/ Language: Hungary / Genre:antique

Dűne Isten-császára

Frank Herbert


NNCL605-3C0v2.0

Frank Herbert

DŰNE

ISTEN-CSÁSZÁRA

Valhalla Páholy®

BUDAPEST 1994

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Frank Herbert

God Emperor of Dune

Copyright © 1974 by Frank Herbert

Fordította Hoppán Eszter

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved!

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Zölley Imre

Hungarian translation © 1994 Hoppán Eszter

Hungarian edition © 1994 Valhalla Páholy Kft.

Az AVALON Kiadói Csoport tagja

ISBN 963 8353 14 7

VP-SF-29694-10.6.64

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novák Csanád ügyvezető igazgató. Felelős szerkesztő: dr. Szalkai László. Művészeti igazgató: Marjai Csaba. Korrektor: Tóth Endre. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda Rt. végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5118.66-14-2. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Terjedelem: 34 ív

Készült Debrecenben az 1994. évben.

Részlet Hadi Benotto beszédéből, melyben a Dar-es-Balat-i felfedezéseket jelentette be Rakis bolygóján:

Nem csak az az öröm jutott nekem osztályrészül, hogy ma reggel bejelenthetem önöknek e rendkívüli raktár felfedezését amely többek közt roppant gazdag, riduli kristálypapírra írt kéziratgyűjteményt is tartalmaz, de azt is büszkén közölhetem, hogy érveink is vannak felfedezéseink eredetisége mellett, s elmondhatom önöknek, miért gondoljuk, hogy II. Leto, az Istencsászár eredeti feljegyzéseire bukkantunk.

Először is, hadd emlékeztessem önöket arra a történelmi kincsre, amelyet mindenki az Ellopott Feljegyzések néven ismer, ezekre a megbecsült és antik iratokra, amelyek az évszázadok során olyan hasznosnak bizonyultak abban, hogy megérthessünk őseinket. Mint azt mindnyájan tudják, az Ellopott Feljegyzéseket az Űrliga fejtette meg – a Liga Kulcsmódszerét alkalmazták az újonnan felfedezett iratok fordításánál. Senki sem vitatja a Liga Kulcs ősi mivoltát – ezzel, és csak ezzel lehet a feljegyzéseket megfejteni.

Másodszor: ezek a feljegyzések egy valóban régi típusú ixi diktatel segítségével készültek. Az Ellopott Feljegyzések semmi kételyt nem hagynak afelől, hogy II. Leto valóban ezen a módon rögzítette történelmi megfigyeléseit.

Harmadszor: és hisszük, hogy ez horderejében felér magával a tényleges felfedezéssel ott van maga a raktár. E feljegyzések tárolója minden kétséget kizáróan egy ixi relikvia, egy olyan primitív, mégis lenyűgöző konstrukció, amely bizonnyal új megvilágításba helyezi majd a „Szétszóródás” néven ismert történelmi korszakot. Mint azt várni lehetett, a raktár láthatatlan volt. Sokkal mélyebbre temették, mint azt a mítoszok és a Szóbeli Történelem sugallták. Sugárzást bocsátott ki és sugárzást nyelt el, hogy hasonuljon természetes környezetéhez. Ez a mechanikus álcázás önmagában még nem ad okot meglepetésre. Ami mérnökeinket igazán megdöbbentette, az a valóban durva és primitív mechanikai megoldás volt, amivel ezt megvalósították

Látom, önök között is vannak, akiket ez ugyanolyan izgalommal tölt el, mint bennünket. Hisszük, hogy az első Ixi Glóbuszra tekintünk, a tértelenre, amiből az összes hasonló eszköz kifejlődött. Vagy ha nem is a legelső, de szerintünk egyike az elsőknek, tehát ugyanazokat az alapelveket testesíti meg.

Hadd elégítsem ki nyilvánvaló kíváncsiságukat azzal, hogy megígérem önöknek, hamarosan látni fogják a raktárt. Mindössze azt kérjük önöktől, hogy ne zajongjanak bent, mert mérnökeink és specialistáink jelen pillanatban is dolgoznak a rejtélyek felderítésén.

Ezzel eljutottam a negyedik pontig, ami bízvást lehet felfedezéseink megkoronázása. Érzésekkel nem is lehet leírni azt a további leletet, amit most felfedek önök előtt, nevezetesen azokat a szóbeli feljegyzéseket, amelyeket a címzés szerint II Leto készített atyja, Paul Muad’Dib hangján. Mivel a Bene Gesserit Archívumokban vannak hitelesített felvételek az Istencsászártól, odaküldtünk egy mintát a saját felfedezésünkből, amely ősi mikrobuborékos rendszerrel készült. Azzal a kéréssel fordultunk a Nővérekhez, hogy végezzék el az összehasonlító próbát. Nemigen van kétségünk afelől, hogy a feljegyzések hitelesnek bizonyulnak majd.

Most pedig, kérem szenteljék figyelmüket azoknak a lefordított szövegkivonatoknak, melyeket belépésükkor kaptak. Hadd ragadjam meg ezt az alkalmat, hogy elnézésüket kérjem az iratok súlya miatt. Hallottam, hogy egyesek viccelődtek is ezen. Praktikus okból, a gazdaságosság okán esett választásunk a hagyományos papírra Az eredeti feljegyzések oly apró írásjelekkel íródtak, hogy jelentősen fel kellett nagyítani őket elolvasás előtt. Ami azt illeti, egyetlen eredeti riduli kristályoldal tartalmának kinyomtatásához több mint negyven olyan hagyományos lap szükséges, mint amit most a kezükben tartanak.

Ha nem lenne kivetítő, persze. Most kivetítjük önöknek az egyik eredeti oldalrészletet a baloldali ernyőre Ez az első kötet első oldala. A fordítás a jobboldali ernyőn látható. Hadd hívjam fel figyelmüket a belső bizonyítékra, a szavak költőiségére csakúgy, mint a fordításból kibontakozó jelentésre. A stílus azonosítható, szilárd személyiséget sugall. Azt hisszük, csakis olyasvalaki írhatta, akinek közvetlen tapasztalatai vannak őseink emlékeiről, aki azon dolgozott, hogy olyan formában közölje előző életek tapasztalatait, amit a kevésbe zseniálisak is megérthetnek.

Most pedig tekintsük a tényleges jelentéstartalmat. A hivatkozások kivétel nélkül megfelelnek azoknak az utalásoknak, amit a történelem nyújt erről az emberről, aki hitünk szerint az egyetlen, efféle beszámoló megírására képes személy lehetett.

De van még egy meglepetésünk az önök számára. Vettem a bátorságot, és meghívtam ide az ismert költőt, Rebeth Vreebet, hogy legyen itt velünk ma este, és olvasson fel nekünk egy rövid részletet az első oldal fordításából. Azt vettük észre, hogy még fordításban is ezek a szavak gyökeresen más hatást keltenek fennhangon kiejtve.

Hölgyeim és uraim, kérem, fogadják szeretettel Rebeth Vreebet.

Rebeth Vreeb felolvasásából:

Biztosítlak benneteket, hogy én a sors könyve vagyok.

A kérdések nekem ellenségeim. Mert az én kérdéseim, mint a bombák. A válaszok úgy robbannak széjjel, akár egy megriasztott madárcsapat, és elhomályosítják kikerülhetetlen emlékeim egét. És egy válasz sem, egyetlenegy sem elégséges.

Miféle prizmák villannak, amikor belépek múltam rettentő birodalmába? Skatulyába zárt tűzkő-morzsa vagyok. A skatulya pörög és rázkódik. Rejtélyek viharában hánykolódom. És midőn a skatulya feltárul, úgy térek vissza ebbe a létbe, mint idegen egy elmaradott tájra.

Lassan (mondom, lassan) újra megtanulom a nevem.

De ettől még nem ismerem magam!

Ez a személy az én nevemmel, ez a Leto, aki a második ezen a néven, más hangokat is talál elméjében, más neveket és más helyeket. Ó, ígérem nektek (mint ahogy nekem is megígérték), hogy csak egyetlen névre hallgatok. Ha azt mondjátok, „Leto", én felelek. A tűrés teszi ezt, a tűrés, és még valami:

Én tartom kezemben a szálakat!

Mindegyik nálam van. Hadd képzeljek csak el egy témát mondjuk… férfiak, kik kard által haltak és már itt is van mind, az összes kép érintetlenül, minden nyögés, minden eltorzult arc.

Az anyaság örömei, gondolom, és enyémek a szülőágyak. Számtalan gyermeki mosoly és az új nemzedék édes gügyögése. Az első botladozó lépések és az előhozott ifjak első győzelmei: ebben én mind osztozom. Egymás hegyén-hátán tülekednek elő, míg végül nem látok mást, csak egyformaságot és ismétlődést.

Tarts mindent érintetlenül intem magamat.

Ki tagadhatná e tapasztalatok értékét, annak a tudásnak a hasznát, amelyen keresztül az új pillanatokat szemlélem?

Ó, de hisz ez a múlt.

Nem értitek?

Ez csak a múlt!

Ma reggel egy Jurtában születtem meg, a legelő szélén, egy olyan bolygón, amely már nem létezik. Holnap valaki másként, valahol máshol fogok megszületni Még nem választottam. De ma reggel ó, ez az élet! Amikor szemem megtanult élesen látni, kitekintettem a letaposott fűre ömlő napfénybe, és életerős embereket láttam, akik életük kedves teendőit végezték.

Hová… ó, hová tűnt ez az életerő?

Ellopott Feljegyzések

Az észak felé futó három ember csaknem fél mérföldnyi hosszan széthúzódó sorban haladt a holdárnyas Tiltott Erdőben. A sorban utolsóként futó alig száz méterrel járt az üldöző D-farkasok előtt. Hallatszott az állatok mohón ziháló kaffogása – mindig így tettek, ha zsákmányt láttak.

Az Első Hold csaknem a fejük fölött járt, így meglehetősen világos volt az erdőben, és bár Arrakis magasabb részein loholtak, még mindig érzett a nyári nappal melege. A Sareer Utolsó Sivataga felől érkező éjjeli fuvallat gyantaillatot és a lábuk alatti nedves föld szagát hozta. Néha a Sareer mögötti Kynes-tengerről fújó szél keresztezte a futók útját, enyhe hal- és sóillatával.

A sors különös fintora, hogy az utolsó futót Ulotnak hívták, ami fremen nyelven „Kedves Lemaradozó”-t jelent. Ulot alacsony termetű volt, és hízásra is hajlamos, ami egy plusz diéta terhét jelentette számára a kemény felkészülésben, ami ezt a vállalkozást megelőzte. Arca még így, kétségbeesett rohanásukhoz fogva is kerek maradt, hatalmas barna szemei pedig sebezhetően emlékeztettek a túltengő húsra.

Ulot jól tudta, hogy nem fogja sokkal tovább bírni. Nehezen, zihálva lélegzett. Néha meg-megbotlott. De nem kiáltott társaiért. Tudta, úgysem segítenének. Mindnyájan ugyanazt az esküt tették – tudták, nincs semmiféle segítségük az ősi erényeken és a fremen hűségen kívül. Ez még most is igaz volt, pedig lassanként minden, ami valaha fremen volt, múzeumi kinccsé vált a Múzeumi Fremenektől tanult gépies mondókákká.

A fremen hűség volt az, ami miatt Ulot csendben maradt, bár tudta, hogy közeledik a végzete. Szép kifejezése volt ez az ősi erényeknek, de eléggé szánalmas is, ha a futóknak csak könyvbéli, vagy a Szóbeli Történelem legendáiból származó ismereteik vannak a szép tulajdonságokról, amelyeket utánoztak.

A D-farkasok felzárkóztak Ulot mögé. Roppant, szürke testük az embermagasságot is elérte. Mohóságukban ugráltak és vinnyogtak, felszegett fejjel, éles tekintettel méregették holdsütötte zsákmányukat.

Ulot bal lába beleakadt valami gyökérbe – kis híján elesett. Ez újult erőt adott neki. Hirtelen kilőtt, és legalább egy farkas-hossznyi előnyt szerzett üldözői előtt. A karjában lüktetett a vér. Zajosan, nyitott szájjal kapkodta a levegőt.

A D-farkasok változatlan tempóban haladtak. Ezüst árnyakként villantak meg itt-ott az erdő hangos, zöld illatai közt. Tudták, hogy győztek. Ismerős érzés.

Ulot megint megbotlott. Egy facsemetébe kapaszkodva nyerte vissza egyensúlyát, és lihegve rohant tovább. Lábai remegve tiltakoztak a parancs ellen. Nem maradt ereje egy újabb kirohanásra.

Az egyik D-farkas, egy hatalmas szuka, kitört Ulot bal oldala felé, aztán elébe ugrott. Roppant tépőfogak szakítottak a futó vállába. Ulot megingott, de nem esett el. Vér édeskés szaga terjengett az erdő illatai fölött. Egy kisebb nőstény a jobb csípőjét kapta el, erre az áldozat már ordítva rogyott össze. A falka rávetette magát; Ulot kiáltozott, majd hirtelen véglegességgel hallgatott el.

A D-farkasok nem álltak meg enni; folytatták a hajszát. Orruk a talajt és a levegőt szimatolta – érezték a két másik futó meleg nyomát.

A sorban a következő futót Kwutegnek hívták. Ez régi és megbecsült név volt Arrakison, még a Dűne-időkből. Egyik őse Tabr sziecsben szolgált, mint a Halálciszternák Mestere, ám ez már három évezrednyire süllyedt bele egy olyan múltba, amiben sokan már nem is hittek. Kwuteg a karcsú, magas test nyújtott lépteivel futott mintha éppen ilyen próbatételre tervezték volna. Hosszú, fekete haja ott csapkodott határozott vonású arca mellett. Társaihoz hasonlóan ő is sűrűkötésű gyapjúból készült, fekete futóruhát viselt. Jól kirajzolódott izmos feneke, inas combja, és légzésének mély, állandó ritmusa. Csak a saját mércéjéhez mérten lassú tempó árulta el, hogy megsérült a jobb térde, miközben az Istencsászár sareeri Citadella-erődjét övező mesterséges szakadékokon kelt át.

Kwuteg hallotta Ulot kiáltásait, a hirtelen beálló, súlyos csendet, aztán a D-farkasok újra felhangzó üldöző vakkantásait. Igyekezett nem elképzelni, hogyan szaggatják szét egy újabb társát Leto szörnyeteg őrei, de a fantáziája legyőzte őt. Magában megátkozta a zsarnokot, de nem vesztegetett szuszt arra, hogy hangosan is kimondja. Még van esélye, hogy elérje az Idaho folyó menedékét. Kwuteg tudta, hogy a többiek még Siona is mit gondolnak róla. Mindig is konzervatívnak tartották. Már gyerekként is a legkritikusabb pillanatokra tartogatta energiáját, fösvény módjára porciózva ki erőtartalékait.

Sérült térde dacára gyorsított. Tudta, hogy a folyó már közel van. Sebe a tompa sajgásból már állandó, fájdalmas izzásba ment át, amely egész lábát és oldalát kínzó lángokba borította. Ismerte kitartásának, tűrőképességének határait. Azt is tudta, hogy Sionának már majdnem a víznél kell lennie. Mint a leggyorsabb futó mindőjük közül, a lány vitte a lezárt csomagot, benne mindazzal, amit a Sareer erődjéből loptak el. Kwuteg futás közben a csomagra összpontosította gondolatait.

Mentsd meg, Siona! Pusztítsd el vele őt!

A D-farkasok kiéhezett morgása csak ekkor hatolt el Kwuteg tudatáig. Túl közel voltak. Már tudta, hogy nem menekülhet.

De Sionának meg kell menekülnie!

Megkockáztatott egy pillantást hátrafelé, és látta, hogy az egyik farkas mellé akar kerülni. Kwuteg átlátta a támadási tervet. Amikor a farkas ugrott, ugrott ő is. Most, hogy egy fa került közé és az üldöző falka közé, lebukott az ugró támadó mögé, két kézzel megragadta az egyik hátsó lábát, aztán ugyanazzal a mozdulattal cséphadarószerűen csapkodni kezdett az állat testével, szétcsapva a többieket. A farkas nem volt olyan nehéz, mint gondolta; szinte jól is esett neki az új mozgásforma. Vadul forgatta élő cséphadaróját. Két farkas bezúzott koponyával terült el. De nem tudta magát minden oldalról fedezni. Egy izmos hím hátbakapta, a fának csapta. Kwuteg elvesztette élő fegyverét.

– Gyerünk! – rikkantotta.

A falka összezárult körülötte, és Kwuteg a fogai közé kapta az izmos hím nyakát. Végső kétségbeesésének minden erejével harapott. Farkasvér fröccsent az arcára, és elvakította. Kwuteg csak úgy vakon arrébb vetődött, és megfogott egy másik farkast. A falka egy része kaffogó, kavargó csürhévé hullott szét, némelyek a saját sebesültjeikre támadtak. De a csapat derékhada tántoríthatatlanul folytatta a hajszát. Mindkét oldalról agyarak téptek Kwuteg nyakába.

Siona is hallotta Ulot kiáltásait, aztán a jellegzetes csendet, amit a falka vakkantásai követtek, ahogy a farkasok folytatták az üldözést. Úgy érezte, menten szétrobban a lelkében szétáradó haragtól. Ulotot elemzőképessége miatt vették be a vállalkozásba, azért, mert képes volt pusztán egy-két részből meglátni az egészet. Ulot volt az, aki elővette felszereléséből az elmaradhatatlan nagyítót, és megvizsgálta a két furcsa kötetet, amit a Citadella tervrajzai mellett találtak.

– Azt hiszem, titkosírással írták – mondta. És Radi… szegény Radi, aki elsőként halt meg a csapatból… Radi azt mondta:

– Nem engedhetünk meg magunknak semmiféle többletsúlyt. Dobd el. – De Ulot ellenkezett:

– Jelentéktelen dolgokat nem védenek így le. – Kwuteg Radi pártjára állt.

– A Citadella terveiért jöttünk, és megszereztük. Ezek az iratok meg túl nehezek. De Siona Ulot mellett volt.

– Majd én viszem.

Ez elvágta a további vitát.

Szegény Ulot.

Mindnyájan tudták, hogy ő a legrosszabb futó a csapatban. Ulot sok dologban lassú volt, elméje tisztaságát viszont nem lehetett tagadni.

Megbízható.

Megbízható volt.

Siona úrrá lett haragján, és energiáját gyorsításra használta. Fák maradtak el mellette a holdfényben. Belépett a futás időtlen ürességébe, ahol nincs más, csak saját mozdulatai, saját teste, ami azt teszi, amire felkészítették.

A férfiak szerint gyönyörű volt, amikor futott. Ezt Siona maga is tudta. Hosszú, sötét haját szorosan összefogta, hogy ne lobogjon a rohanás szelében. Ostobának nevezte Kwuteget, amikor a fiú nem volt hajlandó ugyanígy tenni.

Hol van Kwuteg?

Az ő haja nem olyan volt, mint Kwutegé. Olyan mély barna, amit gyakran összetévesztenek a feketével, de igazából nem fekete – egyáltalán nem olyan, mint Kwutegé.

A gének szeszélyes játéka folytán a lány vonásai hűen másolták egy rég halott ősét – finoman ovális arc, dús ajkak, állandó tudatos készenlét az apró orr felett ragyogó szemekben. Testét nyurgává és izmossá tette a sok évi futás, de ez mit sem csökkentett azon a szexuális vonzerőn, amit a környezetében élő férfiak felé sugárzott.

Hol van Kwuteg?

A farkasfalka elnémult, és ez riasztó jel. Ugyanígy volt akkor is, mielőtt leteperték Radit. És ugyanígy akkor is, amikor elkapták Setuse-t.

Magában egyre azt mondogatta, hogy ez a csend mást is jelenthet. Kwuteg is csendes volt… és erős. Sérülése láthatólag nem túlságosan hátráltatta.

Siona kezdődő fájdalmat érzett a mellkasában, annak a fájdalmas zihálásnak az előfutárát, amit oly jól megismert az edzések hosszú kilométerein. Az izzadság egyre csak ömlött róla a vékony, fekete futóruha alatt. A csomag, melynek értékes tartalmát légmentes borítás védte a folyó vizétől, amin majd át kell kelnie, ott volt magasan a hátára erősítve A lány a Citadella-tervekre gondolt.

Vajon hol rejtegeti Leto a fűszerkészletét?

Valahol ott kell lennie a Citadellában. Másként nem lehet. A terveken kell lennie valami utalásnak, jelnek. A melanzs-fűszer, amire a Bene Gesserit, a Liga és mindenki más áhítozott… olyan díj, ami megér ennyi kockázatot.

És azok a titkos iratok. Kwutegnek egyvalamiben igaza volt. A riduli kristálypapír nagyon nehéz. De a lányt éppúgy izgatta, mint Ulotot. Valami fontos dolog rejtőzik azokban a titkosírással rótt sorokban.

Mögötte az erdőben újra felhangzott a farkasok mohó vadászkiáltása.

Fuss, Kwuteg! Fuss!

Ekkor elöl, a fák között megpillantotta azt a széles, megtisztított sávot, ami az Idaho folyót szegélyezte. A tisztáson túl a hold fénye ezüstösen csillant meg a vízen.

Rohanj, Kwuteg!

Azt kívánta, bár adna valamilyen hangot a fiú; bármilyen hangot. Már csak ketten voltak a tizenegyből, akik elkezdték a nagy futást. Kilencen fizettek az életükkel ezért a kalandért: Radi, Aline, Ulot, Setuse, Inineg, Onemao, Hutye, Memar és Oala.

Siona számba vette a nevüket, és mindegyikkel elküldött egy-egy néma imát a régi istenekhez nem a zsarnok Letóhoz. Főleg Shai-Huludhoz fohászkodott.

Shai-Huludhoz imádkozom, aki a homokban lakik.

Hirtelen végeszakadt az erdőnek, és már a folyó menti, lekaszált síkon szaladt. A keskeny partsávon túl ott hívogatta a víz. A part ezüstösen csillogott az olajosan fekete folyam előtt.

Hangos kiáltás harsant az erdőből, és a lány kis híján elesett. Felismerte Kwuteg hangját a farkasok vad kaffogása fölött. Kwuteg neki kiáltott, bár nem mondta a nevét. A félreérthetetlen kiáltás egyetlen szó volt csupán, de ez felért több mondattal is az élet és halál üzenete volt.

Menj!

A falka hangja rettentő, vad csaholásba csapott, de Kwuteg hangja többé nem hallatszott. A lány már tudta, mire használja Kwuteg élete utolsó energiáit.

Feltartja őket, hogy én megmeneküljek.

Kwuteg kiáltásának engedelmeskedve a folyó széléhez rohant, és egy fejessel a hullámokba vetette magát. A víz fagyos sokként érte a futás láza után. Egy pillanatra meg is dermedtek az izmai; küszködve próbált úszni, lélegezni. Az értékes rakomány a felszínen libegve ütődött néha-néha a tarkójának.

Az Idaho folyó ezen a részen nem volt széles, alig ötven méter. Szelíden kanyargott a homokos partok, gyökerek, buja nádasok és füvek közt, ahol a víz nem volt hajlandó tartani azt az egyenes irányt, amit Leto mérnökei kijelöltek számára. Siona erőt merített a tudatból, hogy a D-farkasokat kondicionálták: a folyónál meg kell állniuk. Területük határait pontosan kijelölték; ezen az oldalon a folyó vonala, a másik oldalon pedig a sivatag fala. Az utolsó néhány métert mégis a víz alatt tette meg, és egy alámosott partrész árnyékában bukkant a felszínre, hogy megforduljon és visszanézzen.

A falka tehetetlen dühvel toporgott a partsávon, kivéve egyiküket, mely egészen a vízig merészkedett. A lába majdnem a folyóba ért. Siona hallotta, ahogy felnyüszít.

A lány tudta, hogy a farkas látja őt. Efelől semmi kétsége nem volt. A D-farkasokat rendkívül éles látásukról ismerték mindenütt. Leto erdei őreinek ősei között voltak a Látókutyák, belőlük tenyésztette ki a zsarnok a farkasokat éppen az éles látás miatt. Siona arra gondolt: nem fordulhat-e elő egyszer, hogy a farkasok úrrá lesznek kondicionálásukon, ők szemre vadásznak. Ha az a farkas a parton belemegy a vízbe, az összes megy utána. Siona visszatartotta a lélegzetét. Érezte, hogy szinte húzza le a kimerültség. Majdnem harminc kilométert jöttek idáig, félúttól a D-farkasokkal a sarkukban.

A farkas a folyóparton újfent felvonyított, aztán visszaugrott társai közé. Mintha valami láthatatlan jelre tennék, egyszerre megfordultak, és visszasompolyogtak az erdőbe.

Siona tudta, hová tartanak. A D-farkasok mindent megehettek, amit a Tiltott Erdőben leterítettek. Ezt mindenki tudta. Ezért járták a farkasok az erdőt – a Sareert vigyázták.

Ezért megfizetsz, Leto suttogta a lány. Halk hangja alig ütött el a folyó csendes susogásától a sás között. Megfizetsz Ulotért, Kwutegért és a többiekért. Megfizetsz.

Óvatosan előrelökte magát, és vitette magát a sodrással, amíg egy keskeny, lapos partot nem talált. Lassan, fáradságtól elnehezült tagokkal mászott ki a vízből, aztán megnézte, hogy csomagja szárazon maradt-e. A zár sértetlen volt. Egy pillanatig a batyut bámulta a holdsugárnál, aztán tekintetét a folyón túli erdő zöld falára vetette.

Megfizettük az árát. Tíz hű barátot.

Nedvesség csillant a szemében, de mivel maradt benne valami az ősi fremenekből, alig-alig könnyezett. Az út a folyón át, keresztül az erdőn, amíg a farkasok az északi határok mentén cirkáltak, aztán át a Sareer Utolsó Sivatagán, a Citadella sáncain mindez már álomszerű alakot kezdett ölteni a fejében… még a menekülés is a farkasok elől; számítottak rá, hisz’ bizonyos volt, hogy az őrfalka útjába áll a behatolóknak, várni fogja őket… az egész csak álom. Már csak a múlt.

Megmenekültem.

Újra a hátára vette a lezárt csomagot, és megerősítette a vállán.

Áttörtem a védelmeden, Leto.

Aztán eszébe jutottak a titkosított iratok. Bizonyossággal érezte, hogy rejtőzik valami olyasmi a titkos sorok közt, ami megnyitja előtte a bosszú kapuját.

Elpusztítalak, Leto!

Nem elpusztítunk, nem. Siona nem ilyen volt. Ő maga akarta végrehajtani.

Megfordult, és a lekaszált partsávon túli gyümölcsösök felé indult. Menet közben egyre ismételgette esküjét, aztán fennhangon utána mondta azt a régi fremen formulát, ami a teljes nevét tartalmazta:

– Siona Ibn Fuad al-Seyefa Atreides átkoz meg téged, Leto. Mindenért meg fogsz fizetni!

A Dar-es-Balatban talált iratok Hadi Benotto-féle fordításából:

II. Leto Atreidesként születtem, több, mint háromezer szabványévvel ezelőtt attól az időtől számítva, amikor ezek a sorok kinyomtatódnak. Apám Paul Muad’Dib volt. Anyám pedig az ő fremen házastársa, Chani. Apai nagyanyám Jessica, a Bene Gesserit nemesítési program terméke, mely tervet azért kezdték el, hogy olyan férfit állítsanak elő, aki osztozhat a Nővérek Tisztelendő Anyáinak erőiben. Anyai nagyapám Liet-Kynes volt, a planetológus, aki megszervezte Arrakis ökológiai átalakítását. Apai nagyapám az Atreides volt, az Atreus Ház leszármazottja, akinek családfája egyenesen visszavezethető a görög eredethez.

De elég ezekből a leszármazásokból!

Apai nagyapám úgy halt meg, mint sok más igaz görög: halálos ellenségét, az öreg Vladimir Harkonnen bárót próbálta elpusztítani. Most mindketten kényelmetlenül nyugszanak ősi emlékeimben. Még apám sem elégedett. Én megtettem, amit ő félt megtenni, és árnyának most osztoznia kell a következményekben.

Az Arany Ösvény megköveteli ezt. Hogy mi az Arany Ösvény? Az emberiség fennmaradása, nem több és nem kevesebb ennél. Mi, akik előre látjuk a dolgokat, mi ismerjük emberi jövőnk buktatóit, ez mindig a mi felelősségünk volt

A túlélés.

Az, hogy ti hogyan vélekedtek erről kicsinyes aggodalmaitok és örömeitek, fájdalmaitok és boldogságotok minket alig-alig foglalkoztat. Az apámban megvolt ez az erő. És bennem még erősebben megvan. Időnként be tudunk nézni az Idő fátyla mögé.

Arrakis bolygója, ahonnan multigalaktikus Birodalmamat igazgatom, már nem olyan, mint akkor, amikor Dűneként ismerték. Akkoriban az egész bolygó sivatag volt. Ennek ma már csak kis maradványa létezik, az én Sareerem. Már nem portyázik szabadon az óriás homokféreg sem, aki a melanzs fűszert termeli. A fűszer! A Dűnét csak az tette jelentőssé, hogy forrása a fűszernek… az egyetlen forrása. Milyen különleges anyag ez. Egyetlen laboratóriumban sem sikerült még előállítani. És ez a legértékesebb anyag, amire az emberiség valaha is rábukkant.

Ha nem lenne melanzs, ami bekapcsolja a Liga Navigátorainak lineáris jövőbelátását, az emberek csak csigalassúsággal tudnának közlekedni az űrben. Ha nem lenne melanzs, a Bene Gesserit nem tudna Igazlátókat vagy Tisztelendő Anyákat nevelni. A melanzs öregedésgátló hatása nélkül az emberek a régi mérték szerint élnének legfeljebb csak száz évig. Fűszer ma már csak a Liga és a Bene Gesserit raktáraiban van, néhány kisebb adag a Nagy Házak maradékainál… és persze az én roppant készletem, amelyre mindnyájan áhítoznak. Mennyire szeretnének lerohanni engem! De nem mernek. Tudják, hogy elpusztítanám a fűszert, mielőtt legyőznének.

Nem. Alázattal közelítenek, és szépen kérik tőlem a melanzsot. Én pedig kegyesen kiadom nekik, mint jutalmat, vagy visszatartom, ha büntetni akarok. Mennyire gyűlölik ezt!

Ez a hatalmam, mondogatom nekik. Az ajándékom.

Ezzel teremtem meg a Békét. Most már több, mint háromezer esztendeje részesülnek Leto Békéjében. Olyan kierőszakolt nyugalom ez, amelyet az emberiség csak kurta pillanatokra ismert felemelkedésem előtt. Ha elfelejtettétek volna, tanuljátok meg még egyszer Leto Békéjét ezekből a feljegyzésekből.

Ezt az írást sáfárkodásom első évében kezdtem el, átalakulásom első fájdalmai közepette, amikor még jobbára ember voltam, ránézésre is.

A homoki pisztráng bőr, amelyet elfogadtam (s amit apám visszautasított), sokszoros, többszörözött erőt adott, valamint gyakorlatilag teljes védelmet bármilyen hagyományos támadás és az öregedés ellen; ez a bőr még egy felismerhetően emberi testet fedett: két láb, két kéz, emberi arc a homoki pisztráng gyűrött redői között.

Ó, az az arc! Még mindig megvan az egyetlen darab emberi bőr, ami még fedetlenül áll az univerzummal szemben. Húsom többi részét már befedték azok az apró mélyhomoki rovarok, melyekből egyszer roppant homokférgek válhatnak.

Ahogy majd válnak is… majd egyszer.

Gyakran gondolok végső metamorfózisomra, a halálnak eme képmására. Tudom, hogyan kell bekövetkeznie, de nem ismerem sem a pontos idejét, sem a többi játékost. Ez az egyetlen dolog, amit nem tudhatok. Én csak azt tudom, hogy az Arany Ösvény folytatódik vagy véget ér. Mivel ezeket a szavakat íratom, az Arany Ösvény folytatódik, és legalább ez elégedettséggel tölt el.

Már nem érzem a homoki pisztráng csápokat, amint a testemen tapogatóznak, és testem vizét placentális edényeikbe gyűjtik. Most már gyakorlatilag egy testté forrtunk, ők a bőröm, én pedig az akarat, ami az egészet mozgatja… legalábbis általában.

Most, amikor ezt leírom, az EGÉSZ már meglehetősen nagy méretet jelent. Én most az vagyok, amit leginkább élő-féregnek lehetne nevezni. Testem mintegy hét méter hosszú, és több mint két méter átmérőjű, javarészt szelvényezett. Atreides-arcom embermagasságban ül az egyik végén, karom és kezem (még mindig felismerhetően emberi) pedig ott van alatta. Hogy hol a lábam? Nos, javarészt elcsökevényesedett. Csak haszontalan függelékek, hátra vándoroltak a testemen. Teljes testem körülbelül öt régi tonnát nyom. Ezeket a dolgokat azért sorolom fel, mert tudom, hogy egyszer történelmi érdeklődésre tartanak majd számot.

Hogy hogyan vonszolom ezt a roppant súlyt? Főleg ixi gyártmányú Királyi Kocsimon. Megdöbbentetek? Az emberek kivétel nélkül még nálamnál is jobban gyűlölik és félik az ixieket. Jobb az a gonosz, akit ismerünk. Ki tudja, mi mindent találnak fel és gyártanak az ixiek? Ki tudja?

Én biztos nem. Legalábbis nem teljesen.

De bizonyos rokonszenvvel viseltetek az ixiek iránt. Oly erősen hisznek technológiájukban, tudományukban, gépezeteikben. Mert hisszük (a tartalom nem számít), hogy megértjük egymást, az ixiek és én. Ők gépeket készítenek nekem, és azt hiszik, hogy ezzel elnyerik hálámat. Ezeket a szavakat is ixi gép nyomtatta, diktatelnek hívják. Ha egy meghatározott módon sugárzom ki a gondolataimat, akkor a diktatel aktiválódik. Elég csak ezen a módon gondolkoznom, és a szavaim máris megjelennek, mindössze egy molekula vastagságú riduli kristálypapírra nyomva. Néha kevésbé tartós anyagra is készíttetek másolatokat. Két ilyet lopott el tőlem Siona.

Hát nem fantasztikus ez az én Sionám? Ahogy lassan megértitek, miért olyan fontos a számomra, akkor azt is megkérdezhetitek, hogy tényleg hagytam volna-e meghalni őt az erdőben? Efelől ne legyen kétségetek. A halál rendkívül személyes dolog. Ritkán avatkozom bele. Ha pedig valakit próbára kell tenni, mint Sionát, akkor soha. Bármikor hagytam volna meghalni. Végül is, a saját mértékem szerint nagyon rövid idő alatt kinevelhettem volna egy új jelöltet.

De ő mégis lenyűgöz. Figyeltem ott az erdőben. Figyeltem ixi műszereimen keresztül, és azon gondolkodtam, miért is nem számítottam erre a vállalkozásra. De hát Siona… Siona. Ezért nem tettem semmit, hogy a farkasokat megállítsam. Hibát követtem volna el, ha megteszem. A D-farkasok csupán célom meghosszabbításai, célom pedig az, hogy a valaha létezett legnagyobb ragadozó legyek.

-II. Leto Feljegyzései

A következő rövid párbeszédet egy „Welbeck-töredék” nevű kéziratos forrás hitelesíti. Valószínű szerzője Siona Atreides. A beszélők: maga Siona és az apja, Moneo, aki (minden történeti forrás szerint) II. Leto háznagya és legfőbb segédje volt. A beszélgetés még Siona tizenéves korára datálódik, amikor apja meglátogatta őt a Halszólító Iskola-béli szobájában, Onn Ünnepi Városában, a most már Rakis néven ismert bolygó fő népességközpontjában. A kéziratazonosító papírok szerint Moneo azért látogatta meg a lányát, hogy titokban figyelmeztesse: az életével játszik.

SIONA: Hogyan maradtál életben oly sokáig mellette, apám? Megöli azokat, akik a közelében vannak. Mindenki tudja ezt.

MONEO: Nem! Rosszul tudod. Ő nem öl meg senkit.

SIONA: Nem kell hazudnod róla.

MONEO: Őszintén mondtam, ő nem öl meg senkit.

SIONA: Akkor mivel magyarázod a már ismert haláleseteket?

MONEO: A Féreg az, aki öl. A Féreg az Isten. Leto az Isten kebelén él, de ő nem öl meg senkit.

SIONA: Akkor te hogyan maradtál életben?

MONEO: Én felismerem a férget. Látom az arcán és a mozdulataiból. Tudom, mikor közelít Shai-Hulud.

SIONA: Ő nem Shai-Hulud!

MONEO: A fremen időkben még így hívták a Férget.

SIONA: Olvastam róla. De ő nem a Sivatag Istene.

MONEO: Hallgass, ostoba lány! Te semmit sem tudsz ezekről a dolgokról.

SIONA: De azt tudom, hogy gyáva vagy.

MONEO: Milyen keveset tudsz. Te sosem álltál ott, ahol én álltam, és nem láttad a szemében, a keze mozdulatában.

SIONA: Mit teszel, ha a Féreg közelít?

MONEO: Elmegyek.

SIONA: Bölcs cselekedet. Kilenc Duncan Idahót ölt meg, amikről biztosan tudunk.

MONEO: Mondom, hogy nem öl meg senkit!

SIONA: Ugyan, mi a különbség? Leto vagy Féreg, most már egyek a testben.

MONEO: De különálló lények Leto, a Császár, és a féreg, aki Isten.

SIONA: Őrült vagy!

MONEO: Meglehet. De szolgálom az Istent.

A valaha élt leglelkesebb ember-figyelő vagyok. Figyelem őket magamban és odakint. A múlt és a jelen furcsa rébuszokban keveredhet össze bennem. És ahogy az átalakulás a testemben folytatódik, csodálatos dolgok történnek az érzékeimmel. Mintha mindent közvetlen közelről tapasztalnék. Rendkívül éles a látásom és a hallásom, ezenkívül különlegesen kifinomult a szaglóérzékem. Már hárommilliomodos koncentrációban is érzékelem és azonosítom a feromonokat. Tudom. Kipróbáltam. Az én érzékeim előtt nem sok minden maradhat rejtve. Szerintem megrémülnétek, ha tudnátok, mi mindent árulnak el nekem csak a szagok. A feromonjaitok megmondják, mit csináltok éppen, vagy mire készültök. Hát még a gesztusok, a testtartás! Egyszer egy fél napig figyeltem egy öregembert, aki egy padon üldögélt Arrakeenben. Stilgarnak, a Naibnak volt ötödik generációs leszármazottja, és még csak nem is tudott erről. Tanulmányoztam a nyaka hajlatát, a bőrredőket az álla alatt, ráncos ajkait, az orrcimpája körüli nedvességet, a pórusokat a füle mögött, a szürke hajpamacsokat, amelyek antik cirkoruhájának csuklyája alól kandikáltak ki. Egy pillanatra sem vette észre, hogy figyelik. Hah! Stilgar egy-két másodpercen belül rájött volna. De ez az öregember csak várt valakire, aki sosem jött el. Végül fölkelt és eltotyogott. Nagyon elmerevítette a sok ülés. Tudtam, hogy soha többé nem látom őt hús-véralakban. Nagyon közel volt a halálhoz, és vize egészen biztosan kárbaveszett. De ez már úgysem számított.

Ellopott Feljegyzések

Leto ezt a helyet tartotta a legérdekesebbnek az egész univerzumban, ezt a helyet, ahol jelenlegi Duncan Idahójának érkezését várta. Emberi mérték szerint gigantikus volt ez a hely, a Citadella bonyolult katakombarendszerének központi terme. Harminc méter magas, húsz méter széles kamrák ágaztak ki küllőszerűen a középpontból, ahol Leto tartózkodott. Kocsija a terem közepén foglalt helyet egy kupolás, kerek, négyszáz méter átmérőjű, és legmagasabb pontján száz méter magas kamrában.

Megnyugtatták ezek a dimenziók.

Kora délután volt a Citadellában, a kamrában mégis csak néhány véletlenszerűen lebegő, szuszpenzor-felfüggesztésű, mély-narancsra tompított parázsgömb adott világosságot. A fény nem hatolt be messzire a járatokba, de Leto emlékei segítségével mégis mindennek a helyét pontosan fel tudta idézni; a vizet, a csontokat, ősei és azon Atreidesek porait, akik itt éltek és haltak a Dűne-idő óta. Mind itt voltak… plusz még néhány konténer melanzs, azt az illúziót keltendő, hogy ez minden készlete, ha esetleg ilyesmire kerülne a sor.

Leto tudta, miért jön a Duncan. Idaho megtudta, hogy a Tleilax újabb Duncant készít, egy másik gholát az Istencsászár igényeinek megfelelően. Ez a Duncan félt, hogy csaknem hatvan évi szolgálat után félreállítják. Mindig valami ilyesmivel kezdődött a baj a Duncanekkel. Egy Liga-követ már előzőleg figyelmeztette Letót, hogy az ixiek lézerpuskával látták el ezt a Duncant.

Leto felkacagott. A Liga mindig is rendkívül érzékeny volt mindenre, ami soványka fűszerforrásukat fenyegette. Megrémítette őket a gondolat, hogy Leto az utolsó összekötő láncszem a homokférgekkel, akik annakidején létrehozták az eredeti melanzs-készleteket.

Ha én elhalok a víztől, nem lesz több fűszer soha többé.

Ettől félt a Liga. Történész-könyvelőik pedig biztosították őket afelől, hogy Leto ül az univerzum legnagyobb melanzs-tartalékán. Ez a tudat már-már megbízható szövetségessé tette a Ligát.

Várakozás közben Leto a Bene Gesserit-örökségként rámaradt kéz- és ujjgyakorlatokat végezte. A kezek voltak a büszkeségei. A homoki pisztráng bőr szürke membránja alatt a hosszú ujjperceket és a szembefordítható hüvelykujjat nagyjából úgy lehetett használni, mint a rendes emberi kezet. A jórészt hasznavehetetlen függelékeket, amik valaha a lábai voltak, inkább nyűgnek érezte, semmint szégyennek. Tudott kúszni, és meglepő sebességgel tudta gördíteni, taszítani testét, de néha ráesett ezekre a függelékekre, és ilyenkor fájdalmat érzett.

Miért késlekedik a Duncan?

Leto elképzelte, amint a ghola tépelődik, és kibámul az ablakon a Sareer változékony látképére. A levegő csak úgy zsongott ma a melegtől. Mielőtt leereszkedett a kriptába, Leto délibábot látott délnyugat felé. A forróság-tükör rezgő képet vetített a homok fölé: egy csapat Múzeumi Fremen baktatott el egy Kiállítási Sziecs előtt a turisták szórakoztatására.

A kriptában hűvös volt állandóan, és homály. A kiágazó küllő-járatok szelíd lejtéssel tartottak fölfelé vagy lefelé, hogy a Királyi Kocsi kényelmesen közlekedhessen rajtuk. Némelyik alagút ál-falak mögül húzódott kilométereken keresztül, ezeket a járatokat Leto maga készítette ixi szerszámokkal – összekötő alagutak és titkos átjárók.

Amint a közeledő kihallgatásra gondolt, valami ideges bizsergés támadt fel Letóban. Érdekesnek találta ezt az érzést, és már megtanulta élvezni. Tudta, hogy bizonyos ésszerű mértékig megkedvelte a jelenlegi Duncant. Még tartogatott magában némi reményt arra, hogy a ghola túléli a meghallgatást. Néha ilyesmi is előfordult. Kicsi volt a valószínűsége annak, hogy a Duncan halálos fenyegetéssel áll elő, bár ez sem volt teljességgel lehetetlen. Leto már próbálta ezt elmagyarázni az egyik korábbi Duncannek… éppen itt, ebben a teremben.

– Furcsának fogod találni, hogy én, az én hatalmammal véletlenről és szerencséről beszélek – mondta akkor Leto.

A Duncan dühös volt.

– Te nem hagysz semmit a véletlenre! Ismerlek!

– Micsoda naivitás! A véletlen az univerzum természete.

– Szó sincs itt véletlenről, csak ármányokról! És ezeknek te vagy a szerzője!

– Kitűnő, Duncan! Az ármánykodás a legteljesebb öröm. A cselszövések révén csiszolhatjuk kreativitásunkat.

– Te már nem is vagy ember! – Ó, hogy dühöngött a Duncan.

Letót irritálta ez a vád, mintha homokszem ment volna a szemébe. Tagadhatatlan elszántsággal ragaszkodott valamikori ember-lényének maradványaihoz, mégis, bosszankodásnál jobban már nem tudott feldühödni.

– Az életed egyre sablonosabb – mondta erre Leto.

Erre a Duncan egy kis bombát varázsolt elő uniformis-köpenyének redői közül. Micsoda meglepetés!

Leto imádta a meglepetéseket, még a durvábbakat is.

Végre valami, amit nem jósoltam meg előre! És ezt a Duncannak is elmondta, aki furcsa határozatlansággal álldogált most, hogy kifejezetten felszólították a döntésre.

– Ez el tudna pusztítani téged – mondta a Duncan.

– Sajnálom, Duncan. Csak egy pár apró sebet ejthetne rajtam, de semmi több.

– De hisz’ azt mondtad, ezt nem láttad előre! – csapott magasra a Duncan hangja.

– Duncan, Duncan, a teljes jövőbelátás számomra maga lenne a halál. És a halál kimondhatatlanul unalmas.

Az utolsó pillanatban a Duncan még megpróbálta félredobni a bombát, de a robbanóanyag instabillá vált, és túl korán robbant fel. A Duncan meghalt. Ó, persze a Tleilax mindig tartogatott egy másikat axolotl-tartályaiban.

Az egyik lebegő parázsgömb Leto feje fölött pislogni kezdett. Izgalom kerítette hatalmába. Ez Moneo jele! A hűséges Moneo figyelmezteti Istencsászárát, hogy a Duncan lefelé tart a kriptába.

A terem északnyugati íve mentén, a két járat közé ágyazott személyszállító lift ajtaja feltárult. A Duncan lépett ki belőle. Távolról kicsiny figurának látszott csupán, Leto szeme mégis minden apró részletet jól látott rajta, az egyenruha könyökének gyűrődését, ami mutatta, hogy a Duncan sokáig könyökölt valahol, állat a tenyerére támasztva. Igen, még ott van a keze nyoma az arcán. A Duncant megelőzte a szaga: adrenalinszintje jelezte, hogy készenlétben áll.

Leto néma maradt, és a részleteket figyelte, míg a Duncan közeledett. A ghola hosszú szolgálata ellenére még mindig fiatalos ruganyossággal lépkedett. Ezt egy egészen minimális fűszer-bevitelnek köszönhette. A régi Atreides-egyenruhát viselte: feketét, arany sólyommal a bal mellkason. Érdekes nyilatkozat ez, miszerint: „Én a régi Atreideseket szolgálom!” Haja még mindig a régi karakul-fekete, magas pofacsontú arcának vonásai kőszerűen merevek.

A Tleilax jó munkát végez a gholáival, gondolta Leto.

A Duncan sötétbarna rostokból szőtt vékony irattáskával jött: azzal, amit már oly sok éve hordott magával. A táskában általában iratok voltak, amelyekkel jelentéseit támasztotta alá, de ma valami nagyobb, súlyosabb tárgytól dudorodott.

Az ixi lézerpisztoly.

Idaho menet közben végig Leto arcára koncentrált. Ez az arc megmaradt félreismerhetetlenül Atreidesnek: keskeny vonások, és a hihetetlenül kék szem, melynek pillantása mintha fizikailag is a testbe hatolna. Az arc mélyen a homoki pisztráng bőr csuklyájába ágyazódott, ami ezt Idaho jól tudta védőreflex-mozdulattal hirtelen előre tud esni: nem a szem pislog, hanem az egész arc. A bőre rózsaszínen világított a szürke keretben. Nehéz volt elhessegetni a gondolatot, hogy Leto arca valamiképpen obszcén: egy darab emberi rész idegen húsba zárva.

Mindössze hatlépésnyi távolságban megállva a Királyi Kocsitól. Idaho meg sem próbálta leplezni dühös elszántságát. Még azon sem gondolkodott, vajon Leto tud-e a pisztolyról. Ez a Birodalom túl messzire került a régi Atreides-erkölcsiségtől. Személytelen úthengerré vált, ami eltapossa az útjába kerülő ártatlanokat. Ennek véget kell vetni!

– Azért jöttem, hogy Sionáról és más ügyekről beszéljek veled – mondta Idaho. Úgy helyezte a táskát, hogy könnyen elő tudja rántani belőle a pisztolyt.

– Jól van. – Leto hangja maga volt a tömény unottság.

– Siona menekült meg egyedül, de még most is több lázadóból álló bázisa van.

– Azt hiszed, hogy én ezt nem tudom?

– Ismerem veszélyes elnézőségedet a lázadókkal szemben! Csak azt nem tudom, mi volt a csomagban, amit a lány ellopott.

– Ó, hát erről van szó. Megszerezte a Citadella teljes tervrajzát.

Egy pillanatra Idaho megint Leto testőrségének vezetője volt, akit mélyen megráz a biztonság ilyen veszedelmes megingása.

– És hagytad, hogy kijusson vele?

– Nem. Te hagytad.

Idaho visszarettent a további vádaskodástól. Lassan megint kezdett felülkerekedni benne az újonnan felszínre tört bérgyilkos.

– Mást nem vitt el? – kérdezte Idaho.

– Ott volt még két kötet, a feljegyzéseim másolata, a rajzok mellett. Ezeket a másolatokat is ellopta.

Idaho Leto rezzenéstelen arcát tanulmányozta.

– Mi van azokban a feljegyzésekben? Néha naplónak nevezed, néha történelmi munkának.

– Egy kicsit ez, egy kicsit az. Akár tankönyvnek is lehetne nevezni.

– Okozhat valami gondot neked, hogy a lány elvitte őket?

Leto megengedett magának egy szelíd mosolyt, amit Idaho nemleges válaszként értelmezett. Aztán futó feszültség hullámzott át Leto testén, amikor Idaho a vékony irattartóba nyúlt. A fegyvert fogja előszedni, vagy a jelentéseket? Bár teste belső magja jól ellenállt a hőnek, Leto tudta, hogy húsa helyenként sebezhető egy lézerpisztoly számára, főleg az arca.

Idaho egy jelentést húzott elő a mappából, s még mielőtt olvasni kezdte volna, Leto már tisztán látta a jelzéseket. Idaho válaszokat keres, nem információt szolgáltat. Igazolást akar találni a tetthez, amire már elhatározta magát.

– Alia Kultusz nyomára bukkantunk a Giedi Prime-on – mondta.

Leto szó nélkül hallgatta végig, amíg Idaho beszámolt a részletekről. Milyen unalmas. Hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak. Apja régen halott húgának tömjénezői manapság már csak időnkénti mulatság-számba mentek. A Duncanek azonban törvényszerűen mindig rejtett, földalatti fenyegetést láttak az ilyen mozgalmakban.

Idaho a felolvasás végére ért. Tagadhatatlan, hogy az ügynökei alapos munkát végeztek. Unalmasan alaposat.

– Ez nem más, mint Ízisz újjáéledése – mondta Leto. – Papjaim és papnőim majd kapnak valami játékszert, hogy elnyomják a kultuszt és híveit.

Idaho megrázta a fejét, mintha egy belső hangnak válaszolna.

– A Bene Gesserit tud erről a kultuszról – közölte. Ez már érdekelte Letót.

– A Nővérek sosem bocsátották meg nekem, hogy kivettem a kezükből a nemesítési programot – mondta.

– Ennek semmi köze a tenyésztéshez.

Leto leplezte szolid derültségét. A Duncanek mindig olyan érzékenyek voltak, ha a tenyésztés került szóba; bár némelyik néha tudott uralkodni magán.

– Értem – mondta. – Nos, a Bene Gesserit őrült, nem is kicsit, de az őrület a meglepetések kaotikus tárházát jelenti. Bizonyos meglepetések nagyon értékesek lehetnek.

– Én ebben nem látok semmi értékeset.

– Gondolod, hogy a Nővérek állnak a kultusz mögött? – kérdezte Leto.

– Igen.

– Magyarázd meg.

– Volt egy szent helyük, ők a „Kriszkés Ereklyetartójának” nevezték.

– És?

– Főpapnőjük a „Jessica Fényének Őrizője” nevet viselte. Mond ez neked valamit?

– Hát ez csodálatos! – Leto ezúttal nem rejtegette derültségét.

– Mi ebben a csodálatos?

– Egy istennőbe olvasztják össze a nagyanyámat a nagynénémmel.

Idaho lassan, értetlenül csóválni kezdte a fejét.

Leto engedélyezett magának egy kis belső szünetet, épp csak egy szempillantásnyit. A benne élő nagyanya nem különösebben törődött ezzel a Giedi Prime kultusszal. Letónak el kellett kerítenie Jessica emlékeit és egyéniségét.

– Szerinted mi lehet a célja ennek a kultusznak? – kérdezte Leto.

– Ez nyilvánvaló. Egy konkurens vallás létrehozása, ami aláássa a hatalmadat.

– Ez túl egyszerű. A Bene Gesserit sok minden, csak nem együgyűek gyülekezete. – Idaho várta a magyarázatot.

– Több fűszert akarnak! – közölte Leto. – Több Tisztelendő Anyát.

– Addig akarnak bosszantani, míg le nem fizeted őket, hogy békén maradjanak?

– Csalódtam benned, Duncan.

Idaho csak felpillantott Letóra, aki valami sóhaj-félét produkált, pedig ez a bonyolult gesztus jelenlegi formájában már egyáltalán nem volt magától értetődő. A Duncanek általában eszesebbek voltak; Leto feltételezte, hogy ennek most csak a merénylet gondolata tompítja el az agyát.

– A Giedi Prime-ot választották székhelyükül – folytatta Leto. – Mi ennek a jelentősége?

– Valaha a Harkonnenek erőssége volt, de ez már ősi történelem.

– A nővéred ott halt meg, a Harkonnenek egyik áldozataként. Nyilvánvaló, hogy a Harkonnenek és a Giedi Prime összekapcsolódnak a fejedben. Miért nem mondtad ezt korábban?

– Nem gondoltam, hogy fontos.

Leto ajka feszes vonallá keskenyedett. A nővére emlegetése felkavarta a Duncant. Az eszével tudta, hogy ő csak egy az újra feltámasztott testek sorában, amiket a Tleilax axolotl-tartályaiban készítettek az eredeti sejtekből. De nem tudott szabadulni újjáéledt emlékeitől. Tudta, hogy az Atreidesek mentették meg a Harkonnenek uralma alól.

És lehetek akármi, gondolta Leto, mégis, még mindig Atreides vagyok.

– Mire gondolsz? – kérdezte Idaho. Leto úgy döntött; most ordításra van szükség. Jó hangosra sikerítette:

– A Harkonnenek nagy fűszerhalmozók voltak!

Idaho egy teljes lépést hőkölt hátra. Leto csendesebben folytatta:

– A Giedi Prime-on van egy felfedezetlen fűszerraktár. A Nővérek a vallásos trükk álcája alatt próbálták kideríteni a helyét.

Idaho zavarba jött. Most, hogy hallotta, a válasz teljesen nyilvánvalónak tűnt.

Én pedig nem jöttem rá, gondolta.

Leto dörgedelme visszazökkentette a Királyi Testőrség Parancsnokának szerepébe. Idaho ismerte az Impérium gazdaságát, a végletekig leegyszerűsítve: semmilyen kamat nem engedélyezett, mindent csak azonnali készpénz ellenében. Az egyetlen pénzérmeféleségen Leto, az Istencsászár kámzsás arcképe volt. De mindez a fűszerre alapult, arra az anyagra, melynek értéke, bármilyen magas máris, egyre emelkedik. Egy teljes bolygó ára belefért egy ember kézipoggyászába.

Tartsd kézben a pénzverést és a bíróságokat. A többi hadd legyen a csőcseléké gondolta Leto. Ezt az öreg Jacob Broom mondogatta, és Leto ilyenkor hallotta, hogy az öreg magában kuncog. A dolgok egyáltalán nem változtak, Jacob.

Idaho nagy levegőt vett.

– Haladéktalanul értesíteni kellene a Hit Hivatalt.

Leto nem szólt semmit.

Idaho ezt bátorításnak vette, hogy folytassa beszámolóját, de a Császár csak figyelme töredékét szentelte neki. Mintha csak egy ellenőrző áramkör rögzítette volna Idaho szavait és tetteit, s csupán időnként nőtt volna az aktivitása egy belső megállapítás erejéig:

És most szóba fogja hozni a Tleilaxot.

Veszélyes terep ez neked, Duncan.

De ez új ösvényt nyitott Leto gondolatmenetében.

A fortélyos Tleilax egyre gyártja az én Duncanjeimet az eredeti sejtekből. A vallás által tiltott dolgot tesznek, és ezt mindketten tudjuk. Én nem engedélyezem az emberi gének mesterséges manipulációját. De a Tleilax rájött, milyen nagyra értékelem a Duncaneket, testőrségem parancsnokaiként. Nem hinném, hogy akár csak gyanítanák is a dolog szórakoztató oldalát. Szórakoztat, hogy van egy folyó, ami Idaho nevét viseli, pedig ott valaha egy hegy állt. Az a hegy nincs többé. Leromboltuk, hogy anyagot nyerjünk belőle a falakhoz, amik az én Sareeremet védik.

Persze, a Tleilax tudja, hogy időnként visszakeresztezem a Duncaneket a saját programomba. A Duncanek a korcs életerőt testesítik meg… és még ennél is többet. Minden tűznek megvan a maga kioltója.

Az volt a szándékom, hogy ezt a mostanit Sionával keresztezem, de lehet, hogy erre már nem lesz lehetőség.

Hah! Azt mondja, hogy szerinte „le kéne csapnom” a Tleilaxra. Miért nem kérdezi meg egyenesen? „Le akarsz cserélni?”

Nagy a kísértés, hogy megmondjam neki.

Idaho ismét a táskába nyúlt. Leto belső figyelme előtt egyetlen momentum sem maradt észrevétlen.

A lézer jön, vagy csak újabb jelentések? Újabb jelentések.

A Duncan továbbra is nagyon óvatos. Nem csak arról akar megbizonyosodni, hogy nem ismerem a szándékait, de arra is további bizonyítékokat keres, hogy méltatlan vagyok hűségére. Nagyon hosszan tétovázik. Mindig ezt csinálja. Épp elégszer megmondtam már neki: nem vagyok hajlandó arra használni a jövőbelátó képességemet, hogy megjósoljam azt a pillanatot, amikor elhagyom ezt az ősi alakot. De ő kételkedik. Mindig is kétkedő volt.

Ez a tágas terem elnyeli a hangját, és ha nem lennének olyanok az érzékeim, amilyenek, ez a nyirkosság talán el tudná leplezni félelmének kémiai jeleit. Csak éberségből hallgatom, amit mond. Milyen unalmas alak lett ez a Duncan. Újra elmondja a történetet, Siona lázadásának történetét. Kétségtelenül személyes intésnek veszi Siona múltkori megmenekülését.

„Ez nem közönséges lázadás”, mondja.

Ugyanott vagyunk! Ostoba. Minden lázadás egyformán közönséges, határtalanul unalmas. Többé-kevésbé ugyanazt a sablont követik. Mozgatóerejük az adrenalin-függőség, céljuk pedig a személyes hatalom megszerzése. Minden lázadó fiók-arisztokrata. Ezért tudom olyan könnyen megtéríteni őket.

Miért nem hallgatnak rám igazán a Duncanek, amikor ezt próbálom nekik megmagyarázni? Épp ezzel a Duncannal volt egy vitám. Az egyik első összeütközésünk volt, éppen itt, a kriptákban.

„A kormányzás művészete megköveteli, hogy sose engedjük át a kezdeményezést radikális elemeknek” mondta.

Milyen pedáns. Radikálisok minden nemzedékben akadnak, és ez ellen nem szabad tenni. Ő pedig ezt érti a „kezdeményezés átengedése” alatt. Szét akarja zúzni, el akarja nyomni őket, irányítani akar, elébük vágni, ő az élő bizonyítéka annak, hogy alig van különbség a rendőri és a katonai észjárás között.

Én azt mondtam neki: „A radikálisoktól csak akkor kell félni, ha megpróbáljuk elnyomni őket. Demonstrálni kell, hogy fel akarjuk használni mindannak a javát, amit felkínálnak."

"Veszélyesek. Veszélyesek!” Azt hiszi, az ismételgetéstől igazabbak a szavai.

Lassan, lépésről lépésre vezetem be a módszerembe, és ő még úgy is néz ki, mint aki figyel.

"Ez a gyengéjük, Duncan. A radikálisok mindig túl egyszerű fogalmakban látják a világot feketének és fehérnek, jónak és rossznak, mi-nek és ők-nek. Ha összetett dolgokra próbálják ezt ráhúzni, akkor megnyitják az utat a káosz előtt. A kormányzás művészete, ahogy te nevezed, nem más, mint a káosz feletti ellenőrzés.

"Senki sem tud elbánni minden meglepetéssel."

"Meglepetés? Ki beszélt itt meglepetésről? A káosz nem meglepetés. Előre látható tulajdonságai vannak. Példának okáért elsöpri a rendet, és megerősíti a szélsőséges erőket."

"Hát nem éppen ezen fáradoznak a radikálisok? Hát nem éppen felforgatni akarják a dolgokat, hogy ők ragadhassák magukhoz az irányítást?"

"Csak hiszik, hogy ezt csinálják. Valójában új szélsőségeseket teremtenek, új radikálisokat, akik aztán folytatják az egészet elölről."

"És mi van akkor, ha egy radikális átlátja az összetett problémákat, és így fordul ellened?"

"Akkor az nem radikális, hanem rivális a vezető helyért folytatott versenyben."

"De akkor mit teszel?"

"Magam mellé állítom vagy megölöm. Ez minden hatalmi harc alapja, a dagonya szintjén."

"Igen, de mi van a messiásokkal?"

"Mint amilyen az apám?"

A Duncannek nincs ínyére ez a kérdés. Tudja, hogy valamilyen különös úton-módon én magam az apám is vagyok. Tudja, hogy képes vagyok apám hangján, az ő személyével beszélni, hogy az emlékeim pontosak, torzítatlanok és romolhatatlanok.

Kelletlenül mondja: „Hát… ha ragaszkodsz hozzá."

"Duncan, én magam mindnyájuk vagyok, én igazán tudom. Sosem létezett valóban önzetlen lázadó, csak képmutató tudatosan vagy öntudatlanul képmutató, egyre megy."

Ez némi felbolydulást okoz őseim emlékeiben. Egyesek sosem adták fel azt a hitüket, hogy ők, és csak ők tartják kezükben a kulcsot az emberiség összes problémájához. Nos, ebben a dologban hasonlítanak rám. Rokonszenvezek velük még akkor is, miközben azt mondom nekik, hogy ennek a kudarc a legjobb demonstrációja.

De kénytelen vagyok elzárni őket. Nincs értelme annak, hogy rajtuk létezzek. Most már alig többek, mint csípős emlékeztetők… mint ez a Duncan, aki most itt áll előttem a lézerpisztolyával…

Nagy istenek! Meglepett szunyókálás közben. Ott van a kezében a lézerpisztoly, és egyenesen az arcomra céloz vele.

– Te, Duncan? Hát te is elárultál?

Te is fiam, Brutus?

Leto minden idegszálával éberen figyelt. Érezte, hogy teste megrándul. A féreghúsnak megvolt a maga saját akarata.

Idaho köntörfalazott.

– Mondd meg nekem, Leto, hányszor kell megfizetnem a hűség árát?

Leto átlátta a burkolt kérdést: „Hány volt már belőlem?” A Duncanek mindig szerették volna tudni ezt. Mindegyik Duncan megkérdezte, és egyik sem elégedett meg a válasszal. Kételkedtek benne.

Leto legszomorúbb Muad’Dib hangján kérdezte:

– Hát nem vagy büszke arra, hogy elismerlek, Duncan? Még sosem gondoltál arra, hogy benned van az oka annak, hogy állandó társamul választottalak annyi évszázadon keresztül?

– Ostobának tartasz.

– Duncan!

Egy mérges Muad’Dib hang mindig megtette a magáét, ha ráncba kellett szedni Idahót. Annak ellenére, hogy Idaho tudta: Letónál jobban egy Bene Gesserit sem használja a Hangot, előre látható volt, hogy erre az egyre reagál. A lézerpisztoly megremegett a kezében.

Ez elég volt. Leto egyetlen gördüléssel lent termett a kocsiról. Idaho még sosem látta így leszállni róla, és nem is sejtette, hogy ez megtörténhet. A Császár számára csak két jelentős momentum létezett a valós fenyegetés, amit a féreg-test megérzett, és ennek a testnek a szabadon eresztése. A többi szinte automatikusan ment, és sebessége még Letót is mindahányszor meglepte. A lézerpisztolyra koncentrált. Csúnyán meg tudná sebezni, bár kevesen ismerték az élő-féreg test hőállóságát.

Leto gördültében ellökte Idahót, és a fegyver eltérült irányából lövés közben. Az egyik hasznavehetetlen függelékből, ami valaha Leto lába volt, hirtelen erős inger érkezett. Egy pillanatig nem volt más, csak a fájdalom. De a féreg-test szabadon cselekedett, és a reflexek vad csapkodást indítottak be. Leto csontropogást hallott. A lézerpisztoly messzire repült a kripta padlóján Idaho görcsösen megránduló kezéből.

Miután legördült Idahóról, a Császár felkészült az újabb támadásra, de már nem volt rá szükség. A sérült láb-csökevény tovább küldözgette a fájdalom-jelzéseket. Leto érezte, hogy a vége leégett. A homoki pisztráng bőr már összezárta a sebet: a fájdalom kellemetlen lüktetéssé tompult.

Idaho megmozdult. Nem férhetett kétség ahhoz, hogy halálosan megsebesült. Teste szemmel láthatóan összetört. Nyilvánvaló volt fájdalma, amikor lélegezni próbált, mégis kinyitotta a szemét és Letóra nézett.

Milyen szívósak ezek a halandó rögeszmék! gondolta Leto.

– Siona – lehelte Idaho.

És Leto látta, hogy eltávozik belőle az élet.

Érdekes, gondolta Leto. Lehetséges lenne, hogy ez a Duncan és Siona… Nem! Duncan mindig őszinte és acsargó ellenszenvet tanúsított Siona ostobasága iránt.

Leto visszamászott a Királyi Kocsira. Hát ez nem sokon múlott. Nem kétséges, hogy a Duncan az agyra célzott. Leto mindig is tudatában volt, hogy keze és lába sebezhető, de azt senkinek sem árulta el, hogy az, ami valaha az agya volt, már nincs közvetlen kapcsolatban az arcával. Még csak nem is emberi dimenziójú agy volt már, hanem csomós halmazok tömegeként hálózta be egész testét. Ezt nem árulta el senkinek, csak a feljegyzéseinek.

Ó, azok a tájak, amiket láttam! És azok az emberek! A fremenek messzi vándorlásai, és mind a többi. Még valahol a Terra mítoszaiban is. Ó, azok a csillagászatból és intrikából vett leckék, azok a vándorlások, a kusza megfutamodások, az éjszakákon át tartó láb- és tüdőfájdító rohanások azokon a kozmikus morzsákon, ahol múlandó dolgainkat védelmeztük. Én mondom nektek: igazi csodák vagyunk, és emlékeim efelől nem hagynak semmi kétséget.

Ellopott Feljegyzések

Az apró asztal mellett dolgozó nő túl nagy volt a keskeny székre, amin kuporgott. Kint reggel volt, de a mélyen Onn városa alatt rejtőző ablaktalan szobát csak egy magasan a sarokba függesztett parázsgömb világította meg. Meleg sárgára állították, mégsem tudta eloszlatni a szoba szürke iroda-jellegét. A falakat és a mennyezetet egyforma, derékszögű, tompaszürke fémlapok borították.

A szobában egyetlen más bútordarab árválkodott csupán: egy keskeny ágy vékony szalmazsákkal, jellegtelen szürke pokróccal letakarva. Nyilvánvaló volt, hogy egyik bútordarabot sem a mostani lakóra méretezték.

A nő egyrészes sötétkék pizsamát viselt, ami megfeszült széles vállain, miközben az asztal fölé görnyedt. A parázsgömb világa rövidre nyírt szőke hajra esett, s a női arc jobb oldalára, kihangsúlyozva az állkapocs szögletes tömbjét. A száj némán morzsolta a szavakat, miközben a vastag ujjak nagy figyelemmel nyomkodták az asztalon fekvő keskeny kis billentyűzetet. A nő azzal a tisztelettel kezelte a gépet, ami a félelemben gyökerezett, és csak lassan ment át szorongó izgalomba. Ezt a két érzelmet a gép mellett eltöltött hosszú idő sem tudta eltörölni.

Ahogy írt, a szavak egy falba rejtett képernyőn jelentek meg, amely az egyik panel asztallá való lehajtásakor bukkant elő.

"Siona továbbra is olyan akciókkal foglalkozik, amelyek erőszakos támadást vetítenek előre az Ön Szent Személye ellen” írta. „Siona tántoríthatatlan a céljaiban. Ma elmondta nekem, hogy az ellopott könyvek lemásolt példányait olyan csoportoknak fogja átadni, melyek Ön iránti hűségében nem lehet megbízni. Olyan lehetséges csoportokat nevezett meg, mint a Bene Gesserit, a Liga és az ixiek. Azt mondja, a könyv az Ön kódolt szavait tartalmazza, az ajándékkal pedig az a célja, hogy segítséget találjon az Ön Szent Szavainak lefordításához."

"Uram, én nem tudom, milyen nagyszerű kinyilatkoztatások rejtőznek azokban a lapokban, de ha bármi olyasmit tartalmaznak, ami veszélyes lehet az Ön Szent Személyére nézve, akkor könyörgök Önnek, mentsen fel esküm alól, amivel Sionának engedelmességet fogadtam. Nem értem, miért tétette Ön velem ezt az esküt, de tiszteletben tartom, míg fel nem oldoz."

"Maradok az Ön rajongó szolgája: Nayla."

A szék megreccsent, amikor Nayla hátradőlt, és végiggondolta a szavait. A szoba a vastag szigetelés tompa, meditatív csendjébe süllyedt. Csak Nayla halk légzése hallatszott, és valami távoli gép remegése, ami inkább a padlón, semmint a levegőn keresztül érkezett.

Nayla a képernyőt betöltő üzenetre meredt. Mivel csak az Istencsászár szemének szánta, több kellett hozzá puszta szent igazmondásnál. Olyan mély nyíltságot követelt meg, ami már-már kimerítő volt. A nő bólintott, és megnyomta azt a billentyűt, ami a kódolást végezte és előkészítette az átvitelt. Fejét lehajtva néma imába fogott, mielőtt visszahajtotta az asztalt a falba. Tudta, hogy ezzel a mozdulattal egyben az üzenetet is elküldte. Az Isten maga ültetett egy kis szerszámot a fejébe, feleskette a titoktartásra, és figyelmeztette, egyszer majd előfordulhat, hogy ezen a dolgon keresztül, a koponyájából fog szólni hozzá. Eddig még nem tette meg. A nő gyanította, hogy a műszert az ixiek készítették. Valahogy úgy is nézett ki. De az Istencsászár maga hajtotta végre a beültetést, és Nayla el tudta űzni magától azt a gyanút, hogy talán egy pici számítógép van benne, amit tiltana a Nagy Egyezmény.

"Ne készítsetek eszközöket az elme hasonlatosságára!"

Nayla megremegett. Aztán felállt, és visszahúzta a széket a rendes helyére, az ágy mellé. Súlyos, izmos teste szinte szétfeszítette a vékony kék ruhát. Volt benne valami állhatatos elszántság, tettei igazodtak roppant izomerejéhez. Az ágyhoz ment, és megnézte a helyet, ahol az előbb még a gép volt. Csak egy szögletes panelt látott, éppen olyat, mint a többi. Nem volt rajta repedés, nem maradt mellette hajszál: semmi sem árulkodott a panel titkáról.

Nayla mély erőt adó lélegzetet vett, aztán kilépett a szoba egyetlen ajtaján egy szürke folyosóra, amelyet ritkásan elhelyezett parázsgömbök világítottak meg haloványan. Itt már hangosabb volt a gépzaj. Balra fordult, és néhány perc múlva Sionánál volt egy némileg nagyobb szobában; középen asztal, rajta a Citadellából megszerzett iratok. Két ezüstös gömb világította meg a tablót az asztalnál ülő Sionát, és mellette a Topri nevű segédet.

Nayla irigy csodálattal viseltetett Siona iránt, de Topri nem érdemelt tőle többet leplezetlen utálatnál. Ideges, kövér emberke volt, kiguvadó kék szemekkel, tömpe orral és vékony ajakkal gödrös álla fölött. Visító hangon beszélt.

– Idenézz, Nayla! Nézd, mit talált Siona ennek a két könyvnek a lapjai között.

Nayla becsukta és be is zárta a helyiség egyetlen ajtaját

– Túl sokat beszélsz, Topri – mondta. – Fecsegő vagy. Honnan tudhattad, hogy egyedül vagyok a folyosón? – Topri elsápadt. Dühös grimasz ült ki az arcára.

– Attól tartok, Naylának igaza van. – mondta Siona. – Miből gondoltad, hogy tudatni akarom Naylával a felfedezésemet?

– Mindenben megbízol benne! – Siona Nayla felé fordult.

– Tudod, miért bízom meg benned, Nayla? – Színtelen, érzelemmentes hangon tette fel a kérdést.

Naylát hirtelen félelemhullám öntötte el. Siona rájött volna a titkára?

Elárultam volna az én uramat?

– Nem tudsz mit válaszolni a kérdésemre? – faggatta Siona.

– Adtam valaha is okot arra, hogy másképp gondold? – kérdezett vissza Nayla.

– Ez nem elégséges ok a bizalomra. – mondta Siona. – Tökéletesség nem létezik, sem emberben, sem gépben.

– Akkor miért bízol mégis bennem?

– Mert a szavaid és a tetteid mindig összhangban vannak. Csodálatos tulajdonság ez. Például nem szereted Toprit, és soha nem is próbálod elrejteni az ellenszenvedet.

Nayla Toprira pillantott, aki a torkát köszörülte.

– Nem bízom benne – mondta Nayla.

A szavak gondolkodás nélkül buktak ki az elméjéből, a szájából. Csak miután már kimondta őket, akkor jött rá ellenszenve igazi okára: Topri bárkit elárulna önös érdekből.

Rájött valamire velem kapcsolatban?

Topri még mindig mogorván közölte:

– Nem fogok itt állni, és tűrni a sértegetéseidet. – Kifelé indult, de Siona tiltón felemelte a kezét. Topri elbizonytalanodott.

– Bár a régi fremen szavakat használjuk és hűséget esküszünk egymásnak, nem ez tart össze minket – mondta Siona. – Mindennek a teljesítmény az alapja. Én csak azt nézem. Mind a ketten megértettétek?

Topri gépiesen bólintott, de Nayla a fejét rázta.

Siona rámosolygott.

– Te ugye nem mindig értesz egyet a döntéseimmel, Nayla?

– Nem – mondta ki nagy nehezen Nayla.

– És soha nem is próbáltad leplezni a helytelenítésedet; mégis mindig engedelmeskedsz nekem. Miért?

– Mert fölesküdtem rá.

– Megmondtam már, hogy ez nem elég.

Nayla tudta, hogy verítékezik, tudta, hogy ez elárulja, de nem bírt moccanni. Mit tegyek? Megesküdtem az Istennek, hogy engedelmeskedem Sionának, de ezt nem mondhatom el neki.

– Válaszolnod kell a kérdésemre. – mondta Siona. – Ez parancs.

Nayla viszatartotta a lélegzetét. Ez volt az a dilemma, amitől a legjobban tartott. És nincs kiút. Néma imát mondott, aztán halkan megszólalt:

– Megesküdtem az Istennek, hogy engedelmeskedni fogok neked. – Siona jókedvűen tapsolt és nevetett.

– Tudtam! – Topri kuncogott.

– Hallgass, Topri. – mondta Siona. – Épp neked próbálok leckét adni. Te semmiben sem hiszel, még magadban sem.

– De én…

– Mondtam, hogy hallgass! Nayla hisz. Én hiszek. Ez az, ami összetart minket. A hit. – Topri megdöbbent.

– A hit? Hát te hiszel az…

– Nem az Istencsászárban, te ostoba! Abban hiszünk, hogy egy magasabb erő majd elbánik a zsarnok féreggel. És az a magasabb hatalom mi vagyunk.

Nayla reszketeg lélegzetet vett.

– Jól van, Nayla mondta Siona. Nem érdekel, honnan veszed az erődet, amíg hiszel.

Naylának sikerült elmosolyodnia, aztán már vigyorgott. Sosem érintette még meg ilyen mélységben Ura bölcsessége. Kimondhatom az igazságot, és még ezzel is az Istent szolgálom!

– Hadd mutassam meg, mit találtam ezekben a könyvekben – mondta Siona. Néhány hagyományos papírból készült lapra mutatott az asztalon. – A lapok között.

Nayla az asztalhoz lépett, és szemügyre vette.

– Először is, itt van ez. – emelt fel Siona valamit, amit Nayla eddig észre sem vett. Valami vékony szál-féleség volt… és mintha…

– Virág? kérdezte Nayla.

– Két lap között volt. A papírra pedig ezt írták: – Siona az asztal fölé hajolt és olvasni kezdett:

– Ghanima hajszála egy csillagvirággal, amit egyszer nekem hozott.

Siona felnézett Naylára: Istencsászárunkról kiderült, hogy érzelgős. Ez olyan gyengeség, amire nem számítottam tőle.

– Ghanima? kérdezte Nayla.

– A húga! Emlékezz a Szóbeli Történelemre!

– Ó… ó, igen. Az Ima Ghanimához.

– Most pedig ezt hallgasd. Siona újabb papírlapot emelt fel, és olvasni kezdte:

Halott arcként szürkéllő föveny,

Felhőfodor tükre zöld áradat,

Állok a nedves, sötét parton,

Hideg hab mossa lábamat,

Orromban fafüst illata.

Aztán megint felnézett Naylára.

– Úgy jelezte, mint „Azok a szavak, amiket Ghani haláláról értesülvén írtam.” Mit szólsz ehhez?

– Szerette… a húgát.

– Igen! Képes a szeretetre. Igen! Most megfogtuk!

Néha olyan szafárikat engedek meg magamnak, amit semmilyen más lény sem tehet meg. Befelé haladok emlékeim tengelye mentén. Mint ahogy a nyári élményeiről beszámoló iskolás, úgy választom meg a témámat. Legyen mondjuk… az értelmes nők. Visszafelé evezek az óceánon, amit őseim alkotnak. Hatalmas szárnyas hal vagyok a mélyben. Tudatom szája megnyílik és felszippantom őket! Néha… néha meghatározott emberekre vadászom, akik történeteinkben szerepeltek. Milyen bensőséges öröm újraélni egy ilyen ember életét, miközben csúfot űzök azokból az akadémikus elvekből, amelyek elvileg egy életrajzot alkotnak.

Ellopott Feljegyzések

Moneo szomorú belenyugvással ereszkedett lefelé a kriptába. Nem volt kibúvó a kötelességek alól, amik most rá vártak. Az Istencsászárnak kellett egy kis idő, hogy meggyászolja újabb Duncanja elvesztését… de az élet megy tovább… és tovább… és tovább…

A lift hangtalanul és simán, a maga kiváló ixi megbízhatóságával suhant. Egyszer, egyetlen egyszer az Istencsászár háznagyának is ezt mondta:

– Moneo! Néha azt hiszem, hogy téged is az ixiek csináltak!

Moneo érezte, hogy megáll a lift. Az ajtó kinyílt, ő pedig kinézett a kriptába, a Királyi Kocsi felé. Semmi jele nem volt annak, hogy Leto észrevette volna az érkezését. Moneo sóhajtva vágott neki a hosszú útnak a visszhangos homályban. A kocsi mellett egy test hevert a földön. Ez már nem is déja vu volt, hanem egyszerűen csak megszokott látvány.

Egyszer, még Moneo szolgálati idejének elején, Leto azt mondta:

– Nem szereted ezt a helyet, Moneo. Látom rajtad.

– Nem, Uram.

Egy kis szellemi erőfeszítéssel a háznagy szinte fel tudta idézni saját hangját abban a naiv múltban. És az Istencsászár hangját, ahogy válaszol:

– Te nem tekintesz megnyugtató helynek egy mauzóleumot, Moneo. Számomra viszont végtelen erő forrása.

Moneo emlékezett rá, hogy igyekezett eltérni ettől a témától.

– Igen, Uram.

De Leto nem hagyta magát:

– Csak néhány ősöm van itt. Itt van Muad’Dib vize. Persze Ghani és Harq al-Ada is itt vannak, de ők nem az én őseim. Nem, ha létezik valódi kriptája az én őseimnek, akkor én magam vagyok az. Ezek inkább a Duncanek, és a nemesítési programom termékei. Egy nap majd te is ide kerülsz.

Moneo észrevette, hogy ettől az emléktől meglassultak a léptei. Sóhajtott, és gyorsabb tempóra váltott. Leto időnként erőszakosan türelmetlen tudott lenni, de még mindig semmi jel nem érkezett tőle. Moneo persze nem hitte ettől, hogy közeledése észrevétlen maradt.

Leto lehunyt szemmel feküdt, csak többi érzéke rögzítette a háznagy közeledését a kriptában. Siona töltötte be Leto gondolkodásának homlokterét.

Siona elszánt ellenfelem, gondolta. Nem kellenek Nayla jelentései, hogy ezt tudjam. Siona a tettek embere. Roppant energiák felszínén él, és ez jóleső fantáziákkal ajándékoz meg engem. Nem szemlélhetem ezeket az eleven energiákat valami eksztatikus érzés nélkül. Miattuk vagyok, ezek szolgáltatják az igazolást mindenre, amit valaha tettem… még ennek a bolond Duncannek a holttestére is, itt előttem.

Letónak elárulta a hallása, hogy Moneo még félúton sincs felé. A háznagy egyre lassabban haladt, aztán hirtelen megint megszaporázta.

Milyen ajándékot adott nekem Moneo a lányával! gondolta Leto. Siona friss és becses, ő az új, míg én az elavultság képviselője vagyok, az elkárhozottak, elveszettek és eltévedték maradványa. Én a történelem kiragadott darabjainak elegye vagyok, melyek minden múltunkban eltűntek szem elöl. Ilyen ócskasággyűjteményt soha senki sem tudott elképzelni.

Leto felvonultatta a benne lakó múltat, és hagyta, hogy lássák, mi történt a kriptában.

A kicsiny részletek az enyémek!

De Siona… Siona olyan, mint egy tiszta tábla, amire még nagy dolgokat lehet írni.

Végtelen gonddal őrzöm ezt a lapot. Előkészítem, letisztítom.

Mire gondolt a Duncan, amikor kimondta a nevét?

Moneo félénken, mégis a legmagasabb fokú óvatossággal közeledett. Leto persze nem aludt.

Leto kinyitotta a szemét és lenézett, amikor a háznagy megállt a holttest közelében. Ebben a pillanatban Leto ritka örömét lelte a férfi megfigyelésében. Moneo fehér Atreides-egyenruhát viselt, rangjelzés nélkül: finom célzás. Az arca ami csaknem olyan közismert volt, mint Letóé volt az egyetlen szükséges rangjelzés. Moneo türelmesen várakozott. Lapos, egyenletes vonásain nem váltakoztak az arckifejezések. Vastagszálú, homokszín haja szabályosan elválasztva ült a fején. Szürke szemei mélyén ott volt az a közvetlen kifejezés, ami a nagyfokú személyes hatalom tudásával jár. Ez a tekintet csak az Istencsászár jelenlétében változott meg, néha még ott sem. Egyszer sem pillantott a kripta padlóján heverő testre.

Amikor Leto továbbra is hallgatott, Moneo megköszörülte a torkát, aztán így szólt:

– Szomorú vagyok, uram.

Kiváló!, gondolta Leto. Tudja, hogy valóban sajnálom a Duncaneket. Látta az anyagaikat, és épp eleget látott belőlük holtan. Tudja, hogy csak tizenkilenc Duncan halt meg oly módon, amit az emberek természetes halálnak neveznek.

– Ixi lézerpisztolya volt jegyezte meg Leto.

Moneo tekintete egyenesen a padlón heverő pisztolyra esett, jelezve, hogy már eddig is látta. Aztán visszanézett császárára, tekintetével végigsöpörve az egész hatalmas testen.

– Megsebesültél, Uram?

– Jelentéktelen.

– De megsebesített.

– Azok a függelékek amúgy is haszontalanok. Még kétszáz év, és teljesen eltűnnek.

– Személyesen fogom elhelyezni a holttestet, Uram – mondta Moneo. – Van valami…

– Az a darab, ami megpörkölődött belőlem, hamuvá égett. Hadd szálljon szét. Ez úgyis a hamvaknak való hely.

– Úgy lesz, ahogy Uram mondja.

– Mielőtt megszabadulsz a testtől, hatástalanítsd a lézerpisztolyt és tedd el valahová, ahol meg tudom mutatni az ixi nagykövetnek. Ami a Liga-tagot illeti, aki figyelmeztetett: neki személyesen adj át tíz gramm fűszert. Ó… és a Giedi Prime-on tartózkodó papnőinket riasszák, hogy titkos melanzs-raktár van ott, valószínűleg régi Harkonnen-csempészáru.

– Mi legyen vele, ha megtalálják, Uram?

– Egy részéből fizessétek ki a Tleilaxot az új gholáért. A többi jöhet ide a kripta-raktárba.

– Uram. – Moneo fejbólintással vette tudomásul a parancsot, egy nem egészen meghajlás-szerű gesztussal. Tekintete találkozott Letóéval.

Leto elmosolyodott. Arra gondolt: Mindketten tudjuk, Moneo nem megy el anélkül, hogy meg ne említené azt az ügyet, ami a legjobban foglalkoztat mindkettőnket.

– Láttam a Sionáról szóló jelentést – mondta a háznagy.

Leto mosolya még szélesebb lett. Olyan örömét lelte Moneóban az ilyen pillanatokban. Szavai sok olyan dolgot közvetítettek, amelyek nyílt megbeszélésére közöttük nem volt szükség. Szavai és tettei pontos sorban következtek, annak a kölcsönös tudatában, hogy ő persze mindent kikémlel. Most természetes módon aggódott a lányáért, de kifejezésre akarta juttatni, hogy aggodalma az Istencsászárért felülmúlhatatlan maradt. A saját látószögéből végignézett események révén Moneo pontosan tudta, milyen kényes természetű Siona jelenlegi sorsa.

– Hát nem én alkottam őt, Moneo? – kérdezte Leto. – Hát nem én irányítottam leszármazását és neveltetését?

– Ő az egyetlen leányom, az egyetlen gyermekem, Uram.

– Bizonyos szempontból Harq al-Adára emlékeztet – mondta Leto. – Ghaniból, úgy látszik, nem sok van benne, bár neki is ott kell lennie valahol. Talán a Nővérek nemesítési programjának idejéből való őseire üt vissza.

– Miért mondod ezt, Uram?

A Császár elgondolkodott. Szükség van arra, hogy Moneo megtudja ezt a bizonyos dolgot a lányáról? Siona bármelyik pillanatban elenyészhet a jövőbelátó szem előtt. Az Arany Ösvény megmarad, de Siona eltűnhet. Mégis… a lány nem jövőbelátó. Egyedülálló jelenség… és ha életben marad… Leto úgy döntött, nem felhőzi be Moneo hatékonyságát szükségtelen információkkal.

– Jusson eszedbe a saját múltad – mondta.

– Csakugyan, Uram! És benne akkora lehetőségek vannak, sokkal nagyobbak, mint amik bennem valaha is voltak. De éppen ettől válik veszélyessé is.

– És nem hallgat rád – jegyezte meg Leto.

– Nem, de van egy ügynököm a felkelői közt.

Ez Topri lesz, gondolta Leto.

Nem kellett jóstehetség ahhoz, hogy tudja: Moneónak megvannak az ügynökei a tetthelyen. Siona anyjának halála óta Leto egyre nagyobb biztonsággal ismerte Moneo akcióit. Nayla gyanúja Topri felé mutatott. Most pedig Moneo kirukkol félelmeivel és tetteivel, cserébe a lánya további biztonságáért.

Milyen kár, hogy csak egy gyermeke lett attól az anyától.

– Emlékezz, hogyan bántam veled hasonló körülmények között – mondta Leto. – Ugyanolyan jól ismered az Arany Ösvény követelményeit, mint én.

– De én ifjú és bolond voltam, Uram.

– Ifjú és szeles, de sohasem bolond.

Moneo összeszorított szájjal elmosolyodott erre a bókra, és gondolatai egyre inkább hajlottak arra a hitre, hogy most már érti Leto szándékait. De a veszélyek!

Leto csak táplálta ezt a hitét:

– Tudod, mennyire szeretem a meglepetéseket.

Ez igaz, gondolta Leto. Moneo aztán tényleg tudja. De Siona, még ha meglepetést okoz is nekem, akkor is arra emlékeztet, amitől a legjobban tartok az egyformaságra és az unalomra, ami megtörheti az Arany Ösvényt. Az unalom miatt keríthetett hatalmába a Duncan, ha csak egy pillanatra is! Siona a kontraszt, ami mellett kirajzolódnak legmélyebb félelmeim. Moneo aggodalma irántam nagyon is megalapozott.

– Az ügynököm tovább fogja figyelni az új társait, Uram – mondta Moneo. – Nekem nem tetszenek.

– A társai? Nekem magamnak is voltak ilyen társaim, valamikor régen.

– Te, mint lázadó, Uram? – Moneo valóban meglepettnek látszott.

– Hát nem mutattam ki, mennyire barátja vagyok a lázadásnak?

– De, Uram…

– Múltunk eltévelyedései számosabbak, mint gondolnád!

– Igen, Uram. – A háznagy zavarban volt, de kíváncsisága is felébredt. És tudta, hogy az Istencsászár néha bőbeszédűvé válik egy-egy Duncan halála után. – Biztosan rengeteg lázadást láttál, Uram.

Leto gondolatai akaratlanul is visszanyúltak azokhoz az emlékekhez, amiket ezek a szavak idéztek fel benne.

– Ó, Moneo – morogta – őseim útvesztőiben tett utazásaim számtalan olyan helyet és eseményt rögzítettek, amelyeket sosem akarok megismétlődni látni.

– El tudom képzelni belső utazásaidat, Uram.

– Nem, nem tudod. Olyan rengeteg népet és bolygót láttam, hogy még a képzelet számára sincs jelentésük, Ó, azok a tájak, ahol jártam. Idegen utak űrből feltáruló kacskaringós rajza, ami beleégett a legbelsőbb látásomba. Kanyonok, sziklák és galaxisok lepusztult szobrai vésték belém a biztos tudatot, hogy jelentéktelen porszem vagyok csupán.

– Te nem, Uram. Te biztosan nem.

– Még kisebb is, mint egy porszem! Láttam népek és meddő társadalmaik olyan ismétlődő egymásutánját, hogy értelmetlenségük unalommal tölt el… érted ezt?

– Nem akartalak feldühíteni, Uram – mondta Moneo alázatosan.

– Nem dühítesz. Néha bosszantasz, ennyi az egész. Te el sem képzelheted, amit én láttam… kalifákat, rádzsákat, basákat, királyokat, császárokat, primitókat és elnököket… én mindet láttam. Feudális törzsfőket, mindet. Mindegyik kis fáraót.

– Bocsáss meg elbizakodottságomért, Uram.

– Azok az átkozott rómaiak! – kiáltott fel Leto. Befelé mondta, az elődeinek –Azok az átkozott rómaiak! – Nevetésük kiűzte a belső porondról.

– Nem értem, Uram – kockáztatta meg Moneo.

– Ez igaz. Nem érted. A rómaiak terjesztették el a fáraó-betegséget, ahogy a szántóvető szórja szét a következő év termését… cézárok, kaiserek, cárok, imperátorok… azok az átkozott fáraók!

– Ismereteimet meghaladják ezek az elnevezések, Uram.

– Talán én leszek az utolsó ebben a sorban, Moneo. Imádkozz, hogy így legyen.

– Ahogy parancsolod, Uram. – Leto lepillantott a háznagyra.

– Mítosz-gyilkosok vagyunk, te meg én, Moneo. Ez a mi közös álmunk. Egy Isten olümposzi magaslatából mondom neked, hogy a kormányzás egy közös mítosz. Amikor a mítosz meghal, a kormányzat is elpusztul.

– Így tanítottad nekem, Uram.

– Azaz ember-gép, a Hadsereg kreálta ezt a mostani álmunkat, barátom.

Moneo megköszörülte a torkát.

Leto észrevette a háznagy türelmetlenségének apró jeleit.

Moneo ért a hadseregekhez. Tudja, az ostobák vágyálma csupán, hogy a hadsereg a kormányzás alapvető eszköze legyen.

Amikor Leto továbbra is hallgatásba burkolózott, Moneo odament a lézerpisztolyhoz, és felemelte a kripta hideg padlójáról. Hozzálátott, hogy hatástalanítsa.

Leto figyelmesen nézte, és arra gondolt, ez a kis jelenet milyen pontosan összefoglalja a Hadsereg-mítosz lényegét. A Hadsereg dajkálta a technológiát, mert a gépek hatalma olyan nyilvánvalónak tűnt a rövidlátók szemében.

A lézerpisztoly is csak egy gép. Minden gép elromolhat, vagy alulmaradhat. A hadsereg mégis vakon tömjénezi ezeket a relikviákat lenyűgözve, de félve is. Hogy félnek az emberek az ixiektől! A zsigereiben a hadsereg is tudja, hogy csak a Sareer tanonca. Szabadjára engedi a technológiát, és soha többet nem tudja visszagyömöszölni a varázslatot a palackba.

Én tanítok nekik egy másfajta varázslatot. Leto a benne élő tömegekhez fordult:

"Látjátok? Moneo ártalmatlanná tette a halálhozó szerkezetet. Itt megszakítunk egy érintkezést, ott eltörünk egy apró kapszulát."

Leto szippantott egyet. Érezte a fegyverolaj észtereinek szagát, Moneo izzadságával keveredve.

Még mindig befelé beszélve, azt mondta: „De a zseni nem halt meg. A technológia anarchiát szül. Véletlenszerűen osztogatja ezeket az eszközöket, amikkel viszont együtt jár az erőszakra hívó provokáció. A pusztító eszközök készítésének és használatának képessége elkerülhetetlenül egyre szűkebb és szűkebb csoportok kezébe kerül, míg végül az utolsó csoport csupán egyetlen emberből áll."

Moneo visszament Letóhoz, kezében lezseren lóbálva a hatástalanított pisztolyt.

– A Parellán és Dan bolygóin az a hír kering, hogy újabb dzsihad készül az effajta dolgok ellen.

Felemelte a pisztolyt és elmosolyodott, jelezve, hogy látja az ilyen üres álmokban rejlő ellentmondást.

Leto lehunyta a szemét. A benti hordák vitatkozni akartak, de ő elhallgattatta őket egy gondolattal: A dzsihadok hadseregeket hoznak létre. A butleri dzsihad megpróbálta megtisztítani az univerzumot azoktól a gépektől, amik az emberi elmét utánozzák. A butleriánusok után hadseregek maradtak, az ixiek pedig továbbra is csinálják gyanús készülékeiket… amiért én csak hálás lehetek nekik. Mi is az egyházi átok? Buzdítás a rombolásra, bármilyen eszközzel.

– Megtörtént – motyogta.

– Uram?

Leto kinyitotta a szemét.

– A tornyomba megyek – közölte. – Még egy kicsit gyászolni akarom az én Duncanemet.

– Az új már útban van ide – mondta Moneo.

Te, az első ember aki először olvashatod a krónikámat legalább ezer év után, jól vigyázz! Ne érezd magad megtisztelve amiatt, hogy ixi tárházam felfedezéseit olvashatod. Sok fájdalmat fog neked okozni. Azon a néhány pillantáson kívül, amivel az Arany Ösvény folytatódásáról megbizonyosodtam, sosem akartam belelátni abba a négy évezredbe. Ezért nem vagyok biztos abban, hogy a feljegyzésemben szereplő események mit jelentenek a te idődben. Csak azt tudom, hogy feljegyzéseim a feledés áldozatai lettek, és az események, amelyekről beszámolok, kétségtelen történelmi torzulást szenvedtek az eonok során. Megnyugtathatlak, a jövő látásának képessége végtelenül unalmas lehet. Még ha istenként gondolnak is valakire ahogy rám valóban így is gondoltak akkor is végtelenül unalmas. Nem egyszer gondoltam arra, hogy a szent unalom jó és elégséges ok a szabad akarat feltalálására.

ésés a Dar-es-Balat-i raktáron

Duncan Idaho vagyok.

Ez volt minden, amit biztosan akart tudni. Nem tetszettek neki a tleilaxiak magyarázatai azok a történetek. De akkoriban féltek a Tleilaxtól. Féltek, és nem hittek neki.

A Liga egy kis kompján vitték le a bolygóra, alkonyatkor. A nap zöld koronája ott derengett a horizonton, amikor leereszkedtek az árnyak közé. Az űrkikötő egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre emlékezett.

– Biztos, hogy az a Dűne? – kérdezte.

– Arrakis – javította ki tleilaxi kísérője.

Zárt kocsiban utaztak egy városban, amit Onn-nak neveztek, a második „n"-t valami furcsa, emelkedő nazális hajlítással ejtve. A szobának, ahol hagyták minden élhossza három méter volt: valódi kocka Nem látszottak parázsgömbök, a helyiséget mégis meleg, sárga fény töltötte be.

Ghola vagyok, mondta magának.

Ez sokkszerűen érte, de el kellett hinnie. Az, hogy életben találja magát, pedig tudta, hogy meghalt, már önmagában elég bizonyíték volt. A Tleilax sejteket vett ki halott testéből, és rügyet növesztett belőle az egyik axolotl-tartályában. Ebből a rügyből lett a teste valami olyan folyamat révén, amitől először idegennek érezte magát a saját bőrében.

Lenézett a testére. Sötétbarna nadrágot és durvaszövésű kabátot viselt, ami irritálta bőrét. Szandál volt a lábán. A testén kívül csak ennyit kapott. Ez a fösvénység jól jellemezte az igaz tleilaxi karaktert.

A szobában nem volt semmilyen bútor. Egy ajtón át engedték be, aminek belül nem volt kilincse. Fölnézett a mennyezetre, aztán végig a falakon, majd az ajtóra. A hely jellegtelensége ellenére érezte, hogy figyelik.

– A Császári Testőrség asszonyai jönnek majd érted – mondták neki. Aztán elmentek, maguk közt ravaszul vigyorogva.

A Császári Testőrség asszonyai?

A tleilaxi kíséret szadisztikus örömét lelte alakváltó képességei fitogtatásában. Duncan sosem tudta, melyik pillanatban milyen új alakot vesz fel testük műanyag-folyama.

Átkozott Arctáncoltatók!

Persze, ők mindent tudtak róla, azt is, mennyire undorodik az Alakváltóktól.

Miben bízhat, ami az Arctáncoltatóktól ered? Nagyon kevés dologban. Vajon hiheti egy szavukat is?

A nevem. A nevemet tudom.

És megvoltak az emlékei. Visszasokkolták belé az identitását. A gholák elvileg képtelenek voltak arra, hogy felfedezzék eredeti énjüket. De a Tleilax megcsinálta ő pedig kénytelen volt elhinni, mert értette, hogyan csinálták.

Tudta, hogy kezdetben ott volt a teljesen kifejlődött ghola, a felnőtt test, név és emlékek nélkül egy leradírozott papírlap, amire a Tleilax bármit ráírhatott, amit akart.

– Ghola vagy – mondták neki. Sokáig mindössze ez volt a neve. Aztán fogták Gholát, mint egy képlékeny elméjű gyermeket, és arra kondicionálták, hogy megöljön egy bizonyos embert egy embert, aki olyannyira hasonlított az eredeti Muad’Dibre, akit Duncan szolgált és bálványozott, hogy most már gyanította: egy másik gholát lát. De ha ez így van, honnan szerezték az eredeti sejteket?

Idaho sejtjeiben valami lázadozott egy Atreides megölése ellen. Azon vette észre magát, hogy csak áll egy késsel a kezében, vele szemben a pszeudo-Paullal, aki dühös rémülettel mered rá.

Emlékek tolakodtak be a tudatába. Eszébe jutott Ghola, és eszébe jutott Duncan Idaho.

Duncan Idaho vagyok, az Atreidesek fegyvermestere.

Ebbe a gondolatba kapaszkodott, miközben a sárga szobában álldogált.

Úgy haltam meg, hogy Pault és az anyját védelmeztem egy barlang-sziecsben, a Dűne homokja alatt. Aztán visszahoztak ugyanarra a bolygóra, de a Dűne már nem létezik. Most már csak Arrakis.

Elolvasta azt a csonka történelmet, amit a Tleilaxtól kapott, de nem hitte el. Több, mint 35 évszázad? Ki hinné el, hogy a teste még létezik ennyi idő után? Kivéve…

A Tleilaxnak ez sem lehetetlen. Hinnie kellett a saját érzékeinek.

– Sok volt már belőled – mondták az oktatói.

– Mennyi?

– Leto Nagyúr majd megmondja neked.

Leto Nagyúr?

A Tleilax-történelemben benne volt, hogy ez a Leto Nagyúr II. Leto, annak a Letónak az unokája, akit Idaho oly fanatikus szeretettel szolgált. De ez a második Leto (legalábbis a történet szerint) átalakult valamivé… valami olyan furcsasággá, amitől Idaho teljesen kétségbeesett, amikor megértette az átalakulást.

Hogyan válhat egy ember lassacskán homokféreggé? Hogyan élhet egy gondolkodó lény több, mint háromezer évig? Még a fűszer leghatékonyabb öregedésgátló felhasználásával sem érhető el ilyen magas életkor.

II. Leto, az Istencsászár?

A Tleilax történeteit nem kell elhinni.

Idaho emlékezett egy furcsa gyerekre, valójában ikrek voltak: Leto és Ghanima, Paul gyermekei; Chani gyermekei, aki meghalt, amikor a világra hozta őket. A Tleilax-történelem szerint Ghanima viszonylag normális életet élt, aztán meghalt, de az Istencsászár-Leto csak élt, tovább és tovább…

– Zsarnok – mondták Idaho oktatói. – Megparancsolta, hogy állítsunk elő téged axolotl-tartályainkból, és küldjünk el az ő szolgálatára. Nem tudjuk, mi történt az elődöddel.

És most itt vagyok.

Idaho még egyszer végigfuttatta tekintetét a jellegtelen falakon és a plafonon.

Gyenge hangok jutottak el hozzá. Az ajtó felé nézett. A hangok tompán hallatszottak, de legalább az egyik nőtől származott.

A Császári Testőrség asszonyai?

Az ajtó zajtalanul tárult ki sarokpántjain. Két nő lépett be. A ghola figyelmét legelőször az keltette fel, hogy az egyik nő álarcot visel; alaktalan, fényelnyelő, fekete cibus-csuklyát. Tudta, a nő tisztán látja őt a csuklyán keresztül, az ő vonásai azonban nem látszottak, még a legfinomabb fürkészőeszközök számára sem. A csuklya elárulta, hogy az ixiek vagy örököseik még mindig tevékenykednek az Impériumban. Mindkét nő egybeszabott kék egyenruhát hordott, vörössel hímzett Atreides-sólyommal a bal mellen.

Idaho figyelte őket, amikor becsukták az ajtót és szembefordultak vele.

A maszkos nő robosztus, erőteljes alkatú volt. A hivatásos izom-fanatikusok megtévesztő gondosságával mozgott. A másik nő kecses, karcsú, mandulaszemű teremtés volt, éles vonású, magas pofacsontú arccal. Idahónak az az érzése támadt, mintha már látta volna valahol, de nem tudta megragadni az emlékfoszlányt. Mindkét nő tűkést hordott, csípőtokban. Volt valami a mozgásukban, amiből Idaho látta, hogy nagyon értenek a fegyverükhöz.

A karcsúbbik szólalt meg először:

– A nevem Luli. Hadd legyek én az első, aki Parancsnoknak nevez. A társamnak meg kell őriznie névtelenségét. Leto Nagyúr parancsolta így. Szólíthatod Barátnak.

– Parancsnok? – kérdezte Idaho.

– Leto Nagyúr kívánsága, hogy te vezesd Királyi Testőrségét – mondta Luli.

– Valóban? Hadd beszéljek vele.

– Ó, ne! – Luli szemmel láthatóan megdöbbent. – Leto Nagyúr majd hívatni fog, ha itt lesz az ideje. Pillanatnyilag az a parancsa, hogy gondoskodjunk a kényelmedről és örömedről.

– És nekem engedelmeskednem kell? – Erre Luli csak zavartan megcsóválta a fejét.

– Rabszolga vagyok?

Luli ellazult, és elmosolyodott.

– Semmi szín alatt sem. Egyszerűen arról van szó, hogy Leto Nagyúrnak sok olyan ügye van, ami a személyes figyelmére tart számot. Szabad időt kell találnia a számodra. Azért küldött minket ide, mert törődik az ő Duncan Idahójával. Hisz’ sokáig a mocskos Tleilax kezében voltál.

Mocskos Tleilax, gondolta Idaho.

Legalább ez nem változott meg.

De volt egy momentum Luli beszédében, amire felfigyelt.

– Az ő Duncan Idahója?

– Hát nem Atreides-harcos vagy? – kérdezte Luli. Most megfogták. Idaho bólintott, és kissé elfordította a fejét, hogy a titokzatos, maszkos nőre nézzen.

– Miért viselsz maszkot?

– Nem derülhet ki, hogy Leto Nagyúr szolgálatában állok – mondta a nő. Hangja kellemes kontraalt volt, de Idaho gyanította, hogy ez is a cibus-csuklya műve.

– Akkor miért vagy itt?

– Leto Nagyúr megbízik abban a képességemben, hogy megállapítsam, megpiszkált-e a mocskos Tleilax.

Idaho hirtelen kiszáradt torokkal próbált nyelni. Ez a gondolat benne is sokszor felrémlett a Liga hajójának fedélzetén. Ha a Tleilax be tud kondicionálni egy gholát arra, hogy megkísérelje megölni egy kedves barátját, akkor mást is beleplántálhattak az újranövesztett test pszihéjébe…

– Látom, te is gondoltál már erre – mondta a maszkos nő.

– Mentát vagy? – kérdezte Idaho.

– Ó, dehogy! – vágott közbe Luli. Leto Nagyúr nem engedélyezi mentátok kiképzését.

Idaho Lulira pillantott, aztán visszafordult a maszkos nőhöz. Nincsenek mentátok. A Tleilax-történelemben nem esett szó erről az érdekes tényről. Vajon miért tiltja Leto a mentátokat? Biztos, hogy most is ugyanolyan hasznosak lennének ezek a kiemelkedő képességűre képzett elmék. A Tleilax megnyugtatta, hogy a Nagy Egyezmény még hatályban van, és a mechanikus számítógépek most is szentségtörésnek számítanak. Biztosan ezek a nők is tudják, hogy az Atreidesek maguk is alkalmaztak mentátokat.

– Hogyan vélekedsz? – kérdezte az álarcos nő. – Babrált a pszihéddel a mocskos Tleilax?

– Én nem… nem hiszem.

– De nem vagy biztos benne…

– Nem.

– Ne félj, Idaho Parancsnok – mondta a nő. – Vannak módszereink arra, hogy bizonyosságot nyerjünk és elbánjunk az ilyen problémákkal, ha esetleg felmerülnének. A mocskos Tleilax egyszer már megpróbálta… és drágán megfizettek hibájukért.

– Ez megnyugtató, Leto Nagyúr üzen nekem valamit? – Luli szólalt meg:

– Azt mondta, nyugtassunk meg: még mindig úgy szeret, ahogy az Atreidesek mindig is szerettek. – Láthatóan megrémült a saját szavaitól.

Idaho egy kicsit fölengedett. Mint régi, jól kiképzett Atreides-ember, könnyen le tudott vonni bizonyos következéseket ebből a találkozóból. Ezt a kettőt keményen fanatikus engedelmességre kondicionálták. Ha a puszta cibus-maszk leplezni tudja ennek a nőnek a kilétét, akkor sok hasonló testalkatúnak kell lennie itt. Mindez arra utalt, hogy Leto körül sok veszély ólálkodik, ami továbbra is kémek diszkrét szolgálatait és fantáziadús fegyverarzenált kíván meg.

Luli a társára pillantott.

– Mi a véleményed, Barát?

– Be lehet vinni a Citadellába – jelentette ki a maszkos nő. – Ez a hely nem jó. Itt a tleilaxiak is jártak.

– Jól esne egy meleg fürdő és egy váltás tiszta ruha – mondta Idaho. Luli még mindig a másik nőt nézte.

– Biztos vagy benne?

– A Nagyúr bölcsességét nem lehet megkérdőjelezni – mondta amaz.

Idahónak nem tetszett a barát hangjának fanatikus csengése, de biztonságban érezte magát az Atreidesek kebelén. A kívülállók és ellenfelek cinikusnak és gonosznak tartották őket, de saját embereikhez hűek és igazságosak voltak. Az Atreidesek mindenek fölött ragaszkodtak az öveikhez.

És én közülük való vagyok, gondolta Idaho. De mi történt azzal, akinek a helyébe lépek? Biztosan érezte, hogy azok ketten úgysem felelnének erre a kérdésre.

De Leto felelni fog.

– Mehetünk? – kérdezte. – Már alig várom, hogy lemoshassam magamról a mocskos Tleilax bűzét. – Luli rávigyorgott.

– Jöjj. Magam fürdetlek meg.

Az ellenségek erősítenek titeket.

A szövetségesek viszont gyengítenek.

Mindezt abban a reményben mondom nektek, hogy talán ebből megértitek, miért cselekszem úgy, ahogy cselekszem, annak teljes tudatában, hogy hatalmas erők gyülekeznek Impériumomban, egyetlen céllal hogy engem elpusztítsanak. Ti, akik e szavakat olvassátok, talán tudjátok, mi történt valójában, azt viszont kétlem, hogy értitek is.

Ellopott Feljegyzések

A „Felmutatás” szertartása, amivel a lázadók összejöveteleiket kezdték, Siona számára most mintha az örökkévalóságig tartott volna. Az első sorban ült, és mindenkire nézett, csak Toprira nem, aki tőle néhány lépésre a ceremóniát vezette. Ezt a termet az Onn alatti szervizalagút-hálózatban még sosem használták, de olyannyira hasonlított a többi találkozóhelyre, hogy bízvást szabványos modellnek lehetett tekinteni

Lázadók gyűlésterme B osztály, gondolta.

Eredetileg tárolóhelyiségnek tervezték; a rögzített parázsgömböket nem lehetett elállítani a fehér izzásról. A terem körülbelül harminc lépés hosszú volt, és majdnem ilyen széles is. Csak egy labirintus-szerű kamrarendszeren keresztül lehetett megközelíteni, melyek közül az egyikben szerencsére éppen összehajtható székeket tároltak, amelyeket a kiszolgálószemélyzet apró alvókamráiba szántak. Most Siona tizenkilenc lázadó társa foglalta el ezeket a székeket, amelyek közül néhány még üresen várta az esetleges későnjövőket.

Az időpontot az éjféli és a reggeli műszakváltás közé tették, hogy álcázzák a megnövekedett forgalmat a szervíz-járatokban. A lázadók zöme energia-munkás álöltözetet viselt vékony, szürke, eldobható nadrágot és kabátot. A maradék kevesek, köztük Siona is, a gépészeti felügyelők zöld ruháját viselték.

Topri hangja állandó, monoton zsongással töltötte meg a termet. A ceremónia levezetése közben egyáltalán nem visított. Sőt, Sionának el kellett ismernie, hogy egészen jól csinálja, főleg az új tagokkal. Mindazonáltal, amióta Nayla egyszerűen megjegyezte, hogy nem bízik ebben az emberben, Siona más szemmel kezdte nézni Toprit. Nayla olyan késéles naivitással tudott szólni, ami lerántott minden maszkot. És volt még egy-két dolog, amit Siona azóta megtudott Topriról.

Siona végül megfordult, és a férfira nézett. A hideg, ezüstös fényben Topri sápadt bőre nem mutatott valami előnyösen. Egy kriszkés-másolatot használt a ceremóniához, amelyet a Múzeumi Fremenek csempésztek ki és adtak el nekik. Amikor a Topri kezében villogó késre nézett, Sionának eszébe jutott a tranzakció. Topri ötlete volt, és akkor a lánynak is tetszett. A férfi őt is magával vitte a találkozóra a város peremén, alkonyatkor. Jócskán várniuk kellett az est beálltáig, amikor a sötétség már el tudta palástolni a Múzeumi Fremenek jövetelét. A fremeneknek nem lett volna szabad elhagyniuk sziecs-területüket az Istencsászár különleges engedélye nélkül.

Siona már majdnem feladta, amikor a fremen előbukkant az éjszakából, kíséretét hátrahagyva az ajtó őrzésére. Topri és Siona egy durva padon várakoztak, a tökéletesen jellegtelen szoba nyirkos falánál. Fényt csak egy halovány fáklya adott, amit a roskatag agyagfalba szúrt bottal támasztottak meg.

A fremen első szavai rossz érzést keltettek Sionában.

– Elhoztátok a pénzt?

Topri és Siona is felálltak, amikor belépett. Toprit láthatólag nem zavarta ez az indítás. Megveregette a köpenye alatt hordott erszényt, hogy csilingeljen.

– Itt van nálam.

A fremen aszott, görnyedt figura volt, a régi fremen öltözék másolatát viselte, alatta pedig valami csillogó ruhát, valószínűleg a saját cirkoruha-változatukat. Csuklyáját előrehúzta, elárnyékolva arcát. A fáklya árnyai rejtelmesen táncoltak vonásain.

Először Toprit mérte végig, aztán Sionát, mielőtt köntöse alól elővette volna a ruhába csavart tárgyat.

– Hű másolat, de műanyagból készült – mondta. – A meleg vizet se vágja.

Kigöngyölte a kést a csomagból, és felmutatta.

Siona, aki csak múzeumban és a családi archívumok ritka vizuális felvételein látott eddig kriszkést, most azon kapta magát, hogy érthetetlen módon lenyűgözi a penge látványa ebben a beállításban. Valami ősit érzett feltámadni magában, és hirtelen a régi idők igazi fremenjét látta ebben a szerencsétlen múzeumi fremenben, a plasztik késével. A penge egyszeriben ezüstös villogású kriszkéssé változott a sárga árnyak közt ragyogva.

– Garantálom nektek annak a pengének az eredetiségét, amiről másoltuk – mondta a fremen. Halk hangja valahogy fenyegető színezetet kapott a hangsúlyozás teljes hiányától.

Aztán Siona meg is hallotta a lágy magánhangzók alatt megbújó mérget, és hirtelen éberré vált.

– Ha árulással próbálkozol, agyontaposunk, mint egy férget – mondta.

Topri döbbent pillantást vetett rá.

A múzeumi fremen mintha még jobban összezsugorodott volna: magára vette az intést. A penge reszketett a kezében, de gnómujjai még mindig szorosan fonódtak köré, mintha valakinek a nyakát szorongatná.

– Árulás, hölgyem? Ó, nem. Az viszont eszünkbe jutott, hogy túl keveset kértünk ezért a kis másolatért. Bármilyen szegényes is, elkészítése és ilyen módon történő eladása rettentő veszélynek tesz ki minket.

Siona rábámult, és a Szóbeli Történelem egy régi fremen mondása jutott eszébe: „Ha egyszer üzleties lesz a lelked, a suk lesz a létezés teljessége."

– Mennyit akartok? – kérdezte Siona. A fremen kétszer akkora összeget mondott, mint az eredeti ár.

Topri levegő után kapkodott. Siona Toprira nézett.

– Van nálad ennyi?

– Nem igazán, de hát megegyeztünk abban, hogy…

– Add oda neki az egészet, ami nálad van – mondta Siona.

– Az egészet?

– Igen, azt mondtam, az egészet. Minden egyes pénzdarabot abból az erszényből. – Szembenézett a múzeumi fremennel. – Ezt a fizetséget már elfogadod. – Ez nem kérdés volt, és az öreg értett is belőle. Beburkolta a pengét a ruhába, és átadta a lánynak.

Topri magában morogva nyújtotta át a teli erszényt.

Siona a múzeumi fremenhez szólt:

– Tudjuk a neved. Teishar vagy, a Tuonoi Garun segítője. Suk gondolkodásod van; kiráz a hideg, ha rádnézek és látom, mi lett a fremenekből.

– Mindenkinek élnie kell valamiből, hölgyem – tiltakozott az öreg.

– Te nem élsz – mondta Siona. – Menj!

Teishar megfordult és eliszkolt, az erszényt szorosan a melléhez szorítva.

Ennek az éjszakának az emléke nem tudott megbékélten letelepedni Siona elméjében. A kriszkéssel hadonászó Toprit figyelte. Mi sem vagyunk jobbak, mint Teishar, gondolta. A másolat rosszabb a semminél. Topri a feje fölé emelte az ostoba pengét: közeledett a szertartás vége.

Siona elfordította róla a tekintetét, és Naylára nézett, aki a balján ült. Nayla hol erre, hol arra bámult. Különös figyelmet fordított a terem hátsó részében fészkelődő újoncokra. Nayla nem adta könnyen a bizalmát. Siona megdörzsölte az orrát, amikor egy légáramlat gépolaj szagát hozta. Onn mélységei mindig is veszélyesen gépszagúak voltak! Siona szimatolt. És ez a terem! Nem szerette ezt a helyet. Könnyen csapda lehet belőle. Az őrök el tudják zárni a külső folyosókat, aztán fegyveres osztagokat küldenek be. Túl könnyen előfordulhat, hogy itt ér véget lázadó mozgalmuk. Sionát kettős nyugtalansággal töltötte el az a tény, hogy a termet Topri választotta.

Ulot kevés hibáinak egyike, gondolta. A szegény, megboldogult Ulot hagyta jóvá Topri felvételét a lázadók közé.

– Alacsonyrangú funkcionárius a városi szolgálatnál – magyarázta akkor Ulot. – Topri sok hasznos helyet ismerhet, ahol összegyűlhetünk és felfegyverkezhetünk.

Topri már majdnem a szertartás végéhez ért. Egy díszes dobozba helyezte a kést, aztán a dobozt lerakta maga mögé a padlóra.

– Arcom a zálogom – mondta. Profilját fordította a terem felé, először az egyik, majd a másik oldalra. – Megmutatom arcom, hogy bárhol felismerjetek, és tudjátok, közületek való vagyok.

Micsoda ostoba ceremónia, gondolta Siona.

De nem merte megtörni az események megszabott menetét. És amikor Topri előhúzott a zsebéből egy fekete gézmaszkot, majd fölvette, akkor Siona is elővette a sajátját, és ugyanúgy felöltötte. A teremben mindenki ugyanígy cselekedett. Mozgolódás támadt. Sokan idegesek voltak, mert Topri egy különleges látogatót hozott magával. Siona rögzítette a maszkot a nyakán. Már alig várta, hogy lássa a vendéget.

Topri az egyik ajtóhoz lépett. Csikorgás hallatszott, amikor mindenki felállt, összehajtotta a székét, és az ajtóval szembeni falhoz támasztotta. Siona jelére Topri háromszor megkopogtatta az ajtópanelt, kivárt kettőt, aztán négyszer kopogott.

Az ajtó kinyílt, s egy magas, hivatalos sötétbarna dresszbe öltözött férfi lépettbe rajta. Nem viselt maszkot, mindenki láthatta vonásait – keskeny, parancsoló arc, vékony száj, éles vonalú orr, sűrű szemöldök alatt mélyen ülő, sötétbarna szemek. A teremben tartózkodók zöme felismerte.

– Barátaim – kezdte Topri – Bemutatom Iyo Kobatot, az ixi nagykövetet.

– Csak ex-nagykövet – mondta Kobat. Szigorúan fegyelmezett torokhangon beszélt. Háttal a fal felé fordulva nézett szembe a maszkos társasággal. – Ma kaptam meg a parancsot Istencsászárunktól, hogy kegyvesztett lévén, hagyjam el Arrakist.

– Miért?

Siona minden udvarias formaság nélkül vetette oda a kérdést.

Kobat gyors mozdulattal fordult felé, és pillantását a lány maszkos arcára szegezte.

– Merénylet történt az Istencsászár ellen. És ő tőlem származtatja a fegyvert.

Siona társai tért nyitottak a lány és az ex-nagykövet közt, világosan jelezve, hogy alkalmazkodnak Sionához.

– Akkor miért nem ölte meg önt? – kérdezte a lány.

– Azt hiszem, azt akarja ezzel mondani: nem vagyok méltó rá, hogy megöljön. Amellett egy üzenetet küld velem Ixre.

– Milyen üzenetet? – Siona átment az üres térségen, és két lépéssel Kobat előtt állt meg. Észrevette a szexuális készenlétet a férfiban, ahogy az a testét tanulmányozta.

– Maga Moneo lánya mondta.

Hangtalan feszültség telepedett a teremre. Miért árulta el, hogy felismerte? És még kit ismert fel a jelenlévők közül? Kobat nem tűnt ostobának. Miért tette ezt?

– Itt Onnban jól ismerik a maga testét, hangját és modorát – mondta. – Ostoba dolog ez a maszk.

Siona letépte magáról az álarcot, és a férfira mosolygott.

– Egyetértek. De most feleljen a kérdésre.

Hallotta, hogy Nayla közelebb húzódik hozzá a balján, és két másik, általa választott segítő áll mögötte.

A lány látta a felismerés pillanatát Kobaton – meghal, ha nem teljesíti Siona parancsát. A hangja továbbra is visszafogott volt, de lassabban beszélt, óvatosabban válogatta meg a szavait.

– Az Istencsászár azt mondta nekem, hogy tud Ix és a Liga egyezségéről. Megkísérlünk egy mechanikus erősítőt készíteni… azokhoz a navigációs képességekhez, amelyek pillanatnyilag a fűszertől függenek.

– Ebben a teremben mi Féregnek nevezzük – mondta Siona. – És mire lennének képesek az önök ixi gépei?

– Tudja, hogy a Liga Navigátorainak fűszerre van szükségük, hogy lássák a biztonságos útvonalat?

– Gépekkel akarják helyettesíteni a navigátorokat?

– Elképzelhető.

– És milyen üzenetet visz haza ezekkel a gépekkel kapcsolatban?

– Azt kell elmondanom, hogy folytathatják a kutatást, ha napi jelentést küldenek neki az eredményeikről. – A lány megrázta a fejét.

– Neki nincs szüksége ilyen jelentésekre! Micsoda ostoba üzenet. – Kobat nyelt egyet. Már nem rejtette véka alá idegességét.

– A Liga és a Nővérek erősen érdeklődnek a tervünk iránt – mondta. – Ők is részt vesznek benne. – Siona bólintott.

– És részvételükért azzal fizetnek, hogy megosztják fűszerüket Ix-szel.

Kobat rámeredt.

– Ez drága munka, és szükségünk van a fűszerre, hogy komparatív teszteket végezhessünk a navigátorokkal.

– Ez szemenszedett hazugság – mondta Siona. – Az önök gépe sosem fog működni, és a Féreg ezt tudja.

– Hogy merészel minket megvádolni ilyen…

– Hallgasson! Én csak a valódi üzenetet mondtam el önnek. A Féreg azt mondja, hogy maguk ixiek folytassák csak a Liga és a Bene Gesserit átverését. Szórakoztatja.

– De sikerülhet! – makacskodott Kobat. A lány csak mosolygott.

– Ki akarta megölni a Férget?

– Duncan Idaho.

Nayla levegő után kapkodott. A teremben máshol is mutatkoztak a meglepődés jelei: grimaszok, bennszakadt lélegzetek.

– Idaho halott? – kérdezte Siona.

– Feltételezem, hogy igen, de az… ööö, a Féreg nem hajlandó ezt megerősíteni.

– Miből gondolja, hogy halott?

– A Tleilax egy új Idaho-gholát küldött.

– Értem.

Siona megfordult és jelt adott Naylának, aki a terem falához lépett, és egy vékony kis csomaggal tért vissza; rózsaszín Suk papír burkolta, az a fajta, amit a kereskedők a kisebb áruk csomagolására használnak. Nayla átadta a csomagot Sionának.

– Itt a hallgatásunk ára – nyújtotta át a csomagot Siona Kobatnak. – Ezért hozhatta ma önt ide Topri.

Kobat úgy vette át a csomagot, hogy tekintetét közben nem vette le a lány arcáról.

– A hallgatásuké? – kérdezte.

– Vállaljuk, hogy nem értesítjük sem a Ligát, sem a Nővéreket arról, hogy önök becsapják őket.

– De mi nem csap…

– Ne legyen ostoba!

Kobat kiszáradt torokkal nyelni próbált. Világossá váltak előtte Siona szavai: akár igaz a vád, akár nem, ha a lázadók elterjesztik, mindenki elhiszi majd. A Topri által oly előszeretettel emlegetett „józan ész"…

Siona Toprira nézett, aki még mindig ott állt Kobat mögött. Ehhez a lázadáshoz senki sem a „józan ész” parancsára csatlakozott. Hát Topri nem látja, hogy a „józan esze” árulója lehet? Siona visszanézett Kobatra.

– Mi van ebben a csomagban? – kérdezte az ixi. Volt valami a hangjában, amiből Siona érezte, hogy Kobat már most is tudja.

– Valami, amit Ixnek küldök. Ön fogja odavinni. Két olyan kötetnek a másolata, amit a Féreg erődjéből szereztünk meg.

Kobat a kezében tartott csomagra nézett. Látszott, hogy legszívesebben jó messzire eldobná, mert a megbízatás, amit a lázadók a nyakába varrtak, életveszélyesebb, mint várta. Feddő pillantást vetett Toprira, mintha csak azt mondaná: Miért nem figyelmeztettél?

– Mi… – Visszanézett Sionára, és megköszörülte a torkát. – Mi van ezekben a… kötetekben?

– Azt majd a népe megmondja. Szerintünk a Féreg saját írásai, olyan titkos kódban, amit mi nem tudunk elolvasni.

– És miből gondolják, hogy mi…

– Maguk ixiek értenek az ilyesmihez.

– És ha mégsem sikerül? – A lány vállat vont.

– Nem fogjuk hibáztatni önöket. De, ha valami más célra használják fel az iratokat, vagy nem jelentik, ha sikerrel jártak…

– Honnan tudhatják biztosan, hogy…

– Nem csak önökre számítunk. Mások is kapnak a másolatból. Azt hiszem, a Nővérek és a Liga lelkesen nekilátnak a megfejtésnek.

Kobat a hóna alá csapta a csomagot, és erősen magához szorította.

– Miből gondolják, hogy az… a Féreg nem tud a szándékaikról… vagy akár erről az összejövetelről?

– Szerintem annyi ilyesmit tud, hogy akár tudhatja azt is, ki vitte el ezeket a köteteket. Apám szerint valóban a jövőbe lát.

– Az ön édesapja hisz a Szóbeli Történelemben?

– Ebben a teremben mindenki hisz benne. A Szóbeli Történelem nem mond ellent a Formális Történelemnek a fontos kérdésekben.

– Akkor miért nem lép fel önök ellen a Féreg? – A lány a csomagra mutatott.

– Talán abban van a válasz.

– Vagy ön és ezek a titkosított kötetek nem jelentenek igazi fenyegetést a számára! – Kobat meg sem próbálta leplezni haragját. Nem szerette, ha belekényszerítik egy döntésbe.

– Meglehet. Mondja, miért említette meg a Szóbeli Történelmet? – Kobat megint veszélyt érzett.

– Mert aszerint a Féreg képtelen emberi érzelmekre.

– Nem ez az oka – mondta Siona. – Kap még egy lehetőséget, hogy megmondja. – Nayla két lépéssel közelebb húzódott Kobathoz.

– Nekem… nekem meghagyták, hogy tanulmányozzam a Szóbeli Történelmet, mielőtt ide jövök, és hogy az önök népe… – Vállat vont.

– Hogy kántálni szoktuk?

– Igen.

– És ezt ki mondta magának? – Kobat nyelt egyet, és félve Topri felé pillantott, aztán vissza Sionára.

– Topri? – kérdezte Siona.

– Azt hittem, ezzel segítek neki abban, hogy megértsen minket – dadogta Topri.

– És elmondtad neki a vezetőd nevét – mondta Siona.

– Már tudta! – Topri már megint visított.

– A Szóbeli Történelemnek mely részeit kellett átnéznie? – kérdezte Siona.

– Az… ööö, Atreides-vonalat.

– És most azt hiszi, hogy tudja, miért csatlakoznak az emberek a lázadáshoz.

– A Szóbeli Történelem pontosan elmondja, hogyan bánik az Atreides-vonal a tagjaival! – mondta Kobat.

– Kivet egy darabka kötelet, aztán beránt minket? – kérdezte Siona. Hangja fenyegetően színtelen volt.

– Hisz’ éppen ezt tette az ön édesapjával is – felelte Kobat.

– Engem pedig most hagy forradalmasdit játszani?

– Én csak hírvivő vagyok – mondta Kobat. – Ha megölnek, ki viszi el az üzenetüket?

– Vagy a Féreg üzenetét – jegyezte meg Siona. Kobat nem felelt.

– Nem hiszem, hogy érti a Szóbeli Történelmet – kezdte Siona. – Szerintem még a Férget sem ismeri jól, és az üzeneteit sem fogja fel.

Kobat arca lobot vetett haragjában.

– Mi akadályozza meg magát abban, hogy mint az összes többi Atreides, engedelmes része legyen a… – Hirtelen elhallgatott, amikor ráébredt, mit is mondott meggondolatlan haragjában.

– Még egy újonc a Féreg belső köreiben – mondta Siona. – Mint a Duncan Idahók?

Megfordult és Naylára nézett.

Ahogy megesküdtek, Anouk és Taw az ajtóhoz léptek, és elálltak az utat. Nayla körbement, és megállt Topri mögött.

– Mi ez… mi történik? – kérdezte Topri.

– Minden fontosat tudni akarunk, amit az ex-nagykövet úr közölhet velünk – mondta Siona. Az egész üzenetre vagyunk kíváncsiak.

Topri remegni kezdett. Veríték csillant Kobat homlokán. Toprira pillantott, aztán vissza Sionára. Ezzel a pillantással mintha egy fátyolt húzott volna félre; Siona bepillanthatott kettejük valódi kapcsolatába.

A lány elmosolyodott. Ez csak alátámasztotta mindazt, amit eddig megtudott.

Kobat mélyen hallgatott.

– Kezdheti – mondta neki Siona.

– Én… maguk mit…

– A Féreg küldött magával egy privát üzenetet is, a gazdáinak. Hallani akarjuk.

– Toldalékot… akar a kocsijára.

– Azaz arra számít, hogy még nagyobbra nő. És még?

– Egy nagy tétel riduli kristálypapírt kell küldetnünk neki.

– Milyen célra?

– Sosem szokta megindokolni a követeléseit.

– Csupa olyan dolog, amit másoknak megtilt – mondta a lány. Kobat keserűen elmosolyodott.

– Önmagának sosem tilt meg semmit.

– Készítettek már neki tiltott játékszereket?

– Nem tudom.

Hazudik, gondolta Siona, de nem erőltette a dolgot. Elég volt az, hogy újabb résre bukkant a Féreg páncélján.

– Ki lesz az ön utódja? – kérdezte Siona.

– Malky unokahúgát küldik ide – mondta Kobat. – Talán emlékszik, hogy ő…

– Jól emlékszünk Malkyra – mondta Siona. – Miért Malky unokahúga lesz az új nagykövet?

– Fogalmam sincs. De még azelőtt határoztak így, mielőtt az Is… a Féreg elbocsátott engem.

– Mi a neve?

– Hwi Noree.

– Foglalkozni fogunk Hwi Noree-val – mondta Siona. – Ön nem volt méltó arra, hogy foglalkozzunk önnel. Ez a Hwi Noree talán más lesz. Mikor tér vissza Ixre?

– Az Ünnepély után azonnal, az első Liga-hajóval.

– És mit fog mondani a gazdáinak?

– Mivel kapcsolatban?

– Az üzenetemmel kapcsolatban.

– Úgy fognak tenni, ahogy kéri.

– Tudom. Elmehet, Kobat ex-nagykövet úr.

Kobat kis híján feldöntötte az ajtónállókat abbéli igyekezetében, hogy mihamarabb kívül kerüljön. Topri követni akarta, de Nayla megfogta a karját és nem engedte. Topri rémült pillantást vetett Nayla izmos termetére, aztán Sionára nézett, aki várta, hogy az ajtó becsukódjon Kobat mögött, csak aztán szólalt meg.

– Az üzenet nem csak az ixieknek szólt, de nekünk is – kezdte. – A Féreg kihívást intéz hozzánk, és közli a küzdelem szabályait.

Topri vergődve igyekezett kiszabadulni Nayla szorításából.

– Mit…

– Topri! – reccsent rá Siona. – Én is tudok üzenetet küldeni. Mondd meg az apámnak, hogy tudassa a Féreggel: elfogadjuk a kihívást.

Nayla elengedte Topri karját. A férfi megdörgölte a fogás helyét.

– Biztosan nem…

– Menj el, amíg még mehetsz, és ne gyere vissza soha többé – mondta Siona.

– Nem mondhatod komolyan, hogy gyanakszol…

– Azt mondtam, menj! Ügyetlen vagy. Én a Halszólító Iskolába jártam szinte egész életemben, ők pedig megtanítottak felismerni az ügyetlenséget.

– Kobat elmegy. Mi rossz van abban, ha…

– Ő nem csak engem ismert, de azt is tudta, mit loptam el a Citadellából! Azt viszont nem tudta, hogy elküldöm azt a csomagot az Ixre, és éppen vele. A te viselkedésedből szűrtem le, hogy a Féreg azt akarja: küldjem el azokat a köteteket az Ixre!

Topri elhátrált Sionától, az ajtó felé. Anouk és Taw utat nyitottak neki, szélesre tárták az ajtót. Siona hangja követte kifelé.

– Ne is tagadd, hogy a Féreg beszélt rólam és a csomagról Kobarnak! A Féreg nem küld ostoba üzeneteket. Mondd meg neki, hogy ezt mondtam!

Egyesek szerint nekem nincs lelkiismeretem. Milyen hamisak ők, még önmagukhoz is! Én vagyok az egyetlen lelkiismeret, ami valaha is létezett. Ahogyan a hordó megőrzi a bor illatát, úgy őrzöm én ősi genezisem lényegét, és ez a lelkiismeret magja. Ez tesz engem szentté. Én vagyok Isten, mert én vagyok az egyetlen, aki valóban ismeri az örökségét!

Ellopott Feljegyzések

Amikor Ix Inkvizítorai összegyűltek a Grand Palais-ban a Leto Nagyúr udvarába küldendő nagykövet-jelölttel együtt, a következő kérdések és válaszok kerültek rögzítésre:

INKVIZÍTOR: Jelezted, hogy Leto Nagyúr indítékairól szeretnél beszélni velünk. Szólj hát.

HWI NOREE: A Formális Elemzés nem lenne elegendő azokhoz a kérdésekhez, amiket feltennék.

INKVIZÍTOR: Miféle kérdések ezek?

HWI NOREE: Azt kérdezem magamtól, mi késztetheti Leto Nagyurat arra, hogy belenyugodjon ebbe a visszataszító átalakulásba, ebbe a féreg-testbe, emberi mivolta elvesztésébe? Önök úgy vélték, pusztán a hatalomért és a hosszú életért tette.

INKVIZÍTOR: És ez nem elég?

HWI NOREE: Nézzenek magukba: önök hajlandóak lennének ekkora árat fizetni ilyen csekély nyereségért?

INKVIZÍTOR: Akkor hát végtelen bölcsességed révén mondd meg nekünk, miért döntött úgy Leto, hogy féreggé lesz.

HWI NOREE: Kétségbe vonja itt valaki a jövőbelátó képességét?

INKVIZÍTOR: Tessék! Hát ez nem elég fizetség az átváltozásáért?

HWI NOREE: De a jövendölő képessége eddig is megvolt, akárcsak az apjának őelőtte. Nem! Az én feltételezésem szerint azért szánta rá magát erre a kétségbeesett döntésre, mert látott valamit a jövőnkben, amit csak ezzel az áldozattal lehet megelőzni.

INKVIZÍTOR: Mi volt az a bizonyos dolog, amit csak ő látott a jövőnkben?

HWI NOREE: Nem tudom, de szándékomban áll megtudni.

INKVIZÍTOR: Úgy állítod be a zsarnokot, mintha a nép önzetlen szolgája lenne!

HWI NOREE: Hát nem ez volt az Atreides-család egyik fő jellemvonása?

INKVIZÍTOR: A hivatalos történelem mindenesetre ezt sugallja.

HWI NOREE: És a Szóbeli Történelem pedig alátámasztja.

INKVIZÍTOR: Milyen kedvező vonásokkal ruháznád még fel a zsarnok Férget?

HWI NOREE: Kedvező vonásokkal, sirra?

INKVIZÍTOR: Akkor hát egyszerűen csak vonásokkal.

HWI NOREE: Nagybátyám, Malky gyakran mondogatta, hogy Leto bizonyos társai iránt roppant türelemmel van megáldva.

INKVIZÍTOR: Másokat viszont minden nyilvánvaló ok nélkül kivégez.

HWI NOREE: Azt hiszem, Malky nagybátyám kikövetkeztetett néhány ilyen okot.

INKVIZÍTOR: Mondj nekünk egyet.

HWI NOREE: A személyére irányuló ügyetlen fenyegetés.

INKVIZÍTOR: Méghogy ügyetlen!

HWI NOREE: És nem bírja elviselni a pretenciót. Emlékezzenek csak a történészek kivégzésére és munkáik megsemmisítésére.

INKVIZÍTOR: Nem akarta, hogy kitudódjon az igazság!

HWI NOREE: Malky nagybátyámnak azt mondta, hogy hazudtak a múltról. És gondolják csak meg! Ki tudhatta ezt nála jobban? Mindnyájan ismerjük befelé fordulásának tárgyát.

INKVIZÍTOR: Milyen bizonyítékunk van arra, hogy ezek az ősök mind ott élnek benne?

HWI NOREE: Ebbe a hiábavaló vitába nem megyek bele. Csak azt mondom, hogy én elhiszem, mert Malky nagybátyám hitte, és okot is tudott adni a hitére.

INKVIZÍTOR: Olvastuk a nagybátyád jelentéseit, és mi másképpen értelmezzük. Malky túlságosan is kedvelte a Férget.

HWI NOREE: A nagybátyám az Impérium legművészibb diplomatájának tartotta, mesteri társalgónak, és szakértőnek bármiben, amit csak fel tudnak sorolni.

INKVIZÍTOR: A nagybátyád beszélt a Féreg brutalitásáról?

HWI NOREE: A nagybátyám végtelenül civilizáltnak tartotta őt.

INKVIZÍTOR: Én a brutalitásról kérdeztelek.

HWI NOREE: Igen, képes brutalitásra.

INKVIZÍTOR: A nagybátyád félt tőle.

HWI NOREE: Leto Nagyúrból hiányzik minden ártatlanság és naivitás. Csak akkor kell félni tőle, ha úgy tesz, mintha meglennének benne ezek a vonások. Ezt mondta a nagybátyám.

INKVIZÍTOR: Igen, ezek voltak a szavai.

HWI NOREE: És még több is! Malky azt mondta: „Leto Nagyúr örömet leli az emberiség meglepő zsenijében és változatosságában. Ő a legkedvesebb társaságom."

INKVIZÍTOR: Roppant bölcsességed segítségével hogyan értelmezed ezeket a szavakat a magad számára?

HWI NOREE: Ne gúnyolódjon velem!

INKVIZÍTOR: Mi nem gúnyolódunk. Mi a megvilágosodást keressük.

HWI NOREE: Malkynak e szavai, és az a sok egyéb dolog, amit még személyesen nekem írt, arra mutatnak, hogy Leto Nagyúr mindig az újdonságot és eredetiséget keresi, de tart is az ilyen dolgokban rejlő pusztító lehetőségektől, így vélekedett a nagybátyám.

INKVIZÍTOR: Hozzá kívánsz még fűzni valamit ehhez a hithez, amin osztozol nagybátyáddal?

HWI NOREE: Nem látom értelmét annak, hogy bármit is hozzáfűzzek ahhoz, amit már elmondtam. Bocsánatot kérek, ha pocsékoltam az Inkvizítorok idejét.

INKVIZÍTOR: Egyáltalán nem pocsékoltad. Téged jelölünk ki nagykövetül Leto Nagyúr, az ismert univerzum Isten-császárának udvarába.

Nem szabad elfelejtenetek, hogy belsőmben rendelkezésemre áll minden szaktudás, amit a történelem ismer. Erre az energiatartalékra támaszkodom, amikor a háború mentalitására gondolok. Ha még nem hallottátok a sebesültek és haldoklók vinnyogó sikolyait, akkor semmit sem tudtok a háborúról. Én annyi ilyen kiáltást hallottam, hogy most is kísért bennem. Magam is gyakran nyöszörögtem a harcok után. Minden korban szereztem sebeket öklöktől, bunkósbottól, kőtől, páncélos lábtól és bronzkardtól, buzogánytól és ágyútól, nyilaktól, lézerfegyverektől és a radioaktív por néma támadásától, biológiai fegyverektől amelyektől megfeketül a nyelv és elhal a tüdő, lángoktól vagy lassú mérgek hangtalan munkájától… és több nincs is! Mindegyiket láttam és éreztem. Azoknak, akik meg merészelik kérdezni miért viselkedem úgy, ahogy viselkedem, azt mondom: Az én emlékeimmel nem tehetek másként Nem vagyok gyáva, és valaha ember voltam.

Ellopott Feljegyzések

A meleg évszakban, amikor az időjárás-szabályzó szatellitáknak a nagy tengereken tomboló szelekkel kellett megharcolnia, az este gyakran hozott esőt a Sareer peremén. Moneót, aki egyik szokásos ellenőrzőkörútjáról volt visszatérőben a Citadella külső részéből, elkapta egy hirtelen zivatar. Már beesteledett, mire fedél alá jutott. Egy Halszólító őrszem segítette le róla átázott köpenyét a déli bejárónál. Nagydarab, izmos, szögletes arcú nő volt, az a típus, amit Leto a legjobban kedvelt testőrei soraiban.

– Azok az átkozott időjárás-szabályzók igazán összekaphatnák magukat – mondta a nő, amikor a kezébe nyomta a vizes köpenyt.

Moneo kurtán odabiccentett neki, aztán a lakosztálya felé indult. Minden Halszólító őr tudta, mennyire idegenkedik a Császár a nedvességtől, de egyikük sem volt olyan gondos, mint Moneo.

A Féreg az, aki gyűlöli a vizet, gondolta Moneo. Shai-hulud a Dűnére éhezik.

A szobájában Moneo megszárítkozott, és száraz ruhát vett, mielőtt lement a kriptába. Semmi értelme nem lett volna kivívni a Féreg rosszallását. Most megszakítatlan beszélgetésre volt szükség Letóval az Onn Ünnepi Városába irányuló, küszöbön álló emberbeáramlásról.

A lefelé haladó lift falának dőlve, a háznagy becsukta a szemét. Hirtelen kimerültség vett erőt rajta. Tudta, hogy napok óta nem aludt eleget, és az elkövetkezendő napokban sem számíthat lazításra. Irigyelte Leto függetlenségét az alvás kényszerítő szükségletétől. Havonta néhány órányi fél-szendergés, úgy látszott, bőven elegendő az Istencsászárnak.

A kripta szaga és a lift zökkenése megálláskor fölverte Moneót merengéséből. Kinyitotta a szemét, és kinézett a kocsiján heverő Istencsászárra, a roppant terem közepére. Moneo összeszedte magát, és nekivágott a szokásos hosszú sétának a rettentő jelenlétig. Leto éber volt, várta őt. Ez legalább jó jel.

Leto hallotta a lift közeledésének zaját, és látta Moneót felriadni. A háznagy fáradtnak tűnt, érthetően. Az Onnba érkező zarándok-tömeg, a külvilági látogatók gondja, a Halszólítók szertartása, az új nagykövetek, a Királyi Testőrség őrségváltása, a nyugalomba vonulások és kinevezések, ráadásul egy új Duncan Idaho ghola, amit bele kellett illeszteni az olajozottan működő császári apparátusba mindez rettentő terheket rótt Moneo vállára. Kezdték elborítani a felgyűlt részletek, és kezdett rajta meglátszani a kora.

Lássuk csak, gondolta Leto. Moneo száztizennyolc éves lesz azon a héten, amikor visszatérünk Onnból.

Többször ennyi ideig élhetett volna, ha enné a fűszert, de nem volt rá hajlandó. Letónak semmi kétsége sem volt az okai felől. Moneo elérte azt a különös emberi állapotot, amikor már kívánta a halált. Már csak az éltette, hogy lássa Sionát beépülni a Királyi Szolgálatba, a Halszólítók Császári Társaságának következő igazgatójaként.

Az én hurijaim, ahogy Malky nevezte őket.

És Moneo tudta, hogy Leto egy Duncannel akarja keresztezni Sionát. Itt az ideje.

Moneo két lépésnyire a kocsitól megállt, és felnézett Letóra. Volt valami a tekintetében, ami Letót egy pogány pap arcára emlékeztette a terrai időkből: ravasz könyörgés az ismerős ereklye előtt.

– Uram, több órán keresztül vizsgáltad a Duncant – mondta Moneo. – A Tleilax belenyúlt a sejtjeibe vagy a pszihéjébe?

– Érintetlen.

Moneo mélyről jövően sóhajtott, de nem az örömtől.

– Ellenzed, hogy tenyészmén legyen belőle? – kérdezte Leto.

– Különösnek találom, hogy egyszerre gondoljak rá elődömként és leszármazottaim apjaként.

– De lehetőséget ad egy első generációs keresztezésre egy régebbi emberi forma és nemesítési programom új terméke között. Siona huszonegy nemzedékkel járul hozzá ehhez a keresztezéshez.

– Én nem látom, mire jó ez. A Duncanek mindenkinél lassabbak és figyelmetlenebbek a testőrségben.

– Én nem csupa jó tulajdonságot tömörítő utódot akarok, Moneo. Azt hiszed, nem vagyok tisztában a nemesítési programomat irányító törvények diktálta progresszió geometriájával?

– Láttam a leszármazási jegyzőkönyved, Uram.

– Akkor azt is tudod, hogy nyomon követem a recesszív géneket, és kigyomlálom őket. Engem a fő genetikai dominanciák érdekelnek.

– És a mutációk, Uram? – Volt valami ravasz csengése Moneo hangjának, ami arra késztette Letót, hogy figyelmesen szemügyre vegye a háznagyát.

– Erről nem nyitok vitát, Moneo.

Leto látta, hogy Moneo azonnal visszahúzódik óvatossága csigaházába.

Milyen fantasztikusan érzékeny a hangulataimra, gondolta Leto. Biztos, hogy benne is megvannak egyes képességeim, csak éppen tudattalan szinten működnek. A kérdései azt sugallják, hogy akár azt is sejtheti, mit értünk el Sionában.

Leto ezt akarta kipróbálni:

– Úgy látom, még most sem érted, mit remélek elérni nemesítési programommal. – Moneo felvidult.

– Tudod, Uram, hogy igyekszem elmélyülni benne.

– A törvények hosszú távon ideiglenesnek bizonyulnak, Moneo. Nem létezik olyan, hogy szabályok által irányított kreativitás.

– De Uram, te magad beszéltél törvényekről, amelyek programodat irányítják.

– Mit mondtam neked az előbb, Moneo? Ha szabályokat keresünk a kreativitásban, az olyan, mintha az elmét próbálnánk elválasztani a testtől.

– De valami így is kialakul, Uram. Magamról tudom. – Magáról tudja! A drága Moneo! Milyen közel jár!

– Miért keresel mindig tökéletesen leszármaztatható értelmezéseket, Moneo?

– Hallottam, amikor az információs evolúcióról beszéltél, Uram. Ez a címke van a leszármazási jegyzőkönyveden is. De mi van a meglepetésekkel…

– Moneo! A szabályok minden egyes meglepetéssel változnak.

– Uram, hát te nem gondolsz az emberi állomány javítására?

Leto lenézett rá, és azt gondolta: Ha most kimondom a kulcsszót, vajon megérti? Talán…

– Én ragadozó vagyok, Moneo.

– Raga… – Moneo elhallgatott, és megrázta a fejét. Ismerte a szó jelentését, úgy gondolta, de a szó maga mellbevágta. Tréfál az Istencsászár?

– Ragadozó, Uram?

– A ragadozó feljavítja a nyájat.

– Ez hogy lehet, Uram? Hiszen te nem gyűlölsz bennünket.

– Csalódást okozol nekem, Moneo. A ragadozó nem gyűlöli a zsákmányát.

– A ragadozók gyilkolnak, Uram.

– Én is ölök, de nem gyűlölök. A préda az éhséget csillapítja. A préda jó.

Moneo felnézett Leto szürke csuklyával keretezett arcára.

Nem vettem volna észre a Féreg közeledtét? tűnődött Moneo.

Aggódva kereste a jeleket. A roppant test nem remegett, a szemek nem izzottak, a hasznavehetetlen függelékek nem rángatóztak.

– És te mire éhezel, Uram? – kockáztatta meg Moneo.

– Egy olyan emberiségre, amely képes valóban hosszútávú döntéseket hozni. Tudod, mi a kulcsa ennek a képességnek, Moneo?

– Már sokszor elmondtad, Uram. Az a tulajdonság, hogy az ember képes legyen meggondolni magát.

– Igen, hogy képes legyen változtatni. És azt tudod, mit értek hosszú táv alatt?

– Neked ez biztosan évezredeket jelent, Uram.

– Moneo, a Végtelenhez képest még az én évezredeim is csak apró villanások.

De a te perspektívád mégis más, mint az enyém, Uram.

– A Végtelenhez képest bármilyen hosszúnak kinevezett időtáv rövid.

– Akkor hát egyáltalán nincsenek szabályok, Uram? – Moneo hangjából enyhe hisztéria csendült.

Leto elmosolyodott, hogy enyhítsen a háznagy feszültségén.

– Egy talán van. A rövidtávú döntések hosszútávon általában kudarcot vallanak. – Moneo reménytelenül rázta a fejét.

– De Uram, a te perspektívád…

– Az idő minden véges szemlélő számára lejár egyszer. Nincsenek zárt rendszerek Még én is csak a véges mátrixot tágítom ki.

Moneo elkapta tekintetét Leto arcáról, és a mauzóleum folyosóinak távolába meredt. Egy nap majd én is ide kerülök. Az Arany Ösvény folytatódhat ugyan, de én véget érek. Persze ez nem fontos. Csak az Arany Ösvény, amit töretlen folyamatosságában érzékelt, csak az számít. Visszanézett Letóra, de nem a telikék szemekbe. Valóban egy ragadozó leselkedne ebben a roppant testben?

– Nem érted a ragadozó funkcióját – mondta Leto.

A szavak megdöbbentették Moneót, mert nagyon gondolatolvasás-ízük volt. Felemelte tekintetét, hogy Leto szemébe nézhessen.

– Az eszeddel tudod, hogy egy nap engem is elér valamiféle halál – mondta Leto. – De nem hiszed el.

– Hogyan hihetném el azt, amit sohasem fogok látni?

Moneo még sosem érezte magányosabbnak és nyomorultabbnak magát. Mit művel az Istencsászár? Azért jöttem le ide, hogy a zarándoklat kérdéseit beszéljük meg… és hogy megtudjam, mik a szándékai Sionával. Játszik velem?

– Beszéljünk inkább Sionáról – jegyezte meg Leto. Már megint gondolatolvasás!

– Mikor teszed próbára, Uram? – Ez a kérdés már jó ideje ott volt a tudata előterében, de most, hogy kimondta, megijedt.

– Hamarosan.

– Bocsáss meg nekem, Uram, de nyilván tudod, mennyire aggódom az egyetlen gyermekem életéért.

– Mások is túlélték a próbát, Moneo. Te is túlélted. – Moneo nyelt egyet, amikor eszébe jutott, hogyan tették érzékennyé az Arany Ösvény iránt.

– Engem felkészített az anyám. Sionának pedig nincs anyja.

– Ott vannak neki a Halszólítók. És ott vagy te.

– Történnek balesetek, Uram.

Könnyek szöktek Moneo szemébe. Leto elfordította a tekintetét, és azt gondolta: Hánykolódik irántam érzett hűsége és Siona iránti szeretete között. Milyen megrendítő is aggodalma egy sarjért. Hát nem látja, hogy az én egyetlen gyermekem meg az emberiség?

Visszanézve Moneóra, Leto azt mondta:

– Helyes a megfigyelésed, hogy balesetek még az én univerzumomban is történnek. Tanulsz ebből valamit?

– Uram, most az egyszer nem tudnád…

– Moneo! Gondolom, nem arra akarsz kérni, hogy hatalommal ruházzak fel egy gyenge kis adminisztrátort. – Moneo egy lépést hátrált.

– Nem, Uram. Dehogy.

– Akkor bízz Siona erejében. – Moneo kihúzta magát.

– Megteszem, amit meg kell tennem.

– Sionát rá kell ébreszteni azokra a kötelességekre, amik Atreidesként reá hárulnak.

– Természetesen, Uram.

– Hát nem ez a kötelességünk, Moneo?

– Nem tagadom, Uram. Mikor mutatjuk be őt az új Duncannek?

– Előbb a próba jön. – Moneo a kripta hideg padlójára meredt.

Olyan gyakran nézi a padlót, gondolta Leto. Vajon mit láthat ott? A kocsim évezredes nyomait? Ó, nem ő a mélységekbe pillant, a kincs és a rejtély birodalmába, ahová hamarosan belép.

Moneo megint felnézett Letóra.

– Remélem, kedvére lesz majd a Duncan társasága, Uram.

– Ebben biztos lehetsz. A Tleilax változtatás nélkül, eredeti állapotában hozta ide.

– Ez megnyugtató, Uram.

– Nyilván észrevetted, hogy ezt a genotípust a nők kifejezetten vonzónak találják.

– Megfigyeltem, Uram.

– Van valami azokban a szelíden figyelő szemekben, azokban a kemény vonásokban, abban a fecskefekete hajban, ami pozitívan hat a női pszihére.

– Ahogy mondod, Uram.

– Tudod, hogy most is a Halszólítókkal van?

– Értesültem róla, Uram.

Leto elmosolyodott. Majd pont Moneo ne tudna róla.

– Hamarosan idehozzák, hogy először vegye szemügyre az Istencsászárt.

– Magam vizsgáltam át a megfigyelőhelységet Uram. Minden készen áll.

– Néha azt hiszem, hogy el akarsz gyengíteni, Moneo. Néhány részletet azért hagyj meg nekem is.

Moneo igyekezett elrejteni szorító rémületét. Meghajolt és elhátrált.

– Igen, Uram, de vannak dolgok, amiket nekem kell megtennem.

Megfordult és elsietett. Csak amikor a lifthez ért, akkor döbbent rá, hogy elbocsátás nélkül ment el.

Tudnia kell, milyen fáradt vagyok. Meg fogja bocsátani.

Uraságod nagyon jól tudja, mi van a szíve mélyén. A lelke árulkodik, mint egy számlakönyv, ön nem hallgat a szívére, csak a dühére és haragjára.

Leto Nagyúr egy Vezeklőhöz, a Szóbeli Történelemből.

A következő értékelés, ami az Impérium állapotát írja le Leto Nagyúr Uralkodásának 3508. évében, a Welbeck Kivonatból származik. Eredetije a Bene Gesserit Rend Káptalanházának archívumában található. Egy összevetés kimutatta, hogy a törlések mit sem vonnak le e beszámoló lényegi pontosságából.

Megszentelt Rendünk és eltéphetetlen Nővéri kötelékének nevében ez a beszámoló hitelesnek találtatott, és méltó arra, hogy bekerülhessen a Káptalanház Krónikáiba.

Chenoeh és Tawsuoko nővérek épségben visszatértek Arrakisról, hogy jelentésükben megerősítsék annak a kilenc történésznek régóta gyanított kivégzését, akik Leto Nagyúr uralmának 2116. évében tűntek el a Citadellában. A Nővérek beszámoltak róla, hogy a kilenc személyt elkábították, aztán saját megjelent műveik máglyáján elégették őket. Ez tökéletesen egybevág azokkal a mendemondákkal, amelyek akkoriban az Impériumban keringtek. Az ebből az időszakból származó beszámolók a megítélés szerint magától Leto Nagyúrtól származnak.

Chenoeh és Tawsuoko nővérek magukkal hozták egy szemtanú kézzel írott feljegyzéseit, amelyek arról számolnak be, hogy amikor más történészek érdeklődtek társaik után, Leto Nagyúr ezt válaszolta:

"Elpusztultak, mert kevélyen hazudtak. Ne féljetek, hogy haragom lesújt rátok ártatlan hibáitok miatt. Nem túlságosan szeretek mártírokat csinálni. A mártírok általában drámai eseményeket sodornak az emberek dolgaiba. A dráma pedig egyike ragadozó mivoltom célpontjainak. Csak akkor reszkessetek, ha hamis írásokat készítetek, aztán büszkén kihúzzátok magatokat fölöttük. Most pedig menjetek, és ne beszéljetek erről senkinek."

A kézzel írt beszámoló belső utalásai alapján a szerző Ikonocre, Leto Nagyúr háznagya a 2116. évben.

Figyelmet érdemel az, hogy Leto a ragadozó szót használja. Ez rendkívül sokatmondó Syaksa Tisztelendő Anya azon elméletének fényében, miszerint az Istencsászár ragadozónak tekinti magát, a szó természetes értelmében.

Chenoeh nővért meghívták a Halszólítók csapata mellé, amely Leto Nagyúr egyik ritka kivonulását kísérte. Egy alkalommal még a Királyi Kocsi mellett is mehetett, és beszélgethetett magával Leto Nagyúrral. Erről a következőképpen számol be:

Leto Nagyúr azt mondta: – Itt, a Királyi Úton néha úgy érzem, hogy mellvéden állok, miközben behatolók támadnak rám.

Chenoeh nővér válasza:

– Itt senki sem támad téged, Uram. – Leto Nagyúr:

– Ti Bene Gesseritek minden oldalról rohamoztok. Még most is azon mesterkedtek, hogy felbujtsátok a Halszólítóimat.

Chenoeh nővér azt mondja, szívében felkészült a halálra, de az Istencsászár csak megállította a kocsiját, és a kíséretére nézett. Azt mondja, hogy a többiek megálltak, és jól begyakorolt passzivitással várakoztak, mindnyájan tiszteletteljes távolban.

Leto Nagyúr azt mondta:

– Ez az én kis sokaságom, és ők mindent elmondanak nekem. Ne tagadd a vádat.

Chenoeh nővér ezt válaszolta:

– Nem tagadom.

Leto Nagyúr ránézett, és azt mondta: Ne féltsd a személyedet. Azt kívánom, hogy számolj be szavaimról a Káptalanházban.

Chenoeh nővér azt mondja, látta, hogy Leto Nagyúr mindent tud róla, a küldetéséről, különleges beszédrögzítő képzettségéről, mindenről.

Olyan, mint egy Tisztelendő Anya vélekedett. Semmit sem tudtam elrejteni előle. Aztán Leto Nagyúr ezt mondta neki:

– Nézz az én Ünnepi Városom felé, és mondd meg, mit látsz.

Chenoeh nővér Onn felé tekintett, és azt mondta: – Látom a Várost a távolban. Gyönyörű a reggeli fényben. A jobb oldalán ott az erdőd. Annyiféle zöld van benne, hogy egy egész nap sem lenne elég a leírásukra. Balra, és körben a Város körül szolgáid házai és kertjei vannak. Némelyik nagyon gazdagnak látszik, némelyik pedig nagyon szegénynek.

Leto Nagyúr:

– Összezavartuk ezt a látképet! A fák zavarosak. A házak, a kertek Egy ilyen tájban nem lehet új rejtélyek felett örvendezni.

Chenoeh nővért felbátorították Leto Nagyúr biztosítékai, és megkérdezte:

– Uram, te tényleg rejtélyeket akarsz? – Leto Nagyúr válasza:

– Egy ilyen tájban nincs külső lelki szabadság. Hát nem látod? Itt nincs nyílt univerzum, amellyel osztozhatnánk. Minden zárt az ajtók, reteszek, zárak!

Chenoeh nővér megkérdezte:

– Hát az embereknek már nincs szükségük magánéletre és védekezésre? – Leto Nagyúr így felelt:

– Ha majd visszatérsz, mondd meg a Nővéreidnek, hogy vissza fogom állítani a kilátást kifelé. Egy ilyen táj, mint ez itt, arra indít, hogy belül keresd azt a szabadságot, amit még esetleg találhatsz magadban. A legtöbb ember pedig még ahhoz sem elég erős, hogy magában meglelje a szabadságot. – Chenoeh nővér válasza:

– Pontosan át fogom adni a szavaidat, Uram. – Leto Nagyúr:

– Úgy legyen. Azt is mondd meg a Nővéreidnek, hogy minden Bene Gesserit ismerhetné annak a veszélyeit, hogy egyetlenegy tulajdonságot akar kitenyészteni, hogy egyetlen meghatározott genetikai célra tör.

Chenoeh nővér azt mondja, ez nyilvánvaló utalás Leto Nagyúr apjára, Paul Atreidesre. Hadd kapjon itt említést, hogy nemesítési programunk egy generációval korábban érte el a Kwisatz Haderachot. Amikor Muad’Dibbé, a fremenek vezérévé vált, Paul Atreides kicsúszott az irányításunk alól. Kétség nem fér hozzá, hogy olyan férfi volt, aki a Tisztelendő Anyák hatalmával rendelkezett, és más olyan képességekkel is, amelyeknek árát az emberiség még mindig nyögi. Ahogyan Leto Nagyúr mondta:

– Most itt van valami, amire nem számítottatok. Itt vagyok én, a kilógó kártya. És én hoztam létre Sionát.

Leto Nagyúr nem volt hajlandó bővebben kifejteni utalását háznagya, Moneo leányára vonatkozólag. Az ügy kivizsgálás alatt ál.

A Káptalanházat érdeklő más kérdések közül felderítőink az alábbiakkal kapcsolatban találtak adatokat:

A Halszólítók

Leto Nagyúr női hadtestei megválasztották képviselőiket, akik résztvesznek Arrakis Tízévenkénti Ünnepélyén. Három küldöttjük érkezik minden bolygóhelyőrségről. (Lásd a kiválasztottak mellékelt listáját.) Mint általában, felnőtt férfiak most sem lesznek jelen, még a Halszólító tisztek házastársai sem. A kíséreti listán alig történt változás ebben a beszámolási időszakban. Az új nevekhez, ahol tudtuk, csatoltuk a leszármazási információkat is Megjegyzendő, hogy a nevek közül csak kettőt lehet kiemelni, mint a Duncan Idaho-gholák utódait. Semmi újat nem tudtunk ezzel hozzátenni feltevéseinkhez a gholák nemesítési programban történő felhasználásával kapcsolatban.

A Halszólítók és a Bene Gesserit közti szövetség létrehozására irányuló minden kísérletünk kudarcot vallott ebben az időszakban. Leto Nagyúr továbbra is növeli egyes helyőrségei létszámát. Ezenkívül továbbra is hangsúlyozza a Halszólítók egyébirányú funkcióit, és csökkenti katonai szerepük jelentősegét. Ez meghozta a kívánt eredményt: tiszteletet és hálát ébresztett a helyiekben a Halszólító laktanyák jelenlétéért (Lásd azon helyőrségek csatolt listáját, amelyek létszámban növekedtek. Ezek mind a Bene Gesserit, az Ix és a Tleilax hazai bolygóin vannak. A Liga megfigyelése nem erősödött).

Papság

A természetes halálokon és hivatalátvételeken kívül, amelyek a függelékben kerültek felsorolásra, nem történtek jelentős változások A rituális teendők ellátására kinevezett kísérők és tisztségviselők száma továbbra is kevés, hatalmukat pedig korlátozza az az elvárás, hogy bármely fontosabb döntésük előtt konzultálniuk kell Arrakisszal. Syaksa Tisztelendő Anya és mások is úgy vélik, hogy a Halszólítók ilyetén vallásos jellege lassú csökkentés alatt áll.

Nemesítési Program

A Sionára vonatkozó kifejtetlen hivatkozáson és az apjával való kudarcunkon kívül semmi fontosat nem tudunk hozzátenni Leto Nagyúr nemesítési programjára vonatkozó állandó megfigyelésünkhöz. Bizonyítottan van egy bizonyos véletlenszerűség a programjában, amelyet csak megerősít Leto Nagyúr kijelentése a genetikai célokról, de nem lehetünk biztosak abban, hogy igazat mondott Chenoeh nővérnek. Felhívjuk a figyelmet arra a számos esetre, amikor vagy hazudott, vagy drámaian, minden előzetes figyelmeztetés nélkül váltott.

Leto Nagyúr továbbra is tiltja részvételünket nemesítési programjában. Megfigyelői Halszólító laktanyáiban hajthatatlanok abban, hogy „ki kell gyomlálni” azokat a születéseinket, melyeket ők elleneznek. Csak a legszigorúbb ellenőrzéssel voltunk képesek fenntartani a Tisztelendő Anyák létszámát ebben az időszakban. Tilakozásaink válasz nélkül maradtak. Chenoeh nővér egyik egyenes kérdésére Leto Nagyúr ezt válaszolta:

– Legyetek hálásak azért, amitek van.

Ezt a figyelmeztetést hűen idézzük itt. Leto Nagyúrhoz eljuttatunk egy hála-levelet.

Gazdaság

A Káptalanház továbbra is megtartotta fizetőképességét, de a takarékossági intézkedéseken nem lehet lazítani. Sőt, elővigyázatossági okokból néhány új intézkedés is életbe lép a következő időszakban. Ezekben szó lesz a melanzs rituális felhasználásának visszafogásáról, és a szokásos szolgálatainkért felszámított díj emeléséről. Várhatóan duplájára emeljük a Nagy Házak leányainak képzési díját az elkövetkezendő négy jelentési időszak alatt. Ezennel megbízlak benneteket, hogy kezdjetek megfelelő érveket kitalálni ezen intézkedések megindoklására.

Leto Nagyúr megtagadta a fűszeradagunk növelésére irányuló kérelmünket. Indoklást nem adott.

Kapcsolatunk a Kereskedő Házak Általános Fejlesztő Társaságával továbbra is szilárd alapokon nyugszik. A KHAFT az előző időszak során létrehozott egy regionális kartellt a Csillagékszerekre, amely révén jelentős haszonra tettünk szert tanácsadó és tárgyaló szolgálatainkkal. A haszon, ami ebből a megegyezésből származik, több, mint elegendő a Giedi Prime-on elszenvedett veszteségeink kiegyenlítésére. A Giedi Prime-i beruházás leírásra került.

A Nagy Házak

Harmincegy korábbi Nagy Házat sújtott a gazdasági katasztrófa ebben a jelentési időszakban. Csak hatnak sikerült megtartania az Alsóbb Ház státust. (Lásd a mellékelt listát.) Ezzel folytatódik az az elmúlt ezredévekben megfigyelt trend, hogy a valamikori Nagy Házak fokozatosan háttérbe szorulnak. Meg kell jegyezni, hogy az a hat, aki elkerülte a teljes összeomlást, mind jelentős befektetője volt a CHOAM-nak, ötüknek pedig jelentős része van a Csillagékszer-tervben. Az egyetlen kivétel megosztott portfolióval operál, többek közt caladani antik cetszőrmével foglalkoznak.

(Ponji-rizs tartalékunk majdnem kétszeresére nőtt ebben az időszakban, cetszőrme-állományunk rovására. E döntés okait a következő időszakban tekintjük át).

Családi élet

Mint azt megfigyelőink az előző kétezer évben is tanúsították, a családi élet homogenizálódása zavartalanul folytatódik. Várható, hogy ez alól kik képeznek kivételt: a Liga, a Halszólítók, a Tleilax alakváltó Arctáncoltatói (akik minden változtatási erőfeszítés ellenére továbbra is makacs öszvérek), és persze mi magunk.

Meg kell említeni, hogy a családi körülmények egyre inkább hasonlóvá válnak mindenhol, bolygó-lakhelytől függetlenül. Olyan körülmény ez, amit nem lehet a véletlen művének tulajdonítani. Ebben Leto Nagyúr grandiózus tervének egy apró megnyilvánulását látjuk. Még a legszegényebb családok is jóltápláltak, ez igaz, de a mindennapi élet körülményei egyre mozdulatlanabbak.

Hadd emlékeztessünk benneteket egy kijelentésre, amit a jelentések szerint Leto Nagyúr tett majdnem nyolc nemzedékkel ezelőtt:

– Én vagyok az Impérium egyetlen megmaradt látványossága.

Syaksa Tisztelendő Anya kínált egy elvi magyarázatot erre a trendre, egy olyan elméletet, amelyet egyre többen osztanak közülünk. Syaksa T.A. olyan cselekvési okot tulajdonít Leto Nagyúrnak, ami a hidraulikus despotizmus elvén alapszik. Mint tudjátok, hidraulikus despotizmus csak akkor lehetséges, ha egy olyan anyag vagy feltétel, amitől az élet alapjaiban függ, egy viszonylag szűk és központosított hatalom kezében van. A hidraulikus despotizmus fogalma akkorról ered, amikor az öntözővíz folyása az abszolút függőség követelményszintjére emelt emberi populációkat. Amikor a vizet elzárták, az emberek tömegesen haltak meg.

Ez a jelenség sokszor megismétlődött az emberi történelem során, és nem csak a vízzel vagy a művelhető földek termékeivel, de szénhidrogén hajtóanyagokkal is, mint az olaj és a szén, amelyeket csővezetékek vagy más elosztóhálózatok révén szabályoztak. Valamikor, amikor az elektromosság elosztása csak a felszínt összevissza behálózó vezeték-kötegekkel volt megoldható, akkor még ez az energiaforrás is a hidraulikus despotizmus eszköze lett.

Syaksa T.A. úgy véli, hogy Leto Nagyúr a még erősebb melanzs-függőség felé építi az Impériumot. Érdemes megjegyezni, hogy az öregedési folyamatot ma már betegségnek lehet nevezni, amire a melanzs különleges kezelést nyújt, ha nem is gyógyulást. Syaksa T. A. szerint Leto Nagyúr még odáig is elmehet, hogy elterjeszt egy új betegséget, amit csak a melanzs segítségével lehet visszaszorítani. Bár ez túlzó feltételezésnek tűnhet, nem szabad kihagyni a számításból. Ennél különösebb dolgok is megtörténtek már, és nem feledkezhetünk el arról sem, milyen szerepet játszott a szifilisz az emberiség korai történelmében.

Szállítás/Liga

A hárommódú kombinált szállítás, ami valaha az Arrakis sajátos jellemzője volt (a földön szuszpenzorral felfüggesztett raklapokkal, a levegőben ornitopterrel, bolygón kívül pedig a Liga hajóival), az Impérium egyre több bolygóján válik uralkodóvá. Ez alól Ix a fő kivétel.

Mi ezt részben az ülő és mozdulatlan életforma felé haladó visszafejlődésnek tulajdonítjuk, részben viszont az Arrakis példájának másolásából ered. Az általánossá vált ellenérzés az ixi játékszerekkel szemben szintén nem kis szerepet játszik ebben a trendben. Ezenkívül a Halszólítók is ezt a módszert terjesztik, hogy megkönnyítsék saját munkájukat, és fenntartsák a rendet.

A Liga részéről ebben a trendben ott van Navigátoraik feltétlen függése is a melanzstól. Ezért gondosan szemmel kell tartanunk a Liga és Ix azon közös törekvését, hogy gépi eszközökkel helyettesítsék a Navigátorok előrelátó képességét. Melanzs vagy más pályakivetítő szerek nélkül minden Liga-szállítmány katasztrófát kockáztat. Bár nem táplálunk vérmes reményeket ezzel a Liga-Ix tervvel kapcsolatban, a siker lehetősége mindig fennállhat, és ahogy a feltételek lehetővé teszik, erről jelentést is teszünk.

Az Istencsászár

Kisebb növekedésen kívül nem sok változást fedeztünk fel Leto Nagyúr testi megjelenésében. A szóbeszéd szerinti vízundora nem nyert megerősítést, bár a víz alkalmazása a Dűnén az eredeti homokférgek elleni védelmül részletesen szerepel régi feljegyzéseinkben, miként a víz-halál is, amikor a fremenek egy kis férget öltek meg, hogy az orgiáikban használt fűszer-kivonatot kinyerjék belőle.

Figyelemreméltó bizonyítékok vannak arra, hogy Leto Nagyúr megerősítette Ix feletti felügyeletét, valószínűleg a Liga-Ix közös terv miatt. Egy ilyen terv sikere érthetően csökkentené hatalmát az Impérium fölött.

Továbbra is üzletel Ix-szel, most kiegészítést rendelt a kocsijához.

Egy új Duncan Idaho gholát küldött Leto Nagyúr udvarába a Tleilax. Ez kétségtelenné teszi, hogy az előző ghola meghalt, bár halálának módja nem ismeretes. Felhívjuk figyelmeteket azokra az utalásokra, melyek szerint Leto Nagyúr maga ölte meg némelyik gholáját.

Egyre több a bizonyíték arra, hogy Leto Nagyúr számítógépeket használ. Ha tényleg megszegi saját tilalmát és a Butleri Dzsihad előírásait, akkor megszerzett bizonyítékaink révén növelhetjük rá a befolyásunkat, talán olyan mértékig is, hogy létrehozzunk bizonyos régóta esedékes vegyes vállalatokat. Nemesítési programunk szuverén ellenőrzése továbbra is elsőrendű kérdés marad. Mindazonáltal folytatjuk felderítő munkánkat az alábbi kérdésekben:

Mint ezelőtt is minden jelentésben, most is említést kell tennünk Leto Nagyúr jövőbelátásáról. Kétség nem fér hozzá, hogy képes jövőbeli események látására; ez a jóstehetség még mindig politikai hatalmának talpköve.

Mi nem szállunk szembe ezzel!

Hisszük, hogy minden fontos akciónkról jó előre tud. Ezért ahhoz a szabályhoz tartjuk magunkat, hogy nyíltan nem fenyegetjük sem a személyét, sem tervének azon részeit, amelyről tudomásunk van. A továbbiakban a következőt üzenjük neki:

"Mondd meg, ha fenyegetünk, hogy felhagyhassunk vele."

És:

"Mondd el nekünk nagyszerű tervedet, hogy segíthessük."

Egyik kérésre sem kaptunk választ tőle ebben az időszakban.

Az ixiek

A Liga-Ix terven kívül nem sok jelentőségük van a jelentés szempontjából. Ix új nagykövetet küldött Leto Nagyúr udvarába, egy bizonyos Hwi Noreet, annak a Malkynak az unokahúgát, aki állítólag olyan vidám társaságul szolgált az Istencsászárnak. Az új kinevezés oka nem ismert, bár van egy kevés bizonyíték arra, hogy ezt a Hwi Noreet valamely különleges célra tenyésztették ki, valószínűleg éppen arra, hogy Ix képviselője legyen az udvarnál. Okunk van azt hinni, hogy Malkyt ugyanezen hivatali kontextus szem előtt tartásával gén-tervezték meg.

Folytatjuk a nyomozást.

A Múzeumi Fremenek

A valamikori büszke harcosok ezen degenerált maradványai továbbra is megbízható információink gazdag forrásai az arrakisi ügyekről. Jelentős költségvetési tételt képviselnek következő jelentési időszakunkra, mert pénzbeli igényeik növekednek, mi pedig nem merjük feldühíteni őket.

Érdekes, hogy bár életük kevés hasonlóságot mutat őseikével, a fremen szertartások végrehajtásában és a régi fremen viselkedésmód utánzásában tökéletesek. Ezt a Halszólítók hatásának tulajdonítjuk, amit a fremenek kiképzésére fejtenek ki.

A Tleilax

Nem számítunk semmilyen meglepetésre az új Duncan Idaho gholával kapcsolatban. A Tleilax rövid pórázon van, amióta egyszer megpróbáltak módosítani az eredeti sejtjeinek természetén és pszihéjén.

A Tleilax egy követe nemrégiben újra megkísérelt minket belecsábítani egy olyan közös vállalkozásba, amelynek bevallott célja egy teljesen női társadalom létrehozása, ahol nincs szükség férfiakra. Nyilvánvaló okokból, többek közt azért is, mert semmilyen szempontból nem bízunk a Tleilaxban, a szokásos udvarias elutasító választ adtuk. A Leto Nagyúr Tízéves Ünnepségére küldött követünk erről részletesen be fog számolni neki.

Tisztelettel:

Syaksa, Yitob, Mamulut, Eknekosk és Akali Tisztelendő Anyák kezébe.

Bármilyen furcsa is, még az olyan nagy küzdelmek, amiket a feljegyzéseimből láttok kibontakozni még ezek sem mindig láthatóak a résztvevők számára. Sok múlik azon, hogy az emberek miről álmodoznak a szívük titkos mélyén. Én mindig épp ugyanannyit törődtem az álmok formálásával mint az eseményekével. Írásom sorai közt ott van a küzdelem azzal a képpel, ahogy az emberiség önmagát látja – verítékes vetélkedés ez egy olyan terepen, ahol legsötétebb múltunk motívumai merülhetnek fel tudattalan tárlójukból és olyan eseményekké válhatnak, amelyekkel nem csak hogy együtt kell élnünk, de meg is kell küzdenünk. Hidrafejű szörnyeteg, ami mindig a vak oldalról támad. Azért imádkozom hát, hogy amikor bejártátok az Arany Ösvény rám eső részét, többé már ne ártatlan gyermekek legyetek, akik olyan zenére táncolnak, amit nem is hallanak.

Ellopott Feljegyzések

Nayla egyenletes, súlyos léptekkel mászott fel az Istencsászár fogadószobájába vezető körkörös lépcsőn a Citadella déli tornyának tetejére. Valahányszor áthaladt a torony délnyugati ívén, a keskeny vágású ablakokból poros arany csíkok vetődtek eléje. Tudta, a mögötte húzódó falban van egy ixi lift, ami elég nagy ahhoz, hogy még az Istencsászár roppant tömegét is felvigye a felső szobába, ahhoz meg főleg elég nagy, hogy az ő sokkal kisebb teste beleférjen, mégsem vette zokon, hogy a lépcsőn kell mennie.

Az üvegezetlen ablaknyílásokon beáramló levegő a szélfútta homok megpörkölődött kovakő szagát hozta. Az alacsonyan járó nap fényében fellobbantak a belső fal ásvány-lapjainak vörös csillámai. Nayla időnként kipillantott a dűnékre az ablaknyílásokon keresztül. De egyszer sem állt meg, hogy megcsodálja mindazt, ami körülötte van.

– Hősiesen türelmes vagy, Nayla – mondta neki egyszer az Istencsászár.

Ezeknek a szavaknak az emléke melegítette most át a nőt.

A tornyon belül Leto követte Nayla haladását, fel a lépcsőn, ami körbefogta az ixi csőliftet. A nő közeledését is egy ixi műszerrel figyelte, ami közvetlenül a szeme elé vetítette ki Nayla kicsinyített képét.

Milyen precízek a mozdulatai, gondolta Leto.

Tudta, hogy ez a precizitás a szenvedélyes egyszerűségből ered.

Nayla kék Halszólító egyenruháját viselte, és egy körgalléros köpenyt, sólyom-hímzés nélkül. Miután elhaladt a torony aljában lévő őrhely mellett, hátradobta a cibus-csuklyát, amit a parancs szerint az ilyen személyes látogatások alkalmával viselnie kellett. Tömbszerű, izmos teste olyan volt, mint sok másnak a testőrök közül, de az arcának nem volt párja Leto emlékei közt – majdnem teljesen szögletes arc, olyan széles szájjal, mely mintha az egész fejet átérte volna – az illúziót a sarkokból kiinduló mély ráncok okozták. A szemei halványzöldek, rövidre nyírt hajának színe mint a régi elefántcsont. Homloka csak erősítette a szögletesség benyomását: szinte teljesen lapos volt, halvány szemöldökökkel, melyek szinte észrevétlenek maradtak a parancsoló szemek felett. Az orra egyenes, keskeny vonal, alig valamivel a keskeny száj fölött ért véget.

Amikor beszélt, roppant állkapcsai úgy nyíltak és zárultak, mint valami ősi ragadozóé. Erejét a Halszólítók körein kívül kevesen ismerték, köztük viszont legendás volt. Leto látta, amikor egy kézzel felemelt egy száz kilós férfit. A jelenlétét Arrakison eredetileg Moneo közreműködése nélkül szervezték meg, bár a háznagy tudta, hogy Leto a Halszólítóit titkosügynökként is használja.

Leto elfordult a menetelő képtől, és kinézett a széles nyíláson, ami délre nyílt, a sivatagra. A távoli sziklák színei, a barna, arany, ámbraszín árnyalatok ott táncoltak a szeme előtt. Az egyik messzi szirtfokon húzódott egy rózsaszín csík, melynek színárnyalata pontosan olyan volt, mint a kócsagtollé. Kócsagok ugyan már nem léteztek, csak Leto emlékeiben, mégis azonosítani tudta belső látásával a halvány pasztellszín sávot, és hirtelen mintha a szeme előtt szállt volna el a rég kihalt madár.

Tudta, hogy a fölfelé vezető út még Naylát is kimeríti. A nő meg is állt pihenni, két lépéssel a háromnegyed utat mutató jel mögött, pontosan ugyanott, ahol máskor is megáll. Ez is része volt precizitásának; Leto éppen ezért hozatta ide Seprek távoli helyőrségéből.

Egy Dűne-sólyom húzott el a nyílás előtt, alig egy szárnyhossznyi távolságra a külső faltól. Figyelmét a Citadella aljának árnyai kötötték le. Néha felbukkantak ott kisebb állatok, ezt Leto is tudta. A sólyom röptén túl, a láthatár szélén felhősávot látott.

Nagyon furcsák voltak ezek a dolgok a benne lakozó régi fremennek: felhők, eső és nyílt vizek Arrakison.

Leto emlékeztette a belső hangokat: Ennek az utolsó sivatagnak, az én Sareeremnek a kivételével a Dűne átformálása zöldellő Arrakisszá, könyörtelenül folyik uralmam első napja óta.

Az emberek nem vették észre, hogy a földrajzi környezet mennyire befolyásolja a történelmet, gondolta Leto. Inkább csak a történelemnek a környezetre gyakorolt hatását tanulmányozták.

Kié ez a folyam? Ez a zöld völgy? Ez a félsziget? Ez a bolygó?

Egyikünké sem.

Nayla megint nekiindult, tekintetét a legyőzendő lépcsősorra szegezve. Leto gondolatai köréje csoportosultak.

Sok szempontból ő a leghasznosabb segédem, aki valaha is dolgozott nekem. Az istene vagyok. Fenntartások nélkül imád. Még amikor játékból megtámadom a hitét, akkor is csak próbának veszi az egészet. Erősebbnek tartja magát minden próbánál.

Amikor elküldte a lázadók közé, és meghagyta neki, hogy mindenben engedelmeskedjen Sionának, ő nem kérdezősködött. Amikor kételyei támadtak, de még amikor szavakba öntötte is kételyeit, a saját gondolatai mindig elegendőek voltak hite megerősítésére… legalábbis eddig. A legutóbbi üzenetek kétségtelenné tették, hogy Naylának a Szent Jelenlétre van szüksége belső ereje megszilárdításához.

Leto visszaemlékezett Naylával folytatott első beszélgetésére: a nő szinte remegett az igyekezettől, hogy megfeleljen neki.

– Még akkor is engedelmeskedned kell, ha Siona elküld, hogy ölj meg engem. Sosem szabad megtudnia, hogy engem szolgálsz.

– Téged senki sem tud megölni, Uram.

– Akkor is engedelmeskedned kell Sionának.

– Hogyne, Uram. Hisz’ Te ezt parancsoltad.

– Mindenben engedelmeskedned kell neki.

– Úgy lesz, Uram.

Újabb próba. Nayla nem kérdőjelezi meg a tesztjeimet. Úgy veszi őket, mint a bolhacsípéseket. Az ő Ura parancsolta? Akkor Nayla engedelmeskedik. Nem szabad hagynom, hogy bármi megváltoztassa ezt a kapcsolatot.

A régi időkben remek Shadout lett volna belőle, gondolta Leto. Többek közt ezért adott Naylának egy kriszkést, egy valódi darabot, még Tabr sziecsből. Stilgar egyik feleségéé volt. Nayla egy rejtett tokban viselte a ruhája alatt, inkább talizmán, semmint fegyver gyanánt. Az eredeti szertartás keretében adta át neki. A ceremónia nagy meglepetésére olyan érzelmeket hívott elő benne, melyeket örökre eltemetettnek hitt.

– Ez Shai-Hulud foga.

Ezüstös bőrű kezével a nő felé nyújtotta a pengét.

– Vedd el, és része leszel múltnak és jövőnek egyaránt. Ha beszennyezed, múltad nem ad neked jövőt. – Nayla átvette a pengét, aztán a tokot.

– Fakassz vért az ujjadból – parancsolta Leto. Nayla engedelmeskedett.

– Tedd a tokjába. És sose vedd elő anélkül, hogy vért ne fakasztanál vele.

Nayla ennek is engedelmeskedett.

Miközben Leto Nayla háromdimenziós, közeledő alakját nézte, a régi szertartás emléke szomorúsággal töltötte el.

Ha a pengét nem gondozzák az ősi fremen módszerrel, egyre törékenyebbé és használhatatlanabbá válik. Nayla életében talán még megtartja kriszkés-alakját, de tovább már nem sokáig.

Eldobtam a múlt egy darabját.

Milyen szomorú, hogy a múltbeli Shadout mára Halszólítóvá vált. És egy valódi kriszkést arra használnak, hogy egy szolgát még erősebben az urához kössenek vele. Tudta, hogy sokan valódi papnőkként gondolnak Halszólítóira Leto válaszaként a Bene Gesseritre.

"Új vallást csinál", mondta a Bene Gesserit.

Ostobaság! Nem csináltam vallást. Én vagyok a vallás.

Nayla belépett a torony-szentélybe, és megállt három lépésnyire Leto kocsijától. Tekintetét illő alázattal a földre sütötte.

Leto még mindig elmerülve emlékeiben, rászólt:

– Nézz rám!

A nő engedelmeskedett.

– Egy szent ocsmányságot hoztam létre – mondta. – Ez a személyem köré épített vallás undorít!

– Igen, Uram.

Nayla zöld szemei kérdés, ugyanakkor megértés nélkül tekintettek rá. Egyikre sem volt szüksége.

Ha leküldeném, hogy szedje össze a csillagokat, elmenne és megpróbálná. Megint azt gondolja, próbára akarom tenni. Komolyan fel tud dühíteni.

– Ennek a gyalázatos vallásnak velem együtt kell véget érnie! – kiáltotta Leto. – Miért akarnék egy vallást rászabadítani a népemre? A vallások belülről rothadnak csakúgy, mint az Impériumok és az emberek! Az egész ugyanaz.

– Igen, Uram.

– A vallás radikálisokat és fanatikusokat szül, mint amilyen te is vagy!

– Köszönöm Neked, Uram.

A rövidéletű álharag visszasüllyedt emlékezetének mélységeibe. Semmi sem csorbította meg Nayla hitének gyémántkemény felületét.

– Topri jelentést küldött nekem Moneón kersztül – mondta Leto. – Mondj valamit nekem erről a Topriról.

– Topri egy féreg.

– Nem így hívtok engem is a lázadók berkeiben?

– Én mindenben engedelmeskedem Uramnak – Tus!

– Akkor hát Toprival nem érdemes foglalkozni? – kérdezte Leto.

– Siona jól becsülte fel őt. Ügyetlen. Olyan dolgokat mond el, amit mások továbbmondanak és így kiderül, hogy benne van a keze a dologban. Alig kezdett el beszélni Kobat, Siona már biztos volt benne, hogy Topri kém.

Ebben mindenki egyetért, még Moneo is, gondolta Leto. Topri nem valami jó kém.

Ez a tudat felderítette. A kicsinyes mesterkedések zavaros vize számára tökéletesen átlátható maradt. A szereplők beleillettek a terveibe.

– Siona nem gyanakszik rád? – kérdezte Leto.

– Én nem vagyok ügyetlen.

– Tudod, miért hívattalak?

– Hogy próbára tedd a hűségemet.

Ó, Nayla. Milyen keveset tudsz te a próbákról.

– Szeretném, ha véleményt mondanál Sionáról. Látni akarom az arcodon, a mozdulataidban, és hallani akarom a hangodban – mondta Leto. – Készen áll?

– A Halszólítóknak szükségük van rá, Uram. Miért kockáztatod, hogy elveszítsd?

– Az erőltetés a legbiztosabb módja annak, hogy elveszítsem azt, amit a legnagyobbra becsülök benne – mondta Leto. – Teljesen érintetlen képességekkel kell hozzám jönnie.

Nayla lesütötte a szemét.

– Ahogy kívánod, Uram.

Leto felismerte ezt a választ. Mindig így reagált Nayla, valahányszor nem értett meg valamit.

– Túl fogja élni a próbát, Nayla?

– Annak alapján, amit a próbáról mondtál, Uram… – Nayla Letóra nézett, és vállat vont. – Nem tudom, Uram. A farkasokat csak ő úszta meg élve. De a gyűlölet irányítja.

– Ez természetes. Mondd meg nekem, Nayla, mit fog csinálni azokkal a dolgokkal, amiket ellopott tőlem?

– Hát Topri nem beszélt a könyvekről, amik a TE Szent Szavaidat tartalmazzák?

Milyen furcsa, hogy pusztán a hangjával képes nagybetűssé változtatni a szavakat, gondolta Leto. Kurtán válaszolt.

– De igen. Az ixiek kaptak egy példányt, és hamarosan a Liga meg a Nővérek is ezen fogják törni a fejüket.

– Mik ezek a könyvek, Uram?

– Az én üzenetem a népemnek. Azt akarom, hogy elolvassák őket. Arra vagyok kíváncsi, hogy mit mondott Siona azokról a Citadella-tervekről, amiket megszerzett.

– Azt mondja, hogy valahol a Citadelládban roppant melanzs-készlet rejtőzik, Uram, és a tervek majd megmutatják, hol.

– Nem fogják megmutatni. Alagutat akar ásni?

– Ixi berendezéseket keres hozzá.

– Ixtől nem fog kapni.

– Tényleg van fűszerkészlet, Uram?

– Igen.

– Járja egy történet arról, milyen védelem alatt áll a készleted, Uram. Maga az Arrakis pusztulna el, ha bárki megpróbálná ellopni a Te melanzsodat. Ez igaz?

– Igen. És ez szétszórná a birodalmat. Semmi sem maradna meg sem a Liga, sem a Nővérek, sem Ix, sem Tleilax, de még a Halszólítók sem.

A nő megborzongott.

– Nem fogom hagyni, hogy Siona megpróbálja.

– Nayla! Én azt parancsoltam neked, hogy mindenben engedelmeskedj Sionának. Hát így szolgálsz engem?

– Uram! – Nayla csak állt ott dühe félelmében, közelebb ahhoz, hogy elveszítse hitét, mint bármikor máskor. Leto krízist okozott benne, és tudta, mi lesz a vége. A nő lassan elernyedt. Leto úgy látta a gondolatai alakját, mintha Nayla fényes betűkkel teregette volna ki eléje.

A végső próba!

– Visszamész Sionához, és saját életeddel véded az övét – mondta Leto. – Ez az a feladat, amit kitűztem neked, és amit elfogadtál. Ezért lettél kiválasztott. Ezért hordozol egy Stilgar házából való pengét.

Nayla jobb keze a köpenye alá rejtett kés felé indult.

Milyen biztos, gondolta Leto, hogy egy fegyver előre látható viselkedésre készteti az embereket.

Izgatottan figyelte Nayla merev testét. A nő szemében semmi nem volt az imádaton kívül.

A szavak örök zsarnoksága… és én mennyire megvetem!

– Akkor hát, menj! – reccsent rá. Nayla megfordult, és elmenekült a Szentséges Jelenléttől.

Megéri?, tűnődött Leto.

De Nayla megmondta, amit tudni akart. Nayla megújult a hitében, és pontosan feltárta azt a dolgot, amit Leto nem tudott meglátni Siona halványuló képében. Nayla ösztöneiben meg lehet bízni.

Siona elérte azt a robbanásveszélyes pillanatot, amire szükségem van.

A Duncanek mindig furcsállták, hogy nőkből állítom össze a támadó csapataimat, de az én Halszólítóim minden szempontból ideiglenes hadsereg csupán. Amíg erőszakosak és gonoszak tudnak lenni, a nők alapvetően különböznek a férfiaktól abban, ahogyan a harchoz viszonyulnak. A teremtés bölcsője örökké arra szánja őket, hogy inkább védelmezzék az életet. Ők bizonyultak az Arany Ösvény legjobb őrzőinek. Én pedig a kiképzésükkel megerősítem ezt a képességet. Egy időre kiveszem őket a mindennapi teendők közül. Különleges élményeket adok nekik, amikre egész további életükben örömmel tekinthetnek vissza. Nővéreik társaságában telnek éveik, miközben sokkal fontosabb eseményekre készülnek föl. Amit valaki egy ilyen társaságtól kap, az mindig nagy dolgokra készíti fel. Nosztalgia köde fedi a nővéreikkel eltöltött napok emléket, valami mássá változtatva azt az időt, mint ami valójában volt. Manapság így változik a történelem. Az egy időben élők nem ugyanazt a kort öröklik. A múlt állandó változásban van, de ezt csak kevesen veszik észre.

Ellopott Feljegyzések

Miután üzenetet küldött a Halszólítóknak, Leto késő éjszaka ment le a kriptába. Úgy ítélte meg, hogy az első beszélgetést az új Duncan Idahóval legjobb lesz sötét teremben kezdenie, ahol a ghola hallja majd, hogyan írja le magát Leto, mielőtt valóban meglátná az élő-féreg testet. A központi körterem egyik oldalában volt egy kis, fekete kőbe vésett fülke, ami éppen megfelelt a célnak. A kamra elég nagy ahhoz, hogy Leto a kocsijával együtt beférjen, de a mennyezet alacsony. A fényt rejtett fénygömbök adták, amelyeket ő vezérelt. Csak egy ajtaja volt, de az két részes. Az egyik a nagy a Királyi Kocsinak, a másik kisebb ajtó pedig az emberi méreteknek.

Leto begördült a kamrába, lezárta a nagy kaput, és kinyitotta a kicsit. Aztán felkészült a próbára.

Az unalom egyre nagyobb problémát jelentett számára. A tleilaxi gholák sablonja unalmasan ismétlődött. Egyszer Leto még üzenetet is küldött a Tleilaxnak, hogy ne merjenek több gholát küldeni, de azok tudták, hogy ebben a dologban kivételesen megszeghetik a parancsát.

Néha azt hiszem, csak azért csinálják, hogy élvezzék az engedetlenségüket!

A Tleilax egy olyan fontos dologban bízott, amiről tudták, hogy más ügyekben is megvédi őket.

Egy Duncan jelenléte örömet okoz a bennem élő Paul Atretidesnek.

Leto ezt el is magyarázta Moneónak, amikor a háznagy még az első napjait töltötte a Citadellában:

– A Duncaneknek többel kell idejönniük, mint pusztán a Tleilax előkészítésével. Gondoskodj róla, hogy hurijaim kedvesek legyenek a Duncanekhez, és válaszoljanak bizonyos kérdéseikre.

– Milyen kérdésekre, Uram?

– Azt ők tudják.

Moneo persze alaposan kitanulta a procedúrát az évek során.

Leto hallotta Moneo hangját a sötét szobán túl, aztán a Halszólító kíséret hangját, és az új ghola tétován ismerős lépteit.

– Azon az ajtón menj be – mondta Moneo. – Bent sötét lesz, és mi becsukjuk mögötted az ajtót. Csak állj meg ott bent, és várd meg, amíg Leto Nagyúr beszélni kezd.

– Miért lesz sötét? – A Duncan hangja csak úgy fortyogott az agresszív balsejtelemtől.

– Majd ő elmagyarázza.

Idahót betuszkolták a szobába, és az ajtó bezárult mögötte.

Leto tudta, mit lát a ghola csak árnyakat az árnyak közt, és olyan sötétséget, amelyben még egy hang forrását sem lehet megtalálni. Mint mindig, Leto most is Paul Muad’Dib hangjával kezdte a játékot.

– Örülök, hogy újra látlak, Duncan.

– Nem látlak!

Idaho harcos volt, a harcos pedig támad. Ez meggyőzte Letót arról, hogy a ghola teljesen helyreállított mása az eredetinek. Az a színjáték, amivel a Tleilax újraélesztette a gholák halál előtti emlékeit, mindig hagyott bizonytalanságokat a ghola agyában. Némelyik Duncan azt hitte, hogy egy valódi Muad’Dibet fenyegetett. Ennek a példánynak is ilyen illúziói vannak.

– Hallom Paul hangját, de nem látom – mondta Idaho. Nem próbálta leplezni csalódottságát, hagyta, hogy minden érződjön a hangjában.

Egy Atreides miért játszik ilyen ostoba játékot? Paul már régen halott, ez csak Leto, Paul újjáéledt emlékezetének hordozója… és még sok más ember emlékezetéé! Már ha hinni lehet a tleilaxiak történeteinek.

– Biztosan elmondták neked, hogy a legújabb vagy a másolatok hosszú sorában – mondta Leto.

– Nincsenek ilyen emlékeim.

Leto látta, hogy Duncan a hisztéria szélén áll, és ezt a harcos-hősködés is csak alig-alig leplezi. Az átkozott tleilaxi helyreállító taktikák a szokásos elmebeli káoszt eredményezték. Ez a Duncan majdhogynem sokkos állapotban érkezett, és erősen gyanította, hogy őrült. Leto tudta, hogy a legóvatosabb meggyőzési módszerekre lesz szükség ahhoz, hogy megnyugtassa a szerencsétlen fickót. Ez érzelmileg mindkettejük számára nagyon megterhelő lesz.

– Sok változás történt, Duncan – mondta Leto. – De egy dolog mindig változatlan maradt. Én még mindig Atreides vagyok.

– Azt mondták, hogy a tested…

– Igen, az is megváltozott.

– Az átkozott Tleilax! Megpróbáltak megöletni velem valakit, aki… olyan volt, mint te. Hirtelen eszembe jutott, ki vagyok, és ott volt ez a… Lehetett egy Muad’Dib ghola?

– Arctáncoltató trükk volt csak, efelől megnyugtathatlak.

– A külseje és a beszéde úgy hasonlított… Biztos vagy benne?

– Csak színész volt, semmi több. Életben maradt?

– Hát persze! Így indították be az emlékeimet. Elmagyarázták az egész átkozott dolgot. Igazat mondtak?

– Igazat, Duncan. Irtózom tőle, de megengedem, azért az örömért, hogy velem legyél.

A potenciális áldozatok mindig életben maradnak, gondolta Leto. Legalábbis a Duncaneknél, akiket én látok. Voltak mellécsúszások, amikor az ál-Paul ütött, és a Duncanek haltak meg. De mindig van új sejt, amit gondosan megőriztek az eredetiből.

– Mi van a testeddel? – kérdezte Idaho.

Muad’Dib most már mehet: Leto visszatért a saját hangjához.

– Elfogadtam a homoki pisztráng-bőrt. Azóta is állandóan változtatnak.

– Miért?

– Majd elmesélem, ha eljön az ideje.

– A Tleilaxon azt mondták, úgy nézel ki, mint egy homokféreg.

– És a Halszólítóim mit mondtak?

– Ők azt mondták, hogy te vagy Isten. Miért hívod őket Halszólítóknak?

– Régi beidegződés. Az első papnők álmukban halakhoz beszéltek. Értékes dolgokat tudtak meg így.

– Honnan tudod?

Én vagyok mind, azok a nők… és minden, ami előttük és utánuk volt. – Leto hallotta, hogy Idaho szárazon nyel.

– Már értem, miért kell a sötét. Időt adsz nekem, hogy alkalmazkodjak.

– Mindig gyors eszű voltál, Duncan. – Kivéve, amikor nem.

– Mennyi ideje tart az átváltozásod?

– Több, mint háromezerötszáz éve.

– Akkor hát igaz, amit a Tleilaxon hallottam.

– Már nem nagyon mernek hazudni.

– Ez hosszú idő.

– Nagyon hosszú.

– A Tleilax már… sok másolatot csinált belőlem?

– Sokat.

Ideje, hogy megkérdezd, hányat, Duncan.

– Hányat?

– Magad is megnézheted majd a nyilvántartást.

Így kezdődik, gondolta Leto.

Ez a változás mintha mindig elégedetté tette volna a Duncaneket, de nem volt menekvés a kérdés elől:

Hány volt már belőlem?

A Duncanek nem tettek különbséget a testek közt, bár nem érhettek kölcsönös élmények két azonos alomból származó gholát.

– Emlékszem a halálomra – mondta Idaho. – Harkonnen pengék, rengeteg, és mind téged meg Jessicát próbálták elérni.

Leto a pillanatnyi játék kedvéért visszaváltott Muad’Dib hangjára.

– Én is ott voltam, Duncan.

– Én az előző helyére jöttem, ugye? – kérdezte Idaho.

– Így van – mondta Leto.

– És a másik… önmagam… hogy halt meg?

– Minden test kifárad egyszer, Duncan. Benne van a feljegyzésekben.

Leto türelmesen várt, és azon tűnődött, hogy a megszelídített verzió vajon mennyi idő után kelti fel ennek a Duncannek a gyanakvását.

– Hogy nézel ki valójában? – kérdezte Idaho. – Mi ez a homokféreg-test, amiről a Tleilax beszélt?

– Valamiféle homokférgek lesznek belőle… valamikor. Már jócskán előrehaladt az átváltozás útján.

– Mit értesz az alatt, hogy valamiféle?

– Több idegdúca lesz. Öntudatra ébred.

– Nem lehetne egy kis fényt csinálni? Szeretnélek látni.

Leto parancsot adott a fényeknek. Ragyogó világosság töltötte be a termet. A fekete falak és a fényforrások elrendezése Letóra koncentrálta a fényt, és feltárta minden látható részletét.

Idaho pillantása végigfutott a csillámló ezüstszürke testen, észrevette a homokféreg szelvényeinek kezdeményeit, a hullámos hajlatokat… az apró kidudorodásokat, amelyek valaha lábak voltak ráadásul az egyik furcsamód mintha rövidebb lett volna a másiknál. Aztán szemügyre vette az épségben maradt kezeket, végül felnézett a csuklyával körülvett arcra, amely rózsaszín bőrével majdnem elveszett a szürke tömegben: nevetséges kitüremkedés ezen a testen.

– Nos, Duncan – mondta Leto, – én figyelmeztettelek. – Idaho szavak nélkül az élő-féreg testre mutatott. Leto kérdezett helyette: – Hogy miért? – Idaho bólintott.

– Még mindig Atreides vagyok, Duncan, és ennek a névnek minden becsületével mondhatom neked, hogy kényszerítő okok vezettek erre.

– Mi lehetett olyan…

– Időben meg fogod tudni.

Idaho erre csak lassan megcsóválta a fejét.

– Nem kellemes megvilágosodás ez – mondta Leto. – Először más dolgokat is meg kell tanulnod hozzá. Bízz egy Atreides szavában.

Leto az évszázadok alatt rájött, hogy ez a hivatkozás Idaho alapvető hűségére minden iránt, ami Atreides elnyomja a személyes kérdések azonnal feltörő áradatát. És a módszer megint bevált.

– Tehát újra az Atreideseket kell szolgálnom – mondta Idaho. – Ez ismerősen hangzik, így van?

– Sok szempontból igen, öreg barátom.

– Neked talán öreg vagyok, de magamnak nem. Miben áll a szolgálatom?

– A Halszólítók nem mondták el?

– Azt mondták, én fogom irányítani az elitgárdádat, azt a csapatot, amit a saját soraikból fognak kiválogatni. Én ezt nem értem. Egy hadsereg, csupa nőből?

– Megbízható társra van szükségem, aki vezeti a testőrségemet. Van valami ellenvetésed?

– Miért nők?

– A nemek között olyan viselkedésbeli különbségek vannak, amelyek a nőket különösen alkalmassá teszik erre a szerepre.

– Nem válaszoltál a kérdésemre.

– Alkalmatlannak tartod őket?

– Némelyikük meglehetősen keménynek tűnt, de…

– A többiek meg… túl gyengédek voltak hozzád, ugye?

Idaho elvörösödött.

Leto bájosnak találta ezt a reakciót. A Duncanek azon kevesek közé tartoztak ebben a korban, akik még képesek voltak ilyesmire. Ez érthető volt: a Duncanek régi kiképzésének terméke személyes tisztességérzetük – nagyon lovagias.

– Nem értem, miért nőkre bízod a biztonságodat – mondta Idaho. A vér lassan lement az arcából. Vadul meredt Letóra.

– Pedig én mindig éppen úgy megbíztam bennük, ahogy benned is az életemmel.

– És mitől kell megvédenünk?

– Moneo és a Halszólítóim majd mindenbe beavatnak.

Idaho egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, teste a szívdobogás ritmusára ingott ide-oda. Merengőn körbenézett a szobában. Aztán a hirtelen döntés váratlanságával, visszanézett Letóra.

– Minek nevezzelek?

Ez volt az elfogadás jele, amit Leto egész eddig várt.

– Leto Nagyúrnak vagy Uramnak. Megfelel?

– Igen… Uram – Idaho egyenesen Leto fremen-kék szemébe nézett. – Igaz, amit a Halszólítók mondanak… hogy vannak… emlékeid… a…

– Mindnyájan itt vagyunk, Duncan – szólt a Leto apai nagyapja hangján, aztán:

– Még a nők is, Duncan. – Ez Jessica hangja volt, Leto apai nagyanyjáé.

– Te jól ismered őket – mondta Leto. – És ők is ismernek téged. – Idaho lassan, remegve szívta be a levegőt.

– Bele fog telni egy kis időbe, amíg ezt megszokom.

– Eleinte én is éppen így éreztem – mondta a Császár.

Robbanásszerű nevetés tört ki Idahóból. Leto szerint egy ilyen gyenge vicc nem érdemelt meg ennyit, de nem szólt.

Végül Idaho azt mondta:

– Ugye a Halszólítóid feladatul kapták, hogy engem jó kedvre derítsenek?

– Sikerült nekik?

Idaho Leto arcát tanulmányozta, és felismerte rajta a jellegzetes Atreides-vonásokat.

– Ti Atreidesek mindig is túl jól ismertetek engem – morgott Idaho.

– Ez már jobb. Kezded belátni, hogy én nem csak egy Atreides vagyok, hanem mindegyik.

– Paul mondta ezt egyszer.

– Úgy van. – Amennyire egy személyiséget meg lehet ítélni pusztán hangja alapján, Muad’Dib szólt. Idaho nyelt egyet, és az ajtó felé tekintgetett.

– Valamit elvettetek tőlünk – mondta. – Érzem. Azok a nők… Moneo…

Mi mindnyájan ellened, gondolta Leto. A Duncanek mindig az emberi oldalt választják. Idaho visszanézett Leto arcára.

– És mit adtatok érte cserébe?

– Leto Békéjét, az egész Impériumban!

– Úgy látom, ez mindenkit rajongó örömmel tölt el. Ezért van olyan nagy szükséged személyi testőrségre. – Leto elmosolyodott.

– Az én békém valójában kikényszerített nyugalom. Az emberek a történelem folyamán mindig tenni igyekeztek a nyugalom ellen.

– Ezért vannak a Halszólítók.

– És egy olyan hierarchia, amelyet világosan át lehet látni.

– Egy női hadsereg – morogta Idaho.

– Az örök férfi-csábító erő – mondta Leto. – A szex mindig jó módszer volt az agresszív hímek leigázására.

– Ez lenne a feladatuk?

– Megelőzik vagy megszelídítik azokat a túlzásokat, amelyek még fájdalmasabb erőszakhoz vezethetnek.

– Te meg hagyod, hogy istennek nézzenek. Nekem ez nem tetszik.

– A szentség átka legalább olyan visszataszító nekem, mint neked. – Idaho megborzongott. Nem ezt a választ várta.

– Milyen játékot űzöl te itt, Leto Nagyúr?

– Egy nagyon régi játékot, de új szabályokkal.

– A te szabályaiddal!

– Jobb lenne, ha inkább minden megint a Choam, a Landsraad és a Nagy Házak kezében lenne?

– A Tleilax azt mondta, hogy a Landsraad már nem létezik. Te nem engedélyezel semmiféle valódi önkormányzatot.

– Akkor talán át kéne adnom a helyet a Bene Gesseritnek. Vagy inkább az ixieknek, a Tleilaxnak? Azt akarod, hogy keressek egy új Harkonnen bárót, uralkodni az Impérium fölött? Mondd ki az igent, Duncan, és én leköszönök.

Idaho eme szólavina hallatán megint csak csóválni kezdte a fejét.

– Rossz kezekben – folytatta Leto – a monolitikus, központosított hatalom veszélyes és tünékeny szerszám.

– És a te kezeid a jó kezek?

– A saját kezeimben nem vagyok biztos, de azt megmondhatom neked, Duncan, hogy azoknak a kezében viszont, akik előttem voltak, biztos vagyok. Én ismerem őket.

Idaho hátat fordított Letónak.

Milyen izgalmas, örök emberi gesztus, gondolta Leto Elutasítás, a sebezhetőség tudatával párosulva.

Idaho hátához intézte szavait:

– Nagyon helyesen ellenzed, hogy az embereket tudtuk és beleegyezésük nélkül használjam fel.

Idaho a profilját fordította Leto felé, aztán felnézett a csuklyás arcra. Fejét egy kicsit előreszegte, hogy egyenesen a telikék szemekbe nézhessen.

Tanulmányoz, gondolta Leto, de csak az arcom alapján tud megítélni.

Az Atreidesek megtanították ez embereiknek, hogyan lehet felismerni az arc és a test apró jeleit. Idaho ebben mindig is jó volt, de látni lehetett, ahogy végigsuhan rajta a felismerés: Leto itt már meghaladja az ő képességeit.

Idaho megköszörülte a torkát.

– Mi az a legrosszabb dolog, amit kérnél tőlem?

Milyen tipikusan Duncan! – gondolta Leto. Ez a kérdés valódi klasszikus. Idaho odaadja a hűségét egy Atreidesnek, esküje birtokosának, de jelzi, hogy nem megy túl saját erkölcsisége személyes határain.

– Arra kérlek, hogy minden szükséges eszközzel védelmezz meg, és arra is kérlek, hogy őrizd a titkomat.

– Milyen titkodat?

– Azt, hogy sebezhető vagyok.

– Hogy nem vagy Isten?

– Nem ilyen végletes értelemben.

– A Halszólítóid lázadókról beszélnek.

– Léteznek is lázadók.

– Miért?

– Fiatalok, és még nem győztem meg őket arról, hogy az én utam a jobb. A fiatalokat nagyon nehéz bármiről is meggyőzni. Ezzel a tudással születnek.

– Még sosem hallottam, hogy egy Atreides így acsarogna a fiatalokra.

– Talán azért, mert én annyival öregebb vagyok – öreg, aki öregekből áll. És a feladatom egyre nehezebb lesz, minden múló generációval.

– Mi a feladatod?

– Menet közben rá fogsz jönni.

– Mi lesz, ha cserben hagylak? Megölnek a nőid?

– Nem akarom bűntudattal terhelni a Halszólítókat.

– De engem terhelnél?

– Ha beleegyezel.

– Ha úgy látom, hogy rosszabb vagy, mint a Harkonnenek, akkor ellened fordulok.

Milyen tipikusan Duncan. Minden rosszat a Harkonnenekhez mér. Milyen keveset tudnak a gonoszságról.

Leto azt mondta:

– A báró egész bolygókat kebelezett be, Duncan. Mi lehet ennél rosszabb?

– Egy egész Impérium bekebelezése.

– Én viselős vagyok az Impériumommal. És bele fogok halni, amikor a világra hozom.

– Ha hinni tudnék benne, hogy…

– Hajlandó vagy vezetni a csapatomat?

– Miért én?

– Mert te vagy a legjobb.

– Gondolom, veszélyes munka. Ezért haltak meg az elődeim, a veszélyek miatt?

– Némelyikük igen.

– Bár bennem lennének a többiek emlékei is!

– Akkor elveszne az eredetiséged.

– De azért sok mindent szeretnék megtudni róluk… rólunk.

– Úgy lesz.

– Tehát az Atreideseknek még mindig kell egy éles kés?

– Olyan feladataink vannak, amiket csak egy Duncan Idaho tud teljesíteni.

– Azt akarod mondani… hogy mi… – Idaho nyelt egyet, az ajtóra nézett, aztán Leto arcára.

Leto úgy szólt hozzá, ahogy Muad’Dib tette volna, de továbbra is Leto-hangján.

– Amikor utoljára másztunk le együtt Tabr sziecsbe, akkor az én hűségem a tiéd volt, a tiéd pedig az enyém. Ez nem változott.

– Ez az apád volt.

– Én voltam! – Muad’Dib Leto roppant testéből kirobbanó parancsszava mindig megdöbbentette a gholákat.

Idaho suttogva mondta:

– Ti mind… ebben az egy… testben… – Elhallgatott. Leto néma maradt. Ez volt a döntő pillanat. Idaho megengedett magának egy ördög-bánja vigyort, amiről olyan híres volt.

– Akkor most elsősorban Letóhoz és Paulhoz szólok, akiket a legjobban ismerek. Jól használjatok engem, mert szerettelek benneteket.

Leto lehunyta a szemét. Ezek a szavak mindig lehangolták. Tudta, hogy a szeretet az, amivel szemben a leginkább sebezhető.

Moneo, aki végighallgatta őket, a segítségére sietett. Belépett:

– Uram, elvigyem Duncan Idahót a csapathoz, amelynek parancsnoka lesz?

– Igen. – Letótól csak ez az egyetlen szó tellett. Moneo megfogta Idaho karját, és elvezette. A jó Moneo, gondolta Leto. De még milyen jó. Olyan jól ismer, hogy szinte kétségbeejtő, ahogy mindig megért.

Ismerem az őseim gonoszságát, mert én vagyok ők. Az egyensúly rendkívül kényes. Tudom, hogy közületek, akik ezeket a szavakat olvassák, kevesen gondoltak valaha is így az elődeikre. Sosem jutott eszetekbe, hogy elődeitek túlélők voltak, hogy a túlélés esetenként már önmagában is véres döntéseket követelhet, olyan önkényes brutalitást, amelynek visszaszorításán a civilizált emberiség oly keményen dolgozik. Milyen árat fogtok fizetni ezért az igyekezetért? Hajlandóak lennétek elfogadni saját pusztulásotokat?

Ellopott Feljegyzések

Amikor parancsnokságának első reggelén felöltözött, Idaho egyre rémálmai elűzésével küszködött. Kétszer is felébredt rájuk, és mindkétszer kiment az erkélyre, hogy felnézzen a csillagokra, miközben az álom még mindig ott tombolt a fejében.

Nők… fegyvertelen nők fekete páncélban… rárontanak a csőcselék vad, értelmetlen rikoltásával… kapkodó kezük vörös vértől nedves… és ahogy ráugranak, felnyíló szájukból rettentő agyarak tátonganak felé!

Ebben a pillanatban ébredt fel.

A reggeli világosság nem sokat segített a rémálom elhalványításában.

Az északi toronyban kapott szobát. Az erkély egy dűnesorra nézett, egy távoli sziklaszirt felé, aminek mintha egy agyag-város lett volna a tövében.

Idaho a köpenyét gombolgatva nézte a tájat.

Leto miért csak nőket választott a seregébe?

Több bájos Halszólító is ajánlkozott, hogy az új parancsnokkal töltse az éjszakát, de Idaho visszautasította őket.

Nem vallott az Atreidesekre, hogy a szexet meggyőzőerőként használják!

Végignézett a ruháján: fekete egyenruha arany zsinórozással, és piros sólyommal a ball mellkason. Legalább ez ismerős volt. De semmi rangjelzés.

– Ismerik az arcod – mondta neki Moneo.

Furcsa kis fickó ez a Moneo.

Erre a gondolatra Idaho hirtelen fölegyenesedett. Az emlékei azt mondták, hogy Moneo egyáltalán nem kicsi. Igen, nagyon visszafogott, de nem kisebb nálam. Moneo magábahúzódónak látszott, mégis… összeszedettnek.

Idaho körülpillantott – a szobájában túlzó a kényelem. Puha vánkosok, mindenféle berendezések a csiszolt barna faburkolat mögé rejtve. A fürdőszoba díszes, pasztellkék csempékkel volt berakva, és akkora kombinált kád-zuhanyozó volt benne, amiben legalább hat ember elfért egyszerre. Az egész hely az önkényeztetés levegőjét árasztotta. Olyan szobák voltak ezek, ahol az ember érzékei teljesen belemerülhettek a régről ismert örömökbe.

– Okos – suttogta Idaho.

Halk kopogás hallatszott az ajtón, majd női hang szólalt meg:

– Parancsnok! Moneo van itt.

Idaho kitekintett a messzi szikla napégette színeire.

– Parancsnok! – mondta a hang egy kissé hangosabban.

– Jöjjön be – kiáltott ki Idaho.

Moneo belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Krétafehér köpenyt és nadrágot viselt, ami az arcára terelte a figyelmet. Moneo körülnézett a szobában.

– Hát ide rakták be. Azok az átkozott nőszemélyek! Szerintem azt hitték, hogy ezzel jót tesznek, de hát tudhatták volna…

– Honnan tudja, hogy én mit szeretek? – kérdezte Idaho. De már akkor tudta, hogy ostobaságot kérdezett, amikor kimondta.

Nem én vagyok az első Duncan Idaho, akivel Moneo találkozik.

Moneo csak elmosolyodott, és vállat vont.

– Nem akartam megbántani, parancsnok. Megtartja ezt a szobát?

– Tetszik a kilátás.

– De a berendezés nem. – Ez kijelentés volt.

– Azt meg lehet változtatni – mondta Idaho.

– Gondoskodom róla.

– Gondolom, azért jött, hogy elmagyarázza a feladataimat.

– Amennyire tőlem telik. Tudom, hogy először minden nagyon furcsa lesz önnek. Ez a civilizáció alapjaiban különbözik attól, amit ön ismert.

– Azt látom. Hogyan halt meg az… elődöm?

Moneo vállat vont. Úgy látszik, ez amolyan szokásos mozdulat volt nála, bár nem volt benne semmilyen háttérbe húzódási szándék.

– Nem volt elég gyors ahhoz, hogy megmeneküljön egy döntése következményeitől – mondta Moneo.

– Legyen egy kicsit bővebb. – Moneo sóhajtott. A Duncanek mindig ilyenek, követelőznek.

– A lázadás ölte meg. Érdeklik a részletek?

– Megyek velük valamire?

– Nem.

– Teljes tájékoztatást akarok erről a lázadásról még ma, de először is az érdekel, hogy miért nincsenek férfiak Leto hadseregében?

– Itt van ön.

– Tudja jól, mire gondolok.

– Van egy furcsa elmélete a hadseregekről. Velem már sokszor beszélgetett erről. De nem reggelizne inkább, mielőtt elmagyarázom?

– Nem lehet a kettőt egyszerre?

Moneo az ajtó felé fordult, és egyetlen szót kiáltott:

– Most!

A hatás azonnali volt, és Idahóra nézve fölöttébb meghökkentő. Egy csapatnyi fiatal Halszólító özönlött be a szobába. Ketten egy összehajtható asztalt és székeket szedtek elő egy fal-panel mögül, és felállították az erkélyen. Mások az asztalt terítették meg, két személyre friss gyümölccsel, meleg kiflivel és valami gőzölgő itallal, aminek halvány fűszer- és koffeinillata volt. Mindezt olyan zökkenőmentes és hangtalan ügyességgel végezték, amely hosszú gyakorlatról árulkodott. Aztán elmentek, némán, ahogy jöttek.

Idaho a különös bemutató kezdete után alig egy perccel már ott ült az asztalnál, Moneóval szemben.

– Ez minden reggel így megy? – érdeklődött Idaho.

– Csak, ha ön így kívánja.

Idaho belekóstolt az italba: melanzs-kávé. A gyümölcsöt is felismerte: a paradan nevű puha caladani dinnye volt.

A kedvencem.

– Meglehetősen jól ismernek engem – mondta Idaho. Moneo elmosolyodott.

– Már van egy kis gyakorlatunk. De térjünk vissza a kérdésére.

– És Leto különös teóriájára.

– Igen. Ő azt mondja, a csak férfiakból álló hadsereg túl veszélyes a civil fenntartóbázisára.

– Ez őrültség! A hadsereg nélkül nem lett volna…

– Ismerem az érveket. De ő azt mondja, hogy a férfi hadsereg a történelem előtti törzsekben a nem szaporodó hímekre ruházott szűrőfunkció továbbélése. Azt mondja: furcsamód ismétlődő tény, hogy mindig az idősebb hímek azok, akik háborúba küldik a fiatalabb hímeket.

– Mit jelent tulajdonképpen a szűrőfunkció?

– Azokat, akik mindig kint voltak a veszélyes peremen, és védték a szaporodó hímekből, nőstényekből és kicsinyekből álló magot. Azokat, akik először találkoztak a ragadozóval.

– És ez hogyan jelent veszélyt a… civilekre? – Idaho beleharapott a dinnyébe, és tökéletesen érettnek találta.

– Leto Nagyúr azt mondja, hogy külső ellenség hiányában a csak férfiakból álló sereg mindig a saját populációja ellen fordul. Mindig.

– A nők utáni versenyben?

– Meglehet. Persze, nyilván ő sem hiszi, hogy a dolog ennyire egyszerű.

– Én ezt az elméletet nem nevezném furcsának.

– Még nem hallotta végig.

– Van tovább is?

– Persze. Azt is mondja, hogy a csak férfi hadseregben erős tendencia van a homoszexuális tevékenységek irányába.

Idaho az asztal fölött Moneóra bámult.

– Én soha…

– Hát persze hogy nem. Ő a szublimációról beszél, az eltérülő energiákról, meg a többi dologról.

– Miféle többi dologról? – Idaho felpaprikázódott attól, hogy megtépázni vélte büszke hím én-képét.

– Kamasz tempók, mint amikor sok fiú össze van zárva, olyan tréfák, amelyek célja kizárólag fájdalomokozás. Hűség csak a bandatársakhoz… ilyesmik.

Idaho szavai hidegen csengtek:

– És mi az ön véleménye?

– Nekem az jut eszembe… – Moneo megfordult, és kifelé nézve folytatta – …amit egyszer ő mondott, és aminek az igazságában biztos vagyok, ő a történelem minden katonája egyszemélyben. Felajánlotta, hogy számtalan érvet felsorakoztat nekem – híres hadtörténeti figurákat, akik megrekedtek a kamaszkornál. Elutasítottam az ajánlatát. Én figyelmesen olvastam a történelmet, és magam is észrevettem ezeket a jellemvonásokat.

Moneo megfordult, és egyenesen Idaho szemébe nézett:

– Gondolkozzon el ezen, Parancsnok.

Idaho büszke volt önmagával szembeni becsületességére; ez most szíven találta. A fiatalság és a kamaszkor szertartásai maradtak volna fenn a hadseregben? Ebben mintha lenne valamelyest igazság. A saját tapasztalataiból is tudott rá példát.

Moneo bólintott.

– Az a látens vagy egyéb homoszexuális, aki ezeket a körülményeket tisztán pszichológiainak nevezhető okok miatt fenntartja, hajlamos fájdalom-okozó viselkedésbe merülni – magának keresi, és másnak a nyakába varrja. Leto Nagyúr szerint ez a történelem előtti törzs tesztelő magatartása.

– És maga hisz neki?

– Hiszek.

Idaho megint harapott a dinnyéből, de a gyümölcs elvesztette édességét. Lenyelte a falatot, és letette a kanalát.

– Ezen gondolkodnom kell – mondta Idaho.

– Ez természetes.

– Maga nem eszik – mondta Idaho.

– Én már napkelte előtt talpon voltam, akkor reggeliztem. – Moneo a tányérjára bökött. – A nők mégis mindig megkísértenek.

– És van, amikor sikerül is nekik?

– Néha.

– Igaza van. Valóban különös ez az elmélet. Van még belőle valami?

– Ó, még azt is mondja, hogy amikor kitör kamasz és homoszexuális keretei közül, akkor a férfi hadsereg alapvetően nemi erőszaktevő. A nemi erőszak pedig gyakran gyilkos: ez nem túlélő viselkedés.

Idaho összeráncolta a szemöldökét.

Zárt mosoly jelent meg Moneo arcán.

– Leto Nagyúr szerint az önök idejében csak az Atreides fegyelem és erkölcsi tartóerő vette elejét a legrosszabb túlzásoknak.

Idahóból mély sóhaj szakadt ki.

Moneo hátradőlt, és arra gondolt, amit egyszer az Istencsászár mondott: „Nem számít, mennyire keressük az igazságot, az öntudatra ébredés gyakran kellemetlen. Nem szoktunk hálásak lenni az igazmondónak."

– Azok az átkozott Atreidesek! – mondta Idaho.

– Én is Atreides vagyok – felelte Moneo.

– Hogyhogy? – döbbent meg Idaho.

– Az ő nemesítési programja révén – mondta Moneo. – A Tleilax egészen biztosan beszélt erről. Én egyenes ágon származom az ő húga és Harq al-Ada kapcsolatából.

Idaho odahajolt hozzá.

– Akkor mondd meg nekem, Atreides, hogy lehetnek a nők jobb katonák, mint a férfiak?

– Nem okoz akkora gondot számukra az érettség. – Idaho hitetlenkedve rázta a fejét.

– Őket a testük kényszeríti, hogy a kamaszkorból a felnőttkorba lépjenek – mondta Moneo. – Ahogy Leto Nagyúr szokta mondani: „Hordozz magadban egy gyermeket kilenc hónapig, és megváltozol."

Idaho hátradőlt.

– Mit tudhat ő erről?

Moneo csak nézett rá, amíg Idahónak eszébe nem jutott Leto rengeteg személyisége – férfiak és nők egyaránt. A felismerés megrázta. Ezt a háznagy is látta, és eszébe jutott az Istencsászár egyik megjegyzése: „A szavaid olyan külsővel bélyegzik meg, amilyet szánsz neki."

Amikor a hallgatás nem akart szűnni, Moneo megköszörülte a torkát. Aztán így szólt:

– Leto Nagyúr emlékeinek hatalmassága néha még nekem is torkomra forrasztja a szót.

– Vajon őszinte velünk? – kérdezte Idaho.

– Én hiszek neki.

– Pedig annyira furcsa… például ott van ez a nemesítési program. Ez mióta tart?

– A legelejétől. Attól a naptól, amikor kivette a Bene Gesserit kezéből.

– És mit akar vele?

– Bár tudnám.

– De hát ön…

– Igen, Atreides vagyok, és a legfőbb segítője.

– Nem győzött meg arról, hogy a női hadsereg jobb.

– Ők folytatják a fajt.

Idaho csalódottsága és haragja végre célpontot talált magának.

– Hát ezt csináltam velük azon az első éjszakán – szaporodtam?

– Lehetséges. A Halszólítók semmilyen módszerrel nem védekeznek a terhesség ellen.

– Az átkozott! Én nem vagyok állat, amit boxból boxba lehet terelni, mint egy… mint egy…

– Mint egy tenyészmént?

– Igen!

– De hát Leto Nagyúr nem hajlandó alkalmazni a Tleilax génsebészeti módszereit és a mesterséges megtermékenyítést.

– Mi köze a Tleilaxnak a…

– Ők az elrettentő példák. Ezt még én is látom. Az ő Arctáncoltatóik hibridek, már inkább telepes organizmusok, semmint emberek.

– Azok a többi… énjeim… tenyészmének voltak?

– Némelyik. Önnek vannak leszármazottai.

Kik azok?

– Például én.

Idaho belenézett Moneo szemébe, és hirtelen elveszve érezte magát a rokoni kapcsolatok szövevényében. Idaho úgy érezte, képtelen megérteni ezeket az összefonódásokat. Moneo szemmel láthatóan sokkal öregebb, mint… de hát én… Valójában melyikük az idősebb? Ki az előd, és ki a leszármazott?

– Ebbe néha én is belezavarodom – vallotta be Moneo. – Ha ez segít, Leto Nagyúr biztosított engem, hogy ön nem a leszármazottam, legalábbis a szó hagyományos értelmében. Mindazonáltal ön még lehet az apja némelyik leszármazottamnak.

Idaho ide-oda csóválta a fejét.

– Néha azt hiszem, hogy ezeket a dolgokat csak maga az Istencsászár értheti meg – mondta Moneo.

– Az más! – szólt Idaho. – Ez isteni ügy.

– Leto Nagyúr mondta, hogy szent ocsmányságot csinált.

Idaho nem ezt a választ várta. Akkor mit vártam? Hogy megvédje Leto Nagyurat?

– Szent ocsmányságot – ismételte Moneo. Miközben kiejtette ezeket a szavakat, valami halvány káröröm volt a hangjában.

Idaho kutató pillantást vetett Moneóra. Hiszen ez gyűlöli az Istencsászárt! Nem… inkább fél tőle. De hát nem gyűlöljük-e azt, amit félünk?

– Miért hisz neki? – faggatta Idaho.

– Azt kérdi, hogy én is hiszek-e a népvallásban?

– Nem! Ő hisz benne?

– Azt hiszem.

– Miért? Miért hiszi ezt?

– Mert azt mondta, nem akar több Arctáncoltatót létrehozni. Ragaszkodik ahhoz, hogy ez az emberi nyáj, ha már egyszer párba állt, úgy szaporodjon, ahogy mindig is szaporodott.

– És neki mi a fene köze van ehhez?

– Ön azt kérdezte, hogy miben hisz. Szerintem a véletlenben hisz. Szerintem ez az ő istene.

– De hát ez babonaság!

– Az Impérium állapotait tekintve, rendkívül merész babonaság. – Idaho Moneóra nézett.

– Ti átkozott Atreidesek – morogta. – Ti semmitől sem riadtok vissza!

Moneo észrevette, hogy Idaho hangjában ellenszenv keveredik csodálattal.

A Duncanek mindig így kezdik.

Mi az alapvető különbség köztünk: közöttetek és közöttem? Már tudjátok. Azok az ősi emlékek. Az enyémek a teljes tudatosság állapotában jönnek elő. A tieitek a vak oldalon működnek. Egyesek ezt ösztönnek vagy sorsnak nevezik. Az emlékeknek mindnyájunkra mozgató hatása van mindarra, amit teszünk, amit gondolunk. Gondoljátok, hogy ti immúnisak vagytok az ilyen hatásokra? Én vagyok Galileo. Itt állok, és azt mondom nektek: „És mégis mozog.” Az, ami mozog, olyan erőt tud kifejteni, aminek semmilyen halandó hatalom nem mert eddig ellenszegülni. Most itt vagyok én, hogy megpróbáljam.

Ellopott Feljegyzések

– Amikor kislány volt, figyelt engem, emlékszel? Amikor azt hitte, hogy alszom, Siona úgy nézett rám, mint a zsákmánya felett köröző sivatagi sólyom. Te magad említetted.

Leto negyedfordulatot tett testével a kocsin, míg beszélt. Ezzel arca közelebb került Moneóéhoz, aki a kocsi mellett poroszkált.

Alig hajnalodott a sivatagi út felett, amely a Citadella magas, mesterséges gerincét követte a Sareerben az Ünnepi Városig. A sivatagi út olyan egyenesen futott, mint a lézersugár, amíg egy ponton éles kanyart nem vett, és egy teraszos kanyonba nem fordult, mielőtt áthaladt az Idaho folyón. A levegő súlyos volt a távolban zajongó folyó nehéz páráitól, de Leto mégis kinyitotta a buborék-tetőt, ami kocsija elejét védte. A nedvesség undorodó rángásokra késztette a féreg-testet, de a pára elhozta a sivatagi növények édes illatát is, amit emberi orra mohón szívott be.

– Miért álltunk meg, Uram?

Leto nem válaszolt. A kocsi megnyikordult alatta, amikor íves hajlatba húzta roppant testét, hogy felemelkedjen a feje, és átnézhessen a Tiltott Erdőn túlra, a Kynes-tenger ragyogó ezüstjére, messze jobb felé. Balra ott voltak a Pajzsfal maradványai: kanyargó, hosszú árny a reggeli fényben. A gerinc mintegy kétezer méter magasra emelkedett, hogy lezárja a Sareert és útját állja a levegő szállította nedvességnek. A helyéről Leto látta a távoli foltot, ahol annak idején Onn Ünnepi Városát felépíttette.

– Csak úgy – mondta.

– Nem kéne átmenni a hídon, mielőtt pihenünk? – kérdezte Moneo.

– Nem pihenek.

Leto előrenézett. Rengeteg kanyargós rész után, amelyek innen csak görbe árnyaknak látszottak, az út egy mesebeli hídon szelte át a folyót, felkúszott egy gerincre, aztán lekanyarodott a város felé, amely ebből a távolságból csillogó oromzatok látványát kínálta.

– A Duncan nagyon visszafogottan viselkedik – mondta Leto. Végigcsináltad vele a hosszú beszélgetést?

– Pontosan úgy, ahogy meghagytad, Uram.

– Végül is, még csak négy napja van itt – szólt Leto. – Némelyiknek még ennél is hosszabb idő kellett, hogy magához térjen.

– Szorgalmasan dolgozik a testőrséggel, Uram. Tegnap este is egészen későig kint voltak.

– A Duncanek nem szeretnek védtelenül járni a nyílt a terepen. Végiggondolják azokat a dolgokat, amelyekkel ellenünk lehet támadni.

– Tudom, Uram.

Leto megfordult, és egyenesen Moneóra nézett. A háznagy zöld köpönyeget hordott fehér egyenruháján. Ott állt a nyitott buborék-tető mellett, pontosan azon a helyen, ahol az ilyen kirándulások alkalmával kötelessége szerint lennie kellett.

– Nagyon kötelességtudó vagy, Moneo – mondta neki a Császár.

– Köszönöm, Uram.

Az őrök és egyéb udvari népek tiszteletteljes távolságban a kocsi mögött maradtak. Legtöbbjük még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy esetleg kihallgatja Letót és Moneót. Nem így Idaho. A Halszólító őrök egy részét odaállította a Királyi Út két oldalára, elszórva. Most csak állt, és a kocsit nézte. Idaho fehér zsinóros fekete egyenruhát viselt – a Halszólítók ajándéka, közölte Moneo.

– Tetszik nekik, Uram. Jól csinálja a dolgát.

– Miért, mit csinál, Moneo?

– Őriz téged, Uram.

A Testőrség összes nőjén testresimuló zöld egyenruha volt, vörös Atreides-sólyommal a bal mellükön.

– Nagyon odafigyelnek rá – mondta Leto.

– Igen… Kézjeleket tanít nekik. Azt mondja, ez régi Atreides-szokás.

– Ebben igaza van. Vajon az előző miért nem csinálta?

– Uram, ha te nem tudod…

– Csak tréfáltam, Moneo. Az előző Duncan nem érezte magát fenyegetve, amíg nem lett túl késő. Ez itt elfogadta a magyarázatot?

– Úgy mondta, Uram. Jól kezdi a szolgálatot.

– Miért csak azt az egy kést hordja magával?

– A nők meggyőzték, hogy jobb lesz, ha csak a speciálisan kiképzettek hordanak közülük lézerfegyvert.

– Aggodalmad alaptalan, Moneo. Mondd meg a nőknek, hogy még korai félni tőle.

– Ahogy parancsolod, Uram.

Leto számára nyilvánvaló volt, hogy új őrparancsnokának nincs ínyére az udvaroncok jelenléte. Mindig tisztes távolban maradt tőlük. Elmondták neki, hogy az udvaroncok egy része polgári tisztségviselő. A lehető legfényesebben kicsípték magukat erre a napra, amikor teljes pompájukban és hatalmukban parádézhatnak az Istencsászár jelenlétében. Leto tudta, milyen ostobának látja őket Idaho. De Leto emlékezett ennél sokkal ostobább cicomázkodásra is, és arra gondolt, hogy ez a nap előrelépésnek tekinthető.

– Bemutattad már Sionának? – kérdezte Leto. Siona említésére Moneo szemöldöke azon felhúzva dermedt mozdulatlanná.

– Nyugalom – mondta Leto. – Még akkor is dédelgettem, amikor kémkedett utánam.

– Veszélyt érzek benne, Uram. Néha azt hiszem, hogy a legtitkosabb gondolataimba is belelát.

– A bölcs gyermek ismeri apját.

– Ne tréfálj, Uram.

– Igen, én is látom ezt. Észrevetted, hogy a Duncan egyre türelmetlenebb?

– Majdnem egészen a hídig végigvizsgálták az utat – mondta Moneo.

– És mit találtak?

– Ugyanazt, amit én – egy újabb múzeumi frement.

– Újabb kérvény?

– Ne légy dühös, Uram.

Leto megint előrenézett. Ez a szükséges kilépés a szabad levegőre, a hosszú hivatalos út, minden rituális követelményével a Halszólítók megnyugtatására, mindez már önmagában is elég kényelmetlen volt Letónak. Ráadásul egy újabb kérvény!

Idaho előrelépett, közvetlenül Moneo mellé.

Idaho mozdulataiból csak úgy sütött a veszélyérzet. Ilyen hamar még nem lehet, gondolta Leto.

– Miért álltunk meg, Uram? – kérdezte Idaho.

– Gyakran megállok itt – felelte Leto.

Ez igaz volt. Megfordult és elnézett a hídon túlra. Az út a kanyon magaslataiból lefelé kanyarodott a Tiltott Erdőbe, aztán a folyó melletti mezőkre. Leto gyakran megállt itt, hogy a napfelkeltét nézze. De a mai reggelben volt valami… ahogy a nap sugarai a megszokott tájra vetültek… valami, ami régi emlékeket kavart fel benne.

A Királyi Vetések táblái az erdőn túl húzódtak, és amikor a nap a föld távoli hajlata fölé emelkedett, izzó aranyba borította a mezőkön hullámzó gabonát. A sárga tábla Letót a homokra emlékeztette, a vándorló dűnékre, amelyek valaha ezt a helyet is uralták.

És majd megint uralni fogják.

A gabonaföldnek ugyan nem pontosan olyan, ragyogó kvarcsárga volt a színe, mint emlékei sivatagának. Leto visszanézett Sareerje sziklák közé zárt nagyságára, a múlt eme szentélyére. Határozottan más volt a színe. Mégis, amikor megint az Ünnepi Város felé nézett, fájdalmat érzett azon a helyen, ahol számos szíve lassú változással valami idegenné volt átalakulóban.

Mi van ebben a reggelben, ami elveszett ember-mivoltomra emlékeztet? tűnődött.

Leto tudta, hogy az egész királyi menetből, ami most a mezőt és az erdőt nézi, egyedül ő gondol erre a tájra még mindig Bahr Bela Ma – víz nélküli óceán néven.

– Duncan –mondta Leto. – Látod azt ott, a város felé? Az volt a Tanzerouft.

– A Rettegés Földje? – Idahón látszott a megdöbbenés, ahogy gyors pillantással Onn felé tekintett, aztán vissza Letóra.

– A Bahr Bela Ma – mondta Leto. – Több, mint háromezer éve rejtőzik ez alatt a növénytakaró alatt. Azok közül, akik ma Arrakison élnek, csak mi ketten láttuk valaha is a sivatagos eredetit.

Idaho Onn irányába nézett.

– Hol a Pajzsfal? – kérdezte.

– Muad’Dib Hasadéka éppen ott van, ahol a Várost építettük.

– Az a kis dombsor, az volt a Pajzsfal? Mi történt vele?

– Rajta állsz.

Idaho Letóra nézett, aztán előre az úton, majd körbe.

– Uram, továbbmegyünk? – kérdezte Moneo.

Moneo, azzal a mellkasában ketyegő órával, a kötelességteljesítés ösztökéje, gondolta Leto. Fontos látogatókat kellett fogadni, és egyéb fontos ügyekkel foglalkozni. Az idő szorította. És nem szerette, amikor Istencsászára a régi időkről beszélget a Duncanekkel.

Leto hirtelen rádöbbent, hogy most sokkal tovább időzött itt a szokásosnál. Az udvaroncok és a testőrök már kezdtek fázni a hideg reggeli levegőn. Némelyek ugyanis inkább a szépséget, mint a hasznosságot szem előtt tartva választották ki ruhájukat.

Ugyan már, gondolta Leto, Talán a látványos külsőség is egyfajta védelem.

– Ott dűnék voltak – mutatta Idaho.

– Több ezer kilométernyi területen – helyeselt Leto.

Moneo agya forogni kezdett. Ismerte az Istencsászár elmélkedő hangulatait, de ebben a napban valami szomorúság érzése bujkált. Talán az előző Duncan közeli halála. Leto időnként fontos információk felett is elsiklott, ha szomorú volt. Sosem szabad megkérdőjelezni az Istencsászár hangulatait vagy szeszélyeit, de néha kihasználhatod őket.

Sionát figyelmeztetni kell – gondolta Moneo. – Ha az a bolond gyerek egyáltalán hajlandó hallgatni rám!

A lány sokkal inkább lázadó volt, mint annak idején Moneo. Sokkal inkább. Leto megszelídítette az ő Moneóját, érzékennyé tette az Arany Ösvény felé, azok felé a jogos kötelességek felé, amikre kitenyésztették, de a Moneónál alkalmazott módszerek nem válnának be Sionánál. Míg erre rájött, Moneo olyan dolgokat tudott meg saját kiképzéséről, amit azelőtt sosem gyanított volna.

– Nem látok semmilyen azonosítható tereptárgyat – mondta Idaho.

– Ott – mutatta Leto. – Ahol véget ér az erdő. Az volt a Széttört Sziklához vezető út.

Moneo kiiktatta magából a hangjukat. Ez örök szórakozása az Istencsászárnak, amivel mindig térdre kényszerít. Leto sosem szűnt meg csodálkozni és ámuldozni. Nem lehet megbízhatóan kiszámítani. Moneo az Istencsászár profilját nézte. Mivé lett?

Egyik kezdeti feladataként Moneo áttanulmányozta a Citadella titkos feljegyzéseit, Leto átalakulásának történelmi beszámolóit. De a homoki pisztránggal folytatott szimbiózis olyan rejtély maradt a számára, amit még Leto saját magyarázatai sem tudtak eloszlatni. Ha a beszámolók hitelesek, akkor a homoki pisztráng bőr szinte sebezhetetlenné teszi a testét az idő és az erőszak támadásai ellen. A hatalmas test bordázott magja még a lézersugarat is el tudta nyelni!

Először homoki pisztráng, aztán féreg minden állomása megvan annak a ciklusnak, ami révén létrejön a melanzs. Ez a ciklus ott van az Istencsászárban… jelzi az időt.

– Menjünk tovább – mondta Leto.

Moneo rájött, hogy lemaradt valamiről. Álmodozásából kizökkenve, egy mosolygó Duncan Idahót látott maga előtt…

– Régen ezt felhőbámulásnak hívtuk – mondta neki Leto.

– Bocsánat, Uram – mentegetőzött Moneo. – Én csak…

– Elbambultál egy kicsit, semmi baj.

Már jobb a hangulata, gondolta Moneo. Azt hiszem, ezt a Duncannek köszönhetem.

Leto elhelyezkedett a kocsiján, a buborék-tető egy részét lecsukta, hogy csak a feje maradjon szabadon. A kocsi csikorogva indult el a köves talajon, amikor Leto aktiválta.

Idaho elfoglalta pozícióját Moneo válla mögött, és a háznaggyal együtt elindult.

– Vannak lebegtetőgumók a kocsi alján, mégis a kerekeket – használja szólt Idaho. – Miért?

– Leto Nagyúr jobb’ szereti a kerekeket, mint az antigravitációt.

– És mitől megy ez a dolog? Hogyan kormányozza?

– Megkérdezted már tőle?

– Még nem volt rá alkalmam.

– A Királyi Kocsi ixi gyártmányú.

– És ez mit jelent?

– Azt, hogy Leto Nagyúr egy bizonyos módon a gondolataival indítja el és kormányozza.

– Nem tudod, hogyan?

– Az ilyen kérdéseknek nem szokott örülni. – Az Istencsászár még bizalmasai számára is rejtély marad, gondolta Moneo.

– Moneo! – kiáltotta Leto.

– Jobb lesz, ha visszatérsz a katonáidhoz. – A háznagy jelezte Idahónak, hogy maradjon le.

– Inkább maradok itt, az elsőkkel – felelte Idaho.

– Leto Nagyúr nem így akarja! Menj hátra.

Moneo sietett közelkerülni Leto arcához; látta, amint Idaho hátramegy az udvaroncok sorain keresztül a hátsó őrökhöz.

Leto lenézett Moneóra.

– Ezt jól csináltad, Moneo.

– Köszönöm, Uram.

– Tudod, miért akar a Duncan elöl lenni?

– Persze, Uram. Egy Testőrnek ott a helye.

– És most veszélyt érez.

– Nem értelek, Uram. Nem értem, miért csinálod ezeket a dolgokat.

– Az már igaz, Moneo.

A nőkben az osztozás érzése a családi osztozásban gyökerezik – a kicsinyek gondozásában, az ennivaló összegyűjtésében és elkészítésében, az öröm, a szeretet és a bánat megosztásában. A temetési siratás a nőktől ered. A vallás a nők monopóliumaként indult, csak azután vették el tőlük, hogy túlságosan domináns társadalmi erővé lett. A nők voltak az első gyakorló és kutató orvosok. Sosem volt tiszta egyensúly a nemek közt, mert az erő együtt jár bizonyos szerepekkel, mint ahogy bizonyosan a tudással is.

Ellopott Feljegyzések

Tertius Eileen Anteac Tisztelendő Anya számára ez a reggel maga volt a katasztrófa. Igazmondó társával, Marcus Claire Luyseyallal együtt érkezett Arrakisra. Mindketten hivatalos kíséretükkel jöttek, alig három órája az orbitális pályán állomásozó Liga-hajóról induló első kompon. Először is az Ünnepi Város Követségi Negyedének legeslegszélén kaptak szállást. A szobák ráadásul kicsik voltak, és nem is kifogástalanul tiszták.

– Ha még egy pár méterrel arrébb lennénk, már a nyomornegyedben alhatnánk – jegyezte meg találóan Luyseyal.

Másnap nem kaptak kommunikációs lehetőséget. Minden képernyő sötét maradt, akárhogy csavargatták és nyomogatták a gombokat.

Anteac ezek után kemény szavakat intézett a Halszólító kísérőcsapatot vezénylő nagydarab, mogorva, kétkezi munkás-izomzatú nőhöz.

– Panaszt akarok tenni a parancsnokuknál!

– Az Ünnepség idején nem engedélyezett a panasztétel – vakkantotta az amazon.

Anteac a tisztre meredt, azzal a tekintettel, amitől sokszor még a többi tisztelendő anyák is gondolkodóba estek.

De az amazon csak mosolygott, és azt mondta:

– Üzenetem van az ön számára. Azt kell tudatnom önnel, hogy kihallgatását az Istencsászárnál, áttették az utolsó időpontra.

A Bene Gesserit küldöttség nagy része hallotta ezt, és még a legalantasabb posztuláns-szolga is megértette a jelentőségét. A fűszer-adagok addigra már gazdára lelnek (Az Istenek óvjanak minket!), talán már el is szállítják őket.

– Harmadiknak kellett volna lennünk – mondta Anteac, a körülményekhez képest nyugodt hangon.

– Ez az Istencsászár parancsa!

Anteac ismerte a Halszólítóknak ezt a hangját. Ha ellene szegül, erőszakot hív ki maga ellen.

Micsoda katasztrofális reggel… és még ez is!

Anteac leült egy alacsony zsámolyra kellemetlen lakosztályuk egyik apró, szinte üres szobájának fala mellé. Mellette egy alacsony priccs árválkodott, aminél még egy kezdő ministráns is jobbat kapna! A fal halványzöld volt, egyenetlen, és mindössze egyetlen elaggott parázsgömb világított, ami olyan rossz volt már, hogy sárgánál erősebbre nem is lehetett állítani. A szobában több jel is utalt arra, hogy valaha raktárként használták. Áporodott szaga volt. Horpadások és karcolások éktelenítették a padló fekete plasztikburkolatát.

Fekete aba-köpenyét a térdére terítve, Anteac a posztuláns-futárhoz hajolt, aki ott térdelt lehajtott fejjel a Tisztelendő Anya előtt. A futár tehénszemű, szőke teremtés volt, arcán és nyakán kiütközött az izgalom verítéke. Cserszín köpeny volt rajta, melyet vastagon lepett az utca pora.

– Biztos vagy benne, teljesen biztos? – Anteac lágyan beszélt, hogy megnyugtassa a szerencsétlen lányt, aki még mindig reszketett üzenete súlya alatt.

– Igen, Tisztelendő Anya. – Nem emelte fel a tekintetét.

– Ismételd el még egyszer – mondta Anteac, és arra gondolt: Időért harcolok. Jól értettem a nőt.

A küldönc Anteacra emelte tekintetét és egyenesen a telikék szemekbe nézett, ahogy azt minden posztulánsnak és ministránsnak tanították.

– Ahogy parancsba kaptam, kapcsolatba léptem az ixiekkel követségükön, és átadtam nekik az ön üdvözletét. Aztán érdeklődtem, hogy van-e valami üzenetük, amit vissza kell hoznom.

– Igen, igen, lányom! Tudom. Térj a lényegre.

A hírvivő nyelt egyet. A beszélő Othwi Yake-nek mondta magát, a Követség ideiglenes vezetőjének, az előző nagykövet asszisztensének.

– Biztos vagy benne, hogy nem Arctáncoltató-másolat volt?

– Semmilyen jel nem mutatott erre, Tiszetelendő Anya.

– Helyes. Ismerjük ezt a Yake-et. Folytathatod.

– Yake azt mondta, hogy éppen most várják az új…

– Hwi Noreet, az új nagykövetet, igen. Ma kell érkeznie.

A küldönc megnyalta kiszáradt száját.

Anteac magában megjegyezte, hogy ezt a szerencsétlen teremtést valami alapszintűbb kiképzési programba kell visszahelyezni. Egy küldöncnek több önuralom kell, bár az üzenet komolysága megenged némi kilengést.

– Aztán azt mondta, hogy várjak – folytatta a hírvivő. – Kiment a szobából, és hamarosan egy tleilaxival, egy Arctáncoltatóval tért vissza, ebben biztos vagyok. Megvoltak a biztos jelei annak, hogy…

– Biztos vagyok benne, hogy jól figyelted meg, lányom – mondta Anteac. – De most térjünk a… – Anteac elhallgatott, amikor Luyseyal belépett.

– Mi ez az üzenet, az ixiektől és a Tleilaxtól? – kérdezte Luyseyal.

– Éppen most mondja vissza ez a lány – szólt Anteac.

– Engem miért nem hívattál? – Anteac feltekintett Igazmondó-társára, és arra gondolt, hogy Luyseyal lehet a művészet egyik legjobb mestere, de túl sokat törődik a ranggal. Pedig Luyseyal még fiatal volt, a Jessica-típus érzéki, ovális arcvonásaival. Márpedig ezek a gének önfejű természettel járnak.

Anteac lágyan szólt:

– A ministránsod azt mondta, meditálsz. – Luyseyal bólintott, leült a priccsre, és intett a küldöncnek:

– Folytasd.

– Az Arctáncoltató azt mondta, üzenete van a Tisztelendő Anyák számára. Többes számot használt – mondta a hírvivő.

– Tudta, hogy most ketten vagyunk – mondta Anteac.

– Mindenki tudja – jegyezte meg Luyseyal. Anteac ismét a küldönc felé fordította teljes figyelmét.

– Most lépj memória-transzba, leányom, és mondd el nekünk betű szerint az Arctáncoltató szavait.

A hírnök bólintott, leült a sarkára, és két összekulcsolt kezét az ölébe ejtette. Három mély lélegzetet vett, lehunyta a szemét és lecsüggesztette a vállát. Amikor megszólalt, hangja sipítva, nazálisan csengett.

– Mondd meg a Tisztelendő Anyáknak, hogy az Impérium még ma megszabadul Istencsászárától. Ma fogunk lesújtani rá, mielőtt eléri Onnt. Nem hibázhatunk.

Mély lélegzetvétel rázta meg a küldöncöt. Kinyíltak szemei, és Anteacra nézett.

– Az ixi, Yake, azt mondta, hogy siessek vissza ezzel az üzenettel. Aztán azon a különös módon megérintette a kézfejemet, még inkább meggyőzve engem arról, hogy nem…

– Yake a mi emberünk – mondta Anteac. – Mondd el Luyseyalnak az ujjak üzenetét. – A küldönc Luyseyalra pillantott.

– Elözönlöttek minket az Arctáncoltatók, meg sem tudunk moccanni.

Amikor Luyseyal már felállt volna a priccsről, Anteac megszólalt:

– Már megtettem a szükséges intézkedéseket az ajtók őrzésére. – A hírhozóra nézett. – Most elmehetsz, leányom. Megfelelően teljesítetted a megbízatásodat.

– Igenis, Tisztelendő Anya. – A küldöncnek már némi kecsességgel a mozdulataiban sikerült felállnia, testtartása mindazonáltal nem hagyott kétséget afelől, hogy felfogta Anteac szavainak jelentését. A megfelelően nem azt jelentette, hogy jól.

Amikor a küldönc eltávozott, Luyseyal azt mondta:

– Találhatnánk valami ürügyet arra, hogy átvizsgáljuk a követséget, és lássuk, az ixiek közül mennyit cseréltek ki.

– Szerintem ne tegyük – mondta Anteac. – Ebből a szempontból jól dolgozott. Bár jobb lett volna, ha valahogy szerét ejti, hogy részletesebb jelentést szerezzen Yake-től. Félek, hogy elvesztettük őt.

– Az persze nyilvánvaló, milyen okból küldte a Tleilax ezt az üzenetet – mondta Luyseyal.

– Tényleg meg akarják támadni – szólt Anteac.

– Hát persze. Ahogy csak az ostobák teszik. De én arra vagyok kíváncsi, miért közölték ezt velünk.

Anteac biccentett.

– Azt hiszik, most már nincs más választásunk, minthogy csatlakozzunk hozzájuk.

– És ha megpróbáljuk figyelmeztetni Leto Nagyurat… hmm, a Tleilax ismeri a küldönceinket és a kapcsolataikat.

– És mi van, ha a Tleilax sikerrel jár? – kérdezte Anteac.

– Ez nem valószínű.

– Nem ismerjük a tényleges tervüket, csak a nagyjábóli időzítést.

– Mi van, ha ez a lány, ez a Siona is benne van? – kérdezte Luyseyal.

– Én is föltettem már magamnak ezt a kérdést. Hallottad a Liga teljes jelentését?

– Csak az összefoglalását. Az elég?

– Igen, nagy valószínűséggel.

– Óvatosabb lehetnél az olyan kifejezésekkel, mint a nagy valószínűség – közölte Luyseyal. – Nem szeretnénk, ha bárki is azt gondolná, hogy mentát vagy.

Anteac hangja szárazon koppant:

– Feltételezem, te nem fogsz elárulni.

– Gondolod, hogy a Ligának igaza van Sionát illetően? – kérdezte Luyseyal.

– Nincs elég információm. Ha igazuk van, akkor az a lány valami különleges.

– Ahogy Leto Nagyúr apja is különleges volt?

– Egy Liga-navigátor el tudott rejtőzni Leto Nagyúr apjának jóstekintete elől.

– De Leto Nagyúré elől nem.

– Én gondosan elolvastam az egész Liga-jelentést. Siona nem nagyon rejtőzködik, és az akcióit sem leplezi túlságosan…

– Elhalványul, azt mondják. Eltűnik a tekintetük elől.

– Egyedül ő – mondta Anteac.

– És Leto Nagyúr tekintete elől is?

– Azt nem tudják.

– Merjünk kapcsolatba lépni vele?

– Miért ne mernénk? – kérdezte Anteac.

– Vita lehet belőle, ha a Tleilax… Anteac, legalább meg kellene próbálnunk figyelmeztetni Leto Nagyurat.

– Nincsenek kommunikációs eszközeink, és Halszólító őrök állnak az ajtónk előtt. Bejönni hagyják az embereinket, de kimenni nem.

– Ne beszéljünk az egyikkel?

– Már gondoltam erre, de mindig tartanunk kell attól, hogy esetleg Arctáncoltató-hasonmások.

– Őrök az ajtónál – morogta Luyseyal – Elképzelhető, hogy tud róla?

– Minden lehetséges.

– Leto Nagyúr esetében csak ezt lehet biztosra mondani – mondta Luyseyal.

Anteac megengedett magának egy röpke sóhajt, amikor felállt a zsámolyról.

– Mennyire visszakívánom azokat a régi időket, amikor még annyi fűszerünk volt, amennyi csak kellett.

– Az is csak illúzió volt – mondta Luyseyal. – Remélem, jól megtanultuk a leckét… bárhogy is szerepel ma a Tleilax.

– Ügyetlenül fogják csinálni, akármi is lesz a végeredmény – mormogta Anteac. – Szentséges Istenek! Nincsenek többé jó orgyilkosok.

– De mindig ott vannak az Idaho-gholák – jegyezte meg Luyseyal.

– Mit mondtál? – meredt a társára Anteac.

– Mindig ott vannak az…

– Igen!

– A gholák testileg túl lassúak – mondta Luyseyal.

– De szellemileg nem.

– Mire gondolsz?

– Lehetséges, hogy a Tleilax… Nem, erre még ők sem lennének képesek…

– Egy Idaho Arctáncoltató? – suttogta Luyseyal. Anteac némán bólintott.

– Ezt verd ki a fejedből – mondta Luyseyal. – Nem lehetnek ilyen ostobák.

– Veszélyes így ítélkezni a Tleilaxról – mondta Anteac. – Fel kell készülnünk a legrosszabbra. Hozd ide az egyik Halszólító őrt!

A szakadatlan háborúskodás felszínre hozza saját társadalmi körülményeit, amelyek minden korban hasonlóak. Az emberek az állandó éberség állapotába kerülnek, hogy elhárítsák a támadásokat. Minden új dolog veszélyes határzóna lesz – az új bolygók, a kiaknázandó új gazdasági területek, az új ötletek vagy eszközök, látogatók minden gyanús. A feudalizmus erős gyökeret ver, néha központi bizottságok vagy hasonlók álcája mögött, de mindig jelen van. A hatalom örökletes utódlás révén folytatódik. A hatalmasok vére uralkodik. Az ég helytartói osztják fel a javakat. És tudják, hogy szabályozniuk kell az öröklést, különben hatalmuk lassacskán semmivé olvad. Most már értitek Leto Békéjét?

Ellopott Feljegyzések

Tudattátok a Bene Gesserittel az új beosztást? – kérdezte Leto.

Kísérete elérte az első enyhe lejtőt, ami az Idaho folyón átívelő híd felé vezető út kanyarulatait előzte meg. A nap reggeli útja első negyedénél tartott, és csak kevesen vetették le a kabarjukat. Idaho egy maroknyi Halszólítóval a balszárnyon lépkedett, egyenruháján kezdett meglátszani a por és a veríték nyoma. Nem volt könnyű a királyi menet tempójában baktatni.

Moneo megbotlott, de összeszedte magát.

– Értesültek róla, Uram. – A beosztás megváltoztatása nem volt könnyű, de Moneo már megtanulta, hogy az Ünnepség idején minden percben számíthat valami őrült módosításra. Mindig voltak egyéb terv-lehetőségek a tarsolyában.

– Még mindig kérik, hogy állandó követségük lehessen Arrakison? – kérdezte Leto.

– Igen, Uram. A szokásos választ adtam nekik.

– Egy egyszerű nem is elegendő lett volna – mondta Leto. – Már nem kell őket emlékeztetni arra, hogy gyűlölöm a vallásos mesterkedéseiket.

– Igenis, Uram. – Moneo épp az előírt távolságban haladt Leto kocsija mellett. A Féreg erősen jelen volt ezen a reggelen. A háznagy meglehetősen jól látta ennek testi jegyeit. Semmi kétség, a levegő nedvessége tette. Ez mindig felélesztette a Férget.

– A vallás mindig szónoki despotizmushoz vezet – mondta Leto. – A Bene Gesserit előtt a jezsuiták voltak a legjobbak ebben a műfajban.

– A jezsuiták, Uram?

– Biztosan olvastál róluk a történelemkönyvekben.

– Nem vagyok benne biztos, Uram. Mikor működtek?

– Nem számít. Épp eleget megtudhatsz a szónoki despotizmus természetéről, ha a Bene Gesseritet tanulmányozod. Persze, saját magukat nem csapják be ezzel.

A tisztelendő anyákra nehéz idők várnak, gondolta Moneo. Prédikálni fog nekik, azt pedig ki nem állhatják. Ebből nagy baj lehet.

– Hogyan reagáltak? – kérdezte Leto.

– Úgy hallom, csalódottak voltak, de nem ellenkeztek.

Közben Moneo azt gondolta: „Jobb, ha felkészítem őket a további csalódásokra. És távol kell tartani őket az ixi és tleilaxi küldöttségektől."

A fejét rázta. Ebből nagyon csúnya összeesküvések lehetnek. Jobb lesz figyelmeztetni a Duncant.

– Önbeteljesítő próféciákhoz vezet, és igazolást ad minden ocsmányságra – mondta Leto.

Ez a… szónoki despotizmus, Uram?

– Igen! A gonoszságot az önelégült magabiztosság falai mögé rejti, ami bizonyítékul szolgál minden érvre a gonosz ellen.

Moneo aggodalmasan figyelte Leto testét, észrevette a kezek szinte véletlenszerű tekergését, a roppant szelvények rángásait. Mitévő legyek, ha a Féreg itt jön ki belőle? Veríték ütközött ki a homlokán.

– Szándékosan eltorzított magyarázatokból táplálkozik, hogy hitelét vegye az ellenkezésnek – mondta Leto.

– Ezt tennék, Uram?

– A jezsuiták ezt a „hatalmi bázisunk biztosításának” nevezték. Mindez egyenesen vezet a képmutatáshoz, amit azonban mindig elárul a tettek és a magyarázatok között tátongó szakadék. Ezek sosem egyeznek.

– Alaposabban tanulmányoznom kell ezt a kérdést, Uram.

– Végső soron a bűntudat révén uralkodik, mert a képmutatás boszorkányüldözésekhez és bűnbak-kereséshez vezet.

– Elképesztő, Uram.

A menet befordult egy sarkon, ahol a szikla rövid pillantást engedett a távolban a hídra.

– Moneo, idefigyelsz egyáltalán?

– Igen, Uram. Tényleg.

– A vallásos hatalom alapjának egyik eszközéről beszélek.

– Rájöttem, Uram.

– Akkor miért félsz ennyire?

– Mindig kényelmetlenül érzem magam, ha a vallási hatalom kerül szóba, Uram.

– Mert te meg a Halszólítók az én nevemben forgatjátok ezt a fegyvert?

– Igen, Uram.

– A hatalmi bázisok rendkívül veszedelmesek, mert olyan embereket is vonzanak, akik valóban őrültek, olyan embereket, akik a hatalmat csak magáért a hatalomért akarják. Érted?

– Igen, Uram. Ezért hagysz jóvá olyan ritkán kormány-kinevezéseket.

– Kitűnő meglátás, Moneo!

– Köszönöm, Uram.

– Minden vallás árnyékában egy Torquemada lapul – folytatta Leto. – Te még sosem találkoztál ezzel a névvel. Tudom, mert az én utasításomra tüntették el minden feljegyzésből.

– De miért, Uram?

– Ocsmány volt. Élő fáklyát csinált azokból, akik ellent mertek mondani neki.

Moneo lehalkította a hangját. Mint azok a történészek, akik úgy megharagítottak, Uram?

– Te megkérdőjelezed a tetteimet, Moneo?

– Dehogy, Uram!

– Helyes. Azok a történészek békésen haltak meg. Egyikük sem érezte a lángokat. Torquemada viszont abban lelte örömét, ha égő áldozatai halálsikolyait istenének ajánlhatta.

– Ez rettenetes, Uram.

A menet újabb kanyart vett, kilátással a hídra. A folyó egy kicsit se látszott közelebbinek.

Moneo ismét Istencsászárát kezdte tanulmányozni. A Féreg nem jött kijjebb. Igaz, hogy már így is túlságosan kint volt. Moneo érezte a kiszámíthatatlan jelenlétben rejlő fenyegetést, a Szentséges Jelenlétet, ami figyelmeztetés nélkül öl.

Moneo megborzongott.

Mi lehetett a jelentése ennek a furcsa… prédikációnak? Moneo tudta, hogy kevesen hallották valaha is így beszélni az Istencsászárt. Kiváltság volt ez, de teher is. Része volt annak az árnak, amit Leto Békéjéért kellett fizetni. Nemzedékek és nemzedékek járták megszabott útjukat ennek a békének a követelményei alatt. Csak a Citadella belső köre tudott ennek a békének minden ritka törzséről – azokról az incidensekről, amikor Halszólítókat küldtek ki erőszakos cselekményekre számítva.

Előrelátás!

Moneo az elcsendesedett Letóra pillantott. Az Istencsászár szemei csukva voltak, és tűnődő kifejezés jelent meg az arcán. Ez a Féreg újabb jele volt méghozzá a rosszabbik fajtából. Moneo megremegett.

Vajon Leto látta előre saját vad pillanatait? Az erőszak előrelátása volt az, ami remegést és félelmet keltett az egész Impériumban. Leto tudta, hová kell őröket állítani az átmeneti felkelések elfojtására. Már azelőtt tudta, hogy egyáltalán megtörténtek volna.

Moneónak már az ilyen dolgok gondolatától is kiszáradt a szája. Hitte, hogy vannak pillanatok, amikor az Istencsászár bármely elmében olvasni tud. Ó, Leto kémeket is foglalkoztatott. Időnként leples árnyak suhantak el a Halszólítók őrhelye előtt, hogy felmásszanak Leto tündértornyába, vagy leereszkedjenek a kriptába. Kétség nem fért hozzá, hogy kémek, de Moneo azt gyanította, ők pusztán csak megerősítik mindazt, amit Leto már amúgy is tud.

Mintha csak a háznagy félelmeinek akarna tápot adni, Leto megszólalt:

– Ne próbáld erőltetve megérteni az én módszereimet, Moneo. A megértésnek magától kell jönnie.

– Megpróbálom, Uram.

– Ne, ne próbáld. Inkább azt mondd meg, bejelentetted-e már azt, hogy nem lesznek változások a fűszeradagokban.

– Még nem, Uram.

– Akkor várj azzal bejelentéssel. Meggondoltam magam. Gondolom, tudod, hogy új megvesztegetési ajánlatok várhatók.

Moneo sóhajtott. A számára felajánlott kenőpénzek összege már-már nevetséges magasságokba szökött. Letót láthatóan szórakoztatta ez a licitálás.

– Hitegesd őket egy kicsit – mondta még régebben Leto. – Hadd lássuk, meddig hajlandóak elmenni. Tegyél úgy, mintha végső soron megvesztegethető lennél.

Amikor befordultak a következő kanyarba, ahonnan jó kilátás nyílt a hídra, Leto megkérdezte:

– A Corrino Ház ajánlott már valamit?

– Igen, Uram.

– Ismered a mítoszt, ami szerint a Corrino Ház egy napon majd visszanyeri ősi hatalmát?

– Hallottam róla, Uram.

– Ölesd meg a Corrinót. Ez a Duncannek való feladat. Próbára tesszük.

– Ilyen hamar, Uram?

– Még mindig köztudott, hogy a melanzs meghosszabbítja az emberek életét. Hadd derüljön ki az is, hogy alkalmasint meg is rövidítheti.

– Ahogy parancsolod, Uram.

Moneo már jól ismerte a saját válaszát. Mindig így felelt, ha nem tudta kifejezésre juttatni mélységes egyet nem értését. Tudta, hogy ezzel Leto Nagyúr is ugyanígy, tisztában van, jól szórakozik rajta. Egyre inkább elmérgesedik ez a szórakozás.

– Próbálj meg egy kicsit kevésbé türelmetlen lenni velem, Moneo – mondta Leto.

Moneo elnyomta feltörni készülő keserűségét. A keserűség veszélyes. A lázadók keserűek. A Duncanek szoktak megkeseredni, mielőtt meghalnak.

– Az időnek más jelentése van a te számodra, mint az én számomra, Uram – mondta Moneo. – Bár ismerném ezt a jelentést.

– Megismerhetnéd, csak nem akarod.

A háznagy rendreutasítást hallott ki ezekből a szavakból, és elnémult. Inkább a melanzs-problémára összpontosította a gondolatait. Leto Nagyúr nem beszélt gyakran a fűszerről, akkor is főleg az adagok megállapítása vagy visszavonása volt a téma, jutalom-porciók kiosztása, vagy a Halszólítók kiküldése újonnan felfedezett raktárakhoz. A legjelentősebb megmaradt fűszerkészlet egy olyan helyen pihen, amiről csak az Istencsászár tud, ezzel Moneo tisztában volt. Szolgálatának első napjaiban Leto Nagyúr maga vezette az elfedett szemű Moneót arra a titkos helyre, olyan kanyargó utakon, melyekről a háznagy érzékelte, hogy a föld alatt futnak.

Amikor levettem a szememről a kötést, a föld alatt voltunk.

Az a hely félelmet ébresztett Moneóban. Hatalmas, melanzzsal teli ládák álltak az eredeti sziklából kivájt roppant teremben, arabeszk-vasmunkával díszített, ősi szépségű parázsgömbök alatt. A fűszer kéken izzott a halvány ezüst fényben. És az a szag az összetéveszthetetlen fahéjillat. Valahol a közelben víz csöpögött. Hangjukat visszaverték a sziklafalak.

– Egy nap ez is elfogy –mondta akkor Leto. Moneo döbbenten kérdezte:

– És akkor mit fog csinálni a Liga meg a Bene Gesserit?

– Ugyanazt, amit most, csak erőszakosabban.

A rengeteg melanzsot őrző hatalmas teremben körülpillantva, Moneo csak az Impérium aktuális eseményeire tudott gondolni a véres gyilkosságokra, kalóztámadásokra, kémkedésekre, intrikákra. Az Istencsászár megfékezte a legrosszabbat, de a maradék is épp elég rettenetes volt.

– A kísértés – suttogta Moneo.

– Valóban, a kísértés.

– És akkor már soha többé nem lesz fűszer, Uram?

– Egy napon visszatérek a homokba. És akkor én leszek a fűszer forrása.

– Te, Uram?

– És még valami ennél is csodálatosabbat is fogok csinálni: több homoki pisztrángot – egy hibrid és termékeny szaporítót.

Moneo a kinyilatkoztatás hatása alatt remegve bámulta az Istencsászár alakját, aki ilyen csodákról beszélt.

– A homoki pisztráng – mondta Leto – nagy, élő buborékokká áll majd össze, hogy magába zárja e bolygó vizét, mélyen a föld alatt. Mint a Dűne idejében.

– Az összes vizet, Uram?

– A legnagyobb részét. Háromszáz éven belül újra a homokféreg fog uralkodni itt. De ez egy új fajta homokféreg lesz, ezt megígérem.

– Hogy lehet ez, Uram?

– Állati tudata lesz, és még nagyobb ravaszsága. Még sokkal veszélyesebb lesz keresni és tárolni a fűszert.

Moneo felpillantott a barlang sziklamennyezetére, képzeletben áthatolva a kövön, a felszínig.

– Minden sivatag lesz megint, Uram?

– A vízfolyások homokkal telnek meg. A vetések befulladnak és elhalnak. A fákat hatalmas, vándorló dűnék temetik maguk alá. A homok-halál addig fog terjeszkedni, amíg… amíg egy apró jel nem érkezik a puszta vidékről.

– Milyen jel, Uram?

– A következő ciklus, a Teremtő, Shai-Hulud eljövetelének jele.

– Ez te leszel, Uram?

– Igen! A Dűne roppant homokférge újra kiemelkedik a mélyből. Ez a föld újra a fűszer és a féreg birodalma lesz.

– És mi lesz az emberekkel, Uram? A néppel?

– Sokan meghalnak majd. A földek és vetések kiszáradnak. Takarmány hiányában pedig elpusztulnak a haszonállatok.

– Mindenki éhezni fog, Uram?

– Éhínség és régi betegségek fogják sújtani ezt a földet, csak a legszívósabbak maradnak életben… a legszívósabbak és a legbrutálisabbak.

– Ennek feltétlenül így kell lennie, Uram?

– Az alternatívák még ennél is rosszabbak.

– Mondj valamit azokról az alternatívákról, Uram.

– Majd a maga idejében megismered őket.

Miközben az Istencsászár mellett gyalogolt Onn felé, Moneo kénytelen volt elismerni, hogy valóban megismerte a rossz alternatíváit.

Moneo tudta, hogy az a szilárd tudás, amit a fejében hord, az Impérium legtöbb engedelmes polgára számára ott van elrejtve a Szóbeli Történelemben, az időnként felbukkanó őrült próféták legendáiban és vad történeteiben, akik egyik-másik bolygón némelykor rövid életű mozgalmakat szerveztek maguk köré.

De én tudom, mit csinálnak a Halszólítók.

És tudott olyan ördögi emberekről is, akik terített asztalnál ülve, válogatott ínyencségeken csámcsogva figyelik embertársaik megkínzatását.

Amíg a Halszólítók meg nem jelentek, és alvadt vér nem maradt az ilyen mulatságok helyén.

– Tetszett, ahogy a lányod figyelt engem – mondta Leto. Egy cseppet sem volt tudatában annak, hogy tudok róla.

– Uram, én féltem őt! Vér a véremből hús a…

– Az enyémből is, Moneo. Hát én nem vagyok Atreides? Jobban tennéd, ha magad miatt aggódnál.

Moneo félve pillantott az Istencsászár testére. A Féreg jelei túlságosan felszínen maradtak. Moneo a kíséretre nézett, aztán az előttük elterülő útra. Most meredeken lejtett lefelé, rövid kanyarokkal, és belevágott a Sareer körül kanyargó, emberrakta sziklakerítés magas falába.

– Siona nem bánt engem, Moneo.

– De…

– Moneo! Itt, ebben a rejtélyes kapszulában van az élet nagy titkainak egyike. Meglepetésre, valami új dolog felbukkanására, erre vágyom a leginkább.

– Uram, én…

– Új! Hát nem sugárzó, csodálatos ez a szó?

– Ha te mondod, Uram.

Letónak ekkor emlékeztetnie kellett magát: Moneo az én teremtményem. Én hoztam létre.

– A gyermeked majdnem minden árat megér nekem, Moneo. Te ócsárolod a társait, mégis lehet közöttük valaki, akit szeretni fog.

Moneo akaratlanul is visszanézett Duncan Idahóra, aki az őrökkel menetelt. Idaho úgy meredt előre, mintha az út minden kanyarját meg akarná vizsgálni, mielőtt elérik. Nem tetszett neki ez a falakkal körbezárt hely, ahol könnyen támadás érhette őket. Idaho még éjszaka kiküldött felderítőket a fal tetejére, és Moneo tudta, hogy némelyik még mindig ott figyel a magasban; de a folyó előtt még vízmosásokon is át kellett haladniuk. És nem volt elég őr ahhoz, hogy mindenhová jusson.

– Majd bevetjük a fremeneket – nyugtatta meg még előzőleg Moneo.

– Fremeneket? – Idahónak egy csöppet sem tetszett mindaz, amit a múzeumi fremenekről hallott.

– Legalább riasztani tudnak, ha behatolót észlelnek – mondta akkor Moneo.

– Elmentél hozzájuk és megkérted őket?

– Hát persze.

Moneo nem mert előhozakodni Idaho előtt Siona ügyével. Erre majd kerül idő később, most azonban az Istencsászár valami nyugtalanító dolgot mondott. Változás történt a tervekben?

A háznagy megint az Istencsászárra összpontosította figyelmét, és letompított hangon mondta:

– Az egyik társát szereti, Uram? Hiszen te azt mondtad, hogy a Duncan…

– Én azt mondtam, szereti, nem azt, hogy párosodik vele.

Moneo megremegett. Eszébe jutott, hogyan rendezték el az ő saját párválasztását, hogy elszakították a…

Nem! Jobb nem felidézni ezeket az emlékeket! Volt ott vonzalom, még igazi szerelem is… később. De az első napokban…

– Megint a felhőkbe bámulsz, Moneo.

– Bocsáss meg, Uram, de amikor te beszélsz szerelemről…

– Azt hiszed, hogy nekem nem lehetnek gyengéd gondolataim?

– Nem erről van szó, Uram, csak…

– Akkor azt hiszed, nekem nincsenek emlékeim a szerelemről, a gyermeknemzésről?

A kocsi úgy kilendült Moneo felé, hogy a háznagynak szinte félre kellett ugrania előle. Megijedt a Leto arcán sötétlő haragtól.

– Uram, könyörgök…

– Ez a test talán sosem érezte ezt a gyengédséget, de minden emlék az enyém!

Moneo látta annak jeleit, hogy a Féreg egyre inkább eluralkodik az Istencsászár testében, és ez elől a hangulat elől nem volt menekvés.

Nagy veszélyben vagyok. Mint ahogy mindnyájan abban vagyunk.

Moneo hirtelen minden hangot nagyon élesen érzékelt maga körül: a kocsi csikorgását, a kíséret köhintéseit és halk csevegését, az utat taposó lábak surrogását. Az Istencsászárból fahéjillat felhőzött. A zárt kőfalak közti levegő még mindig tartotta a hajnal hűvösét, és a levegő párás volt a közeli folyótól.

Vajon a nedvesség hozta elő a Férget?

– Hallgass ide, Moneo, de úgy, mintha az életed függne tőle.

– Igen, Uram – suttogta a férfi, és tudta, hogy most az élete valóban a gondosságán múlik; nem annyira azon, mennyire hallgat oda, hanem azon, mit tud megfigyelni.

– Egy részem örökké a föld alatt él, gondolatok nélkül – mondta Leto. – Ez a rész reagál. Tudás vagy logika nélkül tesz dolgokat.

Moneo bólintott, figyelő tekintete az Istencsászár arcára tapadt. Vajon megüvegesednek a szemei?

– Nekem ilyenkor félre kell állnom, és csak figyelhetem ezeket a dolgokat – folytatta Leto. – Egy-egy ilyen reakció a halálodat is okozhatja. A választási lehetőség nem az enyém. Hallod?

– Hallak téged, Uram – lehelte Moneo.

– Ilyen esetben szó sincs semmiféle választásról. Csak elfogadhatod a dolgokat. Te sosem fogod ezt tudni és érteni. Mit szólsz ehhez?

– Félek az ismeretlentől, Uram.

– Én viszont nem félek. Mondd meg nekem, miért!

Moneo számított egy ilyesfajta krízisre, és most, hogy valóban bekövetkezett, szinte örült neki. Tudta, hogy az élete függ ettől a választól. Sebesen száguldó gondolatok közepette meredt Istencsászárára.

– Az emlékeid miatt, Uram.

– Igen?

Szóval hiányos volt a válasz. Moneo belekapaszkodott a szavakba.

– Te mindent látsz, amit mi ismerünk… és mindent úgy, ahogy valaha volt ismeretlenül! Számodra a meglepetés… a meglepetés pusztán valami újdonság, amit meg lehet ismerni? – Miközben beszélt, észrevette, hogy védekező kérdőjelet tett egy olyan mondta végére, ami állítás kellett volna legyen, de az Istencsászár csak mosolygott.

– Ekkora bölcsesség jutalmat érdemel, Moneo. Mit kívánsz?

A hirtelen megkönnyebbülés csak újabb félelmeknek nyitott utat.

– Visszahozhatnám Sionát a Citadellába?

– Akkor hamarabb kell próbára bocsátanom.

– El kell őt választani a társaitól, Uram.

– Rendben.

– Nagylelkű vagy, Uram.

– Önző vagyok.

Az Istencsászár elfordult Moneótól, és hallgatásba burkolózott.

A szelvényes testre tekintve Moneónak úgy tűnt, mintha a Féreg-jelek némileg visszaszorultak volna. Végül is megúszta a dolgot. Ekkor eszébe jutottak a fremenek a maguk kis kérvényével, és félelme visszatért.

Ez hiba volt. Csak megint felébresztik benne őt. Miért is mondtam, hogy előadhatják a kérelmüket?

A fremenek valahol előttük várakoznak, a folyónak ezen a partján, ostoba papírokat lobogtatva.

Moneo némán ment tovább, és rossz előérzete minden egyes lépéssel tovább erősödött.

Itt a homok süvít ott a homok süvít.

Ott egy gazdag ember, itt meg vagyok én.

Shai-Hulud hangja a Szóbeli Történelemből

Chenoah nővér beszámolója, melyet halála után találtak meg a papírjai között:

Mind Bene Gesserit-kötelességemnek, mind az Istencsászár parancsainak engedelmeskedem azzal, hogy kihagyom ezeket a mondatokat a jelentésemből, de titokban mégis leírom őket, hogy rájuk találjanak, ha már eltávoztam. Mert Leto Nagyúr azt mondta nekem: „Vidd el üzenetemet Feljebbvalóidnak, de most még tartsd titokban ezeket a szavakat. Ha másként cselekszel, haragom lesújt a Nővérekre."

Syaksa Tiszetelendő Anya is figyelmeztetett, mielőtt elmentem: „Ne tégy semmi olyat, amivel dühét a fejünkre idézheted."

Miközben ott loholtam Leto Nagyúr mellett azon a rövid kivonuláson, arra gondoltam, hogy megkérdezem őt a Tisztelendő Anyákkal való hasonlatosságáról. Azt mondtam:

– Uram, azt tudom, hogy egy Tisztelendő Anya hogyan kapja meg ősei és mások emlékezetét. De veled hogyan történt?

– Ez a genetikai történetünk és a fűszer műve. Ikerhúgommal, Ghanimával együtt már az anyaméhben öntudatra ébredtünk, és őseink emlékeinek birtokában születtünk meg.

– Uram… az én Nővéreim ezt Förtelemnek nevezik.

– Teljes joggal – mondta Leto Nagyúr. – Elődeink száma rengeteg lehet. És ki tudja egy bizonyos esemény előtt, hogy mi fogja vezérelni ezt a sokaságot a jó vagy a gonosz?

– Uram, te hogyan tartasz kordában egy ekkora erőt?

– Nem tartom kordában – mondta Leto Nagyúr. – De a fáraói modell fennmaradása megmentett engem is és Ghanit is. Ismered ezt a modellt, Chenoah nővér?

– A mi Nővéreink alapos történelmi képzést kapnak, Uram.

– Az lehet, de nem úgy gondolkodnak erről a dologról, mint én – mondta Leto Nagyúr. – Én egy kormányzási betegségről beszélek, amit elkaptak a görögök, és átterjesztették a rómaiakra, akik pedig oly messzire és sokfelé hurcolták el, hogy a mai napig sem halt ki teljesen.

– Rébuszokban beszélsz, Uram.

– Nem. Gyűlölöm ezt a dolgot, de ez mentett meg minket. Ghani és én erős belső szövetséget kötöttünk azokkal az elődökkel, akik követték a fáraó-modellt. Ez segített minket hozzá, hogy egyfajta kevert személyiséget hozzunk létre, azon a régóta alvó tömegen belül.

– Ez meglehetősen zavarbaejtő, Uram.

– Annak is kell lennie.

– Miért mondod el nekem ezt, Uram? Még soha egyikünknek sem válaszoltál így ezelőtt, legalábbis amennyire tudom.

– Mert te jól idefigyelsz, Chenoah nővér. Mert te engedelmeskedni fogsz nekem, és mert soha többé nem látlak.

Ezeket a furcsa szavakat mondta nekem Leto, aztán megkérdezte:

– Miért nem kérdeztél afelől, amit a Nővéreid őrült zsarnokságnak hívnak? Modorán felbátorodva, megkockáztattam:

– Uram, tudunk egyet s mást véres kivégzéseidről. És ez zavar minket.

Ekkor Leto Nagyúr valami furcsa dolgot cselekedett. Menet közben lehunyta a szemét, és azt mondta:

– Mivel tudom, arra lettél kiképezve, hogy pontosan rögzíts magadban minden szót, amit hallasz, most úgy fogok szólni hozzád, Chenoah nővér, mintha a naplóm egyik lapja lennél. Jól őrizd meg ezeket a szavakat, mert nem akarom, hogy elvesszenek.

Biztosítom arról Nővéreimet, hogy ami most következik, az szó szerint egyezik azzal, amit Leto mondott:

– Biztos tudomásom van arról, hogy amikor már nem leszek köztetek a tudatommal, amikor csak a sivatag félelmetes teremtményeként leszek jelen, akkor sokan zsarnokként fognak visszatekinteni rám.

És ebben nincs is kivetnivaló. Zsarnokian viselkedtem.

Zsarnok nem teljesen ember, nem őrült, egyszerűen csak zsarnok. De még a közönséges zsarnokoknak is vannak olyan indítékaik és érzelmeik, amiket a kérészéletű kis történészek el sem tudnak képzelni róluk. És nagyszerű zsarnokként fognak rám gondolni. Így tehát az érzéseim és indítékaim olyan örökségek, amelyeket meg fogok őrizni, hacsak a történelem túlságosan el nem torzítja őket. A történelem hajlamos aránytalanul felnagyítani egyes tulajdonságokat, míg a többiről megfeledkezik.

Az emberek majd megpróbálnak megérteni engem. És minél jobban próbálkoznak, annál messzebb kerülök tőlük, míg végül elenyészek az örök mítoszok birodalmában – végre egy Élő Isten!

Hát erről van szó. Én nem vagyok vezető, de még csak kalauz sem. Csak isten. Ezt ne felejtsd el. Gyökeresen más vagyok, mint a vezetők és kalauzok. Az isteneknek a teremtésen kívül semmiért nem kell felelősséget vállalniuk. Az istenek mindent elfogadnak, tehát semmit sem fogadnak el. Az isteneknek azonosíthatónak kell lenniük, de ugyanakkor névtelennek kell maradniuk. Az isteneknek nincs szükségük a szellemek világára. Az én szellemeim itt élnek bennem, és csak az én hívásomra jönnek elő. Most, mert így tetszik nekem, megosztom veled azt, amit róluk és rajtuk keresztül tanultam. Ők az én igazságom.

Óvakodj az igazságtól, kedves Nővér. Bár sokan kutatják, az igazság veszélyes lehet arra, aki keresi. A legendákat és a megnyugtató hazugságokat sokkal könnyebb megtalálni és elhinni. Ha rábukkansz egy igazságra, még ha az ideiglenes is, akkor is fájdalmas változtatásokra késztethet. Rejtsd el az igazságaidat a szavaid mögé. Akkor a természetes kétértelműség majd megóv. A szavakat sokkal könnyebb megemészteni, mint a szavak nélküli jelek éles jósvágásait. Szavakkal kikiabálhatsz a kórusból:

"Miért nem figyelmeztetett valaki?"

De én figyelmeztettelek. Példával, nem szavakkal.

Vitathatatlanul több, mint elég van szavakból. Még most is rögzíted őket csodálatos memóriádba. Egy napon pedig a naplómat is megtalálják – újabb szavak. Figyelmeztetlek, hogy saját felelősségetekre olvassátok a szavaimat. A szörnyű események szavak nélküli vonulata ott lappang a felszínük alatt. Legyetek süketek! Nem kell hallanotok, vagy ha hallotok, nem kell emlékeznetek. Milyen simogató a feledés. És milyen veszélyes!

Az enyémhez hasonló szavakat régóta ismerik rejtélyes hatalmukról. Van itt egy titkos tudás, amivel uralni lehet a feledékenyeket. Az én igazságaim olyan legendák és hazugságok magjai, amelyekre a zsarnokok mindig is támaszkodtak, hogy önző terveik szerint mozgassák a tömegeket.

Érted? Én mindezt megosztom véled, még minden idők legnagyobb rejtélyét is, amivel az életemet tartom össze:

"Az egyetlen tartós múlt szavak nélkül rejtőzik benned."

Ekkor az Istencsászár elhallgatott. Én megkérdeztem:

– Ez minden, amit megőriztetni kívánsz velem, Uram?

– Ezek azok a szavak – mondta az Istencsászár, és fáradtnak, csüggedtnek hallottam a hangját. Mintha valaki a végrendeletét mondta volna el. Eszembe jutott, hogy azt mondta: többé nem fog látni engem, és félelem töltött el, de hála tanítóimnak, ez a félelem nem érződött a hangomon.

– Leto Nagyúr – mondtam. – Ezek a naplók, amikről beszéltél, kinek íródtak?

– Az utókornak, ezredévek múlva. Én megszemélyesítem ezeket a majdani olvasókat, Chenoah nővér. Távoli unokatestvérekként gondolok, rájuk, akik telve vannak rokoni kíváncsisággal. Buzgón igyekeznek megismerni azokat a drámákat, amelyekről csak én tudok beszámolni. Személyes kapcsolatot akarnak teremteni közte és saját életük között. A lényeget akarják, az igazságot!

– De hisz épp az előbb intettél óva az igazságtól, Uram! – mondtam.

– Valóban. A történelem az én kezemben csak formálható viasz. Óóó, én begyűjtöttem ezt a sok múltat, a birtokában vagyok minden ténynek de úgy használom fel őket, ahogy kedvem tartja, és még ha hűen használom őket, akkor is változtatok rajtuk. Miket mondok most neked? Mit tartalmaz egy feljegyzés, egy napló? Szavakat.

Leto Nagyúr megint elnémult. Mérlegeltem a jelentőségét mindannak, amit mondott, mérlegeltem Syaksa Tisztelendő Anya figyelmeztetéseinek ellenében, és annak ellenében, amit az Istencsászár előzőleg mondott nekem. Azt mondta, én vagyok a hírvivője, ezért úgy éreztem, hogy a védelme alatt állok, tehát többet merhetek, mint bárki más. Így történt, hogy megkérdeztem:

– Leto Nagyúr, azt mondtad, többé nem fogsz látni engem. Ez azt jelenti, hogy egyikünk meg fog halni?

Itt, a beszámolómban esküszöm, hogy Leto Nagyúr nevetett! Aztán így szólt:

– Nem, kedves Nővér, te fogsz meghalni. Nem éred meg, hogy Tisztelendő Anya légy. De ez ne szomorítson el, mert azzal, hogy ma jelen voltál itt, hogy elviszed az üzenetem a Nővéreknek, és hogy megőrzöd titkos szavaimat is, sokkal magasabb rangra teszel szert. A legendám elengedhetetlen része leszel. Távoli unokatestvéreink hozzád fognak imádkozni, hogy járj közben értük; nálam!

Leto Nagyúr ismét nevetett, de ez a nevetés szelíd volt, és ő melegen mosolygott rám. Nehezemre esik erről az efféle jelentéseknél elengedhetetlen pontossággal beszámolni, de abban a pillanatban, amikor Leto Nagyúr kimondta ezeket a rettentő szavakat, én valami mélyen gyökerező barátságot éreztem, ami összeköt vele mintha valami hirtelen fizikailag is összekapcsolt volna minket, szavakban megfogalmazhatatlan módon. Ebben a pillanatban értettem meg igazán, mit értett a szavak nélküli igazság alatt. Megtörtént, mégsem tudom elmondani.

A levéltáros megjegyzése:

A közbeszóló események következtében e magánfeljegyzés felfedezése alig több, mint lábjegyzet ebben a történetben, bár annyiban érdekes, hogy az egyik legkorábbi utalást tartalmazza az Istencsászár titkos feljegyzéseire vonatkozóan. Azok, akik tovább is kívánják tanulmányozni ezt a beszámolót, az Archívumi Nyilvántartásban a következő alcímek alatt találják meg: Chenoah, Quintinius Violet: Chenoah-jelentés, A, valamint Fűszervisszautasítás, orvosi aspektusai.

(lábjegyzet: Quintinius Violet Chenoah nővérségének ötvenharmadik esztendejében halt meg, a halál okát melanzs-összeférhetetlenségben állapították meg, melyet a Tisztelendő Anyai rang megszerzésére irányuló próbán szenvedett el.)

Elődünk, Assur-nasir-apli, akit a gonoszak leggonoszabbjaként ismertek, úgy szerezte meg a trónt, hogy megölte saját apját, és vele elkezdődött a kard uralma. Hódításai feldúlták az Ururnia-tóvidéket, ahonnan továbbhaladt Kommagen és Kabur felé. Fiának behódoltak a sutiák, Tírusból, Szidonból, Gebeiből de még Jehutól, Omri fiától is, akinek pedig már a puszta nevétől ezrek reszkettek. Azok a hódítások, amelyeket Assur-nasir-apli kezdett el fegyvereket vittek Médiába, később Izraelbe, Damaszkuszba, Edom-ba, Arpadba, Babilonba és Umliasba. Emlékszik már valaki is ezekre a nevekre és helyekre? Elég segítséget adtam: Próbáljátok kitalálni a bolygót.

Ellopott Feljegyzések

A levegő megrekedt a Királyi Út kivésett falai közt, amely az Idaho folyón átívelő híd felé vezetett a lapos parton át. Az emberkéz-alkotta roppant kő- és földtömeg közül kikanyarodva az út jobbra ívelt. Moneo, a Királyi Kocsi mellett haladva, látta a keskeny gerincen át a híd plasztacél-csipke alkotmányához vezető kövezett ösvényt.

A folyó mély medre alján feléjük kanyarodott, aztán többlépcsős zuhatagban omlott le a Tiltott Erdő távolabbi oldala mellett, ahol a határfalak majdnem a víz szintjéig lenyúltak. Ott, Onn külterületein voltak azok a gyümölcsösök és kertek, amelyek segítették a város élelmiszer-ellátását.

Moneo a folyó kanyargó szalagjára nézett; látta, hogy a kanyon teteje fényben fürdik, míg a víz még sötét árnyak közt fut, melyből csak a zuhatagok halvány csillogása sejlik elő.

Az út előtte a hídig ragyogott a napfényben, a kétoldali szurdokok sötét nyílként mutatták az irányt. A kelő nap már most is felmelegítette az útburkolatot. A levegő csak úgy remegett fölötte, az elkövetkező nap figyelmeztetéseként.

Biztonságban a városba érünk még a legnagyobb hőség előtt, gondolta Moneo.

Azzal a fáradt türelemmel lépegetett, ami mindig úrrá lett rajta ebben a stádiumban. Tekintetével várakozóan kutatta a kérvényező Múzeumi Fremenek felbukkanását. Tudta, hogy valószínűleg az egyik szurdokból fognak megjelenni. Valahol, a hídbaknak ezen az oldalán. Ebben egyezett meg velük. Most már nem lehetett visszatartani őket. És az Istencsászáron még mindig mutatkoztak a Féreg jelei.

Leto már akkor meghallotta a fremeneket, amikor a csapatból még senki más.

– Figyeljetek! – kiáltotta.

Moneo csupa éberség lett.

Leto arrébb görgette testét a kocsin, az elejét pedig fölemelte, ki a buborék-pajzs alól, hogy előre nézhessen.

Moneo már jól ismerte ezt. Az Istencsászár érzékei, amelyek sokkalta kifinomultabbak voltak, mint az övék, valami zavart észleltek előttük. A fremenek kezdtek felszállingózni az útra. Moneo egy lépéssel hátrább maradt, messzebb a kötelező követési távolságnál. Aztán ő maga is meghallotta.

Kavicshullás zaja hallatszott.

Megjelentek az első fremenek az út két oldalán futó vízmosásokból, alig száz méternyire a menet előtt.

Duncan Idaho előresietett, aztán Moneo mellé érve lelassított.

– Ezek a fremenek? – kérdezte Idaho.

– Igen. – Válaszadás közben Moneo egyre az Istencsászárt figyelte, aki visszaeresztette testét a kocsira.

A múzeumi fremenek az úton gyülekeztek, ledobták felső köpenyüket, mire előbukkant vörös és bíbor alsó köntösük. Moneónak elállt a lélegzete. A fremenek zarándoknak voltak öltözve; valamiféle fekete ruhát viseltek a színes köpönyegek alatt. Az elöl állók papírtekercseket kezdtek lobogtatni, aztán az egész csapat táncolva és énekelve a királyi menet felé indult.

– Kérésünk van, Uram – kiabálták a vezetők. – Halld a kérésünket!

– Duncan! – kiáltotta Leto. – Kergesd el őket!

Halszólítók törtek elő az udvaroncok között uruk kiáltására. Idaho intett nekik, hogy előre, azzal maga is a közelítő csőcselék felé rohant. A testőrök falanxot alkottak, Idahóval a csúcspontban.

Leto lecsukta a védőbuborékot, növelte a sebességet, és hangszórón keresztül dörögte:

– Oszoljatok! Oszoljatok!

A múzeumi fremenek az előrontó őröket és Leto kocsijának nekilódulását látva megmozdultak, hogy szabadon hagyják az út közepét. Moneo, akinek futnia kellett, hogy lépést tartson a kocsival, egy pillanatig csak a mögötte loholó udvaroncok lábdobogására tudott koncentrálni, de aztán észrevette az első váratlan fremen megmozdulást.

A kántáló horda mintegy vezényszóra, egy emberként dobta le zarándokköpenyét, ami alatt pontosan olyan fekete egyenruhát hordtak, mint Idaho.

Mit művelnek? hüledezett Moneo.

De alig tette fel magának ezt a kérdést, már látta, hogy a közeledők arca egyszercsak Arctáncoltató-tréfával elolvad, és minden ábrázat Duncan Idaho képévé alakul át.

– Arctáncoltatók! – visított fel valaki. Leto figyelmét is elvonták a kusza események, a dobogó lábak zaja, a falanxot formáló Halszólítóknak odavakkantott parancsok. Még nagyobb sebességre késztette kocsiját, egyre csökkentve a távolságot közte és az őrök között. Megszólaltatott egy figyelmeztető csengőt, és bekapcsolta a kocsi torzítókürtjét. Fehér zaj árasztotta el a környéket úgy, hogy még néhány Halszólító is belezavarodott, pedig ők kondicionálva voltak ellene.

Ebben a pillanatban dobták el zarándok-köpenyüket a kérvényezők, és kezdték meg az átalakulást, arcvonásaikat villámgyorsan Duncan Idahóéba rendezve. Leto hallotta a kiáltást:

– Arctáncoltatók! – Felismerte a hang forrását: egy hivatalnok házastársa volt, a Királyi Számvevőségből.

Leto első reakcióként azt gondolta, mindez milyen remek szórakozás.

Őrök és Arctáncoltatók roskadtak össze. Sikolyok és kiáltások léptek a kérvényezők kántálásának helyébe. Leto felismerte a tleilaxi harci parancsokat. A Halszólítók egy kis csapata szorosan összezárt az ő Duncanje körül. A testőrök engedelmesen követték Leto gyakorta ismételgetett utasítását, miszerint mindig védjék meg ghola-parancsnokukat.

De hogyan fogják megkülönböztetni a többitől?

Leto majdnem állóra fékezte kocsiját. Baloldalt látta a kábítópálcájukat suhogtató Halszólítókat. Késeken csillant meg a nap sugara. Aztán lézerpisztolyok sziszegő zümmögése hangzott fel, az a hang, amit Leto nagyanyja az „univerzum legszörnyűbb hangjaként” emlegetett. Vad kiáltások hallatszottak a csatasorok felől.

Leto a lézerfegyverek megszólalásával egyidőben reagált. Az út jobb szélére irányította kocsiját, kerekekről szuszpenzorokra váltott, és faltörőkosként rontott egy csapat Arctáncoltató közé, akik éppen arról az oldalról akartak beleavatkozni a küzdelembe. Szűk ívben fordulva, a legtöbbjüket letarolta. Érezte a plasztacélnak csapódó testek csattanását, látta a vörösen spriccelő vért, aztán már lent is volt az egyik szurdokban. A vízmosás omladékos falai barnán suhantak el mellette. Fölfelé kanyarodott, és a folyómeder fölött áthaladva, egy magasan fekvő, sziklákkal körülvett megfigyelőpontra szállt.

Micsoda meglepetés!

A nevetés remegő görcsökbe rántotta roppant testét. Aztán lassan alábbhagyott az öröme.

A helyéről Leto jól látta a hidat és a támadás helyét. Testek hevertek kusza összevisszaságban az úton és a szurdokokban. Felismert köztük finom udvaronc-ruhát, Halszólító-uniformist és véres, fekete Arctáncoltató-jelmezt egyaránt. Az életben maradt udvaroncok a háttérben lapultak, míg a Halszólítók fürgén haladtak testről testre, hogy egy-egy gyors szúrással garantálják: minden támadó halott.

Leto tekintetével az ő Duncanje fekete egyenruháját kereste. De talpon ilyen ruhában senkit nem látott. Senkit sem! Leto éppen legyűrte csalódottságát, amikor meglátott egy maroknyi Halszólítót az udvaroncok között… és egy meztelen alakot.

Meztelen!

Ez Duncan! Meztelen! Hát persze! Az egyenruha nélküli Duncan Idaho nem Arctáncoltató.

Újra rázni kezdte a nevetés. Meglepetések mindkét oldalon. Milyen megrázó lehetett ez a támadóknak! Nyilván nem voltak felkészülve ilyen visszavágásra.

Leto kikormányozta kocsiját az útra, kieresztette a kerekeket, aztán legördült a hídhoz. Valamiféle déja vu érzésével haladt át a hídon, emlékezve az emlékeiben lévő rengeteg hídra, a rengeteg átkelésre, hogy szemügyre vegye a csaták maradványait. Amikor megtisztította a hidat, Idaho kitört az őrök gyűrűjéből és rohanni kezdett felé, átugrálva és kikerülgetve a heverő testeket. Leto megállította kocsiját, és figyelte a meztelen futót. A Duncan olyan volt, mint egy régi görög hírvivő harcos, aki parancsnokához siet, hogy jelentse a csata kimenetelét. Az életre kelt történelem szinte belehasított az emlékeibe.

Idaho lefékezett a kocsi mellett. Leto felnyitotta a buborék-tetőt.

– Nyomorult Arctáncoltatók, egytől egyig! – lihegte Idaho. Leto meg sem próbálta leplezni, milyen jól szórakozik.

– Kinek az ötlete volt, hogy levesd az egyenruhád?

– Az enyém! De nem engedtek harcolni!

Moneo érkezett rohanvást egy csapat testőrrel. Az egyik Halszólító egy kék köpenyt lökött oda Idahónak.

– Igyekszünk találni egy teljes uniformist valamelyik testen.

– Én letéptem a magamét – magyarázta Idaho.

– Megmenekült valaki az Arctáncoltatók közül? – kérdezte Moneo.

– Egy sem mondta Idaho. Elismerem, ezek a nők jó harcosok, de miért nem hagytak engem is…

– Mert azt az utasítást kapták, hogy vigyázzanak rád – mondta Leto. – Mindig megvédik a legértékesebbet…

– Négyen haltak meg közülük, miközben kihoztak onnan! – mondta Idaho.

– Összesen több, mint harminc embert vesztettünk, Uram – szólt Moneo. – Még mindig folyik a számlálás.

– Hányan voltak az Arctáncoltatók?

– Úgy tűnik, hogy kereken ötvenen, Uram – mondta Moneo. Halkan beszélt, zaklatott tekintettel. Leto kacagni kezdett.

– Mit nevetsz? – kérdezte Idaho. – Több, mint harmincan a mieink közül…

– De a tleilaxiak olyan együgyűek voltak mondta Leto. Ti nem tudjátok, de úgy ötszáz évvel ezelőtt sokkal hatásosabbak, sokkal veszélyesebbek lettek volna. Képzeljétek el, hogy meg merték kockáztatni ezt az ostoba maszkabált! És nem számítottak a ti zseniális reakciótokra!

– Lézerpisztolyuk volt – mutatott rá Idaho.

Leto csavart egyet elülső szelvényein, és egy égett lyukra mutatott a kupola tetején. Olvadt, kusza repedések keretezték a lyukat.

– Lejjebb is több helyen eltaláltak – mondta Leto. – Szerencsére a szuszpenzorokban vagy a kerekekben nem tettek kárt.

Idaho felpillantott a lyukra, és látta, hogy az egyvonalban van Leto testével.

– Téged nem talált el? – kérdezte.

– De igen – felelte Leto.

– Megsebesültél?

– Immúnis vagyok a lézerfegyverrel szemben – hazudta Leto. – Ha lesz időm, majd megmutatom.

– Én viszont nem vagyok immúnis – mondta Idaho. – És a testőreid sem. Mindegyikünknek elkelne egy-egy övpajzs.

– A pajzsok az egész Impériumban tiltottak – mondta Leto. – Főbenjáró bűn a pajzs birtoklása.

– A pajzsok kérdése… – kockáztatta meg Moneo.

Idaho azt hitte, hogy Moneo magyarázatot szeretne a pajzsokról, ezért nekikezdett:

– Az övek olyan erőteret fejlesztenek, amelyek visszatartanak bármilyen, veszélyes sebességgel közeledő tárgyat. Egyetlen nagy hátrányuk van. Ha lézersugár keresztezi ezt az erőteret, akkor a bekövetkező robbanás felér egy hatalmas fúziós bomba pusztító erejével. Támadó és megtámadott egyaránt elpusztulnak.

Moneo csak bámult Idahóra. Amaz bólogatott.

– Megértem, hogy betiltották – mondta Idaho. – Gondolom, a Nagy Egyezmény az atom ellen még érvényben van, és működik.

– Még sokkal jobban, amióta felderítettük az összes családi atom-arzenált, és biztos helyre gyűjtöttük össze – mondta Leto. – De most nincs idő ilyesmikről beszélgetni.

– Egy dolgot azért megbeszélhetnénk – mondta Idaho. – Túl veszélyes ilyen nyíltan, védtelenül járni. Jobb lenne…

– Ez a hagyomány, és mi folytatni fogjuk – jelentette ki Leto. Moneo közelebb hajolt Idaho füléhez.

– Feldühíted az Istencsászárt – mondta.

– De hát…

– Nem jutott még eszedbe, mennyivel könnyebb kézben tartani egy gyalogos populációt? – kérdezte Moneo.

Idaho sarkon fordult, és hirtelen balsejtelemmel nézett Moneóra.

Leto megragadta az alkalmat, és parancsokat kezdett osztogatni.

– Moneo, gondoskodj róla, hogy a támadásnak semmi jele ne maradjon, egy csepp vér se, egy ruhafoszlány se semmi.

– Igen, Uram.

Idaho az egyre közelebb nyomuló kíséret felé fordult, és látta, hogy minden túlélő, még a gyorskötésbe burkolt sebesültek is, mindent hallani akarnak.

– Ti mind – szólt Leto a kocsi körül gyülekezőknek. – Erről egy szót se szóljatok senkinek. Hadd aggódjon a Tleilax. – Idahóra pillantott.

– Duncan, hogy kerülhettek Arctáncoltatók egy olyan területre, ahol csak az én múzeumi fremenjeimnek lenne szabad kóborolniuk?

Idaho akaratlanul is Moneóra nézett.

– Az én hibám, Uram – mondta a háznagy. – Én beszéltem meg úgy a fremenekkel, hogy itt adhassák át a kérvényüket. Még meg is nyugtattam felőlük Duncan Idahót.

– Emlékszem, hogy említetted a kérvényt – mondta Leto.

– Arra gondoltam, talán szórakozást találsz majd benne, Uram.

– Engem a kérvények nem szórakoztatnak, hanem bosszantanak. Különösen bosszantanak azoknak az embereknek a kérvényei, akik feladata a terveimben az, hogy megőrizzék az ősi formákat.

– De Uram, éppen te emlegetted olyan sokszor, hogy mennyire unalmasak ezek a menetek a…

– De nem azért vagyok itt, hogy mások unalmát enyhítsem!

– Uram?

– A múzeumi fremeneknek fogalmuk sincs a régi dolgokról. Ők csak az utánzásban jók. Ez nyilvánvalóan untatja őket, és kérvényeikben mindig változtatásokat követeinek. Ez bosszant engem. Nem vagyok hajlandó változtatásokra. És honnan hallottál arról a kérvényről?

– Maguktól a fremenektől – mondta Moneo. – Egy dele… – Összevonta a szemöldökét, és elharapta a szó végét.

– Ismerted a delegáció tagjait?

– Hát persze, Uram. Különben nem is…

– Halottak – mondta Idaho. Moneo értetlenül nézett rá.

– Azok az emberek, akiket te ismertél, halottak, és Arctáncoltatók álltak a helyükre.

– Hanyag voltam – szólt Leto. – Mindenkit meg kellett volna tanítanom arra, hogyan lehet felismerni az Arctáncoltatókat. Most, hogy ilyen ostobán bátrak lettek, kijavítjuk ezt a hibát.

– Miért ilyen bátrak? – kérdezte Idaho.

– Talán azért, hogy elvonják a figyelmünket valami másról – mondta Moneo.

Leto Moneóra mosolygott. A személyes fenyegetettség súlya alatt a háznagy agya remekül dolgozott. Cserbenhagyta urát, amikor összetévesztette az Arctáncoltatók mimikáját az ismert fremen arcokkal. Most Moneo érezte, hogy szolgálatban maradása azoktól a képességektől függ, amelyek miatt az Istencsászárnak annak idején éppen őrá esett a választása.

– Most van időnk, hogy felkészüljünk – közölte Leto.

– Miről vonnák el a figyelmünket? – kérdezte Idaho.

– Egy másik összeesküvésről, amiben szintén részt vesznek – mondta Leto. – Úgy gondolják, hogy ezért majd keményen megbüntetem őket, de a tleilaxi mag sértetlen marad miattad, Duncan.

– Nem szándékosan vallottak kudarcot itt – mondta Idaho.

– De olyan veszteség volt ez, amire fel voltak készülve – mondta Moneo.

– Hisznek abban, hogy nem pusztítom el őket, mert náluk vannak az én Duncan Idahóm eredeti sejtjei – mondta Leto. – Érted már, Duncan?

– És jól hiszik? – kérdezett vissza Idaho.

– A megközelítésük téves – mondta Leto. Újra Moneóhoz fordult. Úgy kell bevonulnunk Onnba, hogy ennek az incidensnek semmilyen jele ne maradjon. Új egyenruhák kellenek, új testőrök a halottak és sebesültek helyére… mindennek úgy kell lennie, ahogy eredetileg volt.

– De az udvaroncok közt is vannak halottak, Uram – jegyezte meg Moneo.

– Pótold őket!

Moneo meghajolt.

– Igen, Uram.

– És küldess egy új tetőt a kocsimra.

– Ahogy parancsolod, Uram.

Leto néhány lépést hátratolatott a kocsijával, megfordult vele, és a híd felé vette útját. Visszakiáltott Idahónak:

– Duncan, te velem jössz.

Először lassan, kelletlenül nehézkesen, majd egyre gyorsuló léptekkel Duncan otthagyta Moneót meg a többieket, odament a kocsi nyitott buborékjához, és ott gyalogolt mellette, tekintetét Letóra függesztve.

– Mi bánt, Duncan?

– Te tényleg a te Duncanedként gondolsz rám?

– Hát persze, ahogy te is a te Letódként gondolsz rám.

– Miért nem tudtad, hogy ez a támadás be fog következni?

– A jövőbelátó képességemmel?

– Igen!

– Az Arctáncoltatók már régóta nem hívták fel magukra a figyelmemet – mondta Leto.

– Gondolom, ez most megváltozott.

– Nem túlságosan.

– Miért nem?

– Azért, mert Moneónak igaza van. Nem hagyhatom, hogy elvonják a figyelmem.

– Tényleg meg tudtak volna ölni, ott és akkor?

– Ennek van egy bizonyos valószínűsége. Tudod, Duncan, kevesen fogják fel, hogy mekkora katasztrófa lenne az én halálom.

– Miben mesterkedik a Tleilax?

– Tőrbe akartak csalni, gondolom. Gyönyörű kis csapdába. Jelet küldtek nekem, Duncan.

– Miféle jelet?

– Újra felhalmozódnak bizonyos elkeseredett indítékok, amelyek egyes alattvalóimat irányítják.

Elhagyták a hidat, és mászni kezdtek Leto kilátópontja felé. Idaho gondolatérlelő csendben haladt.

A tetőn Leto a távoli sziklákra emelte tekintetet, és a Sareer pusztaságára tekintett.

A kíséret azon tagjainak siránkozása, akik elvesztették valakijüket, tovább folytatódott a hídon túl, a támadás helyszínén. Éles hallása révén Leto el tudta különíteni Moneo hangját, aki figyelmeztette őket, hogy gyászukat fogják a helyzethez mérten rövidre. Hisz’ maradtak még hozzátartozóik a Citadellában, és jól ismerik az Istencsászár haragját.

Könnyeik felszáradnak, és arcukat mosoly deríti, mire Onnba érünk, gondolta Leto. Azt hiszik, megvetem őket.

De mit is számít ez? Röpke kellemetlenség a rövidéletűek és rövidlátók között.

A sivatag látványa megnyugtatta. Innen nem látta a folyót mély medrében, ha csak nem fordult teljesen hátra, és nem nézett az Ünnepi Város felé. A Duncan könyörületes csendben várt a kocsi mellett. Kissé balra fordítva tekintetét, Leto látta a Tiltott Erdő egyik csücskét. A zöldellő vidék látványától emlékezete hirtelen apró maradékká zsugorította össze a Sareert – hitvány árnyává annak a valaha bolygónyi sivatagnak, mely egykor oly hatalmas volt, hogy mindenki félte, még a benne járó fremenek is.

A folyó az oka, merengett Leto. Ha megfordulok, láthatom, mit csináltam.

A mesterségesen vájt szakadék, amelyen az Idaho folyó keresztülfolyt, csak kiszélesítése volt a Résnek, amit Paul Muad’Dib robbantott a Pajzsfalba, hogy féreg-hordta csapatai átmehessenek rajta. Ahol most a víz csobog, ott vezette ki fremenjeit Muad’Dib egy Coriolis-porviharból, egyenesen a történelembe… és ebbe, ami most van.

Leto hallotta Moneo ismerős lépteit, a kilátópont felé kaptató háznagy érkezésének hangjait. A férfi felért Idaho mellé, és egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát.

– Mennyi idő múlva mehetünk tovább? – kérdezte Idaho. Moneo csendre intette, és megszólította Letót:

– Uram, üzenetet kaptunk Onnból. A Bene Gesserit szólt, hogy a Tleilax támadni akar a híd előtt. – Idaho szortyintott.

– Nem késtek el egy kicsit?

– Nem az ő hibájuk – mondta Moneo. – A Halszólító-gárda kapitánya nem akart hinni nekik.

Leto kíséretének további tagjai is kezdtek felszállingózni a kilátópontra. Némelyek kábának látszottak, még mindig a sokk hatása alatt. A Halszólítók fürgén haladtak köztük, parancsaikkal jó példát mutatva.

– Távolítsd el az őrséget a Bene Gesserit Követség elől – mondta Leto. – Küldj nekik egy üzenetet. Mondd meg, hogy az ő meghallgatásuk ugyan továbbra is az utolsó lesz, mégse féljenek emiatt. Mondd meg, hogy utolsókból lesznek az elsők. Érteni fogják a célzást.

– És mi legyen a Tleilax-szal? – kérdezte Idaho. Leto továbbra is Moneót nézte.

– Igen, a Tleilax. Jelet küldünk nekik.

– Igen, Uram?

– Mikor megparancsolom, de előbb ne, nyilvánosan korbácsoljátok meg és kergessétek el a Tleilax Nagykövetét.

– Uram!

– Tán nem értesz egyet?

– Ha ezt titokban akarjuk tartani… – nézett hátra Moneo a válla fölött – …akkor mivel fogja magyarázni a korbácsolást?

– Nem fogjuk megmagyarázni.

– Egyáltalán nem indokoljuk meg?

– Nem.

– De Uram, pletykák és szóbeszédek fognak…

– Én csak reagálok, Moneo! Hadd érezzék azt a földalatti részemet, ami tudás nélkül tesz dolgokat, mert nincs meg benne az, ami révén tudhatna.

– Ez nagy félelmet fog gerjeszteni, Uram.

Visszafojtott nevetés robbant ki Idahóból. Moneo és a kocsi közé lépett.

– Nagy kegyet gyakorol a nagykövettel! Voltak uralkodók, akik a legszívesebben lassú tűzön sütötték volna meg azt az ostoba frátert.

Moneo megpróbált Idaho válla fölött beszélni Letóhoz.

– De Uram, ez az akció csak igazolni fogja a Tleilax felé, hogy téged elért a támadás.

– Azt már úgyis tudják – mondta Leto. – De nem fognak beszélni róla.

– Amikor a támadók közül egy sem tér vissza… – biccentett Idaho.

– Érted már, Moneo? – kérdezte Leto. – Amikor bemasírozunk Onnba, láthatóan sértetlenül, akkor a Tleilax azt fogja hinni, hogy teljes kudarcot vallott.

Moneo körbenézett a Halszólítókra és az udvaroncokra, akik lenyűgözve hallgatták ezt a beszélgetést. Ritkán hallhatott bármelyikük is ilyen leleplező beszélgetést az Istencsászár és legközelebbi segítői között.

– És mikor adsz jelet a nagykövet megbüntetésére, Uram? – kérdezte Moneo.

– A kihallgatás alatt.

Leto közeledő ornitopterek zaját hallotta. Látta a szárnyakon, rotorokon megcsillanni a napfényt, és ha nagyon erősen figyelt, még a kocsija új tetejét is ki tudta venni az egyik alá erősítve.

– Ezt a sérült tetőt vigyétek vissza a Citadellába, és javítsátok ki – mondta Leto, még mindig a toptereket fürkészve. Ha kérdezősködnének, mondjátok azt a szerelőknek, hogy csak rutin-javításról van szó, a homok rágta ki.

Moneo felsóhajtott.

– Igen, Uram. Úgy lesz, ahogy parancsolod.

– Fel a fejjel, Moneo – mondta Leto. – Gyere mellettem, amikor elindulunk. – Idahóhoz fordulva Leto azt mondta: – Végy magad mellé néhány katonát, és kutassátok át a terepet előttünk.

– Újabb támadásra számítasz? – kérdezte Idaho.

– Nem, de valami elfoglaltságok akarok adni az embereknek. És vegyenek fel tiszta egyenruhát. Nem akarom, hogy azt viseljétek, amit beszennyezett a mocskos Tleilax.

Idaho elsietett, hogy teljesítse a parancsot.

Leto jelzett Moneónak, hogy menjen közelebb… még közelebb. Amikor a háznagy odahajolt a kocsihoz, és arca alig egy méterre volt Letóétól, Leto lehalkította a hangját, és azt mondta:

– Ez egy különleges lecke, Moneo.

– Uram, valóban gyanítanom kellett volna az Arc…

– Nem az Arctáncoltatókról van szó! Ez a lányodnak lecke.

– Sionának? Mi köze…

– Mondd meg neki: A maga törékeny módján ő is olyan, mint az az erő bennem, ami tudás nélkül cselekszik. Miatta emlékszem arra, milyen volt embernek lenni… és szeretni.

Moneo értetlenül bámult Letóra.

– Add csak át neki ezt az üzenetet – mondta Leto. – Neked nem kell megérteni. Egyszerűen csak ismételd el a szavaimat.

Moneo visszahúzódott.

– Ahogy parancsolod, Uram.

Leto lecsukta a buborék-tetőt, az egész fedelet egyetlen egységgé téve, hogy a topterek legénysége könnyen ki tudja cserélni.

Moneo megfordult, és végignézett a kilátópont lapos tetején álldogálókon. Észrevett valamit, ami eddig nem tűnt fel neki: a zűrzavarban került napvilágra, és egyesek még nem rejtették el újra. Némelyik udvaronc finom kis szerkezetekkel szerelkezett fel, ami a hallásukat erősítette. Végig hallgatóztak. És az ilyen szerkezetek csak Ixről jöhetnek.

Figyelmeztetnem kell Duncant, és az őröket, gondolta Moneo.

Ez a felfedezés hirtelen a rothadás tüneteként rémlett fel előtte. Hogyan is tilthatnák be az ilyen dolgokat, amikor a legtöbb udvaronc és Halszólító tudja, vagy legalábbis sejti, hogy az Istencsászár tiltott gépezeteket vásárol Ixtől?

Kezdem utálni a vizet. A homoki pisztráng bőr, ami átalakulásomat sietteti, már megtanulta a féreg-érzékenységet. Moneo és testőreim nagy része is tud víziszonyomról. Csak Moneo sejti az igazságot: hogy ez fontos mérföldkövet jelent, érzem benne a végemet, Moneo idejével mérve nem közel, de az én tűrőképességemmel épp elég hamar. A homoki pisztráng a Dűne-időkben a víz felé özönlött, ami problémát okozott a szimbiózis kezdeti stádiumában. Aztán akaraterőm megszilárdulása fékezte ezt a sürgetést, végül elértünk egyfajta egyensúlyt. Most kerülnöm kell a vizet, mert nincsenek más homoki pisztrángok az én bőröm félig szendergő teremtményein kívül. Ha nem lenne homoki pisztráng, hogy ezt a földet visszaváltoztassa sivataggá, Shai-Hulud sosem bukkanna fel; a homokféreg nem tud fejlődni, amíg a föld ki nem szikkad. Én vagyok az egyetlen reményük.

Az Ellopott Feljegyzések

Már jól benne jártak a délutánban, amikor a Királyi Kíséret leért az utolsó lejtőn is, az Ünnepi Város peremére. Embertömegek álltak az út mellett, hogy üdvözöljék őket. Medveszerű, Atreides-zöld egyenruhás Halszólítók sorfala tartotta vissza őket, keresztbe tartott kábítópálcákkal.

Ahogy a királyi menet közeledett, tébolyult kiáltozás kezdődött a tömegben. Ekkor a Halszólító-gárdisták kántálni kezdtek:

– Siaynoq! Siaynoq! Siaynoq!

Amint ez a szó visszhangot vert a magas épületek közt, különös hatást tett a tömegre, amely nem is értette a jelentését. Csendhullám borította el a zsúfolt utcákat, míg a gárdisták zümmögtek. Az emberek félelemmel eltelve nézték a fegyveres nőket, akik a Királyi utat őrizték, a nőket, akik kántálás közben elhaladó Urukra szegezték tekintetüket.

Idaho, aki a Halszólító őrökkel ment a Királyi Kocsi mögött, először hallotta ezt a hangot, és érezte, hogy minden szál szőr felborzolódik tőle a tarkóján.

Moneo a kocsi mellett lépdelt, és nem nézett se jobbra, se balra. Egyszer megkérdezte Letót, mit jelent ez a szó.

– Csak egy szertartást adtam a Halszólítóknak – mondta akkor Leto. Az Istencsászár fogadótermében voltak, Onn főtere alatt. Moneo fáradt volt, hisz egész nap azokat a méltóságokat szervezte, akik elárasztották a várost a tízéves ünnepi eseményekre.

– És mi köze van ehhez ennek a szónak, Uram?

– Azt a szertartást Siaynoq-nak hívják – Leto Ünnepének. Ez személyem imádása a jelenlétemben.

– Ősi rítus, Uram?

– Már akkor is létezett a fremeneknél, mikor még nem is fremenek voltak. De az Ünnep titkai kihaltak a régiekkel együtt. Most már csak én emlékszem rájuk. Újraélesztettem az Ünnepet a saját képemre és a saját céljaimra.

– Akkor hát a múzeumi fremenek nem is használják ezt a rítust?

– Soha. Ez az enyém, és csak az enyém. Örökös jogot formálok rá, mert én vagyok ez a rítus.

– Furcsa szó ez, Uram. Sosem hallottam hozzá hasonlót.

– Sok jelentése van, Moneo. Ha elmondom neked, megtartod a titkát?

– A szavad parancs, Uram.

– Sose oszd meg senkivel, és a Halszólítóknak se mondd el, amit most hallani fogsz.

– Esküszöm, Uram.

– Jól van. A Siaynoq tiszteletadást jelent annak, aki őszinteséggel beszél. Azoknak a dolgoknak az emlékezetét jelenti, amelyeket őszintén mondtak ki.

– De Uram, az őszinteség valójában nem azt jelenti, hogy a beszélő hisz abban, amit mond?

– De azt, viszont a Siaynoq-ban a fény, mint a valóság feltárásának fogalma is benne van. Fényt árasztasz árra, amit látsz.

– Valóság… nagyon homályos szó ez, Uram.

– Valóban. De a Siaynoq erjesztést is jelent, mert a valóság vagy az a hit, hogy a valóságot ismerjük, ami ugyanaz mindig erjedést indít el az Univerzumban.

– Mindez egyetlen szóban van, Uram?

– És még ennél több is! A Siaynoq-ban benne van az imára szólítás is, és a Feljegyző Angyal, Sihaya is, aki az új halottakat kérdezi ki.

– Nagy terhet visel ez az egyetlen szó, Uram.

– A szavak bármennyi terhet elbírnak, amennyit mi akarunk. Csak megegyezésre van szükség, és egy hagyományra, amire építeni lehet.

– És miért nem beszélhetek erről a Halszólítóknak, Uram?

– Mert ez a szó az ő számukra van fenntartva. Neheztelnének, ha tudnák, hogy megosztottam egy férfival.

Moneo száját keskeny vonallá préselte az emlékezés, miközben a Királyi Kocsi mellett belépett az Ünnepi Városba. A magyarázat óta már számtalanszor hallotta a Halszólítók kántálását, és még saját jelentésekkel is felruházta a különös szót.

Rejtélyt és tekintélyt jelent. Hatalmat. Engedélyért folyamodik, hogy az isten nevében cselekedhessen.

– Siaynoq! Siaynoq! Siaynoq!

A szó keserűn visszhangzott Moneo fülében.

Már jócskán benn jártak a városban, majdnem a főtéren. A menet mögött délutáni napfény világította meg a Királyi Utat. Sugaraiban felragyogtak az emberek színes ruhái. Fénye rávetült az út mellett sorakozó Halszólítók felfelé fordított arcára.

A kocsi mellett az őrökkel együtt haladva, Idaho úrrá lett kezdeti ijedelmén, ahogy a kántálás folytatódott. Megkérdezte az egyik Halszólítótól, mi ez az egész.

– Ez a szó nem a férfiaknak való – mondta a lány. – De a Nagyúr néha megosztja a Siaynoq-ot egy-egy Duncannel.

Egy-egy Duncannel! Már kérdezgette erről a dologról Letót, és zavarták a rejtélyes, kitérő válaszok.

– Hamarosan meg fogod tudni.

Idaho figyelme hátterébe száműzte a kántálást, és egy turista kíváncsiságával nézett körül. Testőrparancsnoki kötelességeire felkészülve, Onn története felől is érdeklődött, és osztotta Leto kaján örömét abban, hogy a közeli folyót Idahónak hívják.

Akkor a Citadella egyik nagy, nyitott termében tartózkodtak. A levegős helységet megtöltötte a reggeli napfény. Halszólító irattárosok széles asztalokra teregették ki a Sareer és Onn térképeit. Leto kocsijával felhajtott egy rámpára, ahonnan kényelmesen letekinthetett a tervekre. Idaho vele szemben állt, az asztal másik oldalán, és az Ünnepi Város tervrajzát tanulmányozta.

– Különös alaprajzú város – tűnődött Idaho.

– Egyetlen fő célja van helyet adni az Istencsászár nyilvános megmutatkozásának.

Idaho felnézett a kocsin pihenő szelvényes testre, és tekintetét a szürkével keretezett arcra szegezte. Arra gondolt, vajon tud-e valaha is könnyedén tekinteni erre a bizarr alakra.

– De hát ez tízévenként csak egyszer van – mondta Idaho.

– Igen, a Nagy Osztozásnál.

– És a közbeeső időre egyszerűen lezárod?

– Ott vannak a követségek, a kereskedelmi irodák, a Halszólító iskolák, a szervíz- és karbantartó szolgálatok, a múzeumok és a könyvtárak.

– Mennyi helyet foglalnák el ezek? – koppantott a térképre Idaho. – Legfeljebb ha a város területének tíz százalékát.

– Még annyit sem.

Idaho tekintete elgondolkodón pásztázta a térképet.

– És mi más oka van még ennek a kialakításnak, Uram?

– A legfontosabb a személyem megmutatása.

– Biztosan vannak hivatalnokok, kormányzati dolgozók, és persze közönséges munkások is. Ők hol laknak?

– Főleg a külvárosokban. Idaho a tervre mutatott.

– És ezek a házsorok?

– Vedd észre az erkélyeket, Duncan.

– Végig a téren körbe. – Közelebb hajolt, hogy jobban lássa a rajzot. – De hát ez a tér két kilométer átmérőjű!

– Figyeld meg, hogy az erkélyek egyre beljebb vannak, egészen a tornyokig. A tornyokban pedig az elit lakik.

– Ők teljesen lelátnak rád a téren?

– Miért, talán nem tetszik neked?

– Még egy energiakorlát sincs, ami védelmezne!

– Rendkívül csábító célpontot nyújtok.

– Miért csinálod?

– Van egy kedves legenda Onn tervezéséről. Én pedig ápolom és terjesztem ezt a mítoszt. Azt beszélik, hogy élt egyszer egy nép, aminek az uralkodójától megkívánták, hogy minden évben egyszer menjen le az emberek közé, teljes sötétségben, páncél és fegyverek nélkül. A legendás uralkodó foszforeszkáló ruhát viselt, miközben alattvalói közé ereszkedett éjszaka. Alattvalói pedig nos, ők feketébe öltöztek erre az alkalomra, és sosem nézte senki, hogy van-e fegyver náluk.

– És mi köze ennek Onnhoz… meg hozzád?

– Nos, nyilván, ha az uralkodó túlélte ezt a sétát, akkor jó uralkodó volt.

– Te sem nézed, van-e valakinél fegyver?

– Nyíltan nem.

– Tehát azt hiszed, hogy az emberek ennek a mítosznak a fényében látnak téged. – Ez nem kérdés volt.

– Sokan igen.

Idaho felnézett Leto mélyen ülő arcára. A kék alapon kék szemek kifejezéstelenül bámultak vissza rá.

Melanzs-szemek, gondolta Idaho. Pedig Leto azt mondta, már egyáltalán nem eszik fűszert. A teste termelte meg a függősége által megkívánt mennyiséget.

– Neked nem tetszik az én szent ocsmányságom, az én kikényszerített békém – mondta Leto.

– Neked sem tetszik, hogy istent játszol!

– De egy isten úgy vezényelheti az Impériumot, ahogy egy karmester a szimfóniát, a mozdulataival. Az én tevékenységemet csak az korlátozza, hogy nem tudok elmozdulni Arrakisról. Innen vagyok kénytelen vezényelni a szimfóniát.

Idaho megrázta a fejét, és megint a várostervre tekintett.

– És ezek a lakások mik itt, a tornyok mögött?

– Másodosztályú szállások a látogatók számára.

– De onnan nem látják a teret.

– De igen. Ezekbe a szobákba ixi szerkezetek vetítik be a képem.

– És a belső kör egyenesen rád lát. Hogyan mész be a térre?

– Egy emelvény emelkedik ki a tér közepén, hogy az emberek láthassanak.

– Éljeneznek? – Idaho egyenesen Leto szemébe nézett.

– Szabad nekik éljenezni.

– Ti, Atreidesek mindig a történelem részeként láttátok magatokat.

– Milyen mély értelmet tulajdonítasz egy kis éljenzésnek. – Idaho megint a térképre irányította figyelmét.

– A Halszólító iskolák pedig itt vannak?

– Igen, ott a bal kezed alatt. Arra az akadémiára került Siona, tanulni, tíz éves korában.

– Siona… mindent meg kell tudnom róla – tűnődött Idaho.

– Biztosíthatlak, hogy semmi sem fog vágyad útjába állni.

A királyi menetben masírozva, Idaho arra zökkent ki álmodozásaiból, hogy a Halszólítók kántálása halkul. Előtte a Királyi Kocsi megkezdte ereszkedését a tér alatti termekbe, egy hosszú rámpán. Idaho még a napfénynél felnézett a környező csillámló tornyokra – erre a valóságra a térképek nem készítették fel. A teret körülvevő épületkör erkélyein emberek tömegei zsúfolódtak össze, csendes emberek, akik a menetet bámulták.

A kiváltságosok nem éljeneznek, gondolta Idaho. Belépett a rámpa-alagútba, és a tér képe lassan eltűnt a szeme elől. A Halszólítók kántálása is elhalványult, ahogy egyre lejjebb ereszkedett a mélységbe. A körülötte menetelő lábak dobogásának hangja furcsán felerősödve ért a fülébe.

A nyomasztó sejtelmek helyére kíváncsiság lépett. Idaho körülnézett. A lapos padlójú cső mesterséges fényt kapott, és rendkívül széles volt. A férfi becslése szerint körülbelül hetven ember fért volna el egymás mellett itt, a tér roppant bélcsatornájában. Itt nem volt üdvözlő tömeg, csak elszórtan álló Halszólítók, akik nem kántáltak: megelégedtek azzal, hogy Istenük elvonulását figyeljék.

Térkép-emlékei alapján Idaho ismerte ennek a tér alatti, terjedelmes komplexumnak az elrendezését – külön város volt ez a Városon belül, olyan hely, ahová az Istencsászár, az udvaroncok és a Halszólítók kíséret nélkül mehettek. De a tervek nem mutatták a vaskos pilléreket, a masszív, őrzött terek érzetét, a kísérteties csendet, amit csak a lábak dobogása és Leto kocsijának nyikorgása tört meg.

Idaho egyszercsak az út mellett álló Halszólítókra tekintett, és észrevette, hogy a szájuk egyszerre mozog: ugyanazt ismételgetik némán. Felismerte a szót:

– „Siaynoq.”

„Már megint egy újabb ünnep. Ilyen hamar?”, kérdezte Leto Nagyúr.

„Eltelt a tíz év”, mondta a háznagy.

Nem gondoljátok, hogy ezzel a párbeszéddel Leto Nagyúr elárulta, mennyire nincs tisztában az idő folyásával?

Szóbeli Történelem

A tényleges Ünnepséget megelőző magánkihallgatási időszakban sokan megjegyezték, hogy az Istencsászár a megszabottnál több időt töltött el az új ixi nagykövettel, egy Hwi Noree nevű fiatal teremtéssel.

Reggel vitte le őt két Halszólító, akikben még mindig buzgott az első nap izgalma. A tér alatti magán-fogadótermet fényesen kivilágították. Jól látható volt az egész, ötven méter hosszú, harminc méter széles csarnok. Antik fremen szőnyegek díszítették a falakat: ékkövekkel és nemesfémekkel kirakott, felbecsülhetetlen értékű, fűszer-rostból szőtt alkotások. Színvilágukat a régi fremenek által olyannyira kedvelt tompavörös uralta. A terem padlója jobbára átlátszó volt; egzotikus halakat ábrázoló, világító kristályberakás alkotta. A padló alatt tiszta kék víz csobogott. Nedvessége nem hatolhatott be a szigetelt fogadóterembe, mégis izgalmas közelségben volt Letóhoz, aki az ajtóval szemben foglalt helyet, egy párnázott emelvényen.

Első ránézésre Hwi Noree feltűnő hasonlóságot mutatott nagybátyjával, Malkyval, ám komoly mozdulatai, léptei nyugalma éppoly feltűnően elütöttek rokonától. De a lány bőre is ugyanolyan barna volt, ovális arca szabályos vonású. Nyugodt barna szemek állták Leto pillantását. Malky haja ősz volt az övé fényes sötétbarna.

Hwi Noree valami olyan belső nyugalmat árasztott, ami hatással volt egész környezetére. Tíz lépéssel Leto emelvénye előtt állt meg, az Istencsászár alatt.

Leto növekvő izgalommal ismerte fel Ix mesterkedéseit az új nagykövetben. Nekik is megvolt a saját programjuk, amivel bizonyos kiválasztott típusokat tenyésztettek ki meghatározott funkciók ellátására. Hwi Noree funkciója lehangolóan nyilvánvaló volt – elbűvölni az Istencsászárt, valami rést találni átüthetetlen páncélján.

Ennek dacára a találkozó előrehaladtával Leto azon vette észre magát, hogy élvezi a lány társaságát. Hwi Noree egy napfény-folton állt, melyet ixi prizmák rendszere segítségével vezettek le a terembe. A fény, melynek központjában a nagykövet állt, izzó aranyba borította a terem Leto felé eső oldalát. Az Istencsászár háta mögött már félhomály honolt – itt állt egy sorban néhány Halszólító: tizenkét nő, akiket süketnéma voltuk miatt választottak erre a posztra.

Hwi Noree egyszerű, bordó ambiel-köntösbe öltözött, melyet egyetlen ezüst nyaklánc díszített csupán, egy Ix jelképét ábrázoló medállal. Köpenye szegélye alól színben illő, puha szandálok kandikáltak ki.

– Tudatában vagy annak – kérdezte tőle Leto, – hogy megöltem az egyik ősödet? – A lány finoman elmosolyodott.

– Malky bácsikám ezt az információt is beleillesztette kiképzésembe, Uram.

Most, hogy megszólalt, Leto észrevette, a lány részben Bene Gesserit képzést is kapott. Bene Gesserit-módra ellenőrizte reakcióit, érzékelte a beszélgetés rejtett, mélyebb jelentéseit. De Leto azt is látta, hogy ez csak finom burkolat, ami nem hatol be a lány alapvetően kedves természetébe.

– Mondták neked, hogy szóba fogom hozni ezt a témát – jegyezte meg.

– Igen, Uram. Tudom, hogy ősöm elkövette azt a vakmerőséget, hogy fegyverrel jött ide, és megpróbált kárt tenni Önben.

– Ahogy a közvetlen elődöd is tette. Erről is hallottál?

– Csak amikor ide érkeztem, Uram. Ostobák voltak! Miért kímélte meg az elődömet?

– Ha az ősödet nem kíméltem?

– Igen, Uram.

– Kobat, az elődöd értékesebb volt számomra küldöncként.

– Akkor hát az igazat mondták nekem – mondta a lány. Ismét elmosolyodott. Az ember nem mindig bízhat abban, hogy társaitól és feljebbvalóitól az igazságot hallja.

Ez a válasz oly tökéletesen nyílt volt, hogy Leto nem tudott elnyomni egy kacajt. Még nevetve is látta, hogy ez a fiatal nő még mindig birtokában van az Első Tudatraébredés Állapotának, annak az elemi tudatállapotnak, ami a születéskori ébredés első sokkjával keletkezik. Ez a nő él!

– Akkor hát nem róvod fel nekem, hogy megöltem az ősöd? – kérdezte.

– Meg akarta ölni önt! Hallottam, hogy ön, Uram, a saját testével zúzta szét.

– Valóban.

– Aztán ön a saját Szentséges Személye felé fordította a támadó fegyverét, hogy megmutassa: az a fegyver hatástalan… pedig a legjobb lézerpisztoly volt, amit Ixen készíteni tudnak.

– Jól számoltak be erről a tanúk – bólintott Leto.

És arra gondolt: Ami jól mutatja, mennyire lehet a tanúkra alapozni. Ami a történelmi hitelességet illeti, ő aztán tudta, hogy a fegyvert csak teste szelvényes részeire irányította, nem a kezére, arcára vagy láb-függelékeire. Az élő-féreg test pedig figyelemreméltó hőelnyelő képességgel rendelkezik. A benne működő „kémiai üzem” a hőt oxigénné alakította.

– Sosem kételkedtem a történet hitelességében – mondta a lány.

– Miért szánta rá magát Ix ismételten erre az ostoba gesztusra? – kérdezte Leto.

– Nekem nem mondták meg, Uram. Talán Kobat egyéni ötlete volt ez az akció.

– Szerintem nem. Nekem úgy tűnt, hogy a tieid csak kiválasztott bérgyilkosuk halálát akarták.

– Kobat halálát?

– Nem, annak a halálát, akit kiválasztottak rá, hogy a fegyvert használja.

– És ki volt az, Uram? Nekem nem mondták meg.

– Nem fontos. Emlékszel rá, mit mondtam az elődöd ostoba akciója után?

– Rettenetes megtorlást helyezett kilátásba, ha akár csak a fejünkben megfordul is megint valami ilyesmi. – A lány lesütötte a szemét, de Leto még észrevette a mélységes elszántságot a tekintetében. Ez a nő minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy élét vegye az Ő haragjának.

– Ígéretet tettem arra, hogy egyikőtök sem kerüli majd el haragomat – mondta Leto. A lány tekintete a Császár arcára röppent.

– Igen, Uram. – Viselkedése most személyes félelemről árulkodott.

– Senki sem menekülhet előlem, még az a jelentéktelen kis kolónia sem, amit mostanában alapítottatok a… – És Leto pontosan elmondta annak a kolóniának a szabvány koordinátáit, amelyet az ixiek akkoriban alapítottak, tudomásuk szerint az Impérium hatáskörén kívül.

A lány arca semmiféle meglepetésről nem árulkodott.

– Uram, én azt hiszem, azért engem választottak nagykövetnek, mert figyelmeztettem őket, hogy Ön még erről is tudni fog.

Leto alaposabban szemügyre vette. A lány finoman, de áthatóan fürkészte őt. Tudta, hogy az ixiek azt hitték: a roppant távolság és az átlagosnál nagyságrendekkel nagyobb szállítási költség miatt az új telep titokban és elszigeteltségben maradhat. Hwi Noree ezt nem így gondolta, és ennek hangot is adott. De hitte, hogy feljebbvalói ezért jelölték őt ki nagykövetnek – figyelemreméltó ixi körültekintés. Úgy gondolták, most majd barátjuk lesz az, aki idekerül az udvarba és mellesleg Leto barátja is. Bólintott, ahogy alakot öltött benne az ixiek elképzelése. Már hatalma hajnalán megmondta az ixieknek az elvileg tökéletesen titkos Ixi Mag, az általuk kormányzott technológiai föderáció szívének pontos helyét. Ezt a titkot az ixiek teljes biztonságban hitték, mert irdatlan kenőpénzeket fizettek érte a Ligának. Leto jövőbelátása és logikája segítségével derítette ki a helyét és persze a benne élő emlékezetek révén, melyek közül nem egy ixi volt.

Ekkor Leto figyelmeztette az ixieket, hogy szigorúan megbünteti őket, ha ellene fordulnak. Amazok megrökönyödtek, és a Ligát kezdték vádolni azzal, hogy elárulta őket. Ez rendkívül szórakoztatta Letót, olyannyira, hogy hangos nevetésben tört ki, mire az ixiek teljesen elképedtek. Ezután jéghideg, vádló hangnemben közölte velük, hogy neki nincs szüksége sem kémekre, sem árulókra, sem egyéb hagyományos kormányzati eszközökre.

Nem hitték el, hogy isten vagyok?

Ezután egy ideig az ixiek készségesen teljesítették a kéréseit. Leto pedig nem terhelte túl a kapcsolatot. Kívánságai szerény keretek közt maradtak – néha egy gép erre, egy berendezés arra. Elég volt bejelentenie igényét, és az ixiek máris leszállították a kívánt játékszert. Csak egyszer kísérelték meg, hogy gyilkos eszközt szereljenek bele az egyik gépbe. Leto elsöpörte az egész ixi delegációt, mielőtt még egyáltalán kibonthatták volna a küldeményt.

Hwi Noree türelmesen várakozott, míg Leto elmélkedett. Türelmetlenségnek a legcsekélyebb jelét sem mutatta.

Gyönyörű, gondolta Leto.

Az ixiekkel fennálló hosszú kapcsolata fényében ez az új helyzet megbizsergette testnedveit. Rendes esetben azok a szenvedélyek, krízisek és szükségszerűségek, amelyek alkották és hajtották őt, kis lángon égtek. Gyakran érezte úgy, hogy az idő túllépett rajta. Hwi Noree jelenléte azonban azt mutatta, hogy mégiscsak szükség van rá. Ez jólesett neki. Leto akár még azt is lehetségesnek érezte, hogy az ixiek részleges sikert érhetnek el gépezetükben, amely a navigátorok lineáris jövőbelátását volt hivatva fölerősíteni. Valóban képesek lennének egy ilyen szerkezet létrehozására? Ez valóságos csoda lenne! Szándékosan nem használta fel képességeit arra, hogy ebben az ügyben akár csak egy kicsit is előrenézzen.

Meg akarok lepődni!

Leto jóindulatúan Hwire mosolygott.

– És hogyan készítettek fel arra, hogy udvarolj nekem? – A lánynak a szeme sem rebbent.

– Előre betanult válaszokkal láttak el bizonyos kényszerhelyzetekre – mondta. – Én megtanultam őket, ahogy elvárták tőlem, de eszem ágában sincs használni.

És ők pontosan ezt akarják, gondolta Leto.

– Mondd meg a mestereidnek, hogy éppen a megfelelő csali vagy, amit meglengethetnek az orrom előtt. – A lány lehajtotta a fejét.

– Ha Önnek így jó, Uram.

– Igen. Így vagy jó.

Aztán megengedett magának egy kis időtesztet, hogy megvizsgálja Hwi közvetlen jövőjét, követve a múltja szálait. Hwi egy folyékony jövőben jelent meg, egy olyan áramlatban, melynek mozgása sokfelé eltérhet. Csak érintőlegesen fogja ismerni Sionát, hacsak… Kérdések rajzottak elő Leto elméjében. Egy Liga-kormányos az ixiek tanácsadója, és nyilván ő is észrevette a Siona okozta zavart az idő szövetében. A kormányos valóban azt hitte, hogy védelmet tud nyújtani az Istencsászár figyelő tekintete ellen?

Az időteszt hosszú perceket vett igénybe, de Hwi nem feszengett. Leto alaposan megnézte. A lány időtlennek tűnt mintha a maga mélyen békés módján kívül lenne az időn. Őelőtte Leto még sosem találkozott közönséges halandóval, aki így, minden idegesség nélkül tudott várakozni a színe előtt.

– Hol születtél, Hwi? – kérdezte.

– Magán Ixen, Uram.

– Én egészen pontosan kérdeztem az épületet, a helyet, a szüleidet, a téged körülvevő embereket, a családot, barátokat, az iskoláidat mindent.

– Sohasem ismertem a szüleimet, Uram. Azt mondták, meghaltak még csecsemőkoromban.

– És te elhitted?

– Kezdetben… persze. Aztán elkezdtem fantáziákat gyártani. Még azt is elképzeltem, hogy Malky az apám… de… – Megrázta a fejét.

– Nem szeretted Malky bácsikádat?

– Nem, szeretni nem szerettem. Tiszteltem.

– Ezzel én is éppen így voltam – mondta Leto. – De mi van a barátaiddal, az iskoláiddal?

– A tanáraim specialisták voltak, még Bene Gesseriteket is hoztak hozzám, hogy megtanítsák nekem az érzelmi kontrollt és a megfigyelést. Malky azt mondta, hogy nagy dolgokra készítenek fel.

– És a barátaid?

– Nem hiszem, hogy valaha is lett volna akárcsak egy igazi barátom is – csak emberek voltak körülöttem, akiket valamilyen meghatározott képzési cél érdekében ismertettek meg velem.

– És ezekről a nagy dolgokról, amikre felkészítettek, beszélt neked valaki?

– Malky azt mondta: arra készítenek fel, hogy Önt elbűvöljem, Uram.

– Mennyi idős vagy, Hwi?

– Nem tudom pontosan. Gondolom, úgy huszonhat éves lehetek. Sosem ünnepelték a születésnapomat. Csak véletlenül szereztem tudomást arról, hogy egyáltalán létezik úgynevezett születésnap: az egyik tanárnőm magyarázta ezzel a távollétét. Ezután soha többé nem láttam ezt a tanárnőt.

Leto azon kapta magát, hogy lenyűgözi ez a válasz. Megfigyelése révén biztos volt abban, hogy a lány ixi testébe nem történt tleilaxi beavatkozás. Nem egy tleilaxi axolotl-tankból jön. Akkor hát miért ez a titokzatosság?

– Malky bácsikád tudja a pontos korodat?

– Lehet. De vele már évek óta nem találkoztam.

– Mondta neked valaha valaki is, hogy hány éves vagy?

– Nem.

– Mit gondolsz, miért van ez?

– Talán azt gondolták, hogy ha érdekel, majd megkérdezem.

– És érdekelt?

– Igen.

– Akkor miért nem kérdezted meg?

– Először arra gondoltam, hogy kell lennie valahol valami feljegyzésnek. Rengeteget kerestem, de nem találtam semmit. Ekkor arra a következtetésre jutottam, hogy ha megkérdezném, akkor sem válaszolnának.

– Tetszik nekem ez a válasz, Hwi, amiatt, amit elmond rólad. Én magam sem ismerem a hátteredet, de érdeklődhetek a szülőhelyeden.

A lány tekintete minden színlelés nélküli érdeklődéssel szegeződött rá.

– Abban a gépezetben születtél, amit a mestereid tökéletesíteni próbálnak a Liga számára mondta Leto. Abban is fogantattál. Még az is meglehet, hogy Malky az apád. De ez nem lényeges. Tudsz erről a gépről Hwi?

– Nem lenne szabad tudnom, Uram, de…

– Újabb indiszkréció az egyik tanárod részéről?

– Személyesen a nagybátyám részéről. – Letóból kirobbant a nevetés.

– Micsoda csirkefogó! – kacagott. – Micsoda kedves csirkefogó!

– Uram?

– Ez az ő bosszúja a feletteseiden. Nem tetszett neki, hogy eltávolították az udvaromból. Akkor azt mondta nekem, hogy az utódja éppen csak nem ostoba.

Hwi vállat vont.

– A bácsikám igen bonyolult személyiség.

– Jól hallgass ide, Hwi. Némelyik kapcsolatod itt az Arrakison veszélyes lehet rád nézve. Én megvédelek, amennyire tudlak. Érted?

– Azt hiszem, Uram – nézett fel rá ünnepélyesen a lány.

– Most pedig egy üzenet következik a feljebbvalóidnak. Világosan látom, hogy egy Liga-kormányos tanácsára hallgattak, és veszélyes módon összekötötték magukat a Tleilax-szal. Mondd meg nekik a nevemben, hogy szándékaik meglehetősen átlátszóak.

– Uram, nekem nincs tudomásom…

– Tisztában vagyok vele, hogy téged csak felhasználnak, Hwi. Ezért azt is nyugodtan megmondhatod nekik, hogy te leszel az állandó nagykövet udvaromban. Egyetlen más ixit sem látok szívesen. És ha uraid elengedik a fülük mellett a figyelmeztetéseimet, és továbbra is akaratom ellen szegülnek, akkor szétzúzom őket.

A lány szeméből könnyek szivárogtak, aztán végigcsorogtak az arcán, de Leto hálás volt érte, hogy Hwi nem ragadtatja magát olyan jelenetekre, mint például a térdrehullás.

– Én már figyelmeztettem őket – mondta Hwi. – Tényleg. Megmondtam nekik, hogy engedelmeskedniük kell Önnek.

Leto látta, hogy ez valóban igaz.

Micsoda fantasztikus teremtés az a Hwi Noree, gondolta. A jóság eleven edényének látszott, akit nyilvánvalóan épp erre a tulajdonságra tenyésztettek ki és kondicionáltak ixi mesterei, pontosan felmérve azt a hatást, amit ez majd az Istencsászárra gyakorolni fog.

Nyüzsgő ősi emlékei közt Leto ideális apácaként látta: kedves, önfeláldozó, a végletekig őszinte. Ez volt az alaptermészete, ebben élt. Számára őszintének és nyíltnak lenni volt a legkönnyebb, ezt csak azért árnyalta, hogy másokat megkíméljen a fájdalomtól. Leto ezt az utóbbi vonást érezte a legnagyobb változtatásnak, amit a Bene Gesserit el tudott érni Hwiben. Hwi saját természete nyílt, érzékeny és természettől fogva kedves maradt. Leto alig-alig talált benne manipulatív, számító gondolatokat. Készségesnek és egészséges lelkűnek tűnt, remek hallgatóság volt (újabb Bene Gesserit-erény). Semmi nyíltan csábító nem volt benne, és éppen ez a tény tette rendkívül vonzóvá Leto számára.

Egyszer meg is jegyezte valamelyik régebbi Duncannek, egy hasonló eset alkalmával:

– Meg kell értened ezt bennem, amit sokan gyanítanak is – néha elkerülhetetlenül támadnak csalóka érzéseim, hogy valahol ebben az én elcserélt testemben létezik egy felnőtt emberi test, annak minden szükséges funkciójával.

Mindegyikkel, Uram? – kérdezte akkor a Duncan.

– Mindegyikkel! Érzem a testem eltűnt részeit. Érzem a lábaimat, amelyek oly jelentéktelenek, érzékeim számára mégis oly valóságosak. Érzem emberi mirigyeim lüktetését, melyek nagy része már nem is létezik. Még nemi szerveket is érzek, amelyekről az eszemmel tudom, hogy évszázadokkal ezelőtt eltűntek.

– De hát, ha úgyis tudja…

– A tudat nem nyomja el ezeket az érzéseket. Eltűnt részeim még mindig megvannak személyes emlékeimben, és őseim többszörös identitásában.

Ahogy Leto az előtte álló Hwire nézett, mit sem segített rajta, hogy tudta: nincs már koponyája, valamikori agya helyett pedig most élő-féreg húsát behálózó idegdúc-csomói vannak. Semmi sem segített. Még mindig érezte sajogni az agyát, ott, ahol valaha volt, még mindig érezte a koponyája lüktetését.

Pusztán azzal, hogy ott állt előtte, Hwi az ő elveszett emberi mivoltát szólította. Ez már túl sok volt neki. Kétségbeesetten nyögött fel:

– Miért kínoznak így a mestereid?

– Uram?

– Azzal, hogy ideküldtek!

– Én nem akarom Önt bántani, Uram.

– A puszta létezéseddel okozol nekem fájdalmat!

– Nem tudtam. A könnyek feltartóztathatatlanul hullottak a lány szeméből. Sosem mondták meg nekem az igazi szándékaikat.

Leto visszanyerte önuralmát, és lágyan mondta:

– Hagyj most magamra, Hwi. Tedd a dolgodat, de siess vissza, ha hívatlak.

A lány csendesen ment el, de Leto látta rajta, hogy ő is kínlódik. Félreérthetetlen volt benne a szomorúság Leto feláldozott ember-volta miatt. Tudta, amit Leto is tudott: lehettek volna barátok, szeretők, társak a nemek közti örök különbségek összeillesztésével. Mesterei úgy intézték, hogy ezt ő is tudja.

Milyen gonoszak az ixiek! gondolta Leto. Jól tudták, milyen fájdalmat fognak okozni nekünk.

Hwi távozása előhívta nagybátyja, Malky emlékét. Malky gonosz volt, Leto mégis inkább élvezte a társaságát. Malky birtokában volt népe minden technokrata erényének, valamint épp elég bűnének ahhoz, hogy abszolút emberi legyen. Malky jókat dőzsölt Leto Halszólítóinak társaságában. „A hurijaid”, így hívta őket, és ezek után Leto már bajosan tudott a Halszólítókra gondolni anélkül, hogy eszébe ne jutott volna Malky elnevezése.

Miért jut eszembe most Malky? Nemcsak Hwi miatt. Meg fogom majd kérdezni tőle, milyen megbízást adtak neki a felettesei, mielőtt ideküldték.

Leto már-már visszahívta a lányt.

Ha megkérdezem, el fogja mondani.

Az ixi nagyköveteknek mindenkori feladatuk volt, hogy kipuhatolják, az Istencsászár miért viseli el Ixet. Tudták, hogy előle nem rejtőzhetnek el. És most ez a szánalmas kísérlet, hogy a látókörén kívül hozzanak létre egy kolóniát! A képessége határait teszik próbára? Az ixiek sejtik, hogy Letónak nincs igazán szüksége az ő technológiájukra.

Sosem rejtettem véka alá, mit gondolok róluk. Meg is mondtam Malkynak:

– Technikai újítók? Dehogy! A tudomány gonosztevői vagytok az Impériumomban! – Malky akkor nevetett ezen. Leto bosszankodva sorolta a vádakat:

– Miért próbálkoztok titkos laboratóriumok elrejtésével az Impérium peremén túl? Előlem nem szökhettek meg.

– Igenis, Uram – nevetett Malky.

– Tudom, mi a szándékotok: beszivárogtatni ezt-azt az Impériumom területére. Zülleszteni! Kételyeket és kérdéseket ébreszteni!

– De Uram, hisz te magad vagy az egyik legjobb vevőnk!

– Nem erre gondoltam, és ezt te is nagyon jól tudod, te rémes alak!

– Hisz épp azért kedvelsz, mert rémes vagyok. Mesélek arról, mi mindent csinálunk ott kint.

– Azt a te meséid nélkül is tudom!

– De egyes történeteket elhisznek, másokban kételkednek. Én eloszlatom a kételyeidet.

– Nekem nincsenek kételyeim!

Ez csak olaj volt a tűzre. Malky már szinte fuldoklott a nevetéstől.

És nekem továbbra is el kell viselnem őket, gondolta Leto. Az ixiek a Butleri Dzsihad által törvényen kívül helyezett kreatív találmányok feltáratlan vadonjaiban ténykedtek. Gépezeteiket az elme képére készítették pedig éppen ez indította el a Dzsihad véres pusztításait. Ezzel foglalkoztak Ixen, Leto pedig hagyta őket.

Vásárolok tőlük! Még a feljegyzéseimet sem tudnám írni a diktateljeik nélkül, amik reagálnak kimondatlan gondolataimra. Ix nélkül nem tudtam volna elrejteni a feljegyzéseimet és a nyomtatókat.

De eszükbe kell idézni a cselekedeteik veszélyeit!

És azt sem szabad hagyni, hogy a Liga felejtsen. Bár ez könnyebb. A ligatagok ugyan együttműködnek Ix-szel, bízni azonban egyáltalán nem bíznak benne.

Ha ez az új ixi szerkezet működik, akkor a Liga elvesztette monopóliumát az űrutazásban!

Abból az emlék-forgatagból amelyből akaratom szerint meríthetek, mintázatok bukkannak elő. Olyanok, mint egy idegen nyelv, amit tisztán átlátok. Azok a társadalmi vészjelek, amelyekre a népek azonnal védekező vagy támadó állásba helyezkednek, számomra mint a fennhangon kiáltott szavak. Népként léptek fel az ártatlanság fenyegetése és a tehetetlen kicsinyekre leselkedő veszélyek ellen. Megmagyarázhatatlan hangok, látványok és szagok felidézik azt a dühöt, amiről azt hittétek, hogy már kiveszett belőletek. Riadó idején ragaszkodtok eredeti nyelvetekhez, mert minden más rendezett hang idegen. Elfogadható ruhát követeltek, mert a furcsa öltözet fenyegető. Ez maga a visszacsatolás, a legprimitívebb szinten. A sejtjeitek nem felejtenek.

Ellopott Feljegyzések

A Leto fogadótermének kapujánál apródként szolgálatot teljesítő Halszólító-gyakornokok bevezették Duro Nunepit, a tleilaxi nagykövetet. Korai időpont volt ez kihallgatásra, ráadásul Nunepi eredeti beosztását is megváltoztatták, ennek ellenére a követ higgadtan, mindössze a rezignált belenyugvás apró jeleivel közeledett.

Leto türelmesen várt a terem másik végében, az emelvényen elnyúlva, kocsija mellett. Nunepi közeledését figyelve emlékeiből előugrott egy párhuzam: a periszkóp csöve, amint alig látható fodrokat hagy a vízen, a felszín alatt elsuhanva. Ez a kép mosolyt csalt Leto ajkára. Ez Nunepi büszke, kőarcú ember, aki a tleilaxi hivatalnokok ranglétráján verekedte föl magát idáig, ő maga nem lévén Arctáncoltató, ezeket a lényeket személyes szolgáinak tekintette: ők voltak a víz, amiben mozgott. Nagyon ébernek kellett lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye a fodrokat, amiket keltett. Nunepi csúnya ügy volt – nyomai jól láthatóan ott maradtak a Királyi Út mentén történt támadásban.

A korai óra ellenére a férfi teljes nagyköveti díszben pompázott – fényes fekete nadrágban, arannyal szegett fekete szandálban, virágos piros kabátban, mely elöl szabadon hagyta szőrös mellkasát, rajta az aranyos-drágaköves tleilaxi címerrel.

A megkívánt tízlépésnyi távolságban Nunepi megállt, és tekintetét végigfuttatta a Leto háta mögött félkörben felsorakozott fegyveres Halszólítókon. Nunepi szürke szemeiben valami titkos derültség bujkált, amikor az Istencsászárra tekintett, és enyhén meghajolt.

Ekkor lépett be Duncan Idaho, derekán egy tokjában nyugvó lézerfegyverrel, és elfoglalta helyét az Istencsászár csuklyás ábrázata mellett.

Idaho megjelenése intenzív tanulmányozásra késztette Nunepit, és amit látott, a legkevésbé sem volt ínyére.

– Fölöttébb ellenszenvesnek találom az Arctáncoltatókat – jegyezte meg Leto.

– Én nem vagyok Arctáncoltató, Uram – mondta Nunepi. Hangja mély és kulturált volt, alig egy árnyalatnyi tétovaság csendült ki belőle.

– De te képviseled őket, és ez bosszúságot ébreszt irányodban – szólt Leto.

Nunepi számított az ellenségesség nyílt megnyilvánulásaira, de nem ilyen anti-diplomatikus formában, ezenkívül megdöbbentette az a merész utalás is, ami Tleilax általa vélt legfőbb erősségére vonatkozott.

– Uram, az eredeti Duncan Idaho testének megőrzésével, valamint a képére és azonosságára készített gholák folyamatos szállításával mindig kinyilvánítottuk…

– Duncan! – pillantott Leto Idahóra. – Ha megparancsolnám, Duncan, hajlandó lennél irtóhadjáratot vezetni a Tleilax ellen?

– Örömmel, Uram.

– Még ha ez az eredeti sejtjeid és az axolotl-tartályok pusztulásával járna is?

– Azokat a tartályokat nem a kellemes emlékeim közt tartom számon, uram, azok a sejtek pedig nem azonosak velem.

– Mivel haragítottunk meg, Uram? – érdeklődött Nunepi.

Leto összeráncolta a szemöldökét. Hát ez az ügyetlen bolond tényleg azt hiszi, hogy az Istencsászár nyíltan elő fog hozakodni az alig lezajlott Arctáncoltató-támadással?

– Felfigyeltem rá – mondta Leto, – hogy te és embereid hazugságokat terjesztettetek azzal kapcsolatban, amit ti az én „undorító szexuális szokásaimként” emlegettek.

Nunepi levegő után kapkodott. A vád teljesen nyilvánvaló koholmány volt, tökéletesen váratlanul érte. De Nunepi látta, hogy ha tagad is, senki sem fog hinni neki. Hisz’ az Istencsászár ezt mondta. Ez a támadás ismeretlen dimenziókat foglalt magába. Nunepi beszélni kezdett, de közben Idahót nézte:

– Uram, ha mi…

– Nézz rám! – parancsolta Leto. Nunepi tekintete Leto arcára rebbent.

– Csak most az egyszer mondom el – szólt Leto. – Egyáltalán nincsenek szexuális szokásaim. Semmilyenek.

Veríték patakzott Nunepi arcáról. Egy csapdába esett állat meredt pillantásával nézett Letóra. Amikor végre megtalálta a hangját, az már nem a diplomata bársonyos, hajlékony munkaeszköze volt, hanem reszketeg, rémült dadogás.

– Uram, én… biztosan valami tévedés…

– Hallgass, tleilaxi kígyó! – dörögte Leto. Majd: – Én a szent féreg metamorfikus hordozója vagyok – Shai-Hulud-é! Az istened vagyok!

– Bocsáss meg nekünk, Uram – suttogta Nunepi.

– Hogy bocsássak meg? – Leto hangja csak úgy csöpögött a józanságtól. – Hát persze hogy megbocsátok. Hisz’ ez az Isten feladata. A bűnötök bocsánatot nyert. Ostobaságotok azonban nem maradhat válasz nélkül.

– Uram, bár tudnám…

– Elhallgass! Erre az évtizedre a Tleilax kimarad a fűszer-osztásból. Nem kaptok semmit. És ami téged illet, személyesen, Halszólítóim most rögtön kivisznek a főtérre.

Két markos amazon ragadta meg Nunepi karját. Utasítást várva néztek Letóra.

– A téren – mondta Leto, – meg kell fosztani ruháitól. Nyilvánosan korbácsoltassék meg ötven csapással.

Nunepi vergődött az őrök szorításában, az arcán megrökönyödés és harag keveredett.

– Uram, emlékeztetlek rá, hogy én hivatalos nagykövetként képviselem a…

– Közönséges bűnöző vagy, és ekként is fogunk bánni veled. – Leto biccentett az őröknek, akik elvonszolták Nunepit.

– Bár megöltek volna! – tajtékzott Nunepi. – Bárcsak…

– Kikről beszélsz? – kérdezte Leto. – Kiknek kellett volna megölni engem? Nem tudod, hogy engem nem lehet elpusztítani?

Nunepi még mindig tombolt, amikor az őrök kirángatták:

– Ártatlan vagyok! Ártatlan! – Aztán lassan elhalt a tiltakozó kiáltás. Idaho odahajolt Letóhoz.

– Mi az, Duncan? – kérdezte Leto.

– Uram, a követek meg fognak rémülni ettől.

– Igen. Hadd tanuljanak egy kis felelősségérzetet.

– Uram?

– Aki részt vesz egy összeesküvésben, csakúgy, mintha egy hadsereg tagja lenne, mentesül a személyes felelősség érzésétől.

– De ebből baj lesz, Uram. Én a legszívesebben beállítanék még egy csapat őrt.

– Egyet se állíts be!

– De ezzel megkísérted…

– Megkísértem a katonai józan észt.

– Én is éppen ezt…

– Duncan, én tanító vagyok. Ezt ne feledd. Ismétléssel sulykolom be a leckét.

– Milyen leckét?

– A hadi ostobaság örökös önpusztító természetét.

– De Uram, én nem…

– Duncan, gondolj csak erre a tehetségtelen Nunepire. Ő valóságos esszenciája ennek a leckének.

– Bocsásd meg nehézfejűségemet, Uram, de nem értem ezt a katonai dolgot…

– Azt hiszik, a halál kockáztatásával jogot szereznek arra, hogy bármilyen erőszakos cselekményt elkövethessenek az általuk választott ellenféllel szemben. Megszálló módjára gondolkoznak. Nunepi sem érzi magát felelősnek semmiért, amit idegenek ellen követnek el.

Idaho a kapu felé nézett, ahol az őrök kivitték Nunepit.

– Próbálkozott és veszített, Uram.

– De kibújt a múlt korlátai alól, és nem akarja megfizetni az árat.

– A népe szemében ő hazafi.

– És minek tekinti saját magát, Duncan? A történelem eszközének.

Idaho halkabbra fogta a hangját, és egészen közel hajolt Letóhoz.

– És te mennyiben különbözöl tőle, Uram?

Leto felkacagott.

– Ó, Duncan, imádom a figyelmességedet. Észrevetted, hogy én vagyok a mindenkori idegen. Nem gondoltál még arra, hogy talán én is veszíthetek?

– Már megfordult a fejemben.

– De még a vesztesek is takarózhatnak a „múlt” büszke köpönyegével, barátom.

– Te és Nunepi ebből a szempontból hasonlóak vagytok?

– Militáns térítővallások ugyan osztják a „büszke múltnak” ezt az illúzióját, de kevesen látják át, milyen állandó veszélyt jelent ez az emberiségre a saját tetteink iránti felelősség alól való szabadulás hamis tudata.

– Furcsa szavak ezek, Uram. Hogyan értsem őket?

– Úgy, ahogy te látod őket. Képtelen vagy meghallgatni?

– Van fülem, Uram!

– Csakugyan? Én nem úgy veszem észre.

– Itt van, Uram. Itt, meg itt! mutatott Idaho a füleire.

– De nem hegyezed őket. Tehát nem hallasz velük.

– Tréfálkozol velem, Uram?

– A hallás az hallás. Abból, ami létezik, nem lehet létrehozni önmagát, mert már létezik. A létezés az létezés.

– Különös szavak…

– De csak szavak. Kimondtam őket, és elenyésztek. Senki sem hallotta őket, ennél fogva már nem léteznek. Ha már nem léteznek, talán újra létre lehet hozni őket, és akkor majd valaki talán meghallja.

– Miért űzöl velem tréfát, Uram?

– Csak a szavakkal játszom. Nem félek attól, hogy megbántalak vele, mert tudom, hogy nincs füled.

– Nem értelek, Uram.

– Ez a tudás kezdete – annak a felfedezése, hogy valamit nem értünk.

Mielőtt Idaho válaszolhatott volna, Leto kezével jelt adott egy közeli őrnek, aki egy irányítópanel felé intett, a trón háta mögött. Nunepi megbüntetésének háromdimenziós látványa jelent meg a terem közepén.

Idaho lelépett a terem padlójára, és közelről figyelte az eseményeket. A képet egy alacsony emelvényről közvetítették a térről – tökéletesen élethű volt a tolakodó sokaság zsongásával, akik a látványosság első jeleire hanyatt-homlok rohantak a helyszínre.

Nunepi egy háromlábú állvány két lábához volt kötözve, lábai széttárva, kezei összekötve a háta mögött, az állvány tetején. Ruhái letépve, cafatokban hevertek körülötte. Egy testes, maszkos Halszólító állt mellette, kezében rögtönzött korbáccsal, amely a végén drótszerűen kirojtosított elakka-kötélből készült. Idaho az álarcos nőben felismerte a barátot, akivel megérkezésekor először találkozott.

Az egyik testőrtiszt jeladására a maszkos Halszólító előlépett, és az elakka-korbáccsal Nunepi meztelen hátára sújtott.

Idaho összerándult. A tömegben bennakadt a lélegzet.

Az ütés nyomán vörös hurkák jelentek meg a bőrén, de Nunepi meg se mukkant.

A korbács megint lecsapott. A második csapás helyét vér jelezte.

Aztán a korbács megint Nunepi hátára vágott. További vércsíkok jelentek meg.

Leto valami távoli szomorúságot érzett. Nayla túl buzgó, gondolta. Képes megölni, abból pedig baj lesz.

– Duncan! – kiáltott Leto.

Idaho felhagyott a kivetített jelenet merev tanulmányozásával, pedig a tömegből éppen hangos kiáltás szakadt fel egy különösen véres csapás nyomán.

– Küldj ki valakit, hogy húsz csapás után állítsa le a korbácsolást – mondta Leto. – Mondasd be, hogy az Istencsászár nagylelkűségének jeleként mérsékelte a büntetést.

Idaho intett az egyik testőrnek, aki bólintott, és kirohant a teremből.

– Gyere ide, Duncan – szólt Leto. Idaho még mindig Leto ugratásnak vélt szavain rágódva tért vissza ura mellé.

– Minden, amit teszek, azért van, hogy tanuljanak belőle – mondta a Császár.

Idaho kényszerítette magát, hogy ne nézzen vissza Nunepi büntetésének képeire. Ez a nyögés vajon Nunepitól származott? A tömeg felkiáltásai belevágtak Idahóba. Belenézett Leto szemeibe.

– Valami kérdésen rágódsz – jegyezte meg Leto.

– Sok kérdésen, Uram.

– Mondd el őket.

– Mi a tanulság ennek a bolondnak a megbüntetéséből? Mit mondjunk, ha megkérdezik?

– Azt mondjuk, hogy senki sem káromolhatja az Istencsászárt.

– Véres lecke ez, Uram.

– Korántsem olyan véres, mint néhány másik leckém. – Idaho látható rosszallással csóválta meg a fejét.

– Ebből semmi nem fog kisülni!

– Pontosan, ahogy mondod!

Az ősi emlékek közt folytatott kalandozások sok mindenre megtanítanak. A minták, ó, azok a minták. Leginkább a liberális bigottok zavarnak. Nem bízom a szélsőségekben. Kaparj meg egy konzervatívot, és a felszín alatt olyasvalakit találsz, aki a múltat részesíti előnyben mindenféle jövővel szemben. Kaparj meg egy liberálist, és fiók-arisztokratát lelsz. Ez az igazság! A liberális kormányokból mindig arisztokrácia lesz. A bürokrácia árulja el azoknak az embereknek a valódi célját, akik az ilyen kormányokat alkotják. A kis emberek, akik megalakították ezeket a kormányokat, amik a társadalmi terhek egyenlőbb elosztását ígérték, már a kezdetektől fogva bürokratikus arisztokráciák markában találják magukat. Természetesen minden bürokrácia követi ezt a mintát, de micsoda képmutatás, ha ezt a közösség zászlaja alatt teszik! Nos hát, ha a mintákból lehet valamit tanulni, akkor azt lehet, hogy a minták ismétlődnek. Az én elnyomásom nagyjában-egészében nem rosszabb, mint bárki másé, és én legalább valami újat tanítok.

Ellopott Feljegyzések

Már jócskán leáldozóban volt a fény a Meghallgatás Napján, mire a Bene Gesserit-küldöttség Leto elé került. Moneo felkészítette a Tisztelendő Anyákat a csúszásra, megismételve az Istencsászár megnyugtató ígéretét.

Uralkodójának visszajelentve, Moneo ezt mondta:

– Busás jutalomra számítanak.

– Majd meglátjuk –mondta volt Leto. – Meglátjuk. Most pedig mondd el, mit kérdezett tőled a Duncan, amikor bejöttél.

– Tudni akarta, hogy ezelőtt korbácsoltattál-e már meg valakit.

– Mire te?

– Azt mondtam, hogy sem feljegyzésekben nem olvastam ilyen büntetésről, sem személyesen nem voltam tanúja.

– Mire ő?

– Azt mondta, ez nem Atreidesre vall.

– Azt hiszi, hogy őrült vagyok?

– Nem mondott ilyesmit.

– Volt ott még más is. Mi egyéb nyugtalanítja új Duncanünket?

– Találkozott az ixi követtel, Uram. Nagyon vonzónak találja Hwi Noreet. Arról kérdezett, hogy…

– Ennek elejét kell venni, Moneo! Téged bízlak meg, hogy akadályozz meg mindenfajta viszonyt Duncan és Hwi között.

– Ahogy parancsolod, Uram.

– Így parancsolom! Most menj, és készülj fel találkozásunkra a Bene Gesserit-nőkkel. A Mű-Sziecsben fogadom őket.

– Uram, van valami jelentősége annak, hogy ezt a helyet választottad?

– Szeszély csupán. Ha kimész, mondd meg a Duncannek, hogy vigyen ki egy csapat testőrt a városba, és járőrözzenek.

A Bene Gesserit küldöttség érkezését várva a Mű-Sziecsben, Leto némi derültséggel idézte fel magában a beszélgetést. El tudta képzelni, milyen hatása lesz az Ünnepi Város utcáin egy feldúlt Duncan Idaho megjelenésének, Halszólító-csapata élén.

Mint amikor a békák hirtelen elhallgatnak, ha ragadozó közeledik.

Most, hogy a Mű-Sziecsben volt, Leto örült, hogy ezt a helyet választotta. Az Onn peremén fekvő, szabálytalan, kupolás épület, a Mű-Sziecs majd’ egy kilométer hosszú volt. Eredetileg a múzeumi fremenek első lakhelyéül szolgált, most pedig az iskolájukként működött. Folyosóin és termeiben éber Halszólítók portyáztak.

A fogadóterem, ahol Leto várakozott, hosszanti irányban kétszáz méteres, ovális helyiség volt. Hatalmas parázsgömbök világították be, melyek körülbelül harminc méternyire a padló felett lebegtek, zöld-kék elszigeteltségben. A fény elnyomta az egész komplexumot alkotó kő-utánzat tompa barna színét. Leto egy alacsony párkányon foglalt helyet a terem egyik végében, és kifelé bámult egy félkör alakú, még az ő testénél is hosszabb ablakon. Ez a nyílás négy szinttel a padló fölött olyan látványt fogott keretbe, amiben benne volt a régi Pajzsfal maradványa, amelyet sziklamenti barlangjai miatt őriztek meg, ahol az Atreides csapatok egyszer vereséget szenvedtek a támadó Harkonnen csapatoktól. Az Első Hold fagyos sugarai beezüstözték a szikla körvonalait. Tüzek pettyezték a szikla oldalát: lángok ott, ahol egyetlen fremen sem merte volna efféle áruló jelét adni hollétének. A tüzek néha Leto felé kacsintottak, amikor valaki elment előttük – a múzeumi fremenek éltek jogukkal, hogy használhatnak szent területeket is.

Múzeumi fremenek! gondolta Leto.

Olyan beszűkült a gondolkodásuk, és oly kevéssé látnak messzire.

Miért elégedetlenkedem? Én tettem őket ilyenné.

Ekkor meghallotta a Bene Gesserit küldöttség közeledését. Menet közben nehéz, magánhangzóktól hörgő hangon kántáltak.

Moneo haladt előttük egy testőr-különítménnyel, amely azonnal elfoglalta a helyét Leto mellett. Moneo megállt, éppen Leto arca alatt, felnézett rá, aztán a terem bejárata felé fordult.

A nők kettes oszlopban sorjáztak be; tíz nővér két, hagyományos fekete ruhát viselő Tisztelendő Anya vezetésével.

– Az ott a bal oldalon Anteac, a jobb oldali pedig Luyseyal – mondta Moneo.

A nevek eszébe juttatták Moneo eddigi, ideges és bizalmatlan beszámolóit a Tisztelendő Anyákról. Moneo ki nem állhatta ezeket a boszorkányokat.

– Mindketten Igazmondók – folytatta Moneo. – Anteac jóval idősebb, mint Luyseyal, de állítólag ez utóbbi a Bene Gesserit legjobb Igazmondója. Említésre méltó még, hogy Anteacnak van egy forradás a homlokán, melynek eredetét képtelenek voltunk kideríteni. Luyseyalnak vörös haja van, és meglepően fiatalnak látszik a hírnevéhez képest.

Miközben a kíséretük élén közeledő Tisztelendő Anyákat figyelte, Leto hirtelen felbuzdulást érzett az emlékezeteiben. A nők előrehajtva viselték csuklyájukat, arcukat elrejtve. A gyakornokok és ministránsok tiszteletteljes távolságban lemaradva követték őket… ez mind egybevág. Egyes minták nem változtak meg. Ezek a nők akár egy igazi sziecsbe is beléphetnének most, igazi fremenek közé, hogy megtiszteljék őket.

Az eszükkel tudják azt, amit a testük tagad, gondolta.

Leto átható tekintetével látta szemükben az alázatos óvatosságot, mégis úgy mentek végig a termen, mintha vallási hatalmuk tudata megingathatatlan önbizalommal töltené el őket.

Letónak jól esett az a gondolat, hogy a Bene Gesseritnek olyan hatalma van, amilyet ő engedélyez. Nyilvánvaló volt számára ennek az engedékenységnek az oka. Az egész Impériumból a Tisztelendő Anyák hasonlítottak a leginkább hozzá bár emlékezetük csak női elődeikre korlátozódott, öröklési rítusaik pedig csak sok nő együttes egyéniségére – mégis, mindegyik valamiféle szerves egységet alkotó sokaság volt egy személyben.

A Tisztelendő Anyák megálltak az előírt tíz lépésre Leto párkányától. A kíséret felsorakozott két oldalukon.

Mindig is szórakoztatta Letót, hogy az ilyen küldöttségeket nagyanyja, Jessica hangján és személyében köszöntse. A Bene Gesserit lassan már szinte számított is erre, és nem akart nekik csalódást okozni.

– Isten hozott benneteket, Nővérek – mondta. A hangja lágy kontraalt volt, kétségtelenül Jessica kontrollált, nőies tónusa, alig egy árnyalatnyi gúnnyal fűszerezve ezt a hangot – rögzítették és gyakorta tanulmányozták is a Nővérek Káptalanházában.

Leto beszéd közben veszélyt érzékelt. A Tisztelendő Anyák sosem örültek az ilyen üdvözlésnek, de mostani viselkedésük rejtett, mélységi sugárzása túlmutatott ezen. Ezt Moneo is érezte. Feltartotta egyik ujját, mire az őrök közelebb léptek Letóhoz.

Anteac szólalt meg elsőnek:

– Uram, láttuk azt a bemutatót a téren ma reggel. Mi hasznod az ilyen régimódi dolgokból? – Szóval ilyen alaphangot akar, gondolta Leto. A saját hangján válaszolt:

– Pillanatnyilag a kegyeimben vagy. Talán változtatni akarsz ezen?

– Uram – szólt Anteac, – megdöbbentett minket, hogy így büntetsz meg egy nagykövetet. Nem értjük, mire jó ez neked.

– Semmire. Én nem számítok. – Luyseyal szólalt meg:

– Ez csak az elnyomottság érzetét erősítheti.

– Néha azon tűnődöm, miért gondolnak olyan kevesen a Bene Gesseritre úgy, mint elnyomóra? – tette fel a kérdést Leto.

Anteac a társára szólt:

– Ha az Istencsászár jónak látja, majd informál minket. Térjünk rá a követségünk céljaira.

Moneo két lépést tett jobbra, amikor a Tisztelendő Anyák jellegzetes, hangtalan siklással három lépésnyire közelítették meg a peremet.

– Mintha nem is lenne lábuk! – panaszolta egyszer Moneo.

Mikor Letónak ez eszébe jutott, észrevette, milyen aggályosan figyeli Moneo a két nőt. Fenyegetőek voltak, de a háznagy nem mert ellenvetést tenni, amiért olyan közel jöttek. Az Istencsászár így parancsolta, tehát így is kell lennie.

Leto tekintetét a gyakornokokra szegezte, akik ott álltak most, ahol a küldöttség először megállt. A ministránsok csuklya nélküli fekete köpenyt viseltek. Apró, bizonyos tiltott rítusokra utaló jeleket vett észre rajtuk – itt egy amulettet, ott egy kis csecsebecsét, amott egy kendő színes csücskét úgy elrendezve, hogy a lehető legtöbb szín villanjon ki diszkréten. Leto tudta, hogy a Tisztelendő Anyák azért engedik meg ezt, mert már nem tudnak úgy megosztozni a fűszeren, mint valamikor régen.

Rituális pótlékok.

Jelentős változások játszódtak le az elmúlt tíz évben. Újkeletű zsugoriság ütötte fel fejét a Nővérek gondolkodásában.

Jönnek kifelé, mondta magában Leto. A régi-régi rejtélyek még mindig itt vannak.

Az ősi minták az évezredek alatt végig ott szunnyadtak a Bene Gesserit-emlékekben.

Most pedig a felszínre törnek. Figyelmeztetnem kell a Halszólítóimat.

Újra a Tisztelendő Anyákra fordította figyelmét:

– Van valami kérésetek?

– Milyen lehet neked lenni? – kérdezte Luyseyal.

Leto pislantott. Ez érdekes támadás volt. Már vagy egy emberöltő óta nem próbálkoztak ilyesmivel. Hát… miért is ne?

– Néha az álmaim útja elzáródik, és furcsa helyekre térül el – mondta. – Ha a kozmikus emlékek hálót alkotnak, mint azt bizonyára ti is tudjátok, akkor képzeljétek csak el az én hálóm méreteit, és azt, hogy hova vezethetnek az ilyen álmok, az ilyen emlékek.

– Biztosra veszed a tudásunkat – mondta Anteac. – Akkor miért ne egyesítsük erőinket végre? Több hasonlóság van köztünk, mint amennyi különbség.

– Előbb kapcsolódnék össze valamelyik degenerált, elveszett fűszer-vagyonát sirató Nagy Házzal!

Anteac megőrizte nyugalmát, de Luyseyal ujjával Letóra mutatott.

– Közösséget ajánlunk!

– És ha én ragaszkodom a viszálykodáshoz? – Anteac mozgolódott, aztán megszólalt:

– Azt mondják, van a viszálynak egy ősi princípiuma, amely már az első sejttel is együtt járt, és sosem tűnt el.

– Bizonyos dolgok mindig összeegyeztethetetlenek maradnak – ismerte el Leto.

– Akkor a Nővérek hogyan tartják fenn közösségüket? – kérdezte Luyseyal. Leto hangja megkeményedett.

– Mint azt jól tudjátok, a közösség titka az összeférhetetlenség elnyomása.

– Roppant értékeket hordozna az együttműködés – mondta Anteac.

– Nektek, de nem nekem. – Anteac elnyomott egy sóhajt.

– Akkor, Uram, beszélnél nekünk a személyedben lejátszódó fizikai változásokról?

– Valakinek rajtad kívül is ismernie és követnie kell ezeket a dolgokat – szólt Luyseyal.

– Ha velem esetleg valami szörnyűség történne? – kérdezte Leto.

– De Uram! – tiltakozott Anteac. – Mi nem…

– Ha nincs élesebb szerszámotok, akkor a szavaitokkal boncoltok fel – mondta Leto. – Bánt ez a képmutatás.

– Tiltakozunk, Uram – mondta Anteac.

– Csakugyan. Hallom.

Luyseyal néhány milliméterrel közelebb araszolt a peremhez, magára vonva ezzel Moneo szúrós pillantását. A háznagy aztán felnézett Letóra. Moneo arckifejezése tettekért esdekelt, de Leto ügyet sem vetett rá: pillanatnyilag Luyseyal szándékai érdekelték. A veszélyérzet a vöröshajú nőben összpontosult.

Mi ő?, tűnődött Leto. Lehet, hogy Arctáncoltató?

Nem. Az árulkodó jelek egyikét sem látta. Nem. Luyseyal tökéletesen ellazult benyomást keltett, még arcizmain sem látszott a legapróbb olyan feszülés sem, ami gyanúra adhatott volna okot.

– Nem beszélsz nekünk a változásaidról, Uram? – kérdezte Anteac. Figyelemelterelés! gondolta Leto.

– Az agyam hatalmasra nő mondta. Emberi koponyám nagy része elenyészett. Agykérgem és a kapcsolódó idegrendszer növekedését semmi sem korlátozza komolyan.

Moneo meglepett pillantást vetett Letóra. Miért ad ki az Istencsászár ilyen létfontosságú információt? Ezek ketten a javukra fogják fordítani.

De a két nőt láthatóan lenyűgözte ez a kinyilatkoztatás, és habozásra késztette őket, ki tudja, miféle tervük megvalósításában.

– Van az agyadnak központja? – kérdezte Luyseyal.

– Én vagyok a központ – felelte Leto.

– És helyileg? – kérdezte Anteac. Bizonytalan mozdulatot tett Leto felé. Luyseyal újabb néhány milliméternyit csusszant közelebb.

– Mennyire értékelitek azokat a dolgokat, amiket fölfedek előttetek? – kérdezte Leto.

A két nő arcán semmilyen árulkodó változás nem mutatkozott, ami már önmagában is épp eléggé árulkodó volt. Mosoly derengett fel Leto ajkain.

– A piaci szellem titeket is rabul ejtett mondta. Még a Bene Gesseritet is megfertőzte a suk-mentalitás.

– Nem érdemeljük meg ezt a vádat – felelte Anteac.

– De igen. A suk-mentalitás uralja az egész Impériumot. Az üzleti szellem hasznát csak kiélezték és felfokozták korunk követelményei. Mindnyájan kalmárokká lettünk.

– Még te is, Uram? – kérdezte Luyseyal.

– Megkísérted a haragom – felelte Leto. – De hisz’ ennek vagy a mestere, nem igaz?

– Uram. – Luyseyal hangja nyugodt volt, de fékentartott.

– A specialistákban nem lehet megbízni – mondta Leto. – A specialisták a kizárás mesterei, a beszűkültség szakértői.

– Abban reménykedünk, hogy egy jobb jövő építészei lehetünk – mondta Anteac.

– Minél jobb? – kérdezte Leto.

Luyseyal egy leheletnyi lépést tett Leto felé.

– A te megítélésed szerint reméljük felépíteni értékrendünket, Uram – mondta Anteac.

– De építészek lennétek. Magasabb falakat akartok? Sose feledjétek, Nővérek, hogy én ismerlek benneteket. Jól értetek mások elvakításához.

– Az élet megy tovább, Uram – jegyezte meg Anteac.

– Valóban! És vele az univerzum is.

Luyseyal még egy picit közelebb húzódott, ügyel sem vetve Moneo feszült figyelmére.

Aztán Leto megérezte a szagot, és kis híján hangosan felkacagott.

Fűszer-esszencia!

Fűszer-esszenciát hoztak. Hát persze: ismerték a régi, homokférgekről szóló történeteket. Luyseyainál volt. Azt hitte, ez egyedien a homokférgek ellen irányuló méreg. Ez nyilvánvaló. A Bene Gesserit feljegyzések és a Szóbeli Történelem is ugyanezt mondja. Az esszencia szétmállasztja a férget, sietteti szétesését, és (végül) homoki pisztrángot csinál belőle, ami újabb férgeket hozhat létre és így tovább, és így tovább…

– Történt bennem egy másik változás is, amiről jó, ha tudtok – mondta Leto. – Még nem vagyok homokféreg, legalábbis nem teljesen. Úgy gondoljatok rám, mint valami érzékelési változásokkal rendelkező, telepes élőlényre.

Luyseyal bal keze szinte észrevehetetlen mozdulattal indult köpenye egyik ránca felé. Moneo látta ezt, és Letóra nézett utasításért, de Leto csak viszonozta Luyseyal csuklya alatti pillantását.

– Léteztek szag-divatok – szólt Leto. Luyseyal keze elbizonytalanodott.

– Parfümök, esszenciák – folytatta. – Mindre emlékszem, de még a szagellenes kultuszokra is. Az emberek hónalj-dezodorokat és intim spray-ket használtak természetes kipárolgásuk elpalástolására. Tudtátok ezt? Hát hogyne tudtátok volna!

Anteac pillantása Luyseyal felé vándorolt.

Egyik nő sem mert megszólalni.

– Az emberek ösztönösen tudták, hogy feromonjaik árulkodnak róluk – folytatta Leto.

A két nő mozdulatlanul állt. Hallották Letót. Egész nyájukból a Tisztelendő Anyák voltak a leginkább felkészültek arra, hogy megértsék a rejtett üzenetet.

– Szeretnétek kibányászni belőlem az emlékeim kincseit – mondta Leto vádlón.

– Féltékenyek vagyunk rá, Uram – vallotta meg Luyseyal.

– Rosszul olvastátok a fűszer-esszenciáról szóló történetet – mondta Leto. – A homoki pisztráng csak úgy érzékeli, akár a vizet.

– Ez csak próba volt, Uram – mondta Anteac. – Nem több.

– Miért tesztek engem próbára?

– A kíváncsiságunk az oka, Uram – felelte Anteac.

– Én is kíváncsi vagyok. Tegyétek azt a fűszer-esszenciát ide a peremre, Moneo mellé. Megtartom.

Lassan, mozdulatainak egyenletességével mutatva, hogy nincs támadási szándéka, Luyseyal a köpenye alá nyúlt, és egy apró, belső kék ragyogással izzó fiolát vett elő. Óvatosan lerakta a peremre. Elkerült minden jelet, ami arra utalhatott volna, hogy esetleg kétségbeesett tettre akarná ragadtatni magát.

– Valódi Igazmondó – mondta Leto.

A nő egy halvány grimasszal szerencséltette, amit akár mosolynak is lehetett venni, aztán visszalépett Anteac mellé.

– Honnan szereztétek az esszenciát? – kérdezte a Császár.

– Csempészektől vettük felelte Anteac.

– Csempészek már vagy két és fél ezer éve nincsenek.

– Ne pazarolj, ne akarj – mondta erre Anteac.

– Értem. És most kénytelenek lesztek újraértékelni véleményeteket a saját türelmetekről, ugyebár?

– Figyelemmel kísértük a tested fejlődését, Uram – mondta Anteac. – Azt hittük… – Megengedett magának egy röpke vállvonogatást, ami a Nővéreknél ritka gesztusnak számított.

Leto feleletül beharapta az ajkát.

– Én nem tudok vállat vonni mondta.

– Megbüntetsz minket? – kérdezte Luyseyal.

– Miért? Mert elszórakoztattatok? – Luyseyal a fiola felé sandított.

– Megesküdtem, hogy megjutalmazlak benneteket – szólt Leto. – És így is lesz.

– Jobb szeretnénk, ha közösség keretében tudnánk téged védelmezni, Uram – mondta Anteac.

– Ne számítsatok túl nagy jutalomra – közölte Leto. Anteac bólintott.

– Az ixiekkel üzletelsz, Uram. Okunk van azt hinni, hogy esetleg próbálkozni fognak ellened.

– Tőlük sem félek jobban, mint tőletek.

– Bizonyára hallottál róla, mit műveinek az ixiek – jegyezte meg Luyseyal.

– Moneo időnként hoz nekem másolatokat olyan üzenetekről, amiket bizonyos csoportok vagy személyek váltanak egymással az Impériumban. Sok mindent hallok.

– Mi az új Förtelemről beszélünk, Uram! – mondta Anteac.

– Azt hiszitek, hogy az ixiek mesterséges intelligenciát tudnak csinálni? – kérdezte Leto. – Olyan öntudattal, mint a tiétek?

– Ettől tartunk, Uram – mondta Anteac.

– Azt akarjátok elhitetni velem, hogy a Butleri Dzsihad így tartja magát a Nővérek között?

– Nem bízunk az ismeretlenben, ami a technológiából fakad – mondta Anteac. Luyseyal Leto felé hajolt.

– Az ixiek azzal kérkednek, hogy a gépük úgy hatol majd át az időn, ahogyan te, Uram.

– A Liga pedig azt állítja, hogy Idő-káosz van az ixiek körül – gúnyolódott Leto. – Hát minden alkotástól félni kell? – Anteac feszesen kihúzta magát.

– Én őszintén beszélek veletek – mondta Leto. – Elismerem a képességeiteket. Ti nem vagytok hajlandóak elismerni az enyémeket?

Luyseyal kurtán biccentett felé.

– Tleilax és Ix szövetséget köt a Ligával, és a mi teljes együttműködésünkre is számítanak.

– És ti Ixtől féltek a legjobban?

– Mindentől félünk, amit nem mi irányítunk – közölte Anteac.

– Engem pedig nem iranyíttok.

– Ha te nem lennél, az embereknek ránk lenne szüksége! – mondta Anteac.

– Végre egy kis igazság! – szólt Leto. – Úgy jöttök hozzám, mint az Orákulumhoz, és arra kértek, hogy altassam el a félelmeiteket.

Anteac hangja hidegen fegyelmezett lett.

– Fog Ix gépagyat készíteni?

– Agyat? Dehogy!

Luyseyal mintha megnyugodott volna, de Anteac mozdulatlan maradt. Nem volt megelégedve az Orákulummal.

Miért van az, hogy az ostobaság ilyen monoton precizitással ismétli önmagát? tűnődött Leto. Emlékei számtalan, a mostanihoz hasonló jelenetet tártak elé – barlangokat, szent extázisba zuhant papokat és papnőket, a szent narkotikumok füstjén át veszélyes jövendöléseket zengő, fontoskodó hangokat.

Lenézett az irizáló fiolára Moneo mellett. Mekkora lehet a pillanatnyi értéke? Óriási. Ez az esszencia. A koncentráltan koncentrált gazdagság.

– Már megfizettétek az Orákulumot – mondta. – Mivel szórakoztat, megkapjátok a teljes értékét. – Milyen éberek lettek a nők egyszeriben!

– Halljátok szavam! – szólt. – Nem attól féltek, amitől féltek.

Letónak tetszett a mondat csengése. Épp elég súlyos egy Orákulum szájából. Anteac és Luyseyal felnéztek rá: kötelességtudó kérelmezők. Mögöttük egy ministráns krákogott egyet.

Ezt a szerencsétlent majd később előveszik és alaposan megbüntetik, gondolta Leto.

Anteacnak eddig már elég ideje volt, hogy elgondolkodjon Leto szavain.

– A zavaros igazság nem igazság.

– Pedig én a helyes irányba tereltem a figyelmeteket – felelte Leto.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy ne féljünk a géptől? – kérdezte Luyseyal.

– Bennetek megvan a józan ész képessége – szólt Leto. – Miért jöttök hát hozzám könyörögni?

– Mert a te képességeiddel nem rendelkezünk – mondta Anteac.

– Akkor hát az a bajotok, hogy nem érzitek az Idő fátyol-hullámait. Nem érzékelitek az én folytonosságomat. És egy puszta géptől féltek!

– Akkor hát nem akarsz válaszolni nekünk – mondta Anteac.

– Ne kövessétek el a hibát, hogy azt gondoljátok: semmit sem tudok a módszeretekről – mondta Leto. Ti éltek. Érzékeitek finomra vannak élesítve. Én nem fogok erről lemondani, és ti se tegyétek.

– De az ixiek gépesítéssel játszadoznak! – tiltakozott Anteac.

– Befejezett darabok, véges bitek egymáshoz kapcsolva – ismerte el Leto. – Ha egyszer beindul, mi állíthatja meg?

Luyseyal felhagyott a Bene Gesserit önkontroll minden praktikájával, ezzel mintegy finoman elismerve Leto hatalmát. A hangja szinte csikorgott:

– Tudod, mivel kérkednek az ixiek? Azzal, hogy a gépük még a te tetteidet is előre meg fogja jósolni.

– Miért kéne félnem ettől? Minél közelebb jönnek hozzám, annál inkább a szövetségeseimmé kell válniuk. Nem hódíthatnak meg, én viszont meghódíthatom őket.

Anteac már nyitotta volna a száját, de Luyseyal megérintette a karját.

– Már szövetségben vagy Ix-szel? – kérdezte Luyseyal. – Hallottuk, hogy időn túl is beszélgettél a nagykövetükkel, ezzel a Hwi Noree-val.

– Nincsenek szövetségeseim – mondta Leto. – Csak szolgáim, tanítványaim és ellenségeim.

– És te nem félsz az ixi géptől? – makacskodott Anteac.

– A gépesítés vajon egyenértékű a tudatos intelligenciával? – kérdezett vissza Leto.

Anteac szemei tágra nyíltak és megüvegesedtek, ahogy visszahúzódott emlékei közé. Leto azon kapta magát, hogy érdekli, mi játszódhat le odabenn, amikor a nő találkozik a benne rejlő tömeggel.

Egyes emlékezeteink közösek, gondolta.

Leto érezte a Tisztelendő Anyákkal létrehozható közösség csábító vonzását. Olyan ismerős lenne, olyan támasznyújtó… és olyan halálos. Anteac megint csalogatni próbálja.

A nő megszólalt:

– A gép nem számolhat minden olyan problémával, ami az emberek számára fontos. Ez a különbség a soros bitek és a töretlen kontinuum közt. Nekünk megvan az utóbbi, a gépeknek be kell érniük a másikkal.

– Még mindig rendelkezel a józan ész erejével – jegyezte meg Leto.

– Oszd meg! – mondta Luyseyal. Ez parancs volt Anteac számára, és hirtelen élességgel tárta fel, hogy valójában ki az úr ebben a párosban a fiatalabbik az idősebb fölött.

Érdekes, gondolta Leto.

– Az intelligencia alkalmazkodik – mondta Anteac. Még a szavaiban is fösvény, gondolta Leto, palástolva derűjét.

– Az intelligencia alkot – mondta Leto. – Ez azt jelenti, hogy olyan válaszokkal kell szembesülni, amit el sem tudtunk képzelni. Szembe kell nézni az újjal.

– Mint amilyen például az Ixi Gép lehetősége – szólt Anteac. Ez nem kérdés volt.

– Hát nem érdekes – kérdezte Leto, – hogy még kiváló Tisztelendő Anyának lenni sem elég?

Finom érzékei hirtelen, ijedt feszültséget láttak mindkét nőben. Valóban Igazmondók!

– Okkal féltek tőlem – mondta. Aztán felemelt hangon kérdezte: – Honnan tudjátok egyáltalán, hogy éltek?

Mint Moneo már oly sokszor, most ők is hallották hangjából azt, hogy ha rosszul válaszolnak a kérdésre, annak végzetes következményei lesznek. Letót lenyűgözte, hogy mindkét nő először Moneóra pillant, csak aztán válaszolnak.

– Én saját magam tükre vagyok! – mondta Luyseyal. Tipikus Bene Gesserit-válasz, amelyet Leto támadó jellegűnek érzett.

– Nekem nincs szükségem előre megszabott eszközökre ahhoz, hogy saját emberi problémáimmal foglalkozzam – jelentette ki Anteac. – A kérdésed iskolás!

– Haha! – nevetett Leto. – Mit szólnál ahhoz, hogy kilépsz a Bene Gesseritből, és átjössz hozzám?

Leto látta, hogy a nő először fontolóra veszi, majd elveti az ajánlatot; Anteac nem is rejtegette derűjét.

Leto a zavart Luyseyalra nézett.

– Ha valami nem mérhető mérőpálcával, akkor az az intelligencia terepe, és nem az automatizációé – mondta. És arra gondolt; Ez a Luyseyal többet nem fog uralkodni Anteac felett.

Luyseyal most dühös volt, és nem is törődött azzal, hogy leplezze.

– Egyes pletykák szerint az ixiek olyan gépeket szállítanak neked, amelyek az emberi gondolkodást utánozzák. Ha ilyen rossz véleményed van az efféle dolgokról, akkor miért…

– Ne engedjétek ki a Káptalahházból őrizet nélkül – mondta Leto Anteacnak. – Fél a saját emlékeihez folyamodni?

Luyseyal elsápadt, de nem szólt semmit.

Leto hidegen végigmérte.

– Őseink hosszan tartó, ösztönös kapcsolata a gépekkel azért tanított nekünk valamit, nem igaz?

Luyseyal csak nézett rá. Még nem állt készen arra, hogy a halált kockáztassa egy nyílt szembeszállással az Istencsászár ellen.

– Azt akarod mondani, hogy mostanra legalább ismerjük a gépek vonzerejét? – kérdezte Leto. Luyseyal bólintott.

– Egy jól karbantartott masina megbízhatóbb lehet, mint egy emberi szolga – szólt Leto. – Bízhatunk abban, hogy a gépek nem engednek meg maguknak érzelmi elhajlásokat.

Luyseyal nagy nehezen megtalálta a hangját.

– Ez azt jelenti, hogy feloldod a butleri tiltást a förtelmes gépek ellen?

– Esküszöm neked – mondta Leto hideg lenézéssel, – hogy ha továbbra is ilyen ostobaságot tanúsítasz, nyilvánosan kivégeztetlek Én nem vagyok az Orákulumotok!

Luyseyal kinyitotta a száját, de aztán egyetlen szó nélkül be is csukta.

Anteac megérintette társa karját, mire Luyseyal testén remegés futott át. Anteac lágyan, a Hang mesteri használatát fitogtatva szólt:

– Istencsászárunk sosem fog nyíltan szembeszegülni a Butleri Dzsihad előírásaival.

Leto finom elismeréssel rámosolygott. Olyan jó látni egy igazi szakembert, amikor képességei legjavát nyújtja.

– Ennek minden tudatos intelligencia számára nyilvánvalónak kell lennie – mondta Leto. – Az én választásomnak is korlátai vannak, akadnak helyek, ahol nem akarok beavatkozni.

Látta, hogy mindkét nő magába szívja szavai több-hegyű szúrását, hogy mérlegelik lehetséges üzenetét és szándékait. Vajon az Istencsászár csak a figyelmüket akarta elvonni azzal, hogy az ixiekre terelte a témát, míg valójában másfelé manőverezett? Azt akarja mondani a Bene Gesseritnek, hogy itt az idő választaniuk közte és az ixiek között? Lehet, hogy szavainak a felszíni jelentésen kívül nincs rejtett szándéka? Bármik is az indokai, ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kétségtelenül a legfondorlatosabb alak, akit a világegyetem valaha is létrehozott.

Leto szigorúan Luyseyalra meredt, jól tudván, hogy ezzel csak növeli a nő zavarát.

– Marcus Claire Luyseyal, most pedig mutatok neked egy leckét még a túlgépesedett civilizációk előttről, amit úgy látszik, eddig nem tanultál meg. Az eszközök önmagukban arra kondicionálják használóikat, hogy egymást is úgy használják, mint a gépeket.

Moneóhoz fordult.

– Moneo!

– Látom őt, Uram.

Moneo a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson a Bene Gesserit-kíséret feje fölött. Duncan Idaho lépett be a távolabbi ajtón, és a nyílt termen át Leto felé indult. Moneóban nem enyhült az aggodalom és bizalmatlanság a Bene Gesserittel szemben, de felismerte Leto leckéjének természetét. Próbára tesz, állandóan csak próbára tesz.

Anteac megköszörülte a torkát.

– És mi lesz a jutalmunkkal, Uram?

– Bátor vagy – mondta Leto. – Nem kétséges, hogy ezért választottak téged erre a Nagykövetségre. Nos hát, a következő évtizedben a jelenlegi adag fűszert fogjátok kapni. Ami a többit illeti… szemet hunyok afelett, mi volt a valódi szándékotok a fűszer-esszenciával. Hát nem vagyok nagylelkű?

– Fölöttébb nagylelkű vagy, Uram – mondta Anteac, és keserűségnek nyoma sem volt a hangjában.

Duncan Idaho elviharzott a nők mellett, és megállt Moneo közelében, hogy felnézzen Letóra.

– Uram, van… – De aztán elhallgatott, és a két Tisztelendő Anyára nézett.

– Beszélj nyíltan – parancsolta Leto.

– Igenis, Uram. – Kelletlenül bár, de engedelmeskedett. – Támadás ért minket a város délkeleti végén, szerintem elterelő hadműveletként, mert most újabb erőszakos cselekményeket jelentenek a városból és a Tiltott Erdőből sok kis elszórt martalóc-csapat.

– A farkasaimat vadásszák mondta Leto. Az erdőben is, a városban is a farkasaimat. – Idaho szemöldöke értetlenül ráncolódott össze.

– Farkasok a városban, Uram?

– Ragadozók vagy farkasok számomra ezek közt nincs igazi különbség – szólt Leto.

Moneónak elakadt a lélegzete.

Leto rámosolygott, és arra gondolt, milyen szép is látni a megértésnek ezt a pillanatát mintha egy fátyol lebbene fel az arc elől, és kinyílna az elme.

– Jelentős erősítést hoztam, hogy ezt a helyet védjék – mondta Idaho. – Úgy helyeztem el őket, hogy…

– Tudtam, hogy így fogsz tenni – szólt Leto. – Most pedig jól figyelj, mert elmondom, hová küldd a maradék erőket.

A Tisztelendő Anyák szent borzadállyal nézték, ahogy Leto elsorolja Idahónak minden egyes rajtaütés pontos helyét, a szükséges erők részletezését, ha kell, a különleges szakembereket, az időzítést, a kellő fegyvereket, a felállást. Idaho roppant memóriája elraktározott minden utasítást. Amíg Leto beszélt, a pengeművészt túlságosan lefoglalta az adatok megjegyzése, de amikor Leto elhallgatott, Idahón hirtelen zavart félelem lett úrrá.

Leto mintha egyenesen Idaho tudatába látott volna, úgy olvasta ki a gondolatait. Az eredeti Leto megbízható katonája voltam, gondolta Idaho. Az a Leto, ennek a nagyapja, megmentett és fiaként vett be a házába. És bár ebben az új Letóban valahogy ott van ő is… ez mégsem ő.

– Uram, rám miért van szükséged? – kérdezte Idaho.

– Az erőd és a hűséged miatt. – Idaho a fejét rázta.

– De…

– Engedelmeskedsz – mondta Leto, és gondosan megfigyelte, hogyan emésztik meg a Tisztelendő Anyák ezeket a szavakat. Az igazat, csakis az igazat, mert Igazmondók.

– Mert tartozom az Atreideseknek – szólt Idaho.

– Éppen erre alapozzuk a bizalmunkat – mondta Leto. – Duncan!

– Uram? – Idaho hangja elárulta, hogy ismét szilárdabbnak érzi a lába alatt a talajt.

– Mindenhol hagyjatok legalább egy túlélőt – mondta Leto. – Különben minden erőfeszítésünk kárbavész.

Idaho kurtán bólintott, aztán kiment arrafelé, amerre bejött. És nagyon érzékeny tekintet kell ahhoz, gondolta Leto, hogy valaki észrevegye: ez az Idaho már más, gyökeresen különbözik attól, amiként bejött.

Anteac szólalt meg:

– Ez a nagykövet megkorbácsolásának az eredménye.

– Pontosan – ismerte el Leto. – Erről pontosan számolj be feljebbvalódnak, az elragadó Syaksa Tisztelendő Anyának. Mondd meg neki a nevemben, hogy én szívesebben vagyok a ragadozók társaságában a prédáké helyett. – Moneóra pillantott, aki kihúzta magát. – Moneo, a farkasok eltűntek a vadonomból. Emberi farkasokkal kell helyettesíteni őket. Intézkedj.

A jövendölés transz-állapota semmilyen más látomásos élményhez nem fogható. Ez (sok transz-állapottól eltérően) nem visszavonulás az érzékek nyers kiszolgáltatottságától, hanem megmerítkezés új mozgások sokaságában. A dolgok mozgásban vannak. Örök pragmatizmus ez a végtelen közepén, követelőző eszmélet, ahol végre eljuttok abba a sértetlen tudatba, hogy az univerzum magától mozog, hogy változik, hogy a szabályai is változnak, hogy semmi sem marad állandó vagy abszolút ebben a mozgásban, hogy a mechanikus magyarázatok csak pontos megkötéseken belül érvényesek, és ha egyszer ledőlnek ezek a falak, akkor a régi magyarázatok összeroppannak és elenyésznek: elsöprik őket az új mozgások. Azok a dolgok, amiket ebben a transzban láttok, kijózanítóak, és gyakran megrázóak is. Minden erőfeszítésetekre szükség van, hogy egészek maradjatok, de még így is alapjaitokban megváltozva kerültök ki ebből az állapotból.

Ellopott Feljegyzések

AMeghallgatás Napjának éjszakáján, míg mások aludtak, harcoltak, álmodtak és meghaltak, Leto fogadótermének magányában pihent, csak az ajtóknál állt néhány megbízható Halszólítója.

De nem aludt. Elméjében vadul kavarogtak a lehetőségek és a csalódások.

Hwi! Hwi!

Tudta, miért küldték hozzá Hwi Noreet. Nagyon is jól tudta!

Fény derült a legtitkosabb titkomra.

Felfedezték ezt a titkot. Hwi a bizonyíték rá.

Kétségbeesett gondolatok ötlöttek fel benne. Vissza lehet fordítani ezt a rettentő átalakulást? Visszatérhet emberi állapotába?

Ez nem lehetséges.

De még ha lehetséges volna is, a folyamat legalább olyan sokáig tartana visszafelé, mint idáig. Hol lenne Hwi több, mint háromezer év múlva? Csontvázként porladna a kriptában.

Kitenyészthetnék valami hozza hasonlót, és magam felé hangolnám… de az már nem az én kedves Hwim lenne.

És mi lenne az Arany Ösvénnyel, miközben ő ilyen önző hívságokkal törődik?

Pokolba az Arany Ösvénnyel! Hát azok a szűkagyú idióták gondoltak valaha is rám? Soha!

Nem, ez nem igaz. Hwi gondol rá. Osztozik a kínjaiban.

Az őrület gondolatai voltak ezek, és ő igyekezett elhessegetni őket, miközben érzékei látták az őrök finom mozgolódását és a terem alatt csobogó víz áramlását.

Mit vártam, amikor meghoztam ezt a döntést?

Hogy nevet ezen a kérdésen a benne lakozó tömeg! Hát nincs feladata, amit teljesítenie kell? Nem éppen ez volt a lényege annak az egyezségnek, amely révén ellenőrzése alatt tartotta a tömeget?

– Feladatod van, amit teljesítened kell – mondták neki. – Csak egyetlen cél lebegjen a szemed előtt.

Egyetlen, minden mást elnyomó célja csak a fanatikusoknak szokott lenni, én pedig nem vagyok fanatikus!

– Cinikusnak és gonosznak kell lenned. Nem törheted meg a bizalmat. Miért nem?

– Megesküdtél? Igen. Te választottad ezt az utat. Elvárások!

– Azok az elvárások, amelyeket a történelem támaszt egy generációval szemben, gyakran széthullanak a következő generációban. Ki tudná ezt nálad jobban?

Igen… és a széthullott várakozások egész populációkat idegeníthetnek el. Én önmagamban vagyok egy egész populáció!

– Ne feledd az esküdet!

Valóban. Én vagyok az a romboló erő, amit rászabadítottak az évszázadokra. Én szabok korlátot az elvárásoknak… a sajátjaimnak is. Én tartom vissza az ingát.

– De aztán elengeded. Ezt sose feledd. Fáradt vagyok. Ó, mennyire fáradt. Bárcsak alhatnék… Valóban alhatnék.

– Tele vagy önsajnálattal.

Miért ne? Hát mi vagyok? Az örök magányos, akinek látnia kell, mi lehetett volna. Minden nap látom… most is. Hwi!

– Kezdeti önzetlen választásod most önzéssel tölt el. Mindenhol veszély leselkedik. Önzésemet páncélként kell viselnem ellenük.

– Mindenki veszélybe kerül, aki veled érintkezik. Hát nem ez a természeted lényege?

Még Hwire is veszélyt jelentek. Drága, gyönyörű, édes Hwi.

– Csak azért vetted körül magad magas falakkal, hogy mögöttük ülj és elmerülj az önsajnálatban?

Azok a falak azért épültek, mert roppant erők szabadultak el az impériumomban.

– Te magad szabadítottad el őket. Most pedig megalkudnál velük?

Ez Hwi műve. Ezek az érzések soha még ilyen erősek nem voltak bennem. Azok az átkozott ixiek!

– Milyen érdekes, hogy inkább élő hússal támadnak ellened, nem géppel! Mert rájöttek a titkomra.

– Ismered az ellenszerét.

Leto irdatlan teste egész hosszában megreszketett erre a gondolatra. Jól ismerte az ellenszert, ami eddig mindig bevált: egy időre bele kell vesznie a saját múltjába. Még a Bene Gesserit-nővérek sem tudtak ilyen utazást tenni, hogy visszamenjenek az emlékek tengelye mentén vissza, vissza, egészen a sejt-tudat határáig, néha meg-megállva az úton, hogy kifinomult érzéki örömökben gyönyörködhessen. Egyszer, egy különösen kiváló Duncan halála után végigment az emlékeiben elraktározott nagyszerű zenei előadásokon. Mozart gyorsan kifárasztotta. Színlelő! De Bach… ó, Bach!

Leto még mindig emlékezett arra a gyönyörűségre.

Az orgonánál ültem, és hagytam, hogy a zene átitasson.

Összes emlékezetében csak háromszor talált Bachhoz mérhetőt. De még Lincallo sem volt nála jobb: volt olyan jó, de jobb nem.

Talán a női intellektusok lennének a megfelelőek erre az éjszakára? Jessica nagymama volt az egyik legjobb. De a tapasztalat azt súgta neki, hogy valaki, aki olyan közel áll hozzá, mint Jessica, nem lenne hatásos ellenszer mostani feszültségeire. Messzebbre kell mennie a keresésben.

Aztán elképzelte, hogyan írna le egy ilyen kirándulást valami ijedt látogatónak, egy teljesen képzeletbeli látogatónak persze, hiszen senki nem merészelné ilyen szent dologról kérdezni.

– Visszafelé úszom őseim sodrában, vadászom a mellékfolyókban, bemászom sarkokba és hasadékokba. Sokuk nevét soha nem is hallottad. Ki ismeri például Norma Cenvát? Mert megéltem őt!

– Megélted? – kérdezné a képzeletbeli látogató.

– Hát persze. Mi másért tartaná magában az ember az őseit? Gondolod, hogy férfi tervezte az első Ligahajót? Azt mondod, hogy a történelemkönyvek szerint Aurelius Venporté az érdem? Hazugság. A szeretője, Norma csinálta, ő adta Aureliusnak a terveket, meg öt gyermeket. Aurelius azt gondolta, hogy ennél kevesebbet nem tudna elviselni az egója. Végül ebbe a tudatba pusztult bele: hogy nem tudta beteljesíteni a saját magáról alkotott képét.

– Őt is megélted?

– Persze. És részt vettem a fremenek messzi vándorlásaiban. Apám és mások vonalán keresztül egészen visszamentem az Atreus Házig.

– Micsoda dicső vonal!

– A kellő mennyiségű bolonddal megtűzdelve. Kikapcsolódásra van szükségem… Most szóljon a kirándulás a szexuális enyelgésről, kizsákmányolásról?

– Fogalmad sincs, mennyi orgiát tudok felidézni magamban! Én vagyok az örök voyeur résztvevő(k) és megfigyelő(k). A szexet övező tudatlanság és félreértés annyi bajt okozott. Milyen iszonyatosan szűklátó-körűek voltunk, milyen nyomorultak.

Leto tudta, hogy most nem választhatja ezt az utat, ma éjszaka nem, amikor Hwi itt van valahol a városban.

Akkor válasszon inkább egy hadi áttekintést?

– Melyik Napóleon volt a nagyobb gyáva? – kérdezte képzelt látogatójától. – Nem mondom meg, pedig én tudom. Ó, nagyon is tudom.

Hova mehetnék? Az egész múlt nyitva áll előttem, hova menjek?

A bordélyházak, a kegyetlenségek, a zsarnokok, az akrobaták, nudisták, sebészek, hímringyók, zenészek, bűvészek, ungencierek, papok, kézművesek, papnők…

– Tudatában vagy annak – kérdezte elképzelt vendégét, –hogy a hawaii hula tánc egy olyan ősi mozdulat-nyelv maradványa, amit eredetileg csak férfiak használtak? Hogy még a huláról sem hallottál soha? Hát persze. Manapság már senki sem táncolja. De a táncosok sok régi mozdulatot megőriztek. A fordítás elveszett, de én felismerem őket.

– Egyszer egy teljes éjszakán át kalifák sora voltam, akik kelet és nyugat felé mozogtak az Iszlámmal évszázadok alatt. Nem untatlak a részletekkel. Most pedig menj!

Milyen csábító, gondolta, ez a szirén-ének, ami azt sugallja, hogy én csak a múltban élhettem volna.

És milyen haszontalan most ez a múlt, hála az átkozott ixieknek. Milyen unalmas a múlt, amikor itt van Hwi. Most azonnal jönne, ha hívnám. De nem mutathatom ki neki a gyengeségem… most nem… ma este nem.

A múlt egyre hívogatta.

Elzarándokolhatnék a múltamba. Nem kell szafárinak lennie. Mehetek egyedül is. A zarándoklat megtisztít. A kirándulásokon csak turista vagyok. Ez a különbség. Egyedül is járhatok belső világomban.

És soha nem kell visszatérnem.

Leto érezte az elkerülhetetlent: az álomország végül úgyis bekebelezi.

Egy különleges álomországot csinálok az Impériumomban. Ezen az álmon belül új legendák alakulnak ki, új irányok és új mozgások jelennek meg. Új… új… új… a dolgok az én saját álmaimból keletkeznek, az én legendáimból. És ki lenne rájuk fogékony, ha nem én magam? A vadász saját hálójába gabalyodik.

Leto ekkor jött rá, hogy olyan helyzetbe került, aminek nincs ellenszere sem a jelenben, sem a múltban, sem a jövőben. Roppant teste reszketett, remegett a terem homályában.

Az ajtónál az egyik Halszólító odasúgta a másiknak:

– Az Istennek valami gondja van?

Társa válaszolt:

– Ennek az univerzumnak a bűnei bárkinek gondot okoznának.

Leto hallotta őket, és csendben sírni kezdett.

Amikor elindultam, hogy vezessem az emberiséget az Arany Ösvényen, olyan leckét ígértem nekik, ami a csontjaikig hatol. Ismerek egy alapvető mintát, amit az emberek szavaikkal tagadnak ugyan, de tetteikkel alátámasztanak. Azt mondják, hogy biztonságra és nyugalomra vágynak, arra, amit békének neveznek. De már beszédükkel is elvetik a zűrzavar és erőszak magvait. Ha meglelik csendes nyugalmukat, azonnal feszengeni kezdenek benne. Roppant unalmasnak találják. Nézzetek csak rájuk most. Nézzétek, mit művelnek, amíg én ezeket a szavakat rögzítem. Hah! Eonok tartós nyugalmát adtam nekik, mely tovább és tovább él minden erőfeszítésük ellenére, hogy káoszba borítsák. Higgyetek nekem, Leto Békéjének emléke örökké fennmarad. Ezekután már különös óvatossággal és gondos előkészületekkel fogják keresni nyugodt biztonságukat.

Ellopott Feljegyzések

Idaho, jobbára akarata ellenére, hajnalban Siona mellett találta magát egy császári ornitopterben, hogy „biztonságos helyre” szállítsa a lányt. Kelet felé tartottak, ahol a nap aranyló íve éppen a szögletes zöld ültetvényekre osztott föld fölé emelkedett.

A topter nagy volt, belefért egy egész Halszólító szakasz, két vendégükkel együtt. A szakasz kapitánypilótája, egy barna nő akinek arca alapján Idaho úgy gondolta, sosem mosolyog – Inmeirként mutatkozott be. A pilótaszékben ült, éppen Idaho előtt, és mindkét oldalán egy-egy jókötésű Halszólító állt. Öt további testőr foglalt helyet Idaho és Siona mögött.

– Az Isten megparancsolta nekem, hogy vigyelek el benneteket a Városból – mondta Inmeir, amikor Idaho elé lépett a tér alatti őrhelyen. – A saját biztonságotok érdekében. Holnap reggelre, Siaynoqra visszajövünk.

Idaho az éjszakai riadók után kifáradva érezte, mennyire hiábavaló lenne vitatkozni „Magának az Istennek” a parancsaival. Inmeir meglehetősen alkalmasnak látszott arra, hogy ha kell, akár a hóna alá is csapja. A nő az őrhelyről kivezette a csípős, hideg éjszakába, amelyet gyémántszilánk-szerű csillagok pettyeztek. Csak amikor a topterhez értek, akkor ismerte fel Idaho, hogy Siona várakozik ott, és kezdtek benne kérdések felmerülni ezzel az egész kiruccanással kapcsolatban.

Az éjszaka folyamán Idaho rájött, hogy nem minden Onn-béli rendbontás ered a szervezett támadócsapatoktól. Amikor Siona után kérdezősködött, Moneo azt üzente, hogy „a lányomat biztonságosan kivonták a forgalomból”, és az üzenet végén hozzátette, „a te gondjaidba ajánlom őt.”

A topterben Siona nem válaszolt Idaho kérdéseire. Most is makacs némaságba burkolózva ült mellette. Idahót saját magára emlékeztette, azokban az első keserű napokban, amikor bosszút esküdött a Harkonnenek ellen. Csodálkozott a lány megkeseredettségén. Vajon mi hajtja?

Maga sem tudta, miért, de Idaho azon vette észre magát, hogy Sionát önkéntelenül is összehasonlítja Hwi Noree-vel. Nem volt könnyű összefutni Hwi-vel, de végül sikerült, hiába hangsúlyozták a Halszólítók állandóan, hogy nézzen más feladatai után.

Kedves, ez a legtalálóbb szó Hwire. Cselekedeteinek magja valami állandó kedvesség, amely a maga módján szintén roppant hatalom. Idaho ezt rendkívül vonzónak találta.

Látnom kell, amikor csak lehet.

Pillanatnyilag azonban meg kell elégednie a mellette ülő Siona makacs csendjével. Hát… hallgatásra hallgatás a válasz.

Idaho lepillantott az elsuhanó tájra. Itt-ott falvak kihunyó fényeit látta a közeledő hajnalban. Sareer sivataga messze mögöttük feküdt; ez volt az a föld, amely természeténél fogva sosem száradt ki.

Bizonyos dolgok nem sokat változnak, gondolta. Egyszerűen csak elveszik őket az egyik helyről, és újrakezdik őket egy másikon.

A táj a Caladan buja kertjeire emlékeztette, és el kellett tűnődnie, mi lett a zöldellő bolygóból, ahol az Atreidesek oly sok nemzedéken keresztül éltek, mielőtt a Dűnére jöttek. Keskeny utakat tudott azonosítani, piaci utakat, melyeken elszórva haladtak mindenféle járművek, hatlábú állatokkal vontatva, amiket Idaho lovakoknak vélt. Moneo egyszer elmondta, hogy ezek a lovakok, amiket az itteni terepviszonyokra tenyésztettek ki, nem csak itt, de az egész birodalomban a legfőbb munkaállattá váltak.

„Egy földön járó populációt könnyebb ellenőrizni.”

Moneo szavai csengtek Idaho fülében, miközben lefelé bámult. Legelő-táj kezdődött a topter orra előtt: lágyan hullámzó zöld dombvidék, melyet fekete falak szabdalnak szabálytalan mintákba. Idaho birkanyájakat és több nagyobb jószág csordáit ismerte fel odalent. A topter egy homályos, szűk völgy felett surrant el, melynek alján alig-alig csörgedezett valami kis víz. Egyetlen fényfolt és egy kék füstoszlop mutatta csupán, hogy az árnyas szurdokban emberek is vannak.

Siona hirtelen mozgolódni kezdett, megérintette a pilóta vállát, és előremutatott.

– Az ott nem a Goygoa? – kérdezte Siona.

– De. – Inmeir meg sem fordult, úgy válaszolt. Hangjában valami olyan érzelem bujkált, amit Idaho nem tudott azonosítni.

– Az nem biztonságos hely? – kérdezte Siona.

– De igen.

Siona Idahóra nézett.

– Parancsold meg, hogy menjünk a Goygoára. – Maga sem tudta, miért, de Idaho így is tett.

– Vigyél minket arra a helyre.

Inmeir hátrafordult, és arca, amit Idaho eddig érzelmekre képtelen kőtömbnek tartott, most nyilvánvaló jelét mutatta bizonyos mély érzelmeknek. Száját megrovón lebiggyesztette. Jobb szeme sarkában egy apró ideg rángatózott.

– Ne Goygoára, parancsnok – szólt Inmeir. – Vannak annál jobb…

– Az Istencsászár egy meghatározott helyre akar minket vitetni? – kérdezte Siona.

Inmeir dühösen nézett, amiért félbeszakították, de nem pillantott Sionára.

– Nem, de…

– Akkor vigyél minket erre a Goygoára – jelentette ki Idaho.

Inmeir visszatért a topter vezetéséhez. Idaho nekiütődött Sionának, amikor a gép éles kanyarral egy kerek mélyedés felé vette útját a zöld hegyek közt.

Idaho átnézett Inmeir válla fölött, hogy lássa úti céljukat. A mélyedés közepén egy falucska feküdt, ugyanabból a fekete kőből felépítve, mint a környező kerítések. Idaho a falu fölötti lejtők némelyikén gyümölcsösöket fedezett fel, teraszos kerteket, melyek lépcsőzetesen kúsztak fel egy kicsiny nyeregbe. A nyereg fölött sólymok vitorláztak az első nappali felszálló légáramlatok hátán.

Sionára pillantva, Idaho megkérdezte:

– Mi ez a Goygoa?

– Majd meglátja.

Inmeir lágyan ereszkedő siklásba kapcsolt, aztán finoman letette a gépet egy lapos, füves területen a falu peremén. Az egyik Halszólító kinyitotta a falu felé nyíló ajtót. Idaho orrát azonnal megrohanták a nehéz illatok – a frissen kaszált fű, az állati trágya, az égő tűzifa szaga. Kiugrott a topterból, és a falu főutcájára nézett, ahol az emberek előjöttek házaikból, hogy szemügyre vehessék a látogatókat Idaho látta, hogy egy hosszú zöld ruhás öregasszony egy gyerekhez hajol, és odasúg neki valamit mire az sarkon fordul és rohanvást elinal az utcán.

– Tetszik magának ez a hely? – kérdezte Siona.

– Kellemesnek látszik.

Siona a pilótát és a többi Halszólítót nézte, akik felzárkóztak melléjük a füvön.

– Mikor megyünk vissza Onnba?

– Te nem mész vissza – mondta Inmeir. – Azt a parancsot kaptam, hogy vigyelek a Citadellába. Csak a Parancsnok megy vissza.

– Értem – bólintott Siona. – Mikor indulunk?

– Holnap hajnalban. Szerzek valami szállást a falu elöljárójától. – Inmeir elindult a házak felé.

– Goygoa – mondta Idaho. – Furcsa név. Vajon mi lehetett ez a hely a Dűne-időkben?

– Egészen véletlenül tudom – mondta Siona. – A régi térképeken Shuloch-ként tüntetik fel, ami „kísértetjárta helyet” jelent. A Szóbeli Történelem szerint rettenetes bűnöket követtek el itt, mielőtt minden lakót kiűztek innen.

– Jacurutu – suttogta Idaho. Eszébe jutottak a vízrablókról szóló ősi legendák. Körülpillantott, a valamikori dűnék és gerincek nyomát kereste, de semmit sem látott két idősebb férfitől eltekintve, akik nyugodt arccal jöttek feléjük Inmeir társaságában. Kifakult kék nadrágot és rongyos inget viseltek. Mezítláb jártak.

– Maga ismerte ezt a helyet? – kérdezte Siona.

– Csak a nevét, a legendákból.

– Vannak, akik azt mondják, hogy itt szellemek járnak – mondta Siona, – de én nem hiszek ebben.

Inmeir megállt Idaho előtt, és a két mezítlábas ember felé bökött maga mögött.

– A szállás szegényes, de megfelelő – szólt, – hacsak nem óhajtotok az egyik magán-rezidenciában lakni. – Amikor ezt mondta, megfordult, és Sionára nézett.

– Majd később eldöntjük – szólt Siona. Karonfogta Idahót. – A parancsnok és én most végigjárjuk Goygoát, és megtekintjük a látványosságokat.

Inmeir már nyitotta a száját, de végül mégis csendben maradt.

Idaho hagyta, hogy Siona a két helybéli bámuló tekintete előtt elvezesse.

– Adok mellétek két őrt – kiáltott utánuk Inmeir. Siona megtorpant és hátrafordult.

– Talán nem biztonságos Goygoában?

– Nagyon békés itt – mondta az egyik helyi ember.

– Akkor nem lesz szükségünk testőrökre – jelentette ki Siona. – Őrizzék inkább a toptert. – Újra elindult Idahóval a falu felé.

– Jól van – fejtette ki karját Siona kezéből Idaho. – Mi ez a hely?

– Valószínűleg nagyon kellemesnek fogja találni – mondta Siona. – Egyáltalán nem olyan, mint a régi Shuloch. Igen békés.

– Te készülsz valamire – indult el mellette Idaho. – Mire?

– Mindig hallottam, hogy a gholák tele vannak kérdésekkel – mondta Siona. – De nekem is vannak kérdéseim.

– Ó!

– Milyen volt a te idődben Leto, az ember?

– Melyik?

– Persze, elfeledkeztem róla, hogy kettő van – a nagyapa és a mi Letónk. Én természetesen a mi Letónkra gondoltam.

– Egyszerű kisgyerek volt, ennyit tudok csak.

– A Szóbeli Történelem azt mondja, hogy az egyik első menyasszonya ebből a faluból származott.

– Menyasszony? Én azt hittem…

– Amikor még emberi alakja volt. Ez már a húga halála után volt, de még azelőtt, hogy elkezdett volna féreggé alakulni. A Szóbeli Történelem szerint Leto menyasszonyai eltűntek a Citadella rengetegében, és soha többet nem látta őket senki, csak holoképként. Most már évezredek óta nincs menyasszonya.

Egy kis terecskére értek a falu közepén, melynek középpontjában egy fallal körülvett, tisztavizű kis medence volt. Siona leült a kőperemre, és maga mellé mutatott: hívta Idahót. Idaho először szemügyre vette a falut, és észrevette, hogy az emberek elfüggönyözött ablakaik mögül lesik, a gyerekek pedig sugdolóznak és mutogatnak felé. Megfordult, és állva maradt.

– Mi ez a hely?

– Már megmondtam. Mondd el nekem, milyen volt Muad’Dib.

– A legjobb barát volt, akit az ember valaha is kívánhat magának.

– Akkor hát igaz a Szóbeli Történelem, de az desposyn-nek hívja az örökösök uralmát, ez pedig eléggé rosszul hangzik.

Csalogat, gondolta Idaho.

Megengedett magának egy keskeny mosolyt, és Siona indítékain tűnődött. Mintha valami fontos eseményre várna… aggódik… talán még fél is… de valami diadalmas alaphanggal. Minden benne van. Amit mond, nem több üres fecsegésnél, amivel ki akarja tölteni az időt addig, ameddig… de meddig?

Futó lábak könnyű zaja riasztotta fel elmélkedéséből. Idaho megfordult, és egy nyolc év körüli gyereket látott, aki feléje rohant az egyik mellékutcából. A gyerek csupasz talpa burjánzó porfelhőket kavart. Kétségbeesett asszonyi kiáltás hallatszott, valahonnan az utcából. A gyerek olyan tíz lépésnyire megállt, és kiéhezett pillantással nézett Idahóra, olyan áthatóan, hogy a pengeművész kezdte kényelmetlenül érezni magát. A gyerek halványan ismerősnek tűnt izmos, sötét göndör fürtű fiú, kiforratlan vonásokkal, de arcán a leendő férfi jeleivel, magas pofacsontjával, homlokán a lapos sávval. Kifakult kék kezeslábast viselt, ami rengeteg mosásról árulkodott, de látszott rajta, hogy eredetileg elsőrangú anyagból készült. Szemre pundzsi-gyapjúnak látszott, melynek szövése még a kirojtosodott végeket sem hagyta felfoszlani.

– Te nem az apám vagy – mondta a gyerek. – Azzal sarkon fordult, visszarohant az utcába, és eltűnt egy sarok mögött.

Idaho megfordult és Sionára meredt, szinte nem is merte feltenni a kérdést: Ez az egyik elődöm gyereke? Kérdés nélkül is tudta a választ az ismerős arc, a genotípus elárulta az igazságot. Gyermek önmagam. A felismerés nyomán üresség támadt benne, tehetetlen érzés. Mi az én felelősségem?

Siona a kezébe temette arcát, és összehúzta a vállait. Egyáltalán nem úgy történt a dolog, ahogy elképzelte. Úgy érezte, hogy bosszúvágya elárulta. Idaho nem egyszerűen ghola, azaz valami idegen dolog, amivel nem kell számolni. Érezte a testét, amikor a topterben egymásnak lökődtek, és nyilvánvaló érzelmeket látott az arcán. És az a gyerek…

Mi történt az elődömmel? – kérdezte Idaho. Hangja színtelenül, vádlón csengett.

A lány leeresztette a kezét. Arcán visszafojtott harag, tükröződött.

– Nem vagyunk biztosak benne – mondta, – de egy nap bement a Citadellába, és soha többet nem jött ki.

– Ez az ő gyereke volt? – A lány bólintott.

– Biztos, hogy nem ti öltétek meg az elődömet?

– Én… – Siona megrázta a fejét. Megdöbbentette ez a kétkedés, a férfiban lappangó vád.

– A gyerek miatt jöttünk ide? – Siona nyelt egyet. – Igen.

– És mit kéne csinálnom vele? – A lány vállat vont. Hirtelen mocskosnak és bűnösnek érezte magát saját tettei miatt.

– Mi van az anyjával? – kérdezte Idaho.

– Ő és a többiek ott laknak fenn, az utcában – bökött fejével Siona arrafelé, amerre a gyerek eltűnt.

– A többiek?

– Van egy idősebb fiú is… meg egy lány. Akarod… úgy értem, el tudnám intézni, hogy…

– Nem! A fiúnak igaza volt. Nem én vagyok az apja.

– Bocsáss meg – suttogta Siona. – Nem kellett volna ezt tennem.

– És ő miért ezt a helyet választotta? – kérdezte Idaho.

– Az apjuk… a te…

Az elődöm!

– Mert ez volt Irti otthona, és ő nem akart elmenni innen. Ezt beszélik az emberek.

– Irti… az anyjuk?

– A régi rítus szerint feleség, a Szóbeli Történelem nyomán.

Idaho körbenézett a teret övező házak kőhomlokzatán, az elfüggönyözött ablakokon, a szűk ajtókon.

– Tehát itt élt?

– Amikor tudott.

– Hogyan halt meg, Siona?

– Tényleg nem tudom… de a Féreg már megölt másokat. Ezt biztosan tudjuk!

– Honnan tudjátok? – Kutató pillantást vetett a lány arcára. A tekintete olyan átható volt, hogy Siona kénytelen volt elfordítani az arcát.

– Én nem kételkedem az őseim történeteiben – mondta. – Ugyan csak darabokból tudom összerakni őket: itt egy megjegyzés, ott egy suttogás, mégis hiszek bennük. És az apám is hisz.

– Moneo erről semmit sem beszélt nekem.

– Egy dolgot bízvást el lehet mondani az Atreidesekről – mondta Siona. – Hűségesek vagyunk, és ez tény. Megtartjuk a szavunkat.

Idaho szóra nyitotta a száját, de be is csukta megint. Hát persze! Siona is Atreides! A gondolat megrázta. Eddig is tudta, de nem fogadta el. Siona afféle lázadó, akinek akcióit éppencsak nem bünteti az Isten. Engedékenysége határai elmosódottak voltak, Idaho mégis érzékelte őket.

– Nem szabad bántanod – mondta neki előzőleg Leto. – Próba előtt áll.

Idaho hátat fordított Sionának.

– Semmit sem tudsz biztosan – mondta. – Csak hírmorzsákat, pletykákat ismersz! – Siona nem felelt.

– Ő Atreides! – szólt Idaho.

– Ő a Féreg! – mondta Siona, és hangjából szinte csöpögött a méreg.

– A ti híres Szóbeli Történelmetek nem más, mint réges-régi pletykák gyűjteménye! – vádaskodott Idaho. – Bolond, aki elhiszi.

– Te még mindig megbízol benne – jegyezte meg Siona. – De ez nem lesz mindig így.

Idaho megpördült, és szikrázó szemmel a lányra meredt.

– Te még sosem beszéltél vele!

– De igen. Még gyerekkoromban.

– Még mindig gyerek vagy. Ő egyszemélyben minden Atreides, aki valaha élt… mindegyik egy személyben. Rettenetes dolog ez, de én ismertem azokat az embereket. A barátaim voltak.

Siona csak a fejét rázta.

Idaho újfent elfordult. Érezte, hogy minden érzelmet kifacsartak belőle. Mintha kicsontozták volna a lelkét.

Akarata ellenére átvágott a téren, és elindult fölfelé azon az utcán, ahol a fiú eltűnt. Siona utánarohant és beállt mellé, de Idaho ügyet sem vetett a lányra.

Az utca keskeny volt, emeletmagas kőfalak szegélyezték, ívelt keretbe ágyazott ajtókkal, melyek egytől egyik zárva voltak Az ablakok kicsinyített másai az ajtóknak. Itt-ott függönyök lebbentek, ahogy elhaladtak.

Az első keresztutcánál Idaho megállt, és jobbfelé nézett, amerre a fiú eltűnt. Néhány lépésnyire tőlük a két őszhajú, fekete szoknyás, zöld blúzos asszony pletykálkodott összedugott fejjel. Amikor meglátták Idahót, elnémultak, és leplezetlen kíváncsisággal méregették. A pengeművész viszonozta pillantásukat aztán végignézett a keresztutcán. Üres volt.

Idaho az anyókák felé fordult, és elment mellettük Azok ketten közelebb húzódtak egymáshoz, és utána bámultak. Sionára csak egyszer pillantottak, aztán megint Idahónak szentelték figyelmüket. Siona némán, furcsa arckifejezéssel haladt Idaho mögött.

Szomorúság?, tűnődött a férfi. Sajnálat? Kíváncsiság?

Nehéz volt eldönteni. De most különben is inkább érdekelték az ajtók és ablakok, amelyek előtt elhaladtak.

– Voltál már itt, Goygoában azelőtt? – kérdezte Idaho.

– Nem. – Siona fojtott hangon beszélt, mintha félne.

Miért megyek ezen az utcán? merengett Idaho. De már akkor tudta a választ, amikor feltette magának a kérdést. Ez a nő, ez az Irti: milyen asszony lehet az, akiért én eljöttem Goygoába?

A jobb oldalon egy függöny csücske felemelkedett, és Idaho egy arcot látott – a fiút a térről. Aztán a függöny újra lehullt, majd félrelebbent, és láthatóvá vált egy asszony. Idaho szólásra képtelenül nézte az arcát, és földbegyökerezett a lába. Annak az asszonynak az arca volt, aki csak fantáziájának legmélyén élt – finom, ovális arc, átható, sötét tekintet telt, érzéki ajkak… – Jessica – suttogta.

– Mit mondtál? – kérdezte Siona.

Idaho képtelen volt válaszolni. Az újjászületett Jessica arca volt ez egy olyan múltból, amit örökre eltűntnek hitt; egy genetikai tréfa – Muad’Dib anyja újjáéledt testben.

Az asszony összehúzta a függönyt, de vonásai megmaradtak Idaho agyában, és a pengeművész tudta, hogy ezt az emlékképet sosem tudja kiűzni magából. Ez a nő idősebb volt, mint az a Jessica, akivel együtt küzdöttek a Dűne veszedelmeivel – szája és szemei sarkában ráncok, az alakja is teltebb…

Anyaszerűbb, gondolta Idaho. Majd: Vajon elmondtam neki valaha is… hogy kire hasonlít?

Siona megrángatta a ruhája ujját.

– Be akarsz menni? Találkozni akarsz vele?

– Nem. Tévedés volt.

Idaho már indult visszafelé, arra, amerről jöttek, de ekkor hirtelen kitárult Irti házának ajtaja. Egy fiatalember lépett ki, becsukta maga mögött az ajtót, aztán szembefordult Idahóval.

Idaho olyan tizenhat év körülinek nézte az ifjút. Az apa kiléte nem volt kétséges – az a borzas haj, azok a kemény vonások.

– Te vagy az új – mondta a fiú. Hangja már férfiasan mély volt.

– Igen. – Idahónak nehezére esett a beszéd.

– Miért jöttél? – kérdezte az ifjú.

– Nem az én ötletem volt – felelte Idaho. Ez már könnyebben a szájára jött: szavait a Siona iránti neheztelés vezette.

A fiatalember Sionára nézett.

– Az a hír járja, hogy apám halott.

Siona bólintott.

Az ifjú megint Idahóra nézett.

– Kérlek, menj el, és ne gyere vissza soha többé. Fájdalmat okozol anyámnak.

– Így lesz – mondta Idaho. – Kérlek, add át bocsánatkérésemet Lady Irtinek a betolakodásért. Akaratom ellenére hoztak ide.

– Ki hozott?

– A Halszólítók – felelte Idaho. Az ifjú fejének egy kurta mozdulatával bólintott. Ismét Sionára nézett.

– Mindig úgy tudtam, hogy ti, Halszólítók kedvesebben bántok a magatok fajtájával. – Ezzel megfordult és visszament a házba. Az ajtó megfellebbezhetetlenül csapódott be mögötte.

Idaho megfordult arra, amerről érkeztek, és menet közben megragadta Siona karját. Siona megingott, aztán felvette az iramot, de kitépte magát Idaho kezéből.

– Halszólítónak nézett – mondta a lány.

– Hát persze. Mert úgy nézel ki. – Rápillantott. – Miért nem mondtad, hogy Irti Halszólító volt?

– Nem gondoltam, hogy fontos.

– Ó.

– Így találkoztak.

Elérkeztek a térre vezető utca kereszteződéséhez. Idaho elfordult a tértől, és fürgén elindult fölfelé, ahol a falu kertekbe és gyümölcsösökbe olvadt. A hirtelen sokk elszigetelte, tudata visszahőkölt ettől a sok mindentől, amit nem tudott feldolgozni.

Alacsony fal állta el az útját. Átmászott rajta, és hallotta, hogy Siona követi. A fák éppen virágoztak körülöttük, a narancssárga közepű fehér szirmok közt barna rovarok serénykedtek. A levegő telve volt a rovarok zümmögésével és a virágok illatával, amiről Idahónak a caladani dzsungel virágai jutottak eszébe.

Megállt, amikor felért a domb tetejére, ahol megfordulhatott és lenézhetett Goygoa szögletes szabályosságára. A tetők laposak és feketék voltak.

Siona letelepedett a dombtető sűrű pázsitjára, és átfogta a térdét.

– Ugye, nem ezt akartad? – kérdezte Idaho. A lány megrázta a fejét, és Idaho látta, hogy majdnem sír.

– Miért gyűlölöd ennyire? – kérdezte a pengeművész.

– Mert nincs saját életünk! – Idaho lenézett a falura.

– Sok ilyen falu van még?

– Ilyen a Féreg birodalma!

– És mi a baj vele?

– Semmi – ha neked ez is jó.

– Azt mondod, hogy csak ennyit enged meg?

– Ezt, néhány piacvárost… Onnt. Hallottam, hogy még a bolygófővárosok is nagy falvak csupán.

– Ismétlem: miért baj ez?

– Ez börtön!

– Akkor hagyd itt.

– Hová menjek? Hogyan? Gondolod, hogy az ember csak úgy felpattan egy Liga-hajóra, és elmegy, ahová akar? – Lefelé mutatott, oda, ahol a topter állt; mellette Halszólítók ültek a füvön. – Börtönőreink nem engednek el minket!

– Ők elmehetnek – mondta Idaho. – Oda mennek, ahová akarnak.

– Akárhová, ahová a Féreg küldi őket! – A lány a két térde közé fúrta arcát, és fojtott hangon szólt:

– Hogyan volt a régi időkben?

– Más volt, sokszor nagyon veszélyes. – Körbenézett a falakra, amelyek a legelőket, kerteket, gyümölcsösöket választották el egymástól. – Itt a Dűnén nem voltak képzeletbeli vonalak, amelyek mutatták volna a birtokhatárokat. Minden az Atreidesek Hercegsége volt.

– A fremenek kivételével.

– Igen. De ők is tudták, hol a helyük a lejtőnek ezen az oldalán… vagy túl azon, ahol a koponya fehér lesz a homokban.

– Ők mehettek, amerre kedvük tartotta!

– Bizonyos megkötésekkel.

– Sokan közülünk visszakívánják a sivatagot – mondta Siona.

– Ott van a Sareer.

A lány fölemelte a fejét, hogy ránézzen.

– Az a kis semmi!

– Ezerötszázszor ötszáz kilométer az azért nem semmi!

Siona felállt.

– Kérdezted már a Férget, hogy miért korlátoz bennünket így?

– Leto Békéje, az Arany Ösvény biztosítja fennmaradásunkat. Ezt mondja Ő.

– Tudod, mit mondott az apámnak? Amikor kicsi voltam, sokszor kémkedtem utánuk. Ki is hallgattam őket.

– Mit mondott?

– Azt mondta, megtagadja tőlünk a kríziseket, hogy korlátozza a formálóerőnket. Azt mondta: „Az embereket nyomorúsággal lehet fenntartani, csakhogy most én vagyok a nyomorúság. Az istenek gyakran istencsapások lesznek.” Ezt mondta, Duncan. Ez a Féreg egy kór!

Idaho nem kételkedett az idézet pontosságában, a szavak mégsem kavarták fel. Ehelyett a Corrino jutott eszébe, akit meg kellett ölnie. Nyomorúság. Erről a Corrinóról, akinek a családja valaha uralta ezt az Impériumot, kiderült, hogy kövér, puha, középkorú férfi, aki hatalomra éhezik és fűszerért konspirál. Idaho egy Halszólítót küldött, hogy megölje, ami intenzív kérdezősködésre késztette Moneót.

– Miért nem te magad ölted meg?

– Szerettem volna látni, hogy boldogulnak a Halszólítók.

– És mi a véleményed a teljesítményükről?

– Ügyesek.

De a Corrino halála a valószínűtlenség érzetét keltette fel Idahóban. Egy kövér kis ember saját vérébe fagyva; jellegtelen árny a plasztköves utca többi árnyai között. Olyan valószínűtlen kép. Idaho még emlékezett Muad’Dib mondására: „Az elme ránk kényszerít egy keretet, amit ’valóságnak’ hív. Ez az önkényes keret hajlamos szinte teljesen függetleníteni magát attól, amit az érzékeink jeleznek.” Miféle valóság vezetheti Leto Nagyurat?

Idaho a gyümölcsfák és zöld dombok háttere előtt álló Sionára nézett.

– Menjünk le a faluba, és keressük meg a szállásunkat. Egyedül szeretnék lenni.

– A Halszólítók ugyanarra a szállásra fognak tenni minket.

– Saját magukkal együtt?

– Nem, csak minket kettőnket. Ennek elég egyszerű oka van. A Féreg azt akarja, hogy gyermekem legyen a nagy Duncan Idahótól.

– Én magam választom meg a partnereimet – morgott Idaho.

– Biztos vagyok benne, hogy Halszólítóink egyike el lesz ragadtatva – mondta Siona. Elfordult a férfitól, és lerohant a dombról.

Idaho egy ideig nézte a faágként hajladozó karcsú, fiatal alakot.

– Nem vagyok a tenyészcsődöre – motyogta. – Ez olyan dolog, amit meg kell értenie.

Minden egyes elmúló nappal egyre valószínűtlenebbek lesztek, egyre idegenebbek, és egyre távolabb kerültök attól amilyennek az új nap kezdetén érzem magam. Én vagyok az egyetlen valóság, és ti, mivel különböztök tőlem, elvesztitek valóságos mivoltotokat. Minél kíváncsibb leszek én, annál kevésbé kíváncsiak azok, akik imádnak engem. A vallás elnyomja a kíváncsiságot. Amit teszek, azt az imádóktól veszem el. Ezért van az, hogy végül nem fogok csinálni majd semmit, mindent visszaadok a rémült embereknek, akik azon a napon majd rájönnek, hogy egyedül maradtak, és kénytelenek önállóan cselekedni.

Ellopott Feljegyzések

Ezt a zajt, a várakozó tömeg zúgását semmivel nem lehetett összetéveszteni. Leszűrődött a hosszú alagútba is, ahol Idaho masírozott a Királyi Kocsi előtt – egyetlen roppant suttogássá felerősödő, ideges kicsi suttogások, egy óriási láb csosszanásai, egy hatalmas köpeny suhogása. És a szag édes veríték a szexuális izgalom tejes leheletével keveredve.

Inmeir és a Halszólító kíséret többi tagjai a hajnalt követő első órában hozták ide Idahót, amikor Onn főtere még hűvös zöld árnyak közt pihent. Azonnal felszálltak, miután átadták őt az itteni Halszólítóknak. Inmeir szemmel láthatóan rosszkedvű volt, mert Sionát kellett elvinnie a Citadellába, és így lemaradt a Siaynoq szertartásáról.

Az elfojtott érzelmektől csak úgy vibráló új kíséret egy olyan helyre vezette nagyon mélyen a város alá, amelyet Idaho egyetlen térképen sem láthatott. Valóságos útvesztő volt először az egyik irányba, azután a másikba; folyosókon át, amelyek elég magasak és szélesek voltak ahhoz, hogy a Királyi Kocsi elférjen bennük. Idaho teljesen elvesztette a tájékozódóképességét, és inkább az előző éjszakán elmélkedett.

A goygoai hálószobák, bár kicsik és spártai egyszerűségűek voltak, kényelmesnek bizonyultak – két ágy volt egy szobában, maga a szoba fehérre meszelt falú doboz, egyetlen ajtóval és ablakkal. A szobák egy hosszú folyosó mentén helyezkedtek el egy épületben, ami Goygoa „Vendégházaként” funkcionált.

És Sionának igaza volt. Idahót a megkérdezése nélkül egy szobába rakták a lánnyal. Inmeir úgy tett, mintha ezt már előre így beszélték volna meg.

Amikor rájuk csukódott az ajtó, Siona megszólalt:

– Ha hozzám érsz, megöllek. – Olyan száraz elszántsággal mondta ezt, hogy Idaho kis híján elnevette magát.

– Én is jobb szeretnék magamban maradni – mondta.

– Vedd úgy, mintha egyedül lennél.

Felszínesen, éberen aludt. Még emlékezett az Atreides szolgálatban eltöltött veszélyes éjszakákra, a harckészültségre. A szoba ritkán volt igazán sötét – holdfény szűrődött be a lefüggönyözött ablakon, de még a csillagok világa is visszaverődött a krétafehér falról. Azon kapta magát, hogy különösen érzékeny Sionára, az illatára, a mozgolódására, a légzésére. Sokszor teljesen felébredt, hogy hallgatózzon, két alkalommal érzékelve azt, hogy a lány szintén figyel.

A reggel és a repülőút Onnba megváltásként érkezett. Miután elköltötték hideg gyümölcsléből álló reggelijüket, Idaho megkönnyebbülten lépett ki a hajnal előtti homályba, hogy fürgén a topterhez siessen.

Nem szólt egyenesen Sionához, és némileg neheztelt a Halszólítók kíváncsi pillantásaiért.

Siona csak egyszer szólt hozzá. Kihajolt a topterból, miután Idaho kiszállt a téren.

– Nem lenne ellenemre a barátságod – mondta. Milyen különös megfogalmazás. Idaho enyhén zavarba jött.

– Nos… bizonyára.

Ekkor az új kíséret elvezette, és csak most érkeztek el végállomásukhoz, az útvesztőben. Leto várta itt a kocsiján. A találkozóhely az egyik folyosó kiöblösödésében volt, amely Idahótól jobbra folytatódott, látszólag a végtelenbe. A fal mélybarnán sötétlett, arany csíkokkal, melyek sárgán ragyogtak a parázsgömbök világánál. A kísérőcsapat sima mozgással felállt a kocsi mögött, magára hagyva Idahót Leto csuklyás ábrázata előtt.

– Duncan, te fogsz előttem menni, amikor Siaynoq-ra megyünk – jelentette ki Leto.

Idaho az Istencsászár szemeinek mélykék kútjába tekintett. Dühítette ez a rejtélyeskedés, titkolózás, a magánhasználatra szóló izgalom nyilvánvaló levegője. Érezte, hogy mindaz, amit a Siaynoqról tud, csak mélyíti a rejtélyt.

– Valóban a testőrséged parancsnoka vagyok, Uram? – kérdezte Idaho némileg sértetten.

– Hát persze! És most különleges kegyben részesítelek. Kevés felnőtt férfi vehetett valaha is részt Siaynoqon.

– Mi történt tegnap éjszaka a városban?

– Véres cselekmények itt-ott. De reggelre már nyugalom volt.

– Veszteségek?

– Említésre sem méltó.

Idaho bólintott. Letót jövőbelátó képességei figyelmeztették, hogy az ő Duncanjét veszély fenyegeti. Ezért volt az utazás a kies Goygoa vidéki biztonságába.

– Goygoában voltál – mondta Leto. – Nem éreztél kísértést, hogy ott maradj?

– Nem!

– Rám ne légy dühös – szólt Leto. – Nem én küldtelek Goygoába. – Idaho sóhajtott.

– Mi volt az a veszély, ami miatt eltávolítottál innen?

– Nem rólad volt szó – felelte Leto. – De te képességeik túlzott fitogtatására készteted a testőreimet. Tegnap este pedig nem volt szükség erre.

– Ó! – Ez a gondolat szinte sokkolta Idahót. Sosem gondolta, hogy személye önmagában hősiességet gerjesztene, anélkül, hogy hősies viselkedést parancsolna. Hogy szinte felkorbácsolja a csapatokat. Az eredeti Letóhoz hasonló vezetők hatottak így, a puszta jelenlétükkel.

– Te különösen értékes vagy számomra, Duncan – mondta Leto.

– Igen… de a tenyészbikád azért nem vagyok!

– Kívánságaidat természetesen tiszteletben tartom. Hamarosan ezt is megbeszéljük.

Idaho a Halszólítókra pillantott, akik kerek szemmel, megnyúlt fülekkel figyeltek.

– Mindig ennyi az erőszak, amikor Onnba jössz? – kérdezte Idaho.

– Ez ciklikusan megy. Most meglehetős elnyomás éri az elégedetlenkedőket. Egy ideig békésebben mennek majd a dolgok.

Idaho visszanézett Leto kifürkészhetetlen arcára.

– Mi történt az elődömmel?

– A Halszólítók nem mondták?

– Ők azt mondták, hogy Istene védelmében halt meg.

– Te pedig egy ezzel ellentmondó pletykát hallottál.

– Mi történt?

– Azért halt meg, mert túl közel volt hozzám. Nem távolítottam el őt időben valami biztonságos helyre.

– Mint amilyen Goygoa.

– Jobb szerettem volna, ha ott éli le békességben hátralévő éveit, de tudod jól, Duncan, hogy te nem szenvedheted a békét.

Idaho nyelt egyet. Furcsa gombócot érzett a torkában.

– Még mindig szeretném tudni a halála részleteit. Családja van…

– Meg fogod kapni a részleteket, és ne aggódj a családja miatt. Az én védelmem alatt állnak. Biztonságos távolban fogom tartani őket. Tudod, hogy megtalál engem az erőszak. Ez az egyik feladatom. Nagyon sajnálatos, hogy azok, akiket szeretek és becsülök, emiatt szintén szenvedni kénytelenek.

Idaho beharapta az ajkát. Nem elégedett meg azzal, amit hallott.

– Lazíts már, Duncan – mondta Leto. – Az elődöd azért halt meg, mert túl közel volt hozzám.

A Halszólítók nyugtalanul mozgolódni kezdtek. Idaho rájuk pillantott, aztán előrenézett az alagútba.

– Igen, itt az idő – mondta Leto. – Nem szabad megvárakoztatnunk a nőket. Menj közvetlenül előttem, Duncan, és én válaszolok a Siaynoq-kal kapcsolatos kérdéseidre.

Mivel semmilyen más alkalmas megoldás nem jutott eszébe, Idaho engedelmesen megfordult és a menet élére állt. Hallotta a mozgásba lendülő kocsi nyikorgását a háta mögött, és a kíséret könnyű lépteit.

Aztán a kocsi hirtelen elnémult, és Idaho felfigyelt. A némaság oka nyilvánvaló volt.

– Szuszpenzoron vagy – mondta, és megint előre figyelt.

– Visszahúztam a kerekeket, mert a nők szorosan lesznek körülöttem – mondta Leto. – Nem akarom eltörni a lábukat.

– Mi a Siaynoq? Micsoda valójában? – kérdezte Idaho.

– Már mondtam. Ez a Nagy Osztozás.

– Fűszer az, amit érzek?

– Nagyon jó az orrod. Van egy kevés melanzs az ostyában.

Idaho a fejét csóválta.

Igyekezvén megérteni az esemény lényegét, Idaho rögtön az első adandó alkalommal kérdezgetni kezdte Letót, még Onnba érkezésükkor.

– Mi az a Siaynoq Ünnepe?

– Osztozunk az ostyán, semmi több. Még én is részt veszek rajta.

– Ez olyan, mint az Oranzs Katolikus szertartás?

– Ó, dehogy! Ez nem az én testem. Ez az osztozás. Eszükbe juttatja, hogy csak nők, mint ahogy te is csak férfi vagy, de én az egész vagyok. És ők osztoznak az egésszel.

Idahónak nem tetszett ez a dolog.

Csak férfi?

– Tudod, kikből űznek gúnyt az Ünnepen?

– Kikből?

– Azokból a férfiakból, akik bántották őket. Hallgasd csak őket, amikor halkan, magukban beszélnek.

Idaho ezt figyelmeztetésnek vette: Ne bántsd meg a Halszólítókat. A fejedre idézed haragjukat, és erkölcsi veszedelembe sodrod magad!

Most, ahogy Leto előtt menetelt az alagútban, Idaho úgy érezte, hogy bár jól hallotta a szavakat, semmit sem tanult belőlük. A válla fölött mondta:

– Nem értem az Osztozást.

– Együtt vagyunk a szertartásban. Meg fogod érteni. Érezni fogod. Az én Halszólítóim egy különleges tudás birtokosai, egy folyamatos vonalé, ami csak az övék. Most te is a részese leszel ennek, és ők imádni fognak ezért. Jól figyelj rájuk, ők nyitottak a vonzalom gondolatai felé. Egymás iránti gyengédségüket nem korlátozzák.

Újabb szavak, gondolta Idaho. Újabb rejtély.

Fokozatos szélesedést érzékelt az alagútban, a mennyezet is magasabb lett. Megszaporodtak a parázsgömbök is, mély narancs izzással. Idaho látta egy barlangnyílás magas ívét olyan háromszáz méternyire, és látott vörös fényben fürdő, csillogó arcokat is, melyek lágyan ringatóztak jobbra-balra. A testek egyetlen sötét falat alkottak. Az izgalom verítéke súlyosan ülte meg a levegőt.

Ahogy közelebb értek a várakozó nőkhöz, Idaho egy keskeny ösvényt pillantott meg a tömegben, és egy rámpát, ami egy falkiszögellésre vezetett fel a jobb oldalon. A nők fölé roppant, íves mennyezet tornyosult, melynek levegős terét vörösre kapcsolt parázs-gömbök világították be.

– Menj fel azon a rámpán jobboldalt – mondta Leto. – Aztán állj meg a párkány közepén túl, és fordulj szembe velük.

Idaho felemelte a jobb kezét, jelezvén, hogy tudomásul vette. Éppen ekkor bukkant ki a nyílt térbe, és a hely méretei elbizonytalanítottak. Gyakorlott tekintetével azonnal elkezdte felbecsülni a nagyságokat, miközben haladt felfelé a rámpán. A termet olyan ezer méteres oldalhosszúságúnak nézte négyzet alakú volt, lekerekített sarkokkal. Zsúfolásig telt nőkkel, és Idahónak emlékeztetnie kellett magát, hogy ezek csak a küldöttei a szétszórt Halszólító-csapatoknak minden bolygóról három nő. Most itt álltak, olyan szorosan összepréselődve, hogy el sem tudtak volna esni. Csak egy körülbelül ötvenméteres részt hagytak szabadon a párkány mentén, ahol most Idaho megállt, és szemügyre vette a helyszínt. Az arcok mind rá tekintettek – arcok, arcok, mindenhol arcok.

Leto alig valamivel Idaho mögött állt meg kocsijával, és felemelte egyik ezüstös karját.

Hirtelen dübörgő „Siaynoq! Siaynoq!” kiáltások töltötték be a csarnokot.

Idaho szinte belesüketült. Ezt a hangot biztosan az egész városban hallják, gondolta. Hacsak nem vagyunk nagyon-nagyon mélyen a föld alatt.

– Menyasszonyaim – mondta Leto. – Üdvözöllek benneteket Siaynoq-on.

Idaho felpillantott Letóra, látta a sötét szemek csillogását, sugárzó tekintetét. Leto valamikor azt mondta: Átkozott ez a szentség! Most mégis sütkérezett benne.

Moneo látta valaha is ezt a gyűlést? tűnődött Idaho. Furcsa gondolat volt ez, de tudta, honnan fakad. Kell lennie egy másik halandó embernek, akivel ezt meg lehet beszélni. A kíséret azt mondta, Moneo „államügyekben” jár valahol, de részleteket nem tudtak. Ennek hallatán Idaho azt érezte, hogy meglátta Leto kormányzásának egy újabb elemét. A Hatalom szálai Letótól indultak ki egyenesen a tömegek közé, de ezek a szálak a legritkább esetben keresztezték egymást. Ehhez sok dologra volt szükség, többek közt megbízható szolgákra, akik vállalják azt a felelősséget, hogy kérdezősködés nélkül hajtják végre a parancsokat.

– Kevesen látják az Istencsászárt káros, bántó dolgokat elkövetni – mondotta volt Siona. – Ilyennek ismerted te az Atreideseket?

Idaho végignézett a Halszólítók rengetegén, miközben ezek a gondolatok végigfutottak az agyán. Az a hízelgő tekintet a szemekben! Az a rettegő csodálat! Hogyan csinálta ezt Leto? És miért?

– Kedveseim – mondta Leto. Hangja végigdörgött a felfelé fordított arcok felett, eljutott a legtávolabbi sarkokba is, a Királyi Kocsiban elrejtett finom ixi erősítők segítségével.

A verítékes női arcok látványa Idaho eszébe idézte Leto figyelmeztetését. A fejedre idézed haragjukat, és erkölcsi veszedelembe sodrod magad!

Ezen a helyen nem volt nehéz elhinni az intést. Leto egyetlen szavára ezek a nők bárkit ízekre szaggatnának. Kérdés nélkül. Csak cselekednének. Idaho kezdett újkeletű csodálattal tekinteni rájuk, mint seregre. A személyes veszély nem állítja meg őket. Az Istent szolgálják!

A Királyi Kocsi enyhén megreccsent, amikor Leto meggörbítette teste elülső részét, és felemelte a fejét.

– Ti vagytok a hit védelmezői! – mondta Leto. A nők egy emberként felelték:

– Engedelmeskedünk, Uram!

– Bennem örökké éltek! – szólt Leto.

– Mi vagyunk az Örökkévalók! – harsant a kiáltás.

– Úgy szeretlek benneteket, ahogy senki mást! – dörögte Leto.

– Szeretet! – sikították. Idaho megborzongott.

– Nektek adom szeretett Duncanemet! – mondta Leto.

– Szeretet! – sikították.

Idaho érezte, hogy egész testében reszket. Érezte, hogy pillanatokon belül összerogyhat ennek a hízelgésnek a súlya alatt. El akart futni innen, de ugyanakkor maradni is akart, befogadni mindezt. Ebben a teremben erő volt jelen. Erő!

Leto halkabban folytatta:

– Váltsátok le az Őröket!

A nők meghajtották fejüket, egyetlen határozott mozdulattal. Idaho jobb oldala mellől fehérköpenyes nők bukkantak elő. A perem alatti nyílt térségre mentek, és Idaho észrevette, hogy némelyikük csecsemőt, vagy egy-két éves kisgyermeket visz a karján.

A korábban kapott magyarázatokból Idaho tudta, hogy ezek a nők azok, akik elhagyják a közvetlen Halszólító-szolgálatot. Némelyikükből papnő lesz, másokból főállású anya… de valójában mindegyik Leto szolgálatában marad.

Ahogy lenézett a gyerekekre, Idaho arra gondolt, vajon ennek az élménynek az emléke hogyan fog megmaradni, eltemetve a fiúgyerekekben. Egész életükben hordozni fogják a rejtélyét; ezt az emléket, amely tudatuk számára elvész, mégis mindig jelen van bennük, árnyékot vet rájuk.

Az utolsó fehérruhások is megálltak Leto alatt, és felnéztek rá. A teremben tartózkodó összes többi nő is Letóra emelte a tekintetét.

Idaho jobbra-balra nézett. A fehérbe öltözött teremtések erre is, arra is ötszáz méter hosszú sorban álltak a párkány alatt. Volt, aki Leto felé emelte a gyerekét. Imádatuk és alázatuk teljes volt. Idaho pontosan érzékelte, hogy ha Leto megparancsolná, a saját kisdedeiket is földhöz csapnák. Bármit megtennének!

Leto finom rángassál visszaereszkedett a kocsira. Jóindulatúan tekintett körül, hangja lágyan, gondoskodón csengett:

– Megkapjátok a jutalmat, amit hűségetek és szolgálatotok kiérdemelt. Kérjétek, és megadatik nektek. Az egész termen végigzúgott a válasz: Megadatik!

– Ami az enyém, az a tiétek – mondta Leto.

– Ami az enyém, az a tiétek – kiáltották a nők.

– Osztozzatok most velem – szólt Leto – a néma imában, hogy közbenjárjak mindenért hogy az emberiségnek sose legyen vége!

Minden fej egyszerre hajlott meg. A fehérruhás nők szorosan magukhoz ölelték gyermeküket. Idaho érezte a néma egységet, az erőt, mely belé akart hatolni és el akart uralkodni rajta. Nagyra nyitotta a száját, és mély lélegzetet vett, harcolva a hatás ellen, amit szinte fizikai támadásként érzékelt. Agya kétségbeesetten kutatott valami után, amiben megkapaszkodhatna, ami mögé elbújhatna.

Ezek a nők olyan hadsereget alkottak, melynek erejéről és egységéről Idahónak eddig sejtelme sem volt. Tudta, hogy még mindig nem érti ezt az erőt. Csak megfigyelte, és felismerte, hogy létezik.

Ez volt hát az, amit Leto létrehozott.

Idaho fülében Leto szavai csengtek, amiket egy tanácskozáson mondott a Citadellában: „Egy férfi-hadseregben a lojalitás inkább kötődik magához a hadsereghez, mint a civilizációhoz, ami fenntartja a katonaságot. A női hadseregben viszont a lojalitás a vezérre irányul.”

Idaho végigtekintett Leto alkotásának kézzelfogható bizonyítékán. Látta e szavak átható pontosságát, és ez a pontosság félelemmel töltötte el.

Nekem is részt kínál ebből, gondolta Idaho.

Egyszeriben gyerekesnek érezte azt a választ, amit akkor Leto szavaira adott.

– Nem értem, miért.

– A legtöbb embert nem a száraz logika irányítja.

– Egyetlen hadsereg, akár női, akár férfi, sem garantálja a békét! A te Impériumod nem békés! Te csak…

– Halszólítóim elmesélték neked a történeteinket?

– Igen, de jártam a városodban is, és figyeltem a népedet is. Az emberek agresszívek!

– Látod, Duncan? A béke agressziót vált ki.

– És te mégis azt mondod, hogy az Arany Ösvény…

– Ez nem a szó pontos értelmében béke. Ez csak nyugalom, amely melegágya a merev osztálytagozódás és az agresszió más formái kialakulásának.

– Rébuszokban beszélsz!

– Felgyülemlett tapasztalatokban beszélek, amelyek azt súgják nekem, hogy a békés póz a legyőzöttek póza. Az áldozatoké. Az áldozatok pedig agressziót váltanak ki.

– Az a te átkozott, kierőszakolt nyugalmad! Mi jó származik belőle?

– Ha nincsen ellenség, csinálni kell. Az a haderő, amelynek nincsen külső célpontja, mindig a saját népe ellen fordul.

– Mire játszol?

– Módosítom az emberek háború utáni vágyát.

– Az emberek nem akarnak háborút!

– De káoszt igen. És a háború a káosz legkönnyebben hozzáférhető formája.

– Én ezt nem hiszem el! Te egyszerűen csak a saját veszélyes kis játékodat játszod.

– Ez nagyon veszélyes. Az emberi viselkedés ősi búvópatakjaihoz nyúlok vissza, hogy más mederbe tereljem. A legfőbb veszély az, hogy esetleg az emberi túlélőerőt is elnyomom. De biztosíthatlak, az én Arany Ösvényem megmarad.

– De az ellenkezést nem nyomtad el!

– Az egyik helyen szétszórom az energiákat, és egy másik helyre irányítom őket. Amit nem irányíthatunk, azt legalább tartsuk kordában.

– Mi akadályozza meg a te női hadseregedet abban, hogy átvegye a hatalmat?

– Az, hogy én vagyok a vezérük.

Amint végignézett a hatalmas csarnokban összezsúfolódott nőkön, Idaho nem tagadhatta a vezető hatalom koncentrálódását. Azt is látta, hogy a csodálat egy része személy szerint őrá irányul. Az ebben rejlő csábítás megdermesztette – bármit kérhet tőlük… bármit! A csarnokban felgyülemlett lappangó erő már-már robbanásveszélyesnek látszott. Ez a felfedezés mélyebben elgondolkodtatta Leto korábbi szavaival kapcsolatban.

Leto már mondott valamit a kirobbanó erőszakról. Idahónak még most, amikor a nők néma imába merültek, még most is eszébe jutott, amit Leto egyszer mondott: „A férfiak hajlamosak merev osztályokat kialakítani. Rétegzett társadalmakat hoznak létre. A rétegzett társadalom pedig örök kihívás az erőszaknak. Nem esik szét. Felrobban.”

– A nők sosem tesznek ilyet?

– Nem, hacsak nem állnak szinte teljes férfiuralom alatt, vagy nincsenek beletokosodva egy férfi-szerep-modellbe.

– A nemek nem lehetnek ennyire különbözőek!

– Pedig azok. A nők az egy nemhez tartozás alapján szolidárisak, és ez a szolidaritás átlépi még az osztály- vagy kasztkorlátokat is. Ezért hagyom, hogy az ő kezükben legyen a gyeplő.

És Idaho kénytelen volt elismerni, hogy ezek az imádkozó nők valóban tartják a gyeplőt.

Milyen hatalom egy részét akarja átadni nekem?

Őrjítő a kísértés! Idaho szabályszerűen beleremegett. Borzongató hirtelenséggel hasított belé a felismerés, hogy nyilván éppen ez Leto szándéka Hogy megkísértsen!

A nők befejezték imájukat, és tekintetüket Letóra függesztették. Idaho még sosem látott ilyen elragadtatást emberi arcon – nem a szex extázisát, nem a harcostársi dicsfényt – sohasem látott olyasmit, ami megközelítette volna ezt a vad imádatot.

– Duncan Idaho áll ma itt mellettem – mondta Leto. – Duncan azért van itt, hogy most, mindenki előtt kinyilvánítsa hűségét. Duncan?

Idaho belső részein fagyos borzongás futott át. Leto egyszerű választás elé állította: Tégy hitet az Istencsászár iránti hűségedről, vagy halj meg!

Mélyről jövő harag áradt szét Idahóban. Nyelt egyet, megköszörülte a torkát, aztán megszólalt:

– Senki sem kételkedhet a hűségemben. Hű vagyok az Atreidesekhez.

Hallotta saját hangját végigdübörögni a termen, Leto ixi erősítő-berendezésének jóvoltából.

A hatás megdöbbentette.

– Osztozunk! – sikították a nők. – Osztozunk! Osztozunk!

– Osztozunk! – szólt Leto.

Rövid zöld köpenyükről felismerhető, fiatal Halszólító-tanoncok özönlöttek be a terembe minden oldalról: kis mozgás-csomók, melyek végighullámzottak az átszellemült arcok tengerén. Mindegyik tanonc egy tálcát vitt, melyen apró barna ostyaszeletek tornyosultak. Ahogy a tálcák elhaladtak a tömegben, kezek erdeje nyúlt a magasba kecses fogással, a karok hullámzó táncával. Minden kéz megragadott egy darab ostyát, és felemelve tartotta. Amikor a tálcahordozó a peremhez ért, és terhét Idahó felé emelte, Leto megszólalt:

– Végy kettőt, és egyet adj az én kezembe.

Idaho letérdelt és elvett két ostyát. A szent anyag fogásra ropogósnak és törékenynek tűnt. Idaho felállt, és az egyik darabot Letónak nyújtotta.

Leto sztentori hangon zúgta:

– Kiválasztattak az új Őrök?

– Igen, Uram! – kiáltották kórusban a nők.

– Megtartjátok a hitemet?

– Igen, Uram!

– Az Arany Ösvényen jártok?

– Igen, Uram!

A női kiáltások keltette rezgések sokkhullámként remegtették meg Idahót: szinte meg is bénították.

– Osztozunk? – kérdezte Leto.

– Igen, Uram! – A nők válasza után Leto a szájába helyezte az ostyát. A párkány alatt álló anyák is beleharaptak ostyájukba, a maradékot pedig odakínálták a gyermekeiknek. A fehérruhások mögött zsúfolódó Halszólító-tömeg is leeresztette karját, és megette saját ostyadarabját.

– Duncan, edd meg az ostyád – szólt Leto.

Idaho a szájába csúsztatta a lapocskát. Ghola testét nem kondicionálták a fűszerre, de emlékei segítettek érzékelésének. Az ostya enyhén kesernyés ízűnek bizonyult, szelíd melanzs-alapzamattal. Ez az íz régi emlékeket dobott Idaho tudatának felszínére – sziecs-beli étkezések, bankettek az Atreides-rezidencián… azokban a régi napokban a fűszer íze és illata mindent átjárt.

Amikor lenyelte az ostyát, Idaho tudatára ébredt a teremben uralkodó csendnek, a lélegzetvisszafojtott némaságnak, amit csak Leto kocsijának hangos kattanása tört meg. Idaho a hang forrását keresve megfordult. Leto egy kis fülkét nyitott ki a kocsija alján, és éppen egy kristálydobozt szedett elő belőle. A doboz szürkéskék belső ragyogással izzott. Leto a kocsi talapzatára helyezte, felnyitotta az irizáló fedelet, és elővett egy kriszkést. Idaho azonnal felismerte a pengét a markolatba vésett sólymot, a zöld ékkőberakást.

Paul Muad’Dib kriszkése!

Idahót mélyen megrendítette ennek a pengének a látványa. Úgy nézte, mintha a szemében őrzött kép a maga valóságában is meg tudná idézni az eredeti tulajdonost.

Leto felemelte a kést, és magasra tartotta, láttatva az elegáns ívet és a tompa ragyogást.

– Létünk talizmánja – mondta.

A nők csendben maradtak, és meredten figyeltek.

– Muad’Dib kése – folytatta Leto. – Shai-Hulud foga. Eljön újra Shai-Hulud?

A válasz elfojtott suttogás volt, melyet különösen súlyossá tett az ellentét az eddigi kiáltozással.

– Igen, Uram.

Idaho figyelme visszatért a Halszólítók elragadtatott arcára.

– Kicsoda Shai-Hulud? – kérdezte Leto. Ismét ugyanaz a mély suttogás:

– Te vagy, Uram.

Idaho magában bólintott. Itt volt a cáfolhatatlan bizonyíték, hogy Leto hatalmas erőtartalékot csapol meg, amit így még sosem engedtek szabadjára. Leto ugyan mondta már ezt, szavai azonban jelentés nélküli zörejek voltak csupán ahhoz képest, amit a ghola most látott és érzett ebben a roppant csarnokban. Leto szavai mégis visszacsengtek benne, mintha csak erre a pillanatra vártak volna, hogy felvegyék valódi jelentésük köntösét. Idahónak aztán eszébe jutott, hogy akkor régen a kriptában voltak, azon az áporodott és homályos helyen, amit Leto annyira szeretett, Idaho azonban oly visszataszítónak talált évszázadok porával és az ősi rothadás bűzével.

– Én formálom ezt az emberi társadalmat; több, mint háromezer éve alakítom. Ajtót nyitok az egész fajnak, amely kivezet a kamaszkorból – mondta akkor Leto.

– Amit mondtál, abból semmi sem ad magyarázatot egy női hadseregre! – tiltakozott Idaho.

– A nemi erőszak idegen a nőktől, Duncan. A nemi különbségen alapuló viselkedési eltéréseket firtattad? Tessék, itt van egy.

– Ne térj el a tárgytól!

– Nem térek el. A nemi erőszak mindig is a férfi katonai hódítás egyik fő jutalma volt. A férfiaknak nem kellett sutba dobniuk egyetlen kamaszkori fantáziájukat sem, miközben erőszakoskodtak.

Idaho jól emlékezett arra az izzó dühre, ami erre a szúrásra elfogta.

– Az én hurijaim megszelídítik a hímeket – mondta Leto. – Egyszerű háziasításról van szó, amihez a nők eonok szüksége révén remekül értenek.

Idaho szótlanul meredt Leto csuklyás arcába.

– Megszelídíteni annyit jelent – mondta Leto, – mint valamit beleilleszteni egy megfelelő túlélési mintába. A nők ezt a férfiak kezétől tanulták meg: most a férfiak tanulják a nőkétől.

– De azt mondtad…

– Az én hurijaim eleinte gyakran alávetik magukat egyfajta erőszaknak, hogy ebből aztán később szoros és kölcsönös függőséget alakítsanak ki.

– A mindenit! Azt mondod…

– Kötést, Duncan! Kötést!

– Én nem érzem magam lekötve…

– A tanításhoz idő kell. Te vagy az Ősi norma, amihez hozzá lehet mérni az újat.

Leto szavai egy időre minden érzelmet kiirtottak Idahóból, valami mély veszteség-érzeten kívül.

– Az én hurijaim érni tanítanak – mondta Leto – Tudják, hogy nekik kell felügyelniük a hímek fejlődését. Ezen keresztül juthatnak el saját érettségükhöz. Végül a hurik feleségekké, anyákká lesznek, és mi kigyomláljuk kamasz-rögeszméikből az erőszakos motívumokat.

– Ezt látnom kell ahhoz, hogy elhiggyem!

– Majd látni fogod a Nagy Osztozáson.

Ahogy ott állt Leto oldalán a Siaynoq termében, Idaho magában elismerte, hogy valóban valami hatalmas erőt látott, valami olyat, aminek talán sikerülhet megteremteni azt az emberi univerzumot, amit Leto szavai előrevetítettek.

Leto visszahelyezte a kriszkést a dobozába, majd visszatette a dobozt a fülkéjébe, a kocsi oldalában. A nők némán figyelték, még a gyerekek is elcsendesedtek – mindenkire rátelepedett az az erő, ami áthatotta a csarnokot.

Idaho lenézett a gyerekekre. Letótól tudta, hogy ezek a gyerekek idővel majd jutalomból hatalmi pozíciókba kerülnek, legyenek akár lányok, akár fiúk. A fiú-gyerekek persze női vezetés alatt állnak egész életükben, Leto szavaival élve „könnyű átmenettel a serdülőkorból érett férfivé.”

A Halszólítók és ivadékaik olyan életet élnek, mely „rendelkezik egy bizonyos, mások számára nem elérhető izgalommal.”

Mi lesz Irti gyerekeivel?, tűnődött Idaho. Az elődöm ugyanitt állt, és nézte, ahogy fehérbe öltözött felesége részt vesz Leto szertartásán?

Mit kínál nekem itt Leto?

Ezzel a női sereggel egy ambiciózus parancsnok átvehetne az uralmat Leto impériuma felett. Vagy mégsem? Nem… amíg Leto él, semmiképpen. Leto mutatott rá, hogy a nők katonai agresszivitása nem „természettől adott”.

Azt mondta: „Én ezt nem bátorítom bennük. Egy ciklikus minta szerint élnek, minden tíz évben egy Királyi Ünnep, egy őrségváltás, áldás az új nemzedéknek, néma emlékezés az elesettekről és az örökre eltávozott szerettekről. Siaynoq Siaynoq után következik, szabályos rendben. A változás maga lesz az állandóság.”

Idaho elszakította a tekintetét a fehérruhás nőktől és gyerekeiktől. Végignézett a néma arcok rengetegén, és arra gondolt, hogy ő csak kicsiny magocska ebben a roppant női erőben, ami az egész birodalmat beszőtte nőisége hálóival. Most már hitt Leto szavának:

– „A hatalom nem gyöngül. Sőt, minden évtizeddel egyre erősebb lesz.”

De mivégre?, tette fel magának a kérdést Idaho. Letóra tekintett, aki áldólag emelte kezét hurijai felé.

– Most közétek megyünk – szólt Leto.