felelj a kérdéseire – mondta a nőnek Odrade. – De valahol máshol. Cania Sheeana felé lépett.

– Ez a gyerek az én…

– Távozz! – vakkantotta Odrade, a Hang hatalmával. Cania megdermedt.

– Majdnem elveszítetted őt egy csapat ostoba konspirátor miatt! – meredt Odrade Caniára. – Majd meggondoljuk, hogy kapsz-e még egy lehetőséget arra, hogy mellette lehess.

Könnyek gyülekeztek Cania szemében, de Odrade parancsát nem lehetett megtagadni. Cania eliszkolt a többiekkel együtt.

Odrade most teljes figyelmét a gyerekre fordította.

– Már régóta várunk rád – mondta Odrade. – És nem fogunk még egy lehetőséget adni azoknak az ostobáknak, hogy elveszejtsenek.

---

A törvény mindig a végrehajtó hatalom alapján változtatja azt, melyik oldalon áll. A moralitásnak és a törvényes illendőségnek ehhez nem sok köze van, a valódi kérdés ez: Kinél a pofon?

Bene Gesserit Tanácsülés: Archívum XOX232 sz.

Ahogy Taraza és társasága elhagyta a Gammut, Teg belevetette magát a munkájába. Új intézkedéseket kellett foganatosítani az Erősségben, távol kellett tartani Schwangyut a gholától. Ez volt Taraza parancsa.

– Megnézhet mindent, amit akar. De hozzá nem nyúlhat.

A zsúfolt munkaterv ellenére Teg azon kapta magát, hogy időnként furcsa pillanatai vannak, csak bámul a levegőbe, szabad prédájaként a lengedező aggodalomnak. Taraza csapatának megmentése és Odrade különös közlései nem illettek bele semmiféle általa készített adat-osztályozásba.

FÜGGŐSÉGEK… KULCS-RÖNKÖK…

Teg csak ült a szobájában, előtte a kivetített munkaterv a gyorsan jóváhagyandó módosításokkal, és hirtelen fogalma sem volt, mennyi az idő, de még azt sem tudta, milyen nap van. Egy egész pillanatba telt, mire összeszedte magát.

Délelőtt volt. Taraza és csoportja már két napja elmentek. Egyedül volt. Igen, Patrin átvette a napi edzéseseket Duncannel, hogy szabaddá tegye Teget a parancsnoki döntésekhez.

Teg hirtelen idegennek érezte a dolgozószobát maga körül. Mégis, amikor elemenként vette szemügyre, minden egyes dolgot ismerősnek talált. Itt volt a személyi adatkonzolja. Egyenruha-felsője gondosan egy széktámlára volt hajtogatva. Megpróbált mentát-módba váltani, de azt vette észre, hogy az elméje ellenáll. A tanulóideje óta nem találkozott ezzel a jelenséggel.

TANULÓIDŐ.

Taraza és Odrade megint tanulót csináltak belőle.

ÖNKÉPZŐ TANULÓT.

Érezte, hogy az agya egy független része felidéz egy réges-régi beszélgetést Tarazával. Milyen ismerős. Teg ott volt saját memória-csapdája pillanatainak foglyaként.

Ő is, Taraza is meglehetősen fáradtak voltak azután, hogy meghozták a szükséges döntéseket és megtették a megfelelő intézkedéseket egy véres összecsapás elkerülésére – ez a Barandiko-incidens volt. Ez ma már csak jelentéktelen morzsa a történelemben, de akkor minden közös energiájukat lekötötte.

Taraza behívta őt lakosztályának kis társalgójába a nem-hajón, miután a megállapodást aláírták. Taraza nyugodtan beszélt, csodálattal adózott Teg ravaszságának, ahogy meglátta azokat a gyengeségeket, melyek kikényszerítették a kompromisszumot.

Majdnem harminc órája voltak ébren és dolgoztak, és Teg örült, hogy leülhetett, míg Taraza a kiszolgáló berendezéssel foglalkozott. A gép kötelességtudóan elővarázsolt két magas pohár krémes barna folyadékot.

Teg felismerte az illatot, mikor megkapta a poharát. Egyfajta gyors energiaital volt, amit a Bene Gesserit ritkán osztott meg kívülállókkal. De őt Taraza már nem tekintette kívülállónak.

Teg a fejét hátrahajtva jót húzott az italból, tekintetével a díszes mennyezetet pásztázta. Ez a nem-hajó divatjamúlt modell volt, akkor építették, amikor még több gondot fordítottak a dekorációra – súlyos, vésett koszorúk, barokk figurák mindenhol.

A folyadék íze visszavitte őt a gyerekkorba…

– Anyám is mindig ilyet itatott velem, amikor túl eleven voltam – mondta Teg, és a kezében tartott pohárra nézett. Már érezte is testében szétáradni a nyugtató energiafolyamot.

Taraza egy szék-kutyához vitte a saját poharát, egy bolyhos fehér darabhoz, ami a hosszú megszokás könnyedségével alkalmazkodott az alakjához. Tegnek egy hagyományos zöld széke volt, de Taraza látta, hogyan néz a szék-kutyára, és elvigyorodott.

– Az ízlések különbözőek, Miles – Taraza kortyolt egyet, aztán sóhajtott. – Ez aztán fárasztó volt, de jó munkát végeztünk. Voltak olyan pillanatok, amikor nagyon eldurvulhatott volna az ügy.

Teg azon vett észre magát, hogy megfogja Taraza lazasága. Semmi póz, semmi előre elkészített maszk, ami elválasztaná őket, és ami kihangsúlyozná eltérő szerepüket a Bene Gesserit hierarchiában. Taraza nyilvánvalóan barátságos volt, és még csak nyoma sem volt benne a csábítási szándéknak. Nem akart másnak látszani, mint ami – és ezt ritkán lehetett elmondani egy Tisztelendő Anyáról.

Teg örömmel állapította meg, hogy egészen jól megtanult olvasni Alma Mavis Tarazában, még akkor is, amikor maszkjai egyikét viselte.

– Anyád többet tanított meg neked, mint amire utasítást kapott – mondta Taraza. – Bölcs asszony, de ő is eretnek. Úgy látszik, mostanság ilyenek születnek.

– Eretnek? – mondta neheztelve Teg.

– Ez afféle belső tréfálkozás a Nővéreknél – magyarázta Taraza. – Nekünk teljes odaadással kell követnünk egy Főtisztelendő Anya parancsait. És úgy is teszünk, kivéve persze ha nem értünk egyet vele.

Teg elmosolyodott, és nagyot kortyolt az italából.

– Különös – mondta Taraza –, de amikor most ebben a szorult helyzetben voltunk, azt vettem észre, hogy úgy reagálok rád, mintha te is a Nővérem lennél.

Teg érezte, hogy az ital melegíti a gyomrát. Bizsergő érzés maradt utána az orrában. Egy kis asztalkára helyezte a kiürült poharat, és azt nézte, miközben beszélni kezdett.

– A legnagyobb lányom…

– Ő lenne Dimela. Igazán nekünk adhattad volna, Miles.

– Nem rajtam múlott.

– De ha felemelted volna a szavad… – vont vállat Taraza. – De hát ez már a múlt. Mi van Dimelával?

– Úgy véli, hogy gyakran túlságosan is olyan vagyok, mint ti.

– Túlságosan?

– Vadul ragaszkodik hozzám, Főtisztelendő Anya. Nem igazán érti a mi kapcsolatunkat, és…

– Milyen a mi kapcsolatunk?

– Te parancsolsz, és én engedelmeskedem.

Taraza Tegre nézett a pohár fölött. Mikor végül lerakta a poharat, azt mondta:

– Igen. Te sosem voltál igazán eretnek, Miles. Talán… majd egyszer…

Teg sietve vágott közbe, el akarta téríteni Tarazát az ilyen gondolatoktól.

– Dimela úgy gondolja, hogy a melanzs tartós használata tesz sok embert hozzátok hasonlóvá.

– Valóban? Hát nem furcsa, Miles, hogy egy öregedés-gátló szernek ilyen sok mellékhatása legyen?

– Én ezt nem találom annyira furcsának.

– Hát persze, te nem is – Taraza kiitta a poharát, és félretette. – Én arra gondoltam, hogy az élet jelentős meghosszabbodása egyes emberekben, de főleg benned, az emberi természet alapos megismerésével jár.

– Tovább élünk, többet látunk – felelte Teg.

– Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Bizonyos emberek nem látnak, nem figyelnek meg semmit. Az élet csak elszáll fölöttük. Létük alig több, mint valami ostoba kitartás, és dühödten szembeszállnak mindennel, ami kizökkentené őket hamis nyugalmukból.

– Sosem voltam képes elfogadható mérleget készíteni a fűszerről – mondta Teg, az adatválogatás általános mentát-folyamatára utalva.

Taraza bólintott. Ez nyilván neki is problémája.

– Mi itt a Nővéreknél hajlamosabbak vagyunk az beszűkülésre, mint a mentátok – mondta. – Vannak rutinjaink arra, hogy kirázzuk magunkat belőle, de a feltételek változatlanok maradnak.

– Őseink régóta küzdenek ezzel a problémával felelte Teg.

– A fűszer előtt ez másként volt – mondta Taraza.

– De olyan rövid életük volt.

– Ötven, száz év: ez számunkra nem tűnik valami soknak, mégis…

– Ők többet sűrítettek bele a rendelkezésükre álló időbe?

– Ó, néha kifejezetten őrültek voltak.

Taraza a Más Emlékeiből merít neki, vette észre Teg. Nem most volt először része ebben az ősi tudásban. Az anyja is előhozott néha ilyen emlékeket, de mindig csak leckeként. Taraza is ezt teszi most? Tanítani akar neki valamit?

– A melanzs sokkarú szörnyeteg – mondta Taraza.

– Néha azt kívánod, bár soha ne is találtunk volna rá?

– A Bene Gesserit nem létezhetne nélküle.

– Sem a Liga.

– De nem lett volna Zsarnok sem, Muad’dib sem. A fűszer az egyik kezével ad, az összes többivel pedig elvesz.

– Melyik kézben van az, amire mi vágyunk? – kérdezte Teg. – Nem ez mindig a kérdés?

– Te egy különlegesség vagy, Miles, tudtad ezt? Mentátok ritkán mélyednek bele a filozófiába. Szerintem neked épp ez az egyik erősséged. Rendkívüli képességed van a kételkedésre.

Teg vállat vont. Zavarta, hogy a beszélgetés ilyen fordulatot vett.

– Látom, nem tetszik – mondta Taraza. – De azért még ragaszkodj a kételyeidhez. Egy filozófusnak mindig kételkednie kell.

– Ezt mondja a zenszunni.

– Ebben minden misztika egyetért. Sose becsüld alá a kétely hatalmát. Nagyon meggyőző. A s’tori egyetlen kézben tartja a kételyt és a bizonyosságot.

Teg valóban meglepődött:

– A Tisztelendő Anyák foglalkoznak zenszunni rítusokkal? – Ez eddig meg sem fordult a fejében.

– Csak egyszer – felelte Taraza. – Elérjük a s’tori egy magasztos formáját, teljes mértékben. Ez minden sejtet magába foglal.

– A fűszer-agónia – jegyezte meg Teg.

– Biztos voltam benne, hogy anyád elmondta. De nyilvánvalóan sosem magyarázta el a rokonságot a zenszunnival.

Teg lenyelte a torkában gyülekező gombócot. Elképesztő! Taraza új bepillantást adott neki a Bene Gesseritbe. Ez megváltoztatta Teg egész felfogását, beleértve a saját anyjáról kialakított képet is. Egyszeriben átkerültek egy elérhetetlen helyre, ahová sosem mehet utánuk. Időnként gondolhatnak rá bajtársként, de sosem léphet be a belső körbe. Csak színlelhet, semmi több. Sosem lesz olyan, mint Muad’dib vagy a Zsarnok.

– Jövőbelátás – mondta Taraza.

Ez a szó magára vonta Teg figyelmét. Taraza témát váltott, és mégsem váltott témát.

– Éppen Muad’dibről gondolkoztam – mondta Teg.

– Arra gondolsz, hogy megmondta a jövőt.

– Ez a mentát-tanítás.

– Hallom a kételkedést a hangodban, Miles. Megmondta, vagy megcsinálta? A jövőbelátás végzetes lehet. Azok az emberek, akik jóslásra kérik az orákulumot, valójában a cetszőrme következő évi árát vagy valami hasonlóan földhözragadt dolgot akarnak megtudni. Egyiküknek sem kell részletes előrejelzés a saját életéről.

– Akkor nem lennének meglepetések – mondta Teg.

– Pontosan. Ha valaki ilyen előzetes tudás birtokában lenne, annak az élete kimondhatatlanul unalmassá válna.

– Úgy véled, Muad’dib élete maga volt az unalom?

– Igen, és a Zsarnoké is. Úgy gondoljuk, hogy az ő egész életüknek az volt a célja, hogy megpróbáljanak kitörni a saját maguk teremtette láncokból.

– De hittek…

– Jussanak eszedbe filozófusi kételyeid, Miles. Vigyázz! A hívő elméje stagnál. Nem nőhet ki egy határtalan, végtelen univerzumba.

Teg egy ideig némán ült. Rátört a kimerültség, amit az ital a közvetlen tudata alá szorított, és érezte azt is, hogyan zavarosodnak meg a gondolatai az új felfogások behatolásával. Olyan dolgok voltak ezek, melyekről megtanulta, hogy legyengíthetnek egy mentátot, mégis úgy érezte, hogy megerősödik tőlük.

TANÍT, gondolta Teg. EZ ITT EGY LECKE.

Mintha az agyába lenne vetítve és lángokkal lenne körvonalazva, úgy tapadt egész mentát-figyelme arra a zenszunni intésre, amit minden kezdő megtanult a mentát-iskolában:

HA HISZEL A DARABOS ELKÜLÖNÜLTSÉGBEN, AZZAL TAGADSZ MINDENFAJTA MOZGÁST – AZ ELŐRE- ÉS A HÁTRAMUTATÓT EGYARÁNT. A HIT EGY DARABOS UNIVERZUMOT RÖGZÍT, ÉS FENN IS TARTJA EZT. SEMMINEK SEM SZABAD VÁLTOZNIA, MERT EZZEL A MOZDULATLAN UNIVERZUM ELTŰNNE. DE HA TE NEM MOZDULSZ, MOZDUL MAGÁTÓL. TÚLNŐ RAJTAD, ÉS TÖBBÉ MÁR NEM FÉRHETSZ HOZZÁ.

– A legfurcsább az egészben az – mondta Taraza a hangulathoz illő tónusban – hogy Ix tudósai nem látják, saját hitük mennyire eluralkodik az univerzumukon.

Teg szótlanul, figyelmesen nézett rá.

– Az ixi hiedelmek tökéletesen alávetettek azoknak a döntéseknek, mellekkel azt határozzák meg, hogyan tekintsenek az univerzumukra – mondta Taraza. – Az ő univerzumuk nem magától ténykedik, hanem az általuk választott kísérletek szerint.

Teg egy rándulással kizökkent emlékei közül, és ráébredt, hogy most a Gammu Erősségben van. Még mindig a dolgozószobája megszokott székében ült. A szobára vetett pillantás azt mutatta, hogy minden úgy maradt, ahogy hagyta. Mindössze néhány perc telt el, a szoba és a tárgyai mégsem voltak már idegenek.

Ide-oda tudott váltani mentát-módba és vissza. HELYREÁLLT.

A Tarazától oly régen kapott ital illata és íze még mindig ott bizsergett a nyelvén, az orrába. Egyetlen mentát-pislantás, és tudta, hogy megint előhívhatná az egész jelenetet – a parázsgömbök halovány derengését, a szék érintését, amelyen ült, a hangjuk tónusát. Minden ott volt benne visszajátszásra készen, az izolált memória idő-kapszulájába fagyasztva.

Ennek a régi emléknek az előhívása egy olyan mágikus univerzumot hozott létre, ahol képességei minden képzeletét felülmúlóan felerősödtek. Ebben a varázsos világegyetemben nem léteztek atomok, csak hullámok és félelmetes mozgások. Itt el kellett vetnie minden korlátot, amelyeket a hit és a megértés állított. Ez az univerzum átlátszó volt. Keresztülnézhetett rajta mindenféle közbeiktatott képernyő nélkül, melyre a formáit vetítette volna. Ez a mágikus univerzum egyetlen képzelet-maggá redukálta őt, ahol az ő képteremtő képessége volt az egyetlen képernyő, amin bármiféle kivetített alakot érzékelni lehetett.

ITT ÉN VAGYOK A LEJÁTSZÓ ÉS A LEJÁTSZOTT IS!

A dolgozószoba Teg körül ki-be hullámzott ebbe az érzéki valóságba. Teg érezte, hogy tudata csak a legszűkebb céljára koncentrál, ez a cél mégis betölti az univerzumát. Nyitott volt a végtelen számára.

TARAZA SZÁNDÉKOSAN CSINÁLTA EZT!, gondolta. FELERŐSÍTETT!

Félelem söpört át rajta. Ráébredt, hogy a lánya, Odrade épp ezeket az erőket vette igénybe, amikor megalkotta az Atreides Manifesztumot Tarazának. Saját mentát-erői belemerültek ebbe a nagyobb mintázatba.

Taraza félelmetes teljesítményt kíván tőle. Az a tény, hogy ilyesmire van szükség, kihívás volt Teg számára, de meg is rémítette. Ez akár a Bene Gesserit végét is jelentheti.

---

Az alapszabály: Sose támogasd a gyengeséget, mindig támogasd az erőt.

A Bene Gesserit Kóda

– Hogy lehet az, hogy te parancsolhatsz a papoknak? kérdezte Sheeana. – Itt ők vannak otthon.

Odrade mintegy mellékesen válaszolt, mégis úgy válogatta meg a szavait, hogy illeszkedjenek ahhoz a tudáshoz, amivel Sheeana már rendelkezik.

– A papságnak fremen gyökerei vannak. Velük pedig mindig volt Tisztelendő Anya. Amellett, gyermekem, te is parancsolsz nekik.

– Az más.

Odarde elfojtott egy mosolyt.

Alig több mint három óra telt el azóta, hogy a csapata visszaverte a templom elleni támadást. Ezalatt az idő alatt Odrade felállított egy parancsnoki főhadiszállást Sheeana lakosztályában, elvégezte a szükséges felméréseket és előzetes megtorló intézkedéseket, de közben végig kérdezgette és figyelte Sheeanát.

SZIMULFOLYAMAT.

Odarde körülnézett a főhadiszállásnak kijelölt szobában. Stiros leszaggatott ruhájának egy foszlánya még mindig ott hevert előtte a fal mellett. VESZTESÉGEK. A szoba furcsa alakú volt: sehol két párhuzamos fal. Odarde szimatolni kezdett. Még mindig érződik egy kis ózon a fürkészek után, melyekkel az emberei biztosították a lakosztály védelmét.

Miért ez a furcsa alak? Az épület ősrégi, számtalanszor áttervezték és hozzáadtak, de ez nem magyarázza a szoba formáját. Kellemesen érdes stukkózású felület a falakon és a mennyezeten. Míves fűszerrost-függönyök fogták közre a két ajtót. Koraeste volt, az ablakrostélyon átszüremlő napfény foltosan vetült az ablakokkal szemközti falfelületre. Ezüstös sárga parázsgömbök lebegtek a mennyezet alatt, a napfény színéhez állítva. Az utca hangjai tompán szüremlettek be az ablakok alatti szellőzőkön. A narancsszínű szőnyegek és szürke padlólapok lágy összhangja jómódot és biztonságot sugallt, Odarde ebben a pillanatban mégsem érezte magát biztonságban.

Egy magas Tisztelendő Anya lépett be a szomszédos kommunikációs szobából.

– Parancsnok Anya, – mondta – elküldtük az üzeneteket a Ligának, Ixnek és a Tleilaxnak.

Odrade színtelenül válaszolt:

– Rendben.

A hírhozó visszatért munkájához.

– Mit csinálsz? – kérdezte Sheeana.

– Valamit tanulmányozok.

Odrade elgondolkodva szívta be az ajkát. Kalauzaik, akik végigvezették őket a templom épületegyüttesén, folyosók és lépcsők rengetegén vitték át őket, a boltívek mögött udvarok látszottak, aztán egy pazar ixi szuszpenzor-cső rendszer következett, mely zajtalanul vitte őket újabb folyosók, további lépcsők felé, aztán egy kanyarodó folyosóra... végül ebbe a szobába.

Odrade újfent végigpásztázott tekintetével a szobán.

– És miért ebben a szobában? – kérdezte Sheeana.

– Csend, te gyerek!

A szoba szabálytalan sokszög volt, bal felé szűkült. Itt körülbelül harmincöt méter hosszú volt, a fele a leghosszabb oldalnak. Alacsony díványok és székek álltak mindenfelé különféle kényelmi fokozatokat képviselve. Sheeana királynői pompával trónolt egy széles, puha karfájú ragyogó sárga karosszékben. Egyetlen székkutya sem volt itt. Rengeteg barna, kék, sárga anyag. Odrade egy szellőzőnyílás fehér rácsára nézett, mely egy tájkép-festmény fölött volt a szélesebbik falon. Hideg fuvallat áramlott be az ablakok alatti nyíláson keresztül, és a festmény fölötti szellőző felé.

– Ez Hedley szobája volt – mondta Sheeana.

– Miért bosszantod azzal, hogy így szólítod, te gyerek?

– Ez bosszantja őt?

– Ne játszadozz velem, gyerek! Tudod, hogy bosszantja, és épp ezért csinálod.

– Akkor miért kérdezted?

Odrade ügyet sem vetett erre, miközben tovább tanulmányozta a szobát. A festménnyel szembeni fal szabálytalan szögben kapcsolódott a külső falhoz. Tudta! OKOS. A szobát úgy alakították ki, hogy még a suttogást is hallani lehessen a magas szellőző mögül. A kép nyilván egy másik szellőzőnyílást rejt, mely kiviszi a hangot ebből a helyiségből. Semmiféle fürkész, szimatoló vagy hasonló eszköz nem képes felderíteni ezt a trükköt. Semmi sem jelez kémlelő szemet vagy fület. Csak olyasvalaki képes erre rájönni, akinek éber érzékei ilyen gyakorlottak abban, hogy átlássanak a furfangokon.

Odarde kézjellel magához hívta az egyik tanoncot. Ujjai némán mondták: NÉZD MEG, KI HALLGATÓZIK AMÖGÖTT A SZELLŐZŐNYÍLÁS MÖGÖTT! Fejével a festmény fölötti rács felé bökött. DE NE ZAVARD MEG ŐKET. MEG KELL TUDNUNK, KINEK SZÁMOLNAK BE.

– Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd megmenteni engem? – kérdezte Sheeana.

A gyereknek csodálatos hangja van, de azért még némi csiszolásra szorul, gondolta Odrade. Van benne valami szilárdság, amiből erőteljes eszközt lehet majd formálni.

– Felelj! – parancsolta Sheeana.

Az uralkodói hangnem meglepte Odradét, és hirtelen haragra gerjesztette, amit kénytelen volt elnyomni. Itt azonnali korrekcióra van szükség!

– Higgadj le, gyerek – mondta Odrade. Precíz tenorban adta ki a parancsot, és látta, hogy meg is van a hatása.

De Sheeana megint meg tudta lepni:

– Ez egy másfajta Hang. Le akarsz csillapítani. Kipuna mesélt nekem a Hangról.

Odrade egyenesen szembefordult Sheeanával és lenézett rá. Sheeana első gyásza már elmúlt, düh azonban még volt benne, amikor Kipunáról beszélt.

– Éppen azon gondolkodom, hogy megfelelő ellentámadást dolgozzak ki – mondta Odrade. – Miért vonod el a figyelmemet? Azt hittem, azt akarod, hogy megbűnhődjenek.

– Mit teszel velük? Mondd meg! Mit teszel?

Meglepően bosszúvágyó gyerek, gondolta Odrade. Ennek gátat kell vetni. A gyűlölet épp oly veszélyes érzelem, mint a szeretet. A gyűlölet iránti befogadóképesség épp akkora, mint az ellentétes érzelemé.

Odrade azt mondta:

– Elküldtem a Ligának, Ixnek és Tleilaxnak azt az üzenetet, amit mindig leadunk, amikor bosszankodunk. Két szóból áll: „Fizetni fogtok.”

– Hogyan fognak fizetni?

– Megfelelő Bene Gesserit büntetést szabunk ki. Érezni fogják a viselkedésük következményét.

– De MIT akarsz tenni?

– Majd időben megtudod. Még talán azt is megláthatod, hogyan tervezzük meg a büntetést. De most semmi szükség arra, hogy tudd.

Sheeana mogorva arcot vágott.

– Még csak nem is vagytok mérgesek. Csak bosszankodtok. Ezt mondtad.

– Fékezd a türelmetlenségedet, gyerek! Vannak dolgok, amiket nem értesz.

A kommunikációs szobából megint átjött az előbbi Tisztelendő Anya. Sheeanára pillantott, aztán beszélni kezdett Odradéhoz:

– A Káptalanház visszaigazolta a jelentésed kézhezvételét. Helyeslik a válaszodat.

Mikor ezek után a kommunikációs Tisztelendő Anya továbbra is ottmaradt, Odrade megkérdezte:

– Van még valami?

A nő Sheeanára vetett pillantása elárulta, hogy fenntartásai vannak. Odrade feltartotta jobb tenyerét: ez volt a felhívás a néma kommunikációra.

A Tisztelendő Anya ujjai csak úgy táncoltak a szabadjára engedett izgalomtól: TARAZA ÜZENT – A TLEILAX A TENGELY. A LIGA FIZESSEN MEG DRÁGÁN A FŰSZERÉÉRT. ÁLLÍTSÁTOK LE A FELÉJÜK MENŐ RAKISI SZÁLLÍTÁSOKAT. HOZZÁTOK ÖSSZE A LIGÁT ÉS IXET. ÖNMAGUKAT IS FELÜL FOGJÁK MÚLNI, HA SZEMBESÜLNEK A SZÉTSZÓRÓDÁS TÁMASZTOTTA GYILKOS VERSENNYEL. A HALSZÓLÍTÓKKAL MOST NE TÖRŐDJETEK. ŐK IXSZEL EGYÜTT EL FOGNAK BUKNI. A MESTEREK MESTERE VÁLASZOL NEKÜNK A TLEILAXRÓL. RAKISRA MEGY. EJTSÉTEK CSAPDÁBA.

Odrade lágyan elmosolyodott, mintegy nyugtázva, hogy értette. Nézte, ahogy a másik nő elhagyja a szobát. A Káptalanház nem csak hogy helyeselte a rakisi akciókat, de a megfelelő Bene Gesserit büntetések is imponáló gyorsassággal elkészültek. Taraza és tanácsadói nyilván számítottak erre a megmozdulásra.

Odrade megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. A Káptalanházba küldött üzenet nagyon tömör volt: a támadás vázlatos leírása, a Nővérek veszteséglistája, a támadók azonosítása és egy igazoló megjegyzés Tarazának, hogy Odrade már elküldte a szükséges figyelmeztetést a bűnösöknek: „Fizetni fogtok.”

Igen, azok az ostobák most rájönnek majd, hogy darázsfészekbe nyúltak. Ettől megrémülnek majd – és ez alapvető eleme a büntetésnek.

Sheeana izgett-mozgott a székében. A viselkedése arra utalt, hogy új megközelítéssel akar próbálkozni.

– Az egyik közületek azt mondta, hogy Arctáncoltatók is voltak – állával a tető felé bökött.

Milyen hatalmas tárháza a tudatlanságnak ez a gyermek, gondolta Odrade. Ezt az űrt be kell tölteni. ARCTÁNCOLTATÓK! Odrade az átvizsgált holttestekre gondolt. A Tleilax végre akcióba küldte az Arctáncoltatóit. Persze ez a Bene Gesserit próbája volt. Ezeket az újakat rendkívül nehéz felfedezni. Bár még mindig jön belőlük egyedi feromonjaik jellegzetes szaga. Odrade ezt az adatot is elküldte a Káptalanháznak írt jelentésében.

Most az volt a gond, hogy a Bene Gesserit-tudást titokban tartsák. Odrade hívatott egy tanoncot. Szemének villanásával a szellőző felé mutatva mondta némán az ujjaival: ÖLD MEG, AKIK HALLGATÓZNAK.

– Túlságosan érdeklődsz a Hang iránt, gyerek – mondta Odrade lefelé, a székben ülő Sheeanának. – A hallgatás a tanulás egyik legértékesebb eszköze.

– De megtanulhatnám a Hangot? Meg akarom tanulni.

– Mondtam, hogy hallgass, és tanulj a hallgatásoddal.

– Parancsolom, hogy tanítsd meg nekem a Hangot!

Odrade Kipuna jelentéseire gondolt. Sheeana hatékony Hang-irányítást sajátított el a környezetében élők zöme fölött. Magától tanulta meg. Középszintű Hang, korlátozott hallgatóság számára. Természetes tehetség. Tuek, Cania és a többiek féltek tőle. Persze a vallásos fantáziák is hozzájárultak ehhez a félelemhez, de ahogy Sheeana a Hang fekvését és tónusát használta, az figyelemreméltó öntudatlan szelektivitásról árulkodott.

Odrade tudta, hogy csak erre csak egy válasz lehet: az őszinteség. Az őszinteség erős vonzerő, és több célt is szolgál.

– Azért vagyok itt, hogy sok dolgot megtanítsak neked – mondta Odrade. – De nem a parancsodra.

– Nekem mindenki engedelmeskedik! – mondta Sheeana.

MÉG ALIG KAMASZODIK, ÉS MÁR EGY ARISZTOKRATA SZINTJÉN VAN, gondolta Odrade. TEREMTŐ ISTENEK! MI LESZ EBBŐL?

Sheeana lecsusszant a székéről és felállt. Kérdően meredt Odradéra. A szeme Odrade vállával volt egy magasságban. Sheeana magas lesz, parancsoló megjelenésű. Ha megéri.

– Egyes kérdéseimre válaszolsz, másokra nem – mondta Sheeana. – Azt mondtad, hogy már régóta vártatok rám, de nem magyaráztad meg. Miért nem engedelmeskedsz nekem?

– Ez ostoba kérdés, gyerek.

– Miért hívsz állandóan gyereknek?

– Talán nem vagy gyerek?

– Már menstruálok.

– Attól még gyerek vagy.

– A papok engedelmeskednek nekem.

– Ők félnek tőled.

– Te nem?

– Nem, én nem.

– De jó! Fárasztó, ha mindenki csak fél az embertől.

– A papok azt hiszik, hogy téged Isten küldött.

– Te nem ezt gondolod?

– Miért gondolnám? Mi… – Odarde elhallgatott, mert egy tanonc-futár lépett be. A hírnök ujjai néma nyelven mondták: NÉGY PAP HALLGATÓZOTT. MEGÖLTÜK ŐKET. MIND TUEK KEGYENCEI VOLTAK.

Odrade elküldte a hírnököt.

– Az ujjaival beszél – mondta Sheeana. – Hogyan csinálja?

– Túl sokszor teszel fel rossz kérdést, gyerek. És még nem mondtad meg, miért kéne úgy tekintenem rád, mint az Isten eszközére.

– Shaitan megkímél. Járok a sivatagban, és amikor Shaitan jön, én beszélek hozzá.

– Miért Shaitannak hívod Shai-hulud helyett?

– Mindenki ugyanezt a hülye kérdést teszi fel nekem állandóan.

– Akkor adj hülye választ.

A mogorva kifejezés visszatért Sheeana arcára.

– Azért, ahogy találkoztunk.

– És hogy találkoztatok?

Sheeana egyik oldalra billentette a fejét, és egy pillanatra felnézett Odradéra.

– Ez titok.

– És te tudod, hogyan kell titkot tartani?

Sheeana kiegyenesedett, és bólintott, de Odrade nem volt biztos a mozdulatban. A gyerek tudja, mikor akarják lehetetlen helyzetbe belevinni!

– Remek! – mondta Odrade. – A titoktartás egyike a Tisztelendő Anyák legfontosabb tudományának. Örülök, hogy ezzel nem lesz gondunk.

– De én mindent meg akarok tanulni! – Micsoda akarnokság! Gyatra érzelmi kontroll. – Mindent meg kell tanítanod nekem!

IDEJE A FIGYELMEZTETÉSNEK, gondolta Odrade. Sheeana úgy beszélt és úgy állt, hogy most akár egy ötödosztályú tanonc is biztos lehetett abban, hogy irányítani tudja.

Odrade a Hang teljes erejét bevetve szólt:

– Velem szemben ne használj ilyen hangot, gyerek! Már ha bármit is meg akarsz tanulni!

Sheeana megmerevedett. Több mint egy percig emésztette, hogy mi történt vele, csak aztán lazult el. Aztán melegen, nyíltan elmosolyodott.

– Úgy örülök, hogy jöttetek! Mostanában nagyon unatkoztam.

---

Semmi sem múlja felül az emberi agy bonyolultságát.

II. Leto: Dar-es-Balati Felvételek

A gammui éjszaka csak két óra múlva köszönt be. Gyülekező felhők borították árnyékba az Erősséget. Lucilla parancsára Duncan visszament az udvarra egy kis intenzív önálló gyakorlásra. Lucilla a mellvédről nézte, onnan, ahonnan először látta. Duncan a Bene Gesserit nyolcrétű harcának bucskázó fordulatait végezte, a fűre vetődött, görögni kezdett, ide-oda csapott, felpattant, aztán lebukott.

Szép bemutatója a véletlenszerű mozdulatoknak, gondolta Lucilla. Egyetlen előre kiszámítható mintázatot sem látott, a sebessége pedig egyenesen elképesztő volt. Duncan majdnem tizenhat SzÉ-s volt, de már biztosan állt prana-bindu képessége talaján.

Tréning gyakorlatainak gondosan kontrollált mozdulatai oly sokat árulnak el! Duncan nagyon gyorsan reagált, mikor Lucilla először elrendelte ezeket az esti gyakorlatokat. A Tarazától kapott utasítás első részét Lucilla végrehajtotta. A ghola szereti őt. Semmi kétség. Anyjaként ragaszkodott hozzá. És mindez anélkül, hogy komolyabban meggyengítette volna, bár Teg aggódott emiatt.

Az árnyékom ott van a gholán, mégsem függő követőm, nyugtatta meg magát. Teg ok nélkül aggódik emiatt.

Épp azon a reggelen mondta Tegnek: „Bármit diktálnak is az erősségei, ő továbbra is szabadon fogja kifejezni magát.”

Tegnek most látnia kéne, gondolta. Ezek a gyakorlat-mozdulatok zömmel Duncan saját találmányai voltak.

Lucillának kis híján elakadt a lélegzete egy különösen ügyes ugrástól, amivel Duncan majdnem az udvar közepére került. A ghola olyan idegi-muszkuláris egyensúlyt fejleszt ki, ami idővel a Tegéhez mérhető lelki egyensúllyal fog párosulni. Egy ilyen fejlemény kulturális hatása félelmetes lesz. Elég csak azokra tekinteni, akiktől Teg – és rajta keresztül a Nővérek – ösztönös hűséget kapott.

Ezt nagyrészt a zsarnoknak köszönhetjük, gondolta Lucilla.

II. Leto előtt egyetlen széles körben elterjedt kulturális módosítás sem élt elég sokáig ahhoz, hogy akár csak meg is közelítse azt az egyensúlyt, amit a Bene Gesserit ideálisnak tartott. Ez volt az az egyensúly – „ÚSZNI A KARDPENGE MENTÉN”– ami lenyűgözte Lucillát. Ezért vetette bele magát olyan fenntartások nélkül egy projektbe, aminek nem is ismerte a teljes tervét, de ami mégis olyan teljesítményt kívánt meg tőle, melyet az ösztönei visszataszítónak éreztek.

DUNCAN OLYAN FIATAL!

Hogy mit kívánnak tőle ezután a Nővérek, azt Taraza egyértelműen elmondta: A SZEXUÁLIS BEVÉSÉST. Csak aznap reggel állt Lucilla meztelenül a tükör elé, hogy megformálja azokat az arc- és mozdulat-elemeket, melyekre szüksége lesz Taraza parancsának teljesítéséhez. Mesterséges nyugalomban Lucilla olyannak látta saját arcát, mint egy történelem előtti szerelem-istennőét – dús test, és annak a puhaságnak az ígérete, amibe a felpiszkált hím belevetheti magát.

Tanulmányi során Lucilla látott ősi szobrokat az Első Időkből, kis kőből készült nőfigurákat széles csípővel és lógó mellekkel, melyek életadó bőséget kínáltak a szopós gyermeknek. Lucilla akaratlagosan képes volt ennek az ősi alaknak egy fiatal kiadását produkálni.

Lent az udvaron, Lucilla alatt Duncan megállt egy pillanatra, és mintha a következő mozdulatokon elmélkedett volna. Aztán bólintott magában, magasra szökkent, megfordult a levegőben, gazellaszerűen egy lábra érkezett, mellyel pörögve oldalra rúgta magát, inkább tánc-, mint harc-szerű mozdulattal.

Lucilla szája eltökélt, keskeny vonallá húzódott.

SZEXUÁLIS BEVÉSÉS.

A szex titka egyáltalán nem is titok, gondolta. Magában az életben gyökerezik. Ez persze megmagyarázta, hogy első parancsra történt csábítása a Nővérek javára miért ültetett el egy férfiarcot az emlékezetében. A Nemesítési Mesternő mondta neki, hogy erre számítson, és ne ijedjen meg tőle. De Lucilla ekkor megértette azt is, hogy a Szexuális Bevésés kétélű fegyver. Megtanulhatsz úszni a penge mentén, de meg is vághatod magad. Néha, amikor az az első férfiarc hívatlanul felbukkant az agyában, Lucilla zavarba jött. Az emlék gyakran előjött intim pillanatok csúcspontján, és még erősebb színlelésre késztette Lucillát.

– Így erősödsz – nyugtatta meg a Nemesítési Mesternő.

Mégis érezte úgy néha, hogy banálissá tett valamit, amit jobb lett volna rejtélynek meghagyni.

Keserűség töltötte el amiatt, amit tennie kell. Ezek az esték voltak számára a nap legkedvesebb percei, amikor Duncan edzését figyelte. A fiú izmainak fejlődése olyan határozott előrehaladást mutatott – érzékeny ideg- és izom-láncolatai kezdtek kiépülni – mindazokban a para-bindu csodákban, amelyekről a Nővérek oly híresek voltak. De már elérkezett a következő lépés ideje, és Lucilla már nem feledkezhetett bele pártfogoltja csodálásába.

Lucilla tudta, hogy Miles Teg mindjárt jön. Duncan tréningje megint az edzőteremben folytatódik, veszedelmesebb fegyverekkel.

TEG.

Lucilla újra és újra eltűnődött a férfin. Nem egyszer érezte, hogy vonzódik hozzá azon a különös módon, amit azonnal felismert. Egy Bevéső élvezett bizonyos szabadságot saját szaporodási partnereinek megválasztásában, feltéve, hogy nincsenek előzetes elkötelezettségei vagy ellentétes parancsai. Teg öreg volt, de a róla szóló feljegyzések azt sugallták, hogy még mindig férfi. Persze Lucilla nem tarthatja magánál gyereket, de már megtanulta elintézni ezt a kérdést.

MIÉRT NE?, tette föl magának a kérdést.

Terve a végletekig egyszerű volt. Végrehajtani a Bevésést a gholán, aztán, miután bejelenti erre irányuló szándékát Tarazánál, fogan egy gyermeket a félelmetes Miles Tegtől. Már sor került kezdődő gyakorlati csábításra, de Teg nem adta be a derekát. Mentát-cinizmusa állította meg Lucillát egyik nap a Fegyverterem öltözőjében.

– Az én szaporodási időszakom már véget ért, Lucilla. A Nővérek elégedjenek meg azzal, amit már eddig is kaptak tőlem. Teg mindössze egy testhez tapadó fekete edző-kezeslábast viselt. Végzett az arca törölgetésével, és egy kosárba dobta a törölközőt. Rá sem nézett Lucillára. – Lennél olyan kedves, és magamra hagynál?

TEHÁT ÁTLÁTOTT A NYITÁNYON!

Erre számíthatott volna, hisz Teg az volt, aki. Lucilla azonban tudta, hogy még mindig van esélye. Egyetlen hozzá hasonló képességű Tisztelendő Anya se mondhat csődöt, még egy Teg erejével bíró mentáttal sem.

Lucilla egy pillanatig határozatlanul állt ott, agya automatikusan tervezte, hogyan kerülje meg ezt az első visszautasítást. De valami megállította. Nem a visszautasítás feletti düh, nem is az a távoli lehetőség, hogy esetleg tényleg kudarcot vallanak a fortélyai. A büszkeségnek és a lehetséges bukásnak (mert ez a lehetőség mindig fenn állt) ehhez nem volt köze.

MÉLTÓSÁG.

Tegben volt valami nyugodt méltóság, és Lucilla jól tudta, hogy bátorsága és rátermettsége mi mindent adott már a Nővéreknek. Mivel nem volt teljesen biztos a saját indítékaiban, Lucilla elfordult. Talán az a mélyen gyökerező hála volt az oka, amit a Nővérek Teg iránt tápláltak. Teg elcsábítása lealacsonyító lett volna, nem Tegre, hanem saját magára nézve. Nem tudta rávenni magát egy ilyen tettre: feljebbvalói parancsa nélkül semmiképpen.

Ahogy a mellvédnél állt, ezek az emlékek felhőzték el érzékeit. A Fegyverszárny ajtajának homályában mozgás látszott. Teg volt az. Lucilla jobban összeszedte magát, és Duncanre koncentrált. A ghola abbahagyta a vetődéseket és szökkenéseket. Mozdulatlanul, mélyeket lélegezve állt, figyelme fölfelé, Lucillára összpontosult. Lucilla verítéket látott az arcán, és sötétkék izzadt foltokat a világoskék kezeslábason. Lucilla kihajolt a mellvéden:

– Nagyon jó volt, Duncan. Holnap tovább tanítalak majd a láb-ököl harcra.

A szavak ellenőrzés nélkül jöttek ki belőle, és Lucilla azonnal tudta, mi a forrásuk. Tegnek szóltak, aki ott állt lent az ajtónyílás homályában, nem pedig a gholának. Tegnek mondta: „Látod? Nem csak te tanítasz neki gyilkos képességeket!”

Lucilla ekkor döbbent rá, hogy Teg a megengedhetőnél mélyebbre ásta magát a pszichéjébe. Komoran meredt az előlépő magas alakra. Duncan már szaladt is a Basharhoz.

Mikor Lucilla Tegre irányította a figyelmét, valami felvillant benne, valami mélyről jövő Bene Gesserit reakció. Ennek a reakciónak a lépéseit később így lehetett volna definiálni: VALAMI BAJ VAN! VESZÉLY! TEG NEM TEG! Persze a hirtelen gondolatvillanásban ezek nem öltöttek önálló formát. Lucilla a legnagyobb tőle telhető erősséggel bocsátotta útjára a Hangot:

– DUNCAN! FEKÜDJ!

Duncan hasra vágódott a füvön, figyelme a Fegyverszárnyból kilépő Teg-figurára összpontosult. A férfi kezében lézerfegyver volt.

ARCTÁNCOLTATÓ!, gondolta Lucilla. Csak rendkívüli ébersége fedezte ezt fel. AZ ÚJAK KÖZÜL VALÓ!

– Arctáncoltató! – kiáltotta Lucilla.

Duncan oldalra rúgta magát, aztán felpattant, és lapos csavarral legalább egy méterrel a föld fölé emelkedett. Reakciójának gyorsasága meghökkentette Lucillát. Nem tudta, hogy ember képes lehet ilyen gyorsan mozogni. A lézerfegyver első sugara Duncan mögé vágott, aki mintha úszott volna a levegőben.

Lucilla a mellvédhez pattant, és leugortában megkapaszkodott az alatta lévő szint ablakpárkányában. Mielőtt megállt volna a lendületben, jobb kezével kinyúlt, és megfogta azt a kiálló esőcsatorna-csövet, amiről emlékezetből tudta, hogy ott kell lennie. Teste ívben oldalra feszült, és leugrott egy ablakpárkányra a következő alsóbb szinten. A kétségbeesés hajtotta, pedig tudta, hogy úgysem érhet időben oda.

Valami roppant fölötte a falon. Olvadt csík futott felé, miközben bal felé vetődve a fűre huppant. Leérkezve egyetlen pillantással átfogta a helyzetet.

Duncan a támadó felé ugrott, gyakorló mozdulatainak rettentő ismétlésével. Micsoda gyorsaság!

Lucilla határozatlanságot látott az ál-Teg arcán.

Lucilla az Arctáncoltató felé vetette magát, és ÉREZTE a teremtmény gondolatait: KETTEN VANNAK ELLENEM!

De a kudarc elkerülhetetlen volt, és ezt Lucilla már futtában tudta. Az Arctáncoltatónak nem kell mást tennie, csak teljes erőre és közeli célpontra kapcsolnia a fegyverét. Rácsot csinálhat maga elé. Semmi sem törhet át egy ilyen védelmen. Miközben ez végigfutott Lucilla agyán, és mialatt valami haditervet próbált kiötölni, egyszer csak azt vette észre, hogy vörös füst csap fel az ál-Teg mellkasából. Vörös vonal rohant fölfelé furcsa szögben a lézerfegyvert tartó kéz izmain. A kar leesett, mintha valami szoborról törne le egy darab. A váll fröcsögő vérzivatar közepette vált le a törzsről. Az alak megtántorodott, további vörös füstfellegeket és vérzuhatagokat eresztett magából, és kékes, vörös darabokra hullt szét a lépcsőn.

Lucillának az orrába csapott a jellegzetes Arctáncoltató-feromonok szaga, amikor megállt. Duncan odalépett mellé. A halott Arctáncoltató fölött benézett a folyosóra.

Újabb Teg bukkant fel a halott mögött. Lucilla azonosította: ez már csakugyan maga Teg volt.

– Ez a Bashar – mondta Duncan.

Lucilla örült neki, hogy Duncan ilyen jól megtanulta az azonosítás leckéjét: hogyan ismerjük fel barátainkat, még részleteikből is. A halott Arctáncoltatóra mutatott

– Szagold meg!

Duncan beszívta a levegőt.

– Igen, érzem. De nem volt valami jó utánzat.

Teg kilépett az udvarra egy lézerfegyverrel, amit a bal karjára támasztott. Jobbja a ravaszra fonódott. Pillantása végigsöpört az udvaron, aztán megállapodott Duncanen, majd végül Lucillán.

– Hozd be Duncant – mondta Teg.

Ez egy parancsnok utasítása volt a harcmezőn, annak az embernek a biztonságával, aki tudja, mit kell tenni vészhelyzetben. Lucilla kérdés nélkül engedelmeskedett.

Duncan nem szólt, miközben Lucilla kézen fogva elvezette a véres hús halom mellett, ami valaha az Arctáncoltató volt, be a Fegyverszárnyba. Mikor bent voltak, Duncan visszanézett a csurom vér maradványokra, és azt kérdezte:

– Ki engedte be?

Nem pedig azt, hogy „Hogyan jutott be?”, vette észre Lucilla. Duncan máris messzebbre lát a jelentéktelen dolgoknál: a probléma szívébe.

Teg a saját lakrésze felé indult, és intett nekik, hogy kövessék.

Teg hálószobájában égett hús nehéz szaga lengett, és füst, melynek szagát Lucilla mindennél jobban utálta: égett emberhús bűze. Egy Teg uniformisát viselő alak hevert arccal a földön , ott, ahová az ágyból esett.

Teg a csizmája orrával felfordította a holttestet, hogy láthatóvá váljon az arc: meredt szemek, vicsorgásba dermedt vigyor. Lucilla felismerte az egyik külső őrt, egyikét azoknak, akik az Erősség nyilvántartása szerint Schwangyuval érkeztek.

– A kulcsemberük – mondta Teg. – Patrin elintézte, aztán ráadtuk az egyik egyenruhámat. Ez elég volt ahhoz, hogy elbolondítsuk az Arctáncoltatókat, mert úgy intéztük, hogy ne láthassák meg az arcát, mielőtt támadnak. Nem volt idejük memória-lenyomatot csinálni.

– Te tudsz erről? – hökkent meg Lucilla.

– Bellonda alaposan felkészített.

Lucilla hirtelen meglátta Teg szavainak nagyobb szabású jelentőségét. Hirtelen harag-lángot kényszerült elnyomni magában.

– Hogyan történhetett meg, hogy egyikük bejutott az udvarra?

Teg szelíden mondta:

– Itt bent meglehetősen sürgős volt a dolog. Választanom kellett, és mint kiderült, helyesen döntöttem.

Lucilla nem is próbálta elrejteni haragját.

– Úgy, hogy hagyd Duncant egyedül védekezni?

– Rád hagytam, különben a támadók megvetették volna a lábukat itt bent. Patrinnak és nekem kemény munkánkba került megtisztítani ezt a szárnyat. Tele volt a kezünk – Teg Duncanre pillantott. – Nagyon jól szerepelt, hála a tréningjeinknek.

– Az… az a DOLOG majdnem elkapta!

– Lucilla! – csóválta a fejét Teg. – Időzítve voltam. Ti ketten legalább egy percig ki tudtatok tartani itt kint. Tudtam, hogy te annak a DOLOGNAK az útjába állsz majd, és feláldozod magad, hogy megmentsd a Duncant. Ez újabb húsz másodperc.

Teg szavai után Duncan csillogó szemmel nézett Lucillára.

– Valóban megtetted volna?

Mikor Lucilla nem válaszolt, Teg felelt helyette:

– Megtette volna.

Lucilla nem tiltakozott. De most megint eszébe jutott az a rettentő sebesség, amivel Duncan mozgott, a támadás szédítő cikázása.

– Harci döntések – mondta Teg Lucillára nézve.

Lucilla elfogadta ezt. Teg, mint általában, most is helyesen döntött. De Lucilla tudta, hogy kapcsolatba kell lépnie Tarazával. A prana-bindu gyorsulás ebben a gholában messzebbre ment, mint várta. Megmerevedett, mikor Teg éberen figyelni kezdett: tekintetét az ajtóra szegezte. Lucilla megpördült.

Schwangyu volt az, mögötte Patrin, lézerpuskával a kezében. A cső, mint azt Lucilla észrevette, Schwangyura irányult.

– Ő ragaszkodott hozzá – mondta Patrin. A vén katona arcán dühös kifejezés honolt. A szája melletti mély árkok lefelé mutattak.

– Holttestek vezetnek a déli lövegtorony felé – mondta Schwangyu. – Az embereid nem engednek oda, hogy megnézzem. Parancsolom, hogy azonnal vond vissza ezt a parancsot.

– Nem, míg a takarító csapataim nem végeznek mondta Teg.

– Még mindig embereket öldösnek ott kint! Hallom! – Mérges él lopakodott Schwangyu hangjába. Lucillára meredt.

– Ki is kérdezünk embereket ott kint – mondta Teg.

Schwangyu most Tegre bámult.

– Ha túl veszélyes itt, vigyük át a… a gyereket az én lakosztályomba. Most azonnal!

– Nem fogjuk ezt tenni – mondta Teg halkan, de határozottan.

Schwangyu megmerevedett a bosszúságtól. Patrin ujjpercei elfehéredtek a puska tusán. Schwangyu átnézett a fegyver fölött, Lucilla mérlegelő tekintetébe. A két nő farkasszemet nézett egymással.

Teg egy pillanatig hagyta őket, aztán megszólalt:

– Lucilla, vidd Duncant a nappalimba – bökött fejével egy ajtóra a háta mögött.

Lucilla engedelmeskedett, és közben végig tüntetően Schwangyu és Duncan közt állt.

Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Duncan megszólalt:

– Majdnem gholának nevezett. Valóban fel van dúlva.

– Schwangyu sok dolgot elmulasztott – mondta Lucilla.

Körülnézett Teg nappalijában. Először látta a lakosztálynak ezt a részét: a Bashar belső szentélyét. A saját lakrészére emlékeztette – a rendnek és ötletszerű szétszórtságnak ugyanaz a keveréke. Olvasótekercsek hevertek rendetlen rakásban egy kis asztalon, egy szürke kárpitozású régimódi szék mellett. A tekercsleolvasó csak úgy félre volt téve, mintha használója csak egy pillanatra rakta volna le, hogy hamarosan megint folytassa az olvasást. Egy fekete bashari egyenruha-felső hevert egy közeli széken, rajta kis varródoboz. A kabát kézelőjén egy gondosan megfoltozott lyuk látszott.

SAJÁT MAGA JAVÍTJA A RUHÁIT.

Ez olyan vonása volt a híres Miles Tegnek, amire Lucilla nem számított. Ha eszébe is jutott volna ez a kérdés, biztosan úgy vélte volna, hogy Patrin végzi az ilyesféle munkákat.

– Ugye Schwangyu engedte be a támadókat? – kérdezte Duncan.

– Az emberei voltak – Lucilla nem rejtegette dühét. Schwangyu túl messzire ment. Lepaktálni a Tleilaxszal!

– Patrin meg fogja ölni?

– Nem tudom, de nem is törődöm vele! Az ajtó másik oldalán Schwangyu dühösen és hangosan mondta:

– Örökké itt fogunk álldogálni, Bashar?

– Elmehetsz, amikor csak tetszik – Ez Teg volt.

– De hát nem mehetek be a déli alagútba!

Schwangyu ingerültnek hangzott. Lucilla tudta, hogy az öregasszony szándékosan csinálja ezt. Vajon miben töri a fejét? Tegnek most nagyon óvatosnak kell lennie. Ott kint okosan viselkedett, feltárta Lucilla előtt Schwangyu erőinek hiányosságalt, de nem derítették fel Schwangyu forrásait. Lucilla azon gondolkozott, hogy otthagyja Duncant és visszamegy Teg mellé.

Teg hallatszott:

– Most elmehetsz, de nem javaslom, hogy visszamenj a szobáidba.

– Éspedig miért nem? – Schwangyu hangja meglepett volt, valóban meglepett, és ezt nem tudta jól elleplezni.

– Egy pillanat – mondta Teg.

Lucillának csak most jutott el a tudatáig, hogy kiáltozást hall a távolból. Nehéz, dörrenő robbanás hallatszott közelről, majd még egy, már messzebbről. Por szállingózott be Teg nappalijába.

– Mi volt ez? – kérdezte Schwangyu túlzott hangerővel.

Lucilla, Duncan és a folyosóra nyíló ajtó közé lépett. Duncan védekezésre készen figyelte az ajtót.

– Az első robbanást vártam – Ez megint Teg volt. – A másodikat viszont, attól tartok, ŐK nem várták.

Hangos fütty hallatszott, és ez elnyomta Schwangyu szavait.

– Ez az, Bashar!

– Ez Patrin.

– Mi folyik itt? – kérdezte Schwangyu.

– Az első robbanás, kedves Tisztelendő Anya, az volt, amikor támadóid megsemmisítették a lakrészedet. A második robbanással pedig mi pusztítottuk el a támadókat.

– Épp most kaptam meg a jelzést, Bashar! – Ez megint Patrin. – Mind megvannak. Siklón jöttek le a nem-hajóról, épp ahogy számítottál rá.

– A hajó? – Teg hangjában dühös számonkérés csengett.

– Elpusztult abban a pillanatban, ahogy átjött az űr-rétegen. Nincs túlélő!

– Ostobák! – rikoltotta Schwangyu. – Tudjátok, mit tettetek?

– Végrehajtottam a parancsot, hogy védjem meg a fiút minden támadástól – mondta Teg. – Apropó, neked a napnak ebben a részében nem a lakosztályodban kéne lenned?

– Micsoda?

– Téged akartak megölni, amikor felrobbantották a lakrészedet. A Tleilax nagyon veszedelmes, Tisztelendő Anya.

– Nem hiszek neked!

– Akkor nézd meg. Patrin, engedd el.

Lucilla meghallotta a ki nem mondott érvet. Itt jobban bíznak a mentát Basharban, mint egy Tisztelendő Anyában, és Schwangyu ezzel tisztában van. Kétségbe lesz esve. Okos ötlet volt azt sugallni, hogy a lakosztályát lerombolták. De nem fogja elhinni. Most Schwangyu számára az a legfontosabb, hogy látja: Teg is és Lucilla is tud szerepéről a támadásban. És ki tudja, még hányan. Persze Patrin is tudja.

Duncan a csukott ajtóra meredt, fejét kissé jobbra döntötte. Különös volt az arca, mintha átlátna az ajtón, és valójában a kinti embereket figyelné.

Schwangyu gondosan kontrollálta a hangját:

– Nem hiszem el, hogy elpusztították a lakosztályomat – Tudta, hogy Lucilla hallgatózik.

– Csak egy mód van rá, hogy meggyőződj róla – felelte Teg.

OKOS!, gondolta Lucilla. Schwangyu nem juthat döntésre addig, amíg nem lehet biztos benne, hogy a Tleilax csalárd módon viselkedett.

– Akkor itt várj meg! Ez parancs! – Lucilla hallotta Schwangyu köpenyének suhogását, ahogy a Tisztelendő Anya kiviharzott.

CSAPNIVALÓ ÉRZELMI KONTROLL, gondolta Lucilla. És amit ez Tegről elárult, az is nyugtalanító volt. MEGTETTE VELE! Tartósan kizökkentett egyensúlyából egy Tisztelendő Anyát.

Az ajtó kivágódott Duncan előtt. Teg állt ott, keze a kilincsen.

– Gyorsan! – mondta Teg. – Ki kell jutnunk az Erősségből, mire visszajön.

– Kimenjünk az Erősségből? – kérdezte Lucilla döbbenten.

– Siessünk, ha mondom! Patrin már előkészítette nekünk az utat.

– De nekem muszáj…

– Semmit sem muszáj! Gyere így, ahogy vagy. Gyere velem, különben kénytelen leszek vinni téged.

– Tényleg azt hiszed, hogy el tudsz vinni egy… – Lucilla elhallgatott. Most már egy új Teggel állt szemben, és tudta, hogy nem mondhat ki egy ilyen fenyegetést, hacsak nem képes valóban végre is hajtani. – Rendben van – mondta végül. Megfogta Duncan kezét és követte Teget kifelé.

Patrin állt a folyosón, és jobb felé figyelt.

– Elment mondta az öreg. Tegre nézett. – Tudod mit kell csinálni, Bashar?

– Pat!

Lucilla még sosem hallotta Teg szájából az öreg tisztiszolgának ezt a becenevét.

Petrin ragyogó fogsorral elvigyorodott.

– Bocsánat, Bashar. Tudod, az izgalom. Inkább rád hagyom. Nekem is megvan a magam szerepe.

Teg intette Lucillának és Duncannek, hogy jobbra. Engedelmeskedtek, és hallották, hogy Teg szorosan a nyomukban van. Duncan keze nedvesen simult Lucilláéba. Aztán Duncan kirántotta magát, és Lucilla mellett ment tovább, anélkül, hogy hátrapillantott volna.

A folyosóvégi szuszpenzor-aknát Teg két saját embere őrizte. Teg odabiccentett nekik.

– Senki sem jön utánunk.

Amazok uniszónóban felelték:

– Rendben, Bashar.

Amikor belépett az aknába Duncannel és Teggel, Lucilla akkor ébredt rá, hogy egy olyan vitában foglalt állást, melynek lényegét nem ismeri teljesen. A Nővérek politikáját gyors áramlatként érzékelte maga körül. Ez a mozgás rendszerint a partot mosó szelíd hullámzás volt, de most Lucilla pusztító erőket érzett gyülekezni a hullámok mögött.

Mikor a déli lövegtorony felé vezető elágazó kamrához értek, Duncan megszólalt:

– Mindnyájunknak fel kéne fegyverkeznünk – mondta.

– Hamarosan fel is fogunk – felelte Teg. – És remélem, készen állsz arra, hogy megölj bárkit, aki megpróbálja utunkat állni.

---

Lényeges dolog: egyetlen Bene Tleilax nőt sem láttak soha a központi bolygóik biztonságán kívül. (A nőket utánzó Arctáncoltatók nem számítanak ide. Ők nem tudnak szaporodni.) A tleilaxiak elzárják a nőiket, hogy tőlünk távol tartsák őket. Ez az elsődleges következtetésünk. A petesejtekben kell lennie a Tleilax legalapvetőbb titkának.

Bene Gesserit Elemzés Archívum XOXTM99… O41 sz.

– Végre hát találkoztunk – mondta Taraza.

Átnézett azon a két méteres távolságon, ami elválasztotta az ő és Tylwyth Waff székét. Milyen tündérszerű kis figura, és mekkora hatalma van. A külsőre támaszkodó előítéleteket itt el kell vetni, figyelmeztette magát Taraza.

– Voltak, aki nem hitték, hogy ez lehetséges – mondta Waff.

Tilinkózó kis hangja volt. Ezt is más mércével kell mérni, gondolta Taraza.

Egy Liga nem-hajó semleges területén voltak, ami mellett Bene Gesserit- és Tleilax-monitorhajók gyülekeztek, mint ragadozó madarak a zsákmány körül. (A Liga meghunyászkodva igyekezett megbékíteni a Bene Gesseritet. FIZETNI FOGTOK. A Liga tudta ezt. A fizetséget már régebben is mindig behajtották rajtuk.) A kis ovális terem, ahol találkoztak, szokásosan rézfalú és „kémbiztos” volt. Taraza persze ezt egy pillanatra sem hitte el. Ezenkívül azt is feltételezte, hogy a melanzsból font kötelék a Liga és a Tleilax között még mindig változatlanul erős.

Waff nem akarta ámítani magát Tarazával kapcsolatban. Ez a nő sokkalta veszélyesebb, mint a Tisztelet Matrónái. Ha megölné Tarazát, azonnal valaki ugyanilyen veszedelmes lépne a nő helyébe, aki ráadásul rendelkezik minden olyan alapvető információval, mint a jelenlegi Főtisztelendő Anya.

– Nagyon érdekesnek találjuk az új Arctáncoltatókat – mondta Taraza.

Waff arca önkéntelenül megrándult. Igen, SOKKAL veszedelmesebb a Tisztelet Matrónáinál, akik még csak nem is hibáztatták a Tleilaxot egy teljes nem-hajó elvesztéséért.

Taraza a kis, kétoldalas órára pillantott a jobb oldalán álló kis asztalkán, ami úgy volt elhelyezve, hogy mindketten jól láthassák. A Waff felé eső oldal összhangban volt Waff belső órájával. Taraza észrevette, hogy a két belső idő-kijelzés tíz másodpercen belüli szinkronizációban volt egy önkényesen megállapított délutánban. Ez egy másik szépsége volt ennek a találkozásnak, ahol még a székeik közti távolságot is megegyezésben rögzítették.

Egyedül voltak a teremben. Az ovális helyiség hat méter hosszú volt, és fele olyan széles. Egyforma, szegecselt fa függőszékekben foglaltak helyet, melyeket narancsszín kárpit borított: egyikben sem volt egy szemernyi fém vagy más idegen anyag sem. A szoba egyetlen további bútora az asztalka volt az órával. Az asztal egy vékony fekete plaz-lapból és három vékony falábból állt. A találkozó résztvevőit alaposan átvizsgálták. Mindkettőjüknek három testőre várt a szoba egyetlen ajtaja előtt. Taraza nem hitte, hogy a Tleilax Arctáncoltató cserével próbálkozna, legalábbis ilyen körülmények közt nem.

„FIZETNI FOGTOK.”

A Tleilax is igencsak tudatában volt saját sebezhetőségének, különösen most, hogy tudták: a Tisztelendő Anyák felismerik az új Arctántoltatókat.

Waff megköszörülte a torkát.

– Nem számítok arra, hogy megegyezésre jutunk – mondta.

– Akkor miért jöttél el?

– Magyarázatot keresek arra a különös üzenetre, amit az rakisi Erősségetekből kaptunk. Miért kellene fizetnünk?

– Könyörgök, Ser Waff, ebben a szobában hagyd az ostoba színlelést. Vannak olyan, mindkettőnk számára ismert tények, melyeket nem lehet megkerülni.

– Mint például?

– A Bene Tleilaxról nem kaptunk egyetlen nőt sem nemesítési célokra – És arra gondolt: IZZADJON CSAK MEG! Átkozottul frusztráló volt, hogy nem rendelkeztek a tlailaxi Más Emlékekkel a Bene Gesserit vizsgálatokhoz, és ezt Waff is tudta.

Waff a homlokát ráncolta.

– Nem gondolhatod komolyan, hogy olyasvalakik életével alkudozom, akik…

– Elhallgatott, és megrázta a fejét. – Nem tudom elhinni, hogy ez az a fizetség, amit kértek.

Mikor Taraza nem válaszolt, Waff folytatta:

– A rakisi templom elleni ostoba támadás bizonyos emberek önálló kezdeményezése volt. Őket már megbüntettük.

A VÁRT HÁRMAS SZÁMÚ MEGNYITÁS, gondolta Taraza.

Taraza számos elemzési eligazításon vett részt a találkozó előtt, ha ugyan ezeket lehetett eligazításnak nevezni. Elemzések voltak bőven, viszont igencsak keveset tudtak erről a tleilaxi Mesterről, erről a Tylwith Waffról. Közvetett következtetések révén jutottak csak el bizonyos különösen fontos opcionális vázlatokhoz (ha ezek egyáltalán igaznak bizonyulnak majd.) A legnagyobb baj az volt, hogy a legérdekesebb adatok egy része megbízhatatlan forrásokból származott. Egy sarkalatos tényben azonban bízni lehetett: a vele szemben ülő tündér-alak halálosan veszedelmes.

Waff HÁRMAS SZÁMÚ MEGNYITÁSA foglalta le figyelmét. Ideje volt válaszolni. Taraza mindentudóan elmosolyodott:

– Ez éppen az a fajta hazugság, amit tőletek vártunk – mondta.

– Rögtön sértegetéssel kezded? – mondta Waff szenvedély nélkül.

– Ti adtátok a keretet. Hadd figyelmeztesselek, hogy velünk nem fogtok tudni úgy bánni, mint azokkal a Szétszóródás-beli lotyókkal.

Waff dermedt arckifejezése merész húzásra sarkallta Tarazát. Tehát a Nővérek következtetése, melyet részben az ixi konferencia-hajó eltűnéséből vontak le, helyes! Ezek után, arcán változatlan mosollyal úgy vitte tovább ezt a feltételezett vonalat, mintha igazolt tény lenne.

– Azt hiszem – mondta – hogy a lotyók örülnének, ha tudomást szereznének arról, hogy Arctáncoltatók vannak köztük.

Waff visszafojtotta haragját. EZEK AZ ÁTKOZOTT BOSZORKÁNYOK! TUDJÁK! VALAHONNAN TUDJÁK! A tanácsosai rendkívül kételkedő állásponton voltak. Egy jelentős kisebbség volt ellene. A boszorkányok olyan… ördögiek. És a megtorló akcióik!

IDEJE A GAMMURA TERELNI A FIGYELMÉT, gondolta Taraza. NEM SZABAD HAGYNI, HOGY VISSZANYERJE AZ EGYENSÚLYÁT.

– Még ha meg is szereztetek valakit közülünk, ahogy Schwangyut a Gammun, akkor sem tudtok meg semmi lényegeset!

Waff felfortyant:

– Ő úgy gondolta, hogy… FELBÉREL minket, mint valami bérgyilkosokat! Mi csak móresre tanítottuk!

Ó, MOST KIBUKOTT BELŐLE A BÜSZKESÉG, gondolta Taraza. ÉRDEKES. FEL KELL DERÍTENI, MILYEN MORÁLIS STRUKTÚRA LEHET EGY ILYEN BÜSZKESÉG MÖGÖTT.

– Sosem tudtatok igazán beépülni közénk – mondta Taraza.

– Ti sem hatoltatok be a Tleilaxba! – Waffnak sikerült elfogadható higgadtsággal előadni ezt a hencegést. GONDOLKODÁSI IDŐRE VAN SZÜKSÉGE! HOGY TERVET KÉSZÍTSEN!

– Talán érdekelhet, mi a hallgatásunk ára – ajánlotta Taraza. Waff megkövesedett pillantását beleegyezésnek véve folytatta: – Először is megosztotok velünk mindent, amit ezekről a Szétszóródás-béli lotyókról, akik Tisztelet Matrónáinak nevezik magukat, megtudtatok.

Waff megborzongott. Sok minden igazolást nyert, mikor megölték a Tisztelet Matrónáit. Azok a szexuális rafinériák! Csak a legerősebb psziché képes ellenállni annak, hogy belevesszen ebbe az eksztázisba. Ebben az eszközben hatalmas lehetőségek rejlenek! És ezt osszák meg ezekkel a boszorkányokkal?

– MINDENT, amit megtudtok róluk – jelentette ki Taraza.

– Miért hívod őket lotyóknak?

– Megpróbálnak utánozni minket, mégis eladják magukat a hatalomért, és csúfot űznek mindabból, amit mi tisztelünk. Tisztelet Matrónái!

– Ők legalább tízezerszeres túlerőben vannak hozzátok képest! Láttuk a bizonyítékot.

– Egyetlen közülünk mindnyájukat legyőzi – mondta Taraza.

Waff csendben tanulmányozta őt. Vajon ez puszta hencegés? Ha a Bene Gesserit boszorkányokról van szó, semmi sem biztos! CSINÁLTAK bizonyos dolgokat. Övék a mágikus univerzum sötétebbik oldala. A banyák nem egyszer jártak túl a Shariat eszén. Vajon Isten akarja így, hogy az igazhitűeknek újabb megpróbáltatásban legyen részük?

Taraza hagyta, hogy az elhúzódó csend növelje a feszültséget. Érzékelte Waff zavarodottságát. Ez eszébe juttatta a Nővérek előkészítő konferenciáját a találkozó előtt. Bellonda tette föl a csalókán egyszerű kérdést:

– De mit tudunk VALÓJÁBAN a Tleilaxról?

Taraza érezte, ahogy a válasz minden elmében felbuzog a Káptalanház tanácskozó asztala körül: CSAK AZT TUDHATJUK BIZTOSAN, AMIRŐL ŐK AZT AKARJÁK, HOGY TUDJUK.

Egyetlen elemzője sem vethette el azt a gyanút, hogy a Tleilax egy álca-maszkot mutat nekik. A tleilaxiak intelligenciáját már csak azon is le lehetett mérni, hogy ők egyedül rendelkeznek az axolotl-tartály titkával. Ez pusztán szerencsés véletlen lenne, ahogy sokan mondják? Akkor mások miért képtelenek utánozni ezt a vívmányt immár évezredek óta?

GHOLÁK.

A tleilaxiak egyfajta halhatatlanságra használják fel a ghola-módszert? Erre utaltak bizonyos jelek Waff ténykedésében… nem biztos jelek, inkább csak sugallatok.

A káptalanházi konferenciákon Bellonda többször is visszatért az alapvető gyanúra, és egyre-másra hangsúlyozta:

– Minden… ahogy mondom, minden! Az archívumainkban lehet, hogy minden csak slig-tápnak való értéktelen lom!

Erre a feltevésre még néhány nyugodtabb Tisztelendő Anya összerezzent.

SLIGEK!

Ezek a lassan mászó, disznó és hengeres puskatöltény kereszteződésére emlékeztető lények az univerzum legritkább ételeihez szolgáltatták a húst, mégis megtestesítették mindazt, amit a Nővérek visszataszítónak tartottak a Tleilaxban. A slig egyike volt a Tleilax legelső barter-áruinak, a tartályokban állították elő a minden élet alapjául szolgáló spirális mag segítségével. Az, hogy a Bene Tleilax készítette, csak növelte az obszcén aurát, ami körülvette ezt a sokszájú állatot, ami állandóan a szemétben turkált, és azt a szemetet gyorsan ürülékké alakította, ami nem csak istállószagú volt, de nyálkás is.

– A legédesebb hús a mennyországnak ezen a felén idézte Bellonda a KHAFT reklám-szlogenjét.

– De gyalázatosságból származik – tette hozzá Taraza.

GYALÁZATOSSÁG.

Taraza erre gondolt, mikor Waffra nézett. Miféle okból építik emberek a gyalázatosság maszkját maguk köré? Waff büszke kirohanása nem illett bele a képbe.

Waff könnyedén a tenyerébe köhögött. Érezte a varrás nyomását ott, ahová tűpuskáit rejtette. A tanácsosi kisebbség azt javasolta: „Ahogy a Tisztelet Matrónáival szemben, most is az lesz a találkozó győztese, aki a legtitkosabb információval jön ki a másikról. Az ellenfél halála pedig garantált sikert jelent.”

MEGÖLHETEM ŐT, DE AZTÁN MI LESZ?

Három teljes értékű Tisztelendő Anya áll annak az ajtónak a másik oldalán. Tarazának nyilván van valami jelzése arra a pillanatra, amikor a zsilip kinyílik. Ha az a jel nincs, akkor pedig biztosan öldöklés és katasztrófa következik. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy akár új Arctáncoltatói is el tudnának bánni azokkal a Tisztelendő Anyákkal ott kinn. A boszorkányok ugrásra készen éberek lennének. Nyilván felismerték Waff őreinek kilétét.

– Megosztjuk – mondta Waff. A belegyezésben rejlő beismerés sértette Waffot, de nem volt más választása. Taraza kérkedése a képességek különbségéről valószínűleg pontatlan a szélsőségessége miatt, de Waff érezte benne az igazságot. Mindazonáltal nem voltak illúziói arról, mi következne, ha a Tisztelet Matrónái megtudnák, mi történt valójában a követeikkel. A hiányzó nem-hajót sem tudták még a Tleilaxra kenni. Hajók mindig tűnnek el. A szándékos gyilkosság már egy egészen más dolog. A Tisztelet Matrónái biztosan el akarnának pusztítani egy ilyen tapintatlan ellenfelet. Ha másért nem, azért, hogy példát statuáljanak. A Szétszóródásból visszatért tleilaxiak ennyit elmondtak. Most, hogy már látta a Tisztelet Matrónáit, Waff már hitt a történeteiknek.

Taraza azt mondta:

– A második tárgypontom a mai ülésre: a ghola.

Waff mozgolódni kezdett függőszékében.

Tarazát taszították Waff apró szemei, a kerek arc a kicsiny orral és a túlságosan hegyes fogakkal.

– Öldösitek a gholáinkat, hogy befolyásoljátok egy olyan projekt időzítését, melyben nincs más részetek, mint egyetlen elem szolgáltatása – vádaskodott Taraza.

Waffnak megint megfordult a fejében, hogy esetleg meg kéne ölnie Tarazát. Hát semmi sem maradhat rejtve ezek előtt az átkozott boszorkák előtt? Nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget sem, hogy a Bene Gesseritnek van egy besúgója a tleilaxi magban. Honnan máshonnan tudhatnák?

Azt mondta:

– Biztosíthatlak, Főtisztelendő Anya, hogy a ghola…

– Engem te ne biztosíts semmiről! Mi magunkat biztosítjuk – Taraza szomorú tekintettel, lassan csóválni kezdte a fejét. – És azt hiszed, nem tudjuk, hogy megrongált árut adtatok el nekünk.

Waff gyorsan felelte:

– Megfelel minden szerződésben megszabott követelménynek!

Taraza megint csak a fejét csóválta. Ennek a kis Tleilaxi Mesternek fogalma sincs, mi mindent árul el itt.

– A saját rendszereteket ültettétek a pszichéjébe mondta Taraza. – Figyelmeztetlek, Ser Waff, hogy ha MÓDOSÍTÁSIATOK akadályozzák a terveinket, akkor mélyebb sebet ejtünk rajtatok, mint amire képesnek gondoltatok volna minket.

Waff megtörölte az arcát, mert érezte, hogy veríték üt ki a homlokán. Átkozott boszorkányok! De nem tudnak mindent. A Szétszóródásból visszatért tleilaxiak, és azok a Tisztelet Matrónái, akiket Taraza oly keserűen ócsárolt, olyan szexuálisan töltött fegyvert adtak a Tleilax kezébe, amit NEM fog megosztani, akármit ígér is itt.

Taraza némán tanulmányozta Waff reakcióit, és merész hazugság mellett döntött.

– Mikor elkaptuk ixi konferenciahajótokat, az új Arctáncoltatóitok nem haltak meg elég gyorsan. Rengeteg dolgot tudtunk meg.

Waff kis híján tettlegességhez folyamodott.

TELITALÁLAT!, gondolta Taraza. Ez a lódítás tisztázó fényt vetett tanácsosai egyik legfelháborítóbb javaslatára. Most már nem is volt olyan felháborító. „A TLEILAX ARRA TÖREKSZIK, HOGY EGY TELJES PRANA BINDU UTÁNZATOT HOZZON LÉTRE”, ezt mondták a tanácsosok.

– Teljeset?

A Konferencia összes Nővére megdöbbent a feltevésen. Ez a mentális másolásnak egy olyan formáját feltételezte, mely túlment az általuk már ismert memória-lenyomatozáson.

A tanácsos, Hesterion Nővér az Archívumból, gondosan rendszerbe állított igazoló anyagokkal érkezett. „MÁR TUDJUK, HOGY AMIT AZ IXI SZONDA MECHANIKUSAN TESZ, AZT A TLEILAX IDEGEKKEL ÉS HÚSSAL VALÓSÍTJA MEG. NYILVÁNVALÓ A KÖVETKEZŐ LÉPÉS.”

Látván Waff reakcióját a hazugságra, Taraza továbbra is gondosan figyelte. Éppen most van a legveszélyesebb helyzetében.

Harag öntötte el Waff arcát. Túl veszélyes dolgokat tudnak a boszorkányok! A legkevésbé sem kételkedett Taraza állításában. MEG KELL ÖLNÖM, BÁRMIK LEGYENEK IS A KÖVETKEZMÉNYEI RÁM NÉZVE! MINDNYÁJUKKAL VÉGEZNÜNK KELL. FÖRTELEM! EZ AZ KEDVENC SZAVUK, DE ŐKET IS HŰEN JELLEMZI.

Taraza helyesen értelmezte Waff arckifejezését. Gyorsan megszólalt:

– Semmiféle veszély nem fenyeget benneteket a mi részünkről, amíg nem zavarjátok meg a terveinket. A vallásotok, az életmódotok – ez a ti magánügyetek.

Waff tétovázásba esett, nem annyira attól, amit Taraza mondott, mint inkább attól, hogy eszébe juttatta a hatalmát. Mi mást tudnak még? De hogy ilyen alárendelt helyzetben maradni! Miután visszautasította a szövetséget a Tisztelet Matrónáival. Ilyen közeli fölénynél, annyi évezred után. Undor fogta el. Végül mégis igaza lett a kisebbségnek: „NEM LEHET SZÖVETSÉG A MI NÉPEINK KÖZÖTT. BÁRMELY SZÖVETSÉG, AMI POWINDAH ERŐKKEL KÖTTETIK, GONOSZSÁGON ALAPUL.”

Taraza még mindig érzékelte Waffban az erőszak lehetőségét. Talán túl messzire ment? Védekező készenlétbe helyezte magát. Waffnak egy önkéntelen kar-rándulása figyelmeztette. FEGYVER VAN A RUHÁJA UJJÁBAN! A tleilaxi fortélyt nem szabad alábecsülni. Taraza fürkészei nem mutattak semmit.

– Tudunk a fegyverekről, amit viselsz – mondta. Újabb bátor hazugság. – Ha most hibázol, a lotyók azt is meg fogják tudni, hogyan kell használni ezeket a fegyvereket.

Waff három aprót lélegzett. Mikor megszólalt, már uralkodott magán:

– Mi nem leszünk a Bene Gesserit mellékbolygói!

Taraza egyenletes, csillapító hangon felelte:

– Sem szavakkal, sem tettekkel nem ajánlottam neked ilyen szerepet.

Taraza várt. Waff arckifejezésében nem történt változás, továbbra is vadul meredt Tarazára.

– Fenyegetsz minket – morogta. – Azt követeled, hogy osszunk meg veletek mindent, amit…

– Megosztani! – csattant fel Taraza. – Senki nem OSZTOZIK alacsonyabb rendű partnerrel.

– És ti mit osztotok meg velünk? – kérdezte Waff.

Taraza feddőn mondta, mintha egy gyerekhez beszélne:

– Ser Waff, tedd fel magadnak a kérdést, hogy te, oligarchiátok uralkodó tagja, miért jöttél el erre a találkozóra?

Waff még mindig keményen kontrollált hangon felelt:

– És te, a Bene Gesserit Főtisztelendő Anyája, miért jöttél el?

Taraza szelíden felelte:

– Hogy erősítsem magunkat.

– Még nem mondtad, ti mit akartok megosztani mondta Waff vádlón. – Előnyt akartok szerezni.

Taraza továbbra is Waffot figyelte. Ritkán érzett ekkora elfojtott haragot emberben.

– Mondd meg nyíltan, mit akarsz – mondta.

– És ti nagylelkűen megadjátok!

– Hajlandó vagyok tárgyalni.

– Hol itt a tárgyalás, amikor te megparancsoltad nekem… MEGPARANCSOLTAD!, hogy…

– Te azzal a kemény elhatározással jöttél ide, hogy meg fogsz szegni minden megállapodást, amit kötünk – mondta Taraza.

– Egyszer sem próbáltál tárgyalni! Itt ülsz szemben valakivel, aki hajlandó alkudni veled, és te csak arra vagy képes, hogy…

– Alkudni? – Waffnak eszébe jutott a Tisztelet Matrónájának felfortyanása erre a szóra.

– Ahogy mondtam – szólt Taraza. – Alkudni.

Valami mosolyféle kunkorodott Waff szája sarkába. Azt hiszed, hogy nekem van felhatalmazásom ALKUDOZNI veled?

– Gondolkodj, Ser Waff – mondta Taraza. – Te vagy a legfelsőbb hatalom. Ebben a végső képességben rejlik az ellenség teljes elpusztítása. Én nem fenyegetőztem ezzel, de te igen – pillantott Taraza Waff ruhaujjára.

Waff felsóhajtott. Micsoda kutyaszorító. Ez a nő powindah! Hogyan lehetne alkudozni egy powindahhal?

– Olyan problémánk van, amit nem lehet megoldani racionális eszközökkel – mondta Taraza.

Waff elrejtette meglepetését. Épp ezeket a szavakat használta a Tisztelet Matrónája is! Waff magában megremegett arra a gondolatra, hogy ez mit jelenthet. A Bene Gesserit és a Tisztelet Matrónánái közös alapon állnának? Taraza keserűsége cáfolta ezt, de hát mikor lehet hinni a boszorkányoknak?

Waff megint eltűnődött azon, hogy feláldozza-emagát ennek a boszorkánynak az elpusztításáért. Mi haszna lenne ennek? A többiek is nyilván tudják, amit Taraza tud. Ez csak siettetné a katasztrófát. Van valami belső vita a boszorkányok között, de ez talán csak egy újabb trükk.

– Azt kéred, hogy osszunk meg veletek valamit mondta Taraza. – Mi lenne, ha felajánlanánk nektek egyik értékes emberi vérvonalunkat?

Waff érdeklődése nyilvánvalóan felébredt.

Azt felelte:

– Miért fordulnánk hozzátok ilyesmivel? Nekünk megvannak a tartályaink és szinte akárhol felszedhetünk genetikai mintákat.

– Milyen mintákat? – kérdezett vissza Taraza.

Waff sóhajtott. Ezt a Bene Gesserit-éleslátást sosem lehet megkerülni. Olyan, mint egy kardvágás. Waff gondolta, hogy olyan dolgokat tárt fel a nő előtt, melyek természetesen vezettek el ehhez a tárgyhoz. A kár már megesett. Taraza helyesen következtetett rá (vagy tudta meg a kémjeitől) hogy a vad emberi gének tárháza mit sem jelent a Tleilaxnak, hisz ők sokkal kifinomultabb tudással rendelkeznek az élet legbelsőbb nyelvében. De az sem fizetődött ki soha, ha alábecsülték akár a Bene Gesseritet, akár nemesítési programjuk termékeit. Maga Isten is tudta, hogy ők állították elő Muad’dibet, és a Prófétát!

– Mit kérnétek még ezért cserébe? – kérdezte Waff.

– Végre alkudsz! – mondta Taraza. – Persze mindketten tudjuk, hogy én az Atreides vonalból származó szaporodó anyákat ajánlok – És arra gondolt: „HADD REMÉNYKEDJEN EBBEN! ÚGY FOGNAK KINÉZNI, MINT EGY ATREIDES, DE NEM LESZNEK ATREIDESEK!”

Waff pulzusa felgyorsult. Lehetséges lenne? Van ennek a nőnek fogalma arról, hogy mi mindent tudhat meg a Tleilax egy ilyen forrásanyag vizsgálatából?

– Első választást akarunk az utódaikból – mondta Taraza.

– Nem!

– Akkor egyeztetett első választást.

– Talán.

– Ezt hogy érted? – hajolt előre Taraza. Waff felhorkanása elárulta neki, hogy forró nyomon van.

– Mi mást kérnétek még tőlünk?

– Szaporodó anyáinknak szabad hozzáférést a genetikai laboratóriumaitokhoz.

– Megőrültél? – Waff elképedve rázta a fejét. Ez a nő azt hiszi, hogy a Tleilax csak így kiadja a legerősebb fegyverét?

– Elfogadunk helyette egy teljesen működőképes axolotl-tartályt is. Waff csak bámult. Taraza vállat vont. – Meg kellett próbálnom.

– Gondolom, hogy igen.

Taraza hátradőlt, és áttekintette, amit megtudott. Waff reakciója arra a zenszunni-próbára igencsak érdekes volt. „OLYAN PROBLÉMÁNK VAN, AMIT NEM LEHET MEGOLDANI RACIONÁLIS ESZKÖZÖKKEL.” A szavak finom hatással voltak rá. Waff mintha valahonnan önmaga belsejéből emelkedett volna ki, kérdő tekintettel. AZ ISTENEK ÓVJANAK MINKET! EZ A WAFF EGY TITKOS ZENSZUNNI?

A veszélyek nem számítanak, ezt a dolgot fel kell deríteni. Odradénak meg kell adni minden lehetséges előnyt a Rakison.

– Talán mostanra végeztünk is – mondta Taraza. – Van még időnk tisztázni az alkut. Isten az Ő végtelen kegyelmében végtelen univerzumokat adott nekünk, ahol minden megtörténhet.

Waff gondolkodás nélkül összeütötte a kezét.

– A meglepetések ajándéka a legnagyobb ajándék mind közül! – mondta.

NEM CSAK ZENSZUNNI, gondolta Taraza. SZUFI IS! SZUFI! Kezdte módosítani a Tleilaxról alkotott képét. MEDDIG MELENGETTÉK EZT A KEBLÜKÖN?

– Az idő nem számolja önmagát – mondta Taraza tapogatózva. – Csak egy akármilyen körre kell nézni.

– A napok körök – mondta Waff. – Minden univerzum egy kör – Waff visszatartott lélegzettel várta a választ.

– A körök zárt alakzatok – mondta Taraza, Más Emlékei közül kikeresve a megfelelő választ. – Ami bezár és korlátoz, az kiszolgáltatja magát a végtelennek.

Waff felemelte a kezét, hogy megmutassa a tenyerét Tarazának, aztán az ölébe ejtette a karját. Vállai kissé megroggyantak.

– Miért nem mondtad ezeket a dolgokat az elején?

NAGYON ÓVATOSNAK KELL LENNEM, figyelmeztette magát Taraza. A Waff szavaiban és viselkedésében rejlő beismerés gondos vizsgálatot igényelt.

– Az, ami közöttünk elhangzott, semmit sem tár fel, ha nem beszélünk nyíltabban – mondta Taraza.De még akkor is csak szavakkal dobálódznánk.

Waff Taraza arcába nézett, megpróbált abból a Bene Gesserit-maszkból kiolvasni valamit, ami megerősíthette volna a nő szavai és viselkedése által sugallt dolgokat. Taraza powindah, emlékeztette magát. A powindahokban sosem lehet megbízni… de ha Taraza is vallja a Nagy Hitet…

– Hát nem azért küldte Isten az Ő Prófétáját Rakisra, hogy próbára tegyen és tanítson minket? – kérdezte Waff.

Taraza mélyre ásott Más Emlékeiben. PRÓFÉTA A RAKISON? MUAD’DIB? NEM..EZ NEM ILLIK SEM A SZUFI, SEM A ZENSZUNNI HITHEZ…

A ZSARNOK! Taraza komor vonallá szorította a száját.

– Amit nem tudunk irányítani, azt el kell fogadnunk – mondta.

– Ez bizonyosan Isten műve – felelte Waff.

Taraza eleget látott és hallott. A Missionaria Protectiva megmerítette őt minden ismert vallásban. Más Emlékei megerősítették és kipótolták ezt a tudást. Nagyon nagy szükségét érezte, hogy épségben kijusson ebből a szobából.

– Tehetek egy javaslatot? – kérdezte Taraza. Waff udvariasan bólintott.

– Talán ez itt egy erősebb kötelék közülünk, mint ahogy gondoltuk – mondta Taraza. – Felajánlom neked rakisi Erősségünk vendégszeretetét, és ottani parancsnokunk szolgálatait.

– Ő Atreides? – kérdezte Waff.

– Nem – hazudta Taraza. – De természetesen értesítem a Nemesítési Mesternőket a kívánságaidról.

– Én pedig összeállítom azokat a dolgokat, amiket fizetségül kértél – felelte Waff. – Miért Rakison bonyolítjuk le az ügyletet?

– Hát nem az a megfelelő hely? – kérdezte Taraza. – Mi lehetne hamis a Próféta hazájában?

Waff hátradőlt a székében, kezét lazán nyugtatta az ölében. Taraza valóban tudta a megfelelő válaszokat. Olyan felfedezés volt ez, amire egyáltalán nem számított.

Taraza felállt.

– Mindegyikőnk személyesen hallgatja Istent – mondta.

ÉS EGYÜTT A KEHLBEN, gondolta Waff. Felnézett a nőre, és emlékeztette magát, hogy powindah. Egyben sem lehet bízni. VIGYÁZAT! Végtére is ez a nő egy Bene Gesserit boszorkány. Ők pedig arról híresek, hogy a saját céljaikra kreálnak vallásokat. POWINDAH!

Taraza a zsilipajtóhoz lépett, kinyitotta és leadta a biztonsági jelzést. Még egyszer Waff felé fordult, aki még mindig a székében ült. NEM FÉRKŐZÖTT BE A VALÓDI TERVÜNKBE, gondolta. AZOKAT, AKIKET HOZZÁ KÜLDÜNK, A LEGNAGYOBB KÖRÜLTEKINTÉSSEL KELL KIVÁLOGATNI. NEM SZABAD MEGSEJTENIE, HOGY RÉSZE A CSALÉTKÜNKNEK.

Waff nyugodt tündérarccal bámult vissza rá.

Milyen szelídnek látszik, gondolta Taraza. De csapdába lehet csalni! Egy szövetség a Bene Gesserit és a Tleilax közt új vonzerőt nyert. DE A MI FELTÉTELEINK SZERINT!

– A rakisi viszontlátásra – mondta Taraza.

---

Miféle társadalmi örökségek áramlottak ki a Szétszóródással? Alaposan ismerjük azokat az időket. Tisztában vagyunk mind a mentális, mind a fizikai helyzettel. Az Elveszettek tudatossága leginkább az emberi munkaerőre és a hardverre korlátozódott. A Szabadság mítosza kétségbeesett vágyat ébresztett a terjeszkedés, a tér iránt. A legtöbben nem tanulták meg a Zsarnok mélyebb leckéjét, azt, hogy az erőszak a saját korlátait építi ki. A Szétszóródás vad volt, és véletlenszerű mozgásokat értelmezett növekedésként (expanzióként). Mindezt a haláltól és a megrekedéstől való mélyen gyökerező (és jobbára öntudatlan) félelem ösztökélte.

A Szétszóródás: Bene Gesserit Elemzés (Archívum)

Odrade teljes hosszában elnyúlva feküdt az oldalán a zárt, íves erkély párkányán, ajka rátapadt a meleg plazra, melyen keresztül Keen Nagy Terét látta. Hátát piros párna támasztotta, mely melanzstól illatozott, mint oly sok dolog itt a Rakison. Mögötte három szoba volt, kicsik, de kellemesek, és jól el voltak különítve mind a Templomtól, mind a Bene Gesserit erősségtől. Ez az elkülönítés a Nővérek követelménye volt a papok felé.

– Sheeanát biztonságosabban kell őrizni – jelentette ki akkor Odrade.

– Nem lehet belőle csak a Bene Gesserit védence! - ellenkezett Tuek.

– De csak a papoké sem – vetette ellene Odrade.

Hat szinttel Odrade ablaka alatt egy hatalmas bazár terült el lazán szervezett fejetlenségben, szinte teljesen betöltve a Nagy Teret. A lenyugvó nap ezüstös sárga sugarai ragyogásba vonták a látványt, felélénkítették a tetők tarka színeit, és hosszú árnyakat húztak az egyenetlen földre. A fény porosan csillogott, ahol a az emberek sokasága a foltos ernyők alatt, a változatos áruk előtt tülekedett.

A Nagy Tér igazából nem is volt szabályos kocka alakú. Odrade ablakával szemben egy teljes kilométerre nyúlt a bazár körül, jobbra és balra pedig ennek jócskán a kétszereséig – hatalmas téglalap volt, földtorlaszokkal és régi kövekkel, melyek keserű porrá hullottak szét a vásárlók lába alatt, akik nappali forróságtól reméltek jobb alkut.

Ahogy közeledett az este, másfajta tevékenység bontakozott ki Odrade alatt – több ember érkezett, felgyorsult a mozgolódás.

Odarde félrebillentette a fejét, hogy meredekebb szögben nézhessen le a ház elé. A közvetlenül az ablaka alatt kereskedők, már elmentek közeli lakónegyedükbe. De hamarosan visszatérnek majd evés és egy rövid szieszta után, készen arra, hogy teljesen kihasználják ezeket az értékesebb órákat, amikor az emberek a szabadban is úgy tudnak lélegezni, hogy a levegő nem perzseli a tüdejüket.

Sheeana késik, vette észre Odrade. A papok nem merik túl sokáig tartóztatni. Most biztosan serényen ténykednek, kérdésekkel bombázzák Sheeanát, figyelmeztetik rá, hogy ő Isten saját küldöttje az Egyházhoz. Emlékeztetik Sheeanát a sok tervbe vett szövetségre, melyeket Odradénak fel kell kutatnia, és nevetségessé kell tennie, mielőtt helyes megvilágításba helyezi ezeket a semmiségeket.

Odrade meggörbítette a hátát, és egy csendes percet feszültségoldó gyakorlatocskákkal töltött. El kellett ismernie, hogy némileg rokonszenvez Sheeanával. A kislánynak most biztosan össze-vissza kavarognak a gondolatai. Sheeana keveset, vagy talán semmit sem tudott arról, mire számítson, ha teljesen egy Tisztelendő Anya keze alá kerül. Nem kétséges, hogy fiatal agya tele van mítoszokkal és más félrevezető információkkal.

AHOGY AZ ÉN AGYAM IS VOLT, gondolta Odrade.

Egy ilyen pillanatban elkerülhetetlen volt az emlékezés. Közvetlen célja világos: ördögűzés, nem csak Sheeanának, de saját magának is.

Egy Tisztelendő Anya kísértő gondolatai jutottak eszébe: ODRADE, ÖTÉVESEN, A GAMMUI KÉNYELMES HÁZ. A HÁZ ELŐTTI UTAT A BOLYGÓ TENGERPARTI VÁROSAIBAN KÖZÉPOSZTÁLYBELINEK SZÁMÍTHATÓ HÁZAK SZEGÉLYEZIK – ALACSONY EGYSZINTES ÉPÜLETEK. A HÁZAK MESSZE LENYÚLNAK EGY KIKANYARODÓ TENGERSÁVRA, AHOL SOKKAL SZÉLESEBBEK, MINT AZ UTAK MENTÉN. CSAK A TENGERPARTON LESZNEK TÁGASABBAK ÉS KEVÉSBÉ FÉLTÉKENYEK MINDEN NÉGYZETMÉTERRE.

Odrade Bene Gesserit-élezte memóriája végiggördült azon a távoli házon, a lakóin, az utcán, a játszótársakon. Érezte a feszülést a mellében, ami elárulta neki, hogy ezek az emlékek későbbi eseményekhez kötődnek.

A Bene Gesserit bölcsőde Ál Dhanab mesterséges világán, a Nővérek eredeti biztonsági bolygóinak egyikén. (Később Odrade megtudta, hogy a Bene Gesserit fontolgatta az egész planéta nem-kamrává változtatását. Csak az energiaszükséglet akadályozta meg a terv megvalósítását.)

A bölcsőde valóságos szökőkútja volt a változatosságnak egy gyerek számára, aki a Gammu komfortjához és barátságaihoz volt szokva. A Bene Gesserit képzés intenzív testi edzést is tartalmazott. Állandóan figyelmeztették, hogy reménye sem lehet Tisztelendő Anyává válni, ha nem viseli el a gyakori fájdalmat és nem csinálja végig a látszólag értelmetlen izom-gyakorlatokat.

Némelyik társa már ennél a fázisnál kidőlt. Elmentek, és ápolónők, komornák, munkások, alkalmi szülők lettek belőlük. Ők töltötték be a hézagokat, ahol a Nővéreknek szükségük volt rájuk. Voltak pillanatok, amikor Odrade úgy érezte, hogy ez a KUDARC nem is lehet olyan rossz élet – kevesebb felelősség, kisebb célok. Ez még azelőtt volt, mielőtt felmerült az Elsődleges Tréningből.

FELMERÜLÉSKÉNT GONDOLTAM RÁ, HOGY GYŐZELMESEN CSINÁLTAM VÉGIG. KIBUKKANTAM A MÁSIK OLDALON.

Csak hogy újabb, keményebb követelmények közé csobbanjon.

Odrade felült rakisi ablakpárkányán, és félrelökte párnáját. Visszafordult a bazárhoz. Egyre nagyobb lett a zaj odakint. Átkozott – papok! A végsőkig húzzak az időt!

A SAJÁT GYEREKKOROMRA KELL GONDOLNOM, MERT EZ SEGÍTENI FOG SHEEANÁVAL KAPCSOLATBAN, gondolta. De azonnal lecsapott saját gyengeségére. UJABB ÜRÜGY!

Egyes jelölteknek több mint ötven év kellett ahhoz, hogy Tisztelendő Anyák lehessenek. Ezt plántálták beléjük a Másodlagos Tréning során: a türelem leckéjét. Odrade már korán erős hajlamot mutatott az elmélyült tanulásra. Fontolgatták, hogy talán egyike lehet majd a Bene Gesserit mentátoknak, vagy Archivista. De ezt az ötletet elvetették, mikor kiderült, hogy Odrade képességei egy sokkal hasznosabb irányba mutatnak. A Káptalanház kényesebb feladataihoz irányították.

BIZTONSÁG.

A vad Atreides-tehetséget gyakran alkalmazták ilyen formában. Törődni a részletekkel, ez volt Odrade ismertetőjele. Tudta, hogy nővérei egyes cselekedeteit előre meg tudják jósolni pusztán abból, mert jól ismerik őt. Taraza ezt rendszeresen megtette. Odrade Taraza tulajdon szájából hallotta meg véletlenül a magyarázatot:

– Odrade személyisége remekül tükröződik a kötelességei végrehajtásában.

Ebből még vicc is keletkezett a Káptalanházban. „Hová megy Odrade, amikor nincs szolgálatban? Dolgozni.”

A Káptalanházban nem nagyon volt szükség azokra az álcázó maszkokra, melyeket a Tisztelendő Anyák a külvilággal szemben automatikusan alkalmaztak. Odrade kicsit kimutathatta az érzelmeit, nyíltan foglalkozhatott a saját és mások hibáival, lehetett szomorú, keserű, de néha még boldog is. Férfiak voltak kéznél nem szaporodási céllal, hanem időnkénti vigasznyújtásra. Az összes ilyen Bene Gesserit káptalanházi férfi elbűvölő volt, és néhányuk még őszinte is volt bájában. Persze ezen kevesek voltak a legkeresettebbek.

ÉRZELMEK.

Felismerés cikázott át Odrade elméjén.

HÁT MOST IS IDE JUTOTTAM, MINT MINDIG.

Odrade érezte hátán a Rakis alkonyati napjának melegét. Tudta, hol ül a teste, elméje azonban a Sheeanával várható találkozás felé nyílt ki.

SZERETET!

Olyan könnyű és olyan veszedelmes.

Ebben a pillanatban irigyelte a Házas Anyákat, azokat, akiknek engedélyezték, hogy egész életüket egyetlen szaporodó partnerrel éljék le. Miles Teg egy ilyen kapcsolatból származott. Más Emlékeiből tudta, hogyan volt ez Lady Jessicával és az ő Hercegével. Még Muad’dib is ezt a kapcsolat-formát választotta.

DE NEKEM NEM LEHET.

Odrade keserű irigységgel nyugtázta, hogy számára ez nem engedélyezett. Mivel kárpótolja őt ezért az az élet, amibe beleterelték?

– A szerelem nélküli életet intenzívebben a Nővéreknek lehet szentelni. Mi megadjuk a saját támogatási formáinkat a beavatottaknak. Ez rendelkezésedre áll, amikor szükségét érzed.

BÁJOS FÉRFIAKKAL!

Lady Jessica ideje óta, a Zsarnok napjai alatt, és azok után sok minden megváltozott… maga a Bene Gesserit is. Ezt minden Tisztelendő Anya tudta.

Mély sóhaj szakadt föl Odradéból. Válla fölött visszanézett a bazárra. Sheeanának még nyoma sem volt.

SZERETNEM KELL EZT A GYEREKET!

Kész. Odrade tudta, hogy kijátszotta a mnemonikus játékot a maga megfelelő Bene Gesserit formájában. Megmozgatta testét, és törökülésben a párkányra telepedett. Lenyűgöző volt a bazár, és a városi háztetők és az azon túli táj látképe. Odrade tudta, hogy az a néhány megmaradt hegy ott délen az utolsó maradványa volt a Dűne valamikori Pajzsfalának, a magas kősáncnak, melyet Muad’dib áttört férgeken lovagló légióival.

Forróság remegett a föld felett a qanaton és a csatornán túl, mely az új férgek behatolásától védte Keent. Odrade lágyan elmosolyodott. A papok semmi furcsát nem találtak abban, hogy elsáncolják településüket saját Megosztott Istenük elől.

IMÁDNI FOGUNK, ISTEN, DE NE HÁBORGASS MINKET. EZ A MI VALLÁSUNK, A MI VÁROSUNK. LÁTOD, MÁR NEM HÍVJUK EZT A HELYET ARRAKEENNEK. MOST KEEN. A BOLYGÓ PEDIG MÁR NEM DŰNE VAGY ARRAKIS. MOST RAKIS. TARTS TÁVOLSÁGOT, ISTEN. TE A MÚLT VAGY, ÉS A MÚLT ZAVARÓ.

Odrade a melegben rezgő távoli hegyeket nézte. A Más Emlékek ide tudnák hozni az ősi tájat. Odrade ismerte a múltat.

HA A PAPOK MÉG SOKÁIG VISSZATARTJÁK SHEEANÁT, MEGBÜNTETEM ŐKET.

Alatta a bazárban még mindig meleg volt, a föld és a teret körülvevő vastag falak magukba szívták a hőséget. A légáramlást csak fokozták környező épületekben és a bazár sátrai közt gyújtott kis tüzek füstjei. Meleg nap volt, jóval harmincnyolc fok fölött. De ez az épület a régi időkben Halszólító Központ volt, és ixi berendezések hűtötték a tetőn elhelyezett párologtató medencék segítségével.

KÉNYELMESEN LESZÜNK ITT.

És olyan biztonságban is lesznek, amennyire csak a Bene Gesserit védelmi intézkedések lehetővé teszik.

Tisztelendő Anyák járnak a folyosókon. A papoknak is vannak képviselőik az épületben, de ezek közül egyik sem hatolhatott be oda, ahová Odrade nem akarta. Sheeana időnként találkozhat velük, de ezek az alkalmak Odrade engedélyétől függnek.

HÁT MEGTÖRTÉNT, gondolta Odrade. TARAZA TERVE HALAD ELŐRE.

Odrade agyában még friss volt a legutóbbi üzenet a Káptalanházból. Ami ebből a Tleilaxról kiderült, az gondosan leplezett izgalommal töltötte el Odradét. Ez a Waff, a Tleilaxi Mester érdekes tanulmánynak ígérkezik.

ZENSZUNNI! ÉS SZUFI!

– Egy évezredek óta megdermedt rituális minta mondta Taraza. Taraza jelentésében kimondatlanul ott volt egy másik üzenet is. TARAZA TELJESEN MEGBÍZIK BENNEM. Odrade érezte, hogy ez a tudat erővel tölti el.

SHEEANA A TENGELY. MI VAGYUNK A HAJTÓKÁK. AZ ERŐNK SOK FORRÁSBÓL ERED.

Odrade ellazult. Tudta, hogy Sheeana nem fogja hagyni, hogy a papok soká feltartsák. Odrade saját türelme is megszenvedte a várakozást. Sheeanának még rosszabb lesz.

Konspirátorok lettek, Odrade és Sheeana. Sheeana úgy született és úgy nevelték, hogy ne bízzon a papokban. Milyen jó végre egy szövetséges!

Valamiféle tevékenység vonta magára az emberek figyelmét odalent, épp Odrade ablaka alatt. Odrade kíváncsian lenézett. Öt meztelen férfi állt körben összekapaszkodva. Köpenyük és cirkoruhájuk egy halomban hevert mellettük. Egy sötétbőrű, hosszú barna fűszerrost-ruhás lány vigyázott a holmira. Haját vörös szövetdarabbal kötötte össze.

TÁNCOSOK!

Odrade sok jelentést látott már erről a jelenségről, de érkezése óta most látta először saját szemével. A nézők közt volt három szálas Papi Őr is, sárga sisakban. Az Őrök rövid ruhát viseltek, mely szabaddá tette lábukat a harchoz, kezükben pedig fémpálcát fogtak.

Ahogy a táncosok köröztek, a figyelő tömeg előreláthatóan egyre idegesebb lett. Odrade ismerte a forgatókönyvet. Hamarosan kántáló kiáltozás és nagy verekedés fog kibontakozni. Fejek törnek be. Vér folyik. Az emberek kiabálni és rohangálni fognak. Végül minden elnyugszik, hivatalos közbelépés nélkül. Egyesek sírva mennek el. Egyesek nevetve. És a Papi Őrök nem avatkoznak közbe.

Ennek a táncnak az értelmetlen esztelensége és a következményei már évszázadok óta lenyűgözték a Bene Gesseritet. Most Odrade is belefeledkezett. Ennek a rituálénak a visszafejlődését a Missionaria Protectiva tanulmányozta. A rakisiak „Táncmulatságnak” nevezték. De használtak más neveket is rá, ezek közül a legfontosabb a „Siaynoq” volt. Ez a tánc maradt a Zsarnok legnagyszerűbb szertartásából, osztozásából a Halszólítókkal.

Odrade látta és tisztelte az energiát ebben a jelenségben. Ezt minden Tisztelendő Anyának észre kellett vennie. Odradét csak a pazarlás zavarta. Az ilyen dolgokat mederbe kell szorítani, és koncentrálni kell. Ennek a rituálénak valami hasznos alkalmazás kéne. Így most csak annyit tesz, hogy elvezeti azokat az erőket, melyek pusztítóak lehetnének a papok felé, ha felgyűlnének.

Édes gyümölcsillat csapta meg Odrade orrát. Odrade szimatolni kezdett, és az ablaka alatti szellőzőnyílásra nézett: a tömeg és a felforrósodott föld melege felszálló légáramlatot keltett, és ez szagokat hozott az ixi szellőzőn keresztül. Odrade homlokát, orrát a plaznak nyomta, hogy egyenesen le tudjon nézni. Ó, a táncosok vagy a nézők felborították egy kereskedő standját. A táncosok gyümölcsben gázoltak. Sárga lé fröccsent a lábukra.

Odrade észrevette a gyümölcsárust a nézők között: ismerős aszott arc, amit számtalanszor látott a standjánál az épület bejárata előtt. Szemmel láthatóan nem zavarta a pusztítás. Mint a többiek körülötte, ő is csak a táncra koncentrált. Az öt meztelen férfi kifacsart mozdulatokkal emelgette a lábát, ritmustalan és látszólag összefüggéstelen előadásban, amely azonban mégis periodikusan visszatért egy ismétlődő elemhez – három táncos mindkét lábával a földön áll, és a magasba emeli a másik két táncost.

Odrade felismerte. Ez az ősi fremen homokjáró módszer volt. Ez a különös tánc valamiféle kövület volt, melynek gyökerei oda nyúltak vissza, hogy nem szabad felkelteni a féreg figyelmét.

Az emberek tömörülni kezdtek a táncosok körül, és fel-fel ugráltak, hogy néha a tömeg feje fölött egy pillantást vethessenek a táncolókra.

Odarde ekkor pillantotta meg Sheeana kíséretét messze a tér jobb végén a térbe torkolló úton. Állatnyom-szimbólumok mutatták ott egy épületen, hogy a széles út Isten Útja. Történelmi tudata elárulta Odradénak, hogy az út II. Leto a városba vezető útja volt a magas falú Sareerből, délről. Ha valaki figyelt a részletekre, még most is ki tudott venni néhány alakot és mintát, ami a Zsarnok valamikori Onn városához tartozott, az ünnepi városhoz, ami Arrakeen ősi városa köré épült. Onn eltörölte Arrakeen sok nyomát, de néhány út megmaradt: egyes épületek túl hasznosak voltak ahhoz, hogy újakat építsenek helyettük. Az épületek pedig vitathatatlanul meghatározták az utcákat.

Sheeana kísérete megállt ott, ahol az út betorkollt a bazárba. Sárgasisakos őrök jártak előttük, pálcáikkal tisztogatva az utat. Az őrök magas termetűek voltak: mikor leállították a földre, a két méter hosszú, vastag pálcák még a legalacsonyabbaknak is csak a válláig értek. Még a legzsúfoltabb tömegben sem maradhatott észrevétlen egy Papi Őr, és Sheeana védői még köztük is a legmagasabbak voltak.

Aztán újra megindultak Odrade felé. Köpenyük minden lépésnél meglebbent, ilyenkor kilátszott legjobb cirkoruhájuk szürkesége. Egyenesen előre mentek, tizenöten tág V-alakzatban.

Papok laza csoportja haladt mögöttük Sheeanát közrefogva. Odrade néha-néha megpillantotta Sheeana jellegzetes alakját, a napszítta hajzatot és a büszkén felszegett fejet a kíséret között. De mégis a sárgasisakos őrök kötötték le inkább Odrade figyelmét. Gyermekkoruktól fogva beléjük nevelt gőggel mozogtak. Ezek az őrök tudták magukról, hogy jobbak, mint a közönséges emberek. A köznép pedig persze azonnal utat nyitott Sheeana csapatának.

Mindez olyan természetességgel történt, hogy Odrade éppúgy látta benne az ősi mintázatot, mintha egy másik rituális táncot figyelne, amely évezredek óta mit sem változott.

Mint oly sokszor, Odrade most is régészként gondolt magára, de nem úgy, mint olyasvalakire, aki a korok poros maradványait tisztogatja, hanem mint olyanra, aki arra koncentrált, amire a Nővérek gyakorta figyeltek: arra, ahogy az emberek magukkal hordozzák a múltjukat. A Zsarnok keze nyoma itt szembetűnő volt. Sheeana vonulását maga az Istencsászár tervezte meg.

Odrade ablaka alatt az öt meztelen férfi folytatta a táncot. De a nézők között Odrade már valami új tudatot látott. Bár nem fordították fejüket a Papi Őrök közeledő falanxa felé, a nézők TUDTÁK.

AZ ÁLLATOK MINDIG MEGÉRZIK A PÁSZTOR ÉRKEZÉSÉT.

Most a tömeg nyugtalansága gyorsabban kezdett pulzálni. Nem lehet tőlük elvenni a káoszukat! Sárrög röppent fel a sokadalom széléről, és a táncolok mellé csapódott be. Az öt férfi egyetlen egy lépést sem vétett el a nagyobb mintázatban, de begyorsítottak. Az ismétlések közti szakaszok hosszúsága figyelemreméltó emlékezőtehetségről tanúskodott.

Újabb földdarab érkezett a tömegből, és eltalálta az egyik táncos vállát. De az öt közül egyik sem rontotta el a lépést.

A tömeg ordibálni és kántálni kezdett. A kántálásból hamarosan zavaró tapsolás lett.

A tánc mintázata mégsem változott.

A tömeg kántálása durva ritmust öltött, ismétlődő kiáltások visszhangoztak a Nagy Tér falain. Meg akarták törni a táncolok saját ritmusát. Odarde érezte, hogy az alatta zajló jelenet alapvető fontosságú.

Sheeana csapata már a bazársor felénél járt. A standok közti szélesebb úton mentek, és most közvetlenül Odrade felé fordultak. A sokaság körülbelül az Őrök előtt ötven méterrel volt a legsűrűbb. Az Őrök egyenletes tempóban haladtak, ügyet sem vetettek az arrébb iszkolókra, Sárga sisakjuk alatt szemük egyenesen előre szegeződött, átnézett a tömeg fölött. Egyikük sem adta a legkisebb jelét sem annak, hogy egyáltalán látja a csőcseléket vagy a táncosokat, vagy bármilyen más akadályt.

A kántálás hirtelen abbamaradt, mintha egy láthatatlan karmester csendet intett volna. Az öt férfi tovább táncolt. A csend Odarde alatt valami olyan erővel volt terhes, amitől a Tisztelendő Anyának felmeredt a szőr a nyakán. Pontosan alatta, a nézők közti három Papi Őr egy emberként hátrafordult, és bement az épületbe.

Valahol a tömegben egy nő átkot kiáltott.

A táncolok mintha nem is hallották volna.

A sokadalom előrébb tömörült, legalább felére csökkentette a táncolók előtti távolságot. A lány, aki a táncosok ruháját őrizte, már nem volt sehol.

Sheeana falanxa csak masírozott előre, közvetlenül mögöttük a papnők és fiatal védencük.

Verekedés robbant ki Odradétól jobbra. Az emberek ütni kezdték egymást. Újabb lövedékek repültek a táncolok felé. A tömeg újra kántálni kezdett, most már gyorsabban.

Ugyanekkor a tömeg hátsó része szétvált az Őrök előtt. Az ottani nézők nem vették le szemüket a táncolókról, nem hagyták abba a kántálást, csak egyszerűen ösvény nyílt közöttük.

Odrade lenyűgözötten bámult lefelé. Több dolog történt egy időben: a verekedés, az emberek átkozódása és csapkodása, a kántálás, és az Őrök megállíthatatlan közeledése.

A papnők pajzsa mögül Sheeana ide-oda nézett, látni akarta a körülötte zajló felfordulást.

A tömegben valaki husángot kapott elő, és ütlegelni kezdte a körülötte állókat, de az Őröket vagy Sheeana csapatának más tagjait senki sem bántotta.

A táncosok a nézők egyre szűkülő körében mozogtak tovább. Mindenki Odrade épülete köré sereglett: Odrade nem tudta elvenni a homlokát a plaztól, muszáj volt látni, ami odalent történik.

A Sheeana csapatát vezető Őrök szélesedő sávot vágtak a tömegben. A papnők nem néztek se jobbra, se balra. A sárgasisakosok mereven előre bámultak.

A megvetés gyenge szó rájuk, vélte Odrade. És azt sem lehetett mondani, hogy a kavargó sokaság nem figyelt oda a közeledő menetre. Mindenki tudatában volt a másik jelenlétének, de külön világokban éltek, és betartották az elkülönülés szigorú szabályait. Csak Sheeana törte meg a titkos protokollt, és időnként felugrált, hogy kilásson a védelmező testek közül.

Éppen Odrade alatt a tömeg nekilódult. A táncosokat elborította a roham, és félresodorta őket, mint hajót a roppant hullám. Odrade néha megpillantotta a csupasz testek egy-egy darabját, miközben öklözték és kézről kézre adták őket az üvöltő káoszban. Csak a legintenzívebb koncentrálás árán tudta Odrade elkülöníteni a felszálló hangokat.

Ez téboly!

Egyik táncos sem állt ellen. Megölik őket? Ez áldozat? A Nővérek elemzései nem említették ezt a kérdést.

Sárga sisakok mozogtak Odrade alatt: utat nyitottak Sheeanának és papnőinek az épülethez, aztán összezártak mögöttük. Megfordultak, és védő ívet formáltak a bejárat előtt. Pálcáikat vízszintesen tartották, és derékmagasságban egymás elé tartották.

A káosz kezdett csitulni. Egyik táncos sem volt látható, de a tömegben estek sérülések: emberek kúsztak a földön, mások tántorogtak. Véres fejek is voltak.

Sheeana és papnői már kikerültek Odrade látóköréből, hisz bent voltak az épületben. Odrade hátradőlt, és megpróbálta rendbe rakni magában, amit látott.

Hihetetlen.

A Nővérek beszámolóiban egyetlen holokép sem mutatta ezt a dolgot! Fontosak voltak a szagok is – por, veríték, emberi feromonok koncentrációja. Odrade mély levegőt vett. Érezte, hogy belül remeg. A tömeg egyénekre esett szét, akik szétszéledtek a bazárban. Odrade látott egyeseket sírni. Voltak, akik átkozódtak. Mások nevettek.

Az ajtó kivágódott Odrade mögött. Sheeana lépett be kacagva. Odrade megpördült, és saját őreit, meg néhány papnőt látott a folyosón, mielőtt Sheeana becsukta maga mögött az ajtót.

A kislány sötétbarna szemei csillogtak az izgalomtól. Keskeny arca, mely már kezdte felnőttkori ívei lágyságát mutatni, feszült volt a visszafojtott érzelmektől. De a feszültség szertefoszlott, amikor Odradéra kezdett figyelni.

NAGYON JÓ, gondolta Odrade, amikor ezt látta. A KÖTŐDÉS ELSŐ LECKÉJE MÁR EL IS KEZDŐDÖTT.

– Láttad a táncosokat? – kérdezte Sheeana, pörögve és szökdécselve Odrade előtt. – Hát nem voltak gyönyörűek? Szerintem csodálatosak! Cania nem akarta, hogy lássam. Azt mondta, hogy veszélyes nekem a Siaynoqban részt venni. De engem nem érdekel! Shaitan sosem enné meg ezeket a táncosokat!

Egy hirtelen tudat-kiáramlással, amit ezelőtt csak a fűszeragóniában tapasztalt, Odrade hirtelen átlátott a teljes mintázatán annak, aminek most tanúja volt a Nagy Téren. Csak Sheeana szavaira és jelenlétére volt szükség, hogy minden megvilágosodjon.

EZ EGY NYELV!

Ezek az emberek a kollektív tudatuk mélyén teljesen önkéntelenül ott hordoznak egy nyelvet, ami olyan dolgokat is el tud mondani nekik, amit nem akarnak hallani. A táncosok ezt a nyelvet beszélték. És Sheeana is. Ez a dolog hangszínekből, mozdulatokból és feromonokból tevődik össze, bonyolult és finom kombinációval, mely úgy fejlődött ki ahogy minden más nyelv.

A szükségből.

Odrade rávigyorgott az előtte álló boldog lányra. Most már Odrade tudta, hogyan csalja csapdába a Tleilaxot. Most már jobban átlátta Taraza tervét.

AZ ELSŐ ADANDÓ ALKALOMMAL EL KELL KÍSÉRNEM SHEEANÁT A SIVATAGBA. MEGVÁRJUK ENNEK A TLEILAXI MESTERNEK, ENNEK A WAFFNAK AZ ÉRKEZÉSÉT. ÉS MAGUNKKAL VISSZÜK!

---

A Szabadság összetett Fogalom. A Szabad Akarat vallásos ideáihoz nyúlik vissza, és összekapcsolódik az abszolút uralkodóknál lappangó Uralkodói Misztikával. A Régi Istenek mintájára létező abszolút uralkodók és egy vallásos engedékenységbe vetett hit kegyelmével történő uralkodás nélkül a Szabadság sosem tehetett volna szert mostani jelentésére. Ez az ideál a puszta létét köszönheti az elnyomás múltbeli példáinak. És azok az erők, amelyek fenntartják az ilyen ideákat, legyengülnek, hacsak meg nem újítja őket valami drámai lecke vagy új elnyomás. Ez az én életem alapvető kulcsa.

II. Leto, Dűne Istencsászára: Dar-es-Balati Felvételek

Úgy harminc kilométerre a Gammu Erősségtől északnyugatra elterülő sűrű erdőkben, Teg egy életárnyékoló takaró alatt váratta őket, míg a nap le nem bukott a nyugati magaslatok mögé.

– Ma éjjel új irányba megyünk – mondta.

Immáron harmadik éjszakája vezette őket a fák sötétjében Mentát Memóriájának mesteri demonstrációjával, minden egyes lépéssel pontosan azon a nyomon maradva, melyet Patrin hagyott neki.

– Elzsibbadtam a sok üléstől – panaszkodott Lucilla.

– És megint hideg lesz az éjszaka. Teg összehajtogatta a takarót, és beletette a zsákjába.

– Egy kicsit elkezdhettek járkálni – mondta. – De ne menjetek el innen, amíg teljesen be nem sötétedik.

Teg leült, hátát egy sűrű lombozatú fenyőnek vetette, és nézte, ahogy Lucilla és Duncan kimennek a tisztásra. Egy ideig ott álltak, remegve, ahogy a nappal maradék melege is elillant az este hűvösében. Igen, ma este is hideg lesz, gondolta Teg, de ezen úgysem lesz idejük gondolkozni.

A VÁRATLAN.

Schwangyu nem számít arra, hogy még mindig ilyen közel vannak az Erősséghez, ráadásul gyalog.

TARAZÁNAK KISSÉ EMPATIKUSABBNAK KELLETT VOLNA LENNI A SCHWANGYURÓL SZÓLÓ FIGYELMEZTETÉSSEL, GONDOLTA TEG. Schwangyu nyílt és erőszakos engedetlensége a Főtisztelendő Anya ellen dacolt a hagyományokkal. A mentát logika nem tudta elfogadni a helyzetet további adatok nélkül.

Teg emlékezete előhozott egy mondást még az iskolai napokból, egyikét azoknak a figyelmeztető aforizmáknak, melyek segítségével egy mentátnak meg kell zaboláznia a logikáját.

„EGY ADOTT LOGIKAI VONAL MELLETT, KIFOGÁSTALAN RÉSZLETESSÉGGEL KITETT OCCAMPENGÉVEL A MENTÁT SZEMÉLYES KATASZTRÓFÁJA, HA KÖVETI EZT A LOGIKÁT.”

Tehát a logika csődöt mondhat.

Visszagondolt Taraza viselkedésére a Liga-hajón, és közvetlenül utána. TUDATNI AKARTA VELEM, HOGY TELJESEN MAGAMRA LESZEK HAGYATVA. A SAJÁT SZEMEMMEL KELL LÁTNOM A PROBLÉMÁT, NEM AZ ÖVÉVEL.

Tehát Schwangyu fenyegetése valódi fenyegetés, amit ő, Teg saját maga fedezett fel, vizsgált meg és oldott meg.

Taraza nem tudta, hogy mi fog történni Patrinnal emiatt.

TARAZA NEM IGEN TÖRŐDIK VELE, MI TÖRTÉNIK PATRINNAL. VAGY VELEM. VAGY LUCILLÁVAL. DE MI A HELYZET A GHOLÁVAL? RÁ GONDOLNIA KELL!

Nem logikus, hogy Taraza… Teg bedugaszolta ezt a vonalat. Taraza nem azt akarja, hogy logikusan cselekedjen. Azt akarja, hogy pontosan azt csinálja, amit csinál, amit mindig is tett szorult helyzetekben.

A VÁRATLANT.

Tehát van egyfajta logika mindebben, de ez kiveti a résztvevőket a biztonságos fészekből a káoszba.

AMIBŐL MEG KELL TEREMTENÜNK A SAJÁT RENDÜNKET.

Fájdalom horgadt fel a tudatában. PATRIN! A MINDENIT, PATRIN! TE TUDTAD, ÉS ÉN NEM! MIHEZ KEZDJEK NÉLKÜLED?

Teg szinte hallani vélte az öreg tisztiszolga válaszát, azt a mereven hivatalos hangot, amit Patrin mindig használt, amikor bosszantani akarta parancsnokát.

„MEG FOGOD TENNI, AMI TŐLED TELIK, BASHAR.”

A leghidegebb progresszív érvelés azt mondta Tegnek, hogy soha többet nem látja Patrint, és nem is hallhatja a hangját. Mégis… a hang ott volt. Az ember tovább élt az emlékeiben.

– Nem kéne mennünk?

Lucilla volt az, ott állt előtte. Duncan mellette várt. Mindketten fölvették már a csomagjukat.

Míg ott ült gondolkodva, leszállt az éjszaka. Teg feltápászkodott, felkapta a zsákját, és elhajolva az alacsony ágak elől, kiment a tisztásra. Duncan segített Tegnek a vállára venni a holmit.

– Schwangyunak egy idő után ez is eszébe fog jutni mondta Lucilla. – A kereső csapatai ide is utánunk fognak jönni. Tudod jól.

– Nem, amíg a hamis nyomot követik – mondta Teg. – Gyertek.

Nyugat felé indultak egy nyiladékban a fák között.

Három éjszakán át követték azt az utat, amit Teg „Patrin emlékösvényének” nevezett. Ezen a negyedik éjszakán Teg jobbnak látta, ha nem vetíti ki Patrin viselkedésének logikai következményeit.

ÉN MEGÉRTETTEM A HŰSÉGE MÉLYSÉGEIT, DE NEM VETÍTEM KI EZT A HŰSÉGET A NYILVÁNVALÓ KÖVETKEZMÉNYÉIG. OLYAN SOK ÉVIG VOLTUNK EGYÜTT, HOGY AZT HITTEM, OLYAN JÓL ISMEREM AZ ESZEJÁRÁSÁT, MINT A SAJÁTOMAT. PATRIN, TE ÁTKOZOTT! NEM KELLETT VOLNA MEGHALNOD!

De Teg magában elismerte, hogy igenis szükség volt rá. És ezt Patrin észrevette. A mentát nem engedte meg magának, hogy meglássa. A logika is tud épp olyan vakon mozogni, mint bármilyen más képesség. Ahogy azt a Bene Gesserit oly gyakran mondogatta ÉS DEMONSTRÁLTA. ÍGY HÁT GYALOG MEGYÜNK. SCHWANGYU ERRE NEM SZÁMÍT.

Teg kénytelen volt elismerni, hogy a Gammu vadonjának begyaloglása egészen új perspektívát adott neki. Ezt az egész régiót hagyták elvadulni az ínséges Idők és a Szétszóródás alatt. Később újra telepítették, de leginkább véletlenszerű vadonként. Titkos ösvények és magán-jelzések segítették most az eligazodást. Teg elképzelte Patrint fiatalnak, amint ezt a területet tanulja – azt a sziklát, ami a fák közül látszik a holdfényben, azt a tüskés hegyfokot, azokat az utakat az óriás fák közt.

„AZT FOGJÁK GONDOLNI, HOGY EGY NEM-HAJÓ FELÉ MENEKÜLÜNK”, vélték Patrinnal együtt, mikor megcsinálták a tervüket. „A CSALÉTEKNEK EBBE AZ IRÁNYBA KELL TERELNIE A KERESŐKET.” Patrin azt már nem mondta, hogy Ő MAGA lesz a csalétek. Teg lenyelte a torkában gyülekező gombócot. DUNCANT NEM LEHET MEGVÉDENI AZ ERŐSSÉGBEN, nyugtatta meg magát. És ez igaz is volt.

Lucilla végigizgulta ez egész első napjukat az élet-árnyékoló takaró alatt, ami elrejtette őket a légi keresőeszközöktől.

– Üzennünk kell Tarazának!

– Majd ha tudunk.

– És ha valami történik veled? Ismernem kell a menekülési tervedet.

– Ha velem valami történik, akkor ti nem fogjátok tudni követni Patrin ösvényét. Nincs elég idő arra, hogy az emlékezetetekbe kerüljön.

Duncan aznap nem nagyon vett részt a társalgásban. Némán figyelte őket, vagy szunyókált, aztán szeszélyesen és mérges tekintettel ébredt.

A takaró alatt töltött második napon Duncan hirtelen megkérdezte Teget:

– Miért akarnak megölni engem?

– Hogy tönkretegyék a Nővérek veled kapcsolatos terveit – felelte Teg.

Duncan Lucillára nézett.

– Mik azok a tervek?

Mikor Lucilla nem válaszolt, Duncan azt mondta:

– Tudja. Tudja, mert elvileg hozzá kell kötődnöm. Azt akarják, hogy szeressem!

Teg szerint Lucilla meglehetősen jól leplezte elszörnyedését. A gholát illető tervei nyilvánvalóan összezavarodtak, a folytatást kizökkentette ez a menekülés. Duncan viselkedése azonban feltárt egy másik lehetőséget: a ghola talán látens Igazmondó? Milyen plusz képességeket tenyésztettek ki ebben a gholában az alattomos tleilaxiak?

A vadonban töltött második alkonyatkor Lucilla vádaskodni kezdett:

– Taraza úgy rendelkezett, hogy állítsd helyre az eredeti emlékeit! Hogyan akarod ezt itt kint megcsinálni?

– Majd ha menedékbe jutunk.

Duncan aznap éjjel némán és éberen követte őket. Valami új elevenség volt benne. Tehát meghallotta!

TEGNEK NEM ESHET BAJA, gondolta Duncan. Bárhol is van az a menedék, és bármilyen is, Tegnek biztonságban el kell érnie. AKKOR MAJD MEGTUDOM!

Duncan nem volt biztos benne, MIT fog megtudni, de most már célként lebegett előtte. Ennek a vadonnak el kell vinnie oda. Emlékezett rá, amikor még az Erősségből nézett ki a vadonba, és azt hitte, hogy itt szabad lehet. Az érintetlen szabadságnak ez az érzése azonban eltűnt. A vadon csak út volt valami még fontosabb felé.

Lucilla, aki hátvédként foglalt helyet a menetben, erőltette magát, hogy nyugodt és éber maradjon, és elfogadja azt, amin nem tud változtatni. Tudata egy darabja erősen ragaszkodott Taraza parancsához: „Maradj a ghola közelében, és amikor eljön a pillanat, hajtsd végre a feladatodat.”

Teg teste lépésenként mérte a távolságot. Ez volt a negyedik éjszaka. Patrin úgy becsülte, hogy négy éjszaka alatt érik el a célt. ÉS MICSODA CÉLT! A vész-szökési terv egy olyan felfedezésen alapult, melyet Patrin tett itt a Gammun még tinédzser korában. Tegben felmerültek Patrin szavai: „Egy kis egyéni felderítés ürügyén visszamentem arra a helyre két nappal ezelőtt. Még mindig én vagyok az egyetlen ember, aki valaha is járt ott.”

– Honnan tudod ezt ilyen biztosan?

– Tettem bizonyos óvintézkedéseket, mikor évekkel ezelőtt elhagytam a Gammut, kicsi dolgokat, amit egy más ember biztosan megbolygat. De minden a helyén volt.

– Egy Harkonnen nem-gömb?

– Nagyon régi, de a kamrák érintetlenek, és még mindig működnek.

– És mi van az élelemmel, vízzel...?

– Minden, amire szükségetek lehet, ott van, a mag null-entrópiás ládáiban.

Teg és Patrin kidolgozták a tervüket, bár remélték, hogy sosem lesz szükségük erre a vészrejtekhelyre. Gondosan őrizték a titkát, és Patrin elmagyarázta Tegnek az odavezető titkos utat.

Teg mögött Lucilla kis híján felkiáltott, amikor megbotlott egy gyökérben.

FIGYELMEZTETNEM KELLETT VOLNA, gondolta Teg. Duncan nyilvánvalóan a hang után követte Teget. Lucilla viszont inkább a saját gondolataival volt elfoglalva.

Lucilla arcának hasonlósága Darwi Odradéhoz szembetűnő volt. De még az Erősségben, amikor a két nő ott állt egymás mellett, Teg észrevette a korukból fakadó különbségeket. Lucilla fiatalsága a több bőr alatti zsírban mutatkozott meg, a kerekebb arcban. De a hangjuk! A hangszín, az akcentus, az atonális hajlítások trükkjei, a Bene Gesserit beszédmechanizmus közös jegyei! Sötétben szinte lehetetlen lett volna megkülönböztetni őket.

Mivel úgy ismerte a Bene Gesseritet, ahogy ismerte, Teg tudta, hogy ez nem a véletlen műve. Tekintetbe véve a Nővérek erős hajlandóságát az értékes genetikai vonalak visszakeresztezésére, hogy óvják a befektetésüket, nyilván közös ősökről van szó.

ATREIDESEK VAGYUNK MINDNYÁJAN, gondolta Teg.

Taraza nem árulta el a gholával kapcsolatos terveit, de már azzal, hogy belevette a dolgokba Teget, némi bepillantást adott neki a fejleményekre. Nem volt teljes a mintázat, de Teg már érzékelte benne a teljességet.

A Nővérek generációról generációra alkudoztak a Tleilaxszal, vásárolták az Idaho-gholákat, és képezték ki őket itt a Gammun, csak hogy aztán gyilkosság áldozatául essenek. Mindvégig a megfelelő pillanatra vártak. Olyan volt ez, mint valami rettenetes játék, ami hirtelen létfontosságúvá vált, mert a Rakison felbukkant egy kislány, aki képes parancsolni a férgeknek.

A Gammu maga is része kell legyen a tervnek. Caladani jelek voltak itt mindenhol. Dani finomságok a brutálisabb ősi dolgok tetején. Nem csak a népesség eredt a Dani Szentélyből, ahol a Zsarnok nagyanyja, Lady Jessica élte napjait.

Teg látta a nyílt és rejtett jeleket, amikor először körülnézett a Gammun.

GAZDAGSÁG!

A jelek ott voltak, csak olvasni kellett belőlük. Körülfolyta az univerzumukat, amőbaszerűen kúszva, hogy beférkőzzön bárhova, – ahol meg tud élni. Teg tudta, hogy a Gammun van kincs a Szétszóródásból is. Méghozzá olyan hatalmas vagyon, melynek nagyságát és hatalmát kevesen sejtették (vagy tudták elképzelni.)

Teg hirtelen megtorpant. A környező táj fizikai mintázatai teljes figyelmet követeltek. Előttük egy csupasz sziklaperem nyújtózott, azonosító jelzései ott voltak Teg agyában Patrintól. Ez az út a veszélyesebb szakaszok egyike lesz. „NEM LESZ BARLANG VAGY ALJNÖVÉNYZET, AMI ELREJTHETNE BENNETEKET. TARTSÁTOK KÉSZENLÉTBEN A TAKARÓKAT.”

Teg előszedte a takarót a zsákjából, és a karjára vetette. Jelezte, hogy tovább kell menniük. A takaró sötét szövete sziszegve súrlódott a testéhez. Lucilla egyre kevésbé jelent rejtélyt, gondolta. A „Lady” előnévre pályázik. LADY LUCILLA. Ez biztosan zene lenne a fülének. Felbukkant mostanában néhány ilyen előnevű Tisztelendő Anya, hogy a Nagy Házak előjöttek a Zsarnok Arany Ösvénye által rájuk kényszerített hosszú ismeretlenségből.

Lucilla, a Csábító-Bevéső.

A Nővérek minden ilyen nője a szexualitás mestere. Teget az anyja megtanította ennek a rendszernek a működésére, és elküldte őt bizonyos gondosan kiválasztott helybéli nőkhöz még egészen fiatalon, hogy érzékennyé tegye azokra a jelekre, amiket észre kell vennie önmagában csakúgy, mint a nőkben. Ez a képzés tilalmas volt a Káptalanház felügyeletének hiányában, de Teg anyja egyike volt a Nővérek ERETNEKEINEK.

„HASZNÁT FOGOD ENNEK VENNI, MILES.”

Kétségtelenül volt benne némi jövőbelátó képesség. Felvértezte Teget a Bevésők ellen, akik arra voltak kiképezve, hogy orgazmikus fölerősítéssel fixálják a tudattalan kötelékeket – a férfit a nőhöz.

LUCILLA ÉS DUNCAN. EGY BEVÉSÉS LUCILLÁRA – AZ BEVÉSÉS ODRADÉRA IS.

Teg szinte hallotta a részegységek kattanását, ahogy összekapcsolódtak a fejében. Akkor mi van azzal a lánnyal a Rakison? Lucilla megtanítja a csábítás technikáit bevésett tanítványának, felfegyverzi Duncant, hogy magához láncolhassa azt, aki a férgeknek parancsol?

MÉG NINCS ELEGENDŐ ANYAG EGY ELSŐDLEGES SZÁMÍTÁSHOZ.

Teg megállt a veszedelmes nyílt kőösvény végén. Elrakta a takarót, és behúzta a zsákját, miközben Lucilla és Duncan ott várt mögötte. Teg sóhajtott. A takaró mindig aggasztotta. Nem rendelkezett egy teljes harci pajzs eltérítő képességével, viszont ha egy lézerfegyver sugara eléri, a bekövetkező futótűz végzetes.

VESZÉLYES JÁTÉKOK!

Teg mindig így sorolta be a fegyvereket és a mechanikus eszközöket. Jobb, ha az ember az eszére hagyatkozik, a saját testére, és a Bene Gesserit Út, Öt Attitűdjére, ahogy az anyjától tanulta. EZEKET AZ ESZKÖZÖKET CSAK AKKOR HASZNÁLD, HA FELTÉTLENÜL SZÜKSÉGED VAN RÁJUK A TEST FELERŐSÍTÉSÉRE: ez a Bene Gesserit tanítás.

– Miért álltunk meg? – kérdezte Lucilla.

– Az éjszakát hallgatom – mondta Teg.

Duncan, akinek arca csak szellemszerű folt volt a csillagfényes fák alatt, Tegre meredt. Teg arca megnyugtatta. Vonásai ott vannak valahol egy hozzáférhetetlen emlékezetben, gondolta Duncan. EBBEN AZ EMBERBEN MEGBÍZHATOK.

Lucilla úgy sejtette, hogy azért álltak meg, mert Teg öreg testének pihenő kell, de nem tudta rávenni magát, hogy ezt ki is mondja. Teg azt mondta, hogy menekülési tervének az is része, hogy Duncant valahogy Rakisra juttassák. Rendben. Pillanatnyilag csak ez számít. Lucilla már kikövetkeztette, hogy ebben a menedékben valahol előttük, kell lennie egy nem-hajónak vagy egy nem-kamrának. Semmi más nem elég jó most. Valahogy Patrin volt a kulcs az egészhez. Teg néhány utalása elárulta, hogy Patrin volt menekülési útjuk kútfője.

Lucilla döbbent rá elsőként, hogyan fizethetett meg Patrin az ő megmenekülésükért. Patrin volt a leggyengébb láncszem. Hátramaradt, ahol Schwangyu elkaphatta. A csalétek foglyul ejtése elkerülhetetlen volt. Csak egy eszement feltételezhette, hogy egy Schwangyuhoz mérhető képességű Tisztelendő Anya nem tud titkokat kifacsarni egy egyszerű hímből. Schwangyunak még csak erőteljes meggyőzésre sincs szüksége. A Hang finomságain és a Nővérek monopóliumát képező fájdalmas vallatási formákon – a fájdalom-dobozon és az ideggóc-szorítón – kívül semmi másra nincs szüksége. Patrin hűségének igazi alakja ekkor világosodott meg Lucilla előtt. Hogy lehetett Teg ilyen vak? SZERETET! Ez a hosszú, tartós kötelék a két férfi között. Schwangyu gyorsan és brutálisan fog cselekedni. Ezt Patrin jól tudta. Teg viszont nem vizsgálta meg a saját biztos tudását.

Duncan hangja riasztotta fel a gondolataiból.

– Topter! Mögöttünk!

– Gyorsan! – Teg kirántotta a takarót a csomagjából, és magukra terítette. Ott kuksoltak a földszagú sötétségben, és hallgatták, ahogy az ornitopter elsuhan felettük. Nem állt meg és nem fordult vissza.

Mikor úgy érezték, hogy biztosan nem vették észre őket, Teg tovább vezette őket Patrin EMLÉKÖSVÉNYÉN.

– Ez egy kereső volt – mondta Lucilla. – Kezdik már sejteni… vagy Patrin…

– Tartogasd a járásra az energiádat – reccsent rá Teg.

Lucilla nem erőltette a dolgot. Mindketten tudták, hogy Patrin halott. Ez elvágott minden további vitát.

EZ A MENTÁT MÉLYRE HATOL, gondolta Lucilla.

Teg egy Tisztelendő Anya fia, és ez az anya a megengedett határokon túl is tanította őt, még mielőtt a Nővérek manipulatív kezelésükbe vették volna a fiút. Nem a ghola itt az egyetlen, akinek ismeretlen képességei vannak.

Az útjuk visszakanyarodott egy vadcsapáson, mely sűrű erdővel borított meredek lejtőn vezetett. A csillagok fénye nem hatolt át a fák koronáján. Csak a mentát csodálatos memóriája tartotta őket a helyes ösvényen. Lucilla avart érzett a lába alatt. Hallgatta Teg mozdulatait, belőlük olvasta ki, hova lépjen.

MILYEN HALLGATAG DUNCAN, gondolta. HOGY MAGÁBA ZÁRKÓZOTT. Engedelmeskedik a parancsoknak. Ment, amerre Teg vezette őket. Lucilla érzékelte Duncan engedelmességének természetét. Duncan önmagára hallgatott. Azért engedelmeskedett, mert ez így felelt meg neki – legalábbis most. Schwangyu lázadása valami vad önállóságot ültetett el a gholában. Vajon a Tleilax mit ültetett el benne?

Teg megállt egy sík helyen a fák alatt, hogy kissé kifújja magát. Lucilla hallotta, hogy mélyeket lélegzik. Ez megint eszébe juttatta, hogy a mentát nagyon öreg, túl öreg is ilyen megpróbáltatásokhoz. Halkan kérdezte:

– Jól vagy, Miles?

– Majd szólok, ha nem.

– Milyen messze van még? – kérdezte Duncan.

– Már mindjárt ott vagyunk. – Teg folytatta az utat. – Sietnünk kell – mondta. – Ez a nyereg az utolsó.

Most, hogy elfogadta Patrin halálának tényét, Teg gondolatai, mint egy iránytű nyelve, Schwangyu felé fordultak, és arra, amit a nő bizonyára átél. Schwangyu valószínűleg úgy érzi, hogy összeomlik körülötte a világ. A szökevények már négy napja eltűntek! Azok, akik így kifognak egy Tisztelendő Anyán, bármire képesek! Persze valószínűleg már rég nincsenek a bolygón. Szereztek egy nem-hajót. De mi van akkor, ha… Schwangyu gondolataiban biztosan csak úgy hemzseg a sok „ha”.

Patrin törékeny láncszem volt, de jól tudta, hogyan kell eltávolítani a gyenge láncszemeket. Jó mester tanította – Miles Teg. Teg egy gyors fejmozdulattal kirázta a nedvességet a szeméből. A közvetlen szükség azt a belső őszinteségmagot kívánta meg, amit Teg nem kerülhetett meg. Teg sosem volt jó hazudozó, még magával szemben sem. Már tanulása korai fázisában felismerte, hogy anyja, és mindazok, akik részt vettek a nevelésében, a személyes őszinteségnek egy nagyon mély érzékét kondicionálták bele.

RAGASZKODÁST EGY BECSÜLET-KÓDEXHEZ. Maga a kódex, amikor Teg felismerte magában az alakját, lenyűgözte őt. Azzal a felismeréssel kezdődött, hogy az emberek nem egyenlőnek lettek teremtve, hogy különböző öröklött képességekkel rendelkeznek és életük során eltérő tapasztalatokat szereznek. Ezáltal különböző értékű és eredményességű emberek keletkeznek.

Teg hamar rájött, hogy ha be akarja tartani ezt a kódexet, akkor pontosan bele kell helyeznie magát a megfigyelhető hierarchiákba, elfogadva a tényt, hogy jöhet egy pillanat, amikor már nem fejlődhet tovább.

A kódex kondicionálása mélyre hatolt. Teg sosem tudta megtalálni a végső gyökereit. Nyilván valami olyasmihez kötődik, ami emberi lényegéből fakad. Hatalmas erővel szabta meg mind a fent lévők, mind a lent lévők számára engedélyezett viselkedés határait a hierarchikus piramisban.

A LEGFONTOSABB CSEREESZKÖZ: A HŰSÉG. A hűség fölfelé is, lefelé is megvolt, ott, ahol érdemes helyet talált. Teg tudta, hogy az ilyen hűségek erősen bele vannak épülve. Egyáltalán nem kételkedett benne, hogy Taraza mindenben támogatná, kivéve azt a helyzetet, amikor fel kell áldozni őt a Nővérek fennmaradása érdekében. És ez önmagában helyes volt. Hogy mindnyájukban megállapodott hűség lakozik. ÉN TARAZA BASHARJA VAGYOK. EZT MONDJA A KÓDEXEM. És ez a kódex ölte meg Patrint. REMÉLEM, NEM FÁJT, ÖREG BARÁTOM.

Teg megint megtorpant a fák alatt. Elővette harci kését a csizmaszárából, és apró jelet karcolt egy fába.

– Mit csinálsz? – kérdezte Lucilla.

– Ez egy titkos jel – mondta Teg. – Csak az általam kiképzett emberek ismerik fel. És persze Taraza.

– De miért…

– Majd később megmagyarázom.

Teg elindult, aztán megállt egy másik fánál, ahol újabb apró jelet rótt a törzsre, olyat, amilyet egy állat is ejthet a karmaival, ami beleolvadt a vadon természetes formái közé.

Ahogy tört előre, Teg rájött, hogy döntésre jutott Lucillát illetően. A nő Duncannel kapcsolatos terveit meg kell akadályozni. Minden mentát-kivetítés, amit Duncan biztonságáról és egészségéről csinált, ezt kívánta meg. Duncan per-ghola emlékeinek felébresztése Lucilla Bevésése előtt kell hogy megtörténjen. Pedig Teg tudta, hogy nem lesz könnyű Lucillát megállítani. Nála jobb hazudozó kellene egy Tisztelendő Anya félrevezetéséhez.

Úgy kell rendezni, mintha véletlen lenne, a körülmények természetes folyománya.

Lucillának sosem szabad gyanítania az ellenkező szándékot. Tegnek nem voltak illúziói afelől, hogy győzhet egy feldühödött Tisztelendő Anya ellen. Jobb lesz megölni. Ezt meg tudná tenni. De a következmények! Taraza sosem láthat ilyen véres cselekedetet a parancsainak szóló engedelmesség címén.

Nem, most ki kell várnia: várnia, figyelnie, és hallgatnia.

Egy kis nyílt területre bukkantak ki, melyet magas vulkanikus kőfal zárt le előttük. Alacsony bokrok és tüskefák nőttek közvetlenül a szikla előtt, a csillagfényben csak sötét foltoknak tűntek.

Teg mászóhely sötétebb körvonalait látta a bokrok alatt.

– Innentől kúszni fogunk – mondta Teg.

– Hamuszagot érzek – mondta Lucilla. – Valamit égettek itt.

– Idáig jött a csalétek – mondta Teg. – Bal felé leperzselt egy kis területet – egy nem-hajó felszállásának az égésnyomait utánozva.

Lucillának hallhatóan bennszakadt a lélegzete. MICSODA PIMASZSÁG! Még ha Schwangyu merne is hozatni egy jövőbelátó keresőt, hogy kövesse Duncan nyomait (mert közülük egyedül Duncanban nem volt Siona-vér, ami elrejtette volna), minden jel egybehangzóan arra mutatna, hogy erre jöttek, és egy nem-hajóval elhagyták a bolygót… feltéve, hogy…

– Mégis hova viszel minket? – kérdezte Lucilla.

– Ez egy Harkonnen nem-gömb – mondta Teg. Évezredek óta itt van, és mostantól a mienk.

---

A hatalom birtokosai meglehetősen természetesen el akarják nyomni a vad kutatást. A tudás ellenőrizetlen hajszolása régről ismerten a nem kívánt verseny forrása. A hatalmasoknak „biztos kutatási vonal” kell, ami csak azokat a termékeket és gondolatokat fejleszti ki, amiket ellenőrizni lehet, és ami még fontosabb, amik lehetővé teszik, hogy a hasznuk nagyobb részét belső befektetők tehessék zsebre. Sajnálatos módon a viszonylagos változókkal teli véletlenszerű univerzum nem garantálja ezeket a „biztos kutatási vonalakat.”

Lü Felmérés, Bene Gesserit Archívum

Hedley Tuek, Rakis címzetes ura és Főpapja úgy érezte, nem képes megfelelni a hirtelen rázuhant követelményeknek.

Ködszitálós éjszaka takarta be Keen városát, de itt, a magán-fogadószobájában számos parázsgömb ragyogása oszlatta el az árnyakat. De még itt, a templom szívében is hallani lehetett a szelet, a távoli nyögést, a bolygó ismétlődő kínjait.

A fogadószóba szabálytalan alakú volt: hét méter hosszú és legnagyobb szélességében négy méter. A szemközti oldal szinte észrevehetetlenül rövidebb volt. A mennyezet is lejtett kissé abba az irányba. Fűszerrost függönyök, ravasz halványsárga és szürke árnyalatok leplezték ezeket a szabálytalanságokat. Az egyik függöny egy gyűjtőkürtöt rejtett, mely még a legkisebb neszt is továbbította a szobán kívüli hallgatózóknak.

Csak Darwi Odrade, a Bene Gesserit rakisi Erősségének új parancsnoka volt Tuekkel a fogadószobában. Egymással szemben ültek, a köztük lévő távolságot puha zöld vánkosaik szabták meg.

Tuek igyekezett elrejteni egy grimaszt. Amúgy tiszteletet parancsoló arca az igyekezettől áruló maszkká torzult. Nagy gondot fordított a felkészülésre a ma esti találkozáshoz. Öltöztetők igazították el a köpenyt magas, meglehetősen testes alakján. Arany szandált viselt a lábán. A köpenye alatti cirkoruha inkább csak dísz volt: nem volt rajta sem pumpa, sem vízzseb, semmiféle kényelmetlen és időrabló szerelék. Selymes szürke haja hosszan a vállára volt fésülve, hogy megfelelően keretezze szögletes arcát, széles, vastag száját és nehéz állát. Tekintete hirtelen jóindulatúvá lett: ezt az arckifejezést a nagyapjától utánozta, így lépett be a fogadószobába, hogy Odradéval találkozzék. Eddig meglehetősen méltóságteljesnek érezte magát, de most hirtelen mintha meztelen és elhanyagolt lett volna.

VALÓBAN ELÉGGÉ ÜRESFEJŰ FICKÓ, gondolta Odrade.

Tuek pedig azt gondolta: NEM BESZÉLHETEK VELE ERRŐL A SZÖRNYŰ MANIFESZTUMRÓL, HOGY EGY TLEILAXI MESTER ÉS AZ ARCTANCOLTATÓI OTT HALLGATÓZNAK A MÁSIK SZOBÁBAN. MI ÜTÖTT BELÉM, HOGY EZT MEGENGEDTEM?

– Ez tiszta és egyértelmű eretnekség – mondta Tuek.

– Ti csak egy vallás vagytok a sok közül – vetette ellene Odrade. – És a Szétszóródás népeinek visszatértével, a skizmák és különféle hiedelmek osztódásos szaporodásával…

– A miénk az egyetlen igaz hit! – mondta Tuek.

Odrade elrejtette mosolyát. HÁT EZT EGY AZ EGYBEN KIBÖKTE. ÉS WAFF BIZTOSAN MEG IS HALLOTTA. Tueket könnyű volt terelni. Ha a Nővéreknek igazuk van Waffot illetően, akkor Tuek szavai fel kell hogy dühítsék a Tleilaxi Mestert.

Odrade mély, jelentőségteljes hangon mondta:

– A Manifesztum olyan kérdéseket vet fel, ami mindenkire vonatkozik, hívőkre és nem-hívőkre egyaránt.

– Mi köze mindennek a Szent Gyermekhez? – kérdezte Tuek. – Azt mondtad, hogy olyan ügyek miatt kell találkoznunk, amik…

– Valóban! Ne is próbáld tagadni, hogy tudod: egyre többen vannak, akik imádni kezdik Sheeanát. A Manifesztum azt sugallja…

– A Manifesztum! A Manifesztum! Eretnek írás, amit el kell pusztítani. Ami pedig Sheeanát illeti, neki vissza kell kerülnie a mi kizárólagos felügyeletünk alá.

– Nem – mondta Odrade lágyan.

Milyen izgatott Tuek, gondolta Odrade. Merev a nyaka, alig mozdul, amikor megcsóválja a fejét. A mozdulatai egy függöny felé mutattak Odradétól jobbra, és úgy kijelölték azt a helyet, mintha Tuek egy erős lámpával világított volna oda. Micsoda átlátszó ember ez a Főpap. Ezzel az erővel akár a fülébe is ordíthatná, hogy Waff ott hallgatózik valahol a mögött a függöny mögött.

– Aztán majd elviszitek Rakisról – mondta Tuek.

– Itt marad – mondta Odrade. – Ahogy megígértük.

– De miért nem lehet…

– Ugyan már! Sheeana világosan közölte az óhajait, és biztos vagyok benne, hogy neked is jelentették, amit mondott. Tisztelendő Anya akar lenni.

– Ő már a…

– Tuek Lord! Ne próbálj becsapni engem! Ő kifejezte a kívánságát, mi pedig örömmel teljesítjük. Miért ellenkeznél? A fremen időkben a Tisztelendő Anyák szolgálták a Megosztott Istent. Most miért ne tehetnék?

– Nektek Bene Gesseriteknek megvannak a módszereitek arra, hogy olyat mondassatok az emberrel, amit tulajdonképpen nem is akar mondani – vádaskodott Tuek. – Ezt nem négyszemközt kéne megbeszélnünk. A tanácsosaim…

– A tanácsosaid csak megzavarosítanák a megbeszélésünket. Az Atreides Manifesztum sugallatai…

– Csak Sheeanáról vagyok hajlandó beszélgetni! Tuek a hajthatatlan Főpap büszke pózába vágta magát.

– MOST is róla beszélünk – mondta Odrade.

– Akkor hadd tegyem világossá: azt akarjuk, hogy több emberünk legyen ott a környezetében. Meg kell védelmezni őt minden…

– Úgy, ahogy a tetőn is megvédtétek? – kérdezett vissza Odrade.

– Odrade Tisztelendő Anya, ez itt a Szent Rakis! Itt neked csak mi garantálhatunk jogokat!

– Jogok? Sheeana számos törekvés célpontjává vált, és te még jogokról akarsz beszélgetni?

– Az én főpapi kötelességeim világosak. A Megosztott Isten Szent Egyháza fog…

– Tuek Lord! Nagy nehézségembe kerül megőrizni a megfelelő udvariasságot. A te érdekedben, és a sajátoméban. Az akciók, amiket végrehajtottunk…

– Akciók? Miféle akciók? – Tuekből horkantva törtek elő a szavak. Ezek a rémes Bene Gesserit boszorkányok! A Tleilax a háta mögött, a Bene Gesserit előtte! Tuek úgy érezte, hogy labda egy félelmetes játszmában, és ide-oda pattog két rettentő energia között. A békés Rakis, mindennapi teendőinek biztonságos színhelye eltűnt, és Tuek egyszeriben egy aréna kellős közepén találta magát, aminek a szabályait alig értette.

– Elküldettem Miles Teg Basharért – mondta Odrade. – Ez minden. Az előcsapata hamarosan megérkezik. Megerősítjük a bolygóvédelmeteket.

– Át merészelitek venni…

– Semmit sem veszünk át. A saját apád kívánságára Teg emberei áttervezték a védelmet. Az a megegyezés, amiben ezt lefektették, atyád kifejezett kívánságára tartalmaz egy záradékot, melyben periodikus felülvizsgálatot kér.

Tuek döbbent csendben ült. Waff, az a baljós kis tleilaxi pedig az egészet hallotta. Ebből baj lesz! A Tleilax titkos megegyezést akart a melanzs-árak megállapítására. Nem fogják hagyni, hogy a Bene Gesserit beleavatkozzon.

Odrade Tuek apját említette, és Tuek hirtelen azt kívánta, bárcsak régóta halott apja most itt ülne mellette. Kemény ember volt. Ő tudná, hogyan bánjon el az ellenséges erőkkel. Ő mindig meglehetősen jól elboldogult a tleilaxiakkal. Tuek emlékezett rá, amikor kihallgatott egy beszélgetést (épp úgy, ahogy most Waff) egy Wose nevű tleilaxi követtel… és egy másik, Pook nevűvel. Ledden Pook. Micsoda furcsa neveik vannak ezeknek.

Tuek zavarodott gondolataiban hirtelen egy újabb név bukkant fel. Odrade éppen most említette: TEG! A vén szörnyeteg még mindig aktív?

Odrade szólt megint. Tuek száraz torokkal nyelt egyet, miközben előrehajolt, és kényszerítette magát, hogy figyeljen.

– Teg átnézi a bolygó felszíni védelmét is. A tetőn történt fiaskó után…

– Hivatalosan megtiltom ezt a beavatkozást a belső ügyeinkbe – mondta Tuek. Erre semmi szükség. Papi Őreink alkalmasak arra, hogy…

– Alkalmasak? – Odrade szomorúan megcsóválta a fejét. – Micsoda alkalmatlan szó ez, tekintve a Rakison előállt új körülményeket.

– Miféle új körülményeket? – Tuek hangjában félelem bujkált.

Odrade pedig csak nézett rá.

Tuek kénytelen volt némi rendet teremteni a gondolatai között. Talán tud róla, hogy a tleilaxiak hallgatóznak? Az lehetetlen! Reszketve szívta be a levegőt. Mi volt ez a dolog a Rakis védelméről? A védelem kiváló, nyugtatta meg önmagát. A legjobb ixi monitorhajókkal és nem-hajókkal rendelkeznek. Ezenfelül minden független hatalom előnyét szolgálta, ha a Rakis a fűszer másik forrásaként hasonlóan független maradt.

– MINDENKINEK EZ AZ ELŐNYÖS, KIVÉVE A TLEILAXNAK A MAGA ÁTKOZOTT MELANZS-TÚLTERMELÉSÉVEL AZ AXOLOTL-TARTÁLYOKBÓL!

Ez megrázó gondolat volt. Egy Tleilaxi Mester hallott minden szót, ami itt most elhangzott!

Tuek Shai-huludhoz, a Megosztott Istenhez fohászkodott oltalomért. Az a rémes kis ember ott hátul azt mondta, hogy az ixiek és a Halszólítók nevében is beszél. Papírokat is mutatott. Mik azok az „új körülmények”, amiket Odrade említett? A boszorkányok elől semmi sem maradhat sokáig rejtve.

A Főpap nem tudta leküzdeni borzongását, mikor Waffra gondolt: az a kicsi, kerek fej, azok a csillogó szemek, az a tömpe orr, a hegyes fogak meg a törékeny mosoly. Waff olyan volt, mint egy kissé túlméretezett gyerek, de csak addig, míg valaki meg nem nézte a szemét, és meg nem hallotta azt a sipító hangot. Tueknek eszébe jutott, hogy a saját apja is nem egyszer panaszolta: „A tleilaxiak olyan szörnyű dolgokat mondanak azon a gyerekes hangjukon!”

Odrade mocorogni kezdett a párnáin. Waffra gondolt, aki odakint hallgatózik. Vajon eleget hallott? Odrade titkos hallgatói is valószínűleg ugyanezen tűnődnek most. A Tisztelendő Anyák mindig visszajátszották ezeket a szóbeli vetélkedéseket, hogy előnyöket találjanak a Nővéreknek.

WAFF ELEGET HALLOTT, mondta magában Odrade. IDEJE FORDÍTANI EGYET A JÁTSZMÁN.

Odrade a létező legtárgyilagosabb hangján mondta:

– Tuek Lord, valaki nagyon fontos személy hallgatja, amit mi itt mondunk. Udvarias dolog, hogy az illető titokban hallgatózzék?

Tuek lehunyta a szemét. TUDJA!

Aztán kinyitotta a szemét, és Odrade mit sem sejtető pillantásával találta szembe magát. A nő úgy nézett ki, mint aki akár az örökkévalóságig is hajlandó várni a válaszára.

– Udvarias? Én… én…

– Szólj a titkos hallgatónak, hogy csatlakozzon hozzánk – mondta Odrade.

Tuek törölt egyet nedves homlokán. Apja és nagyapja, elődei a Főpapságban, a legtöbb helyzetre kidolgoztak rituális válaszokat, de egy ilyen pillanatra nem volt semmi. Szóljon a tleilaxinak, hogy üljön le ide? Ebbe a szobába ezzel a… Tueknek hirtelen eszébe jutott, hogy nem szereti a Tleilaxi Mesterek szagát. Apja erre is panaszkodott annak idején: „Bűzlenek az undorító ételektől!”

Odrade felállt.

– Jobb lesz, ha magam nézem meg azokat, akik hallják a szavaimat – mondta. – Elmegyek, és idehívom a titkos hallgatózót, hogy…

– Kérlek! – Tuek ülve maradt, de felemelte a kezét, hogy megállítsa Odradét. – Nem volt más választásom. Dokumentumokkal jött az ixiektől és a Halszólítóktól. Azt mondta, tud nekünk segíteni abban, hogy visszahozzuk Sheeanát a mi…

– Segíteni nektek? – Odrade valami szánalomfélével tekintett le a verejtékező főpapra. És ez még azt gondolta, hogy ő az úr Rakison?

– Tleilaxi – mondta Tuek. – Waffnak hívják, és…

– Tudom, mi a neve, és azt is, miért van itt, Lord Tuek. Engem az döbbent meg, hogy engedted őt kémkedni egy…

– Ez nem kémkedés! Tárgyalunk. Úgy értem, új erők jelentkeztek, melyekhez hozzá kell igazítanunk a…

– Új erők? Ó, igen, a Szétszóródás lotyói. Ez a Waff hozott magával közülük?

Mielőtt Tuek válaszolhatott volna, a fogadószóba oldalsó ajtaja feltárult. Waff lépett be, mögötte két Arctáncoltató. MEGMONDTÁK NEKI, HOGY NE HOZZON ARCTÁNCOLTATÓKAT!, gondolta Odrade.

– Csak te! – mutatott Waffra Odrade. – A többieknek nem szól a meghívás, ugye, Lord Tuek?

Tuek nehézkesen felállt, nem hagyva figyelmen kívül Odrade közelségét: emlékezett a rettenetes történetekre a Tisztelendő Anyák fizikai képességiről. Az Arctáncoltatók jelenléte tovább növelte zavarát. Ők mindig balsejtelemekkel töltötték el.

Az ajtó felé fordult, és igyekezett invitáló arcot vágni: – Csak… csak Waff Nagykövet jöjjön, ha szabad kérnem.

A beszéd fájdalmas volt Tuek torkának. Ez rosszabb a rettenetesnél! Meztelennek érezte magát ezek előtt az emberek előtt.

Odrade egy párna felé mutatott.

– Waff a neved? Kérlek, jöjj be és foglalj helyet.

Waff bólintott, mintha még sosem látta volna Odradét. MILYEN UDVARIAS! Intett Arctáncoltatóinak, hogy maradjanak kint, aztán odament a párnához, de nem ült le.

Odrade látta, hogy feszültség áramlik át a kis tleilaxin. Valami vicsorgás féle suhant át a szája szélén. Még mindig ott van az a fegyver a ruhaujjában. Vajon megszegni készül a megállapodásukat?

Odrade tudta, hogy itt az idő, mert Waff gyanakvása újra felerősödött, még az eredetinél is jobban. Úgy érezheti, csapdába ejtették Taraza manőverezései. Waff a szaporodó anyáit akarja! Feromonjai kipárolgása elárulta legmélyebb félelmeit is. Akkor hát észben tartja, a megállapodás ráeső részét – de legalábbis az osztozásnak egy FORMÁJÁT. Taraza nem számított rá, hogy Waff valóban megosztja velük minden tudását, amit a Tisztelet Matrónáitól szerzett.

– Tuek Lord azt mondja, hogy… tárgyaltatok – mondta Odrade. EMLÉKEZZEN CSAK ERRE A SZÓRA! Waff tudja, hová kell kilyukadnia a valódi tárgyalásnak. Odrade beszéd közben térdre ereszkedett, aztán vissza a párnájára, de a lába úgy helyezkedett el, hogy Waff támadásának legkisebb jelére el tudjon rugaszkodni.

Waff lenézett rá, és a párnára, amit Odrade felajánlott neki. Lassan a vánkosra ereszkedett, de keze a térdén maradt, a ruhaujjak Tuek felé irányultak.MIT CSINÁL?, tűnődött Odrade. Waff mozdulatai azt mutatták, hogy neki is van valami terve. Odrade így szólt:

– Próbáltam megvilágítani a Főpap számára az Atreides Manifesztum fontosságát a kölcsönös…

– Atreides! – robbant ki Tuek. Majdnem a párnájára roskadt. – nem lehet Atreides!

– Nagyon meggyőző manifesztum – jegyezte meg Waff, hogy rátegyen egy lapáttal Tuek nyilvánvaló félelmére.

Legalább EZ a tervek szerint történik, gondolta Odrade. Aztán azt mondta:

– A s’tori ígéretét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Sok ember azonosítja a s’torit az istene jelenlétével.

Waff meglepett és dühös pillantást lövellt Odrade felé. Tuek szólalt meg:

– Waff Nagykövet azt mondja, hogy az ixieket és a Halszólítókat nyugtalanítja ez a dokumentum, de én biztosítottam őt, hogy…

– Azt hiszem, a Halszólítókkal nem kell foglalkoznunk – mondta Odrade. – Ők mindenütt az isten zaját hallják.

Waff észrevette a hangjában rejlő szenteskedést. Gúnyolódik vele? Persze a Halszólítókat illetően igaza van. Olyannyira eltávolodtak régi áhítatuktól, hogy alig számított a befolyásuk, és amit VALÓBAN befolyásoltak, azt irányítani lehetett azoknak az Arctáncoltatóknak a segítségével, akik most vezetik őket.

Tuek megpróbált Waffra mosolyogni.

– Beszéltél arról, hogy segítesz nekünk a…

– Ezt majd később – szólt közbe Odrade. A dokumentumon kellett tartani Tuek figyelmét, ami annyira felkavarta őt. Idézett a Manifesztumból: – „A ti akaratotok és hitetek – hitetek rendszere – uralja az univerzumotokat.”

Tuek ráismert a szavakra. Olvasta azt a rémes dokumentumot. Ez a MANIFESZTUM azt mondta, hogy Isten és az Ő minden műve nem más, mint emberi kreáció. Azon tűnődött, hogyan válaszoljon. Egyetlen Főpap sem hagyhatott ilyesmit szó nélkül.

De mielőtt Tuek megtalálta volna a megfelelő szavakat, Waff Odrade szemébe nézett, és olyan módon válaszolt, amiről tudta, hogy Odrade helyesen fogja értelmezni. Odrade, lévén az, aki, képes volt legalább ennyire.

– A jövőbelátás hibája – mondta Waff. – Nem így nevezi a dokumentum? Nem itt mondja, hogy a hívő agya megreked?

– Pontosan! – mondta Tuek. Hálás volt a tleilaxi közbeszólásáért. Pontosan ez a magja ennek a veszedelmes eretnekségnek!

Waff nem nézett Tuekre, hanem továbbra is Odradéra meredt. A Bene Gesserit kifürkészhetetlennek hiszi a terveit? Találkozzon csak valami nagyobb erővel. Olyan erősnek hiszi magát! De a Bene Gesserit nem tudhatja, hogy a Mindenható valójában hogyan őrködik a Shariat jövője felett!

Tueket nem lehetett megállítani

– Megsért mindent, ami számunkra szent! És mindenütt terjesztik!

– A Tleilax terjeszti – mondta Odrade.

Waff felemelte a karját, és Tuekre irányította a fegyvereit. Csak azért tétovázott, mert látta, hogy Odrade részben felismerte a szándékait.

Tuek egyikükről a másikra pillantott. Igaz lenne Odrade vádja? Vagy ez is csak egy újabb Bene Gesserit trükk?

Odrade látta Waff habozását, és az okát is sejtette. Végigkutatta az elméjét, választ keresett Waff indítékaira. Milyen előnye származna a Tlailaxnak abból, ha megöli Tueket? Waff nyilván az egyik Arctáncoltatóját akarja betenni Főpapnak. De mi haszna lenne ebből?

Odrade időhúzásképpen megszólalt:

– Nagyon óvatosnak kell lenned, Waff NAGYKÖVET.

– Mikor volt fontosabb az óvatosság a magasabb céloknál? – kérdezte Waff.

Tuek felállt, és kezeit tördelve arrébb lépett.

– Kérem! Ez szent terület. Nem jó dolog itt eretnekségekről beszélni, hacsak nem elpusztítani akarjuk őket. – Lenézett Waffra. – Ugye így van? Nem ti vagytok a szerzői annak a szörnyű dokumentumnak?

– Nem a mi művünk – mondta Waff. A MINDENSÉGIT ENNEK AZ OSTOBA PAPNAK! Tuek jócskán kimozdult egyik oldalra, és remek mozgó célpontot szolgáltatott.

– Tudtam! – lépett Tuek Waff és Odrade mögé.

Odrade rajta tartotta a szemét Waffon. Gyilkosságot tervez! Odrade biztos volt ebben.

Tuek mögülük mondta:

– Nem is tudod, mennyit ártottatok nekünk, Tisztelendő Anya. Ser Waff azt kérte, hogy alakítsunk melanzs-kartellt. Én pedig elmagyaráztam neki, hogy a nektek felszámított ár változatlanul kell maradjon, mert az Isten nagyanyja közületek való volt.

Waff várakozóan meghajtotta a fejét. A pap hamarosan visszajön a lőtávba. Isten nem engedi meg a kudarcot.

Tuek Odrade mögött állt, és lenézett Waffra. Remegés futott át a papon. A tleilaxiak olyan… olyan visszataszítóak és amorálisak. Nem lehet megbízni bennük. Hogyan fogadhatná hát el Waff tagadását?

Odrade továbbra sem veszítette szem elől Waffot:

– De Lord Tuek, nem volt vonzó számotokra a magasabb jövedelem lehetősége? – Látta, hogy Waff jobb karja kissé elfordul, és majdnem rá céloz. Most már világosak voltak a tleilaxi szándékai.

– Tuek Lord, – mondta Odrade – ez a tleilaxi mindkettőnket meg akar ölni.

Ezekre a szavakra Waff felrántotta mindkét karját, és megpróbálta mindkét nehéz célpontját egyszerre befogni. De mielőtt még az izmai engedelmeskedtek volna, Odrade már rajta volt. Odrade hallotta a tűvetők halk szisszenését, de nem érzett szúrást. Bal karja lendületes ütéssel eltörte Waff jobb kezét. A jobb lábával a tleilaxi bal karját zúzta szét. Waff felsikoltott.

Nem számított rá, hogy egy Bene Gesserit ilyen gyors lehet. Ez már majdnem vetekedett azzal, amit a Tisztelet Matrónája művelt az ixi konferencia hajón. Még fájdalmai közepette is érezte, hogy ezt jelentenie kell. A Tisztelendő Anyák szinaptikus rövidítéseket alkalmaznak harci helyzetben!

Odrade mögött kivágódott az ajtó. Waff Arctáncoltatói rontottak be a szobába. De Odrade már ott is volt Waff mögött, mindkét keze a tleilaxi nyakán.

– Állj, vagy meghal! – kiáltotta.

A két alak megdermedt.

Waff mozgolódni kezdett a kezében.

– Maradj nyugodtan! – utasította Odrade. Tuekre nézett, aki elterülve hevert mellette. Az egyik tűlövedék célba talált.

– Waff megölte a Főpapot – mondta Odrade, a saját hallgatózóinak.

A két Arctáncoltató tovább bámult rá. Jól látható volt határozatlanságuk. Odrade látta: egyikük sem tudja, hogy ez mennyire a Bene Gesserit malmára hajtotta a vizet. Valódi csapda a Tleilaxnak!

Odrade azt mondta az Arctáncoltatóknak:

– Menjetek ki a folyosóra, és vigyétek magatokkal ezt a holttestet, aztán csukjátok be az ajtót. A Mesteretek ostobaságot követett el. Később majd szükségünk lesz rátok – Waffnak pedig azt mondta: – Pillanatnyilag nagyobb szükséged van rám, mint az Arctáncoltatóidra. Küldd el őket.

– Menjetek – sipította Waff.

Amikor az Arctáncoltatók továbbra is csak bámultak, Odrade azt mondta:

– Ha nem mentek ki azonnal, megölöm őt, aztán elintézlek benneteket is.

– Rajta! – visította Waff.

Az Arctáncoltatók ezt parancsnak vették. Odrade azonban valami mást hallott Waff hangjában. Nyilván az öngyilkos hisztéria beszélt belőle.

Mikor egyedül maradt Waffal, Odrade kihúzta a kiürült fegyvereket a tleilaxi ruhaujjából, és zsebre tette őket. Később majd alaposan meg kell vizsgálni. Nem sokat tehetett Waff törött csontjaival, azon kívül, hogy, egy kis időre elkábította a tleilaxit, és rögzítette a törést. A párnákból és a Főpap bútorainak zöld kárpitjából rögtönzött kötést.

Waff gyorsan magához tért. Felnyögött, amikor meglátta Odradét.

– Te és én mostantól szövetségesek vagyunk – mondta Odrade. – Az itt lejátszódott dolgokat hallották néhányan az enyéim közül, és néhányan abból a frakcióból, ami a saját emberét akarja Tuek helyére.

Ez így túl gyors volt Waffnak. Elsőre elállt a lélegzete attól, amit hallott. De aztán az agya elkapta a legfontosabb dolgot.

– Szövetségesek?

– Gondolom, Tuekkel nem volt könnyű dolgotok mondta Odrade. – Nyilvánvaló előnyöket kínáltatok neki, de ő mindig elutasította. Egyes papoknak nagy szívességet tettél azzal, hogy megölted.

– Ők is hallgatóznak most? – nyögte Waff.

– Természetesen. Beszéljünk a tervezett fűszer-monopóliumotokról. A megboldogult Főpap azt mondta, hogy megemlítetted ezt. Hadd lássam, hogy ki tudom-e következtetni az ajánlatotok terjedelmét.

– A karom – nyöszörögte Waff.

– Egyelőre még élsz – mondta Odrade. – Köszönd a bölcsességemnek. Megölhettelek volna.

Waff elfordította a fejét.

– Jobb lett volna.

– De nem a Bene Tleilaxnak és nem a Nővéreknek felelte Odrade. – Hadd lássam csak! Igen, te azt ígérted, hogy több új fűszer-betakarító gépet adtok Rakisnak, új légpárnás gépeket, amik csak a söprőfejükkel érintik a sivatag talaját.

– Hallgatóztál! – csattant fel Waff.

– Szó sincs róla. Ez nagyon vonzó ajánlat, tekintve, hogy biztos vagyok benne: az ixiek ingyen adják őket a saját érdekükben. Folytassam?

– Azt mondtad, szövetségesek vagyunk.

– Egy monopólium arra kényszerítené a Ligát, hogy több ixi navigációs gépet vásároljon – mondta Odrade. – A Liga felőrlődne a zúzótok fogai között.

Waff felemelte a fejét, hogy a nőre nézzen. A mozdulattól fájdalom hasított törött karjaiba. Felnyögött. A fájdalom ellenére figyelmesen tanulmányozta Odradét félig csukott szemhéja mögül. A boszorkányok valóban azt hiszik, hogy eddig terjed a tleilaxi terv? Alig merte remélni, hogy a Bene Gesserit így el van tájolódva.

– Persze nem ez volt az alapvető tervetek – mondta Odrade. Waff szemei felnyíltak. Ez a nő olvas a gondolataiban!

– Megszégyenültem – mondta. – Amikor megkímélted az életemet, haszontalan dolgot kíméltél meg – Visszahanyatlott.

Odrade nagy levegőt vett. IDEJE BEVETNI A KÁPTALANHÁZI ANALÍZIS EREDMÉNYEIT. Odahajolt Waffhoz, és a fülébe súgta:

– A Shariatnak továbbra is szüksége van rád.

Waff levegőért kapkodott.

Odrade visszaült. Ez mindent elárul. Az elemzés helyesnek bizonyult.

– Azt hittétek, hogy jobb szövetségre lelhettek a Szétszóródás népei között – folytatta Odrade. – Azokban a Tisztelet Matrónáiban és más hasonló hetérákban. Kérdezlek téged: a sirg szövetkezik a moslékjával?

Waff ezt a kérdést már egy az egyben hallotta a kehiben. Elsápadt, nehezen és felszínesen lélegzett. Mi mindent sugallnak a nő szavai! Kényszerítette magát, hogy ne törődjön a karja fájdalmával. SZÖVETSÉGESEK, ezt mondta a nő. Tud a Shariatról! Hogyan lehetséges ez?

– Hogyan is hagyhatnánk figyelmen kívül azt a rengeteg előnyt, amit a Tleilax és a Bene Gesserit szövetsége jelenthet? – tette fel a kérdést Odrade.

SZÖVETSÉG A POWINDAH BOSZORKÁNYOKKAL? Waff agyában zűrzavar kavargott. Nagy erőfeszítésébe került a fájdalom visszaszorítása. Olyan törékenynek tűnt a pillanat. Maró epét érzett a nyelve hátsó részén.

– Ó – mondta Odrade. – Hallod ezt? Az a pap, Krutansik, és a frakciója érkezett meg az ajtó elé. Azt fogják javasolni, hogy az egyik Arctáncoltató öltse magára a megboldogult Hedley Tuek külsejét. Minden más megoldás túl nagy felbolydulást okozna. Krutansik meglehetősen bölcs férfiú, aki mindeddig a háttérben maradt. A nagybátyja, Stiros jól előkészítette,

– A Nővérek mit nyernek a velünk kötött szövetségből? – sikerült kinyögnie Waffnak.

Odrade elmosolyodott. Most már mondhatja az igazat. Ez mindig könnyebb volt, és gyakorta a legerősebb érv is.

– Az fennmaradást azzal a viharral szemben, ami a szétszóródás emberei közt készülődik – mondta. – És a Tleilax fennmaradását is. Mi sem áll távolabb tőlünk, minthogy a végét kívánjuk azoknak, akik őrzik a NAGY HITET.

Waff összerezzent. Nyíltan kimondta! Aztán megértette. Mit számít, hogy mások is hallják? Nem láthatnak bele a szavai mögött rejtőző titokba.

– Szaporodó anyáink készek a rendelkezésetekre mondta Odrade. Keményen Waff szemébe nézett, és kezével a zenszunni papok jelét mutatta.

Waff úgy érezte, mintha vasabroncs pattanna le a szívéről. A váratlan, az elképzelhetetlen, a HIHETETLEN – igaz! A Bene Gesserit nem powindah! Az egész uiniverzum követni fogja a Bene Tleilaxot az Igaz Hitbe! Isten nem engedheti másként. Különösen itt, a Próféta bolygóján nem!

---

A bürokrácia megöli a kezdeményezést. Kevés dolog van, amit a bürokrácia jobban gyűlölne az újításnál, főleg az olyan újításnál, ami jobb eredményeket hoz, mint a régi rutinok. Az új vívmányok mindig alkalmatlan színben tüntetik fel a csúcson levőket. Márpedig ki szeret alkalmatlannak látszani?

Kalauz a Kormányzás Nehézségeihez és Hibáihoz, Bene Gesserit Archívum

A jelentések, összefoglalók és szórványos információmorzsák sorokban hevertek a hosszú asztalon, ami mellett Taraza ült. Az éjszakai őrség és a létfontosságú szolgálatot ellátók kivételével az egész Káptalanház Mag aludt körülötte. Csak a karbantartó tevékenységek ismerős neszei hatoltak be a szobájába. Két parázsgömb lebegett az asztala felett, sárga fényben fürösztve a sötét fafelületet és a riduli kristálypapírlapokat. Az asztal mögötti ablak sötét tükrében a szoba képe látszott.

ARCHÍVUM! A holovetítő villogva küldte képeit az asztal fölé, újabb morzsákat, amiket Taraza előhívott.

Taraza meglehetősen bizalmatlan volt az Archivistákkal szemben, bár tudta, milyen ellentmondásos ez a hozzáállás, hisz tudta, mennyire szükség van az adatokra. De a Káptalanházi Feljegyzéseket csak rövidítések, különleges jelzések, kódolt bejegyzések és lábjegyzetek halmazaként lehetett tekinteni. Ezekhez az anyagokhoz gyakran egy mentát fordítása kellett, vagy ami még rosszabb, rengeteg fáradság, amíg Taraza lemerült a Más Emlékekbe. Persze minden Archivista mentát is volt, de ez nem nyugtatta meg Tarazát. Az Archívumi Feljegyzésekhez sosem lehetett egyenesen folyamodni. Azoknak az értelmezéseknek a javát, amik ebből a forrásból kerültek elő, pusztán az előhozók szavára kellett elhinni, vagy (milyen gyűlöletes!) a holorendszer mechanikus keresésére kellett támaszkodni. Ez viszont azokkal szemben jelentett függőséget, akik fenntartották a rendszert. Több hatalmat adott a funkcionáriusoknak, mint amennyit Taraza jónak tartott volna.

FÜGGŐSÉGEK! Taraza gyűlölte a függőséget. Keserű beismerés volt ez, és emlékeztette arra, hogy kevés kisejlő szituáció pontosan olyan, mint amilyennek képzeli az ember. Még a legjobb mentát-kivetítésekben is felhalmozódtak a hibák… ha elég idő volt rá. Mégis a Nővérek minden egyes lépése szükségessé tette az Archívum használatát, és a végtelennek tetsző elemzéseket. Még a napi kereskedelem is megkívánta ezt. Tarazának ez visszatérő bosszúsága volt. Megalakítsák ezt a csoportot? Aláírják ezt a szerződést? Minden konferencián eljött az a pillanat, amikor kénytelen volt kimondani a döntést:

– Hesterion Archivista analízise elfogadva.

Vagy, és ez volt a gyakoribb:

– Az Archivista jelentése visszautasítva. Nem helytálló.

Taraza előrehajolt, hogy a holoképet tanulmányozza: „Lehetséges Nemesítései Terv Waff Alany részére”.

Végigfutott a számokon, az Odrade által küldött sejtmintából készített géntérképeken. Köröm alatti szövetdarabok ritkán szolgáltattak elég anyagot egy biztos analízishez, de Odrade meglehetősen jó munkát végzett a sebkötözés ürügye alatt. Taraza a fejét csóválta az adatok láttán. Az ivadék garantáltan olyan lenne, mint az összes előző, amivel a Bene Gesserit próbát tett a tleilaxiaknál: a nőneműek immúnisak lennének a memóriaszondázásra, a hímneműek pedig természetesen áthatolhatatlan és visszataszító káosz-halmazok.

Taraza hátradőlt, és sóhajtott. Mikor a szaporodási feljegyzésekre került a sor, a hatalmas kereszt-referenciák megdöbbenő arányokat sejtettek. Hivatalosan ez a „Leszármaztatási Helytállóság Kollégiuma”, az Archivistáknak egyszerűen csak LHK. A Nővérek általában „Tenyészcsődör Dossziénak” nevezték, ami találó név volt ugyan, mégsem fejezte ki a megfelelő archívumi fejléc alatt felsorolt adatok értelmét. Taraza lekérte Waff kivetítését háromszáz nemzedékre, ami könnyű és meglehetősen gyors feladat volt, és mindenféle gyakorlati célra alkalmas volt. Háromszáz Genes fővonalak (mint például Teg, a párhuzamosai és a testvérei) évezredekig megbízhatónak bizonyultak. Az ösztönei azt súgták Tarazának, hogy hiábavalóság lenne több időt pazarolni Waff kivetítéseire.

Feltámadt benne a fáradtság. A kezébe temette arcát, és egy pillanatra az asztalra hajtotta a fejét. Jól esett neki a fa hűvössége.

ÉS MI VAN, HA TÉVEDTEM RAKISSZAL KAPCSOLATBAN?

Az ellenzék érveit nem lehet beletemetni az Archívum porába. EZ AZ ÁTKOZOTT FÜGGÉS A KOMPJÚTEREKTŐL! A Nővérek lényegi dolgaikat mindig is számítógépen vitték tovább, még a Tiltás Napjaiban is, a Butieri Dzsihad vad „gondolkodó gép”-rombolása után. Ezekben a „felvilágosultabb” időkben már nemigen kérdőjelezték meg azokat a tudattalan motívumokat, melyek emögött az ősi pusztítás-orgia mögött húzódtak meg.

NÉHA NAGYON FELELŐS DÖNTÉSEKET IS HOZUNK ÖNTUDATLAN OKOKBÓL. AZ ARCHÍVUM VAGY A MÁS EMLÉKEK TUDATOS ÁTVIZSGÁLÁSA SEM JELENT GARANCIÁT.

Taraza egyik kezével az asztalra csapott. Nem szeretett az Archivistákkal dolgozni, akik VÁLASZOKKAL ügetnek be a kérdéseire. Undorító egy társaság, tele titkos tréfákkal. Egyszer hallotta őket, amikor LHK munkájukat az állat tenyésztéshez hasonlították, Farmi Formákhoz és Állati Versenyhatósághoz. A nehézség a vicceikbe! A helyes döntés most sokkalta fontosabb annál, mint ahogy ők képzelik. Ezek a szolgáló nővérek, akik csak másoknak engedelmeskedetek, nem viselték Taraza felelősségét.

Felemelte a fejét, és átnézett a szobán a kis fülkére, Chenoah Nővér mellszobrára, az ősi alakra, aki találkozott és beszélt a Zsarnokkal.

TE TUDTAD, gondolta Taraza. SOSEM VOLTÁL TISZTELENDŐ ANYA, MÉGIS TUDTAD. A JELENTÉSEIDBŐL LÁTSZIK. HOGYAN TUDTAD A JÓ DÖNTÉST HOZNI?

Odrade katonai segítségkérése azonnali választ kíván. Az időkorlátok túl szűkek. De most, hogy Teg, Lucilla és a ghola eltűnt, a tartalék tervet kell bevetni.

AZ AZ ÁTKOZOTT TEG!

Megint ez a váratlan viselkedés. Persze nem hagyhatta a gholát veszélyben. Schwangyu akciói előre láthatóak voltak.

Mit művelt Teg? Ysaiban rejtőzött el, vagy Gammu valamelyik más nagyobb városában? Nem. Ha ez lenne a helyzet, akkor Teg már jelentkezett volna az előkészített titkos csatornák egyikén. Tegnek teljes listája volt a titkos összekötőkről, és némelyiket személyesen is ellenőrizte. Teg nyilván nem bízik meg tökéletesen az összekötőkben. Láthatott valamit az ellenőrző körútján, amit nem mondott el Bellondának. Persze be kell hívni Burzmalit, és eligazítást kell neki tartani. Burzmali volt a legjobb, maga Teg képezte ki: elsőszámú jelölt volt a Legfelsőbb Bashar posztjára. Burzmalit kell a Gammura küldeni.

SEJTÉSEKRE JÁTSZOM, gondolta Taraza.

De ha Teg elrejtőzött, akkor a nyom a Gammun kezdődik. És akár végződhet is ott. Igen, Burzmali a Gammura megy. Rakis várhat. Ennek a lépésnek volt bizonyos nyilvánvaló vonzereje. Nem riasztja meg a Ligát. Bár a Tleilax és a Szétszóródás emberei biztosan bekapnák a csalit. Ha Odradénak nem sikerült csapdába ejtenie a Tleilaxot… nem, Odrade nem vallhat kudarcot. Ebben szinte biztos lehet.

A váratlan. LÁTOD, MILES? VALÓBAN TANULTAM TŐLED.

Persze ez nem fogja meghatni a Nővérek belső ellenzékét.

Taraza mindkét tenyerét az asztalra simította, és erősen a fafelületre nyomta, mintha érzékelni akarná a Káptalanházban tartózkodókat, azokat, akik Schwangyu mellett állnak. A hangos ellenkezés lecsillapodott, de ez mindig is azt jelentette, hogy tettlegesség van készülőben.

MIT TEGYEK?

A Főtisztelendő Anyának elvileg mindenféle határozatlanságtól mentesnek kellett volna lennie krízishelyzetben. A tleilaxi kapcsolat azonban felborította az adataikat. Bizonyos előírások Odrade részére kézenfekvőek voltak, ezeket már elküldték. A tervnek ez a része világos és egyszerű.

Kivinni Waffot a sivatagba, messze a nemkívánatos tekintetektől. Kieszelni egy végletekre kihegyezett szituációt és az ebből következő vallási élményt a Missionaria Protectiva által megadott régi, megbízható módszer szerint. Kipróbálni, hogy a Tleilax a saját halhatatlansági módszeréhez használja-ea ghola-tervet. Odrade tökéletesen alkalmas a módosított terv eme részének végrehajtására. De nagyon sok függ ettől a fiatal lánytól, Sheeanától is.

A FÉREG MAGA AZ ISMERETLEN.

Taraza emlékeztette magát, hogy a ma férge nem az eredeti rakisi féreg. Sheeana demonstrált irányítóképessége ellenére is kiszámíthatatlanok. Ahogy az Archívum mondaná, nincsen nyomon követő dossziéjuk. Taraza nem kételkedett benne, hogy Odrade helytálló következtetésre jutott a rakisiakról és a táncaikról. Ez pozitívum.

EGY NYELV. DE MI MÉG NEM BESZÉLJÜK. Ez negatívum. DÖNTÉSRE KELL JUTNOM MA ÉJSZAKA!

Taraza visszaküldte felszíni tudatát a Főtisztelendő Anyák folyamatos, töretlen vonala mentén, azokon a női emlékeken, melyek az ő saját, és két másik nő Bellonda és Hesterion – törékeny tudatában voltak elraktározva. Megerőltető utazás volt ez a Más Emlékeken keresztül, amihez most túl fáradtnak érezte magát. Az út peremén ott lesznek Muad’dib megfigyelései, az Atreides-fattyúé aki kétszer is megrázta az univerzumot – egyszer az Impérium megkaparintásával a fremen hordák segítségével, másodszor pedig a Zsarnok nemzésével.

HA MOST VERESÉGET SZENVEDÜNK, AZ A VÉGÜNKET JELENTHETI, gondolta. EGÉSZBEN NYELNEK LE MINKET EZEK A POKOLFAJZAT NŐK A SZÉTSZÓRÓDÁSBÓL.

Az alternatívák magukat adták: a rakisi gyereklányt be lehet hozni a Nővérek magjába, hogy egész életét valahol egy nem-hajó útjának végén élje le. Gyalázatos megfutamodás.

Annyi minden múlik Tegen. Vajon végül cserben hagyta a Nővéreket, vagy valami váratlan módot talált a ghola elrejtésére?

KI KELL TALÁLNOM VALAMIT, HOGY IDŐT NYERJEK, gondolta Taraza. IDŐT KELL ADNUNK TEGNEK, HOGY KAPCSOLATBA LÉPHESSEN VELÜNK. ODRADÉNEK EL KELL NYÚJTANIA A RAKISI TERVET.

Ez veszélyes, de meg kell tenni.

Taraza mereven felkelt szék-kutyájáról, és a szemközti ablakhoz lépett. A Káptalanház Bolygó csillagárnyas sötétségbe burkolózott. Egy menedékhely: a Káptalanház Bolygó. Az ilyen bolygók már nem is kaptak nevet, csak szám jelölte őket valahol az Archívumban. Ez a bolygó tizennégy évszázad óta adott otthont a Bene Gesseritnek, de még így is csak átmenetinek tekinthető. Taraza a fent keringő, vigyázó nem-hajókra gondolt: Teg saját védelmi rendszere. A Káptalanház mégis sebezhető maradt.

A problémának neve is volt: „véletlen felfedezés”. Ez örök hiányosság volt. Kint a Szétszóródásban az emberiség exponenciálisan terjeszkedett, szétáramlott a határtalan űrben. A Zsarnok Arany Ösvénye végre biztonságban van. Valóban? Az Atreides-féreg biztosan többet tervezett a faj egyszerű fennmaradásánál.

CSINÁLT VELÜNK VALAMIT, AMIRE MÉG NEM JÖTTÜNK RÁ – MÉG ENNYI ÉVEZRED UTÁN SEM. AZT HISZEM, ÉN TUDOM, MI AZ. AZ ELLENZÉKEM VISZONT NEM ÍGY GONDOLJA.

Sosem volt könnyű a Tisztelendő Anyáknak megemészteni azt a rabságot, amit II. Leto alatt szenvedtek el, amikor az harmincöt évszázadon keresztül korbácsolta előre az Impériumot az Arany Ösvényén.

MEGREMEGÜNK, AMIKOR AZOKRA AZ IDŐKRE GONDOLUNK.

Taraza az ablak sötét plaz-lemezén visszatükröződő képmására nézett. Komor arcot látott, a fáradtság szembetűnő jeleivel. MINDEN OKOM MEGVAN RÁ, HOGY FÁRADT ÉS KOMOR LEGYEK!

Tudta, hogy neveltetése szándékosan a negatív minták felé irányítja. Ezek voltak a védekezései és az erősségei. Távolságtartó maradt minden emberi kapcsolatban, még a csábításoknál is, amiket a Nemesítési Mesternők számára hajtott végre. Taraza az ördög örökös ügyvédje volt, és ez domináns erővé vált az egész Bene Gesseritben, természetes következményeként annak, hogy Taraza Főtisztelendő Anyává emelkedett. Az ellenzék könnyen fejlődik ki ilyen környezetben.

Ahogy a szufik mondják: A MAG ROTHADÁSA MINDIG SZÉTTERJED. Csak arról nem szólnak, hogy van nemes és értékes rothadás is.

Most a megbízhatóbb adatokkal nyugtatta meg magát: a Szétszóródás kivitte a Zsarnok tanításait az emberi vándorlásba, és ismeretlen módokon meg is változtatta, de azért még felismerhető. És egyszer majd megtalálják annak a módját is, hogy semlegesítsék a nem-hajók láthatatlanságát. Taraza nem hitte azt, a Szétszóródás emberei megtalálták ezt a módszert legalábbis azok nem, akik visszaoldalognak oda, ahonnan elindultak.

Egyáltalán nem volt biztonságos út a szembenálló erők közt, de Taraza úgy gondolta, hogy a Nővérek a lehető legjobban felfegyverkeztek. A probléma hasonló volt egy Liga-navigátoréhoz, akinek az űr rétegeiben kell úgy elirányítania a hajóját, hogy elkerülje az ütközéseket és csapdákat.

Csapdák: ez a kulcs, Odrade pedig már készíti a Nővérek csapdáját a Tleilaxnak.

Mikor Taraza Odradéra gondolt, ami ebben a vészterhes időben gyakran megesett, hosszú együttlétük újra előjött. Taraza mintha megfakult szőttesre nézett volna, melyen egyes alakok élénkebb színben maradtak meg. De a legélénkebb szín – amely biztosította Odrade közeli pozícióját a Nővérek vezetéséhez – Odradének az a képessége volt, ahogy át tudott vágni a részleteken, és eljutott a konfliktus meglepő magjáig. Ez annak a veszedelmes Atreides-jövőbe látásnak az egyik – rejtetten működő – megnyilvánulása volt benne. Ennek a rejtett képességnek a használata váltotta ki a legnagyobb ellenérzést, és ez volt az az érv, melyben a legtöbb igazság volt még Taraza szerint is. Ez a dolog mélyen a felszín alatt működött, rejtett mozgásait csak időnkénti turbulenciák jelezték, és EZ volt a probléma!

– Használjátok, de álljatok készen az elpusztítására mondta Taraza. – Még mindig ott vannak a leszármazottai.

Taraza tudta, hogy Lucillára számíthat… feltéve, ha Lucilla talált valahol valami menedéket Teggel és a gholával együtt. Persze cserélődő gyilkosok voltak a rakisi Erősségben. Ezt a fegyvert talán hamarosan használni kell.

Taraza hirtelen zűrzavart tapasztalt önmagában. Más Emlékei a legnagyobb óvatosságra intették. Soha többet nem szabad elveszíteni az ellenőrzést a nemesítési vonalak felett! Igen, ha Odrade túlél egy gyilkossági kísérletet, akkor örökre elidegenedhet. Odrade teljes Tisztelendő Anya, és a Szétszóródásban maradnia kellett ilyeneknek is – bár nem a Tisztelet Matrónái között, akiket a Nővérek észrevettek… de mégis…

SOHA TÖBBET! Ez volt a cselekvési mottó. Soha még egy Kwisatz Haderachot, még egy Zsarnokot.

Irányítsd a szaporodókat, irányítsd az ivadékukat. A Tisztelendő Anyák nem haltak meg, mikor a testük meghalt. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtek a Bene Gesserit élő magjába, míg időnkénti instrukcióik és öntudatlan megfigyeléseik részei nem lettek a folytatódó Nővéreknek.

NE KÖVESS EL EGYETLEN HIBÁT SEM ODRADÉVAL KAPCSOLATBAN!

Az Odradének küldött válasz különleges megfogalmazást és rendkívüli gondosságot igényelt. Odrade, aki megengedett magának bizonyos korlátozott vonzalmakat, „enyhe melegséget”, ahogy ő nevezte, azt állította, hogy az érzelmek értékes felfedezésekhez juttathatják az embert, ha nem hagyja őket eluralkodni magán. Taraza ezt az ENYHE MELEGSÉGET az Odrade szívéhez vezető útnak látta, sebezhető résnek.

TUDOM, MIT GONDOLSZ RÓLAM, DAR, AZ ENYHE MELEGSÉGEDDEL RÉGI ISKOLATÁRSAD IRÁNT. AZT HISZED, HOGY POTENCIÁLIS VESZÉLYT JELENTEK A NŐVÉREKRE, DE FIGYELMES „BARÁTOK” MEGMENTHETNEK ÖNMAGAMTÓL.

Taraza tudta, hogy egyes tanácsadói osztják Odrade véleményét, de hallgatnak, és megtartják maguknak az ítéletüket. Legtöbbjük még mindig követte a Főtisztelendő Anya vezetését, de sokan ismerték Odrade vad tehetségét, és felismerték Odrade kételyeit. Egyetlen dolog tartotta össze a Nővérek zömét, és Taraza nem próbálta becsapni önmagát ezzel kapcsolatban. Minden Tisztelendő Anya a Nővérek iránti alapvető hűségből cselekszik. Semmi sem veszélyeztetheti a Bene Gesserit folytonosságát, de őt magát sem. Taraza a maga precíz és keményen önkritikus módján vizsgálta meg viszonyulását a Nővérek folytatódó életéhez. Nyilvánvalóan nincs közvetlen szükségszerűsége Odrade elpusztításának. Mégis, Odrade olyan közel van a ghola-terv magjához, hogy kevés ottani fejlemény kerülheti el érzékeny figyelmét. Sok mindenre rájöhet, amit nem árultak el neki. Az Atreides Manifesztum úgyszólván hazárdjáték volt. Odrade, a kézenfekvő személy a Manifesztum megírására, csak még mélyebb betekintést nyert a dokumentum készítése közben, bár maguk a szavak voltak a megvilágosodás végső korlátai. Taraza tudta, hogy Waff ezt értékelné.

Taraza elfordult a sötét ablaktól, és visszament a szék-kutyához. A döntés kritikus pillanatát – menni vagy nem menni – lehetett halogatni, de bizonyos azonnali lépéseket meg kellett tenni. Fejében már fogalmazta az üzenetet, miközben hívatta Burzmalit. A Bashar kedvenc tanítványát akcióba kell küldeni, de nem úgy, ahogy Odrade akarja.

Az Odradénak küldött üzenet velősen rövid volt:

„Útban a segítség. Tiéd a porond, Dar. Ami Sheeana biztonságát illeti, cselekedj megítélésed szerint. Minden más dologban, ami nem mond ellen parancsaimnak, kövesd a tervet.”

Tessék. Itt van. Odrdaénak megvoltak a maga instrukciói, az alapok, amiket „tervnek” fogadhat el, még akkor is, ha csak hiányos mintázatot láthat. Odarde engedelmeskedni fog. A „Dar” jó húzás volt, gondolta Taraza. Dar és Tar. Ez a rés Odrade KORLÁTOZOTT MELEGSÉGE felé nem lesz túl jól védve a Dar-és-Tar irányban.

---

A jobb oldali hosszú asztal cepeda szószos sült sivatagi nyúl-lakomához van terítve. A többi fogás az óramutató járása szerint az asztal túlsó végétől: aplomázs szirian, chukka üveg alatt, melanzsos kávé (az Atreides sólyommal a csészén), pot-a-oie, a Balut kristály üvegben pedig caladani bor. A gyertyatartó felett ősi méregdetektor látható.

Dar-es-Balat, múzeumi tárló felirata

Teg a nem-gömb csillogó konyhájának aprócska étkezőfülkéjében találta Duncant. Megállva mentében a fülke mellett, Teg jól megnézte Duncant: nyolc napja vannak itt, és a gyerek már magához tért abból a különös dührohamból, amit a gömb bevezető csövébe lépve produkált.

Egy kis barlangon mentek keresztül, melynek erős medveszaga volt. A barlang végében álló sziklák nem voltak sziklák, bár kiállták volna a legkifinomultabb vizsgálódást is. Egy kis dudor a sziklákon mozgatható volt, ha valaki véletlenül nekiment vagy tudta a titkos kódot. A körkörös csavaró mozdulatra a barlang egész hátsó fala kinyílt.

A bevezetőcső fényes világítása automatikusan felgyulladt, ahogy a kapu becsukódott mögöttük. Az alagút fala és mennyezete Harkonnen-griffekkel volt díszítve. Teg hirtelen arra gondolt, milyen lehetett a fiatal Patrin, amikor először tévedt be ide (AZ A SOKK! AZ A FÉLELEM! AZ AZ ÖRÖM!) és nem vette észre Duncan reakcióját, amíg a halk morgás be nem töltötte a zárt helyet.

Duncan morgott (szinte nyüszített), keze ökölbe szorítva, pillantása a jobb oldali falo