/ Language: Hungary / Genre:antique

Dűne gyermekei

Frank Herbert


Frank Herbert

Dűne gyermekei

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: CHILDREN OF DUNE

by Frank Herbert

An Ace Book, New York, 1988

© Herbert Limited Partnership

All rights reserved.

Fordította

Kornya Zsolt

Boritófestmény

Jantner János

ISBN 963 9441 30 9

Hungarian translation © Herbert Limited Partnership, 2002

Exclusive rights for the Hungarian language

edition licensed to Szukits Könyvkiadó, 2002

Lektor: S. Lukátsy Sarolta

Szaklektor: Dr. Torkos Attila

Tördelőszerkesztés:

Spektrum Repro Bt., Szentmiklósi Csaba

Színre bontás: A SzínVonal 2000 Kft.

Felelős kiadó: Szukits László

Felelős szerkesztő: Tézsla Ervin

Szegedi Kossuth Nyomda Kft.

Felelős vezető: Gera Imre

Bevnek:

szerelmünk csodás elkötelezettségéből fakadóan, s hogy megosszam mindannyiukkal szépségét és bölcsességét, mely e könyv megírására ihletett

Előszó a második magyar kiadáshoz

Most, hogy Brian Herbert és Kevin J. Anderson immár több éve a Frank Herbert-féle Dűne-univerzum kiteljesítésén dolgozik, a Szukits Kiadó is ambiciózus vállalkozásba kezdett. Az új Dűne-regények magyarországi megjelentetésével párhuzamosan a tervek szerint sorban újra kiadásra kerül a hat klasszikus kötet is. Ez a törekvés a hiánypótláson túl további két célt is kitűzött maga elé. Az egyik az, hogy a nem túl távoli jövőben az összes létező Dűne-regény egységes formátumban, keménytáblás kötésben sorakozhasson a gyűjtők polcain.

A másik cél a nyelvi egységesség és a fordításbeli következetesség elérése. A hat klasszikus Dűne-regény (A Dűne, A Dűne messiása, A Dűne gyermekei, A Dűne istencsászára, A Dűne eretnekei és A Dűne Káptalanház) 1987 és 1995 között jelent meg magyar nyelven, mégpedig négy fordító (Békés András, Gáspár András, Kornya Zsolt és Hoppán Eszter) munkájának eredményeként. Minden jó szándék és figyelmesség mellett óhatatlan volt tehát, hogy számos helyen olyan megnevezésbeli eltérés adódjon az egyes kötetek között, mely annak köszönhető, hogy az egyik fordító így, a másik pedig úgy fordította le a kérdéses (fontos információt hordozó) angol kifejezést. Az ilyen fordításbeli különbségek zavart keltőek lehetnek, és nem várható az Olvasótól, hogy ő maga fedezze fel a zavar okát – különösen az olyan összetett regények esetén, mint A Dűne és folytatásai. A Szukits Kiadó tehát az új kiadásokban egységes szakmai lektorálás révén megpróbálja ezen következetlenségeket felszámolni.

Egy további adalék, mellyel az új kiadásokat gazdagítani szeretnénk, a kronológia. Lévén, hogy a Dűne-eposz eseményei több ezer évnyi, jövőbeli történelmet ölelnek fel, az Olvasó számára komoly segítséget és útmutatót jelenthet egy időrendi felsorolás, mely tartalmazza az adott világ összes jelentősebb eseményét. Úgy tervezzük ezért, hogy az új kiadások mindegyikének hátuljában lesz majd egy kronológia, benne a hat klasszikus Dűne-regény eseményeivel. Nem szeretnénk elrontani azok örömét, akik először a Frank Herbert által írt könyveket olvassák el, és csak ezután akarják megkóstolni az utódok folytatásait, ezért az újabb kötetek (Az Atreides-ház, A Harkonnen-ház és A Corrino-ház) történéseit az azokban található, kibővített kronológiák tartalmazzák csupán.

2001-ben a Szukits Kiadó új, exkluzív sorozatának első köteteként megjelentette A Dűne messiását, mely sorozat azóta A Dűnével és A Dűne gyermekeivel bővült.

Dr. Torkos Attila

Szeged, 2003. szeptember 30.

Muad-Dib tanítása szőrszálhasogatók, babonás fanatikusok és korruptak játékszerévé váltak. Ő a kiegyensúlyozott életutat hirdette, egy olyan filozófiát, melynek segítségével az ember sikerrel birkózhat meg az örökké változó világegyetem problémáival. Ő azt mondta, hogy az emberi nem még mindig fejlődik, s ez a folyamat sohasem fog véget érni. Ő azt mondta, hogy a fejlődés azoknak az alapelveknek a megváltozását jelenti, amik csak az örökkévalóság számára ismertek. Hogyan játszhat a megrontott okoskodás ezekkel a szent eszmékkel?

Duncan Idaho Mentát szavai

Egy fénypont tűnt fel a vastag szőnyegen, mely a barlang padlójának csupasz sziklakövét takarta. A fény minden látható forrás nélkül izzott, nem létezett, csak a vörös fűszerrost-szöveten. Körülbelül két centi átmérőjű, kutató-kereső köralak volt, ide-oda villant – hol ellapult, hol oválissá torzult. Mikor rátalált az ágy sötétzöld oldalára, följebb siklott, és szétterült a puha takarón.

A zöld színű pokróc alatt egy rozsdavörös hajú fiú feküdt, arcát még a gyermekkor pufóksága párnázta, szája teltnek és lágy ívűnek tűnt – nem látszott rajta a fremenek hagyományos, szikár keménysége, de nem is duzzadt úgy a víztől, mint a külvilágiak. Mikor a fény megérintette csukott szemhéját, a kis alak mozgolódni kezdett. A fény kialudt.

Most már csak a gyermek egyenletes, mély lélegzetvétele hallatszott, meg – valahol messze a háttérben – a megnyugtató, ütemes csöpögés, ahogy a barlang fölött felállított szélcsapdából a víz a gyűjtőmedencébe csörgött.

A fény ismét kigyulladt a helyiségben – ezúttal kissé nagyobb volt, néhány lumennel erősebb. Most már sejteni lehetett a forrását, a mozgását is: a szoba szélén, a boltíves bejáró alatt egy csuklyás alak állt. Ő irányította a fényfoltot, mely ismét körbejárt a helyiségen, bizonytalan jelek után kutatva. Volt benne valami rejtett fenyegetés, valami feszült elégedetlenség. Elkerülte az alvó gyermeket, megpihent egy szellőzőnyílás rácsán a felső sarokban, körbejárt egy mély redőt a zöld-arany falifüggönyökben, melyek lágyabbá tették a sziklafal kontúrjait.

Aztán a fény hirtelen kialudt. A csuklyás alak árulkodó ruhasuhogással mozdult meg, s állást foglalt a boltíves bejáró jobb oldalán. Aki ismerte a mindennapok rendjét itt Tabr sziecsben, az azonnal megsejthette volna, hogy ez az ember nem lehet más, csak Stilgar, a sziecs naibja, az elárvult ikrek gyámja, akik egy szép napon majd magukra Öltik atyjuk, Paul Muad-Dib palástját. Stilgar gyakran ellenőrizte éjjel az ikrek szállását; előbb mindig abba a szobába ment, ahol Ghanima aludt, és itt, a szomszéd helyiségben végzett, ahol megbizonyosodhatott róla, hogy Letot sem fenyegeti veszély.

Vén bolond vagyok, gondolta Stilgar.

Végigsimított a fényprojektor hideg fém felszínén, aztán visszatűzte az öve mögé. A projektor idegesítette, noha rá volt kényszerülve a használatára. A készülék finom kidolgozású birodalmi gyártmány volt, nagyobb termetű élőlények jelenlétének kimutatására szolgált. A királyi hálószobákban csak az alvó gyermekeket jelezte.

Stilgar tudta, hogy gondolatai és érzelmei olyanok, mint ez a fény. Képtelen volt elfojtani magában valami titkos, belső nyugtalanságot. Márpedig ezt az érzést valami nagyobb hatalom irányította, amely elvezette őt eddig a pillanatig, amikor meg tudta sejteni a felgyülemlett veszedelmet. Itt volt az egész univerzumot átszövő tündökletes álmok fókuszpontja: világi vagyonok, százados tekintély és minden misztikus talizmánok leghatalmasabbika, Muad-Dib valláshagyatékának isteni igazolása. Ezekben az ikrekben – Letoban és lánytestvérében, Ghanimában – hihetetlen hatalom összpontosult. Amíg Ők élnek, élni fog bennük a halott Muad-Dib is.

Többek voltak ők kilencéves gyermekeknél: valóságos természeti erőt jelentettek, imádat és félelem tárgyai voltak. Paul Atreides gyermekei voltak ők, akiből Muad-Dib lett, minden fremenek Mahdija. Muad-Dib szörnyűséges robbantást hajtott végre az emberiség történetében; a fremenek gyilkos dzsihadban rajzoltak ki bolygójukról, s dühöngő lázukat egy vallási kormányzatváltás hullámában hordták szerte az emberlakta világegyetemben, melynek méretei és mindenütt jelenvaló autoritása valamennyi planétán rajta hagyta a bélyegét.

De Muad-Dib gyermekei hús-vér emberek, gondolta Stilgar. Csak két egyszerű késdöfés, és meg tudnám állítani a szívüket. A vizük visszatérne a törzshöz.

Tévelygő gondolatai egészen felkavarodtak erre az ötletre.

Megölni Muad-Dib gyermekeit.

Ám az évek bölccsé tették őt, megtanították rá, hogyan kell okulni saját belső világából. Stilgar tudta, honnan ered ez a rettenetes gondolat. Az elátkozottak bal keze adta, nem az áldottak jobbjából. Az Élet ayatjának és burhánjának kevés titka volt előtte. Valaha büszke volt rá, hogy fremennek tarthatta magát, hogy a barátjának érezte a sivatagot, hogy gondolatban Dűnének hívta bolygóját, nem pedig Arrakisnak, ahogy a birodalmi csillagtérképeken jelölték.

Milyen egyszerűek voltak a dolgok, amikor a messiásunk még álom volt csupán, gondolta. Mikor megtaláltuk a Mahdinkat: ezernyi messianisztikus álmot szabadítottunk rá az univerzumra. Most minden emberi lélek, akit a dzsihad az Igájába hajtott, egy eljövendő megváltóról ábrándozik.

Stilgar a sötét hálószobába pillantott.

Ha a késem felszabadítaná mindezeket az embereket, vajon engem is messiássá kiáltanának ki?

Hallatszott, hogy Leto nyugtalanul fészkelődik az ágyában.

Stilgar felsóhajtott. Sosem ismerte az Atreides-nagyapát, aki után ez a gyermek a nevét kapta. De sokan mondták, hogy Muad-Dib erkölcsi erejének ő volt a forrása. Vajon a helyességnek ez az irtózatos minősége nem fog most átugrani egy nemzedéket? Stilgar képtelen volt válaszolni erre a kérdésre.

Azt gondolta: Tabr sziecs az enyém. Itt én uralkodom. Fremen naib vagyok. Nélkülem nem lett volna Muad-Dib. És most ezek az Ikrek... Csani, az anyjuk révén, aki a rokonom volt, az én vérem is ott folyik az ereikben. Ott vagyok bennük Muad-Dibbel, Csanival és mind a többiekkel. Mit tettünk a világegyetemünkkel?

Stilgar nem tudta megmagyarázni, miért jutnak ilyen gondolatok az eszébe éjnek idején, és miért fogja el miattuk bűntudat. Összehúzta magát csuklyás köpenyében. A valóság távolról sem olyan, mint az álom. A Sivatag-Barát, amely egykor sarktól sarkig terjedt, hajdani méretének felére zsugorodott. Az egyre terjedő zöld növénytakaró mitikus paradicsomának képe viszolygással töltötte el. Nem olyan volt, mint az álma. És tudta, hogy a bolygójával együtt ő is megváltozott. Jóval Összetettebb személyiség lett belőle a letűnt napok sziecsfőnökénél. Sokat tanult – az államügyekről és a legapróbb döntések súlyos következményeiről. Ám úgy érezte, hogy ez a tudás és ez a kifinomultság vékony filmréteg csupán, mely az egyszerűbb, elszántabb öntudat vasmagját borítja. És az a régi mag szólította őt, könyörgött neki, hogy térjen vissza egy tisztább értékrendhez.

A sziecs reggeli neszei kezdtek befurakodni a gondolatai közé. Emberek mozogtak a barlangban. Léghuzatot érzett az arcán: sziecslakók bújtak ki a szigetelőlepleken a kinti, pirkadat előtti sötétségbe. A huzat hanyagságra vallott meg az idő múlására. A barlangok népe már nem tartotta be a régi napok szigorú vízfegyelmét. Miért is tennék, mikor a bolygóra visszatért az eső, mikor az égen felhőket lehetett látni, mikor nyolc frement hirtelen áradás lepett meg és pusztított el egy kiszáradt vádiban? Eddig az eseményig a megfulladni szó nem is létezett a Dűne nyelvében. Csakhogy ez a bolygó többé már nem volt Dűne; Arrakis volt... méghozzá egy igen fontos nap hajnalán.

Azt gondolta: Jessica, Muad-Dib anyja és e királyi ikrek nagyanyja ma visszatér a bolygónkra. Miért épp most vet véget magavállalta száműzetésének? Miért cseréli föl a Caladan puhaságát és biztonságát az Arrakis veszélyeivel?

És voltak más gondok is; meg fogja-e érezni Jessica Stilgar kételyeit? Elvégre Bene Gesserit boszorkány volt, beavatták a Testvériség legféltettebb titkaiba, és teljes jogú Tisztelendő Anya lett belőle. Az ilyen nők fogékonyak voltak és rettentő veszedelmesek. Nem fog-e ráparancsolni Stilgarra, hogy dőljön a saját késébe, mint Liet-Kynes umma-védnöke?

Vajon engedelmeskednék neki? – tűnődött a férfi.

Nem talált a kérdésre választ, de eszébe jutott Liet-Kynes, a planetológus, aki először álmodozott arról, hogy a Dűne sivatagbolygóját mesterséges eszközökkel zöld édenkertté alakítsák. Liet-Kynes volt Csani apja, nélküle nem lett volna se álmodozás, se Csani, se királyi ikrek. E törékeny láncolat működési mechanizmusa elkeserítette Stilgart.

Hogyan találkoztunk ezen a helyen? – kérdezte magától. Hogyan kombinálódtunk? És miért? Az lenne a kötelességem, hogy véget vessek az egésznek, hogy szilánkokra zúzzam a nagy kombinációt?

Stilgar most már elfogadta a kebelében égő borzalmas vágyat. Választhatja ezt az utat is, megtagadhatja a szeretetet és a családot, hogy megtegye, amit egy naibnak olykor meg kell tennie: halálos döntést hozzon a törzs javára. Bizonyos szempontból az ilyen gyilkosság az árulás és az álnokság legsötétebb mélyét jelentené. Ártatlan gyermekeket ölni! Csakhogy ezek nem voltak ártatlan gyermekek. Ettek a melanzsból, részt vettek a sziecs orgiáiban, homoksügért kerestek a sivatagban, ugyanolyan játékokkal szórakoztak, mint a többi fremen gyerek... és ott ültek a Királyi Tanácsban. Zsenge korú gyermekek, akik oly bölcsek, hogy saját hely illeti meg Őket a Tanácsban. A testük ugyan gyermektest volt, élményviláguk azonban évezredeket ívelt át, hiszen totális genetikai emlékezettel jöttek a világra, valami iszonytató léttudattal, mely különválasztotta őket és Alia nagynénjüket minden más eleven embertől.

Stilgar nemegyszer azon kapta magát éjjelente, hogy gondolatai ekörül a különbözőség körül forognak, mely egyaránt megvolt az ikrekben és a nagynénjükben; sokszor álmából riasztotta fel a gyötrő kétely, s ilyenkor idesietett az ikrek hálószobájába, tudatában tovább kavarogtak a félig álmodott rémképek. Kételyei most fókuszba álltak. Döntés az is, ha az ember szántszándékkal nem hoz döntést – ezt tudta. Az ikrek és a nagynénjük anyjuk méhében ébredtek öntudatra, s azonnal birtokában voltak az összes emléknek, amit az őseik hagyományoztak reájuk. Ez a fűszerfüggés műve volt, az anyák fűszerfüggéséé: Lady Jessicáé és Csanié. Lady Jessica szült egy fiút, Muad-Dibet, mielőtt függőségbe került volna. Alia akkor született, mikor az anyja már nem tudott lemondani a melanzsról. Így, visszatekintve, ez nyilvánvaló volt. A szelektív géntenyésztés megszámlálhatatlan nemzedéke, amit a Bene Gesseritek irányítottak, létrehozta Muad-Dibet, ám a rend terveiben sehol nem szerepelt a melanzs. Ó, tudtak Ők erről a lehetőségről, de féltek tőle, és szörnyetegnek nevezték. Ez volt a legnyugtalanítóbb tény. Szörnyeteg. Kellett valami okuknak lennie, hogy így ítéljenek. És ha Alia szerintük szörnyszülött volt, akkor ez ugyanúgy vonatkozik az ikrekre is, hiszen Csani szintén függőségben élt, a testét átitatta a fűszer, s génállománya valamilyen módon kiegészítette Muad-Dibét.

Stilgar gondolatai lázasan száguldottak. Kétség sem férhet hozzá, hogy ezek az ikrek túlléptek az apjukon. De milyen irányba? A fiú azt mondta, képes arra, hogy ő legyen a tulajdon apja – és bebizonyította. Leto már csecsemőkorában is olyan ismeretekről tett tanúbizonyságot, amik csak Muad-Dibtől jöhettek. Várnak-e más ősök is az emlékképeknek abban a szédítő spektrumában – olyan ősök, kiknek hite és szokásai kimondhatatlan veszélybe sodorják az élő embereket?

Szörnyszülöttek, mondták a Bene Gesserit szent boszorkányai. Ám a Testvériség nagyon szerette volna megkaparintani az ikrek génállományát. A boszorkányok spermára és petesejtre vágytak, az okvetetlenkedő test nélkül, mely otthont ad nekik. Ezért térne most vissza Lady Jessica? Egykor szakított ugyan a renddel, hogy hercegi párja oldalára álljon, de hír szerint azóta visszatért a Bene Gesserit kebelére.

Véget vethetnék az Összes álmodozásnak, gondolta Stilgar. Milyen egyszerű is lenne.

És ismét megdöbbent önmagán, hogyan képes egyáltalán fontolóra venni ezt a lehetőséget. Talán Muad-Dib ikrei felelősek a valóságért, amely eltorzítja mások álmait? Nem. Ők csupán a lencse, amely megszűri a fényt, és új alakot kölcsönöz az univerzum ismert formáinak.

Gyötrődő elméje visszatért az ősi fremen hitvilághoz, és azt gondolta: Isten parancsa eljő magától; siettetni fölösleges. Istené a feladat, hogy mutassa az utat; és vannak, akik letántorulnak róla.

Ami leginkább nyugtalanította Stilgart, az Muad-Dib egyháza volt. Miért csináltak Muad-Dibből istent? Minek isteníteni egy embert, akiről mindenki tudja, hogy hús-vér személy volt? Muad-Dib arany életelixírje egy bürokratikus monstrumot teremtett, amely teljesen elkülönítette magát az emberi ügyektől. A kormányzat és az egyház egyesült, s a törvényszegésből vallásos bűn lett. Ha valaki megkérdőjelezte a kormányrendeleteket, füstként kezdett szállongani körülötte az istentagadás bűze. A lázadás vétke a zsigerekben izzó tűzhöz és brutális önbíráskodáshoz vezetett.

Csakhogy ezeket a kormányrendeleteket emberek hozták.

Stilgar szomorúan ingatta a fejét, észre sem véve a szolgákat, akik megjelentek a királyi előszobában, hogy nekilássanak a reggeli tennivalóknak.

Végigsimított az övét díszítő kriszkésen, a múltra gondolt, amit jelképezett; és eszébe jutott, hogy nemegyszer őszinte rokonszenvet érzett a lázadók iránt, akiknek csírájában elfojtott felkeléseit épp az ő utasítására verték le. Agyában zűrzavar örvénylett, s ő szerette volna tudni a módját, hogyan csendesítheti le, hogyan térhet vissza a kés jelképezte egyszerűbb alapelvekhez. Ám a világegyetem nem fog visszafordulni a kedvéért. Hatalmas gépezet az univerzum, melyet a nemlét szürke űrje hajt előre útján. A kése, ha halált hozna az ikrekre, csak visszhangot verne ebben az űrben, s újabb komplexitásokat szőne, hogy végigvisszhangozzanak az emberiség történetén, örvényeket kavarjanak a káoszban, és lehetőséget adnának az emberi nemnek, hogy a rend és rendetlenség más formáival kísérletezzen.

Stilgar nagyot sóhajtott, és tudatára ébredt a szolgák jelenlétének. Igen, ezekben a szolgákban egy olyan rend testesült meg, amely közvetlenül Muad-Dib ikreihez kötődött. Egyik pillanatról a másikra mozogtak, és megoldották a felmerülő feladatokat. Legjobb lesz utánozni Őket, mondta Stilgar magában. Legjobb lesz akkor szembenézni azzal, ami jön, ha már ideért.

Én is szolga vagyok; gondolta. És Isten a gazdám, az irgalmatos és könyörületes. Némán idézte magában: Úgy ám, állig béklyót raktunk a nyakukra, hogy emelt fővel járjanak; és falat emeltünk eléjük, és falat emeltünk a hátuk mögé; és betakartuk őket, hogy ne lássanak.

Így állt megírva a régi fremen vallásban.

Stilgar bólintott magában.

Látni, előre tudni a következő pillanatot, ahogy Muad-Dib tette lélegzetelállító jósvízióiban – ez ellensúlyt teremt az emberi ügyekben. Új döntési csomópontokat hoz létre. Béklyótlanul járni, igen, akár Isten szeszélyét is jelentheti. Megint egy komplexitás, ami kívül esik az emberi felfogás határain.

Stilgar visszahúzta kezét a késről. Az ujjai emlékeztek rá, még bizseregtek az érintéstől. Ám a penge, mely hajdan egy homokféreg tátongó pofájában csillámlott, a helyén maradt. Stilgar tudta, hogy most már nem fog fegyvert fogni az ikrek ellen. Döntésre jutott. Jobb ragaszkodni a régi erényhez, amit mindig is drágának tartott: a hűséghez. Jobb együtt élni azokkal a komplexitásokkal, amiket ismerni vél az ember, mint azokkal, amik elől meghátrál az értelem. Jobb az igazi most, mint az álombéli jövő. Stilgar keserű ízt érzett a szájában, s innen tudta, milyen üresek és visszataszítóak lehetnek egyes álmok.

Nem! Nem akarok több álmot!

KÉRDÉS: Láttad-e a Prédikátort?

VÁLASZ: Láttam egy homokférget.

KÉRDÉS: Mit tudsz a homokféregről?

VÁLASZ: Ő adja nekünk a levegőt, amit belélegzünk.

KÉRDÉS: Akkor miért pusztítjuk a földet?

VÁLASZ: Mert Shai-hulud (az istenné tett homokféreg) így akarja.

Harq al-Ada: Arrakisi káté

Az Atreides-ikrek fremen szokás szerint pirkadat előtt egy órával keltek. Titkos egyetértésben ásítottak és nyújtózkodtak szomszédos hálószobájukban, érezték maguk körül a barlang sürgés-forgását. Hallották, ahogy a szolgák reggelit készítenek az előszobában: egyszerű kását, félig erjedt fűszerlében áztatott datolyával. Az előszobában parázsgömbök égtek, s a hálótermekbe simogató, sárga fény áradt a boltíves bejárókon. Az ikrek gyorsan felöltöztek a kellemes fényben, mindkettő hallotta közben a másikat. Korábbi egyezségük értelmében cirkoruhát öltöttek magukra, védekezésül a perzselő sivatagi szél ellen.

A királyi testvérpár aztán az előszobában találkozott; egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy a szolgák hirtelen elcsöndesedtek. Leto feketével szegett rozsdabarna köpenyt viselt szürke cirkoruhája felett. A testvérén zöld köpeny volt. A köpenyt mindkettejük nyakán Atreides-sólymot formázó aranycsat fogta össze, a szemek helyén vérvörös drágakövek ragyogtak.

Díszes öltözékük láttán Harah, Stilgar egyik felesége így szólt:

– Látom, felöltöztetek nagyanyátok tiszteletére.

Leto a tányérjáért nyúlt, majd felnézett Harah sötét, szélcserzette arcába. Megrázta a fejét, aztán annyit mondott:

– Honnan tudod, hogy nem Önmagunkat tiszteljük meg az öltözékkel? Harah szemrebbenés nélkül viszonozta gúnyos pillantását, mikor válaszolt.

– Az én szemem is ugyanolyan kék, mint a tiéd!

Ghanima hangosan felnevetett. Harah mindig is értett a fremenek kérdezz-felelek játékához. Egyetlen mondatba annyi mindent sikerült belesűrítenie! "Ne űzz csúfot belőlem, fiú, lehet, hogy te királyi vérből való vagy, de mindketten magunkon viseljük a fűszerfüggés bélyegét – a szemünknek nincsen fehérje. Ki az a fremen, akinek több díszre, több megbecsülésre lenne szüksége ennél?"

Leto elmosolyodott, és bűnbánóan rázta a fejét.

– Harah, szerelmem, ha fiatalabb lennél, és nem tartoznál Stilgarhoz, a magamévá tennélek.

Harah könnyedén fogadta a kicsiny diadalt, s intett a szolgáknak, hogy folytassák a szállástermek felkészítését a mai nap fontos eseményeire.

– Egyétek meg a reggelit – mondta. – Ma szükségetek lesz az energiára.

– Szóval szerinted sem vagyunk túlságosan kirittyentve a nagyanyánk ízléséhez képest? – kérdezte Ghanima egy kanál kásával a szájában.

– Ne félj tőle, Ghani – mondta Harah.

Leto lenyelt egy falat kását, és fürkész pillantást vetett Harahra. Az asszony pokolian bölcs volt a maga egyszerű módján, azonnal átlátott a szócséplésen...

– Ő vajon azt fogja hinni, hogy mi félünk tőle? – kérdezte Leto.

– Valószínűleg nem – mondta Harah. – Ne feledjétek, a Tisztelendő Anyánk volt. Jól ismerem.

– Alia mit vett fel? – kérdezte Ghanima.

– Nem láttam – mondta Harah kurtán, és elfordult tőlük.

Leto és Ghanima közös titkokat sejtető pillantást váltottak, aztán gyorsan a reggelijük felé hajoltak. Hamarosan elindultak a nagy központi folyosó felé.

Ghanima az egyik Ősrégi nyelven szólalt meg, amit közös genetikai emlékezetük kincsestárából ismert.

– Szóval ma nagyanyánk lesz.

– Aliát szörnyen aggasztja – mondta Leto.

– Kinek lenne kedve ekkora hatalmat kiadni a kezéből? – kérdezte Ghanima.

Leto halkan felnevetett; furcsamód felnőttes hang volt ez egy ilyen fiatal gyerektől.

– Nemcsak erről van szó.

– Gondolod, hogy az anyja szeme észre fogja venni rajta, amit mi is észrevettünk?

– Miért ne? – kérdezte Leto.

– Igen... Ez lehet az, amitől Alia fél.

– Ki tudhat többet a szörnyetegről, mint egy másik szörnyeteg? – kérdezte Leto.

– Tudod, hogy tévedhetünk – mondta Ghanima.

– De nem tévedünk – és a fiú felmondott egy idézetet a Bene Gesserit Azhar-könyvéből: – "Bizony nem ok nélkül, hanem rettenetes tapasztalásból nevezzük az előszülötteket szörnyetegnek. Mert ki tudja, hogy gonosz múltunknak mely elveszett, kárhozatos személyisége veszi át az uralmat az eleven hús felett?"

– Ismerem a történetét – mondta Ghanima. – De ha így van, akkor miért nem szenvedünk mi is hasonló belső támadásoktól?

– Talán a szüleink őrt állnak bennünk – mondta Leto. – Akkor miért nincsenek őrei Aliának is?

– Nem tudom. Lehet, hogy azért, mert az ő egyik szülője még az élők közt időzik. Vagy egyszerűen azért, mert mi még fiatalok vagyunk és erősek. Talán, ha idősebbek leszünk, idősebbek és cinikusabbak...

– Nagyon vigyáznunk kell a nagyanyánkkal – mondta Ghanima.

– Szóval ne említsük neki ezt a Prédikátort, aki eretnekségeket hirdetve járja a bolygót?

– Csak nem gondolod komolyan, hogy tényleg az apánk!

– Nem ítélek elhamarkodottan, de Alia fél tőle. Ghanima határozott mozdulattal megrázta a fejét:

– Nem hiszek ebben az egész szörnyszülött-ostobaságban!

– Ugyanannyi emlék él benned, mint bennem – mondta Leto. – Abban hiszel, amiben hinni akarsz.

– Szerinted azért van így, mert mi nem mertünk megpróbálkozni a fűszertransszal, Alia viszont igen – mondta Ghanima.

– Pontosan ezt gondolom.

Elnémultak, és kiléptek a központi folyosó hömpölygő emberfolyamába. Hűvös volt Tabr sziecsben, de a cirkoruha melegen tartotta az ikreket, a kondenzcsuklyákat pedig hátravetették vörös hajukról. Arcukon nyomot hagytak a közös gének: telt ajkak és fűszerfüggésről árulkodó, csupakék, távol ülő szemek.

Leto vette észre először nagynénjük, Alia közeledtét.

– Itt jön – mondta, s figyelmeztetésként az Atreidesek harci nyelvére váltott. Ghanima főhajtással fogadta Aliát, mikor a nagynénjük megállt előttük.

– A hadizsákmány üdvözli dicső rokonát – Csakobsza nyelven beszélt, kihangsúlyozva nevének jelentését: hadizsákmány.

– Látod, szeretett néném – mondta Leto –, felkészültünk erre a mai találkozóra az anyáddal.

Alia, az egyetlen személy a nyüzsgő királyi háznépben, aki a legcsekélyebb meglepetést sem mutatta az ikrek felnőttes viselkedése láttán, haragos tekintettel nézett az egyik gyermekről a másikra. Aztán csak annyit szólt:

– Tartsátok a szátokat!

Alia hátrafésülte bronzszínű haját, és két arany vízkarika köré fonta. Ovális arcán komor kifejezés ült, érzéki ajka, melynek lebiggyedő széle akaratosságra vallott, most késpengényivé keskenyedett. Csupakék szemének sarkában gondterhelt ráncok gyűltek legyező alakba.

– Mindkettőtöket figyelmeztettelek, hogy ma ügyelnetek kell a viselkedésetekre – mondta Alia. – Ugyanolyan jól tudjátok az okát, mint én.

– A te okaidat ismerjük, te viszont, nem biztos, hogy ismered a mieinket – válaszolt Ghanima.

– Ghani! – mordult föl Alia.

Leto a nagynénjére meredt, és azt mondta:

– Éppen ma aztán végképp nem fogunk úgy tenni, mintha gügyögő csecsemők volnánk!

– Senki sem kívánja tőletek, hogy gügyögjetek – mondta Alia. – De szerintünk nem volna bölcs dolog veszélyes gondolatokra provokálni az anyámat. Irulan egyetért velem. Ki tudja, milyen szerepet választ majd Lady Jessica. Elvégre mégiscsak egy Bene Gesserit.

Leto tűnődve ingatta a fejét. Miért nem látja Alia, amit mi sejtünk? Csak nem jutott túl messzire? És gondosan elraktározta emlékezetében azokat a megkülönböztető jegyeket Alia arcán, amelyek anyai nagyapja jelenlétéről árulkodtak. Vladimir Harkonnen báró nem volt kellemes ember. Megfigyelés közben Leto érezte, hogy benne is mocorogni kezd a nyugtalanság. Hiszen nekem is ott van az őseim között.

Aztán megszólalt.

– Lady Jessicát uralkodásra nevelték. Ghanima bólintott.

– Miért döntött úgy, hogy éppen most tér vissza? Alia arca elborult, majd megkérdezte:

– Lehet, hogy csak az unokáit szeretné látni?

Ghanima azt gondolta: Ebben reménykedsz te, drága néném. Csakhogy ez átkozottul nem valószínű.

– Itt nem uralkodhat – mondta Alia. – Ott van neki a Caladan. Elégedjen meg annyival.

Ghanima csitító hangon szólalt meg.

– Mikor apánk a sivatagba ment meghalni, téged nevezett ki Régensnek, Ő...

– Van valami panaszod? – akarta tudni Alia.

– Értelmes választás volt – mondta Leto, tovább fűzve lánytestvére beszédfonalát. – Te vagy az egyetlen ember, aki tudja, milyen érzés úgy megszületni, ahogy mi megszülettünk.

– Az a hír járja, hogy anyám visszatért a Testvériségbe – válaszolt Alia –, és mindketten tudjátok, mi a véleménye a Bene Gesseritnek a...

– Szörnyszülöttekről – mondta Leto.

– Igen! – harapta el a szót Alia.

– Aki egyszer boszorkány lett, holtig az marad... legalábbis így mondják – jelentette ki Ghanima.

Veszélyes játékba kezdtél, testvérkém, gondolta Leto, de követte a gondolatmenetet, és azt mondta:

– A nagyanyánk sokkal egyszerűbb asszony volt, mint a többi magafajta. Osztozol az emlékeiben, Alia; bizonyára tudod, mire számíthatsz.

– Még hogy egyszerű! – Alia megrázta a fejét, végignézett a zsúfolt folyosón, majd ismét az ikrekre szegezte tekintetét. – Ha anyám nem lett volna elég bonyolult személyiség, most egyikőtök sem lenne itt... ami azt illeti, én sem. Én lettem volna az elsőszülöttje, nem pedig ez a... megvonta a vállát, de valami furcsa, kényszeredett módon, ami inkább borzongás volt, mint mozdulat. – Figyelmeztetlek titeket, nagyon jól gondoljátok meg, mit csináltok ma – Alia fölnézett. – Itt jönnek a testőreim.

– És továbbra is úgy gondolod, hogy nem lenne biztonságos, ha mi is elkísérnénk téged az űrkikötőbe? – kérdezte Leto.

– Várjatok itt – mondta Alia. – Majd idehozom az anyámat. Leto jelentőségteljes pillantást váltott a testvérével, és így szólt:

– Sokszor mondtad nekünk, hogy azok az emlékek, amiket az előttünk járók tudatából őrzünk, mindaddig nem hasznosíthatók igazán, míg elegendő tapasztalatra nem teszünk szert tulajdon hús-vér valónkban, hogy valósággá alakítsuk őket. Mi a testvéremmel hiszünk ebben. Arra számítunk, hogy nagyanyánk látogatása veszedelmes változásoknak lesz előszele.

– Higgyetek csak benne továbbra is – mondta Alia. Elfordult tőlük, testőrei közrefogták, s a menet gyorsan végigsietett a folyosón a főbejárat felé, ahol már vártak rájuk az ornitopterek.

Ghanima egy könnycseppet törölt ki a jobb szeméből.

– Vizet adsz a halottnak? – suttogta Leto, és karon fogta testvérét.

Ghanima mély levegőt vett, mintha sóhajtana, s közben arra gondolt, hogyan tartotta megfigyelés alatt a nagynénjét, a legjobb módszereket alkalmazva, amiket évszázados tapasztalatainak gazdag tárházában talált.

– A fűszertransz az oka? – kérdezte, de előre tudta, mit fog Leto mondani.

– Van jobb elképzelésed?

– Miért nem történt meg akkor az apánkkal... vagy akár a nagyanyánkkal? Már csak a vita kedvéért.

Leto behatóan nézett rá egy pillanatig, majd azt mondta:

– Ugyanolyan jól tudod a választ, mint én. Nekik már ki volt forrva a személyiségük, mikor az Arrakisra érkeztek. A fűszertransz... nos – vállat vont: – Ők nem úgy jöttek a világra, hogy már megszállva tartotta őket őseik emléktudata. Alia viszont...

– Miért nem bízott a Bene Gesserit figyelmeztetésében? – Ghanima az alsó ajkát harapdálta. – Aliának ugyanannyi információ állt a rendelkezésére, mint nekünk.

– Őt kezdettől fogva szörnyszülöttnek nevezték – mondta Leto. – Téged nem kísért a vágy, hogy bebizonyítsd nekik, mennyivel hatalmasabb vagy, mint az összes...

– Nem, engem nem! – Ghanima elkapta pillantását Leto fürkész tekintetéről, és megborzongott. Csak a génjeiben tárolt emlékezethez kellett fordulnia, és a rend figyelmeztetései tapintható alakot öltöttek. Az előszülöttek többségéből bizonyítottan csúf szokásokkal megvert felnőttek lettek. És a valószínű ok... Ismét megborzongott.

– Kár, hogy az őseink között nincs egy-két előszülött – jegyezte meg Leto.

– Talán van.

– De hát akkor... Á, igen, a régi, megválaszolatlan kérdés: valóban szabadon hozzáférhetünk valamennyi ősünk teljes élményanyagához?

Letoban ellentmondásos érzelmek kavarogtak; s innen tudta, hogy ez a beszélgetés a testvére számára is roppantul nyugtalanító. Sokszor vették már fontolóra ezt a problémát, a megoldásig azonban sosem jutottak el. Azt mondta:

– Kibúvókat kell találnunk, újabb és újabb kibúvókat, valahányszor csak megpróbál belehajszolni minket a fűszertranszba. Nagyfokú elővigyázatosság, nehogy túladagoljuk magunknak a fűszert: ez a legjobb megoldás.

– A túladagoláshoz meglehetősen nagy mennyiség kellene – mondta Ghanima.

– A tűrőképességünk valószínűleg igen magas – helyeselt a fiú. – Gondolj csak arra, mekkora adag kell Aliának.

– Sajnálom őt – állította Ghanima. – A kísértés bizonyára finom és ármányos volt, addig csalta-csalogatta, míg...

– Igen, Alia áldozat – mondta Leto. – Szörnyeteg.

– Tévedhetünk.

– Igaz-

– Mindig azon töröm a fejem – tűnődött Ghanima –, hogy a következő ősi emlék, amit felidézek magamban, nem lesz-e valami...

– A múlt nincs távolabb tőled a vánkosodnál – mondta Leto.

– Ki kell használnunk az alkalmat, hogy megbeszéljük ezt a nagyanyánkkal.

– Erre buzdít az ő emléktudata is bennem – felelte Leto. Ghanima a testvére szemébe nézett. Aztán annyit mondott:

– A túl sok tudás sosem egyszerűsíti le a döntéseket.

A sziecs a sivatag szélén

Lieté volt, Kynesé volt,

Stilgaré, majd Muad-Dibé,

Aztán újra csak Stilgaré.

A naibok alszanak mind a homokban,

De a sziecs megmarad

Részlet egy fremen dalból

Alia szíve hevesen vert, mikor elsietett az ikrektől. Néhány lázas másodpercig csaknem kényszerítő erejű vágyat érzett magában, hogy velük maradjon, és a segítségükért könyörögjön. Micsoda ostoba gyengeség! Az emléke intőn csillapította le Aliát. Vajon próbálkozni mernének az ikrek a jövőbelátással? Az útnak, amely magával ragadta apjukat, őket is csábítania kell

– a fűszertransz a maga jövőt fürkésző látomásaival, melyek reszketnek és hullámzanak, akár fátyolszövet a szeszélyes szélben.

Én miért nem látom a jövőt? – töprengett Alia. Miért kerül engem a jóslátomás, akárhogy igyekszem?

Az ikreket rá kell venni, hogy próbálkozzanak meg vele, mondta magának. Bele lehet édesgetni őket egy kísérletbe. Hiszen megvan bennük a gyermeki kíváncsiság, amely évezredeket átívelő emlékezettel fonódik össze. Ugyanolyan emlékezettel, mint az enyém, gondolta Alia. A testőrei kinyitották a sziecs főbejáratán a szigetelőleplet, és utat engedtek neki; kilépett a kiugróra, ahol már vártak rájuk az ornitopterek. A sivatagi szél felkavarta a port a látóhatáron, de az idő derűs volt. Ahogy a sziecs parázsgömbjeinek fényéből kilépett a nappali világosságra, Alia gondolatai is a külső ügyek felé fordultak.

Miért tér vissza Lady Jessica éppen most? Csak nem jutottak el a Caladanra mindenféle pletykák arról, hogy a Régensség...?

– Sietnünk kell, hölgyem – mondta az egyik testőre emelt hangon, hogy túlkiabálja a szél süvítését.

Alia hagyta, hogy besegítsék az ornitopterébe, és becsatolta magát a biztonsági hámba, gondolatai azonban előbbre jártak. Miért pont most?

Mikor az ornitopter szárnya megbillent, s a jármű kecsesen a levegőbe siklott, szinte kézzelfoghatóan érezte pozíciójának pompáját és hatalmát – csakhogy ezek törékeny dolgok voltak, de még mennyire, hogy törékenyek! Miért pont most, amikor a tervei még nem teljesedtek be? A porköd lomha hullámokban felszállt, s Alia látta visszatükröződni a ragyogó napfényt a bolygó változófélben lévő felszínéről; ahol egykor kiégett földek terültek el, most széles sávokban zöldellt a növényzet.

Ha nem látok a jövőbe, kudarcot vallhatok. Ó, miféle varázsos dolgokra lennék képes, ha úgy látnék, ahogy Paul! A keserűség, ami a jóslátomásokkal jár, nem nekem való.

Kínzó vágy borzongott keresztül rajta, s egy pillanatra szeretett volna lemondani a hatalomról. Ó, bárcsak olyan lehetne, mint a többi ember – minden vakságok legbiztosabbikával megáldva élné azt a delejes fél életet, amelybe a születés sokkja a legtöbb halandót kihullajtja. De nem! Ő Atreidesnek született, s martaléka lett annak az évezredes őstudatnak, amelynek anyja fűszerfüggése volt az oka.

Miért jön vissza az anyám?

Gurney Halleck is vele lesz – az Örökké hű szolga, a rút ábrázatú bérgyilkos, a mindhalálig lojális, gerinces muzsikus, aki ugyanolyan biztos kézzel oltja ki az emberéleteket, mint ahogy kilenchúros balisetjén játszik. Voltak, akik azt mondták, hogy az anyja maga mellé vette szeretőnek. Ennek a dolognak utána kellene nézni; ha bebizonyosodik, komoly ütőkártya lehet a kezében.

A vágy, hogy olyan legyen, mint a többi ember, nyomtalanul elszállt belőle.

Letot valahogy bele kell csábítani a fűszertranszba.

Fölidézte magában, mikor megkérdezte a fiút, hogyan kezelné Gurney Hallecket. Leto pedig, aki megérezte a szavai mögött megbúvó rejtett értelmet, azt mondta, hogy Gurneynek épp a hűségében rejlik a hibája, és hozzátette: "Istenít en... isteníti apámat".

Alia figyelmét nem kerülte el a nyelvbotlás. Leto majdnem azt mondta, "engem", nem pedig azt, hogy "az apámat". Igen, időnként nehéz volt elkülöníteni a génekben tárolt emlékeket az eleven test élményeitől. Gurney Halleck nem fogja megkönnyíteni ezt a különbségtételt Leto számára.

Alia ajka kemény mosolyra húzódott.

Paul halála után Gurney úgy határozott, hogy visszatér a Caladanra Lady Jessicával. Az érkezése sok mindent össze fog kuszálni. Ha az Arrakisra jön, az ő komplexitásai is hozzájárulnak az eleve adott viszonyokhoz. Gurney Paul apját szolgálta – és így haladt a sor: I. Letotól Paulon keresztül II. Letoig. A Bene Gesserit tenyésztőprogramjában pedig: Jessicától Alián keresztül Ghanimáig – az elágazó vonal. Gurney jelenléte fokozhatja az identitások zavarát, és ez még kapóra jöhet.

Vajon mit tenne, ha megtudná, hogy Harkonnen-vér folyik az ereinkben, azoké a Harkonneneké, akiket olyan elkeseredetten gyűlöl?

A mosoly Alia ajkán töprengőbbé vált, befelé fordulóvá. Az ikrek végső soron gyermekek. Gyermekek, megszámlálhatatlanul sok szülővel, s emlékeik egyszerre az övék és másokéi. Ott fognak állni Tabr sziecs sziklakiugróján, és nézik, ahogy a nagyanyjuk hajója kondenzcsíkot húzva leereszkedik az arrakeeni medencébe. Vajon valósabbá és kézzelfoghatóbbá teszi-e Jessica érkezését az unokái számára az a tünékeny füstcsík az égen?

Anyám a felkészítésükről fog kérdezni, gondolta Alia. Mértékkel adagolom-e nekik a pranabindu diszciplinákat? És én majd megmondom neki, hogy az ikrek maguk képzik ki önmagukat – akárcsak én annak idején. Idézni fogom neki, amit Leto mondott: "A vezér felelőssége kiterjed a büntetés kényszerére is... de csak akkor, ha az áldozat megköveteli."

Aliának eszébe jutott, hogy ha sikerülne Lady Jessica figyelmét elsősorban az ikrekre terelnie, akkor mások talán elkerülhetnék a túl beható szemrevételezést.

Ezt meg lehetne csinálni. Leto nagyon hasonlít Paulra. És miért is ne hasonlítana? Ha akarja, bármikor átlényegülhet Paullá. Még Ghanima is rendelkezett ezzel a lenyűgöző képességgel.

Mint ahogy én is átlényegülhetek az anyámmá, vagy: bárki mássá, aki megosztotta velünk az életét. Elhessegette a gondolatot, és kinézett az ablakon, az odalent elsuhanó Pajzsfalra. Aztán eltűnődött: Milyen érzés lehetett elhagyni a vízben dúskáló Caladan meleg biztonságát, és visszatérni az Arrakisra: erre a sivatagi bolygóra, ahol a hercegét megölték, és a fia mártírhalált halt?

Miért jön vissza Lady Jessica éppen most?

Alia nem talált választ a kérdésére – semmit sem látott tisztán. Osztozhatott ugyan mások – így az anyja – éntudatában, ám ha a megélt élményanyag elkülönült, megváltoztak a motivációs tényezők is. A döntések alapja az egyes egyének privát cselekedeteiben rejlett. Az előszületett – a soknakszületett – Atreidesek számára ez a realitás csúcspontja volt, önmagában is egy újfajta születés; teljes elkülönülést jelentett az élő, lélegző testtől, mikor az a test elhagyta az anyaölt, amely megfertőzte őt a sokszorozott emléktudattal.

Alia semmi furcsát nem látott abban, hogy egyszerre szereti és gyűlöli az anyját. Ez szükségszerű volt, előírásos egyensúlyi helyzet, melyben nem maradt helye bűntudatnak és szégyenkezésnek. Hol ér véget a szeretet, a gyűlölet? Talán a Bene Gesseritet kellene hibáztatni, amiért a megfelelő pályára állította Lady Jessicát? A bűntudat meg a szégyen elmosódottá, diffúzzá válik, ha az ember emlékezete hosszú évezredeket ölel át. A Testvériség csak a Kwisatz Haderachot akarta ki tenyészteni: egy teljes képzettséggel bíró Tisztelendő Anya férfi megfelelőjét... meg valami többet: egy különleges fogékonysággal és szellem tudattal megáldott embert, a Kwisatz Haderachot, aki egyszerre több helyen lehet. És Lady Jessicának, aki játékfigura volt csupán a tenyésztőprogramban, elég rossz ízlése volt hozzá, hogy beleszeressen a számára kijelölt tenyészpartnerbe. Szeretett hercege óhajára fiút szült lány helyett, pedig a rend megparancsolta neki, hogy az elsőszülöttje lány legyen.

Hagytak engem megszületni, miután rászokott a fűszerre! Most pedig nem akarnak. Félnek tőlem! És okkal...

Megkapták Pault, a Kwisatz Haderachjukat, de egy nemzedékkel korábban – apróbb hiba volt ez világokat átszövő tervükben. Most pedig újabb problémával kell szembenézniük; a szörnyeteggel, aki magában hordozza a drága géneket, amiket hosszú generációk óta meg akarnak kaparintani.

Alia arcán árnyék suhant át, felpillantott. A kísérő topterek magasabb pozíciót vettek föl, leszállásra készültek. Csodálkozva rázta a fejét, mikor még egyszer átfutott kósza gondolatain. Mi haszna fölmelegíteni a letűnt életeket, felhánytorgatni a már elkövetett hibákat? Ez egy új nemzedék.

Duncan Idaho Mentát képességeivel kielemezte a problémát, hogy miért éppen most tér vissza Lady Jessica; emberi számítógépként mérlegelte a kérdést, azzal a különleges módszerrel, amely rajta kívül már kevesek sajátja volt. Végül azt mondta, Lady Jessica azért jön, hogy elhódítsa az ikreket a Testvériség számára. Azok a drága gének az ikrekben is megvannak. Duncannek könnyen igaza lehet. Ez elég indíték lehet, hogy kimozdítsa Lady Jessicát Önként vállalt száműzetéséből a Caladanon. Ha a rend utasításait követi... Ugyan mi egyébért jönne vissza arra a helyre, amely annyi fájdalmas emléket tartogat neki?

– Majd meglátjuk – mormolta Alia.

Érezte, hogy az ornitopter alja megérinti a vára tetejét; kemény, rendítő hatású zökkenés volt, amitől zord elszántság töltötte el.

MELANZS (varmelange esetleg malanj) fn, eredete bizonytalan (egyes vélemények szerint az ősi terrai fhrenciából): a) fűszerkeverék) öregedésgátló hatású arrakisi (dűnei) fűszer, első leírója Yanshuph Ashkoko, Bölcs Shakkad udvari vegyésze; arrakeeni fűszer, csak az Arrakis legbelső sivatagának homokjában található, kapcsolódik Paul Muad-Dib (Atreides), az első fremen Mahdi prófétai látomásaihoz; alkalmazva továbbá a Liga navigátorai és a Bene Gesseritek által.

Birodalmi Szótár (ötödik kiadás)

A két nagymacska könnyed ugrásokkal mászta meg a sziklás dombhátat a pirkadat fényében. Egyelőre nem igazán lovallták bele magukat a vadászatba, csak gyönyörködtek a birodalmukban. Lhaza tigris volt a nevük, egy különleges faj egyedei voltak, melyeket csaknem nyolcezer éve telepítettek ide, a Salusa Secundusra. Az Ősi terrai populáció génjeinek átrendezése eltüntette az eredeti tigrisekre jellemző vonások egy részét, más elemeket pedig tovább finomított. A tépőfogaik hosszúak maradtak. A pofájuk széles volt, a szemük éber és intelligens. Mancsuk megnagyobbodott, hogy biztos támaszt nyújtson egyenetlen talajon is, behúzható karmaik hegyét pedig, melyeket mintegy tíz centire ki tudták mereszteni, borotvaélesre csiszolta az azokat visszahúzott állapotban védő érdes tok. Bundájuk egyszínű, folttalan sárgásbarna volt, ami sivatagi környezetben szinte láthatatlanná tette őket.

Másban is különböztek még az Őseiktől: kölyökkorukban szervostimulátorokat ültettek az agyukba. A stimulátorok jóvoltából ezek a tigrisek a rabszolgái voltak annak, aki kezében tartotta a transzmittert.

Hideg volt, és amint a két nagymacska megállt, hogy körülnézzen a terepen, leheletük párafelhőkben gomolygott elő a pofájukból. A Salusa Secundus-nak ezt a régióját szándékosan meghagyták kopárnak és kietlennek: néhány elkorcsosult homoksügérnek adott otthont, amiket az Arrakisról csempésztek ide, és művi eszközökkel tartottak életben, hátha sikerül megtörni a segítségükkel a melanzsmonopóliumot. Ahol a tigrisek álltak, a tájat rozsdavörös sziklák és csenevész tüskebokrok tarkították, melyek zöld-ezüstben fénylettek a hajnali nap vetette hosszú árnyékok között.

A két állat izmai hirtelen megfeszültek; fülüket hegyezték, bajszuk felmeredt. Pillantásuk lassan bal felé vándorolt, aztán arra fordították a fejüket is. Messze odalent a viharvert tájban két kisgyerek botladozott kéz a kézben, egy kiszáradt vízmosásban. A gyerekek egykorúnak tűntek, talán kilenc vagy tíz szabvány évesek lehettek. Vörös hajuk volt, és cirkoruhát viseltek, fölötte gazdagon díszített, fehér burkával, melynek szegélyét és homlokrészét az Atreides-ház lángfonállal kihímzett sólyomcímere ékesítette. Séta közben a két kisgyerek boldogan fecserészett, s a lanyha szellő elvitte hangjukat a vadászó nagymacskák fülébe. A lhaza tigrisek ismerték ezt a játékot; nem először játszották már, de nyugodtak maradtak – várták, hogy az agyukba ültetett szervostimulátorok kiadják nekik a vadászparancsot.

Ekkor egy férfi tűnt föl a nagymacskák mögött húzódó dombháton. Megállt, és szemügyre vette a jelenetet: a tigriseket és a két gyereket. A férfi szürke-fekete mintás sardaukar terepruhát viselt, s rangjelzése szerint levenbrech volt, egy bashar hadsegédje. A hóna alatt meg a nyakán hámszíjak feszültek; ezek tartották a vékony celofánborításban a mellére erősített transzmittert. Praktikus megoldás volt: így bármelyik kezével könnyen és gyorsan elérhette a készülék gombjait.

A tigrisek nem fordultak meg a közeledtére. Jól ismerték ennek az embernek a szagát, a léptei neszét. A férfi leoldalazott a lejtőn, megállt két lépésre az állatoktól, és letörölte a homlokán gyöngyöző verítéket. Csöppet sem volt meleg, de ez izzasztó munka volt. Halványszürke szeme ismét bejárta a tájat: tigrisek, két gyerek. Visszasimított egy csatakos szőke hajfürtöt fekete terepsisakja alá, és megérintette a gégéjébe operált mikrofont.

– A cicusok látják őket.

A válasz a fülkagylói mögé beültetett vevőkészülékből érkezett.

– Beállítottuk a képet.

– Most? – kérdezte a levenbrech.

– Megcsinálják vadászparancs nélkül? – recsegte vissza a hang.

– Készen állnak – felelte a levenbrech.

– Nagyszerű. Lássuk, elég volt-e nekik négy kondicionáló gyakorlat.

– Közölje, ha készen állnak.

– Akár ebben a pillanatban.

– Akkor hadd menjen – mondta a levenbrech.

A szervo-transzmitter jobb oldalán lecsavarta a biztosítókupakot egy piros gombról, aztán lenyomta. A tigrisek ezzel felszabadultak a külső irányítás alól. Az ujját egy fekete gombon tartotta a piros alatt, és bármely pillanatban készen állt rá, hogy megállítsa az állatokat, ha rátámadnának. Azok azonban ügyet sem vetettek rá; lekuporodtak, és kúszni kezdtek a gyerekek felé. Hatalmas mancsuk puha, már-már érzéki mozdulatokkal siklott a köveken.

A levenbrech leguggolt, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket. Jól tudta, hogy valahol a közelben egy rejtett transzem az egész jelenetet továbbítja egy titkos monitorra az erődben, ahol a hercege él.

A tigrisek ügetésre váltottak, aztán nekiiramodtak.

A sziklás terepen bukdácsoló gyermekek egyelőre nem vették észre a veszélyt. Egyikük felnevetett, a vékony, csilingelő hang messze szállt a levegőben. A másik megbotlott, s ahogy visszanyerte egyensúlyát, megfordult és meglátta a két tigrist. Rájuk mutatott.

– Nézd!

Mindkét gyerek megállt, és tátott szájjal meredt az érdekes jelenségre, amely ilyen hirtelen tört be az életükbe. Még akkor is mozdulatlanul álltak, mikor a lhaza tigrisek elkapták Őket, a hím az egyiket, a nőstény a másikat.

A gyermekek hanyag hirtelenséggel haltak meg, fürge mancsok törték ki a nyakukat. A vadállatok nekiláttak a lakomának.

– Visszahívjam őket? – kérdezte a levenbrech.

– Hadd fejezzék be. Jó munkát végeztek. Tudtam, hogy így lesz: ez a pár kiváló.

– A legjobb, amit valaha láttam – helyeselt a levenbrech.

– Nagyszerű. Mindjárt küldjük a toptert. Most kikapcsolunk.

A levenbrech felállt, és kinyújtózott. Nem nézett feltűnően a bal kéz fele eső magaslatra; ahol a fém beszédes csillogása árulkodott a rejtett transzemról, amely közvetítette jól végzett munkáját a basharjának, valahová messze, a főváros zöldellő lankái közé. A levenbrech elmosolyodott. A mai bevetés után joggal számíthat előléptetésre. Már a nyakán érezte a batori rangjelzést – aztán majd aburzegit... Egy szép napon talán még bashar is lehet belőle. Azok az emberek, akik jól szolgálják Farad'nt, a megboldogult IV. Shaddam unokáját, gazdag jutalomban részesülnek. Ha majd a herceg visszaül az őt jog szerint megillető trónra, még bőkezűbben fogja jutalmazni híveit. Könnyen lehet, hogy nem is a bashari rang a csúcs. Rengeteg szétosztásra váró báróság és grófság van az Impériumban... mihelyt az Atreides-ikreket elnyeli a feledés.

A fremennek vissza kell térnie ősei hitéhez, ösztönös zsenijéhez az emberi közösségek alakítása terén; vissza kel! térnie a múlthoz, amikor a túlélés leckéjét az Arrakisszal való harcban tanulta meg. A fremen egyetlen dolga az legyen, hogy megnyissa lelkét a belső tanításoknak. Az Imperium világainak, a Landsraadnak és a KHAFT Konföderációnak nincsen mondanivalója a számára. Csak a lelkétől fosztanák meg.

A Prédikátor arrakeeni beszédéből

Lady Jessica körül a leszállómező rozsdabarna síkján, ahol az űrutazás fáradalmait recsegve-sisteregve kipihenő szállítókomp magasodott, valóságos emberóceán hullámzott. Úgy becsülte, félmillióan lehetnek, és talán egyharmaduk zarándok. Áhítatos csendben álltak, minden figyelmüket a komp kijárati platformjának szentelve, melynek árnyas boltíve Lady Jessicát és kíséretét rejtette.

Két óra volt még hátra délig, a tömeg fölött azonban már forrón remegett a porszemekkel teli levegő, a nappali hőség előhírnökeként.

Jessica végigsimított ezüsttel tarkázott, rézvörös haján, mely ovális arcát keretezte a Tisztelendő Anyáknak kijáró abacsuklya alatt. Tudta, hogy nem a legjobban néz ki a hosszú utazás után, és a fekete aba sem illett hozzá igazán. De annak idején itt ezt a ruhát viselte. A fremenek figyelmét nem fogja elkerülni, hogy abaköpenyben jelenik meg közöttük. Felsóhajtott. Sosem szerette az űrutazást, s ehhez ráadásul most hozzájárult az eltemetettnek vélt emlékek nyomasztó terhe – az a másik, a Caladanról az Arrakisra tett út, mikor a hercegére akarata ellenére rákényszerítették ezt a hűbérbirtokot.

Lassan, Bene Gesserit képességeit használva átfürkészte az emberek tengerét, árulkodó jelek után kutatva. Hamuszürke cirkocsuklyákat látott, a mély sivatagban élő fremenek öltözetét, fehér csuhás zarándokokat, vezeklési hegekkel a vállukon, itt-ott kis csoportokban gazdag kereskedőket, akik csuklyátlan, könnyű ruházatban kérkedtek vele, mennyire nem törődnek a vízveszteséggel a perzselő arrakeeni napon... és ott volt a Hívek Társaságának küldöttsége, zöld palástban, vastag csuklyában: dölyfösen, mindenki mástól elkülönülve álltak, bízva csapatuk szent érinthetetlenségében.

Csak ha följebb emelte pillantását a tömegről, kezdett a jelenet némiképp hasonlítani arra a képre, amely drága hercegével együttes érkezésének percében fogadta. Milyen régóta is már? Több, mint húsz éve. Nem szeretett a két jelenetet elválasztó szívdobbanások sorára gondolni. Az idő holt teherként nehezedett rá, s úgy érezte, mintha az Arrakistól távol eltöltött évei nem is léteztek volna.

Ismét bemerészkedtem a sárkány torkába, gondolta.

Itt. ezen a mezőn csavarta ki a fia a néhai IV. Shaddam markából az Impériumot. A történelem görcsei beleégették ezt a helyet az emberek elméjébe és hitvilágába.

Hallotta maga mögött a kíséret nyugtalan mozgolódását, és megint felsóhajtott. Meg kell várniuk Aliát, aki késett. Most már látni lehetett Alia kíséretének közeledését a tömeg széle felől; az emberóceán hullámokat vetett, ahogy a palotaőrök falanxa utat tört nekik.

Jessica még egyszer végigtekintett a tájon. Fürkész pillantásának sok különbség feltűnt. A leszállómező irányítótornyát kiegészítették egy imára hívó balkonnal. És messze bal felé ott magasodott az az irdatlan, plasztacél oszlop, amit Paul erőd gyanánt emeltetett – az ő "homok fölötti sziecse". A legnagyobb egységes elgondolások alapján tervezett épület, amit emberi kéz valaha teremtett. Falai közt, a termekben egész városok fértek volna el. Most az Impérium leghatalmasabb kormányzó testületének, az Alia-féle "Hívek Társaságának" adott otthont, amit lánya a bátyja holttestén szervezett meg.

Oda kell majd mennünk, gondolta Jessica.

Alia delegációja a kijárati rámpa tövébe ért, és várakozásteljesen megállt. Jessica felismerte Stilgar viharvert képét. És Isten őrizz tőle! Ott állt Irulan hercegnő, a csábos testében lapuló vadságot a kósza szellőnek martalékul hagyott, aranyszőke hajkoronával leplezve. Irulan mintha egy napot sem öregedett volna; ez sértésszámba ment. És a csapat élén ott volt Alia; az arca pimaszul fiatal maradt, pillantását a kijárati boltív árnyaira szegezte. Jessica ajka késpengényivé keskenyedett, ahogy szemügyre vette leánya vonásait. Olyan érzés fogta el, mintha ólom Ömlene szét a testében, s fülében hallotta tulajdon élete hullámverését. A kósza hírek tehát igazak! Iszonyat! Iszonyat! Alia tiltott útra tévedt. A bizonyíték az arcára volt írva a beavatott szem számára. Szörnyszülött!

Jessicának szüksége volt néhány pillanatra, hogy magához térjen, s közben rádöbbent, milyen hő remény élt benne, hátha mégis hamisnak bizonyulnak azok a hírek.

Mi van az ikrekkel? – kérdezte magától, ők is elvesztek számunkra?

Aztán lassan, ahogy az egy isten anyjához illik, kilépett az árnyékból, és a rámpa szélére állt. Kísérete az előzetes utasítás értelmében nem követte. A következő pár másodperc döntő fontosságú lesz. Jessica egymaga állt a tolongó tömeg előtt. Hallotta, hogy a háta mögött Gurney Halleck idegesen felköhög. Gurney tiltakozott: Még pajzs sem lesz rajtad? Az alvilág isteneire, asszony! Te megőrültél!

Ám a feltétlen engedelmesség Gurney legértékesebb tulajdonságai közé tartozott. Ő mindig megmondta a véleményét, aztán engedelmeskedett. Most is.

Mikor Jessica előlépett, az emberóceánból olyan hang tört fel, mint egy óriás homokféreg sziszegése. Széles mozdulattal áldásra emelte karját; ezt a gesztust a papság az egész birodalomban elterjesztette. Az emberek odalent térdre hullottak, akár valami hatalmas, élő organizmus, bár itt-ott akadtak vonakodva engedelmeskedő szigetek. Még a hivatalos üdvözlő küldöttség sem volt kivétel.

Jessica jól megjegyezte, hol álltak a tétovázók, és tudta, hogy más szempárok is így tesznek, egyesek a háta mögött, mások odalent, a tömegben. Ügynökei ideiglenes térképet állítottak össze az agyukban a késedelmeskedők bekerítésére és kigyomlálására.

Jessica továbbra is fölemelve tartotta a karját, a háta mögül azonban előlépett Gurney az embereivel. Gyorsan lesiettek a rámpán, ügyet sem vetve az üdvözlő küldöttség döbbenetére, és csatlakoztak a tömegben elvegyülő ügynökökhöz, akik kézjelekkel azonosították magukat. Gyorsan átszűrték az emberek tengerét, térdelő csoportokat ugrottak át, szűk utcácskákon szaladtak végig. Néhány célpont meglátta a veszélyt, és menekülni próbált. Ezeket volt a legkönnyebb kiiktatni: egy dobókés, egy fojtóhurok, és a szökni igyekvőknek vége lett. A többit hátrakötött kézzel, lábbéklyóban terelték ki a tömegből.

Jessica egész idő alatt kinyújtott karral állt, áldásosztó jelenléte elnyomta az emberek félelmét és nyugtalanságát. Közben azonban látta a jelét, hogy a tömegen futótűzként terjednek a híresztelések. Jól tudta, melyik a leggyakoribb, hiszen az ő ügynökei adtak neki először tápot: A Tisztelendő Anya azért tért vissza, hogy kiválogassa a méltatlanokat. Áldassék nagyurunk édesanyja!

Mikor vége volt – a homokon néhány véres holttest hevert, a foglyokat rögtönzött börtönsátrakba kísérték az irányítótorony alatt –, Jessica leeresztette a karját. Talán három percbe telt az egész. Tudta, nincs nagy valószínűsége, hogy Gurney és az emberei elkapták valamelyik sejt vezetőjét, pedig ők jelentették a legnagyobb veszélyt. Azok éber emberek, fogékonyak a környezet hangulatváltozásaira. A foglyok között azonban lesz néhány érdekes hal is, a szokásos fajankókon és izompacsirtákon kívül.

Jessica leeresztette a karját: és a tömeg ujjongva talpra állt.

Jessica, mintha semmi szokatlan nem történt volna, egymaga lesietett a rámpán, elkerülte a lányát, és minden figyelmét Stilgarra összpontosította. A fekete szakállba, mely össze-vissza ágazó folyamdelta gyanánt meredt elő az öreg naib cirkocsuklyája alól, itt-ott már szürke foltok vegyültek, ám szemében ugyanaz a csupakék tűz lángolt, mint első találkozásuk idején, kinn a sivatagban. Stilgar tudta, mi történt az előbb, és egyetértett vele. Itt állt egy igazi fremen naib, emberei kemény lelkű vezére, aki nem riad vissza a véres döntésektől. Mikor megszólalt, szavai tökéletesen egybevágtak Jessica róla formált benyomásával.

– Isten hozott itthon, asszonyom. Mindig Örömömre szolgál, ha jól kivitelezett, hatásos hadmozdulatot láthatok.

Jessica engedélyezett magának egy halvány mosolyt.

– Zárasd le az űrkikötőt, Stilgar. Senki sem távozhat, míg ki nem kérdeztük a foglyokat.

– Már megtörtént, asszonyom – mondta Stilgar. Együtt terveltük ki az egészet Gurney embereivel.

– Szóval azok a fremenek a tömegben, akik segítettek nekünk, a te embereid voltak.

– Némelyik igen, asszonyom.

Jessica kiérezte a férfi hangjából rejtett fenntartásait, és bólintott.

– Alaposan kiismertél te engem a régi időkben, Stil.

– Mint ahogy egykor igyekezted az értésemre adni, asszonyom, az ember megfigyeli a túlélőket, és tanulni próbál tőlük.

Ekkor Alia lépett előre, és Stilgar félrehúzódott, míg Jessica szembenézett a lányával.

Jessica biztos volt benne, hogy semmilyen általa ismert módszerrel nem képes eltitkolni lánya elől, amit megtudott, így hát meg sem kísérelte leplezni érzéseit. Ha a szükség úgy hozta, Alia is tudott olvasni az apró jelekből, ugyanolyan jól, mint a rend bármelyik adeptusa. Már megállapította Jessica viselkedéséből, mit látott rajta az anyja, és milyen következtetésre jutott belőle: ellenségek voltak, olyan eltökélt ellenségek, hogy a halálos szó távolról sem fejezte volna ki érzelmeik mélységét.

Alia, a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb reakció, a dühkitörés mellett döntött.

– Hogy mertél ilyen akciót kitervelni az én megkérdezésem nélkül? – sziszegte; s közelebb tolta az arcát Jessicáéhoz.

Jessica szelíden szólalt meg.

– Mint az imént hallhattad, Gurney még engem sem avatott be a terv részleteibe. Azt hittem...

– És te, Stilgar! – tört ki a harag Aliából, ahogy az öreg naib felé fordult. – Kihez vagy hű te?

– Az esküm Muad-Dib gyermekeihez köt – mondta Stilgar mereven. – Az ő fejük felől hárítottuk el a veszedelmet.

– És ez téged miért nem tölt el örömmel... leányom? – kérdezte Jessica. Alia pislogott egyet, visszanézett az anyjára, elnyomta a bensőjében dúló vihart, és még egy fogsor villan tó mosolyt is sikerült összehoznia.

– Hát hogyne örülnék neki... anyám – mondta. És saját legnagyobb meglepetésére Alia rájött, hogy valóban boldog, iszonyú örömöt érez, amiért végre tisztázódott a viszony közte meg az anyja között. A perc, amelytől rettegett, múlt idővé vált, és az erőegyensúly nem változott meg igazán. – Alkalmasabb időben majd részletesen megbeszéljük ezt az egészet – folytatta, egyszerre intézve szavait az anyjához és Stilgarhoz.

– Természetesen – mondta Jessica, s egy elbocsátó kézmozdulat kíséretében elfordult, hogy szembenézzen Irulan hercegnővel.

Néhány röpke szívverés erejéig Jessica és a hercegnő némán tanulmányozták egymást. Két Bene Gesserit, akik egyazon okból szakadtak ki a rendből: a szerelem miatt... s mindketten egy olyan férfit szerettek, aki régóta meghalt már. A hercegnő hiába szerette Pault, hitvese lett ugyan, de társa nem. És most teljes szívből azoknak a gyermekeknek szentelte életét, akikkel Pault fremen ágyasa, Csani ajándékozta meg.

Jessica szólalt meg elsőnek.

– Hol vannak az unokáim?

– Tabr sziecsben.

– Felteszem, azért, mert ott nagyobb biztonságban vannak.

Irulan engedélyezett magának egy kurta főbiccentést. Tanúja volt Jessica és Alia összetűzésének, de olyan módon értelmezte, ahogy Alia felkészítette rá. "Jessica visszatért a Testvériségbe, és mindketten tudjuk, hogy a boszorkányoknak tervei vannak Paul gyermekeivel." Irulan sosem tartozott a Bene Gesserit legtehetségesebb adeptusai közé – inkább azért találták értékesnek, mert IV. Shaddam lánya volt; gyakorta túl kevélyen viselkedett, semhogy magára vegye a további tanulással járó fáradalmakat. Most olyan hirtelenséggel választott hadviselő felet, amely már-már meghazudtolta neveltetését.

– Nézd, Jessica – mondta Irulan –, igazán meg kellett volna ezt beszélned a Királyi Tanáccsal. Nem volt helyes tőled, hogy a magad feje szerint...

– Ezt értsem úgy, hogy egyikőtök sem bízik Stilgarban? – kérdezte Jessica.

Irulannak volt annyi esze, hogy rájöjjön, erre a kérdésre nem lehet megfelelni. Örült, hogy a küldöttség papi rendű tagjai, akik képtelenek voltak továbbra is féken tartani türelmetlenségüket, előrébb nyomakodtak. Kurta pillantást váltott Aliával, s közben azt gondolta: Jessica ugyanolyan gőgös és magabiztos, mint volt! Ám kéretlenül felmerült az agyában egy Bene Gesserit-axióma: "A gőgös ember csak várfalat emel maga köré, amely mögött tulajdon félelmét és kételyeit próbálja elrejteni." Jessicára is vonatkozna ez? Lehetetlen. Akkor csak póz az egész. De miért? A kérdés nyugtalanította Irulant.

A papok lármásan tolongták körül Muad-Dib anyját. Volt, aki csak a karját érintette meg, a legtöbben azonban leborultak, és üdvözlőbeszédet tartottak. Végül a küldöttség vezetői is a szent Tisztelendő Anya elé járultak, s gyakorlott mosollyal vállalva elrendelt szerepüket – "Az elsőkből legyenek utolsók" –, közölték vele, hogy hivatalos az engesztelő áldozat szertartására az erődben, Paul régi főhadiszállásán.

Jessica szemügyre vette a két papot, és visszataszítónak találta őket. Az egyiket Javidnak hívták, és savanyú képű, gömbölyded arcú fiatalember volt, a szeme mélyén lapuló gyanakvást még kiugró homlokeresze sem tudta elrejteni. A másik Zebataleph volt, másodszülött fia egy naibnak, akit Jessica még a fremenek között töltött évekből ismert, mint arra a pap azonnal emlékeztette is. Őt könnyű volt beskatulyázni: jókedvvel párosult könyörtelen céltudatosság, keskeny arc, szőke szakáll, az egész alakot a titkos izgalmak és a rejtett tudás légköre lengi körül. Jessica kettejük közül Javidot ítélte veszélyesebbnek – jóval veszélyesebbnek. Ez az ember magának valónak tűnt, egyszerre volt vonzó és – nem tudott rá jobb szót találni – undorító. Furcsának találta az akcentusát is; tele volt archaikus fremen hangsúlyokkal, mintha valami elszigetelt, visszamaradott településről jött volna.

– Mondd csak, Javid – fordult oda hozzá –, te honnan származol?

– Csak egy egyszerű fremen vagyok a sivatagból – mondta a pap, s válaszának minden egyes szótagjával meghazudtolta állítását.

Zebataleph bántóan agresszív, már-már gúnyos tisztelettudással szólt közbe.

– Sokat kell beszélnünk majd a régi időkről, asszonyom. Mint tudod, egyike voltam az elsőknek, akik felismerték fiad küldetésének szentségét.

– De nem léptél be a fedaykinok közé – mondta Jessica.

– Nem, asszonyom. Filozofikusabb alkat vagyok; papnak tanultam.

És ezzel biztosítottad, hogy ép bőrrel megúszd a dzsihadot, gondolta Jessica.

Javid szólalt meg.

– Az erődben várnak ránk, asszonyom.

Különös akcentusát Jessica ismét megválaszolatlan, mielőbbi megoldást követelő kérdésnek találta.

– Kicsoda? – kérdezte.

– A Hívek Gyülekezete; mindazok, akik megőrzik fénylőnek szent fiad nevét és tetteit – mondta Javid. Jessica körülnézett, észrevette, hogy Alia rámosolyog Javidra, és megkérdezte:

– Az egyik pártfogoltad, leányom? Alia bólintott.

– Ez az ember nagy tettekre hivatott.

Ám Jessica látta, Javid nem örül neki, hogy így ráterelődött a figyelem, és megjegyezte magában, hogy ezzel a pappal Gurneynek különös alapossággal kell majd foglalkoznia. És itt jött Gurney Öt megbízható emberével; jelezte, hogy folyik a gyanúba vett fremenek kikérdezése. A nagy erejű emberek darabos lépteivel járt, pillantása jobbra villant, balra, körbe, minden izma tökéletes összhangban mozgott, egész testét az a laza éberség töltötte el, amit Jessica tanított meg neki a Bene Gesserit prana-bindu kézikönyvéből. Borotvaéles reflexek rút képű sűrítménye volt ez az ember, igazi gyilkos, egyesek szemében maga a két lábon járó borzalom, Jessica azonban szerette őt, és többre tartotta minden más eleven férfinál. Állán ott vonaglott a tintalián-sebhely, mely zord külsőt kölcsönzött neki, de arckifejezését mosoly lágyította meg, mikor észrevette Stilgart.

– Jó munka volt, Stil – mondta. És fremen módra megszorították egymás kezét.

– Az engesztelő áldozat – helyeselt Javid, megérintve Jessica karját.

Jessica hátrébb lépett, és a Hang hatalmát használva gondosan megválogatta szavait, hogy hangsúlyával és hanglejtésével előre kiszámított érzelmi hatást gyakoroljon Javidra és Zebatalephre.

– Azért tértem vissza a Dűnére, hogy lássam az unokáimat. Muszáj erre a papos ostobaságra fecsérelnem az időmet?

Zebataleph döbbenten reagált, az álla leesett, szeme riadtan tágra nyílt, aztán sunyin körülnézett, hogy ki hallotta Jessica szavait. Papos ostobaság! Milyen hatása lehet ennek a kijelentésnek, a messiás tulajdon anyjának szájából?

Javid azonban megerősítette Jessica róla alkotott ítéletét. Az ajka kemény vonallá keskenyedett, aztán mosolyra görbült. A szemek nem mosolyogtak, és nem is villantak körbe, hogy megjegyezzék maguknak a jelenlévők arcát. Javid már ismerte ennek a társaságnak minden egyes tagját. Föltérképezte, hogy hallótávolságon belül kire kell mostantól fogva különös gonddal ügyelnie. Egy másodpercre rá Javid arcáról hirtelen lehervadt a mosoly: rájött, hogy elárulta magát. Javid nem hanyagolta el a házi feladatát: mindent tudott arról, milyen hihetetlen megfigyelő képességgel rendelkezik Lady Jessica. Kurta főbiccentéssel hódolt be e rendkívüli tudomány előtt.

Jessica szemvillanásnyi idő alatt mérlegelte a lehetőségeket. Gurney egy észrevétlen kézmozdulattal megölné Javidot. Történhetne itt rögtön, kissé hatásvadász módon, vagy valamivel később, csöndben, hogy balesetnek lehessen álcázni.

Azt gondolta: Ha megpróbáljuk leplezni a lelkünk mélyén munkáló hajtóerőket, egész lényünkről csak úgy ordít az árulás. A Bene Gesserit kiképzés megcáfolta ezt a felismerést – megtanította a beavatottakat, hogyan emelkedjenek felül rajta, és hogyan olvassanak mások viselkedésében úgy, mintha nyitott könyv lenne. Nem kerülte el a figyelmét Javid intelligenciája, s érezte, hogy ez igen értékes, cserélhető súly a mérleg serpenyőjében. Ha rá tudná tenni a kezét, ez a férfi lehetne a hiányzó láncszem, amire szüksége lenne, az összekötő kapocs az arrakeeni papsághoz. És Alia embere.

Jessica azt mondta:

– Nem akarom túlzottan felduzzasztani a hivatalos kíséretemet, egy embernek viszont még van hely. Javid, te csatlakozol hozzánk. Zebataleph, sajnálom. És Javid... ha nagyon ragaszkodsz hozzá, részt veszek ezen... ezen a szertartáson.

Javid mélyet lélegzett, és halkan azt mormolta:

– Ahogy Muad-Dib anyja parancsolja – Aliára nézett, aztán Zebatalephre, majd vissza Jessicára. – Fájó tudat számomra, hogy késleltetnem kell az örömteli percet, amikor viszontlátod unokáidat, de itt vannak ezek az, ööö, államügyek...

Jessica azt gondolta: Jó. Tehát elsősorban üzletember. Ha megállapítottuk mibe kerül, megfogjuk vásárolni. És szinte örömmel fogadta, hogy Javid annyira ragaszkodik a drágalátós szertartásához. Ez a kis győzelem hatalmat fog adni neki a paptársai fölött, s ezt jól tudták mindketten. Az engesztelő áldozat elfogadása lesz a fizetség későbbi szolgálataiért.

– Feltételezem, hogy gondoskodtál szállítóeszközről – szólt Jessica.

Én adtam neked a sivatagi kaméleont, amelynek képessége, hogy beleolvadjon a környezetébe, mindent elmond neked, amit tudnod kell az ökológia gyökereiről és az emberi személyiség alapjairól.

Hayt Krónika Gyalázkodások Könyve

Leto ült, és egy kis baliseten játszott, amit ötödik születésnapjára kapott ajándékba a hangszer avatott kezű művészétől, Gurney Hallecktől. Négyéves gyakorlással Leto szert tett ugyan némi jártasságra, a két basszushúr azonban még most is gondokat okozott neki. Mindenesetre megnyugtatónak találta a baliset zenéjét, különösen akkor, ha nagyon felkavarta valami – s ez a tény nem kerülte el Ghanima figyelmét. Most egy sziklapárkányon ült az alkonyaiban, annak a vihartépázta sziklaszirtnek a legdélibb kiszögellésén amely oltalmat nyújtott Tabr sziecsnek. Lágy mozdulatokkal pengette a balisetet.

Ghanima mögötte állt, kicsiny alakjából csak úgy sugárzott a helytelenítés. Nem akart kijönni a szabad ég alá, miután megtudták Stilgartól, hogy nagyanyjuk a vártnál több időt fog tölteni Arrakeenben. Különösen az ellen tiltakozott, hogy ilyen későn, közvetlenül sötétedés előtt kerekedjenek fel. Megpróbálta siettetni a testvérét, így hát megkérdezte tőle:

– Na, mi van?

A fiú válaszként belekezdett egy új dalba.

Mióta elfogadta az ajándékot, Leto most először ébredt igazán a tudatára, hogy ezt a balisetet egy nagy tudású mester készítette a Caladanon. Voltak örökölt emlékei, melyek szomorkás nosztalgiával töltötték el, ha arra a csodaszép bolygóra gondolt, ahol hajdan az Atreides-ház uralkodott. A zeneszót hallva Letonak csak kicsit kellett lejjebb ereszteni belső védőfalát, hogy átélje azokat a lenyűgöző perceket, mikor Gurney Halleck a baliseten játszva gyönyörködtette barátját és neveltjét, Paul Atreidest. Ahogy a baliset lágyan zengett a kezében, Leto egyre inkább úgy érezte, mintha fölülkerekedne benne apja pszichikai jelenléte. Ő azonban csak játszott tovább, s minden múló pillanattal erősebben kötődött a hangszerhez. Megsejtette magában azt az abszolút, idealizált össztudatot, amely tudta, hogy kell baliseten játszani, ámbátor kilencéves izmai távolról sem voltak még bejáratva erre a bonyolult tudományra.

Ghanima türelmetlenül topogott, és észre sem vette, hogy önkéntelenül átveszi testvére muzsikájának az ütemét.

Leto arca fintorba torzult az erős összpontosítástól, mikor felhagyott az ismerős zenével, és megpróbálkozott egy dallal, mely annyira ősi volt, hogy még Gurney sem tudott róla. Már akkor is régi dal volt ez, amikor a fremenek az ötödik bolygójukra vándoroltak. A szavak egy Zenszuni témát visszhangoztak, s ő hallotta őket az elméjében, miközben ujjai az ősi dallam meg-megbicsakló utánzatát csalták elő a feszes húrokból.

A természet ősanyának

Van egy csodás-szép fia.

Mondják romlásnak, halálnak,

Édestestvére a bánat.

De csak annak, aki meghalt,

Lehet megújulnia.

Szótlan ontott régi könnyek,

Lelkek vize nevetek.

Belőletek kél új élet,

Gyötrelme az ősi létnek

Általatok lőn egésszé.

Mit a halál elvetett.

Mikor elhalt az utolsó húr pendülése is, Ghanima szólalt meg mögötte.

– Avult, vén dal. Miért épp ezt választottad?

– Mert idevaló.

– Eljátszod Gurneynek?

– Talán.

– Azt fogja mondani, borongós ostobaság.

– Tudom.

Leto hátranézett a válla fölött Ghanimára. Nem lepte meg, hogy a testvére ismeri a dalt meg a szövegét, de váratlanul lenyűgözve érezte magát ikeréletük csodálatos egysége láttán. Ha egyikük meghal, életben marad a másik tudatában, nem vész el egyetlen közös emlék sem; ennyire közel álltak egymáshoz. Egyszerre csak megrémült ennek a közelségnek az időtlen pókszövedékétől, és gyorsan lekapta a lányról pillantását. A pókhálóban lyukak is vannak, ezt jól tudta. És a legfrissebb ilyen lyuk ébresztett félelmet benne. Érezte, hogy az életük lassan kétfelé válik, és eltűnődött. Hogyan tudnék beszélni neki erről a dologról, ami csak velem esett meg?

Tekintete a sivatagra tévedt, látta a gyülekező árnyékokat a barachánok tövében – azokat a magas, félhold alakú vándordűnéket hívták barachán-nak, amik hullámok gyanánt gyűrűztek körbe az Arrakison. Ez a Kedem volt, a belső sivatag, s dűnéit manapság egyre ritkábban fodrozták az alattuk elhaladó óriásférgek homoknyomai. A napnyugta véres csíkokat festett a dűnékre, lángoló fényt gyújtott az árnyékok határán. Figyelmét egy magányos sólyom vonta magára, amint lecsap a karmazsinvörös égről, hogy röptében kapjon el egy szirti foglyot.

Közvetlenül alatta, a sivatag homokján növények zöldelltek széles sávban; egy kvanat öntözte őket, mely részben a szabad ég alatt, részben pedig kőbe vájt csatornákban folyt. A vizet a sziklaszirt legmagasabb pontján felállított óriás szélcsapdák szolgáltatták. Az Atreidesek zöld zászlaja nyíltan és kevélyen lobogott rajtuk a sivatagi szélben.

Víz és zöld.

Az Arrakis új jelképei: víz és zöld.

Leto összpontosított, s hihetetlenül éles fókuszba vonta figyelmét, fremen szokás szerint. Magas párkánya alatt gyémánt alakú oázis bújt meg mesterséges dűnék védelmében. Nem messze tőle, valahonnan a szirtfalról egy éjszakai madár vadászrikoltása harsant, s csak megerősítette benne az érzést, hogy a szilaj múlt valamely elmosódott percét éli újra.

Nous avons changé tout cela, gondolta, könnyedén átváltva az egyik ősi nyelvre, amit Ghanimával elsajátítottak a maguk használatára. "Megváltoztattuk mindezt." Felsóhajtott. Oublierje ne puis. "Felejteni nem tudok."

Az oázison túl látta a halványuló fényben, amit a fremenek "Ürességnek" neveztek – a földet, ahol semmi nem nő, s amit soha nem lehet termékennyé varázsolni. A víz és a nagyszabású ökológiai terv mindezt megváltoztatta. Az Arrakison most már voltak helyek, ahol erdős dombok üde zöld lankáit pillanthatta meg az arra járó. Erdők az Arrakison! Az új nemzedék szülötteinek már nehezére esett elképzelni a roppant homokdűnéket az élénkzöld dombhátak alatt. A fiatal szempárok már nem döbbentek meg az esőfák összefüggő lombtakarója láttán. De Leto most a régi fremenek módján gondolkodott, félt a változástól, és óvatos elő vigyázattal tekintett minden újra.

Megszólalt.

– A gyerekek azt mondják, manapság már ritkán találni homoksügért a felszín közelében.

– Ezzel meg mire célzol? – kérdezte Ghanima, hangját ingerültség árnyalta.

– A dolgok nagyon gyorsan változnak mostanában – mondta Leto.

A madár megint felrikoltott a szirtfalon, s az éj ugyanolyan baljósan csapott le a sivatagra, mint az előbb a sólyom a fogolyra. Letora éjjel gyakran törtek rá rohamszerűen az álomképek – valamennyi belső élete egyszerre igyekezett a felszínre bukni. Ghanima korántsem tapasztalta ilyen erővel ezt a jelenséget, nyugtalanságát azonban ösztönösen megérezte, és együttérzően a vállára tette a kezét.

Leto dühösen a baliset húrjaiba csapott.

Hogy tudná elmondani a testvérének, hogy mi történik vele?

Háború dúlt az agyában, életek megszámlálhatatlan sokasága igyekezett helyet keresni ősi emlékképeinek: erőszakos események, a szerelem mámora, színek, helyek, arcok... embermilliók eltemetett bánata és kitörni készülő öröme. Elégiák szóltak a fejében, melyeket rég porrá lett bolygókon fakadó forrásokhoz írtak: zöld táncok, máglyafény, siratóénekek és hangos bömbölés, vége-hossza nincs beszélgetések kusza zagyvaléka.

A Más Emlékek rohamát szabad ég alatt, az est beköszöntekor volt a legnehezebb elviselni.

– Nem kéne mennünk? – kérdezte Ghanima.

Leto megrázta a fejét, s testvére, mikor megérezte a mozdulatot, végre rádöbbent, hogy gondjai sokkal mélyebbről fakadnak, mint hitte.

Miért köszöntöm olyan sokszor idekint az éj leszálltát? – kérdezte magától Leto. Nem érezte, hogy Ghanima visszahúzza a válláról a kezét.

– Tudod, miért gyötröd magad ezzel – mondta a lány.

Hangjából enyhe szemrehányás hallatszott ki. Igen, gondolta Leto, tudom. A nyilvánvaló válasz ott volt a tudatában: Azért, mert a nagy ismert-ismeretlen úgy mozog bennem, mint valami hullám. Úgy érezte az agyában múltja hullámverését, mintha szörfdeszkán lovagolna. Apja időt átölelő, jövőlátó emlékvilága minden egyes tudatot átszőtt benne, ő azonban vágyott ezekre a múltakra. Az összesre. Pedig tudta róluk, hogy veszedelmesek. Biztosan tudta, most, hogy rádöbbent erre az új dologra, amit el kell mondania Ghanimának.

A sivatag izzani kezdett a kelő Első Hold fényében. Leto a végtelenségbe nyúló homokfodrok hamis mozdulatlanságát figyelte. Bal kéz felé nem messze tőlük emelkedett a Figyelőkő, egy kőmagaslat, amit a szél sodorta homok alacsonyra és kígyó alakúra csiszolt, mintha egy sötét féreg tekergőzne a dűnék között. Egy szép napon a talpuk alatt lévő szikla is ugyanígy lecsiszolódik, és attól kezdve Tabr sziecs nem fog létezni többé, legfeljebb a hozzájuk hasonlók emlékezetében. Nem kételkedett benne, hogy lesznek hozzájuk hasonlók.

– Miért bámulod úgy a Figyelőkövet? – kérdezte Ghanima.

Leto vállat vont. Őreik parancsaival dacolva gyakran tettek kirándulásokat Ghanimával a Figyelőkőre. Még egy titkos rejtekhelyet is találtak ott, és Leto most már tudta, miért vonzza Őket ennyire ez a sziklaalakzat.

Alatta, a csalóka sötétség megkurtította távolban, a kvanat egyik nyílt szakasza csillogott a holdfényben; felszínét ragadozóhalak mozgása fodrozta, amiket a fremenek a homoksügérek távoltartására telepítettek a tartalék vizükbe.

– A hal és a féreg között állok – mormolta.

– Tessék? Megismételte hangosabban.

Ghanima az ajkához kapta a kezét. Kezdte sejteni, milyen felismerés rendítette meg ennyire a testvérét. Az apjuk viselkedett így; csak magába kellett tekintenie, és összehasonlítani őket.

Leto megborzongott. Az emlékképek, melyek olyan helyekhez kötötték elméjét, ahol sohasem járt testi valójában, választ adtak neki azokra a kérdésekre, amiket esze ágában sem volt feltenni. Egy gigantikus, belső képernyőre kivetítve látta a viszonyrendszereket és az események kibontakozását. A dűnei homokférgek kerülték a vizet; halálos méreg volt számukra. Mégis tudta mindenki, hogy a történelem előtti időkben bőven volt víz a bolygón. Fehér sólerakódások tanúskodtak az őskor hajnalán tovatűnt tavakról és tengerekről. A mélyfúrású kutakból víz fakadt, míg meg nem érkeztek a homoksügérek, hogy elzárják őket. Olyan tisztán látta maga előtt, hogy mi történt ezzel a bolygóval, mintha maga is tanúja lett volna, s ez baljós előérzettel töltötte el a katasztrofális változtatások iránt, amik az emberi beavatkozás gyümölcsei voltak.

Szinte suttogva szólalt meg.

– Tudom, mi történt, Ghanima. A testvére közelebb hajolt hozzá.

– Igen?

– A homoksügérek...

Elnémult, és Ghanima eltöprengett rajta, miért utal folyton a bolygón honos óriás homokférgek haploid fejlődési fázisára, de nem merte unszolni.

– A homoksügéreket – ismételte meg Leto – valahonnan máshonnan szállították ide. Akkor ez még nedves bolygó volt. Aztán úgy elszaporodtak, hogy a fennálló ökoszisztéma már nem tudott mit kezdeni velük. A homoksügérek üregekbe zárták az összes szabad vizet, betokozódtak, és sivatagos bolygót csináltak a Dűnéből... azért, hogy életben maradhassanak. Egy megfelelő mértékben száraz bolygón továbbfejlődhettek a homokféreg fázisba.

– A homoksügérek? – Ghanima a fejét rázta, nem mintha kételkedett volna testvére szavaiban, de vonakodott alámerülni abba az ősvilági mélységbe, amit ez az információ sejtetett. És azt gondolta: A homoksügérek? Hisz oly sokszor részt vett a fremen gyerekek játékában, ebben a testben és ezernyi másikban is, mikor homokkarókkal kutatnak homoksügérek után, vékony bőrhártyává göngyölik Őket, aztán mindet a halálbarlangba viszik a vizükért. Nehéz volt elhinni, hogy ez az oktalan kis élőlény sorsdöntő események mozgatórugója lehet.

Leto bólintott magában. Régi fremen szokás volt, hogy a vízgyűjtő ciszternákba ragadozó halakat telepítettek. A haploid homoksügérek minden nagyobb víztömeget elpusztítottak a bolygófelszín közelében; az alatta húzódó kvanatban is ragadozó halak úszkáltak. Homokféreg fázisukban ezek az állatok kis vízmennyiséggel még meg tudtak birkózni – körülbelül annyival, mint amennyi az emberi testszövetekben található, kötött állapotban. Ha azonban nagyobb mennyiségű vízzel konfrontálódtak, bizonyos vegyi folyamatok megszűntek működni a szervezetükben, s haldoklásuk közben átalakultak. Ennek a folyamatnak volt a végterméke a veszélyes fűszerkivonat, az emberiség által ismert legerősebb tudatserkentő szer, amelynek hígított változatát a sziecsbeli orgiákon használták. A tiszta kivonat segítette át Paul Muad-Dibet az Idő falain, egészen a bomlás kútjának legmélyére, ahonnan rajta kívül nem tért még vissza egyetlen férfi sem.

Ghanima érezte, hogy a testvére reszket, ahogy ott ül vele szemben.

– Mit művelsz? – kérdezte dühösen.

Leto azonban nem akarta elhagyni a megvilágosodás ösvényét.

– Kevesebb homoksügér... a bolygó ökológiai átalakítása...

– A homoksügérek persze ellenállnak – mondta a lány, és ahogy a gondolatmenet akarva-akaratlanul magával ragadta, kezdte megérteni a testvére hangjából kicsendülő iszonyatot.

– Ha eltűnnek a homoksügérek, velük pusztulnak a férgek is – mondta Leto. – Figyelmeztetni kell a törzseket.

– Nem lesz több fűszer – egészítette ki Ghanima.

A szavak csupán kiugró pontjait súrolták az ökoszisztémára leselkedő veszélynek, amit az emberi beavatkozás idézett elő a Dűne ősrégi viszonyrendszereiben.

– Alia tudja – mondta Leto. – Ezért hordja annyira fönn az orrát.

– Hogy lehetsz biztos ebben?

– Biztos vagyok.

Ghanima ekkor döbbent rá igazán, mi aggasztja ikertestvérét, s a felismeréstől egész testén jéghideg borzongás futott végig.

– A törzsek nem fognak hinni nekünk, ha Alia letagadja – mondta. Kijelentése létezésük fő problémáját érintette: hisz ugyan melyik fremen

várna bölcs szavakat egy kilencéves kisgyermek szájából? Alia, aki minden nappal mélyebben merült a tudatában fortyogó feneketlen mocsárba, ezt játszotta ki ellenük.

– Stilgart kell meggyőznünk – határozta el Ghanima.

Egy emberként fordították el a fejüket, s tekintettek ki a holdfényes sivatagra. Most már egészen más helynek tűnt, a felismerés röpke pillanatai egészen megváltoztatták. Sosem látták szembeszökőbbnek az ember erőszakos beavatkozására valló nyomokat a környezetben. Egy dinamikus rendszer nélkülözhetetlen alkotóelemének érezték magukat, melyet a hatások és ellenhatások törékeny egyensúlya tart működésben. Az új szemléletmóddal valós változás állt be a tudatállapotukban, elárasztották őket a friss benyomások; olyan dolgokra figyeltek föl. amiknek mindeddig nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Ahogy Liet-Kynes mondta, az univerzum az állati populációk között zajló szüntelen eszmecsere színtere: a haploid homoksügér most úgy szólt hozzájuk, mint emberalakban járó állatokhoz.

– Ha azt mondjuk, hogy a vizüket fenyegeti veszély, a törzsek meg fogják érteni – mondta Leto.

– De itt nemcsak vízről van szó. Inkább a... – Ghanima elnémult, mert felfogta szavai mélyebb értelmét. A víz a hatalom végső szimbóluma volt az Arrakison. Gyökereiket tekintve a fremenek megmaradtak erősen specializálódott állatoknak, sivatagi harcosoknak, kormányzati szakértőknek vészhelyzet idején. Mikor bővelkedni kezdtek a vízben, különös szimbólumátvitel zajlott le bennük, noha tökéletesen tisztában voltak a régi szükségszerűségekkel.

– Inkább a hatalomról. Azt fenyegeti veszély – igazította ki testvérét a lány.

– Persze.

– De vajon hinni fognak nekünk?

– Ha látják, mi történt, ha tanúi lesznek az egyensúly kibillenésének.

– Egyensúly – mondta Ghanima, és megismételte apja rég elhangzott szavait: – Az embereket a csőcseléktől az egyensúly különbözteti meg.

A lány szavai fölidézték Letoban az apját, és így válaszolt:

– A gazdaságosság és a szépség ellentéte. Ez a történet még Sába királynőjénél is régibb – felsóhajtott, és egy pillantást vetett Ghanimára a válla fölött. – Mostanában jövőlátó álmaim vannak, Ghani.

A lány torkából éles hördülés szakadt fel. Leto azt mondta:

– Mikor Stilgar közölte, hogy a nagyanyánk késni fog... én már tudtam. Most már kezd gyanússá válni a többi álmom is.

– Leto... – Ghanima a fejét rázta, szeme elfelhősödött. – Apánk csak később jutott el erre a szintre. Nem gondolod, hogy...

– Arról álmodtam, hogy vértezetben száguldok a dűnék között – idézte föl a fiú. – És Jacurutuban jártam.

– Jacu... – Ghanima megköszörülte a torkát. Az az ósdi mítosz!

– Az a hely létezik, Ghani! Meg kell keresnem azt az embert, akit Prédikátornak neveznek. Meg kell keresnem, és kikérdeznem.

– Gondolod, hogy ő... az apánk?

– Ezt a kérdést önmagadnak tedd fel.

– Hasonlít rá – helyeselt a lány –, de...

– Nem szeretem előre tudni, hogy mit fogok csinálni – szólt Leto. – Életemben először kezdem érteni az apámat.

Ghanima úgy érezte, a testvére kizárta Őt a gondolataiból, és így válaszolt:

– A Prédikátor csak egy vén remete.

– Imádkozom, hogy így legyen – suttogta Leto. – Teljes szívemből imádkozom érte! – Előrehajolt, föltápászkodott. Ahogy megmozdult, a baliset megzendült a kezében. Bárcsak hamis Gabriel lenne, harsona nélkül. Csöndesen nézte a holdfényes sivatagot.

Ghanima megfordult, hogy lássa, mit néz. A sziecs ültetvényeinek szélén rókavörösen ragyogott a rothadó növényzet, aztán beleolvadt a dűnék kontúrjaiba: igazi élettér volt ez. Hiába aludt a sivatag, valami mindig ébren volt a mélyén. A lány érezte ezt az éber tudatot, hallotta, hogy odalent állatok isznak a kvanatból. Leto megvilágosodása átalakította az éjszakát: élettől duzzadó pillanat volt ez, mely arra szolgált, hogy szabályszerűségeket fedezzenek fel az örök változásban – ebben a másodpercben emlékeikbe zárva átlátták az emberi nem egész vándorlását, az első homályos kezdetektől az Ősterrán.

– Miért épp Jacurutu? – kérdezte Ghanima, s hangja anyagisága megtörte a pillanat varázsát.

– Hogy miért... nem tudom. Mikor Stilgar először mesélte, hogy ölték meg ott az embereket, és hogy nyilvánították tabuvá azt a helyet, azt hittem... amit most te hiszel. Csakhogy a veszély... onnan jön a veszély... meg a Prédikátor is.

A lány nem válaszolt. Nem akarta, hogy testvére megossza vele jövőlátó álmait, és tudta, hogy viselkedése minden szónál ékesebben jelzi Leto számára a keblében kavargó iszonyatot. Ez az út a szörnyszülöttek útja volt, s ezt mindketten tudták. A szó kimondatlanul lebegett közöttük a levegőben, mikor a fiú sarkon fordult, és visszasietett a csupasz sziklán a sziecs bejáratához. Szörnyszülött.

A Világegyetem Istené. A Világegyetem egységes, önálló egész, minden elkülönített elemét a teljességével összevetve kell definiálni. A múlékony életjelenségek, még ha abból a tudatos és intelligens fajtából valók is, amit értelmesnek szoktunk nevezni, csalóka kapaszkodókkal rendelkeznek csupán a teljesség egyes, tetszés szerinti részelemein.

ÖFB Kommentárok

Halleck kézjelek segítségével továbbította a valódi híreket, miközben fennhangon egészen másról beszélt. Nem rokonszenvezett különösebben a szűk előszobával, amit a papok a jelentéstételre kijelöltek, jól tudván, hogy zsúfolva van lehallgatókkal és rejtett transzemekkel: az ujjmozdulatok megfejtésével pedig próbálkozzanak csak, ha annyira akarják. Az Atreidesek évszázadokig használták ezt a kommunikációs rendszert, és egész idő alatt senki nem akadt, aki megfejtette volna.

Odakint leszállt az éj, a helyiségnek azonban nem voltak ablakai, csak a felső sarkokban lebegő parázsgömbök világítottak.

– A legtöbb fogoly Alia embere – jelezte Halleck, miközben Jessica arcát figyelte, és hangos szóval arról beszélt, hogy a kihallgatás még folyik.

– Szóval úgy van, ahogy gondoltuk – felelte fürgén mozgó ujjakkal Jessica. Bólintott, és fennhangon is választ adott: – Ha befejeztétek, minden részletre kiterjedő jelentést kérek, Gurney.

– Természetesen, asszonyom – mondta a férfi, ám az ujjai folytatták táncukat: – Van itt még valami. Elég nyugtalanító. Az igazságszérum hatása alatt néhány foglyunk Jacuruturól kezdett beszélni, és amint kimondták a nevet, szörnyethaltak.

– Beépített gát a vegetatív idegrendszerben? – kérdezték Jessica ujjai. És megszólalt: – Akadtak olyanok, akiket elengedtetek?

– Néhány, asszonyom. A selejtje – és az ujjai mozogtak. – Szívmegállító gátra gyanakszunk, de egyelőre nem vagyunk biztosak benne. Még nem végeztük el a boncolásokat. Mindenesetre úgy véltem, tudnod kell erről a Jacurutu-dologról, és azonnal idesiettem.

– A hercegemmel mindig úgy gondoltuk, hogy Jacurutu legendája roppant érdekes, és lehet valami valóságmagva – mondták Jessica ujjai, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a mély szomorúságot, amely mindig hatalmába kerítette a szívét, ha rég halott szerelméről beszélt.

– Vannak utasításaid? – kérdezte Halleck fennhangon.

Jessica hasonlóképpen válaszolt neki: megparancsolta, hogy térjen vissza a leszállómezőre, és azonnal jelentse, ha valami konkrét eredményre jutott, az ujjai azonban más üzenetet továbbítottak:

– Lépj kapcsolatba a barátaiddal a csempészek között. Ha Jacurutu létezik, csak fűszereladásból tarthatja el magát. Nem lehet más felvevő piaca, csak a csempészek.

Halleck kurtán meghajtotta a fejét, miközben az ujjai azt mondták: – Már elindultam ezen a vonalon, asszonyom. – És mert képtelen volt túltenni magát egy sok ármányt látott élet beidegződésein, még hozzátette: – Légy óvatos ezen a helyen. Alia az ellenséged, és a papok többsége őt szolgálja.

– Javid nem – felelték Jessica ujjai. – Ő gyűlöli az Atreideseket. Nem hiszem, hogy bárki meg tudná állapítani róla, aki nem tartozik az adeptusok közé, de én meg vagyok győződve. Valamit konspirál, és Aliának sejtelme sincs róla.

– Megduplázom a személyi testőrségedet – mondta Halleck fennhangon, és nem törődött a helytelenítés szikrájával, amely azonmód megcsillant Jessica szemében, inkább félrenézett. – Biztos vagyok benne, hogy veszedelmek lesnek rád. Itt éjszakázol?

– Nemsokára utazunk Tabr sziecsbe – mondta Jessica, és tétovázott. Már-már azon volt, hogy megmondja Gurneynek, nincs szüksége további testőrökre, végül azonban, visszafogta magát. A harcos trubadúr ösztöneiben meg lehetett bízni. Nem egy Atreides tanulta ezt meg, hol örömére, hol keservére. – Még egy találkozóm van, ezúttal a Novíciusok Mesterével – mondta. – Ez lesz az utolsó, és végtelen megelégedésemre szolgál, ha utána kiebrudalnak innen.

És én egy másik fenevadat pillanték meg előtörni a homok alól; és ennek a fenevadnak két szarva volt, mint a kosnak, ámde pofája fogazott volt és lángoló, akár a sárkányé és a teste sistergett és nagy hévvel izzott és sziszegés kélt belőle, akár a kígyó torka mélyéről.

Orániai Katolikus Biblia

Prédikátornak hívta magát, és sok arrakisi lelkében iszonyú félelem támadt, hogy talán ő Muad-Dib, aki egyáltalán nem is halt meg, és most visszatért a sivatagból. Elvégre Muad-Dib életben lehet; látta valaki a holttestét? Másrészt előkerült bárkinek is a holtteste, akit keblére ölelt a sivatag? De akkor is – Muad-Dib? Voltak közös vonásaik, ez kétségtelen, bár a régi idők egyetlen harcosa sem lépett elő, hogy azt mondja: "Igen, látom, ez Muad-Dib. Ismerem őt."

És mégis... A Prédikátor, akárcsak Muad-Dib, vak volt, szörnyű forradásokkal ékes szemüregét feketére perzselte valami, ami akár kőégető is lehetett. A hangjában pedig megvolt ugyanaz a recsegő-átható erő, ugyanaz a már-már fizikai kényszer, ami választ követelt az ember lelke legmélyéről. Erre sokan felfigyeltek. Szikár ember volt ez a Prédikátor, viharvert arca ráncokkal barázdált, haja kusza és töredezett. A sivatag mélye azonban átformálja az embereket. Csak körül kell nézni a bolygón, ha bizonyítékot akarsz rá. És akadt még egy megfontolandó körülmény: a Prédikátort egy fiatal fremen vezette, egy siheder, aki nem tartozott egyik sziecsbe sem, és ha megkérdezték, azt mondta, fizetségért dolgozik. Fölvetették, hogy a jövőbe látó Muad-Dibnek nem volt szüksége ilyen segítségre, csak a legvégén, mikor már erőt vett rajta a kétségbeesés. Akkor viszont már kellett neki vezető; ezt mindenki tudta.

A Prédikátor egy téli reggelen tűnt föl Arrakeen utcáin, kékes erezetű, barnára sült kezét fiatal vezetője vállán nyugtatva. A siheder, aki Assan Tariqnak nevezte magát, a barlangban születettek gyakorlott könnyedségével vezette pártfogoltját a pirkadati nyüzsgés kovakőszagú porában; egyetlenegyszer sem hagyta lecsúszni a válláról a kezet.

Az embereknek feltűnt, hogy a vak férfi hagyományos burkát visel cirkoruhája fölött, mely olyan szabású volt, amilyet hajdan csak a sivatag legmélyén rejtőző sziecsbarlangokban készítettek. Még csak nem is hasonlított a manapság viselt, hanyag kézzel varrt ruhákra. Az orrdugó csöve, mely a lehelet nedvességét vezette vissza a burka alatt megbúvó újrahasznosító rétegekbe, be volt fonva; méghozzá azzal a fekete rosttal, amit olyan ritkán látni mostanában. Az arc alsó részét takaró cirkomaszkba zöld foltokat mart a szélhordta homok. Mindent összevetve ez a Prédikátor mintha egyenesen a Dűne múltjából lépett volna elő.

Azon a téli napon a korán kelő városlakók közül sokan felfigyeltek rá, mikor a Prédikátor elhaladt mellettük. Elvégre a vak fremen továbbra is ritkaságszámba ment. A fremen törvény szerint a vakokat még mindig elküldték Shai-huludnak. A törvény szava, bár ezekben a modern, vízpuha időkben kevésbé tisztelték, szent és változatlan maradt a fremen nép hajnala óta. A vakokat ajándékba adták Shai-huludnak. Kivitték őket a nyílt bledre, az óriásférgek martalékául. Ha ilyesmi történt – és az egyes esetek híre idővel mindig eljutott a városokba –, általában ott kerítettek sort rá, ahol továbbra is a leghatalmasabb férgek voltak az urak, amiket a Sivatag Öregjeinek hívtak. Egyszóval a vak fremen különlegességnek számított, s a járókelők megálltak egy pillanatra, hogy szemügyre vegyék a különös párost.

A kölyök tizennégy szabvány évet érhetett meg, és az újfajta népségbe tartozott, akik módosított cirkoruhát viselnek, mely szabadon hagyja az arcot, a nedvességrabló levegő kényére-kedvére. Hosszúkás arca volt, csupakék fűszerszeme, pisze orra, s arcán az ártatlanságnak az a jámbor kifejezése ült, mely oly gyakran leplezi a fiatal elme mélyén meglapuló cinikus tudást. A vak ember ezzel szemben már-már elfelejtett idők mementójának tűnt, nagy léptekkel haladt, s csontos szikársága arra vallott, hogy hosszú esztendőket töltött a sivatagban, ahol, ha el akart jutni valahová, csak a saját lábára számíthatott, vagy legfeljebb egy befogott homokféregre. A nyakát mereven tartotta, mintha karót nyelt volna; ettől a rossz szokástól sok vak élete végéig sem tud megszabadulni. Csuklyás feje csak akkor mozdult, ha egy érdekesnek ígérkező nesz felé fordította.

A fura páros átvágott a hajnalra gyűlő tömegen, s végül elérték a lépcsősort, mely hektárnyi teraszokban vezetett Alia templomához, ehhez a meredeken az égbe szökkenő épületszörnyhöz, mely méltó párja volt Muad-Dib erődjének. A Prédikátor nekivágott a lépcsőknek, míg ifjú vezetőjével el nem jutottak a harmadik teraszra, ahol a hadzsot járó zarándokok várták, hogy aznap reggelre megnyíljanak előttük a gigászi kapuszárnyak. A kapu akkora volt, hogy az ősi vallásoknak egy egész székesegyháza befért volna rajta. Mondták, hogy amikor a zarándok áthalad a roppant boltív alatt, a lelke molynyi méretre zsugorodik, s így elég kicsi lesz hozzá, hogy áthaladjon a tű fokán, és bebocsáttatást nyerjen a mennyországba.

A harmadik terasz végén a Prédikátor megfordult, és úgy tűnt, mintha körülnézne, szemügyre véve kiégett szemgödrével a felcicomázott városlakókat, akik közül egyesek fremenek voltak, bár drága öltözékük csak külsőleg emlékeztetett az igazi cirkoruhára; igen, úgy tűnt, mintha látná a buzgó zarándoksereget, amely csak nemrég szállt le a Liga űrkompjairól, s most mohón várja, hogy megtehesse az első lépést a feltétlen hit útján, ami végül elvezet majd a hőn áhított paradicsomba.

A terasz lármás hely volt. Itt-ott a Mahdi Szellemkultusz beavatottjai álldogáltak zöld köpönyegben, karjukon idomított sólymokkal, amiket féltő gonddal tanítottak be rá, hogy "mennyei szózatokat" rikoltsanak az égbe. Árusok dicsérték kiabálva a portékájukat. Rengeteg holmit kínáltak eladásra, rekedten igyekeztek túlharsogni egymást: Dűne-Tarotot, szigadrótra rögzített, részletes kommentárokkal. Az egyik árusnak egzotikus szövetcsíkjai voltak, amelyeket "garantáltan érintett Muad-Dib keze!" A másik vizes üvegcsékkel házalt, melyek "igazoltan Tabr sziecsből származnak, ahol maga Muad-Dib élt." Az egészet átszőtte a folytonos beszélgetések moraja, több mint száz galach dialektusban, melyet itt-ott a szent Impérium jogara alatt összefogott outrine nyelvek torok- és felhangjai tarkáztak. A tömegben a Tleilax-rendszer gyanús bolygóiról származó Arctáncoltatók és törpék hánytak bukfencet és piruetteztek rikító ruhában. Voltak szikár arcok és gömbölyded, víztől duzzadó arcok. A lábak idegesen toporogtak a széles lépcsőfokok plasztacél rácsozásán. Időnként hisztérikus, imára szólító üvöltések szárnyalták túl a hangok kakofóniáját: "Muaa-a-a-ad-Dib! Mua-a-aad-Dib! Fogadd kebeledre lelkem! Te, aki Isten kiválasztottja vagy, fogadd kebeledre a lelkem! Mua-a-a-ad-Dib!"

A közelben álló zarándokoknak két csepűrágó tartott előadást néhány pénzdarabért; részleteket mutattak be az utóbbi időben igen népszerű Armistead és Leandgrah disputájáéból.

A Prédikátor félrehajtotta a fejét, hogy hallja őket.

A csepűrágók középkorú városlakók voltak, fáradt hangon beszéltek. A Prédikátor parancsára a fiatal vezető leírta őket. BŐ köntösbe voltak öltözve, még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy legalább cirkoruha-utánzatot viseljenek víztől duzzadó testükön. Assan Tariq ezt szórakoztatónak tartotta, a Prédikátor azonban rendreutasította.

A Leandgrah szerepét játszó csepűrágó éppen szónoklata befejezésénél tartott.

– Ugyan! A világegyetemet csak a fogékony kéz ragadhatja meg igaz valójában. Ez a kéz az, ami a mi csodálatos agyunkat működteti, és minden mást is, ami az agytól származik. Látod, mit teremtettél, fogékonnyá váltál, miután a kéz elvégezte munkáját!

Az előadást elszórt taps fogadta.

A Prédikátor körülszimatolt; orra belekóstolt a terasz gazdag szagvilágába: rosszul csatlakoztatott cirkoruhák kigőzölgései nyomták el a legkülönfélébb szagokat, a mindenütt jelenlévő kovaport, megszámlálhatatlan egzotikus étel kilélegzett aromáját és a drága tömjénrudak füstjét, amiket már meggyújtottak Alia templomában, s illatuk most ravaszul irányított áramlatokban úszott végig a lépcsősoron. Ahogy befogadta környezetét, a Prédikátor arca híven tükrözte gondolatait: Hát ezzé lettünk mi, fremenek!

Hirtelen zavar hullámzott végig a teraszon tolongó tömegen. A lépcsősor tövében homoki táncosok érkeztek a térre, legalább ötvenen; elakka-indákkal kötözték egymáshoz magukat. Nyilván napok óta táncoltak már, így igyekeztek elragadtatott állapotba kerülni. Szájuk szélét hab verte ki, amint titkos zenéjük ütemére dobogtak és rángatóztak. Legalább egyharmaduk eszméletlenül lógott az indákon, a többiek mozgása úgy rángatta ide-oda őket, mintha dróton táncoltatott bábuk lennének. Az egyik ilyen bábu azonban hirtelen életre kelt, és a tömeg szemlátomást megérezte, mi várható.

– Láá-áá-ááttam! – rikoltotta az imént felébredt táncos. – Láá-áá-ááttam! – Ellene szegült társai rángatásának, szilaj tekintete jobbra-balra villant. – Ahol ez a város áll, nem lesz más, csak homok! Láá-áá-ááttam!

Dübörgő, elemi erejű kacagás tört fel a nézőközönség torkából. Még az új zarándokok is csatlakoztak hozzá.

Ez már sok volt a Prédikátornak. Mindkét karját a magasba emelte, és olyan hangon bődült el, amely egykor bizonyára féreghajtóknak parancsolt:

– Csendet!

A falat reszkettető csataordításra az egész tömeg elnémult a téren.

A Prédikátor inas karjával a táncosokra mutatott; kísértetiesen úgy nézett ki, mintha valóban látná is Őket.

– Nem hallottátok azt az embert? Istenkáromlók és bálványimádók! Mindannyian! Muad-Dib egyháza nem jelent egyet Muad-Dibbel. Ő megveti ezt az egyházat, és megvet titeket is! Homok fedi majd be ezt a helyet. Homok fog befedni benneteket is.

Ennyit mondott, aztán leeresztette a karját, kezét fiatal vezetője vállára tette, és utasította:

– Vigyél el innen.

Talán az a mód tette, ahogy a szavait megválogatta: Ő megveti ezt az egyházat és megvet titeket is. Talán a hangneme, ami kétségkívül több volt, mint pusztán emberi, s érződött rajta a Bene Gesserit kiképzés. Talán csak a szinte tapintható miszticizmusa ennek a helynek, ahol Muad-Dib élt és működött. Valaki a teraszon a Prédikátor távolodó háta felé kiáltott, hangja remegett a vallásos áhítattól.

– Csak nem Muad-Dib tért vissza hozzánk?

A Prédikátor megállt, a burkafa alatt meghúzódó erszénybe nyúlt, és elővett valamit, amit csak a közelében állók ismertek fel. Egy sivatagban mumifikálódott emberi kéz volt az, egyike annak a számos élcnek, amit az Arrakis bolygója űz a halandósággal. Néha fel-feltűntek ilyen tárgyak a homokban, és általában Shai-hulud jeladásának tekintették őket. A kéz ökölbe szorítva száradt ki, csuklója csonkját teljesen szétmarta a szélhordta homok.

– Isten Kezét hozom, és ez minden, amit hozok! – kiáltotta a Prédikátor. – Isten Kezének nevében szólok. Én vagyok a Prédikátor.

Egyesek szerint ezzel arra akart utalni, hogy a kéz Muad-Dibé volt, mások azonban komolyan eltöprengtek személyisége parancsoló erején meg azon a rettentő hangon, ami torka mélyéről fakadt – és így ismerte meg az Arrakis a Prédikátor nevét. De nem ez volt az utolsó alkalom, amikor hallatta a hangját.

Általánosan elterjedt vélekedés, kedves Georadom, hogy a melanzs-élmény természettől fogva jó dolog. Talán így is van. Nekem azonban komoly kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a melanzs alkalmazása mindenkor célravezető-e. Szerintem egyes személyek Isten akaratával szembeszállva rontást vittek a melanzs használatába. Az Ökumenon szavaival élve, eltorzították a lelküket. Fölkavarják a melanzs felszínét, és azt hiszik, hogy ezzel már magukénak vallhatják az isteni kegyet. Meggyalázzák az embertársaikat, szörnyű kárt okoznak az isteni lényegnek és rosszindulatúban kifacsarják ennek a drága adománynak a jelentését – márpedig ez olyan gaztett, amit az egyszerű embernek nem áll módjában helyreigazítani. Ha az ember valóban eggyé akar válni a fűszer jelképezte erénnyel, teljesen romlatlanul, jámbor becsülettel eltelve, akkor azon kell munkálkodnia, hogy szavai és tettei összhangban legyenek egymással. Abban az esetben, ha cselekedeteid gonosz következmények rendszerébe torkollnak, téged a cselekedetek – és nem a magyarázkodásod – alapján kell megítélni. Így kell megítélnünk Muad-Dibet is.

Részlet a Doktriner Eretnek Iratokból

A kicsiny helyiség levegőjében ózonillat úszott; a félerőre állított parázsgömbök és az egyetlen bekapcsolt transzem-képernyő fémes-kék fénye mindent szürke félhomályba vontak. A képernyő körülbelül egy méter széles és legfeljebb hatvan centi magas volt. Egy csupasz, sziklás vízmosást mutatott a távolból, ahol két lhaza tigris lakmározott frissen ejtett zsákmányából. A tigrisek fölött, a hegyoldalban egy nyúlánk férfi látszott, sardaukar terepegyenruhában, gallérján levenbrechi rangjelzéssel. A mellén szervokontroll billentyűzetet viselt.

A monitor előtt forgatható szuszpenzorszék állt, amiben egy meghatározhatatlan korú, szőke nő foglalt helyet. Szív alakú arca volt és karcsú keze, amellyel a szék karfáját markolta, miközben a képernyőt figyelte. Alakját puha szövetből készült, arannyal szegett, hófehér köntös takarta. Jobbra tőle egy megtermett férfi feszített, aki a régi Birodalmi Sardaukar Gárda bashar-egyenruháját viselte. Szürkülő sörtehaja szögletes, minden érzelemtől mentes arcvonásokat keretezett.

Az asszony köhögött egyet, és így szólt:

– Minden úgy történt, ahogy előre megmondtad. Tyekanik.

– Hát hogyne, hercegnőm – mondta rekedten a bashar.

A nő kiérezte a sardaukar válaszából a feszültséget, elmosolyodott, és megkérdezte:

– Mondd csak, Tyekanik, szerinted mit szólna a fiam, ha Farad'n császárnak szólítanák?

– A cím illik hozzá, hercegnő.

– Nem ezt kérdeztem.

– Előfordulhat, hogy nem értékelne bizonyos módszereket, amiknek a segítségével megszerezzük neki ezt az... izé... címet.

– No, akkor még egyszer... – A nő oldalt fordult, és szúrós pillantást vetett a basharra a félhomályban. – Te jól szolgáltad az apámat. Nem a te bűnöd, hogy az Atreidesek letaszították a trónról. De a veszteség fájdalmát te is bizonyára ugyanúgy átérzed, mint bárki más, aki...

– Wensicia hercegnőnek valami különleges feladata van a számomra? – kérdezte Tyekanik. A hangja továbbra is rekedt maradt, ezúttal azonban némi él is költözött bele.

– Megvan az a rossz szokásod, hogy folyton félbeszakítasz – mondta a nő. A bashar erre elmosolyodott, erős fogsora villogott a képernyő fényében.

– Időnként az apádra emlékeztetsz – felelte. – Mindig ez a köntörfalazás, mielőtt rám bíznál valami... izé... kellemetlenebb munkát.

A hercegnő elkapta róla a tekintetét, hogy dühét palástolja, és azt kérdezte:

– Valóban úgy gondolod, hogy az a két lhaza trónra fogja juttatni a fiamat?

– Legalábbis elképzelhető, hercegnőm. El kell ismerned, hogy Paul Atreides fattyai csak zaftos ínyencfalatok lennének ennek a két állatnak. És ha az ikrek nincsenek többé... – a férfi vállat vont.

– Akkor IV. Shaddam unokája lesz a kézenfekvő utód – mondta az asszony. – Persze csak abban az esetben, ha el tudunk bánni a fremenekkel, a Landsraaddal és a KHAFT-tal, nem is szólva az életben maradt Atreidesek-ről, akik talán...

– Javid biztosított róla, hogy Alia nem fog különösebb gondot okozni az embereinek. Lady Jessicát nem számítom az Atreidesek közé. Ki marad még?

– A Landsraad meg a KHAFT arra az oldalra áll, ahol a profit van – mondta Wensicia –, de mi lesz a fremenekkel?

– Belefojtjuk őket a Muad-Dib-vallásukba!

– Mondani könnyebb, mint megtenni, kedves Tyekanikom.

– Látom – helyeselt a férfi. – Megint a régi vitánknál tartunk.

– A Corrino-ház csúfabb dolgokat is művelt már, hogy hatalomra jusson – jelentette ki a nő.

– De áttérni erre a... erre a Mahdi-vallásra, ez azért...

– A fiam tisztel téged – mondta az asszony.

– Hercegnőm, alig várom a napot, amikor a Corrino-ház visszakerül abba a pozícióba, ami jog szerint megilleti. És így van ezzel itt a Salusán minden sardaukar, aki még megmaradt. De ha te...

– Tyekanik! Ennek a bolygónak a neve Salusa Secundus. Ne hódolj be te is a bűnös hanyagságnak, amely egyre inkább tért hódít a birodalmunkban. Teljes név, teljes cím; minden részletre ügyelni kell. Ezek a tulajdonságok fogják Atreides-vérrel áztatni az Arrakis homokját. Minden részletre, Tyekanik!

A bashar tudta, mit akar elérni Wensicia ezzel a támadással. Ez is része volt az asszony cseles ravaszságának, amit nővérétől, Irulantól tanult. Mégis úgy érezte, hogy kiszalad a lába alól a talaj.

– Hallasz, Tyekanik?

– Igen, hercegnőm.

– Azt akarom, hogy vedd föl a Muad-Dib-féle vallást – mondta a nő.

– Hercegnőm, én tűzbe mennék érted, de ez...

– Ez parancs, Tyekanik!

A bashar nagyot nyelt, és a képernyőre meredt. A lhaza tigrisek befejezték a táplálkozást; és most a homokban heverészve csinosítgatták magukat, hosszú nyelvükkel mellső mancsukat nyalogatva.

– Parancs, Tyekanik – értetted?

– Hallom és engedelmeskedem, hercegnőm – a férfi hangja nem változott. Wensicia felsóhajtott.

– Ó, bárcsak apám életben lenne még...

– Igen, hercegnőm.

– Ne gúnyolódj velem, Tyekanik. Tudom, milyen undorító ez számodra. De ha te jó példával jársz elöl...

– Lehet, hogy a fiad nem fogja követni, hercegnőm.

– De követni fogja. – Az asszony a képernyőre mutatott. – Az jutott eszembe, hogy az a levenbrech odakint még problémát jelenthet.

– Problémát? Hogyan?

– Hányan tudnak a tigrisekről?

– Az a levenbrech, aki betanította őket... egy pilóta, te és persze... – Tyekanik a saját mellére bökött.

– Mi van a vevőkkel?

– Azok semmit sem tudnak. Mitől félsz, hercegnőm?

– A fiam, nos hát, érzékeny alkat.

– A sardaukarok nem fecsegnek – mondta a bashar.

– A halottak még kevésbé – Wensicia előrehajolt, és megnyomott egy vörös gombot a bekapcsolt képernyő alatt.

A két lhaza tigris azonnal felkapta a fejét. Föltápászkodtak, és felnéztek a hegyoldalban álló levenbrechre. Egyszerre mozdultak: megfordultak, és csúszva-kapaszkodva megiramodtak felfelé a lejtőn.

A levenbrech kezdetben csöppet sem ijedt meg, csak megnyomott egy gombot a konzolján. Mozdulatai higgadtak voltak, mikor azonban a vadállatok tovább rohantak felé, egyre idegesebbé vált, és vadul nyomogatta a gombot. Arcára hirtelen a felismerés rémült döbbenete ült ki, és a derékszíjába tűzött harci kés után kapott. Későn mozdult. Egy lesújtó mancs pörölycsapásként vágta mellbe, és hanyatt zuhant. Estében a másik tigris hatalmas agyarai közé kapta a nyakát, és megrázta. A levenbrech gerince elroppant.

– Minden részletre ügyelni kell – figyelmeztette a hercegnő. Elfordult a székén, majd egész teste megfeszült, mikor látta, hogy Tyekanik kihúzza a kését. A bashar azonban csak odanyújtotta neki a pengét, markolattal előre.

– Talán szeretnéd használni a késemet, hogy elrendezz még egy részletkérdést – mondta.

– Tedd vissza a tokjába, és ne csinálj bolondot magadból! – dühöngött az asszony. – Néha úgy érzem, Tyekanik, mintha egyenesen...

– Az a levenbrech odakint nagyon jó harcos volt. Az egyik legjobb emberem. – Az én egyik legjobb emberem – javította ki a nő.

A bashar mély, reszkető lélegzetet vett, és eltette a kést.

– És mi lesz a pilótámmal?

– Ami az előbb történt, balesetnek fogjuk feltüntetni – mondta a nő. – Utasítani fogod, hogy a legnagyobb elővigyázatossággal járjon el, mikor a fedélzetre veszi azokat a tigriseket. És persze, miután leszállította a cicusokat Javid embereinek...

Jelentőségteljes pillantást vetett Tyekanik késére.

– Ez parancs, hercegnőm?

– Az.

– Akkor én is dőljek a késembe, vagy később gondod lesz erre az... izé... részletre is?

Az asszony hamis kimértséggel felelt, a hangja nehéz volt.

– Tyekanik, ha nem lennék tökéletesen meggyőződve róla, hogy egyetlen parancsomra igenis beledőlnél a késedbe, akkor most nem állnál itt mellettem... fegyveresen.

A bashar nagyot nyelt, és a képernyőre meredt. A tigrisek megint lakmározni kezdtek.

A hercegnő nem volt hajlandó a monitorra pillantani, továbbra is Tyekanikot nézte, miközben folytatta:

– Ezenkívül közölni fogod a vevőinkkel, hogy nincs szükségünk további gyerekekre, akik megfelelnek a leírásnak.

– Ahogy parancsolod, hercegnőm.

– Ne beszélj velem ilyen hangon, Tyekanik.

– Igenis, hercegnőm.

Az asszony ajka késpengényivé vékonyult. Aztán csak annyit mondott:

– Hány pár öltözékünk van még?

– Hat köpeny cirkoruhával és homokjáró csizmával. Mindegyiken rajta van az Atreidesek címere.

– Ugyanolyan jó minőségűek, mint ami ezen a kettőn volt? – bökött Wensicia az állával a képernyő felé.

– Királyi vérhez illők, hercegnőm.

– A részletekre ügyelni kell – mondta az asszony. – A ruhákat az Arrakisra küldjük ajándékba fenséges rokonainknak. A fiam fogja küldeni Őket, megértetted, Tyekanik?

– Tökéletesen, hercegnőm.

– Írass vele egy megfelelő kísérőlevelet. Annyi legyen benne, hogy fogadják el ezt a néhány szerény öltözéket, hűségünk kifejezéseként az Atreides-ház iránt. Valami ilyesmi.

– És az alkalom?

– Lennie kell egy születésnapnak, szent ünnepnek vagy ilyesminek, Tyekanik. Ezt a belátásodra hagyom. Megbízom benned, barátom.

A bashar szótlanul nézett rá.

Az asszony arca megkeményedett.

– Ezzel tisztában kell lenned, nem? Ki másban bízhatok a férjem halála óta?

Tyekanik vállat vont, és azon gondolkozott, mennyire hasonlít ez az asszony egy pókra. Nem szabad intim viszonyba bonyolódnia vele, mint ahogy – gyanúja szerint – a levenbrechje tette.

– És Tyekanik – mondta Wensicia –, még egy részlet.

– Igen, hercegnőm.

– A fiamat uralkodásra nevelték. Eljön majd az idő, amikor magának kell megmarkolnia a kardot. Te tudni fogod, mikorra várható ez a perc. Azt akarom, hogy azonnal közöld velem.

– Parancsodra, hercegnőm.

A nő hátradőlt, és sokat mondó pillantást vetett Tyekanikra.

– Nem sokra tartasz engem, tudom. Nekem ez nem számít, mindaddig, amíg emlékszel a levenbrech leckéjére.

– Nagyon jól tudott bánni az állatokkal, de nem volt nélkülözhetetlen; igenis, hercegnőm.

– Nem erre gondolok!

– Nem? Akkor... izé... nem értem.

– A hadseregek – mondta Wensicia – nélkülözhető és cserélhető alkotóelemekből állnak. Ez a levenbrech leckéje.

– Cserélhető alkotóelemek – tűnődött a bashar. – A főparancsnokot is beleértve?

– Ha nincs főparancsnok, akkor általában nincs alapja sem a hadsereg létezésének, Tyekanik. Ezért fogod azonnal fölvenni ezt a Mahdi-vallást, és ugyanakkor megkezdeni a fiam áttérítését.

– Tüstént, hercegnőm. Felteszem, nem óhajtod, hogy elhanyagoljam a neveltetését a többi harci művészet terén, ennek az... izé... vallásnak a javára?

Wensicia energikus mozdulattal felállt a székéből, megkerülte a bashart, megállt a küszöbön, és hátranézés nélkül annyit mondott:

– Eljön az a nap, Tyekanik, amikor úgy fogom érezni, túl sokszor tetted próbára a türelmemet.

És ezzel távozott.

Vagy elvetjük az időtlen idők óta nagy tiszteletben tartott relativitáselméletet, vagy megszűnünk hinni abban, hogy a tartós érvényű jövőbelátás emberileg lehetséges. A jövő ismerete ugyanis egy sereg olyan kérdést vet fel, amit nem lehet megválaszolni a hagyományos viszonyrendszerekben, hacsak ki nem helyezünk egy Megfigyelőt az Időn kívülre, és meg nem szüntetünk minden mozgást. Amennyiben elfogadjuk a relativitáselméletet, könnyen kimutatható, hogy az Időnek és a Megfigyelőnek egymáshoz viszonyítva teljesen mozdulatlannak kell lennie, különben pontatlanságok merülnek fel. Ez esetben viszont mivel magyarázzuk, hogy tekintélyes tudósok egész életüket e fantomcél hajszolásával töltik? És mivel magyarázzuk Muad-Dibet?

Harq al-Ada: Elmélkedések a jövőbelátásról

– El kell mondanom neked valamit – jelentette ki Jessica –, bár tudom, hogy ez sok emléket fog felidézni benned közös múltunkból, és elég kínos helyzetbe hoz majd.

Szünetet tartott, hogy lássa, miként fogadja ezt Ghanima.

Egyedül voltak, kettesben; puha vánkosokon ültek egy kisebb helyiségben, Tabr sziecsben. Sok körmönfont manőverre volt szükség, hogy lehetővé tegyék ezt a találkozást, és Jessica egyáltalán nem vette biztosra, hogy az összes manőver tőle indult ki. Ghanima mintha előre látta és segítette volna minden lépését.

Csaknem két óra telt már el az est leszállta óta, a viszontlátás öröme, a kölcsönös üdvözlések izgalma fakulófélben volt. Jessica vasakarattal lelassította nyugtalan érverését, s figyelmét a sziklafalú helyiségre összpontosította, a sötét falikárpitokra, a sárga vánkosokra. Hogyan nézzen szembe a felgyülemlett feszültséggel? Hirtelen azon kapta magát, hogy hosszú évek óta először a Bene Gesserit rituálé félelem elleni litániáját kántálja magában.

Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

Némán elismételte a litániát, aztán vett egy mély, megnyugtató lélegzetet.

– Van, amikor segít – mondta Ghanima. – Mármint a litánia.

Jessica lehunyta a szemét, nehogy kimutassa, mekkora döbbenet fogta el ettől a kijelentéstől. Régóta volt már, hogy valaki ilyen mélyen a lelkébe látott. A fölismerés gyötrő módon nyugtalanító volt, különösen akkor, mikor egy gyermeki álarc mögött rejtező intellektus lobbantotta lángra.

Miután azonban szembenézett a félelmével, Jessica kinyitotta a szemét, és tudta, miért kavarodott föl ennyire benne minden: Féltem az unokáimat. A gyermekek egyike sem viselte a szörnyeteg stigmáját, ami Alián éktelenkedett, bár Leto igenis jelét adta annak, hogy leplezni igyekszik valami iszonyú titkot. Ez volt az oka, hogy őt Jessica ügyesen kihagyta ebből a találkozóból.

Jessica ösztönös indíttatásra félrelökte a viselkedésébe vésett érzelmi maszkokat; tudta, hogy itt nem sok hasznukat venné, csak gátjai lennének a kommunikációnak. A hercege társaságában eltöltött utolsó szerelmes percek óta nem hagyta, hogy rés nyíljon ezeken a gátakon, s most, hogy megszüntette őket, egyszerre érzett fájdalmat és megkönnyebbülést. Maradtak olyan tények, amiket sem átok, sem ima, sem litánia nem tud kisöpörni a létezésből. A menekülés nem hagyna hátra ilyen tényeket. Nem szabad nem törődni velük. Paul látomásának elemei újrarendeződtek, és az idő folyása utolérte az ikreket. Mágnesek az űrben; gonoszság gyűlik köréjük, és a hatalom szomorú-gyalázatos kihasználása.

Ghanima, aki az érzelmek játékát figyelte nagyanyja arcán, elcsodálkozott, hogy Jessica megszüntette magában a gátakat.

A mozdulataik furamód Összhangban voltak, mikor elfordították a fejüket, szembenéztek, s fürkész tekintetük kutatón egymásba mélyedt. Gondolatok szálltak egyik elméből a másikba, bár fennhangon kimondott szavak nem kísérték őket.

Jessica: Azt akarom, hogy lásd a félelmemet.

Ghanima: Most már tudom, hogy szeretsz.

A teljes, kölcsönös bizalomnak a futó pillanata volt ez.

Jessica azt mondta:

– Mikor apád még kamasz fiú volt, a Caladanra hoztam egy Tisztelendő Anyát, hogy próbára tegye.

Ghanima bólintott. Ez az emlék különös elevenséggel élt benne.

– Mi. Bene Gesseritek mindig gondosan ügyeltünk rá, hogy a gyermekek, akiket felnevelünk, emberek legyenek, ne pedig állatok. A külső megjelenésből nem mindig lehet megítélni.

– Így tanítottak benneteket – mondta Ghanima. s agyában fölmerült az emlék: az a vén Bene Gesserit, Gaius Helen Mohiam. Eljött a caladani kastélyba, mérgezett gom-dzsabbarjával meg a dobozzal, amiben perzselő fájdalom lapult. Paul keze (a közös emlékben Ghanima keze) üvöltött a dobozban rejlő szörnyű kíntól, miközben az öregasszony hűvösen fejtegette, hogy ha visszahúzná, azonnali halál várna rá. És a gyermek nem kételkedett benne, hogy az az aprócska tű, amit a szipirtyó a nyakához tartott, valóban halált ígér, miközben a vén, reszketeg hang elsuttogta a magyarázatot:

"Hallottál már róla, egyes állatok lerágják a saját lábukat, hogy a csapdából szabaduljanak. Ez a csel az állatok csele. Az ember a csapdában maradna, tűrné a fájdalmat, és halottnak tettetné magát, hogy aztán megölhesse a csapda állítóját, s ezzel megszüntesse az ajtójára leselkedő veszélyt."

Ghanima a fejét rázta a kínzó emléktől. A lángok! A lángok! Paul maga előtt látta, ahogy a doboz mélyén elgyötört kezéről feketén pattogzik le a szénné perzselt bőr, a hús összezsugorodik és lehámlik, míg végül csak a megpörkölődött csontok maradnak. Persze trükk volt az egész – a kezének semmi baja nem esett. Ám a visszaemlékezéstől Ghanima homlokát veríték verte ki.

– Persze te erre úgy emlékszel, ahogy nekem nem áll a hatalmamban – mondta Jessica.

Az emlékektől űzött Ghanima egy pillanatra egészen más fényben látta a nagyanyját: mire nem képes ez az asszony, hogy eleget tegyen azoknak a belé rögződött kényszerűségeknek, amiket Bene Gesserit-neveltetése ültetett el benne, még ifjúkorában! És ez a gondolat új kérdéseket vetett fel Jessica Arrakisra való visszatérésével kapcsolatban.

– Ostobaság lenne megismételni ezt a próbát veled vagy a testvéreddel – tűnődött Jessica. – Ti már ismeritek az eljárást. Föl kell tételeznem rólatok, hogy emberek vagytok, és nem éltek vissza öröklött hatalmatokkal.

– Csakhogy neked eszedben sincs ezt föltételezni – mondta Ghanima. Jessica pislantott egyet, rájött, hogy a gátak ismét a helyükön vannak, és megint megszüntette őket. Csak annyit kérdezett;

– Elhiszed nekem, hogy szeretlek titeket?

– Igen. – Ghanima felemelte a kezét, mikor Jessica szólásra nyitotta a száját. – Ám ez a szeretet nem fog megakadályozni abban, hogy elpusztíts minket. Ó, ismerem én a magyarázatot: "Jobb meghalnia az állat-embernek, mint tovább élni, hogy szaporíthassa magát." És különösen igaz ez, ha az az állat-ember az Atreides nevet viseli.

– Te legalább ember vagy – tört ki Jessicából. – Ezzel kapcsolatban bízom az ösztönömben.

Ghanima látta, hogy nagyanyja Őszintén beszél, és azt mondta:

– De ami Letot illeti, benne már nem vagy biztos, ugye?

– Így van.

– Szörnyszülött?

Jessica csak bólintani tudott. Ghanima így válaszolt:

– Nem, legalábbis egyelőre nem. Mindketten tudjuk, milyen veszélyes út ez. Végignéztük, mi történt Aliával.

Jessica eltakarta a szemét, és azt gondolta: Még a szeretet sem védhet meg bennünket a nem kívánt tényektől. És ekkor rájött, hogy még mindig szereti a lányát, s némán sikoltott a végzet felé: Alia! Ó, Alia! Annyira sajnálom, hogy részem lesz a pusztulásodban!

Ghanima hangosan megköszörülte a torkát.

Jessica leeresztette a kezét, és azt gondolta: Megsirathatom majd szegény lányomat, de most más, sürgősebb teendőink vannak.

– Szóval rájöttetek, mi történt Aliával – mondta.

– Figyeltük Letoval, ahogy beáll a változás. Tehetetlenek voltunk, nem tudtuk megakadályozni, bár számtalan lehetőséget megvitattunk.

– Biztos vagy benne, hogy a testvéredet még nem fertőzte meg ez az átok?

– Igen.

A szilárd magabiztosságot, ami ebben az egyetlen szóban rejlett, nem lehetett tagadni. Jessica azon kapta magát, hogy hisz Ghanimának. Aztán megkérdezte:

– Ti hogyan menekültetek meg?

Ghanima elmagyarázta neki az elméletet, amiben Letoval végül megállapodtak, miszerint köztük és a nagynénjük között az a különbség, hogy ők kerülik a fűszertranszot, Alia viszont gyakran folyamodik hozzá. Aztán folytatta, beszélt Leto álmairól, a tervekről, amiket megvitattak – még Jacuruturól is.

Jessica bólintott.

– Alia azonban egy Atreides, és ez nagy problémát jelent.

Ghanima elnémult; hirtelen belévillant a felismerés, hogy Jessica még mindig úgy gyászolja a hercegét, mintha csak tegnap halt volna meg, hogy minden eszközzel védelmére fog kelni a nevének és az emlékének. Ghanima tudatán személyes emlékképek suhantak át az öreg herceg életéből, megerősítették ezt a gondolatot, ugyanakkor szelíd megértéssel vették el kemény élét.

– Nos hát – mondta Jessica élénk hangon –, mi van ezzel a Prédikátorral? Tegnap befutott hozzám néhány nyugtalanító jelentés, azután a nyavalyás szertartás után.

Ghanima vállat vont.

– Lehet, hogy nem más...

– Mint Paul?

– Igen, de nem láttuk még elég közelről. Nem volt alkalmunk megvizsgálni.

– Javid csak nevet ezeken a pletykákon – mondta Jessica. Ghanima habozott, majd megkérdezte:

– Te bízol ebben a Javidban? Jessica ajka zord mosolyra húzódott.

– Nem jobban, mint te.

– Leto azt mondja; Javid mindig rosszkor nevet.

– Ennyit Javidról meg a nevetéséről – mondta Jessica. – De valóban megfordult a fejetekben, hogy a fiam még életben van, és ebben az álruhában tért vissza?

– Szerintünk elképzelhető. És Leto... – Ghanima szája hirtelen kiszáradt, mellét görcsös félelem emléke szorította össze. Aztán erőszakkal úrrá lett magán, és mindenről beszámolt, amit Leto a jövőbelátó álmaival kapcsolatban mondott el neki.

Jessica lassan ingatta a fejét, mintha megsebesült volna. Ghanima kijelentette:

– Leto azt mondja, meg kell keresnie ezt a Prédikátort, hogy bizonyosságot szerezzen.

– Igen... Persze. Nem lett volna szabad eljönnöm innen: gyávaság volt tőlem...

– Miért hibáztatod magad? Eljutottál a tűréshatárodig. Tudom. Leto tudja. Talán még Alia is.

Jessica a torkára tette a kezét, és megmasszírozta. Aztán annyit mondott:

– Igen, itt van ez a probléma Aliával.

– Különös vonzerőt gyakorol Letora – mondta Ghanima. – Ezért segítettem neked, hogy egyedül találkozhass velem. Leto is azon a véleményen van, hogy Alia számára már nincs segítség, mégis keresi a módját, hogy vele lehessen és... tanulmányozhassa, ha ez... engem nagyon zavar. Ha megpróbálok beszélni róla Letoval, egyszerűen elalszik. Ó...

– Alia kábítószert adagol neki?

– Neeem – Ghanima a fejét rázta. – De Leto furamód... vonzódik hozzá. És... álmában gyakran azt motyogja: Jacurutu.

– Már megint! – És Jessica azon kapta magát, hogy részletesen beszámol a jelentésről, amit Gurney nyújtott be neki a leszállótéren leleplezett Összeesküvőkkel kapcsolatban.

– Néha attól tartok, Alia azt szeretné, hogy Leto megkeresse neki Jacurutut – mondta Ghanima. – Pedig én mindig azt hittem, legenda az egész. Te persze ismered.

Jessica megborzongott.

– Borzalmas történet. Borzalmas.

– Mit tegyünk? – kérdezte Ghanima. – Nem merem átkutatni az összes emlékemet, az összes hajdani életet, ami...

– Ghani! Figyelmeztetlek, ne tedd! Nem szabad megkockáztatnod, hogy...

– Még akkor is bekövetkezhet, ha meg sem kockáztatom. Tudjuk talán, hogy mi történt pontosan Aliával?

– Nem! Te megkímélheted magad ettől... ettől a megszállottságtól – Jessica úgy kényszerítette ki a száján a szót. – Szóval... akkor Jacurutu? Elküldöm Gurneyt, hogy keresse meg azt a helyet... már amennyiben létezik.

– Gurneyt? De hát hogyan... Ó! Persze: a csempészek.

Jessica teljesen elképedt. Ghanima ismét bizonyítékát adta, hogy az elméje tökéletes összhangban működik valamivel, ami csak más személyek belső tudata lehet. Az enyém is! Milyen rettentő furcsa, gondolta Jessica, hogy ez a fiatal test magában hordozhatja Paul valamennyi emlékét, legalábbis addig a másodpercig, amíg Paul termékenyítő magja el nem szakadt a saját múltjától. Szörnyű megsértése volt ez a magánszférának, és Jessica érezte, hogy valami ősi ösztön a lelke legmélyén lázadni igyekszik ellene. Egy pillanatra úgy érezte, mintha visszasüllyedne a végső és rendíthetetlen Bene Gesserit megítélésbe: szörnyszülött! Csakhogy ebben a gyermekben volt valami édes erő, valami önként vállalt készség, hogy feláldozza magát a testvéréért, amit nem lehetett tagadni.

Egyazon élet vagyunk, mely a sötét jövőbe nyúlik, gondolta Jessica. Egyazon vérből valók. És fölvértezte magát, hogy elfogadja az eseményeket, melyeket ő és Gurney Halleck hoztak mozgásba pályájukon. Letot el kell választani a nővérétől, és olyan kiképzésben részesíteni, amilyet a rend kíván.

Hallom a szelet fújni a sivatagban, és látom a téli éjszakákon, amint a holdak roppant bárkák gyanánt emelkednek mind feljebb az űrben. Az ő kezükbe teszem le eskümet: elszánt leszek, és művészetté teszem a kormányzást; kiegyensúlyozom öröklött jövőmet, s tökéletes tárháza leszek emlékereklyéimnek. És inkább leszek ismeretes kegyességemről, mintsem tudásomról. Arcom ott fog ragyogni az Idő folyosóin, amíg csak az emberiség létezik.

Leto Esküje Harq al-Ada nyomán

Fiatal korában Alia Atreides hosszú órákat töltött prana-bindu transzban, így próbálta megacélozni saját privát személyiségét az összes többi gyilkos ostroma ellen. Tudta, mi a probléma – az ember nem zárhatta el magát a melanzstól egy sziecsbarlangban. A fűszer átitatott mindent: az ételt, a vizet, a levegőt, még a takarót is, amibe éjszakánként belesírta bánatát. Nagyon korán rájött, milyen célt szolgálnak a sziecsbeli orgiák, mikor a törzs megissza egy féreg halálvizét. Az orgia során a fremenek megszabadultak attól a hónapokon át felgyülemlett nyomástól, amivel tulajdon genetikai emlékezetük nehezedett rájuk, és megtagadták ezt az emlékezetet. Alia látta, hogy társai rövid időre megszállott állapotba kerülnek az orgiákon.

Az ő számára azonban nem létezett szabadulás, nem létezett tagadás. Már jóval a születése előtt teljes öntudatra ébredt. Az öntudattal jött az a katasztrófához hasonlatos érzés, amikor rádöbbent a környezetére: anyja méhébe zárva intenzív, megszakíthatatlan kapcsolatban áll valamennyi ősének és azoknak a fremeneknek a személyiségével, akiket a fűszer-tauban a haldokló Sayyadina ültetett át Lady Jessica elméjébe. Alia már születése előtt tudta mindazt, amit a Bene Gesserit megkövetelt a Tisztelendő Anyáktól – és tudott sok-sok minden mást is, az összes többitől.

Ebben a tudatban egy iszonyú igazság felismerése rejlett – szörnyeteg. A tudat totalitása elgyengítette Aliát. Az előszülöttek számára nem volt menekvés. Ő azonban mégis harcba szállt ősei közül e legiszonyúbbakkal, s végül ideiglenes, pirruszi győzelmet aratott, amely megvédte őt gyermekkorában. Kifejlesztette a saját külön személyiségét, de nem tudott védekezni azoknak az árnyéklényeknek az alkalmankénti behatolása ellen, akik az Ő lényében tükröződve élték az életüket.

Egyszer majd én is ilyen leszek, jutott eszébe. A gondolattól végigfutott a hátán a hideg. Egy tulajdon ágyékából fakadó gyermek életét kísérteni, összeállni és szertefoszlani, vak mohósággal kapkodni az eleven tudat után, hogy egyetlen mákszemnyi kvantummal meghosszabbítsa tünékeny létezését...

Félelem üldözte őt gyermekkorában. Kísérője maradt kamaszéveiben is. Felvette vele a harcot, sosem kért mástól segítséget. Ugyan ki értené, miféle segítségre van szüksége? Legkevésbé az anyja, aki sosem tudott igazán megszabadulni a Bene Gesserit sommás ítéletének hatása alól: az előszülöttek szörnyetegek.

Aztán eljött az az éjszaka, mikor a bátyja egyedül, halált keresve kivonult a sivatagba, hogy Shai-hulud kezére adja magát, mint az a vak fremenek kötelessége. Alia alig egy hónap múlva feleségül ment Paul kardmesteréhez, Duncan Idahóhoz, a Mentáthoz, akit a tleilaxiak tudománya hozott vissza a halálból az életbe. Anyja a Caladanra menekült. Paul ikergyermekeinek Alia lett a törvény szerinti gyámja.

És attól a naptól fogva ő volt a Régens.

A felelősség terhe elűzte a régi félelmeket, s Ő megnyitotta magát a belső életek előtt, tanácsot követelt tőlük, újra meg újra fűszertranszba révedt, vezérlő látomásokat keresve.

A válság egy olyan napon következett be, amely semmiben nem különbözött a többitől, a tavasz Laab havában, egy derült reggelen, mikor hideg szél örvénylette körül Muad-Dib erődjét a sark felől. Alia még mindig sárga gyászruhát viselt, a meddő nap színét. Az elmúlt hetek folyamán egyre inkább felhorgadt benne a lázadás, anyja belső hangja ellen, amely megvetéssel fogadta, hogy a következő Szent Napokat Alia a temploma köré akarta szervezni.

Jessica belső énje egyre csak halványult, halványult... míg végül arctalan-alaktalan követeléssé sápadt, hogy Alia jobban tenné, ha az Atreidesek törvényének betartásával törődne. Új életek kezdtek zsibongani, másodpercnyi tudatosságra törve. Alia úgy érezte, mintha feneketlen vermet nyitott volna meg, melyből úgy rajzanak feléje az ismeretlen arcok, akár a mérges dongók raja, míg aztán tekintete fókuszba állt az egyiken, aki nem ember volt, hanem fenevad: az öreg Harkonnen bárón. Iszonyodó haragja szörnyű rikoltásban szakadt ki belőle, és elnyomta a belső zűrzavart; rövid időre szóló csöndet nyert vele.

Ma reggel Alia reggeli előtti sétáját végezte az erőd tetőkertjében. Elhatározta, hogy ismét megpróbál felülkerekedni a lelkek csatájában, s egész öntudatával Choda intésébe kapaszkodott, amit a bölcs a Zenszunikhoz intézett:

"Ha az ember lelép a létráról, könnyen lezuhanhat!"

Ám a hajnali napfény csillogása a Pajzsfal szikláin minduntalan elterelte a figyelmét. A kert ösvényeit ruganyos-puha fuzzfű nőtte be. Ha levette tekintetét a Pajzsfalról, látta a füvön a harmatot, annak a nedvességnek a lecsapódását, amit az éjszakai légáramlatok hoztak ide. A vízcseppekben úgy tükröződött vissza, mintha nem is egy személy lenne, hanem számtalan.

Ez a sokaság elszédítette. Minden tükörképe a belsejében kavargó tömeg egyik arcának lenyomatát viselte.

Megpróbált arra összpontosítani, amire a fűszálak utaltak. A harmat bőséges jelenléte egyértelmű tanújele volt, milyen nagy léptekkel halad az Arrakis ökológiájának átalakítása. Ezen az északi szélességi fokon a klíma egyre melegebb lett; emelkedett a légkör széndioxid-tartalma. Emlékeztette magát, hány hektár zöld növényt szándékoznak betelepíteni jövőre – pedig egyetlen hektárnak az öntözéséhez harminchétezer köbláb vízre volt szükség.

Bármennyire is igyekezett mindennapos ügyekre terelni a gondolatait, nem tudta elűzni magából a többieket, akik éhes cápaként köröztek az énje körül.

Kezét a halántékára tette, és megdörzsölte.

Tegnap napnyugtakor a palotaőrei egy rabot vezettek elébe, hogy döntsön a sorsáról: bizonyos Essas Paymont, egy sötét bőrű, kis embert, aki állítólag a Nebirosok, az egyik Alsóbb Ház szolgálatában állt, mely szent ereklyékkel és kézi készítésű dísztárgyakkal kereskedett. Paymonról mindenki tudta, hogy valójában a KHAFT egyik kémje, s feladata az évi fűszertermés megbecslése. Alia már azon volt, hogy tömlöcbe záratja, mikor a kis ember fennhangon tiltakozni kezdett "az Atreidesek igazságtalansága" ellen. Ezzel azt kockáztatta, hogy azonnal akasztásos halálra ítélik a halál-háromlábon, Aliának azonban megtetszett a bátorsága. Szigorúan beszélt hozzá a Bírák Trónjáról, megpróbált ráijeszteni, hátha ő többet tud meg tőle, mint az inkvizítorok.

– Miért érdekli annyira a fűszertermésünk a Fejlesztő Társaságot? – förmedt rá. – Mondd meg, és akkor talán könyörületesek leszünk.

– Én csak olyasmit gyűjtök, amire van kereslet – mondta Paymon. – Arról sejtelmem sincs, hogy a betakarított termésemmel mit csinálnak.

– És ezért a nyomorult kis haszonért beleártanád magad királyi terveinkbe? – akarta tudni Alia.

– A királyi családoknak sosem jut eszébe, hogy esetleg nekünk is lehetnek terveink – vágott vissza a férfi.

Aliát egészen lenyűgözte ez az elszánt vakmerőség, és így szólt:

– Essas Paymon, dolgoznál nekem?

Erre a kis ember sötét arcát sápadt vigyor fakította ki, és annyit mondott:

– Az előbb még irgalom nélkül el akartál törölni a föld színéről. Miféle új értéket fedeztél föl bennem, amire lenne részedről kereslet?

– Értéked egyszerű és gyakorlati – mondta Alia. – Bátor ember vagy, és annak a keze alá adod magad, aki a legtöbbet fizet. Én többet tudok kínálni, mint bárki más a Birodalomban.

Erre Paymon megnevezett egy figyelemreméltó összeget, amire szolgálataiért cserébe igényt tartana, Alia azonban nevetett, és visszavágott egy másik javaslattal, amit ő jóval reálisabbnak vélt – különben biztos volt benne, hogy szegény fickó még soha életében nem látott ennyi pénzt. Aztán hozzátette:

– És persze megajándékozlak az életeddel is, amit, felteszem, még az iménti összegnél is többre tartasz.

– Megkötöttük az alkut! – kiáltotta Paymon; Alia intett, s a személyzeti főnöke, Ziarenko Javid elvezette a kis embert.

Alig egy óra múlva, mikor Alia épp elhagyni készült a Bírák Csarnokát, Javid érkezett sietve, s jelentette, hogy kihallgatta, amint Paymon a baljós sorokat mormolja maga elé az Orániai Katolikus Bibliából: "Maleficos non patieris uivere."

A boszorkányokat élni hagyni bűn, fordította le magában Alia. Szóval ennyit ért Paymon hálája! Azok közé tartozott, akik összeesküvést szőve Alia életére törtek! Olyan dühroham fogta el, mint még soha, elrendelte Paymon azonnali kivégzését, a testét pedig a templom tetemlepárlójába küldte, ahol legalább a vize némi hasznára lesz a papok pénzesládáinak.

És Paymon sötét arca egész éjjel kísértette őt.

Minden trükköt kipróbált ez ellen a makacs, vádló képmás ellen, hangosan idézte a Bu Jit Kreos Könyvéből, az ősi fremen iratból: "Semmi nem történik! Semmi nem történik!" Paymon azonban vele maradt egy egész fárasztó éjszakán át, nem tágított ezen a kába, új reggelen sem, és Alia borzadva látta, hogy az ő arca is csatlakozik a többihez, ami visszatükröződik az áttetsző harmatcseppek drágaköveiben.

Egy testőrnő reggelire hívta az alacsony mimózasövény mögött rejtőző tetőajtóból. Alia felsóhajtott. Nem sok választása maradt, két pokol közül: a szörnyű kiabálás az elméjében vagy a szolgálatára kijelölt hívek kiabálása – értelmetlen hang mindahány, de makacsul követelőznek, homokóra-neszek, amiket legszívesebben kése élével némítana el.

Alia nem törődött a testőrnővel, és a tetőkerten túl magasodó Pajzsfalra bámult. Tartománya védett talajába széles rést hasított egy bahada, olyat, akár egy fordított hordalékkúp. A homokdelta fenségesen nyúlt el a tájban, a kelő nap élesen kirajzolta kontúrjait. Eszébe jutott, hogy az avatatlan szem talán kiszáradt folyamágyat látna az ék alakú terepalakulatban, pedig csak ez a pont volt az, ahol a bátyja felrobbantotta a Pajzsfalat az Atreides-ház családi atomfegyvereivel, hogy utat nyisson a sivatagból a homokférgeknek, melyek diadalmas győzelemre vitték a hátukon fremenjeit császári elődje, IV. Shaddam ellenében. Most egy széles, vízzel telt kvanat folyt a hasadék túloldalán, nehogy a homokférgek be tudjanak hatolni rajta. A homokférgek képtelenek átkelni a nyílt vízen; méreg az számukra.

Bárcsak az én elmémben is lenne egy ilyen védőfal, tűnődött.

A gondolat csak fokozta a kábaság érzését, mintha el lenne vágva a valóságtól.

Homokférgek! Homokférgek!

Emlékezetében ezernyi homokféreg kelt életre: a hatalmas Shai-huludok, a fremenek démiurgoszai, a halálhozó, sivatagmélyi bestiák; amerre elhaladnak, kivirágzik a nyomukban a drágalátós, hatalmat adó fűszer. Milyen furcsa, hogy a homokférgek a lapos, bőrhártyás homoksügérekből fejlődnek ki, gondolta. Hasonlítanak a tudatában rajzó nyüzsgéshez. A homoksügérek, ha testük szélével a bolygó sziklatalapzatához tapadtak, eleven ciszternákat alkottak; visszatartották a vizet, hogy fajuk homokféreg fázisban járó példányai életben maradhassanak. Alia értette a párhuzamot; azok közül a Más Emlékek közül, akik az elméjében tolongnak, néhányan veszedelmes erőket fognak vissza, melyek máskülönben elpusztíthatnák őt.

A testőrnő megint reggelizni hívta, hangjába ezúttal némi türelmetlenség vegyült.

Alia dühösen hátrafordult, és intett neki, hogy távozzon.

A testőrnő engedelmeskedett, de becsapta maga után a tetőajtót.

A becsapódó ajtó zajára Alia úgy érezte, mintha magával ragadná valami, amit egész valójában tagadni próbált. A többi élet úgy hömpölyödött fel benne, akár egy hatalmas árhullám. Minden követelőző alak igyekezett látomásai középpontjába tolakodni – arcok véghetetlen tengere. Egyeseknek rühfoltok csúfították a bőrét, mások érzéketlenek voltak, kormos árnyak táncolták őket körül; a szájak nyáladzó rombuszok gyanánt ásítottak Aliára. A zsibongó horda iszonyú hullámban söpört végig rajta, s ezernyi hangon követelte, hogy rúgja el magát a biztos talajtól, és merüljön el a szennyes áradatban.

– Nem – suttogta. – Nem... nem... nem...

Összeesett volna az ösvényen, ha nincs mellette egy pad, amely felfogja leroskadó testét. Megpróbált felülni, nem bírt, végignyúlt a hideg plasztacélon, s közben suttogva, kétségbeesetten tagadta, ami történik vele.

A dagály egyre emelkedett benne.

Úgy érezte, rá van hangolva a legcsekélyebb figyelemfelkeltő rezdülésre is. Tudatában volt a kockázatnak, mégis éberen-undorodva várta a lelke mélyén lármázó, tiltott szájak minden egyes kiáltását. Szörnyűséges kakofóniában követelték, hogy figyeljen rájuk. "Engem! Engem!" "Ne, engem!" És tudta, hogy ha egyszer igazán odafigyel, ha átadja magát nekik, akkor mindennek vége. Ha kiválasztana egy arcot a sokaságból, és követné annak az arcnak a hangját, martalékul esne az egocentrizmusnak, amellyel megosztotta létezését.

– Ezt a jövőbelátás műveli veled – suttogta egy hang.

Betapasztotta a fülét a tenyerével, és azt gondolta: Én nem látok a jövőbe! A transz az én esetemben nem működik!

A hang azonban makacs maradt: Működne, ha segítséget kapnál.

– Nem... nem... – nyöszörögte Alia.

Más hangok kezdtek őrült körtáncba elméje körül.

– Én, Agamemnón, az ősöd, meghallgatást követelek!

– Nem... nem... – Olyan erővel fogta be a fülét, hogy elkínzott húsába fájdalom nyilallt.

Tébolyult, kuncogó hangok rajzották körül faggatózva.

– Mi lett Ovidiusból? Egyszerű, Ő John Bartlett más olvasatban!

A nevek teljesen értelmetlenek voltak neki. Sikoltva akarta elnyomni őket meg a többi hangot, de nem volt ereje hozzá.

A testőrnője, akit a felettesei visszaküldtek a tetőre, ismét kikukkantott a mimózasövény mögött megbúvó ajtónyílásból, meglátta a padon fekvő Aliát, és odaszólt egy bajtársának:

– Ó, szóval pihen. Te is észrevetted, hogy nem aludt jól ma éjjel, ugye? Jót fog tenni neki a zaha, a délelőtti szieszta.

Alia nem hallotta a testőrnőt. Minden figyelmét valami rikoltozó énekszó kötötte le.

– Vidám vén madarak vagyunk, hurrá! – visszhangoztak a koponyájában a Más Emlékek, és ő azt gondolta: Megfogok háborodni. Elvesztem az eszem.

A lába görcsösen megrándult a padon, mintha menekülni akarna. Úgy érezte, ha képes lenne futásra utasítani a testét, talán megúszhatná. Menekülnie kellett, nehogy annak a belső szökőárnak egy hulláma a végső feledésbe sodorja őt, örökre megfertőzve a lelkét. A birodalmi világegyetem leghatalmasabb erői egyetlen szemöldökráncolására engedelmeskednének neki, a tulajdon teste azonban nem hajlandó.

Egy belső hang felkuncogott, aztán megszólalt.

– Bizonyos szemszögből nézve, gyermekem, a teremtés minden egyes aktusa katasztrófával ér fel. – Mély basszushang volt, megbizsergette belülről a szemhéját, majd újra kuncogás következett, mintha a beszélő szándékosan tagolni akarná vele a mondanivalóját. – Kedves gyermekem, én segítek rajtad, cserébe azonban neked is segítened kell rajtam.

Alia vacogó fogakkal szólalt meg, lankadt suttogással próbálta túlharsogni a mély basszus hátterében zúgó zsivajt.

– Ki az... Kicsoda...

Egy arc formálódott meg lelki szeme előtt. Mosolygó arc volt, és annyira kövér, hogy akár egy csecsemőé is lehetett volna, ha nincs az a mohó, kapzsi csillogás a szemekben. Alia megpróbált visszahőkölni tőle, de csak a látótere bővült ki; most már az archoz tartozó test sem maradt rejtve előle. A test dagadt volt, rettenetesen dagadt, s a köpeny alatt, amely takarta, elszórt dudorok árulkodtak róla, hogy ennyi hájat csak hordozható szuszpenzorok segítségével lehet megtartani.

– Látod – dörögte a basszus –, csak az anyai nagyapád az. Ismersz. Én voltam Vladimir Harkonnen báró.

– Hiszen te... te halott vagy! – csuklott fel Alia.

– Hát hogyne, drágám! Mi idebent majdnem mind halottak vagyunk. De a többiek közül senki sem akar igazán segíteni neked. Ugyanis nem értenek.

– Menj innen – könyörgött Alia. – Ó, kérlek, menj innen.

– De hiszen szükséged van a segítségemre, kis unokám – vitatkozott a báró hangja.

Milyen figyelemreméltóan néz ki, gondolta Alia, miközben a báró hasonmását nézte csukott szemhéja alatt.

– Én csak segíteni szeretnék neked – fuvolázta a báró. – A többiek csak azért harcolnának, hogy átvegyék az irányítást az egész tudatod felett. Mindegyik megpróbálna kiűzni. Én azonban... én csak egy kis zugot szeretnék, amit a magaménak mondhatok.

Az Aliában honoló többi ős megint zajongani kezdett. Félő volt, hogy a szökőár ismét magával ragadja, és hallotta az édesanyja hangját: sikoltva tiltakozott. És Alia azt gondolta: Hiszen ő még él.

– Pofa be! – parancsolta a báró.

Alia érezte, hogy saját vágyai erőt kölcsönöznek az utasításnak, mely tisztító hullámként vibrál át a tudatán. A belső csend úgy ömlött végig rajta, akár a hideg zuhany, s érezte, hogy kalapáló szíve fokozatosan mindennapos ritmusra lassul. A báró hangja csitítón-nyugtatón szólalt meg.

– Látod? Együtt legyőzhetetlenek vagyunk. Én segítek neked, te pedig nekem.

– Mit... mit kívánsz? – suttogta Alia.

A csukott szemhéja belső ívére vetülő, kövér arcra elmélázó kifejezés ült ki.

– Ó, drága, kedves kis unokám – mondta Harkonnen báró –, én csak néhány egyszerű örömet szeretnék. Csak egy-két pillanatot kérek, amikor kapcsolatba léphetek az érzékszerveiddel. Soha senki nem fogja megtudni. Csak pár röpke kortyot adj nekem az életedből, mondjuk akkor, ha a szeretőd karjában fekszel. Ugye nem kérek sokat, kis unokám?

– N... nem.

– Nagyszerű, nagyszerű – búgta a báró. – Cserébe, édes kis unokám, sokféle módon lehetek a szolgálatodra. Tanácsot adhatok neked, segíthetlek a bölcsességemmel. Legyőzhetetlen leszel, odakint ugyanúgy, mint idebent. Minden ellenfeledet el fogod söpörni az útból. A történelem elfelejti a bátyádat, és téged magasztal föl helyette. Tiéd lesz a jövő.

– De ugye... nem engeded... hogy a többiek... felülkerekedjenek?

– Nem állhatnak meg kettőnk ellenében! Külön-külön legyőzhetnek minket, de összefogva mi parancsolunk. Megmutatom. Figyelj.

És a báró elnémult, visszavonta képmását, megszüntette belső jelenlétét. Egyetlen más emlék, arc vagy hang sem hatolt be Alia tudatába a többi életből.

Alia engedélyezett magának egy elnyújtott, reszketeg sóhajt.

A sóhajhoz egy gondolat is társult. Úgy erőltette be magát a tudatába, mintha a sajátja lenne, de ő megsejtette a hátterében a néma hangokat.

Az öreg báró gonosz volt. Meggyilkolta apádat. Megölt volna téged meg Pault is. Megpróbálta, de nem sikerült neki.

A báró hangja szólalt meg benne, ezúttal arc nélkül.

– Persze hogy megöltelek volna. Hát nem álltál az utamban? De ez a viszály lezárult. Te nyertél, gyermekem! Te vagy az új igazság.

Alia érezte, hogy rábólint magában; a bőr az arcán sercegve súrolta végig a pad durva lapját.

A báró józanul érvel, gondolta. Még egy Bene Gesserit alapelv is bizonyítja, hogy értelmesen fogalmazott: "A viszályok célja az igazság természetének megváltoztatása."

Igen... Ezt akarták hát a Bene Gesseritek.

– Pontosan! – mondta a báró. – És én halott vagyok, te ellenben élsz. Az én létezésem törékeny tünemény. Csupán egy emlék-én vagyok a tudatodban. Rendelkezhetsz velem. És milyen keveset kérek a megfontolt tanácsért cserébe, amellyel módomban áll segíteni neked.

– Mit tanácsolsz, most mit tegyek? – kérdezte Alia, azzal a szándékkal, hogy próbára tegye.

– A tegnap esti döntésed miatt aggódsz – mondta a báró. – Azon tűnődsz, az igazsághoz híven adták-e át neked Paymon szavait. Talán Javid úgy látta, ez a Paymon veszélyezteti a bizalmi pozícióját. Nem ez a kétség gyötör?

– D... de.

– És kétséged pontos megfigyeléseken alapszik, ugye? Javid egyre tolakodóbban viselkedik az irányodban. Meg Duncan is észrevette, nem?

– Jól tudod, hogy igen.

– Akkor nagyszerű. Tedd a szeretőddé Javidot, és...

– Nem!

– Duncan miatt aggódsz? Hiszen a férjed egy Mentát filozófus. A gyarló hús gyönyörei semmi jelentőséggel nem bírnak a szemében, sérteni sem sérthetik. Nem érezted néha, milyen visszafogottan viselkedik veled?

– D... de hisz...

– Ha valaha is értesülnie kell majd róla, Duncan Mentát részben meg fogja érteni, milyen eljáráshoz voltál kénytelen folyamodni, hogy elpusztítsd Javidot.

– Elpusz...

– Hát hogyne! A veszélyes eszközöket felhasználja az ember, de csak addig, amíg túl veszélyesekké nem válnak. Akkor megszabadul tőlük.

– Akkor viszont... miért kellene nekem Javiddal... akarom mondani...

– Ó, te drága kis fajankó! Hát ennek a leckének a tanulságos értéke miatt.

– Nem értem.

– Az érték, édes kis unokám, viszonylagos dolog. Hogy igazán elfogadod-e, az attól függ, mennyiben járult hozzá a sikeredhez. Javidnak feltétlenül engedelmeskednie kell neked, testestül-lelkestül alávetni magát a parancsaidnak, és...

– Nem igazán értem ennek a leckének az erkölcsi...

– Ne légy már nehézfejű, kis unokám! Az erkölcs alapja a gyakorlatiasság. Hajts főt Caesar előtt, a többi meg hülyeség. A győzelem értelmetlen, hacsak nem legtitkosabb vágyaidat váltja valóra. Talán nem kívántad meg Javid férfiasságát?

Alia nagyot nyelt; vonakodott a beismeréstől, de rákényszerült, hiszen teljesen lecsupaszítva állt ez előtt a belsejében lapuló pszeudo-én előtt.

– I... igen.

– Nagyszerű! – Milyen jámboran hangzott ez a szó a fejében! – Most már kezdjük érteni egymást. Aztán, ha ott lesz az ágyadban, tehetetlenül, szilárdan meggyőződve róla, hogy te vagy az ő dróton rángatott bábuja, kérdezd meg, mi volt ez a dolog Paymonnal. Csak tréfásan: nevetés közben, vagy valami hasonló. És amikor bevallja, hogy becsapott, döfd a kriszkésed a bordái közé. Ó, a kiömlő vér milyen csodássá is teszi a kielégü...

– Nem – suttogta Alia, s a szája kiszáradt az iszonyattól. Nem... nem... nem...

– Akkor megteszem helyetted én – vitatkozott a báró. Muszáj megtenni, ezt be kell látnod. Ha mindent elrendezel úgy, ahogy mondtam, egy időre átveszem az uralmat a...

– Nem!

– A félelmed annyira átlátszó, kis unokám. Az én uralmam a tested fölött nem lehet más, csak ideiglenes. Persze vannak idebent mások, akik olyan tökéletesen le utánoz hatnának, hogy... De hát ezt tudod. Ami viszont engem illet, ó, az én jelenlétemet azonnal észrevennék. Ismered a büntetést, amit a fremen törvény a megszállottakra szab ki. Tüstént megölnének. Igen; még téged is. És világos, hogy én nem akarhatom, hogy ez bekövetkezzék. Elintézem helyetted Javidot, és ha végeztem vele, félreállok, csak annyit kell tenned, hogy...

– Szerinted ez miért jó tanács?

– Megszabadít egy veszedelmes eszköztől. És ráadásul, gyermekem, kiépíti közöttünk a munkakapcsolatot, márpedig ebből a kapcsolatból te csak tanulni fogsz az eljövendő...

– Tanulni?

– Természetesen!

Alia eltakarta a szemét. Gondolkozni próbált, s közben tudta, hogy egyetlen gondolata sem maradhat titok a benne élő pszeudo-én előtt, sőt, az is elképzelhető, hogy eredetileg a báró elméjében fogan meg, és ő aztán a sajátjának hiszi.

– Fölöslegesen aggódsz – fuvolázta a báró. – Na mármost, ami ezt a Paymon nevű fickót illeti...

– Amit tettem, vétek volt! Fáradt voltam, és meggondolatlanul cselekedtem. Előbb meg kellett volna bizonyosodnom a...

– Nem követtél el hibát! A döntéseid nem alapulhatnak olyan elvont ostobaságokon, mint az Atreidesek felfogása az emberek egyenlőségéről. Ez nem hagyott aludni, nem pedig Paymon halála. Jól ítélted meg a helyzetet! Paymon is egy veszedelmes eszköz volt. Amit tettél, azért tetted, hogy fenntartsd a társadalmad rendjét. Ez a megfelelő döntési alap, nem pedig az igazság, meg a többi ostoba téveszme! Pártatlan igazság nem létezik. Ha erre a hamis egyensúlyra törekedsz, felborítod vele a társadalom természetes rendjét.

Alia örömmel fogadta, hogy a belső hang védelmére kel Paymonnal kapcsolatos döntésének, ám döbbenettel fogadta az érvelés mögött meghúzódó amorális elveket.

– A pártatlan igazság az Atreidesek... az Atreidesek ősi...

Levette a kezét az arcáról, a szemét azonban továbbra sem nyitotta ki.

– A papi rended minden bíráját szigorú dorgálásban kellene részesíteni, ha ilyen hibát követ el – vitatkozott a báró. – A döntéseket kizárólag abból a szempontból kell mérlegelni, hogy hozzájárulnak-e a rendezett társadalom fenntartásához. Számtalan letűnt civilizáció futott zátonyra a pártatlan igazságszolgáltatás zátonyán. Ez a bárgyúság aláássa a természetes alá- és fölérendeltségi viszonyokat, amik jóval fontosabbak. Az egyénnek csak a társadalom összességéhez viszonyítva van jelentősége. Márpedig ha az illető társadalom nem szerveződik logikailag megalapozott szintekbe, senki nem találja benne a helyét – sem a legnagyobbak, sem a legkisebbek. Ugyan, ugyan, kis unokám! Légy szigorú anyja népednek. Kötelességed a rendet fenntartani.

– De amit Paul csinált, az minden...

– A testvéred halott, nem járt sikerrel!

– Csakhogy te sem!

– Igaz... ám az én esetemben olyan véletlenek játszottak közre, amiket nem láthattam előre. Gyere, intézzük el ezt a Javidot, ahogy javasoltam neked.

Alia érezte, hogy testében melegség árad szét a gondolatra, és gyorsan megszólalt:

– Még meg kell fontolnom. Közben pedig azt gondolta:

Ha meg is teszem, csak azért, hogy végre a helyére rakjam Javidot. Megölni egyelőre nem kell. És az a bolond még el is szólhatja magát... az ágyamban.

– Kihez beszélsz, asszonyom? – kérdezte egy hang.

Egy zavaros pillanatra Alia azt hitte, ismét a tudatában lármázó sokaság hatolt be a belső világába, ám aztán megismerte a hangot, és kinyitotta a szemét. A pad mellett Ziarenka Valefor állt, Alia testőr amazonjainak vezetője; cserzett fremen vonásait gondterhelt ráncok redőzték.

– A belső hangjaimhoz szóltam – mondta, és felült a padon. Frissnek érezte magát, határozottan felvillanyozta, hogy sikerült elnémítania az elméjében kavargó tömeget.

– A belső hangjaidhoz, asszonyom. Igenis – Ziarenka szeme felcsillant úrnője szavára. Mindenki tudta, hogy Szent Alia olyan belső tartalékokkal rendelkezik, amilyennel egyetlen más eleven halandó sem.

– Hozd Javidot a szállásomra – mondta Alia. – Felmerült egy komoly probléma, amit azonnal meg kell vitatnom vele.

– A szállásodra, asszonyom?

– Igen! A magánlakosztályomba.

– Ahogy asszonyom parancsolja – A testőrnő elfordult, hogy engedelmeskedjen.

– Egy pillanat – állította meg Alia. – Idaho mester elutazott már Tabr sziecsbe?

Igen, asszonyom. Hajnalhasadtakor távozott, ahogy meghagytad neki. Ha óhajtod, érte küldhetek...

– Nem. Megbirkózom magam is az üggyel. És Zia, senkinek sem kell tudnia róla, hogy magamhoz hívtam Javidot. Intézd el magad. Nagyon komoly a helyzet.

A testőrnő keze az Övén díszlő kriszkésre csúszott.

– Asszonyom, csak nem látsz valami veszélyt...

– De igen, veszélyt látok, és könnyen meglehet, hogy Javid áll a hátterében.

– Ó, asszonyom, akkor talán mégsem kellene idehoznom...

– Zia! Csak nem hiszed, hogy egymagam nem tudnék elbánni egy ilyennel? A testőrnő ajka farkasmosolyra görbült.

– Bocsáss meg, asszonyom. Azonnal a magánlakosztályodba kísérem, de... asszonyom engedelmével őrt állítanék az ajtó elé.

– Egyetlen őrt. Magadat – mondta Alia.

– Igenis, asszonyom. Nyomban indulok.

Alia bólintott magában, Ziarenka távolodó hátát figyelve. Szóval Javid nem túl közkedvelt a testőrnői körében. Még egy pont ellene. De akkor is értékes eszköz, nagyon értékes. Javid lesz az ő kulcsa Jacurutuhoz, és ha megszerezte magának azt a helyet... nos, akkor...

– Talán igazad volt, báró – suttogta.

– Na látod – búgta a hang a fejében. – Ó, igazán örömmel állok a szolgálatodra, gyermekem, pedig ez még csak a kezdet...

A népszerű történelemnek vannak bizonyos illúziói, amiket egy sikeres vallásnak feltétlenül hangsúlyoznia kell: a gonoszok sosem boldogulnak; jutalom csak a bátraknak jár; az őszinteség a legjobb taktika; a tettek beszélnek, nem a szavak; az erény mindig diadalmaskodik; a jótett önmaga jutalma; a rossz embereket meg lehet változtatni; a vallásos talizmánok megóvják viselőjüket a démoni megszállottságtól; az ősi titkokat csak a nők érthetik; a gazdagok boldogtalanságra vannak kárhoztatva...

A MISSIONARIA PROTECTIVA tanácsadő kézikönyvéből

– Az én nevem Muriz – mondta a viharvert képű fremen.

A barlang egyik szikláján ült a fűszerlámpás fényében, melynek imbolygó fénye nyirkos falakra és sötét nyílásokra esett, amik kifelé vezettek erről a helyről. Az egyik folyosóról vízcsöpögés hallatszott, s noha a víz csapta zajok nem hiányozhattak a fremen paradicsomról alkotott egyetlen elképzelésből sem, a Murizzal szemben ülő hat gúzsba kötött férfi nem sok örömet lelt az ütemes neszben. A helyiséget a tetemlepárlók dohos szaga lengte be.

Egy talán tizennégy szabvány évet megért fiú lépett be a folyosóról, és állt meg Muriz balján. A fűszerlámpa fénye halványsárgán csillant meg a kivont kriszkésen, amint a fiú fölemelte a csupasz pengét, és sorra egymás után rámutatott vele a megkötözött emberekre.

Muriz az ifjú felé intett, és azt mondta:

– Ez a fiam, Assan Tariq, aki most fog átesni a férfivá avatási szertartáson. Muriz megköszörülte a torkát, és sorra végignézett a hat foglyon. Azok szakadozott félkörben ültek vele szemben, boájuk és hátracsavart csuklójuk erős fűszerrost kötelekkel volt megkötözve. A béklyók szoros hurokban végződtek a nyakuk körül. Minden férfi torkán felvágták a cirkoruhát.

A megkötözött emberek arcizomrándulás nélkül viszonozták Muriz tekintetét. Ketten közülük bő, külvilági öltözéket viseltek; lerítt róluk, hogy gazdag arrakeeni lakosok. Ennek a kettőnek a bőre puhább és világosabb árnyalatú volt, mint a társaiké, akiknek csontos alkata és szikár arca sivatagi fremenre vallott.

Muriz a sivataglakókra hasonlított, két szeme azonban két besüppedt, fehérje nélküli gödör volt csupán, amelynek mélyére még a fűszerlámpás fénye sem tudott elhatolni. Az ifjú apja kialakulatlan hasonmásának tűnt, lapos arca nem tudta leplezni a lelkében háborgó érzelmeket.

– Nekünk, kitaszítottaknak különleges avatási rítusaink vannak – mondta Muriz. – A fiam egy napon majd Shuloch bírája lesz. Meg kell bizonyosodnunk róla, képes-e úgy viselkedni, ahogy azt a körülmények megkövetelik. A bíráink nem feledhetik el Jacurutut és kétségbeesésünk napját. Kralizec, a Tájfuncsata a szívünkben él. – Monoton, szertartásos egyhangúsággal beszélt.

Murizzal szemben az egyik puha képű városlakó fészkelődni kezdett, és azt mondta:

– Nem teszed jól, hogy fenyegetőzöl, és megkötözve tartasz minket. Békében jöttünk ide, ummánkat járva.

Muriz bólintott.

– Személyes megvilágosodást keresni jöttetek? Jó. Megkapjátok, ne félj. A puha képű ember tovább beszélt.

– Talán ha...

Egy sötétebb bőrű, sivatagi fremen csattant föl mellette.

– Hallgass, bolond! Ezek a vízorzók. Akikről azt hittük, hogy kiirtottuk őket.

– Az a régi história – mondta a puha arcú fogoly.

– Jacurutu nemcsak régi história – mondta Muriz. Ismét rámutatott a fiára. – Bemutattam Assan Tariqot. Én vagyok ennek a helynek az arifaja, a ti egyedüli bírátok. A fiamat is megtanítom rá, hogyan érzékelje a démonokat. Az ősök hagyományánál nincs jobb.

– Mi is ezért jöttünk a mély sivatagba – tiltakozott a puha képű férfi. – A hagyományos utat választottuk, bejártuk a...

– Fizetett vezetőkkel – mondta Muriz, a sötétebb bőrű foglyok felé intve. – Meg akartátok vásárolni a belépőt a mennyekbe? – Muriz fölnézett a fiára. – Felkészültél, Assan?

– Sokat gondolkoztam arról az éjszakáról, amikor sötét férfiak törtek ránk lángoló üszőkkel, és legyilkolták a népünket – emlékezett Assan. A hangja feszült volt, kissé bizonytalan. – Tartoznak nekünk a vízzel.

– Apád hatot átad neked közülük – mondta Muriz. – A vizük a miénk. Az árnyuk a tiéd lesz, örök Őrszellem gyanánt. Az árnyuk meg fog óvni téged a démonoktól. A rabszolgáid lesznek, ha átkerülsz az alam al-mitalba. Mit szólsz hozzá, fiam?

– Köszönöm, apám – felelte Assan. Előrelépett. – Férfivá avatnak a kitaszítottak között. Ez a víz a mi vizünk.

Amint befejezte rövid beszédét, az ifjú a foglyokhoz lépett. A balszélen ülővel kezdte; belemarkolt a hajába, és az álla alá szúrt a kriszkéssel, hogy a penge az agyig szaladt. Ügyesen csinálta, hogy minél kevesebb vér menjen veszendőbe. Csak az egyik puha képű városi fremen tiltakozott visítva, mikor az ifjú megragadta a haját. A többiek a régi fremenek módjára leköpték Assan Tariqot, mintegy azt mondva ezzel: "Lásd, milyen kevésre tartom a vizemet, ha állatok fosztanak meg tőle."

Mikor mindennek vége volt, Muriz tapsolt egyet. Szolgák jelentek meg, hogy eltávolítsák a holttesteket; a tetemlepárlókhoz vitték őket, ahol kinyerhetik belőlük a vizet.

Muriz fölállt, és egy pillantást vetett a fiára, aki nehezen lélegezve nézte, hogy cipelik el a szolgák a tetemeket.

– Most már férfi vagy – mondta Muriz. – Ellenségeink vize a rabszolgákat fogja táplálni. Ami pedig téged illet, fiam...

Assan Tariq éber, csupakék tekintettel nézett apjára. Az ifjú ajka feszes mosolyra húzódott.

– A Prédikátornak nem szabad tudnia erről – mondta Muriz.

– Értem, apám.

– Jól csináltad – dicsérte meg Muriz. – Azok, akik véletlenül ráakadnak Shulochra, nem maradhatnak életben.

– Ahogy mondod, apám.

– Fontos megbízatásod van – mondta Muriz. – Büszke vagyok rád.

A kifinomult ember átalakulhat primitívvé. Ez valójában azt jelenti, hogy az ember életfelfogása megváltozik. A régi értékek változnak, szoros kapcsok fűzik őket a környezethez állat- és növényvilágával. Ez az új létezés megköveteli, hogy a tudat aktívan befogadja az események többszörösen összetett, bonyolult hálózatát, amit mi közönségesen természetnek nevezünk. Megköveteli, hogy bizonyos tisztelettel kezeljük az ilyen természetes rendszerekben szunnyadó erőt. Ha az ember képessé válik erre az aktív befogadásra és tisztelettudásra, ezt nevezik "primitív lét"-nek. Természetesen áll ennek az ellenkezője is: a primitív is átalakulhat kifinomulttá, ez a folyamat azonban iszonyú pszichológiai károsodásokkal jár.

Leto Kommentárjai Harq al-Ada nyomán

– Hogy lehetünk biztosak ebben? – kérdezte Ghanima. – Ez nagyon veszélyes.

– Hiszen már próbáltuk – vitatkozott Leto.

– Lehet, hogy most nem lesz ugyanolyan. Mi lenne, ha...

– Ez az egyetlen út, ami nyitva áll előttünk – mondta Leto. – Abban egyetértünk, hogy a fűszer útját nem választhatjuk.

Ghanima felsóhajtott. Nem volt ínyére ez a szóbeli pengeváltás, de tudta, milyen kényszer űzi a testvérét. És azt is tudta, honnan ered a saját félős vonakodása. Csak rá kellett nézniük Aliára, hogy tisztában legyenek annak a belső világnak a veszedelmeivel.

– Nos? – kérdezte Leto.

A lány megint felsóhajtott.

Keresztbe tett lábbal ültek az egyik privát búvóhelyükön, egy szűk barlangnyílásban azon a kőszirten, ahonnan apjuk és anyjuk gyakran nézte végig a napnyugtát a nyílt bled fölött. Két óra telt el az esti étkezés óta; az ikreknek ebben az időben a testgyakorlatokat és szellemi tornát kellett végezniük. Ezúttal úgy döntöttek, hogy az elméjüket mozgatják meg.

– Ha nem vagy hajlandó segíteni, egyedül fogom megpróbálni – mondta Leto.

Ghanima lekapta róla a tekintetét, és a sziklahasadékot elzáró szigetelőlepel fekete műanyag-szövetét bámulta. Leto továbbra is a sivatagot nézte.

Már jó ideje egy olyan ősrégi nyelven beszéltek, amelynek a neve is rég feledésbe merült. Ez a nyelv olyan bensőségességet kölcsönzött a gondolataiknak, amit senki eleven lény nem zavarhatott meg. Még Aliából is – aki kerülte saját belső világa bonyolult finomságait – hiányzott az a szellemi beállítódás, ami lehetővé tette volna, hogy néhány kósza szónál többet értsen a társalgásukból.

Leto mély levegőt vett; beszívta a fremen sziecsbarlangok gyönge pézsmaszagát, amely körüllengte őket ebben a szellőzetlen hasadékban. A sziecs mindennapos tevékenységének mormoló zaja meg a nyirkos meleg itt nem érte utol Őket, s ez mindkettőjüknek megkönnyebbülést jelentett.

– Azzal egyetértek, hogy tanácsra van szükségünk – mondta Ghanima. – De ha...

– Ghani! Többre van szükségünk, nem tanácsra. Nekünk védelem kell.

– Talán számunkra nincs védelem. – A lány szembenézett testvérével, rezzenéstelenül viszonozta tekintetét, amely olyan vad fénnyel lobogott, akár egy lesben álló, éber ragadozóé. Igen; ez a tekintet meghazudtolta Leto arcán a színlelt egykedvűséget.

– Muszáj elkerülnünk a megszállottságot – érvelt Leto. Az ősi nyelvnek egyik különleges igenevi alakját használta, amely szigorúan semleges hangnemű volt, belülről azonban magasztos feszültséggel terhes.

Ghanima helyesen értelmezte ezt az érvet.

– Mohw'pwlum d'mi hish pash moh'm ka – válaszolta. Lelkemnek foglyul esése ezer léleknek foglyul esése.

– És még annál is több. Sokkal több – mondta Leto.

– Ismered a veszélyt, de nem tágítasz. – Ez állítás volt, nem kérdés.

– Wabun 'k wabuna! – tette hozzá Leto. Ébredj, ébredés! Kényszerű szükségnek érezte döntését. Ha az ember már megteszi ezt a dolgot, legjobb, ha magától vállalkozik rá. Össze kell fonniuk a múltat a jelennel, aztán hagyni, hadd gombolyodjon le az orsóról jövőjük fonala.

– Muriyat – egyezett bele a lány halkan. Szerető szívvel kell megtenni.

– Persze – Leto széles ívű kézmozdulattal jelezte helyeslését. – Akkor hát megtanácskozzuk a dolgot, ahogy a szüleink.

Ghanima csendben maradt, és megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában. Ösztönösen délre pillantott, a nagy, nyílt erg felé, melyre a lenyugvó nap utolsó fénye vándordűnék halványszürke mintáját rajzolta ki. Abban az irányban indult el az apja utolsó útjára a sivatagban.

Leto lefelé nézett a szirtfal mentén, a sziecs zöld oázisára. Odalent minden homályba veszett, ám az ő számára nem voltak ismeretlenek a színek és a formák: rézvörös, aranyszín, karmazsin, élénksárga és rozsdarőt virágok bontogatták a szirmukat, egészen a jelzőkövekig, amik a kvanattal öntözött ültetvény határát jelölték. A jelzőköveken túl a halott arrakeeni élet bűzhödt sávja húzódott, amit az idegen növényvilág meg a túlzott vízbőség gyilkolt meg, s most védfalat alkotott az ültetvény meg a sivatag között.

Ghanima szólalt meg váratlanul.

– Készen állok. Gyere, kezdjük.

– Igen, a fenébe az egésszel! – Leto kinyújtotta kezét, megérintette testvére karját, hogy elvegye kifakadása élét, és azt mondta: – Kérlek, Ghani... Énekeld el azt a dalt. Úgy könnyebb lesz nekem.

Ghanima közelebb bújt hozzá, bal karjával átölelte a derekát. Két mély lélegzetet vett, megköszörülte a torkát, és tiszta fuvolahangon belekezdett abba a dalba, amit az anyjuk oly gyakran énekelt az apjuknak:

"Így törlesztem hű fogadalmadat;

Édes vizet öntök fejedre.

Üljön diadalt e széltelen helyen az élet:

Szerelmem, palotát adok neked.

Ellenségeid pusztuljanak az űrben.

Járjuk végig együtt a kijelölt utat.

Mit a szerelem éke rajzolt elénk.

Utat mutatni bizonnyal jól tudok,

Mert az én szerelmem a te palotád..."

Hangja beleveszett a sivatag csendjébe, amit a leghalkabb suttogás is megzavarhat, s Leto úgy érezte, mintha süllyedne, egyre mélyebbre, mélyebbre – mintha átlényegülne az apjává, kinek emlékei pókhálóként szőtték be közvetlen múltjának génjeit.

Erre a rövid időre Paullá kell válnom, mondta magának. Ez itt mellettem nem Ghani; ő az én drága Csanim, kinek bölcs tanácsa nemegyszer mentette meg az életünket.

Ghanima a maga részéről ijesztő könnyedséggel alakult át anyja emlékszemélyiségévé; tudta, hogy így lesz. Mennyivel könnyebben járható út ez a nőknek – és mennyivel veszélyesebb.

Ghanima hangja hirtelen fátyolossá vált, amikor megszólalt.

– Nézd, szerelmem!

Fölkelt az Első Hold, s hideg fényében narancsvörös lángívet láttak fölfelé szökni az égre. Az űrkomp, mely ideszállította Lady Jessicát, most fűszerrel megrakottan tért vissza a bolygó körül keringő anyahajójára.

Leton ekkor vibráltak végig a legélesebb emlékek; úgy érezte, minden egyes kép messzehangzó harangzengéssel merül föl benne. Egy futó pillanatra egy másik Leto volt –, Jessica hercege. A szükség ereje háttérbe szorította ezeket az emlékeket, ám csak azután, hogy szívébe belenyilallt a kínzó szerelem és az őrjítő fájdalom.

Paullá kell válnom, figyelmeztette magát.

Az átalakulás a kettősség rettenetes érzetével járt, mintha Leto sötét képernyő volna, amelyre fehér fénnyel vetül ki az apja. Tudatában volt saját testének, ugyanakkor azonban az apjáénak is, s a bizsergető változások egészen elszédítették.

– Segíts, apám – suttogta.

A zavaró bizsergés elmúlt, s elméjében most egy másik tudat jelentkezett, míg saját Leto-személyisége valami védett zugba húzódott, hogy onnan kísérje figyelemmel az eseményeket.

– Az utolsó vízióm még nem vált valóra – mondta, és a hangja Paul hangja volt. Ghanimához fordult. – Te tudod, mit láttam.

A lány megsimította az arcát a jobb kezével.

– A sivatagba vonultál meghalni, szerelmem? Valóban ezt tetted? – Meglehet, hogy igen, de az a látomás... Nem elég ok talán, hogy életben maradjak?

– Vakon? – jött a kérdés.

– Még úgy is.

– Hová mennél?

Leto teste mély lélegzetet vett, és belereszketett.

– Jacurutuba.

– Szerelmem!

Ghanima arcán könnyek kezdtek patakzani.

– Muad-Dibet, a hőst, végleg el kell pusztítani – mondta a mély, határozott hang. – Különben ez a gyermek sem tud visszahozni minket a káoszból.

– Az Arany Ösvény – szólt a lány. – Nem jó látomás ez.

– Ez az egyetlen lehetséges látomás.

– Ezek szerint Alia kudarcot vallott...

– Teljesen. Látod az eredményt.

– Anyád túl későn tért vissza – Ghanima gyermekarcán Csani bölcs kifejezése ült, mikor bólintott. – Nem kereshetnénk egy másik víziót? Talán ha...

– Nem, szerelmem. Egyelőre nem. Ez a gyermek még nem tekinthet úgy a jövőbe, hogy ép elmével vissza is térjen onnan.

A kicsiny testet ismét mély, elkínzott lélegzet reszkettette meg, s a megfigyelő-Leto érezte apja gyötrő vágyát, hogy ismét eleven húsban élhessen, eleven döntéseket hozhasson, és... Milyen iszonyú kényszer hajtja a múlt hibáinak kijavítására!

– Apám! – kiáltotta Leto, és olyan érzése támadt, mintha szavai a saját koponyáján belül visszhangoznának.

Rettentő akaraterőre valló cselekedet volt az, amit Leto ekkor érzett; apja belső jelenlétének lassú, vonakodó visszahúzódása, ahogy föladja irányítását az izmok és idegek fölött.

– Szerelmem – suttogta mellette Csani hangja, és a visszahúzódás üteme lelassult. – Mi történik?

– Ne menj még – mondta Leto, ezúttal a saját hangján; reszelős és bizonytalan volt, de az övé. Aztán: – Csani, meg kell mondanod: hogy kerülhetjük el... ami Aliával történt?

Ámde az emlék-Paul volt az, aki válaszolt neki, belső fülében visszhangzó szavakkal, meg-megállva, hosszú szüneteket tartva.

– Nincs bizonyosság. Láttad... mi... történt... kis híján... velem.

– De Alia...

– Az az átkozott báró kapta el!

Leto érezte, hogy torka ég a szárazságtól.

– A báró... akkor hát... bennem is...

– Ott van benned... de én... mi nem tudunk... néha érzékeljük... egymást, de te...

– Nem tudsz olvasni a gondolataimban? – kérdezte Leto. – Akkor megsejtenéd, ha... a báró...

– Olykor érzem a gondolataidat... de én... mi csak a te... öntudatod... tükröződésében... élünk. Az emlékeid teremtenek minket. A veszély itt... a teljes emlékezés. És... azok közülünk, akik... azok, akik szerették a hatalmat... és bármi áron... hatalomra törtek... azok sokkal... teljesebbek.

– Erősebbek? – suttogta Leto.

– Erősebbek.

– Ismerem a látomásodat – mondta Leto. – Nem fogom engedni, hogy a báró úrrá legyen rajtam; inkább Paul Atreides leszek.

– Azt ne!

Leto bólintott magában. Érezte, milyen iszonyú akaraterőre van szüksége az apjának, hogy visszahúzódjon; rájött, milyen következményekkel jár a kudarc. A megszállottat mindenféle megszállottság szörnyeteggé torzítja. A felismerés új erővel töltötte el; abnormális élességgel érzékelte a saját testét, a múlt hibái mélyen bevésődtek a tudatába – nemcsak az övéi, hanem azok is, amiket az ősei követtek el. A bizonytalanság itt a gyengítő tényező – most már tisztán látta. Egy pillanatra a kísértés birokra kelt benne a félelemmel. Ez a test rendelkezik a képességgel, hogy a fűszert jövőlátó víziókká alakítsa át. A melanzzsal belélegezheti a jövőt, letépheti az Idő fátylait. Nagyon nehéz volt megszabadulni a kísértéstől; összekulcsolta a kezét, és prana-bindu tudatállapotba révedt. A teste ellenállt a kísértésnek. A teste magában hordozta azt a mély, igaz meggyőződést, amely Paulnak a vérébe ment át. Akik a jövő ismeretére törekedtek, a holnappal versenyre kelve akartak győzni. Ehelyett csapdába estek egy olyan életúton, melynek töviről hegyire ismerték minden szívverését és kétségbeesett sikolyát. Paul végső víziója megmutatta a bizonytalan kiutat ebből a csapdából, s Leto most már tudta, hogy nincs más választása: követnie kell.

– Az élet minden öröme és szépsége abban a tényben nyer Összegzést, hogy az élet meglepetéseket tartogat – mondta.

Egy lágy hang suttogott a fülébe.

– Én mindig is ismertem az élet szépségeit.

Leto elfordította a fejét, és belenézett Ghanima szemébe, mely csillogott a tündöklő holdfényben. Csani nézett rá vissza belőle.

– Anyám – kérte –, vissza kell húzódnod.

– Ó, a kísértés – mondta Ghanima anyja hangján, és megcsókolta. Leto eltolta magától.

– Eloroznád a lányod életét? – ripakodott rá.

– Olyan könnyű... olyan buta módon könnyű – szólt Ghanima.

Miközben érezte, hogy kezdi hatalmába keríteni a pánik, Letonak eszébe jutott, milyen erőfeszítésébe került az apja emlék-személyének, hogy elhagyja a testét. Csak nem veszett el Ghanima mindörökre abban a megfigyelővilágban, ahonnan ő figyelt és hallgatózott, míg mindent meg nem tudott az apjától, amire szüksége volt?

– Undorodni fogok tőled, anyám – mondta.

– Mások nem fognak undorodni – felelte az. – Változz át a szerelmemmé.

– Ha megteszem... tudod, mi lesz belőletek – ellenkezett a fiú. – Apám undorodni fog tőled.

– Soha!

– De igen!

A szavak az ő hozzájárulása nélkül törtek fel Leto torkából, s bennük rezgett a Hang valamennyi gyilkos modulációja, amit Paul boszorkányanyjától tanult.

– Ne mondd ezt! – nyögte Csani.

– Undorodni fogok tőled!

– Kérlek... kérlek, ne mondd ezt.

Leto megdörzsölte a torkát; érezte, hogy ismét ő az úr a hangszálai felett.

– Undorodni fog tőled. Hátat fordít neked. Megint kivonul majd a sivatagba.

– Nem... ne... – A lány lassan ingatta a fejét. – Menned kell, anyám – mondta Leto.

– Nem... ne... – Ám a hang már nem volt olyan határozott, mint az imént.

Leto a testvére arcát figyelte. Hogy rángatóztak rajta az izmok! Ellentmondásos érzelmek suhantak át a gyermeki vonásokon, a mögöttük dúló vihart jelezve.

– Menj – suttogta Leto. – Menj.

– Ne-e-e-em...

Leto megragadta Ghanima karját; érezte, hogy görcsök vonaglanak végig az izmokon, az idegek lüktetve rángatóznak. A lány megpróbálta kitépni magát a szorításából, Ő azonban keményen fogta a karját, s egyre csak azt suttogta:

– Menj... menj...

Közben Leto keserű szemrehányásokat tett magának, amiért rábeszélte Ghanimát erre a papás-mamásra, amit gyakran játszottak régebben, mostanában azonban a lány húzódozott tőle. Színigaz, hogy a nők esendőbbek ezzel a belső támadással szemben. Ez volt a Bene Gesseritek félelmének gyökere.

Órák teltek el, s Ghanima teste még mindig reszketett és rángatózott a lelkében tomboló harctól; most már azonban az Ő hangja is bekapcsolódott a vitába. Leto hallotta, hogy beszél az elméjében megbúvó árnyék-énhez, könyörög hozzá, rimánkodik neki.

– Anya... kérlek! – Egyszer pedig: – Láttad Aliát! Azt akarod, hogy másik Alia legyen belőled?

Végül aztán Ghanima odasimult a testvéréhez, és azt suttogta:

– Elfogadta. Eltűnt.

Leto megsimogatta a haját.

– Ghani, ne haragudj rám. Ne haragudj. Soha többé nem foglak erre kérni. Önző voltam. Bocsáss meg.

– Nincs itt mit megbocsátani – mondta a lány zihálva, mintha teljesen ki lenne merülve. – Sok mindent megtudtunk, amire szükségünk volt.

– Anyánk nagyon sokat mondott neked – szólt Leto. – Majd később megbeszéljük, ha...

– Nem! Most azonnal. Neked volt igazad.

– Az én Arany Ösvényem?

– A te átkozott Arany Ösvényed!

– A logika hasznavehetetlen, ha nincs felvértezve az alapvető fontosságú adatokkal – mondta Leto. – De én...

– Nagyanyánk azért jött vissza, hogy kézbe vegye a neveltetésünket, és megbizonyosodjon róla, nem szennyeződtünk-e be.

– Ezt mondja Duncan. Semmi új nincs ebben a...

– Elsődleges következtetés – értett egyet mind határozottabbá váló hangon a lány. Elhúzódott a testvérétől, és kitekintett a szürkület halovány derengésében fürdő sivatagra. Ez a harc... ez a tudás egy teljes éjszakájukba került. A szigetelőlepel mögött posztoló testőröknek bizonyára sokat kellett magyarázkodniuk. Leto megparancsolta nekik, hogy senkit se bocsássanak ki hozzájuk.

– Az ember gyakran a korral sajátítja el a kényes manővereket – mondta Leto. – Mit tanulunk mi, akik öregebbek vagyunk itt mindenkinél?

– A világegyetem, ahogyan mi látjuk, sosem esik egybe a valódi, fizikai világegyetemmel – mondta Ghanima. Nagyanyánkban nem szabad csupán a nagyanyánkat látnunk.

– Ez valóban veszélyes lehet – helyeselt Leto. De a kérdé...

– Van valami a kényes manőverek mögött – mondta Ghanima. – Lennie kell egy pontnak az elménkben, mely érzékeli azt, amiről nem tudunk előre véleményt alkotni. Ezért... beszélt nekem sokat az anyám Jessicáról. A végén, amikor mindketten belenyugodtunk a belső kapcsolatba, sok mindent elmondott. – Ghanima felsóhajtott.

– Hiszen tudjuk, hogy ő a nagyanyánk – jelentette ki Leto. – Tegnap órák hosszat együtt voltál vele. Csak nem azért, mert...

– Ha hagyjuk, a rá vonatkozó tudásunk determinálni fogja a reakcióinkat vele kapcsolatban – mondta Ghanima. – Ezért figyelmeztetett az anyám. Egyszer idézte nagyanyánkat, és ekkor – a lány megérintette testvére karját – hallottam magamban nagyanya visszhangját.

– Figyelmeztetett – mondta Leto. Zavarónak találta ezt a gondolatot. Hát semmi nincs ezen a világon, amire támaszkodni lehetne?

– A legtöbb halálos hiba téves feltételezéseken alapszik – válaszolt Ghanima. – Ezt a gondolatot idézte anyám.

– Tisztára Bene Gesserit.

– Ha... ha Jessica végképp megtért a Testvériség kebelére...

– Ez nagyon veszélyes lenne számunkra – fejezte be Leto a gondolatot. – Bennünk a Kwisatz Haderachjuk vére folyik – a hímnemű Bene Gesserité.

– A céljukról nem fognak lemondani – mondta Ghanima –, de rólunk talán igen. Lehet, hogy nagyanyánk az ő eszközük.

– Van még egy variáció – tűnődött Leto.

– Igen. Ha mi ketten... összeházasodnánk. Csakhogy ők tudják, milyen recesszív gének bonyolíthatják ezt a párosítást.

– Ezt a kockázatot bizonyára megvitatták.

– Méghozzá a nagyanyánkkal. Nincs ez ínyemre.

– Nekem sem.

– Mindenesetre nem ez volna az első eset egy királyi családban, hogy...

– A gondolat is undorít – mondta Leto, és megborzongott. Ghanima megérezte a mozdulatot; elhallgatott.

– Hatalom – gondolkodott hangosan Leto.

És hasonlóságuk különös alkímiájában lebegve a testvére hirtelen tudta, hol járnak a gondolatai.

– A Kwisatz Haderach hatalmának el kell buknia – helyeselt.

– Ha az Ő módszerükkel használják, igen – mondta Leto.

Ebben a pillanatban fölkelt a nap s a pirkadat beragyogta az alattuk elterülő sivatagot. Érezték, hogy emelkedni kezd a hőmérséklet. A szirt tövében meghúzódó ültetvény színei életre lobbantak. A szürkészöld levelek tüskés árnyékokat vetettek a talajra. A Dűne ezüstös napjának gyér hajnali fénye teljes pompájában tárta fel az arányló és bíbor árnyékokkal tarkázott, zöldellő oázist az oltalmat nyújtó kőszálak ölelésében.

Leto felállt, kinyújtózkodott.

– Akkor hát az Arany Ösvény – mondta Ghanima, és legalább annyira szólt Önmagához, mint a testvéréhez; jól tudta, hogy apjának utolsó látomása behatolt Leto álmaiba, és összeolvadt velük.

Valami hozzásúrlódott mögöttük a szigetelőlepelhez, és hangok mormolását lehetett hallani.

Leto átváltott az ősi nyelvre, amit egymás között használtak.

– L'li ani howr samis sm'kwi owr samit sut.

Ez volt az a pillanat, amikor a döntés beékelte magát a tudatukba. Szó szerint: Elfogjuk kísérni egymást a halál küszöbére, bár lehet, hogy csak egyikünk tér visszajelentést adni róla.

Ekkor fölállt Ghanima is, és a szigetelőleplet félrehúzva visszatértek a sziecsbe, ahol az őrök összekapták magukat, és a nyomukba szegődtek, mikor megindultak a lakosztályuk felé. A tömeg valahogy másként nyílt szét előttük ma reggel, s az emberek jelentőségteljes pillantásokat váltottak a testőreikkel. Egyedül tölteni az éjszakát a sivatag fölött a régi, szent fremen bölcsek szokása volt. Minden umma ragaszkodott az ilyen virrasztáshoz, akárcsak Paul Muad-Dib... és Alia. Most a királyi ikrek is elkezdték gyakorolni az ősi szokást.

Leto felfigyelt a változásra, és megemlítette Ghanimának.

– Nem tudják, milyen döntést hoztunk helyettük – mondta a lány. – Legalábbis nem igazán.

Leto, továbbra is kettejük nyelvét használva, így szólt:

– Előre nem látott kezdésre van szükség.

Ghanima habozott egy pillanatra, mielőtt szavakba öntötte volna a gondolatait.

– A sarj gyászolásának idővel véresen valóssá kell válnia, egész a sírbolt megépítéséig. A szívnek muszáj követnie az álmot, különben nem lesz belőle ébredés.

Az ősi nyelven ez egy rendkívül bonyolult kijelentés volt; az igenévi alaktól elválasztott tárgyi névmást használt. Ebben az összefüggésben minden tagmondat önmagába fordult, több különböző jelentéstartalmat vett fel; valamennyi határozott és eltérő volt, valahol mélyen azonban komplex kapcsolatban álltak egymással. Ghanima részben azt akarta kifejezni, hogy Leto tervének magukra vállalásával a halált kockáztatják, és hogy valódi lesz-e vagy színlelt, annak semmi jelentősége. A bekövetkező változás olyan lesz, akár a halál, szó szerint: "temetési gyilkosság". És az egésznek volt egy mindezen túlmenő értelme is, mely vádló ujjal mutatott kettejük közül arra, aki visszatér jelentést adni, azaz: eljátssza az eleven szerepet. Egyetlen rossz lépés romba döntheti az egész tervet, és Leto Arany Ösvénye zsákutcává válik.

– Nagyon törékeny ötlet – helyeselt Leto, és elhúzta a függönyt, mert közben elérték a lakosztályuk előszobáját.

A szolgák sürgés-forgása csak egy pillanatra maradt abba, mikor az ikrek a Lady Jessica számára kijelölt szálláshelyre vezető boltívhez siettek.

– Te nem vagy Ozirisz – emlékeztette testvérét Ghanima.

– Nem is akarok az lenni. Ghanima karon fogta, hogy megállítsa.

– Alia darsatay haunus m'smow – intette.

Leto a testvére szemébe nézett. Való igaz, Alia cselekedetei gonosz bűzt árasztottak, amit nagyanyjuk bizonyára észrevett már. Melegen rámosolygott Ghanimára. A lány fremen babonákkal vegyítette az ősi nyelvet, hogy felidézze az egyik legalapvetőbb törzsi óment. A m'smow, a nyári éjszakákon terjengő szörnyű bűz, a démonok hozta halál előhírnöke volt. Ízisz pedig annak a népnek a démoni halálistennője, amelynek a nyelvét most beszélték.

– Nekünk, Atreideseknek szilaj merészséget tulajdonít a hagyomány. Nem lehetünk hűtlenek hozzá – mondta.

– Szóval elvesszük, amire szükségünk van – tette hozzá Ghanima.

– Különben jámbor kérelmezőkké aláznánk magunkat a tulajdon Impériumunkban – mondta Leto. – Alia örülne ennek.

– De a tervünk... – Ghanima hagyta semmibe fúlni a szavakat.

A tervünk, gondolta Leto. Most már teljes szívvel osztozik benne. Csak annyit válaszolt:

– Úgy tekintek a tervünkre, mint a shaduf eszközére.

Ghanima hátranézett az előszobára, amin az imént áthaladtak, s beszívta a reggel pézsmaillatát, mely az örök kezdet illúzióját ébresztette benne. Kedvére volt a mód, ahogy Leto kettejük titkos nyelvét használta. A shaduf eszköze. Fogadalom volt ez. A testvére nagyon alantas fajtájú földművesmunkának nevezte a tervüket: trágyázásnak, öntözésnek, árasztásnak, gyomlálásnak, metszésnek – ugyanakkor azonban a fremen kifejezés használatával utalt rá, hogy ez a tevékenység egyidejűleg egy másik világban is zajlik, ahol a lélek gazdagságának gondos ápolását szimbolizálja.

Ghanima a testvérét tanulmányozta, ahogy ott álltak tétován a sziklafolyosón. Egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy Leto egyszerre két síkon esdekel hozzá; az egyiken azért, hogy fogadja el apjukkal közös víziójának Arany Ösvényét, a másikon pedig azért, hogy szabad kezet adjon neki abban a rendkívül veszedelmes mítoszteremtő folyamatban, amely a terv előfeltétele. Ez megijesztette Ghanimát. Mennyi minden lehet még Leto privát látomásában, amiről nem nyilatkozott neki? Csak nem úgy látja magát, mint egy potenciálisan isteníthető alakot, aki elvezeti az emberi nemet az újjászületésbe – amilyen az apa, olyan a fia? Muad-Dib egyháza megsavanyodott, csak Alia rossz kormányzását támogatta, meg a militáns papság korlátlan befolyását, mely a fremen katonai fölényt lovagolta meg.

Valamit eltitkol előlem, döbbent rá Ghanima.

Fölidézte magában, amit Leto az álmáról mondott neki. Olyan vibrálóan valósnak tűnt, hogy a testvére legszívesebben órákig kábán bolyongott volna ébredés után. Azt mondta, az álom mindig ugyanaz.

Élénksárga verőfényben állok a homokon, ám a napot nem látom sehol. Aztán rájövök, hogy én vagyok a nap. Ragyogó fényem kirajzolja az Arany ösvényt. Amint rádöbbenek erre, kilépek önmagamból. Megfordulok, s azt várom, hogy önmagamat fogom megpillantani a nap képében. De nem nap vagyok, csak egy pálcikafigura, pálcikalábbal és pálcikakézzel; szemem helyén cikcakkos vonal, akár a gyerekrajzokon. Bal kezemben jogart tartok, és ez egy igazi jogar – sokkal részletesebb valódiságában, mint a pálcikaemberke, aki fogja. A jogar megmozdul, s én ettől megrémülök. Ahogy mozog, úgy érzem, mintha felébrednék, ugyanakkor viszont tudom, hogy még mindig álmodom. Rájövök, hogy valami tetőtől talpig beburkol, valami páncél, amely egyszerre mozog a bőrömmel. Nem látom ezt a páncélt, de érzem. Rémületem ekkor eltávozik tőlem, mert ez a páncél tízezer felnőtt férfi erejével ruház fel.

Miközben Ghanima őt bámulta, Leto megpróbált kibontakozni a szorításából, hogy folytathassák az útjukat Lady Jessica lakosztálya felé. Ghanima nem engedte.

– Lehet, hogy ez az Arany Ösvény semmivel sem jobb a többi útnál – mondta. Leto a kőpadlót nézte kettejük között, s érezte, hogy Ghanimába visszatér a kétség, erősebben, mint valaha.

– Meg kell tennem – erősködött.

– Alia meg van szállva – jelentette ki a testvére. – Ez velünk is megeshet. Az is lehet, hogy már megtörtént, csak mi nem tudunk róla.

– Nem – Leto megrázta a fejét, és viszonozta a lány pillantását. – Alia ellenszegült. Ez kölcsönzött erőt a benne rejlő emlék-éneknek. A saját erejét fordították ellene; másként nem győzhettek. Mi át mertük vizsgálni a saját belső világunkat, elsajátítottuk az ősi nyelveket, az Ősi tudást. Mi már a bennünk tenyésző életek ötvözetei vagyunk. Mi nem harcolunk velük; meglovagoljuk őket. Ezt tudtam meg apámtól az este. Ez volt az, amit meg kellett tudnom.

– Arról semmit sem mondott, hogy mi a helyzet velem.

– Te az anyánkat hallgattad. Ez az, ami...

– És majdnem odavesztem.

– Még mindig érzed őt magadban? – Leto arcán megfeszült a bőr a rémülettől.

– Igen... de azt hiszem, most már a szeretetével őrködik fölöttem. Nagyon jól csináltad, mikor vitába szálltál vele. – És Ghanima a lelke mélyén rejlő anyatükörképre gondolt. – Anyánk most velem meg a többiekkel együtt létezik az alam al-mitalban, de már belekóstolt a pokol gyümölcsébe. A történtek után félelem nélkül meghallgathatom. Ami a többieket illeti...

– Igen – mondta Leto. – Én pedig meghallgattam az apámat, de azt hiszem; valójában a nagyapám tanácsát követem, akiről elneveztek. Talán a közös név megkönnyíti a kapcsolatot.

– És azt a tanácsot kaptad, hogy beszélj a nagyanyánkkal az Arany Ösvényről?

Leto várt, míg egy szolga elsietett mellettük, a kezében tartott fonott tálcán Jessica reggelijével. Amerre a szolga elhaladt, erős fűszerillat úszott utána a levegőben.

– Ő bennünk is él meg a saját testében – mondta Leto. – Kétszer is kikérhetjük a tanácsát.

– Én nem – tiltakozott Ghanima. – Ezt még egyszer nem kockáztatom.

– Akkor majd én.

– Azt hittem, megegyeztünk benne, hogy nagyanyánk visszatért a rendhez.

– Valóban. Kezdetben Bene Gesserit, aztán a maga ura, s a végén ismét Bene Gesserit. Csakhogy ne feledd, hogy az ő ereiben is folyik Harkonnen-vér, ráadásul közelebb van hozzá, mint hozzánk, és ő is megtapasztalta annak a belső önmegosztásnak egy változatát, amit mi az imént.

– Csak egy nagyon sekélyes változatát – mondta Ghanima. – És nem válaszoltál a kérdésemre.

– Nem hiszem, hogy említeni fogom neki az Arany Ösvényt.

– Én viszont esetleg igen.

– Ghani!

– Nincs szükségünk újabb Atreides-istenekre! Teret kell hagynunk végre az emberi értékeknek!

– Tagadtam ezt valaha?

– Nem.

Ghanima mély lélegzetet vett, és elkapta Letoról a tekintetét. A szolgák kíváncsian nézték őket az előszobából. A hangnemből kivették, hogy vita folyik közöttük, de nem értették az Ősi nyelv szavait.

– Meg kell tennünk – mondta Leto. – Ha most nem cselekszünk, akár a késünkbe is dőlhetünk.

A fremen kifejezést használta, amely szó szerint azt jelentette, hogy "akár a törzs gyűjtőmedencéjébe is onthatnánk a vizünket".

Ghanima ismét ránézett. Kénytelen volt egyetérteni, ám úgy érezte magát, mint aki csapdába került egy sokfalú épületben. Mindketten tudták, hogy bármit is tesznek, az út, amit választanak, végül elvezeti Őket a végelszámolás napjához. Ghanima bizonyosságát a többi emlék-élettől nyert adatok szilárdították meg, most azonban félni kezdett az erőtől, amit ezeknek a szunnyadó lelkeknek juttatott, mikor felhasználta a tőlük kapott adatokat. Úgy leselkedtek benne, mint a hárpiák, mint a rajtaütésre készülő árnyék-démonok.

Kivéve az anyját, aki hatalmat nyert a teste fölött, és lemondott róla. Ghanimát még mindig felkavarta ennek a belső küzdelemnek az emléke; tudta, hogy Leto meggyőző ereje nélkül alulmaradt volna.

Leto azt mondta, hogy az ő Arany Ösvénye kivezet ebből a csapdából. Ezt teljes bizonyossággal elfogadta volna, ha nincs az a gyötrő kétely, hogy a testvére eltitkol előle valamit, ami fontos szerepet játszott a látomásában. Letonak szüksége van az ő termékeny kreativitására, hogy új elemekkel gazdagítsa a tervet.

– Próbára tesznek majd minket – mondta Leto, aki jól tudta, hová vezették Ghanimát a kétségei.

– De nem a fűszerrel.

– Talán azzal is. A sivatagban biztos... és a Megszállottak Próbáján is.

– A Megszállottak Próbáját sosem említetted! – támadt rá Ghanima. – Ez is része a víziódnak?

Leto kiszáradt torokkal nyelni próbált, s közben sötét átkokat szórt a fejére, amiért így elárulta magát.

– Igen.

– Akkor hát... megszállottak leszünk?

– Nem.

Ghanima a Próbára gondolt – arra az ősi fremen szertartásra, amely az esetek túlnyomó részében iszonyú halált hozott a résztvevőre. Szóval ez a terv korántsem olyan egyszerű. A kriszkés élére fogja sodorni őket, ahonnan a végső bukást csak akkor tudja megakadályozni az emberi elme, ha végérvényesen felbomlasztja önmagát.

Leto tudta, merre járnak testvére gondolatai, és így szólt:

– A hatalom vonzza a beteg lelkeket. Mindig. Ezt kell elkerülni nekünk.

– Biztos vagy benne, hogy nem leszünk... megszállottak?

– Ha megteremtjük az Arany Ösvényt, soha.

Ghanimát még nem hagyta el minden kétség. Csak annyit mondott:

– Nem fogom kihordani a gyermekedet, Leto.

A testvére megrázta a fejét, s igyekezett elnyomni magában az érzést, hogy elárulja őt. Aztán az ősi nyelvnek arra a dialektusára váltott át, amit csak az uralkodó osztály tagjai használhattak.

– Édes húgom, drágább vagy te nékem, mint énmagam, de szívem vágyai közül nem ez a legelébb való.

– Nagyszerű, akkor most térjünk vissza egy másik vitánkhoz, mielőtt felkeressük a nagyanyánkat. Egy kés Alia hátába a legtöbb gondunkat megoldaná.

– Ha valóban hiszel ebben, akkor abban is hiszel, hogy keresztülgázolhatunk a sáron nyomok hátrahagyása nélkül – mondta Leto. – Azonkívül adott erre Alia alkalmat valaha?

– Sok szóbeszéd járja erről a Javidról.

– Úgy néz ki, hogy Duncan szarvakat növeszt?

Ghanima vállat vont.

– Egy méreg, két méreg.

Ez a kifejezés a királyi családokban volt használatos, ahol aszerint sorolták kategóriákba a barátokat és udvaroncokat, hogy ki mekkora veszélyt jelenthet az uralkodó személyére nézve. Birodalomszerte elterjedt gyakorlat volt ez.

– Az én módszeremmel kell eljárni – mondta Leto.

– A másik módszer tisztább lenne.

Testvére válaszából Leto rájött, hogy Ghanima végre fölülemelkedett minden kételyén, s immár teljes szívvel támogatja a tervét. Nem derítette örömre a tudat. Azon kapta magát, hogy a kezét nézegeti, s közben azon tűnődik, meglátszik-e majd rajta a rátapadt mocsok.

Ez az, amit Muad-Dib megvalósított: szunnyadó emléktömegnek fogta fel minden egyes személy tudatalattijának tartalmát, mely visszanyúlik egészen közös törzsfejlődésünk őssejtjéig. Azt mondta, mindegyikünk felmérheti, mekkora távolság választja el ettől a közös eredettől. Mikor ezt megértette és kinyilatkoztatta, olyan döntést hozott, amellyel ugrásszerűen vitte előre az emberiség fejlődését. Muad-Dib magára vállalta a feladatot, hogy integrálja a genetikai emlékezetet az értékelési folyamatba. Ezzel letépte az Idő fátylait, eggyé téve múltat és jövőt. Ez volt Muad-Dib teremtése, amely fiában és lányában testesült meg.

Harq al-Ada: Arrakis végrendelete

Farad'n nagyapja királyi palotájának díszkertjében sétált, s árnyéka rövidülését figyelte, ahogy a Salusa Secundus napja a zenit felé kapaszkodott. Kicsit igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani a kíséretében lévő, nagyra nőtt basharral.

– Kétségek támadtak bennem, Tyekanik – mondta. – Ó, azt nem tagadhatom, hogy a trón gondolata vonzó, de... mély lélegzetet vett – olyan sok minden érdekel.

Tyekanik, aki csak néhány perce esett túl egy elkeseredett vitán Farad'n anyjával, lapos pillantást vetett a hercegre, és megállapította magában, hogy a kölyök teste mind kidolgozottabb lesz, ahogy közeledik tizennyolcadik születésnapjához. Minden nappal egyre kevesebb volt benne Wensiciából, és egyre több az öreg Shaddamból, aki jóval nagyobb hangsúlyt helyezett magánügyeire meg a szórakozásra, mint a trónnal járó felelősségre. A végén persze ez okozta a bukását. Elpuhult ember nem tud parancsolni másoknak.

– Választanod kell – mondta Tyekanik. – Biztosra veheted, hogy... izé... lesz időd bőven mindenre, ami érdekel, de...

Farad'n az alsó ajkát harapdálta. A kötelességtudat hozta ide, de csalódottnak érezte magát. Sokkal szívesebben lett volna a sziklateknőben, ahol a homoksügérekkel folytattak kísérleteket. Az valóban roppant horderejű terv volt: ha kicsavarja az Atreidesek kezéből a fűszermonopóliumot, bármi megtörténhet.

– Biztos vagy benne, hogy ezektől az ikrektől... meg fogunk szabadulni?

– Semmi sem biztos, hercegem, ám a kilátások biztatóak.

Farad'n vállat vont. Az orgyilkosság mindennapos dolog volt az uralkodóházak életében. A nyelvük bővelkedett a kifinomult kifejezésekben, melyek a fontos személyiségek likvidálásának különféle módozatai között tettek különbséget. Feltételezte, hogy az Atreides-ikreket méreggel fogják eltenni láb alól. Nem volt kellemes gondolat. A jelentések szerint a két iker igen érdekes személy lehet.

– Muszáj lesz az Arrakisra költöznünk? – kérdezte Farad'n.

– Ez a legjobb lehetőség, és akkor kell döntenünk, mikor a legnagyobb nyomás nehezedik ránk. – Úgy tűnt, mintha Farad'n valami kérdést kerülgetne; Tyekanik kíváncsi volt rá, mi lehet az.

– Gondterhelt vagyok, Tyekanik – mondta Farad'n, miközben megkerültek egy sövényt, és a fekete óriásrózsákkal körülvett szökőkút közelébe értek. A sövények mögül nyesőollók csattogása hallatszott.

– Igen? – biztatta az urát Tyekanik.

– Ez az... izé... vallás, amire áttértél...

– Nincs ebben semmi különös, hercegem – mondta Tyekanik, és remélte, hogy nem remeg meg a hangja. – Ez a vallás a harcoshoz szól bennem. Sardaukarhoz illő hit – És ebben legalább igaza is volt.

– Iii... gen... De úgy látom, mintha anyám nagyon örülne neki.

A fene enné meg Wensiciát – gondolta a bashar. Fölkeltette a fia gyanúját.

– Nem érdekel, mit gondol az anyád – szabadkozott Tyekanik. – A hit személyes ügy. Talán valami olyasmit lát ebben, ami segíthet neked a trónra kerülni.

– Ez jutott eszembe nekem is – mondta Farad'n.

Á, vág az esze a kölyöknek, gondolta Tyekanik. Így szólt:

– Tanulmányozd ezt a vallást te is; akkor majd meglátod, miért döntöttem mellette.

– Akkor is... Muad-Dib tanításai? Mégiscsak egy Atreides volt!

– Csak annyit mondhatok, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek – titokzatoskodott Tyekanik.

– Értem. Mondd csak, Tyekanik, miért akartad, hogy veled jöjjek, épp most? Majdnem dél van már, és te ilyenkor általában anyám küldetésében szoktál járni, az ég tudja, merre.

Tyekanik megállt egy kőpad mellett, amely a szökőkútra és a körülötte tenyésző óriásrózsákra nézett. A vízcsobogás megnyugtatta, és mikor megszólalt, igyekezett arra összpontosítani.

– Hercegem, olyasmit tettem, amit anyád talán nem helyeselne.

Közben azt gondolta: Ha ezt elhiszi, még be is válhat Wensicia nyavalyás terve. Tyekanik szinte remélte, hogy a terv dugába fog dőlni. Idehozni azt a nyomorult Prédikátort! Az a nő őrült. Sejtelme sincs róla, mibe került ez a kincstárnak!

Mikor látta, hogy Tyekanik néma marad és vár, Farad'n megkérdezte:

– Rendben, Tyek, mit csináltál?

– Idehozattam az oneiromancia egyik művelőjét – mondta Tyekanik. Farad'n szúrós pillantást vetett társára. Egyes idősebb sardaukarok gyakran játszottak álomfejtő játékot, különösen mióta a "Legfőbb Álmodó", Muad-Dib győzelmet aratott fölöttük. Úgy tartották, hogy az álmaikból kiokoskodhatják a módját, miként szerezhetnék vissza régmúlt hatalmukat és dicsőségüket. Tyekanik azonban mindig is lenézte ezt a játékot.

– Ez egyáltalán nem rád vall, Tyek – csodálkozott Farad'n.

– Akkor csak új hitemből fakadóan szólhatok – mondta a bashar a szökőkútnak. Persze ezért kockáztatták meg a Prédikátornak a Salusa Secundusra szállítását, hogy Tyekaniknak alkalma nyíljon a vallásról beszélni a herceggel.

– Akkor hát beszélj a hitedből fakadóan – kérte Farad'n.

– Legyen hercegem óhaja szerint. – A bashar megfordult, és az ifjúra nézett, aki desztillált koncentrátuma volt mindazon reményeknek, melyek a

Corrino-házat a trónhoz vivő ösvényen vezették. – Az állam és az egyház, sőt a tudományos értelem meg a hit, mi több: a haladás és a hagyomány – mindezek új értelmet nyernek Muad-Dib tanításaiban. Szerinte nincsenek kibékíthetetlen ellentétek, csak az emberek képzeletében, néha pedig az álmaikban. Az ember a múltban találja meg jövőjét, s mindkettő része egy oszthatatlan egésznek.

A kétségek ellenére, amiket nem tudott elhessegetni magától, Farad'nra nagy hatást tettek ezek a szavak. Tyekanik hangjában valami vonakodó egyetértést érzett, mintha a bashar belső meggyőződése ellen beszélne.

– És ezért hozattad el nekem ezt az... ezt az álomfejtőt?

– Igen, hercegem. Talán az álmaid áthatolnak az Időn. Ha egybefüggő egészként fogod fel a világegyetemet, teljes öntudatra fogod ébreszteni belső énedet. Az álmaid... nos...

– De én teljesen szórakozottan beszéltem az álmaimról – tiltakozott Farad'n. – Számomra csupán érdekességet jelentenek, semmi többet. Eszembe sem jutott, hogy te...

– Hercegem, semmi nem lehet jelentéktelen, amit te teszel.

– Ez nagyon hízelgő, Tyek. Valóban azt hiszed, hogy ez a fickó a nagy misztériumok mélyére lát?

– Igen, hercegem.

– Akkor hadd morogjon az anyám.

– Színed elé bocsátod az álomfejtőt?

– Hogyne; mivel az anyám bosszantására hozattad ide. Gúnyolódik velem? – tűnődött el Tyekanik. És azt mondta:

– Figyelmeztetnelek kell, hogy a vénember maszkot visel. Egy ixi készülék az, ami képessé teszi a vakokat, hogy a bőrükkel lássanak.

– Szóval vak?

– Igen, hercegem.

– Tudja, ki vagyok?

– Megmondtam neki, hercegem.

– Nagyszerű. Akkor induljunk.

– Ha hercegem kegyeskedne itt várakozni, azonnal a színe elé hozom ezt az embert.

Farad'n körülnézett a szökőkutas kertben, és elmosolyodott. Ugyanolyan jó hely ehhez a bolondsághoz, mint bármelyik másik.

– Elmondtad neki, mit álmodtam?

– Csak általánosságokban, hercegem. Meg fog kérni, hogy személyesen számolj be róluk.

– Ó, csodás. Itt várok. Hozd a fickót.

Farad'n hátat fordított, s hallotta, hogy Tyekanik sietve távozik. A sövény mögött egy kertészt látott dolgozni, barna sapkás feje búbja és a villogó nyesőolló fel-feltűnt a zöld lombok felett. A mozgás üteme szinte hipnotikus volt.

Ez az álomdolog csupa ostobaság, gondolta Farad'n. Tyek rosszul tette, hogy nem kért tanácsot tőlem, mielőtt cselekedett. Furcsa, hogy Tyek ilyen idősen tért meg. És most ezek az álmok.

Lépteket hallott maga mögül: Tyekanik ismerős, határozott csörtetését meg valami nyújtott csoszogást. Farad'n megfordult, és kemény tekintettel nézett a közelgő álomfejtőre. Az ixi maszk fekete volt és fátyolszerű, homloktól állig takarta az arcot. Szemhasítékok nem voltak rajta. Ha hinni lehet az ixiek büszkélkedésének, az egész maszk egyetlen hatalmas szem volt.

Tyekanik megállt Farad'ntól két lépésre, az álarcos öregember azonban egészen közel jött hozzá.

– Az álomfejtő – mutatta be Tyekanik. Farad'n bólintott.

Az álarcos öregember köhögésben tört ki, fojtott-gurgulázó hangon, mintha a gyomrából akarna felöklendezni valamit.

Farad'n figyelmét nem kerülte el az öreg körül szállongó savanyú fűszerbűz. A testét borító, hosszú, szürke köpenyből áradt.

– Ez a maszk valóban a tested része? – kérdezte Farad'n; egyszersmind rájött, hogy minél jobban ki akarja tolni az időpontot, amikor majd a tárgyra térnek.

– Míg viselem, igen – mondta az öreg keserű hangon, épp csak egy árnyalatnyi fremen akcentussal. – Az álmod – folytatta. – Beszélj róla.

Farad'n vállat vont. Miért is ne? Hiszen ez az oka, hogy Tyek idehozatta ezt a vénembert. Vagy mégsem? A herceg szívét a kétség és görcs húzta össze, mikor megkérdezte:

– Valóban az oneiromancia művelője vagy?

– Azért jöttem, hogy értelmezzem az álmodat, nagyúr.

Farad'n ismét vállat vont. Ez az álarcos alak idegessé tette, és egy pillantást vetett Tyekanikra, aki tapodtat sem mozdult álltó helyéből, s mellén összefont karral bámulta a szökőkutat.

– Akkor hát az álmodat... – unszolta az öregember. Farad'n mély lélegzetet vett, és nekilátott, hogy elmesélje az álmát. Ahogy belejött, már könnyebben ment. Beszélt a kútban felfelé folyó vízről, a világokról, amik atomok gyanánt ropták táncukat a koponyájában, a kígyóról, mely homokféreggé változott, majd porfelhővé robbant szét. Meglepve jött rá, hogy a kígyóról nehezebb beszélni. Iszonyú erejű, tiltó kényszert érzett magában, s ez felbőszítette, miközben beszámolóját tartotta.

Az öreg szenvtelenül nézte, míg végül Farad'n el nem hallgatott. A fekete fátyolmaszk leheletfinoman fodrozódott a lélegzésétől. Farad'n várt. Továbbra is csönd honolt.

A végén Farad'n megkérdezte:

– Akkor megfejted az álmomat, vagy sem?

– Már megfejtettem – mondta az öregember; a hangja mintha nagyon messziről jött volna.

– Nos? – Farad'n érezte, hogy a hangja elcsuklik; ez minden szónál ékesebben mutatta, micsoda feszültséget ébresztett benne az álom.

Erre még Tyekanik is megmozdult, vaskos kezét ökölbe szorítva eresztette le.

– Mi az? – csikorogta.

– Azt nem mondtam, hogy közlöm is veled az értelmezésemet – mondta az öreg.

– Több pénzt akarsz? – kérdezte Farad'n.

– Nem kértem fizetséget, mikor idehoztak. – A válasz hűvös méltósága enyhítette Farad'n dühét. Bátor öregember, ez kétségtelen. Tudnia kell, hogy az engedetlenség jutalma halál lehet.

– Egy pillanatra, hercegem – mondta Tyekanik, mikor Farad'n szólásra nyitotta száját. – Megmondod, miért nem akarod közölni velünk az álom megfejtését?

– Igen, uram. Az álomból úgy vettem ki, értelmetlen lenne megmagyarázni ezeket a dolgokat.

Farad'n nem tudta tovább visszafogni magát.

– Azt akarod mondani, hogy már ismerem az álmom jelentését?

– Talán igen, uram, de én nem erre céloztam.

Tyekanik odalépett Farad'n mellé. Mindketten keményen meredtek az öregemberre.

– Ezt magyarázd meg – utasította Tyekanik.

– Úgy ám – mondta Farad'n.

– Ha beszélnék erről az álomról, ha részletesen értelmezném a vizet és a homokot, a kígyókat és a férgeket, ha elemezném az atomok jelentését, amik ugyanúgy ott táncolnak az én fejemben, mint a tiédben... akkor, ó nagyuram, a szavaim csak Összezavarnának, és meg lennél győződve róla, hogy félreértettél.

– Attól félsz, hogy a szavaid megharagítanának? – akarta tudni Farad'n.

– Nagyuram! Te már amúgy is dühös vagy.

– Ezért nem bízol bennünk? – kérdezte Tyekanik.

– Nagyon közel jársz az igazsághoz, uram. Egyikőtökben sem bízom, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ti sem bíztok magatokban.

– Nagyon közel merészkedtél a határhoz – mondta Tyekanik. – Öltek már meg embereket kevésbé dölyfös viselkedésért, mint a tied.

Farad'n bólintott, és hozzátette:

– Ne tedd próbára a türelmünket.

– A Corrinók dühének baljós következményei széles körökben ismeretesek, Salusa Secundus ura.

Tyekanik csitító mozdulattal Farad'n karjára tette a kezét, és megkérdezte:

– Fel akarsz bőszíteni minket, hogy megöljünk?

Farad'nnak, akinek ez eszébe sem jutott, most a hideg futott végig a hátán, mikor belegondolt, mit jelenthet ez a viselkedés. Nem ez az öregember az, aki Prédikátornak hívja magát? Lehetséges, hogy több, mint aminek látszik? Milyen következményekkel járhatna a halála? A mártírok roppant veszélyesek tudnak lenni.

– Nem hiszem, hogy megölnétek, akármit is mondok – mondta a Prédikátor. – Úgy gondolom, te ismered az értékemet, bashar, a herceged pedig már kezdi gyanítani.

– Szóval semmiképp nem vagy hajlandó megfejteni az álmát? – kérdezte Tyekanik.

– Már megfejtettem.

– És nem árulod el, mit találtál benne?

– Hibáztatsz érte, nagyuram?

– Hogyan lehetsz te értékes a számomra? – kérdezte Farad'n. A Prédikátor kinyújtotta jobb kezét.

– Ha csak intek ezzel a kézzel, Duncan Idaho idejön hozzám, és engedelmeskedik nekem.

– Miféle dőre dicsekvés ez? – tudakolta Farad'n.

Tyekanik azonban, akinek eszébe jutott Wensiciaval folytatott beszélgetése, megcsóválta a fejét, és azt mondta:

– Hercegem, igaza lehet. Ennek a Prédikátornak sok híve van a Dűnén.

– Miért nem mondtad, hogy odavalósi? – kérdezte Farad'n.

Mielőtt Tyekanik válaszolhatott volna, a Prédikátor megszólította Farad'nt.

– Uram, nem szabad bűntudatot érezned az Arrakis miatt. Korszakod gyermeke vagy csupán. Ez egy különleges fajta könyörgés, amire minden ember hajlik, ha elfogja őt a bűntudat.

– Bűntudat! – Farad'n fel volt háborodva. A Prédikátor csak vállat vont.

Ettől Farad'n dühe furamód derűvé változott. Hátravetette fejét, és felkacagott, magára vonva ezzel Tyekanik ijedt tekintetét. Aztán csak annyit mondott:

– Kedvellek téged, Prédikátor.

– Megtisztelsz, hercegem – felelte az öregember. Farad'n elnyomott egy kuncogást, és azt mondta:

– Keresünk neked egy lakosztályt itt a palotában. Te leszel az udvari álomfejtőm – még akkor is, ha soha egy szóval sem árulod el, amit megtudtál, és adhatsz tanácsokat a Dűnével kapcsolatban. Nagyon kíváncsi vagyok arra a helyre.

– Ezt nem tehetem, hercegem.

A harag éle visszaköltözött Farad'n hangjába, ahogy a fekete maszkra meredt.

– És kérdem én, miért nem?

– Hercegem – mondta Tyekanik, ismét megérintve Farad'n karját.

– Mi az, Tyek?

– A Liga csak szerződésben rögzített feltételek mellett szállította őt ide. Vissza kell küldenünk a Dűnére.

– Visszahívnak az Arrakisra – erősítette meg a Prédikátor.

– Kik? – akarta tudni Farad'n.

– Nagyobb hatalmak, mint a tiéd, hercegem. Farad'n kérdő pillantást vetett Tyekanikra.

– Az Atreidesek kémje lenne?

– Nem valószínű, hercegem. Alia vérdíjat tűzött ki a fejére.

– Ha nem az Atreidesek hívnak vissza, akkor kicsoda? – kérdezte Farad'n ismét a Prédikátornak szentelve figyelmét.

– Egy hatalom, amely még az Atreidesekénél is nagyobb.

Farad'n nem tudta visszatartani a kuncogást. Csupa babonás ostobaság. Vajon hogy tudták elbolondítani ezzel Tyeket? Ezt a Prédikátort vak visszahívja – nyilván egy álom. Ugyan mi jelentőségük van az álmoknak?

– Ez időpocsékolás volt, Tyek – mondta Farad'n. – Miért játszattad el velem ezt a... ezt a bohózatot?

– Két dologról is szó van, hercegem – mondta Tyekanik. – Ez az álomfejtő megígérte, hogy a kezünkre adja Duncan Idahót, mint a Corrino-ház ügynökét. Cserébe csak annyit kért, hogy találkozhasson veled, és értelmezhesse az álmodat.

És Tyekanik magában hozzátette: Legalábbis ezt mondta Wensiciának! A kétségek újult erővel rohanták meg a bashart.

– Miért olyan fontos neked az én álmom, öreg? – kérdezte Farad'n.

– Az álmodból azt olvastam ki, hogy a nagy események a logikus végkifejlet felé haladnak – mondta a Prédikátor. – Mielőbb vissza kell térnem a hazámba.

Farad'n gúnyosan válaszolt.

– És mivel nem adtál nekem tanácsot, feddhetetlen maradsz.

– A tanács, hercegem, veszélyes portéka. De megkockáztatok néhány szót, amit tekinthetsz tanácsnak, vagy bármi másnak, kedved szerint.

– Készen állok – egyezett bele Farad'n.

A Prédikátor felszegte állát, vak maszkja rezzenéstelenül nézett szembe Farad'nnal.

– A kormányzatok jelentéktelennek tűnő okok miatt emelkednek és buknak, herceg. Micsoda apró események! Két asszony vitája... merről fúj a szél egy bizonyos napon... egy tüsszentés, egy köhintés, egy ruha hossza vagy annak a valószínűsége, hogy a szélfútta homok bekerül-e egy udvaronc szemébe. Nem mindig az Impérium minisztereinek magasztos gondjai határozzák meg a történelem folyását, s nem is szükségképpen az isten kezét vezérlő papok kinyilatkoztatásai.

Farad'nt mélységesen felkavarta ez a beszéd, ám nem tudott magyarázatot adni reakciójára.

Tyekanik azonban egyetlen elhullajtott szóra összpontosított. Miért említette ez a Prédikátor a ruhákat? Tyekanik elméje az Atreides-ikreknek küldendő birodalmi díszöltözékre koncentrált, a gyilkosságra kondicionált tigrisekre. Lehet, hogy ez a vénember burkolt figyelmeztetésnek szánta a szavait? Mennyit tudhat?

– Miféle tanács ez? – kérdezte Farad'n.

– Ha szeretnél sikerrel járni – mondta a Prédikátor –, a stratégiádat alkalmazási pontjára kell szűkítened. Mikor alkalmaz az ember stratégiát? Ha meghatározott helyek és meghatározott személyek járnak az eszében. De bármilyen gonddal ügyel is a részletekre, valami jelentéktelennek tűnő apróság el fogja kerülni a figyelmét. Mit gondolsz, hercegem, leszűkíthető a te stratégiád egy szektorkormányzó feleségének az ambícióira?

Tyekanik hűvös hangon félbeszakította.

– Miért dalolsz ennyit a stratégiáról, Prédikátor? Mit gondolsz, mit tervez a hercegem?

– A trón utáni vágy vezérli lépteit – mondta a Prédikátor. – Sok szerencsét kívánok neki, de többre lesz szüksége ennél.

– Ezek veszedelmes szavak – fakadt ki Farad'n. – Hogy merészelsz...?

– Az ambíciókat általában nem zavarja a valóság – állította a Prédikátor. – Azért ragadtattam magamat ilyen szavakra, mert keresztúton állsz. Nagybecsű úr lehet belőled. Egyelőre azonban olyanok vesznek körül, akik nem törődnek az erkölcsi önigazolással; a tanácsadóid stratégia-orientáltak. Fiatal vagy, erős és szívós, de nem részesültél abban a fajta kiképzésben, amely segítene kiformálni a karakteredet. Ez szomorú, mert olyan gyöngéid vannak, melyeknek dimenzióit az imént vázoltam.

– Mit akarsz ezzel mondani? – horkant fel Tyekanik.

– Vigyázz, mit beszélsz – mondta Farad'n. – Mik ezek a gyöngék?

– El sem gondolkoztál azon, miféle társadalom lehet számodra a legjobb – folytatta a Prédikátor. – Nem törődsz alattvalóid vágyaival és reményeivel. Még az az Impérium sem öltött alakot a képzeletedben, amelynek a trónjára törsz. – Fekete álarcát Tyekanik felé fordította. – Tekintetedet a hatalom vonzza, nem pedig kényes használata és veszedelmei. Ezért hát jövődet ismeretlen tényezők töltik ki: vitatkozó asszonyok, köhintések és szeles napok. Hogyan teremthetnél új történelmi korszakot, ha nem látsz tisztán minden részletet? Szívós elméd nem sok hasznodra lesz. Ez az a pont, ahol gyönge vagy.

Farad'n hosszasan tanulmányozta az öreget, s eltűnődött szavai mélyebb értelmén, konok ragaszkodásán ezekhez az idejétmúlt eszmékhez. Erkölcs! Társadalmi célok! Puszta mítoszok voltak ezek, amiket félre kellett lökni, ha az ember hitt a fejlődés felfelé ívelő spiráljában.

Tyekanik szólalt meg.

– Eleget fecsegtünk. Mi lesz az egyezségünkkel. Prédikátor?

– Duncan Idaho a tiétek – mondta az öreg. – Csínján bánjatok vele. Mérhetetlenül értékes drágakő.

– Ó, van számára egy testre szabott feladatunk – közölte Tyekanik, és Farad'nra pillantott. – Engedelmeddel, hercegem?

– Rakd föl az űrkompra, mielőtt meggondolom magam – dühöngött Farad'n. Aztán Tyekanikra meredt, és hozzátette: – Bosszant, hogy így kihasználtál, Tyek!

– Bocsáss meg neki, herceg – mondta a Prédikátor. Hűséges basharod Isten akarata szerint cselekszik, anélkül, hogy tudná.

A Prédikátor meghajolt és távozott, Tyekanik pedig utána sietett, hogy útjára bocsássa.

Farad'n távolodó hátukat figyelte, és eltűnődött: Közelebbről is tanulmányoznom kéne ezt az új vallást, amit Tyek követ. És bűntudatosan elmosolyodott. Micsoda egy álomfejtő! De annyi baj legyen: Az álmom úgysem volt különösebben fontos.

És víziója támadt egy páncélról. A páncél nem az ő bőréből sarjadt, de erősebb volt a plasztacélnál. Semmi sem hatolt át ezen a páncélon – sem kés, sem méreg, sem homok, sem pedig a sivatag pora és szikkasztó heve. Jobb kezének hatalma volt Coriotis-vihart támasztani, megrengetni a földet, és semmivé morzsolni. Tekintete az Arany Ösvényre szegeződött, s jobbjában a legnagyobb főhatalom jogara díszlett. És az Arany Ösvényen túl pillantása előtt megnyílt az Örökkévalóság, melyről tudta, hogy lelkének és örökké tartó testének a tápláléka.

Heighia, Testvérem Álma Ghanima Könyvéből

– Jobb volna, ha sosem lenne császár belőlem – mondta Leto. – Ó, nem arra célzok, hogy elkövettem apám hibáját, és a jövőbe néztem a fűszer látcsövével. Merő önzésből mondtam, amit mondtam. Nekem meg a testvéremnek rettenetes szükségünk van egy kis szabadságra, kötetlenségre; meg kell tanulnunk, hogyan éljünk együtt azzal, amik vagyunk.

Elhallgatott, és kérdőn nézett Lady Jessicára. Mindent elmondott, amiben megegyeztek Ghanimával. Vajon mi lesz nagyanyja válasza?

Jessica az unokáját tanulmányozta a parázsgömbök halvány fényében, melyek a lakrészét világították meg Tabr sziecsben. Még csak a második Arrakison töltött napjának reggele volt ez, és máris zavaró jelentések futottak be hozzá, hogy az ikrek egész éjjel a sziecsen kívül virrasztottak. Miben mesterkednek? Nem aludt jól, s testében érezte nyirokmirigyei követelését, hogy építse le magában azt a hiperéber tudatszintet, amit végig fenntartott a fárasztó események során, azóta a létfontosságú színjáték óta az űrkikötőben. Ez a sziecs kísértette őt rémálmaiban – a sivatag odakint azonban nem az volt már, amire emlékezett. Honnan került ide ez a rengeteg virág? És túl nyirkosnak érezte a levegőt. A fiatalok vízfegyelme ugyancsak meglazult.

– Mi vagy te, gyermek, hogy ennyi időre van szükséged önmagad megismerésére? – kérdezte.

Leto elnézőn csóválta a fejét. Tudta, hogy ez a felnőttes gesztus bizarrnak tűnik egy kisgyermektől, s emlékeztette magát, hogy ki kell zökkentenie nagyanyját a nyugalmából

– Először is, nem vagyok gyermek. Ó... – megérintette a mellét. – Ez egy gyermek teste, nem vitatom. Én azonban nem vagyok gyermek.

Jessica az alsó ajkát harapdálta, nem törődve vele, mit mutat ki ezzel. Hosszú évek óta halott hercege, akit itt gyilkoltak meg, ezen az elátkozott bolygón, mindig nevetett, ha ezt csinálta. Ez az egyetlen, amire nem terjed ki az önuralmad, mondta az ajakharapdálásról. Ilyenkor látom, hogy zavarban vagy, és le kell csókolnom az ajkadat, hogy megállítsam verdesését.

És ekkor az unokája, aki a hercege nevét viselte, egy lélekdermesztő pillanatra halálra rémítette, mert elmosolyodott, és így szólt:

– Zavarban vagy; látom az ajkad verdesésén.

Bene Gesserit kiképzésének legvégső erőtartalékait emésztette föl, hogy színleg nyugodt maradjon. Sikerült annyit mondania:

– Gúnyolódsz velem?

– Gúnyolódni? Soha. De tisztáznom kell, mennyi mindenben különbözünk. Hadd emlékeztesselek arra a régi-régi sziecsbeli orgiára, mikor az öreg Tisztelendő Anya átadta neked életeit és Más Emlékeit. Rád hangolta magát, és átnyújtotta neked azt a... azt a hosszú kolbászfonatot, aminek minden darabja egy személy volt. A kolbászok még mindig nálad vannak. Egyszóval tudsz róla egy keveset, mit élhetünk át nap mint nap mi Ghanimával.

– És Alia? – kérdezte Jessica, hogy próbára tegye.

– Nem beszélted meg ezt Ghanival?

– Veled akarom megbeszélni.

– Felőlem: Alia megtagadta önmagát, és átalakult azzá, amitől rettegett. A belső múltat nem lehet beolvasztani a tudatalattiba. Veszélyes dolog ez minden ember számára, ám nekünk, előszülötteknek még a halálnál is rosszabb. És ez minden, amit mondani akarok Aliával kapcsolatban.

– Szóval nem vagy gyermek – mondta Jessica.

– Több millió éves vagyok. Ez a tény olyan módosításokat igényel, amikre emberi lény még sosem volt rászorulva.

Jessica, immár lehiggadva, bólintott. Jóval óvatosabban kell viselkednie, mint Ghanimával. És hol van Ghanima? Miért jött Leto egyedül?

– Nos, nagyanyám – kérdezte a fiú –, akkor hát szörnyszülöttek vagyunk, vagy az Atreides-ház reménysége?

Jessica nem törődött a kérdéssel.

– Hol a testvéred?

– Eltereli Alia figyelmét, nehogy megzavarjon minket. Ez szükséges. De: Ghani sem mondana többet nálam. Nem jöttél rá erre tegnap?

– Hogy mire jöttem rá tegnap, az az én dolgom. Miért locsogsz itt szörnyszülöttekről?

– Locsogok? Ne gyere nekem a Bene Gesserit-szöveggel. nagyanya. Szóról szóra visszaszajkózom neked, a tulajdon emlékeidből. Többet akarok, nemcsak az ajkad verdesését.

Jessica a fejét rázta, mikor megérezte a jeges hideget ebben a... személyben, kinek az ereiben az ő vére folyt. A fiú rendelkezésére álló erőforrások visszahökkentették. Megpróbálta felvenni vele a versenyt, és azt kérdezte:

– Mit tudsz a céljaimról? Leto elfintorodott.

– Nem kell megérdeklődnöd, hogy elkövettem-e azt a hibát, amit az apám. Nem tekintettem ki az időkeretünkből – legalábbis szándékosan nem. Hagyjuk a jövő alapos ismeretét azokra a déjavu-pillanatokra, amiket minden ember megtapasztalhat. Tudok a jövőbelátás csapdájáról. Az apám élete mindent elmond nekem, amit tudnom kell róla. Nem, nagyanyám: a jövő tökéletes ismerete tökéletes csapdába ejti az embert a saját jövőjében. Összeomlik tőle az idő. A jelenből jövő lesz. Nekem több szabadságra van szükségem.

Jessica érezte, hogy kimondatlan szavak vonaglanak a nyelvén. Hogyan felelhetne olyat az unokájának, amit az nem tud már magától is? Ez iszonyú!)

Ez a fiú én vagyok! És az én drága Letom is ő! A gondolat szinte sokkolta. Egy pillanatra elmélázott rajta, mi lenne, ha ez a gyermeki álca széthasadna, kibontakoznának alóla a jól ismert, édes arcvonások, és föltámadna az ő... Nem!

Leto félrehajtotta a fejét, és fölfelé kémlelt, hogy szemügyre vegye nagyanyját. Szóval mégiscsak lehet manipulálni. Megszólalt.

– Mikor, remélem, nem túl gyakran, elgondolkodsz a jövőbelátáson, valószínűleg semmiben nem különbözöl a többiektől. A legtöbb ember szeretné tudni, mi lesz holnap a bálnaprém árfolyama, vagy visszatérnek-e valaha a Harkonnenek szülő világukra; a Giedi Prime-ra. Mi persze tudjuk, hogy a Harkonnenek nem látnak a jövőbe, ugye, nagyanya?

Jessica nem harapott rá a felkínált csalira. Nyilvánvaló, hogy a fiú előtt nem titok: benne is a Harkonnenek átkozott vére folyik.

– Ki számít Harkonnennek? – kérdezte Leto kajánul. Kicsoda Vadállat Rabban? Vagy közülünk bárki, ha...? De elkalandoztam. A jövőbelátás népszerű legendájáról beszélek: a jövő tökéletes ismeretéről! Hiánytalan és hézagtalan ismeretéről! Micsoda pénzeket lehetne keresni – és veszíteni – ezzel a tökéletes tudással felvértezve, mi? A csőcselék ezt hiszi. Úgy gondolják, hogy ha valamiből a kis darab jó, a nagyobb darab még jobb lesz. Milyen nagyszerű! És ha átnyújtod valamelyiküknek az élete teljes forgatókönyvét, a megváltoztathatatlan párbeszédeket, amik a sírig elkísérik... micsoda pokoli ajándék lenne! Micsoda abszolút unalom! Minden eleven pillanatában olyasmit játszana újra, amit már előre tud. Semmi eltérés. Nem lesz váratlan neki egyetlen felelet, egyetlen szó, egyetlen mondat sem, és így megy ez élete végéig, újra meg újra meg újra meg újra... – Leto a fejét ingatta. – A tudatlanságnak megvannak a maga előnyei. Én a meglepetésekkel teli világegyetemért imádkozom.

Hosszú beszéd volt, s miközben hallgatta, Jessica azon csodálkozott, mennyire élénken tükröződik a halott apa – az ő elveszett fia – Leto modorában, hanglejtésében, minden gesztusában. Még az eszmékben is; Paul sem fogalmazott volna másként.

– Az apádra emlékeztetsz – mondta.

– Sértő ez számodra?

– Bizonyos értelemben igen, de meg vagyok nyugodva, hogy a szelleme tovább él benned.

– Mennyire nem érted, hogyan is él bennem ő.

Jessica hangja színtelen maradt, de keserűség vegyült bele. Felszegte az állát, hogy farkasszemet nézzen unokájával.

– Vagy hogyan él bennem a herceged – mondta Leto. Nagyanya, Ghanima te vagy! Olyan mértékben egyek vagytok, hogy életednek semmi titka nem maradhat rejtve előtte, egészen addig a pillanatig, amíg megszülted apánkat. És én! Micsoda katalógusa vagyok én az eleven emlékeknek! Vannak pillanatok, amikor alig bírom elviselni. Azért jöttél, hogy dönts a sorsunkról? Azért jöttél, hogy dönts Alia sorsáról? Nekünk kellene ítélni fölötted!

Jessica választ követelt magától, és nem kapott. Mit csinál a fiú? Miért helyez ekkora súlyt a különbözőségükre? Csak nem tévedt ingoványos talajra? Csak nem vált ő is azzá, amivé Alia – szörnyeteggé?

– Zavarba hoz, amit beszélek – mondta Leto.

– Zavarba hoz – Jessica engedélyezett magának egy hiú vállrándítást. – Igen, zavarba hoz; és nagyon jól tudod, hogy miért. Biztos vagyok benne, hogy leforgattad magadban a Bene Gesserit-kiképzésemet. Ghanima bevallotta. Aliáról tudom, hogy megtette. Ismered a különbözőséged következményeit.

Leto zavaró intenzitással nézett föl rá.

– Kis híja, hogy nem vettük magunkra ezt az igát veled – válaszolta, s hangjából kimerültség csendült ki. – Ugyanolyan jól ismerjük az ajkad verdesését, mint egykor a szeretőd. Kedvünkre felidézhetünk minden becéző szót. amit annak idején a herceged suttogott a füledbe az ágyban. Intellektuálisan te tudomásul vetted ezt, semmi kétség. De figyelmeztetlek, hogy az intellektuális tudomásulvétel nem elég. Ha valamelyikünk szörnyszülötté válik, lehet, hogy a te benned, bennünk élő emlék-éned lesz a felelős érte! Vagy apánké... anyánké! A hercegedé! Bármelyikőtök megszállhat minket, a végeredmény ugyanaz marad.

Jessica valami égést érzett a mellkasa mélyén, nedvességet a szemében.

– Leto... – sikerült kinyögnie; végül rávette magát, hogy nevén szólítsa unokáját. A fájdalom nem bizonyult olyan perzselőnek, mint hitte, így hát kényszerítette magát, hogy folytassa. – Mit kívánsz tőlem?

– Tanítani akarom a nagyanyámat.

– Tanítani? Mire?

– Tegnap éjjel papás-mamást játszottunk Ghanival, ami majdnem a pusztulásba sodort minket, de sok mindent megtudtunk. A tudatossági foktól függ, mennyit tanulhat meg az ember. A cselekedeteket meg lehet jósolni. Ami Aliát illeti... most már szinte biztos, hogy megpróbál majd elrabolni téged.

Jessica pislogva fogadta a hirtelen vádat. Jól ismerte ezt a cselt, ő maga is számtalanszor alkalmazta már: ráállítani a beszélgetőpartnert a társalgás egyik vonalára, aztán hirtelen átváltani egy másikra. A hatás sokkoló erejű volt. Jessica mély levegőt vett, hogy összeszedje magát.

– Tudom, mit művel Alia... tudom, hogy micsoda, de...

– Nagyanya, szánnod kell őt. Használd a szíved is, ne csak az agyadat. Megtetted már nemegyszer. Te veszedelmes vagy, Alia pedig magának akarja az Impériumot, legalábbis azt, amivé lett, erre vágyik.

– Honnan tudjam, hogy nem egy másik szörnyszülött beszél-e hozzám? Leto vállat vont.

– Itt lép be a játékba a szíved. Mi Ghanival tudjuk, hogyan bukott el Alia. Nem könnyű hozzáidomulni a Más Emlékek lármájához. Ha elnyomod az egójukat, nyüzsögve tódulnak vissza, valahányszor felidézel egy emlékképet. Egy nap aztán – és száraz torokkal nyelt egyet – a falka legerősebb ordasa úgy dönt, itt az ideje átvenni az irányítást a test fölött.

– És semmit sem lehet tenni ellene? – Jessica feltette a kérdést, bár félt a választól.

– Azt hisszük, van valami... igen. A fűszernek nem hódolhatunk be; ez döntő fontosságú. És nem fojthatjuk el egészen magunkban a múltat. Ki kell használnunk, hogy Ötvözetté olvaszthassuk. Végül aztán belekeverjük önmagunkat. Többé nem leszünk azonosak az eredeti személyiségünkkel – de nem leszünk megszállottak sem.

– Azt mondtad, az elrablásomat tervezik.

– Nyilvánvaló. Wensiciát fűti a becsvágy; szeretné a fiát a trónon látni. Aliában is túlteng az ambíció, és...

– Alia és Farad'n?

– Ez nem túl valószínű – mondta Leto. – De Alia és Wensicia jelenleg párhuzamos pályán haladnak. Wensiciának van egy testvére Alia udvarában. Mi sem egyszerűbb, mint üzenetet küldeni a...

– Neked tudomásod van erről az üzenetről?

– Mintha a saját szememmel láttam és szóról szóra elolvastam volna.

– De nem volt a kezedben?

– Szükségtelen. Csak azt kell tudnom, hogy az összes Atreides itt van az Arrakison. Minden víz egyetlen ciszternában. – Széles ívű mozdulatot tett, mintha az egész bolygót át akarná ölelni.

– A Corrino-ház nem mer itt megtámadni minket!

– Alia profitálna belőle, ha megtennék.

A Leto hangjából érződő megvetés provokálóan hatott Jessicára.

– Nem hagyom, hogy a saját unokám atyáskodjon felettem! – mondta.

– Akkor a fenébe is, asszony, szűnj meg úgy gondolni rám, mint az unokádra! Gondold azt, hogy a te Leto herceged vagyok!

A hangnem, az arckifejezés, de még a türelmetlen kézmozdulat is annyira emlékeztetett rég elhunyt kedvesére, hogy Jessica zavartan elhallgatott. Leto száraz, érzéketlen hangon szólalt meg.

– Megpróbáltalak felkészíteni erre. Nem tagadhatod.

– Miért akarna Alia elraboltatni?

– Természetesen azért, hogy az egészet a Corrino-házra kenje.

– Nem hiszem el. Ez még az ő számára is... túl gyalázatos lenne! Túl veszélyes! Hogy tudna boldogulni, ha nincs, aki... Nem hiszem el!

– Ha majd megtörténik, el fogod hinni. Ó, nagyanya, Ghaninak meg nekem csak hallgatóznunk kell egy kicsit odabent, rögtön tudjuk, mi vár rád. Egyszerű önvédelem. Máskülönben hogy szagolhatnánk ki a hibákat, amiket a környezetünkben elkövetnek?

– Egyetlen percig sem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez az emberrablás szerepel Alia...

– Az alvilág isteneire! Hogy lehetsz Bene Gesserit létedre ennyire keményfejű? Az egész Impérium gyanítja, miért vagy itt. Wensicia propagandistái felkészültek a lejáratásodra. Alia alig várja, hogy ez megtörténjék. Ha te elbuksz, az Atreides-ház halálos sebet kaphat.

– Mit gyanít az egész impérium?

Olyan hűvösen ejtette ki a szavakat, amennyire csak képes volt rá; tudta, hogy ezt a gyermekszörnyet hiába próbálná rászedni a Hang fondorlatával.

– Lady Jessica össze akarja párosítani a két ikret! – recsegte Leto. – Ezt akarja a rend. Vérfertőzést!

Jessica pislantott egyet.

– Szófia beszéd – Nagyot nyelt. – A Bene Gesserit nem engedné, hogy ez a pletyka elterjedjen az Impériumban. Még mindig van némi befolyásunk, ezt ne feledd.

– Pletyka? Miféle pletyka? Egyértelmű, hogy kettőnk pároztatásának a lehetősége továbbra is ott lebeg a szemed előtt. – Mikor nagyanyja szólásra nyitotta száját, Leto megrázta a fejét. – Ne is tagadd. Ha egy háztartásban élnénk le a kamaszkorunkat veled, a drágalátós befolyásod annyit érne, mint a homokféreg pofája előtt lengetett kendő.

– Hát ennyire eszeveszetten ostobának nézel minket? – kérdezte Jessica.

– Bizony ám. A Testvériséged nem egyéb egy rakás nyavalygó vénasszonynál, akik másra se képesek gondolni, csak a fene ette tenyészprogramjukra! Mi Ghanival tudjuk, milyen eszközzel gyakorolhatnak nyomást rád. Csak nem te nézel bolondnak minket?

– Nyomást? Miféle nyomást?

– Tudják rólad, hogy Harkonnen vagy! Benne van a tenyészprogramjuk feljegyzéseiben: Jessica; szülőanya Tanidia Nerus; nemzőapa Vladimir Harkonnen báró. Ha az a feljegyzés véletlenül nyilvánosságra kerülne, alaposan szorulnál, nagyanyám!

– Csak nem hiszed, hogy a Testvériség zsaroláshoz folyamodna?

– Tudom, hogy megtennék. Ó, persze bevonták a szándékukat cukormázzal. Azt mondták, vizsgáld ki a lányodról terjengő híreket. Fölcsigázták a kíváncsiságodat meg a félelmedet. Igyekeztek a felelősségérzetedre hatni, fölébresztették benned a bűntudatot, amiért visszamenekültél a Caladanra. És fölajánlották neked, hogy lesznek olyan kedvesek, és megmentik az unokáidat...

Jessica csak bámult Letora szótlanul. Olyan volt az egész, mintha a fiú kihallgatta volna szigorúan titkos tanácskozásait a rend elöljáróival. Úgy érezte, meg kell hajolnia a szavai előtt, és most már kezdte elfogadni a lehetőségét, hogy Alia valóban az elraboltatását tervezi.

– Látod, nagyanya, nehéz döntés előtt állok – mondta Leto. – Kövessem az Atreidesek vezérelvét? Éljek az alattvalóimért... és haljak meg értük? Vagy válasszak más utat... ami lehetővé tenné, hogy ezredévekig éljek?

Jessica önkéntelenül hátrahőkölt. Ezek az oly hanyagul kiejtett szavak olyasvalamire céloztak, amit a Bene Gesserit jóformán elképzelhetetlennek tartott. Számos Tisztelendő Anya választhatná ezt az utat... vagy próbálkozhatna meg vele. A szervezet belső kémiai egyensúlyának manipulálása nem hiányzott a Testvériség beavatottjainak az eszköztárából. De ha valaki megteszi, előbb-utóbb mindenki ki fogja próbálni. És a lassan szaporodó halhatatlan nők számának gyarapodását lehetetlen volna elleplezni. A Bene Gesseritek biztosan tudták, hogy ez az út a pusztulásukhoz vezetne. A rövid életű emberiség ellenük fordulna. Nem... ez elképzelhetetlen.

– Nincs ínyemre a gondolatmeneted – mondta Jessica.

– Nem érted a gondolatmenetemet – felelte Leto. Ghani meg én... – A fejét ingatta. – Aliának már a markában volt, és eldobta magától.

– Biztos vagy benne? Már hírt adtam róla a Testvériségnek, hogy Alia az elképzelhetetlen módszerekhez folyamodott. Nézz rá! Egy napot sem öregedett, mióta utoljára...

– Ó, vagy úgy, te erre gondolsz! – Leto egy kézlegyintésre méltatta csupán a Bene Gesseritek testi egyensúlyát. – Én valami másról beszélek... egy olyan tökéletes megoldásról, amely messze túlmutat az emberiség minden eddigi teljesítményén.

Jessica csendben maradt, s elszörnyedten konstatálta, milyen könnyedén fejti le róla unokája a titoktartás védőhéjait. Bizonyára tudja, hogy ez az üzenet Alia halálos ítéletét jelentette. És akárhogy csűri-csavarja a szót. amire Ő készül, csak ugyanaz a természetellenes gyalázat lehet. Nem érti. mekkora veszélybe sodorja magát azzal, amit mond?

– Ezt meg kell magyaráznod – szólalt meg végül.

– Hogyan? – kérdezte Leto. – Hacsak fel nem fogod, hogy az Idő nem az, aminek tűnik, még csak bele sem kezdhetek a magyarázatba. Apám sejtette ezt. A megvilágosodás küszöbén állt. de visszariadt. Most rajtam a sor meg Ghanin.

– Ragaszkodom hozzá, hogy megmagyarázd – mondta Jessica, és kitapintotta a köpenye redőjébe rejtett mérgezett tűt. Gom-dzsabbar volt, annyira halálos, hogy legkisebb karcolása is másodperceken belül Ölt. Közben azt gondolta: Figyelmeztettek, hogy talán használnom kell. A gondolattól hullámokban futott végig a karján a reszketés, s ő hálás volt a köpeny takarásáért.

– Jól van – sóhajtott Leto. – Először is. ami az időt illeti: nincs különbség tízezer év és egy év között; nincs különbség százezer év és egy szívdobbanás között. Ez az első tény az Idővel kapcsolatban. A második tény pedig: az egész világegyetemet, minden idejével, én tartalmazom.

– Miféle ostobaság ez? – kérdezte Jessica.

– Látod? Nem érted. Akkor megpróbálom máshogy elmagyarázni. – Fölemelte a jobb kezét, és ahogy beszélt, aláfestésként gesztikulált vele. – Előremegyünk, hátramegyünk.

– Ezek a szavak nem magyaráznak meg semmit!

– Pontosan – mondta Leto. – Vannak dolgok, amiket nem lehet szavakba Önteni. Szavak nélkül kell megtapasztalnod Őket. Te azonban nem vagy felkészülve egy ilyen vállalkozásra; ha rám nézel, akkor sem engem látsz.

– De hiszen... egyenesen rád nézek. Ki mást látnék, ha nem téged! – Jessica rámeredt. Leto szavai a Zenszuni Kódex ismeretéről tanúskodtak, amire őt a Bene Gesserit iskolában tanították: a játék a szavakkal megzavarja a filozófia megértését.

– Vannak dolgok, amik fölött nincs hatalmad – mondta Leto.

– Hogy magyarázza ez meg azt a... azt a tökéletes megoldást, amely túlmutat az emberi nem minden eddigi teljesítményén?

A fiú bólintott.

– Ha az ember a melanzs használatával kerüli el az öregedést és a halált, vagy a szervezet egyensúlyának azzal a finom módosítgatásával, amitől ti. Bene Gesseritek – egyébként joggal – annyira féltek, ez a haladék csupán a kontroll illúzióját kelti. Akár átszalad az ember a sziecsen. akár végigsétál rajta, végső soron ugyanazt csinálja. És az idő múlását belsőleg éli meg.

– Miért bűvészkedsz így a szavakkal? Már jóval az apád születése előtt ilyen ostobaságokon csorbítgattam ki a bölcsességfogamat.

– De csak a fog nőtt vissza – mondta Leto.

– Szavak! Szavak!

– Ó, már nagyon közel jársz! – Hah!

– Nagyanya?

– Igen?

Leto hosszú percekig nem szólalt meg. Aztán annyit mondott:

– Látod? Magad is tudsz válaszolni – Rámosolygott. De pillantásod nem hatol át az árnyékokon. Én itt vagyok. – Megint elmosolyodott. – Apám nagyon közel jutott ehhez. Amíg élt, élt, mikor azonban meghalt, nem sikerült meghalnia.

– Mit mondasz?

– Mutasd meg nekem a testét!

– Gondolod, hogy ez a Prédikátor...

– Lehetséges, de akkor sem az az ő teste.

– Semmit sem magyaráztál meg – vádolta Jessica az unokáját.

– Előre figyelmeztettelek.

– Akkor meg miért...

– Te kérted. Meg kellett mutatnom. Most térjünk vissza Aliára és az elrablásodra, ami...

– Az elképzelhetetlent fontolgatod? – förmedt rá Jessica, s köpenye alatt készenlétben tartotta a mérgezett gom-dzsabbart.

– Te akarsz Alia hóhéra lenni? – kérdezte Leto csalókán szelíd hangon. Ujjával a köpeny redőjében megbúvó kézre mutatott. – Azt hiszed, alkalmat adna a használatára? Vagy azt, hogy én alkalmat adnék?

Jessica még nyelni is képtelen volt.

– Hogy a kérdésedre válaszoljak – folytatta Leto –, nem fontolgatom az elképzelhetetlent. Annyira nem vagyok bolond. De meg vagyok döbbenve rajtad. Te mered elítélni Aliát? Persze, hogy megtörte a drágalátós Bene Gesserit-előírásokat! Mit vártál? Cserben hagytad, magára maradt; a címzése régens, de gyakorlatilag ő az uralkodó királynő. Ennyi hatalom! Te meg visszaszaladtál a Caladanra, hogy Gurney karjaiban nyalogasd a sebeidet. Jó, megértem. De ki vagy te, hogy elítéld Aliát?

– Megmondtam már neked, hogy nem akar...

– Ó, fogd be a szád! – Leto undorodva fordította el a fejét. A szavakat azonban azon a különleges Bene Gesserit módon ejtette ki – a parancsoló erejű Hangot használta. Úgy elnémította vele a nagyanyját, mintha kézzel tapasztotta volna be a száját. Jessica azt gondolta: Ugyan ki tudná jobban használni ellenem a Hangot, mint ő? Megnyugtató érv volt, ami enyhítette sértettségét. Olyan sokszor használta már másokon a Hangot, hogy eszébe sem jutott, hogy ő is sebezhető lenne... legalább is... utoljára talán növendék korában, amikor...

Leto ismét odafordult hozzá.

– Ne haragudj. A helyzet az, hogy tudom, milyen vakon tudsz reagálni, ha...

– Vakon? Én? – Jessicát ez jobban felháborította, mint a fiú előbbi pimaszsága, mikor a Hangot használta ellene.

– Te – mondta Leto. – Vakon. Ha maradt még benned némi őszinteség, ki tudod értékelni a reakcióidat. A neveden szólítalak, mire te azt mondod: "Igen?" Elnémítom a nyelved: Fölidézem az összes Bene Gesserit-mítoszotokat. Tekints magadba, úgy, ahogy tanítottak. Ennyit legalább megtehetsz a...

– Hogy merészelsz! Mit tudsz te a... – Jessica hangja elcsuklott. Hát persze, hogy tud róla!

– Azt mondtam, tekints magadba! – Leto hangja parancsoló volt.

A fiú hangja ismét hatalmába kerítette Jessicát. Érzékszervei eltompultak, lélegzése felgyorsult. Öntudata határán túl ott lapult a kalapáló szív, a ziháló... Hirtelen rádöbbent, hogy a lihegés és a szívdobogás nem csillapodott le, nem tudta féken tartani őket Bene Gesserit-kontrolljával. Szeme döbbent felismeréssel nyílt tágra; érezte, hogy a teste valaki más utasításainak engedelmeskedik. Lassan visszanyerte a tartását, ám a felismerés maradt. Ez a gyermekszörny úgy játszott vele társalgásuk során, mintha finomra hangolt hangszer lenne.

– Most már tudod, milyen alapos kiképzést kaptál a drágalátós Bene Gesseritedtől – mondta Leto.

Jessica csak bólintani tudott. A szavakba vetett hite megsemmisült. Leto kényszerítette, hogy farkasszemet nézzen a valódi univerzummal, s őt megrendítette az élmény, elméje új öntudatra ébredt. "Mutasd meg nekem a testét!" Leto úgy mutatta meg neki a saját testét, mintha újszülött lenne. Mikor az első napokat töltötte a wallachi kiképzőiskolában, mikor azon a borzasztó napon a herceg ügynökei eljöttek érte – akkor érzett utoljára ilyen reszketeg bizonytalanságot a tulajdon jövőjét illetően.

– Hagyni fogod, hogy elraboljanak – mondta Leto. – De...

– Nem kértelek, hogy vitába szállj velem – ellenkezett a fiú. – Hagyni fogod. Tekintsd ezt a hercegedtől kapott parancsnak. Ha megtörtént, majd belátod, miért volt szükséges. Egy roppant érdekes tanítvány kerül majd a kezed alá.

Leto fölállt, és bólintott.

– Egyes folyamatoknak van végük, de nincs kezdetük; másoknak van kezdetük, de nincs végük. Minden attól függ, hol áll a megfigyelő.

Sarkon fordult, és elhagyta a helyiséget.

A másik előszobában találkozott a magánlakosztályuk fele siető Ghanimával. Mikor meglátta őt, a lány megállt, és azt mondta:

– Alia el van foglalva a Hívek Gyülekezetével. – És kérdő pillantást vetett a Jessica szálláshelyéhez vezető folyosóra.

– Sikerült – mondta Leto.

Az erőszakot egyaránt erőszaknak tekinti áldozat, tettes és mindenki más, aki bármilyen távolságból kapcsolatba kerül vele. Az erőszakra nincs mentség, nincs enyhítő körülmény. Az erőszak sosem egyensúlyozza ki és igazolja a múltat. Az erőszak csupán további erőszakos cselekményekre fegyverzi föl a jövőt. Az erőszak erőszakot szül – barbár tormája ez a vérfertőzésnek. Aki erőszakhoz folyamodik, további erőszaknak lesz csak a nemzője a jövőben.

MUAD-DIB APOKRIF IRATAIBÓL

Kora délután, amikor a legtöbb zarándok félrehúzódott, hogy felfrissítse magát a hűs árnyékban vagy egy kis iszogatással, a Prédikátor megjelent az Alia temploma előtt elterülő nagy téren. Pótszemének, az ifjú Assan Tariq-nak a karján érkezett. Hullámzó köpenye alatt, egy rejtett zsebben magával hozta a fekete fátyol maszkot, amit a Salusa Secunduson viselt. Szórakoztatta a gondolat, hogy az álarc és a fiú ugyanazt a célt szolgálja – az álcázást. Amíg kimutatja, hogy szüksége van szempótlókra, nem halnak el a kételyek.

Hadd terebélyesedjen a mítosz, de maradjon eleven a kétség, gondolta.

Senkinek nem szabad rájönnie, hogy a maszk valójában nem is ixi gyártmány, csak egyszerű vászonholmi. A keze nem csúszhat le Assan Tariq csontos válláról. Ha a Prédikátor egyszer látóként merészkedne a többi ember közé, kiégett szemgödre dacára, minden kétely szertefoszlana. A kicsinyke remény, amit lelke mélyén dédelgetett, végleg elhalna. Mindennap imádkozott a változásért, hogy belebotoljon valami másba, különbözőbe, de még a Salusa Secundus is aprócska kavicsnak bizonyult csupán, melynek ismeri minden aspektusát. Semmi nem változott, semmi nem változhat... egyelőre.

Sokan felfigyeltek rá, ahogy elhaladt az üzletek és bolthajtások előtt, s ide-oda forgatta a fejét; vak tekintete időnként megállapodott egy ajtón vagy egy! emberen. A fejét nem egészen úgy mozgatta, mint a vakok, s ez csak tápot adott a legendának.

Alia egy rejtett hasítékon át nézte őt temploma roppant mellvédje mögül. Valami jel után kutatott a sebhelyes arcon odalent – valami ismerős jel után, ami alapot adna az azonosításhoz. Minden pletykát jelentettek neki. És minden egyes jelentés a félelem újabb húrját pendítette meg benne.

Azt hitte, hogy a Prédikátor ellen kiadott elfogatóparancsa titokban fog! maradni, de hamarosan ezt is visszahallotta az utcákról. Még a testőrei között is volt valaki, aki nem bírta tartani a száját. Most remélte, hogy a testőrök tartják magukat új utasításaihoz, és nem tartóztatják le nyilvános helyen; ezt a köpönyeges rejtélyt, ahol az emberek tanúi lehetnének, és suttogni kezdhetnének róla.

A téren poros hőség uralkodott. A Prédikátor fiatal vezetője az orra elé húzta köpenye szélét, hogy csak sötét szeme párja és a homlok keskeny sávja látszott ki alóla. A szövet alatt tisztán kirajzolódott a cirkoruha orrcsöve. Alia azonnal tudta ebből, hogy a sivatagból jönnek. Hol a pokolban, rejtőzhetnek odakint?

A Prédikátor arcát nem védte fátyol a perzselő hőségtől. Még a cirkoruhája orrcsöve is szabadon lógott. Arcát minden védelem nélkül lecsupaszította a napfény és a szörnyű forróság előtt, amely szemmel látható hőhullámokban rezegtette a levegőt a tér kőkockái felett.

A templomlépcsőn kilenc zarándok állt; épp búcsúszertartásukat végezték. A tér árnyékos szélén még vagy ötven ember gyülekezett, többnyire zarándokok, akik a papság által kiszabott vezekléssel voltak elfoglalva. Akadt még közöttük néhány hírnök meg pár vándorkalmár, akik még nem kerestek ma eleget, hogy a legforróbb napszakra becsukhassák a boltot.

A hasadék mögött Alia a bőrén érezte a tikkasztó meleget, s tudta, hogy valahol a gondolkodás és az érzékelés állapota között lebeg; gyakran látta megesni ezt a bátyjával. A kísértés, hogy tanácsot üljön belső világával, baljós duruzsolásként zsongott a fejében. Ott volt a báró is: kötelességtudón, de minden pillanatban ugrásra készen, hogy kihasználja Alia félelmét, mikor a józan megfontolás csődöt mondott, és összemosódott körülötte a múlt, jelen és jövő.

Mi van, ha az Paul ott odalent? – kérdezte magától Alia.

– Ostobaság! – mondta a hang a fejében.

De a Prédikátor beszédeiről kapott jelentésekben nem lehetett kételkedni. Eretnekség! Aliát a hideg rázta ki a gondolattól, hogy maga Paul rombolhatja le azt az épületet, amelynek épp az ő neve az alapozása.

Miért ne?

Eszébe jutott, ami aznap reggel történt a Tanácsban. Vadul kikeltek Alia ellen, aki amellett kardoskodott, hogy fogadják el a Corrino-háztól ajándékba kapott díszruhákat.

– Az ikrek minden ajándékát alapos vizsgálatnak vetjük alá, mint mindig – vitatkozott Irulan.

– És mi van, ha ártalmatlannak találjuk őket? – kiabálta Alia. Valahogy ez volt az egészben a legfenyegetőbb: megállapítani, hogy az ajándékban nincs semmi veszedelmes.

Végül elfogadták a díszöltözékeket, és rátértek a másik napirendi pontra: adjanak-e helyet a Tanácsban Lady Jessicának. Aliának sikerült elérnie, hogy későbbre halasszák a döntést.

Erre gondolt, miközben a Prédikátort nézte a téren.

A mostani események a Régensségben kicsit olyanok voltak, mint annak az átalakításnak a túloldala, ami nagy léptekkel haladt előre a bolygón. A Dűne hajdan a diadalmas sivatag hatalmát jelképezte. Ez a hatalom fizikailag egyre csökkent, a róla szóló legendák azonban egyre terebélyesedtek. Már csak a sivatagóceán maradt meg a tüskebokrok ölelésében, a belső bolygó roppant Anyasivataga, amit a fremenek még mindig az Éjszaka Királynőjének hívtak. A tüskebokrokon túl puha, zöld dombok telepedtek a homokra. Minden domb mesterséges volt. Valamennyit nyüzsgő hangyák gyanánt robotoló emberek emelték. A dombok zöldjébe szinte belesajdult az Aliához hasonló Dűne-lakók szeme, akik még a rozsdavörös sivatag hagyományában nevelkedtek. Az ő szemében, akárcsak a fremenekében, a sivatagóceán továbbra is sohasem lazuló szorításban tartotta a Dűnét. Csak le kellett hunynia a szemét; és azt a sivatagot látta maga előtt.

Nyitott szemmel most már mást látott az ember a sivatag szélén: zöldellő dombokat és bűzlő mocsáriszapot, amely nyálkás csápokkal nyújtózott a homok felé – ám az a másik sivatag ugyanolyan hatalmas volt, mint valaha.

Alia a fejét rázva nézte a Prédikátort.

A vak fremen fölkapaszkodott az első teraszra a templom alatt, és a szinte kihalt tér felé fordult. Alia megérintette a gombot a kukucskálónyílása mellett, amely felerősítette az odalentről jövő hangokat. Hullámokban Öntötte el az önsajnálat; látta magát, amint itt áll, végtelen magányosan. Kiben bízhat még? Azt hitte, Stilgarra számíthat, de ez az öreg vak már Stilgart is megfertőzte.

– Tudod, hogy számol? – kérdezte tőle Stilgar. – Hallottam, mikor leszámolta vezetője markába a fizetséget. Nagyon furcsán hangzott az én fremen fülemnek, márpedig ez ijesztő dolog. Úgy számol: "shuc; ishcai, qimsa, chuascu; picha, sucta" és így tovább. Nem hallottam ilyet a sivatagban töltött régi idők óta.

Ebből Alia rájött, hogy Stilgar nem fogja neki megtenni azt, ami elkerülhetetlen. A testőreivel pedig körültekintően kell bánnia; azok szerették minden egyes szavát megfellebbezhetetlen érvényű parancsnak tekinteni.

Mit akarhat itt ez a Prédikátor?

A környező piactér a védőbalkonok és ívelt bolthajtások alatt ebben a napszakban is tarkabarka látványt nyújtott; az árusok néhány siheder felügyeletére bízva kint hagyták a portékáikat, hadd csodálják meg az arra járók. Egy-két kereskedő kinn maradt a téren, a zarándokok csörgő erszénye és a hátországban fizetőeszköznek használt fűszer pogácsák után szimatolva.

Alia a Prédikátor hátát tanulmányozta. Úgy tűnt, beszédre készül, de valami még visszatartja.

Miért állok itt, és bámulom ezt a roskatag aggastyánt? – kérdezte magától. Az a halandó roncs odalent nem lehet a "ragyogás edénye", az én eltűnt bátyám.

Haraggal határos csalódottság töltötte el. Hogy bizonyosodhat meg a Prédikátor kilétéről, hogy hessegetheti el magától a kételyeket úgy, hogy nem nyomoztat utána? Csapdába esett. Nem mert futó kíváncsiságnál többet tanúsítani ez iránt a vándorló eretnek iránt.

Irulan érezte ezt. Elvesztette a híres Bene Gesserit tartását, és keserűen kifakadt a Tanácsban:

– Elvesztettük a képességet, hogy jót gondoljunk önmagunkról! Ez még Stilgart is megdöbbentette.

Javid térítette észhez őket.

– Nincs időnk ilyen badarságokra!

Javidnak igaza volt. Ugyan miért lenne fontos, hogy mit gondolnak Önmagukról? Nekik csak egy feladatuk volt: fenntartani az Impérium hatalmát.

Irulan azonban visszanyerte a tartását, és még elsöprőbb modorban nyilatkozott.

– Elvesztettünk valami létfontosságú dolgot, én mondom nektek. És vele együtt elvesztettük azt a képességünket is, hogy jó döntéseket hozzunk. Manapság úgy vetjük rá magunkat a döntésekre, mintha az ellenségeink lennének... vagy pedig csak várunk és várunk, ami a feladás egyik formája, és hagyjuk, hogy mások döntései vezessenek minket. Hát elfelejtettük, hogy mi voltunk azok, akik ennek a folyamatnak a forrásánál bábáskodtunk?

És az egész vita amiatt robbant ki, hogy elfogadják-e a Corrino-ház ajándékát vagy sem.

Irulantól meg kell szabadulni, határozta el Alia.

Mire vár ott lenn az az öregember? Prédikátornak hívja magát. Akkor miért nem prédikál?

Irulannak nem volt igaza a döntéshozatallal kapcsolatban, mondta magában Alia. Az én döntéseim most sem hibásak! Az az ember, akinek nap mint nap élet és halál ügyében kell dönteni, nem lehet határozatlan, különben vége. Paul mindig azt mondta, hogy a nem természetes dolgok közül a sztázis, a renyheség, a stagnálás a legveszélyesebb. Az egyedüli maradandóság a változásban rejlik. A változás a legfontosabb.

Majd mutatok én nekik változást! – gondolta Alia.

A Prédikátor áldásra emelte karját.

A téren maradtak közül néhányan közelebb ballagtak hozzá, és Alia felfigyelt rá, milyen lassan mozognak. Igen, az utcákon azt rebesgették, hogy a Prédikátor magára vonta Alia haragját. Közelebb hajolt a kémlelőnyílása mellé telepített ixi erősítőhöz. A készülékből a téren gyülekező emberek moraja hallatszott, szélzúgás, sarutalpak csikorgása a homokon.

– Négy üzenetet hozok nektek! – mondta a Prédikátor.

Hangja harsányan dördült fel Alia erősítőjében; a nőnek lejjebb kellett csavarnia a hangerő-szabályozót.

– Minden üzenet személyre szóló – folytatta a Prédikátor. – Az első üzenetet Aliának hoztam, e hely uralkodónőjének. – S ezzel a kémlelőnyílás felé mutatott. – Ez az üzenet figyelmeztetés: te, aki a mindent-bírás titkát hordozod az ágyékodban, eladtad a jövődet egy üres erszényért!

Hogy merészeli? – gondolta Alia. De az öreg vak szavai mozdulatlanná dermesztették.

– A második üzenetem – mondta a Prédikátor – Stilgarnak szól, a fremen naibnak, aki azt hiszi, hogy a törzsek hatalmát át tudja váltani az Impérium hatalmára. Figyelmeztetlek, Stilgar: óvakodj a megcsontosodott hagyománytól, a merev szokásjog vaskezétől. Ellened fordul majd, és száműzetésbe kerget!

Most már túl messzire ment! – gondolta Alia. Őröket kell küldenem érte, mindegy, mi lesz a következménye. Ám a keze az ölében maradt.

A Prédikátor szembefordult a templommal, felkapaszkodott a második teraszra, bal kezét végig vezetője vállán nyugtatva. Aztán elkiáltotta magát:

– A harmadik üzenetem Irulan hercegnőnek szól. Hercegnő! A megaláztatást nem egykönnyen lehet feledni. Figyelmeztetlek: menekülj!

Mit beszél ez? – kérdezte magától Alia. Irulant persze megaláztuk, de... miért figyelmezteti, hogy meneküljön? Hiszen csak most döntöttem a sorsáról! A félelem borzongása futott végig Alián. Honnan tudta ezt a Prédikátor?

– A negyedik üzenetem Duncan Idahónak szól – mondta a vak. – Duncan! Téged arra tanítottak, hogy a hűség hűséget szül. Ó, Duncan, ne higgy ebben az ócska példázatban, mert a történelem hajtóereje az, amit éppen pénznek használnak a világban. Duncan! Fogd a szarvadat, és tedd azt, amiről jól tudod, hogy meg kell tenned.

Alia a jobb kézfejét harapdálta. Szarvak! Meg akarta nyomni a gombot, ami riadóztatja az őröket, a karja azonban nem volt hajlandó megmozdulni.

– Most prédikálni fogok nektek – mondta a Prédikátor. – Ez a sivatag szentbeszéde. Muad-Dib papságához szólok vele, akik a kard ökumenizmusát gyakorolják. Ó, ti balgák, akik hisztek az eleve szabott sorsban! Hát nem tudjátok, hogy az előre szabott sorsnak megvan a démoni oldala is? Azt üvöltitek, hogy fölmagasztaltattatok, csupán azért, mert Muad-Dib áldott nemzedékében éltek. Én mondom nektek, hogy elfordultatok Muad-Dibtől. A szeretet helyét a szentség vette át vallásotokban! A sivatag bosszújával incselkedtek!

A Prédikátor lehajtotta a fejét, mintha imádkozna.

Alia testén bizsergés futott végig, ahogy öntudatra ébredt. Az alvilág isteneire! Ez a hang! A perzselő homokban töltött esztendők recsegőssé tették, de könnyen lehetett Paul hangjának maradéka is.

A Prédikátor ismét fölemelte a fejét. Hangja végigdörgött a téren, ahol egyre többen kezdtek gyülekezni; mágnesként vonzotta őket ez a furcsasága múltból.

– Így vagyon ez megírva! – kiáltotta a Prédikátor. Azok, akik harmatért imádkoznak a sivatag szélén, özönvizet idéznek a fejükre! Az ész hatalma nem mentheti meg a végzetüktől őket! Az ész a gőg szülötte, és az ilyen ember nem tudhatja kevélységében, mikor cselekszik gonoszat. – Lehalkította a hangját. – Muad-Dibről azt beszélik, a jövőbelátás ölte meg, és a valóság világából átkerült az alam al-mitalba. Én azt mondom nektek, hogy ez káprázat csupán, Mája fátyla. Az ilyen gondolatoknak nincs független realitása. Nem szállhatnak ki a fejetekből, és nem csinálhatnak valós dolgokat. Muad-Dib mondta magáról, hogy nem rendelkezik Rihani mágiával, amelynek segítségével megfejthetné az univerzum titkait. Ne kételkedjetek benne.

A Prédikátor ismét fölemelte karját, s hangja sztentori magasságokba szárnyalt.

– Figyelmeztetem Muad-Dib papságát: a szirti tűz megéget titeket! Azok, akik megtanulják az öncsalás leckéjét, könnyen belepusztulhatnak abba a csalásba. A testvérvért nem lehet lemosni!

Ezzel leeresztette a karját, megkereste fiatal vezetőjét, és mire Alia kiszabadította magát a hirtelen támadt, reszketeg dermedtségből, már el is hagyta a teret. Ezt a félelem nélküli eretnekséget! Csak Paul lehet az. Figyelmeztetnie kell a testőreit. Nem léphetnek fel nyíltan ez ellen a Prédikátor ellen. Amit odalent látott, csak erősítette meggyőződését.

Az eretnek beszéd ellenére senki sem mozdult, hogy feltartóztassa a távozó Prédikátort. Egyetlen templomszolga sem indult az üldözésére. Egyetlen zarándok sem próbálta megállítani. Ez a karizmatikus öregember! Aki csak látta és hallotta, mindenki érezte hatalmát, az istenadta tehetség tükröződését.

A nap hevének dacára Alián végigfutott a hideg. Fizikai valóságként érzékelte, milyen bizonytalan fogással tartja markában az Impériumot. Megragadta kémlelőnyílása szélét, mintha ezt a fogást akarná megszilárdítani, s közben elgondolkozott a törékenységén. A hatalom magvát a Landsraad, a KHAFT és a fremen fegyverek egyensúlya tartotta kézben, míg az Űrliga és a Bene Gesserit feltűnés nélkül tevékenykedett az árnyékok között., A technológiai fejlődés tiltott szivárgása, amely az emberiség lakóterületének legszéléről fakadt, lassan kikezdte a központi hatalmat. Az engedélyezett termékek, amiket az ixi és tleilaxi üzemekben gyártottak, nem enyhítették ezt a nyomást. És a háttérben mindig ott volt a Corrino-házból való Farad'n, IV. Shaddam címeinek és jogigényének örököse.

A fremenek és az Atreides-háznak az Öregedésgátló fűszerre formált monopóliuma nélkül Alia szorítása meglazulna az Impériumon. Minden hatalma semmivé foszlana. Szinte érezte, ahogy kicsúszik az ujjai közül. Az emberek hallgattak erre a Prédikátorra. Veszélyes volna elnémítani, és ugyanolyan veszélyes lenne hagyni, hadd prédikáljon tovább ilyen szavakkal, mint amiket az imént harsogott el Arrakeen főterén. Alia megpillantotta bukása első előjeleit, a probléma váza tisztán kirajzolódott az agyában. A Bene Gesserit tételekbe foglalta ezt a problémát:

"Az, hogy egy hatalmas populáción egy kicsiny, de befolyásos csoport uralkodik, meglehetősen gyakori eset világegyetemünkben. Tudjuk azt is, melyek a főbb feltételei annak, hogy az illető populáció a gazdái ellen forduljon...

Egy: ha vezetőre talál. Ez a legillékonyabb veszély a hatalom birtokosai számára: csak ellenőrzésük alatt kell tartaniuk a potenciális vezetőket.

Kettő: ha a populáció észreveszi magán a béklyókat. A tömegnek vaknak és tudatlannak kell maradnia.

Három: ha a populáció valami reményt lát az alávetettségből való szabadulásra. Ez nem következhet be, ha fel sem merül bennük a gondolat, hogy a szabadulás egyáltalán lehetséges."

Alia megrázta a fejét, s érezte, hogy az arca beleremeg a mozdulat erejébe. A jelek már kiütköztek a Birodalom lakosságán. Minden jelentés, amit az Impériumban elszórt kémeitől kapott, megerősítette ebben a tudatban. A Fremen Dzsihad szüntelen háborúja minden planétán rajta hagyta bélyegét. Ahol gyökeret vert a "kard ökumenizmusa", a nép fölvette az alávetett lakosság vonásait: védekező lett, titkolózó, köntörfalazó. A felsőbbség minden megnyilvánulása – és ez gyakorlatilag egyházi felsőbbséget jelentett – burkolt, passzív ellenállásba ütközött. Ó, zarándokok továbbra is milliószámra érkeztek, zsibongó tömegben, és bizonyára akadtak közöttük őszinte hivők is. Az esetek döntő többségében azonban nem a vakhit volt a zarándoklatok mozgatórugója. Az emberek inkább igyekeztek ravaszul bebiztosítani magukat a jövőre. Ez a magatartás általában a feltétlen engedelmességet hangsúlyozta, s ezáltal kapott egy szeletet a hatalom valóságából, amit könnyen át lehetett váltani vagyonra. Az Arrakisról hazatérő hadzsik nagy tekintélynek örvendtek, új társadalmi státusra tettek szert. A hadzsik jövedelmező gazdasági döntéseket hozhattak, amikkel szülőbolygójuk őslakosai nem mertek szembeszegülni.

Alia ismerte a népszerű találós kérdést: "Mit találsz a Dűnéről hozott üres erszényben?" A válasz az volt: "Muad-Dib szemét" (két tűzgyémántot).

A fokozódó elégedetlenség elfojtásának hagyományos módszerei parádés menetben vonultak el Alia lelki szeme előtt: az embereket meg kell tanítani rá, hogy a fegyelmezetlenség mindig büntetést von maga után, az uralkodónak nyújtott segítség pedig jutalmat. A Birodalom haderejét meghatározott időszakokban új, véletlenszerűen kiválasztott állomáshelyekre kell átvezényelni. Az Impérium erejének legfőbb támaszait célszerű álcázni. Minden egyes hadmozdulat, amellyel a Régensség elébe vág a potenciális támadásoknak, megköveteli a pontos időzítést, hogy az ellenfél folytonos meglepetéseknek legyen kitéve.

Csak nem vesztettem el az időérzékemet? – tűnődött Alia.

– Miféle haszontalan spekuláció ez? – kérdezte egy hang a fejében. Érezte, hogy mind jobban lehiggad. Igen, a báró terve jó. Megszabadulunk a Lady Jessica jelentette veszélytől, és ugyanakkor diszkreditáljuk a Corrino-házat. Igen.

A Prédikátorral később is el lehet bánni. Alia felfogta, milyen szerepet tölt be a vak öregember. Ő volt a korlátlan spekuláció ősi szelleme, az ortodoxia sivatagában fennen lobogó eretnekség eleven lángoszlopa. Ebben rejlett az ő ereje. Az nem fontos, hogy valóban Paul-e vagy sem... amíg fel lehet szítani a kétségeket. Ám Bene Gesserit-ismeretei azt súgták Aliának, hogy a Prédikátor ereje rejti gyengesége kulcsát is.

A Prédikátornak van valami hibája, amit meg kell találnunk. Kémeket állítok rá, minden mozdulatát figyeltetem. És ha alkalom nyílik rá, csúnyán le fogom járatni.

Nem fogok vitatkozni a fremen klánokkal arról, hogy isteni küldetésük volt, a vallási megvilágosodás terjesztése. Későbbi állításuk mint viszont, melyben az ideológiai megvilágosodásra is jogot formálnak arra indít, hogy megvetésemmel sújtsam és szidalmakkal halmozzam el őket. Persze azért tartanak igényt erre a kettős szerepre, hogy megszilárdítsák a mandarinátusukat, és tovább létezhessenek a segítségével egy olyan univerzumban, amely mind nyomasztóbbnak találják őket. Az elnyomott népek nevében figyelmeztetem hát a fremeneket, rövid távú hasznosíthatóság hosszú távon mindig kudarchoz vezet.

A Prédikátor arrakeeni beszédéből

Leto éjszaka hívta ki Stilgart annak az alacsony sziklakiszögellésnek keskeny párkányára, amit Tabr sziecsben Figyelőkőnek neveztek. A Második Hold halványuló fényében lélegzetelállító kilátás nyílt a párkányról északon a Pajzsfal az Idaho-heggyel, délen a Nagy Síkság meg a keleti irányba, a Habbanija-gerinc felé vonuló dűnesorok. A déli látóhatárt kavargó porfátylak vonták ködbe; a vihar hordaléka. A Pajzsfal szélén a holdfény zúzmarája csillogott.

Stilgar akarata ellenére vállalkozott a titkos kiruccanásra, végeredményben azért, mert Leto javaslata felkeltette a kíváncsiságát. Miért kell sötétedés után kockára tenni az ember életét a nyílt homokon? A kölyök azzal fenyegetőzött, hogy elszökik, és egyedül vág neki, ha Stilgar nem hajlandó elkísérni. A dolog mindenesetre rettentően aggasztotta. Két ilyen ígéretes célpont, egyedül az éjszakában!

Leto lekuporodott a párkányra; délnek fordult, a síkság felé. Időnként rácsapott a térdére, mintha csalódott lenne valami miatt.

Stilgar várt. Mestere volt a szótlan várakozásnak; mellén Összefont karral, alig két lépésre állt védencétől, köpenye lustán hullámzott az éji szélben.

Leto számára ez a kirándulás a belső feszültség levezetésére szolgált. Szüksége volt rá, hogy új irányvonalat keressen az életének, s ebben a csendes konfliktusban Ghanima nem sokat segíthetett volna neki. Azért vette rá Stilgart, hogy csatlakozzon hozzá, mert volt néhány dolog, amiről Stilgar-nak tudnia kellett; az elkövetkezendő napokban még szüksége lesz rá.

Leto ismét a térdére vágott. Milyen nehéz ismerni egy dolog kezdetét! Néha úgy érezte, mintha a számtalan belső élet kiterjesztése volna, melyek közül mindegyik éppoly valós és egyedi, mint a sajátja. Ezeknek az életeknek a hömpölygő folyamában nem volt sem vég, sem befejezés – csak örök kezdet. Leginkább tolongó tömeghez hasonlíthatta őket, amely vadul ordítozik rá, hiszen ő az egyetlen ablak, amin mindegyikük keresztül akarna nézni. És ebben rejlett a veszély, ami Alia bukását okozta.

Leto vakon bámult a holdfény-ezüstözte, vihar utáni tájra. A síkságon egymást követték a dűnék hullámai, a szél által kiadagolt és terepalakzatokba halmozott szilikátmorzsalék – gyöngyhomok, morzsahomok, kavics. Úgy érezte, mintha ott ragadt volna az egyik feszült pillanatban, amikor nővérével együtt nézték a hajnal hasadtát. Sürgette az idő. Már Akkád hónapját írták, s Leto mögött a várakozás végeérhetetlen időszaka nyújtózott: hosszú, forró napok és forró, száraz szelek meg olyan éjszakák, mint ez a mostani, amikor a vidéket a Sólyom-bled kohójából támadó széllökések és hőhullámok gyötrik. Hátranézett a válla fölött a Pajzsfalra, mely kettétört vonalként derengett a csillagfényben. Azon a falon túl, az Északi Medencében rejlik minden gondjának fókusza.

Ismét kinézett a sivatagra. Ahogy a forró sötétségbe bámult, pirkadni kezdett; a nap előbújt a porfátylak közül, és mészárnyalatúra színezte a vihar vörös szalagjait. Behunyta a szemét, és maga elé képzelte, milyennek látják ezt a hajnalt Arrakeenben. A város alakot öltött a tudatában: szétszórt dobozok, halmaz a hajnali fény meg az ébredő árnyékok között. Sivatag... dobozok... sivatag... dobozok...

Mikor kinyitotta a szemét, a sivatag maradt: a szélszaggatta homok messzeségbe nyúló, rozsdavörös világa. Olajos árnyak futottak szét minden dűne tövében, mintha az éjszaka továbbélő sugarai lennének. Időnként összekapcsolódtak. Az éjszakára gondolt, ahogy itt kuporgott a nyugtalankodó Stilgarral; az öreg naibot aggasztotta a csönd meg az, hogy, nem tudta, miért jöttek ide. Stilgar sokszor járt erre szeretett Muad-Dibjével, számos emlék élhetett benne erről. A viharvert fremen most sem volt mozdulatlan, fürkész tekintete a környező vidéket járta, veszélyre utaló jeleket keresve. Stilgar nem szeretett nappal kint lenni a szabadban. Igazi fremen volt, a régi Dűne neveltje.

Leto elméje vonakodott elszakadni az éjszakától és a homoki túra tiszta fáradalmaitól. Mihelyt ideértek, a sziklák közé, az éjszakán fekete némaság uralkodott el. Megértette, hogy Stilgar tart a napfénytől. A sötétség egyszerű dolog volt, még akkor is, ha fortyogó veszélyeket rejtett. A fény ellenben összetett jelenség. Az éjszaka bűzlött a félelemtől, és a szörnyei undok zajokkal közeledtek. A dimenziók szétváltak éjjel, valahogy minden hangsúlyozottabb volt – a tövisek hegyesebbek, a pengék élesebbek. Ám a napvilág rémségei olykor rosszabbak voltak.

Stilgar megköszörülte a torkát.

Leto nem fordult hátra, úgy szólalt meg.

– Nagyon komoly problémám van, Stil.

– Gyanítottam. – A Leto mellett megszólaló hang halk volt és éber. A gyermek zavaró módon emlékeztetett az apjára. A tiltott mágia szüleménye volt, s ez mélységes viszolygással töltötte el Stilgart. A fremenek ismerték a megszállottság iszonyatát. A megszállottakat a törvény értelmében megölték, s vizüket kiöntötték a homokra, nehogy beszennyezzék vele a törzs ciszternáját. A holtak maradjanak csak holtak. Gyermekek nemzésével törni halhatatlanságra helyeslést érdemel, de a gyermeknek nincs joga életre hívni a múlt letűnt alakjait.

– A problémám az, hogy apám olyan sok mindent hagyott befejezetlenül – mondta Leto. – Különösen az életünk fókuszát: a Birodalom nem haladhat tovább ezen az úton, Stilgar, ha nem hozza megfelelő fókuszba az emberek életét. Az életről beszélek, érted? Az életről, nem a halálról.

– Egyszer régen, mikor apádat nyomasztotta egy látomás, ugyanígy beszélt nekem – emlékezett Stilgar.

Leto kísértést érzett, hogy egy könnyed válasszal napirendre térjen a belsejét marcangoló félelem fölött; talán javasolhatná, hogy hagyják abba a böjtölést. Rádöbbent, hogy rettenetesen éhes. Tegnap délben ettek utoljára, s Leto ragaszkodott hozzá, hogy átböjtöljék az éjszakát. Most azonban másfajta éhség kezdte kínozni.

Az a baj az életemmel, ami ezzel a hellyel, gondolta Leto. Hiányzik belőle az előzetes teremtés. Csak megyek egyre hátrébb és hátrébb, míg a távolságok összezsugorodnak. Nem látom a horizontot, nem látom a Habbanija-gerincet. Nem találom a próbatétel eredeti helyszínét.

– A jövőbelátást valóban nem lehet mással helyettesíteni – mondta Leto.

– Talán meg kellene kockáztatnom a fűszert...

– Hogy belepusztulj, mint apád?

– Ez itt a dilemma – töprengett Leto.

– Apád egyszer elárulta nekem, hogy a jövő túlságos ismerete csapdába zárja az embert a tulajdon jövőjében, és megfosztja a szabadságtól, hogy változtatásokat eszközöljön.

– Ez a paradoxon a mi problémánk – mondta Leto. – A jövőbelátás kifinomult és nagyhatalmú. A jövő jelenné válik. Komoly veszélyekkel jár látónak lenni a vakok földjén. Ha megpróbálod elmagyarázni a vakoknak, amit látsz, általában megfeledkezel róla, hogy a vakokat másfajta, a tiédtől eltérő mozgásra kondicionálta a vakságuk. Olyanok, mint valami szörnyűséges gépezet, mely megállás nélkül tör előre a maga útján. Megvan a saját lendületük, megvannak a saját fix pontjaik. Én félek a vakoktól, Stil. Félek tőlük. Könnyen összezúznak bármit, ami az útjukba áll.

Stilgar a sivatagot nézte. A mészszínű hajnalból acélszürke reggel lett. Azt mondta:

– Miért jöttünk ide?

– Mert azt akartam, hogy lásd azt a helyet, ahol esetleg meghalok. Stilgar egész testében megfeszült, aztán csak annyit mondott:

– Szóval neked is volt látomásod!

– Talán csak álmodtam.

– Miért jöttünk ilyen veszélyes helyre? – meredt a védencére Stilgar. – Most rögtön visszafordulunk.

– Nem ma fogok meghalni, Stil.

– Nem? Mit láttál a víziódban?

– Három utat – mondta Leto, az emlékezők ábrándos, réveteg hangján. – Az egyik lehetséges jövőben kénytelen voltam megölni a nagyanyánkat.

Stilgar éles pillantást vetett Tabr sziecs felé, mintha attól félne, hogy Lady Jessica meghallja őket a homokpusztaságon keresztül.

– Miért?

– Hogy el ne veszítsük a fűszer monopóliumát.

– Nem értem.

– Én sem, de álmomban ez jár az eszemben, mikor használom a kést.

– Ó – Stilgar értett a kés használatához. Mély levegőt vett. – Mi a második út?

– Ghani és én összeházasodunk, hogy lezárjuk az Atreides-vérvonalat.

– Ghaaa! – Stilgar tüdejéből egyszerre tódult ki a levegő, ahogy mélységes undorral felhorkantott.

– Az ősidőkben gyakran tettek így a királyok és a királynők – mondta Leto. – Mi Ghanival úgy döntöttünk, hogy nem hálunk egymással.

– Figyelmeztetlek titeket, nehogy megmásítsátok ezt a döntést! – Stilgar hangjában a halál zengett. A fremen törvény szerint a vérfertőzőket akasztással büntették a háromlábon. Megköszörülte a torkát, és megkérdezte: – És a harmadik út?

– Emberi léptékűre kell csökkentenem apám alakját.

– Muad-Dib a barátom volt – motyogta Stilgar.

– Az istened volt! Vissza kell rángatnom a földre.

Stilgar hátat fordított a sivatagnak, s szeretett Tabr sziecsének oázisára meredt. Az ilyen beszéd mindig zavarólag hatott rá.

Leto megérezte Stilgar mozdulatának verítékszagát. Iszonyú kísértést érzett, hogy kibújjon a sok fontos mondanivaló alól, amit most közölnie kell Stilgarral. Végigbeszélhetnék a fél napot, a konkrét témáktól az elvontak felé haladva, és kivonhatnák magukat az igazi döntések alól, melyeknek azonnali szükségessége fenyegető árnyként ködlött a horizonton. És ahhoz nem fért kétség, hogy a Corrino-ház valódi veszélyt jelentett valódi életükre nézve – az övére és Ghaniéra. Ám most mindent, amit tesz, a titkos szükségszerűségek szempontjából kell mérlegelni és elbírálni. Stilgar annak idején Farad'n meggyilkolása mellett szavazott, ragaszkodott a csomurkinak – az italba kevert méregnek – az agyafúrt alkalmazásához. Ezt nem szabad hagyni.

– Ha meghalnék itt, Stil – mondta Leto –, óvakodnod kell Aliától. Ő többé nem a barátod.

– Mit jelentsen ez a beszéd a halálról meg a nagynénédről? – Stilgar most már igazán fel volt háborodva. Megölni Lady Jessicát! Óvakodni Aliától! Meghalni ezen a helyen!

– A kis emberek Alia parancsára váltogatják az arcukat – mondta Leto. – Az uralkodónak nem muszáj prófétának lennie, Stil. Még csak Istenhez hasonlatosnak sem. Azért hoztalak ide, hogy tisztázzam veled, mire van szüksége az Impériumunknak. Jó kormányzásra. Ez pedig nem a törvényektől és precedensektől függ, hanem annak a személynek az egyéni kvalitásaitól, aki kezében tartja a kormányrudat.

– A Régensség nem hanyagolja el birodalmi kötelezettségeit – válaszolt Stilgar. – Ha majd nagykorú leszel...

– Én már nagykorú vagyok! Én vagyok mindőtök közül a legöregebb! Emlékezetem ötven évszázadra nyúlik vissza. Ha! Még arra is emlékszem, mikor mi, fremenek a Thurgrodon éltünk!

– Miért komédiázol velem? – kérdezte Stilgar ellentmondást nem tűrő hangon.

Leto bólintott magában. Tényleg, miért? Miért idézi föl a letűnt századok emlékeit? Pillanatnyilag a mai fremenek jelentették az igazi gondot; legtöbbjük továbbra is félcivilizált vadember maradt, aki hajlamos volt kinevetni a balszerencsés ártatlanságot.

– A kriszkés széthull, ha a tulajdonosa meghal – mondta Leto, – Muad-Dib elporladt. Miért élünk még mi, fremenek?

Egyike volt ez azoknak a hirtelen témaváltásoknak, amik annyira zavarták Stilgart. Azon kapta magát, hogy képtelen válaszolni. A szavaknak volt jelentésük, de nem értette, milyen szándékkal mondták ki Őket.

– Azt várják tőlem, hogy császár legyek, ám szolgának kell maradnom – jelentette ki Leto, s a válla fölött Stilgarra pillantott. – A nagyapám, akiről a nevemet kaptam, új jelmondatot tétetett a címerpajzsára, amikor átköltözött a Dűnére: "Itt vagyok, és itt is maradok."

– Nem volt más választása – mondta Stilgar.

– Úgy bizony, Stil. Nekem sincs más választásom. Születésemnél fogva, fogékony szellememnél fogva, egész lényemnél fogva az a sorsom, hogy császár legyek. Még azt is tudom, mire van szüksége az Impériumnak: jó kormányzásra.

– A "naib" szónak ősi jelentése van – szólt közbe Stilgar. Annyit tesz: "a sziecs szolgája".

– Emlékszem a tanításaidra, Stil – mondta Leto. – Ha jó vezetést akar, a törzsnek rendelkeznie kell olyan módszerekkel, melyek segítségével ki tudja választani azokat az embereket, akiknek az élete tükrözi a helyes kormányzás módját.

Stilgar fremen lelke legmélyéből beszélt.

– Ha megfelelsz ennek a feltételnek, magadra fogod ölteni a császári palástot. Előbb azonban bizonyítanod kell, hogy képes vagy úgy viselkedni, ahogy az uralkodóhoz illik!

Leto váratlanul felnevetett, majd megkérdezte:

– Kételkedsz a jóhiszeműségemben, Stil?

– Dehogyis.

– Hát születésem jogában?

– Az vagy, aki vagy.

– És ha azt teszem, amit elvárnak tőlem, az lesz jóhiszeműségem megmérettetése, mi?

– Ez a fremen gyakorlat.

– Szóval nem lehetnek belső érzéseim, amik a viselkedésemet vezérlik?

– Nem értem, mit...

– Ha mindig méltósággal viselem magam, bármekkora erőfeszítésembe is kerül, hogy elnyomjam titkos vágyaimat, akkor ez lesz a megmérettetésem.

– Ez az önkontroll lényege, fiam.

– Fiam! – Leto a fejét csóválta. – Ó, Stil, te adtad át nekem a kormányzás racionális erkölcsének a kulcsát. Állhatatosnak kell lennem, hogy minden cselekedetem a múlt hagyományaiban gyökerezzék.

– Ez így helyes.

– Csakhogy az én múltam mélyebb a tiédnél!

– És miben változtat ez a...

– Nekem nincs egyes szám első személyem, Stil. Ének sokasága vagyok, s memóriámban ősibb hagyományok élnek, mintsem elképzelni tudnád. Ez az én terhem, Stil. Folyton a múltba tekintek. Csordultig teli vagyok a velem született tudással, mely vonakodik az újdonságoktól és a változástól. De Muad-Dib megváltoztatta mindezt. – A sivatag felé intett, s íves körmozdulatot írt le a karjával, hogy belefoglalja gesztusába a Pajzsfalat is a háta mögött.

Stilgar megfordult, és a Pajzsfalra nézett. A fal tövébe Muad-Dib kora óta egy falut építettek, melyben egy csapat planetológus lakott, akik segítettek elterjeszteni a növényi életet a sivatagban. Stilgar az emberi kéz alkotta, idegen foltra meredt a tájban. Változás? Igen. A faluban volt valami összehangoltság, ami igaz valódiságra vallott, s ez sértőn érintette őt. Szótlanul állt, nem törődve a viszketéssel, amit a cirkoruhája alá befurakodó homokszemek okoztak. Ez a falu sértés volt a bolygó egykori önmagára nézve. Stilgar hirtelen szerette volna, ha egy spirál alakban süvöltő tornádó átsuhan a dűnék fölött, és eltörli a települést a föld színéről. Ahogy átvillant rajta ez az érzés, reszketés fogta el.

Leto azt mondta:

– Megfigyelted, Stilgar, milyen gyatra minőségűek az új cirkoruhák? Túl nagy a vízveszteségük.

Stilgar már majdnem azon volt, hogy ráförmedjen: Hát nem éppen én mondtam ezt neked? – azonban idejében visszafogta magát.

– Az embereink egyre inkább a tablettákra hagyatkoznak – jelentette ki helyette.

Leto bólintott. A tabletták megváltoztatták a testhőmérsékletet, csökkentették a vízveszteséget. Olcsóbbak és könnyebbek voltak a cirkoruháknál, de más terheket róttak a használójukra: többek között lelassították a reakcióidőt, és néha elhomályosították a látást.

– Ezért jöttünk ide? – kérdezte Stilgar. – Hogy megvitassuk a cirkoruha-gyártást?

– Miért ne? – kérdezte Leto. – Mivel nem akarsz szembenézni azzal, amiről beszélnünk kell.

– Miért óvakodjak a nagynénédtől? – az Öreg naib hangját harag élezte.

– Mert ő a változással szembeni ősi húzódozást játssza ki a fremenek ellen, ugyanakkor azonban iszonyatosabb változást fog a fejünkre hozni, mint elképzelni tudnád.

– Túlságosan felfújod a dolgot! Alia igazi fremen.

– Ó, szóval az igazi fremen ragaszkodik a múlt hagyományaihoz; márpedig az én múltam aztán messzire nyúlik. Mindenesetre, ha folytatnám ezt a gondolatmenetet, egy zárt társadalmat látnék a legelőnyösebbnek, amely teljességgel a múlt szent hagyományaitól függ. Korlátoznám a helyváltoztatást, mivel új eszmék kialakulásához vezet, az új eszmék pedig az életmód alapstruktúráját fenyegetik. A bolygón minden kis városállam a maga útját járná, azzá fejlődne, amivé tud. Végül a Birodalom széthullana a különbözőség terhe alatt.

Stilgar megpróbált nyelni, de kiszáradt a torka. Ezeket a szavakat akár Muad-Dib is mondhatta volna. Úgy hangzottak. Félelmetes ellentmondások rejlettek bennük. De ha az ember beleegyezik a változásba... Megrázta a fejét.

– A hagyományok megmutathatják a helyes viselkedést, ha a múltban él az ember, Stil, csakhogy a körülmények változnak.

Stilgar csak egyetérteni tudott azzal, hogy a körülmények változnak. De hogyan viselkedjen akkor az ember? Leto mögé tekintett, egyszerre látva és nem látva a sivatagot. A síkságban aranyszínű árnyékok táncoltak, ahogy a nap egyre magasabbra kapaszkodott az égbolt ívén, a porködökben bíbor árnyak és széltölcsérek kavarodtak. A messzi távolban most már láthatóvá vált a Habbanija-gerincet megülő homokfátyol, a sivatag pedig egyre kisebb, félhold alakban egymásba olvadó dűnékben nyúlt odáig. A levegőben rezgő hőhullámokon keresztül látni lehetett a pusztaság szélére befurakodó növényeket. Muad-Dib sarjasztott életet ezen a sivár helyen. Rézszínű, arányló, piros virágok, sárga virágok, rőtvörös és rozsdabarna szirmok, szürkészöld levelek, tövisek és élesen kirajzolódó árnyékok a bokrok alatt. A forró levegő mozgása vibrálón remegtette az árnyékokat.

Stilgar megszólalt:

– Én csak egy fremen vezér vagyok, te viszont egy herceg fia.

– Nem tudtad, mit mondasz, de kimondtad – szólt Leto.

Stilgar elkomorodott: Egykor, hosszú-hosszú idővel ezelőtt, Muad-Dib rótta meg így.

– Emlékszel rá, ugye, Stil? – kérdezte Leto. – A Habbanija-gerinc alatt voltunk, és a sardaukar kapitány... emlékszel rá: Aramsam? Megölte a barátját, hogy a saját bőrét mentse. És te többször figyelmeztettél aznap, milyen ostobaság lenne életben hagyni a sardaukarokat, akik látták a titkainkat. Végül azt mondtad, biztos be fognak számolni róla, mit láttak: meg kell Ölni őket. És apám így szólt: "Nem tudtad, mit mondasz, de kimondtad." És megsértődtél. Kijelentetted, hogy te csak egy egyszerű fremen vezér vagy. A hercegek bizonyára fontosabb dolgokról is tudnak.

Stilgar döbbenten meredt Letora. A Habbanija-gerinc alatt voltunk! Voltunk! Ez... ez a gyermek, aki akkor még meg sem fogant, teljes részletességgel tudta, mi történt aznap, olyan részletességgel, amire csak az képes, aki maga is ott volt azon a helyen. Ismételt bizonyítéka volt ez annak, hogy az Atreides-ikreket nem lehet közönséges módon megítélni.

– Most hallgass ide – mondta Leto. – Ha meghalok vagy eltűnök a sivatagban, azonnal menekülnöd kell Tabr sziecsből. Parancsolom. Vidd magaddal Ghanit, és...

– Te még nem vagy a hercegem! Te csak egy... gyerek vagy!

– Felnőtt vagyok, de gyermektestben élek – figyelmeztette Leto. Egy szűk sziklahasadékra mutatott alattuk. – Ha itt halok meg; azon a helyen fog megtörténni. Látni fogod a véremet, onnan tudod majd bizonyossággal. Fogd a nővéremet, és...

– Megkettőzöm a testőrséget – mondta Stilgar. – Mostantól kezdve nem jöhettek ki ide. Azonnal indulunk, és te...

– Stil! Te nem tudsz engem visszatartani. Jusson eszedbe még egyszer, mi történt a Habbanija-gerincnél. Emlékszel? A fűszergyár kint volt a homokon, és egy nagy mester közelített felé. A fűszergyárat már nem lehetett megmenteni a féregtől. És ez bosszantotta az apámat. Gurney azonban csak az emberekre tudott gondolni, akik a homokba vesztek. Ne feledd, mit mondott: "Az apádat inkább az emberek érdekelték volna, akiket nem menthetett meg." Stil; én azzal bízlak meg, hogy mentsd meg az embereket. Ők fontosabbak az élettelen tárgyaknál. És mindnyájuk közül Ghani a legfontosabb, mert ha én elbukom, ő lesz az Atreidesek utolsó reménye.

– Nem hallgatom ezt tovább – válaszolt Stilgar. Sarkon fordult, és mászni kezdett lefelé a sziklák között, a homoksávon túl zöldellő oázis irányába. Hallotta, hogy Leto követi. Aztán Leto elhaladt mellette, visszanézett, és azt mondta:

– Észrevetted, Stilgar, milyen szépek az idén a lányok?

Az emberi egyed élete, akárcsak a családé vagy egy egész nemzeté, fennmarad az emlékezetben. Népemnek el kell fogadnia ezt, mint a fejlődési folyamat szükségszerű velejáróját. A nép egységes organizmus, s ebben a maradandó emlékezetben mind több tapasztalatot tárol a tudatalattijában. Az emberiség azt reméli, hogy felhasználhatja ezt az anyagot, ha szüksége lesz rá az univerzum megváltoztatásához. De amit elraktároztak, azt el is lehet veszíteni, a véletlen azon szeszélye folytán, amit mind közönségesen "sors"-nak nevezünk. Sok minden van, amit képtelenség integrálni a törzsfejlődés viszonyrendszerébe, s ezáltal nem lehet kiértékelni és tevékenységre serkenteni azon folyamatos környezeti változások által, melyek rajta hagyják bélyegüket az emberi szervezeten. A faj tud felejteni! Ez a Kwisatz Haderach különleges értéke, amit a Bene Gesserit soha még csak nem is gyanított: a Kwisatz Haderach képtelen a felejtésre.

Leto Könyve Harq al-Ada nyomán

Stilgar rendkívül zavarbaejtőnek találta Leto utolsó megjegyzését, bár nem tudott magyarázatot adni rá, miért. Ott csikorgott az elméjében egész úton Tabr sziecsbe, minden másnál nagyobb jelentőségre téve szert, amit Leto a Figyelőkövön mondott.

Az arrakisi lányok valóban nagyon szépek voltak az idén. És az ifjak is. Arcukról ünnepélyesen sugárzott a vízbőség. Szemük csillogó volt, és messzire tekintett. Gyakran csupaszították le a vonásaikat, eszük ágában sem volt ál-cirkomaszkokat és kígyózó orrcsöveket viselni. Olykor megesett az is, hogy cirkoruha nélkül merészkedtek ki a szabad ég alá, inkább az újmódi öltözéket hordva, amely alatt mozgás közben futólag ki-kirajzolódott karcsú, fiatal testük.

Ez az emberi szépség párhuzamban állt a táj új szépségével. A régi Arrakisszal ellentétben a figyelő tekintetet most valósággal elbűvölte, ha egy apró csutak zöld gallyra bukkant a vörösesbarna sziklák között. És a barlangi nagyvárosok kultúrájának régi sziecsei, a bejáratokat védő szigetelőleplekkel és vízcsapdákkal együtt, fokozatosan átadták helyüket a vályogtéglából rakott, szabadon álló falutelepüléseknek. Vályogtéglák!

Miért akartam annak a falunak a pusztulását? – tűnődött Stilgar, és megbotlott járás közben.

Tudta, hogy a fajtája kihalófélben van. A régi fremenek megrökönyödve fogadták bolygójuk bőkezűségét – vizet ereszteni a levegőbe, csupán azért, hogy összetapasszanak néhány téglaépületet! Az a vízmennyiség, amit egyetlen családi lakóházra fordítottak, egy egész sziecsnek elég lett volna egy álló éven keresztül.

Az új épületeknek még átlátszó ablakaik is voltak, hogy beeresszék a nap hevét, és kiszikkasszák a bent lévő testeket, Ezek az ablakok kifelé nyíltak.

A vályogházakban lakó új fremenek kitekinthettek a tájra. Többé nem voltak zsúfolt sziecsekbe zárva. Ahol a horizont kitágul, a képzelőerő határai sem maradnak el mögötte. Stilgar érezte ezt. Az új horizont beleolvasztotta a fremeneket az Impérium világegyetemébe, felkészítette őket a korlátlan tér érzetére. Hajdan a keserű szükségszerűség e béklyója kötötte őket a vízben szegény Arrakishoz. Nem osztoztak abban a szellemi nyitottságban, amely az Impérium legtöbb bolygójának lakosságát kondicionálta.

Stilgar látta, hogy a változások ellentmondanak saját kétségeinek és félelmének. A régi napokban ritka volt az a fremen, aki fontolóra vette volna, hogy elhagyja az Arrakist, és új életet kezd valamelyik vízben bővelkedő világon. Még álmodniuk sem volt szabad a menekülésről.

Leto távolodó hátát figyelte, ahogy a fiú előtte ballagott. Leto arról beszélt, hogy korlátozni kellene a szabad helyváltoztatást. Nos, ez mindig is így volt a legtöbb külvilági számára, bár néha biztonsági szelep gyanánt megengedték nekik, hogy álmodozzanak. A bolygóhoz kötöttség azonban itt, az Arrakison érte el a tetőfokát. A fremenek befelé fordultak, és ugyanúgy elzárták az elméjüket, ahogy a településeiket a barlangrendszerekben.

A sziecs eredetileg ideiglenes menedékhelyet jelentett vész esetére. Még ezt a szót is megrontották, mintha egy egész nép roppant börtönét szimbolizálná.

Leto igazat beszélt: Muad-Dib megváltoztatta mindezt.

Stilgar elveszettnek érezte magát. Érezte, hogy régi hitvilága összeomlik. Az új látóhatárok olyan életet szültek, amely a börtönéből való szabadulásra törekedett.

"Milyen szépek az idén a lányok."

A hagyományok (az én hagyományaim! – ismerte el) kényszerítették a népét, hogy történelmének csak arra a szakaszára legyen figyelemmel, amely öncélú módon befelé fordult. A régi fremenek történelme iszonyatos vándorlásokból állt, ahogy egyik üldözésből a másikba menekültek. A bolygó régi kormányzata a régi Birodalom írásba fektetett politikájához igazodott. Elnyomta a kreativitást, a nyitottságot a haladás, a fejlődés iránt. Az általános jólét veszélyes volt a régi Impérium és hatalmasai számára.

Stilgar döbbenten ébredt rá, hogy legalább ilyen veszélyes Alia új irányvonala számára is.

Ismét megbotlott, és egyre jobban lemaradt Leto mögött.

A régi hagyományban, a régi vallásban nem létezett a jövő, csak a véget nem érő most. Stilgar rájött: Muad-Dib előtt a fremeneket arra nevelték, hogy a kudarcban higgyenek, ne a siker lehetőségében. Bár... Liet-Kynesnak hittek, csakhogy ő negyven generációs időhatárt vázolt föl nekik. Ez nem siker volt, csupán egy álom, amely – Stilgar már tisztán látta – szintén önmagába fordult.

Muad-Dib változtatott ezen!

A dzsihad során a fremenek sok mindent megtudtak a régi Padisah Császárról, IV. Shaddamról. A Corrino-házból kikerülő nyolcvanegyedik Padisah, aki elfoglalta az aranyoroszlános trónust, s uralkodott a világok millióiból álló Impérium fölött, gyakorlótérnek használta az Arrakist, hogy kipróbálja azt az új politikát, amit később Birodalomszerte be akart vezetni. Bolygókormányzói a folyamatos pesszimizmus légkörét terjesztették az Arrakison, hogy kiszélesítsék hatalmi bázisukat. Gondoskodtak róla, hogy a planéta minden lakója – még a szabadon kóborló fremenek is – értesüljön a csúf igazságtalanságokról és megoldhatatlan problémákról; megtanították Őket, hogy tehetetlen népnek tekintsék magukat, amely sehonnan sem várhat segítséget.

"Milyen szépek az idén a lányok!"

Amint Leto távolodó hátát figyelte, Stilgar eltöprengett azon, hogyan tudta elindítani benne a fiú ezt a gondolatmenetet egyetlen hanyagul elejtett, egyszerű mondattal. Most, ezután a mondat után Stilgar már egészen másképp látta Aliát és a saját szerepét a Királyi Tanácsban.

Alia szerette hangoztatni, hogy a régi hagyományokat nehéz megtörni. Stilgar beismerte magának, hogy mindig is valahogy megnyugtatónak találta ezt az állítást. A változás veszélyes. Az újítások elfojtandók. Az egyéni kezdeményezésnek elébe kell vágni. Mi más funkciója lenne a papságnak, mint az egyén akaraterejének elnyomása?

Alia gyakran mondogatta, hogy a szabad versenyt kezelhető korlátok közé kell szorítani. Csakhogy ez azt jelentette, hogy a veszedelmes technológia, mely újra kibontakozásnak indult, csupán zárt társadalmi rétegek számára lesz hozzáférhető – ugyanúgy, ahogy a múltban is szolgálta ősi gazdáit. Minden engedélyezett technikai eljárást vallásos burokba kell rejteni. Máskülönben... máskülönben...

Stilgar megint megbotlott. Most már a kvanatnál járt, s látta, hogy Leto a vízáram mellett növő barackfaligetnél várja. Stilgar hallotta, ahogy a talpa végigsúrolja a nyíratlan füvet.

Nyíratlan fű!

Miben higgyek? – kérdezte Stilgar magától.

Az ő nemzedékéből való fremen számára helyénvaló volt úgy gondolkodni, hogy minden egyénnek szüksége van saját korlátai alapos ismeretére. A hagyomány minden bizonnyal a legfőbb szabályozó elem egy zárt társadalomban. Az embereknek ismerniük kell korszakuk, társadalmuk, területük határait. Miért nem lehet mindenfajta gondolkozást a szieccsel modellezni? A bezártság érzete az egyén minden választását áthatja – korlátok közé szorítja a családot, a közösséget és a jó kormányzat minden intézkedését.

Stilgar megállt, és a gyümölcsfák között álló Letora meredt. A fiú mosolyogva nézett vissza rá.

Vajon tud róla, micsoda vihar dúl a lelkemben? – tűnődött Stilgar.

És az öreg fremen naib megpróbált visszanyúlni népe hagyományos katekizmusához. Az élet minden aspektusának egyedi alakra volt szüksége, eleve adott körforgása a titkos belső tudáson alapult, hogy mi működik és mi nem. Az a modell, ami alkalmazható az életre, a közösségre, egy nagyobb társadalom minden egyes elemére, egészen a főhatalom birtokosáig és tovább – ez a modell nem lehet más, csak a sziecs, és a sziecs megfelelője a homoksivatagban: a Shai-hulud. Az óriás homokféreg kétségtelenül rettentő erejű lény volt, ám ha fenyegették, elrejtőzött az áthatolhatatlan mélységben.

A változás veszélyes! – mondta magának Stilgar. A jó kormányzás célja csakis az állandóság és stabilitás lehet.

De az ifjak és a lányok szépek az idén.

És emlékeznek rá, mit mondott Muad-Dib, mikor letaszította a trónjáról IV. Shaddamot: "Nem a császárnak akarok hosszú életet, hanem az Impériumnak."

Hát nem ezt hajtogatom én is? – töprengett Stilgar.

Újra megindult, ezúttal a sziecs bejárata felé, amely Letotól kicsit jobbra esett. A fiú is mozdult, hogy elébe vágjon.

Muad-Dib mást is mondott, emlékeztette magát Stilgar. "A társadalmak, civilizációk és kormányok éppúgy születnek, fejlődnek, szaporodnak és lehanyatlanak, akár az emberek."

Veszélyes vagy sem, a változással muszáj számolni. A széparcú fiatal fremenek tudták ezt. Csak körül kellett nézniük, és látták, fel tudtak készülni rá.

Stilgar kénytelen volt megállni, ha nem teszi, egyenesen átgyalogol Leton.

A fiú bagoly módjára hunyorgott fel rá, és azt mondta:

– Látod, Stil? A hagyomány nem az a csalhatatlan vezérelv, aminek hitted.

A fremen meghal, ha túl soká van távol a sivatagtól; ezt hívjuk mi "vízbetegség"-nek.

Stilgar: Kommentárok

– Nehezemre esik ezt kérnem tőled – mondta Alia. – De... gondoskodnom kell róla, hogy Paul gyermekeinek egy birodalom maradjon örökül. A Régensség fennállásának nincs más oka.

Alia hátrafordult a székén; a tükör előtt ült, reggeli szépítkezését végezte. A férjére nézett, hogy felmérje, miként fogadta szavait. Duncan Idaho rászolgált az alapos tanulmányozásra; kétség sem fért hozzá, hogy jóval kifinomultabb és veszedelmesebb valami lett belőle, mint az Atreides-ház hajdani kardmestere. Külső megjelenése hasonló maradt – éles metszésű, sötét arcvonásokat keretező szénfekete hajsörény –, ám a hosszú évek során, mióta magához tért a ghola-állapotból, figyelemreméltó belső metamorfózison esett át.

Alia eltűnődött rajta, nem először és nem utoljára, hogy vajon mit rejthetett el a férfi titkos magányában a gholák halál utáni újjászületése. Mielőtt a tleilaxiak kezelésbe vették volna tiltott tudományukkal, Duncan viselkedése egyértelmű volt az Atreidesek számára – hűség, fanatikus ragaszkodás zsoldos ősei erkölcs-kódexéhez, hirtelen harag, gyors lecsillapodás. Engesztelhetetlen bosszúvágyat táplált magában a Harkonnen-ház iránt. És Paul életét mentve lelte halálát. A tleilaxiak azonban megvették a tetemét a sardaukaroktól, és tenyésztartályaikban zombit csináltak belőle: a test Duncan Idahóé volt, de a tudatos emlékek hiányoztak. Kiképezték Mentátnak, emberi számítógépnek, és elküldték ajándékba Paulnak; nagyszerű eszköz volt, melyet hipnotikus kényszerrel arra kondicionáltak, hogy megölje gazdáját. Duncan Idaho teste ellenállt ennek a kényszernek, s a tűrhetetlen feszültség hatására elfeledett múltja visszatért a sejtjeibe.

Alia már rég úgy határozott, hogy veszedelmes lenne meghitt gondolataiban Duncannek nevezni őt. Jobb lesz a ghola-nevét használni, a Haytot.

Sokkal jobb. És létfontosságú, hogy semmiképpen ne pillanthassa meg az öreg Harkonnen bárót, aki itt kuporog a fejében.

Duncan látta, hogy Alia vizsgálgatja, és elfordult. A szerelem nem tudta elrejteni az Aliában végbemenő változásokat; tettei átlátszó indítékai sem maradtak titokban Duncan előtt. A soklapú fémszemek, melyekkel a tleilaxiak szerelték föl, kegyetlen csecsebecsék voltak: átláttak minden csaláson. Aliát kaján, már-már férfiszerű alaknak mutatták, és Duncan nem bírta elviselni ezt.

– Miért fordulsz el? – kérdezte a nő.

– Meg kell gondolnom a dolgot – felelte Duncan. – Elvégre Lady Jessica... maga is Atreides.

– És téged az Atreides-házhoz köt a hűség, nem hozzám.

– Muszáj minden szavamat kiforgatnod? – kérdezte a férfi. Alia az ajkát csücsörítette. Csak nem lépett túl korán?

Duncan a boltíves ablaknyíláshoz ballagott, ami a templomtér egyik sarkára nézett. Gyülekezőfélben lévő zarándokokat látott odalent; az arrakeeni árusok már kezdtek feltünedezni a tömeg szélén, akár a kérődzők nyájára lecsapó ragadozófal ka. Kiszemelt magának egy csapat kereskedőt, akik fűszerrost kosarakat cipeltek, és fremen zsoldosok kísérték őket egy lépéssel lemaradva. Úgy vágtak át a lármás tömegen, mint kés a vajon.

– Csiszolt márványdarabokat árulnak – mondta Duncan lefelé mutatva. – Tudsz róla? Kirakják a köveket a sivatagba, és hagyják, hogy a homokviharok lecsiszolják őket. Néha érdekes mintákat találnak rajtuk. A művészi önkifejezés új formájának tekintik, és nagyon népszerű: eredeti viharcsiszolta márvány a Dűnéről. Múlt héten vettem egy darabot, egy aranyszínű fát öt bojttal. Nem csúnya, de elég törékeny.

– Ne változtass témát – mondta Alia.

– Nem változtattam – felelte a férfi. – Nagyon szép, de nem művészet. Az emberek a saját erőszakosságukkal, a saját akaratukból teremtik meg a művészetet. – Jobb kezét az ablakpárkányra tette. – Az ikrek utálják a várost, és attól tartok, megértem őket.

– Nem látom a kapcsolatot – mondta Alia. – Anyám elrablása nem lesz igazi rablás. Ha a te őrizetedre bízom, biztonságban lesz.

– Ezt a várost vakok építették – mondta Duncan. – Tudtad, hogy Leto múlt héten kivonult Stilgarral a sivatagba? Egész éjszaka kint maradtak.

– Jelentették – mondta a nő. – Ezek a homoki kacatok... Akarod, hogy betiltsam az árusításukat?

– Nem tenne jót az üzletnek – mondta Duncan. és megfordult. – Tudod, mit mondott Stilgar, mikor megkérdeztem, miért mentek ki a sivatagba? Azt, hogy Leto kapcsolatba akart lépni Muad-Dib szellemével.

Alia érezte a hirtelen feltörő pánik hidegét, és egy pillanatra a tükörbe nézett, hogy megnyugodjon. Leto nem merészkedne ki éjjel a sziecsből ilyen badarság miatt. Csak nem összeesküvés?

Idaho eltakarta a szemét, hogy ne kelljen látnia az asszonyát, és így szólt:

– Stilgar kijelentette, hogy azért tartott Letoval, mert még mindig hisz Muad-Dibben.

– Hogyne hinne!

Idaho tompán kuncogott.

– Azt mondja, azért hisz benne, mert Muad-Dib mindig a kis emberek pártján állt.

– Mit feleltél erre? – kérdezte Alia, s hangjából félelem csendült ki. Idaho leeresztette a kezét.

– Csak annyit, hogy "ezek szerint te is kis ember voltál".

– Duncan! Ez veszélyes játék. Ennek a fremen naibnak az ingerlésével olyan vadállatot piszkálhatsz fel, amelyik mindőnket elpusztíthat.

– Még mindig hisz Muad-Dibben – mondta Idaho. Ezért vagyunk védve tőle.

– Mit válaszolt?

– Azt, hogy ismeri a saját gondolatait.

– Értem.

– Nem... nem hiszem, hogy érted. A harapós dolgoknak hosszabb foga van, mint Stilgarnak.

– Nem értelek ma téged, Duncan. Megkérlek, hogy végezz el egy roppant kényes feladatot, ami egyenesen létfontosságú... Mit fecsegsz itt összevissza?

Milyen dölyfösen beszél! A férfi megint a bolthajtásos ablak felé fordult.

– Mikor kiképeztek Mentátnak... Nagyon nehéz dolog megtanulni, Alia, hogyan dolgozz a saját gondolataiddal. Először hagyni kell, hadd dolgozzon az elméd magadtól. Ez nagyon furcsa. Az izmaidat megmozgathatod, megedzheted, megerősítheted, de az elme magától cselekszik. Ha mindezt megtanultad az elmédről, néha olyasmit mutat neked, amit nem szeretnél látni.

– És ezért próbáltad megsérteni Stilgart?

– Stilgar nem ismeri a saját gondolatait; nem engedi szabadjára őket.

– Csak a fűszerorgiákon.

– Még ott sem. Ez teszi őt naibbá. Csak akkor vállalhat vezető szerepet, ha ellenőrzi és korlátok közé szorítja a saját reakcióit. Azt csinálja, amit elvárnak tőle. Ha tisztában vagy ezzel, tisztában vagy Stilgarral is, és lemérheted a foga hosszát.

– Fremen módra – mondta a nő. – Nos, Duncan, megteszed vagy sem? Anyámat el kell rabolni, és úgy beállítani a dolgot, mintha a Corrino-ház műve lenne.

Duncan néma maradt, Mentát módon mérlegelte Alia érveit és hangulatát. Ez a rablási terv olyan hideg számításra és kegyetlenségre vallott, melynek feltáruló dimenziói sokkoló erővel hatottak rá. Ilyen csekélységekért kockára tenni a tulajdon anyja életét? Alia hazudik. Talán igazak a pletykák Aliával és Javiddal kapcsolatban. Erre a gondolatra jéghideg gombóc csomósodott össze a gyomrában.

– Te vagy az egyetlen, akire ezt rábízhatom – erősítette meg Alia.

– Tudom – felelte Duncan.

A nő ezt beleegyezésnek vette, és rámosolygott magára a tükörben.

– Tudod – mondta Idaho –, a Mentátok megtanulnak minden embert egyfajta bonyolult folyamatábrának tekinteni.

Alia nem felelt. Valami személyes emlékbe merülhetett, arcára üres kifejezés ült ki. Idaho egy pillantást vetett rá a válla fölött, a szemébe nézett, és megborzongott. Úgy tűnt, mintha a nő olyan hangokkal beszélgetne, amiket csak ő hall.

– Folyamatábrának – ismételte.

És közben azt gondolta: Az embernek meg kell szabadulnia a régi gyötrelmektől, ahogy a kígyó is levedli bőrét – hogy utána újat növesszen, és belenyugodjon a korlátaiba. így van ez az uralmi rendszerekkel is, a Régensség sem kivétel. A régi uralmi rendszereket le lehet nyomozni, akár az eldobott öntőformákat. El kell végeznem a rám szabott szerepet, de nem úgy, ahogy Alia képzeli.

Alia egyszerre csak összerázkódott, és azt mondta:

– Letonak nem szabadna kint mászkálni ilyenkor. Megrovást kap érte.

– Még Stilgarral sem?

– Még vele sem.

Fölállt a tükörtől, odasétált, ahol Idaho állt az ablak mellett, és kezét a karjára tette.

Duncan elnyomott egy borzongást, és azonnal átváltott Mentát tudatállapotba. Volt a nőben valami, ami taszította.

Valami.

Képtelen volt rávenni magát, hogy ránézzen. Megérezte szépítőszerei melanzsillatát, és harákolt egyet.

Alia azt mondta:

– Ma Farad'n ajándékainak a vizsgálatával leszek elfoglalva.

– A díszruhákéval?

– Igen. Az a ravasz fattyú semmit sem tesz hátsó szándék nélkül. És nem szabad elfelejtenünk, hogy a basharja, Tyekanik, valóságos nagymestere csomurkinak, csomasznak és a királyi házak közötti orgyilkosságok más finomságainak.

– A hatalom ára – válaszolt Idaho, és elhúzódott a hitvesétől. – Csakhogy mi mozgékonyak vagyunk, Farad'n pedig nem.

Alia a férfi klasszikus arcélét tanulmányozta. Néha nehéz volt kifürkészni az esze járását. Most csak arra gondolt vajon, hogy a korlátlan mozgat! hatóság a katonai ütőerő alapja? Nos, az élet az Arrakison túl sokáig volt túl biztonságos. A mindenünnen leselkedő veszélyek élezte érzékszervek kitompulhatnak, ha hosszú ideig nem használják őket.

– Igen – mondta Alia. – Nekünk itt vannak még a fremenek.

– Mozgékonyság – ismételte Idaho. – Nem züllhetünk gyalogsággá. Az ostobaság lenne.

Aliát ingerültté tette a férfi viselkedése. Így szólt:

– Farad'n minden módszert felhasználna az elpusztításunkra.

– Ó, hát ez az – mondta Idaho. – A kezdeményezőkészség egyik formája az a fajta mozgékonyság, amivel a régi időkben nem rendelkeztünk. Nekünk volt egy becsületkódexünk, az Atreides-ház becsületkódexe. Mi mindig kifizettük, amit elvettünk; fosztogasson csak az ellenség. Ez a megkötés persze már nem érvényes. Az Atreides-ház ugyanolyan mozgékony, mint a Corrino-ház.

– Anyám elrablása legalább annyira szolgálja az ő biztonságát, mint bármi mást – erősködött Alia. – Mi továbbra is a kódex szerint élünk!

Duncan Idaho lenézett rá. Alia tudta, milyen veszedelmes elemző gondolkodásra ösztönözni egy Mentátot. Nem látta, mi volt Idaho elemzésének az eredménye. És mégis... Duncan szerette őt. Keze fejével megtörölte a szemét. Milyen fiatalosnak tűnik Alia! Lady Jessicának igaza volt: úgy tűnt. mintha a lánya egyetlen napot sem öregedett volna a Duncannel együtt töltött esztendők során. Lágy vonásai továbbra is Bene Gesserit anyjára emlékeztettek, a szeme azonban Atreides-szem volt – mérlegelő, követelő, sólyomszerű. És most valami megszállott, hideg számítás leselkedett benne.

Idaho túl régóta szolgálta az Atreides-házat ahhoz, hogy titokban maradjanak előtte a család gyöngéi és erősségei. De ez a dolog Aliában, ez új volt. Az Atreidesek űztek néha kétes játékokat az ellenségeikkel, barátaikkal és szövetségeseikkel azonban soha, a családtagokról nem is beszélve. Ez volt az Atreides-politika alapja; támogasd a gondjaidra bízott embereket legjobb képességeid szerint; mutasd meg nekik, mennyivel jobb az Atreidesek uralma alatt élni. A barátaiddal szemben érzett szeretetet azzal bizonyítsd, ahogy viselkedsz velük. Amit viszont most Alia kért tőle, az nem vallott Atreidesre. Teste minden egyes porcikájával érezte ezt. Oszthatatlan egység volt, és felfigyelt erre az idegen attitűdre Aliában.

Mentát érzékszervei hirtelen teljes öntudatra ébredtek, s elméje abba a jéghideg transzba révedt, ahol nem létezett az Idő, csak a folyamatos elemzés. Alia rá fog jönni, mi történt vele, de ezen nem lehetett segíteni. Átadta magát az adatok elemzésének.

Elemzés: egy Lady Jessica-tükörkép ott éli pszeudo-életét Alia tudatában. A Mentát ugyanúgy látta ezt, akárcsak a ghola-állapot előtti Duncan Idaho tükörképét, amely állandóan ott lebegett a tudatában. Aliának azért van ilyen tudata, mert előszülött. Neki azért, mert a tleilaxiak tenyésztartályától kapta az életet. Alia azonban megtagadta ezt a tükörképet, kockára tette az anyja életét. Ebből következik, hogy Alia nem áll kapcsolatban az elméjében élő ál-Jessicával. Ebből következik, hogy Aliát teljesen megszállva tartja egy másik pszeudo-élet, amely kirekeszti az összes többit.

Megszállott!

Idegen!

Szörnyeteg!

Idaho Mentát módra tudomásul vette ezt, és nekilátott, hogy más oldalról is megvizsgálja a problémát. Minden Atreides itt tartózkodott, ezen a bolygón. Megkockáztatná-e a Corrino-ház, hogy rájuk támad az űrből? Agyán villanásszerűen végigfutottak azok a konvenciók, melyek véget vetettek a hadviselés primitív formáinak:

Egy – Egyetlen bolygót sem lehetett megfelelően felvértezni az űrből jövő támadások ellen; ergo: a megtorló csapásmérő eszközöket minden Nagy Ház a székbolygóján kívülre telepítette. Farad'n minden bizonnyal tisztában van vele, hogy az Atreidesek nem hanyagolták el ezt az elemi óvintézkedést.

Kettő – Az erőtérpajzsok teljes védelmet nyújtottak minden lőfegyver és robbanószer ellen, amely nem az atomtechnológián alapult. Ez volt az oka, hogy a kézitusa ismét létjogosultságot nyert az emberi hadviselésben. Csakhogy a gyalogságnak megvoltak a maga korlátai. Hiába hozta vissza esetleg a Corrino-ház sardaukarjait az Arrakeen előtti színvonalra, a fremenek zabolátlan vadságával szemben akkor is tehetetlenek lennének.

Három – A planetáris feudalizmust folyamatosan veszélyeztette a technika fejlődése, ám a Butleri Dzsihad kihatásai továbbra is gondoskodtak róla, hogy a technológia művelői sehol se essenek túlzásokba. E tekintetben egyedül az ixiek, a tleilaxiak, meg néhány elszórt peremvidéki bolygó lakói jelentettek veszélyt, márpedig ezeket a bolygókat az Impérium egyesítet dühe bármikor izzó porfelleggé robbanthatta volna szét. A Butleri Dzsihadot nem lehetett visszájára fordítani. A gépesített hadviselés magasan fejlet technikát követelt meg. Az Atreidesek Impériuma más csatornákba terelte ezt az erőt. Sehol sem létezett magas technikai színvonal éber felügyelet nélkül. És a Birodalom természeténél fogva megmaradt a biztonságos feudalizmusban, hiszen ez volt a legjobb társadalmi berendezkedés a roppant távolságokban elszórt szűzföldek – az új bolygók – betelepítésére és integrálására.

Duncan érezte, hogy Mentát-tudata fénylőn sziporkázik, amint átfutott az önmagára vonatkozó emlékadatokon, az idő múlására ügyet sem vetve. A gyorselemzésben arra a következtetésre jutott, hogy a Corrino-ház nem fog megkockáztatni egy illegális atomtámadást az űrből, ugyanakkor azonban tökéletesen tisztában volt azokkal a tényezőkkel, amikből a következtetését levonta: az Impérium megközelítőleg ugyanannyi nukleáris és hagyományos fegyver fölött rendelkezett, mint a Nagy Házak együttvéve. A Nagy Házaknak legalább a fele gondolkodás nélkül reagálna, ha a Corrino-család megszeg né az Egyezményt. Az Atreidesek bolygón kívüli megtorló rendszerének ellencsapása tekintélyes erők támogatására számíthatna, és még csak hívni sem kellene őket. A félelem Ösztöne hajtaná mindet. A Salusa Secundus és szövetségesei sugárzó porfelhőkben végeznék, a Corrino-ház nem kockáztathatja ezt a végpusztulást. Kétségkívül jóhiszeműen fogadták el az érvelést, ami szerint a nukleáris fegyvereket egyetlen célra kell tartalékolni: az emberiség védelmére valami "idegen intelligencia" ellen, ha az valaha is felbukkanna.

Az elemző gondolatoknak éles körvonaluk, kristályos kontúrjuk volt. Elmosódott, köztes foltoknak nem maradt hely. Alia azért választotta a rablás és a terror útját, mert idegenné vált, nem Atreidesszé. A Corrino-ház valóban veszélyt jelentett, de nem olyan formában, ahogy azt Alia el akarta hitetni a tanáccsal. Alia azért törekszik Lady Jessica eltávolítására, mert a perzselő Bene Gesserit-intelligencia az első perctől fogva látta azt, amivel Duncan csak most jött tisztába.

Idaho lerázta magáról a Mentát-transzot, s látta, hogy Alia ott áll előtte, arcán hűvös, mérlegelő kifejezéssel.

– És mit szólnál hozzá, ha inkább megölném Lady Jessicát?

Egy kurta pillanatra, mielőtt elöntötte volna őt a színlelt felháborodás Idaho látta a szemében az idegen öröm felvillanását.

– Duncan!

Igen, ez az idegen-Alia jobb megoldásnak tartotta az anyagyilkosságot.

– Te félsz az anyádtól, nem pedig félted őt – mondta a férfi. Mikor Alia válaszolt, hűvös pillantása meg se rezzent.

– Persze, hogy félek tőle. Jelentést küldött rólam a Testvériségnek.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Tudod, mi a legnagyobb kísértés egy Bene Gesserit számára? – Alia csábosan közelebb húzódott Idahóhoz, fölnézett rá sűrű szempillái alól.

– Erősnek és ébernek kell maradnom, nem magam miatt, hanem az ikrekért.

– Kísértésről beszéltél – mondta színtelen hangon a Mentát.

– Ez az a dolog, amit a Testvériség a leginkább igyekszik eltitkolni, amitől a legjobban fél. Ezért hívnak engem szörnyszülöttnek. Tudják, hogy a tilalmaik nem fognak visszatartani. Kísértés... mindig hangsúlyosan beszélnek róla: a Nagy Kísértés. Tudod, mi, akik alkalmazzuk a Bene Gesserit-tanításokat, befolyásolni tudunk olyan dolgokat, mint például az enzimek egyensúlya a szervezetünkben. Ezzel meghosszabbíthatjuk az ifjúságot – sokkal tovább, mint a melanzzsal. Felfogtad, mire vezetne, ha a legtöbb Bene Gesserit így tenne? Észrevennék. Biztos vagyok benne, hogy kielemezted, milyen lényeges, amit mondok. A melanzs tesz minket annyi összeesküvés célpontjává. Teljes ellenőrzésünk alatt tartunk egy olyan anyagot, amely meghosszabbítja az életet. Mi lenne, ha ismeretessé válna, hogy a Bene Gesserit egy még nagyobb horderejű titkot rejteget? Ugye látod? Egyetlen Tisztelendő Anya sem lenne biztonságban. Napirenden volna a Bene Gesseritek elrablása és megkínzása.

– Te viszont nem riadtál vissza az enzimek mesterséges egyensúlyban tartásától. – Ez állítás volt, nem kérdés.

– Megtagadtam a rendet! A jelentések, amiket az anyám továbbított, a Corrino-ház rendíthetetlen szövetségesévé fogják tenni a Bene Gesseriteket.

Milyen kézenfekvő, gondolta a férfi. Tovább puhatolózott.

– De a tulajdon anyád csak nem fordulna ellened!

– Ő már rég Bene Gesserit volt, mielőtt az anyám lett, Duncan, és hagyta, hogy a saját fiát, az én bátyámat alávessék a gom-dzsabbar próbájának! Ő rendezte így! És közben tudta, hogy Paul talán nem éli túl! A Bene Gesseritek hite mindig gyönge volt. a pragmatizmusuk viszont erős. Ha úgy véli, hogy ez a Testvériség érdeke, habozás nélkül szembeszállna velem.

Idaho bólintott. Milyen meggyőzően érvel. Szomorú gondolat volt.

– Magunkhoz kell ragadnunk a kezdeményezést – mondta Alia. – Ez a legélesebb fegyverünk.

– Fölmerül még Gurney Halleck problémája – jegyezte meg Idaho. – Ugye, nem leszek kénytelen megölni régi jó barátomat?

– Gurney valami fel derítőmunkát végez a sivatagban – válaszolt Alia, jól tudván, hogy Idaho tisztában van ezzel. – Nem lesz utadban.

– Furcsa – mondta a Mentát –, hogy a Caladan kormányzója felderítőmunkát végez itt az Arrakison.

– Miért? – nézett rá Alia. – Gurney anyám szeretője; ha a valóságban nem is, de az álmaiban mindenképp.

– Igen, hogyne. – És Duncan elcsodálkozott, hogy hitvese nem hallotta ki a hangjából a bizonytalanságot.

– Mikor fogod elrabolni? – kérdezte Alia.

– Jobb lesz, ha nem tudod.

– Igen... igen, belátom. Hová viszed majd?

– Egy olyan helyre, ahol senki nem találhat rá. Bízhatsz bennem; nem fog itt maradni, hogy veszélyt jelentsen rád a továbbiakban.

Alia tekintetébe nyíltan kiült a káröröm.

– De hová fogod...

– Ha nem mondom el neked, akkor teljes őszinteséggel kijelentheted egy Igazmondó előtt, hogy fogalmad sincs róla.

– Ó, ravasz, Duncan, ravasz.

Most azt hiszi, hogy meg fogom ölni Lady Jessicát, gondolta a Mentát. És csak annyit mondott: – Ég veled, szerelmem.

Alia nem érezte meg a hangjában a véglegességet; futólag még meg is csókolta, mikor távozott.

Ahogy áthaladt a templom sziecs-szerű labirintusán, Idaho egész úton a szemét törölgette. A tleilaxi szemekből is folyhatnak könnyek.

Caladant szeretted, Sirattad veszését Ám az új szerelmek, Keserves gyötrelmek Nem tudják szüntetni A múlt elvesztését.

A Habbanija-sirató refrénje

Stilgar megnégyszerezte az ikrek körül a sziecs őrségét, de tudta, hogy hiába. A kölyök ugyanolyan volt, mint az Atreides, akiről a nevét kapta: Leto nagyapja. Ez mindenkinek feltűnt, aki ismerte az öreg herceget. Ugyanaz az okos-fontolgató tekintet, ugyanaz az elővigyázatosság, igen, ez azonban csak a mérleg egyik serpenyője volt. A másikba oda kellett tenni a mélyben lappangó vadságot, a veszélyes elhatározásokra való hajlamot.

Ghanima inkább az anyjára hasonlított. Csani vörös haja, Csani szemének az állása, és az a különös, számító nézés, amikor felméri maga körül a nehézségeket. Gyakran hangoztatta, hogy csak azt teszi, amit tennie kell; de ha Leto döntésre jut, ő követni fogja.

Márpedig Leto veszélybe fogja vezetni.

Stilgarnak egyszer sem jutott eszébe, hogy Alia elé járuljon a problémájával. Ezzel kiesett Irulan is, aki mindig mindennel Aliához szaladt. Mikor erre az elhatározásra jutott, Stilgar rádöbbent, hogy elfogadta a lehetőséget, hátha Leto mégis helyesen ítéli meg a nénjét.

Alia hanyag és önző módon használja az embereket, gondolta. Még Duncant is. Nem hiszem, hogy ellenem fordulna, és megöletne. Sokkal inkább eldobna, mint a fölösleges hulladékot.

Közben megerősítették az őrséget, és Stilgar úgy járta a sziecsét, mint valami csuklyás kísértet, mindenütt veszedelem után szaglászva. Az agyában egész idő alatt ott fortyogtak a kétségek, amiket Leto ültetett el benne. Ha az ember már a hagyományra sem támaszkodhat, akkor hol az a szikla, mellyel lehorgonyozhatná az életét?

A Lady Jessica tiszteletére tartott Üdvözlőgyűlés délutánján Stilgar az árnyékban meghúzódva figyelte Ghanimát, aki nagyanyja oldalán állt a sziecs nagy tanácstermének bejáratánál. Korán volt még, Alia egyelőre nem érkezett meg, ám az emberek már százával nyüzsögtek a teremben, babonás pillantásokat vetve a gyermek-felnőtt párosra, ahogy elhaladtak mellettük.

Stilgar megállt egy árnyas bolthajtás alatt, amely kiesett a tömeg útjából, és fürkész szemmel figyelte kettősüket, bár a gyülekező sokaság fojtott morajától nem hallotta, mit beszélnek. Sok törzs népe zarándokol el ma ide, hogy ismét üdvözölhessék régi Tisztelendő Anyájukat. Stilgar azonban Ghanimát nézte. Ahogy a pillantása körberebben, amikor megszólal! A mozdulat egészen lenyűgözte. Az a csupakék, konok, mérlegelő-követelő szempár! És ahogy kurta rándítással félreveti válláról rőtarany haját, mikor elfordítja a fejét: ez Csani volt. Kísérteties föltámadás volt ez, hátborzongató hasonlóság.

Stilgar lassan közelebb húzódott, és egy másik alkóvban foglalt el megfigyelőhelyet.

Ghanima örökéber viselkedését egyetlen más gyermekével sem tudta párhuzamba állítani – kivéve persze a testvérét, Letot. Hol marad Leto? Stilgar hátranézett a zsúfolt folyosóra. Az Őrei már riadót fújtak volna, ha valami nem lenne rendjén. A fejét csóválta. Ezek az ikrek az ép elméjét fenyegették. Kikezdték a lelki békéjét, mint valami szűnni nem akaró, kínzó viszketés. Szinte gyűlölni tudta volna őket. Az ember persze gyűlölhette a rokonait, de a vér köteléke (no meg a drága vízé) olyan kötelezettségeket támasztott a magatartását illetően, amik csaknem minden más megfontolást fölülmúltak. Ezek az ikrek őrá voltak bízva, felelősséget vállalt értük.

Ghanimán és Jessicán túlról porszűrte, barna fény szivárgott a barlangszerű tanácsterembe. Megérintette a gyermek vállát meg az új fehér köpenyt, amit viselt, aztán megcsillant a haján, mikor hátrafordult, hogy egy pillantást vessen a folyosón befelé tóduló tömegre.

Vajon miért oltott belém Leto ilyen kételyeket? – tűnődött Stilgar. Mert afelől semmi kétsége nem volt. hogy szándékosan tette. Talán szerette volna megosztani velem a saját szellemi élményeit. Stilgar tudta, miért másfélék az ikrek, az esze járása azonban képtelen volt elfogadni ezt. Ő nem tapasztalta meg, milyen az, mikor az anyaöl egy hirtelen öntudatra ébredt elme börtöne, s már a terhesség második hónapjától teljesen kifejlődött tudatnak ad otthont.

Leto egyszer azt mondta, hogy az emlékezete olyan, mint "valami belső hologram, mely az ébredés sokkoló erejű pillanatától fogva folyamatosan részletesebbé válik és tágul, alakja és körvonala azonban sosem változik".

Most, ahogy Ghanimát és Lady Jessicát figyelte, Stilgarnak első ízben kezdett derengeni, milyen érzés lehet az emlékképek szövevényes pókhálójában élni, menekülésre képtelenül, egyetlen biztos védelmet nyújtó zug nélkül az agyban. Ha az ember ilyen körülmények közé kerül, magába kell fogadnia az őrületet; csak így válhat képessé rá, hogy kiválogassa a felajánlások sokasága közül a megfelelőket egy olyan rendszerben, ahol a válaszok majdnem olyan gyorsan változnak, mint a kérdések.

Örök érvényű hagyomány nem létezhet. A kétarcú kérdésekre nem lehetnek abszolút válaszok. Mi működik? Az, ami nem. Mi nem működik? Az, ami igen. Fölismerte ezt a mintát. A régi fremen találós kérdések ritmusát követte. Kérdés: "Életet hoz és halált." Válasz: "A Coriolis-szél."

Miért akarja Leto, hogy megértsem ezt? – kérdezte magától Stilgar. Óvatos puhatolózással rájött, hogy mindkét gyermek ugyanúgy értékeli a másságukat: egyfajta fertőzésnek tartják. A szülőcsatorna szörnyű hely lehetett nekik, gondolta. A tudatlanság mérsékelheti egyes élmények sokkját, ők azonban mindent tudnak a születésről. Milyen érzés lehet úgy leélni egy életet, hogy az ember mindenről tud, ami esetleg rosszul sikerülhet? Szüntelen háborút kellene vívnia kétségeivel. Bánkódna, amiért különbözik a társaitól. Örömteli érzés lenne, ha meg tudna fertőzni valakit saját kétségeinek legalább halvány másával. "Miért épp én?" – ez volna az első megválaszolatlan kérdése.

És mit kérdezek én önmagamtól? – gondolta Stilgar. Ajka savanyú mosolyra húzódott. Miért épp én?

Most, hogy új megvilágításban látta az ikreket, megértette, milyen szörnyű kockázatot vállalnak fejletlen testükkel. Ghanima egyszer megdöbbentő őszinteséggel mutatta ki ezt, miután Stilgar szemrehányást tett neki, amiért megmászta a Tabr sziecs fölötti sziklaszegély veszedelmes nyugati falát.

– Miért félnék a haláltól? Sokszor találkoztam már vele.

Hogy várhatják el tőlem, hogy ilyen gyermekeket tanítsak? – tűnődött Stilgar. Hogy várhatnák el akárkitől?

Jessica gondolatai furamód hasonló mederben folytak, miközben a lányunokájával beszélgetett. Az járt a fejében, milyen nehéz lehet érett elméknek éretlen testben tanyázni. A testnek meg kell tanulnia, amit az elme már tud – a reflexek és a tudatos reagálások szabályozását. A Bene Gesserit régi prana-bindu tanait bizonyára elsajátították már, a tudatuk azonban még így is mérföldekkel jár a testük előtt. Gurneynek ugyancsak nehéz dolga lesz, ha el akarja végezni a rá bízott feladatot.

– Stilgar figyel minket egy bolthajtás alól – mondta Ghanima.

Jessica nem fordult oda, de mélységesen megrendült Ghanima hangja hallatán. Ghanima úgy szerette az öreg frement, mintha az apja lett volna. Noha könnyedén beszélt róla, enyhe rosszallással a hangjában – de szerette. A fölismerés hatására Jessica új fényben látta az Öreg naibot, valami hirtelen megvilágosodással megértette, mi a közös az ikrekben és Stilgarban. Ez az új Arrakis nem illik Stilgarhoz, döbbent rá Jessica. Éppoly kevéssé, mint ez az új univerzum az ő unokáihoz.

Váratlanul – és kéretlenül – egy Bene Gesserit-mondás suhant át Jessica agyán: "Tudatára ébredni önnön halandóságodnak egyet jelent az iszonyat kezdetével; elfogadni halandóságod megváltoztathatatlanságát, egyet jelent az iszonyat végével."

Igen, a halál igáját nem könnyű viselni, ám az élet lassan égő tűz volt Stilgar meg az ikrek számára. Rossz világban találták magukat, és vágyódtak egy | másik után, ahol a változatosságot nem szükségképp tekintik fenyegetésnek. Abraham gyermekei voltak ők, akik többet tanulnak a sivatag fölött lebegő: sólyom röptéből, mint bármilyen írott vagy még megírásra váró könyvből.

Leto ma reggel lepte meg ismét Jessicát, mikor együtt sétáltak a sziecs tövében folyó kvanat mellett. Azt mondta:

– A víz csapdába zár minket, nagyanyám. Jobb lenne, ha úgy élnénk, mint a homok, mert akkor a szél magasabbra röpítene minket a Pajzsfal legmagasabb szirtjeinél.

Jessicát, noha már hozzászokott az ilyen kétes érettségre valló kijelentésekhez a gyermekek részéről, váratlanul érte a megjegyzés, de sikerült annyit kiböknie:

– Ezt akár apád is mondhatta volna.

Leto egy marék homokot dobott a levegőbe, és figyelte, ahogy szétszóródik.

– Igen, akár ő is. Csakhogy apám nem gondolkodott el azon, milyen hamar visszahúz a víz mindent a földre, ahonnan felszállt.

Most, ahogy ott állt Ghanima mellett a sziecsben, Jessica ismét átélte a döbbenetet, amit ezek a szavak keltettek benne. Elfordult, hátranézett a tolongó sokaságra, aztán hagyta, hogy pillantása megpihenjen Stilgar árnyalakján a bolthajtás alatt. Stilgar nem volt szelídített fremen, aki csak arra jó, hogy gallyakat hordozzon a fészeképítéshez. Stilgar még mindig sólyom volt. Mikor a vörös színre gondolt, nem virágok jutottak eszébe róla, hanem a kiontott vér.

– Egyszerre csak úgy elcsendesedtél – kérdezte Ghanima. – Valami baj van? Jessica megrázta a fejét.

– Leto mondott valamit ma reggel, ennyi az egész.

– Mikor kimentetek az ültetvényhez? Mit mondott?

Jessica a felnőttes bölcsességnek arra a különös kifejezésére gondolt, ami reggel, a szabad ég alatt kiült Leto arcára. Most ugyanez a kifejezés sugárzott Ghanima vonásaiból is.

– Felidézte azokat az időket, mikor Gurney visszajött a csempészektől az Atreides-zászló alá.

– Szóval Stilgarról beszéltetek – mondta Ghanima.

Jessica nem kérdezte meg tőle, hogyan jutott erre a következtetésre. Az ikrek a jelek szerint bármikor bele tudtak helyezkedni egymás gondolatmenetébe.

– Igen, úgy van – helyeselt Jessica. – Stilgar nem szerette, hogy Gurney... a hercegének hívja Pault, de Gurney jelenléte rákényszerítette ezt az összes fremenre. Gurney egyre csak azt hajtogatta: "Hercegem, hercegem..."

– Aha – mondta Ghanima. – És Leto persze megjegyezte, hogy ő egyelőre még nem Stilgar hercege.

– Pontosan.

– Ugye tudod, mit művelt veled? – érdeklődött Ghanima.

– Nem vagyok biztos benne – ismerte el Jessica, és különösen azért érezte zavarónak ezt a vallomást, mert eddig eszébe sem jutott, hogy Leto bármit is művelt volna vele.

– Megpróbálta életre kelteni az emlékeidet apánkról – mondta Ghanima. – Leto folyton szeretné mások nézőpontjából is megismerni apánkat; persze csak olyanokéból, akik szoros kapcsolatban voltak vele.

– De... hiszen Letonak...

– Ó, bármikor fordulhat a Más Emlékekhez. Hát hogyne. De ez nem ugyanaz. Persze beszéltél róla. Mármint az apánkról. Úgy beszéltél róla, mint a fiadról.

– Igen – vágta el a társalgás fonalát Jessica. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy ezek az ikrek tetszésük szerint kapcsolgatják őt ki-be, nagyító alá veszik az emlékeit, megvizsgálják minden érzelmét, ami felkeltette az érdeklődésüket. Lehet, hogy Ghanima is pont ezt csinálja!

– Leto azt mondta, hogy valami zavar – folytatta Ghanima.

Jessica döbbenettel fogadta, hogy kénytelen elfojtani magában a hirtelen támadó, irracionális haragot.

– Igen... valóban.

– Nem tudod elfogadni, hogy ő úgy ismeri apánkat, mint az anyánk, anyáinkat pedig, mint az apánk – fejtegette Ghanima. – Nem tudod elfogadni az ebből adódó következtetést: hogy rólad is sok mindent tudhatunk.

– Eszembe sem jutott így gondolkodni erről – mondta Jessica mereven.

– Leginkább az zavar, hogy ismerjük az érzéki élményeket – állította Ghanima. – Ez a neveltetésed miatt van. Rettentő nehéznek találod, hogy ne új tekints ránk, mint két kisgyerekre. De mi mindenről tudunk, amit a szüleink csináltak, akár a nyilvánosság előtt, akár magukban.

Egy röpke pillanatra Jessica úgy érezte, megint erőt vesz rajta a megdöbbenés, akárcsak lent a kvanatnál, most azonban Ghanimára összpontosította a reakcióját.

– Valószínűleg beszélt a herceged "üzekedő érzékiségéről" – mondta Ghanima. – Letonak néha szájkosár kéne!

Hát ezeknek az ikreknek semmi sem szent? – gondolta Jessica, miközben a döbbenetből előbb felháborodás, majd undor lett. Hogy mernek beszélni az ő Letojának az érzékiségéről? Hát persze, hogy egy szerelmes férj fi és egy szerelmes nő megosztja egymással a testi gyönyöröket! Csodálatosan meghitt dolog ez, nem olyasmi, amivel felelőtlenül parádézni lehetne egy gyermek meg egy felnőtt véletlen beszélgetésében.

Egy gyermek meg egy felnőtt!

Jessica hirtelen ráébredt, hogy sem Leto, sem Ghanima nem cselekedet véletlenszerűen.

Mikor Jessica néma maradt, Ghanima szólalt meg:

– Megbotránkoztattunk. Mindkettőnk nevében elnézésedet kérem. Ismerem Letot, tudom, hogy ő nem fecsérelné az idejét mentegetőzésre. Néha, kiszagol magának egy nyomot, megfeledkezik róla, mennyire mások is vagyunk, mint... mint például te.

Jessica azt gondolta: És ti persze ezért csináljátok ezt. Tanítotok! Aztán eltűnődött. Vajon ki mást tanítotok még? Stilgart? Duncant?

– Leto megpróbálja úgy látni a dolgokat, ahogy te – mondta Ghanima. – Az emlék önmagában nem elég. Általában akkor vall kudarcot az ember, amikor a legelszántabban próbálkozik.

Jessica felsóhajtott.

Ghanima megérintette nagyanyja karját.

– A fiad sok mindent hagyott kimondatlanul, amit ki kell mondani, bármilyen kellemetlen legyen az még neked is. Bocsáss meg nekünk, de ő szeretett téged. Ugye tudod?

Jessica elfordult, hogy elrejtse a szemében csillogó könnyeket.

– Tudott a félelmeidről – folytatta Ghanima. – Mint ahogy Stilgar félelmeiről is. Drága Stil. Apánk volt a "Vadak Doktora", Stil pedig csak egy zöld csiga, aki meglapult a házában.

Aztán eldúdolta a dalocskát, ahonnan ezeket a kifejezéseket vette. A dallamos szavak irgalmatlan erővel ostromolták Jessica tudatát:

Ó Vadak édes Doktora, Vár rád a zöld csigaház, Melyben a félős kis csoda Halálát félve bujkál.

Légy istene a zöld csigának. Mert tudják még a csigák is: Isten pusztító fajta állat. Aki gyógyít, gyilkol az, árt is.

Látom a mennyek lángkapuját, Ó Vadak édes Doktora, Fél szemedet a héjamon át. Mert én vagyok az ember-csiga. Miért, Muad-Dib? Miért?

Ghanima azt mondta:

– Apánk sajnos sok ember-csigát hagyott a világegyetemünkben.

Az a feltételezés, hogy az emberiség egy gyakorlatilag nem-maradandó univerzumban létezik, megköveteli – amennyiben munkahipotézisként kezeljük-, hogy az intellektust teljességgel öntudatos kiegyensúlyozó tényezővé fejlesszük. Az intellektus azonban nem juthat el erre a fokra az egész organizmus aktív részvétele nélkül. Az ilyen organizmust lángoló-ösztönző viselkedéséről lehet megismerni. Íly módon tehát a társadalmat tekinthetjük organizmusnak. Itt azonban találkozunk a renyheség régi problémakörével. A társadalmak ősi, reaktív impulzusok ösztönzésére mozognak. Megkövetelik a maradandóságot. Amennyiben kísérletet teszünk az univerzum múlandóságának bizonyítására, a társadalom klasszikus elutasító viselkedésmóddal reagál: félelemmel, haraggal, kétségbeeséssel. Hogyan magyarázhatjuk akkor a jövőbelátás elfogadottságát? Egyszerűen: a jövőbelátó víziók közvetítőjét, mivel egy abszolút (maradandó) felismerésről beszél, az emberiség olykor még abban az esetben is ujjongva köszönti, ha szörnyűbbnél szörnyűbb eseményeket jövendöl.

Leto Könyve Harq al-Ada

– Olyan ez, mintha a sötétben harcolnánk – mondta Alia.

Dühös léptekkel csörtetett végig a tanácstermen; a hosszú, ezüstszín drapériáknál kezdte, melyek meglágyították a reggeli napnak a keleti ablakokon beeső fényét, és a helyiség túlsó végében fejezte be, ahol néhány kerevet állt a díszes faragású falipanelek alatt. Szandálja végigcsattogott a fűszerrost szőnyegeken, a parkettán, a gránátkőlapokon, a túloldali szőnyegeken.; Végül ott állt Irulan és Idaho előtt, akik szürke bálnaprém heverőkön ültek, egymással szemben.

Idaho nem akart visszajönni Tabrból, de Alia ellentmondást nem tűrő parancsot küldött. Jessica elrablása most fontosabb volt, mint valaha, de várnia kellett. Aliának szüksége volt Idaho mentáti elemzőképességére.

– Minden ugyanazt a mintát követi – mondta Alia. Bűzlik az egész. Valami bonyolult cselszövés. – Talán nem – kockáztatta meg Irulan, de kérdőn oldalt nézett Idahóra.

Alia arca leplezetlen megvetést tükröző fintorba torzult. Hogy lehet ez az Irulan ennyire naiv? Hacsak persze... Alia éles, beható pillantást vetett a hercegnőre. Irulan egyszerű fekete abaköpenyt viselt, mely illett a fűszerkék szemében táncoló árnyékokhoz. Szőke haját szoros kontyba kötötte hátul! a nyakán, arcát elkeskenyítették és megkeményítették az Arrakison töltött évek. Még mindig ugyanolyan gőgösen viselkedett, ahogy azt apja, IV. Shaddam udvarában tanulta, és Alia gyakran érezte úgy, hogy a kevélykedő külszín alatt fondorlatos Összeesküvő lapulhat.

Idaho az Atreides-ház testőrségének fekete-zöld egyenruhájában üldögélt; rangjelzést nem viselt. Ezt a szokását Alia valódi testőrei közül sokan rosszallották, különösen az amazonok, akik leplezetlen büszkeséggel hordták hivatali rangjelzésüket. Nem nézték jó szemmel a ghola-kardmester-mentát egyszerű öltözékét, annál is inkább, mivel úrnőjük hitvese volt.

– Szóval a törzsek azt akarják, hogy biztosítsunk helyet Lady Jessicának a Régenstanácsban – mondta Idaho. Nem látom be, miért...

– Egyhangúlag követelik! – kiáltotta Alia, s egy dombornyomásos fűszerrost papírlapra mutatott Irulan mellett a heverőn. – Farad'n, az egy dolog, de ez... ez csak úgy bűzlik az új ármánykodástól!

– Mi a véleménye Stilgarnak? – kérdezte Irulan.

– Az ő aláírása is ott van a papíron! – mondta Alia.

– De ha...

– Hogy tagadhatná meg az istene anyját? – vicsorgott Alia.

Idaho fölnézett rá, és közben azt gondolta: Nagyon közel jár hozzá, hogy összerúgja a patkót Irulannal! Megint eltűnődött rajta, miért hívatta vissza Alia, mikor tudta, hogy Tabr sziecsben van szükség rá, ha nyélbe akarják ütni az emberrablást. Lehetséges lenne, hogy a fülébe jutott valami az üzenettel kapcsolatban, amit a Prédikátor küldött neki? A gondolattól háborogni kezdett a szíve. Honnan ismerhette az a kóbor szent ember a titkos jelet, amivel Paul Atreides annak idején magához hívatta kardmesterét? Idaho szerette volna minél előbb itt hagyni ezt az értelmetlen találkozót, hogy visszatérjen a sziecsbe, és választ keressen erre a kérdésre.

– Nem férhet hozzá kétség, hogy a Prédikátor rövid időre eltávozott a bolygóról – mondta Alia. – Ilyen ügyekben a Liga nem mer packázni velünk. Elfogatom, és...

– Csak óvatosan! – figyelmeztette Irulan.

– Úgy bizony, első az óvatosság – mondta Idaho. – A fél bolygó azt hiszi róla, hogy Ő... – vállat vont – ...a testvéred.

És Idaho remélte, hogy kellő hanyagsággal adta ezt elő. Honnan tudhatott a sivatagi próféta a titkos jelről?

– De mi van, ha küldönc, vagy valami kém a...

– Senkivel sem lépett kapcsolatba sem a KHAFT-tól, sem a Corrino-háztól – vetette ellen Irulan. – Biztosak lehetünk benne, hogy...

– Semmiben sem lehetünk biztosak! – Alia meg sem próbálta elrejteni a megvetését. Hátat fordított Irulannak, és Idahóra meredt. Duncan tudja, miért van itt! Akkor viszont miért nem teszi, amit elvárnak tőle? Alia azért hívta meg őt a Tanácsba, mert Irulan is itt van. A történetet, ami a Corrino-ház egyik hercegnőjét az Atreidesekhez kapcsolta, nem lehetett elfelejteni. A megkötött szövetségek könnyen változhatnak. Duncannek hibák, finom eltérések után kellene kutatni Mentát képességeivel Irulan viselkedésében.

Idaho fészkelődni kezdett, és egy pillantást vetett Irulanra. Voltak alkalmak, amikor bánta, hogy a Mentátokra jellemző egyenes vonalú, kérlelhetetlen gondolkodással van megáldva. Tudta, mire gondol Alia. Bizonyára tudja Irulan is. Ám Muad-Dib hercegnő-felesége rég túltette magát azon a döntésen, mely alacsonyabb szintre sorolta be őt a királyi ágyasnál, Csaninál. Irulan hűséges a császári ikrekhez, ehhez kétség sem férhet. Megtagadta családját és a Bene Gesseritet, mikor az Atreidesek oldalára állt.

– Az anyám is részese ennek a cselszövésnek! – makacskodott Alia. – Mi másért küldte volna vissza őt a rend éppen most az Arrakisra?

– A hisztéria nem segít rajtunk – jegyezte meg Idaho.

Alia elfordult tőle; tudta, hogy ezt fogja tenni. Örült neki, hogy nem kénytelen az egykor szeretett arcba tekinteni, amit most úgy eltorzított a megszállottság őrülete.

– Nos hát – mondta Irulan –, a Ligában persze nem szabad teljesen megbízni a...

– A Ligában! – köpte ki a szót Alia.

– Nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy a Liga vagy a Bene Gesserit az ellenségünkké vált – mondta Idaho. – De ezt a két tényezőt külön kategóriába kell sorolnunk, mivel gyakorlatilag passzív ellenfelek. A Liga ragaszkodni fogaz alapelvéhez: Sose Uralkodj. Elvégre parazita tenyészet, és ezt tudja is magáról. Esze ágában sincs olyasmit tenni, ami elpusztítaná az organizmust, amelyen élősködik.

– Könnyen meglehet, hogy nekik más az elképzelésük arról, mint nekünk, melyik organizmus tartja életben őket – húzta a szót Irulan. Hanyag, affektált hangjába már-már támadó él költözött, mikor folytatta: – Erről megfeledkeztél. Mentát.

Alia meglepettnek tűnt. Nem várta volna Irulantól, hogy így reagál. Egy összeesküvő aligha mutatott volna rá erre a tényezőre.

– Kétségtelen – szólt közbe Idaho. – De a Liga soha nem lépne föl nyíltan az Atreides-ház ellen. Másrészt viszont a Testvériség megkockáztathat egyfajta politikai szakítást, amely...

– Ha megteszik, álcázni fogják magukat: megbújnak valami személy vagy érdekcsoport mögött, amit manipulálni tudnak – mondta Irulan. – A Bene Gesserit nem maradt volna fenn ennyi évszázadon keresztül, ha nem tanulja meg a háttérbe húzódás művészetét. Jobban szeret a trónus mögött állni, mint rajta ülni.

Háttérbe húzódás? – tűnődött Alia. Csak nem ezt a lapot játssza ki Irulan is?

– Pontosan ezt állítottam a Ligáról is – mondta Idaho. Örült, hogy érvelnie és magyaráznia kell. Elterelte vele a gondolatait egyéb problémákról.

Alia visszacsörtetett a napfényes ablakokhoz. Tudott Idaho vakfoltjáról; minden Mentátnak megvolt ez a gyöngéje. A Mentátoknak nyilatkozniuk kell. Ez hajlamossá tette őket arra, hogy abszolút értékekre támaszkodjanak, hogy véges korlátokat lássanak maguk körül. Persze ezt ők is tudták magukról. Része volt a kiképzésüknek. Mégis folyton az önkorlátozó paramétereken túl cselekedtek. Tabr sziecsben kellett volna hagynom, gondolta Alia. Jobb lett volna egyszerűen Javid kezére adnom Irulant. Ő úgyis kiszedett volna belőle mindent.

Mély basszushang dördült Alia koponyájában:

– Pontosan!

Pofa be! Pofa be! Pofa be! – gondolta Alia. Veszedelmes tévedés incselkedett vele ezekben a percekben, és ő nem látta tisztán a körvonalait. Csak a fenyegetést érzékelte. Idahónak ki kell segítenie őt ebből a kátyúból. Ő Mentát. A Mentátok nélkülözhetetlenek. A Butleri Dzsihad által elpusztított mechanikus berendezések helyét az emberi számítógépek vették át. Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára! Alia azonban most vágyott egy kezes gépezetre. Az nem rendelkezne Idaho korlátaival. Egy gépben mindig meg lehet bízni.

Alia hallotta Irulan affektált hangját.

– A cselek mögött újabb cselek, azok mögött újabb cselek – állította Irulan. – Mindnyájan tudjuk, milyen mintákat követnek a hatalom ellen intézett támadások. Nem hibáztatom Aliát a gyanakvásáért. Persze hogy mindenkire gyanakszik – még miránk is. De most feledkezzünk meg erről egy pillanatra. Mi az indítékok elsődleges arénája, a Régensséget fenyegető veszély legtermékenyebb forrása?

– A KHAFT – mondta Idaho a Mentátok kifejezéstelen hangján.

Alia engedélyezett magának egy zord mosolyt. A Kereskedő Házak Általános Fejlesztő Társasága! De a KHAFT az Atreides-ház irányítása alatt áll, amely össztőkéjének ötvenegy százalékát birtokolja. További Öt százalék illette meg Muad-Dib papságát; pragmatikus elismerése volt ez annak a Nagy Házak részéről, hogy a létfontosságú melanzstermelést a Dűne ellenőrzi. Nem ok nélkül hívták gyakran a fűszert "titkos pénznemnek". Melanzs nélkül az Űrliga csillagbárkái moccanni sem tudnának. A melanzs váltotta ki a "navigációs transzot", amelyben a pilóta "bemérte" a fénysebességen túli pályát, mielőtt elindult volna rajta. A melanzs és az emberek immunrendszerére gyakorolt serkentő hatása nélkül a leggazdagabbak várható életkora legalább négy faktorral csökkenne. Még az Impérium roppant létszámú középosztálya is fogyasztott kis csipetnyi adagokban hígított melanzsot legalább napi egy étkezéshez.

Ám Alia kiérezte Idaho hangjából a Mentátok bizonyosságát, amelyre iszonyú vágyakozással várt.

KHAFT. A Fejlesztő Társaság sokkal többet jelentett az Atreides-háznál, sokkal többet a Dűnénél, sokkal többet a papságnál és a melanzsnál. Tintaliánt jelentett, bálnaprémet, szigadrótot, ixi berendezéseket és csepűrágókat, emberekkel és földrajzi helyekkel folytatott kereskedelmet, a hadzsot, a tleilaxi technológia kétséges legalitású termékeit; szenvedélydrogokat és orvosi technikákat; teher- és áruszállítást (a Ligát) és egy egész birodalom szuperkomplex gazdasági rendszerét, amely sok ezer ismert bolygót foglalt magába, meg néhány olyat, amit titokban tápláltak a peremvidéken, tiltott szolgálataiért cserébe. Mikor Idaho a KHAFT-ot említette, valami állandó, lázas forrongásról beszélt, intrikákon belüli intrikákról, szörnyű hatalmi játékokról, ahol a tizenkettedik tizedesjegy megváltozása egy jelentéktelennek tűnő részesedésben oda vezethetett, hogy egész bolygók cseréltek gazdát.

Alia megint odasietett a heverőkön ülő pároshoz.

– Van valami a KHAFT tevékenységében, ami aggaszt titeket? – kérdezte.

– Nos, mindig akadnak bizonyos Házak, amelyek spekulatív célzattal fűszert halmoznak föl – mondta Irulan.

Alia a combjára csapott, aztán a dombornyomásos fűszerpapírra bökött Irulan mellett.

– Szóval ez a pimasz követelés, ez a legkevésbé sem aggaszt, ez a...

– Rendben! – csattant föl Idaho. – Ki vele. Mit titkolsz előlünk? Ha nem szolgáltatsz elegendő adatot, hiába várod, hogy tisztességesen ellássam a men...

– Újabban jelentős mértékben fellendült a kereslet a speciális kiképzésben részesült személyek iránt – mondta Alia, és közben eltűnődött rajta, valóban újdonság lesz-e ez a hír két társa számára.

– Milyen speciális kiképzésről van szó? – kérdezte Irulan.

– Kardmesterekről, torz tleilaxi Mentátokról, a Suk Egyetemen kondicionált orvosokról és könyvelési szaktanácsadókról, különösen az utóbbiakról. Miért épp most van szükségük egyeseknek elszámolási kibúvókra? – Alia Idahóhoz intézte a kérdést.

Működj Mentátként, gondolta a férfi. Jobb, mintha azon tipródnál, miféle szörnyeteg lett Aliából. A nő szavaira összpontosított, s Mentát módra visszajátszotta őket gondolatban. Kardmesterek? Ez volt hajdan az ő hivatása is. A kardmesterek persze nem csupán egyéni harcosok voltak. Értettek az energiapajzsok javításához, a hadjáratok megtervezéséhez, a hadtápszervezéshez, ezernyi különféle fegyvert tudtak rögtönözni. Torz Mentátok? Ennek a cselfogásnak nyilván továbbra is a tleilaxiak voltak a mesterei. Idaho, maga is Mentát lévén, ismerte a tleilaxi torzítás megbízhatatlanságát. Az ilyen Mentátokat vásárló Nagy Házak abban a hiszemben éltek, hogy teljesen az ellenőrzésük alatt tarthatják őket. Lehetetlenség! Még Piter de Vries is, aki a Harkonnenek szolgálatában állt, mikor letámadták az Atreides-házat, megtartotta a saját alapvető méltóságát, s a végén inkább elfogadta a halált, mintsem hogy feladja önnön legbenső énjét. A Suk Egyetem orvosai? A kondicionálásuk állítólag garantálta, hogy örökké hűségesek lesznek pácienstulajdonosaikhoz. A Suk-orvosok beszerzése rettentő költséges volt. Ha felélénkül a velük folytatott kereskedelem, az az anyagi erők alapos átcsoportosítását feltételezi.

Idaho mérlegelte ezeket a tényeket, és összevetette őket a könyvelési szaktanácsadók iránt mutatkozó kereslet megélénkülésével.

– Elsődleges következtetés – mondta, alaposan hangsúlyozva ezzel, hogy következtetés útján kapott tényekről beszél. – Az utóbbi időben valószínűleg tetemes vagyon gyülemlett fel bizonyos Alsóbb Házak kezén. Egyesek közülük bizonyára csendben lépéseket tettek, hogy a Nagy Házak sorába lépjenek. Ekkora gazdasági gyarapodásnak viszont nem lehet más forrása, csak az, ha változások történtek a politikai szövetségrendszerekben.

– Végül tehát a Landsraadhoz jutunk el – adott hangot meggyőződésének Alia.

– A Landsraad következő ülésszakáig még csaknem két szabványév van hátra – emlékeztette őt Irulan.

– De a politikai alkudozások sosem szűnnek meg – mondta Alia. – És lefogadom, hogy az aláíró törzsfők közül jó néhányan – ezzel az Irulan melletti fekvő papírlapra mutatott – a szövetséget váltó Alsóbb Házakba tartoznak.

– Talán – tűnődött Irulan.

– A Landsraad – mondta Alia. – Kell jobb álcázás a Bene Gesseritnek? És; találhat jobb ügynököt a rend a tulajdon anyámnál? – Alia kihúzta magát, és odaállt Idaho elé. – Nos, Duncan?

Miért ne működjek Mentátként? – kérdezte magától Idaho. Most már látta, hova akar kilyukadni Alia a gyanakvásával. Elvégre Duncan Idaho hosszú évekig Lady Jessica személyes testőre volt.

– Duncan? – unszolta Alia.

– Alaposan utána kellene érdeklődni, milyen törvényjavaslatokat akarnak a Landsraad következő ülésszakán beterjeszteni – mondta Idaho. – Esetleg olyan jogi álláspontra helyezkednek majd, hogy a Régensség nem vétózhat meg bizonyos fajta törvényjavaslatokat... például az adóemeléseket meg a kartellek üzletpolitikáját illetően. Van még néhány ilyen terület, de...

– Nem lenne meggondolt lépés a részükről, ha ezt az álláspontot választanák – szólt közbe Irulan.

– Egyetértek – mondta Alia. – A sardaukaroknak kihúztuk a méregfogát, nekünk meg továbbra is megvannak a fremen légióink.

– Csak óvatosan, Alia – vetette ellen Idaho. – Az ellenségeink semmit nem szeretnének jobban, mint szörnyűnek és félelmetesnek feltüntetni bennünket. Akárhány légiónak parancsolsz, egy ennyire szétszórt birodalomban a hatalom végső soron a néptömegek támogatásán alapszik.

– A néptömegek támogatásán? – kérdezte Irulan.

– Nyilván azt akartad mondani, a Nagy Házak támogatásán – mondta Alia.

– És vajon hány Nagy Házzal kell szembenéznünk ebben az új szövetségben? – kérdezte Idaho. – A pénz fura helyeken gyűlik Össze!

– A peremvidékeken? – érdeklődött Irulan.

Idaho vállat vont. Erre a kérdésre nem lehetett válaszolni. Mindannyian gyanították, hogy egy szép napon a tleilaxiak vagy egy másik kísérletező kedvű bolygó népe az Impérium peremvidékén meg fogja találnia a módját, hogyan lehet semlegesíteni a Holtzman-effektust. Abban a percben minden pajzs hasznavehetetlenné válik, és összeomlik a feudális bolygó tartományok között fennálló törékeny egyensúly.

Alia nem volt hajlandó fontolóra venni ezt az eshetőséget.

– Azzal harcolunk, amink van – mondta. – És amink van, az az, hogy a KHAFT egész igazgatósága tisztában van vele: mi bármikor elpusztíthatjuk a fűszert, ha rákényszerítenek bennünket. Ezt nem fogják megkockáztatni.

– Visszatértünk a KHAFT-hoz – szólt bele Irulan.

– Hacsak valakinek nem sikerült beindítania egy másik bolygón a homoksügér-homokféreg ciklust – jegyezte meg Idaho. A kérdés fölizgatta; fürkész pillantást vetett Irulanra. – A Salusa Secunduson?

– Az ottani kapcsolataim megbízhatóak – mondta Irulan. – A Salusan nem.

– Akkor a válaszom érvényes – szögezte le Alia Idahóra meredve. – Azzal harcolunk, amink van.

Az én lépésem következik, gondolta Idaho. Azt mondta:

– Miért hívtál akkor vissza, hiszen fontos feladatom van? Ennyit magadtól is kitalálhattál volna!

– Ne beszélj velem ilyen hangon! – förmedt rá Alia.

Idaho szeme elkerekedett. Alia arcára egy pillanatra kiült az idegenség; szívszorító látvány volt. Gyorsan Irulanra kapta a tekintetét, de a hercegnő nem vette észre a változást, és rajta sem lehetett hasonlót észrevenni.

– Nincs szükségem elemi szintű kioktatásra – mondta Alia, s hangját idegen düh tette érdessé.

Idahónak sikerült bűnbánó mosolyt erőltetnie az arcára, de a szíve sajgott.

– Ha a hatalommal játszunk, sosem jutunk messze a vagyontól meg az álarcoktól, amik mögött megbújhat – húzta a szót Irulan. – Paul társadalmi mutáció volt, és sosem szabad megfeledkeznünk róla, hogy mint ilyen, átrendezte a régi vagyonegyensúlyt.

– Ezek a mutációk nem visszafordíthatatlanok – replikázott Alia. s úgy fordult el tőlük, mintha nem lepleződött volna le az iménti iszonyatos mássága. – És ahol vagyon gyűlik össze az Impériumban, ott ismerik ezt az igazságot.

– És tudják azt is – mondta Irulan –, hogy három ember létezik, aki tovább tudná örökíteni a mutációt: az ikrek és... – Aliára mutatott.

Megőrült ez a két nő? – hökkent meg Idaho.

– Meg fognak próbálni eltenni láb alól! – recsegte Alia.

És Idaho csak ült döbbent csendben, Mentát-tudata vadul kavargott. Megölni Aliát? Miért? Hisz olyan könnyen megfoszthatják a tekintélyétől! Ha kiragadják a fremen falkából, kényükre-kedvükre levadászhatnák. Viszont az ikrek... Tudta, hogy nem elég higgadt a Mentát elemzéshez, de muszáj volt megpróbálnia. Olyan precíznek kell lennie, amennyire csak lehet. Ugyanakkor tudta, hogy a precíz gondolkodás emészthetetlen abszolutumokat tartalmaz. A természet nem volt precíz. Az univerzum sem volt precíz, ha a saját méretarányára redukálta: homályosnak és bizonytalannak látta, tele váratlan mozzanatokkal és változásokkal. Az emberi nemet a maga egészében, mint természetes jelenséget kellett bevonnia az analízisbe. Ugyanakkor a precíz elemzés teljes folyamata egyfajta csonkolást jelentett, az események kiragadását az univerzum valószínűségáramából. Kapcsolatba kell kerülnie ezzel az áramlattal, hogy lássa, merrefelé halad.

– Igazunk volt, amikor figyelmünket a KHAFT-ra meg a Landsraadra összpontosítottuk – jelentette ki affektált hangon Irulan. – Duncan javaslata pedig kijelöli az ellenlépések irányát. Meg kell érdeklődnünk, hogy...

– A pénzt, mint az energia egyik megjelenési formáját, nem lehet elválasztani az energiától, amit megtestesít – mondta Alia. – Ezt mindannyian tudjuk. De három fontos kérdés megválaszolásra vár: Mikor? Milyen fegyverrel? Hol?

Az ikrek... az ikrek, gondolta Idaho. Az ikrek vannak veszélyben, nem Alia.

– A ki és a hogyan nem érdekel? – kérdezte Irulan.

– Ha a Corrino-ház, a KHAFT vagy bármilyen más érdekcsoport emberi eszközöket alkalmaz ezen a bolygón – mondta Alia –, több mint hatvan százalék esélyünk van, hogy rájuk bukkanunk, mielőtt cselekedhetnének. Ha tudjuk, mikor és hol fognak lépni, az a mi javunkra billenti a mérleget. Ami pedig a hogyant illeti: ugyanazt jelenti, mint a milyen fegyverrel?

Miért képtelenek úgy látni a helyzetet, ahogy én? – gondolta Idaho. – Rendben – mondta Irulan. – Mikor?

– Amikor valaki más áll a figyelem középpontjában.

– Az üdvözlő gyűlésen anyád állt a figyelem középpontjában – állította Irulan. – Mégsem kíséreltek meg merényletet ellened.

– Rossz helyszín – mondta Alia.

Mit csinál ez a nő? – töprengett Idaho.

– Akkor hol? – kérdezte Irulan.

– Itt az erődben – mondta Alia. – Ez az a hely, ahol a leginkább biztonságban érzem magam, és a legkevésbé vagyok résen...

– Milyen fegyverrel? – kérdezte Irulan.

– Hagyományos fajtával... olyasmivel, amit bármelyik fremen magánál hordhat: mérgezett kriszkéssel, maulapisztollyal...

– Már régóta nem próbálkoztak fürkészvadásszal – mondta Irulan.

– Tömegben nem működne – jegyezte meg Alia. – Márpedig sokak szeme láttára kell történnie.

– Valami biológiai fegyver? – kérdezte Irulan.

– Fertőző ágens? – érdeklődött Alia is, nem is leplezve hitetlenkedését. Hogyan juthat eszébe Irulannak, hogy bármiféle fertőző ágens fölébe tudna kerekedni az Atreideseket védő immunológiai védfalaknak?

– Inkább valami állatra gondoltam – mondta Irulan. Mondjuk, egy kis házikedvencre, amit arra idomítottak, hogy csak a kiszemelt áldozatot marja meg, és a harapása mérgez.

– Azt a Házak ügynökei nem hagynák – mondta Alia.

– Esetleg közülük egy? – kérdezte Irulan.

– Lehetetlen. A Házak ügynökei nem fogadnák be a kívülállót, széttépnék. Ezt te is tudod.

– Csak számba vettem a lehetőségeket, hátha...

– Riasztom a testőrségemet – mondta Alia.

Mikor kiejtette azt a szót, hogy testőrsége, Idaho eltakarta tleilaxi szemét; megpróbált ellene szegülni a kényszerítő erejű érzésnek, amely végigsöpört rajta. A rhajia volt az, a Végtelenségnek az Élet közegében kifejezésre jutó mozgása, a Mentát tudatállapotba való végső elmerülés lappangó mámora, amelynek minden Mentát áldozatul esik legalább egyszer. Úgy vetette ki elméjét az univerzumra, mint valami hálót, amely lehulltában kirajzolja az alatta rejlő formákat és körvonalakat. Látta a sötétben kuporogni az ikreket, miközben hatalmas karmok hasítják körülöttük a levegőt.

– Ne – suttogta.

– Mi az? – Alia úgy nézett rá, mintha meglepné, hogy egyáltalán itt látja. Idaho elvette a kezét a szeme elől.

– A Corrino-háztól kapott díszruhák? – kérdezte. – Elküldték már őket az ikreknek?

– Persze – mondta Irulan. – Teljesen biztonságosak.

– Az ikrek ellen senki sem fog merénylettel kísérletezni Tabr sziecsben – jegyezte meg Alia. – Minden lépésüket olyan testőrök vigyázzák, akiket Stilgar képezett ki.

Idaho rámeredt. Nem voltak kézzelfogható adatai, hogy megerősítse Mentát elemzésen alapuló elgondolását, de tudta, hogy igaza van. Tudta. Amit most átélt, az nagyon közel állt Paul jövőbelátó vízióihoz. Persze neki sem Irulan, sem Alia nem hinne.

– Jó lenne riasztani a kikötő igazgatóságát, hogy tiltsák be a külvilági állatok behozatalát – mondta.

– Csak nem veszed komolyan, amit Irulan mondott? – tiltakozott Alia.

– Miért kockáztassunk? – kérdezett vissza Duncan.

– Ezt csak mondd a csempészeknek – jelentette ki Alia. – Én a magam részéről megbízom a Házak kémeiben.

Idaho a fejét rázta. Ugyan mit tehetnének az ügynökök az irdatlan karmok ellen, amiket víziójában látott? De Aliának igaza van. A megfelelő helyekre eljuttatott kenőpénzek, egy Liga-navigátor, aki hajlamos az együttműködésre, és bármelyik lakatlan terület űrkikötővé vedlik. A Liga ellenszegülne, ha az Atreides-házat frontális támadás fenyegetné, de ha elég jól megfizetik... Igen, a Ligát leginkább valami terepalakulathoz lehetne hasonlítani, amely megnehezíti ugyan a támadást, de nem teszi lehetetlenné. Utána bármikor hivatkozhatnak arra, hogy ők csak "szállítási feladatra" vállalkoztak. Elvégre honnan tudhatnák, milyen célja volt a megbízójuknak a rakománnyal?

Alia valódi fremen gesztussal törte meg a csendet; vízszintesen tartott hüvelykkel magasba emelte Ökölbe szorított kezét. A mozdulatot egy hagyományos szitokkal kísérte, amely nagyjából annyit tett: "El veled a Tájfuncsatába!" Szemlátomást önmagát tekintette a merényletek egyedüli logikus célpontjának, s a gesztus dacos tiltakozás volt a megemésztetlen fenyegetésektől hemzsegő univerzum ellen. Azt fejezte ki vele: halál mindenkire, aki kezet emel rá.

Idaho érezte, hogy teljesen hiábavaló lenne tiltakozni. Látta, hogy Alia már nem gyanakszik rá. Ő nemsokára indul vissza Tabrba, s hitvese azt várja tőle, hogy tökéletes precízióval megszervezze Lady Jessica elrablását. A haragtól forrón áradt szét ereiben az adrenalin, miközben fölállt a heverőről, és azt gondolta: Bárcsak Alia lenne a célpont! Bárcsak sikerülne meggyilkolniuk! Keze egy pillanatra rásimult a kése markolatára, de rájött, hogy képtelen lenne megtenni. Ó, Alia... Mégis, inkább halj mártírhalált, mintsem hogy leleplezzenek, vadásszanak rád, és a sivatag homokjában lelj örök nyugalmat!

– Igen – mondta Alia, aki félreértette Idaho arckifejezését; azt hitte, miatta aggódik. – Legjobb lesz, ha mielőbb sietsz vissza Tabrba.

S közben azt gondolta: Milyen ostobaság volt Duncanre gyanakodni! Ő az enyém, nem Jessicáé! A törzsek követelése volt az, ami kizökkentette a lelki egyensúlyából. Ahogy távozott, hanyagul istenhozzádot intett Idahónak.

Idaho minden reményétől megfosztva hagyta el a tanácstermet. Alia vakon engedte, hogy megszállja őt egy idegen elme, és minden válsággal egyre őrültebb lett. Már túljutott a kritikus ponton: vége volt. De mit lehetne csinálni az ikrek érdekében? Kit kellene meggyőzni? Stilgart? És tehetne-e többet Stilgar, mint amennyit eddig is megtett?

Akkor esetleg Lady Jessicát?

Igen, fontolóra kell venni ezt a lehetőséget – de talán az az asszony is túl mélyen belekeveredett már a Testvériség ármánykodásába. Idahónak nem voltak illúziói az Atreides-ágyassal kapcsolatban. Jessica bármit megtenne a Bene Gesserit parancsára – még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy az unokái ellen kell fordulnia.

A jó kormányzás sosem a törvényektől függ, hanem a kormányzást gyakorló egyének személyes kvalitásaitól. A kormányzás gépezete mindig alá van rendelve azon személyek akaratának, akik a gépezetet igazgatják. Így hát a kormányzás legfontosabb eleme a vezetők kiválasztása.

Törvény és kormányzás Az Űrliga Kézikönyvéből

Miért akarja Alia, hogy részt vegyek a reggeli audiencián? – töprengett Jessica. Hiszen nem szavaztak vissza a Tanácsba.

Jessica az erőd nagycsarnokának előszobájában állt. Maga az előszoba is bárhol beillett volna nagycsarnoknak az Arrakison kívül. Az arrakeeni épületek annál gigantikusabbak lettek, minél több pénz és hatalom gyülemlett fel az Atreidesek kezén, s az előszoba tervezői hűek maradtak ehhez a tendenciához. Jessicának nem igazán tetszett a helyiség; mozaikpadlója a fia győzelmét ábrázolta IV. Shaddam fölött.

Az arca tükörképét tanulmányozta a Nagycsarnokba nyíló fényezett plasztacél kapuszárnyakon. A gyakori Összehasonlításokat hajdani önmagával a Dűnére való visszatérés váltotta ki belőle, és csak a kor nyomait látta a vonásain; az ovális arcot vékony ráncok pókhálója szőtte be, s indigószín szemének fénye megfakult, homályosabb lett. Még emlékezett azokra az időkre, amikor fehérség is volt a csupakék szembogarak körül. Haja csak a fodrászmesterek gondos alapossága révén tartotta meg fénylő bronzszínét. Orra vékony maradt, ajka telt, termete sudár, de az idő múlásával még a Bene Gesserit-edzette izmok is hajlamosak voltak a megereszkedésre. Akadnak persze, akik nem veszik észre ezt, és azt mondják neki: "Semmit sem változtál!" Csakhogy a Testvériségtől kapott kiképzés kétélű fegyver volt; akik részesültek benne, azoknak nemigen kerülték el a figyelmét az apró változások.

És Jessica figyelmét nem kerülte el, hogy Alián nem látni ilyen apró változásokat.

A roppant kapu előtt Javid állt, Alia személyzeti főnöke, nagyon hivatalos külseje volt ma reggel. Úgy nézett ki, mint egy köpönyeges dzsinn, pufók arcán cinikus mosollyal. Jessica igazi paradoxont látott Javidban: egy jól táplált fremen! Javid észrevette, hogy figyelik, sokat tudón elmosolyodott, és vállat vont. Csak rövid ideig tartózkodott Jessica kíséretében; bizonyára tudta, hogy így lesz. Gyűlölte az Atreideseket, de többféle síkon is Alia embere volt, ha ugyan hinni lehet a híreszteléseknek.

Jessica látta a vállrándítást, és azt gondolta: Ez a vállvonogatások kora. Tudja, hogy hallottam róla a pletykákat, és nem törődik vele. Meglehet, hogy a civilizációnk közönyösségben Jog kimúlni, mielőtt külső támadás pusztítaná el.

A testőröknek, akiket Gurney állított mellé, mielőtt a csempészekhez távozott volna a sivatagba, nem tetszett az Ötlet, hogy ma reggel nem tart igényt a szolgálataikra. Jessica azonban furamód biztonságban érezte magát. Ha valaki mártírt akar csinálni belőle az erődben, Alia azt nem fogja túlélni. És ezt ő is nagyon jól tudja.

Mikor Jessica nem reagált a vállrándítására és a mosolyára, Javid köhintett egyet; finom, böffenésszerű zajt hallatott a torka mélyéből, bizonyára sokat gyakorolta. Olyan volt, mint valami titkos nyelv. Azt jelentette: "Mi tudjuk, mennyire semmirevaló ez az egész pompa, asszonyom. Hát nem csodálatos, hogy mi mindent el lehet hitetni az emberekkel?"

Csodálatos! Jessica egyetértett, de kőmerev arca nem árulkodott az érzéseiről.

Az előszoba már meglehetősen zsúfolt volt, Javid emberei beengedték az Összes aznap reggeli kérelmezőt. A külső ajtókat bezárták. A kérelmezők és folyamodvány írók tisztes távolban maradtak Jessicától, de fölfigyeltek rá, hogy a fremen Tisztelendő Anyák szertartásos, fekete abáját viseli. Öltözékét nem díszítették a Muad-Dib-papok szent jelképei. Moraj támadt, ahogy a tömeg figyelme megoszlott Jessica meg a kis mellékajtó között, amin nemsokára be fog lépni Alia, hogy a nagycsarnokba vezesse őket. Jessica számára nyilvánvaló volt, hogy zavar mutatkozott a régi mintában, amely meghatározta, kinek a kezében van a Régensség kormánypálcája.

És ezt a puszta jelenlétemmel értem el, gondolta. De hiszen azért vagyok itt, mert Alia hívott.

Jessica teljes tudatában volt a kezdődő zavarjeleinek, s rádöbbent, hogy Alia szándékosan nyújtja hosszúra a várakozás perceit; hagyja, hadd fussák be pályájukat a finom áramlatok. Persze valahonnan egy kémlelőnyílásból szemmel tartja a terepet. Jessica figyelmét kevés apróság kerülte el Alia viselkedésében, és minden múló perccel egyre inkább érezte, hogy milyen igaza volt, mikor elfogadta a feladatot, amire a Testvériség beszélte rá.

– Nem engedhetjük, hogy így folyjanak tovább a dolgok – érvelt a Bene Gesserit-küldöttség vezetője. – Ne mondd azt, hogy a bomlás jelei elkerülték a figyelmedet – éppen a tiédet! Tudjuk, miért hagytál el minket, de azt is tudjuk, hogy milyen kiképzésben részesültél. A fölkészítésed tökéletes volt. A Panoplia Propheticus beavatottja vagy, és tudnod kell, mikor sodor veszélybe valamennyiünket egy nagyhatalmú vallás megsavanyodása.

Jessica töprengve csücsörítette az ajkát, miközben a tavasz első derűs előhírnökeit nézte caladani kastélya ablakából. Nem szeretett ilyen logikus mederben gondolkodni. A rendtől kapott első leckéinek egyike az volt, hogy kétkedő bizalmatlansággal viszonyuljon mindenhez, ami a logika álcáját ölti magára. De ezt a küldöttség tagjai is tudták.

Milyen páradús volt a levegő azon a reggelen, gondolta Jessica, miközben körülnézett Alia előszobájában. Milyen friss és páradús. Itt nyirkos volt és verítékszagú, ami bizonytalan előérzetet keltett Jessicában, és azt gondolta: Megint fremen módon jár az agyam. A levegő túl nyirkos volt ebben a föld feletti sziecsben. Csak nem hibázott a ciszternamester? Paul sosem tűrt volna meg ilyen lazaságot.

Megjegyezte magának, hogy Javid, bár csillogó bőrű arca feszült volt és. éber, a jelek szerint nem vette észre, hogy az előszoba levegőjében túl sok a nedvesség. Súlyos mulasztás egy arrakisitól.

A Bene Gesserit-küldöttség tagjai megkérdezték, kívánja-e, hogy bizonyítsák Őszinte szándékukat. Dühösen válaszolt nekik, egy olyan idézettel, amit a tulajdon kézikönyveikből vett: "Minden bizonyíték elkerülhetetlenül olyan feltételezésekhez vezet, amiknek nincs bizonyítéka! A tények csak azért tények, mert hinni akarunk bennük."

– De ezeket a problémákat átengedtük a Mentátoknak – tiltakozott a küldöttség vezetője.

Jessica döbbenten meredt rá.

– Csodálom, hogy ilyen magas pozícióba kerültél, és mégsem tanultad még meg, milyen korlátai vannak a Mentátoknak – mondta.

Mire a küldöttség hangulata fölengedett. Nyilván csak próba volt az egész, és Jessica kiállta. Persze attól féltek, hogy minden kapcsolatát elvesztette azokkal az egyensúlyban tartó erőkkel, amik a Bene Gesserit-kiképzés alapját jelentették.

Jessica most kissé éberebb lett, mert Javid elhagyta a posztját a kapu mellett, és elindult felé. Mikor odaért, meghajolt.

– Asszonyom. Eszembe jutott, hogy talán nem hallottál még a Prédikátor legutóbbi sakkhúzásáról.

– Naponta jelentést kapok mindenről, ami a bolygón történik – közölte Jessica. Hadd mondja csak vissza ezt Aliának!

Javid elmosolyodott.

– Akkor hát tudod, hogy felkorbácsolja a hangulatot a családod ellen. Tegnap éjjel a déli külvárosban prédikált, és senki nem mert hozzányúlni egy ujjal sem. Nyilván tudomásod van róla, miért.

– Mert azt hiszik róla, ő a fiam, aki visszatért közéjük – mondta Jessica fáradt hangon.

– Ezt a kérdést még nem terjesztettük Idaho Mentát elé – válaszolt Javid. – Talán mihamarabb sort kellene keríteni rá, és akkor egyszer s mindenkorra letudhatnánk az ügyet.

Jessica azt gondolta: Tessék, itt van egy ember, aki valóban nem tudja, milyen korlátai vannak a Mentátoknak, mégis fel mer szarvazni egyet – ha a valóságban nem is, az ábrándjaiban mindenképp...

– A Mentátok osztoznak gazdáik esendőségében – mondta. – Az emberi elme, a többi állatfaj elméjéhez hasonlóan, rezonátorként működik. A környezetében bekövetkező változásokra reagál. A Mentátok megtanulták, hogyan terjeszthetik ki tudatukat a valószínűség több párhuzamos hurkára, és követni tudják ezeken a hurkokon az okok és okozatok hosszú láncolatát. – Hadd rágódjon el ezen egy kicsit!

– Szóval ez a Prédikátor nem zavar téged? – kérdezte Javid, ezúttal szertartásos modorban, dölyfösen.

– Egészséges jelnek tartom – mondta a nő. – Nem szeretném, ha háborgatnák.

Javid nyilván nem várt ilyen egyenes választ. Megpróbált elmosolyodni, de nem sikerült neki. Aztán annyit mondott:

– Az egyház kormányzótanácsa, amely istenként tiszteli a fiadat, természetesen meghajol a kívánságod előtt, ha ragaszkodsz hozzá. Bizonyára szükség lesz azonban némi magyará...

– Talán szívesebben vennéd, ha azt magyaráznám el neked, hogyan illek én a terveitekbe – mondta Jessica.

Javid résnyire szűkült szemmel nézte.

– Asszonyom, nem látom logikus okát, miért nem vagy hajlandó fellépni ez ellen a Prédikátor ellen. Hisz nem lehet a fiad. Megalapozott kéréssel élek: tagadd meg őt.

Ezt előre kieszelték, gondolta Jessica. Alia osztotta ki rá a szerepet.

– Nem – válaszolt.

– De hiszen meggyalázza a fiad nevét! Istenkáromló dolgokat prédikál, szent leányod ellen emeli föl szavát. Lázadásra izgatja a népet. Mikor megkérdezték, azt mondotta, hogy még benned is megvan a gonoszságnak magva, és hogy...

– Elég legyen ebből a szamárságból! – csattant föl Jessica. – Mondd meg Aliának, hogy nem teszem meg. Mióta visszatértem az Arrakisra, mást se hallok, csak hogy a Prédikátor így, a Prédikátor úgy. Untat.

– És az is untat, asszonyom, hogy a legutóbbi gyalázkodásában kijelentette, te nem fogsz ellene fordulni? És lám, most a...

– Akármilyen gonosz vagyok, nem fogom megtagadni – szögezte le Jessica.

– Ez nem tréfadolog, asszonyom! Jessica dühös mozdulatot tett Javid felé.

– Takarodj!

Elég hangosan mondta, hogy mások is meghallják, s ezzel kényszerítette a férfit, hogy engedelmeskedjék.

Javid szemében harag lángolt, de sikerült mereven meghajolnia, és visszatért posztjára a kapuszárnyak mellé.

Ez a veszekedés nagyszerűen illett Jessica eddigi megfigyelései közé. Mikor Aliáról beszélt, Javid rekedtes felhanggal szólalt meg, ahogy a szeretők; nem lehetett félreérteni. A pletykák kétségkívül igazak voltak. Alia hagyta, hogy az élete borzalmas módon szétzülljön. Miután napirendre tért efölött, Jessicában ébredezni kezdett a gyanakvás, hogy Alia Önként vált szörnyszülötté. Talán valami perverz önpusztítási vágy hajtja? Mert Alia nyilvánvalóan azon munkálkodik, hogy elpusztítsa önmagát és a bátyja tanításait tápláló hatalmi bázist.

Bizonytalan mozgolódás vette kezdetét az előszobában. A talpnyalók serege és a hivatalnokok bizonyára érezték, hogy Alia túl sokat késlekedik, s az imént mindannyian hallották, milyen ellentmondást nem tűrő hangon küldi el magától Jessica a lánya kedvencét.

Jessica felsóhajtott. Mintha csak a teste jött volna ide, a lelke kissé hátramaradt. Az udvaroncok mozgása annyira átlátszó volt! Úgy gyülekeztek a. fontosabb személyiségek köré, mint a fenyőlombok között táncoló szél. Az erőd lakói szemöldöküket ráncolva mérték föl minden társukat aszerint, hogy mennyire jelentős a szerepe a hierarchiában. Nyilvánvaló volt, hogy Javidnak ártott Jessica iménti heves rendreutasítása; most már csak kevesen szóltak hozzá. De a többiek! Jessica képzett szeme fölmérte a hatalmasok körül tömörülő tartozékok arányszámát.

Hozzám azért nem közelítenek, mert veszélyes vagyok, gondolta. Kiszagolták, hogy Alia fél tőlem.

Körülnézett a helyiségben, látta az elforduló tekinteteket. Ezek az emberek annyira komolyan vették saját semmirevalóságukat, hogy legszívesebben harsányan rájuk förmedt volna; milyen haszontalan dolog tőlük, hogy ennyire becsben tartják a mihaszna életüket. Ó, bárcsak látná a Prédikátor, hogyan fest most ez az előszoba!

Fölfigyelt egy beszélgetéstöredékre a közelben. Egy magas, karcsú pap szónokolt a kíséretének, amely nyilván az általa pártfogolt kérelmezőkből állt.

– Gyakran mást kell mondanom, mint amit gondolok – jelentette ki. – Ezt hívják diplomáciának.

A felcsapó kacagás túl harsány volt. és túl gyorsan elcsöndesült. Néhányan a csoportból látták, hogy Jessica hallotta őket.

A hercegem a létező legtávolabbi pokolbolygóra röpítette volna az ilyen fickókat! – gondolta Jessica. Egy perccel sem érkeztem később.

Most már tudta, hogy elszigetelt burokban élt a messzi Caladanon, amin csak Alia leghajmeresztőbb túlzásai hatoltak át. Megalkudtam saját áloméletemmel, gondolta. A teljes elszigeteltség, amiben a Caladanon élt, leginkább egy első osztályú fagyasztókád tökéletes magányához hasonlított, a Liga valamelyik hosszújáratú szállítóhajóján. Az ember csak a legerőszakosabb manővereket érzi, azt is csupán tompa rezdülésként.

Milyen csábító dolog nyugalomban élni, gondolta.

Minél többet látott Alia udvarából, annál szimpatikusabbnak tűntek Jessica számára a vak Prédikátornak tulajdonított szavak. Igen, így beszélne Paul is, ha látná, mivé züllött a birodalma. És Jessica eltűnődött rajta, hogy mire bukkanhatott Gurney a csempészek között.

Az első benyomásai voltak helyesek az Arrakeenről, döbbent rá Jessica. Mikor először vonult be a városba, Javiddal az oldalán, feltűntek neki az épületeket védő páncélozott védőernyők, az utcákon és sikátorokban járőröző fegyveresek, a sarkokon álldogáló türelmes spiclik, a magas falak, a lakóházak vaskos alapozása, amely föld alatti helyiségekre vallott. Arrakeen magának való, zárkózott hely lett, éles körvonalai bizalmatlanságról és hamis gőgről árulkodtak.

Hirtelen kinyílt az előszoba kis mellékajtaja. Kevély amazon-papnők Özönlöttek a helyiségbe, a valódi, iszonyatos hatalom feszült éberségével mozogtak, s előőrsük mögött ott jött Alia. Uralkodott magán; arcizma sem rezdült, mikor tekintete találkozott és egybekapcsolódott az anyjáéval. De mindketten tudták, hogy kezdetét vette a háború.

Javid parancsára kitárultak a nagycsarnok hatalmas kapuszárnyai, olajozott, nesztelen mozgásuk rejtve lapuló energiákra vallott.

Alia odalépett az anyja mellé, a testőrök körülvették Őket.

– Menjünk, anyám? – kérdezte Alia.

– Ideje már – mondta Jessica. Meglátta a kaján kárörömöt Alia szemében, és az eszébe villant: Azt hiszi, elpusztíthat úgy, hogy ép bőrrel megússza! Őrült!

És eltöprengett rajta, nem erre akarta-e figyelmeztetni Idaho. A Mentát üzenetet küldött neki, ő azonban már nem tudott választ adni rá. Micsoda rejtélyes üzenet: "Veszély fenyeget. Találkoznunk kell." A régi csakobsza nyelv egyik változatát használta, amelyben a veszélyt jelentő szó cselszövésre utalt.

Azonnal találkoznom kell vele, mihelyt visszatérek Tabrba, gondolta Jessica.

Ez a hatalom szofizmája: végső soron csak egy abszolút, korlátok közé szorított univerzumban hatékony. Ám relatív világegyetemünk alapvető leckéje az, hogy a dolgok változnak. Minden hatalom előbb-utóbb szembekerül egy nálánál nagyobbal. Paul Muad-Dib megtanította erre a leckére a sardaukarokat az Arrakeen mezején. Az ő leszármazottainak maguktól kell megtanulniuk.

Részlet a Prédikátor arrakeeni beszédéből!

A reggeli audiencia első kérelmezője egy kadeshi trubadúr volt, egy hadzsot járó zarándok, akinek az erszényét arrakeeni zsoldosok ürítették ki. Egyenes derékkal állt a terem tengerzöld padlóján; nem lengte körül a könyörgés szolgai légköre.

Jessica, aki Alia mellett ült a hétlépcsős emelvényen, becsülte benne a bátorságot. Anyának és leányának ugyanolyan trónszéket állítottak a platformra, és Jessica figyelmét nem kerülte el, hogy Alia ült jobbról, a férfinak kijáró pozícióban.

Ami a kadeshi trubadúrt illeti, nyilvánvaló volt, hogy Javid emberei éppen ezért a bátran vállalt tulajdonságáért, a bátorságáért választották ki. Azt várták tőle, hogy elszórakoztatja majd a nagycsarnok udvaroncait; ezzel kell fizetnie a pénz helyett, amitől megfosztották.

A papnövendék jelentése szerint, aki előterjesztette a trubadúr kérelmét, a kadeshinek csak egy öltözet ruhája maradt, no meg a baliset, amit bőrszíjon hordott a vállán.

– Azt mondja, valami sötét italt itattak vele – mondta a papnövendék, s közben alig tudta leplezni a gúnyos mosolyt, amely meg-megrándította a szája sarkát. – Tudomására szeretné hozni Szentségeteknek, hogy az italtól tehetetlenné vált, de éber maradt, és végig kellett néznie, amint kiforgatják minden vagyonából.

Míg a növendék tovább duruzsolt hamis szolgai modorában, arcán meg játszott felháborodással, Jessica szemügyre vette a trubadúrt. A kadest nagytermetű férfi volt, legalább két méter. Fürkész tekintetében intelligencia, éberség és humor tükröződött. Aranyszín haját a bolygóján dívó szokás szerint hagyta vállig nőni, széles mellkasa és izmos alakja élénk, férfias erőre vallott, amit még a szürke hadzs-köpeny sem tudott leplezni. Tagir Mohandisnak hívták, mérnök-kereskedő családból származott, s legalább olyan büszke volt az őseire, mint önmagára.

Alia végül egy kézmozdulattal elvágta az előterjesztő szóáradatát, és anélkül szólalt meg, hogy oldalt fordult volna.

– Az első ítéletet Lady Jessica fogja hozni, ezzel hódolunk visszatérésének a körünkbe.

– Köszönöm, lányom – mondta Jessica, minden jelenlevő számára kinyilvánítva ezzel a születés adta rangsorrendet. Lányom! Szóval ez a Tagir Mohandis is része a tervüknek: Vagy csak egy ártatlan balek? Arra spekulálnak, hogy ezzel az ítélethozatallal támadási felületet fog szolgáltatni maga ellen, döbbent rá Jessica. Alia hozzáállása nyilvánvalóvá tette.

– Jól játszol azon a hangszeren? – kérdezte Jessica, és a kilenchúros balisetre mutatott a trubadúr vállán.

– Akárcsak maga a nagy Gurney Halleck! – Tagir Mohandis harsányan szólalt meg, hogy mindenki hallja a nagycsarnokban, s szavai izgatott mozgolódást váltottak ki az udvaroncok között.

– Pénzadományért folyamodtál, hogy tovább utazhass az Arrakisról – mondta Jessica. – Hová készülsz ezzel a pénzzel?

– A Salusa Secundusra, Farad'n udvarába – válaszolt Mohandis. – Hallottam, hogy trubadúrokat és dalnokokat keres, hogy támogatja a művészeteket, és újjászületőben van a bolygóján a kultúra.

Jessica visszafogta magát, nehogy Aliára nézzen. Ők persze tudták, mit fog kérni Mohandis. Azon kapta magát, hogy kedvét leli ebben a játékban. Csak nem hitték, hogy képtelen lesz hárítani ezt az oldalvágást?

– Játszanál nekünk az útiköltségért cserébe? – kérdezte Jessica. – A feltételeim fremen feltételek. Ha megtetszik nekem a zenéd, talán magam mellett tartalak gondjaim enyhítésére; ha megsértesz vele, talán a sivatagba küldelek, hogy dűnelegényként keresd meg a pénzt, amire szükséged van. Ha épp megfelelőnek ítélem a művészetedet Farad'nnak, aki többek szerint az Atreidesek ellensége, talán elküldelek hozzá, az áldásommal kísérve. Játszol nekünk ezek mellett a feltételek mellett, Tagir Mohandis?

A trubadúr mély, harsogó kacajjal vetette hátra a fejét. Szőke haja fénylő táncba kezdett, ahogy lekapta a válláról a balisetet, és avatott mozdulatokkal behangolta, ezzel jelezvén, hogy elfogadja a kihívást.

A teremben tolongó tömeg közelebb nyomakodott, ám az udvaroncok és testőrök gyűrűje visszatartotta őket.

Mohandis elnyújtott dallamot csalt ki hangszeréből, s gondosan ügyelt rá, hogy az oldalhúrok figyelmet csigázó basszusbúgása egy pillanatra se maradjon abba. Aztán zengzetes tenor hangon énekelni kezdett; nyilvánvaló volt, hogy improvizál, de olyan ügyesen csinálta, hogy Jessicát teljesen lenyűgözte, mielőtt a szöveg eljutott volna a tudatáig.

Caladanra vágyakoztál

Ahol egykor uralkodtál,

Atreides-vér

Idegenbe száműzetett.

Keserű a víz alattad,

Shai-huludot mert eladtad

Ízetlen ételért

Idegenbe száműzetsz.

Féregnyom a sivatagban

Nincsen többé. Így akartad?

Végzeted elér –

Idegenbe száműzetve.

Hívnak téged Koan-Tinnek.

Láthatatlan tüneménynek,

Míg a...

– Elég! – rikoltotta Alia. Félig fölemelkedett ültőhelyéből. – Szét foglak...

– Alia! – Jessica épp elég hangosan, épp elég éles tónusban szólalt meg, hogy elkerülje az összecsapást, de mindenki figyelmét magára terelje. Mesterien használta a Hangot, és akik hallották ezt a demonstrációt, mind érezték benne a rejtett erőt, a Bene Gesserit-kiképzést. Alia visszaroskadt a trónusára, és Jessica fölfigyelt rá, hogy a megdöbbenésnek semmi jelét nem mutatja.

Szóval erre is számítottak, gondolta Jessica. Milyen érdekes.

– Az első ítélet az enyém – emlékeztette a lányát.

– Rendben – lehelte Alia alig hallhatóan.

– Illő ajándéknak találom ezt a trubadúrt Farad'n számára – mondta Jessica. – A nyelve úgy vág, mint a kriszkés. Az a vérontás, amit ez a nyelv végezhet, egészséges hatással lenne a mi udvarunkra is, de jobb szeretném, ha a Corrino-házat boldogítaná vele.

Halk, visszafogott nevetés hullámzott végig a csarnokon. Alia engedélyezett magának egy kurta horkantást.

– Tudod, minek nevezett engem az előbb?

– Nem nevezett téged semminek, lányom. Csak azt mondta, amit ő vagy akárki más is hallhatott az utcán. A nép valóban Koan-Tinnek hív...

– A nőstény halálangyal, aki lábak nélkül jár – vicsorodott el Alia.

– Ha megszabadulsz azoktól, akik valósághű jelentéseket írnak, csak azok maradnak meg neked, akik azt mondják, amit hallani szeretnél – mondta Jessica éles hangon. – El sem tudom képzelni, mi lehet iszonyúbb annál, mikor az ember a saját tükörképeinek a bűzébe fullad bele.

Az emelvény közelében állók közül többen hangosan felhördültek.

Jessica Mohandisra összpontosította a figyelmét, aki néma maradt, de csöppet sem tűnt ijedtnek. Úgy várta, milyen ítéletet mondanak ki rá, mintha egyáltalán nem érdekelné az ügy. Mohandis pontosan az a fajta ember volt, akit Jessica hercege szeretett volna maga mellett tudni vészterhes időkben: magabiztos a saját megítélésében, de elfogadja a sorsát, akár a halált is, és nem siránkozik miatta. Akkor miért döntött úgy, hogy így cselekszik?

– Miért használtad éppen ezt a szót? – kérdezte tőle Jessica. Mohandis fölszegte a fejét, hogy mindenki értse, amit mond.

– Azt hallottam, hogy az Atreidesek becsületesek és nyílt lelkűek. Gondoltam, próbát teszek, és talán itt maradhatok a te szolgálatodban. Akkor lenne időm, hogy fölkutassam azokat, akik kiraboltak, és elbánjak velük a magam módján.

– Próbára mert tenni minket! – morogta Alia.

– Miért ne? – kérdezte Jessica.

Rámosolygott a trubadúrra, hogy kimutassa jó szándékát. Ez a férfi csak azért tette be a lábát a csarnokba, mert lehetősége nyílt egy újabb kalandra; egy újabb felderítőútra a világegyetemben. Jessica egyszerre csak kísértést érzett, hogy befogadja a saját kíséretébe, de Alia reagálása nem sok jót ígért a bátor Mohandisnak. Azonkívül bizonyos jelekből arra következtetett, hogy éppen ezt a lépést várják tőle – hogy a szolgálatába fogad egy bátor és jóképű trubadúrt, mint annak idején a bátor Gurney Haleckkel tette. Jobb lesz Mohandist az útjára küldeni, bár fájt neki, hogy kénytelen egy ilyen nagyszerű embert átengedni Farad'nnak.

– Menjen csak Farad'nhoz – ítélkezett Jessica. – Gondoskodjatok róla, hogy megkapja az útiköltséget. Hadd vegye a nyelvével a Corrino-ház vérét; majd meglátjuk, túléli-e.

Alia mogorván meredt a padlóra, aztán elkésett mosolyt erőltetett az arcára.

– Lady Jessica bölcsessége diadalmaskodott – mondta, és intett, hogy kísérjék el Mohandist.

Ez nem úgy alakult, mint remélte, gondolta Jessica, de Alia viselkedésében egyes jelek arra vallottak, hogy a nagyobb horderejű próba még hátravan.

Újabb kérelmezőt vezettek elő.

Jessicát, aki alaposan megfigyelte lánya reagálását, kétségek kezdték mardosni. Most volt szükség a leckére, amit az ikrektől tanult. Lehet, hogy Alia szörnyeteg, de akkor is előszülött. Ugyanolyan jól ismerheti az anyját, mint az önmagát. Nem illett a képbe, hogy Alia tévesen ítéli meg az anyja reakcióit egy trubadúr ügyében. Miért rendezte meg Alia ezt az összetűzést? El akarja terelni a figyelmemet valami fontosabbról?

Töprengésre nem volt több idő. A második kérelmező már elfoglalta helyét az ikertrónusok előtt, oldalán az előterjesztőjével.

A kérelmező ezúttal egy fremen volt, egy Öregember, arcán a homok marta nyomok sivataglakóra vallottak. Nem nőtt magasra, de igen szívósnak tűnt, és a hosszú dishdasha, amit inkább cirkoruha fölött volt szokás viselni, tekintélyes külsőt kölcsönzött neki. A sivatagi köpeny jól illett keskeny arcához, horgas orrához, zord, csupakék szeméhez. Nem volt rajta cirkoruha, és úgy tűnt, ez feszélyezi. Bizonyára olyannak látta a nagycsarnok óriás belsejét, mint a veszedelmes szabad térséget, amely kicsikarja testéből a pótolhatatlan nedvességet. A félig hátravetett csuklya alatt a naibok csomóra kötött kejfiyáját viselte.

– Ghadhean al-Fali vagyok – mondta, s fél lábbal az emelvény első lépcsőfokára lépett, ezzel jelezve, hogy fölötte áll a teremben bámészkodó tömegnek. – Egyike voltam Muad-Dib kommandósainak, és a sivatag ügyében jöttem ide.

Alia teste egy pillanatra megfeszült; jelentéktelen mozdulat volt, de elárulta magát vele. Al-Fali aláírása ott volt a naibok beadványán, amelyben Jessica visszahelyezését követelték a Tanácsba.

A sivatag ügyében! – gondolta Jessica.

Ghadhean al-Fali megszólalt, mielőtt a mellette álló papnövendék belekezdett volna panasza előterjesztésébe. A szertartásos fremen szófordulattal arra hívta fel a figyelmüket, hogy olyan ügyről kíván beszélni, ami az egész Dűnét érinti –, és szavai magukban hordozták egy fedaykin minden tekintélyét, aki az életét ajánlotta fel Paul Muad-Dibnek. Jessica kételkedett benne, hogy al-Fali ezt mondta volna Javidnak és a Panaszmesternek, mikor kihallgatásért folyamodott ma reggel. Gyanúja beigazolódott, mikor a papi rend egyik hivatalnoka előrontott a csarnok hátuljából, kezében az audiencia megszakítását jelző fekete zászlócskával.

– Hölgyeim! – kiabálta a hivatalnok. – Ne hallgassanak erre az emberre! Hazug ürüggyel nyert...

Jessica, aki a feléjük szaladó papot nézte, a szeme sarkából felfigyelt egy mozdulatra, látta, amint Alia keze azt jelzi az Atreidesek régi harci nyelvén: "Most!" Azt nem tudta megállapítani, kinek szánták a jelzést, de ösztönösen meglódult balra, magával rántva a trónust is. Estében elrúgta magát a nagy robajjal ledőlő trónustól, talpon teremve meghallotta a maulapisztoly éles durranását... aztán még egyszer. Ő azonban az első zajra mozdult; érezte, hogy valami nagyot ránt a jobb ruhaujján. Az emelvény tövében bevetette magát a kérelmezők és udvaroncok tömegébe. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Alia meg se mozdult.

Most, hogy emberek vették körül, Jessica megállt.

Látta, hogy Ghadhean al-Fali lebukott az emelvény másik széle mögé, a papnövendék azonban az eredeti helyén maradt.

Mindez olyan gyorsan történt, akár egy rajtaütés, de mindenki nagyon jól tudta a csarnokban, hogyan lépnek működésbe egyes emberekben meglepetésszerű támadásnál a belénevelt reflexek. Márpedig Alia és az al-Fali kérelmét beterjesztő papnövendék egy lépést sem mozdultak.

Jessica figyelmét valami kavarodás keltette fel a helyiség közepe táján; utat tört magának a tömegben, és négy kérelmezőt pillantott meg, amint lefogják a hivatalnok-papot. Fekete zászlócskája a lábánál hevert, redőiből kihullott a maulapisztoly.

Al-Fali félretolta az útból Jessicát, és a pisztolyról a papra nézett. A fremen dühödten felüvöltött, bal keze az öve mellől kimerevített ujjakkal achag ütésre lendült. A torkán találta el a papot, aki fuldokolva összeesett. Az öreg naib egyetlen pillantást sem vesztegetett az emberre, akit megölt; ádáz képpel fordult az emelvény felé.

– Dalal-il 'an-nubuwwa! – kiáltotta al-Fali, mindkét tenyerét a homlokára szorítva, aztán leeresztve. – A Qadis as-Salaf nem engedi, hogy elnémítsatok! Ha én nem ölöm meg, akiket ellenem küldtök, megölik majd őket mások!

Azt hiszi, ő volt a célpont, jött rá Jessica. Lenézett a ruhájára, és átdugta ujját a maulagolyó által hagyott kerek lyukon. Minden bizonnyal mérgezett volt.

A kérelmezők eleresztették a papot. Az görcsökben fetrengett a padlón; a légcsövét szétzúzta az ütés, haldoklott. Jessica odaintett két döbbent udvaroncnak, akik ott álltak mellette, és annyit mondott:

– Azt akarom, hogy ez az ember életben maradjon, és kikérdezhessük. Ha meghal, ti is vele haltok! – A két férfi az emelvény felé lesve tétovázott, így hát Jessica a Hanghoz folyamodott: – Gyerünk!

Az udvaroncok azonnal ugrottak.

Jessica odanyomakodott al-Fali mellé, és oldalba bökte.

– Bolond vagy, naib! Engem akartak; nem téged.

A körülöttük állók közül néhányan meghallották, mit mondott. A hirtelen beálló döbbent csendben al-Fali az emelvényre nézett, ahol a felborult trónszék mellett Alia továbbra is ott ült a másikon. A fölismerés kifejezését, amely kiült viharvert vonásaira, még egy novícius is értelmezni tudta volna.

– Fedaykin – szólította meg Lady Jessica, emlékezetébe idézve az Atreideseknek tett régi szolgálatokat-, mi, akik megperzselődtünk, tudjuk, hogyan kell vállvetve harcolni.

– Bízz bennem, asszonyom – felelt az öreg; azonnal elértette, mit akar mondani.

Éles hördülés hallatszott Jessica mögül; megpördült, és érezte, hogy al-Fali odalép a hátát fedezni. A padlón fekvő pap mellől egy nő egyenesedett fel, a városi fremenek tarka öltözetében. A két udvaroncnak nyoma sem volt. Az asszony nem nézett Jessicára, csak belekezdett népe ősi siratóénekébe – ezzel a dallal hívták a tetemlepárlók őreit, hogy jöjjenek, és vigyék a holttest vizét a törzs ciszternájába. Furcsa volt az Ősi dallamot egy ilyen öltözékű nő szájából hallani, mint ez. Jessica érezte a régi hagyományok szívósságát, ugyanakkor látta a hamisságot is ebben a városlakó asszonyban. A tarka ruhás némber nyilván meggyilkolta a papot, hogy semmiképpen ne beszélhessen.

Miért a fáradság? – gondolkozott el Jessica. Csak meg kellett volna várnia, hogy megfulladjon. Kétségbeesett lépés volt ez, a félelem jele.

Alia előrébb ült a trónján, a szeme éberen csillogott. Egy karcsú nő sietett el Jessica mellett, befont haját kontyba tűzve hordta, mint Alia testőrei. A pap fölé hajolt, kiegyenesedett, és visszanézett az emelvény irányába.

– Halott.

– Távolítsátok el – kiáltotta Alia. Intett az emelvény alatt álló testőröknek.

– Állítsátok fel Lady Jessica székét.

Szóval megpróbálod eltussolni az egészet! – gondolta Jessica. Azt hiszi Alia, hogy bárkit is be tud csapni? Al-Fali a Qadis as-Salafról beszélt, a fremen mitológia szent ősatyáit hívta védelmezőül. De nincs az a természetfölötti erő, amely be tudna csempészni egy maulapisztolyt ebbe a terembe, ahol tilos fegyvert viselni. Az egyetlen válasz egy olyan összeesküvés volt, amiben Javid emberei is részt vettek; abból pedig, hogy Alia mennyire nem aggódik a saját biztonsága miatt, a vak is láthatta, hogy Ő is bűnrészes.

Az öreg naib hátraszólt a válla fölött Jessicának.

– Fogadd bocsánatkérésemet, asszonyom. Mi, sivataglakók beléd helyeztük az utolsó reményünket, és most látom, hogy inkább neked van szükséged miránk.

– Az anyagyilkosság nem igazán illik a lányomhoz – mondta Jessica.

– A törzsek értesülni fognak erről – ígérte al-Fali.

– Ha annyira szükségetek van rám – kérdezte Jessica –, miért nem kerestetek meg Tabr sziecsben, az üdvözlő gyűlésen?

– Stilgar nem engedte.

Á, gondolta Jessica, a naibok szabályai! Tabrban Stilgar szava törvény. Felállították a fölborult trónust. Alia intett az anyjának, hogy térjen vissza, és azt mondta:

– Valamennyien véssétek az emlékezetetekbe ennek az áruló papnak a halálát, így végzi mindenki, aki az életemre tör. – Al-Falira pillantott. – Köszönöm, naib.

– Hibát köszönsz meg – motyogta al-Fali. Jessicára nézett. – Igazad volt. A haragom elnémított egy embert, akit még ki kellett volna kérdezni.

Jessica azt suttogta:

– Jegyezd meg magadnak azt a két udvaroncot meg a tarka ruhás asszonyt, fedaykin. Azt akarom, hogy fogják el és kérdezzék ki őket.

– Meglesz – mondta a naib.

– Ha ugyan ép bőrrel kijutunk innen – állapította meg Jessica. – Gyere, menjünk vissza, és játsszuk végig a szerepünket.

– Ahogy óhajtod, asszonyom.

Együtt tértek vissza az emelvényhez. Jessica fölsietett a lépcsőkön, és újra elfoglalta a helyét Alia mellett, al-Fali a kérelmezőknek kijelölt ponton maradt odalent.

– Kezdhetjük – mondta Alia.

– Egy pillanat, lányom – jelentette ki Jessica. Feltartotta a karját, és közszemlére tette a lyukat ruhája szövetében; az ujját nem húzta ki belőle. – A merénylet célpontja én voltam. A golyó majdnem eltalált, pedig lebuktam. Mindnyájan látjuk, hogy a maulapisztoly már nincs odalent – mutatott a csarnok padlójára. – Kinél van?

Semmi válasz.

– Talán ki lehetne nyomozni – mondta Jessica.

– Micsoda ostobaság! – méltatlankodott Alia. – Engem akartak... Jessica félfordulatot tett a lánya felé, és kinyújtotta a bal kezét.

– Valakinél közületek ott van a pisztoly. Ne féljetek tőle, hogy...

– Az egyik testőrömnél van! – mondta Alia.

– Akkor az a testőr hozza ide nekem – utasította Jessica.

– Már kivitte.

– Nahát, épp jókor – mondta Jessica.

– Mit akarsz ezzel mondani? – követelőzött Alia. Jessica engedélyezett magának egy zord mosolyt.

– Azt akarom mondani, hogy megbíztam két emberedet annak az áruló papnak az életben tartásával. Figyelmeztettem őket: ha meghal, vele halnak ők is. Meg fognak halni.

– Megtiltom!

Jessica csak vállat vont.

– Van itt egy bátor fedaykinunk – mondta Alia, és al-Falira mutatott. – Ez a vita várhat.

– Amíg csak akarod – válaszolt Jessica csakobsza nyelven; a szavai csikorogtak, akár két csókolózó késpenge – hadd tudja Alia, hogy nincs az az érv, ami visszavonhatná a kiadott halálparancsot.

– Meglátjuk – sziszegte Alia, és al-Falihoz fordult. Miért vagy itt, Ghadhean al-Fali?

– Hogy lássam Muad-Dib anyját – mondta a naib. – Akik megmaradtak a fedaykinok, a fiát szolgáló harcos testvérek közül, összeadták szerény anyagi javaikat, hogy megvásárolhassam magamnak a bebocsátást a kapzsi strázsáktól, akik elzárják az Arrakis valóságától az Atreidesekét. Alia azt mondta:

– Bármit kérnek a fedaykinok, csak szólniuk...

– Azért jött ide, hogy engem lásson – vágott közbe Jessica. – Miben szenvedtek keserű szükséget, fedaykin?

Alia azt mondta:

– Itt én beszélek az Atreidesek nevében! Mi a...

– Csend, gyilkos szörnyszülött! – förmedt rá Jessica. – Megpróbáltál megöletni, leányom! Kimondom, hadd hallja mind, aki itt van. Nem gyilkoltathatsz meg mindenkit a csarnokban, hogy elnémítsd őket, mint azt a papot. Igen, a naib ütése halálos volt, de azt az embert még meg lehetett volna menteni. Ki lehetett volna kérdezni! Nem törődsz vele, hogy eltették láb alól. Szórd csak ránk a tiltakozásokat, ahogy kedved tartja, bűnödet bizonyítják a cselekedeteid!

Alia dermedt csendben ült, halottra vált ábrázattal. És Jessica, ahogy az érzelmek játékát figyelte lánya arcán, észrevette, hogy Alia keze, mintegy önkéntelen válaszul, iszonyatosan ismerős módon megmozdul – ez a gesztus hajdan az Atreidesek egyik halálos ellenségét jellemezte. Alia ujjai koppantó ritmusban rángatóztak – a kisujj kétszer, a mutatóujj háromszor, a gyűrűsujj kétszer, a kisujj kétszer, a gyűrűsujj kétszer... aztán ugyanez elölről.

Az Öreg báró!

Alia észrevette, mit bámul Jessica, lenézett a kezére, ökölbe szorította, ismét az anyjára pillantott, és meglátta szemében a borzalmas felismerést. Ajka kárörvendő vigyorra húzódott.

– Szóval mégis bosszút állsz rajtunk – suttogta Jessica.

– Megőrültél, anyám? – kérdezte Alia.

– Bár őrültem volna meg – mondta Jessica, és közben azt gondolta: Tudja, hogy ezt jelenteni Jogom a Testvériségnek. Tudja. Még azt is gyaníthatja, hogy elfogom mondani a fremeneknek is, és kényszerítem, hogy vesse alá magát a Megszállottság Próbájának. Nem hagyhat életben.

– A mi bátor fedaykinunk vár, mi pedig vitatkozunk – szólt Alia. Jessica kényszerítette magát, hogy újra az öreg naibra figyeljen. Megzabolázta az érzelmeit, és azt mondta:

– Azért jöttél, mert látni akartál, Ghadhean.

– Igen, asszonyom. Mi, sivataglakók látjuk, hogy szörnyű dolgok történnek. A kismesterek előbújnak a homokból, ahogy az a legrégibb próféciákban áll. Már nem találni Shai-huludokat, csak a lakatlan pusztaság legmélyén. Magára hagytuk barátunkat, a sivatagot.

Jessica egy pillantást vetett Aliára, aki csak intett neki, hogy folytassa. Jessica szemügyre vette a teremben tolongó tömeget, látta a döbbent riadalmat minden arcon. Az anya és leánya közti összetűzés fontossága nem kerülte el az emberek figyelmét; bizonyára azon csodálkoznak, miért folytatódik az audiencia. Ismét al-Falinak szentelte a figyelmét.

– Ghadhean, miféle beszéd ez a kismesterekről meg a homokférgek megritkulásáról?

– Nedvesség Anyja – mondta a férfi, Jessica régi fremen címzését használva –, a Kitab al-Ibar figyelmeztet erre minket. Könyörgünk néked. Nem szabad elfelednünk, hogy azon a napon, amikor Muad-Dib meghalt, az Arrakis önmaga ellen fordult! Nem hagyhatjuk magára a sivatagot.

– Hah! – vicsorogta Alia. – A Belső Sivatag babonás söpredéke fél az ökológiai átalakítástól. Ezek...

– Hallgatlak, Ghadhean – mondta Jessica. – Ha a férgek eltűnnek, eltűnik a fűszer is. Ha a fűszer eltűnik, mink marad, amivel megvásárolhatjuk a bebocsátást?

Meglepett zajok, riadt suttogás, hördülések futottak végig a nagycsarnokon. A helyiség visszhangzott a lármától. Alia vállat vont.

– Babonás szamárság!

Al-Fali fölemelte jobbját, és Aliára mutatott vele.

– A Nedvesség Anyjához beszélek, nem a Koan-Tinhez! Alia keze a trónus karfájára fonódott, de ülve maradt. Al-Fali Jessicára nézett.

– Hajdan semmi nem nőtt ezen a földön. Most növények tenyésznek mindenütt. Úgy sarjadnak rajta, mint tetvek a nyílt seben. A Dűne egyenlítőjén felhők gyülekeznek, és eső hullik az égből! Eső, asszonyom! Ó, Muad-Dib drága anyja, ahogy az álom a halál testvére, úgy testvére néki az eső is a Dűne egyenlítőjén. Mindnyájunk számára halált jelent.

– Csak azt tesszük, amit Liet-Kynes és maga Muad-Dib is akart – tiltakozott Alia. – Mire véljem ezt a babonás fecsegést? Tiszteljük Liet-Kynes szavait, aki azt mondotta nekünk: "Azt szeretném, ha az egész bolygót zöld növénytakaró borítaná." Így legyen.

– És mi lesz a férgekkel meg a fűszerrel? – kérdezte Jessica.

– Valamennyi sivatag mindig lesz az Arrakison – mondta Alia. – A férgek megmaradnak.

Hazudik, gondolta Jessica. Miért hazudik?

– Segíts nekünk, Nedvesség Anyja – könyörgött al-Fali.

Jessicát hirtelen kettős látás szállta meg; elméje meglódult az öreg naib szavai hallatán. Tévedésről nem lehetett szó; ez az adab volt, az uralkodó: emlékezet, mely alárendeli magának az embert. Minősítés nélkül érkezett, s mozdulatlanságba dermesztette az érzékeit, amíg a múlt leckéje belevéste magát a tudatába. Teljesen belebonyolódott, akár hal a hálóba. Mégis érezte követelő igényét, mint a leginkább emberi pillanatot, minden aprócska részlet a teremtést idézte. Az emlék-lecke valamennyi eleme valós volt, ám megfoghatatlan a szűnni nem akaró változásban, s Jessica tudta, hogy most közelíti meg legjobban azt a jövőbelátó révületet, mely fiának áldása és átka volt.

Alia azért hazudik, mert egy olyan személyiség tartja megszállva, aki el akarja pusztítani az Atreideseket. Ő maga volt az első, aki áldozatul esett. Akkor hát al-Fali igazat szólt; a homokférgeknek végük, hacsak nem változtatunk az ökológiai átalakítás folyamatán.

A megvilágosodás terhe alatt Jessica lassított felvételként látta a tömeget! odalent, nyilvánvalóvá vált számára az egyes tényezők szerepe. Ki tudta választani a többi közül azokat, akiknek az volt a feladata, hogy ne engedjék élve távozni erről a helyről! És a közöttük nyíló ösvény úgy világított a tudatában, mintha éles fényben rajzolódna ki – a gyilkosok között zavar kélt, egyikük úgy tett, mintha nekimenne a másiknak, egész csoportok keveredtek össze. Azt is látta, hogy ha elhagyja a Nagycsarnokot, mások kezére jut majd. Aliát nem érdekelte, hogy mártírt csinál belőle. Nem, ez így nem volt igaz... a dolgot nem érdekelte, ami megszállva tartotta őt.

Ebben a mozdulatlanná fagyott időszeletben Jessica egy olyan utat választott, amellyel meg tudja menteni az öreg naibot, és elküldheti hírvivőül. Az ösvény kontúrjai továbbra sem halványultak el a tömegben. Milyen egyszerű is az egész! Ezek az emberek eltorlaszolt szemű ripacsok, védekező pózban mozdulatlanná dermedve. Jessica minden pozíciót olyannak látott a roppant padlón, mint egy-egy elkerülhetetlen összeütközést, ahol a halott hús bármikor lehántolódhat a csupasz csontvázakról. A testük, a ruhájuk, az arcuk az egyszemélyes poklok megannyi jele – az iszonyodást leplezve remegő kebel s az ékszerek csillogó kapcsa a páncélt pótolja, az ajkak rémült abszolútumokkal eltelt ítéletek, a szemöldökök székesegyházíve fennkölt, vallásos érzelmekre vall, amiket meghazudtol az ágyékok tüze.

Jessica érezte, hogy az Arrakisra szabadított sorserők pezsegni kezdenek. Al-Fali szavai disztranszként visszhangzottak a lelkében, s a legmélyebb régiókban fölébresztették benne a fenevadat.

Egy szempillantás alatt visszatért az adabból a mozgás világegyetemébe, de ez a világegyetem gyökeresen különbözött attól, amely egy töredék másodperccel korábban körülvette őt.

Alia szólásra nyitotta a száját, de Jessica ráförmedt:

– Csönd! – Majd: – Vannak, akik attól félnek, hogy a Testvériség utasítására tértem vissza. Csakhogy én azóta a nap óta, mikor a fremenek a sivatagban megajándékoztak az élettel engem és a fiamat, fremen vagyok! – És átváltott a régi nyelvre, amit csak azok értettek ebben a teremben, akik hasznát vehették ennek a tudásnak. – Onsar akhaka zeliman aw maslumen!

Segítsd meg testvéredet a szükségben, akár rászolgált, akár nem! Szavai elérték a kívánt hatást: a pozíciók alig észrevehetően átrendeződtek a csarnokban.

Jessica azonban tovább dühöngött.

– Ez a Ghadhean al-Fali, egy őszinte fremen, azért jött ide, hogy feltárja előttem az igazságot, amit másoktól már rég meg kellett volna tudnom. Senki ne merje tagadni ezt! Az ökológiai átalakítás folyamata végleg kicsúszott az irányításunk alól!

Körös-körül sugárzott a néma igenlés.

– És az én lányom Örömét leli ebben! – mondta Jessica. – Mektub al-mellah! Sebeket tépsz a húsomba, és sót szórsz reájuk! Miért találtak otthonra itt az Atreidesek? Mert a mohalata számunkra természetes volt. Az Atreidesek szemében a kormányzás mindig oltalmazó szövetség volt: mohalata, ahogy a fremenek mondják. És most nézzetek rá! – mutatott Aliára Jessica. – Éjszaka gaztetteket forral, és kacag rajtuk magában! A fűszertermelés teljesen megszűnik, vagy legjobb esetben a régi szint töredékére esik vissza! És ha ez kiszivárog...

– Biztosítjuk magunknak a rendelkezést a világ legdrágább áruja fölött! – kiáltotta Alia.

– Biztosítjuk magunknak a poklot! – dühöngött Jessica.

S ekkor Alia a csakobsza legősibb formájára váltott, amely nehézkes, orrhangú csettintéseivel és horkantásaival az Atreidesek magánnyelve volt.

– Most már tudod, anyám! Azt hitted, hogy Harkonnen báró unokája nem fogja megbecsülni azt a számtalan nemzedéknyi tudatot, amit az elméjébe nyomorítottál, még mielőtt megszületett volna? Mikor fölgerjedt bennem a harag az ellen, amit műveltél velem, csak meg kellett kérdeznem magamtól, mit tenne a helyemben a báró. És ő válaszolt nekem! Érted, Atreides-szajha? Ő válaszolt nekem!

Jessica érezte a halálos mérget a hangjában, és tudta, hogy sejtése beigazolódott. Szörnyeteg! Aliát legyűrték belülről, átvette fölötte a hatalmat az a gonosz kahueit, Vladimir Harkonnen báró. Most maga a báró szólt a szájából, ügyet sem vetve rá, hogy leleplezi magát. Azt akarta, hogy Jessica lássa bosszúja sikerét; döbbenjen rá, hogy már nem lehet kiűzni onnan, ahová betelepedett.

Azt hiszi, itt fogok maradni tehetetlenül, és a veszedelmes tudást magammal viszem a sírba, gondolta Jessica. És már mozdult is, hihetetlen fürgeséggel; nekilendült az útnak, amit az adab tárt föl előtte, s közben harsányat kiáltott:

– Fedaykinok, kövessetek!

Kiderült, hogy hat fedaykin volt a csarnokban, és ötnek közülük sikerült mögötte kijutnia.

Ha gyengébb vagyok nálad, szabadságot kérek tőled, mert ez felel meg a te alapelveidnek; ha erősebb vagyok nálad, megfosztalak a szabadságodtól, mert ez felel meg az én alapelveimnek.

Egy ősvilági filozófus szavai (Harq al-Ada szerint bizonyos Louis Veuillot-é)

Leto kihajolt a sziecs rejtett kijáratán, onnét nézte a látómezejében tornyosuló szirt ormát. A késő délutáni napfényben hosszú árnyékok vetültek a kőfal függőleges barázdáira. Az árnyékok közt egy csontváz-pillangó röpködött, erezett szárnyai áttetsző mintát szőttek a halványuló fényben. Milyen csodálatos, hogy ebben a környezetben léteznek olyan kifinomult dolgok, mint egy pillangó, gondolta.

Közvetlenül előtte terült el a barackfa-liget, ahol kisgyerekek szedték össze a lehullott gyümölcsöt. A ligeten túl húzódott a kvanat. Úgy szabadultak meg Ghanimával a testőreiktől, hogy eltűntek a befelé tartó munkások hirtelen özönében. Aztán viszonylag könnyű volt végigkúszni egy szellőzőaknán addig az elágazásig, ahonnan lépcsők vezettek az álcázott kijárathoz. Most már csak el kell vegyülniük a gyerekek között, eljutni a kvanatig, és bemászni a vízvezető alagútba. Utána kényelmesen haladhatnak tovább a ragadozóhalak között, amik megakadályozták, hogy a homoksügérek elnyeljék a törzs öntözővizét. A fremeneknek egyelőre eszükbe sem jutna, hogy épeszű ember önként megkockáztatná a víz alá merülést.

Kilépett a folyosó fedezékéből. Kétoldalt ott húzódott mellette a szirtfal, melyet ez az apró mozdulat vízszintessé változtatott.

Ghanima szorosan a nyomában volt. Mindketten kicsi, fűszerrostból font gyümölcskosarat tartottak a kezükben, de ezeknek a kosaraknak a mélyén gondosan előkészített felszerelés lapult, vízhatlan csomagolásban: frembatyu, maulapisztoly, kriszkés... és a Farad'n által küldött új díszruhák.

Ghanima követte testvérét a gyümölcsösbe, ahol elvegyültek a dolgozó gyerekek között. Minden arcot cirkomaszk takart. Itt csak kettővel több munkást jelentettek, Ghanima azonban érezte, hogy tettük egyre messzebb sodorja őket a hagyományos élet védőkorlátaitól. Milyen könnyű megtenni a lépést, amely az egyik veszedelemből a másikba vezet!

Az új díszruhák a kosarakban, amiket Farad'n küldött nekik, mindkettejük számára ismeretes célt szolgáltak. Ghanima tovább hangsúlyozta ezt a tudást, mikor a mellrészüket díszítő sólyomcímer fölé csakobsza nyelven odahímezte személyes jelmondatukat: "Osztozunk".

Lassan már alkonyodott, és a sziecs által megművelt földek határát jelző kvanaton túl ma olyan különleges estére fog sor kerülni, amilyennel kevés más hely büszkélkedhet. Sorsdöntő erők mozgolódtak a makacs magányt sugárzó, lágy fényű sivatagi világban, amelyet teljesen átitatott a mélabús érzés, hogy mindenki egyedül van a maga külön univerzumában.

– Észrevettek minket – suttogta Ghanima, miközben lehajolt egy barackért a testvére mellett.

– Testőrök?

– Nem, mások. – Jó.

– Gyorsan kell cselekednünk – mondta a lány.

Leto ezt azzal nyugtázta, hogy távolodni kezdett a szirtfaltól a gyümölcsös takarásában. Apja gondolataival gondolkozott: A sivatagban mindennek mozgásban kell maradnia, különben elpusztul. A távolban látta kimagasodni a homokmezőből a Figyelőkövet, mely szakadatlanul a mozgékonyság nélkülözhetetlenségére emlékeztette. A sziklák konokul és mereven strázsálnak rejtelmes posztjukon, s minden évvel tovább karcsúsítja őket a szélfútta homok. A Figyelőkőből egy szép napon csak kavicsok maradnak majd.

Ahogy közeledtek a kvanathoz, zeneszó ütötte meg a fülüket a sziecs egyik magas fekvésű bejáratából. Régimódi fremen muzsika volt – kétlyukú furulyák, tamburinok és hosszúkás dobok, amiket fűszerplasztik vázra feszített bőrökből készítettek. Senki nem kérdezte, miféle állat él a bolygón, aminek ekkora bőre van.

Stilgarnak eszébe fog jutni, mit mondtam neki arról a hasadékról a Figyelőkövön, gondolta Leto. Éjszaka odasiet majd, de akkor már késő lesz – és ezt Ő is tudni fogja.

Elértek a kvanathoz. Becsusszantak egy nyitott csövön, és a karbantartó létrán lemásztak a csatornaperemre. A kvanat nyirkos volt, félhomályos és hideg; hallották, ahogy a ragadozóhalak ki-kivetik magukat a vízből. Ha egy homoksügér megpróbálna vizet lopni innen, a halak megtámadnák, és átharapnák vízpuhította belső oldalát. Még az embereknek is óvakodniuk kellett tőlük.

– Vigyázz! – mondta Leto a csúszós párkányon oldalazva. Emlékei olyan helyeken időztek, amiket a teste nem ismert, nem is ismerhetett. Ghanima követte.

A kvanat végén cirkoruhára vetkőztek, és felvették az új köpenyeket, fremen ruhájukat otthagyták, mikor kimásztak egy másik karbantartó csövön, fölkapaszkodtak egy dűnére, majd leereszkedtek a túloldalán. Itt, ahol már nem láthatták őket a sziecsből, felcsatolták a maulapisztolyt meg a kriszkést, és belebújtak a frembatyu tartószíjaiba. Már nem hallották a zeneszót.

Leto felállt, és nekivágott egy homokvölgynek a dűnék között.

Ghanima a nyomába szegődött; begyakorolt, ritmustalan léptekkel haladtak a nyílt homokon.

A dombhátakon mindig fürgén, kétrét görnyedve másztak át, aztán megálltak egy pillanatra, hogy visszanézzenek, nem üldözi-e Őket valaki. Míg az első sziklákat elérték, egyetlen vadász sem tűnt fel mögöttük a sivatagban.

A sziklák árnyékában körbearaszolták a Figyelőkövet, majd felmásztak egy párkányra, ami a sivatagra nézett. A színek kialudtak a messzi bledben. A sötétedő levegő törékenynek tetszett, akár a finom szerkezetű kristály. Az elébük táruló táj nem ismerte az irgalmat, sehol nem tartott szünetet – nyoma sem volt benne tétovaságnak. Az irdatlan messzeséget fürkésző tekintet nem akadhatott meg egyetlen terepalakulaton sem.

Az örökkévalóság láthatára, gondolta Leto.

Ghanima lekuporodott a testvére mellé, és azt gondolta: A támadásnak nemsokára jönnie kell. Hallgatózott, nem hall-e valami neszt; egész teste olyan volt, akár egy végsőkig feszített balisethúr.

Leto ugyanilyen éberen ült. Tudta, hogy elérkezett a számtalan életútba; sűrített tapasztalatok próbaideje, amiken oly bensőségesen osztozott rég holt lelkekkel. Ebben a vadonban az emberek megtanulták, hogy az érzékszerveikre kell támaszkodniuk, méghozzá valamennyi érzékszervükre. Az élet az elraktározott emlékek kincsestára lett, melyek közül mindegyik másmás veszedelmes pillanathoz kapcsolódott.

Ghanima fölmászott a sziklákra, és kikémlelt egy hasadékon arrafelé, amerről jöttek. A sziecs biztonsága elérhetetlenül távolinak tűnt; a barnás-bíbor messzeségből kimagasló néma szirtek tömege – a szélüket, ahová a nap utolsó, ezüstös sugarai esnek, elhomályosítja a levegőben szállongó homok.; A köztes homoksávon továbbra sem látszott nyoma az üldözőknek. A lány visszatért Leto mellé.

– Valami ragadozó állat lesz az – mondta Leto. – Ez a harmadlagos következtetésem.

– Azt hiszem; túl hamar hagytad abba a következtetést – mondta Ghanima.: – Több állatra kell számítanunk. A Corrino-ház megtanulta, hogy ne tegyen föl mindent egy lapra.

Leto helyeslően bólintott.

Elméje hirtelen elnehezült az életek sokaságától, melyekkel a mássága ruházta fel; az a rengeteg élet, és mind az övé; még az ezredévekkel ezelőttiek is. Túltelítődött az élettel, el akart menekülni a saját tudatából. Belső világa gyilkos fenevad volt, mely könnyen elemésztheti.

Nyugtalanul fölkelt, fölmászott a hasadékhoz, amit Ghanima is használt az előbb, és kinézett rajta a sziecs kőfalára. Látta, ahogy odaát, a szirtek alatt, a kvanat meghúzza a válaszvonalat élet és halál között. Az oázis szélén tevekórót látott, hagymafüvet, góbi tollfüvet, vad alfalfát. A nap utolsó fényében ki tudta venni az alfalfában ugrándozó madarak fekete mozdulatait. Szél borzolta a távoli kalászkákat, s jobbra kergette az árnyékokat, a gyümölcsös felé. A mozgás magára vonta Leto figyelmét, és látta, hogy az árnyékok tünékeny formájában valami nagyobb változás rejlik, s ez a nagyobb változás az ezüstporos égbolton feszülő szivárványokkal kacérkodik.

Mi fog történni? – kérdezte magától.

És tudta, hogy hamarosan szembe kell néznie a halállal; vagy behódol neki, vagy bizonytalan kimenetelű játékba kezd vele. Ghanima lesz az, aki visszatér majd; vagy őszintén hinni fog a haláleset valódiságában, amelynek tanúja volt, vagy hipnotikus kényszer alatt, mély meggyőződéssel számol be róla, hogy a testvérét bizony megölték.

Az ismeretlen tényezők, amik körülrajzották ezt a helyet, nyugtalanították Letot. Arra gondolt, milyen könnyű lenne beadni a derekát a jövőbelátás csábításának, megkockáztatni, hogy kivetíti elméjét a megváltoztathatatlan, abszolút jövőre. De elég szörnyű volt az a kis látomás is, amit álmában élt át. Tudta, hogy nem merné vállalni a nagyobb látószöget.

Visszatért Ghanima mellé.

– Egyelőre nem üldöznek – mondta neki.

– Az állatok, amiket ellenünk küldenek, jó nagyok lesznek – válaszolt Ghanima. – Lesz időnk, hogy meglássuk őket.

– Ha éjszaka jönnek, nem.

– Nemsokára sötétedik – mondta a lány.

– Igen. Ideje lemenni a mi helyünkre – Leto balra lefelé intett, ahol a szélhordta homok apró mélyedést vájt a bazaltba. Ahhoz elég nagy volt, hogy elférjenek benne, ahhoz viszont nem, hogy nagyobb élőlények is követhessék őket. Leto kissé vonakodott lemenni oda, de tudta, hogy meg kell tennie. Ez volt az a hely, amit megmutatott Stilgarnak.

– Tényleg megölhetnek minket – mondta.

– Ezt a kockázatot vállalnunk kell – felelte a testvére. – Tartozunk vele apánknak.

– Nem vitatom.

És Leto azt gondolta: Ez a jó út; igazunk volt, mikor ezt választottuk. Ám tudta, milyen veszélyes ebben az univerzumban, ha az embernek igaza van. Életben maradásuk most erejüktől és elszántságuktól függött, meg attól, hogy fel tudják-e fogni majd az egyes pillanatok korlátait. A fremen szokások voltak a páncél, a Bene Gesserit-ismeretek a tartalék erő. Most mindketten úgy gondolkodtak, mint az Atreides-kiképzést kapott, csatákban edzett veteránok, akiket csak fremen szívósságuk véd az elkerülhetetlen végzettől; felkészültségük meghazudtolta gyermektestüket és ünnepi öltözéküket.

Leto keze az övére csatolt, mérgezett hegyű kriszkés markolatára simult. Ghanima önkéntelenül utánozta a mozdulatot.

– Akkor megyünk? – kérdezte Ghanima. Amint megszólalt, messze odalent észrevette a rezdülésnyi mozgást; fenyegetés sugárzott belőle, de a távolság enyhítette a veszélyérzetet. Hirtelen elnémulása riasztotta Letot, mielőtt figyelmeztethette volna.

– Tigrisek – mondta a fiú.

– Lhaza tigrisek – javította ki Ghanima.

– Megláttak minket – mondta Leto.

– Jobb lesz sietni – rémült meg a lány. – A maulapisztoly nem állítja meg ezeket a vadállatokat. Túl jól vannak idomítva.

– Valahol a környéken lennie kell egy embernek, aki irányítja őket – mondta Leto, miközben gyors ütemben lefelé mászott baloldalt a sziklákon.

Ghanima egyetértett, de véleményét megtartotta magának; takarékoskodott az erejével. Kell lennie a közelben egy embernek. Nem hagyhatják szabadon kószálni a tigriseket, míg el nem jön a megfelelő pillanat.

A tigrisek fürgén mozogtak az alkonyi fényben, szikláról sziklára ugorva. Szemmel-látó lények voltak, és rövidesen leszáll az éjszaka, a füllel-hallók ideje. Az átmenetet még inkább hangsúlyozta egy éjszakai madár panaszos rikoltása a Figyelők valamelyik szirtjéről. A sötétség lakói már mozgolódni kezdtek a fűrészes élű sziklák árnyékában.

Az ikrek azonban egyelőre látták futás közben a tigriseket. A vadállatok majd kicsattantak az energiától, minden egyes arányló mozdulatukból tévedhetetlen bizonyosság sugárzott.

Leto rádöbbent: azért jött ide, hogy megszabadítsa magát a lelkétől. Abban a biztos tudatban szaladt, hogy idejében elérik Ghanimával a szűk hasadékot, tekintete azonban lenyűgözve vissza-visszatévedt a közelgő fenevadakra.

Egyetlen rossz lépés, és elvesztünk, gondolta.

Ez a gondolat nyugtalanságot oltott belé, megszaporázta a lépteit.

Ti, Bene Gesseritek tevékenységeteket a Panoptia Propheticusban a "Tudomány Váltásának" nevezitek. Rendben van. Én, aki egy másfajta tudományt keresek, megfelelő detiniconak találom ezt. Ti valóban megalkotjátok a saját mítoszaitokat, de így tesz minden társadalom is. Titeket azonban figyelmeztetnem kell. Úgy viselkedtek, mint sok más félrevezetett tudós. Cselekedeteitekből kiderül, hogy ki (vagy el) akartok ragadni valamit az életből. Ideje, hogy valaki emlékeztessen titeket arra, amit magatok is oly gyakran hangoztattok: az ember nem sajátíthat ki egy dolgot úgy, hogy elzárkózik az ellentéte elől.

Részlet a Prédikátor arrakeeni beszédéből: Üzenet a Testvériségnek

A pirkadat előtti órában Jessica mozdulatlanul ült egy viseltes, fűszerrost szőnyegen. Egy régi és szegény sziecs sziklái vették körül, amely egyike volt a legelső településeknek az Arrakison. A Vörös Szurdok pereme alatt bújt meg, ami megvédte a sivatag nyugati nyúlványaitól. Jessicát al-Fali és a testvérei hozták ide; most Stilgar válaszára vártak. A fedaykinok azonban óvatosan jártak el a kapcsolatteremtés dolgában. Stilgarnak nem volt szabad megtudnia, hol tartózkodnak.

A fedaykinok már értesültek róla, hogy proces-verbal alatt állnak, vádat emeltek ellenük az Impérium ellen elkövetett bűneik miatt. Alia kinyilvánította, hogy az anyja a Birodalom ellenségeinek a szolgálatában áll, bár a Testvériséget nyíltan nem említette. Ám az eseményekkel fény derült Alia uralmának fennhéjázó, zsarnoki természetére: hamarosan elválik majd, igaza van-e, mikor azt hiszi, hogy a papságot irányítva irányítja a fremeneket is.

Jessica Stilgarhoz intézett üzenete egyszerű volt és velős: "A lányom megszállott. Próbának kell alávetni."

A félelem azonban az értékek rombolója, és már megtudták, hogy egyes fremenek nem akarnak hinni a vádban. Az éjszaka során többször is megpróbáltak a vádat fölemlegetve szabad utat nyitni maguknak, s ez két alkalommal harchoz vezetett, ám az ornitopterek, amit al-Fali emberei loptak, végül eljuttatták a menekülőket erre a bizonytalan menedékhelyre: a Vörös Szurdok sziecsbe. Innen üzentek a fedaykinoknak, de kétszáznál is kevesebb maradt belőlük az Arrakison. A többiek különféle pozíciókat töltöttek be szerte az Impériumban.

Ezeken a tényeken tűnődve Jessica eltöprengett, nem a halála helyére jött-e. Egy-két fedaykin minden bizonnyal így hitte, de az öngyilkos akciókra nevelt kommandósok elég könnyen hozzászoknak a gondolathoz. Al-Fali csak rávigyorgott Jessicára, mikor néhány fiatalabb embere hangot adott a félelmének.

– Ha Isten úgy rendelte el, hogy egy élőlénynek egy meghatározott helyen kell elpusztulnia, akkor úgy alakítja annak az élőlénynek a vágyait, hogy magától menjen oda – mondta a vén naib.

Az ajtónyílást takaró foltos függöny megzörrent, és al-Fali lépett be. Az öregember keskeny, szélcserzette arca nyúzottnak tűnt, a szeme lázasan csillogott. Nyilván nem hunyta le a szemét egész éjszaka.

– Valaki jön – mondta.

– Stilgartól?

– Talán. – Al-Fali lesütötte a szemét, és balra nézett; az öreg fremenek szokása volt ez, ha rossz híreket hoztak.

– Mi az? – akarta tudni Jessica.

– Hírt kaptunk Tabr sziecsből, hogy az unokáid nincsenek ott – Al-Fali nem nézett beszéd közben Jessicára.

– Alia...

– Utasítást adott, hogy bízzák az ikreket az ő Őrizetére, de Tabr sziecs azt válaszolta, hogy nincsenek ott. Ez minden, amit tudunk.

– Stilgar a sivatagba küldte Őket – mondta Jessica.

– Lehet, de tudjuk, hogy egész éjszaka kutatott utánuk. Talán csak csel volt a részéről...

– Ez nem vall Stilgarra – tűnődött az asszony, s közben azt gondolta: Hacsak nem az ikrek vették rá. De valahogy ez sem volt rendjén. Elgondolkozott a saját reakcióin: nem érzett feltörőfélben lévő pánikot, és mióta Ghanima beszélt vele, már nem féltette annyira az ikreket. Fölnézett al-Falira, aki szánakozó tekintettel figyelte őt. Annyit mondott: – Maguktól mentek a sivatagba.

– Egyedül? Az a két kisgyerek?

Jessica nem vette magának a fáradságot, hogy elmagyarázza neki: az a "két kisgyerek" valószínűleg jobban boldogul a sivatagban, mint a legtöbb ma élő fremen. Gondolatai inkább Leto különös viselkedése körül forogtak, mikor a fiú ragaszkodott hozzá, hogy a nagyanyja hagyja magát elrabolni. Félretette ugyan az emléket, ez a pillanat azonban szinte kikövetelte, hogy foglalkozzon velük. Leto azt mondta, tudni fogja, mikor jön el a perc, amelyben engedelmeskednie kell neki.

– A hírnöknek már a sziecsben kell lennie – mondta al-Fali. – Eléd kísérem. – És a foltos függönyt félrehúzva kisietett.

Jessica a függönyt nézte. Piros fűszerrostból szőtték, de a foltok kékek voltak rajta. A sziecs a pletykák szerint nem óhajtott hasznot húzni a Muad-Dib-vallásból, s ezzel magára vonta Alia papságának haragját. Az itteni emberek állítólag minden tőkéjüket abba a tervbe fektették, hogy a régi fajtáknál jóval értelmesebb, póni nagyságú kutyákat tenyésszenek ki. és gyermekek őrzésére neveljék őket. A kutyák mind megdöglöttek. Akadtak, akik méregről rebesgettek, és a papokat okolták.

Megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket a gondolatokat, mert felismerte természetüket: ghafla, az örökké okvetetlenkedő figyelemelterelődés.

Hová mentek azok a gyermekek? Jacurutuba? Volt valami tervük. Megpróbáltak beavatni, legalábbis addig a fokig, amit szerintük még elfogadhatónak találok, emlékezett vissza Jessica. És mikor elérték a tűrőképessége határait, Leto ráparancsolt, hogy engedelmeskedjen.

Ráparancsolt!

Leto rájött, mit művel Alia, ez nyilvánvaló. Mindkét iker beszélt a nagynénjük "fertőzéséről", még olyankor is, amikor a védelmére keltek. Alia ütőkártyája az volt, hogy joga van a Régensségben betöltött pozíciójára. Ezt csak megerősítette, hogy saját kezébe akarta venni az ikrek őrizetét. Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya szerette taglalni ennek a magatartásmódnak a hibáit tanítványa, Jessica előtt: "Ha kizárólag a helyzeted jogosságára összpontosítasz, akkor kihívod magad ellen az oppozíció erőit. Ez gyakori hiba. Még én, a tanítód is elkövettem."

– És még én, a tanítványod is elkövettem – suttogta magában Jessica. Szövetsuhogást hallott a függöny mögötti folyosóról. Két fiatal fremen lépett be, tegnap esti kíséretének tagjai. Szemlátomást lenyűgözte őket a tudat, hogy Muad-Dib anyjának a közelében lehetnek. Jessica könnyedén kiértékelte őket: gondolattalan egyedek voltak, akik boldogan hozzákötik magukat bármilyen vélt hatalomhoz, cserébe az identitástudatért, amit az juttat nekik. Ha Jessica nem tükröződik bennük, üresek maradnak. Épp ezért voltak veszélyesek.

– Al-Fali küldött minket előre, hogy felkészítsünk – mondta az egyik fiatal fremen.

Jessica hirtelen fojtó szorítást érzett a mellében, hangja azonban nyugodt maradt:

– Felkészíteni? Mire?

– Stilgar Duncan Idahót küldte hírnökül.

Jessica önkéntelen mozdulattal a fejére húzta abacsuklyáját. Duncant? Hiszen ő Alia eszköze.

A fremen, aki az előbb megszólalt, fél lépést tett előre.

– Idaho azt mondja, azért jött, hogy biztonságba helyezzen, de al-Fali nem érti, hogyan lehetséges ez.

– Valóban furcsának tűnik – mondta Jessica. – De furcsább dolgok is vannak ezen a világon. Hozzátok be.

A fremenek egy pillanatra egymásra néztek, de engedelmeskedtek: olyan sietve távoztak, hogy újabb szakadás nyílt a nyomukban a viharvert függönyön.

Aztán Idaho lépett be az ajtónyíláson. A két fremen követte, a sort pedig al-Fali zárta; kezét kriszkése markolatán nyugtatta. Idaho nyugodtnak tűnt. Az Atreides-ház testőrségének egyszerű egyenruháját viselte – ez az uniformis nem sokat változott tizennégy évszázad alatt. Az Arrakison ugyan a régi aranymarkolatos plasztacél pengét kriszkés váltotta föl, ez azonban apróság volt csupán.

– Azt mondták, segíteni akarsz nekem – szólalt meg Jessica.

– Bármilyen különösnek is tűnik – felelte Idaho.

– Hát nem Alia küldött, hogy elrabolj? – kérdezte Jessica.

Idaho alig adta jelét a meglepetésnek, csak dús, fekete szemöldökét vonta föl egy pillanatra. A soklapú tleilaxi szempár továbbra is kifürkészhetetlen csillogással nézett Jessicára.

– Ezt a parancsot kaptam tőle – mondta Duncan.

Al-Fali ujjpercei kifehéredtek a kriszkés markolatán, de nem rántotta ki.

– Sok időt töltöttem ma éjszaka azon töprengve, hogy milyen hibákat követtem el a lányom nevelésében – mondta Jessica.

– Voltak ilyen hibák – értett egyet Idaho –, s a legtöbbjükben osztoztam én is.

Az asszony most már látta, hogy az állkapocsizma remeg.

– Könnyű meghallgatni az érveket, amik tévútra vezetik az embert – mondta. – Én el akartam hagyni ezt a helyet... Te... te egy olyan nőre vágytál, akiben az én fiatalabb kiadásomat láttad.

Idaho néma maradt, nem mondott ellent.

– Hol vannak az unokáim? – förmedt rá Jessica váratlanul. Duncan pislogott egyet, aztán annyit mondott:

– Stilgar szerint a sivatagba mentek. Bujkálni. Talán előre látták ezt a válságot.

Jessica egy pillantást vetett al-Falira, aki főhajtással ismerte el a bölcsességét.

– Mit csinál Alia? – kérdezte Jessica.

– Polgárháborút kockáztat – mondta Idaho.

– Gondolod, hogy sor kerül rá? A Mentát vállat vont.

– Valószínűleg nem. Puha idők ezek. Az emberek inkább kényelmes érveket szeretnek hallani.

– Egyetértek – mondta Jessica. – Nos tehát, mi van az unokáimmal?

– Stilgar meg fogja találni őket... persze csak ha...

– Igen, rendben. – Akkor hát valóban minden Gurney Hallecken múlik. Jessica elfordult bal felé, és a kőfalra meredt. – Alia keményen kézben tartja a hatalmat. Visszanézett Idahóra. – Érted? A hatalmat könnyed fogással kell forgatni. Ha túl erősen markolod, fölébed kerekedik, és az áldozata leszel.

– Ahogy a hercegem szokta mondani – felelte Idaho.

Jessica valahogy tudta, hogy az idősebb Letora gondolt, nem Paulra.

– Hová akarsz vinni, miután... elraboltál?

Idaho úgy nézett le rá, mintha megpróbálna áthatolni tekintetével a csuklya által vetett árnyékokon. Al-Fali előrelépett.

– Asszonyom, csak nem gondoltad komolyan, hogy...

– Nem áll-e jogomban dönteni a saját sorsomról? – kérdezte Jessica.

– De ez a... – Al-Fali Idaho felé bökött a fejével.

– Ez az ember az én hű testőröm volt, mielőtt Alia megszületett volna – mondta Jessica. – Azért halt meg, hogy megmentse a fiam életét, meg az enyémet. Vannak szolgálatok, amiket mi, Atreidesek sosem felejtünk el.

– Akkor hát velem jössz? – kérdezte Idaho.

– Hová akarod vinni? – erősködött al-Fali.

– Jobb, ha nem tudod – mondta Jessica.

Al-Fali elkomorodott, de csöndben maradt. Arca határozatlanságról árulkodott; felfogta a Jessica szavaiban rejlő bölcsességet, ám kétségek éltek benne Idaho megbízhatóságát illetően.

– Mi lesz a fedaykinokkal, akik segítettek nekem? – kérdezte Jessica.

– Stilgar a védelmébe veszi őket, ha eljutnak Tabrba – mondta Idaho. Jessica al-Falihoz fordult.

– Megparancsolom, hogy menj oda, barátom. Stilgar sok hasznát veheti néhány fedaykinnak az unokáim felkutatásában.

Az öreg naib lesütötte a szemét.

– Ahogy Muad-Dib anyja óhajtja.

Még mindig Paulnak engedelmeskedik, gondolta az asszony.

– Gyorsan ki kell jutnunk innen – mondta Idaho. – A kutatás biztos ki fog terjedni erre a területre is, méghozzá hamarosan.

Jessica előrehajolt, és azzal az olajozott ruganyossággal egyenesedett föl, amely sosem hagyta el a Bene Gesseriteket, még akkor sem, ha már érezték magukon a kor súlyát. Márpedig ő öregnek érezte magát a menekülés éjszakája után. Miközben elindult, az esze továbbra is azon a különös beszélgetésen járt az unokafiával. Mit művel ez a Leto? Megcsóválta a fejét, a csuklya igazgatásával leplezve mozdulatát. Túl könnyű a fiú lebecsülésének hibájába esni. A közönséges gyermekek körében töltött élet arra nevelte az embereket, hogy téves ítéletet alkossanak magukban az örökségről, amivel az ikrek meg voltak áldva.

Jessica figyelmét Idaho tartása vonta magára. Lazán, fél lábát előretéve állt, az erőszakos támadás fogadására készen – ugyanabban a pózban, amire ő maga tanította meg. Gyors pillantást vetett a két fiatal fremenre és al-Falira. A vén fremen naibot még mindig kétségek gyötörték, és a két fiatalember érezte ezt.

– Az életemet teszem le ennek az embernek a kezébe – szólalt meg Jessica, al-Falihoz intézve szavait. – És nem első alkalommal.

– Asszonyom – tiltakozott al-Fali, – Hiszen ő... – Ellenségesen meredt Idahóra. – Ő a Koan-Tin hitvese!

– És együtt képeztük ki a hercegemmel – mondta Jessica.

– De ez egy ghola! – szakadtak ki a szavak al-Faliból.

– A fiam gholája – emlékeztette őt a nő.

Ez túl sok volt a kiszolgált fedaykinnak, aki annak idején fogadalmat tett, hogy az élete árán is szolgálja Muad-Dibet. Felsóhajtott, félrelépett, és intett a két ifjúnak, hogy húzzák félre a függönyt.

Jessica átlépett az ajtónyíláson, Idaho követte. Az asszony megfordult, és odaszólt al-Falinak.

– Eredj Stilgarhoz. Benne megbízhatsz.

– Igen... – Ám az öregember hangja továbbra sem volt mentes a kételytől. Idaho megérintette az asszony karját.

– Azonnal indulnunk kell. Mit akarsz magaddal hozni?

– Csak a józan eszemet – mondta Jessica.

– Miért? Csak nem attól félsz, hogy hibát követsz el? A nő felnézett rá.

– Mindig is te voltál a legjobb topterpilótánk, Duncan.

Idaho nem mosolyodott el. Ellépett az asszony mellett, és sietve megindult arrafelé, amerről érkezett. Al-Fali felzárkózott Jessica mellé.

– Honnan tudtad, hogy ornitopteren érkezett?

– Nincs rajta cirkoruha – mondta Jessica.

Al-Fali mintha megszégyenült volna a kézenfekvő választól, de nem hagyta, hogy belefojtsák a szót. —

– A hírvivőnk egyenesen Stilgartól hozta ide. Lehet, hogy meglátták őket.

– Megláttak titeket, Duncan? – kérdezte Jessica Idaho hátától.

– Ezt kérdezned se kellett volna – mondta a Mentát. Alacsonyabban repültünk, mint a dűnék gerince.

Befordultak egy oldalfolyosóra, amely széles spirálban vezetett lefelé, s végül egy hatalmas terembe torkollott, amit magasan fönt a barna kőzetbe ágyazott parázsgömbök világítottak meg. A szemközti fal mellett magányos ornitopter kuporgott, akár valami ugrásra készülő óriásrovar. A fal ezek szerint csak álcázás volt – a sivatagra nyíló kapu. Bármilyen szegény volt ez a sziecs, még mindig megfelelt a titkosság és a mozgékonyság követelményeinek.

Idaho kinyitotta Jessicának az ornitopter ajtaját, és felsegítette a jobboldali ülésre. Amint ellépett mellette, Jessica látta, hogy a homlokán, ahol félrecsúszott egy göndör, fekete hajfürt, veríték gyöngyözik. Hirtelen elébe villant a kép, ahogy ebből a fejből vér patakzik egy lármás barlangban. Az acélkék, érzéktelen tleilaxi szemek idézték föl benne ezt az emléket. Többé már semmi sem az, aminek látszik. Gyorsan elfoglalta magát az öve becsatolásával.

– Rég repültem veled, Duncan – mondta.

– Bizony régóta – bólintott rá a férfi. Már a műszerfalat ellenőrizte. Al-Fali meg a két fiatal fremen az álcázófal irányítókonzoljánál álltak, felkészülve rá, hogy kinyissák.

– Azt hiszed, kételkedem benned? – kérdezte Jessica lágy hangon Idahótól.

Idaho figyelmét továbbra is a műszerek kötötték le; begyújtotta a hajtóművet, nyomon követte a mutatók mozgását a jelzőskálákon. Gyors, komor mosoly futott át éles metszésű vonásain, s ugyanolyan hirtelen eltűnt, ahogy jelentkezett.

– Én Atreides vagyok – mondta Jessica. – Alia már nem.

– Ne félj – csikorogta a Mentát. – Még mindig az Atreideseket szolgálom.

– Alia többé nem Atreides – ismételte meg Jessica.

– Nem kell folyton emlékeztetned rá! – csattant fel Idaho. – És most tartsd a szád, hadd emeljem fel ezt a vacakot!

A hangjából kicsendülő kétségbeesés ugyancsak váratlan volt, nem illett ahhoz az Idahóhoz, akit Jessica ismert. Elfojtotta magában az újraéledő félelmet, és megkérdezte tőle:

– Hová megyünk, Duncan? Most már megmondhatod.

Idaho azonban odabólintott al-Falinak, mire az álcázófal szétnyílt, beeresztve a ragyogó, ezüstös napfényt. Az ornitopter rézsút fölfelé libbent, a szárnyak zúgtak az erőfeszítéstől; a hajtóművek bömbölve repítették őket az üres égbolt felé. Idaho délnyugati irányt vett, a Sihaya-gerinchez igazodva, amely sötét csíkként rajzolódott ki a távolban a homokra.

Aztán azt mondta:

– Ne gondolj rosszat rólam, asszonyom.

– Azóta az este óta nem gondoltam rosszat rólad, mikor fűszersörtől részegen becsörtettél az arrakeeni nagycsarnokunkba – mondta a nő. Ám a Mentát szavai halottnak hitt kétségeket ébresztettek benne, és ellazította az izmait, hogy teljes prana-bindu készenléti állapotba hozza magát.

– Jól emlékszem arra az estére – válaszolt a férfi. Nagyon fiatal voltam még... tapasztalatlan.

– De a legjobb kardmester a hercegem kíséretében.

– Nem igazán, asszonyom. Gurney öt esetből hatszor legyőzött. – Duncan egy pillantást vetett Jessicára. – Hol van Gurney?

– Az én küldetésemben jár.

A férfi a fejét ingatta.

– Tudod, hová megyünk? – kérdezte Jessica.

– Igen, asszonyom.

– Akkor mondd meg.

– Igenis. Megígértem, hogy valami hihető összeesküvést koholok az Atreides-ház ellen. Ennek őszintén szólva csak egy módja van. – Megnyomott egy gombot a műszerfalon, mire rögzítőpántok tekeredtek Jessica ülése köré, eltéphetetlen puhaságba burkolva őt, hogy csak a feje maradt szabadon. – A Salusa Secundusra viszlek – mondta. Farad'nnak.

Egyike volt ez azon ritka pillanatoknak, amikor Jessica elvesztette az önuralmát; vadul nekifeszült a kötelékeinek, melyek azonnal megszorultak rajta. Csak akkor lazultak el ismét, mikor abbahagyta a küszködést, mert megérezte a védőborítás alatt a halálos szigadrótozatot.

– A drótozat kioldóját működésképtelenné tettem – mondta Idaho, de nem nézett rá beszéd közben. – Igen, és ne is próbáld a Hangot használni ellenem. Nagy utat jártam be azóta, mikor még manipulálni tudtál vele engem. – Rápillantott. – A tleilaxiak az ilyesmi ellen is felvérteztek.

– Aliának engedelmeskedsz – mondta Jessica –, pedig ő...

– Nem Aliának – ellenkezett Duncan. – A Prédikátor utasításait követjük. Azt akarja, hogy képezd ki Farad'nt, mint annak idején... Pault.

Jessica dermedt csendben maradt. Eszébe jutottak Leto szavai, hogy egy érdekes tanítványt fog találni magának. Aztán csak annyit kérdezett:

– Ez a Prédikátor... a fiam?

Idaho hangja mintha a messzi távolból jött volna.

– Bárcsak tudnám.

Az univerzum egyszerűen csak létezik; ha meg akarja tartani józan eszét, egy fedaykin ezt csakis így foghatja fel. Az univerzum nem fenyeget, és nem is ígér. Olyan dolgok vannak benne, amelyek fölött nincs hatalmunk: hullócsillagok, fűszerrobbanások, öregedés és halál. Ezek ennek az univerzumnak a realitásai, s az embernek szembe kell nézni velük, bármilyen érzések is támadnak benne. Szavakkal nem tudja elűzni az ilyen realitásokat. Lassan behálózzák és megkörnyékezik a maguk szótlan módján, és akkor, akkor majd megérti, mit jelent az "élet és halál". Ha pedig megérti ezt, öröm fogja eltölteni a szívét.

Muad-Dib szavai Fedaykinjaihoz

– És ezeket a dolgokat indítottuk el – mondta Wensicia. – Érted csináltunk mindent.

Farad'n továbbra is mozdulatlanul ült anyjával szemben Wensicia nappalijában. Az arányló napfény besütött egy ablakon a háta mögött, s kirajzolta árnyékát a padlót borító fehér szőnyegre. Az anyja mögötti falról visszaverődő sugarak glóriát szőttek Wensicia feje köré. Az asszony megszokott, arannyal szegett palástját viselte mintegy emlékeztetőül a császári udvarban leélt napokra. Szív alakú arca higgadtnak tűnt, de Farad'n tudta, hogy minden moccanását árgus szemmel figyeli. A herceg valami űrt érzett a gyomrában, pedig az előbb fejezte be a reggelit.

– Nem helyesled? – kérdezte Wensicia.

– Ugyan mit ne helyeselnék? – kérdezett vissza Farad'n.

– Hát... esetleg azt, hogy mostanáig nem tudattuk veled.

– Ó, vagy úgy! – A herceg az anyját tanulmányozta, és fontolóra vette saját bonyolult helyzetét ebben az ügyben. Önkéntelenül eszébe jutott valami, amire csak nemrég figyelt föl: Tyekanik már nem hívta "hercegnőmnek" Wensiciát. Vajon hogy szólítja most? Anyakirálynőnek?

Miért érzem úgy, mintha megfosztottak volna valamitől? – tűnődött. Mit vesztettem el? A válasz kézenfekvő volt: a gondtalan napjait, a sok szabadidőt azokra az elmélkedésekre, melyek annyira vonzották. Ha ez az anyja által kitervelt cselszövés sikerrel jár, ennek örökre vége lesz. Új kötelezettségek várnak majd rá. Rájött, hogy rettentően bánja ezt. Hogy mertek így játszani az ő idejével? Ráadásul ki se kérték a véleményét!

– Ki vele – mondta az anyja. – Valami bánt.

– Mi van, ha a terv kudarcot vall? – kérdezte; ez volt az első dolog, ami eszébe jutott.

– Hogy vallhatna kudarcot?

– Nem tudom... Minden terv csődöt mondhat. És mire akarod felhasználni Idahót?

– Idahót? Mit érdekel téged ennyire... Ó, igen, az a prófétaféle, akit Tyek barátunk hozott ide az én megkérdezésem nélkül. Ez hiba volt tőle. Az a botcsinálta szent ember beszélt neked Idahóról, ugye?

Ügyetlen hazugság volt ez a részéről, s Farad'n azon kapta magát, hogy csodálkozva mered az anyjára. Egész idő alatt tudott a Prédikátorról!

– Csak mert még sosem láttam gholát – mondta. Az asszony elfogadta ezt, és annyit mondott:

– Idahót egy fontos feladatra tartalékoljuk. Farad'n szótlanul rágcsálni kezdte az alsó ajkát.

Wensiciának egyszerre csak a halott apa jutott eszébe a fiúról. Dalak volt ilyen magába forduló és bonyolult néhanapján; ilyenkor nagyon nehéz volt eligazodni rajta. Dalak, emlékeztette magát az asszony, Hasimir Fenring gróf rokonságába tartozott; mindkettejükben volt egy kevés a ficsúrból és a fanatikusból. Csak nem fog Farad'n is erre az útra lépni? Kezdte már bánni, hogy Tyek segítségével rábírta a kölyköt az arrakeeni vallás felvételére. Ki tudja, hová vezethet?

– Tyek most hogy szólít téged? – kérdezte Farad'n.

– Mi? – Wensiciát váratlanul érte a témaváltás.

– Észrevettem, hogy már nem hív "hercegnőmnek".

Milyen éles a megfigyelőképessége, gondolta Wensicia, és elcsodálkozott, miért tölti ez el nyugtalansággal. Csak nem azt hiszi, hogy szeretőmmé fogadtam Tyeket? Ostobaság, hisz egyáltalán nem számítana. Akkor viszont mit akar ezzel a kérdéssel?

– "Asszonyomnak" hív – mondta.

– Miért?

– Mert minden Nagy Házban ez a szokás. Az Atreideseknél is, gondolta Farad'n.

– Nem ébreszt gyanakvást, ha meghallják – magyarázta a nő. – Különben még azt hinnék, feladtuk jogos trónigényünket.

– Ki lenne ilyen ostoba? – kérdezte Farad'n.

Wensicia az ajkát csücsörítette, aztán úgy határozott, hogy nem reagál. Apróság volt, de a nagy hadjáratok csupa apróságból állnak.

– Lady Jessicának nem lett volna szabad elhagynia a Caladant – mondta Farad'n.

Wensicia kurtán megrázta a fejét. Mi ez? A fiú gondolatai úgy szökellnek ide-oda, mint a riadt csikók!

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte.

– Nem lett volna szabad visszamennie az Arrakisra – jelentette ki a herceg. – Rossz stratégia. Csodálkozom rajta. Jobb lett volna, ha az unokái látogatják meg őt a Caladanon.

Igaza van, gondolta az asszony, s csalódottan vette tudomásul, hogy neki ez eszébe sem jutott. Tyeknek azonnal foglalkoznia kell a dologgal. Megint megrázta a fejét. Nem! Mit művel Farad'n? Tudnia kell, hogy a papság sosem engedné ki az űrbe mindkét ikret egyszerre.

Megmondta neki.

– A papság nem engedné őket vagy Lady Alia? – kérdezte Farad'n, s megnyugvással könyvelte el, hogy az anyja gondolatai azon a pályán mozognak, amire számított. Izgatónak találta ezt az új lehetőséget; a politikai ármánykodás agytornáját. Az anyja elméje rég keltette már föl az érdeklődését. Wensiciát túl könnyen lehetett befolyásolni.

– Gondolod, hogy Alia magának akarja a hatalmat? – kérdezte Wensicia. Farad'n félrenézett. Hát persze, hogy Alia magának akarja a hatalmat!

Ebben minden jelentés egyetértett arról az átkozott bolygóról. Gondolatai új vágányra terelődtek.

– Olvastam a planetológusukról – mondta. – Van valami rejtett utalás a homokférgeket meg a haploid fázisukat illetően, csak meg kellene...

– Hagyd ezt másokra! – szólt rá az anyja; lassan kezdte türelmét veszteni. – Ez minden mondanivalód, azok után, amit érted tettünk?

– Nem értem tettétek – mondta az ifjú.

– Micsodaaa?

– A Corrino-házért tettétek – magyarázta Farad'n –, és egyelőre te vagy a Corrino-ház. Engem még nem iktattak be.

– Kötelességeid vannak! – mondta az asszony. – Mi van az emberekkel, akik beléd helyezték minden reményüket?

Farad'n egyszerre csak magán érezte a Corrino-ház nyomában járó remények és álmok teljes súlyát, mintha az anyja szavai ruházták volna át rá a terhet.

– Igen – mondta. – Ezt megértem, csakhogy túlságosan undorítónak találok egyes dolgokat, amiket az én nevemben műveltek.

– Und... Hogy mondhatsz ilyet? Mi csak azt tesszük, amit bármely más Nagy Ház megtenne a helyünkben, hogy javítson a helyzetén!

– Gondolod? Szerintem kissé durva voltál. Nem! Ne szakíts félbe. Ha császárnak szánsz, akkor jobb lesz megtanulnod, mikor kell odafigyelned rám. Azt hiszed, nem tudok olvasni a sorok között? Hogy idomították be azokat a tigriseket?

Az asszony szólni sem tudott, olyan ragyogó bizonyítékot adott a fia ezzel éles eszére.

– Értem – mondta Farad'n. – Nos, Tyeket meg fogom tartani, mert tudom, hogy te vetted rá erre. Jó tiszt ő az adott körülmények között, de csak baráti arénában fog megharcolni a saját elveiért.

– Az... elveiért?

– A jó tisztet a rossztól a jellemerő különbözteti meg és öt szívverés – válaszolt Farad'n. – A jó tisztnek ragaszkodnia kell az elveihez, ha kétségbevonják őket.

– A tigrisek szükségesek voltak – mondta Wensicia.

– Azt hiszem, igen, persze csak ha sikerrel járnak – tűnődött a herceg. – De ahhoz, amit az idomításuk során kellett csinálnotok, nem adom a nevemet. Ne is tiltakozz. Nyilvánvaló. Kondicionáltátok őket. Magad mondtad.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte az asszony.

– Majd meglátom – mondta Farad'n. – Talán császár lesz belőlem. Wensicia a mellére tette a kezét, és felsóhajtott. Egy pár percre szinte megrémült a kölyöktől. Már-már azt hitte, hogy meg fogja tagadni őt. Elvek! De most már elszánta magát; látszott rajta.

Farad'n felállt, az ajtóhoz ment, és csengetett az anyja szolgáinak. Hátranézett.

– Megbeszéltük, ugye?

– Igen. – Wensicia fölemelte a karját, mikor a fia távozni készült. – Hová mész?

– A könyvtárba. Az utóbbi időben nagyon leköt a Corrino-ház története. S ezzel elsietett, ám valahol mélyen érezte, hogy már elkötelezte magát az ügynek.

A fenébe az anyámmal!

De tudta magáról, hogy el van kötelezve. És rájött, hogy mély érzelmi különbség létezik a szigadróton rögzített, bármikor tanulmányozható történelem meg a között a másik fajta történelem között, amiben az ember benne él, és cselekvő részese. Ezt az új, eleven történelmet, amely lassan gyűlni kezdett körülötte, olyannak érezte, mintha fejest ugrana a megváltoztathatatlan jövőbe. Sokan voltak, akik Farad'nba helyezték minden reményüket, és most ennek a sokaságnak a kollektív vágya űzte-hajtotta előre őt. Furcsának találta, hogy nem tudja kiválogatni ebből a forgatagból a saját érzelmeit.

Beszélik Muad-Dibről, hogy egyszer, midőn azt látta, hogy egy növény igyekszik kihajtani két kő között, odébb tette az egyik követ. Később, mikor a növény már megerősödött, letakarta a másikkal. "Ez volt a sorsa" – magyarázta.

A Kommentárokból

– Most! – kiáltotta Ghanima.

Leto, aki két lépéssel előtte járt a sziklahasadék felé vezető úton, nem tétovázott. Előre vetette magát, és kúszott, míg elnyelte a sötétség. Hallotta Ghanima nekirugaszkodását, aztán hirtelen csend következett, amit végül a lány hangja tört meg – nem volt sem rémült, sem sürgető.

– Beszorultam.

Leto fölállt, bár tudta, hogy a feje ezzel a zsákmányra leső karmok hatósugarába kerül, megfordult a szűk hasadékban, és visszaaraszolt, míg ki nem tapintotta Ghanima kinyújtott kezét.

– A köpenyem – mondta a lány. – Beakadt.

Leto hulló kövek zörejét hallotta valahonnan alattuk, megrántotta a testvére karját, de nem sikerült kiszabadítania.

Lihegés hallatszott lentről, aztán valami felmordult.

Leto megfeszítette az izmait, csípőjét a sziklának vetette, és nagyot rántott Ghanima karján. Szövet szakadt, és érezte, hogy a lány teste meglódul feléje. Ghanima felszisszent, és Leto tudta, hogy fáj neki, de megint megrántotta, ezúttal keményebben. Ghanima beljebb csúszott a lyukba, aztán teljesen bebukfencezett, és elterült mellette. Egyelőre azonban még túl közel voltak a hasadék széléhez. Leto megfordult, hasra vetette magát, majd négykézláb mászni kezdett befelé. Ghanima követte. Zihálva, óvatosan mozgott; nyilvánvaló volt, hogy megsebesült. Leto eljutott a mélyedés végébe, a hátára hemperedett, és kikukkantott menedékhelyük szűk bejáratán. A nyílás körülbelül két méterrel fölötte húzódott, és csillagok sziporkáztak benne. Ekkor azonban a csillagokat valami nagy árnyék takarta el.

Mély morgás ütötte meg az ikrek fülét. Nyers, fenyegető, ősrégi hang volt: a vadász szava zsákmányához.

– Mennyire súlyos a sebed? – kérdezte Leto; nem remegett a hangja. Ghanima válaszában sem érződött félelem.

– Egyikük eltalált a mancsával. A bal lábamon feltépte a cirkoruhát. Vérzek.

– Mennyire?

– Egy ér. El tudom állítani.

– Szorítsd el – mondta Leto. – Ne mozdulj. Nekem majd gondom lesz a barátainkra.

– Légy óvatos – mondta a lány. – Nagyobbak, mint gondoltam.

Leto előhúzta a kriszkését, és fölemelte. Tudta, hogy a tigris lefelé kaparászik a mancsával, karmai a szűk hasadék falán csikorognak, ahová a teste nem fér be.

Lassan-lassan nyújtotta egyre feljebb a kést. A penge hegye hirtelen ellenállásba ütközött. Az ütés végigvibrált az egész karján, majdnem elengedte a markolatot. Vér öntötte el a kezét, vér fröcskölt az arcába, a felharsanó üvöltés fülsiketítő volt. A csillagok ismét láthatóvá váltak. Valami rúgkapálva görgött lefelé a sziklákon, a sivatag homokja irányába, éktelen bömbölés közepette.

A csillagok ismét eltűntek, és Leto meghallotta a vadászó állat morgását. A második tigris átvette társa helyét, ügyet sem vetve annak gyászos sorsára.

– Makacsok – mondta Leto.

– Egyet elkaptál – mondta Ghanima. – Hallgasd csak!

Az üvöltözés és a görcsös rángatózás egyre halkabb lett odalent. A második tigris azonban továbbra is néma falként takarta el előlük a csillagokat. Leto eltette a pengéjét, és megérintette Ghanima karját.

– Add ide a késed. Csak érintetlen heggyel mehetek biztosra.

– Gondolod, hogy lesz egy harmadik is tartalékban? – kérdezte a lány.

– Nem valószínű. A lhaza tigrisek párban vadásznak.

– Akárcsak mi – mondta Ghanima.

– Akárcsak mi – helyeselt Leto. Érezte, hogy a lány kriszkésének a markolata a tenyerébe simul, és szorosan megragadta. Megint tapogatózni kezdett fölfelé, megfontolt, óvatos mozdulatokkal. A penge azonban csak üres levegőt talált, még akkor is, amikor veszedelmesen magasra nyúlt fel vele. Visszahúzta, és gondolkodóba merült.

– Nem találod?

– Nem úgy viselkedik, mint a másik.

– Még mindig itt van. Érzed a szagát?

Leto kiszáradt torokkal nyelt egyet. Bűzös lehelet ütötte meg az orrát, a macskák fülledt pézsmaillatával vegyesen. A csillagok továbbra sem látszottak. Az első tigris kínlódása véget ért; a méreg a kriszkésen jó munkát végzett.

– Azt hiszem, föl kell állnom – mondta Leto.

– Nem!

– Ha nem ingerlem valamivel, nem fog a kés közelébe merészkedni.

– Igen, de megegyeztünk benne, hogy ha valamelyikünk sérülés nélkül meg tudja úszni...

– És te sebesültél meg, tehát te fogsz visszamenni – válaszolt Leto.

– De ha súlyosan megsérülsz, nem tudlak majd itt hagyni – mondta a lány.

– Van jobb ötleted?

– Add vissza a késem.

– De a lábad!

– Ráállok az épre.

– Az az állat egyetlen csapással le tudja szedni a fejedet. Talán a maulával...

– Ha van valaki odakint, meghallhatja, és akkor tudni fogják, hogy felkészülten jöttünk.

– Nincs ínyemre, hogy ilyen kockázatot vállalj! – méltatlankodott Leto.

– Bárki van odakint, nem szabad megtudnia, hogy maulapisztolyt hoztunk magunkkal. Legalábbis egyelőre. Ghanima megérintette testvére karját. – Óvatos leszek, majd lehajtom a fejem.

Mikor Leto nem válaszolt, azt mondta:

– Tudod, hogy ezt nekem kell megtennem. Add vissza a késemet.

Leto vonakodva kinyújtotta szabad kezét, kitapogatta Ghanima karját, és visszaadta neki a kést. Ez volt az egyetlen logikus lépés, de minden idegszála tiltakozott az efféle logika ellen.

Érezte, hogy Ghanima félrehúzódik, hallotta ruhája súrlódását a sziklakövön. Egy szisszenést hallott, és tudta, hogy a lány felállt. Légy nagyon óvatos! – gondolta. És kis híján visszahúzta, hogy mégis a kezébe nyomja a maulapisztolyt. De ha Ghanima rákényszerül a használatára, mindenki megtudja odakint, hogy fel vannak fegyverezve. Mi több, el is ijesztheti vele a tigrist a hatósugarukból, és akkor itt ragadnának a csapdában, miközben egy sebesült vadállat les rájuk valahol a sziklák között.

Ghanima mély levegőt vett, s nekifeszítette hátát a hasadék falának. Gyorsan kell mozognom, gondolta. Föltartotta a kés hegyét. Bal lába fájdalmasan lüktetett, ahol a tigriskarmok végigszántottak rajta. Érezte a bőrére kérgesedett vért meg a nyúlós melegséget, ahogy újra megindult a vérzés. Nagyon gyorsan! Érzékeit a válságos helyzetbe került Bene Gesseritek higgadt nyugalmába zárta, kizárta tudatából a fájdalmat és minden más figyelemelterelő tényezőt. A tigrisnek le kellene nyúlnia! Lassan végighúzta a pengét a nyílás szélén. Hol az az átkozott állat? Tovább tapogatózott. Semmi. Támadásra kell ingerelni az ellenfelet.

Gondosan a szaglóérzekére összpontosított. Forró lehelet bűzét érezte bal felől. Megfeszítette az izmait, mély lélegzetet vett, és felrikoltott:

– Taqva!

Ősi fremen csatakiáltás volt ez, eredete a legrégibb legendák ködébe veszett. A szabadság ára! A kiáltással egyidőben előreszegezte a pengét, és a hasadék sötét nyílása felé döfött. Tigriskarmok mélyedtek a könyökébe, mielőtt a penge ellenállásba ütközött volna, s csak annyi ideje maradt, hogy a fájdalom forrása felé fordítsa csuklóját, aztán könyéktől csuklóig végiglángolt a karján a kín. A fájdalom homályán keresztül érezte, ahogy a mérgezett hegy a tigrisbe fúródik. A pengét kitépték zsibbadt ujjai közül. Ám a hasadék szűk bejáratában ismét szabadon hunyorogtak a csillagok, s az éjszakát egy haldokló nagymacska fülsértő vonyítása töltötte be. Aztán a végvonaglás következett, rúgkapáló zuhanás a kövek között. Utána halotti csönd állt be.

– Elkapta a karomat – mondta Ghanima, és megpróbálta köpenye egyik bő redőjét a seb köré tekerni.

– Súlyos?

– Azt hiszem. Nem érzem a karom.

– Hadd gyújtsak világot, és...

– Csak ha már fedezékben leszünk!

– Sietni fogok.

A lány hallotta, hogy Leto a frembatyut keresve forgolódik a hasadékban, érezte fejére borulni a sötétítőlepel nyúlós feketeségét, és rögzítette a háta mögött. Leto nem pazarolta rá az időt, hogy vízhatlanul állítsa fel.

– A késem ezen az oldalon van – mondta Ghanima. – A térdemmel érzem a nyelét.

– Hagyd ott egyelőre.

Leto meggyújtott egy kis parázsgömböt. A hirtelen fénytől Ghanimának könny szökött a szemébe. A testvére letette a gömböt a homokos sziklapadlatra baloldalt, és felnyögött, mikor meglátta a sérülést. Az egyik karom hosszú, tátongó sebet hasított Ghanima karjának külső felén, a könyöktől majdnem a csuklóig. A seb íve mutatta, hogy fordította el a lány a kezét, hogy kése hegyét a tigris mancsába mártsa.

Ghanima egy pillantást vetett a sebre, lehunyta a szemét, és a félelem elleni litániát kezdte mormolni.

Leto azon kapta magát, hogy neki is szüksége lenne rá, de elhallgattatta érzelmei háborgását, és nekilátott bekötözni a sebet. Vigyázva kellett eljárni, hogy elállítsa a vérzést, ugyanakkor viszont azt a látszatot keltse, hogy Ghanima egyedül látta el magát. A csomót a lánynak kellett megkötnie az ép kezével, a bandázs egyik végét a foga közé szorítva.

– Most nézzük a lábad – mondta Leto.

Ghanima elfordult, hogy megmutassa a másik sebet. Az nem volt ennyire súlyos: két, nem túl mély karomnyom a vádlin. A vér azonban belefolyt a cirkoruhába. Leto tőle telhetően megtisztította a vágást, és bekötözte a cirkoruha alatt, majd összehúzta a kötés felett a védőréteget.

– Homok került bele – mondta. – Vizsgáltasd meg, amint hazaérsz.

– Homok a sebünkben – lehelte Ghanima. – Régi fremen történet. Letonak sikerült mosolyt kényszerítenie az arcára, miközben hátradőlt. Ghanima mély lélegzetet vett.

– Hát túlvagyunk rajta.

– Még nem.

A lány nagyot nyelt, igyekezett magához térni a sokk utóhatásaiból. Arca sápadtnak tűnt a parázsgömb fényében. És azt gondolta: Igen, most gyorsan kell cselekednünk. Bárki irányította ezeket a tigriseket, itt kell lennie a közelben.

– Letot a testvérére nézve hirtelen olyan érzés fogta el, mintha elveszített volna valami nagyon értékeset. Mélyről jövő fájdalom volt, belenyilallt a mellkasába. Most el kell válnia Ghanimától. A születésük óta eltelt évek során ők ketten mintha egy és ugyanaz a személy lettek volna. Tervük azonban megkövetelte tőlük, hogy átalakulásnak vessék alá magukat, és külön utakon jussanak el az egyediséghez, ahol soha többé nem fogja úgy egyesíteni őket a mindennapos tapasztalatok kölcsönös megosztása, mint hajdanán.

Visszatért a kényszer szülte gyakorlatiassághoz.

– Itt a frembatyum. Ebből vettem ki a kötszert. Valakinek eszébe juthat, hogy utánanézzen.

– Igen.

Batyut cseréltek.

– Valaki a közelben transzmitterrel irányította ezeket a tigriseket – mondta Leto. – Valószínűleg a kvanat közelében vár, hogy megbizonyosodjon az akció sikeréről.

Ghanima megérintette a frembatyuján nyugvó maulapisztolyt, megmarkolta, és az övébe tűzte a köpenye alatt.

– A ruhám elszakadt.

– Igen.

– Nemsokára ideérnek, akiket a keresésünkre küldtek – mondta Leto. – Lehet, hogy áruló is van köztük. Jobb lesz, ha egyedül osonsz vissza. Beszéld rá Harah-t, hogy bújtasson el.

– Mihelyt... mihelyt visszaérek, nekilátok felhajtani az árulót – válaszolt a lány. Testvére arcába nézett, s osztozott vele a fájdalmas tudatban, hogy ettől a perctől fogva egyre szaporodó különbségek fogják elválasztani őket egymástól. Soha többé nem lehetnek egyek a kölcsönös-rejtett tudásban, amit senki más nem érthet meg rajtuk kívül.

– Jacurutuba megyek – mondta Leto.

– Fondakba – helyeselt Ghanima.

A fiú bólintott, hogy egyetért. Jacurutu, Fondak – a két helynek ugyanannak kellett lennie. Sehogy másképp nem lehetett volna elrejteni a legendás helyet. Persze a csempészek műve volt. Milyen könnyű lehetett az egyik nevet a másikra cserélni, a kimondatlan megegyezés leple alatt, amely lehetővé tette számukra, hogy az Arrakison éljenek. A bolygó uralkodócsaládjának mindig tartogatni kell egy vészkijáratot, végszükség esetére. És egy kis részesedés a csempészet hasznában nyitva tartja a csatornákat. Fondak Jacurutuban a csempészek egy teljesen működőképes sziecset vettek át. és nem kellett a helyi népességgel bajlódniuk. Így rejtették el mindenki szeme láttára Jacurutut, s biztonságukat a tabu jelentette, mely távol tartotta tőle a fremeneket.

– Egyetlen fremennek sem jutna eszébe, hogy azon a helyen keressen – mondta Leto. – Persze érdeklődni fognak a csempészek között, de...

– Minden úgy lesz, ahogy megegyeztünk – bólintott a lány. – Csak egy kicsit...

– Tudom. Saját hangjának hallatán Leto rájött, hogy igyekeznek minél hosszabbra nyújtani a lelki azonosságnak ezeket az utolsó pillanatait. Savanyú mosoly ült ki az arcára, amely évekkel tette öregebbé. Ghanima rádöbbent, hogy most az idő fátylain keresztül tekint rá, és egy idősebb Letot lát. Könnyek csípték a szemét.

– Egyelőre fölösleges vizet adnod a halottnak – mondta a fiú, s ujjával lesimította az arcáról a nedvességet. Elmegyek jó messze, hogy senki se halljon, és hívok magamnak egy férget. – A frembatyujára szíjazott, összecsukott mesterhorgokra mutatott. – A mostantól számított második nap reggelére Jacurutuban leszek.

– Jó lovaglást, öreg barátom – suttogta Ghanima.

– Visszajövök hozzád, egyetlen barátom – mondta Leto. – Ne feledd, hogy a kvanatnál óvatosnak kell lenned.

– Jó férget válassz – köszönt el tőle a lány a fremenek búcsúszavaival. Baljával kioltotta a parázsgömböt; a sötétítőlepel suhogott, mikor félrehúzta, összehajtotta, és a batyujába csúsztatta. Érezte testvére távozását, bár hallani csak a leghalkabb zörgést hallotta, ahogy Leto lemászott a sziklákon a sivatagba, és az is hamar elcsendesedett.

Ghanima megacélozta magát, hogy felkészüljön arra, ami várt rá. Letonak az ő számára halottnak kell lennie. Muszáj lesz elhitetnie magával. Az ő agyában nincs helye Jacurutunak és a testvérnek sem, aki a fremen mitológia egyik ködbe vesző helyét keresi. Mostantól fogva nem szabad úgy gondolnia Letora, mint eleven emberre. Kondicionálnia kell magát, hogy mindenre abban a hitben reagáljon, mintha a testvére halott lenne, megölték volna a lhaza tigrisek. Nem sokan tudják kijátszani az Igazmondókat, ő azonban tudta, hogy képes rá... és talán rá is kényszerül. Az életek sokasága, amin Letoval osztozott, megtanította őket egy módszerre: a hipnózis egy különös fajtájára, amely már Sába királynőjének idejében is ősinek számított, bár meglehet, ők már az egyedüli emberi lények, akik emlékeznek Sába királynőjére. A mély hipnotikus kényszer gondos tervezést igényelt, s Ghanima Leto távozása után hosszú időt töltött azzal, hogy újjáalkossa tudatállapotát, fölépítse magában a magányos lánytestvér, az életben maradt iker képét, míg valósággá nem szilárdul. Közben belső világa elnémult, a semmibe olvadva riadt vissza a tudatába történő behatolástól. Erre a mellékhatásra nem számított.

Bárcsak Leto megélhette volna ezt, gondolta, és nem találta paradoxnak a gondolatot. Fölállt, és lenézett a sivatagba, ahol a tigrisek elragadták Letot. Valami zaj hallatszott a lenti homokból, minden fremen számára ismerős zaj: a közeledő féregé. Noha az utóbbi időben nagyon megritkultak errefelé, most mégis megjelent egy féreg. Talán az első nagymacska végvonaglása... Igen, Leto megölte az egyik tigrist, mielőtt a másik végzett volna vele. Furamód szimbolikus érvényűnek tűnt, hogy épp most jár erre egy féreg. A hipnotikus késztetés olyan kényszerítő erejű volt, hogy Ghanima három sötét pettyet látott odalent a homokban: a két tigrist és Letot. Aztán megérkezett a féreg, és nem maradt más utána, csak a Shai-hulud elhaladásától új alakzatokba gyűrődött homok. Nem volt óriási példány... de azért elég nagy. És a hipnózis nem engedte, hogy Ghanima meglássa a gyűrűs háton lovagló, apró alakot.

Ghanima bánattól gyötörve becsukta frembatyuját, és előosont búvóhelyéről. Kezét a maulapisztolyon nyugtatva körülkémlelt a terepen. Transzmitterrel felszerelt árulónak semmi nyoma. Fölmászott a sziklákon, át a túloldalra, holdárnyékból holdárnyékba lopózott, időnként meg-megállva, hogy lássa, nem lesnek-e rá orgyilkosok.

A sivatag csíkjának túloldalán fáklyákat látott Tabr körül, az imbolygó fények őket keresték. Egy sötét folt mozgott a homokon a Figyelőkő felé. Úgy választotta meg az útját, hogy messze elkerülje észak felé a kutatócsoportot, lemászott a homokba, és beleolvadt a dűnék árnyékaiba. Mikor nekivágott a magányos távnak, ami elválasztotta Tabrot Leto halálának színhelyétől, vigyázott rá, hogy ritmustalanul lépkedjen, és ne hívja fel magára a férgek figyelmét. Tudta, hogy a kvanatnál óvatosnak kell lennie. Semmi nem tarthatja vissza tőle, hogy elmondja nekik, hogyan lelte halálát testvére, miközben megmentette őt a lhaza tigrisektől.

A kormányzatok, amennyiben tartósnak bizonyulnak, hajlamot mutatnak az arisztokratizálódásra. A történelem egyetlen kormányzatának sem sikerült ezt a tendenciát megkerülnie. És ahogy az arisztokrácia fejlődik, a kormányzat mind inkább kizárólag az uralkodó osztály érdekeit igyekszik érvényesíteni – legyen ez az osztály örökletes nemesség, üzletbirodalmak oligarchiája vagy vaskalapossággal körülsáncolt bürokrácia.

A politika mint ismétlődő jelenség: Részlet a Bene Gesserit Kézikönyvből

– Miért tette nekünk ezt az ajánlatot? – kérdezte Farad'n. – Ezt a legfontosabb tisztázni.

Együtt álltak Tyekanik basharral Farad'n magánlakosztályának nappalijában. Wensicia oldalt ült egy alacsony, kék díványon; inkább hallgató volt, mint résztvevő. Tudatában volt a helyzetének, és lázadozott ellene, Farad'n azonban iszonyú változásokon esett át azóta a reggel óta, mikor beavatta őt a cselszövéseibe.

Késő délutánra járt a Corrino-kastélyban, s a félhomály hangsúlyozta a nappali csöndes kényelmét. A szoba falain plasztinora reprodukált, igazi könyvek sorakoztak, a polcok zsúfolva voltak memokristályokkal, adattárolókkal, szigadrót-tekercsekkel, emlékezeterősítőkkel. Minden arra vallott, hogy a helyiséget gyakran használják – a könyvek kirojtosodott gerince, a memo-kristályok kifényesedett fémborítása, az adattárolók simára kopott sarkai. Dívány csak egy volt, szék azonban annál több – testhez idomuló szuszpenzorszék valamennyi, a feltűnés nélküli kényelem szolgálatában.

Farad'n háttal állt az egyik ablaknak. Egyszerű, fekete-szürke sardaukar egyenruhát viselt, amit csak néhány arany oroszlánmancs díszített a gallérján. Úgy határozott, hogy ebben a szobában fogadja a bashart és az anyját; azt remélte, itt fesztelenebb légkört tud teremteni a kötetlen beszélgetéshez, mint valami szertartásosabb helyiségben. Tyekanik állandó nagyuramozása és asszonyomozása azonban távolságot tartott közöttük.

– Nagyuram, én nem hiszem, hogy ilyen ajánlatot tett volna, ha képtelen teljesíteni – mondta Tyekanik.

– Persze hogy nem! – kottyantotta közbe Wensicia.

Farad'n egy pillantással elhallgattatta az anyját, majd megkérdezte:

– Nem gyakoroltunk nyomást Idahóra? Nem próbáltuk meg a Prédikátorra hivatkozva kikényszeríteni az együttműködését?

– Nem – mondta Tyekanik.

– Akkor miért ajánlotta föl Duncan Idaho, aki egész életében az Atreides-ház iránti hűségéről volt nevezetes, hogy a kezünkre adja Lady Jessicát?

– Talán az arrakisi zavargásokról szóló híresztelések... – kockáztatta meg a közbeszólást Wensicia.

– Nem nyertek megerősítést – mondta Farad'n. – Lehetséges lenne, hogy a Prédikátor rendezte így?

– Elképzelhető – válaszolt Tyekanik –, de nem találok rá indítékot.

– Idaho azt mondja, menedéket kér Lady Jessicának – szólt Farad'n. – Ez kézenfekvő volna, ha azok a pletykák valóban...

– Pontosan – mondta az anyja.

– Vagy lehet valami csel is – toldotta meg Tyekanik.

– Több feltételezést is felállíthatunk, aztán kielemezzük őket – mondta Farad'n. – Mi van, ha Idaho kiesett Lady Alia kegyeiből?

– Ez sok mindent megmagyarázna – mondta Wensicia –, de...

– A csempészektől még nem kaptunk hírt? – szakította félbe Farad'n. – Miért nem...

– A kommunikáció mindig akadozik ebben az évszakban – mondta Tyekanik –, és a biztonsági követelmények...

– Igen, persze, de akkor is... – Farad'n a fejét ingatta. – Nem tetszik nekem ez a feltételezés.

– Ne vesd el túl hamar – szólt közbe Wensicia. – Azok a pletykák Aliáról, meg arról a papról, mi is a neve...

– Javid – mondta Farad'n. – De az az ember nyilvánvalóan...

– Értékes hírforrásunk volt – egészítette ki Wensicia.

– Azt akartam mondani, hogy nyilvánvalóan kettős ügynök – mondta Farad'n.

– Hogy árthatná bele magát egy ilyen ügybe? Nem szabad bízni benne. Túl sok jel mutat arra, hogy...

– Én nem látok ilyen jeleket – állította az asszony. Farad'nt kezdte dühíteni a keményfejűség.

– Szavamat adom rá, anyám! – Vannak jelek, később majd megmagyarázom.

– Attól tartok, egyet kell értenem – mondta Tyekanik.

Wensicia sértett némaságba burkolózott. Hogy merik így kirekeszteni a Tanácsból? Mintha valami szédült kis fruska volna, aki...

– Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Idaho régebben ghola volt – tette hozzá Farad'n. – A tleilaxiak... Lapos pillantást vetett Tyekanikra.

– Foglalkozni fogunk ezzel a lehetőséggel – mondta Tyekanik. Azon kapta magát, hogy tiszteli Farad'n észjárását: éber volt, kételkedő és éles. Igenis a tleilaxiak, mikor életre keltették Idahót, könnyen elültethettek benne valami erőteljes, tudat alatti kényszert, későbbi felhasználásra.

– Csak azt nem értem, mi indítékuk lehet a tleilaxiaknak – tűnődött Farad'n.

– Hozzákötik a sorsukat a felívelőben lévő csillaghoz – mondta Tyekanik.

– Egy kis biztosíték a jövendőbeli szívességekért.

– Én inkább nagy biztosítéknak mondanám – jelentette ki Farad'n.

– És veszélyesnek – szólalt meg Wensicia.

Farad'n kénytelen volt egyetérteni vele. Lady Jessica képességei birodalomszerte híresek voltak. Elvégre ő volt az, aki Muad-Dibet tanította.

– Ha nyilvánosságra kerülne, hogy a mi kezünkben van... – mondta Farad'n.

– Igen, eléggé kétélű fegyver – bizonygatta Tyekanik. Csakhogy nem szükségszerű, hogy nyilvánosságra kerüljön.

– Tételezzük föl – mondta Farad'n –, hogy elfogadjuk ezt az ajánlatot. Mit ér nekünk Lady Jessica? Elcserélhetjük valami fontosabbra?

– Nyíltan nem – vallotta be Wensicia.

– Persze hogy nem! – A herceg várakozóan nézett Tyekanikra.

– Majd meglátjuk – mondta a bashar. Farad'n bólintott.

– Igen. Azt hiszem, ha elfogadjuk az ajánlatot, úgy kell tekintenünk Lady Jessicára, mint egy meghatározatlan időre tartalékolt pénzösszegre. Elvégre a pénzt nem muszáj azonnal elkölteni. Csak... potenciálisan hasznavehető.

– Nagyon veszedelmes fogoly lesz – mondta Tyekanik.

– Ezt is fontolóra kell venni, valóban – tette hozzá Farad'n. – Felhívták rá a figyelmemet, hogy a Bene Gesserit tudományával képes a hangja árnyalataival manipulálni az embereket.

– És a testével is – mondta Wensicia. – Irulan egyszer beavatott engem néhány titkába. Igaz, csak kérkedett, bizonyítékot nem láttam. Mindenesetre kézenfekvő, hogy a Bene Gesseriteknek megvannak a módszereik a céljaik elérésére.

– Arra célzol – kérdezte Farad'n –, hogy elcsábíthat? Wensicia csak vállat vont.

– Szerintem egy kicsit öreg már hozzá, nem? – kérdezte Farad'n.

– A Bene Gesseriteknél sosem lehet tudni – mondta Tyekanik.

Farad'n beleborzongott a félelemmel vegyes izgalomba. Ez a játék, melynek tétje a Corrino-ház visszaültetése volt a trónra, egyszerre vonzotta és taszította. Még mindig elevenen élt benne a kísértés, hogy abbahagyja a játékot, és visszatérjen kedvenc foglalatosságaihoz – a történetbúvárkodáshoz és a különféle kötelességek elsajátításához, amiket uralkodói címe ró rá itt a Salusa Secunduson. A sardaukar haderő szintre hozása méltó feladat lenne hozzá – és Tyeket erre is jól fel lehetne használni, mint eszközt. Elvégre óriási felelősség egyetlen bolygó kormányzása is, Az Impérium azonban még nagyobb felelősséget jelentett, s hatalomgyakorlási közegként sokkal intenzívebb vonzerőt gyakorolt rá. És minél többet olvasott Muad-Dib-Paul Atreidesről, annál inkább lebilincselték a hatalom használatának szinte korlátlan lehetőségei. Micsoda teljesítmény volna tőle, Farad'ntól, a Corrino-ház címzetes fejétől, IV. Shaddam örökösétől, ha visszaültetné családját az aranyoroszlános trónusra! Vágyott erre, és azon kapta magát, hogy ha párszor elmormolja magában ezt a litániát, könnyen fölül tud kerekedni pillanatnyi kétségein.

Tyekanik beszélt közben.

– ...és a Bene Gesserit persze azt tanítja, hogy a béke kihívja maga ellen az agressziót, ezáltal háborúhoz vezet. A paradoxon...

– Hogy lyukadtunk ki erre a témára? – kérdezte Farad'n, visszaterelve gondolatait a spekulációk arénájából a valóságba.

– Nos hát – mondta édes hangon Wensicia, aki észrevette fia arcán az ábrándos kifejezést –, csak megkérdeztem Tyeket, ismeri-e a rend működését meghatározó filozófiát.

– A filozófiát általában tiszteletlenséggel kell megközelíteni – állította Farad'n, és Tyekanikhoz fordult. – Ami Idaho ajánlatát illeti, azt hiszem, tovább kellene érdeklődnünk. Mindig abban a pillanatban kell a dolgok mélyére nézni, amikor már azt hisszük, hogy mindent tudunk róla.

– Meglesz – mondta Tyekanik. Kedvelte Farad'nban az elővigyázatosságra való hajlamot, de remélte, hogy nem terjed ki a gyorsaságot és határozottságot követelő katonai döntésekre is.

Farad'n tettetett nemtörődömséggel kérdezte:

– Tudjátok, mit találok a legérdekesebbnek az Arrakis történetében? A primitív időkben a fremeneknek szokásuk volt azonnal megölni mindenkit, aki nem viselt cirkoruhát. Pillanatok alatt meg tudták állapítani, mert a cirkoruhának könnyen felismerhető, tipikus csuklyája van.

– Miért foglalkozol annyit a cirkoruhákkal? – kérdezte Tyekanik.

– Szóval észrevetted, mi?

– Nehéz lett volna nem észrevenni – mondta Wensicia.

Farad'n ingerült pillantást vetett az anyjára. Miért szól közbe folyton? Újra Tyekanikhoz fordult.

– A cirkoruha a bolygó karakterének a kulcsa. Tyek. A Dűne védjegye. Az emberek jobbára a fizikai jellemzőire koncentrálnak: a cirkoruha konzerválja és recirkulálja a testnedveket, és lehetővé teszi egy ilyen bolygón az életet. Tudod, a fremennek az volt a szokása, hogy minden családtagnak egy cirkoruhája van... kivéve az élelemgyűjtőket. Nekik volt tartalék öltözékük is. De ugye mindketten megfigyeltétek – intett az anyja felé –, hogy az utóbbi időben az egész Impériumban divatba jött az olyan öltözék, ami cirkoruhának tűnik, és mégsem az. Az emberi nem általános jellemzője, hogy majmolja a hódítót!

– Valóban értékesnek véled az effajta információt? – kérdezte Tyekanik meghökkenten.

– Tyek, Tyek... Effajta információk nélkül nem lehet kormányozni. Azt mondtam, a cirkoruha a karakterük kulcsa, és igazam volt! Konzervatív dolog. A hibák, amiket el fognak követni, konzervatív hibák lesznek.

Tyekanik egy pillantást vetett Wensiciára, aki gondterhelt képpel nézte a fiát. Farad'nnak ez a jellemvonása egyszerre vonzotta és aggasztotta a bashart. Egyáltalán nem hasonlított az öreg Shaddamra. Ő a sardaukarok mintaképe volt: militarista gyilkos, akit nem befolyásolnak az erkölcsi megfontolások. Ám Shaddam elbukott az Atreides-ház ellenében, mikor az a nyomorult Paul vezette őket. És amit Paul Atreidesről olvasott, abból az derült ki, hogy Muad-Dibre éppen az olyan vonások voltak jellemzők, mint amik most kezdenek kiütközni Farad'non. Lehetséges, hogy Farad'n nem tétovázik annyit, ha brutális döntésekre kényszerül, de ezt sardaukar kiképzésének köszönheti.

– Sokan kormányoztak ilyen információk nélkül – mondta Tyekanik. Farad'n szótlanul nézett rá egy pillanatig, aztán annyit mondott csupán:

– Egy darabig.

Tyekanik ajka keskeny vonallá vékonyult. Ez nyilvánvaló célzás volt Shaddam kudarcára. Az arrakeeni csata a sardaukarok kudarcát is jelentette, és egy sardaukarnak sem voltak róla kellemes emlékei.

Érezvén, hogy megjegyzése elevenbe vágott, Farad'n megjegyezte:

– Tudod, Tyek, az emberek sosem értették meg igazán, milyen hatása van egy bolygónak a rajta élők kollektív tudatalattijára. Ha meg akarjuk dönteni az Atreideseket, nemcsak a Caladant kell megértenünk, hanem az Arrakist is: egy puha bolygót meg egy másikat, amely kemény döntésekre neveli a lakóit. Az Atreidesek egymásra találása a fremenekkel egyedi esemény volt. Rá kell jönnünk, hogyan működött, különben a szánalmas utánzására sem leszünk képesek, a legyőzéséről nem is beszélve.

– Mi köze van ennek Idaho ajánlatához? – akarta tudni Wensicia. Farad'n szánakozó pillantást vetett az anyjára.

– Stresszhelyzetekkel kell kezdenünk az elpusztításukat, amiket a társadalmukba oltunk. A stressz roppant hatalmas fegyver. És a hiánya is lényeges. Nem figyelted meg, mennyit fáradoztak az Atreidesek, hogy puhává és kényelmessé tegyék nekünk a Salusa Secundust?

Tyekanik engedélyezett magának egy kurta, helyeslő bólintást. Ez jó meglátás volt. A sardaukarokat nem szabad elpuhulni hagyni. Idaho ajánlata azonban továbbra is aggasztotta. Azt mondta:

– Talán jobb lenne elutasítani az ajánlatot.

– Még nem – jelentette ki Wensicia. – A választások széles skálája áll előttünk. A feladatunk az, hogy minél több színárnyalatot azonosítsunk a skáláról. A fiamnak igaza van: több információra van szükségünk.

Farad'n rámeredt, szavainak rejtett értelmét és felszíni jelentését mérlegelve.

– De honnan tudjuk, mikor jutottunk túl azon a ponton, ahol még van választási lehetőségünk? – kérdezte.

Tyekanik keserűen kuncogott.

– Ha engem kérdezel, már rég túljutottunk rajta. Farad'n hátravetette a fejét, és harsányan felkacagott.

– Nem, Tyek, még vannak lehetőségeink! Akkor lesz fontos, hogy tudjuk, hol tartunk, ha már a kötelünk végére értünk!

Manapság, amikor a tömegközlekedés olyan eszközökkel rendelkezik, amelyek transzidőben szelik át az űr mélyét, és rövid idő alatt eljuttatják az embereket egyik helyről a másikra szinte járhatatlan bolygók felszínén; különösnek tűnhet hosszú utakra indulni gyalogszerrel. Az Arrakison mégis ez az utazás legelterjedtebb módja, részben megszokásból, részben pedig azért, mert ezen a bolygón gyorsan tönkremegy minden gépi berendezés. Ilyen körülmények között az emberi test a hadzs legkitartóbb és legmegbízhatóbb eszköze. Talán ennek a ténynek a szüntelen tudata az, ami az Arrakist a lélek végső tükrévé teszi.

Hadzs Kézikönyv

Ghanima lassan, óvatosan igyekezett vissza Tabrba; mikor délre tőle elhaladt egy keresőcsoport, ő némán lekuporodott a dűnék legmélyebb árnyékában. Iszonyú feszültség munkált benne: a féreg, amely magával vitte a tigriseket és Leto testét, a rá váró veszélyek. Az ikertestvére meghalt, meghalt. Visszafojtotta a könnyeit, és úgy melengette a haragját, mint valami kisgyereket. E tekintetben igazi fremen volt. Ghanima tudta ezt, és élvezte.

Tudta, mit tartanak a fremenekről. Hogy nincs lelkiismeretük, hogy kiégette belőlük a lángoló bosszúvágy azok iránt, akik bolygóról bolygóra űzték őket hosszú vándorútjukon. Ez persze ostobaság volt. Csak a legvisszamaradottabb vadembernek nincs lelkiismerete. A fremenek rendkívül fejlett lelkiismerettel rendelkeztek, amelynek népük boldogulása állt a középpontjában. Csupán a kívülállók számára tűntek brutálisnak – mint ahogy a kívülállók is brutálisak voltak a fremenek szemében. Minden fremen tudta, hogy bűntudat nélkül elkövethet szörnyű dolgokat. A fremenek más miatt éreztek bűntudatot, mint a többi ember, szertartásaik megszabadították őket a bűntudattól, amely máskülönben elemésztette volna őket. Lelkük legmélyén tudták, hogy bármilyen gaztettre ragadtatják magukat, bizonyos fokig mentesítik őket az enyhítő körülmények: a minden emberben közös "tekintélyhiány" és "természetes rosszra való hajlam" vagy a "balszerencse", amit az összes értelmes lény meghatározhat úgy, mint a halandó test és az univerzum külső káosza közötti Összeütközést.

Ebben az összefüggésben Ghanima igazi fremennek érezte magát, a törzsi brutalitás gondosan felkészült kiterjesztésének. Csupán egy célpontra volt szüksége – az pedig egyértelműen a Corrino-ház volt. Forrón vágyott rá, hogy lássa Farad'n szíve vérét a földre ömleni.

A kvanatnál nem várta ellenség. Még a keresőcsoportok is másfelé mentek. Egy földhídon kelt át a víz fölött, aztán a sziecs álcázott bejárata felé osont a magas fűben. Hirtelen fény gyulladt ki előtte; Ghanima hasra vágta magát. Kikukucskált az óriás alfafa takarásából. Csak egy nő lépett be kintről a bejáraton, és valakinek nyilván eszébe jutott, hogy ezt a nyílást is ugyanúgy elő kellene készíteni, mint a sziecs többi bejáratát. Vészterhes időkben mindenkit fénnyel fogadtak a sziecsben, hogy a jövevény elvakuljon, és a kapuőröknek maradjon idejük reagálni. De az ilyen előkészületnek nem lett volna szabad kilátszania a sivatagba. A sziecsből kivillanó fény arra vallott, hogy nyitva hagyták a külső szigetelőlepleket.

Ghanima keserű csalódást érzett a sziecs elemi biztonságának elhanyagolása, a messzire világló fény láttán. A meglazult vízfegyelmű fremenek hanyagsága mindenütt megnyilvánult.

A fénylegyező továbbra is megvilágította a talajt a szirt tövében. Egy fiatal lány szaladt oda a gyümölcsös sötétjéből, mozdulatai riadalomról árulkodtak. Ghanima egy parázsgömb izzó körére figyelt fel a folyosón; rovarok rajzották körül. A fény két alak sötét körvonalait rajzolta ki az alagútban: egy férfiét meg a lányét. Kézen fogva nézték egymást.

Ghanima úgy érezte, mintha nem lenne rendben valami a párocska körül. Nem csupán két ifjú szerelmest látott, akik loptak maguknak néhány percet az eltűnt ikrek keresésére irányuló mozgósításból. A parázsgömb kissé mögöttük volt, a mennyezet magasságában. A két alak egy ragyogó félkörív háttere előtt beszélgetett, árnyékuk kivetült a külső éjszakába, ahonnan akárki könnyen megfigyelhette volna őket. A férfi néha kiszabadította a kezét. Ilyenkor mindig a fény felé intett, kurta-tünékeny mozdulattal, amely befejezése után ismét beleolvadt az árnyékokba.

Ghanima körül a sötétséget éjszakai állatok magányos neszei töltötték be, Ő azonban kizárt a tudatából minden figyelemelterelő tényezőt.

Mi a baj ezzel a két emberrel?

A férfi mozdulatai olyan statikusak, olyan óvatosak voltak.

A férfi megfordult. A lány köpenyéről visszaverődő fény megvilágította verítékes, kivörösödött arcát és jókora, szederjes orrát. Ghanima mély, csöndes lélegzetet vett: felismerte. Palimbasha! Egy naib unokája volt az, akinek a fiai az Atreidesek szolgálatában estek el. Az arca – és valami más, amit fordultában szétnyíló köpönyege tárt fel – hirtelen helyrerakta Ghanima agyában a kirakójáték darabjait. A férfi széles övet viselt a köpeny alatt, az övről pedig egy doboz lógott, amin irányítógombok és kijelzők csillogtak. Minden bizonnyal tleilaxi vagy ixi szerkezet. Csak a tigriseket irányító transzmitter lehetett. Palimbasha. Ez azt jelenti, hogy egy újabb naib-család állt át a Corrino-házhoz.

Ki lehet akkor a nő? Nem lényeg. Csak Palimbasha egyik bábja.

Egy Bene Gesserit-gondolat jutott kéretlenül Ghanima eszébe: Minden bolygónak megvan a maga körforgása, és ugyanúgy minden életnek.

Jól emlékezett Palimbashára. miközben figyelte Őt a lánnyal, látta a transzmittert, az ideges mozdulatokat. Palimbasha a sziecs iskolájában tanított. Matematikát. Egyfajta matematikus ripők volt. Megpróbálta matematikailag megmagyarázni Muad-Dibet, míg a papság ki nem cenzúrázta. Az elmék rabszolgasorba hajtója volt, és ezt a rabszolgaságot nagyon könnyen meg lehetett magyarázni: technikai tudást közvetített, az értékek közvetítése nélkül.

Már korábban is gyanakodnom kellett volna rá, gondolta Ghanima. A jelek olyan egyértelműek voltak.

Aztán maró érzés szorította össze a gyomrát. Megölte a testvéremet!

Higgadtságot kényszerített magára. Palimbasha őt is megölné, ha megpróbálna áthaladni mellette az álcázott bejáraton. Most már értette, mi értelme ennek a fremenekre olyannyira nem jellemző kivilágításnak, a titkos bejárat elárulásának. Azt figyelték a fényben, nem menekült-e el valamelyik áldozatuk. Szörnyű lehetett nekik mit sem tudva várakozni. És most, hogy Ghanima látta a transzmittert, egyes kézmozdulatokat is meg tudott magyarázni. Palimbasha sűrűn nyomogatta a transzmitter egyik gombját; dühösnek tűnt.

A két ember jelenléte sokat elárult Ghanimának. Valószínűleg a sziecs minden bejáratánál állnak ilyen megfigyelők.

Megvakarta az orrát, ahol csiklandozni kezdte a szállongó por. Sebesült lába még mindig lüktetett, fegyverforgató keze pedig hol égett, hol sajgott. Az ujjait alig érezte. Ha késpárbajra kerülne sor, bal kézbe kellene vennie a pengét.

Ghanimának eszébe jutott, hogy használhatná a maulapisztolyt is, de jellegzetes zajával minden bizonnyal nemkívánatos figyelmet vonna magára. Valami mást kell kieszelnie.

Palimbasha megint elfordult a bejárattól. Sötéten rajzolódott ki a fény hátterére. A nő a kinti éjszakát fürkészte, miközben beszélt. Képzett éberség légköre lengte körül, mintha tudná, hová kell nézni az árnyékokban, a látótere szélét használva. Szóval mégis több hasznavehető eszköznél. Valami mélyebbre nyúló összeesküvés részese.

Ghanimának most már eszébe jutott, hogy Palimbasha kaynakam akart lenni, politikai kormányzó a Régensségben. Nyilvánvaló, hogy egy nagyobb terv része volt. Sokan álltak mellette. Még itt, Tabrban is. Ghanima körüljárta magában ezt a kérdést, alaposan fontolóra vette. Ha a két őr egyikét élve foglyul ejti, sok összeesküvőt leplezhetne le.

Egy kis állat lefetyelése vonta magára a figyelmét a háta mögött a kvanat-nál. Természetes neszek és természetes dolgok. Emlékezete áthatolt egy különös, néma torlaszon az agyában, s rátalált Jowf egyik papnőjére, aki Asszíriában Szennaherib fogságába esett. Annak a papnőnek az emlékei megmondták Ghanimának, mit kell tennie. Palimbasha és a vele lévő nő gyermekek voltak csupán, tévelygők és veszedelmesek. Semmit nem tudtak Jowf-ról, még a nevét sem ismerték annak a bolygónak, ahol Szennaherib és a papnő porladtak. Ha elmagyarázná nekik, mi fog most történni velük, csak úgy értenék meg, ha helyben kezdődő fogalmakat használna.

És helyben végződőket.

Ghanima oldalt hemperedett, kiszabadította a frembatyuját, és leoldozta a tartószíjakról a homokpipát. Letekerte a dugaszát, és kihúzta belőle a hosszú szűrőt. Egy üreges csövet tartott a kezében. A javítódobozból kiválasztott egy tűt, előhúzta kriszkését, és belemártotta a tűt a kés hegyén lévő méregüregbe, ahol hajdan a homokféreg idegszála húzódott. Sebesült karja megnehezítette a munkát. Lassan, óvatosan mozgott, nagy elővigyázatossággal tartotta a mérgezett tűt, miközben elővett a batyu oldalrekeszéből egy fűszerrost tömítést. A tű fejét a tömítésbe szúrta, így apró lövedéket kapott, amely szorosan illett a homokpipa csövébe.

A fegyvert vízszintesen tartva, lapos kúszásban közelebb araszolt a fényhez; vigyázott, hogy minél kevésbé hozza mozgásba a magas füvet. Mászás közben a parázsgömb körül nyüzsgő rovarokat tanulmányozta. Igen, abban az örvénylő forgatagban voltak piumelegyek is. A piumelegyek szerették megcsípni az embereket. A mérgezett tű észrevétlen marad, az áldozat lesöpri majd magáról, mint valami alkalmatlankodó szúnyogot. Egy kérdés maradt: melyiket válassza – a férfit vagy a nőt?

Muriz. A név kéretlenül jutott Ghanima eszébe. A lány neve. Most már emlékezett egy s másra róla. Egyike volt azoknak, akik úgy rajongták körül Palimbashát, mint azok a rovarok a parázsgömböt. Ingatag alkat volt, gyenge személyiség.

Nagyszerű. Palimbasha ma este rossz társat választott magának.

Ghanima a szájához emelte a csövet. Ahogy gondosan célzott, és egyetlen erőteljes löketben kieresztette a tüdejében lévő levegőt, Jowf papnőjének az emlékei vezérelték a cselekedeteit.

Palimbasha az arcára csapott, és mikor visszahúzta a kezét, apró vérfolt éktelenkedett rajta. A tűnek nyoma sem volt, tulajdon mozdulatával verte le.

A nő mondott valami megnyugtatót, és Palimbasha felkacagott. Nevetés közben megroggyant a térde. Nekidőlt a lánynak, aki támogatni próbálta. Még akkor is a holt teher alatt imbolygott, mikor ott termett mellette Ghanima, és a kriszkés csupasz pengéjét az ágyékának szegezte.

Ghanima társalgó hangnemben szólalt meg:

– Ne tégy hirtelen mozdulatot, Muriz. A késem mérgezett. Palimbashát elengedheted. Már halott.

Minden főbb társadalomalakító erőben megtalálni egy mélyen meghúzódó tendenciát, amely a hatalom megszerzésére és megtartására irányul a szavak használata által. Ez a szellemdoktoroktól kezdve a papokon keresztül a bürokratákig mindenhol ugyanaz. A kormányzott népességet kondicionálni kell, hogy létező valóságnak fogják fel a hatalom-szavakat, hogy összezavarják a jelképrendszert a megfogható univerzummal. Az ilyen hatalmi struktúra fennmaradása érőekében bizonyos hatalmi szimbólumokat nem szabad kitenni az általános megértés veszélyének, például a gazdasági manipulációkra vonatkozókat vagy azokat, amelyek az épelméjűség helyileg elfogadott kritériumait definiálják. A szimbolikus jelentések titokban tartásának ez a formája töredékes szubnyelvek kialakulásához vezet, melyek közül mindegyik azt jelzi, hogy használói bizonyos fokú hatalomhoz jutottak. Birodalmi Biztonsági Szolgálatunknak, amely ismeri ezt a hatalomszerzési folyamatot, szüntelen éberséggel kell figyelnie a szubnyelvek kialakulását.

Irulan hercegnő előadása az Arrakeeni Hadiakadémián

– Talán szükségtelen mondanom – kezdte Farad'n –, de félreértések elkerülése végett bejelentem, hogy tartózkodik a helyiségben egy süketnéma, akinek azt a parancsot adtam, azonnal öljön meg mindkettőtöket, ha bármi jelét adnám annak, hogy bűbájosság áldozata lettem.

Nem számított rá, hogy vendégeire különösebb hatást gyakorolnak ezek a szavak. Mind Lady Jessica, mind Idaho várakozásának megfelelően fogadta őket.

Farad'n nagy gonddal választotta meg a helyiséget, ahol először akarta szemügyre venni a két jövevényt: Shaddam régi Császári Fogadótermét. A pompa hiányát pótolták az egzotikus tartozékok. Kint hideg, téli délután volt, az ablaktalan terem világítása azonban időtlen nyári nappalt szimulált, amit a legtisztább ixi kristályból metszett, művészi elrendezésű parázsgömbök árasztottak el arányló fénnyel a mennyezetről.

Az arrakisi hírek csendes izgalommal töltötték el Farad'nt. Leto, a fiúiker halott volt, megölte az egyik lhaza tigris. Ghanimát, az életben maradt testvért a nagynénje vette védelmébe, s állítólag túszként tartotta fogva. A teljes jelentés sok tekintetben megmagyarázta Idaho és Lady Jessica jelenlétét. Menedéket kerestek. A Corrino-kémek bizonytalan lábakon álló fegyverszünetről számoltak be az Arrakison. Alia beleegyezett, hogy aláveti magát valami szertartásnak, aminek a "Megszállottság Próbája" volt a neve, célját pedig nem magyarázták meg kimerítően. A próba időpontját azonban nem tűzték ki, és két Corrino-kém úgy vélte, sosem fog rá sor kerülni. Az azonban biztos volt, hogy harcok törtek ki a sivatagi fremenek meg a Birodalmi Haderő fremenjei között, s ez a hamvába holt polgárháború egy időre megbénította a kormányzás gépezetét. Stilgar birtokait egy túszcsere után semleges területnek nyilvánították. Ghanima szemlátomást a túszok közé tartozott, bár a részletek még távolról sem tisztázódtak.

Jessicát és Idahót alaposan megkötözve, szuszpenzorszékben hozták be a kihallgatásra. Mindkettejüket halálos vékonyságú szigadrót-szálak béklyózták le, melyek a legkisebb kapálózásra a húsukba hasítottak. Két sardaukar rohamosztagos hozta be őket, ellenőrizték a kötelékeket, és némán távoztak.

A figyelmeztetés valóban szükségtelen volt. Jessica már észrevette a jobboldali falnál álló fegyveres süketnémát, aki egy régi, de hatékony lőfegyvert tartott a kezében. Hagyta, hogy tekintete végigvándoroljon a szoba egzotikus berendezésén. A kupolás mennyezet központi ívét a ritka vascserje gyöngyszemekkel kirakott, széles levelei alkották egymásba fűzve. A padlót gyémántfa- és kabuzuhéj-lapok borították egymással váltakozva, minden egyes lapot téglalap alakú csontkeretbe foglaltak, amit lézerrel vágtak méretre, és passaquet-nedvvel políroztak. A falakat válogatott dísztárgyak ékesítették bonyolult gobelinekbe fonva, melyek a négy oroszlánszimbólumot vették körül, ami a néhai IV. Shaddam leszármazottainak címere volt. Az oroszlánokat rőtaranyra festették.

Farad'n úgy határozott, állva fogadja a foglyokat. A sardaukar-egyenruha nadrágjához könnyű, aranyszínű, tündérselyem zubbonyt viselt, amely a nyakát szabadon hagyta. Nem volt rajta más díszítés, csak a császári család hercegeinek kijáró csillagembléma a bal mellén. Farad'nt Tyekanik bashar kísérte sardaukar gyakorló-egyenruhában és nehéz bakancsban, övén az elülső fegyvertokban díszes lézerpisztoly ékeskedett. Tyekanik. akinek csontos arcát Jessica jól ismerte a Bene Gesserit-jelentésekből, Farad'n mögött állt, három lépéssel balra tőle. Kettejük mögött, nem messze a faltól, egy sötét mahagóni trónus magasodott.

– Nos – szólt Farad'n Jessicához –, van valami mondanivalód?

– Szeretném megérdeklődni, miért vagyunk így megkötözve? – mondta Jessica, és állával a szigadrótra bökött.

– Csak nemrég kaptuk meg az Arrakisról a jelentéseket, amik magyarázatot adnak az ittlétetekre – világosította fel Farad'n. – Talán rövidesen eloldoztatlak benneteket. – Elmosolyodott. – Persze csak ha...

Elharapta a szót, mikor a foglyok mögött az anyja lépett be a Fogadóterem ajtaján.

Wensicia úgy sietett el Jessica és Idaho mellett, hogy pillantásra sem méltatta őket, átnyújtott egy üzenetkockát Farad'nnak, és bekapcsolta. A herceg a kocka vibráló képernyőjét figyelte, néha Jessicára nézett, majd vissza a berendezésre. A képernyő elsötétült; Farad'n visszaadta a kockát az anyjának, és intett neki, hogy mutassa meg Tyekaniknak is. Míg Wensicia engedelmeskedett, ő komoran meredt Jessicára.

Végül Wensicia odaállt Farad'n jobbjára. Az elsötétült kockát a kezében tartotta, de félig eltakarta fehér ruhája egyik redőjével.

Jessica egy pillantást vetett Idahóra, ám a férfi nem viszonozta a tekintetét.

– A Bene Gesserit nincs megelégedve velem – mondta Farad'n. – Azt hiszik, én vagyok a felelős az unokafiad haláláért.

Jessica arca érzéktelen maradt, agyában azonban forogtak a fogaskerekek. Szóval, amit Ghanima mondott, igaz, hacsak... Nem szerette az ismeretlen tényezőket.

Idaho lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, és Jessicára nézett. Az asszony továbbra is Farad'nt figyelte. Idaho beszélt neki a rhajia-látomásáról, őt azonban szemlátomást nem aggasztotta túlzottan a dolog. A Mentát nem tudta mire vélni ezt az érzelemmentességet. Jessica azonban nyilván tudott valamit, amit nem volt hajlandó elárulni.

– A helyzet a következő – mondta Farad'n, és nekilátott, hogy mindent elmeséljen, amit az arrakisi eseményekről megtudott. Semmit sem hagyott ki. Végül azzal zárta le: – Az unokalányod él, de hírforrásaink szerint Lady Alia őrizetére bízták. Ez bizonyára megnyugtat.

– Te ölted meg Letot? – kérdezte Jessica. Farad'n őszintén válaszolt.

– Nem. Röviddel ezelőtt értesültem a tervről, de nem az én kezdeményezésemre történt.

Jessica Wensiciára nézett, látta a szív alakú arcra kiülő kárörömöt, és azt gondolta: Az ő terve volt! A nőstényoroszlán ármánykodik a kölykéért. Csakhogy erre a játékra a nőstényoroszlán könnyen ráfizethet.

Jessica ismét Farad'nnak szentelte a figyelmét, és azt mondta:

– De a Testvériség azt hiszi, te ölted meg. Farad'n az anyjához fordult.

– Mutasd meg neki az üzenetet. – Mikor Wensicia habozott, olyan haragos hangon förmedt rá, amit Jessica jól megjegyzett magának, későbbi használatra. – Azt mondtam, mutasd meg neki!

Wensicia halottsápadt arccal Jessica felé tartotta a kockát, és bekapcsolta. Szavak futottak végig a képernyőn, Jessica a szemével követte őket. "A Wallach IX-en ülésező Bene Gesserit-tanács formális vádat emelt a Corrino-ház ellen, II. Leto Atreides herceg meggyilkolásáért. Érveinket és bizonyítékanyagunkat felterjesztjük a Landsraad Belbiztonsági Bizottsága elé. A tárgyalásra semleges terepet jelölünk ki, a választott bírók nevét közöljük az érintett felekkel, hozzájárulásukat kérve. Azonnali választ várunk. Sabit Rekush a Landsraadtól."

Wensicia visszatért a fia jobboldalára.

– Mit akartok válaszolni? – kérdezte Jessica. Wensicia szólalt meg.

– Mivel fiamat formálisan még nem iktatták be a Corrino-ház fejének, én... hová mész?

Ez Farad'nnak szólt, aki, mikor az anyja beszélni kezdett, sarkon fordult, és egy mellékajtó felé vette az irányt, az éberen figyelő süketnéma közelében.

Farad'n megtorpant, félig visszafordult.

– Megyek vissza a könyveimhez meg a többi elfoglaltságomhoz. Sokkal jobban érdekelnek.

– Hogy mered ezt tenni? – ripakodott rá Wensicia. Sötét pír kezdett terjedni a nyakáról az arca felé.

– Elég kevés dolgot merek tenni a magam nevében – mondta Farad'n. – Te döntéseket hoztál a nevemben, olyan döntéseket, amiket én egyenesen undorítónak találok. Mostantól fogva vagy én fogok dönteni a saját nevemben, vagy kereshetsz más örököst a Corrino-háznak!

Jessica pillantása gyorsan körbevillant az Összetűzés résztvevőin, látta az őszinte haragot Farad'n szemében. A bashar merev vigyázzban állt, igyekezett úgy tenni, mintha nem hallott volna semmit. Wensicia a hisztérikus dühkitörés határán járt. Farad'non látszott, hogy bármit hoz számára ez a sakkhúzása, kész elfogadni. Jessica kénytelen-kelletlen becsülte benne ezt a tartást, annál is inkább, mert sok olyan momentumot látott ebben a konfliktusban, amit Wensicia könnyen a maga javára fordíthatna. Úgy tűnt, hogy a döntést, melynek értelmében gyilkos tigriseket küldtek az unokái ellen, valóban Farad'n tudta nélkül hozták. Jessica nem kételkedett az őszinteségében, mikor azt mondta, hogy csak akkor értesült a tervről, miután az már megfogant. És az is kétségtelen volt, hogy valódi düh lángolt a szemében, ahogy itt állt, bármilyen végkimenetelre felkészülve.

Wensicia mély, reszketeg lélegzetet vett. Aztán azt mondta:

– Rendben. A formális beiktatásra holnap fog sor kerülni. Mostantól kezdve tégy belátásod szerint. – Tyekanikra nézett, aki nem viszonozta a tekintetét.

Ha anya és fia kilépnek innen, ordítozva fognak hajba kapni, gondolta Jessica. De azt hiszem, a fiú győzött. Hagyta, hogy gondolatai visszatérjenek a Landsraad üzenetére. A Testvériség rettentő rafináltan válogatta meg a küldönceit, ami a Bene Gesserit-tervezést dicsérte. A formális tiltakozó nyilatkozatban üzenet volt elrejtve Jessicának. Az üzenet lényege annyi volt, hogy a rend kémjei tudatában vannak Jessica helyzetének, és csodálatos agyafúrtsággal környékezték meg Farad'nt, hogy megmutassa az üzenetet foglyának.

– Szeretnék választ kapni a kérdésemre – mondta Jessica Farad'nnak, mikor a herceg újra szembefordult vele.

– Azt fogom mondani a Landsraadnak, hogy semmi közöm ehhez az orgyilkossághoz – jelentette ki Farad'n. Hozzáteszem majd, hogy osztozom a Testvériségnek a végrehajtás módja iránt érzett undorában, bár a végkifejlet talán nem sújt le annyira, mint illene. Fogadd bocsánatkérésemet a szomorúságért, amit okoztunk neked. A szerencse forgandó.

A szerencse forgandó! – gondolta Jessica. Ez volt a hercege kedvenc mondása is, és volt valami Farad'n hanghordozásában, ami azt sejtette, hogy tud erről. Kényszerítette magát, hogy kizárja gondolataiból a lehetőséget, hátha mégis valóban meggyilkolták Letot. Abból kell kiindulnia, hogy Ghanima annyira féltette Letot, hogy teljesen beavatta őt a terveikbe. A csempészek majd olyan helyzetbe hozzák Gurneyt, hogy találkozhasson Letoval, és a Testvériség elképzelése megvalósul. Letot próbára kell tenni. Muszáj. Enélkül ugyanúgy vége lenne, mint Aliának. Ami pedig Ghanimát illeti... Nos, ezzel a problémával később is foglalkozhat. Ezúttal nincs mód az előszülötteket egy Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyához küldeni.

Jessica engedélyezett magának egy mély sóhajt.

– Előbb-utóbb akad majd valaki – mondta –, akinek eszébe jut, hogy te meg az unokalányom egyesíthetnétek a két Házat, és begyógyíthatnátok a régi sebeket.

– Ezt a lehetőséget már említették nekem – mondta Farad'n, és kurta pillantást vetett az anyjára. – A válaszom az volt, hogy jobb szeretném megvárni,

hová vezetnek az események, amik jelenleg az Arrakison zajlanak. Elsietett döntésekre semmi szükség.

– Fönnáll persze a lehetőség, hogy már így is a lányom kezére játszottál – említette meg Jessica.

Farad'n teste megfeszült.

– Magyarázatot kérek!

– A dolgok nem úgy állnak az Arrakison. ahogy azt te esetleg látod – mondta Jessica. – Alia a saját játékát játssza, a szörnyszülöttek játékát. Az unokám veszélyben van, hacsak Alia nem találja meg a módját, hogyan használhatja fel a saját céljai érdekében.

– Azt várod tőlem, hogy elhiggyem: te meg a lányod szembekerültetek egymással, és Atreides harcol Atreides ellen?

Jessica Wensiciára nézett, aztán vissza Farad'nra.

– Corrino harcol Corrinoval.

Farad'n ajka száraz mosolyra húzódott:

– Egy pont oda. Mivel játszhattam volna a lányod kezére?

– Azzal, hogy belekeveredtél az unokafiam meggyilkolásába, és azzal, hogy elraboltál engem.

– Elra...

– Ne bízz ebben a boszorkányban – intette Wensicia,

– Én döntöm el, kiben bízok és kiben nem, anyám – mondta Farad'n. – Bocsáss meg nekem. Lady Jessica, de nem értem ezt a rablásügyet. Nekem úgy tűnik, hogy te és hűséges híved...

– Aki Alia hitvese – egészítette ki Jessica.

Farad'n mérlegelő tekintettel vette szemügyre Idahót, majd a basharra nézett.

– Te mit gondolsz, Tyek?

A bashar fejében nyilván hasonló gondolatok jártak, mint Jessicáéban. Azt mondta:

– Tetszik az okfejtése. Vigyázz!

– A férfi ghola-Mentát – mondta Farad'n. – Addig faggathatjuk, míg belehal, akkor sem kapunk választ tőle.

– Véleményem szerint a legbiztonságosabb azt feltételezni, hogy rá akarnak szedni minket – válaszolt Tyekanik.

Jessica látta, hogy elérkezett az ő pillanata. Persze csak akkor, ha Idahót a szomorúsága bebörtönzi abba a szerepbe, amit ő választott magának. Nem tetszett neki, hogy így ki kell használnia Duncant, de nagyon sok minden forgott kockán.

– Kezdetnek – mondta Jessica – nyilvánosan bejelenthetném, hogy a szabad akaratomból jöttem ide.

– Érdekes – csodálkozott Farad'n.

Bíznod kell bennem, és teljes mozgási szabadságot adni a Salusa Secunduson – mondta Jessica. – Nem kelthetjük azt a látszatot, hogy kényszer alatt nyilatkoztam.

– Ne! – tiltakozott Wensicia. Farad'n nem törődött vele.

– És mi okod lett volna erre?

– A Testvériség megbízottja vagyok, akit azért küldtek ide, hogy vegye át a neveltetésedet.

– Hiszen a rend azzal vádol, hogy...

– Ez döntő lépést követelne meg a részedről – mondta Jessica.

– Ne bízz benne! – kiáltotta Wensicia.

Farad'n hangsúlyozott udvariassággal nézett rá, és azt mondta:

– Ha még egyszer közbeszólsz, utasítani fogom Tyeket, hogy távolítson el. Hallotta, mikor beleegyeztél a formális beiktatásba. így most már nekem tartozik hűséggel.

– Mondtam neked, hogy boszorkány! – Wensicia az oldalfalnál álló süketnémára pillantott.

Farad'n habozott, aztán a basharhoz fordult.

– Mit gondolsz, Tyek? Szerinted megbabonázott?

– Ha engem kérdezel, nem. Ez a nő...

– Mindkettőtöket megbabonázott!

– Anyám – Farad'n hangja színtelen volt és határozott.