/ Language: Hungary / Genre:antique

Dűne - Káptalanház

Frank Herbert


NNCL657-3D3v2.0

FRANK HERBERT

DŰNE

KÁPTALANHÁZ

BUDAPEST 1995

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Frank Herbert

Chapterhouse: DUNE

Copyright © 1985 by Frank Herbert

Fordította Hoppán Eszter

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved!

A címlapon Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye.

Műszaki szerkesztés: Zölley Imre

Hungarian translation © 1995 Valhalla Páholy Kft.

Hungarian edition © 1995 Valhalla Páholy Kft.

ISBN 963 8353 72 4

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.

Kiadja a Valhalla Páholy Kft. Felelős kiadó: A Valhalla Páholy Kft. Ügyvezető igazgatója. Felelős szerkesztő: Gáspár András. Korrektor: Bóday Tamás. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy DTP. A nyomdai munkálatokat az Egyetemi Nyomda Kft. végezte.

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 95.3451

Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató.

Terjedelem: 31.5 ív

Készült Budapesten az 1995. évben.

Azoknak, akik meg akarják ismételni a múltat, a kezükben kell tartaniuk a történelemtanítást.

Bene Gesserit Kóda

Mikor a ghola-csecsemő kikerült az első Bene Gesserit axolotl-tartályból, Darwi Odrade Főtisztelendő Anya csendes ünnepséget rendezett magánebédlőjében, a Központi tetején. Még alig hajnalodott, és a Tanács két másik tagja – Tamalane és Bellonda – türelmetlennek tűnt, pedig Odrade a saját szakácsával hozatta nekik a reggelit.

– Nem minden nőnek adatik meg, hogy jelen legyen a saját apja születésénél – vágott vissza Odrade, amikor a másik kettő a szemére vetette, hogy túl sok időt szentel ennek a hiábavaló ostobaságnak.

Csak az agg Tamalane tűnt ravaszkásan derűsnek.

Bellonda húsos arca kifejezéstelen maradt, ami nála gyakran egyenértékű volt a homlokráncolással.

Lehetséges lenne, tűnődött Odrade, hogy Bell még mindig neheztel a Főtisztelendő Anyát körülvevő viszonylagos gazdagság miatt? Odrade lakosztálya világosan tükrözte pozícióját, de ez a megkülönböztetettség inkább volt kötelességei mutatója, mint azé, hogy ő a többi Nővér fölött áll. A kis ebédlő lehetővé tette számára, hogy étkezés közben is tanácskozhasson segítőivel.

Bellonda hol erre, hol arra nézett; szemmel láthatóan mehetnékje volt. Rengeteg sikertelen erőfeszítés történt már arra, hogy áttörjék Bellonda hidegen távolságtartó páncélját.

– Nagyon furcsa érzés volt a karomban tartani azt a csecsemőt, és arra gondolni: Ez az apám – mondta Odrade.

– Először hallottalak – Bellonda a gyomrából beszélt, majdhogynem bariton dübörgéssel, mintha minden egyes szava enyhe emésztési zavart okozna.

Pedig értette Odrade fanyar tréfáját. Az öreg Miles Teg Bashar valóban a Főtisztelendő Anya apja volt. És Odrade saját maga szedegette – kapargatta – össze a sejteket ennek az új gholának a létrehozásához egy hosszútávú "lehetőségi terv" részeként, melynek révén le akarták másolni a tleilaxi tartályokat. Bellonda azonban inkább kiátkoztatta volna magát a Bene Gesseritből, minthogy szó nélkül hagyja Odrade megjegyzését.

– Könnyelműségnek tartom ezt ilyen időkben – mondta Bellonda. – Azok az őrült nőszemélyek itt lihegnek a nyomunkban, hogy elpusztítsanak bennünket, te pedig ünnepelni akarsz!

Odradénak némi erőfeszítésébe került, hogy megőrizze szelíd hangját. – Ha a Tisztelet Matrónái ránk találnak még azelőtt, hogy felkészültünk volna, az talán inkább amiatt lenne, hogy nem tudtuk megőrizni a morálunkat.

Bellonda néma pillantása egyenesen Odrade szemébe fúródott, csüggesztő váddal: Azok a rettenetes nők már tizenhat bolygónkat megsemmisítették!

Odrade tudta, hogy nem helyes azokra a bolygókra a Bene Gesserit tulajdonaként gondolni. A bolygókormányoknak az ínséges Idők és a Szétszóródás után kialakult laza konföderációja erősen függött a Nővérektől bizonyos létfontosságú szolgálatok és a megbízható kommunikáció tekintetében, de néhány régi frakció fennmaradt – a KHAFT, az Űrliga, a Tleilax, a Megosztott Isten papságának maradványai, sőt, egyes Halszólítófüggelékek és szakadár csoportok is. A Megosztott Isten az emberiségnek egy megosztott birodalmat hagyott örökül, melynek minden része hirtelen a Szétszóródásból érkező vad Matrónákkal találta szembe magát. A régi formáját nagyrészt megőrző Bene Gesserit volt a természetes első számú célpont.

Bellonda gondolatai sosem kalandoztak messzire a Tisztelet Matrónáinak fenyegetésétől. Odrade felismerte ezt a gyengeségét. Odradénak időnként megfordult a fejében, hogy eltávolítja Bellondát, de újabban a Bene Gesserit is frakciókra bomlott, és tagadhatatlan volt, hogy Bell kitűnő szervező. Az archívum az ő vezetése alatt sosem látott hatékonyságot ért el.

Mint oly sokszor, Bellondának most is sikerült konkrét dolgok kimondása nélkül ráterelni a Főtisztelendő Anya figyelmét azokra a vadászokra, akik elszánt kitartással kajtattak a nyomukban. Ez a gondolat elrontotta azt a csendes sikerhangulatot, amit Odrade ezen a reggelen elérni remélt.

Kényszerítette magát, hogy az új gholára gondoljon. Teg! Ha vissza lehet hozni az eredeti emlékeit, akkor a Nővérek visszakapják a legjobb Bashart, aki valaha is szolgálta őket. Egy mentát Bashart! Egy hadigéniuszt, akinek képességei már a mítoszok fellegébe emelkedtek a Régi Birodalomban.

De mit tehet Teg is a Szétszóródásból visszatért nőkkel szemben?

Bármiféle istenre, aki él, a Tisztelet Matrónái nem találhatnak ránk! Most még nem!

Teg túlságosan sok ismeretlent és lehetőséget képviselt. Rejtélyes köd övezte a halála, a Dűne pusztulása előtti időszakot. Csinált valamit a Gammun, amivel haragra gerjesztette a Tisztelet Matrónáit. Öngyilkos kiállása a Dűnén nem lett volna elég ahhoz, hogy ilyen vad reakciót váltson ki. Persze voltak pletykák, információmorzsák a Gammuról, még a Dűne-katasztrófa előttről. Olyan gyorsan mozgott, hogy emberi szem nem is tudta követni! Valóban így lett volna? Az Atreides-gének vad képességeinek egy újabb megnyilvánulása? Mutáció? Vagy csak a Teg-mítosz újabb meséje? A Nővéreknek minél hamarabb tisztázniuk kell ezt.

Egy jelölt három adag reggelit hozott be, amit a nővérek olyan sietve kebeleztek be, mintha haladéktalanul túl akarnának esni ezen a kis intermezzón: minden elvesztegetett perc veszedelmes.

Miután a másik kettő elment, Odrade ottmaradt Bellonda kimondatlan félelmeinek utósokkjával.

És az én félelmeimmel.

Felállt és odalépett a széles ablakhoz, ami a Központi körülötti gyümölcsös- és rét-gyűrűkre tekintett. Késő tavasz van, a gyümölcsök már formálódnak. Újjászületés. Ma egy új Teg született! A gondolatot nem kísérte ujjongó érzés. Odrade általában felfrissült a kilátástól, de ma reggel nem.

Mik az igazi erősségeim? Mik a tényeim?

A Főtisztelendő Anya rendelkezésére félelmetes források álltak: azoknak a teljes hűsége, akik szolgálták, egy fegyveres hadsereg Teg-tanítvány Bashar vezetése alatt (aki most éppen messze járt a csapatok javával, hogy őrizze az iskolabolygót, a Lampadast); kézművesek és technikusok; az egész Régi Birodalomban jelenlévő kémek és ügynökök; számtalan munkás, akik úgy tekintettek a Nővérekre, mint megmentőikre a Tisztelet Matrónái ellen; és persze az összes Tisztelendő Anya az élet hajnaláig visszanyúló Más Emlékekkel.

Odradéban nem a hamis büszkeség munkált, amikor úgy vélte, hogy képviseli mindazt, ami egy Tisztelendő Anyában a legerősebb. Ha saját személyes emlékei nem adták meg neki a szükséges információt, ott volt a többi emlékezet. És peresze voltak gépileg tárolt adatok is, bár Odrade elismerte magának, hogy eredendően idegenkedik ezektől.

Odrade nagy kísértést érzett, hogy leásson ezekbe a más életekbe, melyeket másodlagos emlékezetként hordozott – a tudatnak ezekbe a földalatti rétegeibe. Meglehet, hogy brilliáns megoldást lelne kényes helyzetükre a Mások tapasztalataiból. De ez veszélyes! Órákra elveszíted önmagad, elkápráztat az emberi változatosság sokszínűsége. Jobb meghagyni a Más Emlékeket a maguk egyensúlyában ott bent, készen a parancsra vagy a kényszerű beavatkozásra. A tudatosság volt Odrade tengelye, önazonosságának fogódzója.

Duncan Idaho régi mentát-metaforája segített.

Öntudat: olyan tükrök előtt állni, melyek áthaladnak az univerzumon, és útközben új képeket gyűjtenek magukba – állandóan visszahatnak. A végtelen végesnek látszik, a tudat analógiája hordozza a végtelenség érzékelt darabjait.

Még sosem hallott olyan szavakat, amelyek ennél közelebb jutottak volna szavak nélküli tudatához. "Specializált összetettség", Idaho így hívta. "Gyűjtjük, rendezzük és tükrözzük rend-rendszereinket."

A Bene Gesserit valóban úgy vélte, hogy az ember olyan életforma, melyet a rend létrehozására terveztek.

De hogyan segít ez nekünk ezek ellen a rendellenes nők ellen, aki vadásznak ránk? Ők milyen ágát jelentik az evolúciónak? Az evolúció nem csak Isten egy másik neve?

A Nővérek biztosan húznák a szájukat ilyen "haszontalan spekulációk" hallatán.

Mégis, talán lehetnek válaszok a Más Emlékekben.

Ó, micsoda csábítás!

Rettenetesen szerette volna ostromlott önmagát elmúlt személyiségekbe vetíteni, csak hogy érezze, milyen lehetett akkor élni. Beleborzongott a kísértés közvetlen veszélyeibe. Érezte, hogy a Más Emlékek ott tolonganak a tudata peremén. "Ilyen volt!" "Nem! Inkább ilyen!" Milyen mohók. Választani kell, óvatosan mozgásba hozni a múltat. Hát nem éppen ez a tudat célja, a lét legigazibb lényege?

Válassz a múltból, és vesd össze a jelennel: Ismerd meg a következményeket.

Ez volt a Bene Gesserit történelemfelfogása, életüket az ős Santayana szavai hatották át: "Azok, akik nem tudnak visszaemlékezni a múltra, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt."

A Központi épületei, minden Bene Gesserit-építmények legerősebbjei is ezt a felfogást tükrözték, bármerre pillantott Odrade. Az uralkodó koncepció a hasznos forma volt. A Bene Gesserit központon kevés dolgot hagytak nem-funkcionálisnak, nem sok mindent tartottak meg nosztalgiából. A Nővéreknek nem volt szükségük régészekre. A Tisztelendő Anyák maguk voltak a testet öltött történelem.

Az ablakból eléje táruló látvány lassan (a szokásosnál sokkal lassabban) mégis megtette nyugtató hatását. Amit Odrade szemei közvetítettek, az csak a Bene Gesserit rendje volt.

A Tisztelet Matrónái azonban bármelyik pillanatban véget vethettek ennek a rendnek. A Nővérek helyzete sokkal rosszabb volt most, mint a Zsarnok alatt. Odrade számos visszataszító döntésre kényszerült. A szobája sokat veszített kellemességéből amiatt, ami benne történt.

Írjuk le a pálmai Bene Gesserit erősséget?

Ez a javaslat szerepelt Bellonda reggeli jelentésében, ami az íróasztalon várta Odradét. Odrade ráírta: "Igen."

Írjuk le, mert küszöbön áll a Tisztelet Matrónáinak támadása, és sem megvédeni, sem evakuálni nem tudjuk az ottaniakat.

Ezeregyszáz Tisztelendő Anya és talán csak maga a Sors tudta, hány jelölt, ministráns és más ember hal meg, vagy szenved még annál is rosszabbat emiatt az egy szó miatt. Nem is beszélve a Bene Gesserit árnyékában létező "átlagos életekről".

Az ilyen döntések feszültsége újfajta fáradtságot keltett Odradéban. A lélek fáradtsága ez? Létezik olyan, hogy lélek? Odrade olyan mélységes kimerültséget érzett, ahová a tudat már nem hatolhatott el. Fáradt volt, végtelenül fáradt.

Még Bellondán is látszott a feszültség, pedig Bell lubickolt az erőszakban. Egyedül Tamalane tűnt úgy, mintha felül állna mindezen, de Odradét ez nem tévesztette meg. Tam belépett annak a felsőbbszintű megfigyelésnek a korába, ami minden Tisztelendő Anyára várt, ha megérte. Ekkor már semmi sem számított a megfigyeléseken és ítéleteken kívül. Ezek azonban zömmel sosem fogalmazódtak meg kimondott szavakban, legfeljebb futó arckifejezésekben vagy a ráncos vonásokban. Tamalane mostanában keveset beszélt, és megjegyzései már-már a fösvénységig szűkszavúak voltak:

– Vegyetek több nem-hajót.

– Beszéljétek meg Sheeanával.

– Nézzétek át az Idaho-feljegyzéseket.

– Kérdezzétek meg Murbellát.

Néha pedig egyenesen csak felmordult, mintha a szavak elárulnák.

A vadászok pedig ott kajtattak kint, keresték akár csak a legapróbb információt a Káptalanház hollétére vonatkozóan.

Odrade a legbelsőbb gondolataiban úgy látta a Tisztelet Matrónáinak nem-hajóit, mint a csillagok közü végtelen űrben cirkáló kalózbárkákat. Nem volt rajtuk fekete halálfejes lobogó, mégis viselték a jelet. Nem volt bennük semmi különösebben romantikus. Gyilkolj és pusztíts! Harácsolj vagyont mások vérén! Szívd ki az energiájukat, és építs gyilkos nem-hajókat vérrel simára kent utadra!

Nem látják, hogy bele fognak fulladni a vörös kenőanyagba, ha így folytatják.

Őrjöngő nép élhet ott kint a Szétszóródásban, ahonnan a Tisztelet Matrónái származnak, olyan nép, aminek egyetlen megrögzött gondolata van: Kapjátok el őket!

Veszedelmes univerzum ez, ahol az ilyen gondolatokat hagyják szabadon röpködni. A jó civilizációk gondoskodnak róla, hogy az ilyen eszmék ne kaphassanak erőre, de még csak meg se születhessenek. De ha mégis felbukkannak, véletlenül, vagy baleset folytán, akkor gyorsan el kell őket teremi, mielőtt tömeges formát öltenek.

Odrade meg volt döbbenve, hogy a Tisztelet Matrónái ezt nem látják, vagy ha látják is, nem törődnek vele.

– Felfuvalkodott hisztérikák – mondta róluk Tamalane.

– Ez inkább xenofóbia – ellenkezett Bellonda, aki mindig mindent kijavított, mintha az Archívum feletti irányítás közelebb vitte volna őt a valósághoz.

Mindkettőnek igaza volt, gondolta Odrade. A Tisztelet Matrónái hisztérikusan viselkednek. Minden kívülálló ellenség. Úgy tűnt, hogy csak egy embercsoportban bíznak: azokban a férfiakban, akiket szexuális rabszolgaságba vetettek, de bennük sem teljesen. Murbella (az egyetlen foglyul ejtett Tisztelet Matrónája) szerint őket is állandóan próbára tették, hogy lássák, elég erős-e a szorítás.

"Néha puszta szeszélyből ölünk meg valakit, csak hogy példát statuáljunk a többieknek." Ezek voltak Murbella szavai, és azonnal fel is vetették a kérdést: Belőlünk is példát csinálnak? "Nézzétek! Így jár az, aki szembe mer szállni velünk!"

Murbella még azt is mondta: "Felpiszkáltátok őket. És ha ők egyszer elindulnak, nem állnak meg addig, amíg el nem pusztítanak benneteket."

Kapjátok el a kívülállókat!

Egysíkú, közvetlen parancs. És ha jól játsszuk ki, gyengeség, gondolta Odrade.

A nevetségességig eltúlzott idegengyűlölet?

Nagyon is lehetséges.

Odrade öklével az asztalra csapott, tudván tudva, hogy ezt látják és jegyzik azok a Nővérek, akik állandóan figyelik a Főtisztelendő Anya viselkedését. Aztán fennhangon szózatot is intézett a mindenhol jelen lévő komszemek és a mögöttük rejtőző figyelő Nővérek felé.

– Nem fogunk ölbe tett kézzel ülni védekező elzártságban! Épp úgy elnehezültünk, mint Bellonda (bosszankodjon csak ezen!), mert azt hittük, hogy sérthetetlen társadalmat és időtálló szerkezeteket hoztunk létre.

Odrade körbetekintett a jól ismert szobában.

– Ez a hely egyike a gyengeségeinknek!

Leült az asztalához, és (minden más előtt) az építészeten, a településtervezésen kezdett gondolkodni. Nos, egy Tisztelendő Anyának joga van ehhez!

A Nővérek települései ritkán fejlődtek véletlenszerűen. Még ha már meglévő épületeket vettek is át (mint a régi Harkonnen-erődöt a Gammun), átépítették őket. Pneumocsövekre volt szükség kisebb csomagok és üzenetek továbbításához. Fényvonalakra és keménysugárzás-kibocsátókra kódolt szövegek küldésére. Mesterek voltak a kommunikáció-védelemben. A jelölt- és Tisztelendő Anya-futárok (akik kötelezték magukat arra, hogy inkább megölik magukat, mintsem elárulják feljebbvalóikat) hozták-vitték a fontosabb üzeneteket.

Odrade maga elé tudta képzelni az egészet az ablakon túl, a bolygón túl – a hálóját, ezt a remekül megszervezett és ellátott rendszert, melyben minden Bene Gesserit a többiek meghosszabbítása. Ahol a Nővérek fennmaradásáról volt szó, ott volt a hűség sérthetetlen magja. Persze voltak eltévelyedők, nem egyszer látványos eltévelyedők is (mint Jessica, a Zsarnok nagyanyja), de ők sem tévedtek messzire. A legtöbb szakadárság csak ideiglenesnek bizonyult.

És mindez egy Bene Gesserit mintázat volt. Egy gyengeség.

Odrade magában elismerte, hogy mélyen egyetért Bellonda félelmeivel. De legyek átkozott, ha hagyom, hogy ezek a dolgok elnyomják az élet minden örömét! Ezzel épp annak adnák meg magukat, amit a tomboló Tisztelet Matronái akarnak.

– Üldözőink az erőinket akarják – mondta Odrade a mennyezeti komszemekbe nézve. Mint az őskori vademberek, akik megették az ellenség szívét. Nos... jól van, adunk nekik valamit, amit megehetnek! És mire rájönnek, hogy nem tudják megemészteni, már késő lesz!

A jelöltek és tanoncok számára összeállított előzetes tanításoktól eltekintve a Nővérek nem sokat adtak az intő mondásokra, Odradénak mégis megvolt a maga jelmondata: "Valakinek el kell végeznie a szántást."

Elmosolyodott magában, és felfrissültén hajolt a munkája fölé. Ez a szoba, a Nővérek testülete az ő kertje, ahol gyomlálni és vetni kell. És trágyázni. Nem szabad megfeledkezni a trágyázásról.

Amikor elkezdtem vezetni az emberiséget Arany Ösvényemen, olyan leckét ígértem, amire a csontjuk velejéig emlékezni fognak. Ismerek egy olyan alapvető mintázatot, amit az emberek tagadnak ugyan a szavaikkal, ám tetteikkel igazolnak. Azt mondják, hogy biztonságot és nyugalmas körülményeket keresnek; ezt nevezik ők békének. De már ahogy megszólalnak, elvetik a zűrzavar és erőszak magvait.

II. Leto, az Istencsászár

Tehát Pókkirálynőnek hív!

A Hatalmas Tisztelet Matrónája hátradőlt emelvényre állított hatalmas székében. Aszott mellkasát néma nevetés rázta. Tudja, mi fog történni, ha a hálómba kaparintom! Mindent kiszívok belőle, így lesz!

A kistermetű, jelentéktelen arcú nő izmai idegesen rángatóztak. Lenézett a fogadóterem felülről megvilágított sárga padlólapjaira. Egy Bene Gesserit Tisztelendő Anya hevert ott shigadrót-kötelékben. A fogoly nem vergődött. A shigadrót remek volt erre a célra. Levágná a kezét, az már biztos!

A terem maga nem csak a méretei miatt volt méltó egy Hatalmas Tisztelet Matrónájához, hanem ezért is, mert másoktól vették el. A háromszáz méter oldalhosszúságú, négyzet alakú csarnok a Liga Navigátorok gyűléseinek adott helyet itt az Elágazáson, minden Navigátornak a maga hatalmas tartályában. A sárga padlón heverő fogoly csak apró pötty volt a roppant térben.

Ez a hitvány túl nagy örömét lelte abban, hogy elmondhatta, minek hív engem az ő úgynevezett Főtisztelendője!

Ettől ez még egy szép reggel marad, gondolta a Hatalmas Tisztelet Matrónája. Attól eltekintve, hogy semmiféle kínzás vagy mentális szonda nem hat ezekre a boszorkányokra. Hogyan is lehetne kínozni azt, aki bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy meghal? És meg is teszi! Azonkívül a fájdalom elfojtására is vannak módszereik. Nagyon fortélyosak ezek a primitívek.

Meg shere-rel is tele van! Az a test, amit beoltanak ezzel az átkozott szerrel, a szondák hatáskörén túlig romlik le, mielőtt még megfelelően meg lehetne vizsgálni.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája intett az egyik segédjének. A segéd megbökte a lábával a fekvő Tisztelendő Anyát, és egy újabb jelre kissé meglazította a shigadrót kötelékeket, hogy a fogoly egy nagyon kicsit mozoghasson.

– Mi a neved, gyermekem? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája. A hangja reszelős volt kortól és a hamis jóindulattól.

– Sabandának hívnak – Tiszta, fiatal hang, még nem torzította el a szondázások kínja.

– Szeretnéd látni, ahogyan elfogunk egy gyenge hímet, és a rabszolgánkká tesszük? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

Sabanda tudta, mi erre a megfelelő válasz. Előre figyelmeztették őket. – Inkább meghalok – Nyugodtan mondta ezt, és feltekintett az ősöreg arcra, melynek színe a napon felejtett száraz gyökérre emlékeztetett. Azok a különös narancsszín foltok a banya szemében. A düh jele, így mondták a Proktorok.

Laza vörös-arany köpönyeg fekete sárkányfigurákkal, alatta piros, testresimuló dressz: a ruhadarabok csak kiemelték a test ösztövér aszottságát.

A Hatalmas Tisztelet Matrónájának arckifejezése még akkor sem változott meg, amikor átfutott rajta egy gondolat a boszorkányokkal kapcsolatban: Legyenek átkozottak! – Mi volt a feladatod azon a koszos kis bolygón, ahol elkaptunk?

– A fiatalokat tanítottam.

– Attól tartok, a fiataljaid közül egyet sem hagytunk életben – Most meg miért mosolyog? Hogy bosszantson engem! Csakis azért!

– Arra tanítottad a fiatalokat, hogy a boszorkányt, Sheeanát imádják? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– Miért tanítanám őket arra, hogy egy Nővért imádjanak? Sheeana nem örülne neki.

– Nem örülne... Azt akarod mondani, hogy visszatért az életbe, és te ismered őt?

– Vajon csak az élőket ismerhetjük?

Milyen tiszta és félelemmentes ennek a fiatal boszorkánynak a hangja. Figyelemre méltó önkontrolljuk van, de még ez sem mentheti meg őket. Mindazonáltal különös, milyen szívósan tartja magát ez a Sheeana-kultusz, Persze már régen ki kellett volna irtani gyökerestül, úgy, ahogyan magukat a boszorkányokat is el kell pusztítani.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája feltartotta jobbkeze kisujját. Egy készenlétben álló segéd lépett a fogolyhoz injekciós fecskendővel a kezében. Ez az új szer talán megoldja a boszorkány nyelvét, talán nem. Nem számít.

Sabanda arca eltorzult, amikor a tű a nyakába szúrt. Másodperceken belül halott volt. A szolgák kivitték a holttestet. Majd megetetik a befogott futarokkal. Nem mintha a futaroknak sok hasznát lehetett volna venni. Nem szaporodtak fogságban, és nem voltak hajlandóak engedelmeskedni a legegyszerűbb parancsnak sem. Csak rosszindulatúan vártak.

A futarok mégis jók voltak valamire. A fogság megmutatta, hogy ők is sebezhetők. Épp úgy, ahogy ezek a primitív boszorkányok. Meg fogjuk találni a boszorkányok búvóhelyét. Csak idő kérdése.

Az, aki fogja a banálist, a mindennapit, és új megvilágításba helyezi, rettegést kelthet. Mi nem akarjuk, hogy eszméinken változtassanak. Fenyegetésnek érezzük az ilyen követeléseket. "Már tudom a fontos dolgokat!", mondjuk. Aztán jön a Változtató, és félredobja régi ideáinkat.

A Zenszufi Mester

Miles Teg szeretett a Központi körüli gyümölcsösökben játszani. Odrade először ide hozta ki, amikor még alig totyogott. Ez volt az egyik legkorábbi emléke: alig múlt két éves, és már tudatában volt ghola-mivoltának, bár nem értette a szó teljes jelentését.

– Te különleges gyerek vagy – mondta Odrade. – Egy nagyon öreg emberből vett sejtekből csináltunk.

Bár koraérett gyerek volt, és Odrade szavaiban volt valami halványan zavarbaejtő, Teget akkor jobban érdekelte az, hogy a fák alatti magas nyári fűben futkározzon.

Később azt az első kerti napot továbbiak követték, és az Odradéról meg a többi tanítóról szerzett tapasztalatai is bővültek. Meglehetősen korán felismerte, hogy Odrade épp annyira élvezi ezeket a kiruccanásokat, mint ő maga.

Élete negyedik évének egyik délutánján Odrade azt mondta neki: – A tavasz a kedvenc évszakom.

– Az enyém is.

Mikor hét éves lett, és már kezdett mutatkozni benne az a holografikus memóriával párosuló éleselméjűség, ami miatt a Nővérek olyan óriási felelősséget mertek helyezni az előző inkarnációja vállára, Teg hirtelen úgy kezdte látni a gyümölcsöst, mint olyan helyet, ami valahol mélyen benne megérint valamit.

Ekkor döbbent rá először arra, hogy olyan emlékek is rejtőznek benne, amiket nem tud felidézni. Mélyen felkavarva fordult Odradéhoz, akinek körvonalai élesen rajzolódtak ki a délutáni napfényben: – Vannak olyan dolgok, amikre nem emlékszem!

– Egy napon majd emlékezni fogsz.

Teg nem láthatta Odrade arcát az erős ellenfényben, a szavak pedig árnyékból jöttek, ami épp úgy megvolt benne is, mint Odradéban.

Ebben az évben kezdte tanulni Miles Teg Bashar életét, akinek a sejtjeiből az ő élete kezdődött. Odrade elmagyarázott neki erről bizonyos dolgokat. – Vettem egy kis kaparékot a nyakáról – bőrsejteket, és ezekben megvolt minden, amire szükségünk volt ahhoz, hogy téged létrehozzunk.

Abban az évben volt valami hevesség a kertben: a gyümölcsök nagyobbak, nehezebbek voltak, a méhek szinte megvadultak.

– Ez azért van, mert a sivatag növekedik itt lenn délen – mondta Odrade. Fogta Teg kezét, miközben az almafák alatt sétáltak a harmatfriss reggelben.

Teg dél felé bámult a fák közt: egy pillanatra szinte megbabonázta a levelekkel szabdalt napfény. Már tanulmányozta a sivatagot, és úgy érezte, hogy át tudja látni a dolog itteni súlyát.

– A fák érzik a végzetük közeledtét – mondta Odrade. – Az élet intenzívebben tenyészik, ha fenyegetik.

– Nagyon száraz a levegő – vélte Teg. – Ez biztosan a sivatag miatt van.

– Észrevetted, hogy némelyik levél megbarnult és felpöndörödött a szélein? Idén nagyon erősen kellett öntöznünk.

Tegnek tetszett, hogy Odrade a legritkább esetben kezeli le őt. Általában úgy viselkedett vele, mint ember az emberrel. Teg látta a felkunkorodó barna levélszéleket. Ez a sivatag műve.

A kert mélyén egy ideig csendben hallgatták a madarak és rovarok énekét. A közeli lóhere-mezőn dolgozó méhek körüldongták, de Teg meg volt jelölve feromonnal, mint mindenki más, aki szabadon járt-kelt a Káptalanházon. A méhek elzümmögtek mellette, megérezték az azonosító szagot, aztán folytatták dolgukat a virágoknál.

Alma. Odrade kelet felé mutatott. Barack. Teg arra nézett, amerre Odrade mutatott. És valóban, a mezőn túl keletre cseresznye virított. Az ágakon mézgacseppek csillogtak.

Magvakat és csemetéket hoztak ide az első nem-hajókon úgy ezerötszáz éve, mondta Odrade, és szerető gonddal ültették el őket.

Teg elképzelte a földbe ásó kezeket, ahogy gyengéden lapogatják a talajt a csemeték körül, a gondos öntözést, a kerítéseket, melyek az első káptalanházi vetemények és épületek körülötti vad legelőkre zárták az állatokat.

Ekkor már elkezdett tanulni az óriás homokféregről, amit a Nővérek telepítettek át a Rakisról. Ennek a féregnek a pusztulásával homoki pisztrángnak nevezett lények keletkeztek. A homoki pisztrángok miatt terjeszkedett a sivatag. Ennek a történetnek egy része érintette az előző megtestesülésének bizonyos vonatkozásait is – azt az embert, aki "A Bashar" volt. Egy nagyszerű katona, aki meghalt, amikor a Tisztelet Matrónáinak nevezett szörnyű nők elpusztították a Rakist.

Teget lebilincselték, de fel is kavarták ezek a leckék. Hasadékokat érzett magában, üres helyeket ott, ahol információnak kellett volna lennie. Ezek a hasadékok szólították őt álmaiban. És néha, amikor elábrándozott, arcok jelentek meg előtte. Szinte hallotta is a szavakat. Előfordult, hogy tudta a dolgok nevét, mielőtt még bárki is megmondta volna neki. Főleg fegyverek neveit.

Jelentős dolgok növekedtek a tudatában. Az egész bolygó sivatag lesz, valami változás indult meg, mert a Tisztelet Matrónái meg akarják ölni ezeket a Bene Gesseriteket, akik fölnevelték.

A Tisztelendő Anyák, akik irányították az életét, gyakran néztek rá tiszteletteljes félelemmel – feketeköpenyes, szigorú alakok csupakék szemmel. Azt mondták, a fűszer teszi.

Csak Odradén látott valami olyasmit, amit valódi szeretetnek lehetett venni, Odrade pedig valami nagyon fontos személy volt. Mindenki Főtisztelendő Anyának szólította, és Tegnek is így kellett hívnia őt, kivéve akkor, ha a gyümölcsösben voltak. Ilyenkor szólíthatta Anyának.

Életének kilencedik évében, a nem sokkal a betakarítás ideje előtt egy reggeli sétán a Központitól északra, a harmadik almakerten túl egy sekély mélyedéshez értek, ahol nem voltak fák, és mindenféle különböző növény virított. Odrade Teg vállára tette a kezét, és megállította egy helyen, ahonnan megcsodálhatták a fekete tipegőköveket, melyek kanyargós ösvénnyel vezettek át a zöldek és apró virágok között. Odrade furcsa hangulatban volt. Teg hallotta a hangján.

– A birtoklás érdekes kérdés – mondta Odrade. – Vajon mi birtokoljuk ezt a bolygót, vagy ő birtokol minket?

– Jó szagok vannak itt – jegyezte meg Teg.

Odrade elengedte, és szelíden terelni kezdte maga előtt. – Itt az orrnak ültettünk, Miles. Ezek illatos füvek. Tanulmányozd őket gondosan, és mindegyiknek nézz utána, ha visszamész a könyvtárba. Ó, lépj csak rájuk! – mondta Odrade, amikor Teg ki akart kerülni egy útjába futó növényt.

Teg erősen a zöld kacsokra nyomta a lábát, és beszívta a csípős illatot.

– Arra valók, hogy rájuk lépjenek, és kieresszék az aromájukat – magyarázta Odrade. – A Proktorok megtanították, hogyan kell bánni a nosztalgiával. Mondták, hogy az emlékezést gyakran szagérzet váltja ki?

– Igen, Anya – Visszanézett oda, ahová lépett. – Ez rozmaring.

– Honnan tudod? – Odrade hangjában feszült érdeklődés volt.

Teg vállat vont. – Csak úgy.

– Lehet, hogy ez eredeti emlék – Odrade hangja elégedetten csengett.

Mikor továbbindultak az illatos gödörben, Odrade megint elgondolkodó hangulatba került. – Minden bolygónak meg van a maga saját jelleme, amire rárajzoljuk a régi Föld mintázatait. Néha ez csak halovány vázlat marad, de itt sikerrel jártunk.

Letérdelt, és letört egy ágacskát egy méregzöld növényről. Szétmorzsolta az ujjai között, aztán Teg orra alá tartotta. – Zsálya.

Igaza volt, de nem tudta, hogy Teg honnan tudja.

– Ezt már éreztem ételben. Olyan, mint a melanzs?

– Javítja az ízt, de nem változtatja meg a tudatot. – Odrade felállt, és teljes magasságából nézett le Tegre. – Jól jegyezd meg ezt a helyet, Miles. Ősi világaink eltűntek, de itt megőriztük eredetünk egy darabját.

Teg érezte, hogy Odrade most valami fontosat tanít neki. – Miért jutott eszedbe, hogy talán ez a bolygó birtokol bennünket?

– A Nővérek úgy gondolják, hogy mi intézői vagyunk ennek a földnek. Tudod, mi az az intéző?

– Olyan, mint Roitiro, a barátom, Yorgi apja. Yorgi azt mondja, hogy egy napon majd a legnagyobb nővére lesz az ültetvény intézője.

– Így van. Hosszabb ideig élünk ugyan egy-egy bolygón, mint a legtöbb más ember, akit ismerünk, mégis csak intézők vagyunk.

– Ha nem ti birtokoljátok a Káptalanházat, akkor ki?

– Talán senki sem. Az én kérdésem az, hogy hogyan jelöltük meg egymást, mi Nővérek, és ez a bolygó?

Teg felnézett Odrade arcára, aztán le a saját kezére. A Káptalanház talán most is épp jelet hagy rajta?

– A legtöbb jel mélyen bennünk van – Odrade megfogta Teg kezét. – Gyere – Otthagyták az illatos völgyet, és felmásztak Roitiro birodalmába. Odrade menet közben beszélt.

– A Nővérek ritkán létesítenek botanikuskerteket – mondta. – A kerteknek sokkal többet kell szolgálnia, mint csak az orrot és a szemet.

– Ennivalót kell adniuk?

– Igen, először is az életünket kell fenntartaniuk. A kertek élelmet adnak. Az a kert ott a völgyben a konyhát látja el.

Teg érezte, hogy Odrade szavai beáramlanak, megülnek a hasadékok között. Évszázadokra előre szóló tervezést érzékelt: a fák gerendát adnak, felfogják az áradatokat, a növények megtartják a tó- és folyópartokat, nem engedik lepusztulni a talajt, fogják a tengerpartokat, de még a vízben is ők adnak helyet a halaknak a szaporodásra. A Bene Gesserit még arra is gondolt, hogy a fák menedéket adnak, vagy érdekes árnyékot vetnek a gyepre.

– A fák és a többi növények szimbiotikus kapcsolatban állnak velünk – mondta Odrade.

– Szimbiotikus? – Ez a szó új volt Tegnek.

Odrade azzal magyarázta meg a szót, amiről tudta, hogy Teg már ismeri – a gombászás hasonlatával.

– A gombák csak a barátságos gyökerek között nőnek. Mindegyik szimbiotikus kapcsolatban áll egy bizonyos növénnyel. Mindegyik elvesz valamit a másiktól, amire szüksége van.

Odrade hosszasan magyarázott tovább, Teg pedig, elunva a leckét, belerúgott egy fűcsomóba, aztán meglátta, hogy néz rá Odrade. Valami rossz dolgot tett. Miért lehet az egyik növényre rálépni, a másikra meg nem?

– Miles! A fű akadályozza meg, hogy a szél lehordja a termőtalajt olyan kellemetlen helyekre, mint például a folyók feneke.

Teg ismerte ezt a hangnemet. Rendreutasítás. Lepillantott a fűre, amit bántott.

– A fű táplálja a jószágainkat. Némelyik olyan magot terem, amiből kenyeret vagy más ételt lehet készíteni. Némelyik nádfű-féle megfogja a szelet.

Ezt Teg is tudta. Hogy elterelje Odrade figyelmét, szótagolva megismételte: – Meg-fog-ja a sze-let?

Odrade nem mosolyodott le, és Teg tudta: tévedett, amikor azt hitte, hogy ezzel elbolondítja Odradét. Rezignáltán hallgatta tovább a leckét.

Odrade elmondta, hogy amikor a sivatag betör, akkor valószínűleg a szőlőfélék maradnak majd meg a legtovább, melyek gyökereik több száz méter mélyre nyúlnak a talajba. A gyümölcsfák pusztulnak majd el először.

– Miért kell meghalniuk?

– Azért, hogy helyet adjanak egy fontosabb életnek.

– A homokférgeknek és a melanzsnak.

Teg látta, hogy Odrade elégedett, amiért ismeri a kapcsolatot a homokférgek és a Bene Gesserit létéhez oly elengedhetetlen fűszer között. Abban Teg nem volt biztos, hogy pontosan miben áll ez a szükséglet, de elképzelte a kört: A homokféregből homoki pisztráng, abból melanzs, aztán megint elölröl. A Bene Gesserit pedig elveszi ebből a körből azt, amire szüksége van.

Még mindig fáradt volt a sok okítástól. – Ha ez a sok dolog úgyis elpusztul, miért kell visszamennem a könyvtárba, hogy megtanuljam a nevüket?

– Azért, mert ember vagy, és az emberekben meg van az a mélyről fakadó vágy, hogy mindent besoroljanak, mindenre cédulát aggassanak.

– Miért kell így nevet adnunk a dolgoknak?

– Mert így igényt formálunk arra, amit megnevezünk. Olyan birtokviszonyt feltételezünk, ami félrevezető és veszedelmes lehet.

Már megint itt a birtoklás.

– Az én utcám, az én tavam, az én bolygóm – folytatta Odrade. – Az én címkém örökké. Az a címke, amit egy helynek vagy egy dolognak adsz, még az életed végéig sem tart ki, legfeljebb uralkodók kegyes adományaként... vagy olyan hangként, amire félve emlékezel.

– Dűne! – mondta Teg.

– Gyors vagy!

– A Tisztelet Matrónái kiégették a Dűnét.

– Velünk is ezt teszik majd, ha ránk találnak.

– Nem, ha én vagyok a Basharotok! – Ezek a szavak gondolkodás nélkül szakadtak ki belőle, de amikor már kimondta őket, mégis úgy érezte, hogy talán van bennük némi igazság. A könyvtári feljegyzések szerint a Bashar már azzal is megrémítette ellenfeleit, ha csak megjelent a harctéren.

Bár tudta, mire gondol Teg, Odrade azt mondta: – Teg Bashar épp ilyen híres volt arról is, hogy olyan helyzeteket teremtett, ahol nem volt szükség harcra.

– De az ellenségeivel harcolt.

– Ne feledd a Dűnét, Miles. Ott halt meg.

– Tudom.

– Tanították már neked a Proktorok Caladant?

– Igen. A történetekben Dánnak emlegetik.

– Címkék, Miles. A nevek érdekes emlékeztetők, de a legtöbb ember nem látja a többi kapcsolatot. Unalmas történelem, mi? Nevek – kényelmes jelzőkarók, melyek főleg a saját fajtádnál hasznosak?

– Te az én fajtám vagy? – Ez a kérdés már régóta rágta, de eddig a pillanatig nem öntötte így szavakba.

– Atreidesek vagyunk, te is meg én is. Emlékezz erre, amikor folytatod a tanulást a Caladanról.

Mikor visszamentek a gyümölcsösökön és a legelőn keresztül a kilátódombra, ahonnan a Központi épülete látszott ágak keretében, Teg valami új érzékenységgel látta az adminisztratív épületegyüttest és a környező ültetvényeket. Ezt akkor is megtartotta, amikor a bekerített úton lementek az Első Utcába vezető boltívhez.

– Élő drágakő – Odrade így hívta a Központit. Mikor átmentek alatta, Teg felnézett az ívbe égetett utcanévre. Galach, elegáns, folyékony vonalú Bene Gesserit díszítő írással. Minden utcát és épületet ugyanezzel az írásmóddal jelöltek.

Mikor körülnézett a Központiban, az előttük fekvő tér táncoló szökőkútjára, az elegáns részletekre, mélységes emberi tapasztalatot érzékelt. A Bene Gesserit olyan szempontból is támasznyújtóvá tette ezt a helyet, amit azelőtt el sem tudott képzelni. Azok a dolgok, amiket tanulás vagy séta közben felszedegetett, azok az egyszerű vagy összetett dolgok új megvilágításba kerültek. Ez látens mentát-reakció volt, Teg azonban nem tudta ezt. Csak azt érezte, hogy az emlékezete elmozdított bizonyos kapcsolatokat, és újrarendezte őket. Hirtelen megtorpant, és visszanézett arra, amerről jöttek – a fedett utca boltívével keretezett kertre. Minden összekapcsolódott. A Központi kifolyói metánt és trágyaként szolgáló szerves anyagokat szolgáltattak. (Végigjárta a telepet az egyik Proktorral.) A metán dugattyúkat hajtott, és részben energiát szolgáltatott a hűtéshez.

– Mit nézel, Miles?

Teg nem tudta, hogyan feleljen. De emlékezett egy őszi délutánra, amikor Odrade felvitte őt a Központi fölé topteren, hogy beszéljen neki ezekről a kapcsolatokról, és "áttekintést" adjon neki. Akkor ezek csak szavak voltak, most azonban a szavak jelentést nyertek.

– Olyan közel van a zárt ökológiai körfolyamathoz, amennyire csak lehet – mondta Odrade a topterben. – Az Időjárásszabályzás holdjai ellenőrzik és vezérlik a folyamatokat.

– Miért nézed a kertet, Miles? – Odrade hangja olyan paranccsal volt telítve, amivel Teg nem tudott szembeszegülni.

– Az ornitopterben azt mondtad, hogy gyönyörű, de veszélyes.

Csak egy topter-utat tettek együtt. Odrade azonnal vette az utalást. "Az ökológiai kör". Teg megfordult, és várakozóan nézett fel Odradéra.

– A bezárkózás – mondta Odrade. – Milyen csábító az, hogy magas falakat emeljünk, és kizárjuk a változást. Hogy megrohadjunk itt, önelégült kényelmükben.

Odrade szavai nyugtalansággal töltötték el Teget. Úgy érezte, mintha mindezt már hallotta volna valamikor... valahol máshol, és egy másik nő fogta a kezét.

– Mindenféle elzárkózás melegágya a kívülállók gyűlöletének – folytatta Odrade. – És ennek keserű a gyümölcse.

A szavak mások voltak, de a lecke ugyanez. Lassan lépegetett Odrade mellett, a tenyere izzadt Odrade kezében.

– Miért vagy ilyen csendes, Miles?

– Gazdálkodók vagytok – mondta Teg. – Igazából ezzel foglalkoztok ti, Bene Gesseritek.

Odrade azonnal látta, mi történik: Tegből a tudta nélkül kitört a mentát-képzés. Jobb, ha ebbe most még nem megy bele. – Minket minden érdekel, ami nő, Miles. Jó megfigyelő vagy, hogy ezt észrevetted.

Mikor elváltak, hogy Teg hazamenjen az iskolarészlegbe, Odrade azt mondta: – Meg fogom mondani a Proktoroknak, hogy fektessenek nagyobb hangsúlyt az erő finomabb alkalmazásaira.

Teg félreértette. – Már gyakorlók a lézerpuskával. Azt mondják, hogy jól megy.

– Én is így hallottam. De vannak olyan fegyverek, amiket nem tudsz a kezedbe fogni. Csak az elméddel forgathatod őket.

A szabályok erődítményeket teremtenek, melyek mögött kis elmék kiskirályságokat kreálnak. Ez jó időkben veszedelmes állapot, krízishelyzetben pedig katasztrofális.

Bene Gesserit Kóda

A Hatalmas Tisztelet Matrónája hálószobájában alvilági sötétség uralkodott. Logno, aki Nagydáma volt, és a Hatalmas elsőszámú segédje, lépett be a kivilágítatlan folyosóról, hiszen hívatták. Megborzongott a sötétség láttán. Ezek világítás nélküli konzultációk megrémítették, és tudta, hogy a Hatalmas Tisztelet Matrónája ebben örömét leli. Ez azonban nem lehetett a sötétség egyedüli oka. A Hatalmas Tisztelet Matrónája támadástól tart? Számos Hatalmas pályafutása ért véget ágyban. Nem... nem csak erről van szó, bár ennek is része van a körülmények megválasztásában.

Morgás és nyögés hallatszott a sötétben.

Némelyik Tisztelet Matrónája kuncogva mesélte, hogy a Hatalmas Tisztelet Matrónája az ágyába mert vinni egy futart. Logno nem tartotta lehetetlennek a dolgot. Ez a Hatalmas Tisztelet Matrónája sok mindenre rávetemedett. Hát nem mentette meg A Fegyverek némelyikét a Szétszóródás katasztrófájából? Még ha futarokat is? A Nővérek tudták, hogy a futarokat nem lehet szexszel leláncolni. Legalábbis nem ember-szexszel. Talán a Sokarcú Ellenség éppen ezt tette. Ki tudja?

A hálószobában szőrmeszag terjengett. Logno becsukta maga mögött az ajtót, és várt. A Hatalmas Tisztelet Matrónája nem örült volna, ha megzavarják, bármit is csinált a jótékony sötétben. De megengedi, hogy Dámának szólítsam.

Újabb nyögés hallatszott, aztán: – Ülj le a földre, Logno. Igen, ott, az ajtónál.

Vajon tényleg lát, vagy csak találgat?

Logno nem merte kipróbálni, mi is az igazság. Méreg. Azzal fogom elkapni egy napon. Óvatos, de el lehet vonni afigyelmét. Bár a Nővérek acsarogtak rá, a méreg az utódlás elfogadott eszköze volt... feltéve, ha az utódnak további módszerei is voltak a hatalomrajutásra.

– Logno, azok az ixiek, akikkel tegnap beszéltél. Mit mondtak a Fegyverről?

– Nem értik a funkcióját, Dáma. Nem mondtam el nekik, micsoda.

– Hát persze hogy nem.

– Ismét csak azt javasolnád, hogy a Fegyver és a Töltés egyesüljön?

– Gúnyolódsz velem, Logno?

– De Dáma! Sosem tennék ilyet!

– Remélem is.

Csend. Logno tudta, hogy mind a ketten ugyanazon a problémán gondolkodnak. A Fegyvernek csak háromszáz egysége élte túl a katasztrófát. Mindegyiket csak egyszer lehetett felhasználni, feltéve, ha a Tanács (ami a Töltést őrizte) beleegyezett, hogy felfegyverezzék őket. A Hatalmas Tisztelet Matrónája, aki magát A Fegyvert irányította, csak a felét birtokolta a szörnyű hatalomnak. A Fegyver a Töltés nélkül csak egy kis fekete cső volt, amit egy kézbe lehetett fogni. A Töltéssel együtt azonban vértelen rendet vágott korlátozott hatótávolságán belül.

– A Sokarcúak – morogta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

Logno arrafelé bólogatott a sötétben, ahonnan a hang hallatszott.

Lehet, hogy lát. Nem tudom, mi mást menthetett még meg, vagy mit kapott az ixiektől.

A Sokarcúak pedig, legyenek örökké átkozottak, ők okozták a katasztrófát. Ők és a futarjaik! Micsoda könnyedséggel szedték el majdnem az egész Fegyvert! Hatalmas erő. Jól fel kell fegyverkeznünk, mielőtt folytatjuk a harcot. A Dámának igaza van.

–Az a bolygó... a Buzzell – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája. – Biztos vagy benne, hogy nem védik?

– Nem észleltünk semmilyen védelmet. A csempészek is azt mondják, hogy védtelen.

– Pedig milyen gazdag soo-kőben!

– Itt a Régi Birodalomban az emberek nem igen mernek rátámadni a boszorkányokra.

– Nem hiszem el, hogy csak egy maroknyian lennének azon a bolygón. Ez csakis valami csapda lehet.

– Ez mindig előfordulhat, Dáma.

– Nem bízom a csempészekben, Logno. Fogj be még egy párat, és nézz utána megint ennek a Buzzell-dolognak. Lehet, hogy a boszorkányok gyengék, de nem hinném, hogy ostobák.

– Igenis, Dáma.

– Mondd meg az ixieknek, hogy csalódást okoznának nekünk, ha nem tudnák elkészíteni a Fegyver másolatát.

– De hát a Töltés nélkül, Dáma...

– Azzal is foglalkozni fogunk majd, ha kell. Most menj. Logno sziszegő "Igenisss!"-t hallott, amikor kiment.

Még a folyosó homálya is megváltás volt a hálószoba után. Logno sietve indult a fény felé.

Hajlamosak vagyunk azzá válni, mint ami a legrosszabb az ellenfelünkben.

Bene Gesserit Kóda

Megint a vízképek!

Az egész átkozott bolygót sivataggá változtatjuk, és vízképeket kapunk!

Odrade a szobájában üldögélt, a szokásos reggeli nyüzsgés zajlott körülötte. Érezte a hullámokon lebegő, sodródó Tengeri Gyermeket. A hullámok olyan színűek voltak, mint a vér. Odrade Tengeri Gyermek-énje véres időket várt.

Tudta, honnan erednek ezek a képek: akkorról, mielőtt még a Tisztelendő Anyák kezdték el uralni az életét; a gyerekkorából, gyönyörű otthonából a gammui tengerparton. A közvetlen aggodalmak ellenére Odrade nem tudta útját állni egy mosolynak. A Papa elkészítette kagylók. Amit még ma is szeretett.

Gyermekkorából leginkább a tengeri kirándulásokra emlékezett. Volt valami az úszásban, a lebegésben, ami a legmélyebb énjét szólította meg. A hullámok emelkedése-süllyedése, a határtalan horizont érzete, különös új helyeké a vízvilág hajlott határain túl, a veszélynek az az érzése, ami magát a fenntartó anyagot hatotta át. Mindez együtt mutatta, hogy Tengeri Gyermek.

Ott Papa is nyugodtabb volt. Sibia mama pedig boldogabb. Arcát a szélnek fordította, sötét haja lobogott. Az egyensúly érzése sugárzott ezekből az időkből, valami megnyugtató üzenet, melynek nyelve régebbi volt Odrade legöregebb Más Emlékénél is. "Ez az én helyem, az én közegem. Én vagyok a Tengeri Gyermek."

Saját személyes józanság-fogalma is ebből az időből eredt. Az a képesség, hogy különös tengereken egyensúlyozzunk. Az a képesség, hogy fenntartsuk magunkat váratlan hullámok ellenében.

Sibia mama már jóval azelőtt kifejlesztette Odradéban ezt a képességet, hogy a Tisztelendő Anyák eljöttek volna a "rejtett Atreides-sarjért". Mama Sibia, aki csak nevelőszülő volt, megtanította Odradét arra, hogy szeresse önmagát.

Alapvetően jól megvagyok magamban. Nem bánom, ha egyedül vagyok. Nem mintha egyetlen Tisztelendő Anya is ténylegesen magában lehetett volna azután, hogy a Fűszeragónia elárasztotta a Más Emlékekkel.

Mama Sibia azonban, és igen, Papa is nagyon nagy erőt adtak át védencüknek azokban a rejtett években. A Tisztelendő Anyáknak már csak az maradt, hogy fokozzák ezt az erőt.

A Proktorok próbálták kigyomlálni Odrade "mélységes vágyát a személyes vonzalomra", de végül kudarcot vallottak. Nem voltak egészen biztosak ebben a kudarcban, de mindig gyanakvóak maradtak. Aztán Al Dhanabra küldték; ezt a helyet szándékosan tartották fenn a Salusa Secundus legrosszabbja utánzatának, hogy állandó tesztelés mellett végezhessék a kondicionálást. Ez a hely bizonyos szempontból rosszabb volt, mint a Dűne: magas sziklák, mély szurdokok, forró szelek, hideg szelek, túl kevés vagy túl sok nedvesség. A Nővérek próbaterepnek használták azok számára, akik arra voltak szánva, hogy életben maradjanak a Dűnén. Mindez azonban nem érintette azt a titkos magot Odrade belsejében. A Tengeri Gyermek sértetlen maradt.

És most a Tengeri Gyermek figyelmeztet.

Vajon jövőbelátó figyelmeztetés ez?

Odradéban mindig is megvolt ez a kis tehetség, ez a kis rándulás, ami elárulta a Nővérekre leselkedő közvetlen veszedelmeket. Az Atreides-gének adták így tudtul jelenlétüket. Fenyegetés ez a Káptalanházra? Nem... a megérinthetetlen fájdalom azt mondta, hogy mások vannak veszélyben. De ők is fontosak.

Lampadas? A tehetsége ezt nem tudta megmondani.

A Nemesítési Mesternők próbálták kiirtani ezt a veszedelmes jövőbelátást az Atreides-vonalukból, de mérsékelt sikerrel. "Nem merünk megkockáztatni még egy Kwisatz Haderachot!" Tudtak erről a kis csavarról Főtisztelendő Anyjuknak, de Odrade néhai elődje, Taraza azt tanácsolta nekik, hogy "óvatosan használják fel a tehetségét". Taraza úgy vélte, hogy Odrade jövőbelátása csak azért van, hogy figyelmeztesse a Bene Gesseritet a veszedelmekre.

Odrade egyetértett ezzel. Többször volt része akaratlan pillanatokban, amikor veszélyes dolgokat pillantott meg. Újabban pedig álmodott.

Élénken visszatérő álom volt ez, minden érzéke az elméjében megjelenő dolog közvetlen voltára hangolódott. Szakadék fölött sétált át kifeszített kötélen, és valaki (nem mert megfordulni, hogy megnézze, ki az) egy fejszével jött mögötte, hogy elvágja a kötelet. Érezte a kötél durva bordáit meztelen talpa alatt. Hideg fuvallat csapta meg, és a szélnek égett szaga volt. És tudta, hogy a fejszés egyre közeledik!

Minden egyes veszélyes lépés igénybe vette az összes energiáját. Lépj! Lépj! A kötél kilendült alatta, és ő egyensúlyért küszködve nyújtotta ki a kezét mindkét oldalra.

Ha leesek, vége a Nővéreknek!

A Bene Gesserit a kötél alatt ásító szakadékban végzi. Mint minden élő dolognak, a Nővéreknek is el kell pusztulniuk valamikor. Ezt egy Tisztelendő Anya nem merheti tagadni.

De ne itt. Ne lezuhanva a szétszakadt kötélről. Nem hagyhatjuk, hogy elvágják a kötelet! Át kell jutnom a szakadékon, mielőtt a fejszés ideér. – Muszáj! Muszáj!

Az álom mindig itt ért véget, a saját hangjára ébredt a hálókamrájában. Hideg testtel. Veríték nélkül. A Bene Gesserit-megszorítások még rémálom vergődésében sem engedélyeztek szükségtelen túlzásokat.

A testnek nincs szüksége izzadásra?A test nem kap izzadtságot.

Ahogy ott ült a dolgozószobájában, és visszagondolt az álomra, Odrade érezte a valóság mélységét a vékony kötél metaforája mögött: az a kényes szál, amin a Nővéreket vezetem. A Tengeri Gyermek érezte a közelgő lidércnyomást, és véres vizekkel előjött. Odrade legszívesebben felállt volna, és elkiáltotta volna magát: – Szóródjatok szét a gyom között, kis csibéim! Fussatok! Meneküljetek!

Ez aztán megdöbbentené a figyelőket!

Főtisztelendő Anyai kötelességei megkívánták tőle, hogy leplezze félelmeit, és úgy tegyen, mintha semmi sem számítana az előtte álló formális döntéseken kívül.

El kell kerülni a pánikot! Nem mintha a közvetlen döntései jelentéktelenek lettek volna. De a nyugodt viselkedés követelmény volt.

Némelyik csibéje máris menekült, el az ismeretlenbe. A Más Emlékek közös életeibe. A többi csibe a Káptalanház bolygóján pedig tudni fogja, mikor szaladjon. Amikor felfedeznek minket. Akkor majd a pillanatnyi szükségszerűség fogja vezetni a cselekedeteiket. Csak a kitűnő képzés számít. Ez a legmegbízhatóbb előkészületük.

Minden új Bene Gesserit-sejt, bárhová is került végül, úgy volt felkészítve, mint a Káptalanház; inkább teljes pusztulás, mint megadás. A süvöltő tűz belemar az értékes húsba és a feljegyzésekbe. A támadó csak hasznavehetetlen romokat talál; hamuval borított szilánkokat.

Némelyik Káptalanházi Nővér talán elmenekül. De menekülni a támadás pillanatában – milyen hiábavaló!

A kulcsemberek úgyis osztoztak a Más Emlékeken. Ez elővigyázatosság. A Főtisztelendő Anya ezt elkerülte. Morális szempontok!

Hová lehet futni, ki menekülhet meg, és ki eshet fogságba? Ezek voltak az igazi kérdések. Mi van, ha elfogják Sheeanát ott lent, az új sivatag szélénél, amint homokférgekre vár, amik talán sosem jönnek? Sheeana plusz a homokférgek: hatalmas vallási erő, amit a Tisztelet Matrónái esetleg a saját javukra fordíthatnak. És mi van, ha a Tisztelet Matrónái elkapják a ghola-Idahót vagy a ghola-Teget? Ha ezek közül bármelyik is megtörténik, többé nem lesz rejtekhely.

Mi van, ha? Mi van, ha?

A dühös tehetetlenség azt mondta: – Meg kellett volna ölnünk Idahót abban a pillanatban, hogy megszereztük! Sosem kellett volna létrehoznunk a ghola-Teget.

Csak a Tanács tagjai, a közvetlen tanácsadók és némelyik figyelő osztotta Odrade gyanúját. Fenntartásokkal ültek rajta. Egyikük volt igazán biztos a dolgában a két gholával kapcsolatban, még a nem-hajó aláaknázása után sem, amitől sebezhető lett a tűz számára.

Azokban az utolsó órákban a hősi áldozat előtt Teg vajon képes volt meglátni a láthatatlant? Honnan tudta, hol talál meg minket a Dűne sivatagában?

És ha Teg képes volt erre, akkor a veszedelmesen tehetséges Duncan Idaho a számtalan generációnyi felgyűlt Atreides-génnel (és egyéb ismeretlen génekkel) talán szintén belebotolhat ebbe a lehetőségbe.

Talán én magam is képes lennék rá!

Odrade egy hirtelen, sokkoló megvilágosodásban most először döbbent rá arra, hogy Tamalane és Bellonda miért tekint a Főtisztelendő Anyjára ugyanazzal a félelemmel, mint ő maga a két gholára.

Pusztán annak, hogy tudják: meg lehet csinálni – hogy egy embert fogékonnyá lehet tenni nem-hajók és egyéb álcázások érzékelésére – egyensúlyborító hatása lehet az egész univerzumra. Ez valószínűleg megvadítja a Tisztelet Matrónáit. Számtalan Idaho-leszármazott élt szerte a világegyetemben. Idaho mindig panaszkodott, hogy ő nem a "Nővérek átkozott tenyészcsődöre", mégis sokszor az ő malmukra hajtotta a vizet.

Mindig azt hitte, hogy önmagáért csinálja. És talán így is volt.

Bármelyik főági Atreides-származékban meglehet az a képesség, ami a Tanács sejtése szerint szárba szökkent Tegben.

Hová tűntek a hónapok és az évek? És a napok? Újabb betakarítási időszak, és a Nővérek még mindig ugyanabban a kutyaszorítóban vannak. Már kora délelőtt van, döbbent rá Odrade. A Központi hangjai és szagai eljutottak a tudatáig. Emberek kint a folyosón. Csirke és káposzta fő a közös konyhában. Minden normális.

Mi a normális valakinek, aki még a munka pillanataiban is víziképek közt él? A Tengeri Gyermek nem tudta elfelejteni a gammut, a szagokat, a tengeri füvek szélfútta tömegét, az ózont, amitől minden lélegzetvétel oxigéndús lett, és azt a csodálatos szabadságot, ami oly nyilvánvaló volt a körülötte lévők járásában, beszédében. Itt még a fecsegésnek is megvoltak a maga földalatti elemei; volt benne valami ékesszólás, ami az alsó áramlatokkal járt.

Odradét erős késztetés fogta el, hogy emlékezzen a saját testére, ahogy azon a gyermekkori tengeren lebeg. Szüksége volt rá, hogy újra érezze azokat az erőket, amiket ott ismert meg, hogy magába fogadja azokat az erőt adó dolgokat, amiket még az ártatlanabb időkben tanult.

Arccal lefelé, a lélegzetét visszatartva lebegett a sós vízben, egy tenger ringatta mostban, ami elsodorta a fájdalmakat. Ez maga volt a lényegre redukált stresszkezelés. Hatalmas nyugalom öntötte el.

Lebegek, tehát vagyok.

A Tengeri Gyermek figyelmeztetett, és a Tengeri Gyermek gyógyított. És Odradénak, bár nem ismerte be, nagy szüksége volt a gyógyulásra.

Odrade előző este belenézett saját arcába a dolgozószoba egyik ablakának tükrében. Megdöbbenve látta, hogy a kor és a fáradtsággal vegyülő felelősség milyen beesetté tette az arcát, hogy lebiggyesztette a szája szélét: az érzéki ajkak megkeskenyedtek, az arc finom ívei megnyúltak. Csak a telikék szemek ragyogtak szokásos intenzitásukkal, és Odrade még mindig magas és izmos volt.

Odrade hirtelen ötlettől vezérelve megérintette az előhívó szimbólumot, és az asztal fölött megjelenő kivetítésre nézett: a Káptalanház űrkikötőjében pihenő nem-hajóra, az Időtől elszigetelt óriási, rejtélyes gép-gubóra. Szendergésének évei alatt a szerkezet hatalmas süppedéket nyomott a leszállóhely síkjába, szinte beleékelődött. Nagy hajótest volt, a hajtóművek épp csak annyira jártak, hogy rejtve tartsák a jövőbelátó keresők tekintete elől, különös tekintettel a Liga Navigátorokra, akik különösen örömüket lelték volna abban, ha eladhatják a Bene Gesseritet.

Miért hozta elő épp most ezt a képet?

A három ember miatt, akik ott vannak bezárva: Scytale, az utolsó megmaradt Tleilaxi Mester; Murbella és Duncan Idaho miatt, akiknek szexuálisan összekötött párosát erősítette az összezártság is.

Egyik sem könnyű eset.

Ritkán volt egyszerű magyarázata a nagyobb Bene Gesserit vállalkozásoknak. A nem-hajó és élő rakománya pedig csakis nagyszabású erőfeszítésként volt értékelhető. És költséges volt. Nagyon költséges energia szempontjából, még így alapállapotban is.

A takarékos méregetés megjelenése ezen a téren energiaválságról beszélt. Ez Bell egyik fő aggodalma. Hallani lehetett a hangjában még akkor is, amikor a legtárgyilagosabb volt: – Be a csontig, és onnan már nincs hová tovább vágni! – Minden Bene Gesserit tudta, hogy milyen árgus szemekkel figyeli őket a Könyvelés, mely nem helyeselte a Nővérek erőinek elfolyatását.

Bellonda lépett be a szobába bejelentés nélkül egy tekercs riduli kristállyal a bal hóna alatt. Úgy járt, mintha utálná a padlót; úgy taposott rajta, mintha azt mondaná: "Nesze! Most megkapod! Tessék!" Azért verte a padlót, mert az bűntudatos volt, amiért tapostak rajta.

Odrade megfeszült, amikor meglátta Bell tekintetét. A riduli feljegyzések tompa csattanással landoltak az asztalon, ahogy Bell odadobta őket.

– Lampadas! – mondta Bellonda fájdalmasan. Odradénak nem volt rá szüksége, hogy felnyissa a tekercset. A Tengeri Gyermek véres vize valósággá vált.

– Túlélők? – kérdezte erőltetettnek tűnő hangon.

– Nincsenek – Bellonda a szék-kutyára roskadt, ami Odrade asztalának a felé eső oldalán volt.

Aztán Tamalane érkezett, és leült Bellonda mögött. Mindketten lesújtottnak tűntek.

Nincsenek túlélők.

Odrade egy lassú borzongást engedélyezett magának, ami a mellkasától a bokájáig megremegtette. Nem érdekelte, hogy a többiek látják ezt az áruló jelet. Ez a szoba látott már csúnyább viselkedést is a Nővérek részéről.

– Ki jelentette? – kérdezte Odrade.

– KHAFT kémeken keresztül érkezett, és rajta volt a speciális jel. A Rabbitól származik az információ, semmi kétség.

Odrade nem tudta, hogyan válaszoljon. A másik kettő mögötti íves ablakra tekintett, és lágyan lebegő hópelyheket látott. Igen, ez a hír megérdemelte, hogy a tél nyomuló seregeivel együtt érkezzen.

A Káptalanház lakói nem örültek a hirtelen télnek. Az Időjárásirányítást többrendbeli szükségszerűségek késztették arra, hogy hagyja a hőmérsékletet hirtelen leesni. Nem volt semmiféle fokozatos átmenet a télbe, nem volt semmilyen kedvesség a növekedő dolgok iránt, melyeknek most át kellett vészelniük a fagyos álmot. Három-négy fokkal lett hidegebb minden éjszaka. Az egészet egy hét alatt elintézték, és mindenkit látszólag végeérhetetlen fagyba borítottak.

Illik ez a hideg a lampadasi hírekhez.

Az időjárásváltozás egyik velejárója a köd volt. Odrade látta, hogyan terjed szét, amikor a rövid hóförgeteg véget ért. Nagyon zavarbaejtő időjárás. A harmatpont alig valamivel tért el a levegő hőmérsékletétől, és a köd begomolygott a maradék nedves helyekre. Tüllfátyolként szállt fel a földről, és mérges gázként lebegett a kopasz gyümölcsfák között.

Egyáltalán nincs túlélő?

Bellonda megrázta a fejét Odrade kérdő tekintetére.

Lampadas – a Nővérek bolygóhálózatának egyik ékköve, legértékesebb iskolájuk helye most élettelen hamu- és salaktömb. Alef Burzmali Basharral és válogatott embereivel együtt. Mindenki halott?

Mindenki halott – mondta Bellonda.

Burzmali, az öreg Teg Bashar kedvenc tanítványa elpusztult, semmiért. Lampadas – a csodálatos könyvtár, a kitűnő tanárok, az eminens diákok... minden eltűnt.

– Még Lucilla is? – kérdezte Odrade. Lucilla Tisztelendő Anya, Lampadas alkancellárja azt az utasítást kapta, hogy meneküljön a veszedelem első jelére, és vigyen magával a halálra ítéltek közül annyit, amennyit csak el tud tárolni Más Emlékeiben.

– A kémek szerint mindenki meghalt – erősködött Bellonda.

Ijesztő jel volt ez a megmaradt Bene Gesseriteknek. "Talán te leszel a következő!"

Hogyan lehet bármiféle emberi társadalmat is érzéketlenné tenni ilyen brutalitás iránt?, tűnődött Odrade. Elképzelte, hogyan közlik a hírt reggelinél a Tisztelet Matrónáinak egyik bázisán: – Elpusztítottunk egy újabb Bene Gesserit bolygót. Azt mondják, tízmilliárdan haltak meg. Ez akkor már hat bolygó ebben a hónapban, nem? Ideadnád a tejszínt, kedvesem?

Odrade szeme szinte üvegessé vált az iszonyattól. Felemelte a jelentést, és átfutotta. A Rabbitól származik, semmi kétség. Óvatosan lerakta a tekercset, és Tanácsosaira meredt.

Bellonda – öreg, kövér és pirospozsgás. Mentát-Archivista, most már szemüveget kell hordania olvasáshoz, de nem törődik vele, hogy ez mit árul el róla. Bellonda széles grimasszal villantotta ki tompa fogait, és ez a grimasz többet mondott minden szónál. Látta, hogyan reagált Odrade a jelentésre. Bell megint megtorlást akar. Nem is lehetne mást várni attól, aki természetes gonoszságáról közismert. Vissza kell lökni őt mentát-módba, ahol analitikusabban gondolkodik.

A maga módján Bellnek igaza van, gondolta Odrade. De nem tetszene neki, amit a fejemben forgatok. Óvatosan kell beszélnem, nehogy túl korán eláruljam a tervemet.

– Vannak olyan körülmények, amikor a gonoszság kiolthatja a gonoszságot – mondta Odrade. – Ezt jól meg kell gondolnunk.

Ez az! Ez útját állja Bell kitörésének.

Tamalane megmoccant. Odrade ránézett az idősebbik nőre. Az összeszedett Tam a maga kritikusan türelmes maszkja mögött. Hófehér haj a keskeny arc fölött: az agg bölcsesség képe.

Odrade azonban átlátott Tam komolyságának maszkján, a pózon, ami elárulta, hogy semmi sem tetszik neki, amit lát és hall.

Bell testének felszíni puhaságával ellentétben Tamalane csontosan szilárd volt. Még mindig ügyelt arra, hogy jó karban tartsa magát, feszesen az izmait. De a szeme meghazudtolta mindezt: a visszavonultság érzése, visszahúzódás az élettől. Ó, megfigyelte még a dolgokat, de már elkezdte a végső visszavonulást. Tamalane híres intelligenciájából valamiféle ravaszság lett, mely főként múltbeli megfigyelésekre támaszkodott, nem pedig arra, amit a közvetlen jelenben látott.

El kell kezdenünk felkészíteni az utódját. Sheeana lesz az, azt hiszem. Sheeana veszedelmes a számunkra, de nagyon ígéretes. És Sheeana a Dűnéről származik.

Odrade Tamalane kócos szemöldökére koncentrált: a szálak rejtő rendezetlenségben borultak Tamalane szeme fölé. Igen. Sheeana fog Tamalane helyére lépni.

A megoldandó komoly problémák ismeretében Tam el fogja fogadni a döntést. Odrade tudta, hogy a bejelentés pillanatában elég lesz csak a végzetük nagysága felé irányítania Tamalane figyelmét.

Hiányozni fog, a mindenségit!

Nem ismerhetitek a történelmet, ha nem tudjátok, hogy a vezetők hogyan mozognak a sodrásával. Minden vezetőnek szüksége van kívülállókra a hatalma állandósításához. Nézzétek meg az én pályafutásomat: vezető is voltam, meg kívülálló is. Ne gondoljátok, hogy pusztán egy Egyházállamot kreáltam. Vezetőként ez volt a funkcióm, és történelmi modelleket másoltam. A korom barbár művészete kívülállóként ábrázol. Kedvenc lírai műfaj: eposz. A népszerű drámai ideál: a heroizmus. Táncosok: vad eksztázis. Stimulánsok, hogy az emberek érezzék, mit vettem el tőlük. Hogy mit vettem el? Azt a jogot, hogy szerepet válasszanak a történelemben.

II. Leto (A Zsarnok) Vether Bebe fordítás

Meg fogok halni!, gondolta Lucilla.

Kérlek, drága Nővérek, ne hagyjátok, hogy megtörténjen, mielőtt átadom az elmémben hordott értékes terhet!

Nővérek!

A család fogalma ritkán került szóba a Bene Gesseritben, pedig ott volt. Genetikus értelemben rokonok voltak. És a Más Emlékek miatt sokszor azt is tudták, honnan. Nem volt szükségük olyan speciális kifejezésekre, mint "másod unokatestvér", vagy "dédnagynéni". Úgy látták a rokoni kapcsolatokat, ahogy a takács látja a szövetet. Tudták, hogy az orsó és a vetélő hogyan hozza létre a szövetet. A Családnál találóbb kifejezés volt a Bene Gesserit szövete, ami a Nővéreket összekötötte, de a Család ősi ösztöne volt az, ami fonalat adta.

Lucilla most csak Családként gondolt a nővérekre. A Családnak szüksége van arra, amit ő hordoz.

Ostoba voltam, hogy a Gammun kerestem menedéket!

Sérült nem-hajója képtelen volt továbbvonszolódni. Milyen ördögien szertelenek voltak a Tisztelet Matrónái! A gyűlölet, amit ez sugallt, megrémítette Lucillát.

A Lampadas körüli menekülőútvonalakat halálcsapdákkal aknázták alá, az Űrredő szélét apró nem-gömbökkel szórták be, melyek mindegyikében mezőgenerátor volt, és érintkezésre tüzelő lézerfegyver. Amikor a lézer eltalálta a nem-gömbben lévő Holzmann-generátort, a láncreakció felszabadította a nukleáris energiát. Huss, bele a csapdamezőbe, és máris pusztító robbanás terjedt szét hangtalanul körülötted. Költséges, de hatásos! Egy ilyen robbanás, és még egy óriás Ligahajó is nyomorúságos roncsként lebeg tovább a semmiben. Lucilla hajójának védelmező rendszere csak akkor fejtette meg a csapda természetét, amikor már késő volt, de Lucilla úgy sejtette, hogy szerencséje volt.

Most mégsem érezte szerencsésnek magát, ahogy kinézett a magányos gammui farmház első emeleti ablakán. Az ablak nyitva volt, és a délutáni szellő olajszagot hozott, valami mocskosat a kinti tűz felől. A Harkonnenek olyan mélyen rajtahagyták a kezük nyomát a bolygón, hogy sosem lehetett kiirtani.

Lucilla itteni kapcsolata egy nyugdíjas Suk doktor volt, de Lucilla tudta, hogy a doktor ennél sokkal több, valami olyan titkos, amiről még a Bene Gesseritben is csak néhányan tudnak. Ez a tudás egy különleges meghatározásban rejlett: Azok a titkok, melyekről nem beszélünk, még egymás közt sem, mert bajunk lehet belőle. Azok a titkok, melyet nem adunk át Nővérről Nővérre az életek megosztásakor, mert nincs nyitott ösvény. Azok a titkok, amikről nem merünk tudni, amíg szükség nincs rá. Lucilla Odrade egy burkolt megjegyzése nyomán botlott bele ebbe.

– A Gammun van egy nagyon érdekes dolog. Hmm, van ott egy egész társaság, ami azon az alapon tömörül, hogy mindnyájan megszentelt ételt esznek. Ezt a szokást bevándorlók hozták be, akik sosem asszimilálódtak. Elzárkóztak, maguk közt szaporodtak, és hasonlók. Persze ezzel ki is váltották a szokásos reakciót: a suttogást, szóbeszédeket. Ami miatt csak még jobban elszigetelődtek. És éppen ezt akarták.

Lucilla tudott egy ősi társaságról, amire szinte teljesen ráillett ez a leírás. Kíváncsi lett. Az a társaság, amire ő gondolt, röviddel a Második Űrközi Vándorlás után kihalt. Az Archívumban folytatott óvatos keresgélés még inkább feltüzelte az érdeklődését. Életmódok, vallásos szertartások pletyka-ködösítette leírásai – különösen egy furcsa gyertyatartóé – és különleges szent napok megtartása, amikor tilos dolgozni. És nem csak a Gammun éltek.

Egy reggel, kihasználva a szokatlan nyugalmat, Lucilla bement Odrade dolgozószobájába, hogy tesztelje "kivetített feltételezését", ami nem volt olyan megbízható, mint mentát-párja, de azért több volt puszta teóriánál.

– Úgy sejtem, új megbízatásod van a számomra.

– Láttam, hogy sokat időzöl az Archívumban.

– Most éppen ez tűnt hasznosnak.

– Kapcsolatokat keresel?

– Csak egy feltevés – Az a titkos társaság a Gammun – zsidók, ugye?

– Különleges információkra lehet szükséged a mostani kiküldetésedhez – mondta Odrade nagyon is hétköznapi hangon.

Lucilla invitálás nélkül belesüppedt Bellonda szék-kutyájába.

Odrade tollat fogott, ráfirkált valamit egy darab hulladékpapírra, és úgy nyújtotta át Lucillának, hogy a komszemek ne lássák.

Lucilla fogta a jelzést. Az üzenet fölé hajolt, és eltakarta a fejével.

– A feltevésed helyes. Még ha meghalsz, sem árulhatod el. Ez az ára az együttműködésüknek, a bizalom jele. – Lucilla széttépte az üzenetet.

Odrade szem- és tenyérmintázat-azonosítással kinyitott maga mögött egy falpanelt. Egy kis darab riduli kristályt vett elő, és átadta Lucillának. Meleg volt, Lucilla mégis megborzongott. Mi lehet ennyire titkos? Odrade elővette a titokvédelmi csuklyát az asztala alól, és a helyére állította.

Lucilla remegő kézzel ejtette a kristályt a megfelelő nyílásba, és a fejére húzta a csuklyát. Azonnal szavak kezdtek formálódni az agyában, felismerhetőre nyírt ősrégi akcentus szóbeli érzete: "Azokat az emberek, akik felkeltették a figyelmedet, zsidóknak nevezik. Eonokkal ezelőtt meghoztak egy védelmi döntést. Az ismétlődő pogromok ellen azt a megoldást választották, hogy eltűnnek szem elől. Az űrutazás ezt nem csak megvalósítható, de vonzó lehetőséggé is tette. Számtalan bolygón rejtőztek el – az volt az ő Szétszóródásuk – és valószínűleg vannak olyan bolygók, ahol csak az ő népük él. Ez nem azt jelenti, hogy elhagyták volna ősi gyakorlatukat, melyet a túlélés szükséglete fejlesztett ki. A régi vallás biztosan fennmarad, mégha kissé megváltozva is. Valószínű, hogy egy régi rabbi nem érezné idegenül magát a te korodbeli zsidó család Sábesz-memórája mögött. Mindezt azonban olyan titokban tartják, hogy egy életet leélhetsz egy zsidó mellett anélkül, hogy rájönnél. Ők ezt "Teljes Álcázásnak" nevezik, de ismerik a veszélyeit is.

Lucilla mindezt kérdés nélkül hallgatta végig. Azt, ami ennyire titkos , bárki veszedelmesnek látja, aki akár csak megsejti is a létezését. "Különben miért tartanák ennyire titokban, he? Erre feleljenek!"

A kristály tovább ontotta titkait Lucilla tudatába. – A felfedezés veszélye esetére standard reakciójuk van. "Őseink vallását keressük. Újjáélesztjük, visszahozzuk azt, ami a legjobb volt a múltunkban."

Lucilla ismerte ezt a mintázatot. Mindig voltak "őrült revivalisták". Ez garantáltan kioltott minden kíváncsiságot. "Azok? Ó, azok csak afféle revivalisták!"

– Az álcázó rendszer – folytatta a kristály – velünk szemben csődöt mondott. Nekünk meg van a magunk jól dokumentált zsidó örökségünk, és ott van a rengeteg Más Emlék, hogy elárulja a titkolózás okát. Nem piszkáltuk meg a dolgot, amíg én, a Corrini csata alatt és azután működő Főtisztelendő Anya (Tényleg nagyon régi!) meg nem láttam, hogy nekünk, Nővéreknek szükségünk van egy titkos társaságra, egy olyan csoportra, ami nem utasítja vissza, ha a segítségüket kérjük.

Lucillában feltámadt a szkepticizmus. Kérjük?

A valamikori Főtisztelendő Anya számított erre a kételkedésre. – Időnként vannak olyan követeléseink, ami elől nem térhetnek ki. De ők is követelnek tőlünk.

Lucilla úgy érezte, hogy teljesen elmerül a földalatti társaság misztikájában.

Ez több volt szuper-titoknál. Ügyetlen kérdezősködése az Archívumban jobbára visszautasításra talált. "Zsidók? Az meg mi? Ja, igen – egy ősi szekta. Keresd meg magad. Nekünk nincs időnk haszontalan vallási kutatásokra."

A kristálynak még volt mondanivalója: – A zsidókat szórakoztatja, és néha el is szörnyeszti az, amit ők annak értelmeznek, hogy mi utánozzuk őket. A nőág által dominált nemesítési feljegyzéseinket, melyek a párosodási mintázatot meghatározzák, zsidónak veszik. Te is csak zsidó vagy, ha anyád zsidó volt.

A kristály eljutott a végkövetkeztetéshez: – A Diaszpórára emlékezni fogunk. Ennek a titoknak a megőrzése becsületbeli kérdés.

Lucilla leemelte a fejéről a csuklyát.

– Te nagyon alkalmas jelölt vagy egy felettébb kényes lampadasi küldetéshez – mondta akkor Odrade, és visszatette a kristályt a rejtekhelyre.

Ez a múlt. Hát ide juttatott engem Odrade "kényes küldetése"!

A gammui farmház ablakából Lucilla egy nagy terményszállítót látott, ami bekanyarodott az udvarra. Munkások jelentek meg mindenfelől zöldséggel megrakott talicskákkal. Lucilla csípős tökszár-szagot érzett.

Nem mozdult el az ablaktól. Házigazdája ellátta itteni ruhákkal – hosszú, durva köpeny, és világoskék fejkendő, hogy összefogja homokszín haját. Fontos volt, hogy ne keltsen nemkívánatos feltűnést. Itteni jelenlétét inkább csak furcsállják.

A terményszállító nagy volt, szuszpenzorai nehezen győzték a rengeteg növényt, amivel máris megpakolták az osztott raktereket. A vezető egy átlátszó fülkében állt elöl, keze az irányítókaron, a tekintete előremered. Terpeszben állt, és tartórudaknak támaszkodott, bal csípője érintette az energiatelepet, nagydarab, sötét, ráncos arcú férfi volt, szürkés hajú. A teste szinte a gép meghosszabbítása volt. Útközben futólag felpillantott Lucillára, aztán megint az útra szegezte a tekintetét.

Mintha bele lenne építve abba a gépbe, gondolta Lucilla. Ez elárult valamit arról, mennyire illenek az emberek abba, amit csinálnak. Lucilla gyengítő erőt érzett ebben a gondolatban. Ha túlságosan alkalmazkodsz valamihez, a többi képességed elsorvad. Azzá leszünk, amit csinálunk.

Hirtelen egy másik nagy gép irányítójaként látta önmagát, ugyanolyannak, mint az a férfi.

A hatalmas jármű elzötyögött alatta, a vezető nem vesztegetett még egy pillantást Lucillára. Egyszer már látta. Minek nézze meg kétszer?

Házigazdái jól választották ki ezt a búvóhelyet, gondolta Lucilla. Ritkán lakott környék, a közvetlen szomszédság megbízható munkásokból áll, és ez emberek nem kíváncsiak errefelé. A kemény munka eltompítja a kíváncsiságot. Lucilla már akkor észrevette a terület jellegét, amikor ide hozták. Akkor este volt, és az emberek már poroszkáltak hazafelé. A munkaidő végén fel lehet mérni egy terület népsűrűségét. A korai fekvés a ritkán lakott régiókat jellemzi. Az éjszakai aktivitás arról árulkodik, hogy az emberek nyugtalanok maradtak, zavarja őket a tudat, hogy mások ténykednek és vibrálnak a közelükben.

Mitől kerültem ilyen befelé forduló állapotba?

Még a Nővérek első visszavonulásának idején, a Tisztelet Matrónáinak legrosszabb csapásai előtt Lucillának nehézséget okozott az, hogy napirendre térjen az érzés fölött: "Valaki ott kint vadászik ránk, és meg akar ölni".

Pogrom! A Rabbi így nevezte, mielőtt reggel elindult, hogy "megnézze, mit tehet".

Lucilla tudta, hogy a Rabbi ezt a szót hosszú és keserű emlékekből szedte elő, de első gammui élményei óta, ez előtt a pogrom előtt Lucilla nem érezte ezt, mint most, hogy olyan körülmények rabja, amiket nem tud irányítani.

Akkor is menekült voltam.

A Nővérek jelenlegi helyzete sokban hasonlított ahhoz, amit a Zsarnok alatt szenvedtek el, azzal a különbséggel, hogy az Istencsászár (így visszatekintve nyilvánvalóan) nem akarta elpusztítani a Bene Gesseritet, csak uralkodni akart felette. És uralkodott is!

Hol az az átkozott Rabbi?

A Rabbi nagydarab ember volt, régimódi okuláréval. Széles arcát barnára sütötte a nap. Kevéssé volt ráncos ahhoz a korhoz képest, amit a hangja és a mozgása sejtetett. Az okuláré mélyen ülő barna szemére terelte a figyelmet. Különös intenzitással figyelte Odradét.

– Tisztelet Matrónái – mondta a Rabbi még akkor (ugyanebben a szobában), amikor Lucilla beszámolt szorult helyzetéről. – Ó! Ez nehéz ügy.

Lucilla számított erre a válaszra, mi több, tudta, hogy a Rabbi ezzel tisztában is van.

– Van egy Liga Navigátor a Gammun, aki segít az ön keresésében – mondta a Rabbi. – Egy Edric, és úgy hallottam, nagyon erős.

– Bennem Siona vére van. Engem nem lát.

– Engem sem és a népemet sem, ugyanebből az okból. Tudja, mi zsidók sok szükségszerűséghez alkalmazkodunk.

– Ez az Edric csak gesztus – mondta Lucilla. – Nem sokat tehet.

– Mégis idehozták. Attól tartok, semmilyen módon nem juthat ki biztonságosan a bolygóról.

– Akkor mit tehetünk?

– Majd meglátjuk. A népem nem teljesen tehetetlen, tudja?

Lucilla őszinteséget és aggodalmat látott benne. A Rabbi csendesen beszélni kezdett arról, hogyan álltak ellen a Tisztelet Matrónái szexuális zaklatásának, "olyan szelíden, hogy ne dühítsük fel őket."

– Megyek, és belesúgok egy-két fülbe.

Lucillán furcsa érzés vett erőt. Mindig is volt valami hidegen távoli és gonosz abban, ha valaki orvosok kezébe kerül. Lucilla azzal a tudattal nyugtatta magát, hogy a Sukokat az igények felismerésére, irgalomra és segítőkészségre kondicionálják. (Ezek vészhelyzet esetén mind háttérbe szorulhatnak.)

Lucilla minden igyekezetével azon volt, hogy megnyugodjon. Arra a személyes mantrára koncentrált, amit az egyedüli halál oktatáson kapott.

Ha meg kell halnom, tovább kell adnom egy transzcendentális leckét. Komolyan kell elmennem.

Ez segített valamennyit, de Lucilla még mindig remegett. A Rabbi már túl régóta van távol. Valami baj van.

Jól tettem, hogy megbíztam benne?

A végzet egyre erősödő érzése ellenére Lucilla rákényszerítette magát, hogy Bene Gesserit naivitást gyakoroljon, amikor áttekinti találkozását a Rabbival. A Proktorai ezt úgy nevezték: "az az ártatlanság, ami a tapasztalatlanság természetes velejárója, olyan állapot, amit gyakran összetévesztenek a tudatlansággal". Ebbe a naivitásba áramlott bele minden. Hasonlított a mentát-teljesítményre. Az információ előzetes ítélet nélkül lépett be. "Tükör vagy, amiben az univerzum verődik vissza. Te csak ezt a tükörképet tapasztalod. Képek pattannak le az érzékeidről. Hipotézisek merülnek fel. Ezek fontosak, még ha rosszak is. Ez az a kivételes eset, amikor nem egy rossz dolog megbízható döntést produkálhat."

– Készséges szolgáid vagyunk – mondotta volt a Rabbi.

Ez garantáltan felébresztette egy Tisztelendő Anya éberségét.

Odrade kristályának magyarázatai hirtelen oda nem illőnek tűntek. Szinte mindig a profitról van szó. Lucilla elfogadta ezt, mint cinikus, de hatalmas tapasztalatból eredő megállapítást. Azok a kísérletek, amelyek arra irányultak, hogy ezt kiirtsák az emberi természetből, mindig zátonyra futottak a megvalósításon. A szocializáló és kommunisztikus rendszerek csak a profitot mérő pénzérméket változtatták meg. Óriási vezetői bürokráciák – a pénz hatalom.

Lucilla figyelmeztette magát, hogy a megnyilvánulások mindig ugyanolyanok. Nézzük csak meg a Rabbi óriási farmját! Egy visszavonult Suk nyugdíjas odúja? Lucilla látott valamit abból, ami mindemögött volt: szolgákat, gazdagabb lakrészeket. És biztosan van több is. A rendszer számított, a dolog mindig ugyanaz: a legjobb ételek, gyönyörű szeretők, korlátlan utazás, csodálatos nyaralók.

Kezd fárasztó lenni, ha valaki annyiszor látta ezt, mint mi.

Lucilla tudta, hogy rángatózik az elméje, de nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Túlélés. A követelményrendszer alapja mindig a túlélés. Én pedig fenyegetem a Rabbi és a népe túlélését.

A Rabbi hízelgett neki. Mindig óvakodj attól, aki hízeleg nekünk, odadörgölődzik ahhoz a hatalomhoz, amit nekünk tulajdonít. Milyen hízelgő, ha szolgák tömegei várják ugrásra készen a parancsunkat! És milyen elgyengítő.

A Tisztelet Matrónáinak hibája.

Mi tartja fel a Rabbit?

Látta, mi mindent kaphat Lucilla Tisztelendő Anyától?

Egy ajtó csapódott lent, megremegtetve a padlót Lucilla lába alatt. Sietős lépteket hallott valami lépcsőn. Lépcsők! Lucilla megfordult, amikor az ajtó kinyílt. A Rabbi lépett be melanzsillat felhőjében. Az ajtóban megállt, és felmérte Lucilla hangulatát.

– Bocsássa meg késedelmemet, drága hölgyem. Edric, a Liga Navigátor hívatott kihallgatásra.

Ez megmagyarázta a fűszerszagot. A Navigátorok állandó narancsszín melanzsgázban fürödtek, vonásaikat gyakran elhomályosították a gőzök. Lucilla el tudta képzelni a Navigátor szájának kicsiny V alakú hasadékát, és az ocsmány orrcimpákat. A száj is, az orr is aprócskának tűnt a Navigátor hatalmas, lüktető halántékú arcán. Lucilla tudta, milyen veszélyben érezhette magát a Rabbi, miközben a Navigátor éneklő huhogását hallgatta egyidejűleg a személytelen gépi galach-fordítással.

– Mit akart?

– Magát.

– És...

– Nem tudja biztosra, de szerintem gyanakszik ránk. Bár ő mindenkire gyanakszik.

– Követte önt?

– Nincs rá szüksége. Bármikor megtalál, ha akar.

– Mit tegyünk? – Lucilla tudta, hogy túl gyorsan és túl hangosan beszél.

– Drága hölgyem... – A Rabbi három lépéssel közelebb lépett, és Lucilla látta a homlokán és az orrán kiütköző verítéket. A szagát is érezte.

– Nos, miről van szó?

– Ami a Tisztelet Matrónái tevékenységének hátterében álló gazdasági kilátásokat illeti... nos, mi meglehetősen érdekesnek találjuk ezeket.

A Rabbi szavai kikristályosították Lucilla félelmeit. Tudtam! Elad engem!

Mint azt önök Tisztelendő Anyák nagyon is jól tudják, a gazdasági rendszerekben mindig vannak rések.

– Igen? – Teljes óvatosság.

– Bármelyik áruféleség kereskedelmének tökéletlen elnyomása mindig növeli a kereskedők hasznát, főleg a nagyobb disztribútorokét – A Rabbi hangja figyelmeztetően tétova volt. – Ez annak a téveszméje, hogy ellenőrizni lehet a nemkívánatos narkotikumokat azzal, ha megállítjuk őket a határon.

Mit akar ezzel mondani? Olyan alapvető tényeket sorol, amelyekkel még a legfiatalabb tanoncok is tisztában vannak. A megnövekedett profitot gyakran használták arra, hogy biztonságos utat vegyenek rajta a határőrök között, sokszor maguknak az őröknek a megvásárlásával.

Magával hozta a Tisztelet Matrónáinak szolgáit? Nem hiheti azt, hogy ezt csak úgy megteheti.

Várt egy kicsit, amíg a Rabbi összeszedte a gondolatait: nyilvánvalóan olyan bemutatót tervezett, amivel elfogadtathatja magát Lucillánál.

Miért irányította Lucilla figyelmét a határőrök felé? Mert nyilvánvalóan ezt tette. Az őröknek persze mindig van kész magyarázatuk a feljebbvalóik elárulásara. "Ha én nem, valaki más úgyis megteszi."

Lucilla merte is remélni.

A Rabbi megköszörülte a torkát. Látszott, hogy megtalálta azokat a szavakat, amiket akart, és sorrendbe is rakta őket.

– Nem hiszem, hogy bármiféle módon elhagyhatná élve a Gammut.

Lucilla nem számított ilyen sötét kijelentésre. – De hát a...

– Az az információ, amit hordoz, más kérdés – felelte a Rabbi.

Szóval ez volt az egész határos-őrös példabeszéd mögött!

– Nem érti a helyzetet, Rabbi. Az én információm nem néhány szóból és figyelmeztetésből áll – veregette meg egy ujjal a homlokát Lucilla. – Itt bent számtalan értékes élet van, megannyi pótolhatatlan tapasztalat, olyan létfontosságú tudás, ami...

– Ó, értem én, drága hölgyem. A gond az, hogy ön nem érti.

Ezek az állandó utalások a megértésre!

– Én pillanatnyilag az ön becsületességétől függök – mondta a Rabbi.

Ó, a Bene Gesserit legendás becsületessége és megbízhatósága, ha egyszer a szavát adta!

– Tudja, hogy inkább meghalok, minthogy eláruljam önöket.

A Rabbi tehetetlenül tárta szét a kezét. – Ebben tökéletesen biztos vagyok, drága hölgyem. Itt nem az árulás a kérdés, hanem valami más, amit még soha nem tártunk fel önök előtt.

– Mire céloz? – A kérdés eléggé ellentmondást nem tűrő volt, szinte már a Hang (amire figyelmeztették, hogy a zsidóknál ne próbálkozzon vele).

– A szavát kell vennem. Meg kell ígértetnem önnel, hogy nem fordul ellenünk amiatt, amit most fel fogok fedni. Meg kell ígérnie, hogy elfogadja az én megoldásomat erre a dilemmára.

– Látatlanban?

– Csak azért, mert én ezt kérem öntől, és mert biztosítom arról, hogy tiszteletben tartjuk a Nővéreknek tett ígéretünket.

Lucilla rámeredt. Próbált átlátni azon a korláton, amit a Rabbi emelt közéjük. A Rabbi felszíni reakcióiban lehetett olvasni, de a váratlan viselkedése mögött rejlő dologban nem.

A Rabbi megvárta, amíg ez a félelmetes nő döntésre jut. A Tisztelendő Anyák mindig is nyugtalanították. A Rabbi sejtette, miféle elhatározás érlelődik Lucillában, és szánta őt. Látta, hogy Lucilla le tudja olvasni a szánalmat az arcáról. Olyan sokat tudnak, mégis oly keveset. A hatalmuk nyilvánvaló. Tudásuk a Titkos Izraelről pedig oly veszedelmes!

De tartozunk nekik ezzel. Ő nem a Választott Népből való, de az adósság az adósság. A becsület becsület. És az igazság – igazság.

A Bene Gesserit sokszor megsegítette a Titkos Izraelt a szükség óráiban. A pogrom pedig olyasmi volt, amit nem kellett magyarázni a népének. A pogrom bele volt ágyazódva a Titkos Izrael pszichéjébe. És hála a Kimondhatatlannak, a kiválasztottak sosem felejtenek. Épp annyira nem felejtenek, mint amennyire nem bocsájtanak meg.

A napi szertartásokkal frissen tartott emlékek (a gyülekezet előtti periodikus kihangsúlyozással) izzó dicsfényt vontak aköré, amire a Rabbi készült. És ez a szegény nő! Ő is foglya az emlékeknek és a körülményeknek. Az üstbe! Mindkettőnkkel!

– Megígérem – mondta Lucilla.

A Rabbi visszament az ajtóhoz, és kinyitotta. Egy barna köpenyes, idősebb asszony állt az ajtó mögött. A Rabbi hívó kézmozdulatára belépett. Uszadékfa színű haját takaros kontyba kötötte a tarkóján. Az arca ráncos volt és sötét, mint a száraz mandula. De a szeme! Telekék! És a tekintete acélkemény...

– Ez Rebekka, aki közülünk való – mondta a Rabbi. – Mint ahogy bizonyára látja, veszedelmes dolgot tett.

– Az Agónia – suttogta Lucilla.

– Már nagyon régen megtette, és jól szolgál minket. Most pedig téged fog szolgálni.

Lucillanak biztosnak kellett lennie a dolgában. – Képes vagy a Megosztozásra?

– Sosem csináltam, hölgyem, de ismerem – Rebekka odament Lucillához, olyan közel, hogy szinte érintette.

Előrehajoltak, hogy a homlokuk összeérjen. A kezükkel egymás vállába fogództak.

Amikor az elméjük összekapcsolódott, Lucilla erőteljesen kivetített egy gondolatot: "Ennek el kell jutnia a Nővéreimhez!"

– Megígérem, kedves hölgyem.

Az emlékeknek ebben a tökéletes vegyülésében nem lehetett csalás. Ezt a végső őszinteséget a küszöbön álló biztos halál gondolata táplálta, és mérges melanzsesszencia, amit az ősi fremenek nem ok nélkül neveztek "kis halálnak". Lucilla elfogadta Rebekka ígéretét. Ez a vad zsidó Tisztelendő Anya az életét adta biztosítékul. És volt még valami más is. Lucillanak elállt a lélegzete, amikor meglátta. A Rabbi el akarta őt adni a Tisztelet Matrónáinak. A terményszállító vezetője az ő egyik ügynökük volt, aki azért jött, hogy megbizonyosodjon róla: a farmházban valóban van egy nő, aki megfelel Lucilla személyleírásának.

Rebekka őszintesége elől Lucilla nem menekülhetett: "Csak így menthetjük meg magunkat, és tarthatjuk fent a szavahihetőségünket."

Hát ezért emlegette a Rabbi az őröket és a hatalomtörőket! Okos, okos. És én elfogadom, ahogy ő számított rá.

Egy marionettbábut nem lehet egyetlen szálon rángatni.

A Zenszuni Korbács

Sheeana Tisztelendő Anya a szobrászállványánál állt, a kezén szürkekarmos formázót viselt, mint valami egzotikus kesztyűt. Az állványon lévő fekete szenziplaz már vagy egy órája formálódott a keze alatt. Közel érezte magát az alkotáshoz, és kereste a megvalósítás formáit, ami valami vad forrásból buzgott fel benne. A bőre szinte remegett az alkotóerő intenzitásában, és azon tűnődött, hogy a közeli folyosón haladók vajon nem érzékelik-e ugyanezt. Műterme északi ablakán szürke fények szivárogtak be a háta mögül, a nyugati ablak pedig a sivatagi napnyugta narancsszínében izzott.

Prester, aki Sheeana segédje volt itt a Sivatagi Megfigyelőállomáson, már néhány perce ott álldogált az ajtóban, mert az Állomás egész személyzete tudta, hogy nem éri meg zavarni Sheeanát munka közben.

Sheeana hátralépett, és a keze fejével hátravetette napszítta barna haját a homlokából. A fekete plaz kihívásként állt előtte, hajlatai és síkjai majdnem megfeleltek a belsőjében érzett formának.

Akkor jövök ide alkotni, amikor a legnagyobbak a félelmeim, gondolta.

Ez a gondolat eltompította a kreatív késztetést, és Sheeanának kétszer annyi erőfeszítést kellett tennie, hogy a szobrot befejezze. Karmos kezei belevájtak a plazba, a fekete anyag pedig úgy követte a mozdulatait, mint az őrült szélben támadó hullám.

Az északi ablak fénye elhomályosult, amit az automatika sárgásszürke mennyezeti világítással pótolt, de a hatás már nem volt ugyanaz. Nem volt ugyanaz!

Sheeana hátralépett a munkájától. Közelít... de nem eléggé. Szinte tapinthatónak érezte magában a formát, és azt is érezte, hogy meg akar születni. De a plaz nem volt jó. Jobb keze egyetlen csapásával fekete masszává változtatta.

A mindenségit!

Lerángatta magáról a formázókarmokat, és az állvány melletti polcra dobta. A nyugati ablakból látszó ég alján még mindig volt egy narancssárga csík. Gyorsan halványult, éppúgy, mint az alkotó felbuzdulás Sheeanában.

Mikor a napnyugtára néző ablakhoz lépett, még épp időben nézett ki, hogy lássa a nappáli keresőcsapat visszatérését. A leszállófényeik tüzes dárdarként világítottak dél felé, ahol ideiglenes síkságot alakítottak ki az előrenyomuló dűnék útjában. Sheeana a topterek ráérős leszállásából látta, hogy nem találtak sem fűszergödröket, sem más jelét annak, hogy a homokférgek legalább kezdenének kifejlődni az idetelepített homoki pisztrángokból.

Olyan férgek pásztora vagyok, amik sosem jönnek el.

Az ablak sötéten visszatükrözte a saját vonásait is. Látta magán a Fűszeragónia nyomait. A vékony, barnabőrű dűnei lelencből magas, meglehetősen szigorú nő lett. Barna haja azonban továbbra sem volt hajlandó megmaradni a főkötő alatt a nyakszirtjénél. És látta a vadságot telikék szemeiben. Mások is látták. És ez volt a gond, ez volt sok féleleme forrása.

Úgy tűnt, semmi sem állhat a Missionaria útjába a mi Sheeanánk kialakításában.

Ha a roppant homokférgek kifejlődnek – ha Shai-hulud visszatér! És a Bene Gesserit Missionaria Protectivája készen áll majd arra, hogy rászabadítsa őt, Sheeanát a vallásos áhítatra felkészített emberekre. A mítosz valóra válik... épp úgy, ahogy ő is próbálta valóságossá tenni azt a szobrot.

Szent Sheeana! Az Istencsászár az ő rabszolgája! Lássátok, hogyan engedelmeskednek neki a szentséges homokférgek! Leto visszatért!

Befolyással lesz ez a Tisztelet Matrónáira? Bizonnyal. Legalább szóban hízelegnének az Istencsászárnak az ő Guldur nevében.

Nem valószínű, hogy követnék "Szent Sheeana" vezetését, hacsak a szexuális kizsákmámyolás kérdésében nem. Sheeana ismerte a saját szexuális viselkedését, mely még a Bene Gesserit-mérce szerint is botrányos volt, mintegy tiltakozásképpen az ellen a szerep ellen, amit a Missionaria rá akart kényszeríteni. Az a kifogás, hogy csak tovább csiszolja a szexuális kötöttségben, Duncan Idaho által kiképzett férfiakat... csak kifogás volt.

Bellonda sejt valamit.

A mentát Bell állandó veszélyt jelentett azokra a Nővérekre, akik kilógtak a sorból. És ez volt az egyik oka annak, amiért meg tudta tartani fontos pozícióját a Nővérek Tanácsában.

Sheeana elfordult az ablaktól, és rádobta magát az ágyát borító narancsszín-barna takaróra. Pontosan vele szemben egy apró emberi alak fölé magasodó óriás féreg fekete-fehér rajza volt.

Ilyenek voltak, és többé talán sosem lesznek megint ilyenek. Mit akartam elmondani ezzel a rajzzal? Ha ezt tudnám, talán be tudnám fejezni a plaz szobrot.

Veszedelmes volt kifejleszteni a titkos kéz-nyelvet Duncannel. De voltak olyan dolgok, amiket a Nővérek nem tudhattak – legalábbis egyelőre nem.

Talán mindkettőnk számára van menekvés.

De hová mehetnének? Az egész Univerzum a Tisztelet Matrónáinak és más erőknek a kezében van. A szétszórt bolygók univerzuma, melynek emberlakói pusztán annyit akarnak, hogy békében élhessék le az életüket helyenként elfogadva a Bene Gesserit irányítását, sokhelyütt a Tisztelet Matrónáinak elnyomása alatt görnyedezve, leginkább abban reménykedve, hogy jól el tudják kormányozni saját magukat, a demokrácia örök álmával. És mindig ott vannak az ismeretlenek. Mindig ott van a Tisztelet Matrónáinak leckéje! Murbella arra utalt, hogy szélsőséges Halszólítókból és Tisztelendő Anyákból lettek a Tisztelet Matrónái. A Halszólítók demokráciájából a Tisztelet Matrónáinak önkényuralma lett! Túl sok ilyen utalás volt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetett volna hagyni őket. De miért hangsúlyozták annyira az öntudatlan kényszert a T-szondáikkal, a sejtes indukcióval és a szexuális tudásukkal?

Hol van az a piac, ami vevő a mi szökevény tehetségünkre?

Ennek az univerzumnak már nem egyetlen tőzsdéje volt. Föld alatt pókhálókat lehetett megfigyelni. Ezek felettébb laza hálózatok voltak, melyeket régi kompromisszumok és ideiglenes megegyezések tartottak össze.

Odrade egyszer azt mondta: – Egy vásott szélű, foltos régi ruhára hasonlít.

A KHAFT szorosan összefogott kereskedelmi hálózata a Régi Birodalomból már nem létezett. Félelmetes darabkákra esett szét, melyeket a lehető leglazább szálak tartottak össze. Az emberek megvetéssel tekintettek erre a szedett-vedett rendszerre, és visszasírták a régi szép időket.

Miféle világegyetem fogadna el minket pusztán menekültekként, nem pedig úgy, mint Szent Sheeana és házastársa?

Nem mintha Duncan a házastársa lett volna. Ez volt a Bene Gesserit eredeti terve: "Hozzákötni Sheeanát Duncanhez. Mi irányítjuk Duncant, ő pedig irányítani tudja Sheeanát."

Murbella azonban romba döntötte ezt az elképzelést. És jót tett mindkettőnkkel. Kinek van szüksége szexuális megszállottságra? Sheeana azonban kénytelen volt elismerni, hogy furcsán zűrzavaros érzésekkel viseltetik Duncan Idaho iránt. A kéz-nyelv, az érintések. És mit mondhatnának Odradénak, amikor kérdezősködik? Nem "ha", hanem "amikor".

– Arról beszélgetünk, hogyan szökhetne meg tőled Duncan és Murbella, Főtisztelendő Anya. Arról beszélgetünk, hogyan lehetne másképpen visszahozni Teg emlékezetét. A mi kis privát lázadásunkról beszélgetünk a Bene Gesserit ellen. Igen, Darwi Odrade! Hajdani tanítványodból lázadó lett, aki ellened fordul.

Sheeana beismerte, hogy Murbella iránt is vegyesek az érzelmei.

Ő megszelídítette Duncant, mikor nekem nem sikerült.

A fogoly Tisztelet Matrónája érdekfeszítő tanulmány volt... és időnként szórakoztató is. Tréfás verse ott díszelgett a hajó tanonc-étkezőjének falán:

Hé, te Isten! Ott vagy, remélem!

Azt akarom, hogy imám elérjen.

Az a faragott kép polcom tetején

Te vagy magad, vagy csupáncsak én?

Bárhogy is van, tessék, legyen:

Tarts meg engem lábujjhegyen.

Segíts át legrosszabb hibáimon,

– Nekem is így jó, s neked is, tudom –

A tökéletesség példájaként

Proktoraimnak, az lesz a szép,

Vagy csak a mennyek miatt,

Vagy a kenyérért ami megmarad.

Bármi legyen is a miért,

Kérlek, lépj értem és magadért.

Az ezt követő összeütközés Odradéval, melyet a komszemek közvetítettek, csodálatos látvány volt. Odrade hangja furcsán csikorgó: – Murbella! Te voltál?

– Attól tartok – Semmi bűnbánat.

– Attól tartasz? – Még mindig csikorogya.

– Miért ne? – Némileg dacosan.

– Tréfát űzöl a Missionariából! Ne is tiltakozz. Ez volt a célod.

– Olyan átkozottul képmutatóak!

Sheeana csak szimpátiával tudott visszagondolni erre az összeütközésre. A lázadó Murbella tünet volt. Meddig kell erjednie, hogy észrevedd?

Én is éppen így harcoltam az örök fegyelem ellen, "amitől erős leszel, gyermekem."

Milyen lehetett Murbella gyerekként? Milyen nyomások alatt formálódott ki? Az élet mindig a nyomásokkal szembeni reakció. Egyesek megadják magukat a csábító dolgoknak, és azok által formálódnak: pórusaik kitágulnak és bevörösödnek a túlzásoktól. Bacchus csalogatja őket. Az élvezetek rányomják bélyegüket az arcukra. Egy Tisztelendő Anya ezt évezredek megfigyelései alapján ismeri fel. Azáltal alakulunk, hogy ellenállunk a nyomásoknak, vagy éppen hogy nem. Nyomások és formálódás – ez az élet. És én új nyomásokat hozok létre titkos szembeszegülésemmel.

A Nővérek jelenlegi éberségi állapotát figyelembe véve a Duncannal kialakított kéz-nyelv valószínűleg hiábavaló igyekezet.

Sheeana felszegte a fejét, és a szobrászállványon pihenő fekete masszára nézett.

De én kitartok. Megalkotom az életem vallomását. Megalkotom a saját életem! A pokolba a Bene Gesserittel!

És elvesztem a tiszteletem a Nővéreim iránt.

Volt valami antikság abban, ahogy rájuk kényszerült ez a tiszteletteljes egyöntetűség. A legősibb múltból mentették át, és rendszeresen előszedték, hogy kifényesítsék, és megejtsék rajta azokat a szükséges javításokat, amelyeket az idő minden emberi alkotástól megkövetelt, így még most is meg van, és kimondatlan áhítat övezi.

Így Tisztelendő Anya vagy, és ez semmilyen más megítélés szerint nem lenne igaz.

Sheeana tudta, hogy a végsőkig próbára kell tennie ezt az ősrégi dolgot, valószínűleg meg is kell törnie. És az a fekete plazforma, ami ki akart törni belőle arról a vad helyről, csak egy lépése volt annak, amiről Sheeana tudta, hogy meg kell tennie. Akár lázadásnak nevezte, akár másnak, Sheeana nem tagadhatta az erőt, amit magában érzett.

Szorítkozz pusztán megfigyelésre, és sosem fogod észrevenni a saját életed lényegét. A dolgot így is meg lehetfogalmazni: Éld a legjobb életet, amit tudsz. Az élet olyan játék, aminek a szabályait akkor tanulod meg, ha beleveted magad, és késhegyre menően játszani kezded. Máskülönben állandóan kibillensz az egyensúlyodból, folyamatos meglepetést okoz neked a változó játék. Akik nem játszanak, gyakran siránkoznak, hogy a szerencse mindig elmegy, mellettük. Nem hajlandóak meglátni, hogy a szerencséjüket részben ők teremtik meg.

Darwi Odrade

– Tanulmányoztad az Idahóról készült legutóbbi komszem-felvételeket? – kérdezte Bellonda.

– Majd később! – Odrade tudta, hogy zsémbes hangulatban van, és ennek Bell kérdése az oka.

A nyomás egyre szűkebb és szűkebb mozgásteret engedett a Főtisztelendő Anyának. Odrade mindig próbált a széles érdeklődés attitűdjével hozzáállni a feladataihoz. Minél több dolog érdekli, annál szélesebb körben pásztázik, és így több használható adathoz jut. A használattal fejleszti az érzékeit. A lényeg volt az, amire kutató érdeklődése vágyott. A lényeg. Olyan volt, mintha élelemre vadászna mardosó éhségében.

A napjai azonban egyre inkább olyanok lettek, mint ez a reggel. Köztudott volt, hogy kedveli a személyes vizsgálatot, de a dolgozószoba falai fogvatartották. Olyan helyen kell lennie, ahol el lehet érni. És nem csak hogy el lehet érni, de ahonnan azonnal kiküldhet utasításokat és embereket.

Valahogy időt kell csinálnom magamnak!

Az idő épp olyan nyomás volt, mint minden más.

Sheeana azt mondta: – Kölcsönvett napokon gurulunk előre.

Milyen költői! De nem sokat segít a gyakorlati követelményekben. Annyi Bene Gesserit sejtet kell létrehozni, amennyit csak lehet. Szét kell szóródni, mielőtt lehull a bárd. Semmi nem lehetett ennél fontosabb. A Bene Gesserit szövete szétszakad, és olyan helyekre oszlik szét, amit csak a Káptalanház ismerhet. Odrade néha látta is a foszlányok és maradványok repülését. Lobogva szálltak el nem-hajóikban, homoki pisztrángokkal, Bene Gesserit hagyományokkal, útmutató tudással és emlékekkel a tarsolyukban. De a Nővérek ezt már megcsinálták egyszer az első Szétszóródás idején, és senki sem jött vissza vagy küldött üzenetet. Senki. Senki nem tér vissza, csak a Tisztelet Matrónái. Ha valaha is Bene Gesseritek voltak, akkor rettenetes torzuláson mentek keresztül, és vakon rohantak a végzetükbe.

Leszünk még valaha is újra teljesek?

Odrade az asztalán heverő munkára pillantott; újabb választólisták. Ki megy és ki marad? Nem volt sok ideje arra, hogy megálljon és vegyen egy mély lélegzetet. Néhai elődje, Taraza Más Emléke afféle "Én megmondtam előre!"-jelleget öltött. "Most látod, min kellett nekem keresztülmennem!"

És volt idő, amikor azon gondolkodtam, hogy van-e hely a tetőn.

Lehet, hogy van hely a tetőn (ahogy ezt a tanoncoknak szerette is mondogatni), elegendő idő azonban ritkán.

Mikor a jobbára passzív, nem-Bene Gesserit népességre gondolt "ott kint", Odradét néha irigység fogta el. Micsoda kényelem. Úgy lehet tenni, mintha az élet örökké tartana, mintha a holnap majd jobb lenne, mintha az istenek féltő gonddal figyelnének az égből.

Utálkozott magán, mikor kizökkent csüggedéséből. A ködmentes tekintet akkor is jobb, bármit lát is.

– Tanulmányoztam a legutóbbi Idaho-felvételeket – nézett az asztal felett a türelmes Bellondára.

– Érdekes ösztönei vannak – felelte Bellonda.

Odrade már gondolt erre. A nem-hajóban elhelyezett komszemek előtt nem sok minden maradhatott titokban. A Tanács elmélete az Idaho-gholáról napról napra kevésbé volt elmélet: egyre inkább meggyőződéssé vált. Mennyi emléket tartalmazhat ez a ghola a sorozatos Idaho-életekből?

– Tamnak kételyei vannak a gyerekeikkel kapcsolatban – folytatta Bellonda. – Vannak veszedelmes képességeik?

Ez várható volt. A három gyermeket, akiket Murbella szült a nem-hajóban Idahótól, azonnal kihozták. Mindegyik megfigyelés alatt fejlődött tovább. Bennük is meg van az a hátborzongató reakciósebesség, amellyel a Tisztelet Matrónái rendelkeznek? Ezt még túl korai lett volna megállapítani. Murbella szerint ez a dolog csak serdüléskor alakul ki.

A fogoly Tisztelet Matrónája dühös rezignációval fogadta gyermekei eltávolítását. Idaho azonban nem sok reakciót mutatott. Különös. Valami miatt képes volt szélesebb értelemben szemlélni a nemzést? Már-már Bene Gesserit-módra?

– Újabb Bene Gesserit nemesítési program – vicsorogta.

Odrade hagyta áramlani a gondolatait. Vajon valóban a Bene Gesserit-attitűdöt látták meg Idahóban? A Nővérek szerint az érzelmi kötődés ősi csökevény – a maga idejében fontos volt az ember fennmaradása szempontjából, de a Bene Gesserit tervében már nincs szükség rá.

Ösztönök.

A petesejtekkel és a spermával jönnek. Gyakran élénkek és hangosak: "A fajta szól hozzád, tökfej!"

Szerelem... utód... éhség... Ezek az öntudatlan motívumok mind specifikus viselkedést váltanak ki. Veszélyes belemerülni ezekbe a dolgokba. A Nemesítési Mesternők is tudták ezt, még ha csinálták is. A Tanács időnként vitába szállt ezzel, és elrendelte a következmények gondos figyelését.

– Tanulmányoztad a feljegyzéseket, csak ennyi a válaszod? – Ez Bellondától szinte panasznak hangzott.

Az a komszem-felvétel, ami ennyire felkeltette Bell érdeklődését, arról szólt, hogy Idaho a Tisztelet Matrónáinak szexuális függőséget okozó technikáiról kérdezgette Murbellát. Miért? Párhuzamos képességei a tleilaxi axolotl-tartályban a sejtjeibe sajtolt kondicionálásból eredtek. Idaho képességei az ösztönökhöz hasonló öntudatlan mintázatokból eredtek, az eredmény azonban megkülönböztethetetlen volt a Tisztelet Matrónái-effektustól: az eksztázis addig fokozódik, amíg el nem mos minden józan észt, és az áldozatot az élvezetek forrásához köti.

Murbella csak eddig ment képességeinek szóbeli kifejtésében. Nyilvánvaló volt a dühe amiatt, hogy Idaho ugyanazokkal a technikákkal ejtette őt rabul, amiket ő tanult.

– Murbella bezárul, amikor Idaho az indítékokról kérdezi – mondta Bellonda.

Igen, én is láttam.

– Megölhetnélek, és ezt te is tudod! – mondta Murbella.

A komszem-felvétel az ágyban mutatta őket Murbella szobájában a nem-hajón, éppen kölcsönös függőségük beteljesítése után. Veríték csillogott a meztelen bőrön. Murbella egy kék törölközővel a homlokán feküdt, zöld szeme felmeredt a komszembe. Mintha egyenesen a megfigyelőket nézte volna. Apró narancsszín pettyek voltak a szemében. A Tisztelet Matrónái által alkalmazott fűszerhelyettesítő dühpettyei. Most már melanzson élt – és nem mutatkoztak káros hatások.

Idaho mellette feküdt, fekete haja kócos rendetlenségben meredezett a párna fehér háttere előtt. A szeme csukva volt, de a szempillái rezegtek. Sovány. Nem eszik eleget, hiába küldetett Odrade a saját szakácsa ínycsiklandó ételeiből. Idaho magas pofacsontjai élesen kiálltak. Arca szögletes lett a bezártság évei alatt.

Odrade tudta, hogy Murbella fenyegetése mögött megfelelő testi képességek állnak, de ez pszichológiailag mégis hibás volt. Hogy megölje a szeretőjét? Nem valószínű.

Bellonda ugyanezen a vonalon gondolkodott. – Mit csinált, amikor demonstrálta a fizikai gyorsaságát? Ezt már láttuk.

– Tudja, hogy figyeljük.

A komszemek megmutatták, ahogy Murbella posztkoitális fáradtságát meghazudtolva kipattan az ágyból. Kápráztató sebességgel (sokkal gyorsabban annál, mint amit a Bene Gesserit valaha is elért) kirúgott a jobb lábával, és csak egy hajszállal Idaho feje előtt állította meg a mozdulatot.

Idaho az első mozdulatára kinyitotta a szemét. Félelem nélkül nézte; meg se rezzent.

Ez a csapás! Ha talál, halálos! Ezt elég egyszer látni ahhoz, hogy féljünk tőle. Murbella a központi kéreg közbeiktatása nélkül mozgott, úgy, mint a rovarok: a támadást az izomrándulás helyén váltották ki az idegek.

– Látod! – Murbella leeresztette a lábát, és lepillantott Idahóra.

Idaho mosolygott.

Odrade emlékeztette magát, hogy a Nővéreknél van Murbella három gyereke: mind lányok. A Nemesítési Mesternők fel vannak villanyozva. Egyszer majd az ebből a vonalból született Tisztelendő Anyák talán rendelkezni fognak a Tisztelet Matrónáinak ezzel a képességével.

Majd egyszer, ha ugyan lesz annyi időnk.

Odrade mégis osztozott a Nemesítési Mesternők izgalmában. Ez a sebesség! Együtt a Nővérek ideg-izom tréningjével, a hatalmas pranabindu-forrásokkal! Az, amit mindez együtt jelentett, szavak nélkül lappangott benne.

– Ezt nekünk csinálta, nem neki – mondta Bellonda.

Odrade ebben nem volt ilyen biztos. Murbella neheztelt az állandó figyelés miatt, de idővel hozzászokott. Sok cselekedetekor nyilvánvalóan elfeledkezett a komszemek mögött tartózkodó emberekről. A felvétel mutatta, hogyan tér vissza a helyére az ágyba, Idaho mellé.

– Korlátozás alá vettem ezt a felvételt – mondta Bellonda. – Megzavarhatja a tanoncokat.

Odrade bólintott. Szexuális függőség. A Tisztelet Matrónái képességeinek ez az aspektusa zavaró fodrokat vert a Bene Gesseritben, főleg a tanoncok között. Nagyon is szuggesztív. És a Káptalanház Nővérei javarészt ismerték Sheeana Tisztelendő Anyát, aki közülük egyedül gyakorolta ezen technikák némelyikét, dacolva azzal az általános félelemmel, hogy ez meggyengítheti őket.

"Nem szabad a Tisztelet Matrónáivá válnunk!" Bell mindig ezt mondogatta. Sheeana azonban jelentős irányítófaktort jelent. Tanít nekünk valamit Murebelláról.

Egy délután, amikor Murbellát egyedül, és láthatólag nyugalomban találta a nem-hajón, Odrade megpróbálkozott egy egyenes kérdéssel: – Idaho előtt egyikőtök sem érzett kísértést arra, hogy úgymond "kivegye a részét a mulatságból"?

Murbella mérges büszkeséggel vágott vissza: – Véletlenül kapott el!

Ugyanaz a düh, ami Idaho kérdéseikor látszik rajta. Odradénak ez jutott eszébe, amikor az asztala fölé hajolt, és előhívta az eredeti felvételt.

– Nézd, milyen dühösnek látszik – mondta Bellonda. – Hipnotransz-parancs az ilyenfajta kérdések megválaszolás ellen. A jóhíremet tenném erre.

– Az majd kijön a Fűszeragóniával – mondta Odrade.

– Ha ugyan hozzájut valaha is!

– A hipnotransz elvileg a mi titkunk.

Bellonda elrágódott a nyilvánvaló következtetésen. Egyetlen Nővér sem tért vissza azok közül, akiket kiküldtünk az eredeti Szétszóródással.

Nagy betűkkel írva állt az elméjükben: "Renegát Bene Gesseritekből lettek a Tisztelet Matrónái?" Erre sok minden utalt. De akkor miért folyamodtak a férfiak szexuális rabszolgaságba vetéséhez? Murbella történelmi jellegű fecsegése nem volt kielégítő. Minden ellentmond a Bene Gesserit tanításoknak.

– Tovább kell kutatnunk – erosködött Bellonda. – Az a kevés, amit tudunk, nagyon nyugtalanító.

Odrade kihallotta a hangjából az aggodalmat. Mekkora csábítást jelent ez a képesség? Nagyon nagyot. A tanoncok panaszkodtak, hogy azt álmodták: Tisztelet Matrónáivá váltak. Bellonda joggal aggódik.

Hozz létre vagy kelts fel ilyen féktelen erőket, és rettentően bonyolult érzéki fantáziákat építettél. Egész populációkat vezethetsz a vágyainál, a fantázia-projekcióinál fogva.

Ott van az a rettenetes erő, amit a Tisztelet Matrónái használni mernek. Tudja csak mindenki, hogy náluk van a vakító eksztázis kulcsa, és félig már megnyerték a csatát. Már csak az utalás is, hogy ilyen dolog létezik, a megadás kezdete. A Murbella szintjén lévő emberek abban a másik szervezetben talán nem értik ezt, de azok, akik a csúcson vannak... Lehetséges lenne, hogy gondatlanul, a mélyebb erők ismerete nélkül, csak úgy használnának ilyen roppant hatalmat? Ha ez a helyzet, hogyan csábultak el az első Szétszóródottak ebbe a zsákutcába?

Bellonda már korábban előállt egy hipotézissel:

Egy Tisztelet Matrónája és egy, a Szétszóródásban foglyul ejtett Tisztelendő Anya. – Üdvözöllek, Tisztelendő Anya. Szeretnénk, ha tanúja lennél az erőnk egy kisebb demonstrációjának – Közjáték: szexuális demonstráció, majd a Tisztelet Matrónái testi gyorsaságának bemutatása. Aztán melanzsmegvonás, és az adrenalin alapú fűszerpótló adagolása hipno-drogokkal együtt. Majd ebben a hipotetikus transzban megtörténik a Tisztelendő Anya bevésése.

Ez a melanzsmegvonás szelektív kínjaival párosulva (vélte Bell) elegendő lehetett ahhoz, hogy az áldozat megtagadja eredetét.

A Sors kegyelmére! Az eredeti Tisztelet Matrónái mind Tisztelendő Anyák voltak? Merjük kipróbálni ezt az elméletet saját magunkon? Mit tudhatunk meg erről a nem-hajóban élő pártól?

Két információforrás hevert a Nővérek figyelő szemei előtt, de még meg kellett találni a kulcsot.

Férfi és nő többé már nem csak szaporodótárs, már nem nyújtanak egymásnak támaszt és vigaszt. Valami új lépett be. A tétek megnövekedtek.

A dolgozóasztalon pergő komszem-felvételen Murbella mondott valamit, ami felkeltette a Főtisztelendő Anya figyelmét.

– Mi Tisztelet Matrónái tettük ezt saját magunkkal! Senki mást nem lehet hibáztatni.

– Hallottad ezt? – kérdezte Bellonda.

Odrade élesen megrázta a fejét; minden figyelmével a párbeszédre akart koncentrálni.

– Rólam nem mondható el ugyanez – ellenkezett Idaho.

– Ez üres kifogás – vádaskodott Murbella. – Szóval téged arra kondicionált a Tleilax, hogy csapdába ejtsd az első bevésőt, akivel találkozol!

– És hogy megöljem – tette hozzá Idaho. – Ez volt a szándékuk.

– De te még csak meg sem próbáltál megölni engem. Nem mintha lett volna esélyed rá.

– Épp akkor... – Idaho elhallgatott, és önkéntelenül a komszemek felé sandított.

– Vajon mit akart itt mondani? – tűnődött Bellonda. Ki kell derítenünk!

Odrade azonban továbbra is némán figyelte a fogoly párt. Murbella meglepő éleslátásról tett tanúságot. – Úgy gondolod, hogy véletlen baleset folytán kaptál el engem, amihez semmi közöd?

– Pontosan.

– Én viszont látok benned valamit, ami elfogadta ezt az egészet! Nem egyszerűen csak sodródtál a kondicionálásoddal. A képességeid végső határáig teljesítettél.

Befelé forduló tekintet felhőzte be Idaho szemét. Hátravetette a fejét, és megfeszítette mellizmait.

– Ez mentát-kifejezés! – rikkantotta Bellonda.

Odrade minden elemzője ezt sugallta, de előbb még ki kell húzniuk egy beismerő vallomást Idahóból is. Ha mentát, miért tartja vissza ezt az információt?

A többi dolog miatt, ami az ilyen képesség ékkel jár. Tart tőlünk, méghozzá joggal.

Murbella vicsorogva mondta: – Rögtönöztél, és tökéletesítetted azt, amit a Tleilax csinált veled. Volt valami benned, ami egyáltalán nem panaszkodott!

– Így bánik el a saját bűntudatos érzéseivel – mondta Bellonda. – Hinnie kell abban, hogy ez igaz, máskülönben Idaho nem kaphatta volna el.

Odrade beharapta a száját. A kép szórakozottnak mutatta Idahót. – Talán mindkettőnkkel ugyanez a helyzet.

– Te nem hibáztathatod a Tleilaxot, én pedig a Tisztelet Matrónáit.

Tamalane lépett be a szobába, és leült a szék-kutyájára Bellonda mellé. – Látom, titeket is érdekel – intette a kivetített alakok felé.

Odrade lekapcsolta a képet.

– Az axoloti tartályainkat ellenőriztem – mondta Tamalane. – Az az átkozott Scytale létfontosságú információkat tartott vissza.

– De ugye az első gholánkkal nincs semmi baj? – kérdezte Bellonda.

– A Sukjaink semmit sem találtak.

Odrade szelíden mondta: – Scytale kénytelen tartogatni néhány alku-alapot.

Mindkét oldal egy ábrándot dédelgetett: Scytale fizetett a Bene Gesseritnek, amiért megmentették a Tisztelet Matrónáitól, és menedéket adtak nekik a Káptalanháznál. De azok a Tisztelendő Anyák, akik tanulmányozták, tudták, hogy valami más is hajtotta még az utolsó Tleilaxi Mestert.

Okos, okos a Bene Tleilax. Sokkal okosabb, mint gyanítottuk. És bemocskoltak minket az axolotl-tartályaikkal. Már maga a szó, "tartály", egyike a megtévesztéseiknek. Mi melegített amniotikus folyadékkal teli konténereket képzeltünk el, melyek összetett gépezettel másolják le (finom, diszkrét és ellenőrizhető módon) az anyaméh működését. A tartállyal minden rendben! De ami benne van!

A tleilaxiak megoldása ennél direktebb volt. Használd az eredetit. A természet ezt már kidolgozta az eonok folyamán. A Bene Tleilaxnak csak hozzá kellett tenni ehhez a saját ellenőrzőrendszerét, és a saját módszerét a sejtben tárolt információ replikációjára.

"Isten Nyelve", Scytale így nevezte. A Sátán Nyelve találóbb elnevezés lenne.

Visszacsatolás. A sejt irányította a saját mehet. Ez nagyjából ugyanaz volt, amit egy megtermékenyített petesejt amúgy is megtett. A Tleilax csak finomított rajta.

Odradéból egy sóhaj szakadt ki, mire a másik kettő éles pillantást vetett rá. A Főtisztelendő Anyának új gondjai vannak?

Az nyugtalanít, amit Scytale elárult. És az, amit ezek az információk tettek velünk. Ó, hogy ódzkodtunk a "lealacsonyodástól". Aztán jöttek az ész-ürügyek. És tudtuk, hogy lehet találni észérveket! "Ha nincs más megoldás. Ha ez létrehozza a gholákat, akikre oly égető szükségünk van. Bizonyára akadnak majd önkéntesek." Akadtak! Önkéntesek!

– Álmodozol! – morgott Tamalane. Bellondára pillantott, és mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát.

Bellonda arcára puha nyájasság költözött; ez gyakori jele volt annak, hogy sötét hangulatba került. A hangja alig volt több torokhangú suttogásnál: – Erősen szorgalmazom, hogy szabaduljunk meg Idahótól. Ami pedig azt a tleilaxi szörnyeteget illeti...

– Miért burkolsz egy ilyen javaslatot eufémizmusokba? – kérdezte Tamalane.

– Akkor hát öljétek meg! A tleilaxit pedig alá kell vetni mindenféle elképzelhető meggyőzési módszernek, amit...

– Fejezzétek be, mind a ketten! – adta ki a parancsot Odrade.

Futólag a homlokára tapasztotta a tenyerét, aztán kitekintett az íves ablakon, és kinti jeges esőt szemlélte. Az Időjárásszabályozás újabb hibákat követ el. Nem lehetet hibáztatni őket, az emberek azonban semmit sem gyűlölnek jobban a kiszámíthatatlanságnál. "Természetesnek akarjuk!" Bármit is jelentsen ez.

Amikor rátörtek ezek a gondolatok, Odrade olyan létre vágyott, ami az általa kellemesnek talált rendre korlátozódik: egy sétára a gyümölcsösben. Ezt minden évszakban élvezte. Egy csöndes este a barátaival, tapogatózó beszélgetések azokkal, akik iránt melegséget érez. Vonzalom? Igen. A Főtisztelendő Anya sok mindent mert – még a társait szeretni is. És jó ételek olyan italokkal, melyek az ízek élénkítésére lettek kiválasztva. Erre is vágyott. Milyen jó is játszani a falatokkal a szájpadláson. Aztán később... igen, később – a jó meleg ágy egy gyengéd partnerrel, aki érzékeny az ő igényeire, és akinek szükségleteire ő is fogékony.

Persze ez javarészt lehetetlen. A felelősség! Micsoda súlyos szó. Hogy éget.

– Kezdek éhes lenni – mondta Odrade. – Iderendeljem az ebédet?

Bellonda és Tamalane rámeredtek. – Még csak fél tizenkettő van – vetette ellene Tamalane.

– Igen vagy nem? – kérdezte Odrade.

Bellonda és Tamalane összenéztek. – Ahogy akarod – mondta végül Bellonda.

Volt a Bene Gesseritben egy mondás (Odrade is ismerte), hogy a Nővérek dolgai simábban mennek, ha a Főtisztelendő Anya gyomra elégedett.

Odrade a magánkonyhájára hangolta az interkomot. – Ebédet kérek három személyre, Duana. Valami különlegeset. Válaszd ki te.

Az ebéd, amikor megérkezett, olyan fogásnak bizonyult, amit Odrade különösen szeretett: borjúhúsos egytálétel. Duana csínján bánt a fűszerekkel, csak egy kis rozmaringot tett a húsra, a zöldségek pedig nem voltak túlfőzve. Kitűnő.

Odrade minden falatot kiélvezett. A másik kettő csak gépiesen lapátolt.

Vajon ez is az egyik oka annak, hogy én FőtisztelendőAnya vagyok, ők pedig nem?

Miközben egy tanonc eltakarított az ebéd maradványait, Odrade felvetette az egyik kedvenc kérdését: – Milyen pletykák járják a közös helyiségekben, meg a tanoncok között?

Még jól emlékezett a saját tanonc-napjaira, amikor csak úgy csüggött az idősebbek szaván: nagy igazságokat várt, de ehelyett jobbára fecsegést hallott Ikszipszilon Nővérről, vagy Zé Proktor legújabb gondjairól. Persze néha felemelkedtek a korlátok, és fontos adatok is kiszivárogtak.

– Túl sok tanonc beszél arról, hogy ki akar menni az új Szétszóródással – recsegte Tamalane. – Mint a patkányok a süllyedő hajón.

– Újabban megnőtt az érdeklődés az Archívum iránt – mondta Bellonda. – Azok a Nővérek, akik többet tudnak, megerősítést keresnek – hogy ebben vagy abban a tanoncban erős Siona génjel van-e.

Odrade ezt felettébb érdekesnek találta. Közös Atreides-ősük a Zsarnok idejéből, Siona Ibn Fuad al-Seyefa Atreides átadta utódainak azt a képességet, hogy rejtve maradjanak a jövőbelátó keresők elől. Mindenki, aki szabadon járt a Káptalanházban, rendelkezett ezzel az öröklött védettséggel.

– Erős jel? – kérdezte Odrade. – Kételkednek abban, hogy az illetők védettek?

– Bizonyosságot akarnak – morogta Bellonda. – Visszatérhetek Idahóra? Benne meg van ez a genetikai jel, és még sincs meg. Ez aggaszt engem. Egyes sejtjeiben miért nincs meg a Siona-jel? Mit művelt vele a Tleilax?

– Duncan tisztában van a veszélyekkel, és nincsenek öngyilkos hajlamai – vélte Odrade.

– Fogalmunk sincs, micsoda – panaszolta Bellonda.

– Valószínűleg mentát, és mindnyájan tudjuk, hogy ez mit jelentene – szólt Tamalane.

– Azt megértem, hogy miért tartjuk Murbellát – mondta Bellonda. – Értékes információkat hordoz. De Idaho és Scytale...

– Ebből elég! – csattant fel Odrade. – A házőrzők, néha sokat ugatnak!

Bellonda zsörtölődve fogadta a legorombítást. Házőrző. Ez a Bene Gesserit-neve azoknak a Nővéreknek, akik állandóan figyelnek, nehogy elsekélyesedjenek. Ez a tanoncok számára nagyon nehéz, mindazonáltal része a Tisztelendő Anyák életének.

Odrade egy délután elmagyarázta ezt Murbellának, mikor kettesben voltak a nem-hajó szürkefalú kihallgatószobájában. Közel álltak egymáshoz, szemtől szembe. Meglehetősen kötetlen és intim hangulatban. Már amennyire a figyelő komszemek között lehetett.

Házőrzők – mondta Odrade Murbella kérdésére. – Ez csak ezt jelenti, hogy egymás böglyei vagyunk. Ne vedd többnek annál, ami. Ritkán akadékoskodunk. Egy egyszerű szó is elég.

Murbella, akinek undor ült ki az arcára, és zöld szemével vadul meredt a másikra, nyilvánvalóan azt gondolta, hogy Odrade valami közös jelzésre céloz, egy szóra vagy mondásra, amit a Nővérek ilyen helyzetben használnak.

– Milyen szó?

– Bármilyen, a mindenit! Bármilyen alkalmas szó. Ez olyan, mint egy kölcsönös reflex. Van egy közös titkunk, ami egy idő után már nem is zavar minket. Örülünk neki, mert éberen tart minket.

– És engem is figyelni fogtok, ha Tisztelendő Anya leszek?

– Szükségünk van a házőrzőinkre. Nélkülük gyengébbek lennénk.

– Ez elnyomásnak hangzik.

– Mi nem érezzük annak.

– Szerintem ez egyszerűen undorító – pillantott fel Murbella a mennyezeten csillogó lencsére. – Mint azok az átkozott komszemek.

– Vigyázunk magunkra, Murbella. Ha Bene Gesseritté lettél, biztos lehetsz abban, hogy egész életedben karbantartanak.

– Kényelmes skatulya – vicsorogta Murbella.

Odrade lágyan mondta: – Egészen másról van szó. Egész életedben kihívást kapsz. A képességeid végső határaival fizetsz a Bene Gesseritnek.

– Házőrzők!

– Mindig figyelünk egymásra. Egyesek közülünk hatalmi pozíciókban időnként lehetnek tekintélyelvűek, még akár bizalmaskodók is, de csak egy olyan pontig, amit pontosan meghatároznak a pillanat követelményei.

– Sosem lehetnek igazán kedvesek vagy gyengédek, mi?

– Ez a szabály.

– Vonzalomról még talán lehet szó, de szeretetről, szerelemről nem?

– Mondtam, hogy ez a szabály – És Odrade tisztán látta a reakciót Murbella arcán: "Tessék! Azt fogják követelni, hogy adjam fel Duncant!"

– Tehát a Bene Gesseritben nincs szerelem – Milyen szomorú a hangja. Murbella számára még van remény.

– Néha előfordul – mondta Odrade – de a Nővéreim aberrációként kezelik.

– Tehát az, amit én Duncan iránt érzek, aberráció?

– És a Nővérek ekként is akarják majd kezelni.

– Kezelni! Javítóterápia a szenvedőnek!

– A szerelem a Nővérek szemében a rothadás jele.

– Én benned is látom a rothadás jeleit!

Mintha követné Odrade gondolatait, Bellonda félbeszakította a Főtisztelendő Anya álmodozását: – Az a Tisztelet Matrónája sosem fogja elkötelezni magát mellettünk! – Bellonda letörölte az ebéd egy visszamaradt morzsáját a szájáról. – Csak az időnket vesztegetjük, amikor a szokásainkra tanítjuk.

Bell legalább már nem hívja Murbellát "lotyó"-nak, gondolta Odrade. Ez kifejezett haladás.

Minden kormányzatnak meg kell küzdenie egy vissza-visszatérő problémával: a hatalom vonzza a patologikus személyiségeket. Nem arról van szó, hogy a hatalom korrumpál, hanem arról, hogy mágnesként magához húzza a korrumpálhatókat. Az ilyen emberek hajlamosak megittasulni az erőszaktól, és hamar rabjaivá válnak ennek az állapotnak.

Missionaria Protectiva, QIV szöveg (decto)

Rebekka úgy térdepelt a sárga padlón, ahogy megparancsolták neki. Nem mert feltekinteni a Hatalmas Tisztelet Matrónájára, aki oly távoli magasságban, oly veszedelmesen trónolt fölötte. Rebekka két órát várakozott itt, majdnem a terem közepén, míg a Hatalmas Tisztelet Matrónája és társai elfogyasztották az alázatos szolgák által feltálalt ebédet. Rebekka jól megjegyezte a szolgák modorát, és utánozta őket.

A szemüregei még mindig égtek a transzplantoktól, amiket a Rabbi ültetett be alig egy hónapja. Ezeknek a szemeknek kék volt az írisze és fehér az udvara: semmi nem utalt a Fűszeragóniára. Ez azonban csak időleges védelmet nyújtott. Alig egy év alatt az új szemek is teljesen bekékülnek.

A szemei fájdalma volt a legkisebb problémája. Egy szerves implant kimért melanzs-dózisokat adagolt neki, hogy rejtse függőségét. A beletárolt készlet körülbelül hatvan napra volt elég. Ha a Tisztelet Matrónái ennél hosszabb ideig tartják fogva, akkor a fűszermegvonás olyan kínokkal fog járni, amihez képest az eredeti Fűszeragónia semmiség lesz. A legyeszedelmesebb dolog azonban a shere volt, ami a fűszerrel együtt adagolódott a szervezetébe. Ha ezek a nők észreveszik ezt, akkor egészen biztosan gyanút fognak.

Jól csinálod. Légy türelemmel. Ez egy Más Emlék volt a lampadasi sokadalomból. A hang lágyan zengett a fejében. Mintha Lucilla szólt volna, de Rebekka nem volt biztos benne.

Ez a hang jó ismerősévé lett az Osztozás óta eltelt hónapok alatt, amikor is "a Mohalatád Szószólója"-ként bejelentkezett. Ezek a lotyók nem vehetik fel a versenyt a mi tudásunkkal. Ezt ne feledd, és meríts belőle bátorságot.

A Belső Mások jelenléte – akik egyáltalán nem vonták el a figyelmét a kinti eseményekről – áhítatos félelemmel töltötte el Rebekkát. Mi szimuláramlásnak hívjuk, mondta a Szószóló. A szimuláramlás megsokszorozza a tudatodat. Mikor megpróbálta ezt elmagyarázni a Rabbinak, a Rabbi dühösen reagált.

– Tisztátalan gondolatok rontottak meg!

A Rabbi dolgozószobájában voltak, késő este. "Időt lopunk a számunkra kiszabott napokból", mondta a Rabbi. A dolgozószoba egy földalatti helyiség volt, melynek falait régi könyvek, riduli kristályok, tekercsek borították. A szobát a legjobb ixi szerkezetek védték mindenféle szondától, és a Rabbi emberei még javítottak is az ixi gépeken.

Rebekka ilyenkor leülhetett az asztal mellé, míg a Rabbi hátradőlt ősrégi székében. Az alacsonyan lebegő parázsgömb régies hangulatú sárga fényt vetett a szakállas arcra, és megcsillant a szemüvegen, amit a Rabbi szinte hivatali jelvényként viselt.

Rebekka zavart tettetett. – De hát azt mondtad, hogy kötelességünk volt megmenteni ezt a lampadasi kincset. Hát nem volt mindig tisztességes velünk a Bene Gesserit?

Látta az aggodalmat a Rabbi tekintetében. – Hallottad, mit mondott Lévi tegnap arról, hogy mik itt a kérdések. Miért jött hozzánk a Bene Gesserit boszorkány? Ezt kérdezik.

– A történetünk következetes és hihető – ellenkezett Rebekka. – A Nővérek olyan módszereket tanítottak nekünk, amin még az Igazmondók sem látnak át.

– Nem tudom... nem tudom – csóválta a fejét szomorúan a Rabbi. – Mi a hazugság? Mi az igazság? Saját szájunkkal mondjuk ki magunkra a kárhozatot?

– Egy pogromot előzünk meg ezzel, Rabbi! – Ez általában megerősítette a Rabbit a döntésében.

– Kozákok! Igen, igazad van, lányom. Kozákok minden korban voltak, és nem mi vagyunk az egyetlenek, akik megszenvedik kancsukáikat és kardjaikat, amikor öldökléssel a szívükben berúgtatnak a faluba.

Furcsa, gondolta Rebekka, hogyan tudja a Rabbi azt a benyomást kelteni, mintha ezek az események nemrégiben történtek volna, és a Rabbi a saját szemével látta volna. Soha nem megbocsátani, sohasem felejteni. Lidice csak tegnap volt. Milyen hatalmas dolog ez a Titkos Izrael emlékezetében. Pogrom! Folyamatosságában majdnem épp olyan erős, mint azok a Bene Gesserit-jelenlétek, amelyeket a tudatában hordoz. Majdnem. Ennek áll ellen a Rabbi, mondogatta magának Rebekka.

– Attól tartok, hogy elragadtak tőlünk – mondta a Rabbi. – Mit tettem veled? Mit? És mindent a tisztesség nevében.

Azokra a készülékekre pillantott a dolgozószoba falán, melyek a farm körül elhelyezkedő függőleges tengelyű szélerőművek éjszakai energia-felhalmozását mutatták. A műszerek szerint a forgók jártak, és gyűjtötték az energiát másnapra. Ez a Bene Gesserit ajándéka volt: szabadság Ixtől. Függetlenség. Milyen különös szó.

Anélkül, hogy Rebekkára nézett volna, folytatta: – Ez a Más Emlék-dolog nagyon bonyolult nekem, mindig is az volt. Az emlékeknek bölcsességet kellene hozniuk, de nem hoznak. Az a lényeg, hogyan rendezzük az emlékeket, és hol alkalmazzuk a tudásunkat.

Megfordult, és Rebekkára nézett. Arca az árnyékba merült. – Mi ez, amiről azt mondod, hogy ott van benned? Ez, akire Lucillaként gondolsz?

Rebekka látta, hogy a Rabbinak jólesik kimondani Lucilla nevét. Ha Lucilla beszélni tud a Titkos Izrael egyik leányán keresztül, akkor megél, és nincs elárulva.

Rebekka lesütötte a szemét. – Azt mondja, hogy itt vannak bennünk ezek a belső képek, hangok és érzések, amelyek parancsra, vagy szükség esetén maguktól jönnek elő.

– Szükség esetén! És a test érzékeinek jelentésein kívül mi az, ami ott lehetett, ahol neked nem lett volna szabad lenned, és nem lett volna szabad rossz dolgokat tenned?

Más testek, más emlékek, gondolta Rebekka. Most, hogy már része volt benne, tudta, hogy önként sosem válna meg tőle. Talán valóban Bene Gesseritté lettem. Persze ő ettől fél.

– Mondok neked valamit – szólt a Rabbi. – Ez az "élő tudatok létfontosságú összefonódása", ahogy ők nevezik, semmi, amíg nem tutod, hogyan futnak ki a saját döntéseid fonalakként a többiek életébe.

– Mások reakcióiban látni a tetteinket, igen, a Nővérek is így vélekedednek.

– Ez bölcsesség. Mit mond a hölgy, mi a céljuk?

– Befolyásolni az emberiség érését.

– Hmmm. És úgy véli, hogy az események nincsenek kívül az ő befolyásán, csak az érzékein. Ez majdnem bölcs. De az érés... ó, Rebekka. Összeütközünk egy magasabb tervvel? Joga van az embernek korlátozni Jahve természetét? Azt hiszem, II. Leto megértette ezt. Az a hölgy benned pedig tagadja.

– Azt mondja, hogy II. Leto átkozott zsarnok volt.

– Az volt, de már előtte is voltak bölcs zsarnokok, és kétségtelenül utána is lesznek.

– Shaitannak hívták.

– Megvolt benne a Sátán saját hatalma. Ebben a félelmükben és is osztozom. Nem volt olyan jövőbelátó, mint amennyire megkötő. Rögzítette annak az alakját, amit látott.

– A hölgy is ezt mondja. De azt is mondja, hogy lényegüket őrizte meg.

– Megint majdnem bölcsek.

A Rabbi hatalmasat sóhajtott, megint a falon függő műszerekre nézett. Energia a holnapnak.

Visszafordult Rebekkához. A lány megváltozott. A Rabbi kénytelen volt tudatára ébredni ennek. Rebekka nagyon hasonló lett a Bene Gesseritekhez. Ez érthető volt. Az elméje tele lett azzal a rengeteg emberrel a Lampadasról. De ők nem gadaréni gazemberek, akiket bele lehet hajtani a tengerbe az ördögi dolgaikkal együtt. Én pedig nem vagyok új Jézus.

– Ez, amit Odrade Főtisztelendő Anyáról mondanak – hogy gyakran a pokolba kívánja a saját Archivistáit, és velük együtt az Archívumot is. Micsoda dolog! Az Archívum nem olyan, mint azok a könyvek, amiben mi a bölcsességünket őrizzük?

– Akkor én Archivista vagyok, Rabbi?

A kérdés megzavarta a Rabbit, de rá is világított a problémára. Elmosolyodott. – Mondok neked valamit, leányom. Elismerem, hogy kissé szimpatizálok ezzel az Odradéval. Az Archivistákkal kapcsolatban mindig van valami morognivaló.

– Ez bölcsesség, Rabbi? – Milyen félénken kérdezte!

– Hidd el nekem, leányom, hogy az. Milyen gondosan nyomja el egy Archivista az ítélet legkisebb jelét is. Egyik szó a másik után. Micsoda gőg!

– Hogyan választják ki, hogy melyik szót használják, Rabbi?

– Ó, hát beléd is szállt egy kis bölcsesség, leányom. Ezek a Bene Gesseritek azonban még nem érték el a bölcsességet, és a természetük akadályozza meg ezt.

Rebekka látta ezt a Rabbi arcán. Próbál engem kételyekkel felfegyverezni ezekkel az életekkel szemben, amelyeket hordozok.

– Hadd mondjak el neked egy dolgot a Bene Gesseritről – mondta a Rabbi. De aztán semmi sem jutott az eszébe. Egy szó sem, egy bölcs tanács sem. Ez évek óta nem történt meg vele. Csak egy út állt nyitva előle: hogy a szívéből beszéljen.

– Talán már túl régen vannak úton Damaszkusz felé egyetlen vakító fényvillanás nélkül, Rebekka. Azt mondogatják, hogy az emberiség javáért tevékenykednek. Én valahogy ezt nem látom bennük, és azt sem hiszem, hogy a Zsarnok látta volna.

Mikor Rebekka válaszolni akart, a Rabbi felemelt kézzel elhallgattatta. – Érett emberiség? Ez a céljuk? Hát nem az érett gyümölcsöt szedik le és eszik meg?

Az Elágazás Nagytermének padlóján Rebekkának ezek a szavak jutottak az eszébe, és a szavak megszemélyesüléseit nem azoknak az életében látta, akiket megőrzött, hanem foglyulejtői cselekedeteiben.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája befejezte az evést. Beletörölte a kezét az egyik szolga köpenyébe.

– Jöjjön közelebb – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

Fájdalom markolt Rebekka bal vállába, és előrelökte. A Logno nevű egy vadász lopózásával termett mögötte, és egy tolóösztökét vágott a fogoly húsába.

Nevetés visszhangzott végig a termen.

Rebekka nagy nehezen lábra állt, és mindig épp az ösztöke előtt maradva lábon érkezett a Hatalmas Tisztelet Matrónájához felvezető lépcsőhöz, ahol is az ösztöke megállította.

– Térdre! – Logno újabb taszajtással adott hangsúlyt a parancsnak.

Rebekka térdre roskadt, és egyenesen felfelé bámult a lépcsőre. A sárga burkolólapokon apró karcolások látszottak. Ezek a tökéletlenségek valahogy megnyugtatták.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája megszólalt: – Hagyd, Logno. Nekem válaszok kellenek, nem visongás – Aztán Rebekkához fordult: – Néz rám, asszony!

Rebekka felemelte a tekintetét, és belenézett a halál arcába. Milyen jelentéktelen arc a benne rejlő fenyegetéshez képest. Olyan... egyenletes vonású. Majdhogynem egyszerű. Milyen kicsi test. Ez csak fokozta Rebekka veszélyérzetét. Micsoda ereje lehet ennek a kicsi asszonynak, hogy uralkodhat ezen a szörnyű népen.

– Tudod, miért vagy itt? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

Rebekka a legalázatosabb hangján felelte: – Azt mondták, ó Hatalmas Tisztelet Matrónája, hogy az Igazmondó szerelméről és egyéb gammui dolgokról akarsz tőlem hallani.

– Összeálltál egy Igazmondóval! – Ez vád volt.

– Már meghalt, Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– Nem, Logno! – Ez az ösztökés segítőnek szólt. – Ez a szerencsétlen nem ismer minket. Most állj félre, Logno, oda, ahol nem zavar a rámenősséged.

– Csak akkor beszélhetsz, ah kérdezlek, vagy ha megparancsolom, nyomorult! – rikoltotta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

Rebekka összehúzta magát.

A Szószóló suttogni kezdett Rebekka fejében: Ez már majdnem a Hang volt. Vigyázz.

– Ismertél valaha is valakit azok közül, akik Bene Gesseritnek nevezik magukat? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

Most már tényleg! – Mindenki találkozott már a boszorkányokkal, Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– Mit tudsz róluk?

Hát ezért hozatott ide.

– Csak azt, amit hallottam, Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– Bátrak?

– Azt mondják, hogy igyekeznek kerülni a kockázatot, Hatalmas Tisztelet Matrónája.

Méltó vagy hozzánk, Rebekka. Ez a mintázata ezeknek a lotyóknak. A márvány a maga megfelelő csatornáján gurul le a lejtőn. Azt hiszik, hogy utálsz minket.

– Gazdag a Bene Gesserit? – kérdezte a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– Azt hiszem, a boszorkányok hozzád képest szegények, Hatalmas Tisztelet Matrónája – felelte Rebekka.

– Ezt miért mondod? Ne csak azért beszélj, hogy nekem hízelegj!

– De Tisztelet Matrónája, tudtak volna a boszorkányok egy hatalmas hajót küldeni a Gammuról, csak azért, hogy engem idehozzanak? És hol vannak most? Elrejtőznek előled.

– Csakugyan, hol vannak? – kérdezte a Tisztelet Matrónája.

Rebekka vállat vont.

– Ott voltál a Gammun, amikor az általuk Basharnak nevezett egyén elszökött előlünk? – tette föl a kérdést a Tisztelet Matrónája.

Tudja, hogy ott voltam. – Ott voltam, Hatalmas Tisztelet Matrónája, és hallottam a történeteket. De nem hiszem el őket.

– Azt hidd, amit mi parancsolunk, nyomorult! Milyen történeteket hallottál?

– Azt, hogy szemmel követhetetlen gyorsasággal mozgott. Hogy rengeteg... embert ölt meg puszta kézzel. Hogy ellopott egy nem-hajót, és kimenekült a Szétszóródásba.

– Hidd csak azt, hogy kimenekült, nyomorult – Hogy fél! Nem tudja leplezni a remegését.

– Mesélj az Igazmondóról – parancsolta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– Hatalmas Tisztelet Matrónája, én nem értem az Igazmondót. Én csak az én Shoelem, az én férjem szavait ismerem. Az ő szavait elmondhatom, ha kívánod.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája elgondolkodott ezen, és végignézett tanácsosain és segédein, akiken kezdtek az unalom jelei mutatkozni. Miért nem öli meg egyszerűen ezt a nyomorultat?

Rebekka látta az erőszak sárga foltjait a Matróna szemében, és magába húzódott. Most a becenevén, Shoelként gondolt a férjére, és a szavai megnyugtatták. Shoel már gyerekként tanújelét adta "megfelelő tehetségének". Egyesek ezt ösztönnek hívták, de Shoel sosem használta ezt a szót. "Bízz a zsigeri megérzéseidben. A tanáraim mindig ezt mondták."

Ez olyan földhözragadt kifejezés volt, amit Shoel általában azért használt, hogy lerázza azokat, akik az "ezoterikus rejtélyt" jöttek keresni.

– Nincs titok – mondotta Shoel. – Ugyanúgy edzés és kemény munka, mint minden más. Gyakorlod azt, amit "kis észrevételnek" neveznek, azt a képességet, hogy nagyon kis változásokat is meglássunk az emberi reakciókban.

Rebekka látott is ilyen kis reakciókat azokban, akik most lebámultak rá. Azt akarják, hogy meghaljak. De miért?

A Szószólónak volt tanácsa. A nagyok szeretik fitogtatni a hatalmukat mások felett. Nem tudja, mit akarnak mások, de azt, amit ő gondol, nem akarják.

– Hatalmas Tisztelet Matrónája – próbálkozott Rebekka. – Te oly gazdag és hatalmas vagy. Biztosan lenne egy olyan alantasabb állás, ahol a szolgálatodra lehetnék.

– A szolgálatomba akarsz lépni? – Micsoda ördögi vigyor!

– Boldoggá tennél vele, Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– Én nem azért vagyok itt, hogy téged boldoggá tegyelek.

Logno előrelépett. – Akkor tegyük magunkat boldoggá, Dáma. Játszadozzunk el ezzel a...

– Csend! – Ó, ez hiba volt, hogy a bizalmas nevén szólította itt, a többiek előtt.

Logno visszahúzódott, és majdnem elejtette az ösztökét.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája narancsszín dühvel meredt Rebekkára. – Visszamész nyomorúságos életedbe a Gammura, nyomorult. Nem öllek meg. Az kegy lenne. Miután láttad, mit nyújthatnánk neked, éld az életed enélkül.

– Hatalmas Tisztelet Matrónája! – tiltakozott Logno. Gyanakszunk arra, hogy...

– Én rád gyanakszom, Logno. Küldd vissza őt, élve! Hallottad? Gondolod, hogy nem találjuk meg még egyszer, ha szükségünk lesz rá?

– Nem gondolom, Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– Rajtad tartjuk a szemünket, nyomorult – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

Csali! Úgy gondol rád, mint egy nagyobb vad elfogásának eszközére. Milyen érdekes. Ennek itt van feje, és erőszakos természete ellenére használja is. Hát így kerülhetett hatalomra.

Visszafelé a Gammura, egy kicsi, bűzös helyiségben a valamikori Liga-hajón Rebekka elgondolkozott szorult helyzetén. A lotyók nyilván nem számítottak rá, hogy félreérti a szándékukat. De... talán mégis. Alázat, remegés. Ebben élvezkednek.

Tudta, hogy ez egy kicsit Shoelje Igazmondójából is jön, nem csak a lampadasi tanácsadóktól.

– Rengeteg kicsi megfigyelést halmozol fel, amit éreztél, de sosem tudatosul benned – mondta egyszer Shoel. Ezek összegyűlve különféle dolgokat mondanak neked, de nem olyan nyelven, amit bárki is beszél. A nyelv nem szükséges.

Rebekka azt hitte, hogy ennél furcsább dolgot még sohasem hallott, de ez még az Agónia előtt volt. Éjszaka az ágyban, a sötétség nyugalmában, a szerető test érintésében szó nélkül csinálták, amit csináltak, de szavak is elhangzottak.

– A nyelv akadályoz – mondta akkor Shoel. – Megtanulod olvasni a saját reakcióidat. Néha találsz szavakat a leírására... néha... nem.

– Nincsenek szavak? Még a kérdésekhez sem?

– Szavakat akarsz, nem? Mik ezek? Bizalom. Hit. Igazság. Tisztesség.

– Ezek jó szavak, Shoel.

– De nem találnak célba. Ne hagyatkozz rájuk.

– Akkor te mire hagyatkozol?

– A saját belső reakcióimra. Magamban olvasok, nem az előttem lévő személyben. Mindig felismerem a hazugságot, mert vissza akarom fordítani a hazugra.

– Hát így csináljátok! – veregette Rebekka Shoel csupasz karját.

– Mások másképp csinálják. Hallottam valakiről, aki azt mondta: felismeri a hazugságot, mert szeretne összefogózni a hazuggal, és sétálni vele, hogy megvigasztalja. Azt lehetne hinni, hogy ez értelmetlen, mégis működik.

– Szerintem nagyon is bölcs, Shoel – A szerelem beszélt. Rebekka nem igazán tudta, mit akart mondani Shoel.

– Drága szerelmem – ringatta Shoel a karjában Rebekka fejét. – Az Igazmondóknak van egy olyan Igazságérzetük, ami ha egyszer felébredt, mindig működik. Kérlek, ne mondd, hogy bölcs vagyok, amikor a szerelmed beszél.

– Ne haragudj, Shoel – Rebekka szerette Shoel karjának illatát, és belefúrta fejét a könyökhajlatába. – De szeretnék mindent tudni, amit te tudsz.

Shoel kényelmesebb helyre igazította a fejét. – Tudod, mit mondott a Harmadik Fázis-béli tanárom? "Ne tudj semmit! Tanulj meg teljesen naiv lenni!"

A lány megdöbbent. – Egyáltalán semmit se tudjunk?

– Mindent tiszta lappal kell megközelíteni, hogy semmi sincs rajtad vagy benned. Bármi is jön, az maga íródjék fel oda.

Rebekka kezdte érteni. – Semmi ne befolyásolja.

– Úgy van. Te vagy az eredeti tudatlan vadember, aki olyannyira kifinomulatlan, hogy az már visszanyúlik a végső kifinomultságba. Mondhatni, anélkül találsz rá, hogy keresnéd.

– Ez most aztán tényleg bölcs volt, Shoel. Fogadni mernék, hogy te voltál a legjobb tanítványuk, a leggyorsabb, a leg...

– Én azt gondoltam, hogy az egész egy végeérhetetlen értelmetlenség.

– Ugyan!

– Egészen addig a napig, amíg észre nem vettem magamban egy kis rándulást. Nem izommozdulat volt, vagy bármi egyéb, amit valaki más észrevehetett volna. Csak egy... rándulás.

– Hol?

– Nem tudom elmondani. De a Negyedik Fázisom tanára felkészített rá. "Finoman fogd meg. Gyengéden."

Az egyik diák azt hitte, hogy az igazi kezünkre gondol. Ó, hogy nevettünk.

– Ez gonosz dolog volt – Rebekka megérintette Shoel arcát, és érezte a kezdődő borostát. Késő volt, a lány mégsem volt álmos.

– Gondolom, tényleg gonosz volt. De amikor jött a rándulás, felismertem. Azelőtt sosem éreztem ilyet. Meg is lepett, mert amikor felismertem, rájöttem, hogy egész végig ott volt. Az Igazságérzetem rándult meg.

Rebekka úgy gondolta, hogy saját magában is érzi mozgolódni az Igazságérzetet. A Shoel hangjában rejlő csoda felkeltett valamit.

– Akkor már az enyém volt – mondta Shoel. – Hozzám tartozott, én pedig hozzá. Soha többet nem váltunk el egymástól.

– Milyen csodálatos lehet – Áhitat és irigység.

– Nem! Vannak, akik utálják. Ha így látjuk az embereket, az olyan, mintha kizsigerelve, kilógó belekkel látnánk őket.

– Ez undorító!

– Igen, de van, ami kárpótol ezért, szerelmem. Ezek emberek, akikkel találkozol, emberek, akik olyanok, mint az ártatlan gyermektől kapott virág. Ártatlanság. A saját ártatlanságom reagál, és az Igazságérzetem megerősödik. Ezt teszed te velem, szerelmem.

A Tisztelet Matrónáinak nem-hajója megérkezett a Gammura, és egy szemétszállító kompon küldték le Rebekkát a Leszállópályára. Az a hajó szemetjével és ürülékével együtt okádta ki magából, de Rebekka mit sem bánta. Itthon vagyok! Itthon vagyok, és Lampadas fennmarad!

A Rabbi azonban nem osztozott lelkesedésében.

Megint ott ültek a dolgozószobájában, de mostanra Rebekka már jobban hozzászokott a Más Emlékekhez, és nagyobb volt az önbizalma. Ezt a Rabbi is látta.

– Jobban hasonlítasz rájuk, mint valaha! Ez tisztátalan dolog.

– Rabbi, mindnyájunknak vannak tisztátalan őseik. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerek néhányat a sajátjaim közül.

– Mi ez? Miről beszélsz?

– Mindnyájan olyan emberek leszármazottai vagyunk, akik ocsmány dolgokat műveltek, Rabbi. Nem szeretünk az őseink közt lévő barbárokra gondolni, de attól még ott vannak.

– Micsoda beszéd!

– A Tisztelendő Anyák mindnyájukra emlékezni tudnak, rabbi. Ne feledd, hogy a győztesek szaporodnak. Érted?

– Még sosem hallottalak ilyen bátran beszélni. Mi történt veled, leányom?

– Életben maradtam, tudván azt, hogy a győzelemnek sokszor erkölcsi ára van.

– Ez meg mi? Micsoda ördögi szavak.

– Ördögiek? A barbarizmus még csak nem is a megfelelő szó arra, amit az őseink tettek. Mindnyájunk ősei, Rabbi.

Látta, hogy megbántotta a Rabbit, és érezte saját szavai gonoszságát, de nem állhatott meg. Hogy is menekülhetett volna el a Rabbi e szavak igazsága elől? Elvégre tisztességes ember volt.

Rebekka halkabbra fogta a hangját, a szavai mégis mélyebb sebet ütöttek a Rabbin. – Rabbi, ha te is tanúja lennél némelyik olyan dolognak, amiknek megismerésére a Más Emlékek kényszerítettek engem, úgy jönnél vissza, hogy új szavakat kellene keresned az ördögre. Bizonyos dolgok, amiket az őseink tettek, túlmennek az általad elképzelhető legrosszabb fogalmakon is.

– Rebekka... Rebekka... én ismerem azokat a szükségszerűségeket, amiket...

– Ne keress kifogásokat az "idők szükségszerűségével"! Te okosabb vagy ennél, Rabbi. Mikor vagyunk erkölcsi érzék nélkül? Pusztán csak arról van szó, hogy néha nem figyelünk oda rá.

A Rabbi a kezébe temette arcát, és előre-hátra hintázott öreg székében. A szék gyászosan nyikorgott.

– Rabbi, én mindig szerettelek és tiszteltelek téged. Érted mentem keresztül az Agónián. Miattad osztoztam a Lampadasban. Ne tagadd, amit mindebből tanultam.

A Rabbi leeresztette a kezét. – Én nem tagadom, leányom. De engedd meg nekem a fájdalmamat.

– Mindezen felismerések alapján, rabbi, van egy dolog, amit azonnal és haladék nélkül meg kell osztanom veled: nincsenek ártatlanok.

– Rebekka!

– A bűntudatos talán nem a megfelelő szó, Rabbi, de az őseink olyan dolgokat tettek, amiért meg kell fizetni.

– Ezt értem, Rebekka. Ez egy olyan egyensúly, ami...

– Ne mondd, hogy érted, amikor tudom, hogy nem – Rebekka felállt, és lepillantott a Rabbira. – Ez nem könyvelés, amit ki lehet egyensúlyozni. Milyen messzire akarsz még visszamenni?

– Rebekka, én a te rabbid vagyok. Nem beszélhetsz így, főleg velem nem.

– Minél messzebbre mész vissza, Rabbi, annál rosszabbak lesznek a gonosz atrocitások, és annál magasabb az ár. Te nem mehetsz vissza olyan messzire, de én kénytelen vagyok.

Megfordult, és otthagyta a Rabbit, ügyet sem vetve a Rabbi könyörgő hangjára, a fájdalomra, ahogy kimondta a nevét. Amikor becsukta az ajtót, még hallotta: – Mit tettünk? Izrael, segíts rajta.

A történetírás jobbára figyelemelterelés. A legtöbb történelmi beszámoló elvonja a figyelmet a nagy események mögötti titkos befolyásokról.

Teg Bashar

Mikor magára maradt, Idaho sokszor indult felfedezőútra a nem-hajón. Annyi mindent meg lehet tudni egy ilyen ixi ereklyéből. Valóságos kincsesbarlang.

Megállt nyugtalan délutáni sétájában a szobájában, és az ajtó csillogó felszínébe épített apró komszemekre pillantott. Figyelik. Olyan furcsa érzése támadt, mintha azokon a kémlelő szemeken keresztül látná saját magát. Mit gondolnak a Nővérek, amikor rá néznek? A rég elpusztult gammui erősség darabos ghola-gyermekéből szálas férfi lett: sötét bőr, fekete haj. A haja hosszabb volt, mint amikor felszállt erre a hajóra a Dűne utolsó napján.

Bene Gesserit-szemek a bőre alá is befurakodtak. Biztos volt benne, hogy sejtik mentát-mivoltát, és félt attól, hogyan értelmezhetik ezt. Hogyan is várhatja egy mentát, hogy ezt a tényt korlátlan ideig eltitkolhatja Tisztelendő Anyák elől? Ostobaság! Tudta, hogy máris sejtik Igazmondóságát.

Odaintett a komszemeknek: – Nyugtalan vagyok. Azt hiszem, felfedezőútra indulok.

Bellonda utálta, amikor Idaho ilyen tréfásan viszonyult a megfigyelőkhöz. Nem szerette, hogy Idaho összevissza járkál a hajóban. És ezt nem is próbálta elrejteni a ghola elől. Idaho látta a szemében csillogni a ki nem mondott kérdéseket, valahányszor szemtől szembe került Bellondával. Szökési lehetőséget keres?

Éppen ezt teszem, Bell, de nem úgy, ahogy te gondolod.

A nem-hajó fix határokat jelentett: a külső erőtéren nem hatolhatott át, bizonyos gépterek, ahol a meghajtást (úgy mondták neki) időlegesen hatástalanították, őrségi helyiségek (némelyikbe belátott, de be nem léphetett), a fegyvertár, és a fogoly tleilaxi, Scytale lakrésze is tiltott terület volt. Néha találkozott Scytale-lal a korlátoknál, és ilyenkor egymásra bámultak hangzáró mezőn keresztül, ami szétválasztotta őket. Aztán ott volt az információs korlát – a Hajófeljegyzések olyan részei, amelyek nem voltak hajlandóak válaszolni a kérdéseire, válaszok, melyeket őrzői nem voltak hajlandó megadni.

Ezeken a korlátokon belül még mindig egy életre elég látni- és tanulnivaló volt, még arra a háromszáz Szabvány Évre is, amire joggal számíthatott.

Már ha a Tisztelet Matrónái meg nem találnak minket.

Idaho vadnak látta magát, amire vadásznak, még a Káptalanház nőinél is jobban. Nem voltak illúziói arról, hogy a vadászok mit fognak tenni vele. Tudták, hogy itt van. Azok a férfiak, akiket kiképzett és kiküldött, hogy bosszantsa a Tisztelet Matrónáit – ezek a férfiak ingerelték a vadászokat.

Amikor a Nővérek tudomást szereznek mentát-képességéről, azonnal tudni fogják, hogy elméjében több, mint egy gholaélet emlékeit hordozza. Az eredetiben nem volt meg ez a tehetség. Sejteni fogják, hogy látens Kwisatz Haderach. Ahogyan kiporciózzák a melanzsát! Nyilvánvalóan rettegnek attól, hogy újra elkövetik ugyanazt a hibát, amit Paul Atreidesszel és Zsarnok-fiával. Háromezer-ötszáz év rabszolgaság!

De Murbella kezelése mentát-tudatosságot kívánt. Idaho mindig úgy ment bele minden találkozásba, hogy nem várt válaszokat sem akkor, sem később. Ez tipikus mentát-megközelítés volt: koncentrálj a kérdésre. A mentátok úgy gyűjtötték a kérdéseket, mint ahogy mások a válaszokat. A kérdések megteremtették a maguk mintázatait és rendszereit. Ez hozta létre a legfontosabb formákat. Önmagad által létrehozott mintázatokon keresztül szemléled az univerzumodat – minden képekből, szavakból és címkékből áll (minden ideiglenes), minden érzéki impulzusokkal vegyül, melyek úgy tükröződnek vissza a belső szerkezetekről, mint a fény a csillogó felületről.

Idaho eredeti mentát-oktatója adta meg az ideiglenes szavakat ehhez az első tapogatózó szerkezethez: "Keress egyező mozgásokat a belső képernyődön."

Ezután az első tapogatózó megmerítkezés után a mentát-erőkben Idaho nyomon tudta követni az érzékenység fokozódását a saját megfigyelése változásaiban, ahogy mindig mentát lett.

Bellonda volt a legkeményebb próbája. Rettegett a nő átható pillantásától, húsbavágó kérdéseitől. Mentát tesz próbára mentátot. Idaho finoman, visszafogottan és türelmesen fogadta Bellonda támadásait. Tulajdonképpen mit akarsz?

Mintha Idaho nem tudta volna.

Mintha csak maszkként viselte volna a türelmet. A félelem azonban természetesen jött, és nem volt ártalmas kimutatni. Bellonda nem palástolta, hogy a legszívesebben holtan látná.

Idaho elfogadta azt a tényt, hogy a megfigyelők hamarosan csak egyetlen lehetőséget fognak látni azokra a képességekre, melyeket használni kénytelen.

Egy mentát valódi képességei egy mentális szerkezetben rejlenek, amit "a nagy szintézisnek" neveznek. Ez olyan türelmet igényelt, amit a nem-mentátok el sem képesek képzelni. A mentát-iskolák ezt állhatatosságként definiálták. Primitív nyomkövető vagy, képes vagy olvasni a legkisebb jelekben is, a környezet apró zavaraiban, és követed, hogy ezek hová vezetnek. Ugyanakkor nyitott maradsz a nagy mozgásokra is magad körül és magadban. Innen ered a naivitás, a mentát-alaphelyzet, ami nagyon hasonló az Igazmondókéhoz, de sokkal átfogóbb.

– Nyitott vagy bármire, amit az univerzum tehet – mondta első oktatója. – Az elméd nem számítógép, hanem egy reagáló eszköz, ami az érzékeid jelentéseire alapszik.

Idaho mindig észrevette, hogy mikor vannak nyitva Bellonda érzékei. Olyankor kissé befelé forduló tekintettel állt ott, és Idaho tudta, hogy előre megalkotott ítéletek rajzanak az elméjében. Idaho védekezése Bellonda alapvető hibáján alapult: az érzékek megnyitása olyan idealizmust kívánt, ami Bellondától idegen volt. Nem a legjobb kérdéseket tette föl, és Idaho eltűnődött ezen. Odrade hibás mentátot használna? Ez ellentmondana a többi tettének.

Én azokat a kérdéseket keresem, amelyek a legjobb képet formálják ki.

Így sosem gondolod okosnak magad, sosem hiszed, hogy rendelkezel a képlettel, ami megadja a megoldást. Épp olyan fogékony maradsz az új kérdésekre, mint az új mintázatokra. Tesztelés, újabb tesztelés, formálás és átformálás. Ez örök folyamat, ami sosem áll meg, sosem elégszik meg. Ez a saját lassú táncod, ami hasonló a többi mentátéhoz, de mindig benne vannak a te sajátos lépéseid, a te egyedi tartásod.

"Sosem vagy valóban mentát. Ezért nevezzük ezt „Végtelen Célnak”." Tanítói szavai beleégtek a tudatába.

Miközben felhalmozta a megfigyeléseit Bellondával kapcsolatban, kezdte értékelni azoknak a nagy Mentát Mestereknek a nézőpontját, akiktől tanult. – Nem a Tisztelendő Anyákból lesznek a legjobb mentátok.

Egyetlen Bene Gesserit sem tűnt képesnek arra, hogy teljesen elszakítsa magát attól a megkötő abszolúttól, amit a Fűszeragóniában elért: a hűségtől a Nővérek iránt.

A tanárai mindig óvták az abszolút dolgoktól. Ezek komoly hibát jelentettek volna egy mentátnál.

– Minden, amit teszel, érzel, mondasz: kísérlet. Nincs végső következtetés. Semmi sem áll meg, amíg meg nem hal, és talán még akkor sem, mert minden élet végtelen fodrokat vet. Az indukció ide-oda verődik belül, és te megtanulsz fogékonnyá válni rá. A következtetés abszolútumok illúzióját adja. Rúgj bele egy jó nagyot az igazságba, és zúzd szét!

Mikor Bellonda kérdései a közte és Murbella közti kapcsolatra irányultak, Idaho halovány érzelmi reakciókat látott. Derültség? Féltékenység? El tudta fogadni a derültséget (de még a féltékenységet is) kölcsönös függőségük kényszerítő szexuális követelményeit illetően. Valóban ekkora az eksztázis?

Nem találta a helyét ezen a délutánon a lakrészében, mintha új lenne itt, és még nem tekintené otthonának ezeket a szobákat. Az érzelmek beszélnek hozzám.

Bezártsága évei alatt a szállása lassan belakott jelleget öltött. Ez volt Idaho barlangja, a hajdani raktér: nagy helyiségek enyhén ívelt falakkal – hálószoba, könyvtár, dolgozó, nappali, zöldcsempés fürdőszoba száraz és nedves tisztálkodórendszer ékkel, és egy hosszúkás gyakorlóterem, amin Murbellával osztozott edzés terén.

A szobákban egyedi tárgyak és Idaho jelenlétének összetéveszthetetlen nyomai: a függőszék éppen a megfelelő szögbe állítva a konzolhoz és a kivetítőhöz, ami a Hajórendszerrel összekötötte őt; azok a riduli feljegyzések az asztal alsó végén. És foltok is mutatták, hogy itt lakik valaki – sötétbarna pacák az íróasztalon. Kiömlött étel hagyta ott kitörölhetetlen nyomát.

Idaho nyugtalanul ment át az alvóhelyiségbe. Ott sötétebb volt. Az a képessége, hogy felismerte az ismerőst, a szagokra is igaz volt. Az ágynak veríték-szerű illata volt – az előző éjszaka szexuális összeütközésének maradványa.

Ez a helyes szó: összeütközés.

A nem-hajó levegője – a szűrt, visszaforgatott és édesített lég – gyakran döntötte unalomba. A nem-hajó labirintusában egyetlen kifelé nyíló rés sem maradhatott sokáig szabadon. Idaho sokszor üldögélt némán szimatolva, egy gyenge fuvallatban reménykedve, amit nem alakítottak át a börtön követelményei szerint.

Nincs mód a menekülésre!

Kiment a szállásáról, és elindult a folyosón. Beszállt az ejtőaknába, és a hajó legalsó szintjén bukkant ki.

Mi történik valójában ott kint a világban, a szabad ég alatt?

Az a néhány morzsa, amit Odrade elejtett az eseményekről, iszonyattal és a csapdábaesettség érzésével töltötte el. Nincs hova menekülni! Jól teszem, hogy megosztom a félelmeimet Sheeanával? Murbella csak nevetett. "Majd én megvédelek, szerelmem. Engem nem fognak bántani a Tisztelet Matrónái." Újabb hamis álom.

De Sheeana... milyen gyorsan megtanulta a kéz-nyelvet, és milyen hamar beleérzett a konspiráció légkörébe. Konspiráció? Nem... kétlem, hogy bármelyik Tisztelendő Anya is szembefordulna a Nővéreivel. Végül még Lady Jessica is visszatért hozzájuk. De én nem arra kérem, Sheeanát, hogy a Nővérek ellen tegyen, csak arra, hogy védjen meg minket Murbella könnyelműségétől.

A vadászok roppant ereje csak a pusztulást tette megjósolhatóvá. Egy mentátnak azonban nem szabad csak a romboló erőszakot látni bennük. Valami mást is hoztak, valamit, ami utal a Szétszóródás-béli dolgokra. Mik ezek a futarok, amiket Odrade olyan magától értetődően emlegetett? Félig emberek, félig állatok? Lucillának ez volt a sejtése. És hol van Lucilla?

Egyszer csak a Nagy Raktérben találta magát, abban a kilométeres tárolóban, ahol a Dűne utolsó óriás homokférgét hozták a Káptalanházba. A helynek még mindig fűszer- és homokszaga volt: Idahónak régmúlt események és távoli halottak jutottak az eszébe. Tudta, miért jön olyan gyakran ide a Nagy Raktérbe, néha anélkül, hogy belegondolna, mint most is. A hely vonzotta is, taszította is egyszerre. A határtalan űr illúziója a porral, homokkal, fűszerrel együtt nosztalgiát ébresztett benne az elveszett szabadság iránt. De a dolognak volt másik oldala is. Mindig itt történt meg vele.

Vajon ma is megtörténik?

A Nagy Raktér érzete minden átmenet nélkül elenyészik. Aztán... az a csillogó háló a kavargó égen. Amikor a vízió megérkezett, Idaho tudatában volt annak, hogy valójában nem lát hálót. Az elméje fordította le azt, amit az érzékei nem tudtak meghatározni.

Egy csillogó háló, ami úgy hullámzik, mint az örök északi fény.

Aztán a háló szétválik, és két embert pillant meg – egy férfit és egy nőt. Hétköznapinak tűnnek, mégis különlegesek. Egy nagymama és egy nagypapa ősi ruhában: előkés kezeslábas a férfin, és hosszú ruha meg fejkendő a nőn. Egy virágoskertben munkálkodnak. Idaho úgy gondolta, hogy ez az illúzió több annál, mint ami. Látom, de mégsem ez az, amit látok.

Egy idő után mindig észrevették őt. Idaho hallotta a hangjukat. – Megint itt van, Marty – mondja a férfi, hogy felhívja a nő figyelmét Idahóra.

– Vajon hogyan lát át? – kérdezte egyszer Marty. – Ez nem nagyon tűnik lehetségesnek.

– Azt hiszem, hogy elég vékonyra szét tud oszlani. Vajon tudja, hogy veszélyben van? – Veszély. Ez a szó mindig kirántotta a vízióból.

– Hogyhogy ma nem a konzolodnál vagy?

Idaho egy futó pillanatig azt hitte, hogy ez még mindig a vízió, a különös asszony hangja. Aztán rájött, hogy Odrade az. Egészen közelről, a háta mögül hallatszott a hangja. Idaho megpördült, és akkor látta, hogy elfelejtette bezárni az ajtót. Odrade utánajött a Raktérbe, és halkan becserkészte, kikerülve a szétszóródott homokfoltokat, amelyek a lába alatt megcsikordulva elárulhatták volna.

Odrade fáradtnak és türelmetlennek tűnt. Miért gondolta, hogy a konzolomnál vagyok?

Mintha felelne a ki nem mondott kérdésre, Odrade megszólalt: – Mostanában nagyon sokszor talállak a konzolod előtt. Mit keresel, Duncan?

Idaho szótlanul megrázta a fejét. Miért érzem magam hirtelen veszélyben?

Ez ritka érzés volt Odrade társaságában, de Idaho azért emlékezett más ilyen esetekre is. Egyszer akkor, amikor Odrade gyanakvóan meredt Idaho kezére a konzolja mezőjében. A konzolommal összekapcsolódott a félelem. Elárultam volna mentát-adatéhségemet? Sejtik, hogy ott rejtettem el privát énemet?

– Hát egyáltalán nem lehet magánéletem? – Düh, támadás.

Odrade lassan megcsóválta a fejét, és csak annyit mondott: – Ennél jobbat is csinálhatnál.

– Ez ma már a második látogatásod – vádaskodott Idaho.

– Meg kell mondjam, hogy jól nézel ki, Duncan – Ismét mellébeszélés.

– Ezt mondják a megfigyelőid?

– Ne légy kicsinyes. Azért jöttem, hogy elcsevegjek egy kicsit Murbellával. Ő mondta, hogy biztosan itt lent vagy.

– Gondolom, tudod, hogy Murbella megint állapotos. – Ezzel ki akarta engesztelni?

– Ezért csak hálásak lehetünk. Azért jöttem, hogy megmondjam: Sheeana ismét meg akar látogatni.

Miért kell ezt Odradénak bejelentenie?

A Főtisztelendő Anya szavai nyomán megjelentek benne a Dűne lelencének képei, akiből teljesértékű Tisztelendő Anya lett (úgy mondják, minden idők legfiatalabbja). Sheeana, Idaho bizalmasa ott kint figyeli azt az utolsó óriás homokférget. Gyökeret vert már végre? Miért érdekelné Odradét Sheeana látogatása?

– Sheeana a Zsarnokról akar veled beszélgetni. – Odrade látta, milyen meglepetést okozott a szavaival.

– Ugyan mit tehetnék én hozzá ahhoz, amit Sheeana már eddig is tudott II. Letóról? – kérdezett vissza Idaho. – Elvégre Tisztelendő Anya.

– Te egészen intim közelségből ismered az Atreideseket.

Óóóó. A mentátra vadászik.

– De hisz azt mondtad, hogy II. Letóról akar beszélgetni, rá pedig nem jó Atreidesként tekinteni.

– Attól még az volt. Valami sokkal elementárisabbá fejlődött, mint bárki előtte, de attól még kétségtelenül közülünk való.

Közülünk való! Emlékeztette Duncant, hogy ő is Atreides. Törleszti végtelen adósságát a család felé.

– Mondod te.

– Nem kéne már végre abbahagynunk ezt az ostoba játszadozást?

Idahón óvatosság lett úrrá. Tudta, hogy ezt Odrade is látja. A Tisztelendő Anyák olyan átkozottul érzékenyek. Idaho Odradéra meredt, nem mert megszólalni, de tudta, hogy már így is túl sokat mondott.

– Abban reménykedünk, hogy nem csak egy ghola-életedre emlékszel – És amikor Idaho még mindig nem válaszolt, folytatta: – Ki a farbával, Duncan. Mentát vagy?

A kérdésnek némileg vád-színezete volt, és Idaho tudta, hogy vége a rejtőzködésnek. Idaho szinte megkönnyebbült.

– És ha az vagyok?

– A Tleilax több Idaho-ghola sejtjeit keverte össze, amikor létrehozott téged.

Idaho-ghola! Nem volt hajlandó ezzel az absztrakcióval gondolni magára. – Miért lett hirtelen olyan fontos nektek Leto? – Ebben a válaszban félreérthetetlenül ott volt a beismerés.

– A férgünkből homoki pisztráng lett.

– És azok nőnek, szaporodnak?

– Úgy tűnik.

– Ha nem fogjátok be vagy nem pusztítjátok el őket, a Káptalanházból egy új Dűne lesz.

– Ugye te találtad ki ezt?

– Letóval együtt.

– Tehát több életre is emlékszel. Elképesztő. Ettől egy kicsit olyan vagy, mint mi – Milyen rezzenetlen a pillantása!

– Szerintem nagyon is más vagyok – Le kell téríteni őt erről az útról!

– Akkor jöttek elő az emlékek, amikor először találkoztál Murbellával?

Ki sejtette ezt meg? Lucilla? Ő ott volt, és rájöhetett, aztán megoszthatta gyanúját a Nővérekkel. Tiszta vizet kellett önteni a pohárba. – Én nem vagyok új Kwisatz Haderach!

– Nem? – Tanult objektivitás. Odrade hagyta, hogy ez kiderüljön. Ez gonoszság, gondolta Idaho.

– Tudjátok, hogy nem – Az életéért harcolt, és ezt tudta is. Nem annyira Odradéval, mint inkább azokkal a többiekkel szemben, akik figyelték és elemezték a komszem-felvételeket.

– Mesélj nekem az egymásutáni emlékeidről – Ez a Főtisztelendő Anya parancsa volt. Nem lehetett ellenszegülni.

– Ismerem azokat az... életeket. Olyan, mintha mind egyetlen élet lenne.

– Ez a felhalmozódás nagyon értékes lehet a számunkra, Duncan. Emlékszel az axolotl tartályokra is?

A kérdés visszavetette Idahót azok közé a ködös tapogatózások közé, melyek alapján furcsa dolgokat képzelt el a Tleilaxról – hatalmas emberi hús-hegyek, homályosan a tökéletlen újszülött-szemnek, homályos és zavaros képek, a szülőcsatorna elhagyásának majdnem-emlékei. Mi köze lehet ennek tartályokhoz?

– Scytale ellátott minket azzal a tudással, ami révén létrehozhattuk a saját axolotl-rendszerünket – mondta Odrade.

Rendszer? Érdekes szó. – Ez azt jelenti, hogy a tleilaxi fűszergyártást is utánozni tudjátok?

– Scytale többet kér, mint amennyit hajlandóak vagyunk megadni. De így vagy úgy, a fűszer el fog jönni a maga idejében.

Odrade hallotta saját határozott szavait, és azon tűnődött, hogy vajon Idaho észrevette-e bennük a bizonytalanságot. Nem lehetett rá ideje.

– Azok a Nővérek, akiket Szétszórtok, béklyóba vannak verve – mondta Idaho, hogy egy kis ízelítőt adjon Odradénak a mentát-tudatosságból. – A ti fűszerkészletetektől függenek, ti látjátok el őket utánpótlással, és ezek a készletek végesek.

– Náluk van az axolotl-tudás, és a homoki pisztráng.

Idaho megnémult a döbbenettől, ha arra a lehetőségre gondolt, hogy számtalan Dűne alakulhat ki a végtelen univerzumban.

– A tartályok, a férgek, vagy mindkettő segítségével meg fogják oldani a melanzsellátást – mondta Odrade. Ezt őszintén mondhatta. Statisztikai várakozásokból eredt. A Szétszórt-csoportok egyik Tisztelendő Anyjának meg kell csinálnia.

– A tartályok – szólt Idaho. – Különös... álmaim vannak – Majdnem "tűnődéseket" mondott.

– Ez így is van rendjén – Odrade röviden elmondta Idahónak a női test szerepét a folyamatban.

– És a fűszert is így csinálják?

– Valószínűleg.

– Undorító!

– Ne légy gyerekes! – feddet Odrade.

Az ilyen pillanatokban Idaho utálta Odradét. Idaho egyszer Odrade szemére hányta, hogy a Tisztelendő Anyák kivonják magukat "az emberi érzelmek főáramlatából", és Odrade akkor is ugyanezt válaszolta.

Gyerekes!

– Erre valószínűleg nincs orvosság – mondta Idaho. – Jellemem dicstelen foltja.

– Az erkölcsről akartál vitatkozni velem?

Idahónak úgy rémlett, mintha dühöt hallana. – Még csak az etikáról sem. Mi különböző szabályok szerint dolgozunk.

– A szabályok gyakran szolgáltatnak kifogást a könyörületesség figyelmen kívül hagyására.

– Csak nem a lelkiismeret halovány visszhangját hallom egy Tisztelendő Anyától?

– Ne nevettesd ki magad. A Nővéreim száműznének, ha úgy vélnék, hogy engem a lelkiismeret irányít.

– Csak ösztökélhet, irányítani nem irányíthat.

– Ez nagyon jó, Duncan! Sokkal jobban szeretem, amikor nyíltan vagy mentát.

– Én nem bízom abban, amit te szeretsz.

Odrade hangosan elnevetett magát. – Tisztára mint Bell!

Idaho némán meredt rá. Odrade nevetése hirtelen tudatára ébresztette annak, hogyan szökhet el őrei elől, hogyan vonhatja ki magát az állandó Bene Gesserit-manipulációk alól, és hogyan élheti a saját életét. A kivezető út nem a szerkezetekben rejlett, hanem a Nővérek hibáiban. Azokban az abszolútumokban, amikről a Nővérek azt hitték, hogy körülfogják és őrzik Duncant – azokban volt a kiút!

És Sheeana tudja ezt! Ezt a csalit lengeti előttem.

Mikor Idaho nem szólalt meg, Odrade azt mondta: – Mesélj nekem azokról a más életekről.

– Rosszul mondod. Én egyetlen folyamatos életként gondolok rájuk.

– Halálok nélkül?

Idaho hagyta, hogy kialakuljon a néma válasz. Sorozatos emlékek: a halálok épp olyan informatívak, mint az életek. Oly sokszor ölte meg őt Leto maga!

– A halálok nem szakítják meg az emlékeimet.

– Furcsa módja a halhatatlanságnak – vélte Odrade. – Ugye tudod, hogy a Tleilaxi Mesterek újraalkották önmagukat? De mit akartak elérni azzal, hogy különböző gholákat kevertek össze egy testbe?

– Kérdezd meg Scytale-t.

– Bell biztos volt benne, hogy mentát vagy. El lesz ragadtatva.

– Szerintem nem.

– Majd teszek róla, hogy el legyen. Egek! Annyi kérdésem van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem – Bal kezét az állához emelve szemügyre vette Idahót.

Kérdések? Mentát-követelmények áramlottak át Idaho elméjén. Hagyta, hogy a magában oly sokszor feltett kérdések önmaguktól mozogjanak, és kialakítsák saját mintázatukat. Mit akart velem a Tleilax? Nem rakhatták bele az összes ghola-én sejtjeit ebbe az egy inkarnációba. Mégis... mégis benne volt az összes emlék. Miféle kozmikus kapcsolódás halmozta fel ezeket az életeket ebben az egy énben? Mi a kulcsa a vízióknak, amelyek a Nagy Raktérben fogják el? Fél-emlékek formálódtak az agyában: a saját teste valami meleg folyadékban, csövek etetik, gépek masszírozzák, tesztelik, és tleilaxi megfigyelők kérdezgetik. Több félálomban leledző én mormogó válaszát érzékelte. A szavaknak nem volt jelentésük. Mintha idegen nyelvet hallana a saját szájából, pedig tudta, hogy közönséges galach.

Megijesztette annak a kiterjedése, amit a tleilaxi akciókban érzett. Olyan kozmoszt vizsgáltak, amihez a Bene Gesseriten kívül senki más nem mert hozzányúlni. Az, hogy a Bene Tleilax mindezt önös érdekből tette, mit sem vont le a dolog horderejéből. A Tleilaxi Mesterek vég nélküli újjászületése olyan eredmény volt, ami megérte a kockázatot.

Arctáncoltató szolgák, akik bármilyen életet, bármilyen elmét lemásolnak. A tleilaxi álom nagysága épp olyan félelmetes volt, mint a Bene Gesserit eredményei.

– Scytale elismerte, hogy vannak emlékeid a Muad'Dib-időkből – mondta Odrade. – Egyszer majd egyeztethetnél vele.

– A halhatatlanságnak ez a fajtája alkualap - figyelmeztetett Idaho. - Nem adhatja el a Tisztelet Matrónáinak?

– De igen. Gyere. Menjünk vissza a szállásodra.

A dolgozószobában Odrade odaintette Idahót a konzol előtti székhez, és Idaho arra gondolt, hogy talán még most is az ő titkaira vadászik. Odrade áthajolt fölötte, hogy elérje a billentyűket. A fejük feletti kivetítő hullámzó dűnéket, sivatagi látképet varázsolt eléjük.

– A Káptalanház – mondta Odrade. – Egy széles övezet az egyenlítőnk körül.

Idahót izgalom fogta el. - Homoki pisztrángokat emlegettél. De új férgek is vannak?

– Sheeana azt mondja, hamarosan várhatóak.

– Rengeteg fűszerre lesz szükségük katalizátornak.

– Hatalmas mennyiségű melanzsot tettünk kockára itt. Leto beszélt neked a katalizátorról, ugye? Mire emlékszel még róla?

– Annyiszor megölt, hogy már rágondolni is fáj.

Odradénak ott voltak a Dar-es-Balati feljegyzések, hogy ezt ellenőrizze. – Tudom. Ő maga ölt meg téged. Egyszerűen eldobott, amikor már kifacsart?

– Néha megfeleltem az elvárásoknak, és természetes halállal halhattam meg.

– Megért ennyit az ő Arany Ösvénye?

Nem értjük az Arany Ösvényt, sem azt az erjedést, ami létrehozta. Ezt megmondta.

– Érdekes szóhasználat. Egy mentát erjedésként gondol a Zsarnok eonjaira.

– Ami a Szétszóródásban tört ki.

– Többek közt az ínséges Idők miatt.

– Gondolod, hogy ő nem látta előre az éhínségeket? Odrade nem válaszolt, elnémította ez a mentát-látásmód. Arany Ösvény: az univerzumba "kirobbanó" emberiség... ami soha többé nincs bezárva egyetlen bolygóra, nincs ugyanarra a sorsra kárhoztatva. Többé nincs minden tojás egyetlen kosárban.

– Leto egyetlen organizmusnak látta az egész emberiséget – mondta Idaho.

– De akaratunk ellenére besorozott minket az álmaiba.

– Ti Atreidesek mindig ezt csináljátok.

Ti Atreidesek! – Akkor már meg is fizettétek a velünk szembeni adósságotokat?

– Ezt nem mondtam.

– Értékeled ezt a mostani dilemmámat, mentát?

– Mióta dolgoznak a homoki pisztrángok?

– Több mint nyolc Szabvány Éve.

– Milyen gyorsan nő a sivatagunk?

A sivatagunk! Odrade a képre mutatott. – Ez itt már több mint háromszor akkora, mint a homoki pisztráng előtt volt.

– Milyen gyors!

– Sheeana úgy számítja, hogy a kis férgek bármelyik percben megjelenhetnek.

– Nem szeretnek feljönni a felszínre, amíg el nem érik a két métert.

– Mondja ő.

Idaho tűnődve mondta: – És mindegyikben ott van Leto tudatának gyöngye az ő "végtelen álmában".

– Mondta ő, és ilyen dolgokban sosem hazudott.

– Az ő hazugságai finomabbak voltak. Mint egy Tisztelendő Anyáé.

– Hazugsággal vádolsz?

– Miért akar látni engem Sheeana?

– Mentátok! Ti mindig azt hiszitek, hogy a kérdéseitek válaszok – Odrade gúnyos elégedetlenséggel csóválta meg a fejét. – Mint egy eljövendő vallásos imádat tárgyának, Sheeanának a lehető legtöbbet kell tudnia a Zsarnokról.

– Magasságos istenek! Miért?

– Sheeana kultusza elterjedt. Szerte a Régi Birodalomban, és még azon is túl. Rakis túlélő papjai terjesztették el.

– A Dűne túlélő papjai – helyesbített Idaho. – Ne Arrakisként vagy Rakisként gondolj rá. Elködösíti az elmédet.

Odrade elfogadta a kijavítást. Idaho most már teljesen mentát volt, és Odrade türelmesen várt.

– Sheeana beszélt a Dűne homokférgeihez – folytatta Idaho. – Azok pedig válaszoltak neki – nézett szembe Odrade kérdő tekintetével. – A szokásos Missionaria Protectiva trükkökre készültök, mi?

– A Zsarnokot a Szétszóródásban Dur és Guldur néven ismerik – táplálta Odrade Idaho mentát-naivitását.

– Veszedelmes megbízatást varrtál a nyakába. Tud róla?

– Tud, és te segíthetsz abban, hogy kevésbé legyen veszélyes.

– Akkor nyisd meg nekem az adatrendszereket.

– Korlátozások nélkül? – Odrade tudta, mit mondana erre Bell.

Idaho bólintott. Képtelen volt megengedni magának a reményt, hogy Odrade esetleg beleegyezik ebbe. Vajon sejti, milyen rettentően vágyom erre? Ebben a fájdalomban tartotta azt a tudást, hogy hogyan szökhet meg. Korlátlan hozzáférés minden információhoz! Azt fogja hinni, hogy a szabadság illúziója kell.

– Leszel a mentátom, Duncan?

– Mi más választásom lenne?

– Megvitatjuk a kérésedet a Tanácsban, és meg fogod kapni a választ.

Nyílik a börtönajtó?

– Úgy kell gondolkodnom, mint a Tisztelet Matrónái – mondta Idaho a komszemeknek és a házőrzőknek, akik majd visszanézik a kérését.

– Ki tudná ezt jobban megtenni, mint az, aki Murbellával él együtt? – kérdezte Odrade.

A romlottságnak végtelen álcája van.

Tleilaxi Thu-zen

Nem tudják sem azt, hogy mit gondolok, sem azt, hogy mire vagyok képes, gondolta Scytale. Az Igazmondóik nem tudnak olvasni bennem. Legalább ennyit megmentett a katasztrófából – a félrevezetés művészetét, amit tökéletesített Arctáncoltatóitól tanult.

Zajtalanul járkált a számára kijelölt hajórészben, és figyelt, katalogizált, mért. Minden pillantás embereket vagy helyeket mért fel a hibakeresésre edzett elmében.

Minden Tleilaxi Mester tudta, hogy egy napon olyan feladatot kaphat Istentől, ami elkötelezettségének próbája lesz.

Jól van! Ez egy ilyen feladat. A Bene Gesserit, ami azt állította, hogy osztja a Nagy Hitet, hamisan esküdött. Tisztátalanok. És neki már nincsenek társai, akik megtisztítanák, amikor visszatér az idegen helyekről. Kiűzetett a powindah univerzumba, fogságba vetették a Shaitan szolgái, vadásznak rá a Szétszóródás lotyói. De ezen gonoszok egyike sem ismerte a forrásait. Egyikük sem sejtette, hogy Isten meg fogja őt segíteni nyomorúságában.

Én magam tisztítom meg magamat, Isten!

Mikor a Shaitan női kiragadták a lotyók kezéből, menedéket ígértek neki, és azt, hogy megadnak "minden segítséget", de Scytale már tudta, milyen hamisak.

Minél nagyobb a próba, annál nagyobb a hitem.

Alig néhány perccel ezelőtt egy csillámló korláton keresztül figyelte, hogyan végzi Duncan Idaho reggeli sétáját a folyosón. Az az erőtér, ami elválasztotta őket egymástól, útját állta a hangnak is, de Scytale látta Idaho szájmozgását, és le tudta olvasni a káromkodást. Átkozz csak, ghola, de akkor is mi készítettünk, és talán még használni is fogunk

Isten egy Szent Véletlent iktatott közbe ennek a gholának a tleilaxi tervébe, az Istennek azonban mindig nagyobb tervei voltak. A hívőknek az a feladatuk, hogy beleilleszkedjenek Isten terveibe, nem pedig az, hogy istentől várják az emberi tervek követését.

Scytale felkészült a próbára, megújítván szent fogadalmát. Mindezt szavak nélkül tette, a s'tori ősi Bene Tleilax-módszerével. "A s'tori eléréséhez nem kell megértés. A s'tori szavak nélkül létezik, sőt, név nélkül."

Istenének varázslata volt az egyetlen hídja. Scytale ezt a lelke mélyéig érezte. A legmagasabb kehl legfiatalabb mestereként kezdettől fogva tudta, hogy őt választják majd erre a végső feladatra. Ez a tudat volt az egyik ereje, és ezt látta, valahányszor tükörbe nézett. Isten alakított engem olyanná, hogy félrevezessem a powindahokat! Vékony, gyerekes testét szürke bőr borította, melynek fémes pigmentjei útját állták a kutató szondáknak. Kicsiny alakja félrevezette azokat, akik látták, és elrejtette azokat az erőket, amelyek sorozatos ghola-megtestesülései során halmozódtak fel benne. Csak a Bene Gesserit hordozott ennél régebbi emlékeket, de Scytale tudta, hogy őket a gonosz vezérli.

Scytale megdörzsölte a mellkasát, emlékeztetvén magát arra, hogy mi rejtőzik odabent olyan furfangosan, hogy még egy karcolás sem árulja el a helyét. Minden Mester hordozta ezt a forrást – egy nullentrópia kapszulát, mely egy egész sokaság magsejtjeit tartalmazta: a központi kehl többi Mestereiét, technikai specialistákét, és másokét, akikről Scyatale tudta, hogy érdekelné a Shaitan asszonyait... és a sok gyenge powindahot! Paul Atreides és szeretett Csanija is ott voltak. (Ó, mibe került átkutatni a halottak ruháit véletlenül megtapadt sejtek után!) Az eredeti Duncan Idaho is ott volt más Atreides alattvalókkal együtt – Thufir Hawat mentáttal, Gurney Halleck-kel, Stilgar fremen naibbal... épp elegendő potenciális szolga és rabszolga egy tleilaxi univerzum számára.

És a kincsek kincse a nullentrópia-csőben, akiket olyannyira életre akart kelteni, és akiknek már a gondolatától is elállt a lélegzete. Tökéletes Arctáncoltatók! Tökéletes utánzók. Az áldozat személyiségének tökéletes rögzítői. Még a Bene Gesserit boszorkányait is el tudják ámítani. Még a shere sem tudja megakadályozni, hogy átvegyék valaki más elméjét.

Úgy tekintett a csőre, mint végső alkuerejére. Senkinek sem szabad tudni róla. Most a hibákat kell katalogizálnia.

Épp elég rés volt a nem-hajó védelmében ahhoz, hogy Scytalet elégedettség töltse el. Egymást követő életeiben úgy gyűjtötte a képességeket, ahogy Mester-társai a kellemes csecsebecséket. Ők mindig túl komolynak tartották, de ez az idő és ez a hely most végre őt igazolta.

A Bene Gesserit tanulmányozása mindig is vonzotta. Az eonok folyamán összeszedett egy alaptudást velük kapcsolatban. Tudta, hogy mindez tele van mítoszokkal és téves információkkal, de az Isten céljaiba vetett hite megnyugtatta őt abban, hogy a kapott összkép a Nagy Hitet fogja szolgálni, a Szent Próbatételről már nem is szólva.

Bene Gesserit-katalógusának egyik részét "Tipikusok"-nak nevezte el, a "Ez tipikusan jellemző rájuk" gyakori megjegyzés alapján.

Ezek a tipikusok lenyűgözték.

Tipikus volt náluk, hogy eltűrjenek olyan szembeszökő, de nem veszedelmes viselkedést másoknál, amit magukban nem fogadtak el. "A Bene Gesserit-mérce magasabb." Scytale ezt még némelyik saját megboldogult társától is hallotta.

– Bennünk meg van az az ajándék, hogy úgy tudjuk látni magunkat, ahogyan mások látnak – mondta egyszer Odrade.

Scytale ezt is besorolta a tipikusok közé, pedig Odrade szavai nem voltak összhangban a Nagy Hittel. Csak Isten látja végső énedet! Odrade dicsekvéséből kicsendült az önhittség.

– Ők nem hazudoznak csak úgy. Az igazság jobb szolgálatot tesz nekik.

Scytale sokat gondolkozott ezen. A Főtisztelendő Anya maga idézte ezt a Bene Gesserit egyik szabályaként. Marad az a tény, hogy a boszorkányok láthatólag cinikusan szemlélik az igazságot. Azt is meg merte kockáztatni, hogy ez zenszuni dolog. "Kinek az igazsága? Hogyan van módosítva? Milyen összefüggésben?"

Előző délután leültek beszélni a szállásán. Scytale "kölcsönös problémákat érintő konzultációt" kért, mely eufémizmus az alkudozást fedte. Egyedül voltak – már a komszemeket és a figyelő Nővérek jövés-menését nem számítva.

Scytale lakrésze meglehetősen kényelmes volt: három plazfalú szoba nyugtató zöldben, egy puha ágy, és kicsiny alakjához igazított székek.

A nem-hajó ixi volt, és Scytale biztos volt benne, hogy fogvatartói nem is sejtik, mennyit tud róla. Annyit, mint maguk az ixiek. Ixi gépek voltak mindenhol, de egyetlen ixit sem lehetett látni. Scytale kételkedett benne, hogy akár csak egy ixi is lenne a Káptalanházban. A boszorkányoknak mániájuk volt, hogy saját maguk végezzék a karbantartást.

Odrade lassan mozgott és beszélt; figyelte Scytale-t. "Nem impulzívak." Ezt sokszor hallotta.

Odrade arról kérdezgette, hogy kényelmesen érzi-e magát, és úgy tűnt, aggódik érte.

Scytale körbepillantott a nappaliban. – Egyetlen ixit sem látok.

Odrade elégedetlenül harapta be a száját. – Ezért kértél konzultációt?

Hát persze hogy nem, boszorkány! Csak gyakorolom a figyelem elterelés művészetét. Csak nem gondolod, hogy szóba hozok olyasmit, amit el akarok titkolni? Miért hívnám fel a figyelmedet az ixiekre, amikor tudom: valószínűtlen, hogy veszedelmes behatolók járkáljanak szabadon ezen az átkozott bolygón? Ó, a sokat magasztalt ixi kapcsolat, amit mi tleilaxiak olyan sokáig tartottunk. Tudsz erről! Nem egyszer emlékezetesen megbüntettétek Ixet.

Ix technokratái talán haboznak felbosszantani a Bene Gesseritet, gondolta Scytale, a Tisztelet Matrónáit viszont semmi szín alatt nem akarják magukra haragítani. A titkos kereskedelem jelenlétét ez a nem-hajó is mutatta, az ár azonban elképesztő lehetett, a mellébeszélés pedig kivételesen szövevényes. Ocsmányak azok a lotyók a Szétszóródásból. Nekik maguknak is szükségük lehet Ixre, vélte Scytale. Ix pedig titokban kijátszhatják a lotyókat azzal, hogy megegyeznek a Bene Gesserittel. A korlátok azonban szorosak voltak, az árulás lehetőségei pedig bőségesek.

Ezek a gondolatok nyugtatták meg alkudozás közben. Odrade, aki törékeny hangulatban volt, többször nyugtalanná tette Scytale-t olyan hallgatásokkal, amikor azzal a jellegzetes, zavaró Bene Gesserit-nézéssel meredt rá.

Az alku tétje óriási volt – maga a túlélés mindkettejük számára és mindig ott volt a kalapban az a kényes dolog is: a hatalom, az emberi univerzum irányítása, a saját szokások fenntartása domináns mintázatként.

Adj egy apró rést, amit kitágíthatok, gondolta Scytale. Add meg nekem a saját Arctáncoltatóimat. Adj nekem szolgákat, akik csak nekem engedelmeskednek.

– Csak egy kis dolgot szeretnék kérni – mondta Scytale. – nagyban növelné a kényelmemet, ha megkaphatnám a személyes szolgáimat.

Odrade tovább bámult rá a Bene Gesserit súlyos pillantásával, ami mintha mindig lehántotta volna a maszkokat, és átlátott volna mindenkin.

Nekem viszont vannak olyan maszkjaim, amiken nem hatoltál át.

Látta, hogy Odrade visszataszítónak tartja őt – abból, ahogy sorban végigvette minden vonását. Scytale tudta, mit gondol Odrade. Manószerű alak keskeny arccal, pajkos szemekkel. Aztán lejjebb vándorolt Odrade tekintete: apró száj, éles fogak, hegyes metszőfogak.

Scytale tudta magáról, hogy olyan figura, aki az emberiség legveszedelmesebben zavarbaejtő mitológiáiból ugrott elő. Odrade fel fogja tenni magának a kérdést: A Bene Tleilax miért pont ezt a testi megjelenést választotta, amikor genetikai tudásukkal valami sokkal impresszívebbet is csinálhattak volna?

Épp azért, hogy ez zavarjon téged, te powindah mocsok!

Azonnal eszébe jutott egy másik Tipikus: "A Bene Gesserit ritkán szór szét mocskot."

Scytale már látta sok Bene Gesserit-akció mocskos végeredményét. Nézzük csak azt, ami a Dűnén történt! Porrá égett minden azért, mert ti, a Shaitan asszonyai azt a szentföldet választottátok ki arra, hogy kihívjátok a lotyókat. Még a saját Prófétátok maradványai is elvesztek. Mindenki meghalt!

A saját veszteségeire már gondolni sem mert. Egyetlen tleilaxi bolygó sem kerülte el a Dűne sorsát. És ennek a Bene Gesserit volt az oka! És neki most az ő kegyüktől kell szenvednie – menekültként, akinek egyedül Isten a támasza. Megkérdezte Odradét a Dűnén szétszórt mocsokról.

– Ez csak akkor fordul elő, ha szorult helyzetben vagyunk.

– Ezért kellett kihívni azoknak a lotyóknak a haragját?

Odrade nem volt hajlandó tárgyalni erről.

Scytale egyik néhai társa azt mondotta volt: – A Bene Gesserit egyenes nyomokat hagy. Bonyolultnak hinnéd őket, de ha közelebbről szemügyre veszed, kisimul az útjuk.

Ezt a társat, és az összes többieket is lemészárolták a lotyók. A saját fennmaradása pedig ott lapul a nullentrópia kapszula sejtjeiben. Ennyit egy halott Mester bölcsességéről!

Odrade további technikai információkat akart az axolotl-tartályokról. Ó, milyen okosan fogalmazta meg a kérdéseit!

A túlélésért alkudoztak, és minden kis dolognak rettentő súlya volt. Mit kapott Scytale az axolotl-tartályokról szolgáltatott kevéske információért? Odrade most már néha kivitte a hajóból. De a bolygó maga épp olyan börtön volt neki, mint a hajó. Hová mehetne, ahol a boszorkányok nem találják meg?

Mit művelhetnek a saját axolotl-tartályaikkal? Scytale még ebben sem volt biztos. A boszorkányok olyan csodálatos könnyedséggel hazudnak.

Hiba volt már az is, hogy ezt a keveset elmondta nekik? Most döbbent rá, hogy sokkal többet árult el a puszta biotechnikai részleteknél, amikre szorítkozott. Bizonyára kikövetkeztették, hogyan hozták létre a Mesterek korlátozott halhatatlanságukat – mindig újabb gholapótlással, ami a tartályokban növekedett. Ez is elveszett! Scytale legszívesebben ráordított volna Odradéra tehetetlen haragjában.

Kérdések... kézenfekvő kérdések.

Scyatale Odrade kérdéseit terjengős érvekkel hárította el azzal kapcsolatban, hogy "milyen nagy szüksége van Arctáncoltató szolgáira, és egy saját Hajórendszer-konzolra."

Odrade ravaszul hajthatatlan maradt, további információkat próbált szerezni a tartályokról. – Ha melanzsot tudnánk kinyerni tartályainkból, liberálisabban tudnánk viselkedni a vendégeinkkel.

A mi tartályaink! A mi vendégeink!

Ezek a nők olyanok, mint egy plasztacél fal. Neki pedig nincs tartálya személyes használatra. Minden tleilaxi hatalom eltűnt. Ez a gondolat tele volt gyászos önsajnálattal, de Scytale összeszedte magát, amikor eszébe jutott, hogy Isten nyilván a találékonyságát teszi próbára. Azt hiszik, hogy csapdában tartanak. De a korlátozások akkor is fájnak. Nincsenek Arctáncoltató szolgák? Rendben. Akkor keres más szolgákat. Nem Arctáncoltatókat.

Scytale mélységes aggodalmat érzett az életei iránt, amikor elveszített Arctáncoltatóira gondolt – alakváltó rabszolgáira. Legyenek átkozottak ezek a nők, és színlelésük, hogy osztoznak a Nagy Hitben! A mindenhol jelenlévő jelöltek és Tisztelendő Anyák állandóan itt járkálnak. Kémek! És mindenütt komszemek vannak. Ez nyomasztó.

Amikor megérkezett a Káptalanházra, valami félénkséget érzett rabtartóiban, valami titokzatosságot, ami csak erősebb lett, amikor belenézett a rendjük működésébe. Később eljutott odáig, hogy ezt afféle összegömbölyödésnek lássa, ahol minden kifelé néz, bármilyen fenyegetés felé. Ami a mienk, az a mienk. Te nem léphetsz be!

Scytale ebben valami szülői magatartást fedezett fel, az emberiség anyai szemléletét: "Viselkedj jól, különben megbüntetlek!" És a Bene Gesserit büntetéseit jobb volt elkerülni.

Mikor Odrade továbbit kért, mint amennyit a tleilaxi hajlandó lett volna adni, Scytale egy olyan tipikusra összpontosította a figyelmét, aminek az igazságáról meg volt győződve: Nem tudnak szeretni. De kénytelen volt egyetérteni velük. Sem a szeretet, sem a gyűlölet nem tisztán racionális. Ő úgy gondolt ezekre az érzelmekre, mint sötét szökőkútra, ami árnyat vet maga körül, mint primitív forrásra, ami lefröcsköli a mit sem sejtő embereket.

Hogy csacsog ez a nő! Inkább nézte őt, mint hallgatta. Mik a hibáik? Vajon gyengeség az, hogy kerülik a zenét? Félnek az érzelmek titkos játékától? Ez az irtózás nagyon keményen bekondicionáltnak tűnt, a kondicionálás azonban nem mindig sikeres. Scytale számos élete során már látott olyan boszorkányokat, akik láthatóan élvezték a muzsikát. Mikor megkérdezte Odradét, a nő egészen felhevült, amiben Scytale szándékos félrevezetési szándékot látott.

– Nem engedhetjük, hogy bármi is elvonja a figyelmünket!

– Sosem játszotok le nagyszerű zenei előadásokat az emlékeitekből? Én úgy hallottam, hogy a régi időkben...

– Mi haszna annak a zenének, amit a legtöbb ember számára ma már ismeretlen hangszereken játszanak?

– Ó! Miféle hangszerek ezek?

– Hol találnál manapság zongorát? – Még mindig az az ál-düh. – Rettentő nehéz volt behangolni őket, és még nehezebb volt játszani rajtuk.

Milyen elegánsan ellenkezik. – Én még sosem hallottam erről a... erről a... zongoráról, ugye ezt mondtad? Ez valami olyasmi, mint a baliset?

– Csak távoli unokatestvérek. De ezt csak egy hozzávetőleges kulcsra lehetett hangolni. A hangszer sajátossága.

– Miért választottad ki éppen ezt a... zongorát?

– Mert néha arra gondolok, milyen kár, hogy már nincsen. Végtére is a tökéletesség létrehozása a tökéletlenből a legmagasabb művészeti forma.

Tökéletesség tökéletlenségekből! Zenszuni szavakkal próbálta Odrade elámítani, azt az illúziót táplálva, hogy a boszorkányok osztoznak a nagy Hitben. Sok figyelmeztetést kapott már a Bene Gesserit-alkudozásnak erről a sajátosságáról. Mindent valami homályos szögből közelítenek meg, és csak az utolsó pillanatban tárják fel, mi is a céljuk. Scytale azonban tudta, hogy most mire megy ki az alku. Odrade az összes tudást akarta, és semmit sem akart fizetni érte. Mégis milyen csábítóak a szavai!

Scytale mélységes óvatosságba burkolózott. Odrade szavai olyan szépen illeszkedtek abba az állításba, hogy a Bene Gesserit csak az emberi társadalom tökéletesítését akarja. Szóval Odrade azt hiszi, hogy taníthatja őt! Újabb tipikus: "Tanítónak látják magukat."

Mikor Scytale hangot adott kételyeinek ezzel a kijelentéssel szemben, Odrade azt mondta: – Természetesen feszültségeket keltünk az általunk befolyásolt társadalmakban. De úgy, hogy irányíthassuk ezeket a feszültségeket.

– Szerintem ez ellentmondásos – mondta Scytale.

– De miért, Scytale Mester? Ez egy nagyon is hétköznapi mintázat. A kormányok gyakran teszik ugyanezt, hogy erőszakot gerjesszenek bizonyos kijelölt célpontok ellen. Ti magatok is ezt csináltátok! És láthatod, hová vezetett.

Azt meri állítani, hogy a Tleilax hozta a saját fejére a bajt!

– Mi követjük a Nagy Hírhozó tanítását – mondta Odrade, II. Leto próféta iszlamiát-nevét használva. A szavak idegenül hangzottak az ő szájából, Scytale mégis hátrahőkölt. Odrade tudja, mennyire imádta minden tleilaxi a Prófétát.

De hát én hallottam ezeket a nőket, amikor Zsarnoknak nevezték Őt!

Odrade még mindig az iszlamiát nyelvén kérdezte: – Hát nem az volt az Ő célja, hogy elterelje az erőszakot, és mindenkinek értékes leckét adjon?

Tréfát űz a Nagy Hitből?

– Ezért fogadtuk őt el – folytatta Odrade. – Nem a mi szabályaink szerint játszott, de a mi céljainkért.

Azt meri mondani, hogy ő fogadta el a prófétát!

Scytale nem hívta ki Odradét, bár erős volt a provokáció. Az, ahogyan egy Tisztelendő Anya önmagát és a viselkedését látja, nagyon kényes dolog. Scytale gyanította, hogy a Nővérek állandóan módosították ezt a magukról alkotott képet, hogy sose lengjenek ki egyik irányba sem. Se öngyűlölet, se önimádat. De önbizalom, az igen. Őrjítő önbizalom. Csak hideg fej, minden ítélet korrekcióra kész, épp ahogy Odrade mondta. Ez ritkán kíván dicséretet. Jól végzett munka? Miért, mi mást vártál?

– A Bene Gesserit-tréning erősíti a jellemet – Ez volt a Népi Bölcsesség legnépszerűbb tipikusa.

Scytale próbált ezen vitatkozni. – A Tisztelet Matrónáinak nem ugyanaz a kondicionálása, mint nektek? Nézd csak meg Murbellát!

– Általánosságokat akarsz, Scytale? – Ez derültség volt a hangjában?

– Két kondicionálási rendszer ütközése; nem jó felfogása ez ennek a konfrontációnak? – kockáztatta meg Scytale.

– És persze a jobbik fog győzni – Most már kétségtelen, hogy vicsorog!

– Hát nem mindig így van? – Scytale nem tartotta eléggé féken a haragját.

– Egy Bene Gesseritnek kell egy tleilaxit emlékeztetnie arra, hogy a finomságok is fegyverek? Hát nem életetek ti is a félrevezetés eszközével? Nem színleltetek gyengeséget, hogy eltérítsétek ellenségeiteket, aztán csapdába vezessétek őket? Sebezhető pontokat lehet csinálni.

Hát hogyne! Tud az eonokig tartó tleilaxi csalásról, mellyel a tehetetlen ostobaság látszatát keltették!

– Tehát így akartok szembeszállni az ellenfeleinkkel?

– Meg akarjuk büntetni őket, Scytale.

Milyen kérlelhetetlen eltökéltség!

Az új dolgok, amiket a Bene Gesseritről megtudott, aggodalommal töltötték el.

Odrade egy hideg téli délutánon jól őrzött sétára vitte őt a hajón kívülre (testes Proktorokkal a sarkukban), és egyszercsak megállt, hogy szemügyre vegyen egy kisebb menetet, ami a Központiból jött ki. Öt Bene Gesserit-nő, kettő közülük fehérrel szegett köpenye alapján jelölt, a másik három egyhangú szürkéjét azonban Scytale nem ismerte. Egy kocsit toltak a gyümölcsös felé. Metsző szél fújt át közöttük. Néhány elszáradt levél szakadt le a sötét ágakról. A kocsin egy fehérbe burkolt hosszú csomag volt. Holttest? A formája megfelelne.

Mikor Scytale kérdezősködni kezdte, Odrade megörvendeztette őt egy előadással a Bene Gesserit temetkezési szokásairól.

Ha el kellett temetni egy holttestet, akkor ezt azzal az egyszerűséggel tették, ahogyan Scytale látta. Egy Tisztelendő Anya sem akart nekrológot vagy más időrabló szertartást. Hát nem él tovább az emléke úgyis a Nővéreiben?

Scytale már éppen vitatkozni akart, hogy ez tiszteletlenség, de Odrade a szavába vágott.

– A halál jelenségéhez képest az élet minden kötődése ideiglenes! Mi ezen változtatunk némileg a Más Emlékekkel. Ti is hasonló dolgot csináltatok, Scytale. Mi pedig most beépítjük néhány képességeteket a trükk-tárunkba. Igen! Mi így gondolunk az ilyen tudásra. Csak módosítja mintázatot.

– Ez tiszteletlen gyakorlat!

– Nincs benne semmi tiszteletlen. A földbe kerülnek, ahol legalább tápanyagot szolgáltatnak – És tovább magyarázta a jelenetet, anélkül, hogy lehetőséget adott volna Scytale-nak további ellenvetésekre.

Ez a szokásos rutin, amit lát, mondta Odrade. Egy nagy mechanikus fúrót tolnak ki a gyümölcsösbe, és megfelelő méretű gödröt vájnak vele. Az olcsó szövetbe burkolt testet függőlegesen temetik el, és egy gyümölcsfát ültetnek föléje. A gyümölcsösök hálómintát mutatnak, a sarkukon egy emlékművel, ahol a temetéseket számontartják. Scytale észre is vette az emlékművet, amikor Odrade rámutatott: egy körülbelül három méter magas szögletes, zöld valami.

– Azt hiszem, ezt a holttestet a C-21-nél fogják eltemetni – mondta Odrade, és a fúrógép munkáját figyelte, amíg a temetőcsapat a kocsinak támaszkodva várakozott. – Egy almafát fog táplálni – Milyen istentelenül boldog a hangja!

Mikor a fúró visszahúzódott és a test a gödörbe csusszant, Odrade zümmögni kezdett.

Scytale meg volt lepve. – Azt mondtad, hogy a Bene Gesserit kerüli a zenét.

– Ez csak egy régi dalocska.

A Bene Gesserit továbbra is rejtély maradt, és Scytale most mindennél jobban látta a tipikusok gyengéit. Hogyan lehetne alkudozni olyan emberekkel, akik nem követnek semmiféle elfogadható ösvényt? Már éppen azt hiszed, hogy megértetted őket, és erre egy teljesen más irányba kanyarodnak. Untipikusak! A megértésükre irányuló kísérletek szétvetették Scytale rendérzékét. Biztos volt benne, hogy igazából nem kapott semmit ebben az alkuban. Talán csak egy csöppnyivel több szabadságot, ami valójában csak a szabadság illúziója. Semmi olyat nem kapott meg ettől a hidegarcú boszorkánytól, amit valóban akart! Valóságos kín volt összeillesztgetni mindazokat a darabkákat, amiket megtudott a Bene Gesseritről. Példának okáért ott volt az az állítás, hogy ők meg vannak mindenféle bürokratikus rendszer és nyilvántartás nélkül. Persze Bellonda Archívumát kivéve, és valahányszor szóba hozta ezt, Odrade azt mondta: "Vigyázzon ránk az ég!", vagy valami hasonlót.

– Megkérdezte, hogyan tartjátok fenn magatokat hivatalnokok és nyilvántartások nélkül? – Scytale teljesen megzavarodott.

– Ha valamit meg kell csinálni, megcsináljuk. El kell temetni egy Nővért? – A gyümölcsösben jelenetre mutatott, ahol munkába fogtak az ásók, és földet hánytak a sírra.

– Akkor ez történik, és mindig van valaki a közelben, aki felelős. Nem tudják, hogy ki az.

– Ki... irányítja ezt a beteges...?

– Ez nem beteges! Része a képzésünknek. Az elvetélt Nővérek általában felügyelnek, a jelöltek pedig elvégzik a munkát.

– És ők nem... úgy értem, ez nem visszataszító a számukra? Azt mondod, elvetélt Nővérek. És jelöltek. Ez inkább büntetésnek tűnik, mint...

– Büntetésnek? Ugyan, Scytale. Te csak egy nótát tudsz fújni? – A temetőcsapatra mutatott. – A tanoncidő letelte után nálunk mindenki boldogan vállalkozik erre a feladatra.

– De semmi... bürokrácia...

– Nem vagyunk ostobák!

Scytale megint csak nem értette, de Odrade megválaszolta néma zavarát.

– Biztosan tudod, hogy a bürokráciákból mindig falánk arisztokráciák lettek azután, hogy parancsolóhatalomhoz jutottak.

Scytale nehezen látta meg az összefüggést. Hová akar Odrade kilyukadni?

Mikor Scytale hallgatott, Odrade azt mondta: – A Tisztelet Matrónái a bürokrácia összes jegyét viselik. Ennek a minisztere, annak a Hatalmas Tisztelet Matrónája: erős kevesek a csúcson, és sok funkcionárius lent. Máris tele vannak kamaszos mohósággal. A falánk ragadozókhoz hasonlóan ők sem gondolkoznak soha azon, hogyan ölik meg áldozatukat. Szoros összefüggés ez: ha megtizedeled azokat, akikből táplálkozol, ledöntöd saját rendszeredet.

Scytale nehezen tudta elhinni, hogy a boszorkányok valóban így látják a Tisztelet Matrónáit, és ezt meg is mondta.

– Ha életben maradsz, Scytale, látni fogod a szavaimat valóra válni.

Dühösen fognak őrjöngeni azok a nem gondolkodó nőszemélyek, amikor össze kell húzniuk magukat. Sokkal jobban kell majd igyekezniük, hogy mindent kifacsarjanak a prédából. Még többet kell elkapni! Jobban kell szorítani! Ez csak gyorsabb pusztulást fog jelenteni. Idaho azt mondja, hogy máris az elszáradás fázisában vannak.

A ghola mondta ezt? Tehát Odrade mentátnak használja! – Honnan veszitek ezeket a dolgokat? Mert az biztos, hogy nem a gholátoktól erednek. – Hidd csak, hogy a tiétek!

– Ő csak megerősítette a mi értékelésünket. Egy példa keltette fel a figyelmünket a Más Emlékekből.

– Ó! – Ez a Más Emlék-dolog zavarta Scytale-t. Lehet igaz az állításuk? A saját többszörös életeinek emlékei nagyon értékesek. Tovább kérdezett, hogy biztosabb legyen a dolgában.

– Eszünkbe jutott az a kapcsolat, ami egy havasi nyúl nevű zsákmányállat és egy hiúz nevű ragadozó között állt fenn. A macskapopuláció növekedése mindig követte a nyúlét, aztán a túlragadozás éhínségbe ejtette a hiúzokat, és visszahalasztotta őket.

– Érdekes szó: visszahalaszt.

– Jól leírja azt, amit a Tisztelet Matrónáinak szánunk.

Mikor a találkozásuk véget ért (anélkül, hogy Scytale bármit is adott volna), Scytale úgy érezte, hogy zavartabb, mint valaha. Valóban ez volt a szándékuk? Az az átkozott nő! Nem szabad megbízni semmiben, amit Odrade mond.

Mikor Odrade visszavitte őt a hajóra, Scytale egy időre megállt, hogy átnézzen a korlátmezőn arra hosszú folyosóra, ahol Idaho és Murbella néha felbukkant az edzőterembe menet. Scytale tudta, hogy csakis oda mehetnek azon a nagy ajtón át. Mindig izzadtan és lihegve jöttek ki.

Mégsem mutatkozott egyik rabtársa sem, pedig Scytale vagy egy órát ácsorgott ott.

Mentátként használja a gholát! Ennek azt kell jelentenie, hogy Idahónak hozzáférése van a Hajórendszer-konzolhoz. Odrade biztosan nem fosztja meg a mentátját a szükséges adatoktól. Valahogy el kell intéznem, hogy találkozhassak Idahóval. Még mindig ott van a füttynyelv, amit belesulykolunk minden gholába. Nem szabad túlságosan mohónak tűnnöm. Ez csak egy kisebb engedmény lenne az alkuban. Panasz, hogy elszigetelt a lakrészem. Láthatják, hogy bosszant a bezártság.

A képzettség nem helyettesíti az intelligenciát. Ezt a megfoghatatlan tulajdonságot csak részben határozza meg a rejtély-megoldó képesség. Az érzékeink jelentéseit tükröző új rejtélyek létrehozása az, ami kikerekíti a definíciót.

Egyes Mentát Szöveg (decto)

Lucillát a Hatalmas Tisztelet Matrónájának jelenlétében gördítették be egy hengeres kalitkában – ketrec a ketrecben. Shigadrót háló zárta Lucillát az alkotmány belsejébe.

– Én Hatalmas Tisztelet Matrónája vagyok – üdvözölte őt a nő a nagy fekete székből. Kicsi nő, vörös-arany dressz. – A kalitka megvéd téged arra az esetre, ha a Hangot próbálnád használni. Immúnisak vagyunk rá, és ez az immunitás egyfajta reflex formájában nyilvánul meg. Ölünk. Néhányan már haltak meg így közületek. Ismerjük a Hangot, és használjuk is. Ezt ne feledd, ha kiengedünk a kalitkából – Félreintett egy szolgát, aki betolta a kalitkát. – Menj! Gyerünk!

Lucilla körülnézett a teremben. Nincs ablaka. Majdnem négyzet alakú. Néhány ezüstös parázsgömb világítja meg. Savzöld falak. Tipikus kihallgatási feltételek. Valahol magasan van. Egy nullcsőben hozták fel a kalitkáját kicsivel hajnal előtt.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája mögött kitárult egy falpanel, és egy kisebb kalitka csúszott be a terembe valami rejtett szerkezeten. Ez a kalitka szögletes volt, és Lucilla elsőre azt hitte, hogy egy meztelen ember áll benne, amíg a fogoly meg nem fordult, és rá nem nézett.

Futar! Széles arca volt, és Lucilla az agyarait is látta.

– Akar hátvakarás – mondta a futar.

– Igen, drágám. Mindjárt megvakarom.

– Akar enni – mondta a futar, és Lucillára meredt.

– Majd később, drágám.

A futar tovább tanulmányozta Lucillát. – Te Kezelő? – kérdezte.

– Dehogy, ő nem Kezelő!

– Akar enni – makacskodott a futar.

– Már megmondtam, hogy később! Most ülj szépen a helyeden, és dorombolj nekem.

A futar lekuporodott a kalitkájában, és morgó hang tört elő a torkából.

– Hát nem édesek, amikor dorombolnak? – A Hatalmas Tisztelet Matrónája nyilvánvalóan nem várt választ.

A futar jelenléte zavarba ejtette Lucillát. Ezek a lények állítólag vadászták és gyilkolták a Tisztelet Matrónáit. Bár ez itt ketrecben volt.

– Hol fogtátok? – kérdezte Lucilla.

– A Gammun – A Matróna nem tudta, mit árul el ezzel. Ez pedig az Elágazás, gondolta Lucilla. Előző este felismerte a kompból.

A futar abbahagyta a dorombolást. – Enni – morogta.

Lucilla is szívesen evett volna valamit. Három napja nem kapott semmit, és kénytelen volt erővel visszafojtani az éhség mardosását. A kalitkában hagyott literzsonból szippantott cseppek segítettek valamelyest, de hát az üveg majdnem teljesen üres volt. A szolgák, akik hordozták, csak nevettek, amikor ennivalót kért. – A futarok a sovány húst szeretik!

De leginkább a melanzshiány kínozta. Reggel már kezdte érezni az első fájdalmas elvonási tüneteket.

Hamarosan meg kell ölnöm magam.

A lampadasi csapat könyörgött neki, hogy tartson ki. Légy bátor. Mi van, ha az a vad Tisztelendő Anya cserbenhagy minket?

Pókkirálynő, így hívja ezt a nőt Odrade.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája tovább fürkészte Lucillát, tetőtől talpig. Gyenge áll. Egy pozitív vonások nélküli arcban a negatív ragadja meg a tekintetet.

– Tudod, hogy a végén úgyis veszíteni fogsz – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– A temető mellett fütyülsz – mondta Lucilla, aztán persze meg kellett magyaráznia a szólást.

A Tisztelet Matrónájának arcán udvarias érdeklődés tükröződött. Milyen érdekes.

– Ezért a mondásért azonnal megöltek volna a szolgáim. Ez az egyik oka annak, hogy magunkban vagyunk. Kíváncsi vagyok, miért mondasz ilyet?

Lucilla a lapuló futarra pillantott. – Futarok nem nőnek a földből egy éjszaka leforgása alatt. Genetikus úton hozták létre őket vadállatokból, egyetlen céllal.

– Vigyázz! – A Tisztelet Matrónájának szeme narancsszín lobot vetett.

– Nemzedékek fejlesztőmunkája van a futarokban – mondta Lucilla.

– Mulatságból vadásszuk őket!

– És a vadászból lett a vad.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája felugrott; a szeme szinte teljesen narancssárga volt. A futar izgatott lett, és vinnyogni kezdett. Ettől a nő lecsillapodott. Lassan visszaereszkedett a székbe. Egyik kezével a futar felé intett. – Minden rendben, drágám. Mindjárt eszel, aztán megvakargatom a hátad.

A futar újra dörömbölni kezdett.

– Tehát azt hiszed, hogy menekültekként jöttünk ide vissza – mondta a Tisztelet Matrónája. – Igen! Ne is próbáld tagadni.

– A férgek gyakran fordulnak – mondta Lucilla.

– Férgek? Azokra a szörnyetegekre gondolsz, amiket a Rakison elpusztítottunk?

Csábító lett volna felpiszkálni a Tisztelet Matrónáját, és kiprovokálni a drámai reakciót. De ha eléggé megriasztja, biztosan ölni fog.

Kérlek, Nővér!, könyörgött a lampadasi sokaság. Tarts ki!

Gondoljátok, hogy el tudok szökni erről a helyről? Ez elhallgattatta őket, egyetlen gyenge tiltakozás kivételével. Emlékezzetek! Mi vagyunk az ősi babák: hétszer le, hétszer le. Egy kicsiny, lengő baba képe, vigyorgó Buddha-arc, a kövér hason összekulcsolt kéz.

– Bizonyára az Istencsászár szellemeire gondoltál – mondta Lucilla. – De én másról beszéltem.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája ezen egy kicsit elgondolkodott. A narancsszín kihunyt a szeméből.

Játszik velem, gondolta Lucilla. Meg akar ölni, hogy aztán föletessen a kis kedvencével.

De gondolj azokra a taktikai információkra, amik a birtokunkban lesznek, ha megszökünk!

Mi! Ez elől az érv elől nem lehetett kitérni. Mikor kihozták a kalitkáját a kompból, még nappal volt. A Pókkirálynő barlangja úgy volt megtervezve, hogy hogy nehezen lehessen hozzáférni, a szervezés mégis derültséget keltett Lucillában. Nagyon ősi, idejétmúlt módszerek. Keskeny szakaszok a bevezető utakon, ahol megfigyelőtornyok merednek ki a földből szürke gombák gyanánt a micélium megfelelő helyén. Éles kanyarok a kritikus pontoknál. Egyetlen közönséges felszíni jármű sem tudja sebességben bevenni ezeket a fordulókat.

Teg említést tett erről az Elágazásról szóló kritikájában, jutott eszébe Lucillának. Értelmetlen védelmek. Csak valami nehézfegyvert kell idehozni, vagy valahogy másképp kell megkerülni a durva építményeket, és a dolgok elszigetelődnek. Persze vannak kapcsolódások a föld alá, de ezeket könnyűszerrel be lehet robbantani. El kell vágni őket a forrásuktól, és szétesnek, mint a málé. Nem jön le több értékes energia a csöveiteken, ostobák! A Tisztelet Matrónái megtartották a biztonságnak ezt a látható érzetét. Puszta megnyugtatásképpen! A védőiknek hatalmas energiákat kellett ezekre a haszontalan díszletekre fordítani, csak hogy megadják ezeknek a nőknek a biztonság hamis érzetét.

A folyosók! Emlékezz a folyosókra!

Igen, a gigászi építménynek a folyosói is hatalmasak voltak, hogy elférjenek bennük a Liga Navigátorok roppant tartályai. A szellőzőrendszer alacsonyan volt a termekben, hogy kiszellőztesse és visszanyerje a kiszivárgott melanzsgázt. Lucilla el tudta képzelni a zajosan kitáruló, majd zavaró visszhanggal összecsattanó zsilipajtókat. A ligásokat nem igen zavarták a zajok. A mozgó szuszpenzorok energiatovábbító kábelei vastag fekete kígyókként tekeregtek a folyosókon, be minden helyiségbe, amit csak Lucilla látott. Nem járta volna, hogy egy Navigátor ne szimatolhasson be akárhová, ahová akar.

Sok ember, akit látott, irányítópulzárt viselt. Még a Tisztelet Matrónái is. Tehát eltévednek itt. Mindez egyetlen gigantikus tető alatt van, a maga fallikus tornyaival. Az új lakók ezt vonzónak találták. Minden gondosan el van szigetelve a durva külvilágtól (ahová egyetlen fontos ember sem teszi ki a lábát, legfeljebb ölni, vagy a rabszolgák munkájában és játékában gyönyörködni). Lucilla sok toldott-foldott részt látott, ami a karbantartásra fordított összegek minimális voltáról árulkodott. Nem sokat változtak. Teg alapterve még mindig helytálló.

Vajon mire megyünk a megfigyeléseiddel?

A Hatalmas Tisztelet Matrónája felrezzent elmélkedéséből. – Mégis lehetséges, hogy életben hagyjalak. Feltéve, ha kielégíted a kíváncsiságomat.

– Honnan tudod, hogy nem színtiszta szarral válaszolok a kérdéseidre?

A közönségesség szórakoztatta a Tisztelet Matrónáját. Majdhogynem nevetett. Láthatólag senki sem figyelmeztette, hogy óvakodjon a Bene Gesseritektől, ha közönségességhez folyamodnak. Mert biztosan valami veszélyes indíték van mögötte. Csak Hang ne legyen, mi? Hát azt hiszi, hogy az az egyetlen eszközöm? A Hatalmas Tisztelet Matrónája eleget mondott és eleget reagált ahhoz, hogy bármelyik Tisztelendő Anya szilárdan meg tudja fogni. A test és a beszéd jelzései mindig több információt hordoznak annál, mint ami a megértéshez szükséges. Elkerülhetetlenül volt plusz információ, amit vizsgálni lehetett.

– Vonzónak találsz minket? – kérdezte a Tisztelet Matrónája.

Furcsa kérdés. – A Szétszóródás népei mind rendelkeznek valamelyes vonzerővel – Higgye csak, hogy már sokat láttam közülük, beleértve az ellenségeit is. – Egzotikusak vagytok, valami furcsa és új dolgot jelentetek.

– És a szexuális képességeink?

– Természetesen ennek is van egyfajta kisugárzása. Egyesek számára izgató és vonzó kisugárzása.

– De a te számodra persze nem.

Menj neki az állának! Ez a sokaság tanácsa volt. Miért is ne?

– Az álladat tanulmányoztam, Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– Valóban? – Meglepetés.

– Nyilvánvalóan a gyermekkori állad, és büszke lehetsz erre a fiatalosságra.

Egyáltalán nem örül, de képtelen kimutatni. Még egyet az állra.

– Fogadni mernék, hogy a szeretőid gyakran csókolgatják az álladat – mondta Lucilla.

Most már dühös, és nem tudja visszafojtani. Fenyegess már meg! Figyelmeztess, hogy ne használjam a Hangot!

– Csókol áll – mondta a futar.

– Mondtam már, hogy később, drágám. Most pedig fogd be a szád!

A szegény kis kedvencén tölti ki a mérgét.

– De hisz vannak kérdéseid, amiket fel akarsz tenni nekem – mondta Lucilla. Maga a bűbáj. Újabb figyelmeztető jel az okosaknak. Az a fajta vagyok, aki cukorsziruppal önt nyakon mindent. "Milyen kedves! Olyan kellemes veled lenni. Hát nem gyönyörű? Nagyon okos voltál, hogy ilyen olcsón-gyorsan-könnyen szerezted meg." Ide mindenki behelyettesítheti a saját módhatározóját.

A Hatalmas Tisztelet Matrónájának kellett egy pillanat, amíg összeszedte magát. Érezte, hogy hátrányba került, de azt nem tudta, hogyan. Titokzatos mosollyal hidalta át a pillanatot, aztán azt mondta: – Pedig azt mondtam, hogy elengedlek – Megnyomott valamit a széke oldalán, mire a hengeres kalitka egyik darabja fékecsúszott, és magával húzta a shigadrót hálót. Ugyanebben a pillanatban egy alacsony szék emelkedett ki a padlóból pontosan Lucilla előtt, egy lépéssel sem távolabb.

Lucilla leült, a térdei csaknem hozzáértek kihallgatójához. A lábak. Ne feledd, hogy a lábukkal ölnek. Lucilla kilazította az ujjait, és csak ekkor ébredt rá, hogy egészen eddig ökölbe szorította őket. A mindenségit ennek a feszültségnek!

– Enned és innod kellene valamit – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája. Most valami mást nyomott meg a szék oldalán. Egy tálca jelent meg Lucilla mellett – rajta étel, kanál, és egy csillogó vörös folyadékkal teli pohár. Dicsekszik a játékaival.

Lucilla felemelte a poharat.

Méreg? Először szagold meg!

Megkóstolta az italt. Stimtea és melanzs! Éhes vagyok!

Lucilla visszatette a tálcára az üres poharat. A stimnek éles melanzs-íze volt a nyelvén. Mit csinál? Udvarol nekem? Lucillában megkönnyebbülés áradt szét a melanzstól. A tányéron bab volt valami pikáns szószban. Miután megízlelte, hogy nincsenek-e benne nemkívánatos adalékok, megette az egészet. Fokhagyma van a szószban. A pillanat egy törtrészéig bevillantak az Emlékek erről a fűszerről – a jó konyha adaléka, a vérfarkasok elleni szer, a felfúvódás bevált háziszere.

– Jónak találod az ételünket?

Lucilla az állát simogatta. – Nagyon finom. Add át gratulációimat a szakácsodnak – Sose gratuláljunk a szakácsnak magánháznál. A szakácsokat lehet pótolni, a házigazda azonban pótolhatatlan. – Kellemes ez a kis fokhagyma.

– Tanulmányoztuk a Lampadasról megmentett könyvtárat – Dicsekvés: Látod, mit vesztettetek? – Olyan kevés érdekes dolog van a sok fecsegés között.

Azt akarja, hogy a könyvtárosa légy? Lucilla némán várt.

– Némelyik segédem úgy véli, hogy lehet bennük utalás a boszorkányfészketek helyéről, vagy legalábbis arról, hogyan lehet benneteket gyorsan megsemmisíteni. Megannyi nyelv!

Fordítóra van szüksége? Tettess butaságot!

– Mi érdekel benneteket?

– Nagyon kevés. Ugyan kinek van szüksége a Butleri Dzsihadról szóló beszámolókra?

– Ők is pusztítottak el könyvtárakat.

– Hozzám ne ereszkedj le!

Élesebb eszű, mint gondoltuk. Továbbra is légy ostoba.

– Én azt hittem, hozzám ereszkednek le.

– Idehallgass, boszorkány! Azt hiszed, hogy lehetsz könyörtelen a fészked védelmében, de nem érted, mi az: könyörtelennek lenni.

– Azt hiszem, még nem mondtad el, hogyan elégíthetem ki a kíváncsiságodat.

– A tudományodat akarjuk, boszorkány! – A Matróna lejjebb szállította a hangját. – Beszéljünk értelmesen. A segítségeddel utópiát csinálhatnánk.

És minden ellenségeteket meghódíthatnátok, és mindig orgazmusotok lenne.

– Azt hiszed, hogy a tudomány a kulcs az utópiához?

– Meg az ügyeink jobb megszervezése.

Ne feledd: a bürokrácia növeli a konformitást... a vallás szintjére emeli a "végzetes ostobaságot".

– Ez paradoxon, Hatalmas Tisztelet Matrónája. A tudománynak újító szelleműnek kell lennie. Változást hoz. Ezért a tudomány és a bürokrácia állandó harcban állnak.

Ismeri a gyökereit?

– De gondolj csak a hatalomra! Gondolj arra, hogy mit irányíthatnál! – Nem tudja.

A Tisztelet Matrónáinak elképzelései az irányításról lenyűgözték Lucillát. Az univerzumot irányítod, nem egyensúlyozol vele. Kifelé nézel, nem befelé. Nem edzed magad, hogy megérezd a saját finom reakcióidat, hanem izmokat fejlesztesz (erőt, hatalmat), hogy mindent legyőzz, amit akadálynak látsz. Hát vakok ezek a nők?

Mikor Lucilla nem szólt, a Tisztelet Matrónája azt mondta: – Nagyon sok mindent találtunk a könyvtárban a Bene Tleilaxról.

– Sok projektben csatlakoztatok hozzájuk, boszorkány. Számos projektben: hogyan semlegesítsétek a nem-hajók láthatatlanságát, hogyan hatoljatok be az élő sejt titkaiba, a Missionaria Protectivában és abban a valamiben, amit "Az Isten Nyelvének" hívnak.

Lucilla feszesen elmosolyodott. Attól félnek, hogy talán mégis van egy igazi isten ott kint? Adj neki egy kis kóstolót! Légy őszinte!

– Semmiben sem csatlakoztunk a Tleilaxhoz. Az embereid félreértelmezik azt, amit találtak. Azon aggódsz, hogy leereszkednek hozzád? Mit gondolsz, Isten hogyan érez ezzel kapcsolatban? Védő vallásokat ültetünk el, hogy segítsenek nekünk. Ez a Missionaria funkciója. A Tleilaxnak csak egy vallása van.

– Vallásokat szerveztek?

– Nem egészen. A vallás szerevezési megközelítése mindig mentegetőző. Mi pedig nem mentegetőzünk.

– Kezdesz untatni. Miért találtunk olyan keveset az Istencsászárról? – Csapj le!

– Talán elpusztították az embereid.

– Ó, akkor hát mégiscsak érdekel.

Mint ahogy téged is, Pókasszony!

– Én úgy gondoltam volna, Hatalmas Tisztelet Matrónája, hogy II. Leto és az ő Arany Ösvénye számos tudományos központotokban képezi tanulmányozás tárgyát.

Ez gonosz megjegyzés volt!

– Nekünk nincsenek tudományos központjaink!

– Meglepőnek találom, hogy érdeklődsz iránta.

– Ez csak afféle mellékes érdeklődés, semmi több.

Az a futar pedig egy villámsújtotta tölgyből ugrott elő!

– Mi "papírhajszának" hívjuk az ő Arany Ösvényét. Belefújta az örök szelekbe, aztán azt mondta: "Látjátok? Ott megy." Ez a Szétszóródás.

– Egyesek szívesebben nevezik keresésnek.

– Valóban képes volt megjósolni a jövőt? Ez érdekel téged? Talált!

A Hatalmas Tisztelet Matrónája a markába köhögött.

– Mi azt mondjuk, hogy Muad'Dib megteremtett egy jövőt, II. Leto pedig visszateremtette.

– De ha tudnám...

– Kérlek, Hatalmas Tisztelet Matrónája! Azok az emberek, akik azt kérik, hogy az orákulum jósolja meg a jövőjüket, valójában azt akarják tudni, hol van elrejtve a kincs.

– Hát persze hogy azt!

– Ismered az egész jövődet, és semmi sem ér meglepetésként? Erről van szó?

– Nagy vonalakban erről.

– Te nem a jövőt akarod, hanem az örökkévalóságra kiterjesztett jelent.

– Ezt én magam sem mondhattam volna jobban.

– És még azt mondtad, hogy untatlak!

– Micsoda?

Narancsszín a szemében. Légy óvatos.

– Soha egy meglepetés. Mi lehet ennél unalmasabb?

– Óóóó... De hát én nem erre gondoltam!

– Akkor attól tartok, hogy nem értem, mit akarsz, Hatalmas Tisztelet Matrónája.

– Nem számít. Majd holnap visszatérünk rá.

Haladék!

A Hatalmas Tisztelet Matrónája felállt. – Vissza a kalitkádba.

– Enni – A futar hangja panaszosnak tűnt.

– Finom ételeket tartogatok neked odalent, drágám. Aztán megvakargatom a hátad.

Lucilla bement a kalitkájába. A Hatalmas Tisztelet Matrónája utánadobott egy párnát. – Tedd a shigadrót elé. Látod, milyen kedves is tudok lenni?

A kalitkaajtó kattanva bezárult.

A futar kalitkája visszacsusszant a falba. A falpanel becsukódott mögötte.

– Nagyon nyugtalanok lesznek, amikor éhesek – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája. Kinyitotta az ajtót, és egy pillanatig elgondolkodva nézte Lucillát. – Itt nem fognak háborgatni. Senki másnak nem engedem meg, hogy bejöjjön ebbe a terembe.

Nagyon sok dolog, amit csinálunk, természetes módon csak akkor válik bonyolulttá, amikor intellektuális tárgyat akarunk csinálni belőle. Előfordulhat, hogy olyan sokat tudunk valamiről, hogy teljességgel tudatlanok leszünk.

Kettes Mentát Szöveg (dicto)

Odrade szabályos időközönként a tanoncokkal és Proktor-Figyelőikkel ment ebédelni. Ez utóbbiak voltak a legközvetlenebb őrök ebben az elme-börtönben, ahonnan sokan sosem szabadultak.

A tanoncok gondolatai és cselekedetei valóban informálták a Főtisztelendő Anya tudatának mélységeit arról, milyen jól funkcionál a Káptalanház. A tanoncok a maguk hangulataival és megérzéseivel közvetlenebbül reagáltak, mint a Tisztelendő Anyák. A Teljes Nővérek nagyon értettek hozzá, hogy ne lehessen látni rajtuk, ha rossz hangulatban vannak. Az alapvető dolgokat nem próbálták elrejteni, de bárki kisétálhatott a kertbe, vagy magára zárhatta az ajtót, és máris eltűnt a házőrzők szeme elől.

Nem így a tanoncok.

A Központiban akkortájt nem sok üresjárat volt. Még az étkezőkben is állandó volt a forgalom, napszaktól, órától függetlenül. A munkaváltások rendszere megingott, és egy Tisztelendő Anyának könnyű volt cirkadian ritmusát a holtidőhöz igazítania. Odrade azonban nem pazarolhatott energiát ilyen átállásra. Az esti étkezésnél megállt a Tanonc Terem ajtajában, és hallotta a hirtelen elcsendesedést.

Még az is mutatott valamit, ahogy a szájukhoz emelték az ételt. Merre tekintenek a szemek, miközben az evőpálcikák a száj felé haladnak? Gyors a szűrés, sietős a rágás, görcsös a nyelés? Az egyiket érdemes volt figyelni. Valamit forral. És az az elgondolkodó ott, aki úgy néz minden falatra, mintha azon gondolkodna, hogyan rejthettek mérget ebbe a moslékba. Kreatív elme rejtőzik amögött a tekintet mögött. Próbára kell tenni őt egy kényesebb pozícióra.

Odrade belépett a csarnokba.

A padló mintája sakktáblaszerű volt, fekete és fehér plazlapok, melyek gyakorlatilag megkarcolhatatlanok. A tanoncok azt mondogatták, hogy a Tisztelendő Anyák játéktáblája ez: "Egyikünket ide rakják, a többieket a középvonal mellé. Aztán lépnek velünk – a győztes visz mindent."

Ez a csarnok a Káptalanház egyik legrégebbi építménye volt. Fából készült, szabadon álló támívekkel, melyek vastagok voltak, nehezek, és tompa színűre feketedtek. Úgy huszonöt méteresek lehettek, megszakítás nélkül, egy darabban. Valahol a Káptalanházban volt egy genetikailag gondosan szabott tölgyliget. A fák legalább harminc méterig nem hajtottak ágat, törzsük átmérője pedig több volt két méternél is. Akkor ültették őket, amikor ezt a csarnokot építették, hogy pótolják majd a támgerendákat, ha idővel megvetemednek. A gerendákat ezerkilencszáz SzÉ-re szánták.

Milyen óvatosan nézegetik a tanoncok a Főtisztelendő Anyát anélkül, hogy egyenesen rápillantanának.

Odrade elfordította a fejét, hogy a nyugati ablakon keresztül kitekintsen a napnyugtára. Megint por. A sivatag terjedő szemcséi lángra lobbantották a lenyugvó napot, ami úgy izzani kezdett, mint a távoli parázs, ami bármelyik percben fékezhetetlen tűzbe borul.

Odrade elnyomott egy sóhajt. Az ilyesféle gondolatok visszahozták rémálmát: a szakadék... a kifeszített kötél. Tudta, hogy ha behunyná a szemét, ott érezné magát billegni a kötélen. A fejszés vadász pedig már közelebb van!

A közelében táplálkozó tanoncok idegesen mozgolódni kezdtek, mintha megérezték volna Odrade nyugtalanságát. Talán valóban így is történt. Odrade hallotta a ruhák suhogását, és ez kirángatta a lidércnyomásból. Hirtelen fogékonnyá lett egy új hangra a Központi zajai között. Valami reszelős hangra a legközönségesebb neszek között – azt a széket eltolják mögötte... és az a konyhaajtó kinyílik. Reszelős csikorgás. A takarítók panaszkodnak a homokra, és arra az "átkozott porra."

Odrade kibámult az ablakon a panaszok forrására: a déli szél. Tompa, barnás homály vont függönyt a láthatárra. A szél után porhalmok maradtak a sarkokban és a dombok szélvédett lejtőin. A pornak kovás szaga volt, valami lúgos aromája, ami marta az orrot.

Odrade lenézett az asztalra, amikor a felszolgáló tanonc eléje tette az ételt.

Odrade azon kapta magát, hogy élvezi ezt a változatosságot a dolgozószobában és a magánétkezőben elköltött sietős étkezések után. Mikor egyedül evett odafent, a tanoncok olyan csendben hozták az ételt, és olyan néma ügyességgel szedték le az asztalt, hogy Odrade néha meglepődve látta, hogy már minden eltűnt. Itt az étkezés zajos volt, csupa beszélgetés. A lakosztályában Duana főszakács biztosan bekotyogna: – Nem eszel eleget! Odrade általában odafigyelt az ilyen intésekre. A házőrzőknek is megvolt a maguk haszna.

A mai vacsora sovány disznóhús volt szója- és melasz-szósszal, némi melanzzsal, és egy csipet bazsalikommal, meg citrommal. Friss zöldbab borsos lében főzve. Sötétvörös szőlőlé italnak. Odrade kíváncsian megkóstolta a húst, és egészen ehetőnek találta, bár az ő ízlésének kissé túl volt főzve. A tanonc szakácsok nem sokkal tévesztették el.

Akkor miért érzi úgy, hogy túl sok az ilyen étel?

Lenyelte a falatot, és hiperérzékenysége azonnal azonosította az adalékokat. Ez az étel nem csak arra volt, hogy pótolja a Főtisztelendő Anya energiáit. Valaki a konyhában elkérte Odrade napi tápanyag-listáját, és aszerint módosította az ennivalót.

Az étel – csapda, gondolta Odrade. Újabb függőség. Nem tetszett neki az a ravaszság, ahogyan a káptalanházi szakácsok elrejtették az ételbe tett dolgokat "az evők javáért". Persze tudták, hogy egy Tisztelendő Anya felismeri az összetevőket, és bizonyos határokon belül szabályozni tudja az anyagcseréjét. Most is figyelték, és azon tűnődtek, hogyan fogja megítélni a Főtisztelendő Anya az aznapi menüt.

Evés közben a többieket hallgatta. Senki sem háborgatta őt – sem testileg, sem hanggal. A zaj visszatért majdnem arra a szintre, amint azelőtt, hogy ő megállt az ajtóban. A forgó nyelvek mindig változtattak kissé a hangszínükön, amikor ő belépett, és halkabban folytatták.

Egyetlen ki nem mondott kérdés lappangott az összes környező elmében: Miért van most itt?

Odrade csendes félelmet érzett néhány közeli vacsorázóban, mely reakciót a Főtisztelendő Anya néha a saját javára fordított. A tanoncok egymás közt azt suttogták (a Proktorok jelentései szerint): "Benne van Taraza." Ez alatt azt értették, hogy Odrade Eredetiként birtokolja néhai elődjét. Ők ketten történelmi párost alkottak, amit a jelölteknek alaposan tanulmányozniuk kellett.

Dar és Tar, máris legenda.

Még Bellonda (a vén, gonosz Bell) is csak burkoltan mert Odrade ellen fordulni emiatt. Nem voltak frontális támadások, harsogó vádak. Tarazának a Nővérek megmentését tulajdonították. Ez sok ellenkezést elhallgattatott. Taraza azt mondotta volt, hogy a Tisztelet Matrónái alapvetően barbárok, erőszakosságuk pedig, még ha nem is hárítható el teljesen, elterelhető véres mutatványok felé. Az események pedig nagyjából igazolták ezt.

Ez bizonyos mértékig igaz, Tar. Egyikünk sem számított arra, hogy ilyen mértékű az erőszakosságuk.

Taraza klasszikus vörös kendője (milyen találó a bikaviadal-hasonlat) olyan véres tombolásra ragadtatta a Tisztelet Matrónáit, hogy az univerzum tele lett nyomorult áldozataik potenciális támogatóival.

Hogyan védjem meg magunkat?

Nem mintha a védelmi tervek rosszak lettek volna. Csak éppen tárgytalanná válhatnak.

Persze épp ez a célom. Meg kell tisztulnom, és fel kell készülnöm egy roppant feladatra.

Bellonda vicsorogya fogadta az ötletet. – A lemondásunkra? Ezért kéne megtisztulnunk?

Bellonda meghasonlik majd, ha rájön, mit tervez a Főtisztelendő Anya. A gonosz-Bellonda tapsikolni fog. A mentát-Bellonda pedig haladékot fog követelni, "egy kedvezőbb pillanatig".

De én a saját utamat fogom járni annak ellenére, hogy mit gondolnak a Nővéreim.

És sok Nővér úgy vélte, hogy Odrade a legfurább Főtisztelendő Anya, akit valaha is elfogadtak maguk fölé. Inkább balkézről emelkedett fel, mint a jobbról. Az Eredeti Taraza. Én voltam ott, amikor meghaltál Tar. Senki más nem volt, aki átvehette volna a személyiségedet. Véletlen felemelkedés?

Sokaknak voltak ellenérzéseik Odradéval szemben. De amikor az ellenállás felszínre tört, mindig visszajutottak "az Eredeti Tarazához – történelmünk legjobb Főtisztelendő Anyjához."

Ez jó! A Belső Taraza nevetett ezen elsőnek, és megkérdezte: Miért nem beszélsz nekik a hibáimról, Dar? Főleg arról, hogy mennyire rosszul ítéltelek meg téged.

Odrade elgondolkodva rágódott egy darab húson. Már régen meg kellet volna látogatnom Sheeanát. Minél hamarabb le kell mennem délre a sivatagba. Sheeanának készen kell állnia arra, hogy Tam helyére álljon.

A változó táj óriásian ködlött fel Odrade gondolataiban. A Bene Gesserit több mint ezerötszáz éve a Káptalanházon. Mindenhol ott vannak a nyomaink. Nem csak a különleges ligetek, szőlőskertek vagy gyümölcsösök területén. Hanem az, amit mindez a kollektív lélekben okoz, amikor látja ezeket a változásokat az ismerős vidéken.

Az Odrade mellett ülő tanonc halkan megköszörülte a torkát. Meg akarja szólítani a Főtisztelendő Anyát? Ritka esemény. De a lány csak evett tovább szó nélkül.

Odrade gondolatai visszatértek a tervezett sivatagi úthoz. Sheeana semmiről sem tudhat előre. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy ő az, aki kell nekünk. Voltak bizonyos kérdések, amikre Sheeanának válaszolni kellett.

Odrade tudta, mit fog találni útközben, ahol megáll ellenőrizni. A Nővérekben, a növényi és állati életben, magának a Káptalanháznak az alapjaiban nagyszabású és finom változásokat talál majd, olyan dolgokat, amelyek megzavarják majd a Főtisztelendő Anya legendás komolyságát. Még Murbella is érzékelte a változásokat, pedig ki se tette a lábát a nem-hajóból.

Murbella csak aznap reggel, háttal a konzolnak ülve hallgatta újonnan támadt figyelemmel az előtte álló Odradét. Éles éberség volt a fogoly Tisztelet Matrónájában. A hangja kételyekről és kiegyensúlyozatlan ítéletekről árulkodott.

Minden múlandó, Főtisztelendő Anya?

– Ez olyan tudás, amit a Más Emlékek kényszerítenek rád. Egyetlen bolygó, egyetlen föld vagy tenger sincs örökké.

– Micsoda beteges gondolat! – Elutasítás.

– Bárhol is állunk, csak intézők vagyunk.

– Ez haszontalan gondolkodásmód – Tétova; nem tudja, hogy a Főtisztelendő Anya miért épp most mond ilyeneket.

– A Tisztelet Matrónái beszélnek belőled. Mohó álmokat kaptál tőlük, Murbella.

– Mondod te! – Mélységes neheztelés.

– A Tisztelet Matrónái azt hiszik, hogy megvehetik az örök biztonságot: egy kis bolygót, tele alázatos néppel.

Murbella grimaszolt.

– Újabb bolygók! – vakkantotta Odrade. – Mindig több és több! Ezért özönlenek vissza.

– Szerencsétlen kis morzsák ebben a Régi Birodalomban!

– Kitűnő, Murbella! Kezdesz úgy gondolkodni, mintha közülünk való lennél.

– És ezáltal semmi leszek!

– Se hús, se hal, csak a saját igazi önmagad? Még ott is csak intéző vagy. Vigyázz, Murbella! Ha azt hiszed, hogy birtokolsz valamit, az olyan, mintha futóhomokon járnál.

Meglepett homlokráncolás. Valamit csinálni kell ezzel a dologgal, hogy Murbella ilyen nyíltan kimutatja az érzéseit az arcán. Itt még megengedhető, de egyszer majd...

– Tehát semmi sem biztosan a miénk. És akkor mi van? – Keserűség.

– Időnként a jó szavakat mondod, de nem hiszem, hogy már megtaláltad volna azt a helyet magadban, ahol kitarthatnál egész életedben.

– Amíg egy ellenség meg nem talál és le nem öl?

A Tisztelet Matrónáinak tréningje tapad, mint a ragasztó! De Duncannal úgy beszélt egyik este, amiből tudom, hogy készen áll. Azt hiszem, a Van Gogh festmény tette fogékonnyá. Újra meg kell néznem azt a felvételt.

– Ki akarna megölni téged, Murbella?

– Sosem tudnátok ellenállni a Tisztelet Matrónái támadásának!

– Már megmondtam, hogy mi az az alapvető dolog, ami aggaszt minket: Egyetlen hely sem lehet örökké biztonságos.

A Tanonc Teremben Odradénak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudott időt szakítani arra a komszemfelvételre Duncanről és Murbelláról. Majdnem elsóhajtotta magát, de egy köhintéssel álcázta a dolgot. A fiatalok sosem láthatnak zavart a Főtisztelendő Anyán.

Ki a sivatagba, Sheeanához! Ellenőrzőkörútra kell mennem, amilyen hamar csak lehet. Ó, az idő!

Az Odrade mellet ülő tanonc megint azt a jellegzetes torokhangot hallatta. Odrade a perifériás látómezejében szemügyre vette – szőke lány, fehérrel szegett rövid fekete ruha – Harmadik Szintű Középhaladó. Nem fordította a fejét Odrade felé, de még csak feléje sem sandított.

Ezt fogom találni a körutamon: a félelmet. És a tájban azok a dolgok mindig észreveszik, ha kifutunk az időből: kivágatlanul maradt fák, mert eltűntek a favágók – belekényszerültek a mi Szétszóródásunkba, elmentek a halálukba, ismeretlen helyekre, talán jobbágysorba. Valaha is vonzónak fogom látni az építészeti Szeszélyeket azért, mert befejezetlenek? Nem. Nem sokat törődünk a Szeszélyekkel.

A Más Emlékekben voltak olyan példák, amiket akart: régi épületek, amelyek szebbek attól, hogy nincsenek befejezve. Az építtető csődbe ment, a tulajdonos megharagudott a szeretőjére... Egyes dolgok érdekesebbé lettek emiatt: régi falak, régi romok. Az idő szobrászművészete.

Mit szólna Odrade, ha rendelnék egy Szeszélyt a kedvenc gyümölcsösömbe?

Az Odrade mellett ülő tanonc megszólalt: – Főtisztelendő Anya!

Kitűnő! Olyan ritkán veszik erre a bátorságot.

– Igen? – Enyhe kérdő mód. Jobban teszi, ha fontosat akar mondani. Vajon meghallja?

Meghallotta. – Azért háborgatlak, Főtisztelendő Anya, mert sürgős ügyről van szó, és mert tudom, hogy érdekel a gyümölcsös.

Kiváló! Ennek a tanoncnak vastag lábai vannak, de az elméje nincs elnehezülve. Odrade némán meredt rá.

– Én készítem a térképet a hálószobádba, Főtisztelendő Anya.

Tehát ez egy megbízható adeptus, aki dolgozhat a Főtisztelendő Anyának. Még jobb.

– Hamarosan megkapom?

– Két nap múlva, Főtisztelendő Anya. Módosítanom kell a kivetítő rátétet ott, ahol jelezni fogom a sivatag napi növekedését.

Kurta biccentés. Ez benne volt az eredeti parancsban: egy tanonc tartsa karban a térképet. Odrade azt akarta, hogy minden reggel, amikor fölkel, beindítsa az agyát a változó kép, az első dolog, ami rávetül a tudatára ébredéskor.

– Betettem egy jelentést a szobádba ma reggel, Főtisztelendő Anya. "A gyümölcsös kezelése" a címe. Talán még nem olvastad.

Odrade csak a címet látta. Későn ért vissza a testgyakorlásból, és sietett meglátogatni Murbellát. Oly sok minden múlik Murbellán!

– A Központi körüli ültetvényeket vagy sorsukra kell hagyni, vagy cselekedni kell, ha fenn akarjuk tartani őket – mondta a tanonc. – Ez a jelentés lényege.

– Mondd el azt a jelentést szóról szóra.

Leszállt az éj, és a terem fényei kivilágosodtak, miközben Odrade a beszámolót hallgatta. Még így is tömör volt. Annak az intelemnek a nyomait tartalmazta, amin Odrade látta, hogy Bellondától ered. Nem volt rajta az Archívum pecsétje, de az Időjárás figyelmeztetései átmentek az Archívumon, és a tanonc kiemelt belőle egyes eredeti mondatokat.

A jelentés végeztével a tanonc elhallgatott.

Hogyan válaszoljak? A gyümölcsösök, legelők, szőlőskertek nem csak az idegen behatolás elleni védelemként és kellemes dekorációként szolgáltak. Fenntartották a Káptalanház morálját és konyháját is.

Meg az én morálomat.

Milyen csendben vár ez a tanonc. Göndör szőke haj, kerek arc. Kellemes nyugalom, bár a száj széles. A tányérján még van étel, de nem eszik. A keze összekulcsolva az ölében. Azért vagyok itt, hogy szolgáljalak, Főtisztelendő Anya.

Míg Odrade a válaszát fontolgatta, egy emlék tört rá – egy régi eset szimuláramlott rá az aktuális megfigyeléseire. Odradénak eszébe jutott az ornitopter-vezetői tanfolyama. Két tanonc és egy oktató délidőben a Lampadas lápjai fölött. Egy olyan tehetségtelen tanonccal került össze, aki még épp hogy csak megütötte a Nővérek mércéjét. Nyilvánvalóan génválasztás volt. A Nemesítési Mesternők arra szánták, hogy egy bizonyos jellemzőt átadjon az utódainak. Hát biztos nem az érzelmi egyensúlyt, vagy az intelligenciát! Odrade a nevére is emlékezett: Linchine.

Linchine rákiáltott az oktatóra: – Márpedig én repülni fogok ezzel az átkozott topterrel!

Közben a kavargó ég, a fák és a mocsaras tópart látványa forgott körülöttük szédítően. Mert úgy tűnt, mintha mi állnánk, és a világ mozogna. Linchine mindig rossz dolgot csinált. Minden mozdulata csak rontott a helyzeten: egyre jobban pörögtek.

Az oktató kiiktatta őt a rendszerből egy érintkező segítségével, amit csak ő tudott kihúzni. Egy szót sem szólt, amíg megint egyenesbe nem kerültek.

– Ezzel ugyan nem fog repülni, hölgyem! Soha! Nem jók a reakciói. A magafajtába még serdülőkor előtt el kellett volna kezdeni belenevelni őket.

– Pedig akkor is repülni fogok ezzel az átkozott vacakkal! – kapkodott Linchine a halott irányítóműszerekhez.

– Ön kiesett, hölgyem. Vége!

Odrade kissé könnyebben kezdett lélegezni. Csak ekkor döbbent rá, hogy mindvégig tudta: Linchine akár meg is ölheti őket.

Linchine odafordult Odradéhoz, aki hátul ült, és sivalkodni kezdett: – Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy engedelmeskednie kell egy Bene Gesseritnek!

Ezzel arra utalt, hogy Odradénak, aki évekkel előbbre járt nála, már akkor volt valami parancsoló a megjelenésében.

Odrade némán ült tovább, meg sem rezzent az arca.

A hallgatás sokszor a legjobb dolog, amit mondhatunk, kapirgálta egy névtelen Bene Gesserit-tréfacsináló a mosdó tükrére. Odrade ezt akkor is, később is hasznos tanácsnak érezte.

Mikor megint eszébe jutott a várakozó tanonc, Odrade eltűnődött rajta, hogy miért bukkant elő benne ez a régi emlék. Ilyen dolgok ritkán esnek meg véletlenül. Most egészen biztosan nem hallgatni kell. Humor? Igen! Ez volt az üzenet. Odrade humora (amit később alkalmazott), megtanította Linchine-t valamire önmagával kapcsolatban. Humor stresszhatás alatt.

Odrade rámosolygott a tanoncra ott, az ebédlőben. – Szeretnél ló lenni?

– Micsoda? – Ez a szó meglepetten kiszaladt ki a tanonc száján, de azért viszonozta Főtisztelendő Anya mosolyát. Nincs benne semmi riasztó. Sőt, szinte meleg. Mindenki azt mondja, hogy a Főtisztelendő Anya vonzalmakat enged meg magának.

– Gondolom, nem érted – mondta Odrade.

– Nem, Főtisztelendő Anya – Továbbra is mosoly, türelem.

Odrade hagyta, hogy pillantása végigkalandozzon a fiatal arcon. Tiszta kék szemek, még a Fűszeragónia teljes, átható színe nélkül. Belléhez hasonló száj, csak nem gonosz. Megbízható izomzat és megbízható intelligencia. Jól fogja majd felmérni a Főtisztelendő Anya szükségleteit. A térkép és a jelentés ezt mutatja. Érzékeny. Valamint átlagon felül intelligens. Nem valószínű, hogy a legmagasabb csúcsra emelkedik, de mindig olyan kulcspozícióban lesz, ahol szükség van a képességeire.

Miért éppen mellé ültem le?

Odrade sokszor választott ki egy meghatározott asztaltársat az ilyen látogatásoknál. Főleg tanoncokat. Tőlük olyan sok mindent meg lehet tudni. Gyakran jutottak el jelentések a Főtisztelendő Anya dolgozószobájába: Proktorok személyes észrevételei egyik vagy másik tanoncról. Néha azonban Odrade nem tudta megmondani, milyen okból ült éppen ide vagy amoda. Mint ma is. Miért éppen őmellé?

Beszélgetés ritkán volt, hacsak maga a Főtisztelendő Anya nem kezdeményezte. Általában szelíden, és belsőségesebb dolgokról. A többiek körülöttük mohón hallgattak.

Az ilyen pillanatokban Odrade gyakran szinte vallásos komolyságú viselkedést produkált. Ez megnyugtatta az idegeseket. A tanoncok...csak tanoncok voltak, de a Főtisztelendő Anya mindnyájuk fölött állt. Az idegesség természetes volt.

Valaki azt suttogta Odrade mögött: – Ma este szénre rakja Streggit.

Szénre rakni. Odrade ismerte ezt a kifejezést, még tanonckorából. Tehát ezt itt Stregginek hívják. Hagyjuk most kimondatlanul. A nevek mágiát hordoznak.

– Ízlik a mai vacsora? – kérdezte Odrade.

– Elfogadható, Főtisztelendő Anya – Általában igyekezett nem hamis véleményeket adni, de megzavarodott a hirtelen témaváltástól.

– Túlfőzték – mondta Odrade.

– Mikor olyan sokakat szolgálnak, hogyan tehetnének mindenki kedvére, Főtisztelendő Anya?

Az elméjéből beszél, és jól beszél.

– Remeg a bal kezed – mondta Odrade.

– Ideges vagyok miattad, Főtisztelendő Anya. És most jövök az edzőteremből. Nagyon fárasztó volt a mai program.

Odrade elemezte a remegést. – Hosszúkaros emelést csináltattak veled.

– A te idődben is fájdalmas volt, Főtisztelendő Anya? – (Azokban az ősi időkben.)

– Épp olyan fájdalmas, mint manapság. Azt mondták, hogy a fájdalom tanít.

Ez meglágyította a dolgokat. Közös élmények, a Proktorok fecsegése.

– Nem értem ezt a dolgot a lovakkal, Főtisztelendő Anya – Streggi a tányérjára nézett. – Ez nem lehet lóhús. Biztos vagyok benne...

Odrade hangosan felkacagott, mire meglepett tekintetek szegeződtek rá. Streggi karjára tette a kezét, és szelíden elmosolyodott. – Köszönöm, kedvesem. Ennyire évek óta nem nevettetett meg senki. Remélem, hogy ez egy hosszú és örömteli együttműködés kezdete lesz.

– Köszönöm, Főtisztelendő Anya, de én...

– Majd megmagyarázom a ló-dolgot. Az az én kis tréfám, nem akartalak megalázni vele. Azt szeretném, ha egy kisgyereket vinnél a válladon, gyorsabban, mint ahogy kicsike lábai vinnék őt.

– Ahogy kívánod, Főtisztelendő Anya – Semmi ellenkezés, semmi kérdezősködés. A kérdések megvoltak, a válaszok pedig majd időben elérkeznek, és Streggi tudta ezt.

Mágikus idő.

Odrade visszahúzta a kezét. – Mi a neved?

– Streggi, Főtisztelendő Anya. Aloana Streggi.

– Nyugodj meg, Streggi. Majd utánanézek a gyümölcsösöknek. A morál szempontjából legalább annyira szükségünk van rá, mint a termés miatt. Jelentkezz ma este az Átirányításnál. Mondd meg nekik, hogy holnap reggel hatra a szobámba rendeltelek.

– Ott leszek, Főtisztelendő Anya. Folytassam a térképed? – Odrade felállni készült.

– Egyelőre igen, Streggi. De kérj az Átirányítástól egy új tanoncot, és kezdd tanítgatni. Nemsokára már nem lesz időd a térképre.

– Köszönöm, Főtisztelendő Anya. A sivatag nagyon gyorsan terjed.

Streggi szavai némiképp elégedettségére szolgáltak Odradénak, eloszlatták a homályt, ami a nap nagy részében megülte őt.

A ciklus újabb lehetőséget kap, megint fordul, ahogy az "életnek" és "szeretetnek" és egyéb haszontalan neveknek nevezett földalatti erők kényszerítik.

Így fordul, így újul meg. Miféle boszorkányság vonhatná el a figyelmed erről a csodáról?

A dolgozószobájából utasítást küldött az Időjárásiaknak, aztán letette a munkát, és odament az íves ablakhoz. A Káptalanház sápadtvörösben izzott az alacsony felhőkről visszaverődő éjszakai fényekben. Romantikus jelleget kölcsönzött a falaknak és a háztetőknek, de Odrade hamar elhessegette magától ezt az érzést.

Romantika? Semmi romantikus nincs abban, amit a Tanonc Ebédlőteremben tett.

Végre megtettem. Elköteleztem magamat. Most Duncannek vissza kell állítania a Basharunk emlékeit. Kényes feladat.

Tovább meredt kifelé az éjszakába, visszanyomta a gyomrában keletkező csomókat.

Nem csak magamat kötelezem el, hanem azt is, ami a Nővéreimből megmaradt. Hát ilyen érzés ez, Tart.

Ilyen érzés, a terved pedig becsapós.

Eső készülődött. Odrade érezte ezt az ablak körüli szellőzőkön át beáramló levegőben. El sem kell olvasni az Időjárási Értesítőt. Ezt úgysem sokszor tette meg mostanában. Minek fáradni vele? Streggi jelentése azonban súlyos figyelmeztetést hordozott.

Az esők egyre ritkábbak lettek, és egyre inkább szívesen látott vendégek. A Nővérek a hideg ellenére is ki fognak menni, hogy sétáljanak alatta. Volt némi szomorúság ebben a gondolatban. Minden eső, amit látott, ugyanazt a kérdést hozta: Talán ez az utolsó?

Az Időjárásiak hősies erőfeszítéseket tettek arra, hogy a sivatagot szárazon, a művelt területeket pedig csapadékosán tartsák. Odrade nem tudta, hogyan sikerült nekik ezt az esőt a parancsa szerint összehozni. Már régóta képtelenek voltak teljesíteni az ilyen utasításokat, még a Főtisztelendő Anyáét is. A sivatag diadalmaskodni fog, mert ezt indítottuk el.

Kinyitotta az ablak középső lapjait. Ezen a szinten már elállt a szél. Csak fent szálltak a felhők. A magasban a szél hajtja a dolgokat. Valami sietség-érzet van az időjárásban. Az idő hűvös. Tehát hőmérséklet-módosítással érték el ezt a kis esőt. Odrade becsukta az ajtót. Semmi kedve nem volt kimenni. A Főtisztelendő Anyának nincs ideje az utolsó eső-játékot játszani. Egyszerre egy eső. És a sivatag odakint állandóan, feltartóztathatatlanul nyomul feléjük.

Ezt feltérképezhetjük és megfigyelhetjük. De mi van azzal a vadásszal a hátam mögött – a fejszés rémálom-nővel? Miféle térkép mondja meg, hogy hol lesz ma este?

A vallás (a gyermek felnőtt-utánzása) letűnt mitológiákat foglal magában: találgatásokat, az univerzum bizalmának rejtett feltételezéseit, a személyes hatalom érdekében tett kijelentéseket, a megvilágosodás szilánkjaival keveredve. És mindig ott van egy kimondatlan parancsolat: Ne kérdezz! Ezt a parancsolatot nap mint nap megszegjük, amikor az emberi képzeletet a legmélyebb kreativitásra szorítjuk.

Bene Gesserit Krédó

Murbella keresztbetett lábbal ült az edzőterem padlóján. Egyedül volt, és remegett a megerőltetéstől. A Főtisztelendő Anya kevesebb mint egy órát volt itt délután. És mint mindig, Murbella most is úgy érezte, hogy lázas álomban maradt magára.

Odrade búcsúszavai ott visszhangoztak az álomban: A tanoncok legkeményebb leckéje az, amikor megtanulják: mindig el kell menniük a határig. A képességeid messzebbre tudnak vinni, mint gondolnád. De ne gondold. Terjeszd ki magad!

Mi az én válaszom? Az, hogy engem csalni tanítottak?

Odrade tett valamit, amivel felidézte a gyermekkori mintázatokat, és a Tisztelet Matrónáinak képzését. Már gyerekként megtanultam csalni. Megtanultam azt, hogyan tettessek szükségletet, és hogyan vonjam magamra a figyelmet. Rengeteg ilyen "mit-hogyan" volt a becsapási mintázatban. Minél idősebb lett, annál könnyebben ment a csalás. Megtanulta, mit kívánnak körülötte a nagy emberek. Kérésre öklendeztem. Ezt hívták "nevelésnek". A Bene Gesserit miért olyan feltűnően más a tanításaiban?

– Nem kérlek arra, hogy becsületes légy velem – mondta volt Odrade. – Magaddal légy becsületes.

Murbella már attól is kétségbeesett, hogy ki kell gyomlálnia az összes csalást a múltjából. Miért tenném? Inkább tovább csalok!

– Légy átkozott, Odrade!

Csak akkor döbbent rá arra, hogy ezt hangosan mondta, amikor már kint volt. Kezdte a szája elé kapni a kezét, de aztán visszafogta a mozdulatot. A láz azt mondta: "Mit számít?"

– A képzési bürokrácia eltompítja a gyermek kereső érzékenységét – Odrade magyaráz. – A fiatalságot el kell fojtani. Nem tudhatják meg, milyen jók lehetnének. Ez változást hozna. Rengeteg bizottsági ülést kell eltölteni azzal, mi legyen a kivételes diákokkal. Arra nem kell időt szánni, hogy az szokványos tanár hogyan érzi fenyegetve magát a felbukkanó tehetségektől, és hogyan tapossa el őket azért, mert felsőbbrendűnek akarja érezni magát, és biztonságban akar lenni.

A Tisztelet Matrónáiról beszél.

Szokványos tanárok?

Hát itt van: a bölcsesség homlokzata mögött a Bene Gesserit nem szokványos. Gyakran nem is gondoltak arra, hogy tanítanak, csak csinálták.

Istenek! Olyan akarok lenni, mint ők!

Ez a gondolat sokkolta. Talpraugrott, és belekezdett egy csukló- és kéz-gyakorlatsorozatba.

A tudatra ébredés most mindennél mélyebbre hatolt. Nem akart csalódást okozni ezeknek a tanároknak. Őszinteség és becsületesség. Minden tanonc ezt hallja. "A tanulás alapvető eszközei", mondta Odrade.

Murbella figyelmét annyira elvonták a gondolatai, hogy esett egy jó nagyot, és lehorzsolta a vállát.

Először azt hitte, hogy a Bene Gesserit-kijelentések hazugságok. Olyan őszinte vagyok veled, hogy el kell mondanom neked, milyen rendíthetetlen a becsületességem.

A tettek azonban megerősítették a kijelentéseket. Odrade hanga ott kísértette a lázas álomban: "Így ítélheted meg a dolgokat."

Volt valami az elméjükben, az emlékeikben. Az értelem olyan egyensúlyával rendelkeztek, mint egyetlen Tisztelet Matrónája sem. Ettől a gondolattól kicsinek kezdte érezni magát. A romlás kezdete. Májfoltok lázas gondolataiban.

De hát én tehetséges vagyok! Tehetség kellett ahhoz, hogy a Tisztelet Matrónája lehessek.

Még mindig Tisztelet Matrónájaként gondolok magamra?

A Bene Gesserit tudta, hogy még nem kötelezte el magát teljesen mellettük. Mi lehet az képesség bennem, amire szükségük van? Biztosan nem a félrevezetés képessége.

Murbella a fülére tapasztotta a kezét. Hallgass, Odrade!

"Hogyan választja el az Igazmondó az őszinteséget egy alapvetőbb ítélettől?

Murbella az oldala mellé ejtette a kezét. Talán tényleg beteg vagyok. Végigsöpört tekintetével a hosszú termen. Senki nincs itt, aki beszélhetett volna. Amúgy is Odrade szavai voltak.

"Ha meggyőzöd magad, őszintén, akkor halandzsázhatsz összevissza (nagyon szép régi szó, nézz utána), lehet minden szavad tökéletes zűrzavar, akkor is hinni fognak neked. Kivéve az Igazmondókat."

Murbellának megrogyott a válla. Céltalanul járkálni kezdett a teremben. Hát nincs hely, ahová menekülhet?

"Keresd a következményeket, Murbella. Így válogatod ki azokat a dolgokat, amik működnek. Erről szól minden nagyra tartott igazságunk."

Pragmatizmus?

Idaho ekkor talált rá, és látta a vad tekintetet a szemében. – Mi a baj?

– Azt hiszem, beteg vagyok. Tényleg beteg. Azt hittem, hogy Odrade csinált velem valamit, de...

Idaho elkapta, ahogy lehanyatlott.

– Segítsetek!

Ez egyszer örült a komszemeknek. Egy perc sem telt bele, már ott is volt egy Suk. Murbella fölé hajolt a földre, ahová Idaho lefektette.

A vizsgálat rövid volt. A Suk, egy őszülő öreg Tisztelendő Anya, homlokán a hagyományos fekete rombuszjellel, felállt: – Túlfeszítette magát. Nem próbálja kifürkészni a határait, hanem túlmegy rajtuk. Visszatesszük a fogékonysági osztályba, mielőtt hagyjuk, hogy folytassa. Majd ideküldöm a Proktorokat.

Odrade aznap este a Proktorok Kórtermében találta Murbellát ágyban ülve, miközben két Proktor vizsgálgatta az izomreakcióit. Egy intés, és máris magára hagyták Odradét a beteggel.

– Próbáltam elkerülni azt, hogy bonyolítsam a dolgokat – mondta Murbella. Őszinteség és becsületesség.

– Ha próbáljuk elkerülni a komplikációkat, gyakran azzal csináljuk őket – Odrade leült az ágy mellett egy székre, és Murbella karjára tette a kezét. Az izmok remegtek az ujjai alatt. – Úgy mondjuk, "a szavak lassúak, az érzés gyorsabb" – Odrade visszahúzta a kezét. – Milyen döntésekre készültél?

– Hagytok dönteni?

– Ne ellenségeskedj – Odrade felemelte a kezét, hogy elejét vegye a tiltakozásnak. – Nem vettem eléggé számításba az előző kondicionálásodat. A Tisztelet Matrónái olyanná tettek, hogy gyakorlatilag képtelen legyél döntéseket hozni. Ez tipikus a hataloméhes társadalmakban. Arra tanítják a népet, hogy állandóan csak piszmogjon. "A döntések rossz eredményeket hoznak!". Ti az elkerülést tanítjátok.

– Mi köze ennek az ájulásomhoz? – Neheztel.

– Murbella! A legrosszabb termékei annak, amiről beszéltem, szinte kosár-esetek – semmiről sem tudsz döntést hozni, vagy halogatod az utolsó lehetséges pillanatig, aztán úgy veted rá magad, mint a kétségbeesett állat.

– Te mondtad, hogy menjek el a határig! – Szinte sír.

– A saját határaidig, Murbella. Nem az enyémekig. És nem is Belléig, vagy bárki máséig. A sajátodéig.

– Úgy döntöttem, hogy olyan akarok lenni, mint ti. – Nagyon gyenge.

– Ez csodálatos! Nem hiszem, hogy én valaha is próbáltam volna megölni magam, főleg, amikor terhes voltam.

Murbella akarata ellenére elmosolyodott.

Odrade felállt. – Aludj. Holnap különleges oktatásban lesz részed, amikor azon fogunk dolgozni, hogy összekapcsoljuk a döntéseidet a határig elvitt érzékenységgel. Emlékezz arra, amit mondtam neked. Mi vigyázunk arra, ami a miénk.

– És én a tiétek vagyok? – Szinte suttog.

– Mivel elismételted az esküt a Proktorok előtt – Odrade kifelé menet lekapcsolta a fényeket. Murbella hallotta, hogy valakivel beszél, aztán becsukódott az ajtó. – Ne zargassátok. Pihenésre van szüksége.

Murbella lehunyta a szemét. A lázas álom elmúlt, de helyette ott volt a saját emlékezete. – Bene Gesserit vagyok. Csak azért létezem, hogy szolgáljak.

Hallotta önmagát, amint elmondja ezeket a szavakat a Proktoroknak, az emléknek azonban olyan hangsúlya volt, ami az eredeti eseménynek nem.

Tudták, hogy cinikus vagyok.

Mit lehet elrejteni ilyen nők elől?

Érezte a Proktor emlékbeli kezét a homlokán, és hallotta a szavakat, amelyeknek egészen eddig a pillanatig nem volt értelmük.

A megszentelt emberi jelenlétben állok. Ahogy most én, egy napon majd te is állhatsz így. Imádkozom a jelenlétedhez, hogy ez így legyen. Maradjon a jövő bizonytalan, mert ez az a szövet, ami befogadja vágyainkat, így az emberi állapot örök tabula rasával áll szemben. Nem birtokoljuk csak ezt az egyetlen pillanatot, amikor folyamatosan annak a megszentelt jelenlétnek kötelezzük el magunkat, amiben osztozunk és amit létrehozunk.

Szokványos, mégis szokatlan. Murbella rájött, hogy sem testileg, sem érzelmileg nincs felkészülve erre a pillanatra. Könnyek csordultak végig az arcán.

Az elnyomó törvények hajlamosak erősíteni azt, amit tiltanának. Ez az a kényes pont, amelyre a történelem minden jogi szakmája alapozza biztos állását.

Bene Gesserit Kóda

Nyugtalan kószálása közben a Központiban (mostanában ritkán tette ezt, de épp azért annál intenzívebben) Odrade a pangás jeleit kereste, de főleg olyan felelősségi területeket, ahol túl simán mennek a dolgok.

A Főházőrzőnek megvolt a maga őrmondata: "Mutass nekem egy teljesen simán működő dolgot, és én megmutatom azt, aki leplezi a hibákat. Az igazi csónak hánykolódik."

Ezt gyakran mondogatta, és olyan jellegzetes mondat lett belőle, amit a Nővérek (de még egyes tanoncok is) használtak a Főtisztelendő Anya kommentálására.

"Az igazi csónak hánykolódik." Halk kuncogás.

Bellonda elkísérte Odradét a ma reggeli ellenőrzésre, nem említve meg, hogy az "egy hónapban egyszer"-ből "két hónapban egyszer" lett – ha ugyan lett. Ez az ellenőrzés már egy héttel elkésett. Bell arra akarta felhasználni ezt az időt, hogy figyelmeztesse Odradét Idahóra. Még Tamalane-t is magával rángatta, pedig Tamnak ebben az időben a Proktorok munkáját kellett volna felügyelnie.

Ketten egy ellen?, tűnődött Odrade. Nem hitte, hogy akár Bell, akár Tam sejti, mit tervez a Főtisztelendő Anya. Nos, majd úgyis kiderül, ahogy Taraza terve is. Majd a maga idejében, mi, Tar?

Sietősen lobogó köpenyben suhantak a folyosón, a tekintetüket nem sok minden kerülte el. Minden olyan ismerős volt, mégis olyan dolgokat kerestek, amik újak. Odrade úgy vitte a bal vállán Fül-C-jét, mint egy rosszul feltett merülőnehezéket. Manapság mindig elérhetőnek kell lenni.

Minden Bene Gesserit központban a színfalak mögött ott voltak a fenntartóintézmények: kórház-klinika, konyha, halottasház, szemétgyűjtő, visszaforgató rendszerek (a szennyvíz- és szemétgyűjtő-hálózattal összekötve), szállítás, kommunikáció, konyhai beszerzés, edzőtermek, tanonc- és jelölt-iskolák, szobák mindenkinek, gyűléstermek, próbahelyiségek, és még sok minden más. A személyzet gyakran változott a Szétszóródás és az emberek áthelyezése miatt, amely a finom Bene Gesserit-tudatosság szerint folyt. A feladatok és az ellátásukra szolgáló munkahelyek azonban változatlanok maradtak.

Miközben gyorsan suhantak egyik helyről a másikra, Odrade a Nővérek Szétszóródásáról beszélt, és nem is próbálta palástolni nemtetszését az "atomikus családdal" szemben, amivé váltak.

– Nekem nehéz belegondolnom abba, hogy az emberiség kirajzik egy határtalan univerzumba – mondta Tam. – A lehetőségek.

– A végtelen számok játéka – Odrade átlépett egy csorba kövön. – Ezt meg kell csinálni. A végtelen játékát játsszuk azóta, hogy megtanultunk Űrréteget ugrani.

Bellonda nem nagyon örült. – Ez nem játék!

Odrade méltányolni tudta Bellonda érzéseit. Sosem láttunk puszta űrt. Mindig vannak újabb galaxisok. Tamnak igaza van. Ijesztő az Arany Ösvényen gondolkodni.

A felfedezések emlékei némi statisztikai fogódzót adtak ugyan a Nővéreknek, de ennél sokkal többet nem. Oly sok lakható bolygó volt egy adott sokaságban, és plusz még valamennyi bolygó, amit terraformálni lehetett.

– Mi alakul ott kint? – kérdezte Tamalane.

Erre nem tudtak válaszolni. Tegyük fel a kérdést, hogy mit hozhat létre a Végtelen, és az egyetlen lehetséges válasz: "Bármit".

Bármi jót, bármi rosszat; bármilyen istent, bármilyen gonoszt.

– Mi van akkor, ha a Tisztelet Matrónái menekülnek valami elől? – kérdezte Odrade. – Érdekes lehetőség, nem?

– Az ilyen spekulációk semmire sem jók – morogta Bellonda. – Még azt sem tudjuk, hogy az Űrréteg egy univerzumba visz át minket, vagy sokba... vagy akár terjeszkedő és összeomló buborékok végtelen sokaságába.

– A Zsarnok jobban értette ezt, mint mi? – kérdezte Tamalane.

Megálltak, amíg Odrade bekukkantott egy terembe, ahol öt Haladó tanonc és egy Proktor tanulmányozta a helyi melanzsraktárak kivetített ábráját. Az információt tartalmazó kristály bonyolult táncot lejtett a kivetítőben, úgy pattogott a sugarán, mint egy labda a szökőkútban. Odrade látta az összegzést, és elfordult, csak aztán vonta össze a szemöldökét. Tam és Bell nem vették észre az arckifejezését. El kell kezdenünk korlátozni a hozzáférést a melanzs-adatokhoz. Túlságosan lenyomja a morált.

Adminisztráció! Minden a Főtisztelendő Anyához tér vissza. Add át a feladatokat mindig ugyanazoknak, és már benne is vagy a bürokráciában.

Odrade tudta, hogy túlságosan ráhagyatkozik belső adminisztrációs érzékére. A rendszert állandóan tesztelte és javította, és csak ott automatizált, ahol feltétlenül kellett. "A gépezet", így nevezték. Mire Tisztelendő Anyák lettek, mindnyájan érezték valamelyest "a gépezetet", és a továbbiakban kérdezősködés nélkül használták. És ebben rejlett a veszély. Odrade ragaszkodott az állandó tökéletesítéshez (még a legapróbbakhoz is), hogy változatosságot vigyen a tevékenységükbe. Véletlenszerűség kell! Ne legyenek abszolút mintázatok, amiket mások felismerhetnek és ellenük fordíthatnak. Egyetlen ember talán nem látja a változást élete folyamán, de hosszabb távon egészen biztosan mérhetőek a különbségek.

Odrade csapata lement a földszintre, a Központi főutcájára. "Az Út", a Nővérek így hívták. Ez afféle belső vicc volt, az "Bene Gesserit Út"-ként közismert tréning-életmód után.

Az Út az Odrade tornya melletti tértől futott a városi terület déli pereméig – olyan egyenes volt, mint egy lézersugár, és majdnem tizenkét klikk hosszan nyúlt a magas és alacsony épületek között. Az alacsony épületeknek mind volt egy közös vonásuk: olyan erősre építették őket, hogy lehessen őket felfelé bővíteni.

Odrade leintett egy nyitott szállítójárművet, és mindhárman bepréselődtek az utastérbe, ahol tovább beszélgethettek. Milyen régimódiak Az Út melletti homlokzatok, gondolta Odrade. Magas, szögletes szigetelőplaz-ablakok szegélyezték a Nővérek "Útjait" a Bene Gesserit történetének legnagyobb részében. Középen genetikai úton magasra és keskenyre szabott szilfák álltak. Madarak fészkeltek bennük, és a reggel csak úgy csillogott a vörös és narancs pöttyöktől – sárgarigók és pintyek.

Nem veszedelmes ránk nézve az a mintázat, hogy kedveljük ezt az ismerős elrendezést?

Odrade a Spicces Csapásnál kiszállította őket a kocsiból, és a Bene Gesserit humornak a furcsa nevekben felszínre bukkanó megnyilvánulására gondolt. Huncut utcák. Spicces Csapás, mert az egyik épület alapja kissé megsüllyedt, amitől furcsán részeg jelleget öltött. Kilógott a sorból.

Mint a Főtisztelendő Anya. Csak ők még nem tudják.

Fül-C-je felbúgott, amikor a Torony Utcába értek. – Főtisztelendő Anya! – Streggi volt az. Odrade nem állt meg, csak jelezte, hogy a vonalban van. – Jelentést kértél Murbelláról. A Központi Suk azt mondja, hogy megfelelő állapotban van már a kijelölt leckékhez.

– Akkor kezdje el őket – Mentek tovább a Torony Utcán: mindenhol egyszintes épületek.

Odrade kurta pillantást vetett az utca mindkét oldalán álló alacsony építmények felé. Az egyikre ráépítettek egy emeletet. Egy napon talán majd igazi Torony Utca lesz itt, és a tréfának (mert az volt) vége lesz.

Amúgy is vitatott volt, hogy a névadás csak szokás, és örömüket lelték ebben a kirándulásban a Nővérek számára kényes tárgyba.

Odrade hirtelen megtorpant egy forgalmas járdán, és a társaihoz fordult. – Mit mondanátok, ha azt mondanám, hogy az eltávozott Nővérekről nevezzünk el utcákat és tereket?

– Tiszta őrület vagy ma! – mondta Bellonda.

– Nem távoztak el – szólt Tamalane.

Odrade továbbindult. Erre számított. Bell gondolatait szinte hallani lehetett. Ott hordozzuk az "eltávozottakat" a Más Emlékeinkben!

Odrade nem akart vitát itt a nyílt színen, de úgy vélte, hogy van valami az ötletében. Némelyik Nővér Megosztozás nélkül halt meg. A fő Emlékvonalakat lemásolták, de egyes szálak és hordozóik elvesztek. Schwangyu is így ment el a Gammui Erősségben; megölték a támadó Tisztelet Matrónái. Rengeteg emlék maradt meg, hogy továbbvigye a jó tulajdonságait... és a bonyolultságát, nehéz volt bevallani, de a hibáiból többet lehetett tanulni, mint a sikereiből.

Bellonda gyorsított, és Odrade mellé került egy viszonylag üres szakaszon. – Beszélnünk kell Idahóról. Valóban mentát, de hát azok a többszörös emlékezetek! Ez nagyon veszélyes!

Halottasház mellett haladtak el, a fertőtlenítőszag még az utcán is érződött. A boltíves ajtó nyitva állt.

– Ki halt meg? – kérdezte Odrade, ügyet sem vetve Bell aggodalmaira.

– Egy Proctor a Négyes Szekcióból, és egy gyümölcskert-gondozó – mondta Tamalane. Tam mindig mindent tudott.

Bellondát dühítette, hogy rá sem hederítenek, és ezt nem is rejtette véka alá. – Lennétek olyan szívesek a lényegnél maradni?

– Mi a lényeg? – kérdezte Odrade. Nagyon szelíden.

A déli teraszra jutottak ki, és megálltak a kőkorlátnál, hogy szemügyre vegyék az ültetvényeket – a szőlőskerteket és gyümölcsösöket. A reggeli fény porosan homályos volt, egészen másmilyen, mintha vízpárától lenne ködös.

– Te tudod, mi a lényeg! – Bellt nem lehetett eltéríteni. Odrade a korlátnak támaszkodva meredt a tájra. A kő hideg volt. Az a kinti köd mintha más színű lenne, gondolta. A napfény más spektrumban tört át a porfüggönyön. A fény élesebb, szökellőbb. Másként nyelődik el. A fénykéve szorosabb. A sodródó por és homok a vízhez hasonlóan minden hasadékba behatolt, de a csikorgás elárulta az eredetét. Olyan volt, mint Bell konoksága. Száraz, kenetlen.

– Ez sivatagi fény – mutatott előre Odrade.

– Ne térj ki mindig előlem – mondta Bellonda. Odrade inkább nem válaszolt. A poros fény klasszikus dolog volt, de nem olyan megnyugtató, mint a régi festők és az ő ködös reggeleik.

Tamalane odalépett Odrade mellé. – Csodálatos a maga módján – A távoli hangszín elárulta, hogy Tamalane Odradéhoz hasonló összehasonlításokat tett a Más Emlékekből.

Ha egyszer így vagyunk kondicionálva, hogy a szépséget keressük. De valami azt súgta Odrade lelke mélyén, hogy nem a szépség az, amire vágyik. Abban a sekély mélyedésben ott előttük, ami valaha zöldellő táj volt, most szárazság uralkodott, és az az érzés, mintha a föld úgy ki lett volna belezve, mint ahogy az ősi egyiptomiak készítették elő a halottaikat – mintha a lényegére lett volna kiszárítva, hogy imigyen megmaradjon az Örökkévalóságnak. A sivatag, mint balzsamozómester: nitronba pólyálja a földet és minden rejtett ékkövével balzsamozza be gyönyörű bolygónkat.

Bellonda ott állt mögötte. Motyogott magában és a fejét csóválta. Nem volt hajlandó megnézni, mivé válik majd a bolygó.

Odrade szinte beleremegett a szimuláramlás egy hirtelen hullámába. Emlékek árasztották el: a Tabr Sziecs romjai között érezte magát, ahogy kutat, és fűszerkalózok sivatag-balzsamozta holttesteit leli meg ott, ahol a gyilkosok hagyták őket.

Mi most a Tabr Sziecs? Egy olvadt, megszilárdult folt, aminek büszke történetét semmi sem jelzi. A Tisztelet Matrónái: a történelem gyilkosai.

– Ha nem szabadulsz meg Idahótól, akkor kénytelen leszek tiltakozni az ellen, hogy mentátként alkalmazod.

Micsoda kötekedő teremtés ez a Bell! Odrade észrevette, hogy Bellen most a szokásosnál is jobban látszik a kora. Még most is az orrán hordta az olvasólencséit. A lencsék akkorára nagyították a szemét, hogy szinte halszerű lett. Az, hogy lencsét használt, és nem valami finomabb protézist, elárult róla valamit. Valami fordított hiúság volt benne, amivel azt hirdette: "Én nagyobb vagyok, mint azok az eszközök, amikre hanyatló érzékeimnek szüksége van."

Bellondát határozottan irritálta a Főtisztelendő Anya. – Miért bámulsz így rám?

Odrade, aki hirtelen rádöbbent a Tanácsa egyik gyengéjére, átnézett Tamalane-ra. A porc állandóan növekszik, és ettől Tamalane füle, orra és álla megnyúlt. Egyes Tisztelendő Anyák ezt anyagcsere-szabályozással enyhítették, vagy szabályos időközönként sebészi beavatkozásnak vetették alá magukat. Tam azonban nem foglalkozott ilyen hívságokkal. "Vagyok amilyen vagyok. Vagy kellek így is, vagy nem."

Túl öregek a tanácsadóim. Én pedig... én is lehetnék fiatalabb és erősebb, hogy jobban bírjam a vállamra nehezedő problémákat. Ó, már megint ez az önsajnálat!

Csak egy nagy veszély van: a Nővérek fennmaradása ellen cselekedni.

– Duncan kitűnő mentát! – Odrade pozíciója minden súlyát latbavetve beszélt. – De egyikőtöket sem használlak a képességetek határán túl.

Bellonda néma maradt. Ismert egy mentát-gyengeséget.

Mentátok!, gondolta Odrade. Olyanok, mint megannyi két lábon járó Archívum, de amikor a legjobban kellenek a válaszok, visszaesnek a kérdések közé.

– Nincs szükségem másik mentátra – mondta Odrade. – Feltaláló kell nekem!

Mikor Bellonda még mindig nem szólalt meg, Odrade azt mondta: – Én az elméjét szabadítom fel, nem a testét.

– Ragaszkodom egy elemzéshez, mielőtt minden adatforrást megnyitnál előtte!

Bellonda szokásos stílusához képest ez szelídnek számított. De Odrade nem dőlt be ennek. Utálta ezeket az üléseket – az archívumi jelentések vég nélküli idézgetését. Bellonda viszont imádta ezt. Az archívumi részletek és a lényegtelen adatok közü kotorászás Bellondája! Kit érdekel, hogy Iksz Tisztelendő Anya sovány tejjel szereti-e a zabkásáját?

Odrade háta fordított Bellondának, és a déli eget kémlelte. Por! Egyre több port szitálunk! Bellondát segédek hada fogja támogatni. Odradét már a gondolattól is mélységes unalom fogta el.

– Nem lesz több elemzés – mondta Odrade élesebben, mint akarta.

– Nekem is meg lehet a magam nézőpontja – Bellonda sértettnek tűnt.

Nézőpont? Nem vagyunk többek az univerzumra nyíló érzék-ablakoknál, egy-egy nézőponttal? Mindenféle ösztön és emlék... de még az Archívum is – egyik sem beszél önmagáért, csak kényszerítő betolakodásra. Egyiknek sincs súlya, amíg nem alakul eleven tudattá. De bárki idézte elő ezt az átalakulást, nyomott a latban. Minden rend önkényes! Miért éppen ez az adat, és nem egy másik? Bármelyik Tisztelendő Anya tudja, hogy az események a saját áramlatukban jelennek meg, a saját viszonylagos környezetükben. Egy mentát Tisztelendő Anya miért nem tud ebből a tudásból kiindulva cselekedni?

– Visszautasítod a tanácsot? – Ezt Tamalane mondta. Egy követ fúj Bellel?

– Mikor utasítottam vissza valaha is tanácsot? Odrade hagyta, hogy látsszon rajta a harag. – Én csak Bellonda Archívumának újabb körhintáját nem akarom.

Bellonda közbeszólt: – Akkor tehát a valóságban...

– Bell! Ne beszélj nekem valóságról! – Hadd füstölögjön ezen! Tisztelendő Anya és mentát! Nincs valóság. Csak a mi saját rendünk van, amit mindenre rákényszerítünk. Egy Bene Gesserit-alapvélemény.

Voltak idők (és most is ez volt a helyzet) amikor Odrade azt kívánta, bár előbb született volna – római Matrónaként az arisztokrácia hosszú paxa idején, vagy kipárnázott viktoriánus hölgyként. De nem menekülhetett a saját idejéből, az aktuális körülményektől.

Örökre csapdába estem?

Ezzel a lehetőséggel szembe kell néznem. A Nővéreknek talán csak titkos menedékekbe szoruló jövője van, az örök rettegés, hogy felfedezik őket. Az űzött vad jövője. Lehet, hogy mi itt a Központiban mindössze egyetlen hibát követhetünk el.

– Elegem volt már ebből az ellenőrzőkörútból! – Odrade odahívta a személyi járművét, és visszasiettek a Főtisztelendő Anya dolgozószobájába.

Mit csinálunk, ha a vadászok itt csapnak le ránk?

Mindegyiküknek megvolt a maga szövegkönyve, egy kicsi színjáték tele megtervezett reakciókkal. De minden Tisztelendő Anya eléggé realista volt ahhoz, hogy tudja: a színjáték több hátrányt jelenthet, mint amennyit segít.

A dolgozószobában a reggeli fény élesen feltárt minden részletet. Odrade a székébe süppedve várta, hogy Tamalane és Bellonda helyet foglaljon.

Nem lesz több átkozott elemzőülés. Valóban szüksége volt arra, hogy hozzáférjen valami jobbhoz, mint az Archívum, valami jobbhoz, mint amit eddig valaha is használtak. Ihlet kell. Odrade összedörzsölte a lábait; érezte, hogy remegnek az izmai. Napok óta nem aludt jól. Ez az ellenőrzőkörút tehetetlen csalódottsággal töltötte el.

Egyetlen hiba a végünket jelentheti, én pedig egy visszavonhatatlan döntésbe készülök belerángatni mindünket

Túlságosan furfangos lennék?

Tanácsadói ellenezték a fortélyos megoldásokat. Azt mondogatták, hogy a Nővéreknek szilárd biztonsággal kell mozogniuk, előre ismerniük kell az előttük álló terepet. Mindent ellenpontozott az a katasztrófa, ami a legkisebb ballépés esetén is leselkedett rájuk.

Én pedig ott egyensúlyozok a kötélen a szakadék fölött.

Van hely kísérletezni, tesztelni a lehetséges megoldásokat? Mindnyájan ezt a játékot játsszák. Bell és Tam állandó javaslatokkal bombázzak, de egyik sem hatásosabb az atomikus Szétszóródásuknál.

– Fel kell készülnöd arra, hogy megöld Idahót, ha a legkisebb jele is mutatkozik annak, hogy Kwisatz Haderach – mondta Bellonda.

– Nincs dolgotok? Ki innen, mind a kettőtökkel! – Mikor felálltak, a dolgozószoba hirtelen idegen lett Odrade körül. Mi a baj? Bellonda súlyosan megrovó pillantással tekintett le rá. Tamalane pedig bölcsebbnek tűnt, mint amilyen egyáltalán lehetett.

Mi van ezzel a szobával?

A dolgozószoba funkcióját még az űrkorszak előtti emberek is felismerték volna. Mi lett benne olyan idegen? Az íróasztal – íróasztal, a székek pedig kényelmesen vannak elhelyezve. Bell és Tam jobb szerette a szék-kutyákat. Ezek furcsák lehetnek annak a korai Más Emléknek, ami a sejtése szerint átszínezte a látását. A riduli kristályok is furcsán csillognak, a fény lüktet és pislog bennük. Az asztal felett táncoló üzenetek is meglepőek lehetnek. A munkaeszközök is különösek lehetnek egy korai embernek, aki osztozik a tudatában.

De nekem tűnik idegennek!

– Jól vagy, Dar? – kérdezte aggódva Tam.

Odrade intett, hogy menjenek, de egyik nő sem mozdult.

Olyan dolgok történtek az agyában, amiket nem lehetett a sok munka és az elégtelen pihenés számlájára írni.

Nem először támadt az az érzése, hogy idegen környezetben dolgozik. Előző este, amikor az asztalánál falatozott, a szerteszét heverő rendelkezések között, egyszercsak azon kapta magát, hogy csak ül, és egy befejezetlen munkára mered.

Melyik Nővéreket lehet megkímélni ennek a rémes Szétszóródásnak a feladataitól? Hogyan lehetne javítani a Nővérek által befogott néhány homoki pisztráng megmaradásának esélyeit? Hogyan lehetne jól elosztani a melanzsot? Várjanak egy kicsit, mielőtt további Nővéreket küldenek ki az ismeretlenbe? Várják ki a lehetőséget, hogy Scytale esetleg hajlandó lesz elárulni a tartályok révén előállítható fűszer titkát?

Odradénak eszébe jutott az az idegen érzés, ami elfogta szendvics-eszegetés közben. Megnézte a szendvicset, és egy kicsit szétszedte a szélén. Mi ez, amit eszem? Csirkemáj és hagyma a Káptalanház egyik legjobb fajta kenyerében.

A saját szokásainak megkérdőjelezése is része volt ennek az idegen érzésnek.

– Úgy nézel ki, mint aki rosszul van – mondta Bellonda.

– Csak fáradt vagyok – hazudta Odrade. A másik kettő tudta, hogy nem mond igazat, de nem akartak szembeszállni vele. – Biztosan ti ketten is ugyanilyen kimerültek vagytok – Melegség volt a hangjában.

Bell elégedetlenkedett. – Rossz példát mutatsz!

– Hogy én?

– Nagyon jól tudod, hogy igen.

– A vonzalmad kimutatásáról van szó – mondta Tamalane.

– Még Bell iránt is.

– Nekem nem kell a te átkozott rokonszenved! Rossz!

– Csak akkor, ha hagyom, hogy eluralkodjon a döntéseimben, Bell. Csakis akkor.

Bellonda fojtott suttogásra váltott. – Vannak, akik úgy gondolják, hogy veszedelmesen romantikus vagy, Dar. Tudod, hogy ennek mi lehet az eredménye.

– Mellém állít néhány Nővért a túlélésünk ügyén kívül is. Erre gondoltál?

– Néha tényleg megfájdítod a fejemet, Dar.

– Nekem jogom és kötelességem, hogy fejfájást okozzak neked. Ha nem fáj a fejed, gondatlanná válsz. A vonzalmak zavarnak, de a gyűlölet nem.

– Ismerem a hibáimat.

Nem lehetnél Tisztelendő Anya, és ezt te is tudod.

A dolgozószoba megint a régi ismerős volt, de Odrade most már ismerte idegen érzéseinek egyik forrását. Úgy nézett erre a helyre, mint az ősi történelem egy darabjára, úgy látta, ahogy akkor látná, amikor már régen nem lenne. És ez így is lesz, ha a terve sikerül. Tudta, mit kell most tennie. Ideje feltárni az első lépést.

Óvatosan.

Igen Tar, épp olyan óvatos vagyok, mint amilyen te voltál.

Tam és Bell talán öregek, de az elméjük még éles, ha a szükség úgy kívánja.

Odrade Bellre szegezte a tekintetét. – Mintázatok, Bell. A mi mintázatunk az, hogy ne kínáljunk erőszakot az erőszakért cserébe – Felemelt kézzel fojtotta bele a szót Bellbe. – Igen, az erőszak még több erőszakot gerjeszt, és az inga addig leng, amíg az erőszaktevők szét nem zúzódnak.

– Mire gondolsz? – kérdezte Tam.

– Talán jobban kéne ingerelnünk a bikát.

– Nem merjük. Most még nem.

– De tétlenül ülni sem merünk, hogy megvárjuk, amíg ránk találnak. Lampadas és a többi katasztrófa mutatja, mi fog történni, amikor ideérnek. Nem ha, hanem amikor.

Beszéd közben Odrade érezte maga alatt a szakadékot, és tudta, hogy a fejszés vadász ismét közelebb van. Szeretett volna belesüppedni a rémálomba, hogy hátrafordulhasson, és megnézze, ki üldözi, de nem merte megtenni. Ez volt a Kwisatz Haderach hibája.

Nem látod azt a jövőt, hanem csinálod.

Tamalane tudni akarta, miért vetette fel ezt a témát Odrade. – Meggondoltad magad, Dar?

– A Teg-gholánk tíz éves.

– Túl fiatal ahhoz, hogy megpróbáljuk visszahozni az eredeti emlékeit – mondta Bellonda.

– Ugyan miért alkottuk volna újra Teget, ha nem azért, hogy erőszakos dolgokra használjuk? – kérdezte Odrade. – Ó, igen! – Tam már kezdett volna ellenkezni. – Teg nem mindig erőszakkal oldotta meg a problémáinkat. A békés Bashar okos szavakkal is vissza tudta verni az ellenséget.

Tam tűnődve szólt: – A Tisztelet Matrónái sosem fognak tárgyalni.

– Hacsak nem hozzuk szorult helyzetbe őket.

– Azt hiszem, túl gyorsan akarsz mozdulni – mondta Bellonda. Bízni kell benne, hogy Bellonda mentátösszegzésre jut.

Odrade mély lélegzetet vett, és lenézett az asztalára. Végre elérkezett. Azon a reggelen, amikor kiemelte a ghola-csecsemőt obszcén "tartályából", már érezte, hogy vár rá ez a pillanat. Már akkor tudta, hogy még idő előtt olvasztótégelybe fogja tenni azt a gholát. A vérségi kötelék dacára.

Odrade az asztal alá nyúlt, és megérintett egy hívómezőt. Két tanácsadója némán várakozott. Tudták, hogy Odrade valami fontos dologra készül. Ebben az egyben a Főtisztelendő Anya biztos lehet – a Nővérei figyelnek rá, olyan intenzitással, ami elkápráztatna mindenkit, aki nem oly kevéssé én-központú, mint egy Tisztelendő Anya.

– Politika – mondta Odrade.

Erre fölfigyeltek. Súlyos szó. Ha belépsz a Bene Gesserit politikába, csatasorba állítva erőidet a felemelkedéshez, a felelősség rabjává válsz. Olyan kötelességeket és döntéseket veszel magadra, ami hozzáköt a tőled függők életéhez. Valójában ez kapcsolta a Nővéreket a Főtisztelendő Anyjukhoz. Ez az egyetlen szó elárulta a tanácsosoknak és a házőrzőknek, hogy az Első-Az-Egyenlők-Közt döntésre jutott.

Mindnyájan hallották annak a neszét, hogy valaki a dolgozószoba ajtajához érkezett. Odrade megérintette a fehér lapocskát az asztala jobb alsó sarkán. A háta mögötti ajtó kinyílt, és Streggi állt ott a Főtisztelendő Anya parancsára várva.

– Hozd be – mondta neki Odrade.

– Igen, Főtisztelendő Anya – Szinte teljesen érzelemmentes. Nagyon ígéretes tanonc ez a Streggi.

A lány eltűnt a szemük elől, aztán Miles Teget vezette be kézenfogva. A kisfiú haja szinte szőke volt, de sötét csíkok látszottak benne, annak a jeleként, hogy idővel a világos szálak bebarnulnak majd. Agyerek arca keskeny volt, az orra még csak sejttette azt a sólyom-szögletességet, ami oly jellemző volt az Atreides-férfiakra. Kék szeme éberen járt, és várakozó kíváncsisággal mérte fel a szobát és a benne tartózkodókat.

– Kérlek, várj odakint, Streggi.

Odrade megvárta, amíg az ajtó becsukódik. A kisfiú csak állt, nézte Odradét, és a türelmetlenségnek semmiféle jele nem látszott rajta.

– Miles Teg, ghola – mondta Odrade. – Nyilván emlékszel Tamalane-ra és Bellondára.

A gyerek egy-egy kurta pillantással szerencséltette a két nőt, de nem szólt semmit. Láthatóan nem indította őt meg a beható tanulmányozás.

Tamalane a szemöldökét ráncolta. Kezdettől fogva helytelenítette, hogy gholának hívják a gyereket. A gholákat holttest sejtjeiből növesztették, ez pedig klón volt, épp úgy, ahogy Scytale is.

– A nem-hajóra akarom küldeni Duncan és Murbella mellé – mondta Odrade. – Ki lenne Duncannél alkalmasabb arra, hogy ráébressze Teget az eredeti emlékeire?

– Költői igazságszolgáltatás – helyeselt Bellonda. Nem mondta ki az ellenvetéseit, de Odrade tudta, hogy úgyis beszél majd, ha a gyerek elment. Túl fiatal!

– Mi az a költői igazságszolgáltatás? – kérdezte Teg. A hangja a furulyaszóra hasonlított.

– Mikor a Bashar a Gammun volt, ő hozta vissza Duncan eredeti emlékeit.

– Tényleg olyan fájdalmas?

– Duncan annak találta.

Bizonyos döntéseknek kíméletlennek kell lenniük.

Odrade ezt erős korlátnak látta annak az elfogadása előtt, hogy az ember meghozhatja a saját döntéseit. Valami olyan, amit Murbellának nem kell majd megmagyaráznia.

Hogyan tompítsam az ütést?

Vannak idők, amikor nem lehet tompítani; ami azt illeti, néha kíméletesebb egyetlen fájdalmas rántással letépni a kötést.

– Ez a... Duncan Idaho tényleg vissza tudja adni nekem az emlékeimet... régről?

– Vissza tudja, és vissza is fogja.

– Nem vagyunk túl sietősek? – kérdezte Tamalane.

– Tanulmányoztam a Bashar beszámolóit – mondta Teg. – Híres katona volt, és mentát.

– Gondolom, erre büszke vagy – Bell a fiún verte el ellenérzéseit.

– Nem különösebben - A gyerek rezzenetlenül állta Bellonda pillantását. - Valaki másként gondolok rá. De azért érdekes.

– Valaki másként – morogta Bellonda. Rosszul leplezett helytelenítéssel nézett Odradéra. – Te mélytanítást adsz neki!

– Ahogy a szülőanyja is.

– Fogok rá emlékezni? – kérdezte Teg.

Odrade cinkosan rámosolygott, mint oly sokszor tette már a gyümölcsösben. – Fogsz.

– Mindenre?

– Mindenre emlékezni fogsz – a feleségedre, a gyerekeidre, a csatákra... mindenre.

– Küldd el! – mondta Bellonda.

A gyerek mosolygott, de Odradéra pillantott, az ő parancsát várta.

– Jól van, Miles – szólt Odrade. – Mondd meg Stregginek, hogy vigyen az új szobádba a nem-hajóra. Nemsokára én is utánad megyek, és bemutatlak Duncannek.

– Felülhetek Streggi vállára?

– Kérdezd meg tőle.

Teg hirtelen odaszaladt Odradéhoz, lábujjhegyre ágaskodott, és megpuszilta az arcát. – Remélem, az igazi anyám olyan volt, mint te.

Odrade megveregette a kisfiú vállát. – Nagyon hasonlított rám. Most pedig szaladj.

Mikor az ajtó becsukódott Teg mögött, Tamalane megszólalt: – Nem mondtad meg neki, hogy az egyik lánya vagy!

– Még nem.

– Idaho fogja megmondani?

– Ha kell, igen.

Bellondát nem érdekelték az apró részletek. – Mi a terved, Dar?

Tamalane felelt helyette. – Egy büntetőerőt, amit a mentát Basharunk fog vezetni. Ez nyilvánvaló.

Bekapta a csalit!

– Erről van szó? – kérdezte Bellonda.

Odrade mindkettejükre acélkemény pillantást lövellt. – Teg volt a legjobb, akivel valaha is rendelkeztünk. Ha van valaki, aki meg tudja büntetni az ellenségeinket...

– Jobb lenne, ha elkezdenénk egy másikat növeszteni – vélte Tamalane.

– Nem tetszik nekem, hogy Murbella befolyása alatt lesz – mondta Bellonda.

– Idaho együtt fog működni? – kérdezte Tamalane.

– Mindent megtesz, amit egy Atreides kér tőle. – Odrade nagyobb önbizalommal beszélt, mint ahogyan valójában érezte magát, de a szavak az idegen érzések újabb forrása felé nyitották meg az elméjét.

Úgy látom magunkat, ahogy Murbella lát minket! Képes vagyok úgy gondolkodni, mint legalábbis egy a Tisztelet Matrónái közül!

Mi nem tanítjuk a történelmet; a tapasztalatot alkotjuk újra. Követjük a következmények láncolatát – a vadállat nyomát a rengetegben. Nézz a szavaink mögé, és láthatod a társas viselkedésnek azt a körét is, amit a történészek sohasem érintettek.

Bene Gesserit Panoplia Propheticus

Scytale fütyörészve járkált a lakrésze előtti folyosón: délutáni testmozgás. Fel és alá. Fütyörészve.

Szokjanak hozzá, hogy fütyülök.

Füttyögés közben egy versikét is költött a zenéhez: "A tleilaxi sperma nem beszél." Ezek a szavak sorjáztak át újra és újra az elméjén. Nem használhatják fel a sejtjeit arra, hogy áthidalják a genetikai szakadékot, és megtudják a titkait.

Ajándékokkal kell hozzám jönniük.

Odrade korábban már beugrott hozzá, "útban Murbellához". Gyakran emlegette Scytale-nek a fogoly Tisztelet Matrónáját. Ezzel volt valami célja, de Scytale-nak fogalma sem volt, mi. Fenyegetés? Ez mindig elképzelhető. A végén úgyis kiderül.

– Remélem, nem félsz – mondta még régebben Odrade. Scytale ételkiadójánál álltak, míg Scytale az ebédjét várta. A menü sosem volt igazán ínyére, de azért elfogadható volt. Ma tengeri ételeket kért. Ki tudja, milyen fogások formájában kapja majd meg.

– Hogy félek-e? Tőletek? Ó, kedves Főtisztelendő Anya, én felbecsülhetetlen értékű vagyok nektek élve. Miért félnék?

– A Tanácsom fenntartja a döntés jogát a legutóbbi kéréseddel kapcsolatban.

Erre számítottam.

– Hiba megbéklyózni engem – mondta Scytale. – Korlátozza a választási lehetőségeiteket. Gyengít benneteket.

Ezek a szavak több napi tervezés eredményei voltak. Scytale várta, mi lesz a hatásuk.

– Ez attól függ, hogy ki hogyan akarja használni a szerszámot, Scytale Mester. Egyes szerszámok eltörnek, ha rosszul fogjuk meg őket.

Légy átkozott, boszorkány!

Scytale mosolyogva mutatta ki hegyes fogait. – Törleszteni próbáltok, Főtisztelendő Anya?

Odrade humorral leplezte ritka kirohanásainak egyikét. – Tényleg azt hiszed, hogy erősíteni foglak? Miért alkudozol most, Scytale?

Már nem vagyok Scytale Mester. Kardlapot neki!

– Szétszórjátok a Nővéreiteket, abban a reményben, hogy néhányan megmenekülnek a pusztulástól. Mik a gazdasági következményei hisztérikus reakcióitoknak?

Következmények! Ezek mindig következményekről beszélnek!

– Időt akarunk, Scytale – Nagyon ünnepélyesen.

Scytale ezen egy pillanatra elgondolkodott. A komszemek figyelik őket. Ezt nem szabad elfelejteni! Gazdaságosság, boszorkány! Kit és mit adunk és veszünk? Ez a kis fülke az ételkiadó előtt sajátságos hely az alkudozásra, gondolta Scytale. Rossz gazdasági igazgatás. A vezetési megbeszéléseknek, a tervező- és stratégiai üléseknek zárt ajtók mögött kéne folynia, magas szobákban, ahol a kilátás nem vonja el a résztvevők figyelmét a tárgytól.

Sok egymásutáni élete képtelen volt elfogadni ezt. Az emberek bárhol képesek elintézni kereskedelmi ügyeiket – hajók fedélzetén, zsúfolt utcákon, a hagyományos tőzsde hatalmas csarnokaiban, fejük fölött a mindenki számára látható, állandó információfolyammal.

A tervezés és a stratégia jöhet azokból a magas szobákból, a következménye azonban olyan, mint a tőzsde közkeletű információja – mindenki látja.

Figyeljenek hát a komszemek.

– Mik a szándékaid velem kapcsolatban, Főtisztelendő Anya?

– Azt akarom, hogy életben maradj és virulj.

Óvatosan, óvatosan.

– De szabad kezet nem adsz nekem.

– Scytale! Gazdaságról beszélsz, mégis ingyen akarsz kapni?

– Most fontos neked, hogy erős legyek, vagy nem?

– Hidd el, hogy így van.

– Nem bízom benned.

A nyíláson ebebn a pillanatban bukkant ki Scytale ebédje: fehér hal ínycsiklandó szószban. Scytale fűszerek illatát érezte. Magas pohárban víz, enyhe melanzsaroma. Zöldsaláta. Ez egy jobban sikerült próbálkozásuk. Érezte, hogy összefut a nyála a szájában.

– Élvezd az ebédedet, Scytale Mester. Nincs benne semmi ártalmas anyag. Ez nem a bizalom jele?

Mikor Scytale nem válaszolt, Odrade folytatta: – Mi köze egyáltalán a bizalomnak a mi alkunkhoz?

Milyen játékot űz most?

– Azt elmondod, mi a szándékod a Tisztelet Matrónáival, de azt nem mondod el, hogy mit akarsz velem – Scytale tudta, hogy ez panaszkodásnak hangzik. Ez elkerülhetetlen.

– Tudatára akarom ébreszteni a Tisztelet Matrónáit a halandóságuknak.

– Mint ahogy engem is!

Ez elégedettség lenne Odrade tekintetében?

– Scytale – Milyen lágy a hangja. – Azok az emberek, akik így ébredtek tudatra, valóban figyelnek, hallanak téged – Scytale tálcájára pillantott. – Szeretnél valami különlegességet?

Scytale kihúzta magát, amennyire tellett tőle. – Egy kis stimulálóitalt. Segít a gondolkodásban.

– Természetesen. Elintézem, hogy azonnal leküldjék. – Odrade kinézett a fülkéből Scytale lakrészének nappalijába. Scytale figyelte, hol áll meg a tekintete, miközben minden helyet, tárgyat végigpásztáz.

Minden a helyén van, boszorkány. Én nem barlanglakó állat vagyok. A dolgoknak kényelmes helyen kell lenniük, ahol gondolkodás nélkül megtalálom őket. Igen, azok stimtollak a székem mellett. Tehát 'tollakat használok. Viszont nem iszom alkoholt. Észrevetted?

A stimuláns, amikor megérkezett, valami keserű fűvel volt ízesítve. Scytale egy pillanat alatt azonosította. Kazmin. Egy genetikusan átalakított vérképzőnövény a gammui gyógyszereskönyvből.

Odrade a Gammut akarná eszébe juttatni? Ezek a boszorkányok nagyon csalafinták!

Viccet csinált a gazdasággal kapcsolatos kérdésekből. Scytale-ba beleszúrt ez a dolog, amikor a folyosó végén megfordult, és fürgén visszafelé indult. Milyen kötőanyag tarthatta össze valójában a Régi Birodalmat? Sok minden. Kisebb és nagyobb dolgok, de főként gazdaságiak. Sokszor puszta kényelemnek tekintett kapcsolati vonalak. És mi akadályozta meg, hogy ezek elpusztítsák egymást? A Nagy Egyezmény. "Ha te elpusztítasz valakit, mi összefogunk, és téged pusztítunk el."

Megtorpant az ajtaja előtt; megállította egy gondolat.

Mi volt ez? Hogyan lehetett elég a büntetés ígérete ahhoz, hogy visszatartsa a powindahokat? Vagy valami láthatatlan, megfoghatatlan dolog tartotta össze az egészet a legmélyén? A többiek figyelő tekintete? De mi van, ha a többiek nem csattannak fel a szabálytalanságra? Akkor bármit megtehetsz. És ez elárult valamit a Tisztelet Matrónáiról. Valóban elárult.

Egy szagra-kamrára vágyott, ahol lecsupaszíthatná a lelkét.

A Yaghistnak vége? Én vagyok az utolsó Masheikh?

Űrt érzett magában, mikor levegőt vett. Talán az lenne a legjobb, ha nyíltan alkudozna a Shaitan asszonyaival.

Nem! Ezzel a Shaitan maga kísért meg engem!

Megfegyelmezett hangulatban lépett be a szobájába.

kell vennem őket, hogy megfizessenek. Méghozzá drágán. Nagyon, nagyon drágán. A székéhez ment, amikor leült, önkéntelenül egy 'tollért nyúlt. Hamarosan érezte, hogy az elméje felgyorsul, és a gondolatok csodálatos rendben özönlenek elő.

Fogalmuk sincs arról, milyen jól ismerem az ixi hajót. Itt van a fejemben.

A következő órát azzal töltötte, hogy elképzelte, miként fogja rögzíteni ezeket a pillanatokat, ha majd eljön az idő, hogy elmondja társainak: mi módon győzedelmeskedett a powindahok felett. Isten segítségével!

Ragyogóak lesznek azok a szavak, tele drámával és a próba feszültségével. Elvégre a történelmet mindig is a győztesek írták.

Azt mondják, hogy egy Főtisztelendő Anya semmit sem hagyhat figyelmen kívül – ez az aforizma nem jelent semmit, ha nem ismerjük fel a másik jelentőségét: mindegyik Nővérem szolgája vagyok. Ők pedig kritikus tekintettel figyelik a szolgájukat. Nem tölthetek sok időt sem általánosságokkal, sem csekélységekkel. A Főtisztelendő Anyának éleselméjűen kell cselekednie, különben rendünk legtávolabbi sarkaiban is a nyugtalanság érzése telepszik meg.

Darwi Odrade

Valami olyasmi volt vele, amit a "szolga-énjének" hívott, amikor aznap reggel végigment a Központi csarnokain. Inkább ezt szánta testedzésnek, minthogy a tornaterembe menjen. Micsoda zsémbes szolga! Odradénak nem tetszett az, amit látott.

Túlságosan beleveszünk a nehézségeinkbe. Majdnem teljesen képtelenek vagyunk arra, hogy elválasszuk a kis problémákat a nagyoktól.

Mi történt a lelkiismeretükkel?

Bár egyesek tagadták, Odrade tudta, hogy létezik egyfajta Bene Gesserit-lelkiismeret. Csak éppen úgy kicsavarták és átalakították, hogy alig lehet felismerni.

Odrade nem szívesen foglalkozott ezzel a kérdéssel. A fennmaradás nevében hozott döntések, a Missionaria (és az ő végeérhetetlen jezsuita érveik!) – minden távolodóban volt valamitől, ami sokkal inkább megkívánta volna az emberi ítélőképességet. A Zsarnok tudta ezt.

Embernek lenni, ez itt a kérdés. De mielőtt ember lehetnél, érezned kell a zsigereidben.

Nem klinikai válaszok kellenek! Olyan csalóka egyszerűségről van szó, melynek bonyolult természete csak akkor derül ki, amikor alkalmazod.

Mint ahogy én is tettem.

Befelé tekintesz, és megkeresed, kinek és minek hiszed magad. Semmi más nem segít.

Akkor hát mi vagyok én?

"Ki kérdezi?" Ez a Más Emlékek szúrása volt.

Odrade elnevetett magát; egy Praska nevű Proktor, aki épp arra járt, döbbenten pillantott rá. Odrade intett Praskának, és azt mondta: – Élni jó. Ezt ne feledd.

Praska halványan elmosolyodott, aztán ment tovább a dolgára.

Tehát ki kérdezi: "Mi vagyok én?"

Veszélyes kérdés. Olyan univerzumba lök, ahol semmi sem egészen emberi. Semmi sem felelt meg annak a definiálatlan dolognak, amit Odrade keresett. Körülötte bohócok, vadállatok és bábok reagáltak rejtett szálak rántásaira. Odrade érzékelte a zsinórokat, amelyek őt is rángatják.

Odrade továbbment a folyosón a csőhöz, ami visszaszállítja a lakosztályához.

Szálak. Mit hordoz a pete? Felületesen a "csírájában lévő elméről" beszélünk. De mi voltam én, mielőtt az élet nyomásai kiformáltak?

Nem volt elég valami olyasmit keresni, ami "természetes". Nem jó semmiféle "Nemes Vadember". Odrade rengeteg ilyet látott már életében. Az őket rángató szálak meglehetősen jól láthatóak egy Bene Gesserit szemének.

Érezte magában a munkamestert. Ma erős. Olyan erő volt ez, amit sokszor elkerült, aminek sokszor nem engedelmeskedett. A munkamester azt mondta: "Erősítsd a képességeidet. Ne sodródj szelíden az áramlattal. Ússz! Használd, vagy veszítsd el!"

Odrade szinte pánikban, elakadó lélegzettel döbbent rá, hogy éppen csak megőrizte emberségét, hogy kis híján elveszítette.

Túlságosan erősen próbáltam úgy gondolkodni, mint egy Tisztelet Matrónája, túlságosan ki akartam játszani mindenkit. És mindezt a Bene Gesserit túlélése nevében!

Bell azt mondta, nincs olyan határ, amin túl a Nővérek ne lennének hajlandóak tenni azért, hogy megóvják a Bene Gesseritet. Egy csipetnyi igazság volt ebben a dicsekvésben, de hát ez minden dicsekvésről elmondható. Valójában voltak olyan dolgok, amiket egy Tisztelendő Anya nem tett volna meg a Nővérek megmentésére.

Nem zárnánk el a Zsarnok Arany Ösvényét.

Az emberiség túlélése megelőzi a Nővérek fennmaradását. Különben az emberi érettségre irányuló célunk értelmetlenné válik.

De ott vannak a veszélyek, amelyek egy olyan faj vezetésében rejlenek, ami úgy szereti, ha megmondják neki, mit csináljon. Milyen keveset tudnak arról, hogy mit hoznak létre a követeléseikkel. A vezetők hibáznak. És ezek a hibák, fölerősítve a kétkedés nélküli követők számával, hatalmas katasztrófákhoz vezetnek.

Lemming-magatartás.

Jó, hogy a Nővérek olyan gondosan figyelik őt. Minden kormánynak jót tesz, ha állandóan gyanakodnak rá a hatalmi ideje alatt, még a Nővérek között is. Ne bízz egyetlen kormányban sem! Még az enyémben sem!

Ebben a pillanatban is szemmel tartanak. Nem sok minden kerüli el a Nővéreim figyelmét. A maga idejében meg fogják tudni a tervemet.

Állandó mentális tisztítás kellett ahhoz, hogy Odrade szembe tudjon nézni a saját roppant hatalmának tényével a Nővérek felett. Én nem törekedtem erre a hatalomra. Rám lőcsölték. Aztán arra gondolt: A hatalom vonzza a korrumpálhatókat. Gyanakodni kell mindenkire, aki hatalmat akar. Odrade tudta: nagy az esély arra, hogy az ilyen emberek alaposan gyanúsíthatok romlottsággal, vagy már el is vesztek.

Odrade egy mentális emlékeztetőt tett le, hogy írjon meg és küldjön át egy Kóda-megjegyzést az Archívumba. (Izzadjon csak meg vele Bell!) "Csak azoknak szabad hatalmat adni az ügyeink fölött, akik vonakodnak azt elfogadni, és akkor is csak olyan feltételekkel, melyek fokozzák a vonakodást."

A Bene Gesserit tökéletes leírása!

– Jól vagy, Dar? – Bellonda hangja hallatszott a cső ajtajából, Odrade mellől. – Olyan... furcsán nézel ki.

– Csak gondolkoztam valamin, amit meg kell csinálnom. Kiszállsz?

Bellonda nem vette le a tekintetét Odradéról, miközben helyet cseréltek. A csőmező elkapta Odradét, és elrántotta őt a kérdő pillantás elől.

Odrade bement a dolgozószobájába, és látta, hogy az asztalán csak úgy tornyosulnak azok az iratok, amiket az asszisztensei csakis a Főtisztelendő Anya által megoldhatónak ítéltek.

Politika, jutott eszébe a szó, amikor leült az asztalhoz, és nekikészült, hogy megbirkózzon a kötelességeivel. Tam és Bell hallották őt néhány napja, de csak a leghalványabb elképzelésük lehetett arról, hogy mit kell majd támogatniuk. Aggódtak, és fokozottan körültekintőek lettek. Amilyennek lenniük is kell.

Szinte minden dolognak van politikai eleme, gondolta Odrade. Az érzelmek felkorbácsolódásával a politika egyre inkább előtérbe kerül. Ez "hazugság!"-ot kiáltott "az egyház és az állam különválasztása" című régi nonszenszre. Semmi sincs annyira közel az érzelmi forrongásokhoz, mint éppen a vallás.

Nem csoda, hogy nem bízunk az érzelmekben.

Persze nem minden érzelemmel ez a helyzet. Csak azokkal, amiket nem lehet megkerülni, ha megszorulunk: a szeretettel és a gyűlölettel. Néha jöhet egy kis düh, de azt rövid pórázon kell tartani. Ez a Nővérek hite. Teljes értelmetlenség!

A Zsarnok Arany Ösvénye elfogadhatatlanná tette a hibájukat. Az Arany Ösvény örök holtágban hagyta a Nővéreket. A Végtelennek nem lehet segíteni!

Bell vissza-visszatérő kérdésére nincs válasz. "Valójában mit várt tőlünk?" Milyen akciókba manipulált bele minket? (Úgy, ahogy mi manipuláljuk a többieket.)

Miért keressünk értelmet ott, ahol nincs? Követnénk egy olyan ösvényt, amiről tudjuk, hogy sehová sem vezet?

Az Arany Ösvény! Az út, amit egy elképzelés jegyében fektettek le. A Végtelen sehol sincs! A véges elme pedig megtorpan. Itt találta a mentátok változékony kivetítéseket, több kérdést előállítva, mint ahány választ. Ez volt az üres célja azoknak, akik végtelen körben szimatolva a "minden dologra felelő egyetlen választ" keresték.

A saját istenüket.

Odradénak nehezére esett elmarasztalni őket. Az elme meghátrál a végtelen előtt. Az Űr! Minden kor alkimistái rongyszedőkként hajoltak batyujuk fölé: "Itt valahol rendnek kell lennie. Ha nem adom fel, biztosan megtalálom!"

És mindannyiszor csak azt a rendet lelték meg, amit ők maguk alkottak meg.

Ó, Zsarnok! Te kópé! Te láttad. Te megmondtad: "Rendet alkotok, hogy kövessétek. Itt az ösvény. Látjátok? Nem! Ne arra nézzetek! Az a Király útja, aki Meztelen (akinek pucérságát csak a gyerekek és a bolondok látják). Arra figyeljetek, amerre én mutatok. Ez az én Arany Ösvényem. Hát nem szép név? Ott van mindenestül, és mindig is ott lesz."

Zsarnok, te is csak egy bohóc voltál. A sejtek végtelen újrafelhasználása felé irányítottál minket közös múltunk elveszett, magányos sárgolyójától.

Tudtad, hogy az emberi univerzum sohasem lesz több közösségek halmazánál, és gyenge volt a kötőanyag, amikor Szétszóródtunk. A közös születés hagyománya oly messze süllyedt a múltba, hogy a leszármazottak által hordozott képei már javarészt eltorzultak. A Tisztelendő Anyák az eredetit hordozzák, de mi nem erőltethetjük rá ezt olyan emberekre, akik nem akarják. Látod, Zsarnok? Mi hallgattunk rád: "Jöjjenek el, és kérjék! Akkor, és csak akkor..."

És ezért kíméltél meg minket, te Atreides-fattyú! Ezért kell munkához látnom.

Az emberség-érzékét fenyegető veszély dacára Odrade tudta, hogy továbbra is keresni fogja a Tisztelet Matrónáinak útjait. Úgy kell gondolkodnom, ahogy ők.

A vadász problémája: ebben a ragadozó és a zsákmányállat is osztozik. Nem egészen a tű-a-szénakazalban kérdéséről van szó. Inkább arról, hogy egy ismeretlen és ismert dolgokkal teleszórt terepen kell követni a nyomokat. A Bene Gesserit-fortélyok gondoskodtak róla, hogy a Tisztelet Matrónáinak legalább annyira meggyűljön a baja az ismerős, mint az ismeretlen tényezőkkel.

De mit készítettek ők nekünk?

A bolygóközi kommunikáció a prédát szolgálta. Évezredek óta gazdasági szempontok korlátozzák. Nem sokat használják a Fontos Embereken és a Kereskedőkön kívül. A "Fontos" azt jelentette, amit mindig is jelentett: gazdag, hatalmas; bankárok, főtisztviselők, futárok. Katonák. A "Fontos" szó számos kategóriát jelölt – tárgyalókat, mulattatókat, orvosokat, képzett technikusokat, kémeket és egyéb specialistákat. Lényegében nem sokban tért el a Régi Terra Kőművesmestereinek idejétől. Főként a létszámban, a minőségben és a kifinomultságban rejlett a különbség. A korlátok egyesek számára átjárhatóak voltak, mint mindig.

Odrade érezte: fontos, hogy ezt egyszer áttekintse, megkeresse benne a hibákat.

A bolygóhoz kötött emberiség hatalmas tömegei az "űr csendjéről" beszéltek, ami azt jelentette, hogy nem engedhették meg maguknak az ilyen utazás vagy kommunikáció költségeit. A legtöbb ember tudta, hogy a korláton át kapott híreket speciális érdekek szerint irányítják. Mindig is így volt.

Egy-egy bolygón a terep és az áruló sugárzás elkerülése szabta meg az alkalmazott kommunikációs rendszer formáját: csőrendszerek, küldöncök, fényvonalak, idegjárók, és további megoldások közül lehetett választani. A titkosság és a kódolás nagyon fontos volt, nem csak a bolygók között, de azokon belül is.

Odrade mindezt egyetlen nagy rendszernek látta, amit a Tisztelet Matrónái meg tudnak csapolni, ha csatlakozási pontot találnak hozzá. A vadászoknak a rendszer megfejtésével kell kezdeniük, de aztán eljön a kérdés: Hol ered a Káptalanházba vezető út?

Követhetetlen nem-hajók, ixi gépezetek, Liga Navigátorok – mindez hozzájárult a bolygók közti csend-takarók kialakulásához, persze a kiválasztott kevesek kivételével. Nem szabad kiindulópontot adni a vadászoknak!

Odradét meglepetésként érte, amikor egy idősödő Tisztelendő Anya jelent meg a dolgozószobájában, kevéssel ebédszünet előtt. A Bene Gesserit egyik büntetőbolygójáról jött. Az Archívum a következőképpen azonosította: Név: Dortujla. Évekkel ezelőtt különleges büntetésre küldve megbocsáthatatlan szabályszegésért. Az Emlékek azt mondták, hogy valamiféle szerelmi ügyről volt szó. Odrade nem kért részleteket, de némelyik így is megjelent. (Megint Bellonda avatkozott közbe!) Érzelmi felbuzdulás volt Dortujla száműzetésekor, vette észre Odrade. A szerető hiábavaló kísérleteket tett arra, hogy megakadályozza az elkülönítésüket.

Odrade felidézte magában a szóbeszédet Dortujla eltévelyedéséről. "A Jessica-bűn!" Sok értékes információ érkezett pletykák útján. Hova a pokolba helyezték Dortujlát? Nem érdekes. Most nem fontos. Ami lényeges: Miért van itt? Miért mert elindulni egy olyan utazásra, ami elvezetheti hozzánk a vadászokat?

Odrade ezt megkérdezte Streggitől is, amikor a lány bejelentette Dortujla érkezését. Streggi nem tudta. – Azt állítja, hogy csak veled közölheti a mondanivalóját, Főtisztelendő Anya.

– Csak velem? – Odrade kis híján elnevette magát, amikor az állandó figyelésre gondolt (vagy talán jobb szó lett volna az, hogy felügyelet), ami minden tettét kísérte. – Nem mondta ez a Dortujla, hogy miért van itt?

– Azok, akik azt kérték, hogy zavarjalak meg, Főtisztelendő Anya, azt mondták, hogy feltétlenül találkoznod kell vele.

Odrade beharapta az ajkát. Az a tény, hogy a kitaszított Tisztelendő Anya ilyen messzire jutott, felkeltette Odrade kíváncsiságát. Egy kitartó Tisztelendő Anya le tud győzni átlagos korlátokat, ezek a korlátok azonban korántsem voltak átlagosnak mondhatók. Dortujla jövetelének okát már hallotta. Mások már meghallgatták, és továbbadták neki. Nyilvánvaló volt, hogy Dortujla nem Bene Gesserit-fortélyokra hagyatkozott a Nővérei meggyőzésénél. Akkor azonnal visszautasították volna. Nem volt idő ilyen értelmetlenségekre. Tehát kifigyelte a parancs-láncolatot. A tettei gondos helyzetfelmérésről tanúskodtak, ami önmagában is üzenet volt a tényleges üzeneten belül.

– Vezesd be.

Dortujla simán öregedett az eldugott bolygón. Koráról inkább csak a szája sarkában ülő sekély ráncok árulkodtak. A köpenye csuklyája eltakarta a haját, a szeme azonban csillogó volt, és éber.

– Miért jöttél ide? – Odrade hangában benne volt: "Jobban jársz, ha fontos, amit közölni akarsz."

Dortujla sztorija elég egyszerű volt. Ő és három Tisztelendő Anya társa beszéltek egy futar-csapattal a Szétszóródásból. Kikutatták Dortujla tartózkodási helyét, és megkérték őt, hogy juttasson el egy üzenetet a Káptalanházba. Dortujla átszűrte a kérést az Igazságérzeten, mint mondotta; ezzel is emlékeztetvén a Főtisztelendő Anyát, hogy az eldugott zugokban is akad némi tehetség. Miután igaznak találta az üzenetet, és Nővérei is megerősítették ebben az ítéletében, Dortujla késedelem nélkül akcióba lépett, persze nem feledkezve meg a kellő óvatosságról.

– A szükséges sietséggel indultunk nem-hajónkkal – így fogalmazott. A hajó, mint mondta, kicsike csempész-típus.

– Egy ember is el tudja vezetni.

Az üzenet magja elképesztő volt. A futarok szövetséget kívántak kötni a Tisztelendő Anyákkal a Tisztelet Matrónái ellen. Hogy milyen erőt képviselnek a futarok, azt nehéz felbecsülni, mondta Dortujla.

– Nem voltak hajlandóak megmondani, amikor rákérdeztem.

Odrade sok történetet ismert a futarokról. A Tisztelet Matrónáinak gyilkosai? Okkal lehetett ezt elhinni, a futarok tevékenysége azonban zavarbaejtő volt, főleg a gammui beszámolók tükrében.

– Hányan voltak abban a csapatban?

– Tizenhat futar és négy kezelő, így nevezik magukat: kezelők. És azt mondják, hogy a Tisztelet Matrónáinak van egy veszedelmes fegyverük, amit csak egyszer lehet felhasználni.

– Csak futarokat említettél. Kik azok a kezelők? És mi ez a titkos fegyver-dolog?

– Éppen erről akartam beszélni. A kezelők a Szétszóródáson belüli változókat beszámítva emberinek tűntek: három férfi volt köztük, és egy nő. Ami a fegyvert illeti, arról nem voltak hajlandók többet mondani.

– Embernek tűntek?

– Jól látod a dolgot, Főtisztelendő Anya. Furcsa mód az volt az első benyomásom, mintha Arctáncoltatók lennének. Pedig egyik kritérium se stimmelt. Feromon – negatív. Gesztusok, kifejezések – minden negatív.

– Csak az első benyomásod volt ez?

– Nem tudom megmagyarázni.

– És mi a helyzet a futarokkal?

– Ők megfeleltek a leírásnak. Külső megjelenésükben emberiek, de nem lehet nem észrevenni a vadságukat. Én azt mondanám, hogy macskaféle-eredetűek.

– Mások is ezt mondják.

– Beszélni is tudnak, de csak valami rövidített galach nyelven. Én szókitörésnek nevezem ezt. "Mikor enni?" "Te szép hölgy." "Akar fejvakarás." "Ül ide?" Azonnal készségesek voltak a kezelőkkel szemben, de nem féltek. Az volt a benyomásom, hogy a futarok és a kezelők kölcsönösen kedvelik és tisztelik egymást.

– A kockázatok ismeretében miért gondoltad, hogy ez elég fontos ahhoz, hogy azonnal elhozd?

– Ezek a Szétszóródás népei. Az ő szövetségi ajánlatuk kaput nyit oda, ahonnan a Tisztelet Matrónái származnak.

– Persze nyilván kérdeztél felőlük. És a Szétszóródás állapotáról is.

– Nem kaptam választ.

Egyszerűen kijelentett tény. Nem lehet neheztelni erre a száműzött Tisztelendő Anyára, bármilyen felhő sötétlik is a múltjában. További kérdések következtek. Odrade feltette őket, és alaposan megfigyelte a válaszokat. A vén száj olyan volt, mint egy bordón nyíló, rózsaszínen záródó aszott gyümölcs.

Dortujlát a szolgálat, vagy talán a büntetés évei meglágyították, mégis érintetlenül maradt benne a Bene Gesserit-keménység magja. Természetes tétovasággal beszélt. Gesztusai lágyan folyékonyak voltak, kedvesen nézett Odradéra. (Hát ez az a hiba, amiért a Nővérek elítélték: fékentartott Bene Gesserit-cinizmus.)

Dortujla felkeltetette Odrade érdeklődését. Úgy beszélt vele, mint Nővér a Nővérrel, szavai mögött összeszedett elme rejtőzött. Olyan elme, melyet szívóssá tettek a büntetőállomáson elszenvedett évek viszontagságai. Dortujla most mindent megtett azért, hogy feledtesse ifjúkori botlását. Nem próbált mellébeszélni. Beszámolója a lényegre szorítkozott. Látsszon, hogy a lehető legteljesebb mértékben tudatában volt a szükségszerűségeknek. Meghajolt a Főtisztelendő Anya döntése és óvatossága előtt a veszélyes látogatást illetően, mégis úgy érezte, hogy "át kell adnia ezt az információt".

– Meg vagyok győződve róla, hogy nem csapda.

Dortujla viselkedése felülállt minden szemrehányáson. Egyenes tekintet, és megfelelően összeszedett, de nem titkolózó arc, szem. Egy Nővér mindent látott emögött a maszk mögött. Dortujla a sürgősség érzéséből cselekedett. Valaha ostoba volt, de már rég nem az.

Mi a neve annak a büntetőbolygónak?

Az asztali kivetítő megmutatta: Buzzell.

Ez a név felkeltette Odrade éberségét. A Buzzell: javarészt óceán. És hideg. Nagyon hideg. Szirtes, nehezen járható szigetek, melyek nem nagyobbak, mint egy méretesebb nem-hajó. A Bene Gesserit valaha büntetésnek tartotta a Buzzellt. Intés: "Vigyázz, te lány, vagy mehetsz a Buzzellre!". Odradénak eszébe jutott a másik kulcs is: soo-kő. A Buzzellen meghonosították a koliszter nevű monoped tengeri lényt, aminek levedlett páncélján csodálatos gumók voltak: az univerzum egyik legértékesebb drágakövei.

Soo-kövek.

Dortujla is viselt egyet, alig látható helyen, a nyakvonala hajtásánál. A dolgozószoba fényében a kő mély tengerzöld és kékesbíbor színben izzott. Nagyobb volt, mint egy emberi szemgolyó, és úgy büszkélkedett a helyén, mint a vagyon hírmondója. A Buzzellen valószínűleg nem nagy dolog ez a ruhadísz. Csak fel kell szedni a tengerparton.

Soo-kő. Ez fontos. A Bene Gesserit terveinek megfelelően Dortujla gyakran működött együtt csempészekkel. (Amit a nem-hajó megléte is mutatott.) Ezzel óvatosnak kell lenni. Hiába beszélgetnek, mint Nővér a Nővérrel, akkor is a Főtisztelendő Anya áll szemben egy büntetőbolygó egyik Tisztelendő Anyjával.

Csempészet. Hatalmas bűn a Tisztelet Matrónáinak és azoknak a többieknek a szemében, akik nem kerültek szembe a kikényszeríthetetlen törvények tényével. Az űrrétegződés sem változtatott a csempészet helyzetén, legfeljebb a kisebb behatolásokat könnyítette meg. Apró nem-hajók. Milyen kicsire lehet megcsinálni őket? Ez nem szerepelt Odrade tudásának tárában. Az Archívum azonban segített: "Átmérő, 140 méter"

Akkor meglehetősen kicsire. A soo-kő természetes módon vonzó rakomány. Az űrréteg kritikus gazdasági korlát: Milyen értékes a rakomány a nagyságát és tömegét tekintve? A nehéz áru sokba kerül. A soo-kő mágnesként vonzotta a csempészeket. És felkeltette a Tisztelet Matrónáinak kitüntetett figyelmét is. Egyszerű gazdaságosság? Mindig nagy piaca van. Épp olyan vonzó a csempészek számára, mint a melanzs, most, hogy a Liga olyan szabadon bánik vele. A Liga mindig nemzedékekre elegendő fűszert halmozott fel magának szétszórt raktárakban és (kétségkívül) számos rejtekhelyen is.

Azt hiszik, hogy bántatlanságot vásárolhatnak a Tisztelet Matrónáitól? Ez azonban kínált valami olyat, amiből előnyt lehet kovácsolni, érezte meg Odrade. Vad haragjukban a Tisztelet Matrónái elpusztították a Dűnét, a melanzs egyetlen ismert természetes forrását. Továbbra sem törődve a következményekkel (ez furcsa!), megsemmisítették a Tleilaxot is, melynek axolotl-tartályai ontották a fűszert a Régi Birodalomba.

Nekünk pedig meg vannak azok a lények, amelyek képesek egy új Dűnét létrehozni. Meglehet, hogy az utolsó élő Tleilaxi Mester is nálunk van. Scytale elméjében pedig ott van a módszer, ahogyan az axolotl-tartályokból melanzs-bőségszarut lehet csinálni. Már ha rá tudjuk venni, hogy elárulja.

A közvetlen probléma azonban Dortujla volt. Olyan tömörséggel adta elő mondókáját, ami hitelt adott neki. Ahogy mondta, a kezelőket és a futarjaikat zavarta valami, amiről nem voltak hajlandók beszélni. Dortujla volt olyan okos, és nem próbálkozott Bene Gesserit-meggyőzéssel. Nem lehetett tudni, hogyan reagáltak volna a Szétszóródás emberei. De vajon mi nyugtalaníthatta őket?

– Valami más fenyegetés, a Tisztelet Matrónáin kívül – vélte Dortujla. Ennél többet nem kockáztatott meg, de a lehetőség fennált, és számításba kellett venni.

– Az a lényeg, hogy azt mondják: szövetséget akarnak – mondta Odrade.

"Közös megoldás egy közös problémára," így fogalmaztak. Az igazságérzet ellenére Dortujla azt javasolta, hogy legyenek óvatosak az ajánlattal.

Miért mentek egyáltalán a Buzzellre? Mert a Tisztelet Matrónáinak figyelmét elkerülte ez a bolygó, vagy dühös vagdalkozásukban jelentéktelennek vélték?

– Ez nem valószínű – mondta Dortujla.

Odrade egyetértett. Dortujlának bármilyen ócska is volt eredeti posztja, most egy értékes hely parancsnoka lett, és ami még ennél is fontosabb, Tisztelendő Anya volt, egy nem-hajóval, amivel elvihette Főtisztelendő Anyját. Ismerte a Káptalanház helyét. Ebből persze a vadászoknak semmi hasznuk sincs. Tudják, hogy egy Tisztelendő Anya inkább megöli magát, de nem árulja el ezt a titkot.

A problémák további problémákat hoztak magukkal. De először jöjjön egy kis nővéri osztozás. Dortujla biztos volt benne, hogy helyesen értelmezi a Főtisztelendő Anya indítékait. Odrade személyes dolgokra terelte a beszélgetést.

Jól sült el dolog. Dortujla derült rajta, de szívesen beszélt.

A magányos posztokra helyezett Tisztelendő Anyák hajlamosak voltak a Nővérek által "másféle érdeklődésnek" nevezett szokást felvenni. Régebben ezt hobbinak hívták, az ilyen érdeklődési körnek szentelt figyelem azonban gyakorta szélsőséges volt. Odrade a legtöbb ilyen "érdeklődést" unalmasnak találta, de jelentősnek érezte, hogy Dortujla hobbinak nevezi a magáét. Régi érméket gyűjt, nem?

– Miféléket?

– Van két korai görög ezüstöm, és egy tökéletes arany obulusom.

– Eredetiek?

– Valódiak – Ezzel azt akarta mondani, hogy végigpásztázta saját Más Emlékeit, hogy hitelesítse őket. Elképesztő. Dortujla erősítő módon gyakorolta a képességeit, még a hobbijában is. A belső történelem és a külvilág egybeesik.

– Mindez nagyon érdekes, Főtisztelendő Anya – mondta végül Dortujla. – Méltányolom, hogy megnyugtattál: még mindig Nővérek vagyunk, és hogy érdeklődsz az ősi festmények iránt, párhuzamos hobbiként. De mindketten tudjuk, miért kockáztattam meg, hogy ide jöjjek.

– A csempészek.

– Hát persze. A Tisztelet Matrónáinak figyelmét nem kerülhette el a jelenlétem a Buzzellen. A csempészek ahhoz mennek, aki többet kínál. Fel kell tételeznünk, hogy hasznot húztak a Buzzellel kapcsolatos értékes ismereteikből, a soo-kövekből és a helyi Tisztelendő Anyából. És nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a kezelők megtaláltak.

A mindenit!, gondolta Odrade. Dortujla épp az a fajta tanácsadó, akit magam mellett szeretnék tudni. Vajon mennyi ilyen eltemetett kincs rejtőzhet még ott kint, aljas okokból eltüntetve? Miért állítjuk félre oly gyakran a tehetségeseket? Olyan ősi gyengeség ez, amit a Nővérek még nem küzdöttek le."

– Azt hiszem, megtudtunk valami fontosat a Tisztelet Matrónáiról – mondta Dortujla.

Nem volt szükség rá, hogy Odrade bólintson. Ez volt a magja annak, ami Dortujlát a Káptalanházba hozta. A fosztogató vadászok szétrajzottak a Régi Birodalomban, gyilkolva és gyújtogatva ott, ahol Bene Gesserit-telepeket sejtettek. A Buzzellhez mégsem nyúltak hozzá, pedig biztosan tudtak róla.

– Miért? – tette föl a kérdést Odrade. Csak hangosan kimondta azt, amire mind a ketten gondoltak.

– Nem romboljuk szét a saját fészkünket – mondta Dortujla.

– Azt hiszed, hogy máris ott vannak a Buzzellen?

– Még nem.

– De úgy gondolod, hogy kell nekik a Buzzell.

– Elsődleges kivetítés.

Odrade csak bámult. Szóval Dortujlának van egy másik hobbija is! Leásott a Más Emlékekbe, és felélesztette, tökéletesítette az ott talált képességeket. Ki hibáztathatná ezért? Lassan telhet az idő ott a Buzzellen.

– Ez mentát-összegzés – mondta ki a vádat Odrade.

– Igen, Tisztelendő Anya – Nagyon alázatos. A Tisztelendő Anyák elvileg csak a Káptalanház engedélyével áshattak le így a Más Emlékekbe, és akkor is csak más Nővérek vezetésével és támogatásával. Tehát Dortujla megmaradt lázadónak. A saját vágyait követte, úgy, ahogy tiltott szeretőjével is. Nagyon jó! A Bene Gesseritnek szüksége van ilyen rebellisekre!

– Azt akarják, hogy a Buzzell épségben maradjon – mondta Dortujla.

– Vízivilág létére?

– Épp megfelelő otthon lenne a kétéltű szolgák számára. De nem a futaroknak, vagy a kezelőknek. Gondosan tanulmányoztam őket.

Ez azt sugallta, hogy a Tisztelet Matrónái rabszolgákat, meglehet, kétéltűeket akarnak odavinni soo-kő kitermelésre. A Tisztelet Matrónáinak lehetnek kétéltű szolgáik. Az a tudás, ami a futarokat létrehozta, sokféle más értelmes életformát is előállíthatott.

– Rabszolgák; veszedelmes egyensúlytalanság – mondta Odrade.

Dortujla először mutatott ki erős érzelmet: olyan mélységes visszatetszést, amitől keskeny vonallá vékonyodott a szája.

Olyan mintázat volt ez, amit a Nővérek már rég felismertek: a rabszolgatartás és jobbágyság elkerülhetetlen kudarca. Gyűlölet-tárolókat hoz létre. Engesztelhetetlen ellenségeket. Ha nincs reményed arra, hogy ezeket az ellenségeket mind kiirtsd, meg sem mered próbálni. Mérsékelje erőfeszítésedet az a biztos tudat, hogy az elnyomás erősíti ellenségeidet. Az elnyomottaknak el fog jönni a napja, és akkor az ég irgalmazzon az elnyomónak. Kétélű fegyver ez. Ha az állás megfordul, a bosszú és az erőszak újabb fordulója következik – átbillennek a szabályok. És ez így megy tovább a hányingerig.

– Hát sosem fognak megérni? – kérdezte Odrade. Dortujla nem tudott válaszolni, de támadt egy ötlete:

– Vissza kell térnem a Buzzellre.

Odrade fontolóra vette a dolgot. A száműzött Tisztelendő Anya megint egy lépéssel a Főtisztelendő Anya előtt járt. Bármilyen kellemetlen is volt a döntés, mindketten tudták, hogy ez a legjobb, amit tehetnek. A futarok és kezelők vissza fognak jönni. És ami még fontosabb egy, a Tisztelet Matrónái által kiszemelt bolygó esetében: nagy volt az esélye annak, hogy esetleg látogatók érkeznek a Szétszóródásból. A Tisztelet Matrónáinak lépni kell, és ez a lépés sokat elárulhat róluk.

– Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy a Buzzell csalétek, ami csapdába vezet – szólt Odrade.

– Elterjeszthetném, hogy elűztek a Nővéreim – mondta Dortujla. – Ezt ellenőrizhetik is.

– Saját magadat használod csalinak?

– Főtisztelendő Anya, mi van, ha bele lehet csábítani őket egy tárgyalásba?

– Velünk? – Micsoda meghökkentő ötlet!

– Tudom, hogy nem épp a józan tárgyalókészségükről híresek, de...

– Ez akkor is zseniális! De tegyük még csábítóbbá. Mondd azt: meg vagyok győződve róla, hogy be kell nyújtanom nekik egy javaslatot a Bene Gesserit megadási feltételeiről.

– Na de Főtisztelendő Anya!

– Eszem ágában sincs megadni magam. De mi lehet ennél jobb csalétek ahhoz, hogy tárgyalásra bírjuk őket?

– A Buzzell nem jó hely egy ilyen találkozóra. Nagyon szegényesek a lehetőségeink.

– Az Elágazáson van a fő erejük. Ha az Elágazást ajánlják tárgyalóhelyül, hagyod magad rábeszélni?

– Nagyon gondos tervezésre lesz szükség, Főtisztelendő Anya.

– Igen, nagyon gondosra – Odrade ujjai táncolni kezdtek a konzolján. – Igen, ma este – felelte egy kiírt kérdésre, aztán Dortujlához intézte szavait az asztal fölött. – Azt szeretném, ha találkoznál a Tanáccsal és másokkal is, mielőtt elmész. Alaposan felkészítünk, de személyesen garantálom neked, hogy szabad kezet kapsz. A lényeg az, hogy kieszközöljünk egy találkozót az Elágazáson... és remélem, tudod, mennyire nem örülök annak, hogy csaliként kell használjalak.

Mikor Dortujla továbbra is mélyen a gondolataiba merülve ült, és nem válaszolt, Odrade folytatta: – Lehet, hogy rá se fognak hederíteni a kezdeményezéseidre, és egyszerűen elsöpörnek. Mégis te vagy a legjobb csalink, akit ki tudunk állítani.

Dortujla megmutatta, hogy még nem veszett ki belőle a humorérzék: – Nekem magamnak sem tetszik az ötlet, hogy horogra tűzve lógjak, Főtisztelendő Anya. Jó erősen markold azt a horgászbotot. – Felállt, és aggodalmas pillantást vetett az Odrade asztalán halmozódó rengeteg munkára: – Sok a dolgod, és félek, hogy már jóval a vacsorán túlig feltartottalak.

– Itt fogunk vacsorázni együtt, Nővér. Ebben a pillanatban te mindennél fontosabb vagy.

Minden állam absztrakció.

Octun Politicus BG Archívum

Lucilla óvta magát attól, hogy túlságosan megszokja a savzöld termet és a Hatalmas Tisztelet Matrónájának ismétlődő megjelenéseit. Ez az Elágazás, azoknak az erődje, akik el akarják pusztítani a Bene Gesseritet. Ez az ellenség. Tizenhetedik nap.

A tévedhetetlen mentális óra, amit a Fűszeragónia hozott működésbe, elárulta neki, hogy már alkalmazkodott a bolygó ritmusához. Hajnalban ébredt. Ki tudja, mikor kap enni. A Tisztelet Matrónája napi egyszeri étkezésen tartotta.

És mindig ott volt az a futar a másik kalitkában. Afféle emlékeztető: Mindketten kalitkában vagytok, így bánunk mi a veszélyes állatokkal Néha kiengedjük őket, hogy kinyújtóztassák a lábukat, és örömet nyújtsanak nekünk, de aztán visszamennek a ketrecbe.

Minimális mennyiségű fűszer az ételben. Nem szűkmarkúak. Nem a vagyonukat féltik. Csak éppen megmutatják, hogy "mi lehetne a tiéd, ha okosan viselkednél."

Ma mikor jön?

A Hatalmas Tisztelet Matrónája nem meghatározott időpontokban jelent meg. Véletlenszerűen jár, hogy megzavarja a foglyot? Meglehet. Egy parancsnoknak másra is kell az ideje. Akkor illeszti be napirendjébe a veszedelmes házikedvencet, amikor tudja.

Lehet, hogy veszélyes vagyok, Pókasszony, de a házikedvenced nem!

Lucilla érezte a pásztázóberendezések jelenlétét, melyek nem csak a szem számára közvetítettek ingereket. A húsba láttak, rejtett fegyvereket kerestek, ellenőrizték a szervek működését. Van valami furcsa implantja?

Milyen plusz szerveket ültettek be sebészileg a testébe?

Semmilyet, Pókasszony. A mi eszközeink velünk születnek.

Lucilla tudta, mi a legközvetlenebb veszély – az, hogy alkalmatlannak érezheti magát ebben a helyzetben. Fogvatartói rettentően hátrányos helyzetbe szorították, de nem pusztították el Bene Gesserit-képességeit. Akarattal meghalhat, mielőtt a testében lévő shere mennyisége az áruló szint alá csökken. Még megvan az elméje... és a lampadasi sokaság.

A futar ajtaja kinyílt, és kigördült a kalitka. Tehát a Pókkirálynő már úton van. Előre fenyeget, mind mindig. Ma korán jön. Ilyen korán még sosem látogatott meg.

– Jó reggelt, futar – mondta Lucilla vidám, csilingelő hangon.

A futar ránézett, de nem felelt.

– Biztos nem szeretsz abban a kalitkában lenni – mondta Lucilla.

– Nem szeret kalitka.

Lucilla már kiderítette, hogy ezek a lények rendelkeznek némi nyelvi képességgel, de hogy mekkorával, azt még nem tudta felmérni.

– Gondolom, éheztet is. Szeretnél megenni engem?

– Enni – Határozott érdeklődés.

– Bár kezelő volnék.

– Te kezelő?

– Engedelmeskednél nekem, ha az volnék?

A Pókkirálynő súlyos széke kiemelkedett a padló rejtett mélyedéséből. Ő maga nem mutatkozott, de sejteni lehetett, hogy hallgatja a beszélgetést.

A futar különös intenzitással meredt Lucillára.

– A kezelők is ketrecben tartanak és éheztetnek?

– Kezelők? – Tisztán hallható kérdő hanglejtés.

– Azt akarom, hogy megöld a Hatalmas Tisztelet Matrónáját – Ez nem lesz meglepetés nekik.

– Megöl Dáma!

– És edd is meg.

– Dáma méreg – Lehangoltság. Óóó. Ez aztán érdekes információ!

– Ő nem méreg. Ugyanolyan a húsa, mint az enyém.

A futar amennyire lehetett, közelebb húzódott. Bal kezével lehúzta az alsóajkát. Élénkvörös seb látszott belül, égett jelleggel.

– Lát méreg – mondta, és leeresztette a kezét.

Vajon hogyan csinálta? Nem érződött rajta méreg szaga. Emberi hús plusz adrenalin-bázisú drog, ami besárgítja a szemet a dühvel... és azok az egyéb reakciók, amiket Murbellán meg lehetett figyelni. Az abszolút felsőbbrendűség érzése.

Meddig terjed a futar értelme? – Keserű méreg volt?

A futar grimaszolt, és kiköpött.

Gyorsabban és erőteljesebben cselekszik, mint ahogy beszél.

– Gyűlölöd a Dámát?

Kivicsorított metszőfogak.

– Félsz tőle?

Mosoly.

– Akkor miért nem ölöd meg?

– Te nem kezelő.

Parancs kell az ölésre a kezelőtől!

A Hatalmas Tisztelet Matrónája belépett, és a székébe süppedt.

Lucilla elővette a vidám csicsergést: – Jó reggelt, Dáma.

– Nem adtam neked engedélyt arra, hogy így nevezz. – Kezdődő sárga foltok a szemben.

– Beszélgettem a futarral.

– Tudom – Egyre több narancsszín. – És ha elrontottad...

– De Dáma...

– Ne szólíts így! – Felugrik a székből, a szeme narancssárgán izzik.

– Kérlek, ülj le – mondta Lucilla. – Így nem lehet kihallgatást vezetni – A gúny veszedelmes fegyver! Tegnap azt mondtad, hogy ma tovább beszélgetünk a politikáról.

– Honnan tudod, mennyi az idő? – Visszaül, de a szeme még mindig lobog.

– Minden Bene Gesseritben megvan ez a képesség. Minden bolygó ritmusát átérezzük egy kis idő után.

– Különös képesség.

– Bárki meg tudja csinálni. Csak fogékonnyá kell válni rá.

– Én is megtanulhatnám? – Halványul a narancsszín.

– Már mondtam, bárki. Még ember vagy, ugye? – Erre a kérdésre még nem kaptam teljes választ.

– Miért mondod, hogy a boszorkányoknak nincs kormányuk?

Témát akar váltani. Aggasztják a képességeink. – Én nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy nincs hagyományos kormányunk.

– Még társadalmi szabálykódex sincs?

– Egy társadalmi kódex nem felelhet meg minden szükségletnek. Az, ami az egyik társadalomban bűn, a másikban erkölcsi parancs lehet.

– A népeknek mindig van kormányuk – A narancsszín teljesen eltűnt. Miért érdekli ez annyira?

– A népeknek politikájuk van. Már elmondtam tegnap. A politika: annak a művészete, hogy őszintének és teljesen nyíltnak tűnjünk, miközben a lehető legtöbbet titkoljuk el.

– Tehát ti boszorkányok titkolóztok.

– Én ezt nem mondtam. Amikor azt mondjuk, "politika", ez figyelmeztetés a Nővéreinknek.

– Nem hiszek neked. Az emberek mindig kialakítanak valamiféle...

– Megegyezést?

– Ez is van olyan jó szó, mint bármi más! – Dühíti! Mikor Lucilla a továbbiakban nem reagált, a Hatalmas Tisztelet Matrónája előrehajolt: – Te is titkolózol!

– Nincs jogom arra, hogy elrejtsek előled olyan dolgokat, amik a segítségedre lehetnek a legyőzésünkben? – Ez aztán a zaftos csalétek!

– Gondoltam! – Elégedetten hátradől.

– Miért ne mondjam el? Te azt hiszed, hogy a hatalmi fülkék mindig azért vannak, hogy betöltsék őket, és nem látod meg azt, amit ez elárul a Nővérekről.

– Akkor kérlek, áruld el – Nála még a gúny is zsarnoki.

Azt hiszed, hogy mindez egybevág a törzsi és a még régebbi idők ösztöneivel. Főnökök és Vének. Rejtelem Anyácska és Tanács. Azelőtt pedig az Erős Ember (vagy Asszony), aki gondoskodik róla, hogy mindenkinek legyen ennivalója, és mindenkire vigyázzon a barlang szájánál égő tűz.

– Ebben van valami. Valóban?

– Ó, igen. A formák evolúciója meglehetősen tisztán kirajzolódik.

– Evolúció, boszorkány! Egyik dolog a másikra rakódik.

Evolúció. Hogy rácsap a kulcsszavakra!

– Olyan erő, amit úgy lehet irányítás alá venni, ha maga ellen fordítjuk.

Irányítás! Micsoda érdeklődést keltettél. Imádja ezt a szót.

– Tehát épp úgy törvényeket alkotsz, mint mindenki más!

– Szabályokat, meglehet, de hát nem múlandó minden?

Intenzív érdeklődés. – De igen.

– De hát a ti társadalmatokat olyan bürokraták igazgatják, akik a legkisebb képzelőerőt sem képesek belevinni abba, amit csinálnak.

– Fontos ez? – Tényleg összezavarodott. Nézd, hogy ráncolja a homlokát.

– Csak neked, Tisztelet Matrónája.

– Hatalmas Tisztelet Matrónája! – Milyen érzékeny!

– Miért nem engeded, hogy Dámának szólítsalak?

– Nem vagyunk kebelbarátok.

– És a futar kebelbarát?

– Ne térj el állandóan a tárgytól!

– Akar fog tiszta – szólalt meg a futar.

– Fogod be a szád! – Izzik!

A futar visszahúzódott, de nem hunyászkodott meg.

A Hatalmas Tisztelet Matrónája Lucillára fordította narancsszín tekintetét. – És mi a helyzet a bürokratákkal?

– Nekik nincs helyük manőverezni, hiszen épp ezáltal híznak a feljebbvalóik. Ha nem látod a különbséget törvény és szabály között, akkor mindkettő olyan erős lesz, mint a törvény!

– Én nem látom a különbséget – Fogalma sincs, mit árul el.

– A törvények a kikényszerített változás mítoszát közvetítik. Fényes új jövőt fog hozni ez vagy az a törvény. A törvények kikényszerítik a jövőt. A szabályok pedig a hit szerint a múltat erőltetik.

– Hit? – Ez a szó sem tetszik neki.

– A cselekvés mindkét esetben látszólagos. Mintha egy bizottságot neveznénk ki egy probléma tanulmányozására. Minél több ember van a bizottságban, annál több előfeltevést alkalmaznak a problémára.

Óvatosan! Tényleg erre gondol, hogy önmagára alkalmazza.

Lucilla a legésszerűbb hangján szólt: – Egy múlt által felnagyított, és megérteni próbált felismerhetetlen jövő szerint élsz.

– Mi nem hiszünk a jövőbelátásban – Dehogynem! Végre. Hát ezért hagy életben minket.

– Kérlek, Dáma. Mindig van valami kiegyensúlyozatlanság abban, ha egy szűk törvénykörre szorítkozunk.

Légy óvatos! Nem ripakodott rád, amikor Dámának nevezted.

A Hatalmas Tisztelet Matrónájának széke megnyikordult, amikor a Matróna fészkelődni kezdett. – De hát törvényekre szükség van!

– Szükség? Az veszélyes.

– Hogyhogy?

Finoman. Fenyegetve érzi magát.

– A szükséges szabályok és törvények visszatartanak az alkalmazkodástól. Végül minden elkerülhetetlenül összeomlik. Mintha a bankárok azt gondolnák, hogy megveszik a jövőt. "Én a magam idejében akarok hatalmat! A pokolba az utódaimmal!"

– Mit tesznek értem az utódaim?

Ne mondd ki! Nézz rá. A közös őrület beszél belőle. Adj neki még egy kis ízelítőt.

– A Tisztelet Matrónái terroristákként kezdték. Elsősorban a bürokrácia, másodsorban a terror volt a fegyverük.

– Ha a kezedben van, használd. De mi lázadók voltunk. Terroristák? Az túl kaotikus.

Tetszik neki ez a szó, hogy "káosz". Még azt sem kérdezte meg, honnan ismered az eredetüket. Elfogadja rejtélyes képességeinket.

– Nem furcsa, Dáma... – Semmi reakció; folytasd! – ...hogy a lázadók mindig túl hamar belesimulnak a régi mintázatokba, amikor győznek? Ez nem a kormányok buktatója, hanem inkább annak a káprázata, aki hatalomra kerül.

– Hah! És én még azt hittem, hogy tudok neked újat mondani. Egy dolgot tudunk: "A hatalom korrumpál. Az abszolút hatalom abszolút módon korrumpál."

– Tévedsz, Dáma. Valami finomabb, de áthatóbb dologról van szó: "A hatalom vonzza a korrumpálhatókat."

– Azzal merészelsz vádolni, hogy korrupt vagyok?

Nézd a szemét!

– Én? Hogy én vádollak téged? Te vagy az egyetlen, aki ezt megteheti. Én csak a Bene Gesserit-véleményt mondom el neked.

– És nem mondasz semmit!

– Mi mégis hisszük, hogy létezik a minden törvény felett álló moralitás, amelynek házőrzőként kell őrködnie minden törvény-rögzítési kísérlet felett.

Mind a két szót használtad ebben az egy mondatban, és észre sem vette.

– A hatalom mindig működik, boszorkány. Ez a törvény.

– És azok a kormányok, amelyek elég sokáig fenntartják magukat ebben a hitben, mindig megtelnek korrupcióval.

– Moralitás!

Nem megy neki túl jól a gúnyolódás, főleg akkor, amikor védekezik.

– Én tényleg segíteni próbáltam neked, Dáma. A törvények mindenkire veszedelmesek – a bűnösre és ártatlanra egyaránt. Nem számít, hogy erősnek vagy tehetetlennek hiszed-e magad. A törvényekben nincs emberi megértés sem önmagukról, sem másokról.

– Emberi megértés mint olyan nem létezik!

Választ kaptunk a kérdésünkre. Nem ember. Beszélj a tudattalan oldalához. Tárva-nyitva áll.

– A törvényeket mindig értelmezni kell. A törvény által kötöttek nem akarnak mozgásteret a könyörületnek. "A törvény a törvény!"

– Az is! – Nagyon védekezik.

– Ez veszedelmes gondolat, főként az ártatlanok felé. Az emberek ezt ösztönösen tudják, és neheztelnek az ilyen törvényekre. Sokszor öntudatlanul is olyan kis dolgokat tesznek, hogy megbénítsák a "törvényt", és azokat, akik ezzel az értelmetlenséggel foglalkoznak.

– Hogy merészeled értelmetlenségnek nevezni? – A Matróna félig felállt, aztán visszasüppedt.

– Bizony. A törvény pedig, amit megszemélyesítenek mindazok, akiknek a megélhetésük függ tőle, neheztelni kezd az enyémhez hasonló beszédre.

– Jogosan, boszorkány! – Mégsem mondja, hogy hallgass el!

– "Több törvényt", mondod te. "Több törvényre van szükségünk!" Így aztán újabb érzéketlen eszközöket csinálsz, esetlegesen, új alkalmazotti fülkéket azoknak, akik a rendszerből táplálkoznak.

– Mindig így volt, és mindig így is lesz!

– Megint tévedsz. Ez rondó. Addig forog, amíg meg nem sebzi a nem megfelelő embert vagy csoportot. És akkor jön az anarchia. A káosz. – Látod, hogy megugrott? – Lázadók, terroristák, egyre több erőszakos cselekmény. Dzsihad! És mindez azért, mert valami nem-emberit hoztál létre.

Az állán a keze. Figyeld!

– Hogyan kalandoztunk el ilyen messzire a politikától, boszorkány? Vagy éppen ezt akartad?

– Egy töredék millimétert sem kalandoztunk el!

– Most gondolom azt fogod mondani, hogy ti, boszorkányok egyfajta demokráciát gyakoroltok.

– Olyan éberséggel, amit te el sem tudsz képzelni.

– Tégy próbára – Azt hiszi, hogy valami titkot fogsz elmondani neki. Hát mondjál el egyet.

– A demokráciát könnyen ki lehet siklatni azzal, ha bűnbakokat lobogtatnak meg a választók előtt. Le a gazdagokkal, a mohókkal, az ostoba vezetőkkel, és így tovább a hányingerig.

– Mi is így gondoljuk – Egek! Mennyire szeretné, hogy olyanok legyünk, mint ő.

– Azt mondtad, hogy bürokraták voltatok, akik fellázadtak. Tudod, mi a hiba. Egy nehéz csúcsbürokrácia, amit a választók nem érinthetnek, mindig kiterjeszti a rendszer energiahatárait. Lopd el az idősektől, a nyugdíjasoktól, bárkitől. Főleg azoktól, akiket valaha középosztálynak neveztek, mert innen ered az energia zöme.

– Ti... középosztályként gondoltok magatokra?

– Mi nem gondolunk magunkra semmiféle kötött formában. De a Más Emlékek elárulják nekünk a bürokrácia hibáit. Gondolom, van valami közszolgálati formátok az "alsóbb rendek" számára.

– Vigyázunk arra, ami a miénk. – Ocsmány utánzás.

– Akkor tudod, hogy hígítja ez fel a szavazást. A legjelentősebb tünet: az emberek nem szavaznak. Az ösztönük megsúgja nekik, hogy úgyis felesleges.

– A demokrácia amúgy is ostoba ötlet!

– Egyetértünk. Hajlik a demagógiára. A választási rendszerek nagyon fogékonyak erre a nyavalyára. A demagógokat viszont könnyű azonosítani. Sokat gesztikulálnak, színpadiasan beszélnek, és olyan szavakat használnak, amelyekben vallásos buzgalom és istenfélő őszinteség zeng.

Kuncog!

– Az üres őszinteség nagyon nagy gyakorlatot követel, Dáma. És ezt a gyakorlottságot lehet mindig észrevenni.

– Igazmondókkal?

Látod, hogy előrehajol? Megint megfogtuk.

– Mindenki felismeri, aki megtanulja a jeleket: Ismétlés. Nagy igyekezet, hogy a szavakon tartsa a figyelmedet. A szavakra nem szabad odafigyelni. Azt kell nézni, mit csinál a személy, így lehet megtudni az indítékokat.

– Akkor nálatok nincs demokrácia – Mondj el nekem még több Bene Gesserit-titkot.

– De igen.

– Én azt hittem, azt mondtad...

– Nagyon vigyázunk rá, és figyelünk azokra a dolgokra, amikről az előbb beszéltem. A veszélyek nagyok, de a lehetőségek is.

– Tudod, mit mondtál most? Azt, hogy ostobák vagytok!

– Szép hölgy – kottyantott közbe a futar.

– Fogd be a szád, vagy visszaküldelek a nyájhoz!

– Te nem szép, Dáma.

– Látod, mit tettél, boszorkány? Elrontottad.

– Gondlom, mindig vannak mások.

Óóó. Nézd ezt a mosolyt.

Lucilla pontosan viszonozta a mosolygást, légzésének ritmusát a Tisztelet Matrónájáéhoz igazította. Látod, milyen hasonlóak vagyunk? Hát persze hogy ártani akartam neked. Te mit tettél volna az én helyemben?

– Szóval ti tudjátok, hogyan lehet a demokráciából kihozni azt, amit akartok – Kárörvendő arc.

– A technika meglehetősen finom, de könnyű. Egy olyan rendszert hozol létre, ahol az emberek zöme elégedetlen, kicsit vagy nagyon.

Így látja ő. Nézd, hogy bólogat.

Lucilla alkalmazkodott a Hatalmas Tisztelet Matrónája bólogató fejének ritmusához. – Ez mindenfelé bosszúálló haragba fordul. Aztán adsz egy célpontot ennek a dühnek, ahogy neked jó.

– Eltérítő taktika.

– Én inkább figyelemelterelésnek nevezném. Ne adj nekik időt a kérdezősködésre. Temesd hibáidat újabb törvényekbe. Illúzióban utazol. Bikaviadal-taktikában.

– Ó, igen! Ez jó! – Szinte vidám. Ingereld még egy kicsit.

– Lengesd meg előttük a kendőt! Neki fognak rohanni, és összezavarodnak, amikor nem találnak mögötte matadort. Ez eltompítja a választókat épp úgy, mint a bikákat. Legközelebb már kevesen fognak okosan élni a szavazatukkal.

– És éppen ezért csináljuk!

Csináljuk! Hallja, amit mond?

– Aztán az apatikus választók ellen kell fordulni. Bűntudatot kell kelteni bennük. Etetni kell őket. Szórakoztatni. De túlzásba vinni nem szabad!

– Ó, dehogy. Sosem szabad túlzásba vinni.

– Döbbenjenek rá, hogy éhség vár rájuk, ha nem állnak be a sorba. Mutasd meg nekik azt az unalmat, ami a rendbontókra vár. – Köszönöm, Főtisztelendő Anya. Ez egy jó kép volt.

– Nem hagyjátok, hogy a bika elkapjon egy alkalmi matadort?

– Dehogynem! Uzsgyi! Ugorj neki! Aztán megvárod, amíg elül a nevetés.

– Tudtam, hogy nem engednétek meg a demokráciát.

– Miért nem vagy hajlandó hinni nekem? – Kihívod a sorsot magad ellen!

– Mert meg kéne engedni a nyílt szavazást, bíróságokat, bírókat, és...

– Mi Proktoroknak nevezzük őket. Ők az Egész Bírósága.

Most összezavartad.

– És semmi törvény... semmi szabály, vagy nevezzük bárminek?

– Hát nem mondtam, hogy külön-külön definiáljuk őket? Szabályok – múlt, törvények – jövő.

– És korlátozzátok valahogy ezeket a... Proktorokat?

– Bármilyen tetszőleges döntést hozhatnak, ahogy a bíróságok szoktak. A pokolba a törvénnyel!

– Ez nagyon zavarbaejtő ötlet – Jól megzavarodott. Nézd, milyen tompa a tekintete.

– A mi demokráciánk első szabálya: semmilyen törvény nem köti meg a bíróság kezét. Az ilyen törvények ostobák. Elképesztő, milyen buták tudnak lenni az emberek, amikor kicsi, önkiszolgáló csoportokban tevékenykednek.

– Engem nevezel ostobának?

Vigyázz a narancssárgával!

– Természeti ténynek tűnik, hogy önkiszolgáló csoportok számára szinte lehetetlen a felvilágosult cselekvés.

– Felvilágosult? Tudtam!

Veszedelmes mosoly. Légy óvatos.

– Ez azt jelenti, hogy az élet erőivel együtt kell áramlani, és úgy módosítani a tetteidet, hogy az élet folytatódhasson.

– A legtöbb boldogsággal a legtöbb ember számára, természetesen.

Milyen gyors! Túl okosak voltunk! Válts témát!

– Ez volt az az elem, amit a Zsarnok kihagyott az Arany Ösvényéből. Nem vette figyelembe a boldogságot, csak az emberiség fennmaradását.

Azt mondtuk, válts témát! Nézz rá! Dühöng!

A Hatalmas Tisztelet Matrónája elhúzta a kezét az állától. – És én még a rendünkbe akartalak hívni, hogy közénk tartozz. Hogy felszabadítsalak.

Ettől térítsd el! Gyorsan!

– Ne beszélj – mondta a Hatalmas Tisztelet Matrónája. – Még a szádat se nyisd ki.

Na, most megcsináltad!

– Segítenél Lognónak vagy valamelyik másiknak a székembe kerülni! – A lapuló futarra nézett. – Egyél, drágám!

– Nem enni szép hölgy.

– Akkor odadobom a holttestét a nyájnak!

– Hatalmas Tisztelet Matrónája...

– Azt mondtam, ne beszélj! Dámának merészeltél szólítani.

Egy villanással kint volt a székéből. Lucilla kalitkaajtaja kivágódott, és a falhoz csapódott. Lucilla próbált kitérni, de a shigadrót beszorította. Nem is látta a rúgást, ami szétzúzta a halántékát.

Mikor meghalt, Lucilla tudata megtelt a harag ordításával – a lampadasi sokaság eresztette ki nemzedékek óta visszafojtott érzelmeit.

Egyesek sosem vesznek részt a dolgokban. Az élet csak úgy megtörténik velük. Ostoba szívóssággal léteznek, és dühhel, erőszakkal reagálnak mindenre, ami kiemelhetné őket a biztonság nehezteléssel teli illúziójából.

Alma Mavis Taraza

Oda-vissza, oda-vissza. Egész nap. Odrade egyik komszem-felvételt a másik után szedte elő. Keresgélt, határozatlanul, nyugtalanul. Egy pillantás Scytale-re, aztán Tegre, majd Duncanre és Murbellára, aztán hosszú bámulás kifelé az ablakon, miközben Burzmali utolsó lampadasi jelentésére gondolt.

Milyen hamar kísérelhetik meg visszaállítani a Bashar emlékeit? Engedelmeskedni fog a tudatra ébresztett ghola?

Miért nem érkezik több üzenet a Rabbitól? Kezdjünk bele az Extremis Progressivába, az Osztozásba magunk között, amennyire csak lehet? Ennek végzetes hatása lenne a közhangulatra.

A felvételek képei ott lebegtek az asztala fölött, segítők és tanácsadók jöttek-mentek. Szükséges megszakítások. Írd alá ezt, Hagyd jóvá amazt. Csökkentsük ennek és ennek a csoportnak a melanzsát?

Bellonda is ott volt, ott ült az asztal mellett. Már egy ideje nem kérdezgette, mit keres Odrade, csak figyelt azzal a rezzenetlen tekintetével. Könyörtelenül.

Arról vitatkoztak, hogy a Szétszóródás új homokféreg-populációja nem hozhatja-e vissza a Zsarnok kedvezőtlen befolyását? Az a végtelen álom a féreg minden egyes megtestesülésében aggasztotta Bellt. A populáció létszáma azonban már önmagában elárulta, hogy a Zsarnok hatalma a sorsuk felett végetért.

Tamalane korábban jött be egyszer, valami feljegyzést kért Bellondától. Az Archívum újabb gyarapodásától felfrissültén Bellonda szinte belevetette magát egy diahalmazba a Nővérek létszámváltozásiról, a források kihasználásáról.

Odrade kinézett az ablakon, ahogy az alkonyat kezdett rákúszni a tájra. Majdnem észrevehetetlen árnyalatokkal lett egyre sötétebb. Mikor leszállt a teljes sötétség, Odrade csak akkor vette észre a fényeket messze kint az ültetvényeken, a házakban. Tudta, hogy ezeket a fényeket már jóval korábban felkapcsolták, mégis olyan érzése volt, mintha az éjszaka hozta volna létre őket. Némelyik egy-egy pillanatra elsötétült, ahogy az emberek járkáltak a házaikban. Nincsenek semmiféle emberek - semmiféle fények. Ne pazarold az energiádat.

Egy pillanatra pislogó fények keltették fel a figyelmét. Egy változata a régi kérdésnek az erdőben kidőlő fáról: Van hang, ha nincs, aki hallja? Odrade azoknak a pártján állt, akik szerint a légrezgések mindenképp léteznek, akár érzékeli őket valami, akár nem.

Vajon követik titkos érzékelők a mi Szétszóródásunkat? Milyen új képességeket és újításokat alkalmaznak az Első Szétszóródottak?

Bellonda úgy döntött, hogy ennyi elég volt a csendből.

– Dar, aggasztó jelzéseket sugárzol szerteszét a Káptalanházba.

Ezt Odrade nem kommentálta.

– Bármit teszel, határozatlanságnak értékelik – Milyen szomorú Bell hangja. – Fontos csoportosulások fontolgatják, hogy leváltsanak. A Proktorok szavaznak.

– Csak a Proktorok?

– Dar, te tényleg odaintegettél valamelyik nap Praskának, és azt mondtad neki, hogy jó élni?

– Tényleg.

Mit műveltél?

– Újraértékeltem a dolgokat. Még nincs hír Dortujlától?

– Ezt ma már legalább egy tucatszor megkérdezted! – Bellonda az asztalra mutatott. – Állandóan visszatérsz Burzmali utolsó jelentésére a Lampadasról. Valami elkerülte volna a figyelmünket?

– Miért ragaszkodnak az ellenségeink a Gammuhoz? Ezt mondd meg nekem, mentát.

– Elégtelenek az adataim, ezt te is tudod.

– Burzmali nem volt mentát, mégis időtálló képet alkotott az eseményekről. Mindig azt mondogatom magamnak, hogy végtére is a Bashar kedvenc tanítványa volt. Érthető lenne, ha a tanára tulajdonságait mutatta volna.

– Hagyd ezt, Dar. Mit látsz Burzmali jelentésében?

– Kitölt egy üres képet. Nem teljesen, de... rettenetes, ahogyan egyre a Gammura hivatkozik. Számos gazdasági erőnek vannak erős kapcsolatai ott. Miért nem vágták el az ellenségeink ezeket a szálakat?

– Nyilvánvalóan azért, mert ők is benne vannak ugyanabban a rendszerben.

– Mi lenne, ha mindent-bele alapon megtámadnánk a Gammut?

– Senki sem szeret üzletelni erőszak közepette. Erre gondolsz?

– Részben.

– Annak a gazdasági rendszernek a legtöbb tagja valószínűleg lépne. Más bolygót, más szolgai populáció keresne.

– Miért?

– Hogy megbízhatóbbak legyenek az előrejelzéseik. Természetesen a védelmet is erősítenék.

– Ez a szövetség, amit itt érzünk, Bell, megkettőzné az erőfeszítéseit arra, hogy felkutasson és megsemmisítsen minket.

– Ez biztos.

Bellonda kurta válasza kifelé kényszerítette Odrade gondolatait. Tekintetét a csillagfényben ragyogó hófödte, távoli csúcsokra emelte. Vajon abból az irányból jönnek majd a támadók?

Ennek a gondolatnak a nyomása eltompíthatott volna egy silányabb intellektust. Odradénak azonban nem volt szüksége semmiféle Félelem Elleni Litániara ahhoz, hogy tiszta maradjon a feje. Neki egyszerűbb formulája volt.

Nézz szembe a félelmeiddel, különben a hátadra másznak.

Közvetlen volt a megközelítése. Az univerzum legrettenetesebb dolgai emberi elmékből származnak. A lidércnyomás (a Bene Gesserit kihalásának fehér lova) mind mitikus, mind valóságos alakkal bírt. A fejszés vadász lesújthat a testre és lesújthat az elmére. Az elme rettegése elől azonban nem lehet menekülni.

Akkor hát nézz szembe vele!

Mivel fordul szembe a sötétben? Nem azzal az arctalan fejszés vadásszal, nem a szakadékba zuhanás rémével (melyeket meg tudott látni a kis tehetségével), hanem a nagyon is tapintható Tisztelet Matrónáival, és azzal, aki támogatja őket.

És nem merem használni még azt a kicsi jövőbelátásomat sem, hogy utat mutasson nekünk. Változatlan formába zárhatnám a jövőnket. Muad'Dib és a Zsarnoka ezt tették, és a Zsarnok háromezerötszáz évet töltött azzal, hogy kibontson minket.

Mozgó fények vonták magukra a figyelmét. A kertészek dolgoztak még ilyen későn is, metszették a gyümölcsfákat, mintha azok a tisztes fák örökké tartanának. A szellőzőkön enyhe füstszag jött be a levágott gallyak tüzeiről. A Bene Gesserit kertészek nagyon ügyelnek az ilyen részletekre. Sosem szabad holtfát otthagyni, mert az élősködőket vonz, amik aztán átterjedhetnek az élő fákra is. Mindent tisztán és takarosán kell csinálni. Előre kell tervezni. Karban kell tartani a birtokot. Ez a pillanat is az örökkévalóság része.

Soha ne hagyjuk szét a holtfát?

A Gammu – holtfa?

– Mi nyűgöz le ennyire a gyümölcsösben? – érdeklődött Bellonda.

Odrade hátra sem fordult. – Felfrissít.

Két éjszakával ezelőtt kiment sétálni. A levegő hideg és szorongató volt, leheletnyi köd lebegett a föld felett. Levelek zizegtek Odrade talpa alatt. Enyhe komposztszag érződött, ahol a kevéske esővíz megült a melegebb, alacsonyabb helyeken. Meglehetősen kellemes, mocsárszerű szag. Az élet szokásos erjedése, még ezen a szinten is. A csupasz ágak élesen kirajzolódtak a csillagfényben. Nyomasztó a tavasszal vagy a betakarítási időszakkal összehasonlítva. De a maga folyamatában gyönyörű. Az élet megint a tettrehívó jelre vár.

– Nem aggódsz a Proktorok miatt? – kérdezte Bellonda.

– Hogyan fognak szavazni, Bell?

– Szoros lesz.

– Mások is követik majd őket?

– Aggodalmak kísérik a döntéseidet. Következmények.

Bell ehhez nagyon értett: rengeteg adatot néhány szóba belepréselni. A legtöbb Bene Gesserit-döntés egy hármas útvesztőn ment keresztül: Hatékonyság, Következmények, és (a legfontosabb), Ki Tudja Végrehajtani A Parancsokat? Gondosan összevetsz egy tettet és egy személyt, nagy figyelemmel a részletek iránt. Ennek óriási hatása van a Hatékonyságra, ami pedig irányította a Következményeket. Egy jó Főtisztelendő Anya másodpercek alatt át tudta vágni magát a döntési útvesztőn. Ilyenkor élt a Központi. Csillogtak a szemek. Körbejárt a szó, hogy "habozás nélkül cselekedett". Ez bizalmat keltett a tanoncok és a többi diák között. A Tisztelendő Anyák (és főleg a Proktorok) vártak, hogy felmérhessék a Következményeket.

Odrade legalább annyira az ablakon látszó tükörképéhez beszélt, mint Bellondához. – Még egy Főtisztelendő Anyának is kell idő.

– De hát mitől vagy ilyen zavaros?

– Gyorsaságot sürgetsz, Bell?

Bellonda visszaesett szék-kutyájába, mintha Odrade meglökte volna.

– A türelem különösen nehéz az ilyen időkben – mondta Odrade. – De a megfelelő pillanat megválasztása befolyásolja a döntéseimet.

– Mi a szándékod az új Tegünkkel? Ez az a kérdés, amire választ kell adnod.

– Ha ellenségeink eltávoznának a Gammuról, hova mennének, Bell?

– Ott akarnád megtámadni őket?

– Egy kicsit löknék rajtuk.

Bellonda lágyan mondta: – Ezt a tüzet veszélyes táplálni.

– Új alkualapra van szükségünk.

– A Tisztelet Matrónái nem alkudoznak!

– De a társaik, azt hiszem, igen. Talán... az Elágazásra mennének?

– Mi olyan érdekes az Elágazásban?

– A Tisztelet Matrónáinak ott van a bázisa. És szeretett Basharunknak van egy memória-dossziéja arról a helyről az ő csodálatos mentát-elméjében.

– Óóó – Ez inkább sóhaj volt, mint szó.

Tamalane lépett be, és addig állt szótlanul, amíg Odrade-ék oda nem figyeltek rá.

– A Proktorok támogatják a Tisztelendő Anyát – Tamalane felemelte az egyik karmos ujját. – Egyetlen szavazattal!

Odrade felsóhajtott. – Mondd meg nekünk, Tam, hogy az a Proktor, akit a folyosón üdvözöltem, Praska, hogyan szavazott?

– Melletted.

Odrade szikár mosolyt villantott Bellondára. – Küldj ki kémeket és ügynököket, Bell. Rá kell vennünk a vadászokat, hogy hajlandóak legyenek találkozni velünk az Elágazáson.

Bell reggelre kikövetkezteti, mi a tervem.

Mikor Bellonda és Tamalane elmentek egymás közt morogva, aggodalmasan, Odrade kiment a lakosztályához vezető rövid folyosóra. A folyosón a szokásos tanoncok és Tisztelendő Anya szervitorok járőröztek. Némelyik tanonc rámosolygott. Tehát már eljutott hozzájuk a Proktorok szavazásának eredménye. Újabb krízis múlt el.

Odrade átment a nappaliján az alvócellájába, ahol ruhástul dőlt végig az ágyán. Egyetlen parázsgömb borította a szobát sápadt sárga fénybe. Odrade tekintete átsiklott a sivatag-tér képen a Van Gogh-képre, ami az ágya lábánál függött védőkeretben, átlátszó fedlap alatt.

Cordeville-i kunyhók.

Ez jobb térkép, mint az, ami a sivatag terjeszkedését mutatja, gondolta Odrade. Arra emlékeztet, Vincent, hogy honnan jöttem, és mit tehetek még meg.

A mai nap kiszipolyozta. Már túl volt a fáradságon, ott, ahol az elme szűk körökbe fogja magát.

Felelősség!

A kötelességek ott hümmögtek benne, és Odrade tudta, hogy olyankor lehet a legkellemetlenebb formájában, amikor elfoglalják ezek a kötelezettségek. Kénytelen arra energiát fordítani, hogy fenntartsa a nyugodt viselkedés látszatát. Bell meglátta ezt bennem. Ez őrjítő. A Nővérek minden útját elvágták, haszontalanná tették.

Odrade becsukta a szemét, és megpróbálta elképzelni a megszólítandó parancsnok-Tisztelet Matrónáját. Öreg... átitatja a hatalom. Inas. Erős, és szemkápráztatóan gyors, mint mindegyik. Arca nem volt, de az elképzelt test ott állt Odrade lelki szemei előtt.

Odrade némán megformált szavakkal fordult az arctalan Tisztelet Matrónájához.

– Számunkra nehéz hagyni, hogy elkövessétek a saját hibáitokat. A tanároknak ez mindig nehéz. Igen, a tanáraitoknak tartjuk magunkat. Mi nem annyira egyéneket tanítunk, inkább fajokat. Mindenkinek leckét adunk. Ha a Zsarnokot látod bennünk, igazad van.

Az elméjében lebegő kép nem válaszolt.

Hogyan taníthatnának a tanárok, ha nem bújhatnak elő a rejtekhelyükről? Burzmali halott, a Teg-ghola pedig egyelőre csupa ismeretlent jelent. Odrade láthatatlan nyomásokat érzett összefutni a Káptalanházban. Nem csoda, hogy a Proktorok szavazásra vitték a dolgot. A Nővérek hálóba ragadtak. A szálak erősen fogják őket. És valahol a hálón egy arctalan Tisztelet Matrónája lapul.

A Pókkirálynő.

A jelenlétét mutatták alattvalói tettei. Hálója csapdaszála megrezzent, és a támadók a begabalyodott áldozatra vetik magukat, eszelős vadsággal, mit sem törődve azzal, hogy hányan halnak meg a saját soraikból, vagy hányat mészárolnak le ők.

Valaki elrendelte a keresést: a Pókkirálynő.

Épelméjű ő a mi mércénk szerint? Milyen szörnyű veszélybe küldtem Dortujlát?

A Tisztelet Matrónái már túlmentek a megalománián. A Zsarnok hozzájuk képest nevetséges kalózzá töpörödött. II. Leto legalább tudta, amit a Bene Gesserit is tudott: egyensúlyozni a kard hegyén, annak a tudatában, hogy halálos sebet kap, ha lecsúszik arról a hegyről. Ez az ára annak, ha ekkora hatalmat ragadsz magadhoz. A Tisztelet Matrónái ügyet sem vetettek erre az elkerülhetetlen végzetre, és úgy csapkodtak, mint egy őrjöngő, megvadult óriás.

Eddig semmi sem tudott velük sikerrel szembeszállni, ők pedig úgy döntöttek, hogy a fanatikus harcosok gyilkos haragjával reagálnak. Szándékos hisztéria. Tudatos döntés.

Azért, mert ott hagytuk a Basharunkat a Dűnén, hogy öngyilkos védekezésre fogja kicsiny csapatát? Nem lehet tudni, hány Tisztelet Matrónáját ölt meg. És Burzmali Lampadas pusztulásánál. A vadászok biztosan megérezték ezt a szúrást. Nem is beszélve az Idaho által kiképzett férfiakról, akiket kiküldtünk, hogy átadják a Tisztelet Matrónái szexuális rabulejtésének technikáit. Férfiaknak!

Ez elég volt ahhoz, hogy ennyire feldühödjenek? Valószínűleg. De mi van a gammui történetekkel? Teg olyan új képességet mutatott, ami megrémítette a Tisztelet Matrónáit?

Ha visszaállítjuk a Bashar emlékezetét, alaposan meg kell figyelnünk.

Egy nem-hajóban megmaradna?

Miért reagálnak valójában ilyen vadul a Tisztelet Matrónái? Vért akarnak. Az ilyen embereknek nem szabad rossz hírt vinni. Nem csoda, hogy az alattvalóik úgy őrjöngenek. Egy nagyhatalmú személy, aki fél, megölheti a rossz hír hozóját. Ne hozz rossz híreket. Inkább halj meg csatában.

A Pókkirálynő népe minden határon túl gőgös. Bírálat nem lehetséges. Ezzel az erővel egy tehenet is le lehetne hordani azért, hogy füvet eszik. De a tehén megelégedne azzal, hogy kérdőn rád mereszti bamba tekintetét: "Hát nem ez a dolgom?"

A valószínű következmények ismeretében miért ingereltük fel őket? Mi nem vagyunk olyanok, mint az az ember, aki egy bottal csapkod egy kerek szürke dolgot, aztán rájön, hogy darázsfészek. Mi tudtuk, mit ütögetünk. Taraza terve megvalósult, és senki sem kérdezett.

A Nővérek olyan ellenséggel állnak szemben, aminek szándékos stratégiája a hisztérikus erőszak. "Ámokfutók akarunk lenni!"

És mi történne, ha a Tisztelet Matrónáit fájdalmas vereség sújtaná? Mi lenne a hisztériájukból?

Félek tőle.

A Nővérek merjék táplálni ezt a tüzet?

Muszáj!

A Pókkirálynő meg fogja kettőzni erőfeszítéseit a Káptalanház felkutatására. Az erőszak még visszataszítóbb magaslatokra hág. És akkor mi lesz? A Tisztelet Matrónái bárkit és mindenkit azzal gyanúsítanak majd, hogy a Bene Gesserittel szimpatizál? Nem lehet, hogy a saját támogatóik ellen fordulnak? Belegondolnak abba, hogy milyen az az univerzum, amiben rajtuk kívül semmilyen más értelmes élet sincs? Valószínűbb, hogy ez meg sem fordul a fejükben.

Milyen vagy, Pókkirálynő? Hogyan gondolkodsz?

Murbella azt mondta, nem ismeri a főparancsnokot, de még csak Hormu Rendje alparancsnokait sem. Egy alparancsnok szállásáról viszont szuggesztív leírást adott. Ez informatív. Mit nevez valaki otthonának? Kit tart maga mellett, hogy megossza vele az élet apró örömeit.

Mindnyájan úgy választjuk meg társaságunkat és a környezetünket, hogy az tükrözzön minket.

Murbella azt mondta: – Az egyik személyi szolgája bevitt a lakosztályába. Dicsekvésből, hogy megmutassa: neki a szentélybe is bejárása van. A közös helyiségek tiszták és rendesek voltak, a magánszobák azonban rendetlenek – a ruhák szétszórva hevertek, nyitva hagyott kenőcsöstégelyek mindenfelé, vetetlen ágy, a padlón száradozó ételmaradékok. Megkérdeztem, miért nem takarítják ki. A szolga azt mondta, hogy ez nem az ő dolga. A takarítót csak estefelé engedik be a lakosztályba.

Titkos otrombaságok.

Odrade szeme felpattant. A Van Gogh festményre meredt. Én választottam. Ez olyan feszültséget helyezett a történelem hosszú fonalára, amilyet a Más Emlékek nem tudtak. Üzenetet küldtél nekem, Vincent. És miattad nem vágom le a fülemet... és nem küldök szerelmes üzeneteket olyanoknak, akik nem foglalkoznak velem. Ez a legkevesebb, amivel megtisztelhetlek.

Az alvócellának megszokott aromája volt: csípős szegfűillat. Odradénak ez volt a kedvenc virágillata. A segédek állandóan fenntartották ezt a szag-hátteret.

Odrade megint lehunyta a szemét, és gondolatai visszaszökkentek a Pókkirálynőre. Odrade érezte, hogy ez a mentális gyakorlat újabb dimenziót ad az arctalan nőnek.

Murbella azt mondta, hogy egy parancsnok-Tisztelet Matrónájának elég kiadnia a parancsot, és máris megkap mindent, amit akar.

– Mindent?

Murbella elmesélt néhány ismert kívánságot: erősen torz szexuális partner, tápláló édesség, különleges erőszak látványa által kiváltott érzelmi orgia.

– Mindig a szélsőségest keresik.

A kémek és ügynökök jelentései igazolták Murbella féligmeddig csodáló beszámolóit.

"Mindenki azt mondja, hogy joguk van uralkodni."

Azok a nők egy önkényuralmi bürokráciából fejlődtek ki.

Ezt sok bizonyíték támasztotta alá. Murbella olyan történelemleckékről beszélt, amelyek szerint a Tisztelet Matrónái akkor kezdtek kutatásokat a népességük szexuális elnyomásáról, "amikor az adórendszer túlságosan fenyegetővé vált azok számára, akiket irányítottak".

Jog az uralkodásra?

Odradénak nem úgy tűnt, mintha ezek a nők ragaszkodnának ehhez a joghoz. Nem. Ők azt feltételezik, hogy a jogosultságokhoz egyáltalán nem férhet kétség. Soha! Nincs rossz döntés. Nem érdekesek a következmények. Mintha meg sem történt volna.

Odrade felült az ágyon: tudta, hogy megtalálta, amit keresett.

Hibák sosem történnek.

A tudattalanságnak nagyon nagy zsákja kell ahhoz, hogy ez beleférjen. És nagyon aprócska tudatosság tekint ki arra a zűrzavaros univerzumra, amit csináltak!

Óóó, ez csodálatos!

Odrade magához hívta éjszakai segítőjét, egy elsőszintű tanoncot, és melanzsteát kért egy nagyon veszedelmes stimulánssal, hogy ellene szegüljön a teste alvásigényének. Persze ennek meg kellett fizetni az árát.

A tanonc habozva engedelmeskedett, és hamarosan egy gőzölgő csészét hozott be tálcán.

Odrade már rég tisztázta magában, hogy ennek a melanzsteának, amit a Káptalanház mélységi hidegvizeiből készítettek, olyan íze van, ami belehatol a pszichéjébe. A keserű stimuláns azonban megfosztotta őt ettől a frissítő íztől, és belemart a tudatába. Most biztosan elindul a szóbeszéd azoktól, akik figyelik. Aggodalom, aggodalom, aggodalom. A Proktorok újra szavaznak?

Lassan iszogatott, hogy a stimulánsnak legyen ideje kifejteni hatását. Az elítélt nő visszautasítja az utolsó vacsorát. Teát szürcsöl.

Végül félretette az üres csészét, és meleg ruhát kért. – Kimegyek sétálni a kertbe – A segéd nem tett megjegyzést. Mindenki tudta, hogy Odrade gyakran sétál ki, még éjszaka is.

Néhány perc múlva már a kedvenc gyümölcsösébe vezető keskeny, elkerített ösvényen haladt, útját egy zsinórral a vállára erősített minigömb világította meg. A Nővérek fekete jószágmarháinak egy kis csordája jött a kerítéshez Odrade mellett, és megbámulták a Főtisztelendő Anyát. Odrade nézte a nedves orrokat, érezte az alfalfa nehéz illatát az állatok leheletében. Megállt. A tehenek szimatolni kezdtek, és megérezték a feromont, ami elárulta nekik, hogy Odrade nem idegen. Rágcsálni kezdték a szénát, amit a pásztorok a kerítés mellé készítettek.

Odrade háta fordított a jószágoknak, és a legelőn túli levéltelen fákra nézett. Minigömbje sárga fénykört vont köré.

Kevesen értették meg, miért vonzza őt ez a hely. Az, hogy zavargó gondolatai kisimulnak itt, nem volt elegendő érv. Ez a gyümölcsös drágán vett csend volt a viharok között. Odrade kioltotta minigömbjét, és hagyta, hogy a lába rátaláljon a sötétben az ismerős ösvényre. Néha felnézett a csillagokra a fák again keresztül. Viharok. Most is érzett közeledni egyet, de ezt semmilyen meteorológus nem tudta volna jelezni. A viharok viharokat nemzenek. A düh dühöt szül. A háború háborút csinál.

Az öreg Bashar nagy mestere volt az ilyen ördögi körök megtörésének. Vajon a gholában is meg van ez a képesség?

Micsoda veszedelmes hazárdjáték.

Odrade visszanézett a csordára: sötét, mozgó tömeg a csillagfényben. Az állatok közel húzódtak egymáshoz, hogy ne fázzanak, és Odrade hallotta a jól ismert ropogást, ahogy a szénájukat csócsálták.

El kell mennem délre, a sivatagba. Szemtől szembe kell állnom Sheeanával A homoki pisztráng tenyészik. Miért nincsenek még mindig férgek?

Ezt fennhangon mondta, és a csorda odagyűlt a kerítéshez. – Ti csak egyétek a füveteket. Ez a dolgotok.

Ha egy kémkedő házőrző hallotta volna ezt a megjegyzést, akkor Odradénak lett volna mit magyarázkodnia.

Én azonban ma éjszaka belelátok az ellenségünk szívébe. És sajnálom őket.

Ahhoz, hogy valamit jól ismerjünk, tisztában kell lenni a korlátaival. Csak akkor mutatkozik meg a dolgok valódi természete, ha a tűréshatáraikon túlra feszítjük őket.

Az Amti Szabály

Ne támaszkodj pusztán az elméletre, ha az életedről van szó.

Bene Gesserit Kommentár

Duncan Idaho majdnem az edzőterem pontos közepén állt a nem-hajóban, három lépésre a ghola-gyerektől. Kifinomult edzőszerkezetek voltak mellettük, némelyik kimerítő, némelyik veszélyes.

A gyerek elismeréssel és bizalommal nézett ma reggel.

Vajon jobban megértem őt amiatt, hogy én is ghola vagyok? Ez nagyon is megkérdőjelezhető feltételezés. Őt egészen másképp nevelték fel, mint amit nekem terveztek. Terveztek! Ez rá a jó szó.

A Nővérek, amennyire csak lehetett, utánozni próbálták Teg valódi gyerekkorát. Még egy fiatalabb társat is kapott, aki rég halott, szerető fivérét pótolta. És Odrade mélytanításban részesítette. Ahogy annak idején Teg szülőanyja.

Idaho emlékezett az idős Basharra, akinek a sejtjeiből ez a gyerek lett. Gondolkodó ember volt, akinek lehetett adni a szavára. Idaho könnyen fel tudta idézni a modorát, a szavait.

"Az igazi harcos sokszor jobban érti az ellenségét, mint a barátait. Veszedelmes buktató, ha hagyod, hogy a megértés szimpátiához vezessen, mint ahogy vezet is, ha őrizetlenül hagyják."

Nehéz úgy gondolni ezekre a szavakra, mint olyan gondolatokra, amelyek ebben a gyermekben lappanganak. A Bashar belelátott a dolgokba, amikor azon a réges-régi napon a szimpátiáról beszélt a Gammui Erősségben.

"Szimpátia az ellenség iránt – ez egyaránt gyengesége a rendőrségnek és a hadseregeknek. A legveszedelmesebbek azok tudattalan szimpátiák, amelyek arra késztetnek, hogy ellenségedet azért kíméld meg, mert az ellenség a léted igazolása.

– Uram!

Hogyan lehetne ebből a furulyázó kis hangból az öreg Bashar parancsoló tónusa? – Mi az?

– Miért állsz és bámulsz úgy rám?

– A Bashart "Öreg Megbízhatóságnak" nevezték. Tudtad ezt?

– Igen, uram. Tanultam az élete történetét.

Ez most a "Fiatal Megbízhatóság"? Miért akarja Odrade olyan hamar visszahozni az eredeti emlékeket?

– A Bashar miatt az egész Bene Gesserit leás a Más Emlékeibe, és revideálja a történelemfelfogását. Ezt elmondták neked?

– Nem, uram. Fontos ez most nekem? A Főtisztelendő Anya azt mondta, hogy edzzem az izmaimat.

– Szeretted a Dani Marinetet, ami egy nagyon finom brandy. Emlékszem rá.

– Én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy igyák, uram.

– Mentát voltál. Tudod, mit jelent ez?

– Majd tudni fogom, ha te visszaállítod az emlékeimet, nem?

Semmi tiszteletteljes uram. Felszólítja a tanítót, hogy vessen véget a szükségtelen időhúzásnak.

Idaho elmosolyodott, mire mosolyt kapott cserébe. Lebilincselő gyerek. Könnyű természetes vonzalmat mutatni iránta.

– Vigyázz vele – mondta Odrade. – Elbűvölő.

Idaho felidézte Odrade eligazító szavait, mielőtt elhozta volna a gyereket.

– Mivel minden egyén végső soron a saját énéjnek felelős – mondta Odrade – ennek az énnek a formálása nagyon nagy gondosságot és odafigyelést kíván.

– Szükség van erre egy gholánál?

Idaho nappalijában voltak akkor este. Murbella lenyűgözve hallgatta őket.

– Mindenre emlékezni fog, amit tanítasz neki.

– Tehát egy kicsit javítgatunk az eredetin.

– Vigyázz, Duncan! Szomoríts el egy érzékeny gyereket, tanítsd arra, hogy ne bízzon senkiben, és öngyilkosság lesz a vége – hogy lassú vagy gyors öngyilkosság, az már mindegy.

– Elfelejtetted, hogy én ismertem a Bashart?

– Nem emlékszel rá, Duncan, milyen volt azelőtt, hogy a te emlékeidet visszahozták?

– Tudtam, hogy a Bashar képes rá, és megváltóként gondoltam rá.

– Most pedig ő lát annak. Ez egyfajta különleges bizalom.

– Tisztességesen fogok bánni vele.

– Lehet, hogy azt hiszed: a tisztesség vezérli a tetteidet, mégis azt tanácsolom, hogy nézz mélyen magadba, mielőtt szemtől szembe kerülsz ezzel a bizalommal.

– És ha hibát követek el?

– Ki fogjuk javítani, ha lehetséges – Felpillantott a komszemekre, aztán vissza Idahóra.

– Tudom, hogy figyelni fogtok minket!

– Ne hagyd, hogy ez gátoljon. Én nem zavarba akarlak hozni, csak azt szeretném, ha óvatos lennél. És ne feledd, hogy a Nővéreknek hatásos gyógyítási módszerei vannak.

– Óvatos leszek.

– Talán emlékszel rá, hogy a Bashar ezt mondta: "Azt a vadságot, amit az ellenfeleink felé mutatunk, mindig mérsékli az a lecke, amit meg szeretnénk tanítani."

– Én nem tudok ellenfélként gondolni rá. A Bashar az egyik legkiválóbb ember volt, akit valaha ismertem.

– Remek. A kezedbe adom.

És most itt van ez a gyerek az edzőteremben, aki egyre türelmetlenebb tanára tétovasága miatt.

– Uram, ez része a leckének, hogy itt álldogálunk? Tudom, hogy néha...

– Maradj csendben.

Teg katonás vigyázzba dermedt. Senki sem tanította rá. Ez az eredeti emlékeiből származott. Idahót hirtelen lenyűgözte a Bashar megvillanása.

Tudták, hogy így fog megfogni!

Sose becsüld alá a Bene Gesserit-rábeszélőképességet. Azon találod magad, hogy egyszercsak megcsinálsz nekik valamit anélkül, hogy tudnád, nyomást gyakoroltak rád. Finom, átkozott nyomást! Persze van kárpótlás is. Érdekes időkben élsz, ahogy az ősi átok/áldás mondta. Mindent összevetve én mégiscsak az érdekes időket szeretem, még a mostaniakat is, döntött Idaho.

Mély levegőt vett. – Az eredeti emlékeid helyreállítása fájdalmas lesz – testileg és mentálisan is. A mentális fájdalom bizonyos szempontból rosszabb. Nekem erre kell felkészíteni téged.

Még mindig vigyázzban áll. Semmi megjegyzés.

– Fegyverek nélkül kezdjük, egy képzeletbeli penge lesz csak a bal kezedben. Ez egy változat az "öt attitűdre". Minden reakció a szükséglet előtt bukkan fel. Ereszd a karodat az oldalad mellé, és lazíts.

Idaho Teg mögé lépett, megfogta a gyerek jobb karját a könyök alatt, és megmutatta az első mozdulatokat.

– Minden támadó egy végtelen úton lebegő toll. Amikor a toll a közeibe ér, eltérül és eltávolodik. A reakciód olyan, mint egy fuvallat, ami elfújja a tollat.

Idaho félreállt, és nézte, ahogyan Teg megismétli a mozdulatokat. Időnként élesen rácsapott a bűnös izmokra.

– Hadd végezze a tested a tanulást! – mondta, amikor Teg megkérdezte, hogy ezt miért csinálja.

A pihenő ideje alatt Teg arról érdeklődött, hogy mit értett Idaho a "mentális fájdalom" alatt.

– Ghola-falak veszik körül eredeti emlékeidet. A megfelelő pillanatban ezeknek az emlékeknek egy része visszaárad. És nem minden emlék lesz kellemes.

– A Főtisztelendő Anya azt mondta, hogy neked a Bashar hozta vissza az emlékezetedet.

– A mélység isteneire, te gyerek! Miért mondod mindig, hogy "a Bashar"? Hiszen az te voltál!

– Csak éppen még nem tudom.

– Te egy különleges problémát képviselsz. Ahhoz, hogy egy gholát tudatra lehessen ébreszteni, kell egy halálemlék. A te sejtjeid azonban nem hordozzák a halál emlékeit.

– De hát... a Bashar halott!

– A Bashar! Igen, halott. Ezt ott kell érezned, ahol a legjobban fáj, és tudnod kell, hogy te vagy a Bashar.

– Tényleg vissza tudod nekem adni ezt az emléket?

– Ha kiállod a fájdalmat. Tudod, mit mondtam neked, amikor te állítottad vissza az én emlékeimet? Azt mondtam: "Ti Atreidesek! Mind olyan átkozottul egyformák vagytok!"

– Gyűlöltél... engem?

– Igen, és te undorodtál magadtól azért, amit velem tettél. Ebből van valami fogalmad arról, hogy mit kell megtennem?

– Igen, uram – Nagyon halkan.

– A Főtisztelendő Anya azt mondja, hogy nem szabad elárulnom a bizalmadat... pedig te elárultad az enyémet.

– De visszaállítottam az emlékeidet?

– Látod, milyen könnyű Bashar-ként gondolni magadra? Meg voltál döbbenve. És igen, visszahoztad az emlékeimet.

– Én is ezt akarom.

– Mondod te.

– Anya... a Főtisztelendő Anya azt mondta, hogy te mentát vagy. Segít valamit az... hogy én is mentát voltam?

– A logika azt mondja, igen, de nekünk mentátoknak vagy egy mondásunk, miszerint a logika vakon mozog. És tudatában vagyunk annak, hogy van olyan logika, ami kilök minket a fészekből a káoszba.

– Tudom, mit jelent a káosz! – Milyen büszke magára.

– Hiszed.

– És bízom benned.

– Hallgass ide! Mi a Bene Gesserit szolgái vagyunk. A Tisztelendő Anyák pedig nem a bizalomra építették a rendjüket.

– Nem kéne megbíznom a... Tisztelendő Anyában?

– Csak azokon a határokon belül, amit majd megtanulsz és méltányolsz. Most viszont arra kell figyelmeztesselek, hogy a Bene Gesserit a szervezett bizalmatlanság rendszere alatt működik. Tanítottak már téged a demokráciáról?

– Igen, uram. Ott szavaznak a...

– Ott nem bíznak meg senkiben, akinek hatalma van fölöttük! A Nővérek ezt jól tudták. Ne bízz túlságosan.

– Akkor benned se bízzak meg?

– Csak abból a szempontból bízhatsz bennem, hogy mindent meg fogok tenni az eredeti emlékeid helyreállításáért.

– Akkor nem érdekel, mennyire fáj – Teg felpillantott a komszemekre, a tekintetében ott csillogott: érti, mire valók. – Nem bánják, hogy ilyen dolgokat mondasz róluk?

– Az ő érzéseik nem számítanak egy mentátnak, csak adatként.

– Ez tényt jelent?

– A tények törékenyek. A mentát beléjük gabalyodhat. A túl sok megbízható adat. Olyan ez, mint a diplomácia. Néhány jó hazugságra szükség van a kivetítéshez.

– Én... meg vagyok zavarodva – Tétován mondta ezt; nem volt biztos abban, hogy mit is jelent.

– Én is mondtam ezt egyszer a Főtisztelendő Anyának. Ő pedig azt mondta: "Rosszul viselkedtem."

– Ugye neked nem kell... összezavarnod engem?

– Nem, hacsak nem tanulsz belől – Amikor Teg továbbra is zavartnak látszott, Idaho azt mondta: – Hadd meséljek el neked egy történetet.

Teg rögtön leült a padlóra, amiből kiderült, hogy Odrade is gyakran alkalmazta ezt a technikát. Remek. Teg máris fogékony.

– Az egyik életemben volt egy kutyám, aki utálta a kagylókat – mondta Idaho.

– Nekem is voltak kagylóim. A Nagy Tengerből.

– Szóval a kutyám utálta a kagylókat, mert egyszer az egyik volt olyan merész, és szemenköpte. És ez csípett. De ami még ennél is rosszabb volt: egy ártatlan homokgödör köpött. A kagylót nem is lehetett látni.

– És mit csinált a kutyád? – Előrehajol, az állát az öklére támasztja.

– Kiásta a támadót, és odahozta nekem – vigyorodott el Idaho. – Első lecke: Ne hagyd, hogy az ismeretlen szembeköpjön.

Teg nevetett, és összeverte a tenyerét.

– De nézd a dolgot a kutya szemszögéből. Menj a köpködő után! Aztán ott a dicső jutalom: a Gazda elégedett.

– Kiásott a kutyád több kagylót is ezután?

– Valahányszor csak kimentünk a partra. Morogva vetette magát a köpködők után, a Mester pedig elvette őket, hogy aztán ne is lehessen viszontlátni őket, csak üres héjakként, belül apró húscafatokkal.

– Megetted őket.

– Lásd úgy, ahogy a kutya látta. A köpködők elnyerik méltó büntetésüket. Neki van egy módszere arra, hogy megszabadítsa a világot a támadó dolgoktól, a Gazda pedig elégedett vele.

Teg ismét tanújelét adta éles eszének. – A Nővérek kutyaként gondolnak ránk?

– Bizonyos értelemben. Ezt sose feledd el. Ha visszamész a szobádba, nézz utána annak, hogy "lese majesté". Ez segíteni fog abban, hogy a helyére tedd a kapcsolatunkat a gazdáinkkal.

Teg felnézett a komszemekre, aztán vissza Idahóra, de nem szólt semmit.

Idaho Teg mögé nézett, az ajtóra, és azt mondta: – Ez a történet neked is szólt.

Teg felpattant és megpördült; a Főtisztelendő Anyára számított. De csak Murbella volt az.

Ott állt a falnak támaszkodva az ajtó mellett.

– Bellnek nem fog tetszeni, hogy így beszélsz a Nővérekről – mondta a lány.

– Odrade azt mondta, hogy szabad kezet kapok – nézett Tegre Idaho. – De már elég időt vesztegettünk a mesélésre! Hadd látom, tanult-e valamit a tested.

Furcsa izgalomérzet vett erőt Murbellán, amikor belépett az edzőterembe, és meglátta Duncant a gyerekkel. Egy ideig figyelte, és tudatában volt annak, hogy új, majdhogynem Bene Gesserit-fényben látja. A Főtisztelendő Anya utasításai Duncan őszinteségében nyilvánultak meg Teg felé. Rendkívül különös érzés volt ez az új tudatosság; minta egy teljes lépést távolodott volna régi társaitól. Szívbemarkoló veszteség.

Murbella azon kapta magát, hogy furcsa dolgok hiányoznak neki előző életéből. Nem az utcai vadászat, hogy új hímeket fogjon be és térítsen a Tisztelet Matrónáinak irányítása alá. A szexuális függőséget okozó képességek elvesztették zamatukat a Bene Gesserit tanítás és Duncan élménye mellett. De azért bevallotta magának, hogy hiányzik neki ennek a hatalomnak egy darabja: az az érzés, hogy olyan erőhöz tartozik, amit senki sem állíthat meg.

Ez elvont is volt, meg konkrét is. Nem az újabb és újabb hódítások, hanem az elkerülhetetlen győzelem várazása, ami részben a Tisztelet Matrónái Nővéreivel megosztott drogtól eredt. Ahogy ennek a szükséglete csökkent a melanzsra való átállással, Murbella más szemmel kezdte nézni ezt a régi függőséget. A Bene Gesserit kémikusok kimutatták az adrenalinos pótlékot a vérmintáiból, és készenlétben tartották, ha szüksége lenne rá. De Murbella tudta, hogy nem lesz. Egy másik megvonás kínozta. Nem a rabulejtett férfiak, hanem az áradatuk. Valami Murbellában azt súgta, hogy ennek örökre vége. Soha többet nem lesz része ebben újra. Az új tudás megváltoztatta a múltját.

Ma reggel a szobája és az edzőterem közti folyosón bóklászott, mert szerette volna látni Duncant a gyerekkel, de félt is, hogy jelenléte zavaró lenne. Gyakran sétálgatott így mostanában a tanító Tisztelendő Anya keményebb reggeli leckéi után. Ilyenkor gyakran gondolt a Tisztelet Matrónáira.

Nem menekülhetett a veszteség érzése elől. Olyan űr volt ez benne, amit, úgy érezte, semmi sem tölthet be. Ez az érzés rosszabb volt, mint az öregedés gondolata. Tisztelet Matrónájaként megöregedni – ennek megvoltak a maga előnyei. Azok az erők, amik azokban a másik Nővérekben halmozódtak fel, gyorsan nőttek a korral. És ez most nincs. Micsoda veszteség.

Legyőzettem.

A Tisztelet Matrónái sosem gondolkoztak a vereségen. Murbella viszont kénytelen volt erre. Tudta, hogy a Tisztelet Matrónáit néha megtizedelik az ellenségek. De ezek az ellenségek mindig megfizettek. Ez volt a törvény: egész bolygók égtek porrá egyetlen kiszemelt merénylő miatt.

Murbella tudta, hogy a Tisztelet Matrónái vadásznak a Káptalanházra. Korábbi hovatartozás okán tisztában volt azzal, hogy segítenie kéne ezeknek a vadászoknak. Személyes vereségének keserűsége abban rejlett, hogy nem akarta a Bene Gesserittel megfizettetni azt az árat, amire jól emlékezett.

A Bene Gesserit túl értékes.

Végtelenül értékes a Tisztelet Matrónáinak. Murbella kételkedett benne, hogy ezt akár csak egyetlen Tisztelet Matrónája is sejtené.

Hiúság. Ezt az ítéletet kapcsolta korábbi Nővéreihez. És magamhoz is. Szörnyű büszkeség. Abból fakadt, hogy oly sokáig el voltak nyomva azelőtt, hogy hatalomra juthattak volna. Murbella próbálta ezt elmagyarázni Odradénak, egy történet segítségével, ami a Tisztelt Matrónái között járta.

– A volt rabszolgákból rettenetes gazdák lesznek – mondta Odrade.

Ez a Tisztelet Matrónáinak egyik mintázata, döbbent rá Murbella. Valaha elfogadta ezt, most azonban elutasította, és nem tudta volna teljesen megmagyarázni ezt a változást.

Kinőttem ezekből a dolgokból. Most már gyerekesnek érezném őket.

Duncan megint megszakította az edzőfoglalkozást. Oktatóról is, tanítványról is dőlt a veríték. Zihálva álltak, és különös pillantásokat váltottak egymással. Összeesküvés? A gyerek furcsán érettnek tűnik.

Murbellának eszébe jutott Odrade megjegyzése: "Az érettség kialakítja a maga viselkedését. A mi egyik leckénk – ezeket a parancsokat hozzáférhetővé tenni a tudat számára. Módosítani az ösztönöket."

Engem is módosítottak, és még ennél is jobban módosítani fognak majd.

Ugyanezt látta működni abban is, ahogy Duncan a ghola-gyerekkel viselkedett.

– Ez olyan tevékenység, ami sok stresszt okoz az általunk befolyásolt társadalmakban – mondotta volt Odrade. – Ez állandó alkalmazkodásra késztet minket.

De hogyan tudnának alkalmazkodni az én korábbi Nővéreimhez? Odrade hidegvérűen fogadta a kérdést.

– Nagyszabású módosítások várnak ránk a múltbeli tevékenységünk miatt. Ugyanez volt a helyzet a Zsarnok uralma idején.

Módosítások?

Duncan a gyerekhez beszélt. Murbella közelebb húzódott, hogy hallja.

– Hallottad már Muad'Dib történetét? Remek. Atreides vagy, és ez hibákat rejt magába.

– Ez tévedéseket jelent, uram?

– Teljesen igazad van: azokat jelenti! Sose válassz egy utat amiatt, mert valami drámai gesztusra ad lehetőséget.

– Így haltam meg?

Az előző énje gyerek-gondolkodása, egyesszám első személyben.

– Ezt ítéld meg te. De ez mindig is Atreides-gyengeség volt. A vonzó dolgok, gesztusok. Egy bika szarván halni meg, ahogy Muad'Dib nagyapja tette. Nagyszerű látványosság a népnek. Az a rengeteg történet generációról generációra! Még ennyi eon után is hallhatsz belőlük morzsákat.

– A Főtisztelendő Anya elmesélte nekem ezt a történetet.

– Valószínűleg a szülőanyád is elmesélte.

A gyerek megrándult. – Fura érzésem van, amikor azt mondod: szülőanya – Félelem.

– A fura érzés egy dolog, a lecke pedig egy másik. Amiről én beszélek, annak van egy meggyökeresedett címkéje: A Desi Gesztus. Valaha Atreidesi volt, de ez túl hosszú.

A gyerekben megint megvillant az az érett tudat. – Még egy kutya életének is ára van.

Murbellának elállt a lélegzete – felnőtt elme a gyerektestben. Zavarbaejtő.

– A te szülőanyád Janet Roxbrough volt, a leraneusi Roxbrough-k közül – mondta Idaho. – Bene Gesserit volt. Az apád Loschy Teg, KHAFT állomás-bizományos. Néhány perc múlva megmutatom neked a Bashar kedvenc képét lernaeusi otthonáról. Azt szeretném, ha magadhoz vennéd és tanulmányoznád. Gondolj rá úgy, mint a kedvenc helyedre.

Teg bólintott, de az arckifejezése elárulta, hogy fél.

Lehetséges lenne, hogy a nagy Mentát Harcos ismerte a félelmet? Murbella megrázta a fejét. Az értelmével tudta, mit csinál Duncan, de hézagokat érzett benne. Olyasvalami volt ez, amit ő talán sosem tapasztal meg. Milyen érzés lehet új életre ébreszteni valakit a régi élet érintetlen emlékeivel? Sejtette, hogy ez valami egészen más, mint a Tisztelendő Anyák Más Emlékei.

"Elme a Kezdeteknél", Duncan így nevezte. "A Valódi Éned felébresztése. Úgy éreztem, mintha egy mágikus univerzumba csöppennék. A tudatom először kör volt, aztán gömb. Önkényes formák lettek tünékennyé. Az asztal nem asztal volt. Aztán transzba estem – minden csillogó lett körülöttem. Semmi sem volt valóságos. Aztán elmúlt, és én úgy éreztem, hogy elveszítettem az egy valóságot. Az asztalom megint asztal volt."

Murbella tanulmányozta a Bene Gesserit kézikönyvet a "Gholák Eredeti Emlékeinek Felébresztéséről". Duncan eltér az instrukcióktól. Miért?

Duncan otthagyta a gyereket, és elindult Murbella felé.

– Beszélnem kell Sheeanával – mondta, amikor elment mellette. – Kell hogy legyen valami jobb megoldás.

A kész megértés gyakran térdreflex, és a megértés legveszedelmesebb formája. Átlátszatlan fedőlapot borít a tanulás képességére. A törvény ítélkezési precedensei működnek így: zsákutcákkal szórják tele az utad. Vigyázz. A megértés semmi. Minden megértés időleges.

Mentát Fixe (adacto)

Idaho egyedül ült a konzoljánál, és egy olyan bejegyzésre meredt, amit bezártsága első napjaiban tárolt el a Hajórendszerben, és úgy érezte, hogy "belezúdul" (ezt a szót csak később használta) annak a régi időnek az attitűdjei és érzéki tudatosságai közé. Már nem egy frusztráló nap délutánján üldögélt a nem-hajóban. Megint ott volt, kinyújtóztatva az akkor és most között úgy, ahogy egymásutáni ghola-életei kötötték össze ezt a megtestesülést az eredeti születésével.

Azonnal meglátta azt, amit "hálónak" nevezett el, és az idős párt, akiknek a teste a csillogó hálókötelek közt látszott – a szálak szemfájdító zöldben, kékben, aranyban és ezüstben ragyogtak.

Valami isteni stabilitást érzett ezekben az emberekben, mégis valami közönségeset. A mindennapi szó jutott eszébe. A mostanra már ismerőssé lett kert messze elnyúlt mögöttük: virágos bokrok (rózsák, gondolta), hullámzó pázsit, magas fák.

A pár olyan intenzitással nézett vissza rá, amitől Idaho meztelennek érezte magát.

Új erő volt ebben a nézésben. Már nem korlátozódott a Nagy Raktérre, ahová olyan gyakran hívta le valami erősödő, erőszakos vonzás, hogy a házőrzők is felfigyeltek.

Új Kwisatz Haderach?

A Bene Gesserit elérhetett a gyanakvásnak egy olyan szintjére, ami ha tovább emelkedik, Idaho meghal. És most is figyelik! Kérdések, aggodalmas spekulációk. Idaho ennek ellenére sem volt képes elfordulni a látványtól.

Miért olyan ismerős ez az idős pár? Valakik a múltjából? A családjából?

Emlékeinek mentát-átfésülése semmit sem hozott elő ennek a spekulációnak az alátámasztására. Kerek arcok. Kurta állak. Kövér ráncok a tokán. Sötét szemek. A háló elhomályosította a színüket. Az asszony hosszú zöld és kék ruhát visel, ami a lábát is eltakarja. Kékfoltos fehér kötény óvja a ruháját telt mellétől a dereka alattig. A kötény hurkain kerti szerszámok lógnak. Az asszony palántaásó lapátkát tart a bal kezében. Szürke a haja. Néhány ősz szál kiszabadult a zöld kendő alól, és a szemébe lóg, kihangsúlyozva a nevetőráncokat. Olyan... nagymamás.

A férfi illik hozzá, mintha egyazon képzőművész tervezte volna őket egymáshoz. Előkés overall a kerek hason. Kalap nincs rajta. Ugyanolyan sötét szemek, megcsillan bennük a fény. Rövidre vágott őszes dróthaj.

Idaho még sosem látott ennél jóindulatúbb arcot. Az öreg szájának széle mosolyra görbül. Bal kezében kicsi ásót fog, és kinyújtott jobb tenyerén valami kis fémgolyószerűséget tart. A golyó áthatóan sivítani kezdett, hogy Idahónak be kellett fognia a fülét. De a hang nem ettől szűnt meg. Magától hallgatott el. Idaho leengedte a kezét.

Megnyugtató arcok. Ez a gondolat felkeltette Idaho gyanakvását, mert most már felismerte a hasonlóságot. Azok ketten valamiképpen az Arctáncoltatókra emlékeztetnek, egészen a tömpe orruk hegyéig.

Idaho előrehajolt, de a kép tartotta a távolságot. Arctáncoltatók – suttogta.

A háló és az idős pár eltűnt.

A helyükre Murbella került csillogó fekete edződresszben. Duncannak oda kellet nyúlnia, és meg kellett érinteni őt, mielőtt el tudta hinni, hogy csakugyan Murbella áll ott.

– Duncan! Mi a baj? Tiszta víz vagy!

– Valami... amit az átkozott Tleilax ültetett belém. Mindig látom... azt hiszem, Arctáncoltatók. Ők... néznek rám, és most... sivítás is volt. Fájt.

Murbella felnézett a komszemekre, de nem úgy nézett ki, mintha aggódna. Ez olyan dolog volt, amit a Nővérek tudhatnak anélkül, hogy ez közvetlen veszélyt jelentene... kivéve talán Scytale számára.

Murbella leguggolt Idaho mellé, és a karjára tette a kezét. – Valamit csináltak a testeddel a tartályban?

– Nem!

– De hát azt mondtad...

– A testem csak új poggyász erre az útra. Megvan benne minden kémia és minden anyag, ami máskor. Az elmém más.

Ez aggodalommal töltötte el Murbellát. Ismerte a Bene Gesserit irtózását a vad tehetségektől. – Legyen átkozott az a Scytale!

– Rá fogok jönni – mondta Idaho.

Lehunyta a szemét, és hallotta, hogy Murbella feláll. A keze elhúzódott Idahóétól.

– Talán nem kéne, Duncan.

Murbellának olyan távoli volt a hangja.

Az emlékezet. Hová rejtették azt a titkos dolgot? Mélyen bele az eredeti sejtekbe? Egészen eddig mentát-eszközként gondolt az emlékezetére. Fel tudta idézni saját képeit régi pillanatokból, régi tükrök előtt. Ráközelített, egy ráncot vett szemügyre. Egy nőt lát maga mögött – két arc van a tükörben, és Idaho arca csupa kérdés.

Arcok. Maszkok sorozata, különféle látványok erről a személyről, akit én-nek hív. Kissé kiegyensúlyozatlan arcok. A haja hol szürke, hol olyan fekete, mint a mostani életében. Néha jókedélyű, néha komoly és befelé tekintő, hogy megtalálja magában az új naphoz szükséges bölcsességet. Valahol mindebben ott van egy tudat, ami megfigyel és felszabadít. Valaki, aki választ. A Tleilax ezzel babrált.

Idaho érezte, hogy vadul lüktet a vére, és tudta, hogy veszedelemben van. Hát arra szánták, hogy ezt megtapasztalja... de nem a Tleilax akarta így. Ezzel született.

Ezt jelenti életben lenni.

Sem másik életei emléke, sem a Tleilax nem változtatta meg a legmélyebb tudatát.

Kinyitotta a szemét. Murbella ott állt mellette, de az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Szóval így fog majd kinézni, ha Tisztelendő Anya lesz.

Idahónak nem tetszett ez a változás.

– Mi lesz, ha a Bene Gesserit elbukik? – kérdezte. Mikor Murbella nem válaszolt, Idaho bólintott. Igen. Ez a legrosszabb feltételezés. A Nővérek lefolynak a történelem szennyvízcsatornáján. És te nem akarod ezt, szerelmem.

Idaho látta ezt Murbella arcán, amikor a lány megfordult és otthagyta őt.

Idaho felnézett a komszemekbe. – Dar. Beszélnem kell veled, Dar.

A gépezetek körülötte nem válaszoltak. Idaho nem is számított ilyesmire. Mégis tudta, hogy beszélhet Odradénak, és ő meg fogja hallgatni.

– A másik irányból közelítettem meg a problémánkat – mondta. És elképzelte a rögzítők serény surrogását, ahogy ezeket a szavakat riduli kristályba vésik. – Belehatoltam a Tisztelet Matrónáinak elméjébe. Tudom, hogy sikerült. Murbella rárezonál.

Ez majd megriasztja őket. Van egy saját Tisztelet Matrónája. Bár ez így nem volt igaz. Murbella nem volt Idahóé. Még az ágyban sem. Egymáséi voltak, egymást fogták. Úgy összeilletek, mint ahogy az a két ember a víziójában összeilleni látszott. Ezt látta ott is? Két idős embert, akiket a Tisztelet Matrónái képeztek ki szexuálisan?

– Most már más a célom – folytatta. – Legyőzni a Bene Gesseritet.

Odadobta nekik a kesztyűt.

– Epizódok – mondta. Odrade szereti használni ezt a szót.

– Így kell látnunk mindazt, ami velünk történik. Kis epizódokként. Még a legrosszabb eset feltételezését is ilyen háttér elé kell vetítenünk. A Szétszóródás olyan hatalmas, hogy mellette eltörpül minden, amit mi csinálunk.

Tessék! Ez megmutatja, hogy mennyit ér ő a Nővéreknek. Jobb megvilágításba helyezi a Tisztelet Matrónáit. Itt vannak megint a Régi Birodalomban. Törpe-társak. Tudta, hogy Odrade érteni fogja ezt. Bell majd megérteti vele.

Valahol kinn a Végtelen Univerzumban egy esküdtszék ítéletet hozott a Tisztelet Matrónái ellen. A törvény és alakítói nem uralkodtak a vadászok felett. Idaho gyanította, hogy víziója az ítélethozók közül mutatott meg neki kettőt. És ha Arctáncoltatók is, akkor sem Scytale Arctáncoltatói. Az a két ember ott a háló mögött nem tartozik senkihez, csakis saját magához.

A kormányzatok nagyobb hibái onnan erednek, hogy félnek radikális belső változtatásokat végrehajtani, hiába látszik világosan, hogy erre van szükség.

Darwi Odrade

drade számára a nap első melanzsa mindig különleges volt. A teste úgy reagált, mint egy éhező, akinek édes gyümölcsöt nyomnak a kezébe. Aztán jött a lassú, átható és fájdalmas felüdülés.

Ez volt a félelmetes a melanzs-függőségben.

A hálókamrája ablakánál állt, és várta, hogy a hatás kifejlődjön. Az időjárásszabályozás újabb reggeli esőt volt képes produkálni, vette észre. A táj tisztára mosódott, mindent romantikus ködbe burkolózott, minden eltompult és a lényegre redukálódott, mint a régi emlékek. Nedves, hideg levegő csapott Odrade arcába, és emlékekkel terítette be, mintha egy ismerős ruhát venne fel.

Mélyen beszívta a levegőt. Micsoda szag van még eső után is! Eszébe jutott, hogy az eső felerősíti és egyenletesebbé teszi a dolgokat, de ezek az esők mások voltak. Kovás utószaguk volt, amit Odrade mégis érzett. És nem szerette ezt a szagot. Ez nem a tisztára mosott dolgok üzenete volt, hanem valami neheztelésé: minden álljon le és záruljon be. Az eső már nem simogatott, és nem hozott teljességet. A változás elkerülhetetlen tudatát hordozta.

Odrade becsukta az ablakot. Egyszeriben megint a szobája ismerős illatai között volt, az adagoló implantok állandó shere-szagában, ami mindenki számára kötelező volt, aki ismerte a Káptalanház helyét. Hallotta, hogy Streggi bejön, és hallotta, ahogy a lány nagy suhogással kicseréli a sivatag-térképet.

Streggi mozdulatainak neszei hatékonyságról árulkodtak. A közeli együttműködés hetei alatt Odrade első benyomása csak megerősödött. Megbízható lány. Nem zseniális, de felettébb érzékeny a Főtisztelendő Anya szükségleteire. Milyen csendesen mozog. Át kell vinni Streggi érzékenységét az ifjú Teg szükségleteire, és máris meg van Teg szükséges magassága és mozgékonysága. Hátasló? Sokkal több annál.

Odrade melanzs-asszimilációja a csúcsra hágott, aztán alábbhagyott. Streggi alakja az ablakban tükröződött: parancsra várt. Tudta, hogy ezek a pillanatok a fűszernek vannak szentelve. Egy napon majd ő is megismeri ezt a rejtélyes kiteljesedést.

Minden jót kívánok neki hozzá.

A legtöbb Tisztelendő Anya követte a tanítást, és ritkán gondolt a fűszerre függőségi tényezőként. Odrade azonban minden reggel meglátta, miről van szó valójában. Nap közben a tested igénye szerint veszel magadhoz fűszert, követve a korai tanítás mintázatát: minimális dózis, csak annyi, amennyi élesre köszörüli az anyagcsere-rendszert, és csúcsteljesítményre készteti. A biológiai szükségszerűségek fogaskerék-kapcsolatai finomodnak a melanzstól Az ételnek jobb íze van. A balesetektől vagy merényletektől eltekintve sokkal tovább élhetsz vele, mint nélküle. De függőségbe kerülsz.

Mikor a teste megnyugodott, Odrade pislantott, és Streggire gondolt. Világosan látszik a lányon a kíváncsiság a hosszú reggeli szertartás iránt. Odrade Streggi tükörképéhez beszélt az ablakban: – Tanultál a fűszermegvonásról?

– Igen, Főtisztelendő Anya.

Azon figyelmeztetések ellenére, hogy tartsák alacsony tudatossági szinten a függőség tényét, Odrade mindig csak karnyújtásnyira érezte magától ezt a tudást, és érezte, hogy halmozódik benne a neheztelés. A tanoncként végzett mentális előkészületek (melyeket bevésett az Agónia) elhalványultak a Más Emlékek és a múló idő hatásával. Az intés: "A megvonás az életed lényegét veszi el, és ha középkorúságod vége felé történik, meg is ölhet." Milyen keveset jelent ez most.

– A megvonásnak számomra intenzív jelentése van – mondta Odrade. – Én azok közé tartozom, akiknek a reggeli melanzs fájdalmas. Biztosan mondták neked, hogy ez előfordul.

– Sajnálom, Főtisztelendő Anya.

Odrade szemügyre vette a térképet. A sivatag ujja egyre hosszabb lett észak felé, és egyre szélesedő száraz területeket teremtett a Központitól délkeletre, ahol Sheeana állomása volt. Odrade aztán visszanézett Streggire, aki újonnan támadt érdeklődéssel figyelte a Főtisztelendő Anyát.

Úgy nevelték fel, hogy nem szóltak neki a fűszer sötétebb oldalairól!

– A melanzs egyedi voltára manapság már nem nagyon gondolnak – mondta Odrade. – Minden régi narkotikumnak, amit az emberek használtak, van egy figyelemreméltó közös tényezője – ez alól csak a fűszer kivétel. Mind megrövidítették az életet, és fájdalmat okoztak.

– Erről beszéltek nekünk, Főtisztelendő Anya.

– De arról valószínűleg nem szóltak, hogy ez egy olyan kormányzási tényező, amit elhomályosíthatnak a Tisztelet Matrónáival kapcsolatos aggodalmaink. A kormányokban van egyfajta energia-mohóság (igen, még a mienkben is), ami csapdába sodorhat. Ha engem szolgálsz, minden ízedben érezheted ezt, mert minden reggel látsz szenvedni. Szívódjon beléd ennek a tudata, ennek a csapdának az ismerete. Ne legyünk érzéketlen törtetők egy olyan rendszerben, amelyik az élet helyébe a nemtörődöm halált helyezi, ahogy a Tisztelet Matrónái. Ne feledd: Az elfogadható drogokat meg lehet adóztatni, hogy abból béreket lehessen fizetni, vagy más módon lehessen munkahelyeket teremteni érdektelen funkcionáriusok számára.

Streggi meg volt zavarodva. – De hát a melanzs meghosszabítja az életünket, javítja az egészséget és fokozza a...

Odrade homlokráncolására elhallgatott.

Szó szerint a Tanonc Kézikönyv után!

– Ennek van egy másik oldala is, Streggi, és ezt látod rajtam. A Tanonc Kézikönyv nem hazudik. A melanzs mégis narkotikum, és mi függők vagyunk.

– Tudom, hogy nem mindenkivel kíméletes, Főtisztelendő Anya. De azt mondtad, hogy a Tisztelet Matrónái nem használják.

– Annak a pótszernek, amit ők használnak, nem sok előnye van, csak annyi, hogy nem okoz megvonási tüneteket és halált. Egy párhuzamos szer.

– És a fogoly?

– Murbella ezt használta, de most melanzson él. A kettő csereszavatos. Érdekesnek találod ezt?

– Én... azt hiszem, fogunk még tanulni erről. Észrevettem, Főtisztelendő Anya, hogy te sosem nevezed őket lotyónak.

– Ahogy a tanoncok? Ó, Streggi, ez Bellonda rossz befolyása. És én meglátom a nyomást – Mikor Streggi tiltakozni akart, Odrade azt mondta: – A tanoncok érzik a fenyegetettséget. Úgy tekintetének a Káptalanházra, mint erősségükre a lotyók hosszú éjszakájában.

– Valahogy így, Főtisztelendő Anya – Nagyon tétova.

– Streggi, ez a bolygó is csak időleges menedék. Ma elmegyünk délre, akkor majd meglátod. Kérlek, keresd meg Tamalane-t, és mondd meg neki, hogy csinálja meg azt, amit megbeszéltünk Sheeana meglátogatásához. Senki másnak ne szólj róla.

– Igen, Főtisztelendő Anya. Úgy érted, hogy én is el foglak kísérni?

– Szeretném, ha ott lennél mellettem. Mondd meg a tanítványodnak, hogy mostantól teljesen átveszi a térképrajzolás feladatát.

Mikor Streggi elment, Odradénak eszébe jutott Sheeana és Idaho. Sheeana beszélni akar Idahóval, Idaho pedig beszélni akar Sheeanával.

A komszem-felvételek elemzései kimutatták, hogy ezek ketten időnként kézjelek segítségével beszélgetnek, miközben a testükkel takarják a mozdulatok nagy részét. Olyan volt a dolog, mint az Atreidesek harci nyelve. Odrade egy keveset felismert belőle, de nem annyit, hogy rájöjjön a tartalomra. Bellonda magyarázatot akart Sheeanától. – Titkolózik! – Odrade óvatosabb volt. Hagyjuk egy kicsit alakulni. Talán kijön belőle valami érdekes.

Mit akar Sheeana?

Duncan bármit forgat is a fejében, az összefügg Teggel. A Teg tudatra ébresztéséhez szükséges fájdalom Duncan kedve ellenére való volt.

Odrade ezt akkor vette észre, amikor előző nap rátört Duncanre a konzoljánál.

– Későn jöttél, Dar – Nem nézett fel abból, amit csinált. Későn? De hisz kora délelőtt van.

Idaho évek óta Darnak hívta, mintegy neheztelésképpen akváriumi léte miatt. Ez bosszantotta Bellondát, aki ki kelt ez ellen a "bizalmaskodás" ellen. Idaho Bellondát is Bellnek hívta, persze. Nagyvonalú volt a szurkálásban.

Odradénak ez jutott eszébe, mielőtt belépett a dolgozószobájába. Duncan a konzolja melletti pultra csapott.

– Kell lennie valami jobb módszernek Teghez!

Jobb módszernek? Mit forgat a fejében?

Mozgást érzett a dolgozószobája melletti folyosón, és ez kizökkentette a gondolataiból. Streggi jött vissza Tamalane-tól. Streggi belépett a Tanonc Készülőszobába. Szól a helyettesének a sivatagi térkép ügyében.

Egy halom archívumi feljegyzés várakozott Odrade asztalán. Bellonda! Odrade a rakásra meredt. Bármennyi munkát próbált is továbbadni, mindig ott volt ez a szervezett maradék, amiről a tanácsnokai úgy vélték, hogy csakis ő személyesen oldhatja meg. Ennek az új halomnak a nagy része Bellonda "javaslat és elemzés"-kérelmeiből eredt.

Odrade megérintette a konzolját. – Bell!

Egy archívumi dolgozó szólt vissza: – Főtisztelendő Anya?

– Küldd fel hozzám Bellt! Olyan gyorsan legyen itt előttem, ahogy azok a kövér lábai bírják.

Egy percbe sem telt. Bellonda úgy állt az asztal előtt, mint egy leszidott tanonc. Mindnyájan ismerték a Főtisztelendő Anyának ezt a hanghordozását.

Odrade megérintette az asztalán tornyosuló halmot, aztán úgy rántotta vissza a kezét, mintha megijedt volna.

– A Shaitan nevére, mi ez a rengeteg minden?

– Fontosnak ítéltük.

– Azt hiszitek, hogy mindent nekem kell elintéznem? Hol a kulcsjelzet? Hanyag munka, Bell! Nem vagyok ostoba, és te sem vagy az. De ez alapján...

– Én továbbadom, amit csak...

– Továbbadod? Nézd csak meg ezt! Melyiket kell nekem megcsinálnom, és melyiket adjam tovább? Egy kulcsjelzet sincs!

– Gondoskodom róla, hogy azonnal megcsinálják.

– Az jó lesz, Bell. Mert Tam és én ma indulunk délre, bejelentetlen ellenőrzőkörútra, és meglátogatni Sheeanát. És amíg távol leszek, te fogsz ülni a székemben. Majd meglátjuk, te mit fogsz szólni ehhez a mindennapos áradathoz!

– El lehet majd érni téged?

– Lesz fényvonalam és Fül-S-em.

Bellonda kissé megnyugodott.

– Azt tanácsolom neked, Bellonda, hogy menj vissza az Archívumba, és nevezz ki valakit magad helyett, aki elviszi a felelősséget. Legyek átkozott, ha nem kezdetek úgy viselkedni, mint a bürokraták! Fedezitek a bőrötöket.

– Az igazi csónak hánykolódik, Dar.

Csak nem humorral próbálkozik Bell? Még nincs minden veszve?

Odrade intett a kivetítő felé, mire Tamalane jelentkezett a Szállítócsarnokból. – Tam!

– Igen? – Tamalane hátra sem fordulva tanulmányozott egy szállítmány-listát.

– Mikor tudunk indulni?

– Körülbelül két óra múlva.

– Hívj, ha kész vagy. Ja, és Streggi is jön velünk. Csinálj neki is helyet – Odrade kikapcsolta a kivetítőt, mielőtt Tamalane válaszolhatott volna.

Odrade tudta, hogy ezzel nem intézett el mindent. Nem Tam és Bell voltak a Főtisztelendő Anya aggodalmainak kizárólagos forrásai.

Tizenhat bolygó maradt meg nekünk... és ebben benne van a Buzzell is, ami nyilvánvalóan veszélyben van. Mindössze tizenhat bolygó! Odrade aztán elhessegette magától ezt a gondolatot. Nincs rá idő.

Murbella. Hívjam fel és... Nem. Ez még várhat. És az új Proktorok Testülete? Velük foglalkozzon majd Bell. Közösségek feloszlatása?

Az emberek elszívása az új Szétszóródásba erőegyesítést kívánt. Mindig a sivatag előtt kell maradni! Ez nyomasztó gondolat volt, és Odrade úgy érezte, ma nincs elég ereje ahhoz, hogy szembenézzen vele. Utazás előtt mindig ideges vagyok.

Odrade hirtelen kimenekült a dolgozóból, és elindult a folyosón. Megnézte, hogyan mennek a dolgok, megállt egy-egy ajtóban, megnézte, mit olvasnak a diákok, és hogyan viselkednek örökké tartó pranabindu-gyakorlataik közben.

– Te ott mit olvasol? – kérdezte egy fiatal, második szintű tanonctól, aki egy kivetítő mellett ücsörgött egy félhomályos szobában.

– Tolsztoj naplóját, Főtisztelendő Anya.

A tanonc tekintete azt mondta: "Meg vannak neked a szavai közvetlenül a Más Emlékeidben?" A kérdés már ott volt a lány nyelve hegyén. Mindig ilyen kicsinyes megnyitásokkal próbálkoznak, ha egyedül kapják.

– A Tolsztoj családnév volt! – csattant fel Odrade. Mikor a naplót említetted, gondolom, Leó Nyikolajevics grófra gondoltál.

– Igen, Főtisztelendő Anya – Megszégyenülten tudatára ébredt az ellenőrzésnek.

Odrade megenyhülve vetett oda egy idézetet: – "Nem folyó vagyok, hanem háló." Ezt Jasznaja Poljanában mondta tizenkét éves korában. Ebben a naplóban nem fogod megtalálni, pedig talán a legjelentősebb szavak, amiket valaha is mondott.

Odrade elfordult, mielőtt a tanonc köszönetet mondhatott volna neki. Mindig tanítani kell!

Aztán lement a központi konyhákba, ott ellenőrzött. Végighúzta az ujját az egymásra rakott lábosokon, hogy nem zsírosak-e. Észrevette, hogy még az oktatóséf is félve figyeli, amit csinál.

A konyhában a készülő ebéd kellemes illatai szállongtak. A vagdosás és kavargatás megnyugtató hangjai továbbra is hallatszottak, a fecserészés azonban megállt, amikor Odrade belépett.

Végigment a szorgos szakácsok hosszú asztala mellett az oktatóséf magasabbra helyezett emelvényéig. Az oktatóséf nagydarab, húsos ember volt kiugró arccsontokkal. Az arca épp oly pirospozsgás, mint a húsok, amikkel dolgozott. Odrade egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy egyike a történelem nagy séfjeinek. A neve illett hozzá: Placido Salát. Számos okból is kellemesen meleg helyet foglalt el a Főtisztelendő Anya gondolataiban: többek közt ő tanította Odrade személyi szakácsát. A Tisztelet Matrónáinak ideje előtt a fontosabb látogatókat mindig körbevezették a konyhában, és ételkülönlegességeket kóstoltattak velük.

– Bemutathatom főszakácsunkat, Placido Salát?

Marhaplacidója sokak irigységének tárgya volt: majdnem nyers hús fűszeres mustárszósszal, ami nem nyomta el a marhahús zamatát.

Odrade kissé túl egzotikusnak találta ezt a fogást, de ennek a véleményének sohasem adott hangot.

Mikor sikerült biztosítania Salát teljes figyelmét (aki még gyorsan javított egy kicsit valami szószon), Odrade azt mondta: – Valami különlegességre van étvágyam, Placido.

A főszakács felismerte a megnyitást. Odrade mindig így kezdte, amikor a maga "különleges ételét" akarta kérni.

– Mit szólnál egy kagylópörkölthöz? – kérdezte Placido.

Mint egy tánc, gondolta Odrade. Mindketten tisztában voltak vele, mi kell Odradénak.

– Remek lenne! – mondta Odrade. Belement a szokásos szerepbe. – De vigyázz, Placido, nehogy túlfőzd. Tegyél bele a saját porított száraz zellerünkből.

– Jöhet egy kis paprika is?

– Az jó lesz. De a melanzzsal nagyon vigyázz. Épp csak egy leheletnyit.

– Ez csak természetes, Főtisztelendő Anya! – forgatta Placido a szemeit annak jeléül, hogy mekkora katasztrófa lenne, ha túl sok melanzsot használna. – A fűszer könnyen eluralkodik.

– Kagylónektárban főzd, Placido. Jó lenne, ha személyesen ügyelnél rá, és óvatosan kavargatnád addig, amíg a kagyló széle fel nem kezd kunkorodni.

– Egy másodperccel se tovább, Főtisztelendő Anya.

– Melegíts mellette egy kis fölözetlen tejet. De ne forrald fel!

Placido úgy tett, mintha teljesen megdöbbentené az a feltételezés, hogy ő fel akarja forralni a tejet a kagylópörkölthöz.

– Egy kis darab vajat a felszolgálóedénybe – mondta Odrade. – Arra öntsd az egészet.

– Sherry ne legyen?

– Milyen jó, hogy te személyesen törődsz az ételemmel, Placido. Elfeledkeztem a sherryről – (A Főtisztelendő Anya sosem feledkezett meg semmiről, és ezt mindenki tudta, de ez szükséges tánclépés volt.)

– Három centi sherry főzés közben – mondta Placido.

– Forrásban, hogy kimenjen belőle az alkohol.

– Hát persze! De nem szabad megsértenünk az ízeket. Pirított kenyeret vagy szaltint kérsz?

– Pirított kenyeret.

Odrade két tányér kagylópörköltet vágott be. Emlékezett rá, hogy szerette a Tengeri Gyermek. Papa ismertette meg őt ezzel a fogással, amikor még a kanalat is alig tudta a szájához emelni, olyan kicsi volt. Papa maga készítette el, az ő specialitása volt. Odrade pedig megtanította Salátnak.

Megdicsérte Placidónak a bort.

– Különösen ízlett az a chablis, amit választottál.

– Kovás chablis némi csípősséggel, Főtisztelendő Anya. Egyike a jobb évjáratainknak. Csodálatosan kiemeli a kagyló ízét.

Tamalane az üres tányér mellett talált rá. Mindig tudják, hol keressék a Főtisztelendő Anyát, ha szükségük van rá.

– Készen vagyunk – Mi ez az elégedetlenség Tam arcán?

– Hol állunk meg este?

– Eldióban.

Odrade elmosolyodott. Szerette Eldiót.

Tam a kedvemre akar tenni, mert kritikus hangulatban vagyok? Talán ideje egy kis kikapcsolódásnak.

Követte Tamalane-t a dokkokhoz. Arra gondolt, milyen jellemző, hogy az öregasszony ragaszkodik a csőben utazáshoz. A felszíni közlekedés bosszantja. – Ki szereti pazarolni az időt az én koromban?

Odrade nem szeretett csőben közlekedni. Olyan bezárt és tehetetlen ott az ember. Jobb szeretett a felszínen vagy a levegőben menni, és a csöveket csak akkor használta, ha sietett. Kisebb dolgokat, üzeneteket persze szívesen küldött csőpostával. Az üzenetnek úgyis mindegy.

Ez a gondolat mindig tudatára ébresztette őt annak a hálózatnak, ami alkalmazkodott a mozgásához, bárhová ment.

Valahol a dolgok szívében (a dolgoknak mindig volt egy szíve) egy automatikus rendszer irányította a kommunikációt, és gondoskodott arról (általában), hogy a fontos levelek eljussanak a címzetthez.

Amikor nem volt szükség Privát Kézbesítésre (ezt mindenki PK-nak hívta), zsúfolt szortírozók és fényvonalak álltak rendelkezésre. A bolygóról kimenő kommunikáció már más ügy volt, főleg ezekben az üldözött időkben. A legbiztonságosabb az volt, ha egy Tisztelendő Anya vitte az üzenetet – vagy a fejében, szóról szóra megtanulva, vagy disztransz-implanttal. Minden küldönc nagyobb adag shere-t kapott mostanság. A T-szondák még a halott elméből is olvasni tudtak, ha nem védte shere. Minden kimenő üzenetet kódoltak, de ezt bármelyik ellenség megfejthette. Nagyon kockázatos volt a külső kommunikáció. Talán ezért hallgat a Rabbi. Miért gondolok most ilyen dolgokra?

– Dortujlától még nincs üzenet? – kérdezte, amikor Tamalane-nal már majdnem odaértek a többiekhez. Mennyi ember van a csapatban. Minek ennyi?

Odrade észrevette Streggit, aki egy kommunikációs tanonccal beszélgetett a dokk szélén. A Kommunikációnak még legalább hat másik embere volt ott a közelben.

Tamalane nyilvánvaló rosszallással fordult hátra. – Dortujlától? Már megmondtuk, hogy azonnal szólunk, ha jön tőle valami!

– Csak megkérdeztem, Tam. Csak megkérdeztem.

Odrade követte Tamalane-t az Induláshoz. Egy monitort kéne tennem az elmémre, és rá kéne kérdezni mindenre, ami ott megjelenik. A mentális behatolásoknak mindig jó oka volt. Ez a Bene Gesserit-szokás, miként erre Bellonda gyakran figyelmeztette is.

Odrade meg volt lepődve önmagától, amikor rádöbbent, hogy undorodik a Bene Gesserit szokásaitól, nem is kicsit.

Most a változatosság kedvéért aggódjon miattuk Bell!

Ez most a szabad lebegés ideje, amikor lidércfényként lehet sodródni a környező áramlatok hátán.

A Tengeri Gyermek jól ismerte az áramlatokat.

Az idő nem méri önmagát. Csak rá kell nézni egy körre, és ez nyilvánvaló lesz.

II. Leto (A Zsarnok)

– Nézd! Nézd, hova jutottunk! – jajongott a Rabbi. Keresztbetett lábbal ült a hajlott padlón. Nagykendőjét a fejére húzta, alig látszott az arca.

A helyiség körülötte homályba borult, és halk gépi neszek hallatszottak. Bár abbamaradnának ezek a zajok!

Rebekka előtte állt, csípőre tett kézzel, arcán fáradt csalódottsággal.

– Ne állj így itt! – mondta a Rabbi. Felpillantott a kendő alól.

– Ha kétségbeesel, akkor nem veszünk el? – kérdezte a lány.

Ez a hang felmérgesítette a Rabbit, és beletellett egy kis időbe, mire félre tudta tenni nemkívánatos érzését.

Ő mer irányítgatni engem? Bár nem mondták azt a bölcsebb emberek, hogy a tudás egy gyomból is jöhet? Remegő sóhaj rázta meg a Rabbit. A vállára vetette a kendőjét. Rebekka fölsegítette.

– Egy nem-kamra – motyogta a Rabbi. – Itt benn rejtőzködünk a... – Tekintete felfelé vándorolt a mennyezetre. – Jobb, ha még itt sem mondom ki a nevüket.

– Itt bujkálunk a kimondhatatlanok elől – mondta Rebekka.

– Még húsvétkor sem lehet kinyitni az ajtót – mondta a rabbi. – Hogy fog bejönni az Idegen?

– Vannak olyan idegenek, akiknek nem örülnénk – felelte Rebekka.

– Rebekka – hajtotta le a fejét a Rabbi. – Te több vagy egyszerű megpróbáltatásnál, vagy problémánál. A Titkos Izraelnek ez a kis sejtje osztozik veled száműzetésedben, mert megértjük, hogy...

– Hagyd ezt abba! Semmit sem értetek abból, ami velem történt. Hogy mi az én gondom? – Rebekka odahajolt a Rabbihoz. – Az, hogy ember maradjak, miközben érintkezem ezekkel az elmúlt életekkel.

A Rabbi visszahőkölt.

– Akkor hát többé nem vagy közülünk való? Bene Gesserit lettél?

– Tudni fogátok, ha Bene Gesserit lettem. Látni fogátok, hogy úgy nézek magamra, ahogy magamra nézek.

A Rabbi összevonta a szemöldökét. – Mit mondasz?

– Mire néz egy tükör, Rabbi?

– Hmmm! Rejtvények, ilyenkor! – Mégis halovány mosolyra húzódott a szája. Tekintetébe visszatért az elszántság. Körülnézett. Nyolcan voltak itt bent – többen, mint ahánynak elég a hely. Egy nem-kamrában! Fáradságos munkával barkácsolták össze idecsempészett darabkákból. Nagyon kicsi volt. Tizenkét és fél méter hosszú. A Rabbi maga mérte le. Olyan volt, mint egy oldalára fordított régi hordó, keresztben ovális, a végein félgömb lezárás. A mennyezet alig két méterre volt a Rabbi feje fölött. A szélesség itt középen is csak öt méter volt, ami a padló és a mennyezet íveltsége miatt még ennél is kevesebbnek tűnt. Szárított étel és visszaforgatott víz. Ezen kellett élniük, de meddig? Talán egy SzE-ig is, ha nem találnak rájuk. A Rabbi nem bízott a szerkezet biztonságában. Ezek a furcsa zajok!

Már jól benne jártak a napban, amikor lemásztak ebbe az üregbe. Most már biztosan sötét van odafent. És hol vannak a többiek? Elmenekültek, ahová tudtak; régi tartozásokat és becsületbeli ígéreteket hajtottak be. Lesz, aki életben marad. Talán inkább megmaradnak ők, mint az itteniek.

A nem-kamra bejárata egy hamugödör alatt rejtőzött, egy szabadon álló kémény mellett. A kéményt szilárdító fémben riduli kristályszálak futottak, amelyek a külvilág képeit közvetítették ide be. Hamu! A helyiségben égett szag volt, és a csatornabűz is terjengeni kezdett az apró reciklálófülke felől. Micsoda eufémikus elnevezése a vécének!

Valaki megszólalt a Rabbi mögött: – A keresők elmennek. Szerencse, hogy időben megkaptuk a figyelmeztetést.

Józsua volt az, aki a kamrát építette. Alacsony, vékony férfi, háromszögletű, az álla felé keskenyedő arccal. Sötét haja széles homlokába hullt. Távol ülő barna szemei olyan tűnődő bensőségességgel tekintettek a világba, amiben a Rabbi nem bízott. Túl fiatalnak látszik ahhoz, hogy sokat tudjon ezekről a dolgokról.

– Tehát elmennek – mondta a Rabbi. – Vissza fognak jönni. Akkor majd nem fogod azt mondani, hogy szerencsénk van.

– Nem fognak arra gondolni, hogy ilyen közel rejtőzünk a farmhoz – mondta Rebekka. – Inkább csak fosztogatnak.

– Hallgassátok a Bene Gesseritet – mondta a Rabbi.

– Rabbi – Micsoda feddő hang Józsua szájából! – Hát nem te mondtad annyiszor, hogy áldottak azok, akik még maguk elől is elrejtik mások hibáit?

– Hát itt már mindenki tanár? – csattant fel a Rabbi. – De ki tudja megmondani, mi fog történni most?

Mindazonáltal be kellett látnia Józsua szavainak igazságát. A menekülésünk kínja gyötör. A mi kis diaszpóránké. De mi nem szóródunk szét Babilonból. Elrejtőzünk egy... tornádó-pincében!

Ez a gondolat kissé megnyugtatta. A tornádók elmennek.

– Ki az ételfelelős? – kérdezte. – Már most el kell kezdenünk beosztani a készleteket.

Rebekka megkönnyebbülten felsóhajtott. A Rabbi a legrosszabb szélsőségekbe esett – vagy túl emocionális volt, vagy túl intellektuális. De végre megint összeszedte magát. Most majd intellektuális lesz. De azt is tompítani kell. A Bene Gesserit-tudatosság új nézőpontból mutatta meg neki a körülötte lévő embereket. A mi zsidó érzékenységünk. Nézd ezeket az entellektüeleket!

Ez tipikus Nővér-gondolat volt. Nem jó, ha valaki túlságosan bízik az intellektuális eredményekben. Rebekka nem tudott szembeszállni a lampadasi sokaság minden bizonyítékával. A Szószóló pedig azonnal felhozta ezt, ha Rebekka megingott.

Rebekka szinte már kezdte élvezni az emlékek keresgélését. A régebbi korok megismerése arra késztette, hogy tagadja saját múltját. Olyan sok dologban kellett hinnie, amiről most már tudta, hogy értelmetlen. Mítoszokban és kimérákban, szélsőségesen gyerekes viselkedésekben.

"Az isteneinknek is érniük kellene, ahogy mi érünk."

Rebekka majdnem elmosolyodott. A Szószóló sokszor tette meg vele ezt – egy gyengéd oldalbabökés valakitől, aki tudja, hogy ezt méltányolod.

Józsua visszatért a műszereihez. Rebekka látta, hogy valaki már nézegeti az élelmiszerkészletek katalógusát. A Rabbi mindezt normális mértékű érdeklődéssel figyelte. Mások pokrócokba csavartak magukat, és elszenderedtek a kamra sötétebbik végében álló priccseken. Mikor ezt látta, Rebekka azonnal tudta, mi a dolga. Meg kell akadályoznom az unalmat.

"Játékmester leszel?"

Ha nincs jobb javaslatod, akkor ne próbálj nekem előadást tartani a saját népemről, Szószóló.

Sok mindent el lehetett mondani ezekről a belső párbeszédekről, de afelől semmi kétség nem lehetett, hogy a részek kapcsolatban állnak egymással – a múlt ezzel a szobával, ez a szoba a következmények kivetítésével. És ez a Bene Gesserit nagy ajándéka volt. Ne gondolj "A Jövőre". Eleve elrendeltetett? Akkor mi van a szabadsággal, amit a születéseddel kapsz?

Rebekka új fényben látta saját születését. Az indította őt el egy ismeretlen végzet felé. Láthatatlan veszélyekkel és örömekkel. Kibukkantak a folyókanyarulatból, és támadókba futottak. A következő kanyar mögött vízesés vagy békésen gyönyörű mező lehet. És itt van a jövőbelátás mágikus csábítása, aminek Muad'Dib és Zsarnok fia megadta magát. Az orákulum tudja, mi jön! A lampadasi tömeg arra tanította, hogy ne keressen orákulumokat. Az, amit ismer, jobban körülzárja, mint az ismeretlen. Az újdonság zamata a meglepetésekben rejlik. Vajon a Rabbi látja ezt?

"Ki tudja megmondani, mi fog történni most?", kérdi.

Hát ez kell, Rabbi? Nem fogsz örülni annak, amit hallasz. Amint megszólal az orákulum, a jövőd azonossá válik a múltaddal. Ordítanál unalmadban. Soha semmi új. Minden régi lesz a közlés pillanatában.

"De hát én nem ezt akartam!". Szinte hallom, ahogy mondod.

Sem kegyetlenség, sem vadság, sem csendes boldogság, sem kirobbanó öröm nem érhet váratlanul. Mint egy elszabadult csőlift a járatában, úgy fog az életed a végső konfrontáció pillanata felé suhanni. Szárnyaiddal az oldalát csapkodod, és kérleled a Sorsot, hogy engedjen ki. "Hadd változtasson irányt a cső valami varázslatos úton-módon! Történjen valami új! Ne jöjjenek el azok a rettenetes dolgok, amiket láttam!"

Hirtelen megértette, hogy éppen ezen fáradozhatott Muad'Dib. Ő kihez imádkozott?

– Rebekka! – A Rabbi hívta.

Odament Józsuához, aki mellett a Rabbi állt. A Rabbi a kis kivetített képet nézte, ami Józsua szerkezetei fölött lebegett.

– Vihar jön – mondta a Rabbi. – Józsua szerint összecementálja a hamut.

– Az jó – mondta Rebekka. – Ezért építkeztünk éppen itt, és ezért hagytuk fedetlenül a gödröt, amikor lejöttünk.

– De hogyan jutunk ki?

– Ahhoz megvannak az eszközeink – mondta Rebekka. – De még nem lennének meg, akkor is itt van a két kezünk.

Egy főelv vezérli a Missionaria Protectivát: A tömegek szándékos irányítása. Szilárdan tartja magát bennünk az a hit, hogy a vita célja az igazság természetének megváltoztatása kellene legyen. Az ilyen dolgokban jobb szeretjük a hatalmat alkalmazni, mint az erőt.

A Kóda

Duncan Idaho számára a nem-hajóban folytatott élet valami különös játék-jelleget öltött víziója óta, azóta, hogy belelátott a Tisztelet Matrónáinak viselkedésébe. Teg bevonása a játékba furfangos lépés volt: nem csak egy újabb játékos belépését jelentette.

Aznap reggel a konzolja mellett állt, és olyan elemeket fedezett fel a mostani játékban, amelyek párhuzamosak voltak saját ghola-gyermekkorához a Gammui Erősségben az idősödő Bashar tanítása-védelme alatt.

Tanítás. Ez elsődleges kérdés volt, ahogy most is az. És az őrök, akik nem feltűnőek ugyan, de mégis ugyanúgy megvannak, mint a Gammun. Vagy a kémszerkezeteik, melyeket művészi álcával olvasztanak bele a dekorációba. A Gammun mestere volt annak, hogy kijátssza őket. Itt Sheeana segítségével finom művészetté fejlesztette ezt.

Az itteni őrzőtevékenység a háttérbe húzódott. Az őröknél nem volt fegyver. Viszont zömmel Tisztelendő Anyák voltak, néhány haladóbb tanonccal. Nem gondolják, hogy fegyverre lenne szükségük.

Voltak olyan dolgok a nem-hajóban, amelyek hozzájárultak a szabadság illúziójához: főleg a tágas tér és a bonyolultság. A hajó nagy volt. Hogy milyen nagy, azt Duncan nem tudta megítélni, de sok olyan szintre és folyosóra volt bejárása, amelyek ezer lépésnél is hosszabbak voltak.

Csövek és alagutak, beléptetővezetékek a szuszpenzorkapszulákhoz, ejtőaknák és liftek, hagyományos folyosók és érintésre sziszegye nyíló (vagy Tilos jelzéssel zárva maradó) zsilipajtók – mindezt bezárhatta az emlékezetébe, ahol aztán a saját versenypályája lett belőle, ami másképpen volt magánjellegű neki, mint az őröknek.

Az az energia, ami ahhoz kellett, hogy a hajót lehozzák a bolygóra, meg a fenntartása nagyszabású elkötelezettségről árulkodott. A Nővérek nem számolhatták hagyományos módon a költségeket. A Bene Gesserit kincstár számvevője nem pusztán monetáris értékekkel dolgozott. A szolár vagy a hozzá hasonló valuták nem voltak nekik valók. Ők az embereikkel gazdálkodtak, az étellel, évezredek múlva esedékes – sokszor természetbeni kifizetésekkel: anyagokkal is, szolgálatokkal is.

Fizess, Duncan! Kérik a tartozásodat.

Ez a hajó nem csak börtön volt. Idaho számos mentát-kivetítésen elgondolkodott. Az első számú lehetőség: laboratórium, ahol a Nővérek a nem-hajó érzékezavaró képességének semlegesítését kutatják.

Egy nem-hajó játéktábla – kirakósjáték és nyúlkotorék. Mindez három fogolyért? Nem. Kell lennie valami más oknak is.

A játéknak titkosak voltak a szabályai, némelyiket Idaho csak sejtette. De megnyugtatónak találta, amikor Sheeana belépett a dologba. Tudtam, hogy neki is megvannak a maga tervei. Ez nyilvánvaló volt, amikor elkezdte gyakorolni a Tisztelet Matrónáinak technikáit. Csiszolgatta a tanítványaimat.

Sheeana intim információkat akart Murbelláról, és még többet is ennél – Idaho emlékeit olyan emberekről, akiket számos életében ismert, főleg a Zsarnokról.

Én pedig a Bene Gesseritről akarok információt.

A Nővérek minimális tevékenységi szinten tartották őt. Frusztrálták, hogy fokozzák a mentát-képességeit. Nem volt benne annak a nagyobb problémának a szívében, amit a hajón kívül érzékelt. Kínzó hírtöredékek jutottak csak el hozzá, amikor Odrade néha bepillantást engedett neki a végzetükbe a kérdésein keresztül.

Elég ez új feltevések kialakításához? Nem, amíg nem férhet hozzá azokhoz az adatokhoz, amiket a konzolja nem hajlandó kiírni.

Ez az ő problémája is, a mindenségit! Egy dobozban van az ő dobozukon belül. Mindnyájan csapdába vannak zárva.

Odrade körülbelül egy héttel ezelőtt az egyik délután ott állt Idaho konzolja mellett, és nyájasan biztosította Idahót arról, hojgy a Nővérek adatforrásai "tárva-nyitva" állnak előtte. Épp itt állt, háttal a pultnak, aminek támaszkodott. A karját összefonta a melle előtt. Néha szembetűnő volt hasonlósága a felnőtt Miles Teghez. Meg ez is (vagy ez kötelező?), hogy állva beszél. Ő is utálj a szék-kutyákat.

Idaho tudta, hogy nagyon nagy vonalakban látja csak Odrade indítékait és terveit. De még így sem bízott meg bennük. A Gammu után semmiképp.

Beugrató, csali. Ennek használták. Szerencséje volt, hogy nem jutott a Dűne sorsára – nem lett holt hamu. Amit már kifacsart a Bene Gesserit.

Mikor idáig jutott, Idaho inkább belevetette magát a székébe. Néha órákig is elüldögélt itt mozdulatlanul, miközben elméje próbálta átfogni a hajó hatalmas adatforrásainak összetettségét. A rendszer bármilyen embert azonosítani tud önmagán belül. Tehát automata monitorai vannak. Tudnia kell, ki beszél, ki parancsol, változó vezetést feltételezve.

A repülési áramkörök ellenállnak minden betörési kísérletnek. Le lennének választva? Az őrök ezt mondták. De ahogy a hajó azonosította azt, aki megcsapolja az áramköröket – Idaho tudta, hogy itt a kulcs.

Sheeana hajlandó lesz segíteni? Veszedelmes hazárdjáték túlságosan megbízni benne. Néha, amikor Idaho a konzoloknál figyelte Sheeanát, Odrade jutót az eszébe. Sheeana Odrade tanítványa volt. Ez kijózanító gondolat volt.

Mit érdekli őket, hogy ő hogyan használja a Hajórendszert? Mintha ezt kérdezni kéne!

Az itt töltött harmadik év folyamán rávette a rendszert, hogy adatokat rejtsen el neki, és ezt a saját kulcsaival tette meg. Hogy kijátssza a kémlelő komszemeket, nyíltságba rejtette cselekedeteit. Nyilvánvaló beszúrásokat tett későbbi keresésekhez, csak éppen kódolt másod-jelentéssel. Egy mentátnak ez semmilyen gondot nem okozott, és olyan trükk volt, amivel fel lehetett fedezni a Hajórendszer potenciáljait. Véletlenszerű halomba álcázta láthatóan az adatait, a visszanyerésük reménye nélkül.

Bellonda gyanakodott, de amikor erről kérdezte Idahót, a ghola csak mosolygott.

Elrejtem a történetemet, Bell. Egymás utáni gholaéleteimet – mindet, egészen az eredeti nem-gholáig. Azokat a bensőséges dolgokat, akire emlékszem ezekből a tapasztalatokból: szívbemarkoló emlékek lerakóhelye.

Most a konzolnál ülve vegyes érzelmek öntötték el. A bezártság megkeserítette. Bármilyen nagy és fényűző volt is a börtöne, attól még börtön maradt. Egy idő óta már tudta, hogy valószínűleg meg tudna szökni, de Murbella, és sorsuk erősödő tudata visszatartotta őt. Épp annyira érezte magát a saját gondolatai rabjának, mint az őrök és a hajó által képviselt bonyolult rendszer foglyának. A nem-hajó persze csak egy gép. Egy eszköz. Egy mód arra, hogy láthatatlanul lehessen mozogni egy veszedelmes univerzumban. Egy mód arra, hogy elrejtsük magunkat és szándékainkat még a jövőbelátó szemlélők tekintete elől is.

Számos élet összegyűlt képességeivel Idaho a kifinomultság és a naivitás ernyőjén keresztül tekintett a környezetére. A mentátok nagyon kultiválták azt a naivitást. Ha azt hiszed, hogy tudsz valamit, vakká teszed magad. Ez nem úgy gyűlik fel, mint a tanulás lassan fogó fékje, (így tanulták a mentátok), hanem úgy, mint a felhalmozódása "azoknak a dolgoknak, amiket tudok".

Azok az új adatforrások, amiket a Nővérek megnyitottak előtte (már ha hinni lehetett nekik), kérdéseket vetettek fel. Hogyan szervezik a Tisztelet Matrónáival szembeni ellenállást a Szétszóródásban? Nyilván vannak csoportok (nem szívesen nevezte volna őket erőknek), akik úgy vadásznak a Tisztelet Matrónáira, mint ahogy a Tisztelet Matrónái vadásznak a Bene Gesseritre. És meg is ölik őket, ha hinni lehet a gammui bizonyítéknak.

Futarok és kezelők? Idaho mentát kivetítést csinált: egy tleilaxi származású csoport ez első Szétszóródásban genetikai manipulációkba fogott. Az a kettő, akit a víziójában látott; ők hozták létre a futarokat? Lehet ez a pár Arctáncoltató? Olyan Arctáncoltató, aki független a Tleilaxi Mesterektől? Ez nem lett volna elképzelhetetlen a Szétszóródásban.

A mindenit! Több adathoz kell hozzáférnie, fontos forrásokhoz. Jelenlegi forrásai még távolról sem megfelelőek. Mint egy limitált cél eszközét, a konzolját lehetett volna nagyobb követelményekhez igazítani, de ezek a módosítások mindig félresikerültek. Mentátként kell fellépnie!

Béklyóba vertek, és ez hiba volt. Odrade nem bízik bennem? Ő Atreides, a mindenit! Ő tudja, mivel tartozom a családjának.

Mennyi élet, mégsem lehet soha törleszteni ezt az adósságot.

Idaho tudta, hogy idegesen babrál. Az agya hirtelen ráfókuszált erre. Mentát-babrálás! Annak a jele, hogy készenlétben áll az áttörés küszöbén. Elsődleges kivetítés! Van valami, amit nem mondtak el neki Tegről?

Kérdések! Fel nem tette kérdések korbácsolták.

Perspektívára van szükségem! Ez nem feltétlenül távolság kérdésre. Belülről is lehet rálátásod, ha a kérdéseidben kevés a torzulás.

Érezte, hogy a Bene Gesserit-élményekben (talán még Bell féltékeny Archívum-őrzésében is) hiányzó darabok lappanganak. Bell ezt biztosan értékelné! Egy mentáttársnak ismernie kell ennek a pillanatnak az izgalmát. Idaho gondolatai olyanok voltak, mint a mozaikkövek, melyeknek darabjai zömmel már kéznél voltak, készen arra, hogy belekerüljenek a képbe. Ez nem megoldások kérdése volt.

Idaho hallotta magában első mentát-tanárának szavait: "Gyűjtsd össze a kérdéseidet ellensúlynak, aztán tedd az időleges adataidat a mérleg másik serpenyőjébe. A megoldások bármely szituáció egyensúlyát megbontják. Az egyensúlytalanságok mutatják meg azt, amit keresel."

Igen! A mentát-zsonglőrködés lényege az egyensúlytalanságok megteremtése érzékennyé tett kérdések segítségével.

Murbella mondott valamit előző este – mit is? Murbella ágyában feküdtek. Idaho emlékezett rá, hogy látta az időt a mennyezetre kivetítve: 9:47. És arra gondolt: Ez a kivetítés energiát fogyaszt.

Szinte érezte a hajó energiájának áramlását, az Időből kivágott hatalmas zárványt. Súrlódásmentes gépezetek hoznak létre egy olyan mimetikus jelenlétet, amit semmiféle műszer nem tud megkülönböztetni a természetes háttértől. Kivéve most, amikor alapállapotban volt, és a szemnek nem volt láthatatlan, csak a jövőbelátásnak.

Murbella ott volt mellette: egy másik energia; mindketten tudatában voltak annak az erőnek, ami próbálta egymáshoz rántani őket. Mekkora energia kell ennek a kölcsönös mágnes-hatásnak az elfojtásához! A szexuális vonzás pedig csak nőtt, csak nőtt, csak nőtt.

Murbella beszél. Igen, ez az. Furcsán önelemző. Új, Bene Gesserit-érettséggel közelíti meg a saját életét – magasabb szintű tudat és önbizalom fejlődött ki benne, nagy erőként.

Idaho mindig elszomorodott, valahányszor felismerte ezt a Bene Gesserit-átváltozást. Közelebb került az elválásunk napja.

De Murbella megszólalt: – Ő (Odrade volt ez az ő) állandóan azt kéri, hogy értékeljem az irántad érzett szerelmemet.

Idaho újrajátszotta magában az egész beszélgetést.

– Nálam is ugyanezzel próbálkozott.

– És te mit mondtál?

Odi et amo. Excrucior.

Murbella félkönyökre támaszkodott, és lenézett Idahóra. – Ez milyen nyelven van?

– Egy nagyon régi nyelven, amit valaha Leto miatt tanultam meg.

– Fordítsd le – Ellentmondást nem tűrő hang. A régi Tisztelet Matrónája-énje.

– Gyűlölöm és szeretem. És gyötrődöm.

– Tényleg gyűlölsz? – Hitetlenkedik.

– Az kötődik így meg, amit gyűlölök, nem az énem feletti uralom.

– Itthagynál, ha lehetne?

– Azt akarom, hogy a döntés pillanatról pillanatra újra felmerüljön. Irányítani akarom.

– Ez olyan játék, ahol az egyik darabot nem lehet mozgatni.

Itt van! Ezt mondta!

Idaho nem ujjongott ezen a felfedezésen, de mintha a szemei hirtelen hosszú álom után felnyíltak volna.

Olyan játék, ahol az egyik darabot nem lehet mozgatni. Játék. Idaho is így látta a nem-hajót, és azt, amit a Nővérek itt csináltak. De volt még más is ebben a beszélgetésében.

– Ez a hajó a mi különleges iskolánk – mondta Murbella.

Idaho ezzel csak egyetérthetett. A Nővérek támogatták az ő mentát-kapacitását, hogy megszűrje az adatokat és felhozza, ami nem ment át a szűrőn. Idaho érezte, hová vezethet ez, és ólmos félelem támadt benne.

"Megtisztítod az ideg-járatokat. Kizárod a figyelemelvonó tényezőket és a haszontalan elme-bolyongásokat."

Válaszaidat olyan veszedelmes módba irányítod vissza, amit minden mentátnak kerülnie kell. "Ott elveszítheted önmagadat."

A diákokat még el is vitték, hogy megnézzék azokat az ember-növényeket, a "bukott mentátokat", akiket azért tartottak életben, hogy demonstrálják a veszélyt.

Mégis milyen csábító. Lehet érezni az erőt ebben a módban. Semmi sincs rejtve. Minden ismert.

Ennek a félelemnek a közepén Murbella odafordult hozzá az ágyon, és Idaho érezte, hogy a szexuális feszültség már-már robbanásveszélyes.

Még ne. Még ne!

Egyikük még valami mást is mondott. Mit? Idaho a logika – mint a Nővérek indítékainak feltárására szolgáló eszköz – határain gondolkodott.

– Sokszor próbálod kielemezni őket? – kérdezte Murbella.

Hátborzongató volt, ahogy ezt csinálta, ahogy megfogta Idaho kimondatlan gondolatait. De Murbella tagadta, hogy olvasni tudna az elmékben. – Én csak benned olvasok, én gholám. Mert az enyém vagy, jól tudod.

– És vica verza.

– Milyen igaz – Ezt Murbella szinte gúnyosan mondta, mégis volt benne valami mélyebb, tekervényesebb.

Az emberi lélek bármilyen elemzése buktatót rejt, és Idaho ezt mondta: – Ha arra gondolunk, hogy te tudod, miért viselkedsz úgy, ahogy viselkedsz, akkor ez számtalan ürügyet ad neked a rendhagyó viselkedésre.

Ürügy a rendhagyó viselkedésre! Még egy darab ebben a mozaikban. Szélesebb a játék, de a zsetonok: a bűntudat és a felelősség.

Murbella hangja szinte tűnődő lett: – Gondolom, majdnem mindent meg tudsz magyarázni, ha valamilyen traumára vezeted vissza.

– Olyan dolgokat is, mint egész bolygók felégetése?

– Ebben van valami brutális önelhatarozás. Ő azt mondja, hogy az eltökélt döntések meghozatala erősíti a pszichét, és olyan identitás-érzést ad, amire stressz alatt hagyatkozni lehet. Egyetértesz ezzel, én mentátom?

– A mentát nem a tiéd – Nincs erő a hangjában.

Murbella nevetetett, és visszaesett a párnájára. – Tudod, mit akarnak tőlünk a Nővérek, én mentátom?

– A gyermekeinket.

– Ó, annál sokkal többet. Azt akarják, hogy önként részt vegyük az álmaikban.

A mozaik újabb darabja!

De egy Bene Gesseriten kívül ki ismerheti ezt az álmot? A Nővérek színésznők, akik mindig játszanak, és kevés valós dolgot mutatnak ki a maszkjuk mögül. A valódi személy falak mögött van, és szükség szerint adagolódik.

– Miért tartogatja azt a régi festményt? – kérdezte Murbella.

Idaho érezte, hogy megfeszülnek a hasizmai. Odrade hozott neki egy holofelvételt a képről, amit a hálókamrájában tart. Cordeville-i kunyhók, Vincent Van Gogh. Ebből az ágyból keltette ki valami boszorkányos éjszakai órán, majdnem egy hónapja.

– Azt kérdezted, hogyan őrzöm meg az emberségemet: tessék – Odrade odanyomta a holót Idaho álomittas szeme elé, Idaho felült és rámeredt a képre; próbálta megérteni. Mi lelte Odradét? Olyan izgatott a hangja.

Odrade ott hagyta a holót Idaho kezében, és felkapcsolta az összes fényt, amitől a szobában éles, közvetlen árnyékok keletkeztek: minden kissé mechanikus lett, ahogy azt egy nem-hajótól várni lehet. Hol van Murbella? Együtt feküdtek le.

Idaho a holóra koncentrált. A kép valamilyen megmagyarázhatatlan módon megérintette, mintha hozzákapcsolná Odradéhoz. Ezzel kötődik az emberséghez? A holo hideg volt a kezében. Odrade elvette tőle, és letette az éjjeliasztalkára, ahol Idaho tovább nézte, amíg Odrade egy széket nem talált és le nem ült Idaho feje mellé. Leül? Valami kényszeríti arra, hogy közel legyen Idahóhoz!

– Egy őrült festette a Régi Terráról – mondta Odrade, és közelebb tolta az arcát Idahóéhoz, miközben mindketten a képre meredtek. – Nézd csak meg! Egy rögzített emberi pillanat.

Egy tájképben? Igen, a mindenségit neki. Igaza. van.

Idaho a holóra bámult. Milyen csodálatos színek! De nem csak a színekről volt szó. A kép maga volt a teljesség.

– A legtöbb modern művész nevetne azon, ahogyan csinálta – mondta Odrade.

Miért nem tud csendben maradni, amíg nézi?

– Egy emberi lény volt a rögzítő – mondta Odrade. – Az emberi kéz, az emberi szem, az emberi lényeg fókuszálódott egyetlen ember tudatában, aki a határait próbálgatta.

A határokat próbálgatni! Újabb mozaik.

– Van Gogh mindezt a legprimitívebb anyagokkal és eszközökkel tette meg – Odrade majdnem úgy beszélt, mintha részeg lenne. – Olyan festékekkel, amiket egy barlangi ember is felismerne! Olyan szövetre, amit a saját kezével is készíthetett volna. Még az eszközeit is csinálhatta volna maga szőrből és fadarabokból.

Odrade megérintette a holo felszínét, az ujja árnyékot vetett a magas fákra. – A kulturális szint elmaradott volt a mi mércénk szerint, mégis mit hozott létre!

Idaho érezte, hogy most mondania kéne valamit, de nem jöttek a szájára a szavak. Hol van Murbella? Miért nincs itt?

Odrade visszahúzódott, és a következő szavai szülte beleégtek Idahóba.

– Ez a festmény azt mondja, hogy nem nyomhatod el a vadságot, az egyediséget, ami meg fog jelenni az emberek között, bármennyire próbáljuk is elkerülni.

Idaho elszakította magát a képtől, és Odrade száját nézte, ahogy beszél.

– Vincent elmondott nekünk valami fontosat a Szétszóródás-beli társainkról.

Ez a rég halott festő? A Szétszóródásról?

– Olyan dolgokat csináltak és csinálnak odakint, amit mi el sem tudunk képzelni. Vad dolgokat! Erre biztosíték a Szétszóródóttak hatalmas létszáma.

Murbella lépett be a szobába Odrade mögött, fehér köpenyben, mezítláb. A haja vizes volt a zuhanyozástól. Hát ezért tűnt el.

– Főtisztelendő Anya? – kérdezte Murbella álomittasan. Odrade a válla fölött szólt vissza, anélkül, hogy teljesen hátrafordult volna.

– A Tisztelet Matrónái azt hiszik, hogy előre láthatnak és irányíthatnak minden vadságot. Micsoda ostobaság. Még saját magukban sem tudják irányítani.

Murbella az ágy lábához ment, és kérdően meredt Idahóra. – Úgy látom, épp egy beszélgetés kellős közepébe csöppentem.

– Egyensúly: ez a kulcs – mondta Odrade. Idaho továbbra is a Főtisztelendő Anyára figyelt.

– Az emberek furcsa felületeken tudnak egyensúlyozni – szólt Odrade. – Még kiszámíthatatlanokon is. Ezt nevezik "ráhangolódásnak". A nagy muzsikusok ismerik. A szörfösök, akiket kiskoromban a Gammun láttam: ők is ismerték. Némelyik hullám megdob, de fel vagy készülve rá. Visszamászol, és újra nekimész.

Idaho valamilyen megmagyarázhatatlan okból egy másik dologra gondolt, amit Odradétól hallott: "Nekünk nincsenek padlás-raktáraink. Mi mindent reciklálunk."

Reciklálás. Ciklus. A kör részei. A mozaik részei.

Idaho véletlenszerűen vadászott, és tudta, hogy ez nem jó. Nem mentát-módszer. De ez a reciklálás – a Más Emlékek tehát nem padlásraktárak, hanem valami olyasmi, amire újrafelhasználásként gondolnak. Ez azt jelenti, hogy megváltoztatják és felújítják a múltjukat.

Ráhangolódás.

Különös hivatkozás olyasvalakitől, aki saját állítása szerint kerüli a zenét.

Amikor ez eszébe jutott, érzékelte a saját mentális mozaikját. Összevisszaság lett belőle. Semmi sem illett sehová. Véletlenszerű darabok, amik talán egyáltalán nem is egymáshoz valók.

Pedig azok!

A Főtisztelendő Anya hangja továbbvitte ezt az emléket. Tehát van még más is.

– Azok, akik ezt tudják, eljutnak a dolog szívéig – mondta Odrade. – Figyelmeztetnek, hogy nem gondolhatsz arra, amit csinálsz. Ez a kudarc biztos módja. Csak csinálni kell.

Ne gondolkozz. Csináld. Idaho anarchiát érzett. Odrade szavai visszavetették a nem-mentát forrásokhoz.

Bene Gesserit-fortély! Odrade szándékosan csinálta ezt, mert tudta, mi lesz a hatása. Hol az a vonzalom, amit Idaho időnként kisugárzani érzett Odradéból? Vajon érdekli annak a jóléte, akivel így bánik?

Mikor Odrade otthagyta őket (szinte észre sem vették a távozását), Murbella leült az ágyra, és elrendezgette a köpenyét a térdén.

Az emberek furcsa felületeken tudnak egyensúlyozni. Mozgás az elméjében: a mozaik darabjai próbálnak kapcsolatot találni.

Idaho új késztetést érzett az univerzumban. Az a két ember a víziójából? Ők is részei voltak. Idaho ezt anélkül tudta, hogy képes lett volna megmondani, miért tudja. Mit is állít a Bene Gesserit? "Módosítjuk a régi szokásokat és a régi hiedelmeket."

– Nézz rám! – mondta Murbella.

A Hang? Nem egészen, de Idaho most már biztos volt benne, hogy Murbella már próbálkozott vele, és nem szólt, hogy erre a boszorkányságra tanítják.

Idaho látta az idegenszerű tekintetet azokban a zöld szemekben, ami elárulta, hogy Murbella régi társaira gondol.

– Sose akarj okosabb lenni a Bene Gesseritnél, Duncan.

A komszemeknek beszél?

Idaho nem lehetett biztos ebben. Mostanában a zöld szemek mögött rejtőző intelligencia érdekelte. Érezte, ahogy dagad, mintha Murbella tanárai egy luftballont fújnának, és Murbella értelme úgy nőtt, ahogy a méhe tágult a benne növekvő élettel.

A Hang! Mit csinálnak ezek Murbellával?

Ez ostoba kérdés volt. Idaho tudta, mit csinálnak. Elveszik tőle, Nővért csinálnak belőle. Már nem a szerelmem, az én csodás Murbellám. Tisztelendő Anya, aki távoli számítással tesz mindent. Boszorkány. Ki tudna szeretni egy boszorkányt?

Én. És mindig is szeretni fogom.

– A vak oldaladnál fognak meg, hogy a saját céljaikra használjanak fel – mondta Idaho.

Látta, hogy a szavai célba találnak. Murbella ráébredt erre a csapdára. A Bene Gesserit olyan átkozottul okos! Belecsalták Murbellát a csapdájukba, megvillantottak előtte dolgokat, amelyek épp oly vonzóak voltak, mint az az erő, ami Duncanhez kötötte őt. Ez csak dühítő felfedezés lehet egy Tisztelet Matrónája számára.

Mi ejtünk csapdába másokat! Nem ők minket!

Pedig a Bene Gesserit éppen ezt tette. Ők más kategóriába esnek. Majdnem Nővérek. Miért is tagadnád? És Murbellának kellettek a képességeik. Ki akart jutni ebből a próbaidőből a teljes oktatásba, amit a hajó falain túl érzett. Hát nem tudja, miért tartják még mindig próbaidőn?

Mert tudják, hogy még mindig vergődik a csapdájukban.

Murbella levetette a köpenyét, és bemászott Idaho mellé az ágyba. Nem ért hozzá, de megtartotta azt a fegyveres közelség-érzetet a testük között.

– Eredetileg azt akarták, hogy irányítsam nekik Sheeanát – mondta Idaho.

– Ahogy engem is irányítasz?

– Hát irányítalak?

– Néha olyan vagy, mint egy komikus, Duncan.

– Ha nem tudok nevetni magamon, akkor tényleg elvesztem.

– Nevetsz a színlelt humoron is?

– Azon csak igazán – Idaho odafordult Murbellához, és a tenyerébe fogta a lány bal mellét. Érezte, ahogy a bimbó megkeményedik a kezében. – Tudtad, hogy engem sohasem választottak el?

– Soha egyetlen...

– Egyszer sem.

– Gondolhattam volna – Futó mosoly suhant át Murbella ajkán, és hirtelen mindketten elnevették magukat, és ellenállhatatlanul összeölelkeztek. Aztán Murbella azt mondta: – Átkozott, átkozott, átkozott.

– Ki átkozott? – kérdezte Idaho, amikor a nevetés alábbhagyott, és elhúzódtak egymástól, hogy tudatosan őrizzék a távolságot.

– Nem ki, hanem mi. Átkozott sors!

– Szerintem a sors nem törődik ezzel.

– Én szeretlek téged, és ezt nem lenne szabad, ha Tisztelendő Anya akarok lenni.

Idaho utálta ezeket az önsajnálatra hajló kiruccanásokat. Akkor vicceljünk! – Te soha semminek nem voltál megfelelő – Megmasszírozta Murbella domborodó hasát.

– De megfelelő vagyok!

– Ezt a szót kihagyták belőled, amikor csináltak.

Murbella eltolta Idaho kezét, és felült. – A Tisztelendő Anyáknak nem szabad szeretniük.

– Tudom – Látszott rajtam a félelem?

De Murbellát túlságosan lefoglalták a saját aggodalmai. – Ha eljutok a Fűszeragóniáig...

– Szerelmem! Nekem egyáltalán nem tetszik, hogy bármiféle módon kapcsolatba kerülsz bármiféle agóniával.

– Hogyan kerülhetném el? Már rajta vagyok a lejtőn. Nemsokára már nagyon gyorsan fogok csúszni.

Szeretett volna elfordulni, de Idaho szemei fogvatartották.

– Tényleg, Duncan. Érzem. Egy kicsit olyan ez, mint a terhesség. Van egy pont, ami után már túl veszélyes megszakítani. Kénytelen vagy végigcsinálni.

– Tehát szeretjük egymást! – Átkényszeríteni a gondolatait egyik veszélyről a másikra.

– És ők tiltják ezt.

Idaho felnézett a komszemekre. – A házőrzők figyelnek minket, és fogaik is vannak.

Tudom. Most is éppen nekik beszélek. Az irántad érezett szerelmem nem hiba. Az ő hidegségük a hiba. Épp olyanok, mint a Tisztelet Matrónái!

Valami elfátyolozta Murbella szemét, amikor Duncanre nézett. – Milyen furcsán néztél akkor – Idaho felismerte a Tisztelendő Anyát, aki lehet belőle.

Kanyarodj el ettől a gondolattól!

Néha eltérítette Murbellát az, amikor Idaho emlékezetének furcsaságára gondolt. Murbella úgy gondolta, hogy előző életei Idahót némiképp a Tisztelendő Anyákhoz teszik hasonlóvá.

– Olyan sokszor haltam már meg.

– Emlékszel rá? – Mindig ugyanaz a kérdés.

Idaho megrázta a fejét. Semmi többet nem mert mondani, nehogy a házőrzők kihámozzanak belőle valamit.

A halálok és újraéledések nem tartoznak rájuk.

Unalmasak lesznek, ha ismételgetik. Idaho néha még azzal sem törődött, hogy elrakja őket a titkos adathalmazába. Nem... itt az egyedi találkozásokról volt szó más emberekkel, a felismerések hosszú gyűjteménye.

Sheeana azt állította, hogy éppen ezt akarja tőle. "A bensőséges mindennapi dolgok. Ez kell a művészeknek."

Sheeana nem tudta, mit kér. Ezek az élő találkozások mind új értelmet alkottak. Mintázatokat a mintázatokon belül. Aprócska dolgok tettek szert olyan megrendítő fontosságra, hogy Idaho senkivel sem akarta megosztani őket... még Murbellával sem.

Egy kéz érintése a karomon. Egy gyermek nevető arca. Csillogás egy támadó szemében.

Világi dolgok, számolatlanul. Egy ismerős hang mondja: "Én csak fel akarom tenni a lábam valahová ma este, és le akarok dőlni. Ne kérd, hogy mozduljak."

Minden Idaho része lett. Beépült a jellemébe. Az élet kibonthatatlanul megkötötte, és Idaho ezt senkinek sem tudta elmagyarázni.

Murbella nem nézett rá. – Sok nő lehetett az életeidben.

– Sosem számoltam.

– Szeretted őket?

– Ők már rég halottak, Murbella. Csak annyit ígérhetek, hogy nincsenek féltékeny szellemek a múltamban.

Murbella kioltotta a parázsgömböket. Idaho lehunyta a szemét, és érezte, hogyan öleli körül a sötétség, miközben Murbella odakúszik hozzá. Idaho szorosan átfogta őt, mert tudta, hogy Murbellának erre van szüksége, de az elméje a maga útját járta.

Egy régi emlék előhozta az egyik mentát-tanár mondását: "A legnagyobb összeillés is széteshet egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt. A mentátnak örömmel kell tekintenie az ilyen pillanatokra.

Idaho nem érzett örömet.

Azok az egymásutáni életek a mentát-illeszkedések megcsúfolásaként. Egy mentát minden pillanatban frissen tekint univerzumára. Semmi sem új, semmi sem régi, semmi sincs régi dolgokba ragadna, semmi sem igazán ismert. Te a háló vagy, és csak azért kellesz, hogy megvizsgáld a fogást.

Mi akadt fenn? Milyen finom szemű hálót használtam ennél a merítésnél?

Ez volt a mentát-hozzáállás. De a Tleilax semmiképpen nem építhette be az összes ghola-Idaho sejtet az újrateremtésekor. Kell lennie hézagoknak a sejtjei egymásutáni gyűjteményében. Már sokat meg is talált ezek közül.

De az emlékezetemben nincsenek hézagok. Mindegyikükre emlékszem.

Egy hálózat volt, amit az Időn kívül huzagoltak össze. Így láthatom azokat az embereket a víziómban... a hálót. Ez volt az egyetlen magyarázat, amit mentát-tudatossága nyújtani tudott, és ha a Nővérek ezt sejtik, akkor nagyon megijedhettek. Bárhogy is tagadja, azt fogják mondani: "Új Kwisatz Haderach! Öljétek meg!"

Tehát magadért dolgozz, mentát!

Idaho tudta, hogy meg van már a legtöbb mozaik-darab, de még mindig nem álltak össze abban az Ohó! kérdésegyüttesben, amit a mentátok szerettek.

Olyan játék, ahol az egyik darabot nem lehet mozgatni.

Ürügy a rendhagyó viselkedésre.

"Azt akarják, hogy önként vegyünk részt az álmaikban."

Próbálgatni a határokat!

Az emberek furcsa felszíneken tudnak egyensúlyozni.

Hangolódj rá. Ne gondolkozz. Csináld.

A legjobb művészet kényszerítő erővel utánozza az életet. Ha álmot utánoz, akkor az az élet álma. Máskülönben nincs olyan hely, ahová kapcsolódhatunk. A csatlakozónk nem illeszkedik.

Darwi Odrade

Dél felé utaztukban a kora délutáni sivatagban Odrade úgy látta, hogy a táj nyugtalanítóan megváltozott három hónappal ezelőtti utolsó ellenőrzőkörútja óta. Igazolva látta önmagát, amiért felszíni járművet választott. A portól védő vastag plaz-ablakok több részletet mutattak ezen a szinten.

Sokkal szárazabb minden.

Odrade közvetlen környezet egy viszonylag könnyű kocsiban utazott – mindössze tizenöt ember, a vezetővel együtt. Szuszpenzorok és kifinomult rakétahajtóművek működtek, amikor nem voltak talaj-módban. Simán megtettek háromszáz klikket egy óra alatt. A kíséret (a túlbuzgó Tamalane túl nagyra szervezte) egy buszban utazott, amiben váltóruhák, élelmiszer és innivaló is volt az útközbeni megállásokhoz.

Streggi, aki Odrade mellett ült, a vezető mögött, azt mondta: – Nem kéne egy kis esőt kérnünk ide, Főtisztelendő Anya?

Odrade szája elkeskenyedett. A hallgatás volt a legjobb válasz.

Későn indultak. Már mindnyájan összegyűltek a rakodódokkoknál, és készen álltak az útra, amikor üzenet érkezett Bellondától. Újabb katasztrófajelentés tartott számot a Főtisztelendő Anya személyes figyelmére, még az utolsó pillanatban is!

Ez azon alkalmak egyike volt, amikor Odrade úgy érezte, hogy egyetlen lehetséges szerepe a hivatalos értelmezőé. Menj a színpad szélére, és mondd el nekik, mit jelent ez: "Nővérek, ma tudtuk meg, hogy a Tisztelet Matrónái négy újabb bolygónkat semmisítették meg. Ennyivel is kisebbek lettünk."

Már csak tizenkét bolygó van (a Buzzellel együtt), és az arctalan vadász a fejszével ennyivel közelebb került.

Odrade érezte az alatta ásító szakadékot.

Bellondának meghagyta, hogy ezt az utolsó rossz hírt tartogassa egy alkalmasabb pillanatra.

Odrade kinézett az ablakon. Mi lehet alkalmas pillanat egy ilyen hírhez?

Alig több mint három órája haladtak dél felé. Az égetővel csillogóra olvasztott út zöld folyóként húzódott előttük. Ez az út paratölgyes domboldalak közt vezetett a hegygericektől elzárt láthatárig. A tölgyek szabálytalanabbul, rendezetlenebb csoportokban nőhettek, mint a gyümölcsfák. Kanyargós sorokban kúsztak fel a domboldalra. Az eredeti ültetvényt létező körvonalakhoz igazították, fél-teraszokhoz, amelyeket most hosszú, barna fű fedett.

– Szarvasgombát termesztünk itt – mondta Odrade. Stregginek voltak még rossz hírei. – Én úgy tudom, hogy a szarvasgombák veszélybe kerültek, Főtisztelendő Anya. Nincs elég eső.

Nem lesz több szarvasgomba? Odrade arra gondolt, hogy mindjárt odahív egy kommunikációs tanoncot hátulról, és megkérdezi az Időjárásiakat, hogy lehet-e segíteni ezen a szárazságon?

Visszanézett a többikere. Három sor, mindegyik sorban négy ember, annak a specialistái, hogy kiterjesszék az ő megfigyelőképességét, és végrehajtsák a parancsait. És az a busz, ami utánuk jön! Az egyik nagyobb ilyen jellegű jármű a Káptalanházból. Harminc méter hosszú legalább. És tele van emberrel! Kavarog a por rajta és körülötte.

Tamalane ott hátul utazott Odrade parancsára. A Főtisztelendő Anya ingerlékeny, ha felbosszantják, mindenki erre gondolt. Tam túl sok embert hozott, de Odrade túl későn jött rá erre ahhoz, hogy változtatni lehessen rajta.

– Ez nem ellenőrzés, hanem valóságos invázió! – Kövesd a vezetésemet, Tam. Egy kis politikai dráma. Megkönnyíti az átmenetet.

Odrade visszafordította a figyelmét a vezetőre, aki az egyetlen férfi volt az egész kocsiban. Clairby, egy savanyú kis szállítási szakember. Megnyúlt arc, színe a frissen megforgatott nedves földé. Ő volt Odrade kedvenc sofőré. Gyorsan, biztonságosan vezetett, és vigyázott arra, hogy mit bír el a gépe.

Felértek egy dombra. A paratölgyek megritkultak, és kezdtek gyümölcsfák feltünedezni a lakott hely előfutaraiként.

Csodálatosak ebben a fényben, gondolta Odrade. Alacsony, fehérfalú épületek, narancsszín palás tetők. Boltív árnyéka vetült a bevezetőutcára a lejtő alján, mögötte vonal: a helyi igazgatási irodák magas központi épülete.

Ez a látvány megnyugtatta Odradét. A település mintha izzott volna a távolból, a környező gyümölcsösök páraködében. Az ágak még csupaszak voltak itt fent, ebben a tél-övben, de biztosan képesek még legalább egyszer termést hozni.

A Nővérek megkívánnak egy bizonyos fokú szépséget a környezetüktől, emlékeztette magát Odrade. Egy kis kényeztetést, ami támogatta az érzékeket anélkül, hogy elvett volna a gyomor szükségleteiből. A kényelem elképzelhető... de nem lehet túl sok!

Valaki azt mondta Odrade mögött: – Szerintem némelyik fa itt már kezd kihajtani.

Odrade jobban megnézte őket. Igen! Apró zöld foltok látszanak a sötét ágakon. A tél kimaradt itt. Az Időjárásszabályozás, miközben az évszakok változtatásával küszködött, nem kerülhette el az időnkénti hibákat. A terjedő sivatag túl korán emelte meg a hőmérsékletet itt: furcsa meleg foltok jöttek létre, melyek következtében a növények akkor kezdtek leveledzeni vagy virágozni, amikor egy hirtelen fagy még bármikor elkaphatta őket. A növények elhalása egyre gyakoribb jelenség lett.

Egy Tereptanácsadó előkotorta az "indián nyár" ősi kifejezését abban a jelentésében, melynek illusztrációja teljes virágba borult, havas gyümölcsöst mutatott. Odrade akkor úgy érezte, hogy az emlékeiben megmozdul valami a tanácsadó szavaira.

Indián nyár. Milyen találó!

Tanácsosai, akik szintén látták bolygójuk küzdelmét, a nem helyénvaló meleg sarkában járó kegyetlen hideg metaforáját látták ebben; a meleg idő váratlan feltámadását, olyan időt, amikor a fosztogatók gyötörhetik szomszédaikat.

Odradénak az emlék eszébe juttatta a vadász fejszéjét. Milyen hamar ér utol? Nem merte kutatni a választ. Én nem vagyok Kwisatz Haderach!

Odrade meg sem fordult, úgy mondta Stregginek: Voltál már itt, Pondrille-ben?

– Nem ez volt a jelölt-központom, Főtisztelendő Anya, gondolom, hasonló hozzá.

Igen, ezek a települések mind egyformák: javarészt alacsony épületek kertek és gyümölcsösök között, különleges képzési központok. Ez szűrőrendszer volt a majdani Nővéreknek, melynek hálószemei egyre apróbbak lettek, ahogy valaki közelebb jutott a Központihoz.

A Pondrille-hez hasonló települések némelyike arra koncentrált, hogy megkeményítse a gondjaira bízottakat. Hosszú órákig tartó kemény fizikai munkát végeztettek minden nap az itteni nőkkel. A földben turkáló, gyümölcsfoltos kezek ritkán tiltakoznak később a piszkos munka ellen.

Most, hogy maguk mögött hagyták a port, Clairby kinyitotta az ablakokat. Csak úgy ömlik be a hőség! Mit művelnek az Időjárásiak?

Pondrille szélén két épület összeért az utca fölött, amolyan alagutat alkotva. Csak egy kapurostély hiányzik, és máris itt egy kapu az űrkorszak előtti történelemből, gondolta Odrade. A páncélos lovagok még ezt a poros hőséget sem találnák szokatlannak. A kapu plazkőből készült, ami szemre épp olyan volt, mint a kő. A fenti komszem-nyílások mögött bizonyára őrök ültek.

A hosszú, árnyas bejáró tiszta volt. A Bene Gesserit településeken a legritkább esetben volt büdös. Nem voltak nyomortelepek. Alig lehetett nyomorékokat látni. Sok volt az egészséges test. Jó vezetés gondoskodott arról, hogy az egészséges lakosság boldog legyen.

Azért nekünk is megvannak a magunk nyomorékjai. És nem mindegyik testi nyomorék.

Clairby közvetlenül az alagút vége előtt állt meg. Tamalane busza is mögéjük kanyarodott.

Odrade remélte, hogy a bejáró alagútjában hűvös lesz, a természet tréfájából azonban valóságos kemence volt itt. Odrade örült, hogy kimehet a főtér fényébe, ahol a testén kiütköző veríték néhány pillanatnyi enyhülést adott neki.

A megkönnyebbülés illúziója azonban hirtelen tovatűnt, és a nap perzselni kezdte a fejét és a vállát. Kénytelen volt anyagcsere-módosításhoz folyamodni, hogy alkalmazkodjon a testhőmérséklete.

Víz csobogott csillogó gyűrűkkel a főtéren: olyan gondatlanság ez, amiknek hamar véget kell bevetni.

Most hagyd ezt. Fő a morál!

Odrade hallotta, hogy a kíséret megy utána, és elhangzottak a szokásos nyögések is, amiért "ilyen sokáig kell egy helyben ülni". Üdvözlőküldöttség jelent meg a tér túlsó oldalán. Odrade felismerte köztük Tsimpayt, Pondrille vezetőjét, egy teherautóban.

A Főtisztelendő Anya kísérői a szökőkút kék burkolólapjaira léptek – Streggi kivételével, aki Odrade mellett állt. Tamalane csoportjának figyelmét is felkeltette a fröcskölő víz. Egy ilyen ősi emberi álomnak nem lehet minden kis darabját teljesen eltüntetni, gondolta Odrade.

Termékeny földek és nyílt víz – tiszta, iható víz, amibe belemárthatod az arcodat szomjoltó megkönnyebbülésedben.

A csapat némelyik tagja csakugyan ezt is tette a szökőkútnál. Arcuk csillogott a vízcseppektől.

A pondrille-i delegáció megállt mellettük. Tsimpay három másik Tisztelendő Anyát hozott magával, és öt idősebb tanoncot.

A tanoncok már mind közel állnak az Agóniához, figyelte meg Odrade. Tekintetük egyenességében látszik a megpróbáltatás tudata.