/ Language: Hungary / Genre:antique

Dűne Messiása

Frank Herbert


NNCL589-3B3v2.1

Frank Herbert

Dűne Messiása

Walhalla Páholy

BUDAPEST 1992

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Frank Herbert

Dune Messiah

Ace Books, New York, 1987

Copyri ght © 1969 by Frank Herbert

Fordította Gáspár András

A versbetéteket fordította Szalkai László

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát.

All rights reserved!

A címlapon Zsilvölgyi Csaba festménye

Tipográfia Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés Deierl András

Hungarian translation © 1992 Gáspár András és Szalkai László

Hungarian edition ©1992 Walhalla BT.

ISBN 963 7632 03 4

WP-SF 030592-25.36.31-4

A kötet kizárólagos terjesztője a King Könyvkiadó és Kereskedelmi BT.

1041 Budapest, Latabár Kálmán u. 1.

Kiadja a Walhalla Páholy. Felelős kiadó: Novák Csanád kiadóvezető. Korrektor: NWAI rendszer. Offszetreprodukció: Zrínyi nyomda. Szedés, tördelés: Thalamus Tipográfiai Stúdió. A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte. Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató.

Terjedelem 21 ív

Készült Debrecenben az 1992. évben

*

Siralomházi beszélgetés az ixi Bronsóval (részlet)

Kérdés: Mi indított arra, hogy épp ilyen aspektusból vizsgáld Muad'dib tevékenységét?

Válasz: Miért kellene felelnem a kérdéseidre?

K: Mert megörökítem szavaidat.

V: Ó! Micsoda ajánlat egy történésznek!

K: Hajlasz tehát az együttműködésre?

V: Miért ne? De megmondom előre: sosem fogod megérteni, mi ihlette történeti analízisemet. Soha. Nektek papoknak túl sok a vesztenivalótok ahhoz, semhogy…

K: Tégy próbát velem?

V: Próbát tegyek veled? Nos hát… miért is ne? A sekélyesség lesz a végzetem, e bolygó, Dűne lakóinak sekélyessége. Szántszándékkal mondok Dűnét Arrakis helyett. A történészek szemében Dűne csupán sivatag, a fremenek hazája. Analíziseik kiindulópontja a hagyomány, a vízfegyelem, no meg a tény, hogy a fremenek félnomád életmódot folytatnak, s cirkoruhát viselnek, mely visszatartja testük nedvességének javát.

K: Hát nem igazak-é mindezen dolgok?

V: Felszínes igazságok csupán. A felszín alatt lappangó tények nem hagyhatók figyelmen kívül. Ez olyan lenne… mintha szülőbolygóm, Ix leírására törekednénk, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy világunk a rendszer kilencedik planétája, innét kapta nevét. Nem, nem! Nem elég, ha Dűnét a könyörtelen viharok hazájának tekintjük. Nem elég, ha csupán jelezzük a veszélyt, melyet a hatalmas homokférgek jelentenek…

K: De hisz e tényezők határozzák meg Arrakis lakóinak személyiségét!

V: Meghatározók, azt mondod? Valóban. Ám egyoldalú, szemlélet kialakulásához vezetnek, s talán így is kell lennie, hisz Dűne korántsem sokoldalú bolygó: egyetlen terméke, egyetlen értéke a fűszer, a melanzs.

K: Igen. Halljuk most véleményedet a Szent Fűszerről!

V: Még hogy szent! Épp olyan, mint a többi "szentség": áldás és átok egyszerre. Meghosszabbítja az életet, jövőbelátó képességgel ruházza fel fogyasztóját, ám közben a rabjává teszi, s meg is jelöli, ahogy téged megjelölt: tiszta kékké válik tőle a szem. A szem, a látás szerve kontraszt nélkülivé lesz, nem csoda, hogy gazdája nem lát mást, mint amit látni akar.

K: Ezek az eretnek nézetek juttattak ide!

V: Ti, papok juttattatok ide. Társaitokhoz hasonlóan hamar rákaptatok, hogy az igazságot eretnekségnek bélyegezzétek.

K: Azért vagy itt, mert azt merészelted állítani, hogy Paul Atreides sokat veszített emberségéből, mielőtt Muad'dibbé lett.

V: Kétségbevonhatatlan tény, akár az, hogy apját is elveszítette itt a Harkonnenekkel vívott háborúban. Itt van azután Duncan Idaho halála, azé a férfié, aki feláldozta magát, hogy Paul és Lady Jessica elmenekülhessen.

K: A szavaidban lappangó cinizmus nem kerüli el figyelmemet.

V: Cinizmus! Semmi kétségem afelől, hogy ez a szemetekben nagyobb bűn még az eretnekségnél is. Én azonban nem tekintem magam cinikusnak. Megfigyelő, elemző vagyok csupán. Paul igazi bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor terhes anyjával a sivatagba menekült. Lady Jessica persze, noha terhet jelentett, végül a hasznára vált.

K: Az a baj veletek, történészekkel, hogy nem ismertek mértéket semmiben. Elismered a szentséges Muad'dib bátorságát, de cinikus kommentárokra ragadtatod magad tetteivel kapcsolatban. Nem csoda, hogy még a Bene Gesseritek sem vállalnak közösséget veled!

V: Ti, papok előszeretettel helyezkedtek közös platformra a Bene Gesserit nővérekkel. Jól palástolják valódi céljaikat ők is, akárcsak ti: ez az egyetlen esélyetek a túlélésre. A Bene Gesserritek azonban nem tagadhatják, hogy ők képezték ki Lady Jessicát. Jessica azután az ő módszereikkel oktatta fiát. A bűnöm annyi, hogy nem elszigetelt jelenségként vizsgáltam e folyamatot, hanem igyekeztem összefüggésbe hozni mentális képességeikkel és genetikus programjukkal. Aligha kell felhívnom figyelmedet a tényre, miszerint a nővérek messiásukat remélték megtalálni Muad'dibben; hogy az ő kwisatz haderachuk volt, mielőtt a ti prófétátok lett.

K: Ha voltak is kétségeim halálos ítéleted jogosságával kapcsolatban, mostanra eloszlattad őket.

V: Csak egyszer ölhettek meg.

K: Van különbség halál és halál között.

V: Csak vigyázzatok, nehogy mártír váljék belőlem! Nem hinném, hogy Muad'dib… Mondd csak, tisztában van Muad'dib azzal, mit műveltek ti ezekben a tömlöcökben?

K: Nem zavarjuk efféle problémákkal a Szent Család nyugalmát.

V: (nevet) Ezért harcolt hát Paul Atreides, hogy jónak találtassék a fremenek között! Ezért tanulta meg irányítani a homokférget! Hibáztam, mikor válaszoltam kérdéseidre.

K: Én mégis megtartom ígéretemet, és megörökítem szavaidat.

V: Csakugyan? Akkor figyelj jól, te degenerált fremen, te pap, aki nem ismersz istent magadon kívül! Sok mindenért kell felelnetek. Paul egy fremen szertartás keretében vette magához az első nagy adag fűszert, ez tette őt képessé arra, hogy előre lássa a jövendőt. Ugyancsak egy fremen melanzs-szertartás következtében ébredt öntudatra Lady Jessica méhében a még meg sem született Alia. El tudod képzelni, micsoda terhet jelentett számára anyjának emlékeivel, tudásával a világra jönni? A megerőszakolás sem lehetett volna szörnyűbb trauma!

K: A Szent Fűszer nélkül Muad'dib nem válhatott volna a fremenek vezérévé. Szent Tapasztalása nélkül Alia nem volna Alia.

V: Nem volnál pap, ha nem lennél fremen módra vakbuzgó és könyörtelen. Ó, ismerlek én titeket! Azt hiszitek, Muad'dib a tiétek, csak mert Chanival hál, és átvette szokásaitokat. Csakhogy Atreidesnek született, és Bene Gesserit-módszerekkel nevelték. Számotokra ismeretlen módszerekkel. Új szervezetet hozott létre köztetek, célt kaptatok tőle. Megígérte, hogy vízben gazdag paradicsommá változtatja e sivatagvilágot. S miközben efféle víziókkal álomba ringatta a fremeneket, megfosztott benneteket ártatlanságotoktól!

K: Az ilyen eretnek kijelentések mit sem változtatnak a tényen, hogy Dűne ökológiájának átformálása jó ütemben folyik.

V: Én pedig azzal követtem el eretnekséget, hogy feltártam eme átalakítás előzményeit és következményeit. Az arrakeeni mezőn vívott ütközet bebizonyította, hogy a fremenek képesek legyőzni a császári sardaukarokat, de mi egyebet bizonyított még? Mikor a Corrino-család csillagközi birodalma Muad'dib uralta Adrian birodalom lett, mi változott még? A Dzsihadotok csak tizenkét évig tartott, de micsoda lecke volt! A birodalom lakói világosan láthatják, mire szolgált az úgynevezett házasság, mely Muad'dibet Irulan hercegnőhöz fűzi…

K: Csalárdsággal merészeled vádolni Muad'dibet?

V: Megölhettek érte, ez mégsem eretnekség. A hercegnő párja lett csak, társa nem. Chani, a drágalátos kis fremen vele osztja meg az ágyát. Tudja ezt mindenki. Irulan a trón kulcsa volt csupán, semmi más.

K: Nyilvánvaló, miért tekintik eszmei kiindulópontjuknak történeti analízisedet a Muad'dib ellen lázadók.

V: Nem győzködlek; tudom. Az összeesküvés gondolata azonban már jóval tanulmányom megjelenése előtt megfogant. Eszmei alapját császárotok tizenkét esztendeig tartó "Szent Háborúja" teremtette meg. Ez szorította együttműködésre Paul és az Atreidesek ellenségeit, ez szolgáltatott okot a Muad'dib elveszejtésére irányuló konspirációra.

*

A mentát császár, Paul Muad'dib, s húga, Alia alakját oly sok mítosz övezi, hogy fátyluk mögött alig látni a történeti személyeket. Ám nem szabad elfelejtenünk: igenis élt egykor egy Paul Atreides nevű férfi, s egy Alia nevű nő. Jól meghatározható helyet foglaltak el térben és időben. S bár látnoki hatalmuk segítségével felülemelkedhettek a tér és az idő szokásos korlátain, az emberfajból származtak mindketten. Valós események részeseivé váltak, melyek mély nyomokat hagytak bennük s az univerzumban egyaránt. Hogy megértsük őket, tudnunk kell: katasztrófájuk az egész emberi nem katasztrófája volt. E művet tehát nem Muad'dibnek vagy húgának, hanem örököseiknek – valamennyiünknek, ajánljuk.

Dedikáció Muad'dib Útmutatásaihoz; a Mahdi Szellemkultusz Tabla Memoriumáról

Muad'dib császár uralkodása alatt több történész tevékenykedett, mint az emberi nem históriájának bármely más korszakában. Zömük egy nézőpontból, szektás módon vizsgálta a kérdéseket, ám ez is elmond valamit az emberről, aki ily számos világon ily szélsőséges indulatokat korbácsolt fel. Megvolt benne minden, ami egy történelmi alakhoz szükséges; idealizált ideál vált belőle. E férfi, az ősi Nemes Családok egyikének sarja, Paul Atreides teljes körű prana-bindu kiképzést kapott anyjától, a Bene Gesserit Lady Jessicától, minek következtében parancsolni tudott izmainak, idegeinek egyaránt. Ezen felül mentát volt, olyan intellektus, akinek képességei felülmúlták a régiek által használt – s a Butleri Dzsihad után betiltott – gondolkodógépekét.

Mindenekfelett azonban ő volt a kwisatz haderach, akit a Bene Gesserit embernemesítő programja ezer és ezer nemzedéken át előállítani igyekezett.

A kwisatz haderach, aki "egyszerre számos helyen lehet", a próféta, akinek segítségével a Bene Gesserit az emberiség további sorsát irányítani remélte, Muad'dib császárrá lett, és érdekházasságot kötött a legyőzött padisah-császár egyik leányával.

Micsoda paradoxon! E pillanatban benne rejlett a bukás – mindazok, akik más történeti munkákat olvasván ismerik a száraz tényekét, már tudjak ezt. Muad'dib vad fremenjei segítségével megdöntötte IV. Shaddam uralmát. Felmorzsolta a sardaukar légiókat, a Nemes Házak szövetséges haderejét, a Harkonnenekét, s azokat a zsoldosegységeket, melyeket ellenfelei a Landsraad Nagytanácsa által megszavazott pénzen fogadtak. Térdre kényszerítette az Űrligát, s húgát, Aliát tette meg az Impérium legfőbb vallási vezetőjévé. Ezt a posztot a Bene Gesserit jó ideje a magáénak érezte.

Paul végbevitte mindezt, sőt, be sem érte ennyivel.

Kvizarát misszionáriusai vallásháborút indítottak. A Dzsihad alig tizenkét standard évig tartott, ám mire e gyarmatosítási hullám elvonult, Paul Muad'dib uralta az emberlakta világegyetem legnagyobb részét.

Azért juthatott el idáig, mert az Arrakis – ismertebb nevén Dűne – bolygó megkaparintásával monopóliumot szerzett a hatalom voltaképpeni kulcsára, a melanzsnak nevezett fűszerre, az életadó méregre.

Íme az eszményített történelem újabb összetevője: a matéria, melynek segítségével legyőzhető a távolság és az idő. A fűszer nélkül a Tisztelendő Anyák többé nem lettek volna képesek megfigyelni és irányítani az emberek cselekedeteit. Fűszer nélkül a Liga navigátorai többé nem lettek volna képesek irányítani űrhajóikat. Fűszerelvonás esetén az Impérium milliárd és milliárd polgárára várt volna halál.

A melanzs nélkül maga Paul Muad'dib sem jövendölhetett volna többé.

Mindannyian tudjuk, hogy e teljhatalom magában rejtette a kudarc ígéretét. Erre egy magyarázat létezik mindössze: a tökéletesen pontos előrelátás csakis végzetes lehet.

Egyes történészek azt a nézetet vallják, hogy Muad'dibet összeesküvők – a Liga, a Bene Gesserit és a Bene Tleilax amoralista Arctáncoltatói – győzték le. Mások nem késnek rámutatni, hogy udvarában csak úgy nyüzsögtek a kémek. Megemlítik, hogy a Dűne-Tarot elbizonytalanította Muad'dib jövőbe látó képességét. Néhányan kifejtik: Muad'dib rákényszerült, hogy elfogadja egy halálból visszahozott lény, egy ghola szolgálatait, egy gholáét, akit az elpusztítására kondicionáltak. Fontos azonban megjegyezni, hogy e ghola Duncan Idaho, az Atreidesek hadnagya volt, aki az ifjú Paul védelmében áldozta életét.

A legnagyobb jelentőséget mégis a Korba vezette Kvizarát Kabal árulásának tulajdonítják. Pontról pontra ismertetik velünk Korba tervét, aki mártírt akart kreálni Muad'dibből olymódon, hogy a császár haláláért Chanit, a fremen ágyast tehesse felelőssé.

De magyarázza-e ez mindazon tényeket, melyeket a történelem tart elénk? Semmiképp. Csak akkor mérhetjük fel az uralkodó szörnyű hatalmának jelentőségét, ha belátjuk: végzetét maga az előrelátás okozta.

Remélem, az utánunk jövő történészek okulnak majd e felvilágosításból.

Ixi Bronso: Muad'dib munkásságának történeti analízise (részlet)

*

Nincs igazi különbség isten és ember között; szinte észrevétlenül olvad egyik a másikba.

Muad'dib közmondásai.

Noha gyilkos tervet kiforralandó érkezett, Scytale, a tleilaxi Arctáncoltató gondolatai minduntalan elkalandoztak: együttérzett majdani áldozatával.

Bánom, hogy halált és nyomorúságot kell okoznom Muad'dibnek – tűnődött.

Ezt az ellágyulást gonddal titkolta összeesküvő társai elől. Tisztában volt vele, hogy könnyebben tud azonosulni ellenfelével, mint szövetségeseivel – ez amúgy jellemző volt a tleilaxiakra.

Scytale némán, a többiektől elhúzódva álldogált. Már jó ideje a lelki mérgekről folyt a szó. A felek energikusan érveltek, viselkedésük azonban visszafogott maradt; a Nagy Iskolák képviselői óvatosak voltak, valahányszor dogmák kerültek szóba.

– Mikor már biztosra vehető, hogy vége, kiderül: fel sem vette az egészet!

Ezt a vénséges Bene Gesserit Tisztelendő Anya, Gaius Helen Mohiam mondta, aki a házigazda szerepet játszotta itt, a Wallach IX-en. Fekete köntöst viselt, egy lebegőszékben gubbasztott Scytale balján. Abájának csuklyáját hátravetette, látható volt ősz haj koronázta, csupa, ránc arca. Vonásai alapján halottnak vélhette volna a szemlélődő, csak mélyen ülő szemei csillogtak elevenen.

Valamennyien a mirabasha nyelvet használták, melyben szép számmal akadtak kettőshangzók, finom hajlítások: ideális eszköz a pillanatnyi érzelmek kifejezésére. Edric, az Űrliga navigátora emelkedett szólásra, s voltaképp letorkolta a Tisztelendő Anyát, természetesen kifogástalan udvariassággal.

Scytale szemügyre vette a Liga küldöttét. Edric alig néhány méternyire lebegett narancsszínű gázzal teli, hatalmas tartályában. A tartály az áttetsző falú kupola közepén kapott helyet. Az épületet a Bene Gesserit e találkozó miatt emeltette. A navigátor valószínűtlenül magas figura volt, uszonyszerű lábával, úszóhártyás, jókora kezével alig emlékeztetett már emberi lényre – hal volt egy fura tengerben. Tartályának szellőzőnyílásain időről időre halvány narancsszín, melanzstól szagló gázgomolyok törtek elő.

– Ha így folytatjuk, az ostobaság okozza vesztünket!

Ezt a negyedik jelenlévő mondta. Az összeesküvés reménybeli résztvevője, Irulan hercegnő, aki esztendők óta felesége (De nem társa emlékeztette magát Scytale) volt közös ellenségüknek. A nyúlánk, szőke szépség Edric tartályának sarkánál állt, pompásan festett kék bálnaprém bundájában s az ehhez illő kalapban. Fülében arany függők. Arisztokratikus tartózkodás jellemezte, mozdulatainak kimunkáltsága azonban Bene Gesserit képzésről tanúskodott.

Scytale a nyelvhasználat és az arcok sajátságai után most a találkahely sajátosságán töprengett el. A kupola körül kásás hó borította dombok emelkedtek, a mezők egy, a horizont felett lebegő apró, kékesfehér nap fényét tükrözték.

Miért éppen itt tárgyalunk? – tűnődött a tleilaxi. A Bene Gesserit felettébb ritkán cselekszik valamiféle cél nélkül. Vegyük példaként az áttetsző kupolát: egy optikailag is zárt épületben a Liga navigátorain hamar úrrá lenne a klausztrofóbia. Minden bolygótól távol, a nyílt űrben született, ott élte életét: pszichéjének fejlődését alapjaiban határozta meg e tény.

E kupolát tehát Edric számára építették. Figyelmesség, s egyúttal félreérthetetlen utalás gyengéjére.

Számomra vajon mit tartogatnak? – latolgatta Scytale.

– Neked nincs mondanivalód, Scytale? – tudakolta a Tisztelendő Anya.

– Be akarsz vonni ebbe a szócséplésbe? – mosolygott a tleilaxi. – Ám legyen! Egy potenciális messiással állunk szemben. Nyíltan nem indíthatunk támadást. Ha mártír válik belőle, elvesztünk.

Mindannyian rámeredtek.

– Véleményed szerint ez az egyedüli veszély? – sziszegte a Tisztelendő Anya.

Scytale vállat vont. A találkozó idejére jellegtelen, kerek arcú férfi formáját öltötte. Vonásai vidámságról árulkodtak, telt ajka, túlsúlyos teste sejtetni engedte: nem veti meg a köznapi élvezeteket. Összeesküvő társait szemügyre véve egészen biztos volt abban, hogy jól választott, meglehet, ösztönösen. A jelenlévők közül egyedül ő volt képes széles skálán változtatni teste formáját, vonásait. Emberi kaméleon volt, Arctáncoltató, s az az alak, melyben mutatkozott, arra indította a többieket, hogy alábecsüljek.

– Nos? – sürgette a Tisztelendő Anya.

– Élveztem a csendet – közölte Scytale. – Aligha helyénvaló szavasítani egymással szembeni ellenérzéseinket.

A Tisztelendő Anya visszakozott, s a tleilaxi látta, hogy magában átértékeli őt. Valamennyien a prana-bindu beavatottjai voltak, úgy parancsoltak izmaiknak és idegeiknek, ahogy a közönséges halandók közül csak kevesen. Scytale, az Arctáncoltató szervezetében egészen különleges izmok és idegvégződések is akadtak, rendelkezett továbbá egy rendkívüli utánzó adottsággal – sympaticónak nevezték –: egy adott személynek nem csupán megjelenését, pszichéjét is képes volt lekopírozni.

Elég időt adott a Tisztelendő Anyának a helyzet újbóli felmérésére, csak ezután szólalt meg:

– Méreg!

A szót kísérő zöngék elárulták: az eszköz jelentőségével senki sincs annyira tisztában, mint ő.

A Liga navigátora összerezzent. Hangja egy ezüstösen csillogó erősítőből érkezett, mely szintén a tartályban lebegett, nem messze Irulantól. – Lelki és nem fiziológiás méreg alkalmazásáról beszélünk.

Scytale felkacagott. A mirabasha nevetés képes volt lefegyverezni bármely ellenfelet, s a tleilaxi most nem tartotta vissza magát.

Irulan elismerően mosolygott, a Tisztelendő Anya szemének villanása azonban haragos volt.

– Hagyd abba!

Scytale engedelmeskedett, a figyelmüket azonban már sikerült magára irányítania: Edric néma gyűlölettel a Tisztelendő Anya dühösen, Irulan zavartan bámult rá.

– Edric barátunk szavai azt sugalljak – mondta Scytale –, hogy két jól kiképzett Bene Gesserit boszorkány mégsem sajátította el a színlelés mesterségének minden fogását.

Mohiam elfordult, lepillantott szülőbolygójának hófödte dombjaira.

Kezdi már érteni – gondolta Scytale elégedetten. Remek. Ami azonban Irulant illeti… – Közénk tartozol vagy sem? – Edric mereven figyelt apró rágcsálószemeivel.

– Ez nem lényeges – mondta a tleilaxi. Továbbra is Irulanra figyelt. – Azon tűnődsz, hercegnő, ezért tettél-e meg oly sok parszeknyi utat; emiatt vállaltál-e oly nagy kockázatot?

Irulan némán bólintott.

– Nyilván nem halemberekkel folytatott szócsatát, vagy egy kövér tleilaxi Arctáncoltatót vártál – folytatta Scytale.

Irulan ellépett Edric tartálya mellől; a fűszer nehéz szagát érezve rosszallóan ingatta fejét.

A navigátor ezt a pillanatot választotta arra, hogy újabb melanzspasztillát kapjon be. Ette a fűszert, belélegezte, s nyilván itta is. Jó oka volt rá: a fűszer felfokozta jövőbe látó képességét, lehetővé tette, hogy biztonsággal irányítsa a Liga fény feletti sebességgel száguldó nagy szállítóhajóit. A fűszertudatosság hozzásegítette, hogy meglelje azt a valóságvonalat, melyen végighaladva a jármű elkerülheti a veszélyt. Edric most veszélyt szimatolt, ennek elkerüléséhez azonban kevésnek érezte tudományát.

– Hibát követtem el, mikor idejöttem, azt hiszem – mondta a hercegnő.

A Tisztelendő Anya megfordult, lehunyta, majd ismét kinyitotta szemét: furcsán hüllőszerű hunyorítás.

Scytale a tartályra tekintett, igyekezett szavak nélkül rávenni Irulant, tegye ugyanezt. Tudta, milyen visszataszítónak találja Edricet: az a pillantás, azok a gázáram emelgette hatalmas lábak, kezek, a körötte lebegő narancsszín részecskék… Irulan nyilván eltűnődik, hogy él nemi életet ez a szörnyeteg, hogy milyen érzés lehet vele szeretkezni. A súlytalanságot reprodukáló mezőgenerátor persze lehetetlenné teszi, hogy a navigátort bármely közönséges ember megközelítse…

– Hercegnő! – emelte fel hangját Scytale. – Edric jelenléte szavatolja, hogy látnoki képességű férjed nem bukkan ránk. Bizonyos események, mint például ez a mostani, feltehetőleg rejtve maradnak előtte.

– Feltehetőleg – visszhangozta Irulan. A Tisztelendő Anya lehunyt szemmel bólintott.

– A jövőbe látás elméletével még azok sincsenek pontosan tisztában, akik gyakorolják – mondta.

– Kitanult navigátor vagyok, rendelkezem a Hatalommal – közölte Edric.

A Tisztelendő Anya ismét kinyitotta szemét. Ezúttal az Arctáncoltatóra nézett, pillantása a Bene Gesseritek intenzíven fürkésző tekintete. Mérlegelt, egyre mérlegelt,

– Nem, Tisztelendő Anya – mormolta Scytale. – Nem vagyok olyan egyszerű eset, amilyennek eddig látszottam.

– Nem értjük a jövőbe látó hatalom mibenlétét – szólt Irulan. – Ez a lényeg. Edric azt állítja, férjem nem látja, nem érzékeli, nem tudhatja, mi történik egy navigátor szférájában. De hol van e szféra határa?

– Vannak emberek és dolgok az univerzumban, melyeket csak hatásaik révén ismerek – mondta Edric. Halszája vonássá keskenyedett. – Tudom, hogy itt vannak… valahol. Ahogy a mélyben tovasuhanó lények felkavarjak a vizet, úgy kavarják fel a jövőbe látók az időt. Láttam, hol s merre járt a férjed, de őt magát sosem sikerült megpillantanom, s nem láttam senkit azok közül sem, akik hűek hozzá, és érte küzdenek, így védelmezik övéiket a beavatottak.

– Irulan azonban nem a tiéd – mutatott rá Scytale, oldalpillantást vetve a hercegnőre.

– Mindannyian tudjuk, hogy a megbeszélésre csakis az én jelenlétemben kerülhet sor. – vágott vissza Edric.

– Nyilvánvaló, hogy hasznodat látjuk – mondta Irulan olyan hangon, mintha valami gépről beszélne.

Úgy látja most a navigátort, ahogy kell – állapította meg Scytale. Nagyszerű!

– A jövő formálható – mondta. – Jegyezd meg, hercegnő!

Irulan az Arctáncoltatóra pillantott.

– Akik hűek Paulhoz, akik érte küzdenek… – tűnődött: – Fremen légionáriusainak némelyike ott lapul hát a "köpenye" alatt. Láttam, ahogy jövendöl nekik. Hallottam, hogyan éltetik az ő Mahdijukat, Muad'dibet…

Felfogta – gondolta Scytale – hogy ez voltaképp tárgyalás, s hogy az ítélet, mely számára életet vagy halált jelenthet, még nem született meg. Tudja már, hogy csapdát állítottunk neki.

A tleilaxi tekintete egy pillanatra összevillant a Tisztelendő Anyáéval, s az a különös benyomása támadt, hogy a vén boszorka osztja véleményét. A Bene Gesserit persze felkészítette hercegnőjét, fel is fegyverezte kellőképpen, ám mint mindig, elérkezett a pillanat, amikor a tanultak alapján, ösztönére hallgatva magának kell döntenie.

– Tudom mi az, amit a leginkább kívánsz császárodtól, hercegnő – közölte Edric.

– Ki nem tudja? – kérdezte Irulan.

– Egy uralkodói dinasztia ősanyja akarsz lenni – mondta Edric, mintha meg sem hallotta volna. – Ha nem csatlakozol hozzánk, ebből nem lesz semmi. Erre, mint jós, a szavamat adom. A császár politikai okból nőül vett ugyan, de sosem osztja meg veled az ágyát.

– A jós tehát leskelődő is egyben – sziszegte Irulan.

– A császár inkább tekinti feleségének fremen ágyasát, mint téged! – csattant fel Edric.

– Pedig az ágyasa nem ajándékozza meg trónörökössel – állapította meg a hercegnő.

– Az erős érzelmek első áldozata mindig a logika – mormolta Scytale. Érzékelte az Irulanból áradó indulatot, látta, eredményes a taktikája.

– Nem ajándékozza meg trónörökössel – ismételte példás önuralommal a hercegnő –, mert titokban fogamzásgátlót adagolok Chaninak. Ez az a logika, melyet számonkértél az imént?

– Remélhetőleg sosem jön rá a császár – mosolygott Edric.

– Bármikor kész hazugságokkal szolgálhatok neki – mondta Irulan. – Lehet igazlátó, ám bizonyos hazugságok könnyebben hihetőek az igazságnál.

– Döntened kell, hercegnő – jegyezte meg Scytale. – Nem árt, ha tisztában vagy vele, mit védelmezel.

– Paul jól bánik velem – mormolta Irulan. – Szavam van a koronatanácsában.

– Kaptál-e tőle akár egyetlen gyengéd szót is az alatt a tizenkét esztendő alatt, míg mellette voltál? – tudakolta Edric.

Irulan a fejét rázta.

– Hírhedt fremen hordája segítségével legyőzte apádat, feleségül vett, hogy a trónra kerülhessen, mégsem koronáztatott császárnévá – folytatta a navigátor.

– Edric az érzelmeidre igyekszik hatni, hercegnő – közölte Scytale. – Érdekes, ugye?

Irulan az Arctáncoltatóra pillantott. Merész mosolya láttán a homlokát ráncolta. Kezdte már sejteni, hogy a Liga küldötte igazat beszélt: ezek a pillanatok rejtve maradhatnak Paul mindent látó szeme elől. Ha azonban távozásával új irányt szab az eseményeknek…

– Alighanem úgy véled, hercegnő – mondta a tleilaxi –, hogy Edric kulcsszerepet játszik összeesküvésünkben.

– Említettem már – közölte a navigátor –, hogy alávetem magam e tanács döntéseinek.

– De ki határozza meg, miféle döntések legyenek azok? – érdeklődött Scytale.

– Azt akarod, hogy a hercegnő hátat fordítson nekünk? – felelt a kérdésre kérdéssel Edric.

– Csupán azt szeretném, ha végre elszánná magát – vetette közbe a Tisztelendő Anya. – Egymás közt vagyunk, taktikázásnak nincs helye.

Scytale látta, hogy Irulan töprengő testtartást vesz fel, kezeit ruhaujjába rejti. Nyilván most járja körbe a csalétket, amit Edric vetett eléje: egy uralkodódinasztia ősanyja lehel! Azon is tűnődhet, mit találtak ki az összeesküvők, hogy megvédjék magukat tőle. Sok mindent kell mérlegelnie.

– Scytale – szólalt meg végül. – Mondják, ti tleilaxiak sajátos becsületkódex szerint harcoltok: mindig adtok lehetőséget ellenfeleiteknek a menekülésre.

– Csak meg kell találniuk a kiutat – bólintott az Arctáncoltató.

– Áldozat vagyok én is? – kérdezte Irulan.

Scytale felkacagott.

A Tisztelendő Anya bosszúsnak látszott.

– Hercegnő – győzködte Irulant Edric –, máris közénk tartozol; ne tarts semmitől! Hisz Bene Gesserit kiképzőid parancsára kémkedsz a császár után, nemde?

– Paul tisztában van vele, hogy időről időre jelentést teszek tanítóimnak – felelte Irulan.

– Csakhogy te bocsátod rendelkezésükre mindazon adatokat is, melyeket propaganda céljára használhatnak a császárod ellen.

Nem "császárunk", hanem "császárod" – tűnődött Scytale. Irulan nem lenne igazi Bene Gesserit, ha ezt észre nem venné…

– A kérdés az, miképp használjuk fel hatalmunkat – mondta az Arctáncoltató, közelebb lépve Edric tartályához. – Mi, tleilaxiak úgy tartjuk, hogy a világegyetem egyetlen anyagi formája sem állandó, csak az energia örök. Az energia pedig tanulékony. Figyelmezz a szavamra, hercegnő: az energia tanul, így válik hatalommá.

– Nem győztél meg arról, hogy legyőzhetjük a császárt – mondta Irulan.

– Még magunkat sem sikerült meggyőznünk – emlékeztette Scytale.

– Bármerre fordulunk – suttogta Irulan –, Paul hatalmával kell farkasszemet néznünk. Ő a kwisatz haderach, aki számos helyen lehet egyidőben. Ő a Mahdi, akinek minden óhaja parancs a misszionáriusok számára. Mentát, akinek agykapacitása meghaladja a leghatalmasabb ősi számítógépekét. Ő Muad'dib, akinek utasítására a fremen légiók egész bolygók lakosságát hányják kardélre. Hatalma lehetővé teszi, hogy lássa a jövőt. Az a génstruktúra öltött testet benne, melyet a Bene Gesserit oly rég…

– Mindannyian tisztában vagyunk képességeivel – vágott közbe a Tisztelendő Anya. – S tudjuk, hogy génstruktúráját örökölte Alia húga, az a borzadály is. De azért ember mindkettő. Akadnak gyengéik.

– Ugyan, hol vannak azok az emberi gyengeségek? – tudakolta az Arctáncoltató. – Vajon a Dzsihad vallási vonatkozásaiban keresendők? Szembefordítható volna a császárral a papság? Vagy a Nemes Házak? Mit tehet a Landsraad Nagytanácsa azon túl, hogy tiltakozik intézkedései ellen?

– A Kereskedő Házak Általános Fejlesztő Társasága megteheti a magáét – jelentette ki a tartályban lebegő Edric. – Elvégre a KHAFT üzlet, s mint ilyen, arra tart, amerre a hasznot sejti.

– Megkísérelhetnénk felhasználni a császár anyját – vélte Scytale. – Lady Jessica ugyan a Caladanon rendezkedett be, de úgy tudom, változatlanul kapcsolatot tart a fiával.

– Az az aljas áruló! – emelte fel hangját Mohiam. – Ha tudtam volna, mivé fajul, levágattam volna a kezemet, amellyel okítottam!

– Összeesküvésünknek eszközre van szüksége – tért ismét a tárgyra Scytale.

– Nem egyszerű összeesküvők vagyunk – helyesbítette a Tisztelendő Anya.

– Valóban – sietett egyetérteni Scytale. – Energikusak vagyunk, gyorsan tanulunk. Ezért lehetünk az elgyötört emberiség utolsó reménye… – Az abszolút meggyőzés hangszínét használta, azt az eszközt, mely a legnagyobb összpontosítást követelte egy tleilaxitól.

A mondatban rejlő finom zöngéket egyedül a Tisztelendő Anya érzékelte.

– Miért? – kérdezte nyomban.

Mielőtt az Arctáncoltató válaszolhatott volna, Edric megköszörülte torkát, és így szólt:

– Hagyjuk a filozofálgatást! A kérdések zömével egyszerűsítve a végére egyetlenegy marad: miért létezik bármi is? A vallási, az üzleti, a politikai élet legfőbb kérdése pedig: ki birtokolja a hatalmat? Szövetségek, érdekszférák, tömörülések – mindez délibáb csupán, ha résztvevői nem hatalomra törnek. Nem számít semmi más. Erre a gondolkodó lények többsége előbb-utóbb rá is döbben.

Scytale vállat vont. Ezt kizárólag a Tisztelendő Anya kedvéért tette, Edric megválaszolta a kérdést helyette. A bölcselkedő bolond! Éppen ő az összeesküvők legnagyobb gyengéje. A tleilaxi azt akarta, hogy Mohiam felfogja ezt, ezért így szólt:

– Ha az ember figyel, óhatatlanul okulnia kell. – A Tisztelendő Anya lassan bólintott.

– Hercegnő – mondta Edric –, döntened kell. A sors eszközéül rendeltettél, a lehető leg…

– A bókjaidat tartogasd azoknak, akiket meghathatsz velük – sóhajtott Irulan, – Korábban egy kísértetet említettél, egy árnyat a múltból, melynek segítségével megtörhetjük a császár elszántságát. Magyarázd el, mire gondoltál!

– Az Atreides magát fogja térdre kényszeríteni! – fakadt ki Edric.

– Ne beszélj rébuszokban! – csattant fel Irulan. – Miféle kísértetet emlegetsz?

– Egy merőben szokatlan kísértetet – mondta Edric. – Teste, sőt, neve is van. A test egy Duncan Idahóként ismert, híres pengeművészé. A név pedig…

– Idaho halott – közölte Irulan. – Paul gyakorta kesergett elvesztése miatt a jelenlétemben. Látta elesni a küzdelemben, melyet apám sardaukarjaival vívtak.

– Apád sardaukarjai – mondta Edric – nem csupán bátrak, bölcsek is voltak. Tegyük fel, hogy egy különösképp eszes parancsnok felismerte az áldozatban a neves pengeművészt. Mit tehetett? A testnek, az agyban felhalmozott tudásnak nem kell elvesznie, ha az ember gyorsan dönt s cselekszik.

– A tleilaxiak gholát csináltak belőle! – suttogta Irulan, oldalpillantást vetve az Arctáncoltatóra.

Scytale, érdeklődését látva, ízelítőt adott neki hatalmából: változtatni kezdte vonásait. Arcok olvadtak egymásba; mozgott, formálódott az eleven szövet. Karcsú férfi állt most a hercegnő előtt. Képe kerek maradt, vonásai azonban határozottabbakká váltak, bár hiányoztak az éles átmenetek. A széles járomcsont felett áthatóan ragyogtak a szemek. A férfi haja fekete volt, kócos.

– Épp így néz ki a ghola! – Edric a tleilaxira mutatott.

– Arctáncoltatót akartok küldeni a császárnak? – tudakolta Irulan.

– Szó sincs róla – mondta Edric. – A legkülönb Arctáncoltatót is a leleplezés veszélye fenyegeti, ha túl hosszú ideig marad szem előtt. Nem. Tegyük fel, hogy a mi eszes sardaukar-parancsnokunk megóvta Idaho porhüvelyét az axolotl-tartályok számára. Miért ne tette volna? Elvégre Idaho korunk egyik legkiválóbb pengeművésze volt, az Atreidesek tanácsadója, lángeszű hadvezér. Hogy veszni hagyják ezeket a képességeket? Azt már nem! Hisz ha sikerül visszahozni az életbe, a sardaukarok még hasznát vehetik!

– Egy szót sem hallottam erről, pedig apám bizalmasai közé tartoztam – jegyezte meg Irulan.

– Apád tudomást sem szerzett az ügyről. Azután legyőzték, téged pedig eladtak az új császárnak – mondta Edric.

– Feltámasztották vagy sem? – kérdezte a hercegnő.

A Liga megbízottja őrjítő nyugalommal folytatta:

– Tegyük fel, hogy a mi bölcs sardaukar parancsnokunk, aki tudta, hogy nincs vesztegetni való idő, nyomban a Bene Tleilaxra küldte Idaho tartósított testét. Tegyük fel továbbá, hogy a parancsnok és emberei maguk is odavesztek a harcban, mielőtt megvihették volna a történtek hírét apádnak, aki amúgy sem látta volna hasznát ennek az információnak. Marad a tény, marad a tleilaxiaknak küldött porhüvely. Természetesen csak egy módon továbbíthatták: egy csillagbárka fedélzetén. Mi, Liga-tagok persze rakományaink minden egyes tételét ismerjük. Mikor erről tudomást szereztünk, úgy okoskodtunk, hogy ideális ajándék lesz majd az új császárnak.

– Tehát valóban feltámasztottátok – mondta Irulan.

Scytale, aki visszanyerte már korábbi alakját, rábólintott.

– Mint azt bőbeszédű barátunk sejteni engedte, megtettük.

– És mire kondicionáltátok az új Idahót? – kérdezte a hercegnő.

– Idaho? – visszhangozta Edric a tleilaxira nézve. – Tudod te, ki az az Idaho, Scytale?

– Egy Hayt nevű kreatúrát adtunk el nektek – mondta az Arctáncoltató.

– Ó persze… Hayt – mormolta Edric. – Miért adtátok el nekünk?

– Mert valaha mi is megpróbálkoztunk a kwisatz haderach létrehozásával – felelte Scytale.

A Tisztelendő Anya felütötte vén fejét.

– Ezt mostanáig nem említettétek! – fakadt ki vádlón.

– Nem kérdezett minket senki – közölte Scytale.

– És mire jutottatok a kwisatz haderachotokkal? – tudakolta Irulan.

– Egy lény, aki egész életét személyisége egyik vonatkozásának kiteljesítésével töltötte, inkább választja a halált, mint hogy tulajdon cáfolatává váljon – mondta a tleilaxi.

– Ezt nem értem – ismerte be Edric.

– Öngyilkos lett – mormolta a Tisztelendő Anya.

– Figyelj jól, Tisztelendő Anya – emelte fel hangját figyelmeztetően Scytale, s közben ezt sugallta: Nincs nemed, nem is volt nemed, nem is lehet nemed. Várta, hogy szavai éreztetni kezdjék hatásukat. Mohiamnak nem szabad félreértenie. A haragon át el kell jutnia a felismerésig: amit a tleilaxi mondott, puszta vádaskodás, hisz a majdani Tisztelendő Anyákkal szemben igen szigorú genetikai elvárásokat támaszt a Bene Gesserit. Az elhangzottak mégis súlyos sértést jelentettek. Egy tleilaxi felettébb ritkán enged meg magának ilyesmit.

Edric mirabasha-békítéshez folyamodott, igyekezett elsimítani a dolgot.

– Az imént azt mondtad, Scytale, hogy nem adtátok volna el nekünk Haytot, ha a miénktől eltérő célra akarnátok felhasználni…

– Hallgatni fogsz, Edric, míg engedélyt nem adok, hogy beszélj! – jelentette ki Scytale. Mielőtt a ligatag tiltakozásba kezdhetett volna, felcsattant a Tisztelendő Anya is:

– Elhallgass, Edric!

A navigátor néma tiltakozása jeléül visszahúzódott tartályában.

– Személyes ellentéteink a közös problémával összemérve elhanyagolhatók – mondta Scytale. – A félelem az egyetlen közös platform, ez hozott bennünket ide.

– Világos – bólintott Irulan a Tisztelendő Anyára pillantva.

– Védelmünk veszedelmesen korlátozott – folytatta az Arctáncoltató. – Hogyan bízhatnánk a jövőbe látás korlátaiban, mikor még az elméletét sem ismerjük?

– Bölcs vagy, tleilaxi – jegyezte meg a hercegnő.

Hogy milyen bölcs, még csak nem is sejted – gondolta Scytale. Ha végzünk, miénk lesz a kwisatz haderach; azt teszünk vele, amit akarunk. Ezeknek itt nem marad semmi.

– Miből hoztátok létre a kwisatz haderachotokat? – kérdezte a Tisztelendő Anya.

– Különféle alapvető esszenciákat vegyítettünk – mondta Scytale. – Az elemi jóságot az elemi gonoszsággal. A színtiszta rossz, mely csak a fájdalomban, az iszonyatban leli örömét, sok mindenre megtaníthat.

– Az öreg Harkonnen báró, a mi császárunk nagyapja tleilaxi kreáció volt tehát? – érdeklődött Irulan.

– Nem – rázta fejét Scytale. – A természet olykor a mieinknél is veszedelmesebb újításokkal áll elő. Mi szeretjük kézben tartani alkotásainkat, hogy tanulmányozhassuk őket.

– Engem nem lehet így háttérbe szorítani, így letorkolni! – tiltakozott Edric. – Hisz én vagyok az, aki elrejti e találkozó résztvevőit a…

– Látjátok? – kérdezte Scytale. – Ki védelmez minket? És hogyan?

– Arról kell beszélnünk, miképp adjuk át Haytet a császárnak – erősködött a navigátor. – Úgy tájékoztattak, Hayt annak az erkölcsiségnek a tükre, melyet az Atreides még szülőbolygóján tett a magáévá. Hayt hozzásegíti majd a császárt ahhoz, hogy kritikusabb szemmel tekintsen az élet és a vallás dolgaira.

Scytale elmosolyodott, végignézett a jelenlévőkön. A vártnak megfelelően reagáltak mindannyian. Az öreg Tisztelendő Anya szablyaként forgatta érzelmeit. Irulant alaposan felkészítették a feladatra, melynek végrehajtása során kudarcot vallott. A Bene Gesserit talán mégsem végzett tökéletes munkát. Edric bűvész, sem több, sem kevesebb: elrejt; elpalástol. Most sértődötten hallgatott; a többiek ügyet sem vetettek rá.

– Jól értem, hogy ennek a Haytnek kell megmérgeznie Paul lelkét? – tudakolta Irulan.

– Voltaképp erről van szó – bólintott Scytale,

– És mi lesz a császár papjaival? – érdeklődött a hercegnő.

– Az irigység, a féltékenység viszonylag könnyen gyűlöletté változtatható – közölte az Arctáncoltató.

– Hát a KHAFT? – folytatta Irulan.

– Haszonra tesznek majd szert – ígérte Scytale.

– És a többi hatalmi csoportosulás?

– A kormány rangjára emelkedünk – mondta az Arctáncoltató. – Az erőtlenebbeket az erkölcs és a haladás nevében bekebelezzük. A többiek közt feszülő kicsinyes ellentétek a kezünkre játszanak majd, hamar ellenzék nélkül maradhatunk.

– Mi lesz Aliával?

– Hayt többcélú ghola – közölte Scytale. – A császár húga abban a korban van, mikor egy e feladatra tervezett hím könnyen a hatalmába kerítheti. Vonzónak találja majd a gholát, mint férfit és mint mentátot.

Mohiam öreg szemei elkerekedtek az ámulattól.

– A gholátok mentát? Ez nagyon veszedelmes!

– Hogy pontosan dolgozhasson – szólt Irulan –, a mentátnak pontos adatokra van szüksége. Mi lesz, ha Paul azt tudakolja, mi volt az ajándékozók hátsó szándéka?

– Hayt megmondja az igazat – legyintett Scytale. – Nem számít.

– Tehát nyitva hagysz egy kaput, hogy Paul menekülhessen – állapította meg a hercegnő.

– Egy mentát! – mormolta a Tisztelendő Anya.

Scytale a vénasszonyra pillantott. Látta, hogyan ömlik el arcán a régi gyűlölség. A Butleri Dzsihad óta (e háborúban számoltak le a mindenség lakói a gondolkodógépekkel) minden komputer bizalmatlanságot keltett; indulatokat váltott ki még egy eleven számítógép említése is.

– Nem tetszik a mosolyod – váltott át hirtelen igazmondásra Mohiam, és a tleilaxira meredt. Scytale hasonlóképp válaszolt:

– Amit gondolok, még kevésbé tetszene. Mégis együtt kell működnünk, ezt beláttuk valamennyien. – A ligatagra sandított. – Nem igaz, Edric?

– Fájdalmasak a leckéid – jegyezte meg a navigátor. – Úgy vélem, azt akartad a tudomásomra hozni: nem kényszeríthetem akaratomat összeesküvő társaimra.

– Látjátok? Igenis tanulékony – fordult a többiekhez Scytale.

– Látok én is egyet s mást – sziszegte Edric. – Az Atreidesé a fűszermonopólium. Fűszer nélkül nem láthatom többé a jövőt. A Bene Gesseritek elveszítik igazmondó képességüket. Vannak készleteink, de hamar kimerülnek. A melanzs komoly ütőkártya.

– Civilizációnknak több ütőkártyája van – mondta Scytale. – A kereslet és kínálat törvénye nem mindig érvényesül.

– Meg akarod szerezni a fűszer titkát – dünnyögte Mohiam. – Muad'dib vad fremenek vigyázta bolygójáról!

– A fremenek művelt és közömbös polgárok – közölte az Arctáncoltató. – Nem vadak. Arra nevelték őket, hogy tudás nélkül is higgyenek. A hittel könnyű manipulálni. Csak a tudás veszedelmes.

– De nekem ugye marad valami, hogy uralkodói dinasztia ősanyja lehessek? – óhajtotta tudni Irulan.

Mindannyian kiérezték szavaiból az elszánást, de csak Edric mosolyodott el.

– Valami marad – mondta Scytale. – Valami.

– Vége lesz az Atreides uralmának – sziszegte a navigátor.

– Náladnál rosszabb jósok is jövendölték már ugyanezt – közölte a tleilaxi. – Nekik, ahogy a fremenek mondjak, csak a mektub al mellah marad.

– A sóval írott szó – fordította Irulan. Miközben beszélt, Scytale hirtelen rádöbbent, mit tartogatott számára a Bene Gesserit: ezt a szép és intelligens nőt, aki sosem lesz az övé.

Na sebaj – gondolta. – Egyszer talán lemásolom még – másvalaki örömére.

*

Minden civilizációnak együtt kell élnie azzal a tudattalan erővel, mely a társadalom majd minden tudatos törekvésének gátjává, árulójává válhat.

Tleilaxi epigramma (nem nyert bizonyítást)

Paul az ágy szélén ült, s nekikészült, hogy megszabaduljon cirkoruhája csizmájától. A lábbeli a ruha működését biztosító sarokpumpa kenőanyagától szaglott. Későre járt. A császár ma a szokásosnál tovább sétált, aggodalmat okozva ezzel szeretteinek. A séták bevallottan veszélyesek voltak, ám az ilyenkor felmerülő veszedelmeket Paul jó előre felismerte s elkerülte. Talált valami lebilincselőt abban, hogy sötétedés után álruhában járhatja Arrakeen utcáit,

A sarokba hajította csizmáit – oda nem jutott el a szobában lebegő egyetlen parázsgömb fénye –, s nekiesett a cirkoruha csatjainak. Az istenekre, milyen fáradt! E kimerültség azonban csak az izmaiban munkált, a feje tiszta maradt. A mindennapi élet apró csodái irigységgel töltötték el. Mindabban, ami az erődítmény falain kívül történt, a császárnak nem lehetett része többé. Be kellett érnie annyival, amennyit a séták kínáltak. Közeledte nem keltett feltűnést – ez ám a kiváltság! Meditáló zarándokok mellett haladt el fültanújává vált, hogyan átkoz egy boltost egy fremen: "Nyirkos a tenyered, gazember!"

Paul elmosolyodott, s lehántotta magáról a cirkoruhát. Ott állt pőrén, világa minden rezdülésére érzékenyen. Furcsa világgá lett az ő Dűnéje: ostromlott bolygó, mégis felmérhetetlen hatalom összpontosult rajta. A hatalom természetéből következik, hogy ostrom alatt kell állnia… Lepillantott a zöld szőnyegre, talpa alatt érezte durva mintázatát.

Az utcákon bokamagasságig állt a homok, melyet a stratus – szél fújt át a Pajzsfalon. A tapodó lábak egykettőre könnyen szálló, finom porrá őrölték, ez eltömte a cirkoruhák szűrőit. Paul még most is érezte a por szagát, noha az erődítmény bejáratánál alaposan letisztogatta öltözékét. A szag sivatagi emlékek egész sorát húzta-vonta maga után.

Új idők… új veszedelmek.

Azokhoz a veszedelmekhez képest, melyek valaha leselkedtek rá, magányos sétáinak kockázata minimálisnak tűnt. A cirkoruha felöltésével azonban a sivatagot idézte meg. Az öltözék, melynek funkciója testnedveinek visszatartása volt, a régi utakra terelte gondolatait; elméje sivatagi módon dolgozott. Vad fremenné vedlett vissza. A cirkoruha több volt álöltözetnél – elidegenítette városlakó énjétől. Mikor a cirkoruhát felöltötte, maga mögött hagyta a biztonságot, felélesztette az erőszak elfeledettnek vélt gyakorlatát. A zarándokok, a városbeliek lesütötték szemüket, amerre járt. Rég megtanulták, hogyan viselkedjenek a vad fremenekkel. Ha a sivatag mutatott egyáltalán valamiféle arcot Arrakeen polgárainak, hát fremen arc volt az, melyet majd' harmadrészben a cirkoruha száj-orr szűrője takart.

Igazában csak egy kockázati tényezővel kellett számolnia: azzal, hogy saját sziecsének egy tagja járásáról, szagáról, pillantásáról felismeri. Csekély volt azonban a valószínűsége annak, hogy ellenségbe botlik.

Töprengéséből a bejárati függők surrogása, villanása zökkentette, ki, Chani lépett be, kávét hozott egy platíniumtálon. Két parázsgömb érkezett a nyomában, tüstént a helyére szökkent mindkettő: az egyik az ágy fölé, a másik az asszony mellé, hogy világosságot biztosítson munkájához.

Chani mozgása kortalan volt és könnyed. Magabiztosnak, ám valamiképp törékenynek, sebezhetőnek látszott. A mozdulat, mellyel a tálca fölé hajolt, első együtt töltött napjukat juttatta Paul eszébe. Ágyasa felett szinte észrevétlenül múltak el az évek, keskeny arca bájos volt most is, csak csupakék szemeinek sarkában húzódott meg néhány apró ránc. Csapások a homokon – így mondják a sivataglakó fremenek.

Gőzfelhő pöffent, ahogy Chani hagari smaragdgombjánál fogva megmozdította a kanna fedelét. Paul rögtön tudta, hogy a kávé még nem kész, elárulta neki az asszony következő mozdulata. A kanna – hasas, asszonyos formájú edény – ghanima, azaz hadizsákmány volt, akkor került Paul tulajdonába, mikor előző birtokosát párviadalban legyőzte. Jamis, így hívtak a férfit… Jamis. Milyen fura halhatatlanság lett Jamis osztályrésze! Vajon a kezében tartotta-e valaha e kannát? Nála volt-e akkor is, amikor megértette: halnia kell?

Chani előkészítette a csészéket; a kék porcelánjószágok hadsegédekként gubbasztottak a jókora kanna mellett. Három csésze kéklett ott; egy-egy azoknak, akik inni készültek, egy pedig azoknak, akik a készletet egykor a magukénak mondhatták.

– Mindjárt – mondta az asszony.

Paulra nézett, aki eltűnődött, vajon milyennek látja. Még mindig ugyanannak az egzotikus, karcsú és izmos külviláginak, akinek húsa a fremenekétől eltérően nedvességtől duzzad? Usul maradt-e a számára, a törzs tagja, akihez "fremen tau"-val kötődött, míg a sivatagban rejtőztek?

Paul végigmustrálta testét: még mindig karcsú, izmai kőkemények… igaz, több rajta a heg, mint annak előtte, tizenkét esztendei uralkodása azonban szinte érintetlenül hagyta. Feltekintett, s szembenézett tükörképével – csupakék fremen szempár, a fűszerfüggőség árulkodó jele; Atreides sasorr. Méltó unokája annak az Atreidesnek, aki egy népe szórakoztatására rendezett bikaviadal során vesztette életét.

Paulnak hirtelen eszébe ötlött valami, amit az öregember mondott: "Aki uralkodik, felelősseggel tartozik azokért, akiket ural. Férj vagy, s férfi. Ez a szerep megköveteli, hogy időnként önzetlenül mutasd ki szeretetedet, még akkor is, ha ezt a neked alávetettek mulatságosnak találják."

Népe még mindig szeretettel emlegette az öreg herceget.

S mit tettem én az Atreidesek hírnevének öregbítéséért? – tűnődött Paul. Szabadjára engedtem a farkast a bárányok között…

Egy pillanatig a rengeteg gyilkosságra, erőszakcselekményre gondolt, amelyet az ő nevében követtek el.

– Ágyba! – parancsolt rá Chani. A felszólítás hangneme bízvást meglepte volna a császár hű alattvalóit.

Paul engedelmeskedett. Hátradőlt, két kezének ujjait összefonta a tarkóján, hagyta, hogy Chani ismerős sürgölődésének neszei elandalítsák.

Hirtelen nevethetnékje támadt, ha szobájukra gondolt. A nép aligha képzeli ilyennek az imperátor hálóhelyét. A lankadatlanul izzó parázsgömbök sárga fénye színes üvegedények során tört meg Chani mellett. Paul megnevezte magában az üvegek tartalmát, gyógyhatású sivatagi füvek őrleményei, aromarudak, emlékek… egy csipetnyi a Tabr sziecs homokjából, elsőszülött fiuk egy hajfürtje… a rég halott, a tizenkét esztendeje halott gyermeké… A kis Leto abban az ütközetben esett el, mely Pault a császári trónra emelte.

A helyiséget betöltötte a fűszerkávé átható illata. Paul mélyen beszívta ezt az illatot, pillantása egy sárga tálkára esett. Az földimogyoróval volt tele. Az asztalra erősített méregdetektor meglengette felette rovarcsápjait. A látvány dühítette Pault. A sivatagi napokban bezzeg nem szorultak ilyesmire!

– Kész a kávé – szólt Chani. – Éhes vagy?

Paul dühös kifakadása beleveszett egy Arrakeen mellől nemrég startolt, ég felé törő fűszerszállító hajó hajtóműveinek robajába.

Chani persze észrevette, hogy embere dühös. Kitöltötte a kávét, s Paul keze ügyébe tolta a csészét. Az ágy végébe telepedett, kitakarta a férfi lábait, s dörzsölgetni kezdte a cirkoruhában elgémberedett izmokat. Mintegy mellékesen folytatta, Pault azonban, nem vezethette félte egykedvűségével:

– Beszéljünk Irulanról! Gyermeket szeretne.

A férfi kinyitotta szemét, s átható pillantást vetett ágyasára.

– Nem egészen két napja tért vissza a Wallachról – mondta. – S máris ezzel nyaggat?

– Nem beszéltük meg, milyen feszült az utóbbi időben? – suttogta Chani.

Paul készenléti állapotra hangolta elméjét, s az anyjától elsajátított Bene Gesserit módszerekkel kezdte vizsgálni az asszonyt. Jessica megszegte saját tanítóinak tett esküjét, mikor kioktatta. Paul nem szívesen folyamodott ilyesmihez Chanival szemben. Az asszony épp azzal tartotta kézben, hogy felettébb ritkán kényszerítette rá. Többnyire kerülte az indiszkrét kérdéseket, fremen normák szerint modora kifogástalannak volt mondható. A gyakorlati problémák sokkal jobban foglalkoztatták. Csak olyasmivel törődött, ami embere szempontjából is jelentőséggel bír: megkapja-e a szükséges támogatást a Tanácsban, hűek-e hozzá a légiók, elég rátermettek-e a szövetségesei… Számtalan nevet, számtalan információt tartott fejben. Minden számon tartott ellenfél gyenge pontját ismerte, tisztában volt az ellenséges erők elhelyezkedésével, a parancsnokaik haditervével, háttériparuk felszereltségével, kapacitásával. Miért akar hát most épp Irulanról értekezni?

– Megzavartalak – mondta Chani. – Nem állt szándékomban.

– Akkor mi volt a célod? – Az asszony halványan elmosolyodott, viszonozta Paul fürkésző pillantását.

– Ha dühös vagy, szerelmem, ne próbáld titkolni!

Paul hátravetette fejét, visszahanyatlott vánkosára.

– Szabaduljak meg Irulantól? – kérdezte. – Már nemigen vesszük hasznát, és ez a legutóbbi kiruccanása is aggaszt kissé. Nem tetszik, amit vele kapcsolatban érzek.

– Nem fogsz megszabadulni tőle – jelentette ki Chani. Tovább masszírozta Paul lábát, s közben tényszerűen folytatta: – Gyakorta mondtad, ő az összekötő kapocs köztünk és ellenségeink közt; hogy az ő cselekedeteiből következtetni tudsz terveikre.

– Miért foglalkoztat, hogy gyereket akar?

– Azt hiszem, ha teherbe ejtenéd Irulant, sebezhetővé válna, így aztán elbizonytalanodnának ellenségeid is…

Kezeinek rezdülései elárulták, milyen nehezére esett ezt kimondani. Paul torka elszorult.

– Chani, szerelmem – mondta csendesen. – Megesküdtem, hogy sosem engedem az ágyamba azt a hercegnőt. Ha gyermeket nemzenénk, túlságosan megnövekedne a hatalma. Azt akarod, hogy a helyedre álljon?

– Nekem nincs helyem melletted.

– Nem igaz, Sihaya, sivatagi napsugaram. Miért foglalkoztat hirtelen Irulan boldogsága?

– A te boldogságod foglalkoztat, nem az övé! Ha egy Atreides-gyermeket hordana a szíve alatt, feljebbvalói kételkedni kezdenének hűségében. Minél kevésbé bíznak benne, annál kevesebb hasznát veszik.

– Ha ő gyereket szül, a te életedet veszély fenyegeti – mondta Paul. – Tudod jól, mi folyik itt… – Széles mozdulatával az erődítmény egészét felölelte.

– Örökösre van szükséged! – makacskodott az asszony.

– Á! – Tehát innét fúj a szél. Ő, Chani nem képes utódot a világra hozni, következésképp valaki másnak kell megtennie. Miért ne lehetne Irulan az a valaki? így gondolkodott Chani. A megtermékenyítésnek ráadásul szerelmi aktus közben kell történnie – a művi út tabunak számított szerte az Impériumban. Chani fremen döntést hozott.

Paul felismerésének fényénél tanulmányozta tovább vonásait. Bizonyos szempontból jobban ismerte ezt az arcot a sajátjánál. Látta ellágyulni a kéjtől, látta feloldódni az álom mély vizében; látta félelemtől, haragtól, keserűségtől elgyötörten. Valahányszor lehunyta szemét, kislányként látta ismét – tavasszal, ahogy énekel, ahogy felébred az oldalán. Oly tökéletes volt, hogy még e látomás is lenyűgözte. Az emlékkép elmosolyodott, előbb szégyenlősen, ám csakhamar ellene szegült, menekülni igyekezett…

Paul szája kiszáradt. Orrát a puszta jövendő füstje marta most, egy testetlen hang pedig azt parancsolta, térjen vissza… vissza… vissza. Prófétai képessége jó ideje tárta eléje az örökkévalóság mozzanatait; idegen nyelvek szavait hallotta, a kövekét s a húsét, mely nem a sajátja volt. Mióta ráébredt küldetése lényegére, a jövendőt fürkészte egyre, ott remélte meglelni békéjét.

Volt rá mód természetesen, hogy elérje. Ezt a szíve súgta, noha a módszer lényege rejtve maradt előtte, ott, egy ösztönei kijelölte jövőben, ahonnét a hang szólt hozzá: térjen vissza, vissza…

Paul kinyitotta szemét, s látta az elszánást Chani ábrázatán. Az asszony már nem masszírozta a lábait, mozdulatlanul kuporgott: vérbeli fremen. A vonások, melyeket a Chani által gyakorta viselt Usknezhoni hajháló alatt látott, ismerősek maradtak, az arcra azonban ráfagyott az eltökéltség maszkja, mely ősi, idegen gondolkodásmódra vallott. A fremen nők évezredeken át osztoztak a férfiakon, nem mindig békésen, ám mindenkor erőszakos kilengések nélkül. Ami Chaniban végbement, e titokzatos fremen hagyomány létjogosultságát igazolta.

– Csak tőled akarok utódot, senki mástól – mondta Paul.

– Láttad? – kérdezte az asszony, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy Paul adottságára céloz.

Mint oly gyakorta, Paul most is eltöprengett, hogyan értethetné meg vele, milyen sérülékeny az idővonalak végeláthatatlan szövedéke, mely pókháló finomságú kelme módján hullámzik előtte. Sóhajtott. Arra gondolt, hogy két kezével vizet mer egy folyóból. Nehezen boldogult, kezei, remegtek. Gondolatban megnedvesítette arcát. De hogyan nedvesíthetné meg azokban a jövendőkben, melyek, valahányszor beléjük tekintett, mind zavarosabbakká váltak?

– Tehát nem láttad – állapította meg Chani.

Az a jövő már zárva marad előttem; a közelébe csak súlyos megerőltetés árán juthatnék, s akkor is, mi végre? – tűnődött Paul. – Csak keserűség származna, belőle… Érezte, hogy ellenséges középzónába jutott, puszta helyre, ahol szüntelenül kavarognak, kontroll nélkül áradnak kifelé érzelmei.

Chani betakarta.

– Az Atreides-ház örököséről van szó – mondta. – Egy örökös születését nem bízhatod a véletlenre, sem egyetlen asszonyra.

Anyám is épp ezt mondaná – gondolta Paul. Eltűnődött, vajon kapcsolatban áll-e Jessica Chanival. Jessica számára az Atreides-ház érdeke az elsődleges. Születése, előtt, s attól fogva esztendőkön át kondicionálták erre a Bene Gesseritnél, s elveihez hű maradt azután is, hogy szembefordult egykori tanítóival.

– Kihallgattad a mai beszélgetésemet Irulannal – jelentette ki Paul vádlón.

– Kihallgattam – Chani most kerülte a tekintetét.

Paul az Irulannal való találkozásra koncentrált. Ott volt megint a szalonban, látta a félig kész köntöst Chani szövőszékén. Bántó féregszag terjengett a falak közt, melyet még a melanzs illata sem nyomhatott el. Valaki nyers fűszeresszenciát locsolt szét, azután otthagyta, hadd száradjon meg a fűszer alapanyagú szőnyegen. Nem túl szerencsés kombináció. Az eszencia oldotta a szőnyeget. Olajos foltok csillantak a kövön. Paul arra gondolt, szólnia kéne valakinek, hogy takarítsa el ezt a mocskot, Harah, Stilgar asszonya, Chani legjobb barátnője azonban épp ekkor nyitott rá, hogy bejelentse Irulan érkezését.

Paul a szörnyűséges szag felhőjében volt kénytelen végigcsinálni a komédiát. Az a fremen babona járt a fejében, hogy a bűz bajt jelent.

Harah visszahúzódott, ahogy Irulan belépett.

– Légy üdvözölve – mondta Paul.

Irulan szürke bálnaprém bundát viselt. Összehúzta magán, keze a hajához ért. Látni való volt, megütközött Paul szívélyes tónusán. A találkozásra előkészített haragos szavak gondolatfoszlányokká összeállva hagytak el elméjét.

– Azért jöttél, hogy jelentsd: a Bene Gesserit elvesztette morális alapjának maradékát is? – mondta a férfi.

– Nem veszélyes ilyen sületlenséget feltételezni? – vágott vissza a hercegnő.

– Veszélyes és sületlen. Ez a két dolog kizárja egymást – jegyezte meg Paul. Renegát Bene Gesserit képességével érzékelte, hogy Irulan a visszavonulást fontolgatja. Az erőfeszítés, mellyel a késztetést leküzdötte, felszínre hozott egy keveset félelméből Ebből a császár tudhatta, hogy feljebbvalói ezúttal is nemszeretem feladattal bízták meg.

– Egy kicsit sokat várnak egy uralkodói vérből való hercegnőtől – mondta.

Irulan nagyon elcsendesedett. Paul figyelmét nem kerülte el, hogy bezárkózik, s keményen kézben tartja önmagát. Nehéz terhet hordozhat. Eltűnődött, miért nem látta előre ezt a lehetséges jövőt.

Irulan lassanként felengedett, úgy ítélte, nem célszerű átadnia magát a rettegésnek, s nincs lehetősége visszakozni sem.

– Nagyon szabadjára engeded mostanában az időjárást – mondta, összedörzsölve két tenyerét. – A levegő nagyon száraz, ma homokvihar volt. Sosem fogod hagyni, hogy végre eleredjen az eső?

– Nem azért jöttél, hogy az időjárásról társalogjunk – közölte Paul. Érezte, lassanként elvesznek ebben a kérdezz-felelek játékban. Lehetséges volna, hogy Irulan olyasvalamit próbál közölni vele, aminek nyílt megfogalmazását neveltetése lehetetlenné teszi? Nagyon úgy tűnt. Paul úgy érezte, elragadta valami áradat, s most küzdenie kell, hogy ismét biztos révbe érjen.

– Gyereket akarok – jelentette ki Irulan. Paul a fejét rázta.

– Meg kell kapnom! – fakadt ki a hercegnő. – Ha kell, majd találok másik apát. Fattyúval ajándékozlak meg, s csak merj szót emelni ellenem!

– Szarvazz fel, ha jónak látod – mondta Paul –, gyerekről azonban szó sem lehet.

– Hogy akadályozhatod meg, hogy a világra hozzam?

Paul szívélyes mosoly kíséretében felelt:

– Hurkot vettetek a nyakadba, ha elfajul a dolog. – A hercegnő pár pillanatig döbbenten hallgatott. Paul érezte, hogy Chani a lakosztályukat a fogadóteremtől elválasztó vaskos függöny mögött hallgatódzik.

– A feleséged vagyok! – sziszegte Irulan.

– Hagyjuk ezt az ostoba játszadozást! – legyintett Paul. – Szerepet játszol, ennyi az egész. Mindketten tudjuk, ki a feleségem.

– És én dísztárgy vagyok csak, semmi más – folytatta Irulan keserűen.

– Nem akarok kíméletlen lenni veled – sóhajtott Paul.

– Hisz te választottál erre a pozícióra!

– Nem én – emelte fel hangját Paul. – A végzet. Apád. A Bene Gesserit. A Liga. S most kiválasztottak megint. Ezúttal mire, Irulan?

– Miért nem engeded, hogy gyermeket szüljek neked?

– Mert az anyaság olyan szerep, amelyet nem rád osztottak.

– Jogom van rá, hogy trónörököst szüljek! Apám volt a…

– Apád fenevad volt, s az is marad. Mindketten tudjuk, hogy szinte teljesen elveszítette kapcsolatát az emberiséggel, melynek uralkodója és védelmezője lehetett volna egyszemélyben.

– Jobban gyűlölték talán, mint téged? – acsargott a hercegnő.

– Jó kérdés – biccentett Paul. Szája sarka gunyoros mosolyra görbült.

– Azt állítod, nem akarsz kíméletlen lenni velem, s mégis…

– Engedékeny vagyok, ezért beleegyezem, hogy szeretőt, szeretőket végy magad mellé. Figyelj jól: bújj ágyba, akivel akarsz, de az én házamba ne hozz fattyút, mert nyomban megtagadom! Nincs kifogásom ellene, hogy férfiakat fogadj, míg diszkréten jársz el, és amíg nem esel teherbe. Az adott körülmények közt ostobaság volna bármi másba belemennem. Ne élj vissza engedékenységemmel! Hogy melyik vérvonal örökli a trónt, egyedül én dönthetem el. Ebbe sem a Bene Gesseritnek, sem a Ligának nincs beleszólása. Ez az egyik privilégium azok közül, melyeket Arrakeen mezején nyertem, mikor felmorzsoltam apád sardaukar légióit.

– Tehát elszántad magad – suttogta Irulan. Sarkon fordult, és kiviharzott a helyiségből.

E találkozásra gondolt most Paul, azután kizökkent töprengéséből, s ismét Chanira koncentrált, aki az ágyra telepedett. Meg tudta érteni Irulannal kapcsolatos ellentmondásos érzéseit, s tiszteletben tartotta az asszony fremen döntését. Más körülmények közt ő meg a hercegnő akár barátok is lehettek volna…

– Hogy döntöttél? – tudakolta Chani.

– Nem lehet gyereke.

Az asszony jobbjának hüvelyk- és mutatóujjával a kriszkés fremen jelét formálta.

– Igen, talán idáig fajul az ügy – mormolta Paul.

– Nem gondolod, hogy a gyerekkel örökre magad mellé állíthatnád Irulant?

– Bolond lennék, ha ezt remélném.

Én nem vagyok bolond, szerelmem. – Paul méregbe gurult.

– Egy szóval sem mondtam, hogy az vagy! De ez nem valami átkozott romantikus regény. Egy valódi hercegnővel van dolgom. A császár csupa mocskos intrika udvarában nőtt fel. Épp olyan természetességgel konspirál, ahogy az ostoba könyveit írja!

– Nem ostobák azok, szerelmem.

– Talán nem… – Paul lassanként úrrá lett haragján, megfogta Chani kezét. – Sajnálom. De az a nő csupa intrika. Intrika intrika hátán. Ha egy kérdésben engedek neki, máris jön a következő.

– Hát nem pont ezt magyaráztam mindig? – érdeklődött Chani.

– Dehogynem! – Paul rámeredt. – Mire akarsz kilyukadni tulajdonképpen?

Az asszony melléfeküdt, hozzábújt.

– Azt hiszem eldöntötték, hogyan küzdjenek ellened – suttogta. – Irulanból csak úgy süt az elszánás.

Paul a haját simogatta. Chani egyértelművé tette a dolgokat. A férfit megérintette valami iszonyú. Coriolis-szél gyanánt tombolt a lelkében, egész lényét felkavarta. Olyasmivel is tisztában volt most, amelyet sosem hallott, sosem tanult.

– Chani, szerelmem – suttogta – fogalmad sincs, mit meg nem adnék, hogy véget vethessek ennek a háborúnak, hogy kiléphessek ebből az istenszerepből, amit a papok kényszerítenek rám…

Az asszony megremegett.

– Elég megparancsolnod, és a Dzsihadnak vége – mondta.

– Ó, nem! Még ha, meghalnék is, a nevem továbbvezetné őket. Ha arra gondolok, hogy ez a kenetes vérfürdő az Atreides nevet szennyezi be…

– Hisz te vagy a császár! Te vagy…

– Sakkfigura vagyok csupán. Istenséggé váltam, s noha istennek neveznek, többé nincs hatalmam, hogy irányítsam az eseményeket! – Keserű kacajra fakadt. A jövő nézett rá olyan uralkodók szemével, akikről még csak nem is álmodott. Kitaszítottnak érezte magát, sírás fojtogatta; mintha megszabadult volna a végzet béklyóitól, csak a neve élt tovább. – Kiválasztott vagyok – mondta. – Már születésemkor az voltam… semmit sem tehettem, hogy ne váljak azzá. Kiválasztottak.

– Tégy ellene! – kérlelte Chani. Paul még szorosabban ölelte.

– Hamarosan, szerelmem. Csak adj még egy kis időt… – Szemét égették a könnyek.

– Vissza kell térnünk Tabr sziecsbe – jelentette ki az asszony. – Túl sok a gyűlölség ebben a kőből rakott sátorban.

Paul bólintott, álla a Chani haját összefogó kendő finom anyagához ért. Mélyen beszívta az asszony testének átható fűszer-illatát.

Sziecs. Hatása alá került az ősi csarkobsza szónak: fedezék, menedék veszély idején. Chani javaslata nyomán újra áhítozni kezdett a tiszta homokra, a távlatokra, a nyílt terepre, ahol az ember jó előre felfedezheti a közelgő ellenséget.

– A törzsek visszavárják Muad'dibet – mondta Chani. Felemelte fejét, urára nézett. – Közénk tartozol.

– Egy látomás része vagyok – suttogta Paul.

A Dzsihadra gondolt megint, a parszekek sokaságán át keveredő génekre, s a módra, ahogy mindennek véget vethet. Megadja-e ezt az árat? Az irtózat elenyészne, kihunyna, akár a parázs, de milyen rettenetesen nagy az ár!

Sosem akartam istenné lenni – gondolta. Arra vágytam, hogy elillanhassak, mint a hajnali harmat, ha kisüt a nap. Menekülni akartam az angyalok, a kárhozottak elöl. Egyedül akartam maradni, mintha előre láttam volna…

– Visszamegyünk a sziecsbe? – kérdezte Chani.

– Igen – suttogta Paul, s közben ezt gondolta: Fizetnem kell.

Chani mélyet sóhajtott, s hozzábújt.

Megtörtént – tűnődött a férfi. Most már átlátta, hogyan őrlődött szerelme és a Dzsihad irtózata között. Mit számít egyetlen élet a milliókhoz képest, amelyeket a háborúban oltanának ki az elkövetkezőkben? Mit számít egyetlen ember szenvedése a tömegekéhez képest?

– Szerelmem…? – szólongatta Chani.

Paul az ajkához érintette ujját.

Utat találok – gondolta. Nekivágok, amíg megfutja az erőmből, átjutok ott, ahol még egy madár sem juthat keresztül…

Valószínűtlen volt persze, hogy sikerül, s ezt tudta is. A Dzsihad bárhová követi szellemét.

Mit mondhatna? Hogyan magyarázhatná cselekedeteit, mikor alattvalói esztelen brutalitással róják le adójukat? Ki akarná megérteni?

Csak vissza akartam nézni, hogy kimondhassam: "Ott! Ott a létforma, mely nem tudott megtartani! Nézzétek! Eltűnök! Sem a sors, sem az ármánykodás nem tarthat vissza többé! Megtagadom saját vallásomat! Ez a szédítő pillanat csak az enyém! Szabad vagyok."

Üres szavak.

– A Pajzsfal közelében hatalmas férget láttak tegnap – mondta Chani. – Száz méternél is hosszabb volt, azt mondják. Ekkorák nemigen merészkednek ide mostanában. A víz riasztja el őket, azt hiszem. Beszélik, azért jött el mégis, hogy visszahívja a sivatagba Muad'dibet. – Paul mellkasára bökött. – Ne merészelj kinevetni!

– Nem nevetek.

Paul, aki ismét elámult a fremen mítoszok makacsságán, megint érzett valamit, valamit, amitől elszorult a szíve, s mélyen otthagyta nyomát életvonalán: adab, a követelődző emlék. Caladani gyerekszobája jutott eszébe… az éjszaka sötétje a kőfalak közt… a látomás. Akkor tekintett először a jövőbe. Elméje átadta magát a víziónak, áthatolt a lesz-emlékek ködfátyolán (víziók a víziókban); porlepte köpönyegbe burkolódzó fremenek csoportját látta egy hatalmas szikla árnyékában. Hosszúkás, kelmébe csavart terhet cipeltek.

Paul saját hangját hallotta a vízióban: "Édes volt… de te voltál a legédesebb…”

Az adab elbocsátotta.

– Olyan hallgatag lettél – suttogta Chani. – Mi a baj?

Paul megborzongott, felült. Kőmerev volt az arca.

– Azért vagy dühös, mert a sivatag pereméig merészkedtem – találgatott az asszony. Paul szótlanul rázta fejét.

– Csak azért mentem, mert gyereket szeretnék – magyarázta Chani.

Paul képtelen volt szólni. Minden energiáját felemésztette a korai vízió nyers ereje. Iszonytató kép! E percben egész életét megrázta egy felrebbenő madár. E madár volt az esély. Szabad akarat.

Elcsábított a jövőbe látás sziréndala – gondolta. És érezte, hogy elcsábulása egyvonalú életet eredményezhet. Elképzelhető volna, hogy mégsem a jövőt látta? Elképzelhető volna, hogy előre látásával maga alakítja ki azt a jövőt? Finom szálakba gabalyodva élt, a régi tudatra ébredés foglyaként, egy pók-jövendő prédájaként, s e pók most rémisztő rágóit villogtatva közeledett.

Ha nyers erőhöz folyamodsz, tökéletesen kiszolgáltatod magad a még nyersebb erőnek – ötlött eszébe a Bene Gesserit axióma.

– Tudom, hogy dühít a dolog – mondta Chani, s megérintette a karját. – Igaz, hogy a törzsek felelevenítették az ősi rítusokat, a véráldozatot, de azokban semmi részem!

Paul mély lélegzetet vett. Víziójának vihara csillapult, visszahúzódott a mélybe, onnét az elérhetetlen messzeségből vonzotta áramlatainak rémisztő erejével.

– Kérlek! – esdekelt Chani. – Gyereket szeretnék, a mi gyerekünket. Olyan szörnyű ez?

Paul a karját simogatta, aztán elhúzódott. Felkelt az ágyból, kioltotta a parázsgömböket, a balkonra nyíló ablakhoz lépett, elhúzta a függönyöket. A mély sivatag messze volt, idáig csak a szagok jutottak el. Ablaktalan fal tornyosult az éjszakai égre. Holdfény tűzött egy elzárt kertbe – jókora fák, levelek, nedves aljnövényzet. A lombok közt halastó vize tükrözte a csillagok világát; fehér villanások a homályban. Paul egy pillanatra fremen szemmel nézte a kertet, s elámult a merőben idegenszerű vízpazarlás láttán.

A vízárusokra gondolt most, arra, hogy bőkezűségével tönkretette virágzó üzletüket. Gyűlölik érte. Megölte a múltat. S gyűlölték még azok is, akik korábban összeverekedtek a becses vízre váltható solokért, pusztán azért, mert változtatott a dolgokon. Ahogy a Muad'dib által ígért ökológiai program haladt, úgy sokasodtak e program ellenzői. Vajon nem ostobaság-e azt remélnie, hogy egy egész bolygó arculatát megváltoztathatja; hogy minden ott s úgy fog növekedni, ahogy a császár elrendeli? S még ha sikerül is, mit szól majd az univerzum? Nem fognak-e világai hasonló sorstól tartani?

Hirtelen összehúzta a függönyt, kikapcsolta a légcserélőt. Chani felé fordult a homályban; érezte, az asszony vár rá. Vízkarikái csilingeltek, akár a zarándokok csengettyűi. Paul megindult a hang irányába, míg meg nem érinthette Chani kinyújtott karjait.

– Szerelmem – súgta az asszony. – Miattam szomorkodsz, mondd?

Ahogy átölelte a férfit, átölelte kettejük jövőjét is.

– Dehogy – mondta elszoruló torokkal Paul. – Ó… dehogy miattad!

*

A tény, hogy a pajzs és a lézersugár érintkezése a támadóra s a védekezőre egyaránt végzetes robbanással jár, új irányt szabott a fegyverrendszerek fejlődésének. Aligha szükséges kitérnem az atomerő különleges szerepére. Hogy atomcsapásokkal bármely Nagy Ház képes elpusztítani ötven-egynéhány más Ház planetáris bázisait, némi nyugtalanságra adhat okot, ám valamennyi Háznak módjában áll elejét venni az efféle katasztrófának. A Liga és a Landsraad tartja kordában mindeme erőket. Engem az atomenergia problémájánál is élénkebben foglalkoztatnak a különleges képességekkel rendelkező, fegyvernek is beillő emberek. Szinte beláthatatlan lehetőségekkel kecsegtető terület ez, s egynémely hatalom máris hozzálátott e lehetőségek kiaknázásához.

Muad'dib beszéde vezérkarához (Stilgar Krónikájából)

Az öregember az ajtóban állt, csupakék szemével merőn bámult a jövevényre. Tekintetében a sivataglakók állandó gyanakvása tükröződött. Őszes szakállán átsejlő ajkának ívelése keserűségről árulkodott, barázdák keretezték. Nem viselt cirkoruhát, s sokatmondó volt az is, hogy ügyet sem vetett rá: a nyitott ajtón át szabadba áramlik házának nedvességben gazdagabb levegője.

Scytale meghajolt, kezével az összeesküvők egyezményes jelét mutatta.

Valahol az Öregember mögött egy rebek jajongott, érzékeket béklyózó, atonális szemuta zenét játszott. A házigazda nem tűnt kábának. A muzsika másvalaki szenvedélye volt a falak között. Scytale-t meglepte kissé, hogy e kietlen helyen valaki ily kifinomult kedvtelésnek hódol.

– Üdvözlet a messzeségből – mondotta, s mosoly ömlött el ezalkalomra választott arcának vonásain. Csak ekkor ötlött eszébe, hogy az öreg felismerheti: Dűne idősebb fremenjei közül sokan ismerték Duncan Idahót.

Szórakoztatónak találta, hogy a pengeművész alakját öltheti. Meglehet, hibázott, változtatni itt mégsem mert megjelenésén. Nyugtalanul pillantott körül. Hát sosem invitálja beljebb ez az ostoba?

– Ismerted a fiamat? – kérdezte az öreg.

Ez legalább visszajelzés volt. Scytale megfelelőképp válaszolt, de feszülten figyelt közben. Nem tetszett neki a helyzet. A ház egy zsákutca végében állt. A környező épületekben a Dzsihad veteránjai éltek. E település jókora elővárosként vette körül Arrakeent, s a Császári Homoron túlra, egészen Tiemagig nyújtózott. A plazmasugárral leegyengetett házfalak egyhangúságát csak a zárt ajtók még sötétebb árnyai törték meg; a kőbe imitt-amott obszcén feliratokat véstek. Az öregember házának ajtajára valaki krétával rótta fel, hogy egy bizonyos Beris ocsmány betegséget hozott magával Arrakisra, s az idővel még a férfiasságától is megfosztotta.

– Többedmagaddal jöttél? – tudakolta a házigazda.

– Egyedül – felelt rá Scytale.

Az Öreg megköszörülte torkát, mindegyre tétovázott. Őrjítő volt.

Scytale türelmet erőltetett magára. Az effajta kapcsolatteremtés mindig kockázatos. Meglehet, az öregnek jó oka van arra, hogy így viselkedjék. Pedig az érkező megfelelő pillanatot választott: a nap majdnem pontosan a delelőjén állt, a környék lakói házaikba zárkóztak, álomba menekültek a forróság elől.

Vajon az új szomszéd aggasztja a vénembert? – tűnődött Scytale. Tudta, hogy odaát Otheym él, aki Muad'dib rettegett fedaykin halálkommandójának harcosa volt egykor. Bijaz, a törpe épp nála várakozott.

Ismét az öregemberre emelte pillantását. Figyelmét nem kerülte el, hogy bal ruhaujja üres, s hogy bizonyára oka van rá, hogy ne viseljen cirkoruhát. Lerítt róla, hogy parancsoláshoz szokott: aligha egyszerű gyalogosként harcolt a Szent Háborúban.

– Megtudhatnám látogatóm nevét? – kérdezte most.

Scytale igyekezett palástolni megkönnyebbülését. Mégiscsak elfogadják.

– Zaal vagyok – mondta a küldetéshez választott nevet.

– Az én nevem Baruk – szólt az öreg. – Valaha a Dzsihad Kilencedik Légiójának basharja voltam. Jelent ez valamit számodra?

Világosan érződött szavaiból a fenyegetés.

– Tabr sziecsben születtél, Stilgar rokona vagy – mormolta Scytale.

Baruk megnyugodni látszott, oldalt lépett.

– Szívesen látlak a házamban.

Scytale elhaladt mellette, s egy homályos belső udvarra jutott. Kék kockakő, a falakon csillámló kristálymozaik. Az átrium zárt kertre nyílt. A szűrők csak az opálos fényt engedték át, minden ezüstösen ragyogott, akárha az Első Hold fénye tűzött volna rá. A jövevény mögött szisszenve csukódott a nedvességszigetelő ajtó.

– Azelőtt valakik voltunk – mondta Baruk, a kert felé vezetve vendégét. – Nem tartoztunk a kitaszítottak közé. Nem holmi graben faluban tengettük életünket… amilyen ez itt! Igazi sziecsünk volt a Pajzsfalnál, a Habbanija-erg közelében. Féregháton bármikor eljuthattunk Kedem-be, a mély sivatagba.

– Egészen más lehetett – bólintott Scytale. Most már értette, miért csatlakozott az összeesküvéshez Baruk. A vén fremen a letűnt napok, a régi szokások után áhítozott.

Megérkeztek a kertbe.

Scytale észrevette, hogy Baruk ellenszenvesnek találja. Egyetlen fremen sem bízott volna benne – nem volt csupakék ibadszeme. Az őslakók úgy tartották, hogy a külvilágiak a maguk furcsa tekintetével sok olyasmit is észrevesznek, ami nem tartozik rájuk.

Alighogy beléptek, elhalkult a szemutazene. Egy baliset kesergett most: előbb kilenchangú melódiát játszott, azután egy dalt, mely felettébb népszerű lett a Naraj-világokon.

Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, Scytale egy ifjút pillantott meg, aki keresztbe tett lábakkal kuporgott egy alacsony díványon jobb kéz felől. Az ő szemei sötétlő gödrök voltak csupán. A vakok bámulatos érzékével épp abban a pillanatban kezdett énekelni, amikor az Arctáncoltató tekintete megpihent rajta. Magas, bársonyos hang.

Gonosz szél ragadta el utolsó dalom

Oly régen már

Elfútta az eget, a földet, hol lakom

Csupán a Semmi vár

Felsír a szél, indul a férfi mind

Csatában halni meg

Csak a fák maradnak, büszke lombjuk ring

S vedelnek két ember helyett

Ó mondd, honnan jő e szél?

Oly sok földet ismertem már!

Számtalan harcost, néma fát

És túlontúl sok szelet…

Scytale tudta, hogy nem ez a dal eredeti szövege. Baruk most távolabb vezette az ifjútól, át a túloldalra, egy boltív árnyékába, s a kövezeten elhelyezett párnákra mutatott. A kőlapokat tengeri lények lenyomatai díszítették.

– Az egyik ilyen párnán valaha maga Muad'dib ült – közölte az öreg. – Most te foglalsz helyet rajta.

– Lekötelezel – bólintott Scytale, s elhelyezkedett a fekete alkalmatosságon. Elmosolyodott. Baruk bölcs. Tisztelettel szól a Mahdiról, míg a háttérben kétértelmű szövegű, félreérthető dal zümmög. Ugyan, ki merné kihívni maga ellen a zsarnok császár szörnyű haragját?

– Zavar a fiam zenéje? – tudakolta az öreg, ügyelve rá, hogy szavai ne törjék meg a ritmust. Scytale a szemközti vánkosra mutatott, hátát az egyik hűvös oszlopnak vetette.

– Örömömet lelem benne – mondta.

– A fiam Naraj meghódítása során vesztette el a szeme világát – közölte Baruk. – Gondosan ápolták ott, maradnia kellett volna, így népünk egyetlen asszonyának sem kell. Furcsa a tudat, hogy unokáim élnek Narajon, akiket sosem láthatok. Ismered Narajt, Zaal?

– Ifjúkoromban megfordultam arra Arctáncoltató társaimmal – felelte Scytale.

– Úgy, szóval Arctáncoltató vagy… – állapította meg Baruk. – Különösmód ismerősnek találtam vonásaidat. Egy férfira emlékeztetsz, akit ismertem.

– Duncan Idahóra?

– Igen, rá! Pengeművész volt, a jelenlegi császár zsoldjában állt.

– Azt beszélik, elesett.

– Azt beszélik – bólintott Baruk. – Igazi férfi vagy hát? Hallottam olyan Arctáncoltatókról, akik… – vállat vont.

– Jadacsa-hermafroditák vagyunk mindannyian – mondta Scytale –, tetszés szerint változtathatjuk nemünket. Jelenleg épp férfi vagyok.

Baruk eltöprengett, azután megkérdezte:

– Hozassak frissítőt? Vizet kívánsz? Netán jégbehűtött gyümölcsöt?

– Inkább beszélgessünk – javasolta Scytale.

– A vendég óhaja parancs – szögezte le az öreg, s helyet foglalt az Arctáncoltatóval szemben.

– Áldott legyen Abu d'Dhur, az Ismeretlen Idővonalak Atyja – mondta Scytale, s közben ezt gondolta: egyértelműen a tudomására hoztam most, hogy a Liga egy navigátorának védelmét élvezem, s hogy a császár nem láthat minket.

– Háromszor áldott – mormolta Baruk, s szertartásosan összekulcsolta két kezének ujjait. Vénséges, erekkel átszőtt kezei voltak.

– Ha bizonyos távolságból tekintünk egy tárgyra, nem látunk a külsőnél egyebet… – Scytale így közölte, hogy a császári fellegvár védelmi berendezéseire kíváncsi.

– Azt, ami sötét és gonosz, bármilyen távolságból felismeri az ember – válaszolta Baruk kitérően.

Vajon miért teszi? – tűnődött Scytale, de fennhangon így folytatta:

– Hogyan veszítette el a látását a fiad?

– Naraj védői kőégetőt vetettek be – sziszegte az öreg. – A fiam túl közel került hozzá. Átkos atomfegyverek! Be kellene tiltani még a kőégetőt is…

– Sokan osztják véleményedet – bólogatott Scytale, s ezt gondolta: kőégető. Narajon! Erről nem is tudtunk. De honnét ismeri egy ilyen vénség ezt az eszközt? S vajon miért említi?

– Felajánlottam neki, hogy vásárolok számára egy pár tleilaxi műszemet – folytatta Baruk. – Ám a légióknál az a pletyka járja, hogy a tleilaxi szemek rabszolgasorba taszítják viselőiket. Azt mondta a fiam, hogy az ő teste eleven, azok a szemek meg fémből valók – az egyesülés tehát bűnös dolog volna.

– Az adott tárgy lényege a rendeltetés… – Scytale igyekezett visszatalálni a lényeghez. Baruk elhúzta a száját, de azért bólintott.

– Beszélj nyíltan: mit akarsz? – tudakolta. – Nincs más hátra, meg kell bíznunk a navigátorodban.

– Jártál valaha a császár erődjében? – kérdezte Scytale.

– A molitori győzelem után rendezett lakomára engem is meghívtak. Hideg volt abban a kőrakásban, a legkitűnőbb ixi fűtőtestek sem segítettek. Az ünnep előtti éjszakán Alia templomának teraszán háltunk. Sok ott a fa, fák a legkülönbözőbb világokról. Mi basharok a legfinomabb zöld kelméből varrott egyenruhánkat viseltük, s a többiektől távol állítottuk fel asztalunkat. Túl sokat ettünk és ittunk. Sok olyasmit láttam, ami undorított. Alig mozgásképes sebesültek jöttek, végtagjaik csonkján vonszoltak magukat. Azt hiszem, a mi Muad'dibünknek fogalma sincs, hányan nyomorodtak meg miatta.

– Szót emeltél? – kérdezte Scytale. Tudta, hogy a fremenek a fűszersör mámorában olykor valóságos orgiákat rendeznek.

– Nem is hasonlított az a dolog a sziecsbeli ünnepekhez – mondta Baruk. – Nem volt tau. A katonák szórakoztatásáról rabszolganők gondoskodtak, az emberek kérkedtek hőstetteikkel és sebeikkel.

– Tehát jártál abban a hatalmas kőrakásban – szögezte le Scytale.

– Muad'dib kijött hozzánk a teraszra – folytatta Baruk. – Jó szerencsét kívánt mindannyiunknak. Szájára vette a sivatagi köszöntést – azon a helyen!

– Tudod-e, merre van a lakosztálya? – kérdezte Scytale.

– Mélyen odabent – felelte Baruk. – Valahol mélyen odabent. Mondják, ő meg Chani nomádként vándorolnak az erőd falai közt. A nagycsarnokban csak az audienciák alkalmával mutatkozik a császár. Vannak szobái, termei, ahol küldöttségeket fogadhat; a testőrség lakhelye egy teljes szárnyat foglal el. Akadnak szertartások céljára fenntartott helyiségek, s persze ott a kommunikációs központ. Beszélik, valahol odalent egy elkábított férget tart fogva Muad'dib. Lassan adagolja a nedvességet, úgy mérgezi. Oda megy, valahányszor látni akarja a jövőt.

Tényekkel megtűzdelt mítosz – tűnődött Scytale.

– A kormánya mindenhová elkíséri – dünnyögte Baruk. – Hivatalnokok, segédek, a segédek segédei. Csak a Stilgar-félékben bízik, azokban, akiket régről ismer.

– Te nem tartozol közéjük – jegyezte meg a tleilaxi.

– Azt hiszem már azt is elfelejtette, hogy létezem – mondta Baruk.

– Hogyan közlekedik, ha elhagyja az épületet?

– Van egy kis topterindítója az erődítmény belsejében – mormolta az öreg. – Mondják, Muad'diben kívül nem tud ott leszállni senki. Állítólag olyan kényes manőverekre van szükség, amelyek végrehajtására más nem képes; a legkisebb hiba, s máris sziklának csapódik, vagy az átkos kertek egyikébe zuhan a gép.

Scytale bólintott. Ez valószínűleg igaz. Hogy a császár erőssége csak légi úton közelíthető meg, bizonyos védettséget jelent. És az Atreidesek mind kitűnő pilóták…

– Disztransz üzeneteit emberekre bízza – folytatta Baruk. – Az ilyenek agyába hullámátalakítót ültetnek, pedig mindenkinek a maga urának kellene maradnia, senkinek sem szabadna másvalaki szavával szólnia…

Scytale vállat vont. Ebben a korban minden hatalom disztransz módszerrel továbbította az üzeneteket. Lehetetlen volt megjósolni, miféle eljárást alkalmaz az üzenet küldője, hogy szavai csakis a címzetthez juthassanak el. A disztransz üzenetek az illetéktelenek számára jobbára megfejthetetlennek bizonyultak, hisz a jelentéstartalmat a természetes hangszín szinte észrevétlen módosulásai hordozták. Számos kombináció létezett, s végtelenül bonyolultak.

– Még az adószedői is ezt a módszert alkalmazzák – zsörtölődött Baruk. – Az én időmben ilyen alantas feladatokra csak alsóbbrendű állatokat használtak!

Az információk biztonságát valamiképp szavatolni kell – gondolta Scytale. – Nem egy kormány bukott már meg amiatt, hogy az emberek megismerték hivatalnokainak titkait…

– Hogyan vélekednek most Muad'dib Szent Háborújáról a fremen seregek? – tudakolta. – Nincs ellenükre, hogy a császárukból istent csinálnak?

– A legtöbb harcos el sem töpreng ezen – mondta Baruk. – A legtöbben úgy gondolnak a Dzsihadra, ahogy én gondoltam azelőtt. A háború új élmények, kalandok, gazdagság forrása. Ez a graben gödör, ahol élek… –az öreg körbemutatott – …hatvan lidasnyi fűszerembe került. Kilencven kontar! Volt idő, amikor elképzelni sem tudtam ekkora gazdagságot! – A fejét rázta.

A túloldalon a vak ifjú szerelmes balladát kezdett pengetni balisetjén.

Kilecven kontar – gondolta Scytale. Milyen furcsa! Nem kis vagyon, valóban. Baruk "verme" nem egy világon palotának számítana, de hát minden relatív, még a kontarok is. Tudja-e vajon Baruk, mekkora az az egység, mellyel fűszervagyonát méri? Tudja-e vajon, hogy másfél kontarnyi egykor azt a súlyt jelentette, melyet egy teve elbírt? Nem valószínű. Baruk bizonyára azt sem tudja, mi fán terem a teve, ahogyan nem hallott a Föld Aranykoráról sem…

Baruk, fiának balisetjátékával különös összhangban most ismét rákezdte:

– Kriszkést hordtam, tíz liternek megfelelő vízkarikát, lándzsát, mely egykor apámé volt. Akadt kávéskészletem és egy vörös üvegem, mely ősibb lehetett tán még a sziecsnél is. Részt kaptam a fűszerből, pénzzel azonban nem kellett bajlódnom. Gazdag voltam, s még csak nem is sejtettem. Két feleséget tartottam: egy átlagosat, aki drága volt a szívemnek, és egy ostobát, akinek teste és arca az angyalokéval vetekedett. Fremen naib voltam, féreglovas, a leviatán és a homok ura!

Az ifjú egyre pengette a vágyódó melódiát.

– Rengeteg mindent tudtam anélkül, hogy töprengenem kellett volna – mormolta Baruk. – Tudtam, hogy a homok alatt víz rejtőzik, s hogy a Kismesterek őrzik. Tudtam, hogy őseim szüzeket áldoztak Shai-huludnak… mielőtt Liet-Kynes megtiltotta. Nem lett volna szabad hallgatnunk rá. Láttam az ékköveket egy féreg szájában. Lelkemnek négy kapuja volt, ismertem mindet.

Elnémult, eltűnődött.

– Aztán jött az Atreides, az anyjával, azzal a boszorkánnyal – mondta Scytale.

– Jött az Atreides – hagyta helyben Baruk. – Ő, aki Usul lett közöttünk, ez volt a saját neve. A mi Muad'dibünk, a mi Mahdink! S mikor meghirdette a Dzsihadot, azok között voltam, akik megkérdezték: "Miért kellene mennem, harcolnom a messzeségben? Hisz nem él ott senkim!" Mások azonban elmentek. Fiatal emberek, barátok, gyermekéveim játszótársai. Mikor megtértek, varázslatot emlegettek, fennen hirdették az Atreides megváltó hatalmát. Ő kelt birokra ellenségeinkkel, a Harkonnenekkel. Liet-Kynes, aki megígérte, hogy paradicsommá változtatja bolygónkat, megáldotta. Mondták, az Atreides azért jött, hogy megváltoztassa e világot s az egész univerzumot; hogy Ő az az ember, akinek szavára aranyeső nyílik az éjszakában… – Baruk felemelte ép kezét, tenyerét vizsgálgatta. – A harcosok az Első Holdra mutogattak, mondván: ott a lelke. Ezért nevezték Muad'dibnek. Én nem értettem az egészet.

Leengedte kezét, fiára tekintett, aki ott zenélt a túloldalon.

– Nem a fejemmel gondolkodtam már, hanem a szívemmel, a gyomrommal és a zsigereimmel – Az aláfestő zene üteme megint gyorsult.

– Tudod-e, miért jelentkeztem a hadba mégis? – A vén szemek Scytale-re szegeződtek. – Azért, mert hírét vettem, hogy létezik a tenger. Nagyon nehéz ám hinni a tengerben, ha itt, a dűnék közt láttad meg a napvilágot… Nekünk nincs tengerünk. Dűne lakói sosem láttak tengert. Akadtak szélcsapdáink. Gyűjtöttük a vizet a Liet-Kynes ígérte nagy változtatáshoz…S e változtatást Muad'dib most egyetlen kézlegyintésével végbeviszi. El tudtam képzelni egy qanatot, vizet, mely csatornában csörgedez. Ennek alapján el tudtam képzelni a folyót is. De a tengert…

Baruk kertjének áttetsző tetejére bámult, mint aki az univerzum legmélyebb titkait fürkészi.

– Tenger – mondta halkan. – Ez túl sok volt nekem. Ismerőseim azonban váltig állították, hogy látták ezt a csodát. Azt hittem, hazudnak, de utána kellett járnom a dolognak. Ezért álltam katonának.

Az ifjú megpendített még egy húrt balisetjén, aztán új, különös ritmusú dalba kezdett.

– S meglelted-e a tengert? – tudakolta Scytale.

Az öreg nem válaszolt. Az Arctáncoltató arra gondolt, talán meg sem hallotta. A balisetzene úgy nyaldosta körül őket, mint a hullámverés. Baruk e ritmusra lélegzett.

– Alkonyodott – mondta végül. – Az öreg festők valamelyike pingálna ilyet. Vörös volt a fény, vörös, akár az üvegem. Az ég aranyszínű… kék. Egy Enfeilnek nevezett világon történt, ahol légiómat győzelemre vezettem. Egy hágón keltünk át, a levegő súlyos volt a nedvességtől, alig bírtam belélegezni. S alant ott nyújtózott az, amit a barátaim emlegettek: víz, ameddig a szem ellát, s még tovább. Levonultunk a partjára. Belegázoltam a vízbe, megízleltem. Keserű volt, beteggé tett. A csoda emléke azonban máig kísér.

Scytale azon kapta magát, hogy osztozik az öregember áhítatában.

– Belevetettem magam abba a tengerbe – mondta Baruk a tengeri lények lenyomatát bámulva a kőlapokon. – Alámerültem, s új emberként bukkantam fel. Éreztem, emlékszem a múltra, melyet sosem láttam. Körülnéztem, s szemeim készek voltak befogadni bármit, bármit az égvilágon. Egy tetemet láttam a vízben. A védők egyike volt, a mi kezünktől esett el. Odébb tönk lebegett, valami nagy fa maradványa. Ha lehunyom a szemem, még most is látom. Az egyik széle megperzselődött. S volt valami rongy is ott. Egy sárga rongydarab, szakadozott, mocskos. Néztem mindeme dolgokat, s egyszerre megértettem, miért vannak itt. Azért, hogy láthassam őket.

Lassan megfordult, Scytale szemébe nézett.

– Az univerzum befejezetlen alkotás, tudtad ezt? – kérdezte.

Zavaros fejű, de bölcs – gondolta a tleilaxi, fennhangon pedig ezt mondta:

– Látom, az élmény igen mély benyomást tett rád.

– Tleilaxi vagy – mondta Baruk –, és számos tengert láttál. Én csak azt az egyet, mégis tudok valamit a tengerről, amit te nem.

Scytale, maga sem tudta mi okból, nyugtalanságot érzett.

– A Káosz Anyja a tenger szülötte – mondta Baruk. – Egy Kvizara Tafwid, egy pap állt nem messze, mikor kiláboltam a vízből. Nem merészkedett közelebb, csak állt, állt a homokban… a nedves homokban… pár emberemmel, akik osztoztak félelmében. Olyan szemeket meresztett rám, hogy felfogtam: olyasmit tanultam, amit ő még csak nem is sejt. Tengeri lénnyé váltam, s ez megrémítette. A tenger kigyógyított a Dzsihadból, s azt hiszem, a pap látta ezt.

Scytale csak most döbbent rá, hogy a zene nem szól már. Dühítette a tény, hogy nem képes meghatározni a pillanatot, amikor a baliset elnémult.

Baruk, mintha a megállapítás az imént elhangzottakból következnék, így folytatta:

– Minden kaput őriznek. Nem vezet út a császár erődjébe.

– Épp ez a gyenge pontja – mondta Scytale. Baruk a nyakát nyújtogatta, fülelt.

– Van befelé vezető út – magyarázta Scytale. Hasznunkra lehet, hogy mindenki – remélhetőleg maga a császár is – másként gondolja… – Megnedvesítette furcsamód idegennek érződő ajkat. Zavarta a muzsikus tétlensége. Vajon gondolatokat közvetített mindeddig Baruk fia? Erre természetesen módja nyílt: üzenetet küldhetett a zenébe kódolva. Az információk utat találtak Scytale idegrendszerébe, ahol a megfelelő pillanatban "vételre" kapcsolták az agyalap fölé beültetett disztransz készüléket. Ha az adásnak vége, most már ismeretlen mondatok hordozója ő is. Adatokkal megrakott raktár: ott lappang benne minden arrakisi összeesküvő neve, minden jelszó, minden fontos tudnivaló.

Ezen információk birtokában térdre kényszeríthetik Arrakist, elkaphatnak pár homokférget, meghonosíthatják a fűszerkultúrát valahol messze, ahová nem ér el Muad'dib keze. Úgy ám, sok mindent kezdhetnek ezekkel az információkkal…

– Itt a nő – mondta Baruk. – Megnézed?

– Láttam már – felelte Scytale. – Gondosan tanulmányoztam. Hol van most?

Baruk csettintett.

Az ifjú felemelte a rebeket, s a húrokba csapott. Szemutamuzsika szárnyalt, melynek hallatán alvajáróként lépett ki a homályból egy kékbe öltözött, fiatal nő. Ibadszeme kábán meredt a semmibe. Fremen volt, a fűszer rabja, aki valahogy rákapott egy külvilági kedvtelésre is. Tudatosságát elnyomta a szemuta, teljesen átengedte magát a hangok extázisának.

– Otheym lánya – mondta Baruk. – A fiam azért szoktatta rá a szemutára, hogy népünkből való asszonyra tehessen szert, még akkor is, ha vak. Mint látod, diadala értéktelen. A kábulat megfosztotta attól, amit elnyerni remélt.

– Az apja nem tud róla? – kérdezte Scytale.

– Nem tudja maga a lány sem – legyintett az öreg. – A fiam hamis emlékképekkel táplálja; ha ittlétéről kérdezik, ezeket idézi fel. Azt hiszi, szereti a fiamat. Ebben a hitben él a családja is. Dühösek, elvégre a fiam nem teljes értékű ember, de persze nem avatkoznak a fiatalok dolgába.

A muzsika lassanként elhalkult. Baruk fiának intésére a lány letelepedett, közelebb hajolt, hogy hallhassa "szerelmesének" suttogását.

– Mi lesz a sorsa? – kérdezte az öreg. Scytale megint körülnézett.

– Van még valaki a házban?

– Senki rajtunk kívül – mondta Baruk. – Még mindig nem árultad el, mi a szándékod a nővel. A fiam akarja tudni, nem én.

Scytale, mintha válaszolni készülne, előrenyújtotta jobb karját. Ruhaujjából csillámló tűlövedék röppent ki, Baruk nyakába fúródott. Egy hang sem hallatszott, a fremen testtartása mit sem változott. Az öregre egy percen belül halál várt, mégis mozdulatlanul ült: megbénította a tűlövedék mérge.

Scytale lassan felemelkedett, odament a vak muzsikushoz. A fiú még mindig suttogott, mikor a tűlövedék eltalálta.

A tleilaxi karon fogta, gyengéden talpra állította a lányt, s megváltoztatta külsejét, még mielőtt az rápillantott volna. A lány teste megfeszült; most már rákoncentrált.

– Mi történt, Baruk? – kérdezte.

– A fiam fáradt, ideje lepihennie – felelte Scytale. – Jöjj! A hátsó kapun át megyünk.

– Olyan jól elbeszélgettünk! – lelkendezett a lány. – Azt hiszem, sikerült meggyőznöm, szerezzen be végre tleilaxi szemeket. Akkor ismét igazi férfi lesz…

– Ezt magyarázom már jó ideje – mormolta Scytale, miközben egy hátsó helyiség felé vonszolta. Hangja (ez büszkeséggel töltötte el) tökéletesen illett megjelenéséhez. A vén fremen hangja volt, aki mostanra bizonyára meghalt már.

Az Arctáncoltató felsóhajtott. A legmélyebb együttérzéssel tette, amit tett; az áldozatok pontosan tisztában voltak a veszéllyel. Most a fiatal nőnek is meg kell adnia az esélyt…

*

A birodalmaknak születésükkor még jó okuk van a létezésre. Mikor azonban megerősödnek, a célok elvesznek, s maradnak az üres rituálék.

Irulan hercegnő: Muad'dib bölcsessége

Alia sejtette, hogy az Impérium Tanácsának soron következő ülése viharos lesz. Érezte a gyülekező energiákat, a levegőt betöltő indulatot: Irulan nem nézett Chanira, Stilgar idegesen rendezgette papírjait, Paul összevont szemöldökkel pillantott vallásának főpapjára, Korbára.

Alia az aranyasztal legvégén foglalt helyet, hogy kiláthasson a balkonra nyíló ablakon, melyen át bevetült a poros délutáni napfény.

Korba belépésekor elhallgatott, aztán tovább magyarázott Paulnak.

– Úgy értem, uram, hogy manapság nincs már annyi isten, mint azelőtt…

Alia hátravetette fejét, s felkacagott. A mozdulattól hátrahullt fekete abaköpenyének csuklyája, láthatóvá váltak vonásai: tiszta kék "fűszerszem", anyjának ovális arca a szorosan hátrakötött bronzszín hajkorona alatt, kicsiny orr, szép vonalú, érzéki száj.

Korba képe éppoly narancsvörös volt most, mint a köntöse. Dühösen meredt Aliára – haragvó, kopasz gnóm.

– Tudod-e, mit beszélnek a bátyádról? – kérdezte.

– Csak azt tudom, a papokról mit beszélnek – vágott vissza Alia. – Azt mondják, nem szolgái, kémei vagytok az istennek.

Korba Paultól várt támogatást.

– Muad'dib megbízásából tevékenykedünk – mondta. – Célunk, hogy urunk megismerje alattvalóit s azok is megismerjék az ő Igazságát.

– Kémek – ismételte Alia.

Korba elhúzta száját, és sértett hallgatásba mélyedt.

Paul a húgára pillantott, azon tűnődött, vajon miért provokálja Korbát. Csak most tudatosult benne, hogy Alia nővé érett, s hogy az ártatlan ifjúság e fellángolása nagyon megszépíti. Hogy kerülhette el mind ez idáig a figyelmét? Alia tizenöt esztendős, hamarosan betölti a tizenhatot; Tisztelendő Anya, noha sosem szült, szűz papnő, a tömegek rettegésének és imádatának tárgya, Késes Szent Alia…

– Sem az idő, sem a hely nem megfelelő az élcelődésre, ezt tudhatná a húgod – mondta Irulan.

Paul ügyet sem vetett rá. Biccentett Korbának.

– A tér teli zarándokokkal. Menj, és imádkozz velük!

– De hisz téged várnak, uram! – tiltakozott a kis ember.

– Vedd fel a turbánodat! – utasította Paul. – Amilyen távol vannak, sosem ismernek fel.

Irulant bosszantotta, hogy a császár levegőnek nézi. Figyelte a kelletlenül felemelkedő Korbát. Az a nyugtalanító gondolata támadt, hogy Edric Alia elől nem tudta elleplezni cselekedeteit. Oly keveset tudunk a lányról…!

Chani ölbe tett kézzel üldögélt, úgy pillantott túloldalt ülő nagybátyjára, Stilgarra, Paul kancellárjára. Vágyik-e vajon a fremen naib az egyszerűbb sziecsbeli élet után? Stilgar sötét haja halántéktájon deresedett már, a sűrű szemöldök árnyékolta tekintet azonban változatlanul átható volt. A vadon élő sasok szeme ilyen éles. Szakállán még mindig kivehető volt a cirkoruha légcsövének lenyomata.

Chani pillantása zavarta Stilgart – körültekintett hát a tanácsteremben. Pillantása elidőzött a balkonon, ahol Korba állt. Korba áldást osztón emelte magasba mindkét kezét, a délutáni nap vöröslő dicsfényt szőtt alakja koré – a főpapot mintha tüzes kerékre szegezték volna. A kis ember kisvártatva leengedte karját s megtörte a varázst, Stilgart azonban jócskán megrázta még a látvány emléke is. Dühödten gondolt a csarnokban várakozó kérelmezőkre, s mindazokra a gyűlöletes külsőségekre, melyek Muad'dib uralkodását kísérték.

Arra gondolt, hogy aki a császár közelében él, óhatatlanul hibát keres benne, körülötte. Tudta, hogy ez szentségtörés, de ő sem tett másképp.

A tömeg moraja betöltötte a helyiségét, ahogy Korba visszatért. A balkonra vezető ajtó szisszenve zárult be mögötte, s kirekesztette a hangot.

Paul tekintetével kísérte a főpapot. Korba helyet foglalt császárja balján, éles vonású arca nyugodt volt, tekintetét rajongás fátyolozta. Bizonyára élvezte, hogy gyakorolhatja hatalmát.

– Felidéztem a szellemet – mondta.

– Hála legyen az Úrnak! – vetette közbe Alia.

Korba ajka elfehéredett.

Paul ismét szemügyre vette húgát, az indítékokat latolgatta. Alia ártatlansága csalóka volt, efelől nem lehetett kétség. A Bene Gesserit genetikus program terméke ő is, akárcsak Paul. Vajon mennyi szorult belé a kwisatz haderachból? A kettejük közti különbség lényeges volt: Lady Jessica a méhében hordta Aliát, mikor szervezetét kitette a nyers melanzs mérgének. Az anya s még meg sem született lánya egyszerre lettek Tisztelendő Anyákká. De az egyidejűség korántsem jelentett azonosságot.

Alia utóbb elmondta, hogy egy pillanat alatt öntudatra ébredt, memóriája befogadta mindazon korábbi életek emlékeit, melyeket anyja befogadott.

– Az anyám lettem, s mind a többiek – idézte fel. – Kialakulatlan voltam, épp hogy éltem, de ott és akkor öregasszony lett belőlem…

Alia megérezte, hogy Paul gondolatai körülötte forognak, s bátyjára mosolygott. A császár vonásai ellágyultak. Korbára csakis cinikusan lehet tekinteni – állapította meg. Ugyan, elképzelhető-e ostobább helyzet annál, amikor egy öngyilkos kommandós pappá vedlik? Stilgar végre elrendezte papírjait.

– Uram engedelmével – kezdte – nagy jelentőségű kérdésekről kell szót ejtenünk.

– A Tupile-szerződés? – kérdezte Paul.

– A Liga ragaszkodik ahhoz, hogy a bolygó pontos helyének ismerete nélkül írjuk alá – mondta Stilgar. – A Landsraad küldötteinek némelyike támogatja őket.

– Milyen nyomást gyakoroltál rájuk? – tudakolta Irulan.

– Csupán olyan fokút, amilyet császárom ez esetben indokoltnak ítélt – felelte Stilgar. Hangsúlyából nyilvánvaló volt, hogy nem szíveli az uralkodó feleségét.

– Férjuram! – emelte fel hangját Irulan, szinte rákényszerítve Pault, hogy észrevegye.

Épp Chani jelenlétében használja ezt a szót – gondolta a férfi. – Ez gyengeségre vall… Az ilyen pillanatokban ellenszenvet táplált Irulan iránt, akár Stilgar, de ott lappangott benne az együttérzés is. Hisz Irulan csupán a Bene Gesserit vak eszköze.

– Igen? – szólalt meg.

Irulan merőn bámult rá.

– Ha megvonod tőlük a fűszert…

Chani rosszallóan ingatta fejét.

– Óvatosan kell eljárnunk – mondta Paul. – Tupile a legyőzött Nemes Házak menedéke. A nyugalmat, a visszahúzódás lehetőségét jelképezi alattvalóink számára. Ha kitudódik, hol található, sebezhetővé válik.

– Ha embereket elrejtenek előlünk, elrejthetnek sok egyebet is – mormolta Stilgar. – Egy hadsereget, vagy egy fejlődőben lévő melanzskultúrát, amellyel…

– Nem szoríthatjuk a sarokba azokat az embereket – mondta Alia. – Legalábbis akkor nem, ha békében akarunk élni velük… – Ingerülten kellett tapasztalnia, hogy sikerült belerángatniuk a vitába. Előre látta, hogy így lesz.

– Vagyis tíz éven át tárgyaltunk a semmiért – állapította meg Irulan.

– A bátyám semmit sem tesz hiábavalóan – szögezte le Alia.

Irulan felemelt egy tollat, úgy szorította, hogy ujjai belefehéredtek. Paul látta, hogy Bene Gesserit módszerrel igyekszik kordában tartani indulatait: befelé figyel, mélyeket lélegzik. Szinte hallotta a vég nélkül ismétlődő litániát. Végül megszólalt a hercegnő:

– Ugyan, mit értünk el?

– Nyugtalanságban tartottuk a Ligát – közölte Chani.

– El akarjuk kerülni a nyílt konfrontációt ellenségeinkkel – emlékeztette Alia. – Nem kívánjuk elpusztítani őket. Elég mészárlás folyik úgy is az Atreides lobogó alatt.

Ő is érzi – gondolta Paul. Furcsa volt látni, hogy azonos kételyekben és félelmekben osztoznak ők ketten ebben a romlott, egyszer harmonikus, máskor vadul változó univerzumban. Maguktól kellene megvédelmeznünk az embereket? – tűnődött. – A semmivel játszadoznak minden pillanatban, üres életet élnek, üres szavakkal dobálóznak. Túl sokat várnak tőlem… Elszorult a torka. Hány pillanatot vesztegetett el ő maga? Hány fiút? Miféle álmokat? Miért kellene megadnia azt az árat, amit a vízió tárt elé? Ki teszi majd fel a kérdést a messzi jövendő embereinek, ki vágja a szemükbe: "Muad'dib nélkül most itt sem lennétek!"

– Azzal, hogy megvonjuk tőlük a fűszert, nem oldunk meg semmit – mondta Chani. – A navigátorok elveszítik képességüket, hogy előrelássanak a téridőben. Bene Gesserit nővéreid elveszítik igazmondó képességüket. Számos ember idő előtt hal meg. A bolygóközi kapcsolatok megszakadnak. S hogy kinek a hibájából?

– Nem engednék idáig fajulni a dolgot – mondta Irulan.

– Valóban? – érdeklődött Chani. – Ugyan, miért nem? Ki hibáztathatná a Ligát? Hisz látnivalóan védtelenné válnának.

– Aláírjuk a szerződést, úgy, ahogy elénk teszik – jelentette ki Paul.

– Uram… – Stilgar a kezét bámulta. – Felmerült bennünk egy kérdés.

– Igen? – Paul az idős fremenre összpontosította minden figyelmét.

– Rendelkezel bizonyos… hatalommal – kezdte Stilgar. – Nem lennél képes megtalálni azt a bolygót a Liga akarata ellenére?

Hatalom! – gondolta Paul. Stilgarnak nem fér ki a száján, hogy: "Mindentudó vagy, s a jövőbe látsz. Kövess végig egy idővonalat, ami a Tupiléhez vezet.”

Paul az asztal aranylapját nézte. Mindig ugyanaz a probléma: hogyan fejezhetné ki a kifejezhetetlen korlátait? Beszéljen-e a szétmorzsolódásról, minden nagyhatalom természetes végzetéről? Hogyan foghatná fel az ő gondját olyasvalaki, akinek tudatát érintetlenül hagyta a fűszer, aki sosem emelkedett felül a téridőn, akinek csak egy személyes jövője van, s nem rendelkezik különleges képességekkel? Aliára nézett. Húga Irulant figyelte. Érzékelte a mozdulatot, Paulra pillantott, és biccentett. Ó igen: bármit határozzanak itt, arról a hercegnő biztosan említést tesz legközelebbi titkos jelentésében. A Bene Gesserit sosem adta fel a reményt, hogy valamiképp – legalább a maga számára – megmagyarázhatja a kwisatz haderachot.

Stilgar mégis megérdemel valamiféle választ. Ami azt illeti, Irulan is.

– A beavatatlanok úgy képzelik, hogy a jövőbe látó képesség is a természet törvényeinek alárendeltje – mondta Paul. Összefonta ujjait. – Pedig legalább ilyen helyénvaló lenne azt állítani, hogy az égből jő a szózat, hogy a jövőlátás harmonikus egységet képez az emberi természettel. Más szavakkal: a jövőbe látás egyenes következménye a jelennek. A természeti jelenség köntösében lép elénk, ám lehetetlen alárendelni, meghatározni vagy magyarázni ama bizonyos törvényekkel. Tudja-e a forgács, merre tart, amikor az ár elragadja? A jóslat nem tűr ok-okozati összefüggést. Az okok alkalmak csupán, örvények olyan pontokon, ahol egyes áramlatok találkoznak. Ha elfogadjuk a jövőbe látás létezését, olyasmit fogadunk el, ami ellentétes az értelmünkkel. A tudat igyekszik hát elutasítani az egészet. És amikor ezt teszi, részévé válik a folyamatnak, s alárendelt helyzetbe kerül.

– Vagyis nem vagy rá képes? kérdezte Stilgar.

– Ha megpróbálnám a jövőben meglelni Tupilét… – Paul egyenesen Irulanhoz intézte szavait – …azzal csak elrejteném.

– Káosz! – tiltakozott a hercegnő. – Ennek nincs semmi… semmi értelme!

– Megmondtam: a dolognak nincs köze a természeti törvényekhez – közölte Paul.

– Tehát vannak korlátai a hatalmadnak? Nem láthatsz, nem tudhatsz mindent? – érdeklődött Irulan.

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, megszólalt Alia:

– A jövőbe látásnak nincsenek határai, kedves Irulan. Ebben sem találsz értelmet? Tudod, az értelem nem feltétlenül szükséges összetevője az univerzumnak.

– De hisz az imént…

– Hogyan határozhatná meg a bátyám olyasvalaminek a korlátait, aminek nincsenek korlátai? Az ilyesmi még a legmagasabb rendű értelem számára is lehetetlen.

Gonosz húzás volt ez Alia részéről – gondolta Paul. Megriasztotta vele Irulant, az elemző-elmét, aki mindig is függvénye volt a jól meghatározható értékeknek. Korbára pillantott, aki mély vallási áhítattal feszített – a lelkével figyelt. Mit ért vajon ebből egy pap? Újabb vallási rejtelmeket sejt mögötte? Ámul? Minden bizonnyal.

– Jelenlegi formájában írod alá a szerződést? – kérdezte Paultól Stilgar.

Paul elmosolyodott. Stilgar a maga részéről lezártnak tekinti a jövőbe látással kapcsolatos vitát. Stilgart a győzelem érdekli, nem az igazság. Béke, igazság és becsület: ezek Stilgar univerzumának talpkövei. Valami láthatót, valami valóságosat akart – példának okáért egy aláírást a szerződésre.

– Aláírom – mondta Paul.

Stilgar előszedett egy újabb irattartót.

– Parancsnokaink az Ix-szektorból jelentik, hogy a lakosság alkotmányt kíván… – Az idős fremen Chanira pillantott, aki vállat vont.

Irulan, aki lehunyta szemét, két kezét halántékára szorította, úgy koncentrált, most megint Paulra bámult.

– Az Ixi Konföderáció behódol – mondta Stilgar –, küldöttsége azonban megkérdőjelezi az Impérium által kivetett adó mértékét, mellyel…

– Törvényes eszközökkel próbálják korlátozni felségjogaimat – állapította meg. – Ki fog parancsolni nekem? A Landsraad, esetleg a KHAFT?

Stilgar egy üzenetet szedett elő dossziéjából.

– Ügynökeink egyike továbbította ezt. A KHAFT egy kisebbségi csoportjának véleményét tükrözi… – Tompahangon olvasta fel: – Meg kell akadályoznunk a császárt abban, hogy hatalmi monopóliumot építsen ki. Ki kell mondanunk az igazat, hogyan manőverez az Atreides a Landsraad, a vallás és a bürokrácia hármas védőfala mögött… – Visszatette a dossziéba a papírt.

– Alkotmány… – mormolta Chani.

Paul rápillantott, azután Stilgarra. Abbamarad majd a Dzsihad – gondolta, de nem elég hamar ahhoz, hogy engem megmentsen. A gondolat érzelmi feszültséget indukált benne. Eszébe jutott az alkalom, amikor először látta a majdani háborút, megint átélte azt az iszonyatot. Azóta megismert persze nagyobb borzalmakat is. Együtt élt az erőszakkal. Látta harcba indulni a vallásos áhítattal átfűtött fremeneket. A Dzsihad távlatot adott életüknek. Nem tarthatott örökké, semmiségnek rémlett az örökkévalóság mércéjén, olyan borzalmat idézett fel azonban, mely homályba vonta a múltat.

S mindez az én nevemben történik – gondolta Paul.

– Esetleg megfogalmazhatnánk számukra egy alkotmányt – mondta Chani. – Nem kell rögtön hatályba lépnie.

– A félrevezetés jó fegyver a politikus kezében – bólintott Irulan.

– A hatalomnak megvannak a korlátai; akik reményükét az alkotmányba vetik, előbb-utóbb ráébrednek erre – mondta Paul.

Korba felrezzent, kihúzta magát.

– Uram…

– Igen? – fordult felé Paul, s közben ezt gondolta: íme! Íme valaki, aki reményeit egy képzelt törvény igazságába veti!

– Kezdhetnénk egy vallásos alkotmánnyal – mondta a kis ember. – Egy hívőknek szánt alkotmánnyal, melyet…

– Nem! – csattant fel Paul. – Ezt jegyzőkönyvbe vesszük. Készen állsz, Irulan?

– Igen, uram… – szólt a hercegnő hűvösen. Nem volt ínyére a rákényszerített, merőben formális szerep.

– Az alkotmány a zsarnok legfőbb eszközévé válhat – mondta Paul. – Olyan fokon szervezett államot feltételez, mely már nem kívánatos polgárai számára. Az alkotmány önálló életre kelt társadalmi erő, hiányzik belőle minden megfontoltság. Bárkit tönkretehet, megnyomorítja a tartást, az egyéniséget. Nincs súlypontja, nincsenek korlátai. Nekem azonban vannak. Védelmezni akarom népeimet, ezért hát elutasítom az alkotmány gondolatát. Rendeletem e közzététel után törvényerőre emelkedik; dátum, satöbbi, satöbbi…

– S mi lesz az ixiek által kifogásolt adóval, uram? – érdeklődött Stilgar.

Paul igyekezett figyelmen kívül hagyni Korba sértett arckifejezését.

– Te mit javasolsz, Stil?

– Az adók mértékét nekünk kell meghatároznunk, Sire.

– Cserébe a Tupile-szerződés aláírásáért – mondta Paul –, azt követeljük a Ligától, hogy fogadtassa el adóinkat az ixiekkel. A Liga támogatása híján nem kereskedhetnek. Fizetni fognak nekünk.

– Nagyszerű, uram… – Stilgar újabb dossziét húzott elő, megköszörülte torkát. – Misszionáriusaink jelentése a Salusa Secundusról. Irulan apja partraszálló manővereket gyakoroltat légiójával.

Irulan bal tenyerében vélt felfedezni valami érdekeset. Úgy érezte, szíve a torkában dobog.

– Irulan – fordult hozzá Paul. – Még mindig azt állítod, hogy apád egyetlen légiója játékszer csupán?

– Ugyan, mit árthat egyetlen légióval? – csattant fel a hercegnő. Összeszűkült szemmel nézett Paulra.

– Ez a játszadozás könnyen a végzetét okozhatja – mondta Chani. Paul bólintott.

– És engem hibáztatnának a haláláért.

– Nem egy fremen parancsnokot ismerek – vetette közbe Alia –, aki boldogan magára vállalná az ügyet.

– De hisz az a légió csupán rendfenntartó erő! – tiltakozott Irulan.

– Akkor semmi ok arra, hogy partraszálló manővereket gyakoroljon – jelentette ki Paul. – Javaslom, ha legközelebb üzensz apádnak, tolmácsold neki nézeteimet. Helyzete felettébb kényes, ezt tudomásul kell vennie. – A hercegnő lesütötte szemét.

– Igen, uram. Remélem, ennyiben marad a dolog. Apámból remek mártír válna.

– Hmmm… – tűnődött Paul. – A húgom csak akkor szól azoknak a bizonyos parancsnokoknak, ha én jónak látom.

– Ha támadást indítasz apám ellen, nem csupán katonai konfliktusba keveredsz – mondta Irulan. – Az emberek máris némi nosztalgiával gondolnak vissza uralmának éveire.

– Egyszer túl messzire merészkedsz – vetette oda neki Chani egy fremen halálosan komoly tónusában.

– Elég ebből! – sziszegte Paul.

Mérlegelte Irulan nosztalgiával kapcsolatos kijelentését. Ó igen, van a dologban némi igazság. A hercegnő ismét bizonyságot adott képességeiről.

– A Bene Gesserit folyamodványt juttatott el hozzánk – kezdett Stilgar az újabb dossziénak. – Vérvonalad megőrzésének ügyében kívánnak konzultálni veled.

Chani úgy pillantott a dossziéra, mintha valami gyilkos szerszámot sejtene benne.

– Továbbítsd szokásos kibúvóimat! – mondta Paul.

– Muszáj ezt? – próbálkozott Irulan.

– Talán… valóban itt az ideje, hogy tanácskozzunk erről – suttogta Chani.

Paul megrázta a fejét. Nem tudhatják meg, hogy ez az az ár, melynek megfizetéséről nem határozott még.

Chanit azonban nem lehetett elnémítani.

– Jártam az imafalnál, Tabr sziecsben, ahol születtem – mondta. – Hagytam, hogy az orvosok megvizsgáljanak. Sokat térdeltem a sivatagban, gondolataim a mélyben jártak, ahol a Shai-hulud lakozik. És mégsem… – vállat vont – …mégsem sikerül.

Cserben hagyta a tudomány és a babonaság – gondolta Paul. Vajon megcsalom-e én is, mikor eltitkolom előle, mivel jár, ha utódot szül az Atreides-háznak? Felnézett és látta a szánalmat Alia szemében. Felkavarta a bizonyosság, hogy húga szánakozik felette. Vajon ő is látta azt a szörnyű jövőt?

– Uram bizonyára pontosan tisztában van az utód nélküli birodalomra leselkedő veszedelmekkel… – Irulan a Bene Gesseritek negédesen meggyőző hangját használta. – Az ilyesmiről természetesen nehéz beszélni, mégis muszáj sort kerítenünk rá. Egy császár több, mint férfi. Ő áll a birodalom élén. Ha utód nélkül hal meg, könnyen polgárháború törhet ki. Ha szereted népeidet, nem teheted ki őket ilyen szörnyű sorsnak!

Paul felpattant az asztal mellől, az ablakhoz ment. A szél szétterítette a város felett a tűzhelyek füstjét. Az ég ezüstkékje folyvást sötétedett, a körvonalakat elhomályosította a Pajzsfalon átszitáló por. Délre nézett, a mesterséges dűnék felé, melyek birtokának északi részét védelmezték a coriolis-széltől; azon tűnődött, elméjét miért nem védelmezik hasonlók.

A jelenlévők némán várakoztak mögötte – mindannyian érezték, bármelyik pillanatban bekövetkezhet a dühkitörés.

Paul úgy érezte, rázúdul az idő árama. Igyekezett egyensúlyi helyzetet találni a kavargásban, egy pontot, melyből kiindulva újraformálhatja a jövőt.

Abbahagyni, abbahagyni… abbahagyni – gondolta, Mi lenne, ha egyszerűen odébbállna Chanival együtt, és menedéket kérne Tupilén? Maga mögött hagyhatná nevét. A Dzsihad új, az eddiginél is rettentőbb célt találna a maga számára. Ezért is őt hibáztatnák. Hirtelen úgy érezte, hogy valahányszor kinyúl valami újért, menthetetlenül elveszít valami értékeset; hogy ha mozdul, az univerzum meghasad, mint valami kristálypohár, s egy darabját sem kerítheti elő többé.

A palota előtti térre nagy csapat zöld-fehér köntösű hadzs zarándok érkezett, soruk kígyóként tekergeti a sietős arrakeeni vezető nyomában. Ez Paul eszébe idézte, hogy audienciaterme minden bizonnyal zsúfolásig telt. Zarándokok! E hivatásos hontalanok tömegei visszataszító módon csak növelték az Impérium bevételeit. Hadzsik tömegei utaztak a Dűnére tartó űrjáraton: csak jöttek, jöttek, jöttek mindenfelől.

Hogy indíthattam el ezt a lavinát? – tűnődött Paul.

Tudta persze, hogy magától indult el. A gének évszázados munkája eredményezte e kurta nekibuzdulást.

Az emberek legmélyebb ösztöneik parancsára keltek útra, hogy megváltásra leljenek. S itt ért véget a zarándokút, az Arrakison, az újjászületés és a halál bolygóján.

A ravasz vén fremenek azt suttogtak, hogy a császárnak csak a jövevények vize kell.

De mi kell vajon a zarándokoknak? – töprengett Paul. Azt állítják, szent helyre jönnek. Pedig tudniuk kellene, nem édenkert ez, s nem kínál Tupilét a lélek számára. A zarándokok szemében Arrakis hely az ismeretlenben, ahol magyarázatot nyer minden titok. Egy világ, melynek kapuja egy más univerzumba nyílik. A legrémisztőbb az egészben az volt, hogy elégedetten távoztak.

Mi az ördögöt találnak itt? – latolgatta Paul.

Ha vallási extázisba estek, a jövevények nagy hangon vonítottak az utcákon. A fremenek "költöző madaraknak" nevezték őket. Azokat, akik itt haltak meg, "szárnyas lélek" névvel illették.

Paul sóhajtott, és arra gondolt, hogy minden bolygóról, amelyet légiói meghódítanak, újabb zarándokseregek indulnak útnak. Azért jönnek, hogy hálát rebegjenek "Muad'dib békéjéért".

Béke van mindenütt – gondolta. Mindenütt… csak Muad'dib szívében nem.

Érezte, hogy lényének egy része dermedten hever valahol, a vér nélküli, jeges sötétségben. Előre látása szétzilálta az emberiség egésze uralta kozmosz jövőjét, s a biztonságot a Dzsihaddal cserélte fel. Legyőzte, tudata, előre látása segítségével gyűrte le az emberek univerzumát, de nem volt benne köszönet: ez az univerzum most kitagadta őt.

E bolygó, melyet parancsára sivatagból vízben gazdag paradicsommá változtatnak, él. Pulzusa éppoly dinamikus, mint bármely emberi lényé. Harcol vele, ellene szegül parancsainak…

Egy kéz érintette Paul kezét. Lepillantott Chanira, aki gondterhelten nézett rá. Az asszony sötét szemei valósággal ittak látványát.

– Kérlek, szerelmem, ne küzdj tovább ruh éneddel! – Az érzelmek utat találtak összekulcsolódó ujjaikon át, s egész testében megbizsergették Pault.

– Sihayám… – suttogta.

– A sivatagba kell mennünk. Hamarosan – mondta halkan Chani.

Paul megszorította a kezét, azután elengedte. Visszatért az asztalhoz, de állva maradt.

Chani ismét elfoglalta helyét.

Irulan a Stilgar előtt fehérlő papírokra meredt, ajka vonássá keskenyedett

– Irulan a császári utód anyjának szerepét óhajtja – mondta Paul. Chanira nézett, aztán Irulanra, a hercegnő azonban nem viszonozta pillantását. – Mindannyian tudjuk, hogy Irulan nem szeret engem.

A hercegnő némán, mozdulatlanul ült.

– Valamennyi politikai érvet ismerem – folytatta Paul. – Engem azonban inkább az ügy emberi vonatkozásai foglalkoztatnak. Azt hiszem, ha feleségem nem Bene Gesserit tanítói parancsának engedelmeskedne, hanem azért akarna utódot szülni nekem, hogy személyes hatalma megnövekedjék, másként állnék a kérdéshez. A jelenlegi helyzetben azonban nincs más választásom, mint hogy elutasítsam kérését.

Irulan mély lélegzetet vett.

Paul visszaült a helyére, s közben arra gondolt, hogy sosem látta még ilyen gyengének a hercegnőt. Odahajolt hozzá.

– Sajnálom, Irulan. Igazán sajnálom – súgta. Irulan felszegte fejét, tekintetéből csak úgy sütött a harag.

– Semmi szükségem a sajnálatodra! – sziszegte. Majd Stilgarhoz fordult: – Akad még valami sürgős és fontos?

Stilgar merőn bámult Paulra.

– Egy dolog csupán, uram. A Liga ismét felajánlotta, hogy hivatalos képviseletet hoz létre itt az Arrakison.

– Egy mélyűrlakó merészkedne ide? – Korba hangjából kiérződött a fanatikus gyűlölet.

– Minden bizonnyal – bólintott Stilgar.

– Ezt a lehető legalaposabban meg kell fontolnod, uram! – figyelmeztette Pault Korba. – A Naibok Tanácsa nem nézné jó szemmel a dolgot. Visszaengedni egy Liga-tagot az Arrakisra… Megmérgezik még a földet is, amit tapodnak!

– Tartályokban élnek, nem tapodják földünket – mondta Paul, s mert úgy akarta, hangja ingerültségről árulkodott.

– Fennáll a veszély, hogy a naibok ilyen helyzetben saját kezükbe veszik az ügyek irányítását, uram – közölte Korba.

Paul rámeredt.

– Hisz fremenek, uram… – próbálkozott tovább a kis ember. – Jól emlékszünk arra, hogy a Liga hosszú ideig hozta-vitte elnyomóinkat. Azt sem felejtettük el, hogy fűszerrel kellett megvesztegetnünk őket, nehogy kiszolgáltassák titkainkat az ellenségnek! Kifacsartak belőlünk minden…

– Elég! – dörrent rá Paul. – Azt hiszed tán, én elfelejtettem?

Mintha csak most rezzent volna fel saját szavainak bűvöletéből, Korba elnémult, majd így szólt:

– Bocsáss meg, uram! Nem arra akartam célozni, hogy magad nem vagy fremen. Én nem…

– Ideküldenek egy navigátort – közölte Paul.

– Nem hinném, hogy jönne, ha veszélyt érezne.

Irulan torka kiszáradt a hirtelen támadt félelemtől.

– Te… láttad már a navigátort megérkezni? – tudakolta.

– Természetesen nem láttam – utánozta tónusát Paul – De azt tudom, honnét, s merre tart. Hadd küldjenek egy navigátort! Talán hasznát vehetem valamiképp.

– Szavad parancs – mondta Stilgar. Irulan szájához emelte kezét, hogy elrejtse mosolyát. Tehát igaz – gondolta. Császárunk nem látja a navigátorokat. Kölcsönösen vakok. Az összeesküvés rejtve maradt.

*

"Újabb dráma veszi kezdetét…"

Paul Muad'dib császár szavai abból az alkalomból, hogy elfoglalta IV. Shaddam Oroszlántrónusát

Alia a nagy fogadóteremre néző kémlelőnyíláson át figyelte a Liga küldöttségének bevonulását.

A zöld, kék és fakószürke mozaikpadlóra déli napfény hullt. A mozaik vízgazdaságot ábrázolt, itt-ott egzotikus színfoltok – állatok, madarak képei – látszottak. A Liga-tagok prédára leső vadászokként nyomultak előre e furcsa dzsungelben. Mozgó mintázat voltak – fehér, fekete, narancsszín köntösök alkotta mintázat. Látszólag véletlenszerű elrendezésben vették körül azt az áttetsző tartályt, melynek narancsszín gázában a navigátor-nagykövet lebegett. A tartály szuszpenzormezőn siklott előre, két szürkébe öltözött férfi húzta, akik mintha egy ékalakú, dokkolni készülő hajóval bajlódtak volna.

Alia kémlelőnyílása alatt Paul ült az emelvényre helyezett Oroszlántrónuson. A hal és az ököl emblémájával ékített új koronát és ékkövekkel kivarrott arany köntösét viselte. Alakját a személyi energiapajzs derengése övezte. Az emelvény két oldalán személyi testőrei sorakoztak fel. Stilgar két lépésnyire az uralkodó jobbján állt, fehér köntöst viselt, derekát sárga kötélfonat övezte.

Alia érzékelte Paul növekvő várakozását – hasonló izgalom töltötte el őt is –, ám nem hitte, hogy ezt rajta kívül bárki észrevenné. Tekintete egy narancsszínbe öltözött férfit követett, aki egyenesen előrebámult kifejezéstelen fémszemével. A nagykövet kíséretének jobb szárnyán lépdelt. Arcát göndör, fekete haj keretezte, a köntösön átsejlő testfelépítés, minden mozdulat különösmód ismerősnek tetszett.

Duncan Idaho.

Nem lehetett Duncan Idaho – s mégis ő volt az.

Alia a rihani eljárással, az anyja méhében szerzett emlékképekből kiindulva azonosította a férfit – tévedés kizárva. Tudta, hogy Paul is látja; jól ismerte, szerette és csodálta ifjúkorában. Duncan, nem más.

Alia megborzongott. Csak egy magyarázat létezik: tleilaxi gholával állnak szemben, olyan lénnyel, melyet az eredeti személy teteméből vett szövetekből hoztak létre. Duncan Idaho meghalt, az életét áldozta, hogy megmentse Pault. Ez itt csak valami axolotl-tartályból kerülhetett elő.

A ghola a kardművészekre jellemző, állandóan ugrásra kész tartásban haladt, s megtorpant, mikor a nagykövet tartálya a trónemelvénytől tízlépésnyi távolságban megállt.

Alia Bene Gesserit módszerrel önkéntelenül elemezte Paul nyugtalanságának okait. A császár már nem nézett a múltjából felbukkant alakra, de, noha nem nézett rá, egész lényével Idahóra koncentrált. Arcizmai megfeszültek, miközben főhajtással üdvözölte a Liga küldöttét, mondván:

– Úgy tájékoztattak, Edric a neved. Abban a reményben köszöntünk udvarunkban, hogy e látogatás a kölcsönös megértés korának nyitánya lesz.

A navigátor új pózt vett fel tartályának gázában, s bekapott egy melanzspasztillát, mielőtt Paulra tekintett. Az egyik sarokban lebegő transzduktorból köhögésszerű hang hallatszott, majd a Liga-tag rekedtes, ritkán használt hangja:

– Ajánlom magam császárom kegyébe… Engedd meg, hogy átnyújtsam megbízólevelemet és apró ajándékomat…

Embereinek egyike tekercset nyomott Stilgar kezébe, aki átfutotta az írást, elhúzta száját, s biccentett. Paullal együtt fordult az emelvény első lépcsőfokánál türelmesen várakozó ghola felé.

– Lám, császárom fel is fedezte már az ajándékot – nyugtázta Edric.

– Elfogadjuk megbízóleveledet – mondta Paul. – Az ajándékot azonban meg kell magyaráznod.

Edric körbefordult tartályában, hogy a gholára tekinthessen.

– E férfi neve Hayt – kezdte, gonddal betűzve a szót. – Alárendeltjeim szerint felettébb érdekes a története. Itt ölték meg az Arrakison. Súlyos fejsebet kapott, melyet csak hónapok hosszú sora alatt lehetett begyógyítani. A tetemet a Bene Tleilaxra adták el azzal, hogy egy Ginaz iskolába tartozó pengeművészé. Felfigyeltünk a dologra, s arra a következtetésre jutottunk, hogy ez csak Duncan Idaho lehet, császárom néhai apja udvartartásának megbecsült tagja. Úgy véltük, császárhoz méltó ajándék válhat belőle… – Edric felpillantott Paulra. – Valóban Idaho az, Sire?

Paul hangjából kiérződött a fájdalom és az óvatosság. – Valóban emlékeztet Idahóra…

Olyasvalamit látna, amit én nem látok? – tűnődött Alia. Nem! ez Duncan!

A Haytnek nevezett férfi egykedvűen, laza testtartásban állt, fémszemei egyenesen előretekintettek. Egyetlen rezdülése sem árulta el, tudja, érti-e, hogy róla folyik a szó.

– Legjobb tudomásunk szerint Idaho az – mondta Edric.

– De most Hayt a neve – töprengett Paul. – Érdekes név.

– Senki sem tudja, milyen alapon választanak alkotásaiknak nevet a tleilaxiak, Sire – mormolta Edric. – A nevek szerencsére megváltoztathatók. A tleilaxi névnek szempontunkból semmi jelentősége.

Tleilaxi alkotás – gondolta Paul. Ez itt a bökkenő… Bene Tleilax lakói nemigen szentelnek figyelmet a dolgok szellemi lényegének. Jóság, gonoszság: az ő filozófiájukban sajátos kategóriák ezek. Vajon mit építettek be – szántszándékkal vagy puszta szeszélyből – e ghola testébe?

Paul Stilgarra pillantott, látta az idős fremen babonás irtózatát. A személyi testőrség minden tagja osztozott a naib érzelmeiben. Stilgar gondolatai nyilván a ligatagok csalárdsága, a tleilaxiak és a gholák megbízhatatlansága körül forogtak.

Paul most a gholához fordult.

– Hayt… Ez az egyetlen neved?

A ghola éles vonású arcán megnyerő mosoly terült szét. A fémszemek megemelkedtek, Paulra irányultak, a tekintet azonban kifejezéstelen, gépi maradt.

– Így hívnak most, uram: Hayt.

Alia megremegett szűk kamrájának homályában. Ez Idaho hangja volt, hatását minden sejtjében érezte.

– Ha uramnak örömet okoz – folytatta a ghola, – kijelenthetem, boldogságot érzek, hogy hallhatom a hangját. A bene tleilaxiak szerint ez arra utal, hogy hallottam már… azelőtt.

– De te nem vagy biztos ebben – mondta Paul.

– Semmiben sem lehetek biztos a múltammal kapcsolatban, uram. Elmagyarázták, hogy nem emlékezhetek előző életemre. Csak az maradt meg számomra, amit a génjeim megőriztek. Vannak persze tengelyek, amelyekhez a valaha ismert dolgok illeszkednek. Akadnak hangok, helyek, ízek, arcok, cselekedetek; ilyen, ha kardot veszek a kezembe, vagy ha egy topter kormányához ülök…

Paul figyelmét nem kerülte el, hogy a Liga megbízottja élesen figyel. Megkérdezte Idahót:

– Tisztában vagy azzal, hogy ajándéknak szántak?

– Felvilágosítottak róla, uram.

Paul hátradőlt ültében, két kezét a trón karfáján nyugtatta.

Mivel tartozom vajon Duncan testének? – tűnődött. Azért adta az életét, hogy megmentsen. De ez nem Idaho, ez egy ghola. Mégis ez az ember tanította toptert vezetni, úgy mintha a saját vállából sarjadtak volna ki azok a verőszárnyak. Nem tudott kardot venni a kezébe úgy, hogy eszébe ne jussanak az Idahótól kapott kemény leckék. Egy ghola. Könnyű félreértelmezni minden szavát, minden mozdulatát. A régi reflexek minden mást legyűrnek. Duncan Idaho. A ghola nem maszkot viselt – egy idegen személyiség álcáját öltötte, mely takarta azt, amit a tleilaxiak elrejteni szándékoztak…

– Miben állhatnál szolgálatunkra? – kérdezte Paul.

– Bármiben, amit uram jónak lát, s amire képzettségem alkalmassá tesz.

A rejtekhelyén megbúvó Aliára mély benyomást tett a ghola határozottsága. Nem érzékelt hamisságot. Az új Duncan Idahóból csak úgy sütött az ártatlanság. Az igazi kiélt volt kissé, kiélt és nemtörődöm – mostanra azonban lefoszlottak róla mindezen hívságok. Üres lap volt, melyet a tleilaxiak írtak tele… De mivel is?

Hirtelen megérezte az ajándékban rejlő veszélyt. Ez egy tleilaxi csinálmány, semmi más. Márpedig a tleilaxiak nem túl sokoldalúak, ha teremtésre kerül a sor: cselekedeteik zömét a kíváncsiság vezérli. Azt állítják, megfelelő emberi nyersanyagból bármit létrehoznak – ördögöt vagy angyalt, egyre megy. Gyilkos hajlamú mentátokat bocsátanak áruba. Még egy gyilkos orvost is sikerült létrehívniok oly módon, hogy elnyomták benne a Suk egyetemen kiépített gátlásokat. Kínálatukban akadtak bármire kész specialisták, minden igényt kielégítő szexuális játékszerek, katonák, tábornokok, filozófusok, mi több, olykor moralisták is.

Paul összerezzent, Edricre nézett.

– Mire kondicionálták ezt az ajándékot? – kérdezte.

– Ha uram tudni kívánja… – dünnyögte a navigátor. – A tleilaxiak abban lelték örömüket, hogy mentátot és zenszunita filozófust csináltak belőle, így remélték továbbfejleszteni kardforgatói képességeit.

– És sikerrel jártak?

– Nem tudhatom, uram.

Paul mérlegelte a választ. Igazlátása alátámasztotta, hogy a navigátor valóban Idahót látja a gholában. Ennél azonban többről van szó. Az Idő, melynek óceánjában e lény úszkált, a veszedelem érzetét sugározta, forrását azonban nem mutatta meg. Hayt. A tleilaxi név már önmagában is bajt jelent. Paul kísértést érzett, hogy elutasítsa az ajándékot, ugyanakkor tisztában volt vele: képtelen lesz megtenni. Az Atreides-ház adósa Idaho testének – s e ténnyel pontosan tisztában van az ellenség is…

– Zenszunita filozófus – szólt, ismét a gholára tekintve. – Tisztában vagy-e cselekedeteidnek indítékaival, s szereped lényegével?

– Szolgálatom vezérelve az alázat, Sire. Elmém megtisztult a korábbi életem során elkövetett gyarlóságok emlékétől.

– Haytnak vagy Duncan Idahónak nevezzünk?

– Uram úgy nevez, ahogy jónak látja; a nevem mit sem számít.

– Nem okoz örömet, ha Duncan Idahónak nevezlek?

– Azt hiszem, valaha így hívtak, Sire. Úgy érzem illik rám. Ám… különös érzés hallanom. Az ember neve kellemetlen dolgokat is felidéz, nem csak kellemeseket.

– Mi okozza számodra a legnagyobb örömet? – firtatta Paul.

A ghola váratlan módon felnevetett, s így válaszolt:

– Az, hogy régi énem nyomait kutathatom mások reakcióiban.

– Az én reakcióim sok mindent elárulnak?

– Ó igen, uram. Stilgar, aki melletted áll, gyanakszik, de ámul is egyben. Egykori énem barátja volt, e ghola-porhüvelytől azonban irtózik. Te, uram, csodáltad az embert, aki valaha voltam… és bíztál benne.

– Megtisztult elme – mondta Paul. – Hogyan vetheti alá magát akaratunknak egy megtisztult elme?

– Alávetni, uram? A megtisztult elme döntést hoz, akár ismeretlenek jelenlétében is, függetlenítve magát az ok-okozat nyűgjétől. Ez volna az alávetettség?

Paul ingerültséget érzett. Zenszunita bölcselkedés – elvont, homályos, abból a fajtából való, mely minden gondolati tevékenység objektivitását kérdőjelezi meg. Az ok-okozat nyűgjétől mentesen! Az ilyesmi mindig megrázta. Bizonytalansági tényezők? Ott vannak mindenütt, még jósképességére is hatást gyakorolnak.

– Jobban szeretnéd, ha Duncan Idahónak neveznénk?

– Létünket különbözőségünk foka határozza meg, uram. Válassz számomra nevet!

– Tartsd hát meg a tleilaxit, Hayt – mondta Paul. Hayt – e név óvatosságra int.

Hayt fejet hajtott, tett egy lépést hátrafelé.

Honnét tudta vajon, hogy a kihallgatásnak vége? – ámuldozott Alia. Én is csak azért számítottam a befejezésre, mert ismerem a bátyámat. Nem akadt jel, melyet egy kívülálló így értelmezhetett volna! A Haytban lakozó Duncan Idaho persze legalább úgy ismeri Pault, mint én…

A császár a nagykövethez fordult, s így szólt:

– A képviseleti szállás készen áll. Amint lehet, magánjellegű megbeszéléseket kívánunk folytatni veled. Majd érted küldetünk. Tájékoztatunk továbbá, mielőtt más, megbízhatatlan forrásokból vennéd hírét, hogy a Bene Gesserit kötelékébe tartozó Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyát eltávolították arról a hajóról, amellyel érkeztél. Ami történt, a parancsunkra történt. Tárgyalásaink egyik témája épp az ő jelenléte lesz.

Paul baljának intésével bocsátotta útjára a Liga-tagot.

– Hayt! – emelte fel hangját. – Te maradj!

A nagykövet segédei a tartályt magukkal vonszolva kihátráltak. Edric alakja narancsszín kavargás volt csupán a narancsszín gázban – szemek, száj, lomhán moccanó lábak.

Paul várt, míg az utolsó Liga-tag is eltávozik. A súlyos ajtószárnyak hamarosan becsapódtak mögöttük.

Megtettem – gondolta. Elfogadtam a gholát. Pedig a tleilaxi csinálmány csalétek, efelől semmi kétség. Nyilván a vén Tisztelendő Anyának is jutott valamilyen szerep az ügyben. Elérkezett hát a tarot ideje, ahogyan azt Paul egy korai víziójában látta. Az átkos tarot! Felkavarja az Idő vizét, az ember alig egy órányira lát előre benne… Ámbár az is kétségtelen, hogy sok hal, mely ráharap a csalira, utóbb megmenekül. A tarot legalább annyit segít, amennyit árt. Amit ő nem lát, nagy valószínűséggel mások sem fogjak észrevenni.

A ghola oldalra billentett fejjel, mozdulatlanul várt.

Stilgar megindult a lépcsőn, eltakarta az új Idahót Paul elől. Csakobsza vadásznyelven szólalt meg – ezt használták a sziecsben annakidején.

– Az a micsoda abban a tartályban csontom velejéig megborzongatott, Sire – közölte –, de ez az ajándék ezerszerte rosszabb. Küldd el!

Paul ugyanazon a nyelven válaszolt:

– Nem tehetem.

– Idaho meghalt! – erősködött Stilgar. – Ez nem ő! Engedd meg, hogy vizét vegyem a törzs számára!

– A ghola az én gondom, Stil. Te a foglyunkkal törődj inkább. Őrizzék jól a Tisztelendő Anyát! Azokat rendeld mellé, akiket megtanítottam, miképp álljanak ellen a Hang hatalmának…

– Nem tetszik ez nekem, Sire.

– Óvatos leszek, Stil. Légy óvatos te is!

– Legyen, Sire… – Stilgar a lépcsőről lelépve elhaladt Hayt mellett, beleszimatolt a levegőbe, és kisietett.

Szagáról ismerni meg a gonoszt – gondolta Paul. Stilgar tucatnyi világon tűzte ki a zöld-fehér Atreides-lobogót, mégis babonás fremen maradt, lényegében nem változott semmit sem.

Ismét az ajándékot kezdte tanulmányozni.

– Duncan, Duncan… – suttogta. – Mit tettek veled?

– Életre keltettek, uram – felelte Hayt.

– De mire kondicionáltak, miért ajándékoztak nekem? – tudakolta Paul.

Hayt eltűnődött, azután így felelt:

– Hogy elpusztítsalak, uram.

A kijelentés őszintesége megrázta Pault. No igen, egy zenszunita mentát aligha válaszolhat másképp. Egy mentát, még ha ghola is, csak az igazat mondhatja, ehhez járul még a zenszuniták híres belső nyugalma. Emberi számítógép ez, elméje és idegrendszere olyan feladatok ellátására specializálódott, melyeket azelőtt a gyűlölt gondolkodógépekre bíztak. Az, hogy zenszunitává tették, megduplázta őszinteségét… hacsak nem eszeltek ki valami még körmönfontabbat a tleilaxiak.

Mi végre például a mechanikus szempár? A tleilaxiak azt állították, termékeik jobbak az eredetinél. S mégis – alig néhány tleilaxi viselt ilyesmit önszántából…

Paul felpillantott Alia kémlelőnyílására. Bárcsak itt volna a lány, hogy a maga érzelmektől, felelősségtől mentes módján tanácsaival a segítségére siessen!

Ismét a gholára nézett. Nem akármilyen ajándék ez: egyenes választ ad a legkényesebb kérdésre is.

Már mit sem számít, hogy fegyver, amelyet az elpusztításomra szántak – gondolta Paul.

– Mit tehetek, hogy megvédjem magam tőled? – kérdezte. Ezúttal mellőzte az uralkodói többest; olyan kérdés volt ez, melyet akár a régi Duncan Idahónak is feltehetett volna.

– Küldj el magad mellől uram.

Paul a fejet rázta.

– Mi módon kell elpusztítanod?

Hayt az őrökre pillantott, akik Stilgar távozása után közelebb húzódtak császárukhoz. Megfordult, körülpillantott a teremben, azután megint Paulra emelte gépi tekintetét.

– Olyan hely ez, ahol az ember elvonulhat a többitől – mondta. – Ráadásul hatalmat sugall, olyan hatalmat, melyet csak a dolgok múlandóságának belátásával képes elviselni az egyszerű halandó. Előre látta-e az én uram, hogy útja e helyre vezet?

Paul ujjaival a trón karfáján dobolt. A mentát adatokat kért, érdeklődése mégis zavarta.

– Úgy kerültem ide, hogy kemény döntéseket hoztam. Nem csupán… képességeim segítettek.

– Kemény döntések… – visszhangozta Hayt. – Ezek határozzák meg a férfi életét. Megedzik, ahogyan megedződik a kiváló minőségű acél, ha felhevítik, majd lehűtik úgy, hogy meg ne hasadjon.

– Zenszunita szócsépléssel akarsz elandalítani? – mosolygott Paul.

– A zenszunita út, Sire – mondta Hayt – nem erre való.

Paul megnedvesítette ajkát, mély lélegzetet vett, s nekiszegezte tudatát a mentátból áradó fenyegetésnek. Negatív válaszok körös-körül. Nem számított arra, hogy egy ghola miatt el kell hanyagolnia más, fontosabb feladatait. De nem erről van szó. Miért zenszunita mentátot küldtek? Filozófia… szavak… üzenetek… a belső kutatása… érezte, hogy az adatok nem elégségesek.

– Több tényre van szükségünk – mormolta.

– Azok a tények, melyeket egy mentát igényel, nem gyűlnek fel csak úgy, mint a virágpor-szemcsék, ha az ember átvág egy virágos mezőn – mondta Hayt. – Az embernek nagy gonddal kell megválogatnia a tény szemcséket, s ajánlatos erős nagyításban vizsgálnia őket.

– Ajánlatos volna eltanulnom tőled a zenszunita retorikát – mondta Paul. A fémszemek rávillantak.

– Meglehet, épp ez ellenségeid célja, uram. Szavakkal, eszmékkel próbálják gyengíteni elszántságomat? – tűnődött Paul.

– Az eszmék akkor a legveszedelmesebbek, amikor tettekké válnak – szólt fennhangon.

– Küldj el magadtól, Sire – ismételte Hayt, s hangja most Duncan Idaho hangja volt: az ifjú ura épségéért aggódó Idahóé.

Pault csapdába ejtette ez a hang. Nem küldheti el ezt az embert, még akkor sem, ha ghola.

– Mellettem maradsz – mondta. – Mindketten óvatosak leszünk.

Hayt fejet hajtott.

Paul ismét a kémlelőnyílásra pillantott; tekintete esdekelt Aliához, vegye ki a kezéből ezt az ajándékot, kényszerítse ki belőle titkait. A gholák szellemek, gyerekek ijesztegetésére valók. Sosem gondolta, hogy valaha birtokolhat egyet. Hogy ezt megtarthassa, felül kell emelkednie a józan megfontoláson – s nem volt biztos benne, hogy képes lesz rá. Duncan… Duncan… Hol bujkál vajon Idaho ebben a hasonlatosságára készült, testben? Nem is test ez, hanem egy testet öltött emlék! Idaho mindörökké ott hever holtan egy arrakeeni barlang kövén, szelleme pedig fémszemekkel mered az uralkodóra. Két lény áll vállt vállnak vetve, egyetlen testben – s az egyik pusztulással fenyegeti Pault erejével, sajátos fátylak mögé rejtett igazi személyiségével.

A császár lehunyta szemét, s megnyitotta tudatát a legrégebbi víziók előtt. A szerelem és a gyűlölet fantomjai küzdöttek elméje tengerében, melynek háborgó felszíne fölé egyetlen szirt sem emelkedett. Nem akadt hely, ahonnét a felfordulást áttekinthette volna.

Miért nem láttam ezt a Duncan Idahót mostanáig? – tette fel a kérdést. Mi vagy ki rejtette el előlem az Időnek ezt a pillanatát? Nyilvánvalóan olyasvalaki, aki maga is a jövőbe lát…

Kinyitotta szemét, és megkérdezte:

– Rendelkezel-e a jövőbelátás képességével, Hayt?

– Nem, uram.

Hangja ismét elárulta, hogy igazat beszél. Ámbár elképzelhető az is, hogy nincs tudatában minden adottságának. Igaz, ez lehetetlenné tenné, hogy hatékonyan működjék, mint mentát. Mi ez az egész?

Paul tudatában régi víziók elevenedtek fel. Muszáj vajon ezt a szörnyű utat végigjárnia? Látta a gholát a furcsán eltorzult, iszonytató jövőben. Ha elindul az úton, eljut abba a jövőbe, bármivel próbálkozik…

Elszakadni… elszakadni… elszakadni…

A gondolat beleégett az agyába.

Alia bal tenyerébe támasztott állal meredt a gholára odafentről. Ez a Hayt úgy vonzotta, mint valami mágnes. A tleilaxiak kissé megfiatalították; ártatlanság sugárzott belőle, Aliát szólította. A lány felfogta Paul ki nem mondott szavait. Ha egy jós kudarcot vall, kémekre, fizikai erőre van szükség. Alia mégis elámult, milyen örömmel fogadja ezt a kihívást. Vágyat érzett, hogy közel lehessen ehhez az új emberhez, s hogy megérintse.

Veszélyt jelent ez mind a kettőnkre – gondolta.

*

Az igazság megszenvedi a feleslegesen hosszas elemzést.

Ősi fremen közmondás

– Tisztelendő Anyám… fáj, hogy ilyen helyzetben kell látnom – mondta Irulan.

A hercegnő a cella ajtajában állt, Bene Gesserit módszerrel elemezte, amit látott. A cella három méter alapterületű kocka volt, vágósugárral hasították ki az erőd alapját képező dúsan erezett, barna kőzetből. Berendezése egyetlen törékeny fonottszékből – ezen kuporgott most Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya –, egy alacsony asztalból – barna szőttessel borított lapján az új Dűne-tarot lapjait terítették szét –, egy adagoló csapból és egy fremen zárszerkezettel ellátott víznyerőből állt. Szegényes volt, kezdetleges. A helyiség négy sarkán rögzített parázsgömbök sárgás fényt árasztottak.

– Üzentél már Lady Jessicának? – tudakolta a Tisztelendő Anya.

– Megtettem, noha kétlem, hogy elsőszülöttje akarata ellenére cselekedne az ügyben – mondta Irulan. A kártyalapokra pillantott. Arról árulkodtak, hogy a hatalmasok a hátukat mutatják a rászorulóknak. A Nagy Férget jelképező kártyát a Puszta Homok lapja takarta. A leosztás türelmet javallott.

Kártya sem kellene ahhoz, hogy ennek szükségességét belássa – gondolta Irulan.

Az odakint posztoló őr a cellaajtó metaüveg betétjén át figyelt, s a hercegnő úgy sejtette, nem ő az egyetlen. Jó ideig töprengett, tervezgetett, mielőtt lemerészkedett ide. Az is veszélyes következményekkel járhatott volna, ha távol marad.

A Tisztelendő Anya a kártyák indíttatására prajna-meditációba mélyedt. Noha az volt az érzése, nem hagyhatja el élve Arrakist, ezen a módon visszanyerte nyugalmát. Jövőbelátó képessége korlátozott volt – a felkavart víz csak felkavart víz, semmi több. Ha később mást gondolna, még mindig ott a Féleleműző Litánia.

Még mindig nem sikerült teljes egészében feldolgoznia azokat az eseményeket, melyek e cellába juttattak. Feltámadt benne a sötét gyanú – melyet a tarot csak megerősített –, hogy mindezt a Liga intézte így.

A csillagbárka fogadótermében sárga köpönyeges, borotvált fejű, csupakék szemű, Dűne szeleitől cserzett, jellegtelen arcú pap várt rá. Felnézett gőzölgő fűszerkávéval teli csészéjéből, tanulmányozta egy darabig a vénasszonyt, azután letette a csészét.

– Te vagy Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya?

Ahogy Mohiam elismételte magában e szavakat, a jelenet emléke ismét felelevenedett. Torkát korábban elképzelhetetlennek vélt félelem szorította össze. Hogyan jöhetett rá a császár szolgáinak egyike, hogy a fedélzeten tartózkodik?

– Tudomásunkra jutott, hogy e hajón utazol – mondta a pap. – Elfeledted-e, hogy tilos a szent bolygóra lépned?

– Nem vagyok Arrakison – jelentette ki az öregasszony. – A Liga nyílt űrben haladó hajóinak egyikén találkoztunk.

– Nyílt űr nem létezik, asszonyom. – A Tisztelendő Anya kiérezte szavaiból a gyűlöletet és a leplezetlen gyanakvást.

– Mindenek felett Muad'dib az úr – mondta a pap.

– Nem Arrakis az úticélom – tiltakozott Mohiam.

– Arrakis valamennyiünk úticélja – közölte a pap. A Tisztelendő Anya attól tartott, a zarándokok vég nélküli litániáinak egyikébe fog. E hajón is ezerszám szorongtak a zarándokok.

A pap azonban elnémult. Köntöse alól arany amulettet húzott elő, megcsókolta, homlokához érintette, majd a jobb fülébe helyezte, s félrebillentett fejjel figyelt. Néhány pillanat múltán bólintott, s ismét elrejtette amulettjét.

– A parancs úgy szól, hogy vedd magadhoz csomagjaidat, s tarts velem Arrakisra.

– De hisz másutt van dolgom!

Ebben a pillanatban kezdett a Liga cselszövésére gyanakodni. Az is megfordult a fejében, hogy maga a császár, netán a húga neszelte meg jelenlétét. Annak az ostoba navigátornak mégsem sikerült elpalástolnia az összeesküvést. Az a borzadály Alia ugyanolyan képességek birtokosa, mint bármely kitanult Tisztelendő Anya. Ha erejét együtt veti latba a bátyjával…

– Tüstént indulunk! – förmedt rá a pap.

Mohiam minden idegszála lázadt az ellen, hogy még egyszer a sivatagbolygó átkozott földjére lépjen. Itt fordult rendje ellen Lady Jessica. Itt vesztették el Paul Atreidest, a kwisatz haderachot, akit számos nemzedéken át tartó fajnemesítő programjuk végtermékének tekintettek.

– Tüstént – visszhangozta megtörten.

– Nincs sok időnk – mormolta a pap. – Minden alattvalónak teljesítenie kell a császár parancsát.

Szóval magától Paultól jött a parancs!

A Tisztelendő Anya fejében megfordult, hogy panaszt tehetne a csillagbárka navigátorparancsnokánál, aztán belátta, hogy azzal sem érne el semmit. Ugyan, mit tehet a Liga?

– A császár azt mondta, meg kell halnom, ha még egyszer Dűnére teszem a lábam – próbálkozott újra kétségbeesetten. – Magad mondtad az imént. Ha leviszel oda, végem!

– Egy szót se többet! – emelte fel kezét a pap. – Így kell lennie.

Mohiam tudta, így fogják fel császáruk minden parancsát. Elrendeltetett! A szent uralkodó, kinek szeme a jövőbe lát, kinyilvánította akaratát, így kell lennie. Hisz látta, hogy így lesz, nemdebár?

Azzal a borzongató érzéssel eltelve, hogy a maga szőtte hálóba gabalyodott, a Tisztelendő Anya mozdult, hogy engedelmeskedjék.

A hálóból utóbb cella lett, ahol Irulan felkereste. Mohiam figyelmét nem kerülte el, hogy Irulan is öregedett valamelyest azóta, hogy utoljára a Wallach IX-en járt. Két szeme sarkába friss ráncokat vésett az aggodalom. Nos… lássuk eleget tud-e tenni esküjében vállalt kötelezettségeinek.

– Rosszabb szállásom is volt már – jelentette ki a Tisztelendő Anya. – A császártól jössz? – Úgy mozgatta ujjait, mintha tűrhetetlennek érezné a várakozást.

Irulan vette az üzenetet, és ujjmozdulatokkal válaszolt, közben pedig fennhangon ezt mondta:

– Nem. Jöttem, amint hírét vettem a történteknek.

– Nem lesz dühös a császár? – érdeklődött Mohiam. Ujjai ismét táncba kezdtek, parancsolón, követelőn.

– Dühöngjön csak! Tanítóm voltál a rendben, ahogyan az ő anyjáé is. Azt várja tán, hogy én is hátat fordítsak Tisztelendő Anyámnak, ahogyan, Lady Jessica tette? – Ujjbeszéde esdekelt, kifogásokat sorolt.

Mohiam felsóhajtott. A felszínen egy fogoly sóhaja volt ez, egy fogolyé, aki beletörődik sorsába – valójában azonban Irulan szereplését méltatta vele. Hiba volt azt hinni, hogy az Atreides-császár értékes vérvonalát e hitvány eszköz segítségével megőrizhetik. A hercegnő, hiába szép, alapvetően alkalmatlan a feladatra. A szexuálisan vonzó külső mögött olyan személyiség húzódik meg, mely a cselekedeteknél többre becsüli a szavakat. Mindazonáltal Bene Gesserit ő is – és a Tisztelendő Anyák tudják a módját, hogyan bírják legfontosabb feladataik végrehajtására gyengébb képességű eszközeiket.

A puhább vánkosért, jobb ellátásért való esdeklés érve alatt Mohiam minden meggyőző erejét latba vetve kiadta parancsát: az Atreides-testvéreket egymással kell pároztatni. Irulan csaknem kiesett szerepéből, mikor felfogta ezt az utasítást.

"Esélyt kell kapnom!" – üzenték ujjai.

"Megkaptad már azt az esélyt" – vágott vissza a Tisztelendő Anya. Aztán aprólékos instrukciókkal folytatta. Összezördül-e olykor ágyasával a császár? Egyedülálló képességei bizonyára magányossá teszik. Ugyan, kihez szólhat a megértés reményében? Csakis a húgához, aki éppoly magányos, mint ő. Ezt az egymásra utaltságot kell mélységében kiaknázni. Alkalmat kell teremteni, hogy háborítatlanul kettesben maradhassanak. Intim légkört kell teremteni körülöttük. Meg kell vizsgálni az ágyas félreállításának számbajöhető módozatait. A keserűség segít feloldani a hagyományos gátlásokat.

Irulan tiltakozott. Ha Chani meghal, a gyanú elsőként rá vetül. S akadnak más problémák is. Chani a legősibb fremen hagyományok szerinti diétához folyamodott, hogy végre teherbe essen, ez az étrend pedig gyakorlatilag kizárja a fogamzásgátló adagolásának lehetőségét. Fogamzásgátló híján az az átkozott csak még termékenyebb lesz…

A Tisztelendő Anya hideg dühöt érzett, s csak nehezen tudta palástolni; ujjai sebesen, követelődzőn mozdultak. Miért nem ezzel kezdte Irulan? Hogy lehetett ennyire ostoba? Ha Chani teherbe esik és fiút szül, a császár nyomban utódjának ismeri el a gyermeket!

Irulan azzal védekezett, hogy kezdettől fogva tisztában van a veszéllyel, de ha így alakul legalább a gének nem vesznek el.

Átkozott ostobaság! – dühöngött a Tisztelendő Anya. Ki tudná megmondani, milyen genetikai torzulásokat idéztek elő Chaninál a vad fremen rítusok? A Bene Gesserit a tiszta vérvonal megőrzését tekinti feladatának! Ráadásul ha Paul örökösre tesz szert, csak rámenősebb lesz, s megkísérli majd konszolidálni birodalmát. Az összeesküvők nem engedhetik meg maguknak, hogy meghátráljanak.

Irulan védekezőn afelől érdeklődött, megakadályozza-e, hogy Chani változtasson étrendjén.

A Tisztelendő Anya azonban ügyet sem vetett a kifogásokra. Pontos instrukciókkal látta el Irulant arra vonatkozólag, hogyan kell eljárnia a megváltozott helyzetben. Ha Chani netán teherbe esne, abortív anyagot kell csempészni ételébe vagy italába. Ha ez nem járható út, a fremen szukát el kell pusztítani. Bármi áron meg kell akadályozni, hogy ő hozza világra a trónörököst!

Az abortív anyag alkalmazása van olyan veszélyes, mint egy nyílt támadás a császári ágyas ellen – tiltakozott Irulan. Beleborzongott a gondolatba, hogy neki kell megpróbálkoznia Chani elpusztításával!

Csak nem riaszt a veszély? – tudakolta a Tisztelendő Anya. Ujjbeszéde mély megvetésről árulkodott.

A hercegnő méregbe gurult, és azt válaszolta, hogy mint ügynök, tisztában van az uralkodói háztartásban betöltött szerepe fontosságával. Szándékukban áll az összeesküvőknek lemondani egy ilyen értékes segítőtársról? Fel akarjak áldozni a semmiért? Ki szerez a továbbiakban pontos értesüléseket a császár közvetlen környezetéből? Akad netán az uralkodó bizalmasai közt még egy ügynök? Erről van szó? Azért bíznak rá, Irulanra ilyen kivihetetlen feladatot, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak tőle?

A háborúban minden érték viszonylagos – vágott vissza a Tisztelendő Anya. A legfenyegetőbb veszély az, hogy az Atreides-ház megerősíti pozícióját az Impérium trónján. A Bene Gesserit nem vállalhat ilyen kockázatot. Itt már nem csak az Atreidesek genetikai állományának megőrzéséről van szó. Ha Paul leszármazottai trónra kerülnek, a Bene Gesserit tervei évszázadokra meghiúsulnak.

Irulan meghajolt az érvek előtt, ám nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy feláldozzák valamely nagy jelentőségű ügy érdekében.

Akad olyasmi, amit tudnia kell a gholával kapcsolatban? – próbálkozott.

Tán bolondnak nézel bennünket? – érdeklődött a Tisztelendő Anya. A Bene Gesserit mindig közli veled, amit tudnod kell.

Nem válasz volt, csupán kísérlet a tények elpalástolására, s Irulan felismerte ezt. Annyit jelentett, hogy nem tudhat meg többet a feltétlenül szükségesnél.

Hogyan vehetik biztosra, hogy a ghola elpusztítja a császárt? – kérdezte.

Kérdezhetted volna akár azt is, képes-e pusztítani a melanzs – torkolta le a Tisztelendő Anya.

Ebben a visszavágásban üzenet rejlett. A "nevelő korbács" Bene Gesserit módszerével Mohiam azt sugallta neki rég fel kellett volna fedeznie a párhuzamot a fűszer és a ghola között. A melanzs mindig is érték volt, de élvezete nagy árat követelt: fűszerfüggőséget eredményezett. Évekkel, olykor évtizedekkel hosszabbította meg az emberi életet, mindazonáltal egy volt csupán a halálba vezető utak közül.

A gholában is volt valami halálos.

Ha nem kívánjuk, hogy valaki a világra jöjjön, a legkézenfekvőbb mód a születés megakadályozására az anya megölése – tért vissza a tárgyhoz a Tisztelendő Anya, ismét fokozva a hercegnőre nehezedő nyomást.

Hát persze – gondolta Irulan. Ha már eldöntötted, hogy kiadsz egy bizonyos összeget, szeretnéd a lehető legtöbb árut kapni érte.

A Tisztelendő Anya súlyos fűszerfüggőségtől mélykék szemei rámeredtek. Mohiam minden rezdülésre, hangra, jelre odafigyelt.

Átlát rajtam – állapította meg bosszúsan Irulan. Ő oktatott, s alaposan megfigyelt tanulás közben. Tisztában van vele, hogy tudom, milyen döntést hoztak. Most arra kíváncsi, mit kezdek ezzel a tudással. Nos, úgy fogadom az ítéletet, ahogy egy Bene Gesserithez és egy hercegnőhöz illik!

Elmosolyodott, kihúzta magát, s gondolatban darálni kezdte a Féleleműző Litániát:

"Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely a teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek a félelemmel…"

Mikor visszanyerte nyugalmát, ezt gondolta:

Áldozzanak csak fel! Megmutatom nekik, mennyit ér egy hercegnő! Talán többet is elérhetek annál, amire számítanak…

Néhány üres frázist váltottak még a rend kedvéért, majd Irulan távozott.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, a Tisztelendő Anya ismét a kártyalapoknak szentelte figyelmét, újrarendezte őket. Elsőre mindjárt a Nagy Iskola Kwisatz Haderachját húzta; a kártya ott hevert a másikon, mely a Megcsalatott Szibillát jelképezte.

Nem jó ómen – állapította meg Mohiam. Arra utal, hogy az ellenség rejtett erőtartalékokkal rendelkezik.

Elfordult a lapoktól, csak ült és azon tűnődött, sikerülhet-e Irulannak elpusztítania őket.

*

A fremenek földlényegű alakot látnak benne, félistennőt, akinek hatalmával módjában áll megvédelmezni a törzseket, ő Tisztelendő Anyáik Tisztelendő Anyja. A zarándokok szemében, akik kérésekkel járulnak elébe – tisztítsa meg, tegye termékennyé őket –, egyfajta antimentát. Erőt merít a bizonyosságból, hogy az analitikus elméknek is megvannak a maguk korlátai. Az abszolút ellentét megtestesítője. Romlott szűz; eszes, vulgáris, kegyetlen – és éppoly pusztító, mint a coriolis-orkán.

Késes Szent Aliáról

(Irulan hercegnő jelentése)

Alia, mint valami feketébe öltözött őr, templomának, a Jövendölés Szentélyének déli balkonján állt. Az épületet Paul fremenjei emelték számára bátyja erődítményének árnyékában.

A lány ki nem állhatta életének ezt a felét, ám tudta: ha elkerüli a templomot, az előbb-utóbb mindannyiuk pusztulásához vezet. A zarándokok (átkozott legyen valamennyi!) napról napra nagyobb számban jöttek. Most is csak úgy nyüzsögtek a templom lépcsőin. Árusok jártak-keltek köztük, de akadtak szemfényvesztők, amulettárusok és jósok is – mindannyian kisszerűen, Muad'dib és húga szánandó utánzataiként űzték az ipart.

Alia látta; hogy a kereskedők kínálta cikkek közt számos vörös-zöld csomagolású Dűne-tarot akad. Ennek vajon mi az oka? Ki dobta piacra a játékot az Arrakison? Miért épp itt, miért épp ebben az időben jelent meg? Arra szolgálna, hogy elködösítse a jövőt? A fűszerfüggőség együtt járt bizonyos fokú jövőbelátással. A fremenek természetüknél fogva babonásak. Véletlen volna, hogy annyian lesik az ómeneket? Úgy döntött, hogy az első adandó alkalommal választ keres e kérdésekre.

Délkeleti szél kerekedett, erejét jócskán eltompította a Pajzsfal, mely itt, a város északi részén igen magasra nyúlt. Pereme felett narancsszín ragyogás ömlött el – a lemenő nap fénye tört meg a szitáló por fátyolán. Alia orcáin érezte a szél forróságát, s ez vágyódást ébresztett benne a homok, a nyílt térségek biztonsága után.

Az utolsó zarándokbanda is elindult lefelé a templom lépcsőin. Kisebb csoportokban, egyenként szállingóztak; némelyikük megtorpant, hogy megbámulja az erődítmény kicsinyített másait, a szent amuletteket az utcai árusoknál, páran az utolsónak maradt szemfényvesztővel társalogtak. Zarándokok, élősködők, városlakók, fremenek, zárni készülő kereskedők – mindannyian távozni készültek a templomtérről, a város szívébe vezető, pálmákkal szegélyezett sugárút felé tartottak.

Alia szemügyre vette a fremeneket; figyelmét nem kerülte el az arcokra fagyott vallásos áhítat. A maguk félvad módján igyekeztek távol maradni a többitől. Ők voltak Alia ereje s gyengéje egyszerre. Még mindig óriás férgeket fogtak be, hogy felhasználják, vagy épp feláldozzák őket. Megvetették a külvilágból érkező zarándokokat, ki nem állhatták a grabenek és panek városi népét, s undorította őket az utcai árusok nyílt cinizmusa. Egy vad frement senki nem mert taszigálni, még a templom teréről távozni igyekvő tömegben sodródók sem. A Szent Kerületben ugyan sosem fordult elő késelés, de gyakorta fordult elő, hogy valamely sikátorban utóbb holttestekre leltek…

A lézengők jókora porfelhőt kavartak. A fémes szag Alia orrába hatolt, s megint vágyakozást keltett benne a nyílt bled után. Emlékei, erre egy ideje rádöbbent már, a ghola érkezése óta elevenebbek voltak. Örömét lelte régi életében, mielőtt a bátyja trónra lépett – jutott idő tréfálkozásra, apróságokra, arra, hogy nyugodtan élvezzen egy hűvös reggelt vagy alkonyatot; idő, idő, idő… Még a veszély is vonzóbb volt akkoriban, hisz valamennyi forrását ismerte. Nem volt szükség arra, hogy lépten-nyomon látnoki képességeihez folyamodjék, hogy mindenféle fátylakon át próbáljon egy-egy pillantást vetni bizonytalan jövendőibe.

"Négy dolgot nem lehet elpalástolni: a szerelmet, a füstöt, a tűzoszlopot, és a nyílt bleden átvágó ember nyomát" – helyesen mondják a vérbeli fremenek…

Alia hirtelen megundorodott az egésztől. Visszahúzódott a balkonról, vissza a szentély homályába, s a széles lépcsőkön a Jóslatok Csarnokába sietett. Talpa alatt homok csikordult a kövön. A hozzá folyamodók örökösen homokot hordtak be odakintről a Szent Termekbe. Ügyet sem vetett az őrökre, küldöncökre, a Kvizaratus mindenütt jelenlévő papjaira – nekivágott annak a spirálalakban kanyargó lépcsősornak, mely szállásához vezetett. Ott, a díványok, süppedős kárpitok, sátordíszek s a sivatagi élet egyéb emlékei közt útjukra bocsátotta a fremen amazonokat, akiket Stilgar jelölt ki személyes testőreiül. Nem testőrei, őrzői voltak inkább. Mikor magukban morogva, tiltakozva végre odébbálltak – tőle jobban tartottak, mint Stilgartól –, Alia ledobta köntösét. Kriszkése ott lapult a nyakában viselt tokban. Ruhái halmán átgázolva fürödni indult.

Tudta, hogy közeledik. Az a csak árnyként felfogható férfi, akinek jelenlétét érezte ugyan, látni azonban nem látta. Dühítette, hogy minden hatalma dacára sem képes felderíteni kilétét. A férfi mindig váratlanul bukkant fel, általában akkor, amikor Alia mások jövőjét fürkészte. Egyszer egyszer – még halványabban – látta olyankor is, mikor magányosan feküdt a sötétben, ártatlansága és vágyai közt őrlődve. Ott várakozott a bizonytalan horizonton túl, s a lány úgy érezte, ha minden erejét összeszedné, igenis képes lenne azonosítani. Ott volt – e tény nem hagyta nyugodni: ott lappangott könyörtelenül, fenyegetően, szégyentelenül.

Nedves, meleg levegő csapott az arcába, ahogy a kád fölé hajolt. Ezt a fürdési szokást az emlékezetében megszámlálhatatlan sokaságban jelenlévő Tisztelendő Anyák sugallták neki – úgy sorakoztak tudatán, mint csillogó láncon az igazgyöngyszemek. Ahogy a kádba ereszkedett, a víz – meleg víz – körülölelte testét. A zöld csempéket vörös halfigurák díszítették. E vízpazarlás láttán a fremenek vénei minden bizonnyal elszörnyedtek volna: ennyi nedvesség egyetlen emberi testnek!

Ő, a férfi, közel volt nagyon.

A feszültség teszi – gondolta Alia. A feszültség és a megerőltetés.

Teste társat kívánt. A szex nem jelentett különösebb misztériumot mindama Tisztelendő Anyák számara, akik hivatalból vettek részt a sziecsekben rendezett orgiákon. Alárendelt énjeinek fő-tudata minden szükséges információt Alia rendelkezésére bocsátott. Ez a közelségérzet nem jelenthet mást, csupán azt, hogy húsa húsra áhítozik.

Ahogy ott hevert a meleg vízben, cselekvéskényszer kelt birokra benne a letargiával.

Hirtelen kipattant a kádból, s úgy ahogy volt, víztől csepegve, a hálószobájából nyíló gyakorlóterembe sietett. A felülről bevilágított, téglalapforma helyiségben összezsúfolták mindazokat az eszközöket, melyek segítségével a Bene Gesserit-adeptusok a tökéletes fizikai és szellemi készenlét állapotába juthattak. Akadtak itt emlékezeterősítők, súlykészletek Ixről, melyek a kéz és a láb ujjainak megedzésére, érzekenységének felfokozására szolgáltak; szagszintetizátorok, ízérzék-szenzitivitátorok, hőmérséklet-gerjesztők, szokásfigyelők, melyek azt voltak hivatva megakadályozni, hogy káros beidegződések gyűjteményévé váljon; alfahullám-érzékelő, pislogás-szinkronizátorok, melyek a fény-sötét reakcióidő csökkentésére kínáltak módot.

Az egyik falra tíz centiméteres, messziről látható betűkkel festett fel egy mondatot a Bene Gesseritek Hitvallásából:

"Mielőtt mi megjelentünk, minden tanulási folyamat ösztönökön alapult. Mi megtanultunk tanulni. Mielőtt mi megjelentünk, a kutatókat intuíciójuk véges volta korlátozta – gyakran életük feléig sem tartott ki. Meg sem fordult a fejükben, hogy ötven emberöltőn át húzódó programokba fogjanak. Eszükbe sem jutott, hogy a totális ideg-izom összehangolás feltételeit megteremtsék."

Ahogy a gyakorlóba lépett, Alia megpillantotta önnön tükörképét egy célbábu szívében elhelyezett vívótükör prizmájának kristálylapjain. A hosszú vívótőr a helyén volt, csak rá várt.

Igen – gondolta a lány. Igen, ki kell fárasztanom magam, amennyire csak lehet… Ha a test ereje elfogy, megtisztul az elme.

Jólesett kézbe venni a fegyvert. Alia a krisz-kést is kivonta tokjából, fenyegetően felemelte, s a kardheggyel elmozdította a szerkezet kapcsolóját. Ellenállást érzett, ahogy a cél pajzsának aurája feltöltődött, s lassan, de határozottan eltolta pengéjét.

A prizma megcsillant. A cél balra mozdult.

Alia követte a karddal, s megint – ki tudja, hányadszor már – arra gondolt, hogy lehetne akár élő ellenfél is. Ám nem volt egyéb szervomotorok és reflex-áramkörök együttesénél; arra szolgált, hogy elvonja az ember figyelmét a valós veszélyről, hogy összezavarja és megleckéztesse a próbálkozót. Olyan eszköz volt, melyet az emberi reakciókhoz való alkalmazkodásra programoztak; anti-én, mely követte az ellenfél minden rezdülését, tükrözte a fényt, elmozgatta a célt, s ha tehette, visszavágott.

Számos penge látszott Alia felé döfni a prizmából, de csak egy volt közülük igazi. A lány megtalálta, hárított, s a pajzs ellenállását legyőzve célba juttatta kardja hegyét. Jelzőfény gyúlt, ott vöröslött a prizma síkjain – újabb zavaró tényező!

A szerkezet ismét támadott, immár egyes fokozatban, egy árnyalatnyival fürgébben, mint a bekapcsoláskor.

Alia védett, aztán minden megfontolást félretéve a veszélyzónába ugrott, s kriszkésével ért el találatot.

A prizma újabb jelzőfénnyel válaszolt.

Ismét növelte a tempót, sebesen gördült kerekein; mágnesként vonzotta a lány mozgása, a penge villanása.

Támadás… védés… visszaszúrás.

Támadás… védés… visszaszúrás.

Már négy fénypont izzott szemközt, s a szerkezet egyre veszélyesebbe vált. Minden őt ért találat után fokozta a tempót, minden alkalommal több zavarforrást működtetett.

Öt jelzőfény.

Alia pőre testén veríték csillogott. Univerzumát a fenyegető penge, a cél, a gyakorló padlója jelentette most; érzékek, idegek, izmok – mozgás mozgás ellen.

Támadás… védés… visszaszúrás.

Hat lámpa… Hét…

Nyolc!

Nyolc után Alia sosem kockáztatott tovább azelőtt.

Tudata egy része tiltakozott e vadság ellen. A prizma, bábu és penge alkotta szerkezet nem gondolkozik, nem érez, nem vigyáz. És nagyon is valódi a fegyvere… Ha nem így lenne, értelmét veszítené a tréning. A penge könnyedén megsebezhet, akár meg is ölhet egy embert. Az Impérium legjobb kardforgatói sem igen merészkedtek tovább hét jelzésnél…

Kilenc!

Alián izgalom vett erőt. A támadó penge és a célpont összemosódott a sebes mozgásban. A lány úgy érezte, kezében életre kel a kard. Anti-célponttá vált. Nem ő kezelte a pengét, a penge kezelte őt.

Tíz!

Tizenegy!

Valami elvillant a válla felett, lelassult, ahogy a célt övező pajzsnak ütközött, átférkőzött rajta, és a kapcsolónak csapódva deaktiválta a gépezetet. A fények kihunytak. A prizma már nem forgott, a bábu mozdulatlanná vált.

Alia megperdült a sarkán – feldühítette a beavatkozás, de csodálattal kellett adóznia annak, aki a fegyvert hajította. Az időzítés és a sebesség tökéletes volt: a penge, mire a pajzsot elérte, már eléggé lelassult ahhoz, hogy áthatolhasson. Ha gyorsabban érkezik, eltéríti a védőmező.

Ráadásul egy milliméternyi kapcsolót talált el a tizenegyes fokozaton mozgó célponton…

Alia hirtelen megnyugodott, a bábuhoz hasonló mozdulatlanságba dermedt. Nem érzett meglepetést, amikor megpillantotta az érkezőt.

Paul a gyakorló ajtajában állt. Stilgar három lépéssel mögötte maradt. A császár dühösnek látszott.

Alia hirtelen tudatára ébredt meztelenségének. Eszébe jutott, hogy felvehetne valamit. Mulattatta az ötlet. Amit a szemek már láttak, úgysem feledik. Lassan visszacsúsztatta a kriszkést a nyakán függő tokba.

– Sejthettem volna – mondta.

– Remélem, tisztában vagy vele, milyen veszélyes dolgot műveltél – korholta Paul. Szemügyre vette húgát, enyhe pír színezte bőrét, telt ajkait. Zavaróan nőiesnek találta. Alia maholnap felnőtt – hogy nem vette ezt észre korábban? Furcsállotta, hogy ha így néz rá, majdhogynem idegennek rémlik ahhoz az Aliához képest, akit húgaként ismer.

– Eszeveszett őrültség! – sziszegte a Paul oldalán megjelenő Stilgar.

Szavai dühösek voltak, Alia azonban látta a szemét, s kiérezte hangjából a bámulatot.

– Tizenegyes fokozat… – mormolta fejcsóválva Paul.

– Tizenkettőig is eljutottam volna, ha közbe nem avatkozol – mondta a lány, és hozzátette: – Mi az ördögnek ennyi fokozat, ha sose próbáljuk ki?

– Épp egy Bene Gesserit kérdőjelezi meg egy nyílt rendszer szükségességét?

– Fogadok, te sosem merészkedtél hétnél tovább! – Alia ismét dühbe gurult Bosszantotta bátyja higgadtsága.

– Csak egyszer – mondta Paul. – Gurney Halleck tíznél rajtakapott. A büntetés elég megszégyenítő volt ahhoz, hogy ne akarjak beszámolni róla. És ami a szégyent illeti…

– Legközelebb talán jelentsétek be magatokat! – vágott vissza a lány. Átsietett a hálószobájába, talált egy bő, szürke köntöst, felöltötte, aztán fésülködni kezdett a falitükör előtt. Izzadt, s mintha ez nem lett volna épp elég, a közösülés utánt idéző szomorúság vett erőt rajta; kedve támadt, hogy ismét megfürödjék, aztán aludni térjen.

– Miért jöttél? – kérdezte Pault.

– Uram! – szólt Stilgar. Volt valami különös a hangjában, ami arra késztette Aliát, hogy hátranézzen.

– Irulan javasolta, hogy keressünk fel – mondta a császár –, tűnjék bármilyen furcsának. Úgy véli, s ezt a Stil által beszerzett információk is alátámasztják, hogy ellenségeink nagy csapásra készülnek a…

– Uram! – ismételte Stilgar, ezúttal élesebb hangon.

Bátyja odafordult, Alia pedig tovább nézte az öreg fremen naibot. Stilgarból sugárzott valami, ami beláttatta vele: e férfi egyike a bledből jötteknek. Hisz a természetfelettiben, ám a csodák világa igen közel áll hozzá. A maga egyszerű, pogány módján szól hozzá, s rendre eloszlatja kételyeit Az univerzum, amelyben élnie adatott, kezdettől könyörtelen hozzá, ezért hiányzik belőle az Impérium lakóit általában jellemző morál.

– Igen, Stil? – vonta fel szemöldökét Paul. – Inkább te adnád elő jövetelünk célját?

– Most nem arról kell beszélnünk! – jelentette ki a naib.

– Mi a baj, Stil?

Stilgar Aliára bámult.

– Vak vagy tán, Sire?

Paul ismét húga felé fordult, s feszengeni kezdett. Alárendeltjei közül egyedül Stilgar mert ilyen hangon beszélni vele, de ő is alaposan megfontolta, mikor tegye.

– Pár kell ennek! – fakadt ki az öreg, – Baj lesz vele, ha meg nem házasítod, s hozzá hamarosan!

Alia elfordult; fülig pirult. Hogyan sikerülhetett hozzám férnie? – ámuldozott. Bene Gesserit önkontrollal sem tudta elejét venni a reakciónak. Miképp tehette ezt Stilgar? Hisz nem ismeri a Hangot! Szégyen és düh kerítette hatalmába.

– Halljuk a nagy Stilgart! – mondta, továbbra is hátát mutatva nekik. Érezte, hogy remeg a hangja; ez az ő figyelmüket sem kerülhette el. – Szüzek! Szíveljétek meg a fremen Stilgar tanácsait!

– Szeretlek mindkettőtöket, szólnom kell – emelte fel hangját Stilgar. – Főnökké lettem a fremenek közt, s tudom, mi vonzza egymáshoz a férfit és a nőt. Ehhez nincs szükség misztikus hatalomra.

Paul mérlegelte az elhangzottakat, mindazt, aminek tanúivá váltak, beleértve saját reakcióját is, mikor megpillantotta húgát. Igen – Alia viselkedésében van valami vad, valami kihívó. Mi késztette rá, hogy ruhátlanul kezdjen gyakorolni? Miért kockáztatta ilyen ostobán az életét? Tizenegyes fokozat! Az oktalan automata most a régi idők gépszörnyeit jelképezte a szemében. Az emberiség felett valaha a gondolkodógépek uralkodtak: A Butleri Dzsihad végét vetett ennek, de nem gyomlálta ki az előítéleteket, melyek még a masinák kései leszármazottát is övezték.

Stilgarnak természetesen igaza van. Párt kell találniuk Alia számára, mégpedig hamarosan.

– Gondom lesz erre – mondta Paul. – Később, négyszemközt, beszélek majd a dologról Aliával.

A lány felé fordult, rá összpontosított. Tudta, hogyan gondolkodik, s rádöbbent arra is, hogy mentát döntést hozott vele kapcsolatban. Volt valami sorsszerű e felismerésben, mely éppúgy független volt tőle, mint a bolygók mozgása. Elfoglalta helyét az univerzum rendjében – megmásíthatatlanságában fenyegetés rejlett.

– Sire – szólt Stilgar. – Talán…

– Ne most! – emelte fel hangját Paul. – Van fontosabb dolgunk is.

Alia, ha csak tehette, elkerülte a vitát bátyjával. Bene Gesserithez méltó megfontoltsággal most egyszerűen túltette magát az utóbbi néhány perc eseményein.

– Irulan küldött benneteket? – Ebben is talált valami ijesztőt.

– Az ő sugalmazására jöttünk – javította ki Paul. – Az általa továbbított információk megerősítik gyanúnkat: a Liga rövidesen megpróbálkozik egy homokféreg befogásával.

– Egy kisebbet szeretnének, hogy elindíthassák a fűszerciklust egy másik bolygón – fűzte hozzá Stilgar. – Ez azt jelenti, hogy van egy világuk, amelyet megfelelőnek vélnek.

– Tehát fremenek segítik őket! – fakadt ki Alia. – Egyetlen külvilági sem lehet képes férget befogni!

– Meglehet – mondta Stilgar.

– Igazán? – Aliát felbosszantotta a makacskodás. – Paul, te biztosan…

– Akadnak árulók – jelentette ki Paul. – Ezt már jó ideje tudjuk. Azt a másik világot azonban nem sikerült felfedeznem, és ez zavar. Ha…

Ez zavar? – értetlenkedett Alia. – Csak annyit jelent, hogy egy navigátor óvja tőled, akár a többi menedéküket.

Stilgar szóra nyitotta száját, de néma maradt. Az volt az érzése, hogy bálványai önnön szentségüket gyalázzák meg gyengeségükkel.

Paul, feszengését érzékelvén, így szólt:

– Valamiben döntenünk kell. Szükségem van a tanácsodra, Alia. Stilgar azt javasolta, küldjünk őrjáratokat a nyílt bled vidékére is, s erősítsük meg a sziecsek védelmét, így több esélyünk van felfedezni az esetleges landolást, és megakadályozni…

– És ha egy navigátor vezeti azt a csoportot is?

– Ellenfeleink kétségbeesettek – mondta Paul.

– Mi másért lennék itt?

– Mi olyat láttak, amit mi nem? – tűnődött a lány.

– Pontosan erről van szó.

Alia bólintott, eszébe ötlöttek az új Dűne-tarottal kapcsolatos gondolatok. Néhány szóban beszámolt félelmeiről.

– Ködösítenek – vélte Paul.

– Ha őrjáratokat küldünk ki, – mondta Stilgar – elejét vehetjük a…

– Semminek nem vehetjük elejét örökké – jegyezte meg Alia. Nem tetszettek neki Stilgar gondolatai. Az öreg naib látóköre beszűkült, figyelmen kívül hagyta a legkézenfekvőbb tényeket. Nem az a Stilgar volt ez aki az emlékeiben élt.

– Számíthatunk rá, hogy előbb-utóbb befognak egy férget – mondta Paul. – Hogy sikerül-e elindítaniuk a melanzs ciklust valahol másutt, egészen más kérdés. Ahhoz a féreg nem elég.

Stilgar egyikről a másikra pillantott. Ökológiai érzéke segítségével – ez a vérévé vált a sziecsbeli élet során – követni tudta őket. A befogott féregnek egy kis darab Arrakisra van szüksége – homoki planktonokra, kismesterekre és egyebekre. A Liga problémája nagy, de korántsem megoldhatatlan. Ő más miatt gyötrődött.

– Látomásaid tehát nem mutatják meg, miben mesterkedik a Liga?

– Ördög és pokol! – fakadt ki Paul.

Alia Stilgart nézte; érzékelte, hogyan kergetik egymást gondolatai. Már-már megbűvölték a hallottak. Varázslat! Varázslat! Ha valaki a jövőbe lát, a szent tűzből kell kiragadnia egy keveset. Iszonyú veszély les a lélekre az Idő örvényében. Megragadni valamit abban a formátlanságban, alakot, erőt kölcsönözni neki… Stilgar azonban érzékelte a többi erőt is, az ismeretlen erőket ott, túl a horizonton. A Boszorkánykirálynő és a Varázsló Barát veszedelmes gyengeséget árult el.

– Stilgar – mondta Alia, küzdve azért, hogy megtarthassa. – Egy völgyben állsz; dűnék között. Én odafent várakozom. Látom, amit te nem láthatsz. Többek közt látom a hegyeket is, melyek ott emelkednek a horizonton.

– Ti sem tudtok mindent – mondta a naib. – Ezt mondjátok mindig.

– Minden hatalomnak vannak korlátai – bólintott Alia.

– És a hegyeken túl veszély leselkedik – mormolta Stilgar.

– Valami ilyesmiről van szó – hagyta rá Alia. Stilgar bólintott, Paul arcán nyugtatta pillantását.

– De bármi közeledjék is a hegyek mögül – mormolta, – keresztül kell vágnia a dűnéken.

*

A legveszedelmesebb dolog az univerzumban: jóslatok alapján kormányozni. Sem elég bölcsek, sem elég bátrak nem vagyunk az efféle játékhoz. Az alábbiakban azt igyekszünk meghatározni, intézményeink veszélyeztetése nélkül meddig is merészkedhetünk. A definíciókat a Bene Gesserittől kölcsönözzük, s úgy tekintünk a bolygókra, mint génállományok forrásaira, tanítások és tanítók, s persze lehetőségek planétáira. Célunk nem maga az uralkodás, hanem e génforrások védelme, az okulás – hogy ezáltal felszabadíthassuk magunkat a függőség korlátai alól.

Az orgia, mint a kormányzás eszköze – részlet a Liganavigátorok Kézikönyvének harmadik fejezetéből

– Itt halt meg az apád? – kérdezte Edric, és tartályából keskeny fénysugarat villantott a császári fogadószoba egyik falát díszítő ékköves síktérkép közepére.

– Az ott koponyájának szentélye – magyarázta Paul. – Apám hadifogolyként halt meg a Harkonnen-flotta egyik fregattján, alattunk, a porteknőben.

– Ó igen; emlékszem már a történtekre – mormolta Edric. – Megpróbálta megölni halálos ellenségét, az öreg bárót… – A navigátor titkolni igyekezett nyugtalanságát, mely zárt terekben minden alkalommal elfogta. Fordult egyet a narancsszín gázban, Paulra szegezte szemét, aki egyedül ült egy szürke-fekete csíkos díványon.

– A bárót végül a húgom ölte meg – mondta szárazon a császár. – Az Arrakeenért vívott csata előtt.

Miért épp ezt a helyet választotta a halember, hogy feltépje a régi sebeket? – tűnődött közben.

A navigátor hasztalan igyekezett gátakat szabni a benne felgyülemlett feszültségnek. Az első találkozás során megfigyelt légies mozdulatok szánalmas vergődéssé torzultak. Edric apró szeme ide-oda villant, kiutat keresett. Az a segéd, aki kísérte, kissé távolabb állt, a Paul balján felsorakozó testőrök mellett. Ez az alak aggasztotta inkább a császárt – nagydarab volt, vastag nyakú, kifejezéstelen arcú. Ő vonszolta be a navigátor szuszpenzorerőtérrel felszerelt tartályát – mereven, furcsán lépdelt.

Scytale – mutatta be Edric. Scytale, a segédem.

A fickó képe ostoba volt, szemei azonban elárulták. Nevettek mindenen, amit láttak.

– Ahogy elnéztem, ágyasodnak tetszett az Arctáncoltatók bemutatója – mondta most Edric. – Örömömre szolgál, hogy így történt. Azt hiszem, különösen azt a részt kultiválta, amikor a csoport minden tagja az ő alakját öltötte fel.

– Egy ősi fremen mondás szerint a navigátoroktól őrizkedni kell még akkor is, ha ajándékot hoznak – mosolygott Paul.

A nagycsarnokban tartott előadásra gondolt. A táncosok a Dűne-tarot figuráinak képében léptek színre, mozgásuk a világítóbogarak látszólag céltalan kavargását idézte. Azután következtek az uralkodók: királyok és császárok érmékről másolt arca; merev vonások, mégis csodálatosképp változékonyak. Majd a tréfák: Paul alakja és arca, Chanié tucatnyi példányban, sőt Stilgaré is, aki csak morgott magában, míg a többiek tapsoltak és kacagtak.

– Amit adunk, a lehető legnemesebb szándékkal adjuk! – tiltakozott Edric.

– A kérdés csupán az, mennyire nemes a szándékotok – mormolta Paul. – A ghola, akit ajándékba kaptunk tőletek, azt állítja, az elpusztításunk a célja.

– Az elpusztításod, Sire? – ámuldozott Edric. – Hát nem elpusztíthatatlanok az istenek?

Stilgar, aki épp ekkor lépett be, végignézett az őrökön. Messzebb voltak Paultól, mint szerette volna. Ingerülten odaintett nekik: szorosabban!

– Minden rendben, Stil – mondta Paul felemelt kézzel. – Ez baráti beszélgetés. Told csak ide a nagykövet tartályát! Ide, a dívány mellé…

Stilgar az utasítást mérlegelve megállapította, hogy a tartály így épp Paul és a nagydarab segéd közé kerül. Túl közel ugyan, de…

– Jó lesz így, Stil – szólt oda Paul, s kézjellel adta a naib tudtára: nem tűr ellenkezést.

Stilgar árulkodó kelletlenséggel tolta közelebb a tartályt Paulhoz. Nem tetszett neki sem a szerkezet, sem az azt körüllengő, átható fűszer-illat. Őrhelyét a lebegő gömb közvetlen közelében foglalta el, melyből a navigátor szavai hallatszottak.

– Megölni egy istent… – töprengett fennhangon Paul. – Ez roppant érdekes. De ki állítja, hogy isten vagyok?

– Azok, akik imádnak – válaszolta Edric, gyors oldalpillantást vetve Stilgarra.

– És te hiszel nekik? – tudakolta Paul.

– Hogy én mit hiszek, annak semmi jelentősége, Sire – mondta Edric. – A legtöbb megfigyelő úgy vélekedik, mindent elkövetsz, hogy istennek tartsanak. Magától adódik a kérdés: tehet ilyet egy halandó… büntetlenül?

Paul a navigátort méregette. Visszataszító teremtmény, de nem ostoba. Olyan kérdést tett fel, melyet gyakorta fogalmazott meg magában a császár. Igaz, elég alternatív idővonalat követett végig ahhoz, hogy tudja, milyen következményekkel járna, ha nem csinálna magából istent. Sokkal rosszabb lenne. Ám a navigátorok rendszerint nem ilyen nyíltak. Érdekes. Miért tette fel a kérdést Edric? Mit remél elérni általa? Paul gondolatai cikázni kezdtek. A tleilaxiak állnának a mostani akció mögött? Hogyan befolyásolja majd az eseményeket csapatainak Semboun aratott friss győzelme? A Bene Gesseritek keze nyoma érződik az egészen…

Agyán ezrével villantak át az információtöredékek. Mentát módra mérlegelte őket – a folyamat három másodpercig sem tartott.

– Talán látnoki képességem korlátaira vagy kíváncsi, navigátor? – érdeklődött, hogy elbizonytalanítsa ellenfelét.

Valóban sikerült megzavarnia Edricet, az azonban jól palástolta bizonytalanságát. Hosszadalmas aforizmával válaszolt:

– Egyetlen épeszű embernek sem jut eszébe kétségbe vonni látnoki hatalmadat, Sire. A jóstehetség ősidőktől fogva ismert. Akkor kell szembesüljünk erejével, amikor a legkevésbé várjuk. Még szerencse, hogy hatnak az univerzumban másféle erők is.

– Hatalmasabbak a jósokénál? – firtatta Paul.

– Ha csak a jövőbelátás létezne és hatna, Sire, egykettőre megsemmisítené önmagát azáltal, hogy kénytelen volna saját degeneratív hatására koncentrálni.

– Ez alapvető emberi vonás – bólintott Paul.

– És veszedelmes dolog – mondta Edric. – Még akkor is, ha nem keveredik hallucinációkkal.

– Ezek szerint vízióim egy része merő hallucináció? – érdeklődött Paul gunyoros hangon. – Esetleg arra utalsz, hogy alattvalóim hallucinálnak?

Stilgar, a feszültség növekedését érzékelve, közelebb húzódott Paulhoz. A tartály gázában lebegő mutánsra bámult.

– Kiforgatod a szavaimat, Sire – tiltakozott Edric. Furcsa erőszakosság lappangott szavai mögött.

Erőszak, itt? – döbbent meg Paul. Ezt még ők sem merészelnék! Hacsak (és őreire pillantott) nem arra számítanak, hogy védelem nélkül maradok.

– Azzal vádolsz, hogy istenséget kreálok magamból – mondta, úgy lehalkítva hangját, hogy Edricen és Stilgaron kívül ne hallhassa más. – Mit jelentsen ez?

– Talán nem válogattam meg eléggé a szavaimat, uram – mondta a navigátor.

– Sokat elárul ez is – ingatta fejét Paul. – Többek közt azt, hogy a legrosszabbat feltételezed rólam.

Edric a nyakát nyújtogatta, oldalvást, várakozásteljesen pillantott Stilgarra.

– Az emberek mindig a legrosszabbat várják azoktól, akik gazdagok és hatalmasok, Sire. Mondják, az arisztokratát bárhol megismerni: csak azon gyengéit teszi közszemlére, melyek révén népszerűvé válhat.

Stilgar arca megrándult.

Paul felnézett, s tudta, mi jár az idős naib fejében. Hogy mer ez a navigátor így beszélni Muad'dibbel?

– Gondolom, nem tréfálsz – mondta Paul.

– Hogy tréfálnék, uram?

Paul azon vette észre magát, hogy kiszáradt a torka. Úgy érezte, túl sokan vannak jelen, túl sok tüdőben fordult már meg az általa beszívott levegő. A navigátor tartályából áradó melanzsillat elviselhetetlennek tűnt.

– Vajon kik a bűntársaim az emberiség ellen szőtt vallási összeesküvésben? – tudakolta. – Tán a Kvizarátus?

Edric vállat vont. Feje körül kavarogni kezdett a narancsszínű gáz. Úgy tetszett, már nem érdekli Stilgar, noha a fremen változatlanul őt bámulta.

– Azt állítod, hogy a Szent Rendek valamennyi misszionáriusa hamis tanokat hirdet? – érdeklődött Paul.

– Önérdek és őszinteség kérdése az egész – mormolta Edric.

Stilgar köntöse alá csúsztatta kezét, és megragadta kriszkése markolatát.

– Ezek szerint őszintétlenséggel vádolsz – ingatta fejét Paul.

– Nem hinném, hogy a vád a megfelelő szó, Sire.

Merész ez a lény – gondolta Paul. Így szólt:

– Vádolsz vagy sem, azt állítod, hogy én és papjaim hatalomra éhes brigantik vagyunk csupán.

– Hatalomra éhes brigantik, Sire? – Edric ismét Stilgarra sandított. – A hatalom elszigeteli azokat, akik túl sokat birtokolnak belőle. Végül elvesztik kapcsolatukat a realitással… és elbuknak.

– Uram! – sziszegte Stilgar. – Kevesebbért is kivégeztettél már embereket!

– Embereket igen – bólintott Paul – Csakhogy ez itt a Liga nagykövete.

– Szentséggyalázó módon csalással vádol!

– Érdekel a gondolkodásmódja, Stil – intette Paul. – Zabolázd meg a haragodat, és állj készenlétben!

– Ahogy Muad'dib parancsolja.

– Mondd csak, navigátor – fordult a lényhez Paul –; hogyan működtethetnénk ezt az állítólagos összeesküvést, ha egyszer nem áll módunkban ellenőrizni minden misszionáriust, minden rendházat és kvizarátusi kirendeltséget a legtávolabbi világokon?

– Miben gátolhat téged az idő? – kérdezte Edric.

Stilgar látható zavarban vonta össze szemöldökét.

Muad'dib gyakorta mondta, hogy átlát az idő fátylain – gondolta. Mire célozhat a navigátor?

– Nem omlana-e össze szükségképp az ilyen összeesküvés? – folytatta Paul. – Lényeges ellentmondások, félreértések… kételyek, feltáró vallomások – egy ilyen léptékű konspirációt képtelenség volna koordinálni.

– Amit a vallás és az önérdek nem palástol el, azt elpalástolja a kormány – mondta Edric.

– Arra vagy kíváncsi, meddig tart a türelmem? – kérdezte Paul.

– Értelmetlenek talán az érveim? – vágott vissza a navigátor.

Azt akarná, hogy végezzünk vele? – töprengett Paul. Az áldozat szerepére áhítozna?

– A cinikus látásmód kedvemre való – mondta, hogy próbára tegye. – Nyilvánvalóan tisztában vagy a kormányzati módszerek sokféleségével, a szavak ellentmondásos voltával és hatalmával. A nyelv számodra fegyver – a lehető legtermészetesebb hát, hogy próbára tedd vértezetemet.

– A cinikus látásmód… – visszhangozta Edric mosolyogva. – Vallási kérdésekben minden uralkodó cinikus. Hisz a vallás is fegyver. S micsoda fegyver válik belőle, amint kormányszintre emelkedik!

Paul érezte, hogy belső nyugalom önti el, ugyanekkor erőt vesz rajta az óvatosság. Kihez beszel Edric? Átkozottul ügyesen csűri-csavarja, minden mondatában a manipuláció szándéka lappang. Abból azonban, amit mond, kiérződik a jókedv – mintha titkokat osztana meg vele. Stílusa azt sugallja, Paul és ő rokon lelkek, egy tágasabb világmindenség lakói, értenek olyasmit is, amit az átlagemberek nem. Paul ráébredt, hogy nem is ő a retorikus kirohanások célpontja, hanem a hallgatóság: Stilgar, az őrök, tán még a nagydarab segéd is.

– Mások zúdítják rám ezt a kenetes manát – mondta. – Nem én akartam, hogy így legyen. S közben ezt gondolta: Tessék! Hadd higgye a halember, hogy felülkerekedett szópárbajunkban!

– Miért nem teszel ellene akkor, Sire?

– Húgom, Alia miatt – mondta Paul, egyenesen a navigátor szeme közé nézve. – Ő igazi istennő. Ha vele kerülsz szembe, ajánlom, ügyelj minden szavadra, máskülönben halálra sújt a pillantásával!

Az Edric ajkán felderengő mosoly döbbenetnek adta át helyét

– Komolyan beszélek – jelentette ki Paul, s örömét lelte a másik rémületében. Stilgar lassan bólintott.

– Megingattad magabiztosságomat, Sire – ismerte el reszketegen Edric –, és kétségem sincs afelől, hogy ez volt a célod.

– Sose légy biztos abban, hogy pontosan ismered céljaimat! – mosolygott Paul, s kézjellel adta Stilgar tudtára: az audienciának vége.

Stilgar némán tudakolta, megölesse-e Edricet. Paul nemmel válaszolt, s hozzáfűzte még, hogy súlyos következményekkel járna, ha Stilgar a maga feje után menne az ügyben.

Scytale, a navigátor segédje a tartályhoz lépett, tolni kezdte a kijárat felé. Mikor Paul mellé ért, ránézett nevető szemével.

– Ha uramnak nincs ellene kifogása…

– Igen? Miről van szó? – A nagydarab férfiból áradó fenyegetés oly kézzelfogható volt, hogy Stilgar közelebb lépett.

– Egyesek azt tartják – kezdte Scytale – a népek azért áhítják a császári vezetést, mert a tér végtelen. Egy efféle szimbólum híján magányosak lennének. A császár fix pont a világmindenségben. Felé fordulhat bárki, mondván: "Íme Ő. Egységet teremt köztünk." Azt hiszem, ugyanezt a célt szolgálja a vallás is, uram.

Scytale biccentett, s továbbtolta Edric tartályát. Kiértek a szalonba; a navigátor lehunyt szemmel lebegett a kavargó gázban. A beszélgetés láthatólag minden erejét felemésztette.

Paul a távolodó Scytale után bámult, s a hallottakon töprengett. Különös alak – tűnődött. Miközben beszélt, mintha nem egy, de számos ember szólt volna – arcán genetikus örökségének egésze otthagyta nyomát.

– Ez furcsa volt – jegyezte meg Stilgar.

Paul felkelt a díványról, amint az őrök egyike becsukta az ajtót a távozók mögött.

– Furcsa – ismételte Stilgar. Halántékán lüktetett egy ér.

Paul lejjebb csavarta a világítást, s az ablakhoz lépett, mely erődjének meredek sziklafalára nézett. Fények izzottak a mélyben – plazmavágókkal felszerelt munkások dolgoztak ott, hatalmas kőtömböket hasítottak, melyeket Alia szélrohamoktól megrongált templomának kijavítására szándékoztak felhasználni.

– Könnyelműség volt termeidbe engedni ezt a lényt, Usul – mondta Stilgar.

Usul – gondolta Paul. Sziecsbeli nevem. Stilgar arra emlékeztet, hogy egykor ő volt az én feljebbvalóm; hogy megmentett a sivatagtól.

– Miért csináltad? – tudakolta Stilgar melléje lépve.

– Az adatok miatt – mondta Paul. – Több adatra van szükségem.

– Nem veszélyes ezt a szituációt csak mentátként szemlélni?

Ez is egy látásmód – gondolta Paul.

A mentát adatfeldolgozásnak megvoltak a korlátai. Egyetlen nyelven sem lehet igazán kifejezni a végtelenséget, hisz a nyelvek eszköztára véges. Igaz, a mentáti szemlélet előnyökkel is járt.

– Akadnak olyan dolgok – mondta Stilgar –, amiket okosabb odakint tartani.

– Vagy odabent – dünnyögte Paul. Megbékélt tulajdon látnoki-mentáti szemléletével. Odakint, igen. Odabent lappang az igazi iszonyat. Ki védelmezhetné meg saját magától? Ellenfelei nyilvánvalóan arra akarják rászorítani, hogy maga magát pusztítsa el, ám ez a törekvés még veszedelmesebb következményekkel járhat…

Töprengéséből sietős léptek kopogása zökkentette ki. Korba, a főpap alakja rajzolódott ki az előtérből beáradó fényben. Mintha valaki meglódította volna, úgy rontott a helyiségbe, s csaknem azonnal megtorpant a félhomályban. Szigadrót tekercseket szorongatott: apró, kerek ékköveknek látszottak, míg egy őr be nem hajtotta az ajtót. A fény kihunyt.

– Itt vagy, uram? – Korba a sötétségbe kémlelt.

– Mi az? – kérdezte Stilgar.

– Stilgar?

– Itt vagyunk mindketten. Mi történt?

– Nyugtalanít ez a beszélgetés a nagykövettel.

– Nyugtalanít? – visszhangozta Paul.

– Az emberek azt mondogatják, uram, hogy feleslegesen kényezteted ellenségeinket.

– Ez minden? – tudakolta Paul. – És ezek azok a tekercsek, amelyeket kértem tőled? – A szigadrót-kötegekre pillantott Korba kezében.

– Tekercsek? Ó igen, uram. Ezek azok a történetek. Itt tekinted meg őket?

– Már mindet láttam. Stilgarnak kellenek.

– Nekem? – kérdezte Stilgar. Nem tudta mire vélni Paul gesztusát. Történetek? Már jó ideje várt, hogy kettesben maradhasson a császárral, s megvitathassa vele Zabulon meghódoltatásának bizonyos kérdéseit. A nagykövet érkezése félbeszakította. S most, hogy végre eltakarodott, megjelenik Korba a tekercsekkel!

– Mennyit tudsz a régmúlt történetéről? – érdeklődött Paul, a sötétben álló alakra sandítva.

– Meg tudok nevezni minden világot, uram, melyen őseink vándorlásuk során megfordultak. Tisztában vagyok az Impérium…

– Tanulmányoztad valaha a Föld Aranykorát?

– Föld? Aranykor? – Stilgar bosszús volt és zavart. Miért érdeklik Pault az idők kezdetének mítoszai? Az ő fejében mindegyre a Zabulonnal kapcsolatos adatok rajzottak, a hadsereg szolgálatában tevékenykedő mentátok számításai: kétszázöt támadófregatt harminc légióval, kisegítő egységek, speciális alegységek, misszionáriusok… az élelemszükséglet (ezt is észben tartotta)… melanzs… fegyverek… egyenruhák, kitüntetések… urnák az elesettek hamvai számára… specialisták, propagandisták, ügyintézők, számvevők… kémek… és a kémek után kémkedők…

– Elhoztam a pulzusszinkronizátort is, uram – szólalt meg Korba. Érzékelte a Paul és Stilgar közt megnövekedett feszültséget, s ez megzavarta.

Stilgar a fejét ingatta. Pulzusszinkronizátor? Paul már be sem éri a sziga-projektorral? Mit akar a történelemmel? Ez valami mentát mesterkedés! Nem tudott szabadulni a gyakorta rátörő érzéstől, hogy felhasználják, kísérleteznek vele. Ilyen alkalmakkor rendszerint tömegével zúdultak rá az adatok, s csak utóbb, rendszerezésükkor ébredt rá, mennyit ismer közülük.

– A zabuloni számításokkal jöttem, Sire – jelentette ki.

– Száradjanak ki azok a számítások! – csattant fel Paul. Egy fremen obszcenitásra utalt, melynek lényege a következő volt: "Nem hiányozhat annyira a nedvesség, hogy ehhez hozzányúljak!"

– De uram…!

– Stilgar – mondta Paul. – Sürgős szükséged van egyensúlyra, azt pedig csak akkor szerezheted vissza, ha rávilágítunk bizonyos hosszútávú összefüggésekre. Korba azokat az adatokat hozta el, melyek a régi időkből, a Butleriánusoktól ránk maradtak. Dzsingisz kánnal kezdődik az anyag.

– Dzsingisz… kánnal? Sardaukar volt, uram?

– Ó dehogy! Sokkal régebben élt. Hozzávetőleg négymillió embert ölt meg.

– Nagyon fejlett fegyverrendszerekkel kellett rendelkeznie, hogy megtehesse, Sire. Gondolom, lézert használt. Vagy…

– Nem a saját kezével ölte meg azokat a milliókat, Stil. Úgy ölt, ahogy én ölök – útjukra küldte légióit. Akad azután még egy császár, akinek cselekedetei figyelmet érdemelnek: bizonyos Hitler. Több mint hatmillió emberélet szárad a lelkén. Kimagasló eredménynek számított ez akkortájt.

– A légiói irtották ki azokat a milliókat?

– Igen.

– Nem valami jó statisztika, uram.

– Dehogynem, Stil… – Paul a Korba kezében lévő tekercsekre pillantott. A kis emberről lerítt, hogy a legszívesebben odavágná őket, és elmenekülne. – Statisztika: a leghízelgőbb becslések szerint is mintegy hatvanmilliárd embert pusztítottam el. Pusztasággá tettem kilencven bolygót, s teljesen demoralizáltam másik ötszázat. Negyven olyan vallást töröltünk el mindörökre, melyek eredete…

– Hitetlenek voltak! – kiáltotta Korba. – Hitetlenek mind egy szálig!

– Nem – rázta fejét Paul. – Hívők.

– Uram tréfál… – A kis ember hangja remegett – A Dzsihad tízezer világra vitte el a Fényt, mely…

– A sötétséget – mondta Paul. – Száz emberöltő alatt sem heverik ki a csapást, melyet Muad'dib Dzsihadja jelentett. Alig hiszem, hogy valaha képesek lesznek túltenni magukat rajta… – Rekedten felnevetett.

– Mi mulattatja Muad'dibet? – tudakolta Stilgar.

– Nem mulatok. Csak úgy érzem, Hitler császár is mondhatott egykor valami hasonlót. Biztosan mondott is.

– Soha egyetlen uralkodó sem rendelkezett még a tiédhez fogható hatalommal – vetette fel Korba. – Ki vonhatna felelősségre téged? Légióid uraljak az ismert világegyetemet, és…

– A légiók – mondta Paul. – Vajon tudják ezt ők is?

– Magad vagy a légiók ura, Sire – szólt közbe. Stilgar, s hangjából kiérződött, hogy átérezte saját helyének fontosságát, az ő kezében összpontosuló hatalom nagyságát is.

Miután Stilgar gondolatait sikerült a kívánt irányba terelnie, Paul Korbához fordult, s így szólt:

– Tedd a díványra a tekercseket! A kis ember engedelmeskedett.

– Hogyan alakulnak a dolgok a fogadáson, Korba? – érdeklődött most a császár. – Mindent kézben tart a húgom, ahogy kell?

– Igen, uram – felelte a főpap szárazon. – Chani a kémlelőnyíláson át figyel. Gyanítja, hogy a Liga küldöttei közt sardaukarok vannak.

– Bizonyára nem is téved – bólintott Paul. – A sakálok gyülekeznek.

– Bannerjee – szólt Stilgar, Paul biztonsági szolgálatának vezetőjére utalva – aggódik amiatt, hogy néhányuk megpróbál majd beszivárogni a belső erődítménybe.

– Történt már ilyen kísérlet?

– Még nem.

– A parkban azonban volt egy kis felfordulás – fűzte hozzá Korba.

– Miféle felfordulás? – csattant fel Stilgar. Paul bólintott.

– Jönnek-mennek az idegenek – magyarázta a kis ember. – Letiporják a növényeket, suttognak maguk közt… Elhangzott állítólag pár nyugtalanító megjegyzés.

– Mint például? – tudakolta Paul.

Szóval erre költik az adónkat? A hírek szerint ezt a kérdést maga a nagykövet fogalmazta meg.

– Egyáltalán nem meglepő – mondta Paul. – Sok idegen fordult meg a parkban?

– Rengeteg, uram.

– Bannerjee válogatott őröket állított a fontosabb bejáratokhoz, uram – tódította Stilgar. Sarkon fordult; a szalonban izzó utolsó parázsgömb halvány fénybe vonta profilját. A látvány sivatagi emlékeket élesztgetett Paulban. A fremen homlokán tükröződött majd minden gond és gondolat. Most épp gyanakvó volt, nem tudta mire vélni a császár viselkedését.

– Nem tetszik nekem ez a beszivárgás – jelentette ki Paul. – A vendégszeretet egy dolog. Azzal is tisztában vagyok, mit követel az illem, ez viszont…

– Gondoskodom róla, hogy eltávolítsák őket – sziszegte Korba. – Nyomban!

– Várj! – szólt rá Paul; mielőtt nekiindulhatott volna.

A pillanatnyi csendben Stilgar olyan pozíciót vett fél, amelyből zavartalanul szemlélhette urát. Diszkréten cselekedett – Paul csodálta is érte. Ízig-vérig fremen húzás volt ez: tiszteletben tartotta a másikat, csak szükségből tette, amit tett.

– Hány óra van? – tudakolta Paul.

– Hamarosan itt az éjfél, uram – mondta Korba.

– Korba, azt hiszem, te vagy legsikerültebb teremtményem – közölte Paul.

– Sire! – Korba hangja sértődötten csendült.

– Irtózol tőlem? – kérdezte Paul.

– Paul Muad'dib vagy, aki Usul volt közöttünk – felelte a kis ember. – Tudod jól, hogy mindvégig hűséggel adóztam…

– Érezted magad valaha apostolnak? – firtatta Paul.

Korba nyilvánvalóan félreértette a szavakat, a tónust azonban nem.

– Császáromnak tudnia kell, hogy tiszta a lelkiismeretem!

– Shai-hulud óvjon bennünket – mormolta Paul.

A csendet ezúttal a kívülről beszűrődő fütyürészés törte meg. Az ajtónál posztoló őr csendet parancsolt az óvatlannak.

– Korba, azt hiszem, te túlélheted mindezt – mondta Paul. Látta, hogy Stilgar kezdi érteni a dolgot.

– Mi legyen a parkban ólálkodó idegenekkel, uram?

– Ó, persze! – kapott észbe Paul. – Tessékeltesd ki őket Bannerjee-vel, Stil. Korba majd segít.

– Én, Sire? – Korba nyugtalan volt.

– Barátaim némelyike kezd megfeledkezni arról, hogy egykoron fremen volt – mondta Paul Korbára nézve, bár valójában Stilgarhoz intézte szavait. – Jegyezzétek meg azokat, akiket Chani sardaukaroknak mond, és gondoskodjatok arról, hogy végezzenek velük. Még jobb, ha magatok intézitek. Csendben kell csinálni, úgy, hogy ne támadjon felesleges zavar. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a vallás kötelez.

– Engedelmeskedem Muad'dib parancsának – suttogta Korba.

– Mi lesz a zabuloni számításokkal? – kérdezte Stilgar.

– Holnap sort kerítünk rájuk – ígérte Paul. – Mihelyt az idegeneket eltávolítják a parkból, jelentsétek be, hogy a fogadásnak vége. Mert vége, Stil.

– Értem, uram.

– Hát persze hogy érted – dünnyögte Paul.

*

Bukott isten pihen e helyt

Zuhanta csúfos volt nagyon

Magas, ingatag talpáról

Melyet kezünk néki emelt

Tleilaxi epigramma

Alia térdre ereszkedett álla az öklein nyugodott, úgy nézegette a homokban fekvő testet, a néhány csontot és kevés húscafatot, ami valaha fiatal nő volt. A fejből, a kezekből, az egész felsőtestből nem maradt semmi, elpusztította a szél. Körben a homokban bátyja orvosainak és háznagyainak a nyomai látszottak. Már mind eltávoztak, kivéve a virrasztókat és Hayt, a gholát, aki oldalt állt és várta, hogy Alia befejezze titokzatos vizsgálódását. A sápadt sárga ég ezen a vidéken megszokott üveges fénnyel vonta be a jelenetet.

A testet néhány órával ezelőtt fedezte fel egy alacsonyan szálló felderítő, akinek műszerei víz nyomát jelezték ott, ahol csak sivatag volt. Hívására megjelentek a szakértők. És mit derítettek ki? Húsz év körüli fiatal nő a halott, fremen származású, rászokott a szemutára és egy kifinomult tleilaxi méreg okozta a halálát itt, a sivatag mélyén.

A sivatagban a halál nem ritkaság, egy szemután élő fremen azonban az, így hát Paul kiküldte Aliát, vizsgálja meg a helyszínt úgy, ahogy valaha az anyjuktól tanulta.

Alia úgy érezte, semmi eredményt nem ért el, legfeljebb a saját rejtélyes légkörével árasztott el egy már amúgy is rejtélyes jelenetet. Hallotta, amint a ghola megmoccan, rápillantott. A ghola figyelmét a varjakként magasban keringő topterek vonták el.

Óvakodj azoktól, akik ajándékot hoznak – gondolta Alia.

A virrasztók toptere és a sajátja a ghola mögött magasodó szikla mellett állt. A topterek láttán Aliát elöntötte a vágy, hogy a levegőben legyen, messze innét.

Paul úgy vélte, ő észrevehet valamit, ami a többiek figyelmét elkerüli. Kényelmetlenül fészkelődött a cirkoruhában, szokatlannak érezte a városban töltött hónapok után. A gholát figyelte. Tudhat valamit erről a halottról? A ghola fekete hajának egy fürtje kiszabadult a védőruha csuklyája alól, Alia kísértést érzett, hogy visszatuszkolja a helyére.

Mintha Hayt megérezte volna gondolatát, a szürke fémszemek a lány felé fordultak. Alia a szemek láttán megremegett, és elkapta a tekintetét.

Egy fremen nő halt meg itt méregtől, a "pokol torkától".

Egy szemutát fogyasztó fremen.

Alia osztotta Paul rossz érzéseit az esettel kapcsolatban.

A virrasztók türelmesen vártak. A halottban nem volt már megmenteni való víz. Nem kellett sietni, és hitték, hogy Alia kiolvassa a különös igazságot a maradványokból.

A lány azonban semmilyen igazságot nem látott.

Düh támadt benne a várakozók nyilvánvaló gondolataitól. Ennek az átkozott vallásos rejtélynek az eredménye. Sem ő, sem a bátyja nem lehetnek emberek. Valami többnek kell lenniük. A Bene Gesserit gondoskodott róla, amikor manipulálta az Atreides-vérvonalat. Az anyjuk is besegített, amikor a boszorkányság útjára lökte őket.

Paul állandósította a különbséget.

Az Alia agyában lakozó Tisztelendő Anyák nyugtalanul fészkelődtek, gondolattöredékeket provokáltak: Nyugodj meg, kicsi! Vagy aki vagy. Akadnak előnyei.

Előnyei!

Egy intéssel odahívta a gholát. Az mellélépett, nyugodtan, figyelmesen.

– Mit látsz? – kérdezte Alia.

– Lehet, hogy soha nem tudjuk meg, ki halt itt meg – felelte a férfi. – Nincs fej, nincsenek fogak. A kezek… Nem valószínű, hogy megvan valahol a genetikai lenyomata, amivel a sejtjei összevethetők.

– Tleilaxi méreg. Mit szólsz hozzá?

– Sokan halnak meg ilyen méregtől.

– Igaz. És ez a hús annyira elfogyott, hogy nem lehetne újranöveszteni, mint a tiédet.

– Már ha rábíznád a Tleilaxiakra – felelte a ghola.

Alia bólintott, felállt.

– Most vigyél vissza a városba! A levegőben, miután észak felé fordultak, megjegyezte:

– Pont úgy repülsz, mint Duncan Idaho.

A férfi kutatóan nézett rá.

– Már mások is mondták.

– Most mire gondolsz? – kérdezte Alia.

– Sok mindenre.

– Válaszolj a kérdésemre, vigyen el az ördög!

– Melyik kérdésre?

Alia szúrósan ránézett. A másik észrevette, és megvonta a vállát.

A mozdulat Duncan Idahóé – gondolta a lány. Vádlón mondta, a hangja rekedt volt, megbicsaklott:

– A reakciódra voltam kíváncsi, hogy eljátszak a gondolataimmal. Ez a haláleset nem hagy nyugodni.

– Én nem arra gondoltam.

– Akkor mire?

– A furcsa érzelmekre, melyek olyankor vesznek erőt rajtam, amikor az emberek arról beszélnek, aki talán én voltam.

– Talán?

– A Tleilaxiak nagyon okosak.

– Ennyire nem. Te Duncan Idaho vagy.

– Valószínűleg. Ez az elsődleges….

– Szóval valamit érzel?

– Egy bizonyos mértékig. Lelkesedem. Zavar. Remegni kezdek, erőfeszítésembe kerül, hogy legyőzzem. Képek villannak be.

– Milyen képek?

– Túl gyorsan jönnek, nem ismerem fel őket. Képek. Villanások… Majdnem emlékek.

– Nem vagy kíváncsi az emlékeidre?

– De igen. Hajt a kíváncsiság, de valami visszatart. Arra gondolok: mi van, ha nem az vagyok, akinek hisznek? Nem szeretem ezt a gondolatot.

– Csak erre gondoltál?

– Te is tudod, hogy nem, Alia.

Hogy mer a nevemen szólítani? Alia érezte, ahogy dühe fellángol, majd lecsillapodik a hangsúly emlékének hatására; lágyan vibráló tónus, közönyös férfiöntudat. Ajka megrándult. Összeszorította a fogát.

– Az ott El Kuds? – kérdezte a férfi, és megbillentette a gép szárnyát, némi zavart okozva a kíséretnél.

Alia lenézett Harg-hágó, az apja koponyáját rejtő kőpiramis fölött vibráló árnyékukra. El Kuds – a Szent Hely.

– Ez a Szent Hely – felelte.

– Egy nap eljövök ide. Apád maradványainak közelsége talán felszínre hozza emlékeimet.

Alia hirtelen meglátta, milyen erős a vágy, hogy a férfi megtudja, ki volt valaha. Központi kényszer. Visszanézett a sziklákra. Az alapok…

– Fordulj vissza – mondta.

– A kíséret…

– Majd követnek. Kerüld meg őket! A ghola engedelmeskedett.

– Valóban a bátyámat szolgálod? – kérdezte Alia, amikor már az új útvonalon repültek, mögöttük a kíséret.

– Az Atreideseket szolgálom – hangzott a válasz. A bal kéz felemelkedett és lehullott: a régi caladani tisztelgés szerint. Tűnődő kifejezés jelent meg a férfi arcán, lefelé kémlelt a piramisra.

– Mi a baj? – kérdezte Alia.

Hayt szája megmozdult, a hang feszülten csendült.

– Ő… ő… – Egy könnycsepp futott végig az arcán.

Aliát mozdulatlanná dermesztette a fremen csodálat. Vizet ad a halottnak! Önkéntelenül is megérintette az arcot, érezte a könnyet.

– Duncan – suttogta.

Úgy tűnt, a férfi a műszerek foglya, de szeme a sírra meredt. Nyelt egyet, megrázta a fejét; a fémszemek csillogtak.

– Úgy… úgy éreztem, mintha… mintha valaki átölelné a vállamat – suttogta. – Éreztem! Egy kart. – A torka elszorult. – Egy barát volt. Az… az én barátom.

– Kicsoda?

– Nem tudom. Azt hiszem… Nem tudom.

Hivójel villant Alia előtt: a kíséret kapitánya tudakolta, miért térnek vissza a sivatagba. A lány odahúzta a mikrofont, elmagyarázta, hogy tiszteletüket teszik apja sírjánál. A kapitány figyelmeztette, hogy későre jár.

– Megyünk Arrakeenbe – szólt Alia, és visszatette a mikrofont.

Hayt mélyet lélegzett, és északnak fordította a gépet.

– Az apám karját érezted, igaz?

– Meglehet.

A ghola hangján már egy mentát szólt, aki a lehetőségeket mérlegeli. Alia látta, hogy már visszanyerte az egyensúlyát.

– Tudod, hogy ismertem az apámat? – kérdezte Alia.

– Van némi elképzelésem.

– Elmagyarázom. – Alia röviden elmesélte, hogy ébredt Tisztelendő Anyai tudatára még megszületése előtt. Egy rémült magzat, s a bizonyosság, hogy megszámlálhatatlan élet ágyazódott sejtjeibe. Mindez Leto herceg halála után történt.

– Úgy ismerem az apámat, ahogy az anyám látta. Minden egyes tapasztalatot, amit megosztott vele. Bizonyos szempontból az anyám vagyok. Az enyém minden emléke addig a pillanatig, amíg az Élet Vizét megízlelte és transzba esett.

– A bátyád részben már elmagyarázta.

– Igazán? Miért?

– Megkértem rá. Egy mentátnak szüksége van az adatokra.

– Ó. – Lenézett a Pajzsfal lapos felszínére, a megkínzott sziklára, a mélyedésekre.

Hayt felmérte a pillantás irányát.

– Könnyű felfedezni.

– Megközelíteni azonban már nehezebb – nézett rá a lány. – Az emberi elmére emlékeztet… minden titkával együtt.

– Ahá…

– Ahá? Mit jelentsen ez? – Aliát hirtelen elöntötte a düh, ő maga sem értette, miért.

– Szeretnéd tudni, mit rejt az agyam. – Állítás volt, nem kérdés.

– Honnan tudod, hogy jövőbelátó képességemmel nem lepleztelek le? – kérte számon Alia.

– Megtetted? – A férfi valóban kíváncsinak tűnt.

– Nem!

– A szibilláknak megvannak a maguk korlátai.

Ez mulattatta a férfit, és lecsillapította Aliát.

– Ez szórakoztat? Nem tiszteled a hatalmamat? – A kérdés még a lány fülében is gyengén és okoskodón hangzott.

– Tisztelem az előjeleidet és ómenjeidet, talán jobban is, mint hinnéd. Részt vettem a Reggeli Szertartásodon.

– Mit jelentsen ez?

– Jól bánsz a szimbólumokkal – felelte a férfi. Figyelmét a műszerek kötötték le. – Bene Gesserit jellegzetesség. De, mint a boszorkányok nagy része, könnyelműen bánsz a hatalmaddal.

Aliát megborzongatta a félelem. Kifakadt:

– Mit merészelsz?

– Sokkal többet merek, mint a készítőim gondolták volna. Emiatt maradtam a bátyád mellett.

Alia a szemeként szolgáló acélgolyókat tanulmányozta. Semmi emberi érzelem nem tükröződött bennük. A cirkoruha csuklyája eltakarta a férfi álla vonalát. Szája határozott volt, erő lakozott benne és elszántság. Szavai megnyugtató intenzitást hordoztak: "Sokkal többet merek…". Ezt Duncan Idaho is mondhatta volna. Jobban sikerült a Tleilaxiak gholája mint gondoltak volna, vagy az egész csak komédia, a kondicionálása része?

– Magyarázd meg, ghola! – parancsolta.

– Ismerd meg önmagad, ez a parancsolat? – kérdezte a férfi.

Alia úgy érezte, a férfi ismét mulat rajta.

– Ne játssz a szavakkal, te… te dolog! – A hüvelyében nyugvó kriszkésért nyúlt. – Miért ajándékoztak téged a bátyámnak?

– A bátyád szerint végignézted az ajándékozást. Hallhattad a válaszomat is.

– Felelj újra, nekem!

– Arra szántak, hogy elpusztítsam.

– Most a mentát beszél?

– Erre magadtól is tudod a választ – rótta meg Hayt. – És azt is tudod, hogy az ajándék felesleges volt. A bátyád egyedül is eredményesen pusztítja magát.

Alia mérlegelte az elhangzottakat, keze változatlanul a markolaton nyugodott. Trükkös válasz, de őszintének tűnt.

– Akkor miért az ajándék? – kutatta.

– Talán szórakoztatta a tleilaxiakat. És az is igaz, hogy a Liga engem kért ajándékba.

– Miért?

– A válasz ugyanaz.

– Miért vagyok könnyelmű a hatalmammal?

– Hogy használod a hatalmadat? – kérdezett vissza a mentát.

A kérdés keresztülhasított Alia rossz előérzetén. Elvette kezét a markolatról.

– Miért mondod, hogy a bátyám elpusztítja magát?

– Ugyan már, gyermek! Hol a híres hatalmad? Nem tudsz logikusan gondolkodni? – Alia megfékezte haragját.

– Gondolkozz helyettem, mentát!

– Rendben van. – A férfi végignézett a kíséreten, majd újra az útra figyelt. Arrakeen síkja már látszott a Pajzsfal északi pereme mögött. A porfelhők alatt az árkok és teknők falvai rejtve maradtak, de Arrakeen távoli fényei már látszottak.

– Szimptómák. A bátyád hivatalos Magasztalót tart, aki…

– Aki a fremenek ajándéka volt.

– Barátoktól különös ajándék. Miért vennék körül hízelkedéssel és szolgalelkűséggel? Megfigyelted valaha is igazán a Magasztalót? Az embereket megvilágítja Muad'dib. Az Umma Régens, a császár a sötétből jött, hogy ragyogva tündököljön mindenki felett. Ő a mi urunk. Ő a drága víz az örök forrásból. Örömöt fakaszt a világegyetemben. Ugyan már!

– Ha megismétlem a szavaidat a fremen kíséret előtt, madáreleséggé aprítanak – mondta lágyan Alia,

– Mondd el nekik!

– A bátyám a menny törvénye alapján uralkodik!

– Ezt te sem hiszed. Miért mondod akkor?

– Honnan tudod, hogy mit gondolok? – remegésén még Bene Gesserit hatalmával sem tudott felülkerekedni Alia. A ghola nem várt hatással volt rá.

– Azt parancsoltad, érveljek, mint egy mentát – emlékeztette a férfi.

– Mentát nem tudhatja, hogy mit hiszek! – Alia mély, reszketeg lélegzetet vett. – Hogy mersz ítélni felettünk?

– Ítélni? Én nem ítélek.

– Fogalmad sincs, mire tanítottak bennünket!

– Uralkodni tanítottak. A hatalom iránti fennhéjázó szomjat nevelték beléd. Átitattak a politika ravasz megértésével, felmértétek a háború és a rituálék hasznát. A menny törvénye? Ez a mítosz végigkíséri az emberi történelmet. Végigkíséri? Végigkísérti, szellemként. Valótlan, tartalmatlan. A Dzsihadotok a menny törvénye?

– Mentát locsogás – fintorgott Alia.

– Az Atreideseket szolgálom és őszintén beszélek.

– Szolgálod? Nekünk nincsenek szolgáink, csak alattvalóink.

– Én tudatos alattvaló vagyok. Értsd meg, gyermek, és…

– Ne hívj gyermeknek! – csattant fel a lány, és félig kihúzta a kriszkést a hüvelyéből.

– Igenis – mosolyodott el a férfi, és visszafordult a műszerekhez. Már jól látszott az Atreides erőd épülete, elfoglalta Arrakeen északi részét. – Valami ősi vagy, egy gyermeknél alig több testben. És ezt a testet megzavarja bimbózó nőisége.

– Nem értem, miért hallgatlak – morogta Alia, de visszacsúsztatta tokjába a kést, és letörölte izzadtságtól nedves tenyerét, fremen takarékossága szégyenkezett. A nedvesség pazarlása!

– Azért hallgatsz meg, mert tudod, hogy lojális vagyok a bátyádhoz. A tetteim világosak és érthetőek.

– Veled kapcsolatban semmi nem világos és érthető. A legösszetettebb teremtmény vagy, akivel valaha találkoztam. Honnan tudhatom, mit építettek beléd a Tleilaxiak?

– Véletlenül vagy szándékosan történt, nem tudom, de módomban áll alakítani önmagam.

– Zenszunita talányok mögé bújsz – vádolta a lány. – A bölcs ember alakítja önmagát, a bolond csak meghalni születik. A tudatosság elve!

– Az ember nem választhatja külön a megvilágosodást és annak eszközét.

– Rébuszokban beszélsz!

– A nyílt elméhez szólok.

– Mindezt elmesélem Paulnak.

– Nagyrészt már hallotta.

Aliát elöntötte a kíváncsiság.

– Hogy lehet, hogy még élsz és szabad vagy? Mit mondott?

– Nevetett, és azt mondta, hogy az emberek nem könyvelőt akarnak császárnak. Urat akarnak, aki megvédi őket a változásoktól. De egyetértett, hogy a birodalma bukását ő hordozza magában.

– Miért mondana ilyet?

– Mert meggyőztem őt arról, hogy megértem a gondját, és segíteni akarok.

– Mivel győzted meg?

A férfi csendben maradt, bedöntötte a gépet, hogy leszállhasson az erőd tetején kiépített pályára.

– Követelem, hogy mondd meg!

– Nem tudom, képes vagy-e elviselni…

– Azt én döntöm el! Parancsolom, hogy beszélj!

– Szálljunk le előbb. – A ghola nem várt engedélyre, fordított a gépen, tökéletesen kiszámított ívben ereszkedett le a tető narancssárga padozatára.

– Most – mondta Alia. – Beszélj!

– Azt mondtam neki, hogy önmaga elviselése lehet a világegyetem legnehezebb feladata. – Alia a fejét rázta.

– Ez… ez…

– Keserű pirula – válaszolt a ghola, és az őröket figyelte akik a gép felé rohantak, védelmi alakzatban.

– Hajmeresztő ostobaság!

– A legnagyobb úr és a legnyomorultabb szolga is osztozik ezen a problémán. Nem bérelhetsz fel mentátot, hogy megoldja neked. Nincs nyomozás, nincsenek tanúk ami választ adhatna. Sem alattvaló, sem szolga nem tudja bekötözni a sebet. Meggyógyítod magad, vagy az idők végezetéig sajogni fog.

Alia elfordult, és abban a pillanatban már rá is jött, hogy ezzel elárulta érzéseit. A férfi a lelke mélyébe talált ismét, boszorkány cselfogás vagy bűvös Hang nélkül is. Hogy csinálta?

– Mit tanácsoltál neki?

– Ítéljen, és tegyen rendet.

Alia kibámult az őrökre, figyelte, milyen türelmesen várnak, milyen rendben.

– Ítélkezzen – mormolta.

– Nem! Csak ítéljen, egy elve vezérelje, talán…

– Mi ez az elv?

– Őrizze meg a barátait, és pusztítsa el ellenségeit.

– Azaz ítéljen igazságtalanul.

– Mi az igazság? Két erő ütközik. A maga szempontjából mindkettőnek igaza lehet. Egy császár itt alkalmaz jó megoldásokat. Az elkerülhetetlen dilemmákat megoldja.

– Hogyan?

– A legegyszerűbb módon: dönt.

– Megtartja a barátait és elpusztítja az ellenségeit.

– Nem ez a stabilitás? Az emberek rendet akarnak, ezt a rendet vagy másmilyet. Éhségük börtönében ülnek, és látják, hogy a háború a gazdagok szórakozása. Ez a fejlődés veszedelmes formája. Rendetlen.

– Megmondom a bátyámnak, hogy túl veszélyes vagy és meg kell halnod – mondta Alia, és a férfi szemébe nézett.

– Már én is javasoltam, hogy pusztíttasson el.

– Ezért vagy veszélyes – Alia gonddal válogatta meg a szavait. – Ura vagy önmagadnak.

– Nem ezért vagyok veszélyes. – Mielőtt Alia megmozdulhatott volna, a férfi odahajolt, és megcsókolta.

Gyengéd és rövid csók volt. Hayt elhúzódott, Alia döbbenten bámult rá, a katonás rendben álló őrök igyekeztek leplezni vigyorukat.

Alia a szájához emelte a kezét. Olyan ismerős volt ez a csók! A férfi ajkát a jövő egyik mellékutcájában látta már. Keble hullámzott amikor megszólalt.

– Legszívesebben megkorbácsoltatnálak…!

– Mert veszélyes vagyok?

– Túl sokat merészelsz!

– Nem igaz. Semmit nem veszek el, ha nem ajánlják fel előbb. Örülj, hogy nem éltem mindazzal, amit felkínáltál. – A férfi kinyitotta az ajtót, kiszállt. – Gyere! Túl sok időt vesztegetünk erre a hiábavaló útra. – A kifutópálya melletti bejárat felé indult.

Alia kiugrott, a férfiéhoz igazította lépteit.

– Elmondok mindent, amit mondtál és tettél!

– Jó.

– Kivégeztet! – fenyegetőzött Alia és belépett az épületbe.

– Miért? Mert kedvem támadt, hogy megcsókoljalak? – Hayt követte a lányt, az ajtó becsukódott mögöttük.

– Kedved támadt! – dühöngött Alia.

– Rendben van, Alia. Neked támadt kedved rá. – Hayt megkerülte a lányt, és a lift felé indult.

Mintha a mozdulat világosította volna meg Aliát, észrevette az őszinteséget és az igazat. A csók amit én akartam. Igaz.

– Az igazmondásod veszélyes – szólt, és követe a férfit.

– Kezdesz bölcsen gondolkodni. – A férfi nem torpant meg. – Egy mentát sem fogalmazhatta volna meg jobban. Nos, mit láttál a sivatagban?

Alia megragadta a ghola karját, megállította. A férfi megint megvilágított számára valamit.

– Nem tudom megmagyarázni, de folyton az Arctáncoltatók jutnak az eszembe. Miért?

– Ezért küldött ki a bátyád a sivatagba. Meséld el neki a megérzésedet.

– De miért? – rázta meg a fejét Alia. – Miért az Arctáncoltatók?

– Egy fiatal nő hever odakint. De meglehet, hogy a fremenek közül nem hiányzik senki.

*

Arra gondolok jó, dolog élni, aztán eltűnődöm azon, mélyére juthatok-e valaha testemnek, rátalálhatok-e arra, aki valaha voltam. Mert ott lappang a gyökereknél; hogy van-e mód rálelnem, a jövő titka. De mindent elkövetek, amit ember megtehet. És bármi, amit elkövetek, eredményre vezethet.

A ghola vallomásai

(Alia kommentárjaiból)

Ahogy a fűszer illata elárasztotta, és befelé figyelt a csalhatatlan transzban, Paul nyújtott ellipszisnek látta a holdat. A hold görbült és kicsavarodott, sziszegett, a tengerbe hulló csillag szörnyű sziszegésével, hullik, hullik, mint a gyerek dobta labda…

Eltűnt.

A hold nem jött fel. Paulban tudatosult, hogy nincs többé hold. Eltűnt. A föld reszketett, mint a bundáját rázó vad. Pault elárasztotta a félelem.

Felült az ágyban, szeme tágra nyílt, kimeredt. Egy része felfelé figyelt, egy része befelé. Látta a rostélyt, ami körbevette a szobáját, és tudta, hogy az erőd kövezett mélysége mellett fekszik. Belül tovább zuhant a hold.

Kifelé! Kifelé!

A rostélyon keresztül az Arrakeen felett tündöklő holdra látott. Belül a fekete éjszaka. A tetőkertről áramló édes illatok csiklandozták az orrát, de semmilyen virágillat nem hozhatta vissza a holdat.

Paul fellépett a hideg kőpadlóra, átnézett a rostélyon. Egy kristállyal megerősített arany és platina híd lágy ívére látott. A hidat cedoni tűzopálok díszítették. A híd a belváros erkélyeihez vezetett, vízililiomokkal teli tó felett. Paul tudta, hogy ha felállna, látná a friss vér színét viselő szirmokat.

Szeme beitta a látványt, anélkül, hogy kilépett volna fűszerkábulatából.

A lehulló hold szörnyű látomása.

A látomás a személyes biztonság megrendülését mutatta. Talán a birodalma bukását látta, amit saját nagyravágyása buktatott meg.

A hold… a hold zuhan.

Nagy adag fűszert kellett elfogyasztania, hogy áthatoljon a tarot kavarta iszapon, ami a jövőt takarta. Csak a zuhanó holdat látta. A Dzsihadnak csak úgy tud véget vetni, a mészárlást csak úgy tudja megállítani, ha tönkre teszi magát.

Válj el… válj el… válj el…

A kertből felszálló virágillat Chanira emlékeztette. A karjaiba vágyott, szerelemre és feledésre. De még Chani sem tudta elűzni a látomást. Mit szólna vajon, ha elmondaná neki, hogy egy biztos halált féli? Tudja, hogy elkerülhetetlen, miért nem választja az arisztokratikus halált? Egy kacskaringóval véget vetni az egésznek? Az akarat erejével meghalni a vég előtt, nem ez az arisztokrata választása?

Felállt, kinyitotta a rostélyt, kilépett a kert fölé emelkedő balkonra. Torka száraz volt, mint valami sivatagi menetelés után.

Hold… hol az a hold?

Alia elbeszélésére gondolt, és a sivatagban talált holttestre. Szemutát használó fremen! Minden egybevágott.

Nem szerezhetsz meg semmit a világegyetemtől. Ad, ha akar.

Tengerekből származó kagylók hevertek az alacsony asztalon. Kézbe vette, és megpróbált visszamenni az időben. Gyöngyház csillogott a holdfényben. Elkapta a tekintetét, felnézett a lángba borult égre; szivárványszínű por csillogott az ezüst napfényben.

A fremenek a hold gyermekeinek nevezik magukat.

Letette a kagylót, végigment az erkélyen. Van reménye a holdnak? Jelentést keresett a misztikus összefüggések között. Gyengének érezte magát, még a fűszer foglya volt, megborzongott.

Északra a kormányzósági épületek álltak. Járatain gyalogosok siettek. Emberek mozogtak az ajtók, falak, zsindelyek háttere előtt. Amikor pislogott, emlékeiben megdermedtek.

A hold lezuhan és eltűnik.

Olyan érzése támadt, mintha a kinti város a világegyetem jelképévé vált volna. Az épületeket akkor emelték, amikor fremenjei megsemmisítették a sardaukar légiókat. A földön, ahol egykor csaták dúltak, most üzletemberek siettek a dolguk után. Paul a másik oldalra nézett. Most a külvárost látta, a házak lassan eltűntek a homokban és a sziklák között. Alia temploma uralta a teret, kétezer méteres falán zöld és fekete zászlók, rajtuk Muad'dib holdszimbóluma…

Zuhanó hold.

Paul a szeme elé emelte kezét. A nagyváros nyomasztotta. Megvetette saját gondolatait. Ha más tétovázik így, már felkelti a haragját.

Gyűlölte a várost!

Unalomban gyökerező düh áramlott benne, s az elkerülhetetlen döntések tovább táplálták. Tudta, milyen utat kell követnie. Elégszer látta már. Látta! Egyszer … egyszer régen azt hitte, megreformálja a kormányzást, de csak a régi mintákat követte. Formázd ahogy akarod, ha a figyelmed kihagy egy pillanatra, visszatérnek a régi beidegződések. Számára hozzáférhetetlen erők ellenálltak.

Csak bámult a tetőről. Miféle élet lapul alant? Levélzöldet pillantott meg a tető vöröse és aranya között. Zöld, Muad'dib és a víz ajándéka. Kertek és parkok tárultak elé, a mesés libanoni kertekkel vetekedtek.

– Muad'dib őrült módjára szórja a vizet – mondták a fremenek.

Paul a szeme elé emelte e kezét.

A hold lezuhan!

Lehullott a keze, ismét látta maga előtt a várost. Az épületek rejtélyes császári barbárságot sugalltak. Hatalmasan és ragyogóan magasodtak az északi napfényben. Előtte állt az építészet minden extravaganciája amit a történelem folyamán csak kitaláltak. Teraszok, városnyi terek, parkok, telepek, megtervezett, vad természet. A művészet néhol lehangoló ízléstelenséget hozott létre. A részletek elámították; ősi bagdadi részlet, damaszkuszi dóm, az atari alacsony, gravitációból átvett boltozat, harmonikus emelkedettség és hóbortos mélység. Mindez utánozhatatlan nagyszerűséget sugallt.

A hold! A hold! A hold!

A tehetetlenség bosszantotta. Érezte a tudatalatti nyomását, a burjánzó emberiséget az univerzumban. Gigantikus erővel nyomták el. Érezte az emberi áramlatokat, a génpatakokat. Sem önmegtartóztatás, sem tehetetlenség, sem átkozódás nem állíthatta meg.

A Dzsihad csak pillanat volt az áramlatok között. A Bene Gesserit, a génekkel kereskedők ugyanúgy a foglyai az áradatnak, mint ő. A bukó holdat más legendák összefüggésében kell vizsgálni, más látomásokkal együtt, a világegyetemben, ahol a látszólag öröklétű csillagok is kihunynak egyszer.

Mit számít egy hold a világegyetemnek?

Valahol messze a citadella mélyén, olyan távol, hogy a hangot időnként elnyomta a város zaja, egy tízhúros rebalán a dzsihad egy dalát játszották, a magára hagyott asszony panaszát.

Csípője akár szélformálta dűne

Szeme ragyog, mint dél időn nyári nap

Drága vízkarikákat tartván

Omlik hátára éjfényű hajfonat

Ujjaim idézik bőrét

Átjárta ámbra és virág édes illata

Őrizvén arcát hunyt pillám mögött

Szemem felnyitni többé nem fogom soha.

A dal bántotta. Szentimentális bolondok éneke! Akár a mai sivatagi halotthoz is énekelhetnének.

Egy alak mozdult a rostély mögött. Paul megpördült.

A ghola kilépett a napfényre, fémszemei megvillantak.

– Duncan Idaho érkezik, vagy Hayt? – kérdezte Paul.

A ghola két lépésnyire állt meg.

– Melyiket szeretnéd, uram? – A hang óvatos volt.

– Játszd csak a zenszunitát – mondta Paul keserűen. Rejtett értelmek! Mit mondhat egy zenszunita filozófus, ami megváltoztathatja akár csak egy töredékét is a szemünk előtt létrejövő valóságnak?

– Valami bánt téged, uram.

Paul elfordult, kinézett a Pajzsfal távoli árkára, látta a szél vájta íveket és támfalakat. A természet játszik vele! Nézd, mit tudok építeni! Felismert egy távoli mélyedést, egy helyet, ahol homok borított egy szakadékot ott, ott harcoltunk a sardaukarokkal!

– Mi a baj, uram? – kérdezte a ghola.

– Egy látomás – suttogta Paul.

– Ó, amikor a Tleilaxiak először felébresztettek, nekem is voltak látomásaim. Nyugtalan voltam, magányos, de nem tudtam, hogy magányos vagyok. Akkor még nem. A látomás nem mutatott meg semmit! A tleilaxiak azt mondtak, a test hibája, a gholák és az emberek is szenvednek tőle; egy betegség, nem több.

Paul megfordult, a ghola szemeit figyelte, a kifejezéstelen acélgömböket. Milyen látomása lehet ezeknek a szemeknek?

– Duncan… Duncan… – suttogta.

– A nevem Hayt.

– Láttam, hogy lezuhan a hold. Eltűnt, elpusztult. Sziszegést hallottam, a föld remegett.

– Megrészegültél a túl sok időtől – mondta a ghola.

– A zenszunitára van szükségem, de a mentátot kapom. Rendben! Vizsgáld meg az álmomat a logikáddal, szedd ízekre, múlandó szavakra!

– Igen, temetés – válaszolt a ghola. – Futsz a halál elől. A következő pillanatba kapaszkodsz, nem vagy hajlandó itt és most élni. Jóslatok! Micsoda mankó egy császárnak!

Paul figyelmét a ghola állán sötétlő jól ismert sebhely kötötte le.

– Amikor ebben a jövőben próbálsz élni, adsz elég tartalmat ennek a jövőnek? Valósággá teszed?

– Ha látomás-jövőm útját követem, életben leszek – mormolta Paul. – Miből gondolod, hogy szeretnék ott élni?

A ghola megvonta a vállát.

– Választ kértél.

– Mi a lényege az eseményekből álló világegyetemnek? – kérdezte Paul. – Van végső válasz? Nem teremt minden megoldás új kérdéseket?

– Olyan sok időt emésztettél meg, hogy a halhatatlanság káprázata játszik veled. Még a te birodalmadnak is le kell élnie életét, azután elpusztul.

– Ne mutogass nekem füstös oltárokat! – dörmögte Paul – Hallottam épp elég szomorú történetet istenekről és messiásokról. Miért lenne szükségem különleges képességekre, hogy megjósoljam, egyszer én is elbukom? A legostobább kukta is megjósolhatná. – Megrázta a fejét. – A hold lehullott!

– Nem szedted össze a gondolataidat, hogy pihenten kezdj – mondta a ghola.

– Így akarsz tönkretenni? – követelte Paul. – Megakadályozod hogy gondolkozzam?

– Össze tudod szedni a kaotikus gondolatokat? – kérdezte a ghola. – A zenszuniták azt mondjak, gyűjtögetés nélkül találsz a legtöbbet. Mit találhatsz anélkül, hogy te magad rendben lennél?

– Elkeserít egy látomás, és ostobaságokat hordasz össze! – dühöngött Paul. – Mit tudsz te a jövőbelátásról?

– Láttam jóst munkában – válaszolta a ghola. – Láttam, azokat, akik saját sorsuk jeleit keresik. Félnek attól, amit keresnek.

– Az én holdam valóban lehullott – suttogta Paul. Reszketeg lélegzetet vett. – Hullik. Hullik.

– Az emberek mindig félik azt, ami magától mozdul. Te féled a saját hatalmadat. A gondolataid a semmiből jönnek. Ha eltűnnek, hova lesznek?

– Tövisekkel vigasztalsz.

A ghola arcát belső fény világította meg. Egy pillanatig teljesen Duncan Idaho volt.

– Annyit segítek, amennyit tudok.

Paul eltűnődött a pillanatnyi változáson. Gyászolna a ghola, de az agya elutasítja? Haytnek is volnának látomásai?

– Az én holdamnak neve van – suttogta Paul.

Hagyta, hogy a látomás ismét átáramoljon rajta. Bensője sikoltott, de egyetlen hang sem hagyta el az ajkát. Félt megszólalni; félt, hogy a hangja elárulja. A szörnyű jövő levegőjéből Chani hiányzott. A gyönyörtől lángoló test, a vágytól égő szemek, a csábos hang, ami nem használt bűverőt, mind eltűnt, visszatért a vízbe és a homokba.

Paul lassan elfordult, a jelent figyelte és az Alia temploma előtti teret. Három kopaszra borotvált zarándok közeledett a körmeneti úton. Piszkos sárga köpenyükben, lehajtott fejjel siettek a délutáni szélben. Az egyikük sántított, húzta a bal lábát. Küszködtek a széllel, befordultak egy sarkon, és eltűntek a szeme elől.

Eltűntek, ahogy a holdja is el fog tűnni. A jövő előtte feküdt. A szörnyű cél nem hagyott választási lehetőséget.

A test megadja magát – gondolta. A végtelen visszaveszi, ami az övé. Testünk felkavarta egy kicsit a vizet, részegen táncolt az élet és szerelmünk előtt, volt néhány különös ötlete, majd megadta magát az időnek. Mit mondhatunk erre? Megtörtént. Én nem akartam mégis megtörtént.

*

Sose kérj kegyelmet a naptól!

(Muad'dib műve, Stilgar magyarázata)

Egy pillanatnyi kudarc is végzetes lehet – emlékeztette magát Gaius Helen Mohiam tisztelendő anya.

Tovább bicegett a fremen őrök között, látszólag gondtalanul. Mögötte az egyik, egy süketnéma, immúnis a Hangra. Valószínűleg utasították, hogy ölje meg, amint a legcsekélyebb okot szolgáltat rá.

Vajon miért hívatja Paul? Ítélni fog felette? Emlékezett arra a régi napra, amikor elvégezte vele a kwisatz haderach gyermekkel a próbát. Volt esélye.

Átkozott legyen az anyja mindörökké! Az ő hibája, hogy a Bene Gesserit elvesztette ezt a vérvonalat.

Mindenütt csend volt a folyosókon, amerre a kísérete haladt. Érezte, mindenkit figyelmeztettek. Paul hallani fogja a csendet, tudni fogja hogy megérkezett, mielőtt bejelentik. Nem ringatta magát olyan ábrándokba, hogy hatalmasabb Paulnál.

Átkozott!

Sajnálta évei terhét, a fájó ízületeket, a lassabb reakciókat, a petyhüdő izmokat. Hosszú nap volt mögötte, és hosszú élet. A mai napot a Dűne-tarottal töltötte, hiábavalóan keresgélte a választ saját jövőjére. A kártya nem válaszolt.

Az őrök megkerültek egy sarkot, belépetek egy másik, végtelennek tetsző, boltozatos folyosóra. Mohiam a balján lévő, háromszögletű üvegablakokon keresztül kilátott az alkonyi nap fényében fürdő szőlőlugasra és lila virágokra. Alagcsövek futattak a földön, víz mindenütt. Gazdagság, vagyon.

Köpenyes alakok haladtak el egy teremben előtte, lopva pillantottak a Tisztelendő Anyára, látszott a modorukon és óvatosságukon, hogy felismerték.

Tekintetét az előtte haladó őr tarkójára szegezte: fiatal fej, rózsaszín gyűrődések az egyenruha gallérján.

Elámult a citadella méretein. Folyosók. Folyosók. Egy nyitott ajtó előtt haladtak el, lágy, régimódi fuvolaszó hallatszott mögüle. Csupakék fremen szemek figyeltek a szobából. Legendás lázadások kovászát érezte forrni a vad génekben.

Ez volt személyes terhe, jól tudta. Egy Bene Gesserit nem képes figyelmen kívül hagyni a géneket és a lehetőségeket. Sajnálkozás töltötte el. Makacs, bolond Atreides! Hogy képes megtagadni a fejlődést, amit az ágyékában hordoz? Egy kwisatz haderach! Ma születne, igaz, de valódi lenne, olyan valódi, mint az a gyalázatos testvére… és épp ebben rejlett a veszélyes, ismeretlen tényező. Egy vad tisztelendő anya, Bene Gesserit gátlások nélkül, aki nem tiszteli a gének fejlődésének elméletét. Bírta bátyja hatalmát, kétségtelen, talán többet is birtokol…

A citadella mérete kezdte nyomasztani. Soha nem lesz vége a folyosóknak? A hely fizikai hatalmat árasztott. Az emberi történelem egy bolygója, egy civilizációja sem épített még ilyet. Tucatnyi ősi várost rejthetnének e falak!

Villogó fényű szobák előtt haladtak el. Felismerte az ixi munkát: szállítóeszközök. Akkor miért gyalogolnak? Egy gondolat kezdett testet ölteni az agyában: nyomasztólag akarnak hatni rá a kihallgatás előtt.

Más, halvány jelek is erre utaltak. Kíséretének gondosan megválogatott szavai, a primitív félénkség a szemükben, amikor Tisztelendő Anyának szólították; a termek hideg, csupasz, szükségszerűen szagtalan jellege, ezek együttesen sokat elárultak, amit egy Bene Gesserit megfelelően értelmezhetett.

Paul akar tőle valamit!

Elrejtette a lelkesedését. Tehát van alkualap. Már csak a természetét kell kitalálni, és kipróbálni az erejét. Vannak gombok, amiknek megnyomásával nagyobb dolgokat is meg lehet mozdítani, mint ez a citadella. Az ujj egy mozdulatával civilizációkat lehet a porba dönteni.

A Tisztelendő Anya emlékeztette magát arra, amit Scytale-től tanult: ha egy teremtmény valamivé vált, inkább meghal, semhogy annak antitézisévé váljon.

A folyosók, amiken áthaladtak, lassanként kiszélesedtek; nőttek az ívek, vastagabbak lettek az oszlopok, a háromszögletű ablakok helyét nagyobb, kerekebb formák foglalták el. Végül egy dupla szárnyú ajtó meredezett előtte egy csarnok távolabbi falánál. Érezte, hogy az ajtók nagyon nagyok, vissza kellett tartania felszisszenését, ahogy tudata felbecsülte a valódi méreteket. Az ajtó legalább nyolc méter magas volt, széltében fele akkora.

Ahogy kíséretével közelebb ért, az ajtók kinyíltak, a rejtett szerkezet halkan és hatékonyan dolgozott. Ixi munka. Őrei kíséretében átvágott a fölé tornyosuló ajtón, belépett Paul Atreides császár nagy fogadótermébe. Muad'dib, aki előtt mindenki eltörpül. Most megtapasztalhatta a népi mondás igazát.

A Tisztelendő Anyát jobban lenyűgözték a terem építészeti cselfogásai, mint méretei. A tér óriási volt, a történelem bármely uralkodójának teljes házanépét befogadta volna. A terem elrendezése sokat elárult a rejtett szerkezeti megoldásokról. A vázszerkezet és a tartóoszlopok túlszárnyaltak minden korábban alkalmazott megoldást. Minden az építészeti zsenialitásról suttogott.

A terem váratlanul kisebb lett, Paul már nem törpült el a baldachinos emelvényen. A gyakorlatlan elme a környező méretek hatására első pillanatban sokkal nagyobbnak látná a valóságosnál. A hatásra a színek is rájátszottak; a trónt egyetlen hagar smaragdból faragták. A növekedésre utalt, és a fremen mítosz szerint a reggelt jelképezte. Arról suttogott, hogy itt ül valaki, aki gyászba tud borítani; ügyes megoldás volt az élet és a halál szimbólumát egyetlen jelképben ábrázolni. A trónszék mögött a leomló függönyök égett narancsszínben fürödtek, a sivatag aranya és a fűszer fahéjszíne keveredett benne. A gyakorlott szem számára a szimbólum nyilvánvaló volt, de a tanulatlant a földbe tiporta.

Itt az idő is szerepet játszott.

A Tisztelendő Anya számlálta a perceket, amíg sántikáló lépteivel a császári felséghez ért. Ennyi idő alatt az ember elbizonytalanodik, minden tartózkodás kiszorul belőle a fékezhetetlen hatalom érzete előtt. Kezdheted az utat méltóságteljes emberként, de szúnyogként fejezed be.

Segédtisztek, őrök, szolgák vették körül a császárt, különös elrendezésben. Az egyenruhás őrök a hátsó falnál álltak, a szörnyeteg, Alia Paul balján, két lépéssel mögötte, a lakáj Stilgar közvetlenül Alia mögött. Jobb oldalon egy magányos alak, Duncan Idaho, a ghola. Mohiam megfigyelt idősebb fremeneket az őrök között, orrukon a cirkoruha sebhelyei hagytak nyomot, derekukon kriszkés, övükben pisztoly, néhol még lézerpuska is. Ezek a legmegbízhatóbbak, lézerfegyvert viselhetnek, amikor Paul pajzsot hord. Látta az erőpajzs vibrálását. Egy lövés az erőtérbe, és az egész citadella megszűnik létezni.

Őrei megálltak az emelvénytől tíz lépésnyire, szabadon hagyva a teret a császár előtt. A Tisztelendő anya Chani és Irulan távollétének okain morfondírozott. Állítólag nélkülük nem tart fontos kihallgatást Paul.

Az uralkodó bólintott. Csendben méregették egymást.

A Tisztelendő Anya támadásra szánta el magát.

– Szóval a nagy Paul Atreides odáig ereszkedik hogy fogadja a száműzöttet.

Paul savanyúan elmosolyodott. Tudja, hogy akarok valamit tőle. Az, aki elkerülhetetlen volt, hogy rájöjjön. Tisztában volt a hatalmával. Nem véletlenül lett Tisztelendő Anya.

– Elkerülhetnénk a bevezetést?

Ilyen egyszerű lenne? – csodálkozott az öregasszony.

– Mondd, mit akarsz.

Stilgar megmozdult, éles pillantást vetett Paulra; nem tetszett neki a hangnem.

– Stilgar azt szeretné, ha elküldenélek. Messzire.

– Nem azt, ha megölnél? Egy fremen vezértől valami őszintébbet vártam.

– Gyakran mást kell mondanom, mint amit gondolok. Ezt hívják diplomáciának – nézett Stilgar haragosan a boszorkányra.

– Akkor hagyjuk a diplomáciát! Szükséges volt a fél palotán átvezetni? Öreg vagyok már.

– Meg kellett mutassam, érzéketlen is tudok lenni – közölte Paul. – Így értékelni fogod a nagylelkűségemet.

– Ilyen tapintatlanságot merészelsz egy Bene Gesserittel?

– Az otrombaságnak is megvan a maga üzenete – mondta Paul.

A banya tétovázott, a szavakat mérlegelte. Ezek szerint elpusztítaná, otrombán, nyilvánvalóan, ha… ha?

– Mondd, mit kívánsz tőlem – mormogta.

Alia a bátyjára nézett és a trón mögötti függönyök felé intett. Ismerte Paul érveit, de akkor sem tetszett neki a dolog. Nevezzük megérzésnek: vonakodott, részt venni az alkuban.

– Vigyázz, hogy beszélsz velem, öregasszony! – mondta Paul.

Kölyökkorában is így szólított – gondolta a Tisztelendő Anya. Emlékeztetni akar a múltra? Akkori döntésemet kellene megváltoztatnom? Érezte a döntés súlyát, térde megremegett. Izmai kifáradtak.

– Hosszú séta volt – mondta Paul –, és látom, fáradt vagy. Visszavonulunk magán lakosztályomba a trón mögé. Ott leülhetsz. – Intett Stilgarnak, felemelkedett.

Stilgar és a ghola Mohiamhoz léptek, felsegítették a lépcsőn, követték Pault a függönyök mögé rejtett ajtón át. A Tisztelendő Anya már tudta, azért fogadták a teremben, hogy az őröket és a fremeneket elbolondítsák, Paul most nagylelkűen viselkedett egy Bene Gesserittel. Valóban? Hátrafordult, látta, hogy Alia jön utánuk. A lány szemeiben baljós fény villant. A Tisztelendő Anya megborzongott.

A magánlakosztály a folyosó végén húszméteres alapterületű szoba volt, sárga parázsgömbök világították meg, a falakon a sivatagi sátrak narancssárga díszei lógtak. Díványok, párnák, a fűszer illata, kristály vizeskelyhek az asztalon. A teremhez viszonyítva szűknek rémlett minden.

Paul leültette a Tisztelendő Anyát egy díványra, megállt mellette és az arcát vizsgálgatta, a mélyen barázdált arcot, a szemeket, amik többet rejtettek, mint mutattak. Egy üveg felé intett. A banya megrázta a fejét, egy ősz tincs röpködött.

Paul halkan megszólalt:

– A kedvesem életéért szeretnék alkudni.

Stilgar megköszörülte a torkát.

Alia a nyakánál lévő kriszkéshez nyúlt. – A ghola az ajtóban maradt, kifejezéstelen arccal, fémszemei a Tisztelendő Anya feje fölött a levegőt bámultak.

– Láttad kezem nyomát a halálában? – kérdezte a Tisztelendő Anya. A ghola figyelte, volt benne valami zavaró. Miért érez egy gholát fenyegetőnek? Csak a konspiráció eszköze.

– Tudom, hogy mit akarsz tőlem – kerülte meg Paul a választ.

Akkor csak gyanakszik – gondolta Mohiam. Lenézett a ruha alól kibukkanó cipőjére. Fekete, fekete… A cipő és a ruha magán viselte a fogság nyomát, meggyűrődött, pecsétes lett. Felemelte a fejét, szeme találkozott Paul haragos pillantásával. Diadal áramlott át rajta, de elrejtette összeszorított szája, lehunyt pillái mögé.

– Mit ajánlasz fizetségként?

– Megkaphatod a magomat, de engem nem – felelte Paul. – Irulant száműzöm, és mesterségesen megtermé…

– Mit merészelsz! – fakadt ki a Tisztelendő Anya. Stilgar egy lépést tett előre.

Váratlanul a ghola elmosolyodott. Alia már őt fürkészte.

– Nem beszélünk arról, amit állítotok. Nem vagyok kíváncsi a bűnök, szentségtörések és régi Dzsihadokból itt maradt tévhitek felsorolásara. Megkaphatod a magomat, de Irulan gyermeke nem fog a trónra ülni.

– A te trónod – mondta a nő megvetően.

– Az én trónom.

– Akkor ki fogja megszülni a császári örököst?

– Chani.

– Ő meddő.

– Nem. Terhes.

Önkéntelen lélegzetvétel árulta el Mohiam döbbenetét.

– Hazudsz! – csattant fel. Paul nyugtatólag emelte fel a kezét amikor Stilgar előreugrott.

– Két napja tudjuk, hogy a gyermekemet hordozza.

– De Irulan…

– Csak mesterséges megtermékenyítésről lehet szó. Ez az ajánlatom.

A Tisztelendő Anya lehunyta a szemét, hogy ne is lássa az arcát. Átkozott! Így dobni a genetikai kockával! A Bene Gesserit tanításai, a Butleri Dzsihad leckéi mind tiltották. Nem lehet lealacsonyítani az emberiség legszentebb célját! Az ember agyával semmilyen gép nem ér fel. Nincs szó, ami arra utalna, hogy az embereket állat módjára lehetne tenyészteni.

– A döntésed? – kérdezte Paul.

Mohiam megrázta a fejét. A gének, az értékes Atreides gének, csak ezek a fontosak. A szükség törvényt bont. A nővérek számára a párosodás nemcsak spermát jelent, hanem a tudat részvételét is.

A Tisztelendő Anya már értette az ajánlat távlati célját is. A Bene Gesserit egy olyan cselekedet részese lesz, mely ha valaha kiderül, közharagot vonhat a fejükre. Ha a császár tagadja az apaságot, nem állíthatják az ellenkezőjét. Az Atreides géneket megmenthetik, de a trón nem lesz az övék.

Körbenézett, megvizsgált minden arcot. Stilgar csendben várakozott, a ghola magába mélyedt, Alia a gholát figyelte. Paul dühös volt a felszín alatt.

– Ez az egyetlen ajánlatod?

– Az egyetlen ajánlatom. – A gholára nézett, annak megmozdult egy izom az arcán. Érzelem?

– Ghola! Lehet ilyen ajánlatot tenni? Ha megtették, el lehet fogadni? Működj mentátként! – A fémszemek Paulra néztek.

– Válaszolj, ahogy jónak látod, Haytt. – A ghola a Tisztelendő Anya felé fordította fémszemét, ismét meglepte őt mosolyával.

– Egy ajánlat csak annyit ér, amennyit valóban meg tud vásárolni. Ajánlat élet az életért, üzletileg megfelelő.

Alia kisimította rézszínű haját a homlokából, és megkérdezte:

– Mi az ajánlat rejtett értelme? – A Tisztelendő Anya nem volt hajlandó Aliára nézni, de a kérdés égette. Igen, itt van mélyebb értelem is. Ez a testvér egy szentségtörés, de tagadhatatlan, hogy Tisztelendő Anya maga is. Gaius Helen Mohiam egy pillanatig nem csak önmagának érezte magát, hanem mindenkinek, akik tanácsot ültek a memóriájában. Figyeltek; valamennyi Tisztelendő Anya figyelt, akiknek az emlékeit magáévá tette. Alia ugyanígy állhat itt.

– Mi lenne? – kérdezett a ghola. – Nem értem, a Bene Gesserit miért nem használta fel a Tleilaxiak módszerét.

Gaius Helen Mohiam, és benne valamennyi Tisztelendő Anya megborzongott. Igen, a tleilaxiak gyűlöletes dolgokat művelnek. Ha elfogadjak a mesterséges megtermékenyítést, mi a következő lépés? Ellenőrzött mutáció?

Paul figyelte az érzelmek játékát maga körül. Hirtelen úgy érezte, nem ismeri ezeket az embereket. Csak idegeneket látott, még Alia is idegen volt.

Alia megkérdezte:

– Ha beleengedjük az Atreides géneket a Bene Gesserit folyóba, mi lesz az eredmény?

Gaius Helen Mohiam felkapta fejét, és farkasszemet nézett Aliával. Egy pillanatig két Tisztelendő Anya találkozott, összekapcsolódott egy közös gondolatban: mi rejtőzhet egy tleilaxi tett mögött? A ghola tleilaxi. Vajon ő sugallta ezt a gondolatot Paulnak? Tárgyal-e Paul közvetlenül a Bene Tleilax-szal?

A Tisztelendő Anya elkapta a tekintetét. Tisztában volt saját tökéletlenségével és ellentmondásosságával. A Bene Gesserit nevelés veszélye, az általa biztosított hatalom, ez a hatalom hiúságra és büszkeségre késztet. A hatalom megtéveszti azokat, akik használják. Azt hiheti az ember, hogy bármilyen akadályt legyőz, még saját tudatlanságát is.

Csak egy dolog lehet itt fontos a Bene Gesserit számára mondta magának. Ez pedig a generációk sokasága, ami Paul Atreidesben érte el a csúcsát… és rémséges testvérében. Egy rossz döntés, és a piramist újra kell kezdeni, a generációk elején, a párhuzamos vonalaknál, és a tenyészpéldányokból máris hiányoznak a legjobb tulajdonságok.

Befolyásolt mutáció – gondolta. Valóban ismerik a módját a tleilaxiak? Milyen csábító! Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a gondolattól.

– Visszautasítod az ajánlatomat? – kérdezte Paul.

– Gondolkodom – felelte Mohiam.

Ismét a lányra nézett. A legideálisabb felhasználhatóság az Atreides nő számára elveszett, Paul ölte meg. Maradt egy másik lehetőség, ez rögzítené a kívánt tulajdonságokat az ivadékban. Paul állati tenyésztést mert ajánlani a Bene Gesseritnek? Mennyit lenne hajlandó fizetni Chani életéért? Párosodna a húgával?

Hogy időt nyerjen, a Tisztelendő Anya megszólalt:

– Mondd, ó minden szentség tökéletes megnyilvánulása, van Irulannak bármi köze az ajánlathoz?

– Irulan azt teszi, amit parancsoltok – közölte Paul.

Igaz – gondolta Mohiam, összeszorította az ajkait, új csalétket ajánlott:

– Két Atreides van.

Paul megérzett valamit a boszorkány gondolataiból; érezte, hogy a vér elönti az arcát.

– Vigyázz, mit mondasz! – javasolta.

– Felhasználnád Irulant céljaid érdekében?

– Nem erre neveltétek?

Azt akarja mondani, hogy mi neveltük – gondolta Mohiam, Mi másra lehetne Irulant használni?

– Trónra ültetnéd Chani gyermekét? – kérdezte a Tisztelendő Anya.

– Az én trónomra – felelte Paul. Aliára nézett, nem tudta, hogy megértette-e a beszélgetés rejtett értelmét. Alia lehunyt szemmel állt, valami furcsa nyugalom lengte körül. Vajon milyen belső erővel kommunikál? Paul elbizonytalanodott a húgát figyelve. A part, amin Alia állt, egyre távolodott tőle.

A Tisztelendő Anya meghozta döntését.

– Ebben egyedül nem határozhatok. Tanácskoznom kell a wallachi nővéreimmel. Engedélyezel egy üzenetet?

Mintha szüksége lenne az engedélyemre – gondolta Paul.

Hangosan ennyit mondott:

– Rendben. De ne tartson sokáig! Nem ülhetek tétlenül, amíg tanácskoztok.

– Tárgyalsz a Bene Tleilax-szal? – szólt közbe élesen a ghola.

Alia szeme kinyílt, a gholára meredt, mintha egy veszélyes idegen rezzentette volna fel.

– Nem hoztam ilyen döntést – mondta Paul. – Elmegyek a sivatagba, amint lehet. A gyermekem ott fog megszületni.

– Bölcs döntés – mondta Stilgar.

Alia nem nézett Stilgarra. A döntés rossz. Érezte minden sejtjében. Paulnak is tudnia kell. Miért halad mégis ezen az úton?

– Felajánlotta a Bene Tleilax a segítségét? – kérdezte Alia. Látta, hogy Mohiam feszülten várja a választ.

Paul megrázta a fejét.

– Nem. – Stilgarra nézett. – Gondoskodj a wallachiaknak szóló üzenetről!

– Azonnal, uram.

Paul elfordult, várt; amíg Stilgar beszólította az őröket, vezessék el a boszorkányt. Érezte, hogy Alia vívódik. Zavarja-e most kérdésekkel. Végül a gholához fordult.

– Mentát – kérdezte a lány –, akarnak-e alkudni a bátyámmal a tleilaxiak?

A ghola megvonta a vállát.

Paul fegyelme elkalandozott. A Tleilaxiak? Nem… ilyen módon nem. Alia kérdése azt jelenti, hogy nem látta át az alternatívákat. Hát… a látomás változhat jósról jósra. Miért ne lenne más testvérek között? Hirtelen tért vissza gondolataiból, hogy felfogja maga körül a beszélgetés töredékeit.

…tudnunk kell, hogy a tleilaxiak…

…az adatok teljessége mindig…

…az egészséges kételkedés…

Paul megfordult, elkapta húga pillantását. Tudta, hogy Alia látja a könnyeket az arcán, és nem érti. Ne is értse, így jobb. A gholára nézett, a fémszemek ellenére csak Duncan Idahót látta. Gyász és sajnálat keveredett benne. Mit láthatnak azok a szemek?

A látásnak és a vakságnak is több fokozata van – gondolta Paul. Az Orániai Katolikus Biblia egy idézete jutott eszébe:

Milyen érzékszervünk hiányzik, hogy nem látunk másik világot magunk körül?

Van a fémszemeknek más érzékelésük is, mint a látás?

Alia odalépett a bátyjához, érezte szomorúságát. Fremen csodálkozással törölte le a könnyet az arcáról:

– Ne gyászoljuk kedveseinket távozásuk előtt!

– Távozásuk előtt – suttogta Paul. – Mondd, kishúgom, mikor van az előtte!

*

Elegem van az istenekből és papokból! Azt hiszed, nem látom a saját mítoszomat? Vizsgáld meg az adataidat még egyszer, Hayt. Rítusaimmal beférkőztem a legközönségesebb emberi cselekedetekbe. Az emberek Muad'dib nevében esznek. A nevemben szeretkeznek, a nevemben születnek, a nevemben mennek át az úton. Egy tetőt nem építhetnek a távoli Gangishree legeldugottabb zugában sem anélkül, hogy az áldásomat ne kérnék!

(Vádirat a Hayt krónikából)

– Sokat kockáztatsz, mikor otthagytad a posztodat, hogy ilyenkor felkeress – mondta Edric, és tartályának falán át az Arctáncoltatóra meredt.

– Milyen korlátolt a gondolkodásod! – ámult Scytale. – Ki látogat meg téged?

Edric tétovázott, a melák testet, durva arcot, vaskos szemhéjakat figyelte. Kora reggel volt, szervezete még nem állt át az éjjeli pihenésből a fűszerfogyasztásra.

– Nem ilyen alakban jöttél az utcán? – kérdezte Edric.

– Senki nem nézi meg kétszer azokat az alakokat, akiknek a külsejét használom.

A kaméleon azt hiszi, az alakváltás mindenki elől elrejti – gondolta Edric ritka megérzéssel. Eltűnődött, hogy jelenléte a cselszövésben valóban elrejti-e őket a jövőlátók elől. Például a császár húga…

Edric megrázta a fejét, felkavarta a narancsszínű gázt a tartályban.

– Miért jöttél?

– Az ajándékot gyorsabb akcióra kell ösztönözni – mondta Scytale.

– Nem lehet.

– Miért nem?

– A helyzet nem alkalmas rá. A császár megpróbál megosztani bennünket. Már ajánlatot is tett a Bene Gesseritnek.

– Hát így?

– Így

– Ösztökélned kellene a gholát…

– Te alkottad, tleilaxi – mondta Edric. – Neked jobban tisztában kellene lenned vele. – Közelebb húzódott a tartály falához. – Vagy hazudtál vele kapcsolatban?

– Hazudtam?

– Azt mondtad, elég célba venni, és útjára bocsátani Haytet. Ha a ghola már nála van, nem avatkozhatunk bele.

– Bármelyik gholán lehet igazítani – felelte Scytale. – Csak eredeti önmagáról kell kérdezgetned.

– Akkor mi történik?

– Olyan cselekvésekre késztetik, ami céljainkat szolgálja.

– Mentát, logikusan gondolkodik – vitatkozott Edric. – Rájöhet, mire törekszem… vagy akár Alia is. Ha a figyelme…

– Elrejtesz minket a jövőlátás elől, vagy sem?

– Nem a jósoktól félek – mondta Edric. – A logikus gondolkodástól, a valódi kémektől, a birodalom fizikai erejétől, a fűszer hatalmától.

– Nyugodtabban kalkulálhatunk a császár hatalmával, ha szem előtt tartjuk, hogy minden véges – mondta Scytale.

A navigátor visszahőkölt, groteszk gőteként vonaglott. Scytale-nek le kellett küzdenie undorát. A navigátor szokásos trikóját viselte, különféle tartókkal az övén, mozgás közben mégis a mezítlenség érzetét keltette.

Ezek az úszó mozdulatok – gondolta Scytale, és ismét elcsodálkozott az összeesküvés törékeny kapcsolódásain. Nem alkotnak egységes csapatot, ez a gyengéjük.

Edric felindulása alábbhagyott. Scytale-re bámult, látását elhomályosította a felkavart gáz, amely életben tartotta. Mi lehet az Arctáncoltató titkos terve végszükség esetére? A tleilaxi nem cselekedett kiszámíthatóan. Rossz jel. – A navigátor hangja és viselkedése elárulta Scytale-nek, hogy jobban fél a testvértől, mint a császártól. A gondolat hirtelen jött. Zavaró. Nem vettek észre valami fontosat Aliával kapcsolatban? Elegendő fegyver a ghola, hogy elpusztítsa mindkettőt?

– Tudod mit tartanak Aliáról? – firtatta Scytale.

– Mire gondolsz? – A halember ismét feldúltnak látszott.

– Soha nem született még ilyen nő a filozófiában és kultúrában. Szépség és gyönyör egyesül…

– A szépség és a gyönyör nem tartós! – vágott közbe Edric. – Mindkét Atreidest elpusztítjuk. Kultúra! Uralmuk érdekében terjesztik a kultúrát. Szépség! A foglyul ejtő szépséget kultiválják. Tudatlanságot teremtenek, ez a legkönnyebb. Semmit nem bíznak a véletlenre. Láncok! Minden amit tesznek, láncokat kovácsot, rabokat teremt. De a rabszolgák végül fellázadnak.

– A lány férjhez mehet, utódai születhetnek – mondta Scytale.

– Miért beszélsz a lányról?

– A császár választhat neki férjet.

– Válasszon! Már késő.

– Még te sem tudod feltalálni a következő pillanatot – figyelmeztette Scytale. – Nem teremtő vagy, ahogy az Atreidesek sem azok. Ne bízzuk el magunkat!

– Nem mi locsogunk teremtésről – tiltakozott Edric. – Nem mi csinálunk messiást Muad'dibből. Mi ez az ostobaság? Miért teszed fel ezeket a kérdéseket?

– Ez a bolygó. Ez teszi fel a kérdéseket.

– A bolygók nem beszélnek!

– Ez igen. Alkotásról beszél. Éjjel homok száll a szélben, ez teremtés.

– Homok száll.

– Ha felébredsz, az első napsugarak új világot mutatnak. Érintetlen, és a nyomaidat várja.

Érintetlen homok? Teremtés? Edric aggódni kezdett. A tartály zárt világa, a szoba, minden körülzárta, fojtogatta. Nyomok a homokban.

– Úgy beszélsz, mint egy fremen – mondta Edric.

– Ez fremen gondolat, és hatékony – értett egyet Scytale. – Úgy emlegetik Muad'dib Dzsihadját, mint ami nyomot hagyott a világegyetemben, ahogy ők a homokban. Kitaposták az utat az embereknek.

– És?

– Új éjszaka közeleg. Fúj a szél.

– Igen – mondta Edric. A Dzsihadnak vége. Muad'dib elvesztegette a Dzsihadját és…

– Nem az övé volt a Dzsihad. Ő volt a Dzsihad! Azt hiszem, megállította volna, ha tudja.

– Ha tudja? Csak annyit kellett volna tennie, hogy…

– Hallgass már! – csattant fel Scytale. – A szellemi járványt nem állíthatod meg. Emberről emberre száll töredék másodpercek alatt. Mindent elsöprően fertőz. A védtelen oldalra csap le, ahol a hasonló járványok maradékait őrizzük. Ki állíthatja meg? Muad'dibnek nem volt orvossága. A probléma a káoszban gyökeredzik. Elér oda a rend?

– Te is megfertőződtél? – kérdezte Edric. Lassan megfordult, nem értette, miért sugároz Scytale hangja félelmet. Megtörte őt a konspiráció? Most nem tudta a jövőt tanulmányozni. A jövő iszapos áramlat. Túl sok a próféta.

– Mind fertőzöttek vagyunk – mondta Scytale, és emlékeztette magát, hogy Edric intelligenciájának korlátai vannak. – Hogy tudná úgy megfogalmazni, hogy megértse?

– De amikor elpusztul – mondta Scytale –, a járvány – Tudatlanságban kellene hagyjalak, de nem tehetem. Veszélyes is lenne.

Edric hátrahőkölt, de egy erőteljes rúgással, ami ismét felkavarta a gázt, visszanyerte az egyensúlyát.

– Furcsán fogalmazol.

– A dolog robbanásveszélyes – mondta Scytale immár nyugodtabban. – Ha felrobban, a törmelékek megsebzik az évszázadokat. Nem látod?

– Már volt dolgunk vallással – tiltakozott Edric. – Ha ez az új…

– Ez nem csak vallás! – Scytale futólag eltűnődött, mit szólna a Tisztelendő Anya ehhez a leckéhez. – A vallásos kormányzás valami más. Muad'dib mindenhol kvizarátusokkal váltotta fel a régi rendszereket. Nincsenek állandó polgári intézmények, nincsenek követségek. Püspökök vannak, szigeteken. Minden sziget közepén egy ember. Az emberek megtanuljak, hogy szerezzenek személyes hatalmat. Az emberek féltékenyek.

– Ha megosztottak, könnyen legyőzzük őket – mondta Edric elégedett mosollyal. – Levágjuk a fejet, és a test…

– Ennek a testnek két feje van.

– A lány, aki férjhez mehet.

– Aki biztosan férjhez megy.

– Nem tetszik a hangnem, Scytale.

– És nekem nem tetszik a tudatlanságod.

– Mi van, ha férjhez megy? Tönkreteheti a terveinket?

– Megrázza a világegyetemet.

– De ők sem különlegesek. Nekem is vannak képességeim.

– Csecsemő vagy. Totyogsz, ahol ők járnak.

– Nem különlegesek!

– Elfelejted, hogy mi már hoztunk létre kwisatz haderachot. Átlát az idő színjátékán. A létezés olyan formája, amit nem fenyegethetsz anélkül, hogy a fenyegetés rád át ne sugározna. Muad'dib tudja, hogy Chanin keresztül támadunk. Gyorsabbnak kell lennünk. Kapd el a gholát, és ösztökéld.

– És ha nem?

– Lecsap a villám.

*

Ó, sokfogú féreg!

Tagadod-e, mi nem tagadható?

A Test és a Lélegzet, a tomboló Erő,

Mely szólítván téged az idők kezdetéhez

Tüzes kapukban vonagló szörnyeket vet étkedül!

Nincs akarat, mely megtörné hevítő vágyadat,

Nincs palást, mely rejtené isteni voltodat!

Féregdal Puné Könyvéből

Paul megizzadt a gyakorláson: kriszkéssel és karddal harcolt a ghola ellen. Most az ablaknál állt, a templomteret nézte, és a Chanival folytatott beszélgetésre gondolt a kórházban. Reggel terhessége hatodik hetében rosszul lett az asszony. A legjobb orvosok vették körül. Azonnal szólnak, ha van valami hírük.

Füstös délután. Homokfelleg borította az eget. A fremenek ilyenkor piszkos eget emlegetnek.

Mikor jönnek már az orvosok?

Múltak a másodpercek, alig telt az idő.

Várni… várni… A Bene Gesserit nem válaszolt. Szándékosan húzzák az időt.

Paul előre látta ezeket a pillanatokat, de kizárta magából a jóslatot, vágyott a hal szerepére, aki nem oda úszik, ahova akar, hanem ahová az áramlat viszi. A végzet most nem tette lehetővé a küzdelmet.

A ghola a fegyverekkel foglalkozott, vizsgálta a felszerelést. Paul felsóhajtott, az övéhez nyúlt, kikapcsolta a pajzsot. Az erőtér csiklandós érzéssel halt el a bőrén.

Majd szembenéz a tényekkel, ha Chani jön, mondta magának. Van még idő, hogy elfogadja a tényt, hogy amit eltitkolt előle, megmentette az életét. Gonoszság, hogy inkább Chanit kívánja, mint egy örököst? De milyen jogon hozta meg helyette a döntést? Ostoba gondolatok! Miért tétovázik, amikor ismeri az alternatívákat – rabszolgasors, kín, gyász és még rosszabb.

Meghallotta Chani lépteit.

Megfordult.

Gyilkos harag ült Chani arcán. A széles fremen öv a derekán, ami összefogta aranyszínű ruháját, a vízgyűrűlánc a nyakában, keze a derekán (a kriszkéshez közel), az éles pillantás, amivel felmérte a szobát, mind az erőszak hátteréül szolgált.

Paul széttárta karját, átölelte Chanit.

– Valaki – suttogta Chani – régóta fogamzásgátlót etetett velem, mielőtt elkezdtem az új diétát. Nehéz szülésem lesz miatta.

– Mi a gyógyszer?

– A gyógyszer veszélyes. Tudom, ki volt az! A vérét ontom.

– Sihayám – suttogta Paul és szorosan átölelte, hogy megszűnjön a remegés. – Megszülöd az örököst. Nem elég?

– Az életem gyorsan elég – mondta Chani és hozzásimult. – A szülés határoz meg mindent. Az orvosok azt mondták, szörnyű gyorsan halad. Ennem kell és ennem, több fűszert ennem innom. Megölöm!

Paul megcsókolta az arcát.

– Nem, Sihayám. Senkit nem ölsz meg. – És arra gondolt: Irulan meghosszabbította az életedet, kedvesem. Számodra a szülés halál.

Érezte, hogy a rejtett gyász kiszívja az erejét, kiszívja az életét.

Chani ellökte.

– Nem bocsáthatsz meg neki!

– Ki mondta, hogy megbocsátok?

– Akkor miért nem ölhetem meg?

Olyan egyszerű fremen kérdés volt, hogy Paul majdnem elnevette magát. Gyorsan azt mondta:

– Nem segítene.

– Előreláttad?

Paul gyomra összeszorult a látomás emlékétől.

– Amit láttam… mit láttam … – mormolta. A környezet minden részlete olyan volt, amilyennek lennie kellett. Úgy érezte, hozzá van láncolva a jövőhöz, a túl gyakran megnyilvánuló jövőhöz, ami mohó démonként kapaszkodott belé. Torka elszorult, kiszáradt. Addig követte a jóslat hívását, amíg a könyörtelen jelenben találta magát.

– Mondd el, mit láttál – kérte Chani.

– Nem lehet.

– Miért nem ölhetem meg?

– Mert én kérlek, hogy ne tedd.

Figyelte Chanit, ahogy ezt elfogadja. Elfogadta, mint homok a vizet, elnyelte, eltüntette. Engedelmesség szunnyad a forró, haragos felszín alatt? Most döbbent rá, hogy a császári palota nem változtatta meg Chanit. Csak megállt itt egy időre, időlegesen itt lakott a férfival, akit szeret. A sivatagot nem hagyta el.

Chani arrébb lépett, a gholára nézett, aki a pást gyémántalakzata mellett várt.

– Vívtál vele? – kérdezte.

– És tanultam belőle.

Chani a padló mintájára nézett, majd megint a gholára.

– Nem tetszik ez nekem.

– Nem fog bántani.

– Előrelátod?

– Nem látom!

– Akkor honnan tudod?

– Mert ő több, mint egy ghola, ő Duncan Idaho.

– A Bene Tleilaxiak készítették.

– Jobban sikerült, mint akarták. – Chani megrázta a fejét. Fejkendőjének sarka végigsimította ruhája gallérját.

– Ez nem változtat a tényen, hogy ghola.

– Hayt – kérdezte Paul –, te fogsz megölni?

– Ha az itt és most lényege megváltozik, a jövő is megváltozik – felelte a ghola.

– Ez nem válasz! – tiltakozott Chani.

Paul felemelte a hangját:

– Hogy fogok meghalni, Hayt?

Fény csillant a mesterséges szemekben.

– Úgy mondják uram, hogy a hatalom és a pénz fog elpusztítani.

– Hogy merészel ilyet mondani? – Chani teste megfeszült

– A mentát igazat mond – felelte Paul.

– Duncan Idaho igaz barát volt?

– Az életét adta értem.

– Szomorú, hogy egy ghola nem nyerheti vissza önmagát – mondta Chani.

– Visszaváltoztatnál? – kérdezte a ghola, és Chanira nézett.

– Mit ért ezen?

– Visszaváltoztatni annyi, mint megfordulni – felelte Paul. – De nincs visszaút.

– Minden ember magával viszi a múltját – mondta Hayt.

– És minden ghola? – kérdezte Paul.

– Egyfajta módon igen, uram.

– És mi van a titkos múltaddal?

Chani látta, hogy a kérdés felkavarja a gholát. Mozdulatai felgyorsultak, keze ökölbe szorult. Paulra nézett, nem értette, miért firtatja a dolgot. Van mód visszaszerezni az embert, aki valaha volt?

– Emlékezett már ghola a valódi múltjára?

– Sok kísérletet végeztek már – felelte Hayt. Tekintete a kőpadlóra tapadt. – Még soha nem sikerült gholának visszaadni, ami valaha volt.

– De szeretnéd, ha ez megtörténne – állapította meg Paul.

A ghola szemének kifejezéstelen felszíne Paulra összpontosult:

– Igen!

Paul lágy hangon szólalt meg:

– Ha van lehetőség…

– Ez a hús – mondta Hayt és furcsa tisztelgéssel érintette meg a homlokát – nem az én húsom. Újjászületett. Csak az alakja ismerős. Egy Arctáncoltató is megtehetné ugyanezt.

– Nem ilyen jól. És te nem vagy Arctáncoltató.

– Igaz, uram.

– Honnan az alakod?

– Az eredeti sejtek genetikai lenyomatából.

– Valahol a testedben van valami, ami emlékszik Duncan Idaho testére. Állítólag az őseink foglalkoztak ilyesmivel a Butleri Dzsihad előtt. Mi az emlékezet határa, Hayt? Mi származik az eredeti sejtekből?

A ghola megvonta a vállát.

– Mi van, ha ő mégsem Idaho? – kérdezte Chani.

– Az.

– Biztos lehetsz benne?

– Minden szempontból Duncan. Nem tudok olyan erőt, ami pihenés vagy figyelemkihagyás nélkül meg tudná ezt tenni.

– Uram – tiltakozott Hayt –, attól, hogy mi nem tudjuk elképzelni, még előfordulhat. Vannak dolgok, amit gholaként meg kell tennem, de amit emberként nem tennék meg.

Paul Chanira figyelt:

– Látod?

Chani bólintott.

Paul elfordult, küszködött a szomorúságával. Odalépett az erkélyablakhoz, elhúzta a függönyt. A fény hirtelen áradt be a szobába. Szorosabbra húzta az övét, maga mögé figyelt. Semmi.

Megfordult. Chani elbűvölten állt, a gholát figyelte.

Hayt önmaga belső lényébe vonult vissza, vissza a ghola-helyre.

Paul mozdulatára Chani odanézett. Még mindig a Paul által előre látott pillanat bűvöletében állt. Egy pillanatig a ghola élő emberi lény volt. Egy pillanatig Chani nem félt tőle, kedvelte és tisztelte. Már értette Paul célját a kérdezősködéssel. Azt akarta, hogy ő, Chani is lássa meg az embert a gholában.

Paulra nézett:

– Valóban Duncan Idaho volt?

– Valóban. És még mindig itt van.

– Ő életben hagyta volna Irulant?

A vizet nem itta be mélyen a homok – gondolta Paul. Hangosan ennyit mondott:

– Az én parancsomra.

– Nem értem. Nem is vagy dühös?

– Dühös vagyok.

– Nem úgy hangzik. Inkább szomorúnak tűnsz. Paul lehunyta szemét.

– Igaz.

– Te vagy a férfi az életemben. Tudom, de most nem értelek.

Paul úgy érezte, barlangban jár. Teste mozdult, egyik láb a másik után, de a gondolatai másfelé kalandoztak.

– Én sem értem magamat – suttogta. Amikor kinyitotta szemét, észrevette, hogy ellépett Chani mellől.

– Kedvesem, nem kérdem többé, mit láttál. Csak azt tudom, hogy megkapod tőlem az örököst, akire vágyunk – mondta az asszony valahol a háta mögött.

– Mindig is tudtam – bólintott Paul és figyelmesen nézte Chanit, aki gondolatban szintén valahol messze járt.

Chani kihúzta magát, a hasára tette a kezét.

– Az orvosok szerint háromszor annyit kell ennem, mint ezelőtt. Félek, kedvesem. Túl gyorsan történik minden.

Túl gyorsan – értett egyet Paul. A magzat tudja, hogy sietnie kell.

*

Muad'dib cselekedeteinek természetével kapcsolatban tudnivaló, hogy kezdettől fogva bizonyos volt benne, merre tart, mégsem tért le soha a számára rendeltetett útról. Nyilvánvalóvá tette, mikor így beszélt: "Bizony mondom nektek, eljött az idő, hogy bizonyítsam nincs alázatosabb szolga énnálam." Így teremtett egységet, így tette ellenségéit is imádóivá. Ez, és csakis ez az oka, hogy az ő apostolai ekképp imádkoztak: "Urunk, ments meg minket ama többi átoktól, melyeket Muad'dib tárt fel Életének Vizével!" Ezekre az utakra csak a legmélyebb irtózottal gondolhatunk.

Yiarh-el-Din, avagy az Ítélkezés Könyve (részlet)

Az üzenetet fiatal nő hozta. Chani ismerte az arcát, nevét és családját, így jutott át a biztonsági rendszeren.

Az asszony csak annyit tett, hogy bemutatta egy biztonsági tisztnek, Bannerjee-nek, aki megszervezte a találkozót Muad'dibbel. Bannerjee ösztönösen cselekedett, annak a ténynek alapján, hogy a nő apja a császári Halálbrigád tagja volt a Dzsihad előtti időkben. Máskülönben hiába könyörgött volna bárki, hogy az üzenet egyedül Muad'dibnek szól. Természetesen átvizsgálták a találkozó előtt. Bannerjee elkísérte, egyik keze a tőrén, másik a nő karján.

Csaknem dél volt már, amikor bevezették egy szobába, mely a sivatagi fremen sátor és az arisztokrata szalon keveréke volt. Három oldalon hiereg lógott, fremen mitológiai alakokkal díszített faliszőnyeg. A negyedik falat képernyő borította, az ovális asztalon egyetlen tárgy, orrerybe épített fremen homokóra. Az orrery, ixi szuszpenzoros eszköz, megmutatta Arrakis mindkét holdját, és a napot.

Paul az asztal mellett állt, Bannarjee-t nézte. A biztonsági tiszt eszének és többször bizonyított hűségének köszönhetően jutott idáig, bár csempész őseinek híre megnehezítette a dolgát. Tömzsi volt, szinte kövér. Fekete hajfürtök lógtak sötét, csillogó homlokába; akár holmi egzotikus madár. Kék szemének tekintete egyforma közönnyel tudta nézni a boldogságot és bánatot. Chani és Stilgar is megbízott benne. Paul tudta, ha kiadja a parancsot, Bannerjee megfojtja a lányt.

– Uram, itt a hírhozó – szólalt meg Bannerjee. Chani úrnő állítólag már szólt róla.

– Igen – bólintott Paul.

Érdekes módon a lány nem nézett rá. Figyelmét az orrery kötötte le. Sötét bőrét, közepes termetét gazdagságról árulkodó, borszínű köpeny takarta. Kékesfekete haját a ruhához illő színű pánt fogta össze. A köpeny takarta a kezét. Paul gyanította, hogy szorosan összekulcsolja őket. Illene a jelleméhez. Minden illett a jelleméhez, a köpeny is, alighanem legjobb ruháját; öltötte fel az alkalomra.

Paul arrébb intette Bannerjee-t. Az tétovázott, mielőtt mozdult. A lány egy lépést tett előre, kecsesen mozgott. Még mindig nem nézett Paul szemébe.

Paul megköszörülte a torkát.

A lány felnézett, a kék szemek kellően kitágultak a csodálattól. Furcsa kis arca volt törékeny állával, pici szájának fintorával. Szeme szokatlanul nagynak tűnt. Komolyság lengte körül, látszott, hogy ritkán mosolyog. Szeme sarkában halvány sárga fátyol ült, a portól vagy talán szemutától.

Minden szempontból tökéletes volt.

– Látni kívántál – mondta Paul.

A legkomolyabb próba pillanata jött el a lányalak számára. Scytale felvette az alakot, a szokásait, a hangot, mindent, amire csak képes volt. De ezt a lányt Muad'dib régről ismerte. Bár akkor még gyermek volt, lehettek közös emlékeik. Az emlékezet bizonyos területeit jobb elkerülni. Ez volt minden eddigi szerepe közül a legnehezebb.

– Otheym lánya, Lichna vagyok Berk al Dib-ből.

Hangja halk volt de határozott, megnevezte magát, apját, családfáját.

Paul bólintott. Látta, hogyan szedték rá Chanit. Még a hangszínt is tökéletesen leutánozták. Ha nem kapott volna Bene Gesserit képzést, s nem gyötrik látomások, az Arctáncoltató még őt is elbolondítja.

Látott néhány ellentmondást: a lány idősebbnek látszott az indokoltnál, túl erősen felügyelte a hangszálait, nyaka vonalából hiányzott a fremen póz gőgje. Észrevett dicséretre méltó apróságokat: a ruhát megfoltozták, az arcvonások tökéletesek voltak. Az Arctáncoltató jól beleélte magát a szerepbe.

– Pihenj meg otthonomban, Otheym lánya – üdvözölte Paul fremen szokás szerint. – Szívesen látunk, mint átkelés után a vizet.

A köszöntés megnyugtatta a lányt, a vonások kissé ellazultak.

– Üzenetet hoztam.

– Apád hírhozóját a neki járó tisztelettel fogadom.

Scytale fellélegzett. Eddig sikerült, de a neheze még hátra van. Az Atreidest rá kell vezetni a nekik megfelelő útra. Úgy kell elveszítenie fremen ágyasát, hogy senkit ne vádolhasson. A kudarc a teljhatalmú Muad'dibé lesz. Rá kell döbbenteni teljes kudarcára, és elfogadtatni vele a tleilaxi megoldást.

– Füst vagyok, ami elűzi az éjjeli álmot – mondta Scytale, ami a fedaykinoknál annyit tesz: rossz híreket hozok.

Paul igyekezett megőrizni a nyugalmát. Meztelennek érezte magát, lelke a látása elől elrejtező Idő fogságába esett. Hatalmas jövőlátó védi ezt az Arctáncost. A jelenetet nem látta előre.

Csak azt tudta, mit nem tehet. Nem ölheti meg. Az olyan jövőt eredményezhet, amit minden áron el kell kerülni. Meg kell találnia a módját, hogy megváltoztassa a jövő mintázatát.

– Halljam az üzenetet.

Bannerjee úgy állt, hogy lássa a lány arcát. A lány, mintha most vette volna észre először, pillantása a tiszt keze melletti késre siklott.

– Az ártatlanok nem hisznek a gonoszban – nézett egyenesen Bannarjee-re.

Ügyes – gondolta Paul. Az igazi Lichna is ezt mondta volna. Fájlalta Otheym lányának halálát, aki most holttest a homokban. Nem volt ideje érzelmekre. A homlokát ráncolta.

Bannerjee továbbra is a lányt figyelte.

– Az a parancsom, hogy titokban adjam át az üzenetet.

– Miért? – követelte Bannerjee éles, kutató hangon.

– Ez az apám kívánsága.

– Ő a barátom – mondta Paul. – Tán nem vagyok fremen? A barátom hallhatja amit én hallok.

Scytale összeszedte magát. Ez valóban fremen szokás, vagy csak teszt?

– A császár szava törvény. Az üzenet a következő: apám szeretné, ha felkeresnéd Chanival együtt.

– Miért vigyem Chanit?

– Ő a te asszonyod, és Sayyadina. Ez víz-ügy, törzsünk törvényei szerint. Tanúsítania kell, hogy apám fremen módra beszél.

Hát vesznek részt fremenek is az összeesküvésben – gondolta Paul. A jelen pillanat szépen illeszkedett jövőlátomásába. Nem volt más választása, mint elindulni az úton.

– Miről akar az apád beszélni?

– Egy összeesküvésről ellened, egy fremen tervről.

– Miért nem jött el ő maga? – kérdezte Bannerjee.

A lány Pault figyelte.

– Nem jöhet. Figyelik, gyanakszanak rá. Nem élné túl az utat.

– Nem mondhatta el neked, amit tud? – kérdezte Bannerjee. – Miért kockáztatta a lánya életét egy ilyen úton?

– A részletek el vannak zárva valahol, és csak Muad'dib férhet hozzájuk. Ennyit tudok.

– Miért nem küldte el azt a valamit? – kérdezte Paul.

– Egy emberről van szó.

– Rendben van, elmegyek. De egyedül.

– Chaninak veled kell tartania!

– Gyermeket vár.

– Mikor tagadta meg egy fremen nő…

– Az ellenségeim méreggel etették. Nehéz szülés lesz. Az egészsége nem teszi lehetővé, hogy elkísérjen.

Mielőtt Scytale észbe kapott, a lány arcán tehetetlenség és düh futott át. Minden áldozatnak meg kell adni a menekülés lehetőségét. Az összeesküvés még nem bukott el, az Atreides a hálóban maradt. Elpusztítja magát, mielőtt önmaga ellentétévé változik, így történt ez a tleilaxi kwisatz haderachhal is. Így fog történni most is. És hátra van még a ghola.

– Döntsön Chani – kérte.

Én döntöttem – mondta Paul. – Te fogsz elkísérni Chani helyett.

– Sayyadinára lesz szükség!

– Nem vagy tán Chani barátja?

Gyanakszik? – aggódott Scytale. Nem, csak óvatos, fremen. És a mérgezés tény. Hát, lesz még más lehetőség.

– Apám megparancsolta, hogy ne térjek vissza – mondta. A te védelmedet kell kérnem. Azt mondta, nem fogod kockáztatni az életemet.

Paul bólintott. Tökéletes. Nem tagadhatja meg a védelmet. Az apja parancsa ellen a lány nem tehet.

– Stilgar feleségét, Harahot viszem – döntött. – Mondd az utat!

– Megbízhatsz Stilgar feleségében?

– Igen.

– De én nem lehetek biztos benne.

Paul összeszorította ajkat.

– Él még az anyád?

– A szülőanyám megtért Shai-huludhoz. A második anyám viseli apám gondját. Miért?

– Tabr sziecsből való?

– Igen.

– Emlékszem rá. Ő lép Chani helyébe. – Paul intett Bannerjee-nek. – Kísérők. Vigyék Lichnát megfelelő lakosztályba.

Bannerjee bólintott. Kísérők. Ez azt jelenti, hogy a lányt különleges őrizet alá kell helyezni. Megfogta a karját. A lány nem tiltakozott.

– Hogy jutsz el apámhoz?

– Magyarázd el az utat Bannerjee-nek. Ő a barátom.

– Nem! Az apám nem ezt parancsolta!

– Bannerjee? – szól Paul. Bannerjee megállt. Paul látta, emlékeiben, melyek ehhez a poszthoz juttatták.

– Tudok egy embert, aki elvezet Otheymhez.

– Egyedül megyek.

– Uram, ha…

– Otheym így akarja – mondta Paul alig leplezett gúnnyal.

– Uram, ez túl veszélyes! – tiltakozott Bannerjee.

– Még egy császárnak is kell néha kockáztatnia. Döntöttem. Tedd, amit parancsoltam!

Bannerjee vonakodva vezette ki az Arctáncoltatót.

Paul az üres képernyőre meredt. Úgy érezte, mint az az ember, aki egy elhajított kő érkezésére vár.

Figyelmeztesse Bannerjee-t, kicsoda-micsoda a lány? Nem! Ilyet a látomása szerint nem tett. Bármely eltérés erőszakhoz vezetne. Egy szilárd pontot kell találnia, és kilépnie a látomásból.

Ha létezik ilyen pont egyáltalán…

*

Bármilyen különlegessé válik az emberi civilizáció, bármivé fejlődik a társadalom, bármilyen bonyolult az ember-gép kapcsolat, mindig jönnek magányos hatalmak, amikor az emberiség sorsa, jövője egyetlen személy egyszerű cselekedetétől függhet.

A tleilaxiak Isten könyvéből

Paul sántítani kezdett, amikor átkelt a magas hídon, mely a palotából a Kvizaratus főépületéhez vezetett. Csaknem lement már a nap, a hosszú árnyékok segítették, eltakarták, de az éles szem még mindig felismerheti. Pajzsot viselt, de nem kapcsolta be, tisztjei szerint a ragyogás gyanút keltene.

Balra nézett. A naplementét homokfelhők fátyolozták el, a levegőt száraznak érezte a cirkoruhán át.

Valójában nem volt egyedül, de a biztonsági háló azóta nem volt ilyen laza körülötte, amióta leszokott az éjjeli sétáról. Ornitopterek repültek a magasban látszólag értelmetlen alakzatokban: mind őt figyelte a ruhájába rejtett készüléken keresztül. Válogatott emberek sétáltak az utcákon. Mások átfésülték a várost, miután elhaladt. Álruhában járt, fremen öltözéket viselt, cirkoruhát, temag sivatagi csizmát. Arcvonásait eltorzítottak a plasztik illesztékek.

Elérte a híd túloldalát, visszanézett, mozgást vett észre a magánlakosztály erkélyén. Minden bizonnyal Chani. Homokot keresel a sivatagban – ez volt a véleménye a kirándulásról.

Milyen kevéssé értette ezt a keserű lépést! Ha kínok közül kell választani, a legkisebb szenvedés is elviselhetetlen.

Egy fájdalmas percig ismét átélte a búcsút. Chani az utolsó pillanatban megérzett valamit, de félreértette. Azt hitte, csak a kedvesétől való búcsú szomorúsága egy veszélyes kaland előtt.

Bár ne tudnám – sóhajtott Paul.

Átkelt a hídon, belépett az épület felső kapuján. Égtek a lámpák, emberek siettek mindenfelé. A Kvizaratus soha nem pihent. Paul figyelmét lekötötte az ajtók feletti felirat, mintha most látta volna először. Sebesség-kereskedők. Szélcsend. Profetikus jóslatok. Hit-teszt. Vallási kellékek. Fegyverek. A Hit terjesztése.

Őszintébb lenne a "bürokrácia terjesztése" felirat – gondolta. Vallásos köztisztviselők születtek szerte a világban, gyakran a megtértek közül kerültek ki. (Paul ritkán helyezett fremeneket fontos pozícióba). A fűszert legalább annyira használták, azért, hogy megmutassák, megengedhetik maguknak, mint egészségügyi okokból. Elhatárolódtak az uralkodóktól, a császártól, a Ligától, a Bene Gesserittől, a családtól, mindentől. Isteneiket rutinnak és feljegyzésnek hívták, mentátokat használtak. A hatékonyság lebegett a szemük előtt, bár illő figyelmet fordítottak a butleri tanításokra is. Gép nem építhető az emberi agy hasonlatosságára, hangoztatták, de jobban kedvelték a gépeket, mint az embereket, a Statisztikát, mint az egyént, az általános nézeteket elébe helyezték a képzelőerőnek és kezdeményezésnek.

Paul kilépett a rámpára az épület másik oldalán, és már hallotta az Alia Esti Szertartására szólító harangokat.

Különös állandóságot sugalltak.

A templom a téren nemrég épült, de volt benne valami ősi, ahogy a sivatag határán, Arrakeen peremén állt, ahogy a szél hordta homok rombolni kezdte a köveket, valami ősi az épület összevisszaságában. Minden azt a benyomást erősítette, hogy tradíciókkal és rejtélyekkel teli ősi helyen jár a látogató.

Paul már a tömegben törtetett. Nincs visszaút. Az egyetlen vezető, akit a biztonsági szolgálata elő tudott keríteni ragaszkodott ehhez. A biztonsági szolgálat nem örült, amikor Paul készségesen beleegyezett. Stilgar még kevésbé örült, de Chani tiltakozott a leghevesebben.

Az emberek nekiütköztek, de keresztülnéztek rajta, és továbbmentek. Paul tudta, hogy így bántak minden fremennel. Úgy viselkedett, mint aki a sivatag mélyéről jön, az ilyen ember pedig könnyen dühbe gurul.

A templom lépcsőjén még nagyobb volt a tömeg. A körülötte lévő emberek hozzápréselődtek, de mind bocsánatot kért, "Elnézést, nemes uram. Nem tehetek róla." "Bocsáss meg uram, ilyen nagy tömeget még nem láttam" "Szégyellem magam, polgártárs: egy bugris meglökött."

Paul nem vett tudomást róluk. Nem voltak őszinték, a félelem megszokása beszélt belőlük. Az jutott eszébe, hosszú utat tett meg gyermekkora óta a caladani várból. Mikor lépett rá erre az útra, ami ide vezetett, a Caladantól oly távoli bolygóra a templomi tömegbe? Valóban rálépett erre az útra? Nem állíthatta, hogy életében bármit is egy különleges okból tett. Céljai és indokai bonyolultak voltak, talán bonyolultabbak, mint bárkié a történelem folyamán. Bízott benne, hogy elkerülheti a sorsot, amit olyan tisztán látott. A tömeg azonban előrelökte; úgy érezte, eltévedt, elvesztette uralmát saját élete felett.

A tömeg felfelé áramlott a templom lépcsőjén. A hangok elhalkultak, a félelem szaga erősebbé vált.

A ministránsok már megkezdték a szertartást. Monoton kántálásuk elnyomta a többi hangot, a suttogásokat, a köhögéseket, a léptek neszét; a dal a távoli helyekről szólt, amit a Papnő szent kábulatban látott.

Vezérel bennünket zúgó viharon át

Míg megtérünk langy szelek honába

S fekhelyünk bár kígyófészek tövén

Álmodó lelkünket ő bizton vigyázza

Midőn heve kínoz izzó sivatagnak

Barlangok hűs ölét kínálja fel

Édes virágillat övez, míg előttünk jár,

S hatalmas lelke a mennyekbe emel!

Balak! – gondolta Paul fremenül. Vigyázat! A dühös szenvedély is elöntheti. A templom előcsarnokát gyertyalángot utánzó hosszúkás, karcsú lámpák világították meg. Imbolyogtak, imbolygásuk emlékeket ébresztett Paulban, habár tudta, pont ez a cél. A hely ügyesen kidolgozott, hatásos atavizmust sugallt. Most gyűlölte benne saját keze nyomát.

Áthaladt a tömeggel a magas fémajtón, belépett a főhajóba. A sötét termet csak az imbolygó fények világítottak meg, de tündökölt valami az oltárnál is. Megtévesztőén egyszerű, faragott fekete fából készült, fremen mitológiából vett jelenetekkel. Mögötte rejtett fények alkottak szivárvány lugast. A hét sorban kántáló ministránsok kísérteties látványt nyújtottak fekete köpenyükben, fehér arcukkal, egyszerre mozgó szájukkal.

Paul a zarándokokat tanulmányozta, irigyelte a figyelmüket, azt, hogy általa meg nem hallott igazságokban hisznek, úgy érezte, kapnak itt valamit, valamit, ami gyógyít, de ami tőle megtagadtatott.

Megpróbált közelebb jutni az oltárhoz, de egy kar megállította. Paul megpördült, tekintete találkozott egy idős fremen szemével, a vaskos szemöldök alatti csupakék szemekben a felismerés fénye villant. Paul emlékezett a nevére is. Rasir, sziecsbeli társa.

Tudta, a tömegben teljesen védtelen. Ha Rasir meg akarná ölni, sikerrel járhatna.

Az öreg közelebb lépett, egyik kezét a köpeny eltakarta, valószínűleg a tőre markolatát fogta. Paul megfeszült a támadásra várva. A fremen felé fordította a fejét.

– Menjünk a többiekkel – suttogta.

Ez volt kísérőjének jelszava. Paul bólintott.

Rasir visszahúzódott, az oltár felé fordult.

– Keletről jön – énekelték a papok. – A nap áll mögötte. Minden megvilágosodik. A fényben szemei mindent észrevesznek, legyen az fény vagy sötétség.

Rebala sírása szólt közbe, elfojtotta a hangokat, elhallgattatta őket. A tömeg hirtelen néhány lépést tett előre. Pault minden oldalról testek vették körül, a levegőt megülte lélegzetük és a fűszer illata.

– Shai-hulud a szűz homokra ír! – kiáltottak a papok.

Paul érezte, az ő lélegzete is elakad akár a többi emberé. Női kórus hangzott fel halkan a fények mögül.

– Alia… Alia… Alia… – Egyre hangosabb lett, majd hirtelen elhallgatott.

A hangok újra rákezdtek, áhítatos halkan:

Riadtan torpan meg vad förgeteg

Pusztul mind, ki indult ellenünk

Hitetlen zsarnok sikolt kínjában

Tekintetétől mely enyhet ad, ha szenvedünk.

Roppant árnya Tuonóig elér

Hol a tündöklő hajnal hasad

S bőségben árad a tiszta víz

Bármily forró nyárra ébred is a Nap.

Nekünk tejed ad, s kenyeret –

Áldjuk hűvösét, fűszeres illatát

Rétegessé olvad az ártó akarat

Tekintetétől mely titkokon túl, a végtelenbe lát!

Lassan elhalt minden hang.

Paul betegnek érezte magát. Mit csináltunk? – kérdezte magától. Alia gyermek-boszorkány volt, de már felnőtt. Öregedni pedig annyi, mint gonoszabbá válni.

A templom mentális légköre kikezdte pszichéjét. Érezte, hogy egy része egy a többiekkel de a különbség halálos ellentmondást szült. Mintha bűne, amit soha nem vezekelhet le, elválasztaná a többiektől Érzékelte a világegyetem templomon túli méreteit. Hogyan is hihette, hogy egy ember, egy vallás mindenkire illő köntösül szolgáltat?

Megrázkódott.

Az univerzum minden lépésnél ellenállt. Elkerülte a szorítását, álruhát öltött, hogy kicselezze. A világ soha nem fog olyan alakot ölteni, amilyet rá akar kényszeríteni.

Mély csönd támadt a templomban.

Alia lépett ki a sötétségből a szivárvány fényébe. Sárga ruhát viselt, Atreides-zöld szegéllyel, sárgát a napfényért, zöldet a halál miatt, ami életet teremt. Paul meglepő módon úgy érezte, Alia csak neki jelent meg. A tömeg feje felett a testvérére bámult. A húga állt ott. Ismerte a szertartást, az eredetét, de még soha nem állt itt a zarándokok szemével nézve a húgát. A szertartást figyelve döbbent rá, hogy Alia is az ellenálló világegyetem része.

A papok aranyserleget hoztak.

Alia felemelte a serleget.

Paul tudta, hogy a kehely tiszta fűszert tartalmaz – halálos mérget, Alia szentségét.

Szemét a kehelyre függesztve Alia megszólalt. Hangja simogatóan zenélt.

– Kezdetben üresek voltunk.

– Tudatlanok – énekelte a kórus.

– Nem ismertük a mindenütt jelenlévő hatalmat – mondta Alia.

– A minden korban jelenlévő hatalmat.

– Itt a hatalom – emelte meg a serleget Alia.

– Örömet ad – énekelte a kórus.

És szenvedést – gondolta Paul.

– Felébreszti a lelket – szólt Alia.

– Elűzi a kétséget – dalolt a kórus.

– A világban elpusztulunk.

– A hatalom révén megmaradunk.

Alia a szájához emelte a kelyhet, és ivott.

Paul döbbenten tapasztalta, hogy visszatartja a lélegzetét, mint az utolsó zarándok. Bármennyit tudott személyes tapasztalatok alapján Alia jelenlegi állapotáról, az esemény varázsa rabul ejtette. Érezte, hogy a tüzes méreg elárasztja a testét. Emlékezett a pillanatra, amikor át kell alakítani a mérget. Újra átélte az időtlenségben ébredést, ahol minden lehetségesnek tűnik. Tudta, mi történik, és mégsem tudta. A misztérium elvakította.

Alia remegett, térdre hullott.

Paul a zarándokokkal együtt kifújta a levegőt. Bólintott, a köd egy része kezdett felszállni. Megfeledkezett arról hogy minden látomás minden úton lévő emberé. A látomás alatt át kell haladni a sötétségen, ahol nem lehet megkülönböztetni a valóságot az álomtól. Az ember a soha el nem érhető tökéletességre vágyik. Vágyakozása közben elveszíti a jelent.

Alia megtántorodott a kéjtől.

Paul úgy érezte, mintha egy túlvilági hatalom figyelmeztetné:

"Látod? Nézz oda! Látod, mit nem vettél észre?" Ebben a pillanatban mások szemével látott, meglátta a hely ritmusát; nincs művész, nincs költő, aki visszaadhatná. Élő vad és gyönyörű, a tiszta fény mindenki hatalom-éhségét leleplezte, még a sajátját is.

Alia megszólalt, hangjától zengett a templom.

– Fényes éjszaka – kiáltotta. A tömeg felmorajlott.

– Semmi sem tud elrejtőzni ilyen éjszakán! – mondta Alia. – Miféle ritka fény ez a sötétség? Nem tudsz ránézni! Nem tudod megérezni! Szavakkal nem tudod leírni. A mélység megmarad. Az eljövendő dolgok lakoznak benne. Ó, milyen gyengéd erőszak!

Paul valami személyes jelre várt húgától. Bármi lehetne, szó vagy tett, boszorkányság vagy varázslat, ami illene hozzá mint tegezébe a nyílvessző. Ez a pillanat remegve lapult a tudatában.

– Jő szomorúság. Figyelmeztetlek benneteket, hogy minden csak kezdet. Világok várnak, hogy legyőzzük őket. Néhányatokra dicső végzet vár. Fitymálni fogjátok a múltat, elfelejtitek, amit mondok: minden különbségben egység rejlik.

Paul csalódottan sóhajtott fel, amikor Alia lehajtotta a fejét. Nem azt mondta, amit Paul hallani szertett volna. Testét száraz kagylóhéjnak érezte, amit még a sivatagi bogár is elhagyott.

Mások is így érezhették, mert az emberek nyugtalanul fészkelődtek. A tömegben, valahol balra, egy nő hirtelen elkínzottan felkiáltott.

Alia felemelte fejét, Paul kábultan vette tudomásul, hogy a távolságok leomlottak, néhány méterről néztek farkasszemet egymással.

– Ki szólít? – kérdezte Alia.

– Én. Ó Alia segíts! – kiáltotta a nő. – A fiamat állítólag megölték Muritán. Ez igaz? Soha nem látom többe?

– Visszafelé akarsz sétálni a homokban. Semmi nem veszett el. Később minden visszatér, de lehet, hogy te nem ismered fel a megváltozott formát.

– Alia, nem értem! – nyöszörögte a nő.

– Légvárakat építesz de nem látod – mondta Alia élesen. – Sárkánygyík vagy? Fremen módon szólsz. Visszahozná egy fremen a halottakat? Mi mást adhatnak a halottak, mint vizet?

A templom közepén egy férfi gazdagon díszített vörös köpenyben felemelte mindkét kezét, ruha ujja visszacsúszott, kilátszott a fehér kar.

– Alia – kiáltotta. – Kaptam egy üzleti ajánlatot. Elfogadjam?

– Úgy jössz ide, mint koldus. Az arany edényt keresed, de csak tőrt találsz.

– Megkértek, hogy öljek meg egy embert – kiáltotta valaki jobbról, mély hang, sziecsbeli hangsúllyal. – Megtegyem? Ha megpróbálom, sikerül?

– A kezdet és a vég egy – csattant fel Alia. – Nem megmondtam már korábban? Nem azért jöttél, hogy ezt megkérdezd. Miben nem hiszel, hogy ide kell jönnöd, tiltakoznod kell ellene?

– Szenvedélyes hangulatban van ma – mormolta egy Paul mellett. – Láttátok már valaha ilyen dühösnek?

Tudja, hogy itt vagyok – gondolta Paul. Volt valami a látomásban, ami feldühítette? Rám dühös?

– Alia – szólt egy férfi közvetlenül Paul előtt –, mondd meg ezeknek az üzletembereknek és nyúlszívűeknek, meddig fog uralkodni a bátyád?

– Nézz körül te magad! Előítélet szól a szádból. Azért van fedeled és ételed, mert a bátyám meglovagolja a káosz férgét.

Alia összefogta a köpenyét és megpördült, átsietett a vibráló fényen, és eltűnt a sötétben.

A papok azonnal rázendítettek a záróénekekre, de a ritmus zavart sejtetett. A szertartás váratlan vége kizökkentette őket rutinjukból. A tömeg morogni kezdett, elégedetlenül, nyugtalanul mocorgott.

– Az a bolond az oka, az ostoba kérdésével az üzletéről – motyogta egy nő Paul mellett. – A képmutató!

Mit látott Alia? Milyen ösvényt a jövőben?

Valami történt ma este, ami megzavarta a szertartást. A tömeg szokás szerint Aliától várt választ szánalmas kérdéseire. Koldusként jöttek, igen. Hallotta őket sokszor, amikor az oltár mögött rejtőzött. Mi volt más ma este?

Az öreg fremen meghúzta Paul ruhájának ujját, és a kijárat felé intett. A tömeg már megindult kifelé. Paul hagyta magát sodortatni. Olyan érzése támadt, mintha a teste egy hatalom megtestesülése lenne, amit nem képes irányítani. Nem létező lénnyé vált, semmivé, ami mégis mozgott. A nemlét mélyén létezett, átvezette testét az utcákon; a megtett út a látomásaiból olyan ismerős volt minden, hogy szíve összeszorult a gyásztól.

Tudnom kellene, mit látott Alia gondolta. Én már elégszer láttam. És Alia nem tiltakozott. Látta az alternatívákat is.

*

A termelésnek és a jövedelemnek mindenkor összhangban kell lennie birodalmamban. Ez legfőbb parancsom. Nem keletkezhet mérleghiány a különböző érdekszférák között – azért nem, mert így akarom. A leghatározottabban kijelentem, hogy nem is lesz. E birodalom legfőbb energiafogyasztója vagyok, és az is maradok, legyek bár élő vagy halott. Kormányzatom lelke a gazdaság.

Paul Muad'dib császár szavai a koronatanácsban

– Itt elválnak útjaink – mondta az öregember, s elengedte Paul ruhaujját. – A jobb oldalon van; az utolsó előtti ajtó az utca végén. Shai-hulud áldása kísérjen, Muad'dib… S ne feledd, hogy valaha Usul voltál!

Ezzel elosont a sötétben.

Paul tudta, hogy az éjszakában őrök lesnek rá, hamarosan elfogják, s elhurcolják, hogy kikérdezzék. Azon kapta magát, hogy reméli, valahogy mégis egérutat nyer az öreg fremen.

Odafent ragyogtak a csillagok, az első hold emelkedőben volt a Pajzsfal túloldalán. Mégsem a nyílt sivatag volt ez, ahol az ember a csillagok állása alapján is tájékozódhat. Paul csak annyit sejtett, hogy az öreg az új külső negyedek egyikéig kalauzolta.

A kövön vastagon állt a dűnék homokja. Az utca túlsó végében magányos parázsgömb izzott oszlopán. Elég fényt adott, hogy Paul lássa: zsákutcában jár.

A levegőben egy víznyerő ciszterna szaga terjengett. Nyilván rosszul szigetelték, hogy így bűzlik, ráadásul értékes nedvesség szökik ki belőle az éjszakai levegőbe. Milyen gondatlanok lettek ezek az emberek! A vízmilliomosok már-már elfeledték azt az időt, mikor valakit teste vizének egynyolcadáért is meggyilkoltak Arrakison.

Miért tétovázom? – tűnődött. Az utolsó előtti ajtó. Tudtam, még mielőtt mondta volna. De hát precízen végig kell játszanunk a dolgot. Ezért hát… tétovázom.

A Paul balján álló sarokházból veszekedés lármája szűrődött ki. Egy asszony átkozódott: felpanaszolta, hogy házuk újonnan épített szárnyába minduntalan beszivárog a por. Mit gondolnak ezek, az égből jön a víz? Ha a por bejut, kijut a nedvesség is.

Akad azért, aki nem felejt – gondolta Paul.

Megindult előre; a lárma elhalkult.

Víz az égből! – gondolta.

A fremenek némelyike egyes bolygókon tanújává vált e csodának. Látta ő maga is, s azt ígérte, egyszer eső hull majd itt Arrakison. Mintha egy előző életében történt volna. Eső, így hívják. Hirtelen eszébe jutott szülőbolygójának egy zivatara. Caladan egét elsötétítették a viharfellegek, a levegő elektromossággal telítődött, nedves volt, azután nagy cseppekben zuhogni kezdett az eső. Patakokban csörgött a víz a leveleken. A családi birtokot átszelő folyó megáradt, majdnem elmosta a gyümölcsöst… A fák ágai nedvesen csillogtak…

Paul belerúgott egy homokbuckába, de lábbelijében gyermekkorának sarát érezte – azután egyszerre itt termett megint, a homályban és a porban, feje felett a fenyegető Jövendővel. Körös-körül vádlón lüktetett az élet. Te tetted ezt! Olyan embereket csináltál belőlük, akik minden problémát erőszakkal oldanak meg, s mítoszokkal bizonygatják a maguk igazát. Az erőszak pedig friss erőszakot szül, és nincs vége soha… soha.

Gyűlölte önnön hatalmát.

Talpa alatt durván megmunkált kockaköveket érzett. Emlékezett rájuk a látomásból. Jobbján egy bejárat sötét négyszöge; fekete a feketén, Otheym háza, a Végzet háza, mely csak annyiban különbözik a többitől, hogy az Idő épp ezt választotta. Különös hely volt, de úgy rendeltetett, hogy bevonuljon a történelembe.

Kopogására résnyire nyílt az ajtó. Tompa zöld fény hullt a kövekre egy belső udvarból. Egy törpe kandikált ki az utcára, vén fej gyermektesten – furcsa alak, sosem látta azelőtt.

– Eljöttél hát – szólt a törpe. Hátralépett, lassan elmosolyodott. – Kerülj beljebb! Kerülj beljebb!

Paul tétovázott. Víziójában nem látta a törpét, de más nem változott. Előfordul olykor ilyesmi – s mit sem torzít a történések egymásutánságán. Az eltérés mégis reménykedéssel töltötte el. Visszanézett arra amerről jött, a Pajzsfal pereme felett megjelent a hold. Követte. Hogy hullik le vajon?

– Jöjj hát! – bíztatta a törpe.

Paul belépett, az ajtó becsapódott; hallotta a nedvességszigetelő szisszenését. A törpe elhaladt mellette, vezetni kezdte, nagy lába csattogott a kövön, kinyitotta a központi, fedett kertbe nyíló, kicsiny kaput.

– Várnak rád, Sire…

Sire – gondolta Paul. Tehát felismert.

Mielőtt eltűnődhetett volna ennek jelentőségén, a törpe már el is tűnt egy oldalajtó mögött. Paul bensőjében szélvészként kavargott a reménykedés. Elindult, át az udvaron. Sötét volt minden, a levegőben a bukás; a vereség szaga érződött. Bosszantotta ez az atmoszféra. Jobb jön majd utána? Tehet egyáltalán valamit azért, hogy így legyen?

Szemközt fény szűrődött ki egy ajtórésen. Paul leküzdötte ellenérzéseit, s egy apró helyiségbe lépett. Fremen mércével mérve szegényes volt a berendezés, csak két falat takartak szőttesek. Az ajtóval szemben egy férfi kuporgott párnáján.

Bal kéz felől egy másik ajtó mellett, női alak körvonalai derengtek.

Akár a vízióban. Épp így kellett történnie. De hol a törpe? Mi a különbség?

Tekintete egyetlen villanásával mérte fel környezetét. A szobát szegényes berendezése dacára igyekeztek minél lakájosabbá tenni. A csupasz falakon kampók és szegek maradtak a szőttesek helyén. Paul tudta, hogy a zarándokok csillagászati árat fizetnek a fremen kézimunkáért. A tehetősek kincsnek tekintették a szőtteseket, útjuk kézzel fogható emlékeit.

Úgy érezte, a frissen gipszelt, puszta falak is őt vádolják. A két megmaradt szőttes látványa csak fokozta benyomását.

A jobbján húzódó polcon képek sorakoztak. Szakállas fremeneket ábrázoltak. Néhányuk cirkoruhát viselt, orrukból kilógott a cső. Mások az Impérium egyenruháját viselték – róluk egzotikusnak számító világokban készültek a felvételek. Rendszerint tengerparton.

A párnán kuporgó fremen megköszörülte torkát, arra késztetve Pault, hogy rápillantson. Otheym épp olyan volt, mint a vízióban; nyaka inas, madárszerű, úgy tűnt, nehezére esik megtartani feje súlyát. Az arca bal felét hegek borították, a szem nedvedzett, jobb oldalon azonban érintetlen maradt a bőr, s tisztán kéklett az arrakisi ibad-szem. Az orr sziklaoromként meredt előre.

Otheym párnája egy szőnyeg közepén sötétlett. Anyaga foltos volt, ám a körös-körül elhelyezett fémtárgyak kifényesítve csillogtak. Nemkülönben a portrék kerete, a fal melletti alacsony asztalka veretei.

Paul Otheym arcának ép felére szegezte pillantását.

– Szerencse szálljon terád és lakhelyedre – mondta. Régi barátok, egykori sziecsbeli társak köszöntötték egymást így.

– Viszontlátlak hát, Usul.

Rekedtes, ziháló volt a hang. A tönkretett szem forogni kezdett üregében. A hegekkel szabdalt arcfélen nagyfoltokban hámlott a bőr. Otheym szája rángatódzott beszéd közben, ezüstösen csillogtak a fémfogak.

– Muad'dib sosem marad távol, ha egy fedaykin szólítja – mondta Paul.

A női alak megmoccant az árnyékok között.

– Stilgar nyilván nem helyesli ezt.

Előrelépett. Arca a Scytale lemásolta Lichna arcának idősebb változata volt. Paulnak eszébe ötlött, hogy Otheym egy testvérpárt vett nőül. Az asszony haja ősz volt, orra egészen hegyes. Hüvelyk- és mutatóujján, mint általában a varró nőkén, jócskán megvastagodott a bőr. A sziecsbeli napokban az asszonyok büszkék voltak erre, most azonban, a férfi pillantását követve, a nő halványkék köntösének ráncaiba rejtette kezét.

Paulnak eszébe jutott a neve – Dhuri. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy gyermekként látta utoljára; a vízióban képe homályos maradt. Hangja éppoly sziszegő volt, mint annakelőtte.

– Itt láttok – mondta Paul. – Itt lehetnék vajon, ha Stilgar nem egyezik bele a dologba? – Otheym felé fordult. – Vízterhet hordozok. Parancsolj velem.

Egyenes, fremen beszéd.

Otheym reszketegen bólintott, vékony nyaka csaknem megroppant bele. Felemelte májfoltos balját, arcának tönkretett felére bökött.

– Tarahellen szereztem ezt a nyavalyát, Usul – nyögte. – A győzelem után, amikor valamennyien… – Köhögni kezdett, elfúlt a hangja.

– A törzs hamarosan visszakapja tőle vizét – mondta Dhuri. Otheymhez ment, a párnát igazgatta, míg elcsitult a roham. Paul rádöbbent, hogy az asszony nem is olyan öreg. Szája körül gond véste ráncok, tekintete reményvesztett.

– Orvost hívok – ajánlotta a császár. Dhuri megfordult, csípőre tette kezét.

– Voltak itt orvosok, semmivel sem rosszabbak a tieidnél… – önkéntelenül a puszta falakra sandított.

S a gondoskodás sokba került – gondolta Paul.

Még mindig együtt haladt a vízióval, ám akadtak apró eltérések is. Hogyan használhatná ki őket? A részletek változhatnak, az Idő szövedéke mégis egységes egész marad. Tudta, szörnyű következményekkel járna, ha megpróbálna most kitörni. Az Idő lomha árama fogva tartotta.

– Mondd, mit kívánsz – mormolta.

– És ha Otheym csak arra vágyott, hogy a vég közeledtével valaki mellette legyen? – firtatta Dhuri. – Hol van írva, hogy egy fedaykinnak idegenek közt kell kiadnia lelkét?

Társak voltunk Tabr sziecsben – emlékeztette magát Paul. Joga van hozzá, hogy nemtörődömségemért ostorozzon.

– Megteszek mindent, amit megtehetek – ígérte.

Otheym testét ismét köhögés rázta. Mikor abbamaradt, az öreg levegő után kapkodott.

– Elárulnak, Usul. A fremenek összeesküvést szőttek ellened… – Hangtalanul mozogtak az ajkai. Nyál csordult az állára. Dhuri köntösének sarkával megtörölte száját, de láthatólag bosszús volt közben: micsoda nedvességpazarlás!

Paulban fellángolt a keserűség. Hogy Otheymnek így kelljen végeznie! Egy fedaykin különb sorsot érdemelne… De nem maradt választásuk – sem az egykori kommandósnak, sem császárának. Borotvaélen táncoltak mindketten. Ha félrelépnek, nem csupán ők sínylik meg, velük fizet az egész emberiség, sőt, még bukásuk okozói is.

Paul nyugalmat erőltetett magára, Dhurira pillantott. Erőt öntött bele a pillantás, melyet az asszony Otheymre vetett.

Nem engedhetem, hogy Chani valaha így nézzen rám – gondolta.

– Lichna egy üzenetet említett – szólt fennhangon.

– A törpém… – zihálta az öreg. – Egy bolygón vettem, de annak a… nevére már nem emlékszem. Emberi disztransz, tleilaxi játékszer. Elraktároztam benne az összes nevet… az árulókét…

Elnémult, remegett.

– Lichnát említetted – mondta Dhuri. – Mikor felbukkantál, tudtuk, hogy sikerült eljutnia hozzád. Ha erre az újabb teherre gondolsz, jusson eszedbe ő. Fogd a törpét és menj, Usul!

Paul émelyegni kezdett, lehunyta szemét. Az igazi Lichna a sivatagban végezte, szemutától kiszipolyozott testét kiszolgáltatták a homok és a szél kénye-kedvére… Kinyitotta szemét.

– Bármikor felkereshettetek volna, hogy…

– Otheym azért maradt távol tőled, hogy ellenségeid maguk közé fogadják, Usul – magyarázta Dhuri. A szomszédos ház az árulók fő fészke. Ezért költöztünk ide mi is.

– Szólítsd a törpét: megyünk mindannyian! – jelentette ki Paul.

– Nem érted – állapította meg Dhuri.

– Biztos helyre kell vinned – mondta Otheym különösmód határozott hangon. – Csak ő ismeri az összes áruló nevét. Senki sem gyanakszik rá. Azt hiszik, bohócnak tartom.

– Mi nem mozdulhatunk ki – mondta Dhuri. – Csak te mehetsz, és ő. Mindenki tudja… milyen szegények vagyunk. Azt mondtuk, hamarosan eladjuk. Téged a vásárlónak hisznek. Ez az egyetlen esélyünk.

Paul eltöprengett. Víziójában az árulók nevével távozott innét, de arra nem emlékezett, miképp voltak rögzítve. A törpe nyilvánvalóan egy másik jós védelmét élvezi. Minden összefügg mindennel. Attól a pillanattól fogva, amikor a Dzsihad kiválasztotta, ott vergődött az összefüggések csapdájában. Sorsa eleve elrendeltetett. A börtönében sínylődő rab még csak nem is álmodhat szabad akaratról. Őt ráadásul még egy átok sújtja: minden percben látnia kell börtöne rácsait. Látta őket most is.

Hallgatódzott. Csend. Csak négyen vannak a házban: Dhuri, Otheym, a törpe és ő. Érezte a két fremen feszültségét, s érzékelte társai közelségét is – szinte látta az odafent lebegő, katonákkal zsúfolt reptereket. S látta azokat is, ott a szomszédban…

Nem lett volna szabad reménykednem – gondolta. E gondolat azonban, paradox módon, ismét felszította benne a reményt. Még megragadhatja az alkalmat. Még győzhet…

– Hívjátok a törpét! – ismételte.

– Bijaz! – kiáltotta Dhuri.

– Hívtál? – A törpe az udvar felől érkezett, arcán feszült aggodalom.

– Mától új urad van, Bijaz – mondta az asszony. Paulra nézett. – Szólítsd… Usulnak.

– Usul – az oszloptő ereje – ízlelgette a nevet a törpe. – Hogy lehet Usul az oszloptő, mikor nálam lejjebb már nem létezhet élet?

– Mindig ilyeneket mond – mormolta Otheym.

– Nem én beszélek – mentegetődzött Bijaz. – Egy gépezetet működtetek, melynek nyelv a neve. Akadozik néha, mindazonáltal az enyém.

Tleilaxi játékszer; tanult és okos – gondolta Paul. Márpedig a tleilaxiak sosem hagyják veszni értékeiket…

Megfordult, a törpét méregette. Kerek ibad-szemek viszonoztak pillantását.

– Mihez értesz még, Bijaz? – tudakolta Paul.

– Megérzem, ha ideje indulni – felelte a törpe. – Ehhez csak kevesen értenek. Tudni kell, mikor végezzünk: ennél nincs különb kezdet. Kezdjünk hát menni, Usul!

Paul a vízióra gondolt. A törpe nem szerepelt benne, a szavakat azonban helyénvalónak érezte.

– Az ajtónál Sire-nek szólítottál – mondta Paul. – Ezek szerint ismersz?

– Megismerteted magad, Sire – vigyorgott Bijaz. – Sokkal több vagy egyszerű oszloptőnél. Az Atreides-császár, Paul Muad'dib. Az ujjam… – És felemelte jobb mutatóujját.

– Bijaz! – förmedt rá Dhuri. – Megkísérted a sorsot!

– Az ujjamat kísértem meg – tiltakozott a törpe. Usulra mutatott. – Usulra mutatok. Nem ez volna Usul maga? Vagy ő valami még alapvetőbb? – Vigyorogva vizsgálgatta ujját, előbb az egyik oldalát, aztán a másikat. – Ő, végeredményben mégis csak egy ujj.

– Gyakorta felesel velünk – aggodalmaskodott Dhuri. – Azt hiszem, ezért szabadultak meg tőle a tleilaxiak.

– Velem nem lehet packázni – közölte Bijaz. – Új patrónusom van. Milyen különös is egy ilyen ujj! – Furcsán csillogó szemmel meredt Dhurira és Otheymre. – Gyengül, ami összefűz, Otheym. Már csak néhány rántás, és elválunk… – Talpa csattogott a kövön, ahogy körbefordult. Paulra nézett. – Ó, patrónusom! Hosszú utat tettem meg, hogy rád találjak!

Paul biccentett.

– Jó leszel hozzám, ugye? – kérdezte Bijaz. – Elvégre érző lény vagyok. Sokféle formájú és méretű lény létezik. Ez csupán egy közülük. Az izmaim gyengék, csak a szám nagy; olcsó a tartásom, de sokat befogadok. Üríts ki egészen – még mindig több marad bennem annál, amit belém diktáltak!

– Nincs idő az ostobaságaidra! – förmedt rá Dhuri. – Induljatok!

– Tele vagyok mindenfélével – mondta a törpe. – A legtöbb nem ostobaság. Induljunk hát, Usul, induljunk! Dhurinak igaza van, és én az ilyesmit is megérzem rögtön…

– Igazmondó vagy? – kérdezte Paul, elszánva magát arra, hogy követi a látomás kijelölte utat. Bármi jobb annál, hogy küzd, s újabb akadályokat emel maga előtt. Otheymnek még beszélnie kell, mielőtt az Idő árama továbbzúdul.

Most mondó vagyok – szólt Bijaz.

Paul figyelmét nem kerülte el, hogy egyre idegesebb. Sejti vajon, hogy valami történni fog? Lehetséges, hogy ő is a jövőbe lát?

– Érdeklődtél Lichnáról? – kérdezte Otheym hirtelen, ép szemével Dhurira meredve.

– Lichna jól van – nyugtatta Dhuri.

Paul lehajtotta fejét, nehogy arckifejezése az árulója legyen. Él! Lichna porai jeltelen sírban pihennek.

– Akkor jó – mormolta Otheym, s bólintott. – Egy kevéske jó a rosszban, Usul. Nem tetszik nekem ez a világ, amit teremtettünk, tudod-e? Jobb volt a sivatagban, míg csak a Harkonnenekkel kellett küzdenünk.

– Az ellenséget a baráttól olykor csak egy hajszál választja el – mondta Bijaz. – Azon túl nincs kezdet és nincs vég… No elég, barátaim! – Paul mellé szökkent, egyik lábáról a másikra állt.

– Mit sugall a most-érzéked? – tudakolta Paul. Az időt húzta, a törpét figyelte.

– Azt, hogy most! – mondta Bijaz, és reszketett. – Most! Most! – Paul köpenyét ráncigálta. – Menjünk innét most nyomban!

– Be nem áll a szája, de amúgy a légynek sem árt – mondta Otheym. Ép szemével szeretettel nézte a törpét.

– Nekem is lehet néha igazam – toporzékolt Bijaz. – Még sírok is, hogy el kell válnunk. Menjünk, míg van idő újból kezdeni!

– Mitől félsz, Bijaz? – érdeklődött Paul.

– Attól, ami utánam kutat – mormolta a törpe. Homlokán veríték csillogott, rángatódzott az arca. – Attól, ami nem gondolkozik, és aminek nincs teste az enyémen kívül – és ami végül magába zuhan! Félek attól, amit látok, és attól, amit nem!

E törpe kétségtelenül bír némi jóstehetséggel – gondolta Paul. Tudja, vagy legalább sejti, mi vár ránk. Meddig terjed vajon a hatalma? Több-e azokénál, akik a Dűne-tarotot kiagyalták? Mennyit látott a jövőből?

– Jobb, ha mentek – mondta Dhuri. – Bijaznak igaza van.

– Ha késlekedünk – rikkantotta Bijaz –, csak meghosszabbítjuk… a jelent!

Minden pillanattal erősödik a bűntudatom – gondolta Paul. Egy féreg mérges leheletét érezte. Rég történt, de az emlék most felelevenedett. Fűszer és keserűség. Érezte, a jövőben újabb féreg vár rá – a "sivatag urnája".

– Nehéz idők ezek – mondta Otheymnek, a világnak.

– A fremenek tudják, mit kell tenniük vész idején – válaszolta Dhuri.

Otheym bizonytalanul rábólintott.

Paul Dhurira nézett. Nem várt hálát, el sem tudta volna viselni. Otheym keserűsége, Dhuri szenvedélytől fűtött elzárkózása megrendítette. Van egyáltalán olyasmi, ami megéri ezt az árat? – Nincs értelme tovább késlekedned – mondta az asszony.

– Tedd, amit tenned kell, Usul – zihálta az öreg.

Paul felsóhajtott. A vízióban szereplő végszavak elhangzottak.

– Az elszámolás nem marad el – mondta, hogy bezáruljon a kör. Sarkon fordult, kisietett a szobából – Bijaz a nyomában.

– Sietve! – dünnyögte menet közben. – Gyerünk hát, gyerünk! Így tán még nyerünk…

*

Az egymás elleni erőszak elleplezésére a legkülönfélébb kifejezéseket használjuk. Hogy az embert életének egy órájától, vagy életének egészétől fosztjuk meg, fokozati különbség csupán. Erőszakot követtél el valaki ellen, felélted az energiáját. Az eufemizmus talán elleplezheti a gyilkos szándékot, az egymás ellen alkalmazott erőszaknak azonban egyetlen summázata képzelhető mindössze: "Az energiádból táplálkozom."

Paul Muad'dib császár szavai a koronatanács előtt

Az első hold magasan állt a Város felett, amikor Paul bekapcsolt, derengő pajzzsal kilépett a zsákutcából. A sziklaperemen túl süvöltő szél homokot és port sodort; Bijaz pislogott, leárnyékolta szemét.

– Sietnünk kell – dünnyögte. – Gyerünk! Gyerünk!

– Veszélyt érzel? – érdeklődött Paul.

Tudom, hogy veszély fenyeget!

Hirtelen Paul is megérezte a veszedelmet; nyomban ezután egy alak lépett melléjük az egyik benyílóból.

Bijaz összegörnyedt, felnyüszített.

De csak Stilgar volt az, felajzottan, mint afféle harci gép – egyenesen előre nézett, nagyokat, keményeket lépett.

Paul gyorsan elmagyarázta neki, milyen értékes számukra a törpe, s átadta Bijazt a naibnak. A vízió képei itt igen sebesen peregtek. Stilgar odébbállt a zsákmánnyal. Pault testőrök fogták közre. Parancsok hangzottak el, katonák indultak az Otheymével szomszédos ház felé. A harcosok támadásra indultak – árnyak az árnyak között.

Még több áldozat – gondolta Paul.

– Foglyokat! Élve kellenek! – sziszegte a tisztek egyike.

Szavai a látomás visszhangjai voltak csupán Paul fülében. Minden a vártnak megfelelően történt, másodpercről másodpercre. Ornitopterek sötétítették el a hold korongját.

Mindenfelől császári katonák rohantak elő.

Valahol sziszegés kezdődött, s lassanként minden más hangot elnyomott. Téglaszínű derengés homályosította el a csillagokat, a holdat.

Paul, aki legkorábbi, legszörnyűbb vízióiból ismerte már ezt a hangot, furcsa beteljesülést érzett. Úgy alakul minden, ahogyan alakulnia kell.

– Kőégető! – kiáltotta valaki.

– Kőégető! – Mindenünnen visszhangzott már. – Kőégető… kőégető!

Mert a látomásban is így történt, Paul arca elé kapta kezét, s a legközelebbi sarok felé lódult. Természetesen késő volt már.

Ahol Otheym háza állt, most tűzoszlop emelkedett, mennyekbe nyúló, vakító lángtorony. Vörhenyes fényt árasztott; az egymást tiporva menekülő emberek éles árnyékot vetettek, akár a kétségbeesetten manőverező topterek.

A rettegő tömeg minden egyes tagja számára késő volt mar.

A talaj mind forróbb lett Paul talpa alatt. Hallotta, hogy a futók megtorpannak. Az emberek körös-körül meglapultak: felfogták, hogy semmi értelme menekülni. Az első károsodást már elszenvedték, most várniuk kell, hogy kiderüljön, mire képes a kőégető. A bomba sugárzása, mely elől amúgy sem volt menekvés, már megtette hatását testükre, megkezdte pusztító munkáját. Hogy mi vár rájuk a továbbiakban, az a fegyver telepítőinek szándékától függ, az emberekétől akik a Nagy Egyezmény megsértésével bevetették.

– Istenek! Kőégető… – nyöszörögte valaki, – Nem… akarok… megvakulni!

– Miért, ki akar? – torkolta le egy katona az utca túlsó oldaláról.

– A tleilaxiak rengeteg szemet fognak eladni itt – mormolta egy fremen Paul oldalán. – És most csend legyen! Várjuk ki.

Vártak.

Paul tartotta a száját, azon töprengett, milyen sors jut osztályrészükül. Ha túl sok hasadó anyagot helyeztek el a bombában, beégeti magát a bolygó kérgébe. Dűne asztenoszférája messze odalent izzik, feszültsége azonban annál veszedelmesebb. Ha felszabadul, az egész bolygó széttöredezhet, hogy élettelen szilánkok garmadájaként sodródjon szerteszét az űrben…

– Azt hiszem, kezd lecsendesedni – mondta valaki.

– Csak beégeti magát – emelte fel hangját Paul. – Maradjatok a helyeteken! Stilgar hamarosan segítséget küld.

– Sikerült elmenekülnie?

– Sikerült.

– Egyre forróbb a talaj – kiáltotta valaki panaszosan.

– Atomfegyvert merészeltek bevetni! – méltatlankodott a Paulhoz szorult katona.

– Alábbhagy a zaj… – jelentette valaki a túloldalról.

Paul ügyet sem vetett rá, a földre szorította tenyerét. Érezte a bomba duhogását, ahogy az mind mélyebbre és mélyebbre hatol…

– A szemem! – kiáltotta valaki. – Nem látok!

Közelebb volt hozzá mint én – gondolta Paul. Mikor felemelte fejét, még látta a zsákutca bejáratát, noha a kép kezdett homályosulni. Otheym háza s a szomszédos ház helyén sárgásvörös fénygömb lüktetett. A környező épületek sötétlő árnyakként roskadtak a folyvást növekvő üregbe.

Paul feltápászkodott. Érezte, hogy odalent lassan erejét veszti, elcsendesedik a kőégető. Teste verítékben fürdött, közérzetét tovább rontotta a cirkoruha – ennyi nedvesség visszavezetésére már nem volt alkalmas. A tüdejébe toluló levegő forró volt, kénbűzzel terhes.

Ahogy végignézett a bizonytalanul lábra álló katonákon, a világ végképp elsötétült. Látnoki képességét hívta segítségül, megfordult, s elindult azon az úton, melyet az Idő jelölt ki számára. A vízió körülölelte, nem menekülhetett. A valóság dermesztő pontossággal illeszkedett jóslatához.

A katonák nyögtek, átkozódtak, ahogy tudatára ébredtek vakságuknak.

– Tartsatok ki! – kiáltotta Paul. – Úton a segítség! – S mert a jajveszékelés csak nem csitult, így folytatta – Muad'dib vagyok! Tartsatok ki, parancsolom! Jön a segítség!

Csend.

Azután, ahogy víziójában előre látta, egy gárdista megszólalt:

– Csakugyan a császár az? Melyikőtök látja? Tudnom kell!

– Egyikünknek sincs már szeme – mondta Paul. – Kiégették az enyémet is, mégis látok. Látlak, ahogy ott állsz; bal kezedtől tapintásnyira egy fal emelkedik. Várj hát, s légy bátor! Stilgar hamarosan itt lesz a többiekkel.

A topterek szárnycsapkodásának zaja ismét erősödött. Futó léptek dobbantak. Paul látta közeledő barátait, vízióját még valószerűbbé tették a külvilágból érkező neszek.

– Stilgar! – kiáltotta, és integetni kezdett. – Ide!

– Hála Shai-huludnak! – rikkantotta Stilgar, ahogy hozzá rohant. – Téged nem… – A hirtelen rájuk szakadt csendben Paul tisztán látta a naib rémült arcát. Stilgar csak most fedezte fel, mi történt barátjával és uralkodójával. – Ó, uram… – nyögte. – Usul… Usul… Usul…

– Mi van a kőégetővel? – tudakolta az egyik újonnan jött.

– Vége – emelte fel hangját Paul. Intett. – Igyekezzetek oda, mentsetek meg mindenkit, akit lehet! Állítsatok fel pajzsokat! Mintha élnétek! Rajta! – Ismét Stilgarhoz fordult.

– Te látsz, uram? – hüledezett a naib. – Hogyan lehetséges ez?

Paul válasz helyett megérintette harcostársa arcát a cirkocső felett, és érezte a könnyeket.

– Korai még vizet adnod nekem, öreg barátom – mondta. – Hiszen élek.

– De a szemed…

– Megvakították a testemet, a víziókat azonban nem vehetik el – mondta Paul. – Ó, Stil! Olyan az egész, mint valami apokaliptikus álom… Annyira ugyanúgy alakul minden, ahogy előre láttam, hogy félek, elunom, mire végigjátszom.

– Usul, én nem… Én nem…

– Ne is próbáld megérteni! Fogadd el! Túl vagyok már ezen a világon. Számomra mindkettő egy és ugyanaz. Senkinek sem kell vezetnie. Mindent látok magam körül. Látom az arcodat. Nincs szemem, mégis látok.

Stilgar a fejét rázta.

– Sire, el kell titkolnunk fogyatékosságodat.

– Semmit nem kell eltitkolnunk senki elől – mondta Paul.

– De a törvény…

– Most már az Atreidesek törvényei szerint élünk, Stil. A fremen törvény, mely szerint a vakokat magukra kell hagyni a sivatagban, csak a vakokra érvényes. Én nem vagyok vak. Olyan körben élek, melyben a jó és a rossz nap mint nap összecsap. A történelem új fordulópontja előtt állunk, s el kell játszanunk a nekünk jutott szerepet.

A hirtelen beállott csendben hallotta, hogy egy sebesültet vezetnek el mellette.

– Iszonyú volt – nyögte a katona. – Az a dühödt lángoszlop…

– E férfiak egyikét sem vihetik a sivatagba – mondta Paul. – Hallasz, Stil?

– Hallak, uram.

– Szerezzetek számukra új szemeket, az én költségemre.

– Meglesz, uram.

Paul, hallván, hogy Stilgar mind bizonytalanabbá válik, így szólt:

– A vezéri topterben leszek. Vedd át a parancsnokságot itt!

– Igen, uram.

Paul megkerülte Stilgart, nekivágott az utcának. A vízió megmutatott neki minden mozdulatot, megmutatta a talaj minden egyenetlenségét, megmutatott minden útjába akadó arcot. Parancsokat osztogatott menet közben, rámutatott a kíséretéhez tartozókra, a nevükön szólította őket, maga köré gyűjtötte apparátusának képviselőit. Érezte, hogy mögötte nőttön-nő a rémület; suttogás kezdődött.

– A szemei!

– De hisz egyenest rád nézett, a neveden szólított!

A vezéri topter mellett kikapcsolta pajzsát, benyúlt a gépbe, s kiragadta a mikrofont a döbbent kommunikációs tiszt kezéből. Gyors parancsokat adott, aztán visszaadta a mikrofont a tisztnek. Sarkon fordult, s magához intette a fegyverszakértőt, azon tehetséges fiatalok egyikét, akik alig emlékeztek már a sziecsbeli életre.

– Kőégetőt vetettek be – mondta neki.

– Mondták már, uram – felelte a fiatalember, rövid szünet után.

– Tudod, mit jelent ez, igaz?

– A töltet csakis atomtöltet lehetett.

Paul bólintott. Próbálta elképzelni, mire gondol most embere. Atomfegyverek. A Nagy Egyezmény határozottan tiltja alkalmazásukat. Megszegőjének a Nemes Házak egyidejű, megtorló támadására kell számítania. A régi gyűlölségek feledésbe merülnek, átmeneti egységet teremt a még ősibb fenyegetés.

– Az ilyen fegyver előállításának nyoma marad – mondta Paul. – Keríts megfelelő felszerelést, s kutasd fel a helyet, ahol összeszerelték!

– Azonnal, uram… – A fiatalember még egy félszeg pillantást vetett urára, majd eliramodott.

– Uram… – szólalt meg a háta mögött a kommunikációs tiszt. – A szemed…

Paul megfordult, behajolt a topterbe.

– Hívd Chanit! – parancsolta. – Mondd meg neki… Mondd meg, hogy élek, s megyek hamarosan.

Az erők gyülekeznek – gondolta. Érezte a levegőben a félelem verítékének átható szagát.

*

Alia vére

Gyümölcse mennyei frigynek

Szent, szent, ó szent a mi Urunk!

Lába előtt izzó homoknak

Végtelen messzesége

Utat mégsem téveszt soha

Akárha démon lakná testét

Vak szemekkel is többet lát

Mint bármely ostoba

Szent, szent, ó szent a mi Urunk

Messiás, ki vértanúnak született!

Lehull a hold (Muad'dib dalaiból)

Hét napos lázas tevékenység után furcsamód elcsendesedett az erőd. Az emberek a nyolcadik nap reggelén is munkához láttak, de egymáshoz csak suttogva szóltak, összedugták fejüket, s lábujjhegyen jártak. Valahányszor megpillantottak egy-egy őrt, összenéztek, a homlokukat ráncolták a kemény léptek, a fegyvercsörgés hallatán. Aztán az újonnan jöttek is ráéreztek a benti hangulatra, s csak settenkedtek tovább.

Még mindig vad történetek keringtek a kőégetőről.

– Kékeszöld tűz volt, azt mondta; a szaga pokoli szag…

– Elpa bolond! Nem akar tleilaxi szemeket. Azt mondja, inkább megöli magát…

– Tart azoktól a szemektől.

– Muad'dib elment mellettem, a nevemen szólított…

Ő hogyan lát szem nélkül?

– Az emberek menekülnek, hallottad? Nagy a félelem mindenütt. A naibok a Makab sziecsben gyűlnek össze, hogy tanácsot tartsanak…

– És mi lesz a főpappal?

– Láttam, hogy bevezetik abba a terembe, ahol a naibok összeültek. Képzeld csak el – Korba, mint fogoly!

Chani korán ébredt – felriadt a természetellenes csendre. Megpillantotta Pault. A férfi az ágy szélén ült, üres szemgödrei valahová a távolba, netán hálószobájuk falának egy meghatározhatatlan pontjára meredtek. A kőégető sugárzása a látóidegeket roncsolta el először, s minden esetben el kellett távolítani a megtámadott szövetet. Az injekciók megmentették a környező húst, Chani azonban érezte, hogy a sugárzás okozott láthatatlan károsodást is.

Mardosó éhséget érzett, amint felült. Belekóstolt az ágy mellett tartott ételbe – fűszerkenyér volt ott, s tápláló sajt.

Paul felé intett.

– Hidd el, szerelmem, nem állt módomban, hogy megkíméljelek ettől.

Chani megborzongott, valahányszor bele kellett néznie azokba a kiégett üregekbe. Már nem hitte, hogy valaha magyarázatot kap a történtekre. Paul nagyon furcsán beszélt:

Megkereszteltettem ott a homokon de ez a hitembe került. Ki hisz manapság bármiben is? Ki adja el a hitét? És ki veszi meg?

Mire gondolt vajon?

Hallani sem akart tleilaxi gyártmányú szemekről, bár bőkezűen ajándékozta őket mindazoknak, akik vele együtt vesztették el látásukat.

Miután elverte éhét, Chani kikászálódott az ágyból, visszanézett Paulra, s látta rajta, milyen fáradt. Mély barázdák a szája körül. Sötét haja összekócolódott álmában, mely nem hozott számára enyhülést. Távolinak, elzárkózónak tűnt. Hiába járt fel s alá naphosszat, hiába aludt, semmi nem változott. Chani kényszerítette magát, hogy elforduljon, úgy suttogta:

– Szerelmem… szerelmem… – Paul felé hajolt, visszahúzta az ágyra, megcsókolta az arcát.

– Hamarosan visszatérünk a sivatagba – ígérte. – Már csak apróbb dolgokat kell elintéznem itt.

Chani megborzongott a hangjában lappangó lemondástól.

Paul átölelte, a fülébe súgta:

– Ne félj tőlem, Sihayám. Feledd el a titkokat, engedd magadhoz a szerelmet! A szerelemben nincs semmi titokzatos, hisz az élet szüli. Hát nem érzed?

– De igen.

Chani ura mellkasára tette kezét, érezte szívverését. A férfi szerelme kiáltott fremen szelleméhez, mely vad volt, korlátokat nem ismerő. Mágikus erővel vonzotta.

– Megígérek valamit, szerelmem – suttogta Paul. – Gyermekünk olyan birodalom ura lesz, melyhez képest az enyém porszem csupán. Az élet és a…

– Még itt vagyunk! – tiltakozott Chani könnyekkel küszködve. – És úgy érzem… olyan kevés… az időnk!

– Miénk az örökkévalóság, kedvesem.

– A tiéd. Én csak a mában élhetek.

– De hisz ez az örökkévalóság… – Paul a homlokát cirógatta.

Az asszony hozzásimult, ajka a férfi nyakán. Méhében mozgolódott az élet. Érezte. És érezte Paul is.

– Várj a sorodra, univerzum ura – suttogta. – Ez a pillanat csak az enyém!

Chani eltöprengett, miért csak egyes számban beszél. Nem mondták neki az orvosok? Emlékezetében kutatott; furcsállotta, hogy sosem került szóba kettejük közt a téma. Paulnak rég tudnia kéne, hogy ikreket vár. Habozott, kirukkoljon-e most ezzel. Tudnia kell. Hisz mindent tud. Ismeri őt is. Ismeri a keze, a szája – mindene.

– Igen, szerelmem – mondta végül. – Ez az örökkévalóság. Az igazi… – És lehunyta szemét, hogy ne kelljen látnia az üres szemgödröket, melyek e paradicsomi állapotban is a poklot idézték. Noha mágikus erők övezték életüket, a férfi érintése valódi volt – simogatását senki el nem vehette tőle…

Mikor nekikészültek, hogy felöltözzenek, az asszony így szólt:

– Ha az emberek tudnák, hogy így szeretsz… – A férfi hangulata azonban megváltozott.

– Szerelemre nem alapozhatok politikát – mondta. – Az embereket nem érdeklik az érzelmek: túl kiszámíthatatlanok. A zsarnokságot jobban szeretik. A túl sok szabadsággal együtt jár a káosz. Az pedig senkinek sincs ínyére, nem igaz? És hogyan tehetném szeretetteljessé a zsarnokságot?

– Nem vagy zsarnok! – tiltakozott Chani, kendőjével bajlódva. – A törvényeid igazságosak.

– Ó, a törvények…! – kacagott Paul. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, hogy kinézhessen. – Mi a törvény? Az ellenőrzés eszköze? A törvény megszűri a káoszt, de mit enged át? A józanságot? A törvény: legszentebb ideálunk, természetünk lényege. De nem szabad túl behatóan vizsgálni. Ha megteszed, a mélyére látsz minden nyakatekert megfogalmazásnak, s rátalálsz a józanságra, melynek másik neve halál…

Chani ajka vonássá keskenyedett. Nem tagadhatta ura bölcsességét, elméje épségét, a hangulat azonban megriasztotta. Paul saját maga ellen fordult, lelkében háborúság dúlt. Mintha magáévá tette volna a fremen életelvet: "Sose bocsáss meg és sose felejts!" Korbács volt ez, mellyel lelkét sanyargatta.

Az asszony Paulhoz ment, kifelé nézett ő is. Ahogy a levegő felforrósodott, ezen a szélességi körön is feltámadt az északi szél. Porral hintette meg az eget, aranyban és vörösben pompázó kristályfüggönyt szőtt. Rohanásának tempóját csak a Pajzsfal törhette meg, melynek tarajáról por szitált.

Paul érezte Chani testének melegét, s néhány pillanatra elzárta tudatát a vízió képei elől. Csak állt lehunyt szemmel – miért ne tehetné? Az idő azonban nem állt meg a kedvéért. Belélegezte a sötétséget – a csillagtalan, könnyek nélküli sötétséget. Minden kiégett belőle, csak az álmélkodás maradt az univerzumában megsűrűsödött hangok felett. A világ dolgai fülén át találtak utat hozzá, s elbizonytalanodott, amikor érintenie kellett őket. A függöny, Chani keze… Azon kapta magát, hogy Chani lélegzetvételének neszére fülel.

Hol marad a csupán lehetséges események áldott bizonytalansága? Tudata megcsonkított emlékek egész sorának terhét hordozta. A valóság minden pillanatához megszámlálhatatlan alternatíva társult – alternatívak, melyek sosem válhatnak valósággá. Lényének egy része emlékezett a sosemvolt múltakra is, s ez a teher már azzal fenyegetett, hogy áttolul jelenébe.

Chani a karjába kapaszkodott.

Paul érintése révén érezte önnön testét: élettelen hús, erre-arra sodorja az Idő árama. Valósággal bűzlik az örökkévalóság momentumaitól. Ahhoz, hogy bepillanthasson az örökkévalóságba, annak játékszerévé kellett válnia, el kellett keverednie dimenziói közt. A látnok hamis halhatatlanságáért nagy árat kellett fizetnie: a Múlt és a Jövő egyszerre élt benne.

És ismét feltámadt a vízió, rárontott a sötétségből. A szemévé lett. Az mozgatta izmait. Elvezette a soron következő pillanatig, a következő óráig, napig… mindig ugyanoda

– Ideje mennünk – figyelmeztette Chani. – A Tanács…

– Ott van Alia, ő majd helyettesít.

– Tudja-e, mit kelt tennie?

– Tudja.

Alia napja azzal indult, hogy egy sereg őr trappolt át a belső udvaron, ahová lakosztályának ablakai néztek. Zavarodottan bámult rájuk – a látottak csak akkor nyertek értelmet, mikor felismerte a foglyot, akit a katonák közrefogtak: Korba volt az, a főpap.

A lány készülődni kezdett, de időről időre visszatért az ablakhoz, hogy semmiről le ne maradjon. Pillantása minden alkalommal Korbán pihent meg. Próbált visszaemlékezni, milyen volt valaha kemény, szakállas harcosként, az arrakeeni ütközet harmadik hullámában – de sehogysem sikerült. Korba komikus figurává lett; ezúttal jól szabott selyemköntöst viselt. A köntös elöl nyitott volt, látni engedte nyakravalóját s ujjasát, melyet zöld ékkövek díszítettek. Derekán bíborszínű öv. Kézelője sötétzöld és fekete bársony.

A naibok némelyike is megjelent, hogy tanújává legyen a főpap megaláztatásának. Nagy hangzavar támadt, Korba az ártatlanságát bizonygatta. Alia a fremen arcokat figyelte, próbálta felfedezni a férfiak nyomát, a jelen azonban elnyomta a múltat. A jelenlévők szinte kivétel nélkül hedonistákká váltak, olyan élvezeteknek hódoltak, melyekről átlagember nem is álmodhatott.

Pillantásuk gyakorta rebbent annak a teremnek az ajtajára, ahol rövidesen tanácskozniuk kell. A vakon is látó Muad'dibre gondoltak, titokzatos hatalmának legújabb megnyilvánulásaira. Törvényük azt követelte, hogy a vakokat hagyják magukra a sivatagban, hogy testük vize Shai-huludra szálljon. A kiégetett szemű Muad'dib azonban látta őket. A naibok legtöbbjének az épületek sem tetszettek – sebezhetőnek érezték magukat a felszíni létesítményekben. Ha valami barlangba húzódhattak volna, tüstént megnyugszanak; itt azonban nem volt lehetőség ilyesmire: az új Muad'dib várt rájuk odabent.

Ahogy Alia lefelé indult, meglátta a levelet az ajtó melletti asztalon. Anyjuk legutóbbi üzenete volt, ő maga hagyta ott, miután átfutotta. Noha birtoka, Caladan a mítosz fontos láncszeme, Paul szülőbolygója volt, Lady Jessica nem engedélyezte, hogy világát az arrakisi zarándoklat állomásává tegyék.

"Semmi kétségem afelől, hogy fiam jelentős alakja a történelemnek" – írta –, "mégsem járulhatok hozzá, hogy megszálljon bennünket az eszementek serege"

Alia megérintette a levelet, s megint átélte a kétoldalú kapcsolat különös érzését. Ezt a papírt anyja keze érintette. Levelet írni ódivatú dolog, de egyben személyes is – ebben semmiféle felvétel nem versenghet vele. Lady Jessica az Atreidesek harci nyelvét használta, így biztosítva, hogy álláspontját illetéktelenek meg ne ismerhessék.

Ahogy anyjára gondolt, Alia – mint már annyiszor – összezavarodott kissé. A fűszerváltozás, melynek során pszichéjük egyesült, olyan eredménnyel járt, hogy időről időre fiaként gondolt Paulra. A kapszula-komplexus folytán olykor szeretőjének rémlett tulajdon apja. Kísértetek jártak elméjében – csak esetlegesen létező emberek.

Ismét átfutotta a levelet, míg átsétált a fogadóterembe, ahol amazonjai vártak.

"Halálos paradoxont hoztok létre” – írta Jessica. "Egyetlen kormányzat sem lehet vallásos irányultságú és alkotmányos egyidőben. A vallásosság esetlegességet követel, ezt a törvények kizárják. Törvények nélkül pedig nem lehet kormányozni. A törvényeitek előbb-utóbb a moralitás helyébe lépnek, felváltják az egyetértést, s előbb-utóbb a vallást is, melyet eszközként alkalmaztok. Az igazi rituálék mindig megteremtik a maguk moralitását. A kormányzat azonban természeténél fogva hajlamos engedni a kételyeknek, kérdéseknek, kívánalmaknak. Látom a napot, amikor a hit helyébe a ceremónia, a morál helyébe a szimbolizmus lép…"

Az előtérben fűszerkávé illata köszöntötte Aliát. Négy zöld köntöst viselő női testőr merevedett vigyázzba, ahogy belépett. Mögé zárkóztak, ifjúságuk határozottságával lépkedtek, szemük a veszély jeleit kutatta. Arcuk a rajongás rezzenetlen maszkja. A fremenekre jellemző erőszakosság sugárzott belőlük: látnivaló volt, hogy természetes módon, minden lelkifurdalás nélkül ölnek.

Ebben azért különbözöm tőlük – gondolta Alia. Elég mocsok tapad az Atreides névhez enélkül is…

Jöttének híre megelőzte. Egy hírvivő eliramodott, ahogy a hallba lépett – ment, hogy felsorakoztassa az egész palotaőrséget. A helyiség ablaktalan volt, félhomályba borult, alig néhány parázsgömb izzott benne. Hirtelen feltárult a szemközti ajtó, s vakító napfénysáv hullt a kőre. A ragyogásból kibontakozott a Korbát kísérő őrök alakja.

– Hol marad Stilgar? – tudakolta Alia.

– Már odabent van – jelentette az egyik amazon.

Alia is a terembe lépett. Az erőd tanácstermeinek egyike volt ez. Körbefutó galériáján kényelmes ülőhelyek karéja. A narancsszínű függönyöket félrehúzták, beáradt a napfény. Az ablak egy kertre s a közepén csobogó szökőkútra nézett. Egy nagyobb karszék állt magányosan emelvényén.

Miután a karszékhez ment, Alia felpillantott, s látta, hogy a galérián helyet foglaltak már a naibok.

A galéria alatti szabad térségen az őrség katonái gyülekeztek. Stilgar járt-kelt közöttük, halk hangon beszélt, utasításokat osztogatott. Nem adta jelét, hogy észrevette a lányt.

Behozták Korbát. Egy alacsony asztalhoz ültették, előtte, az emelvény tövében, párnákat halmoztak fel. Pompás öltözéke dacára most öregnek és megfáradtnak látszott a főpap, köntösébe burkolódzott, mintha fáznék. Két őr lépett mögéje, s ott is maradt.

Amint Alia helyet foglalt, Stilgar az emelvény felé indult.

– Hol van Muad'dib? – kérdezte.

– Bátyám engem bízott meg, hogy Tisztelendő Anyai minőségemben elnököljek.

Ennek hallatán a galérián helyet foglaló naibok hangoskodásba kezdtek.

– Csendet! – parancsolta Alia, majd a hirtelen támadt némaságot kihasználva így folytatta: – Nem mondja-e ki a törvényetek, hogy hallgattassék meg a Tisztelendő Anya is, valahányszor élet és halál dolgában kell döntenetek?

Szavai hallatán a naibok némák maradtak, Alia azonban továbbra is magán érezte dühödt pillantásukat. Magában megnevezte őket: Hobars, Rajfiri, Tasmin, Saajid, Umbu, Legg… e nevek Dűne egy-egy darabját jelentették: Umbu sziecset, a Tasmin-teknőt, a Hobars-szakadékot…

Ismét Korbának szentelte figyelmét.

Mihelyt megérezte, hogy nézik, a főpap felemelte fejét, s így szólt:

– Ártatlannak vallom magam!

– Ismertesd a vádakat, Stilgar! – mondta Alia.

Stilgar barna fűszerpapír tekercset húzott elő, s előrelépett. Komoran olvasni kezdett, hangja mintha valami csak számára hallható ritmust követett volna. Nagy gonddal formált meg minden egyes szót:

– …hogy árulók kezére játszottál urunk és császárunk elveszejtésében; hogy a legnagyobb titokban a birodalom ellenségeivel trafikáltál; hogy…

Korba egyre rázta fejét, képén sértődött kifejezés.

Alia tűnődve hallgatott, állát bal tenyerébe támasztotta, fejét oldalra billentette, jobbja széke karfáján nyugodott. A procedúra utat talált tudatába, de kétségei minden mozzanatát kissé valószerűtlenné tették.

– …az ősi tradíciók… a messzeségben harcoló fremen légiók támogatására… a törvény erőszakkal válaszol az erőszakra… a császár személye szent és sérthetetlen… minden kiváltság megvonatik…

Ostobaság – gondolta. Ostobaság az utolsó szóig! Ostobaság… – ostobaság…

– Így tehát döntenünk kell az ügyben – fejezte be Stilgar.

A beállott csendben Korba előrehajolt, megmarkolta térdét, előrenyújtotta nyakát, mintha ugrani készülne. Nyelve fel-felbukkant fogai közt, ahogy beszélt:

– Egyetlen szóval, tettel sem lettem hűtlen fremen eskümhöz! Követelem, hogy szembenézhessek vádlómmal!

Elég egyszerű álláspont – gondolta Alia.

Látta, hogy a főpap fellépése hatást gyakorol a naibokra. Ismerték Korbát. Egy volt közülük. Bizonyította már értékeit, mikor közéjük került. Senki nem tartotta lángelmének, megbízhatónak azonban igen. A Dzsihad vezetésére nem lett volna alkalmas, de remek ellátótiszt vált volna belőle. Nem keresztes lovag, de tiszteletben tartja az ősi fremen értékeket: A törzs mindenek felett.

Otheym keserű szavai ötlöttek Alia eszébe, ahogy Paul visszaidézte őket. Végignézett a galérián. – Ezen férfiak bármelyike Korba helyébe képzelheti magát – s nem ok nélkül. És az ártatlan naib is van olyan veszedelmes, mint a bűnös: Korba pontosan tisztában volt ezzel.

– Ki vádol? – harsogta. – Jogom van szembenézni vele!

– Meglehet, hogy magadat vádolod – szólt Alia.

Mielőtt elleplezhette volna, iszonyat torzította Korba vonásait. Bárki láthatta, mi jár a fejében;

Aliának az ő hatalmával csak ki kell jelentenie, hogy az árnyak honából, az alam al-mythal-ból szerzett bizonyítékot bűnösségemre!

– Ellenségeinknek akadnak fremen szövetségeseik – mondotta Alia. – Vízcsapdákat tettek tönkre, csatornákat robbantottak be, mérget szórtak szét ültetvényeinken, tárolóinkban…

– Legutóbb pedig befogtak egy férget a sivatagban, s egy másik világba hurcolták!

Valamennyien felismerték az utóbb csendülő hangot – Muad'dib érkezett. Belépett, átverekedte magát az őrök sorain, s odalépett Alia mellé. Chani, aki vele jött, meghúzódott a háttérben.

– Uram… – kezdte Stilgar, pillantása azonban kerülte Paul arcát.

Paul a galéria felé fordította üres szemgödreit, aztán Korbára nézett.

– Mi az Korba, nem is köszöntesz? A galériáról suttogás hallatszott. Mind hangosabbá vált, már ki lehetett venni egyes szavakat:

– …a vakok törvénye… a fremen út… a sivatagban… aki megszegi…

– Ki állítja, hogy vak vagyok? – emelte fel hangját Paul. Szembenézett a fentiekkel. – Te, Rajifiri? Látom, aranyszínbe öltöztél, kék ingeden pedig még ott az utcák pora. Mindig is tisztátalan voltál.

Rajifiri felemelte három ujját, hogy elhárítsa a rontást.

– Magad felé fordítsd az ujjaidat! – kiáltotta Paul. – Tudjuk mi, hol bujkál a gonosz! – Visszafordult Korbához. – Bűntudatot látok az arcodon.

– Nem vagyok bűnös! Meglehet, tudtomon kívül kapcsolatban álltam a bűnösökkel, de… – Elnémult, ijedten pillantott a galériára.

Alia felállt, lelépett az emelvényről, Korba asztalához ment. Egy méternyire a fogolytól megtorpant, s csak nézett csendesen.

Korba rosszul viselte pillantásának terhét. Tekintete meg-megrebbent, idegesen pislogott a galériára.

– Kinek a tekintetét keresed? – kérdezte Paul.

– Hisz vak vagy! – sziszegte Korba.

Paul leküzdötte magában a sajnálkozást. Korba a többi jelenlévőhöz hasonlóan víziójának foglya volt. Eljátszották a nekik jutott szerepet valamennyien.

– Nincs szükségem szemekre hogy lássalak – mondta. – Azzal nekiállt leírni Korbát, beszámolt minden rezdüléséről, minden galéria felé vetett, esdeklő pillantásáról.

Korba mindinkább kétségbe esett.

Alia ráébredt, hogy bármelyik pillanatban megtörhet, s ezzel a galérián ülők egyike is tisztában lehet. De ki az? A naibok arcát figyelte, az árulás jeleit kutatta a merev maszkokon… a düh, a félelem, a bizonytalanság, a bűntudat rezdüléseit…

Paul elnémult.

Korbának sikerült annyira összeszednie magát, hogy kinyögje:

– Ki vádol?

– Otheym – közölte Alia.

– De hisz Otheym halott! – tiltakozott Korba.

– Honnét tudod? – firtatta Paul. – A kémeid jelentették? Ó igen! Tudunk kémeidről és futáraidról, Tudjuk, ki hozta a kőégetőt Tarahellről!

– A Kvizaratus védelmét szolgálta! – hadarta Korba.

– És vajon miképp jutott az árulók kezére? – érdeklődött Paul.

– Ellopták, és mi… – Korba elnémult, nagyot nyelt. Tekintete ide-oda rebbent. – Mindenki tudja, hogy Muad'dib szeretetének hangja voltam… – A galériára meredt, – Hogyan vádolhat egy halott egy frement?

– Otheym hangja nem halt meg – mondta Alia, de elhallgatott, mikor Paul megérintette a karját.

– Otheym elküldte nekünk a hangját – szólt Paul. – Megadja az árulók nevét, leleplezi mesterkedésüket, a találkozók helyét és idejét. Nem hiányolsz egyeseket a tanácsból, Korba? Hol marad Merkúr és Fash? Keke, a Szerény sincs velünk a mai napon. És Takim? Ő hol késlekedik?

Korba a fejét rázta.

– Elmenekültek Arrakisról a befogott féreggel – mondta Paul. – Még ha elbocsátanálak is, Korba, a vizedet kellene adnod Shai-huludnak azért, amit ellene elkövettél. S hogy miért nem engedlek el, Korba? Gondolj azokra a férfiakra, akik elveszítették látásukat; a férfiakra, akik tőlem eltérően valóban vakok! Gondolj a barátaikra, a családjukra, Korba! Hová rejtőznél előlük?

– Véletlen volt! – esdekelt a kis ember. – Egyébként is tleilaxi szemeket kapva… – Ismét elhallgatott.

– Ki tudja, miféle kötöttségeket szülnek azok a szemek? – kérdezte Paul.

A galérián helyet foglaló naibok izgatott suttogásba kezdtek, kezükkel eltakarták szájukat. Most már hidegen pillantottak Korbára.

– A Kvizaratus védelme… – mormolta Paul. – Egy fegyver, mely képes elpusztítani a bolygót, s J-sugarakat bocsát ki, melyek a közelében minden teremtett lelket megvakítanak. Melyik tulajdonsága tette ideális védelmi fegyverré, Korba? Tán az a Kvizaratus szándéka, hogy mindenkit megvakítson?

– Szükségből cselekedtünk, uram! – magyarázta Korba. – Tudtuk, hogy az ősi törvények szerint csak a Nemes Házak rendelkezhetnek atomfegyverekkel, de a Kvizaratus engedelmeskedett a… a…

– Neked engedelmeskedett – jelentette ki Paul. – Felettébb érdekes.

– Vádlóm hangját is hallanom kell! – fakadt ki Korba. – Fremenként jogaim vannak!

– Igazat beszél, uram – jegyezte meg Stilgar. Alia dühös pillantást vetett rá.

– A törvény az törvény – mondta Stilgar, érzékelve rosszallását. Idézni kezdte a törvényt, s kommentárokat fűzött hozzá.

Aliának az a furcsa érzése támadt, hogy előbb hallja a szavakat, mintsem Stilgar kimondja őket.

Hogyan lehetséges ez? Stilgar sosem volt vonalasabb, konzervatívabb, Dűne Törvénykönyvéhez merevebben ragaszkodó. Előrehajolt, agresszíven előreszegezte állat. Hát minden hűség kiégett volna belőle?

– Korba fremen, a fremen törvények szerint kell ítélkezni felette – fejezte be.

Alia elfordult, a fal árnyékát figyelte a kertben. Mintha minden erejét felemésztette volna a harag. Jó ideje vesztegetik már az időt. S most hogyan tovább? Korba kezd megnyugodni. Úgy viselkedik, mintha igazságtalanság áldozata volna, noha mindenkinél hívebben szolgálta Muad'dibet… Korbára pillantott, s meglepetten látta képén a fontoskodó kifejezést.

Mintha üzenetet kapott volna. Olyan ember szerepét játszotta, aki kiáltást hallott: Tarts ki! Úton a segítség!

Néhány pillanatra a kezükben tartották a dolgokat: ott volt a törpében tárolt információ, a tény, hogy mások is vétkesek; ott voltak a helyek s a nevek. A kritikus pillanat azonban elmúlt.

Stilgar is vétkes lenne? Nem, ő biztosan nem!

Alia merőn nézte az idős frement. Stilgar rezzenetlenül viszonozta pillantását.

– Köszönjük, Stil – mondta Paul –, hogy emlékezetünkbe idézted a törvényt.

Stilgar fejet hajtott. Közelebb lépett, ajka szavakat formált, melyeket csak Paul és Alia érthetett:

Kifacsarom, és utána is gondom lesz rá.

Paul bólintott, intett a Korba mögött álló őröknek.

– Vigyétek a biztonsági cellába! – parancsolta. – Látogatókat nem engedélyezünk. Csak Stilgar mehet a közelébe, őt nevezzük ki tanácsadójául.

– Nekem kell megválasztanom tanácsadómat! – kiáltotta Korba. Paul szembefordult vele.

– Kétségbe vonod Stilgar rátermettségét és pártatlanságát?

– Dehogy, uram, csak éppen…

– Vigyétek! – vetette oda Paul.

Az őrök karon ragadták és kivezették Korbát.

A naibok, egyre suttogva, kezdtek elszéledni. A galéria árnyékából előléptek a szolgálattevők, és összehúzták a narancsszín függönyöket. A helyiség homályba borult.

– Paul – mondta Alia.

– Csak akkor folyamodunk erőszakhoz – szólt Paul –, ha uralkodni tudunk felette. Köszönöm, Stil: remekül játszottad a szerepedet. Biztos vagyok benne, hogy Aliának sikerült azonosítania a Korbával tartó naibokat, Kétségtelenül magukat is elárulták.

– Ti… ti így terveztétek? – ámuldozott Alia.

– Ha elrendelem Korba meggyilkolását, a naibok belenyugszanak – magyarázta Paul. – A nyílt eljárás során azonban ragaszkodnunk kellett az ő törvényük betartásához – ha nem így teszünk, fenyegetve érzik magukat. Ki tart Korbával, Alia?

– Rajifiri biztosan – mondta halkan a lány. – És Saajid is, de…

– Add meg Stilgarnak a teljes listát – kérte Paul.

Alia nagyot nyelt; teljesen kiszáradt a torka. Átérezte Paul félelmét. Látta, hogy szem nélkül is eligazodik köztük, de tudta, milyen kényes az egyensúly. Hisz végeredményben látomásának szereplői valamennyien szellemként látta magát bátyja világtalan szemével, s tisztában volt vele, hogy valóságosságát cselekedeteinek helyessége szabja meg. Paul víziója a markában tartja valamennyiüket…

– Elmulasztottad a reggeli audienciát, uram – mondta Stilgar. – Az emberek kíváncsiak… nyugtalanok… félnek.

– Te is félsz, Stil?

– Igen – felelte az idős fremen alig hallhatóan.

– A barátom vagy; semmi okod a félelemre – mondta Paul.

Stilgar nyelt egyet.

– Igen, uram…

– Alia majd helyettesít az audiencián – folytatta Paul. – Add meg a jelet, Stil!

Stilgar engedelmeskedett.

A nagy ajtószárnyak kitárultak. A tömeg hátrább húzódott, hogy helyet adjon a hivatalnokoknak. Több dolog történt egyszerre: a palotaőrség katonái igyekeztek visszaszorítani a tolakodókat, a megszaggatott köntösű zarándokok áttöréssel próbálkoztak; kiáltások, szitkok reppentek fel. A folyamodók beadványaikat lobogtattak. A szertartásmester végiglépdelt a gárdisták által megtisztított folyosószakaszon, kezében azok listája, akik az audiencia folyamán megközelíthetik a trónt. A Tecrube névre hallgató, hórihorgas fremen egyenes derékkal, kevélyen járt, rosszallóan csóválta borotvált fejét.

Alia megindult elé, időt adva Paulnak és Chaninak, hogy az emelvény mögötti rejtekajtón át eltűnjenek. Tecrube pillantása elbizonytalanodást sugallt.

– Ma én szólok bátyám nevében – jelentette ki a lány. – Egyenként jöjjenek a folyamodók!

– Igen, úrnőm… – A szertartásmester máris fordult, hogy intézkedjék.

– Volt olyan idő, amikor nyomban felismerted, mire készül a bátyád – jegyezte meg Stilgar.

– Nem figyeltem eléggé – ismerte be a lány. – Veled azonban történt valami. Mitől változtál, meg ilyen drámaian, Stil? – Stilgar döbbenten rezzent össze. Az ember persze folyton változik. De hogy ezt mások is észrevegyék… Nem érezte, hogy drámai változáson ment volna keresztül. Egyáltalán mi a drámai? Az Impérium ellenségei drámai igyekezettel próbálták megnyerni maguknak a világegyetemet benépesítő milliárdok rokonszenvét. Korba drámai módon hátat fordított a fremen értékeknek a Kvizarátus kedvéért, és ezért az életével kell fizetnie.

– Furcsákat mondasz – fordult Aliához. – Nem bízol bennem?

A hangjából kicsendülő zavar meglágyította a lány szívét, mondandóján azonban mit sem változtatott.

– Tudod jól, hogy bízom benned. Egyetértek bátyámmal abban, hogy amit egyszer Stilgarra bízunk, azzal nincs gondunk többé.

– Akkor miért mondtad, hogy… megváltoztam?

– Arra készülsz, hogy megtagadd a bátyám parancsát – közölte Alia. – látom rajtad. Csak azt remélem, nem pusztultok bele mind a ketten…

A folyamodók első csoportja közeledett, Alia elfordult, mielőtt Stilgar válaszolhatott volna, arcán azonban ott látta azt, amit anyja említett levelében: a morál, az értelem helyébe a törvény feltétlen tisztelete lépett.

"Halálos paradoxont hoztok létre."

*

Tibana a szokratikus kereszténység ideológusa volt, minden valószínűség szerint az Anbus IV lakója, a Corrinók előtti nyolcadik-kilencedik század fordulóján élt, Dalmark uralkodásának második periódusa alatt, írásainak csak egy része maradt fenn, ebből származik az alábbi töredék: "Minden ember szíve ugyanazon vadonban él."

Irulan Dűnekönyvéből

– Te vagy Bijaz – mondta a ghola, belépve abba a kicsiny szobába, ahol a törpét őrizték. – Az én nevem Hayt.

Népes őrcsapat érkezett vele együtt, hogy átvegye az esti szolgálatot. Az alkonyi szél hajtotta homok kicsípte arcukat, ahogy átvágtak a külső udvaron – hunyorogtak, lépteiket szaporázták valamennyien. Hangjuk most behallatszott oda kintről: a hagyományos módon köszöntötték társaikat.

– Nem vagy te Hayt – jelentette ki a törpe. – Duncan Idaho vagy. Ott voltam, amikor holttestedet a tartályba helyezték, és akkor is, amikor élve elővettek, hogy megkezdjék kiképzésedet.

A ghola torka hirtelen kiszáradt; nagyot nyelt. A zölddel kárpitozott helyiséget bevilágító parázsgömbök valahogy fényüket veszítették. A törpe homlokán veríték csillogott. Bijaz különös teremtmény volt – mintha a feladat, amelyre a tleilaxiak szánták testén is otthagyta volna nyomát. A gyávaság maszkja mögött erő és hányavetiség lakozott.

– Muad'dib azzal bízott meg, hogy kikérdezzelek. Hogy megtudjam tőled, mi célból küldtek ide a tleilaxiak – mondta Hayt.

– Tleilaxiak, tleilaxiak! – dalolta a törpe. – Én vagyok a tleilaxi, te ostoba! És ha már itt tartunk, tleilaxi vagy te is.

Hayt a törpére meredt Bijaz karizmatikus magabiztosságot sugárzott, az ősi bálványokat juttatta a szemlélődő eszébe.

– Hallod odakint az őröket? – tudakolta Hayt. – Csak egy szavamba kerül, és megfojtanak.

– Hai! Hai! – rikoltozta Bijaz. – Micsoda hidegfejű sátán lett belőled! És még azt mered állítani, hogy az igazságot keresed!

Hayt azon kapta magát, hogy nyugtalanítja a törpe jól leplezett nyugalma.

– Talán csak a jövőt keresem – mondta.

– Helyesen beszéltél – bólintott Bijaz, – Most már ismerjük egymást. Ha két tolvaj találkozik, nincs szükség bemutatkozásra.

– Szóval tolvajok vagyunk – állapította meg Hayt. – És ugyan mit lopunk?

– Nem erről van szó – legyintett Bijaz – Azért jöttél, hogy kipuhatolj, s közben én is kipuhatollak. Lám! Neked két arcod van!

– Valóban láttál engem a tleilaxiak tartályában? – érdeklődött Hayt, noha nehezére esett feltenni ezt a kérdést.

– Hát nem megmondtam? – vigyorgott Bijaz. A sarkán hintázott. – Micsoda küzdelmet vívtunk veled! A test nem akart életre kelni.

Hayt hirtelen úgy érezte, léte másvalaki álma csupán, s hogyha ezt akár egy pillanatra is elfelejti, menten belevész ama másik elme csendjébe.

Bijaz félrebillentett fejjel körbejárta a gholát, aztán felnézett rá.

– Az izgalom régi emlékeket kavar fel benned – állapította meg. – Üldöző vagy, aki fél utolérni azt, ami után iramodott.

– Fegyver vagy, akit Muad'dib ellen fordítottak – mondta Hayt, és követte tekintetével a törpét. – Mi volt a feladatod?

– Semmi! – csattant fel Bijaz, és megtorpant. – Szabvány választ adtam egy szabványos kérdésre.

– Ezek szerint Alia volt a célpontod – mormolta Hayt. – Ez az igazság?

– A külvilág Hawtnak, Halszörnynek nevezi – közölte Bijaz. – Mi a magyarázata annak, hogy forr a véred, ha őt említed?

– Tehát Hawtnak hívjak… – A ghola a törpét méregette, igyekezett rájönni, mi a célja. Olyan furcsa válaszokat ad…

– Ő a romlott szűz – folytatta Bijaz. – Közönséges, eszes, tudásának mélysége riasztó; kegyetlen, ugyanakkor gyengéd, nem gondolkozik, miközben töpreng, s mikor teremteni akar, éppoly pusztító, mint a coriolis-orkán!

– Tehát azért jöttél, hogy Alia ellen agitálj – állapította meg Hayt.

– Ellene? – Bijaz a falnak támaszkodott. – Azért jöttem, hogy megtapasztaljam testi szépségének vonzását! – Elvigyorodott, elnagyolt vonású arcán élveteg kifejezés.

– Ha Alia ellen támadsz, a bátyja ellen törsz – közölte Hayt.

– Ez oly egyszerű, hogy már-már átláthatatlan – mondta Bijaz. – A császár és húga valójában egyetlen személy, félig hím, félig nőstény.

– A mély sivatagban élő fremenek némelyike is ezt állítja – mormolta Hayt. – Ezek azok, akik máig véráldozattal kedveskednek a Shai-hulud-nak. Miként lehetséges, hogy ugyanazt a képtelenséget szajkózod, amit ők?

– Méghogy képtelenség! – fakadt ki Bijaz. – Épp te mondod ezt, aki ember és maszk vagy egyszerre? Ó, persze a kocka sem tudja, melyik oldalára esik. Ezt elfelejtettem. Te pedig nyilván még nálam is zavartabb vagy, hisz ikerlényként szolgálod az Atreides-ikerlényt. Az érzékeid nem juthatnak oly közel az igazsághoz, mint az elméd.

– Az őreidet is ezzel az ostobasággal traktálod? – kérdezte Hayt halkan. Gondolatait összezavarták a törpe szavai.

– Ők győzködnek engem! – kiáltotta a törpe. – Meg imádkoznak. Tán nem kéne? Mindannyiunkra ráférne az imádkozás. Az egész univerzum legveszélyesebb teremtményének árnyékában sínylődünk, vagy nem?

– Veszélyes teremtmény…?

– Még a tulajdon anyjuk sem hajlandó egy bolygón élni velük!

– Miért nem válaszolsz nekem nyíltan? – emelte fel hangját Hayt. – Más módszerekkel is kifaggathatunk, tudod jól. Így vagy úgy, de válaszolni fogsz!

– De hisz válaszoltam már! Nem megmondtam, hogy igaz a mítosz? Én vagyok talán a halált hozó szél? Nem, csak szavak sokasága vagyok! Szavaim, akár a homoktól elsötétült égből lecsapó villámok. Megmondtam: "Oltsátok el a lámpát! Felkelt a nap!" Te meg egyre ezt ismételgeted: "Adj lámpát, hogy el ne tévedjek a sötétségben!"

– Veszélyes játékot játszol velem – mondta Hayt. – Azt hiszed tán, nem ismerem a zenszunita eszméket? Oly világos nyomokat hagysz magad után, mint madarak az iszapban!

Bijaz kuncogni kezdett.

– Min nevetsz? – kérdezte Hayt.

– Azon hogy fogaim vannak – és bár ne lennének! – préselte ki magából a törpe. – Ha nem lennének fogaim, nem kéne csikorgatnom őket.

– Most már tudom, ki a célod – mormolta Hayt. – Én vagyok az!

– És el is találtalak! – kiáltotta Bijaz. – Akkora célpont voltál, hogy nem is hibázhattam… – Bólintott, mintha magamagát dicsérné. – És most énekelek neked. – Zümmögni kezdett: vég nélküli, monoton hang.

Hayt megmerevedett, hátgerince mentén különös fájdalomhullámok rezegtek. A törpére meredt, nézte az ifjonti szemeket a koravén arcban. E szemek álltak a középpontban. Mekkora fej! Figyelmét most a felfelé görbülő szájra összpontosította, mely a hangok forrása volt. Ősi rítusokat juttatott Hayt eszébe, emlékeket, régi szavakat, szokásokat, félig elfeledett dolgokat, suttogásokat. Valami fontos történik itt – eszmék véres küzdelme az Időben. Ősi gondolatok rejlettek a törpe énekében. Olyan volt, mint a távolban ragyogó fény, mely folyvást közeledik, bevilágítva a századok során élt életeket.

Hayt levegő után kapkodott.

– Mit teszel velem?

– Hangszer vagy, amin megtanultam játszani – válaszolta Bijaz. – Muzsikálok rajtad. Elárulom, kik az árulók a naibok közül. Bikouros és Cauheit. Ott van azután Dzsedida, aki Korba titkára volt. Ott van Abumojandis, Bannerjee szárnysegédje. Nem kizárt, hogy egyikük épp most döf tőrt a te Muad'dibed hátába.

Hayt a fejét rázta. Nem tudott megszólalni.

– Mintha testvérek volnánk – mondta Bijaz, felhagyva a monoton zümmögéssel. – Egyazon tartályban növekedtünk. Előbb én jöttem a világra, azután te.

Hayt fémszemei hirtelen égető fájdalmat okoztak. Vörös fátyolon át látott mindent. Úgy érezte, egyetlen érzéke sem eleven, csak a fájdalom maradt; akárha szélfútta por szitált volna, minden elhomályosodott körülötte, véletlenszerűvé vált, esetleges eseménnyé az anyag természetes mozdulatlanságában. Akarata nem volt több jelentéktelen paránynál. Nem lélegzett, de élt – belső megvilágosodás.

Kétségbeesés szülte lendülettel leszaggatta a fátylat, és megint látott. Tekintetét mint reflektort irányította Bijazra. Átlátott a törpén: felbérelt intellektus, az alatt vágyak, óhajok börtönében sínylődő lény; réteg réteg után, mígnem eljutott a mélybe, a szimbólumok vezérelte tudatig.

– Csatamezőn állunk – mondta Bijaz. – Beszélhetsz róla. Hayt az utasítást hallva rátalált hangjára.

– Nem kényszeríthetsz arra, hogy megöljem Muad'dibet!

– Hallottam a Bene Gesserit mondást – mondta Bijaz –, miszerint nincs semmi megingathatatlan, semmi kiegyensúlyozott, semmi tartós az univerzumban. Semmi nem lehet változatlan: napról napra, olykor óráról órára változik minden.

Hayt kábán rázta fejét.

– Azt hiszed, az ostoba császárod kell nekünk – folytatta a törpe. – Mennyire nem érted gazdáidat, a tleilaxiakat! A Liga és a Bene Gesserit úgy tartja, tárgyakkal kereskedünk. Valójában eszközökkel és szolgálatokkal. Bármi lehet eszköz – még a nyomor, a háború is. A háború hasznos, mert sok tekintetben rendkívül hatékony. Stimulálja a szervezetet. Próbára teszi a kormányzatot. Feloldja a genetikus feszültséget. Hatalmas a vitalitása, a leghatalmasabb az egész univerzumban. Csak azok mondhatják magukat igazán elszántaknak akik átlátják a háború jelentőségét, s nem félnek alkalmazni azt!

– Furcsák a gondolataid – szólt Hayt meglepően nyugodt hangon. – Miféle eszközökkel hozhattak létre téged? Érdekes volna utánajárni. Semmi kétségem afelől, hogy lenyűgöző a történeted, epilógusa azonban még lenyűgözőbb lesz.

– Remek! – kárálta Bijaz. – Támadsz! Vagyis van akaraterőd, és az elszántságod sem hagy maga után kívánnivalót.

– Próbálod kiváltani belőlem az erőszakot – állapította meg Hayt.

Bijaz a fejét rázva tagadott.

– Valamit tényleg igyekszem kiváltani belőled, de nem az erőszak az. Lappang benned valami, aminek fel kell ébrednie, Duncan Idaho!

– Hayt!

– Duncan Idaho. Mestergyilkos. Számos asszony szeretője. Kardforgató zsoldos. Atreides-hadnagy, tanácsadó a csatamezőn. Duncan Idaho.

– A múltat nem lehet életre kelteni.

– Nem-e?

– Sosem sikerült még.

– Igaz, gazdáink azonban elutasítják a lehetetlen koncepcióját. Váltig kutatják a megfelelő eszközt, a szükséges kényszert, a legkézenfekvőbb…

– Elleplezed valódi célodat! Értelmetlen szavakból raksz falakat!

– Ott lakozik benned Duncan Idaho – mondta Bijaz. – Valamiféle kényszernek bizonnyal engedelmeskedik majd, s visszatér. Tudata kiemelkedik majd a múlt sötétjéből, a múltból, mely már-már beér. Most is ott liheg a sarkadban. Egy lény lakozik benned, melyre koncentrálnod kell, mert engedelmességgel tartozol neki!

– A tleilaxiak még mindig a szolgájuknak vélnek, pedig…

– Hallgass, szolga! – sziszegte Bijaz. Hayt azon kapta magát, hogy képtelen megszólalni.

– Most végre a tárgynál vagyunk – folytatta a törpe. – Tudom, hogy érzed te. Ezek a hatalom szavai, a segítségükkel manipulálunk… Megfelelnek a célnak, azt hiszem.

Hayt érezte, hogy arca verítékben fürdik, végtagjai remegnek, mellkasa hullámzik, mozdulni azonban nem tudott.

– Egy napon – mondta Bijaz – ott áll majd melletted a császár. "Chani halott" – mondja majd. Az arcán fájdalom. Vizet ad majd a halottnak; errefelé, ugyebár, így hívjak a könnyeket. Te pedig ezt fogod mondani: "Uram! Ó, uram!"

Hayt állkapcsa körül, torkában görcsösen feszültek az izmok. Csak arra futotta az erejéből, hogy ide-oda billentse fejét.

– "Üzenetet hoztam Bijaztól" – mondod majd. – A törpe grimaszt vágott. – A szerencsétlen Bijaztól, akinek nincs esze… Aki tele van üzenetekkel… Akit mindig mások használnak… Szólaltasd meg Bijazt: lám, hangot hallat…

Ismét az a grimasz.

– Azt hiszed, hipokrita vagyok, Duncan Idaho! Nos, tévedsz! Én is érzek szomorúságot. De az idő, amelyben élünk, a pengék és a szavak ideje.

Hayt nagyot csuklott.

Bijaz kuncogni kezdett.

– Köszönöm, ó köszönöm, Duncan! A test szükségletei mentenek meg valamennyiünket. A császár ereiben Harkonnen-vér is csörgedez – megteszi majd, amit kívánunk tőle. Gépezetté válik majd, és igen szép szavakkal fogja szórakoztatni gazdáinkat.

Hayt pislogott. Riadt kis állatnak látta most a törpét – ritka intelligens jószágnak. Harkonnen-vér Paul ereiben?

– Vadállat Rabban, az elvetemült Harkonnen jár az eszedben, s a tekinteted lángol – mondta Bijaz. – Ebben a fremenekre hasonlítasz. Ha cserben hagynak a szavak, még mindig ott a penge, nem igaz? Azokra a gyötrelmekre gondolsz, melyek a Harkonnenek jóvoltából zúdultak a családodra. Csakhogy anyja révén a te drágalátos Paulod is Harkonnen! Nem is esne olyan nehezedre megölni azt a Harkonnent, ugye?

A gholát megborzongatta valami keserűség. Ez volna a harag? Miért kellene haragot éreznie?

– Ohó! – mondta Bijaz. Aztán: – Aha! Klikk-klakk! Az üzenetnek nincs még vége! A tleilaxiak alkut kínálnak a te drágalátos Paul Atreidesed-nek. Gazdáinktól visszakaphatja a szerelmét. Húgod lenne – egy másik ghola.

Hayt univerzuma hirtelen saját szívverésének ütemére korlátozódott.

– Egy ghola – ismételte Bijaz. – Szerelmének teste. Gyermekeket szülhet neki. Csak őt fogja szeretni. Még javíthatunk is ezt-azt az eredetin, ha kívánja. Van-e ennél jobb lehetősége arra, hogy visszaszerezze, amit elvesztett? Kapva kap majd az ajánlaton!

Bólintott, lesütötte szemét, mintha kimerült volna. Azután így folytatta:

– Kísértést érez majd… Míg másfelé figyel, közelebb férkőzöl – és lecsapsz! Két ghola kell, nem egy! Ezt akarják gazdáink! – A törpe megköszörülte torkát, bólintott. – Beszélj!

– Nem teszem meg – közölte Hayt.

– Duncan Idaho majd megteszi – biztosította Bijaz. – Abban a pillanatban minden eddiginél sebezhetőbb lesz a Harkonnen-származék. Ezt ne feledd! Ajánld fel neki, hogy javítunk ezt-azt a szerelmén – talán a szíve lesz erősebb, talán az érzelmei válnak gyengédebbekké. Ígérj menedéket nekik, ahogy közelebb lépsz: egy bolygót, valahol az Impérium határain túl. Gondoljon csak bele! Visszakaphatja a szerelmét! Nincs több könny, idilli körülmények közt élheti le hátralévő napjait…

– Ez nem lehet olcsó – próbálkozott Hayt. – Az árat tudakolja majd.

– Mondd neki, hogy le kell mondania posztjáról, és szét kell kergetnie a Kvizarátust. Tagadnia kell saját isteni voltát, nemkülönben Aliáét.

– Ez minden? – acsargott Hayt.

– Természetesen le kell mondania KHAFT-részesedéséről is.

– Természetesen…

– És ha még mindig nem jutottál elég közel, mondd el neki, mennyire csodálják a tleilaxiak mindazért, amit a vallással kapcsolatban megtanított nekik. Mondd el, hogy most már működtetnek egy olyan részleget is, ahol egyes bolygók igényeinek megfelelő vallásokat dolgoznak ki.

– Roppant ügyes – mormolta Hayt

– Most azt hiszed, bátran gúnyolhatsz, és megtagadhatod a parancsot – mondta Bijaz. Félrebillentette fejét. – Ne is tagadd…!

– Jól megcsináltak, állatka – mosolygott Hayt.

– Akárcsak téged – felelte a törpe. – Mondd neki, hogy sietnetek kell. Hogy a hús gyorsan pusztul; Chani tetemét sztázistartályba kell helyezni!

Hayt úgy érezte sodródik, olyan objektumok-tengerében evickélt, melyeket nem ismert. Oly magabiztos a törpe! A tleilaxiak logikája egyértelmű. Mikor elkészítették gholájukat, arra kondicionálták, hogy Bijaz hangjának engedelmeskedjék. Hát aztán? Logika-mátrix-objektum… Milyen könnyű összetéveszteni a helytálló érvelést a helyes érveléssel! Ilyen torz volna a tleilaxi logika?

Bijaz elmosolyodott, mintha valami tréfásat súgtak volna a fülébe.

– És most elfelejtesz mindent – mondta. – Csak akkor jut eszedbe a dolog, ha eljön a pillanat. A császár azt mondja majd: – "Chani halott." És Duncan Idaho felébred.

Összeverte két tenyerét.

Hayt felnyögött. Úgy érezte, félbe szakítottak egy mondat közepén… Vagy épp csak töprengett valamin? Mi volt az? Mintha… célpontokkal állt volna kapcsolatban.

– Azt hiszed, összezavarhatsz és manipulálhatsz – szólt.

– Miért hinném? – kérdezte a törpe.

– Én vagyok a célpontod, nem tagadhatod – sziszegte Hayt.

– Eszemben sincs tagadni.

– Mi volt a szándékod velem?

– Szívességet akartam tenni neked – mondta Bijaz. – Egy apró szívességet.

*

Az események egymásutániságát a jövőbelátás csak a legritkább esetekben, kivételes körülmények közt tárja fel. A jós történelmi összefüggésükből kiszakított képeket láthat csupán. Az örökkévalóság mozog. Hatást gyakorol a jósra s a jóslatra egyaránt. Muad'dib alattvalói kétségbe vonhatják uruk fenségét, kétségbe vonhatják vízióinak igazságát – az Örökkévalóságban azonban sosem szabad kételkedniük.

A Dűne evangéliuma

Hayt nézte a templomból kilépő, a téren átsiető Aliát. Testőrei körülvették, fenyegető képet vágtak mindannyian, talán hogy palástolják a nyomokat, melyeket a jólét és az elégedettség hagyott arcukon.

A délutáni napfény megcsillant a császári gárda egy topterjének verdeső szárnyain. A géptörzsön Muad'dib ökölszimbóluma…

Hayt ismét Aliára tekintett.

Sehogysem illik ebbe a városba – állapította meg. A sivatagban volna a helye – ahol csak távolságok léteznek, korlátok nem…

Furcsa dolog jutott eszébe, ahogy a közeledő lányt figyelte: Alia csak olyankor komoly igazán ha mosolyog. Bizonyára a szemei teszik.

Belévillant egy emlékkép: az első találkozás a Liga nagykövete tiszteletére rendezett fogadáson. Muzsika, a társalgás moraja, pompás toalettek és uniformisok kavalkádja. Alia vakítóan fehér öltözéket viselt, mely mintha ártatlanságát szimbolizálta volna. Hayt-Idaho egy ablakból pillantotta meg; épp egy belső kertben sétált. Tavacska, csobogó szökőkút, gyepszőnyeg, fehérrel kövezett kerengő…

Ostobaság… Ostobaság az egész. A sivatagban a helye.

Hayt mély lélegzetet vett. Alia eltűnt szem elől, mint akkor. A ghola várt, két keze újra és újra ökölbe szorult. A Bijazzal folytatott beszélgetés nyugtalanította.

Hallotta, hogy Alia kísérete elhalad a szoba ajtaja előtt. A lány a családi szállásra tartott.

A ghola most igyekezett arra összpontosítani, ami Aliával kapcsolatban nyugtalanította. A járása lenne az, ahogy átvágott a téren? Igen. A lány úgy mozgott, mintha valami ragadozó elől menekülne… Hayt kilépett a balkonra, végighaladt a plazmasugárral kialakított mellvéd hosszában, azután mozdulatlanná dermedt a félhomályban. Alia ott állt a templomára néző ablakban.

Hayt arra nézett, amerre a lány: a városra. Mértani alakzatokat, színfoltokat látott, érzékelte az élet lüktetését, az élet neszeit. Az épületek fehér falai ragyogtak, körvonalaik elmosódtak a forróságtól vibráló levegőben. A tetők felett spirális mintákat szült a nap heve. A templom melletti egyik zsákutcában egy fiú pattogtatta labdáját, mely ide-oda szállt.

Alia is a labdát nézte. Valami bizonytalan rokonságot érzett vele, ahogy ide-oda pattan… Mintha eltévedt volna az Idő folyosóinak útvesztőjében.

Mielőtt elhagyta a templomot, annyi fűszert vett magához, amennyit azelőtt soha. Bőven túladagolta. A melanzs még nem kezdett hatni, a lehetséges következmények azonban máris elborzasztották.

Miért csináltam? – gondolta.

Választania kellett a veszélyek közt. Ez lenne a megoldás? Csak így remélhet áttörni azon a ködfátyolon, ami az átkos Dűne-tarot miatt borítja a jövőt. A korlát igenis létezett. Át kell törnie! Igen, szükségszerűen cselekedett: meg kell tudnia, merre tart szeme világát vesztett bátyja.

A melanzsszédület ismert érzése kezdte betölteni tudatát. Mély lélegzetet vett, s sikerült eljutnia az éntől független nyugalom törékeny állapotába.

A jövőbelátás előbb-utóbb veszedelmes fatalistává teszi az embert – ötlött az eszébe. Sajnálatos, de középút nincs, a képesség nem korlátozható. A jövő képeivel nem lehet egyenletek, képletek módjára manipulálni. Az ember egyszerűen alámerül a jövőbe, s eközben életét, józan eszét teszi kockára…

A szomszédos balkon darabos árnyai közt egy árny moccant. A ghola! Felfokozott tudati állapotában Alia hátborzongató élességgel látta a csillogó fémszemek meghatározta, éles vonású arcot. Hayt szörnyű kettősség forrása volt, olyasvalaki, akit valamely idegen logika sajátságainak megfelelően állítottak össze. Árny volt és tündöklő fény, végterméke a folyamatnak, mely során testét visszaperelték az enyészettől… S volt benne valami tiszta… valami angyali ártatlanság.

S ez az ártatlanság állandó ostrom alatt állt.

– Régóta itt vagy, Duncan? – kérdezte Alia.

– Tehát Duncan vagyok – állapította meg a ghola. – De miért?

– Ne kérdezz! – esdekelt a lány, S miközben rámeredt, arra gondolt, hogy a tleilaxiak tökéletes munkát végeztek.

– Csak az istenek engedhetik meg maguknak, hogy hibátlanok legyenek – mondta. – Egy férfi esetében az ilyesmi megbocsáthatatlan.

– Duncan halott – jelentette ki a férfi. Bár másként szólították volna az imént! – Hayt vagyok.

A lány szemügyre vette a gépi szemeket. Eltűnődött, vajon mit láthatnak. Ha nagyon figyelt, egy-egy tűhegynyi, sötét nyílást látott mindkét sima fémfelület közepén. Üregek! Az univerzum felfénylett, megingott körülötte; egyik kezével az erkély napmelengette korlátjára támaszkodott, így sikerült megőriznie egyensúlyát. Ó, de gyorsan hat a melanzs!

– Rosszul vagy? – tudakolta Hayt. Közelebb lépett, fémszemei elkerekedtek, ahogy a lányra tekintett.

Ki beszél? – latolgatta Alia. Duncan Idaho az? Vagy a mentát ghola, a zenszunita filozófus? Netán a tleilaxiak eszköze, aki veszedelmesebb a Liga bármely navigátoránál?

A bátyám tudja…

Ismét a gholára nézett. Hayt most tétlennek rémlett. Mintha szunnyadna benne valami. Egész lényét átitatta a várakozás, s átitatták mindazon erők, melyek túlmutattak kettejük hétköznapjain.

– Anyám révén olyan vagyok én is, mint a Bene Gesseritek – mondta a lány – Tudtad?

– Tudom.

– Rendelkezem a hatalmukkal, úgy gondolkodom, ahogyan ők. Énem egy része pontosan tisztában van a fajnemesítő program… és a végeredmény jelentőségével.

Pislantott néhányat. Érezte, énjének nagyobbik fele szabadon sodródik már az Időben.

– Mondják, a Bene Gesserit sosem adja fel – jegyezte meg a ghola. Figyelte a lányt, elfehéredő ujjait, melyek a korlátot markolták.

– Megbotlottam? – kérdezte Alia.

Haytnek feltűnt, milyen szaporán veszi a levegőt, milyen feszült, milyen különösen fátyolos a tekintete.

– Ha megbotlasz – mondta – visszanyerheted az egyensúlyodat, ha átugrod azt, amiben megbotlottál.

– A Bene Gesserit megbotlott – mondta a lány. – Most úgy próbáljak visszanyerni az egyensúlyukat, hogy átugranak a bátyámon. Chani gyerekét akarják… vagy az enyémet.

– Terhes vagy?

Alia igyekezett visszazökkenni a normál téridőbe, hogy értelmezhesse a kérdést. Terhes? Hol? Mivel?

– Látom… a gyerekemet – suttogta.

Eltávolodott a peremtől, s visszanézett a gholára. Hayt arca halottfehérnek látszott, szemei ólomkorongokként szürkéllettek. S ahogy a férfi hátat fordított a napnak, hogy kövesse, kéklő árnyékot vetett.

– Mit… mit látsz azokkal a szemekkel? – suttogta Alia.

– Amit más szemek látnak – felelte a ghola.

Szavai visszhangot vertek Alia fülében, próbára tették tudatát. Hatalmasnak érezte magát, hatalmasnak, akar az univerzum – s egyre nőtt, nyújtózott. Beterítette most az Idő egészét.

– Fűszert vettél magadhoz. Nagy adagot – állapította meg Hayt.

– Miért nem látom? – mormolta Alia. Fogoly volt a Teremtés méhében. – Mondd, Duncan, miért nem látom?

– Kit nem látsz?

– Nem látom a gyermekeim apját. Elvesztem a tarot ködében. Segíts!

A mentát logika megtette a magáét: Hayt feldolgozta a rendelkezésére álló adatokat és így szólt:

– A Bene Gesserit arra törekszik, hogy keresztezzen a bátyáddal. A genetikus anyag így…

Alia felnyögött. Levegő után kapkodott. Testét előbb hideg, azután forró hullám öntötte el. Legsötétebb álmainak sosem látott szeretője! Hús a húsából, akit, bárhogy próbálkozott is, nem sikerült megpillantania a jövőben. Tényleg eljuthatnak idáig?

– Veszélyes mennyiségű fűszert vettél magadhoz? – tudakolta a ghola. Ott fészkelt benne a rémület; a gondolat, hogy a lány, az Atreides-család tagja meghalhat, s hogy ezt Paulnak épp tőle kell majd megtudnia, megdermesztette.

– Fogalmad sincs, milyen érzés megmártózni a jövőben – suttogta Alia. – Olykor látom magamat… olykor a saját utamba állok. És magamon nem látok át… – Lehorgasztotta, lassan ingatta fejét.

– Mennyi fűszert nyeltél? – firtatta Hayt.

– A jövőbelátás természetellenes – folytatta Alia, és felemelte fejét. – Tudtad ezt, Duncan?

A ghola halkan, nyugodtan szólt, mintha gyermekhez beszélne:

– Mennyi fűszert nyeltél, mondd? – Balját a lány vállára tette.

– A beszéd gépezete túlságosan bonyolult. Primitív és hasznavehetetlen – jelentette ki Alia, Elhúzódott a férfitől.

– Meg kell mondanod – szólt a ghola.

– Nézd a Pajzsfalat! – parancsolta a lány, s odamutatott. Követte a kinyújtott kéz mutatta irányt, s megremegett, ahogy a tájkép megrázó látomásnak adta át helyét: láthatatlan hullámok sepertek el egy homokvárat. Másfelé pillantott, tekintete elidőzött a ghola különösmód formálódó arcán. Hayt vonásai elmosódtak: vén lett, aztán megfiatalodott… megvénült és megfiatalodott megint. Maga volt a szívós és végtelen élet… Alia fordult, hogy meneküljön, a férfi azonban megragadta a csuklóját.

– Orvost hívok – jelentette ki.

– Nem! Muszáj megvárnom a víziót! Tudnom kell…!

– Bemegyünk. Nyomban.

Alia a ghola kezére meredt. Testük érintkezésének helyén mintha elektromos töltés halmozódott volna fel – az érzés csábító s ijesztő volt egyidőben. Kiszabadította magát, s kifakadt:

– Nem tarthatod fogva a forgószelet!

– Orvosi segítségre szorulsz! – csattant fel Hayt.

– Hát nem érted? – háborgott Alia. – Nem látok rendesen, csak töredékeket fogok fel a jövőből. Minden mozog, változik. Emlékeznem kell a jövőre!

– Mi lesz a jövővel, ha meghalsz? – kérdezte a ghola, miközben gyengéd erőszakkal befelé vonszolta.

– Szavak… szavak… – dünnyögte Alia. – Nem tudom megmagyarázni. A dolgok valamiképp egymásból következnek, de… ok-okozati összefüggés nincs. Nem hagyhatjuk sorsára az univerzumot. Bárhogy is próbálkozunk, szakadék tátong az időben…

– Feküdj ide! – parancsolt rá Hayt.

Milyen erélyes!

Hűvös árnyak fogadták magukba a lányt. Úgy érezte, izmai férgek gyanánt mozdulnak. Kemény derékaljon hevert, mely mindazonáltal anyagtalannak rémlett. Nem létezett semmi más, csupán a tér. Semmi egyéb. Az ágyon egymáshoz préselődve hevertek a testek – s valamennyi a sajátja volt. Az idő megsokszorozódott, túlterhelődött. Egyetlen fogódzót sem nyújtott neki. Az Idő volt. Mozgott. Az egész univerzum kimozdult a fókuszból: előre-hátra csúszkált, remegett.

– Nincs anyagi valósága – magyarázta Alia. – Nem lehet áthágni, megkerülni. Nincs módod megragadni…

Emberek rajzották körül. Sokan szorongatták a bal kezét. Saját, folyton változó húsára meredt, s a kinyújtott kart végigkövetve cseppfolyósnak rémlő maszkot pillantott meg: Duncan Idaho! A szemével… nem stimmelt valami, de azért Duncan volt – gyermek, serdülő, felnőtt; gyermek, serdülő… Vonásai aggodalomról árulkodtak.

– Ne félj, Duncan – suttogta a lány.

A férfi megszorította a kezét, bólintott.

– Ne beszélj most! – intette.

Nem halhat meg – gondolta közben. Nem szabad meghalnia! Egyetlen Atreides-nőnek sem szabad meghalnia!

Határozottan rázta fejét. Az efféle gondolatok meghazudtolták a mentát logikát. A halál az élet folytonossága szempontjából szükségszerű jelenség.

A ghola szeret engem – tűnődött Alia.

A bizonyosság anyagiasult, sikerült megfogódznia benne. A ghola arca ismerős volt, s lassanként fókuszba állt körülötte a helyiség. Paul lakosztályának egyik hálófülkéjében voltak.

Valaki a torkában matatott egy csővel. Alia hányingerrel küszködött.

– Időben érkeztem – jelentette ki az illető, s a lány felismerte a család orvosának hangját. – De hívhattál volna hamarabb is… – Szavaiból kiérződött a gyanakvás. Alia torkából kicsusszant a cső – tekergő kígyó, csillámló kötél.

– Injekciót kapott, aludni fog – közölte az orvos. – Majd felküldöm az egyik palotaszolgát, hogy…

– Mellette maradok – mondta a ghola.

– Szó sem lehet róla!

– Maradj… Duncan – suttogta a lány. A férfi a kezét simogatta, így jelezte, hogy meghallotta.

– Úrnőm… – kezdte az orvos. – Helyesebb volna…

– Nem szabhatod meg, mit tegyek… – mondta Alia rekedten. Fájdalmat okozott neki minden egyes, szó.

– Úrnőm! – folytatta vádlón az orvos. – Pontosan tisztában vagy a melanzs túladagolásának veszélyeivel. Arra kell gondolnom, hogy valaki a tudtod nélkül…

– Ostoba – suttogta Alia – Megtagadnád tőlem a víziókat? Tudtam, mit s miért teszek… – Tétován a nyakához nyúlt. – Hagyj minket! Távozz nyomban!

Az orvos kikerült a látómezejéből, úgy közölte:

– Azonnal jelentést teszek bátyádnak a történtekről.

A lány érezte, hogy elmegy. A gholára összpontosította figyelmét. A vízió mostanra kitisztult a tudatában; olyan pont volt, melyen túl ismét egyenletes növekedést mutatott a jelen. Felfogta, milyen szabályok szerint lép a ghola az Idő játszmájában – nem volt benne többé semmi titokzatos, helyére került közegében.

Ő a sarkalatos pont – gondolta a lány. A veszedelem és a megváltás.

Aztán megborzongott, mert most már tudta, amit a bátyja tudott. Szemét égették a kicsordulni készülő könnyek. Hevesen megrázta fejét. Ne sírj! Ne pazarold a nedvességet, ne torzítsd el a víziót! Pault meg kell állítani. Egyszer, s csakis egyszer átnyúlt az Időn, hogy hangja eljuthasson oda, amerre bátyjának kell haladni – a stressz és a változékonyság azonban nem engedett beavatkozást. Az Idő hálójának szálai most úgy hatoltak át Paulon, mint prizmán a fénysugarak. A fókuszban állt, s tudta. Maga köré gyűjtött minden szálat, s nem engedett változást.

– Miért? – motyogta Alia. – Gyűlöletből? Magán az Időn akarja megbosszulni fájdalmát? Gyűlöletből tenné?

A gholának úgy rémlett, a nevét hallja.

– Úrnőm…?

– Bár kiégethetném magamból ezt az egészet! – kiáltotta Alia. – Sosem akartam ennyire más lenni!

– Kérlek, Alia… – mormolta a férfi. – Aludnod kell.

– Nevetni akartam – suttogta a lány. Arcán végigperegtek a könnyek. – De egy istenként tisztelt császár húga vagyok, hiába. Az emberek rettegnek tőlem. Sosem vágytam arra, hogy rettegjenek.

A ghola letörölte könnyeit.

– Nem akartam részévé válni a történelemnek – suttogta Alia. – Csak arra vágyom, hogy szeressek… és hogy szeressenek.

– Hisz szeretnek – mondta a férfi.

– Ó, hűséges, hűséges Duncan…!

– Ne szólíts így! – esdekelt a ghola.

– Hű vagy, Duncan – mondta a lány. – A hűség pedig nagy erény. Eladható. Megvenni nem lehet, de eladható.

– Nem tetszik a cinizmusod – szólt a ghola.

– Pokolba a logikáddal! Ez az igazság.

– Aludj – mondta a férfi.

– Szeretsz engem, Duncan? – érdeklődött Alia.

– Igen.

– Ez is csak afféle hazugság? – firtatta a lány. – Afféle hazugság, amit könnyebb elhinni, mint az igazságot? Miért félek attól, hogy higgyek neked?

– A másságomtól félsz, ahogyan a magadétól is.

– Férfi légy most, ne mentát! – sziszegte Alia.

– Mentát vagyok és férfi.

– Az asszonyoddá teszel hát?

– Megteszek mindent, amit a szerelem megkövetel

– És a hűség.

– És a hűség.

– Ezért vagy veszedelmes – suttogta a lány. Szavai zavarba ejtették a gholát. Arca nem tükrözött érzelmeket, egyetlen izma sem rándult. Alia mégis felismerte a helyzetet. A vízió emléke felszínre hozta a zavart. A lány most úgy érezte, elmulasztott valamit, nem emlékszik valami fontosra abból a bizonyos jövőből. Másfajta érzékek működtek itt, egyes képekhez nem előrelátása segítségével jutott – azok egyszerűen formát öltöttek benne. Valami lapult az idő homályában – valami kimondhatatlanul fájdalmas. Érzelem! Igen, erről van szó – érzelem! Jelen volt a látomásban ez is; nem közvetlenül persze, csak egy sejtés erejéig – rámutatott, mi minden rejlik mögötte. Alia rabjává lett az érzelemnek – egy félelemből, keserűségből és szerelemből összetevődő konstrukciónak. Mindhárom érzés megjelent a vízióban, s egyetlen beteges testté sűrűsödött. Hatalmas volt, leírhatatlan.

– Ne engedj el, Duncan! – esdekelt a lány.

– Aludj! – csitítgatta a ghola. – Add fel a harcot…

– Muszáj… muszáj harcolnom. Saját csapdájának csalétke… A hatalom és az iszonyat szolgája… Az erőszak… az erőszak bebörtönözte. Elveszít… mindent. Az Idő szétszaggatja!

– Paulról beszélsz?

– Pusztulásba hajszolják! – sziszegte Alia, és megpróbált felemelkedni. – Túl nagy a súly. Túl sok a fájdalom… Elcsalogatják a szerelemtől…! – Visszahanyatlott. – Olyan univerzumot hoznak létre, melyben nem élhet tovább!

– Kik?

– Ő, és… Jaj, olyan átláthatatlan vagy! Ő is része a folyamatnak. És már késő… túl késő… késő…

Miközben beszélt, érezte, hogy tudata rétegenként aláereszkedik, majd elpihen valahol a köldöke alatt. Teste és tudata kettévált, ódon víziók tárházává lett – s mozgott, mozgott… Alia szívverést hallott, egy magzat szívének dobogását. A melanzs még mindig hatott szervezetében, meg-megmerítette az Idő tengerében. Felismerte, hogy egy még meg sem fogant gyermek életét ízlelte meg az imént. S egyvalamit biztosan tudott e gyermekről: öntudatára ébred majd az anyaméhben, akárcsak ő. Tudatára ébred, gondolkodó lénnyé válik, mielőtt megszületne.

*

Az erő felhasználásának is vannak korlátai. Létezik egy határ, melyen túl felhasználója ellen fordul, s akár el is pusztíthatja. E korlátok feltérképezése a kormányzatok egyetlen igazán fontos feladata. A hatalommal való visszaélés halálos bűn. A törvény nem válhat az erőszak eszközévé, túszává, sem erőddé, melyben a hatalmasságok elrejtőzhetnek a maguk kreálta mártírok elől. Senkit nem lehet következmények nélkül fenyegetni.

Muad'dib a törvényről (Stilgar feljegyzéseiből)

Chani az ébredező sivatagot nézte a Tabr sziecs feletti sziklaperem árnyékából. Nem viselt cirkoruhát, ezért különösmód sebezhetőnek érezte magát. A barlangbejárat, a sziecs kapuja valamivel magasabban rejtőzött, a háta mögött.

A sivatag… a sivatag… Úgy érezte, a sivatag követi, bármerre jár is. Mikor idejött, nem hazatért, szembefordult csupán azzal, amit igazában sosem hagyott maga mögött.

Altestébe éles fájdalom nyilallt. Hamarosan megindul a szülés. Birokra kelt a fájdalommal, legyűrte – néhány pillanatra kettesben akart maradni a sivataggal.

Hajnali csend ülte meg a vidéket. A dűnék közül, a Pajzsfal repedéseiből visszahúzódóban voltak az árnyak. A kőperemen túl éledezett a reggeli fény, bevilágította a fakókék ég alatt nyújtózó pusztaságot. A látvány jól illett azokhoz a szörnyű érzésekhez, melyek Paul megvakulása óta gyötörték az asszonyt.

Mi dolgunk itt? – tűnődött.

Nem hadzsra volt ez, hisz semmit sem kerestek. Paulnak csupán biztos helyre volt szüksége, menedékre, ahol Chani világra hozhatja utódját. Különös útitársakat választott: Bijazt, a tleilaxi törpét; a gholát, Haytet, aki akár Duncan Idaho is lehet; Edricet, a Liga navigátorát és arrakisi nagykövetét; Gaius Helen Mohiamot, a Bene Gesserit Tisztelendő Anyát, akit nyilvánvalóan gyűlölt; Lichnát, Otheym furcsa lányát, aki, ha az őrök nem figyelték, szinte mozdulni sem mert; Stilgart, Chani nagybátyját a naibok közt; kedvenc feleségét, Harahot… és persze Irulant, Aliát…

Az asszony töprengését szélzúgás kísérte. Csupa sárga volt most a sivatagi nap, csupa föld-szürke és barna.

Miért választotta épp ezeket Paul?

– Szinte elfelejtettük már – válaszolta kérdésére Paul –, hogy a "társaság" eredetileg útitársakat jelentett. Ezek az útitársaink.

– De mi hasznunk belőlük?

– Lám! – Paul Chani felé fordult, látni engedte ijesztő, kiégett szemgödreit. – Így állunk szinte mindenhez ebben az életben. Ha valamit nem tudunk üvegbe tölteni, végigverni vagy irányítani, mindjárt lekicsinyeljük.

– Nem erről van szó – mondta Chani sértődötten.

– Ó, kedvesem! – sóhajtott Paul. – Gazdagok vagyunk, lélekben mégis oly szegények! Vegyünk példának engem: gonosz vagyok, hasznavehetetlen, ostoba…

– Nem!

– Persze ez is igaz. De lassanként a körmömre ég az Idő. Azt hiszem, megpróbáltam feltalálni az életet, és eszembe sem jutott, hogy már rég feltalálták.

És megérintette Chani hasát, hogy érezze az új élet lüktetését.

Az alkalomra visszaemlékezve az asszony mindkét tenyerét altestére szorította, s megborzongott. Bánta már, hogy arra kérte Pault, hozza ide.

A sivatagi szél kellemetlen szagot sodort az ültetvények felől, melyek a dűnék homokját a sziklasziget körül marasztották. Chaninak eszébe ötlött a fremen mondás: Nehéz szagok, nehéz idők. Szembefordult a széllel, és egy férget pillantott meg az ültetvényen túl. Kísértethajó gyanánt emelkedett a dűnék fölé, homokot okádott, majd a fajtájára halált hozó vizet megszimatolva alábukott hosszan elnyúló túrásába.

Chani gyűlöletet érzett a víz iránt – ilyen sokat jelentett számára a féreg iszonyodása. A víz, mely valaha Arrakis szívét és lelkét jelentette, méreggé vált. A víz tisztátalanságot hozott. Csak a sivatag maradt érintetlen.

Egy fremen munkacsoport jelent meg odalent. Felkapaszkodtak a sziecs középső bejáratáig. Chani látta, hogy cirkoruhájuk csizmájára sár tapad.

Fremenek sáros lábbal!

A sziecsbeli gyermekek dallal köszöntötték a reggelt – hangjuk a felső kapu felől szállt Chani felé. Az énekszó hallatán úgy érezte, az idő menekül előle, akár sólyom a vihar elől. Megborzongott.

Milyen viharokat látott Paul világtalan szemeivel?

Érzékelte férjében a dühöngő őrültet, azt az embert, aki belefáradt már a dalokba, a vitákba.

Az ég szürkévé fakult, a széltől felkavart homok alabástromszín sávjai s más bizarr alakzatai csíkozták. Délen valami fehérség keltette fel Chani figyelmét. Szeme elkerekedett, amint a látvány jelentőségét felismerte. Fehérlő égbolt délen: Shai-hulud szája. Vihar közeledett, tomboló szél. Máris érezhetővé vált a figyelmeztető fuvallat; Chani arcára finom homok szitált. A halál szaga érződött a szélben: a csatornákban poshadó vízé, a fűszerkovászé, a kismestereké. A víz. Miatta küldi Shai-hulud a coriolis-orkánt.

Sólymok jelentek meg a szikla felett, ahol állt – menedéket kerestek. Barnák voltak, akár a kövek, szárnyvégeik skarlátvöröse messzire látszott. Chani lelke velük szárnyalt, irigyelte őket. Van hová rejtőzniük, neki azonban nincs.

– Úrnőm! Szél jön!

Sarkon fordult. A ghola szólt hozzá a barlangrendszer felső bejáratától. Láttán Chani fremen félelmet érzett. Tiszta, gyors halál, a test vize visszaszáll a törzsre – az ilyesmi nem rémítette. De… egy halálból visszahozott test…

Szélfútta homok örvénylett körötte, orcái kipirultak. Hátranézett a válla felett: félelmesen hatalmas portölcsérek kanyarogtak az ég alján. A vihart váró sivatag egészen furcsa volt most, a homok hullámai megtörni látszottak a szirteken. Paul ilyennek írta le valaha a tengert. Chani tétovázott, rabul ejtette a poróceán látványa. Az örökkévalóság mércéjén hitvány üst csupán e világ, s mégis…

A dűnék tovább ostromoltak a szirteket.

Chani szemében a készülődő vihar maga lett az univerzum. Menedéket keresett haragja elől minden élőlény; semmi sem maradt, csak saját neszei: a szélfútta homok surrogása, szélzúgás, egy dombról lefelé gördülő kőtömb dübörgése – azután hirtelen egy láthatatlan féreg mélybe bukásának zaja.

Az asszony úgy érezte, élete nem több egy pillanatnál; s hogy a szél menten elsöpri a bolygót is – e kozmikus porszemet, hullámok játékszerét…

– Sietnünk kell – szólalt meg mögötte a ghola. Chani megérezte, hogy aggódik miatta: félti az életét.

– A széltől hajtott homok lenyúzza a húst a csontokról – mondta a férfi, pedig az asszonynak aztán igazán nem kellett magyaráznia.

Chani félelmét oldotta a ghola nyilvánvaló aggodalma. Engedte, hogy Hayt a sziecs felső bejáratához vezesse. Elhaladtak a kaput védelmező sziklaalakzatok közt. Áthaladtak a nedvesség-visszatartó zsilipen, melyet a szolgálatos fremenek lezártak mögöttük.

A sziecs atmoszférája Chani orrába tolult, emlékek füzérét húzta-vonta maga után. Egymáshoz szoruló testek, a víznyerők áporodott bűze, az ételek ismerős aromája, égett gépolaj szag – és mindezek felett az örökké érezhető fűszer-illat. A melanzs!

Az asszony mély lélegzetet vett.

– Itthon vagyok…

A ghola levette róla a kezét, s félrehúzódott. Egyszeriben türelmes lett, várt, mint akit kikapcsoltak. De azért… figyelt.

Chani habozott a bejáratnál – megzavarta valami, amit nem volt képes megragadni. Valóban az otthona e sziecs. Gyermekfejjel skorpióra vadászott itt a parázsgömbök fényénél. Valami azonban megváltozott…

– Talán a lakosztályodba kellene menned, úrnőm… – szólalt meg ismét a ghola.

Mintha csak szavai tennék, az asszony altestébe fájdalom nyilalt. Igyekezett eltitkolni, mit érez.

– Úrnőm…? – A ghola láthatóan gyanút fogott.

– Miért félt engem Paul a szüléstől? – kérdezte Chani.

– A lehető legtermészetesebb az aggodalma. Szívén viseli a sorsodat – válaszolt a ghola.

Az asszony homokcsípte arcához emelte kezét.

– Hát a gyermekeinkét?

– Valahányszor közös gyermeketekre gondol, asszonyom, eszébe ötlik elsőszülött fia, akit a sardaukarok öltek meg.

Chani a ghola arcát fürkészte – jellegtelen vonások, semmitmondó fémszemek. Valóban Duncan Idaho volna e kreatúra? Tudja-e, mi fán terem a barátság? Igazat beszél egyáltalán?

– Magad mellett kellene tartanod az orvosokat – mondta a ghola.

Hangjából ismét aggodalom csendült ki. Chani hirtelen úgy érezte, elméje védtelen, hogy megrázó felismerések várnak rá.

– Félek, Hayt… – suttogta. – Hol marad az én Usulom?

– Az államügyek késleltetik – mondta a ghola.

Az asszony bólintott, a hivatalnokok seregére gondolt, akik utánuk repültek ornitoptereiken. S hirtelen rádöbbent, mi zavarja idebent: a külvilági szagok. Az ügyintézők, szárnysegédek becsempészték a falak közé a maguk ételének, a maguk öltözködésének, egzotikus illatszereinek aromáját. Egymáshoz nem illő szagok kavarogtak a levegőben.

Megrázta fejét, elfojtotta kitörni készülő, keserű kacaját. Lám, Muad'dib jelenlétében még a szagok is megváltoznak!

– Sürgős elintéznivalói akadtak, nem halogathatta őket tovább – magyarázta a ghola, félreértelmezve némaságát.

– Igen… igen, megértem. Én is láttam azt a sokadalmat.

Az utazásra gondolva be kellett ismernie: nem hitte volna, hogy megússza élve. Paul ragaszkodott hozzá, hogy maga vezethesse topterét. S bár világtalan volt, épségben szállt le itt a géppel. Chani úgy érezte, bármit is tesz ezután, nem tudja meglepni többé.

Altestébe ismét belehasított a fájdalom.

A ghola észrevette, hogy mély lélegzetet vesz, hogy arcizmai megfeszülnek.

– Közeleg az idő? – kérdezte.

– Igen… Azt hiszem.

– Nem szabad késlekedned – mondta Hayt. Megragadta Chani karját, siettetni kezdte az asszonyt.

Chani érzékelte kétségbeesését, s nyugtatni próbálta:

– Ennyire azért nem sietős…

A ghola mintha meg sem hallotta volna.

– A zenszuniták szerint – magyarázta – a szülés pillanatára készenlétben kell várakozni. Ne harcolj az elkerülhetetlennel! Ha küzdesz, az annyit jelent, kudarctól tartasz. Ne érezd úgy, hogy teljesítened kell! Ha így teszel, elérhetsz bármit.

Miközben beszélt, Chani szállásának ajtajához értek. Hayt átsegítette az asszonyt, és felkiáltott:

– Harah! Harah! Chani szülni fog! Hívd az orvosokat!

Hangját hallva a szolgálattevők máris ugrottak. Egyszeriben sokadalom vette körül az asszonyt, aki a nyugalom szigetének érezte magát – egészen a következő görcsös összerándulásig.

Hayt, aki a folyosóra szorult, csak ámult önnön cselekedetein. Olyan pontra érkezett az Időben, ahonnét minden igazság viszonylagosnak rémlett. Pánik lappangott tetteiben. Pánikba esett, nem csupán azért, mert féltette Chani életét, hanem azért is, mert tudta, hogy ha megesne a baj, szembe kellene néznie Paullal… A búskomor Paullal, akinek szerelme eltávozott… eltávozott…

Semmiből nem lehet valami – mondta magának. Mire véljem akkor ezt a pánikot?

Érezte, hogy mentát-képessége eltompul; mély lélegzetet vett. Pszichés árnyék borult rá. Érzelmi homályában úgy érezte, holmi abszurd hangra les – egy ág reccsenésére az őserdőben.

Felsóhajtott. Egyelőre elmúlt a veszély.

Lassan, erőit megfeszítve, ténymorzsákat gyűjtve visszatért a mentáti tudatállapotba. Erőlködött, hogy sikerüljön – ez nem a legjobb módszer, de szükségszerűnek tűnt. Kísérteties árnyakat látott odabentről emberek helyett. Valamiképp minden átmenetivé vált. Bőrében lehetséges jövőbeli személyiségek küzdöttek. Elhalványultak, aztán rendre visszatértek, hogy érveljenek, megítéltessenek.

Hayt homlokán veríték csillogott.

Elmosódó gondolatok szálltak a sötétségbe – örökké ismeretlenül. Végtelen rendszerek! A mentát nem működhet, míg be nem látja, hogy végtelen rendszerekkel kell dolgoznia. Véges tudás nem ragadhatja meg a végtelenséget. A mindenhol nem határozható meg véges perspektíva vonalán. Neki magának kell végtelenséggé válni – néhány pillanatra legalább.

Egy lélegzetelállító másodpercig látta az előtte ülő Bijazt, aki valamiféle belső izzással ég.

Bijaz!

A törpe valamit művelt vele!

Hayt úgy érezte, feneketlen szakadék peremén egyensúlyoz. Mentát előrelátásával a jövőbe tekintett, hogy felmérje cselekedetei lehetséges következményeit.

– Kényszer! – suttogta. – Kényszer hat rám! – Egy kék köpenyes futár Hayt mellett elhaladva meghallotta szavait. Tétovázott.

– Szóltál valamit, uram?

A ghola rá sem pillantott, úgy bólintott rá.

Mindent elmondtam.

*

Élt valaha egy férfi

Végtelen homoknak bölcs vándora

Szeme világát elpusztító a Tűz

Mégsem hangzott jajszava soha

Minden lángnál fényesebb látomásai

Az öröklét hatalmát hozták el neki

Élt valaha egy férfi…

Gyermekvers a Muad'dib története című kötetből

Paul a sötétségben állt a sziecs bejárata előtt. A jövőbelátó vízió tudatta vele, hogy éjszaka van; hogy balja felől holdfény rajzolja ki a sziklatető szentélyének körvonalait. Emlékektől hemzsegő hely volt ez, a sziecs, ahol ő meg Chani…

Nem szabad Chanira gondolnod! – parancsolt magára.

Folyvást halványuló víziói változásokról tájékoztatták: minden mozgásban volt. Jobbra, messze lent pálmák levelei csillantak, odébb, egy csatorna sötét vizén csillantak a holdsugarak; víz áramlott a mederben a reggeli vihar felhalmozta dűnék között. Víz a sivatagban!

Paul felidézte magában szülőbolygója, Caladan vizeit. Akkoriban nem is álmodott arról, micsoda értéket jelenthet a víz – még egy nyomorúságos sivatagi csatorna sáros vize is. Kincs.

A mögötte felbukkanó szárnysegéd diszkréten köhintett.

Paul kinyújtotta kezét a magnatábláért, melyre egy ív fémtartalmú papirost helyeztek. Olyan kelletlenül mozgott, mint a csatorna vize. A vízió vezette, ő azonban mind kedvetlenebbül tartott lépést vele.

– Megbocsáss, Sire – mondta az adjutáns. – A Semboule-szerződés. Ha kegyeskednél…

– El tudom olvasni! – förmedt rá Paul. A megfelelő helyre odafirkantotta az Atreides Imperatort, visszaadta a táblát, s világosan érzékelte a megdöbbenést, melyet e gesztussal váltott ki.

A szárnysegéd megfutamodott.

Paul elfordult tőle.

Csúf, puszta vidék! Maga elé képzelte, ahogy mozdulatlanul nyújtózik az iszonytató forróságban: homokcsuszamlások, portölcsérek világa; a sziklák tövében apró dűnéket épít a szél, a szirtek gyomra kristályokat rejt. Bizonyos szempontból mégis gazdag vidék volt ez: hatalmas; széles, vihar korbácsolta pusztaságok választanak el itt minden szűk helyet. Tornyosuló kőóriások, vándorló homok.

Csak vízre volt szükség – vízre és szeretetre.

A víz és a szeretet életet teremtett ebben a látóhatártól látóhatárig nyújtózó pusztaságban. Elhozta a mozgást, a szépséget. Ez a sivatag üzenete. A kontraszt megdöbbentette, elhozta számára az újabb megvilágosodást. Szembe akart fordulni a sziecs kapujában gyülekező szárnysegédékkel, hogy odakiáltsa nekik: Ha mindenáron imádni akartok valamit, imádjátok az életet – minden formáját, még a legalantasabbat is! Ez a szépség valamennyiünké!

De úgysem értenék. Megmaradtak sivatagnak a sivatagban. Az élet növekedése számukra nem tűnt furcsa táncnak.

Paul ökölbe szorította mindkét kezét az oldala mellett, igyekezett megfékezni a víziót. Menekülni akart tulajdon elméjéből. Vadállat volt az, mely elnyeléssel fenyegette. Ott hevert benne, elnehezülten a számtalan élettől, melyet magába fogadott; túl sok tapasztalat adatott meg neki.

Paul kétségbeesetten kifelé irányította gondolatait.

Csillagok!

Megmoccant benne valami az odafent szikrázó csillagokat érzékelve. Temérdek volt belőlük. Örült, aki azt hiszi, hogy akár egy maroknyit az uralma alatt tarthat belőlük. Meg sem próbált belegondolni, hány alattvalója lehet jelenleg, szerte az Impériumban.

Alattvalók? Imádók és ellenségek inkább. Akad-e köztük akár csak egy is, aki az előítéleteknél messzebbre lát? Mutassanak akár csak egy olyan embert, aki nem a végzete kijelölte keskeny úton jár! Hisz még a császár sem térhet le róla. Megkapott az élettől mindent, amit megkaphatott, saját képére igyekezett formálni az univerzumot. Ám a makacs világmindenség hullámai most elsodorják.

Köpök Dűnére! – gondolta. Nedvességet ajándékozok neki!

A mítosz, melyet bonyolult rítusokból, a képzelet csodáiból, holdfényből és szeretetből, az emberrel egyidős imákból, szürke szirtekből, bíbor árnyakból, panaszokból, mártírok vérének folyamából szőttek – mivé lett végül? Mire a hullámok elülnek, sima és tiszta lesz az Idő tengerpartja, csak az emlékezet homokszemei csillannak olykor, nem marad semmi más. Ez volna az új emberiség genezise?

A kövön súrlódó homok nesze tudatta vele, hogy oldalán megjelent a ghola.

– Egész álló nap kerültél, Duncan – mondta Paul.

– Veszélyes így nevezned – közölte a ghola.

– Tudom.

– Én… azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, uram.

– Ezt is tudom.

A ghola nem tudta tovább türtőztetni magát: elmondta, mit művelt vele Bijaz.

– Tisztában vagy a kényszer természetével? – kérdezte Paul.

– A lényege az erőszak.

Paul érezte, olyan pontra érkezett, melytől a kezdetektől irtózott. Mozdulatlanul állt. A Dzsihad magával ragadta, olyan úton indította el, melyhez a tehetetlenség szörnyű ereje szegezte, s el sem eresztette egy pillanatra sem.

– Duncantól nem kell tartanom – suttogta.

– De Sire…

– Mondd, mit látsz körülöttünk? – kérdezte Paul.

– Uram?

– Milyen ma éjjel a sivatag?

– Hát te nem látod?

– Nincs szemem, Duncan.

– De hisz…

– Csak a vízióra hagyatkozhatom – mondta Paul –, s kívánom, bár ne kéne rá hagyatkoznom! Lassanként megöl a jövőbelátás, tudtad ezt, Duncan?

– Talán… nem is következik be, amitől tartasz – mondta a ghola.

– Hogyan? Megtagadjam tulajdon jóslatomat? Hogyan tehetném? Ezerszer is látnom kellett beteljesülését. Az emberek hatalomnak, adománynak tartják azt, amitől szenvedek. Valóságos csapás! Nem hagyja, hogy eldobjam az életet, hadd heverjen ott, ahol egykor rátaláltam…

– Uram… – hebegte a ghola. – Én… ez nem… ifjú uram, neked nem… Én… – És elnémult. Paul érzékelte zavarát.

– Minek is neveztél az imént, Duncan? – kérdezte.

– Hogyan? Én az imént… egy pillanatra…

– Ifjú uradnak mondtál.

– Igen. Igen.

– Duncan szólított így valaha… – Paul kinyújtotta a kezét, megtapintotta a ghola arcát. – Ez is része volna tleilaxi képzésednek?

– Nem az.

Paul leengedte a kezét.

– Akkor hát?

– Belőlem… jött.

– Két urat szolgálsz?

– Meglehet.

– Szabadulj meg a gholától, Duncan!

– De hogyan?

– Ember vagy. Cselekedj ember módjára!

– Ghola vagyok!

– A tested azonban emberi test. Duncan van odabent.

– Van odabent valami.

– Nem érdekel, hogy csinálod – közölte Paul. – Megteszed.

– Előre láttad ezt is?

– Ördögöt! – Paul a hátát mutatta. A vízió meglódult, valamiképp töredékessé vált, de többé nem szabhatott gátakat neki.

– Uram, neked…

– Csend! – Paul felemelte jobbját. – Hallottad ezt?

– Mit, uram?

Paul a fejet rázta. Duncan nem hallotta. Képzelődött volna hát? Törzsi nevén szólítottak a sivatagból, halkan, messziről: Usul. Uuuussssuuuullll…

– Mi baj, uram?

Paul tovább rázta fejét. Úgy érezte, figyelik. Valami, ami az éjszaka sötétjében lapult, tisztában volt jelenlétével. Valami? Nem, valaki.

– Édes volt – suttogta. – De a legédesebb te voltál mind közül.

– Mit mondtál, uram?

– Itt a jövő – közölte Paul.

Az emberiség amorf univerzuma megremegett körülötte, mintha táncolt volna víziója ütemére. Átható volt a hang. Sejtette, sokáig tart majd, mire rezgései elülnek.

– Nem értelek, uram – vallotta be a ghola.

– Egy fremen, ha túl soká marad távol a sivatagtól, elpusztul – mondta Paul. – Ezt vízbetegségnek hívják. Hát nem furcsa?

– De, nagyon furcsa.

Paul magába mélyedt, igyekezett felidézni az alvó Chani lélegzetvételének emlékét.

Hol marad a nyugalom? – tűnődött. Csak közös reggelijükre emlékezett arról a napról, amikor a sivatagba indultak. Az asszony nyugtalan volt, ingerlékeny.

– Miért viseled azt a régi zubbonyt? – kérdezte, megpillantva az Atreidesek vörös sólymával ékes fekete egyenkabátot ura fremen köntöse alatt. – Császár vagy!

– A császárnak is lehet kedvenc ruhadarabja – válaszolta Paul.

Valamely megmagyarázhatatlan okból ez könnyeket csalt Chani szemébe. Másodszor fordult elő vele életében, hogy megfeledkezett a belésulykolt rendszabályokról és a vízfegyelemről.

Paul most az arcát tapogatta a sötétben, s érezte rajta a nedvességet.

Ki az, aki vizet ad a halottnak? – latolgatta. A saját arca volt – és mégsem. Nedves bőrén érezte a szél hidegét. Törékeny álmot látott, s most minden szertefoszlott. Mi ez odalent a mellkasában? Tán evett valamit? Milyen gyenge, milyen esendő másik énje! Vizet ad a halottaknak… A szél homokot sodort. A megszáradt bőr ismét a sajátja volt. De kié vajon a borzongás?

Ekkor hallotta meg a jajveszékelést, valahonnét a sziecs mélyéből. Egyre hangosabb és hangosabb lett…

A ghola megperdült a sarkán, mikor fény villant mögöttük; valaki szélesre tárta a nedvességzáró kaput. Egy alakot pillantott meg, arcán torz vigyor – de nem, a fájdalom grimasza. Egy Tandis névre hallgató fedaykin hadnagy érkezett. Mögötte sokan tülekedtek, de elnémultak, mihelyt észrevették Muad'dibet.

– Chani… – kezdte Tandis.

– Halott – suttogta Paul. – Hallottam a hívását.

A sziecs kapuja felé fordult. Ismerte ezt a helyet. Tudta, hogy odalent nem lel menedéket. A vízió éles fénybe vonta a fremenek tömegét. Paul látta Tandist, átérezte a fedaykin gyászát, haragját és félelmét.

– Chani halott – ismételte.

A gholát valósággal égették a szavak. Mellkasát, gerincét, fémszeme üregét perzselték. Érezte, hogy jobbja az övében hordott tőr felé mozdul. Gondolatai furcsán idegenné váltak számára. Báb volt, zsinórok mozgattak, onnét függtek le, abból a szörnyű ragyogásból. Mások akaratából, mások óhajára mozdult. A zsinegek mozgatták karját, lábát, állkapcsát. Torkából szörnyű, ismétlődő hang tört elő…

– Hrrak! Hrrak! Hrrak! A tőr megvillant, lecsapni készült. Ám ebben a pillanatban Idaho megtalálta saját hangját, s rekedtes szavakat formált:

– Menekülj, ifjú uram! Menekülj!

– Maradunk – mondta Paul. – Máltósággal fogadjuk a csapást. Megtesszük, amit meg kell tennünk.

A ghola izmai görcsbe rándultak. Megszédült, megingott.

…amit meg kell tennünk! Úgy törtek elő emlékezetéből a szavak, mint a felszínre igyekvő halak. …amit meg kell tennünk! Ó, mintha csak Paul nagyapja, az öreg herceg mondaná! Az ifjú úrba sok minden szorult az öregből. …amit meg kell tennünk!

A szavak furcsamód kibomlottak a ghola tudatában. Az az érzése támadt, hogy két életet él egyidőben. Hayt-Idaho-Hayt-Idaho… A relatív lét láncolatává merevedett, egyedül, egyetlenként. Régi emlékek zúdultak rá. Befogadta őket, megvilágosodott általuk, ezzel nekivágott egy új tudatállapothoz vezető útnak. Új személyiség formálódott ki benne, legyűrve az átmeneti én zsarnokságát. A frissen kialakult rend még magában hordozta a potenciális káoszt, a helyzet azonban hozzásegítette az egyensúly megszilárdításához. Ifjú urának szüksége van rá.

Sikerült. Tudta magáról, hogy a neve Duncan Idaho, de emlékezett mindenre Hayttel kapcsolatban is – mintha késleltetett gyújtású töltet lépett volna működésbe memóriájában. A ragyogás elhalványult. Idaho legyőzte a tleilaxiak betáplálta késztetést.

– Maradj mellettem, Duncan – mondta Paul – Sok mindenben szeretnék támaszkodni rád… – Majd, látván, hogy Idaho mozdulatlanul áll, felemelte hangját: – Duncan!

– Igen, Duncan vagyok.

– Hát persze! Ebben a pillanatban tértél vissza igazán. Most bemegyünk.

Idaho ura nyomába szegődött. Olyan volt minden, akár a régi időkben – és mégis más. Most, hogy Duncan megszabadult a tleilaxiak béklyóitól, már értékelni tudta mindazt, amit kapott tőlük. A zenszunita képzés lehetővé tette, hogy úrrá legyen a fordulat okozta megrázkódtatáson. A mentát tudatállapot az egyensúlyt szavatolta. Oly módon gyűrte le félelmeit, hogy felülemelkedett forrásukon. Tudata olyan pozíciót foglalt el, melyből ámulva személt mindent: halott volt, s most újra él.

– Sire – mondta Tandis, a fedaykin hadnagy. – Az a nő, Lichna, azt állítja, hogy beszélnie kell veled. Utasítottam, hogy várjon.

– Köszönöm – suttogta Paul. – A szülés…

– Beszéltem az orvosokkal – lihegte a felzárkózó Tandis. – Két gyermeked született; ép, egészséges mindkettő.

– Kettő? – Paul elveszítette egyensúlyát, megfogódzott Idaho karjában.

– Egy fiú és egy leány – mondta Tandis. – Láttam őket. Erős, szép fremen gyermekek.

– Hogyan… hogyan halt meg az anyjuk? – suttogta Paul.

– Uram? – Tandis közelebb hajolt.

– Chani – dünnyögte a császár.

– A szülés; uram – mormolta Tandis – A gyorsasága felemésztette minden erejét, azt mondják. Nem értem pontosan, mit jelent, de ezt hallottam.

– Vezessetek oda hozzá! – parancsolta Paul.

– Uram?

– Vezessetek hozzál

– Épp arra tartunk, uram… – Tandis ismét közelebb hajolt. – Miért hordoz a gholád meztelen tőrt?

– Tedd el a fegyvert, Duncan – mondta Paul. – Ez nem az erőszak ideje.

Jobban átérezte szavainak értelmét, mint bármikor azelőtt – a hangok túlmutattak a szerveken, melyek segítségével megformálta őket. Két gyermeki vízióiban csak egyet látott. Azóta mégis a vártnak megfelelően alakultak az események. Valaki keserűséget, dühöt érzett mellette. Valaki. Saját tudata olyan volt most, mint valami szörnyű malom: lepergette élete emlékeit.

Két gyermek?

Ismét megbotlott. Chani, Chani – gondolta. Nem volt más mód. Chani, szerelmem, hidd el, könnyebb volt így neked… – és fájdalommentesebb. Ha nem így alakul, túszul ejtik kicsinyeinket, téged ketrecben mutogatnak, rabszolgák közé vetnek, meghurcolnak amiért a halálomat okoztad, így azonban… így végezhetünk velük, és megmenthetjük a gyermekeket.

Gyermekeket?

Megint egyensúlyát veszítette.

Én engedtem, hogy bekövetkezzék – gondolta. Hol marad a bűntudat?

Előttük nagy hangzavar támadt a barlangban. Éppen akkor vált harsányabbá, amikor várta. Igen, még most, a gyermekek születése után sem sikerült letérnie arról a bizonyos útról…

Chani halott – mondta magában.

Egy régvolt pillanatban, a múltak egyikében, melyet másokkal is megosztott, megpillantotta ezt a jövőt. A látvány elbizonytalanította, szakadékba lökte, s e szakadék mind szűkebb és szűkebb lett. Érezte, hamarosan körbezárják a falak. A vízió szerint így kellett lennie.

Chani halott. Át kellene adnom magam a gyásznak.

A vízió azonban nem ezt jósolta.

– Üzentetek Aliáért? – kérdezte.

– Chani barátaival van – jelentette Tandis.

Paul érezte, a tömeg hátrahúzódik, hogy helyet adjon neki. A némaság hullámként görgött előtte. A hangzavar lassanként alábbhagyott. Feszült csend töltötte be a folyosók szövevényét. Paul ki akarta rekeszteni víziójából az embereket, de nem boldogult. Minden felé forduló arc sajátos üzenetet hordozott. Kíváncsiságtól sugárzott valamennyi. Sajnálták persze, mégis érezte, milyen könyörtelenek. Nézték, hogyan omlik össze, akit hajlíthatatlannak hitték, hogyan válik a bölcsből bolond. A bolond pedig mindig kegyetlenséget vált ki bámulóiból…

Amit iránta éreztek, több volt szánalomnál, részvétnél azonban kevesebb.

Paul irgalomért esdekelt, a vízió azonban továbbragadta. Nincs már túl messze – bíztatta magát. Vízióktól mentes sötétség felé rohant. Egy menedék felé, melyet a keserűség, a bűntudat hasított ki az időből – a hely felé, ahol aláhull végre a hold.

Belevetette magát, s bizonyára fel is bukik, ha Idaho el nem kapja a karját. Idaho jelenlétét erősen érezte: a férfi tudta, hogyan osztozhat némán is gyászában.

– Itt vagyunk – közölte Tandis.

– Ügyelj, uram! – intette Idaho, ahogy átsegítette a küszöbön. Függők érintették Paul homlokát. Idaho megállította. Most megérezte a szobát, a szoba reflexióinak sorozatát orcáin, fülében. Kőfalú helyiség volt, a hideg, szürke felületet kárpitok takarták.

– Hol van Chani? – suttogta. Harah hangja válaszolt neki:

– Itt, Usul.

Paul mélyet sóhajtott. Tartott tőle, hogy az asszony testét máris elvitték, hogy kinyerjék belőle a törzs vizét. Hogyan is folytatódik a látomás? Most csakugyan vaknak érezte magát.

– A gyermekek? – tudakolta.

– Itt vannak ők is, uram – mondta Idaho.

– Gyönyörű ikreid születtek, Usul – suttogta Harah –, egy fiú és egy lány. Látod? Itt fekszenek a bölcsőben.

Két gyermek – ámuldozott Paul. Víziójában egy lányt látott csupán. Kiszabadította magát Idaho szorításából, arrafelé indult, amerről Harah hangját hallotta, s valami keménybe botlott. Végigtapogatta: a metaüvegből készült bölcső.

Valaki megfogta a bal karját.

– Usul? – Harah volt az. Bevezette kezét a bölcsőbe. Paul lágy húst tapintott. Milyen meleg! Bordák. Légzés.

– A fiad – suttogta Harah. Odébbtolta a császár kezét. – Ez pedig a lányod. – Ujjai megfeszültek. – Igazán megvakultál, Usul?

Paul tudta, mire gondol. A vakoknak a sivatagban a helyük. A fremen törzsek nem tűrtek meg maguk közt életképtelen egyedeket.

– Vezess most Chanihoz! – parancsolta, figyelmen kívül hagyva a kérdést.

Harah balfelé irányította.

Paul lassanként beletörődött párja halálának tényébe. Elfoglalta helyét az univerzumban, melyre nem áhítozott; idegennek érezte magát tulajdon testében. Minden lélegzetvétel fájdalmat okozott. Két gyermek! Azt latolgatta, sikerült-e olyan útra térnie, melyet korábban nem térképezett fel. A probléma jelentéktelennek rémlett.

– Hol a bátyám?

Alia hangja hallatszott a háta mögül. Érezte közeledtét, jelenlétének súlyát, ahogy a lány átvette vezetését Harahtól.

– Beszélnem kell veled! – sziszegte Alia.

– Egy pillanat – mondta Paul.

– Most nyomban! Lichnáról van szó.

– Tudom – mondta Paul. – Egy pillanat.

– Egy perced sincs!

– Számos percem van.

– Talán. Nem úgy Chaninak!

– Hallgass! – förmedt rá Paul. – Chani halott – Alia tiltakozni próbált, de bátyja elnémította a tenyerével. – Parancsolom, hogy hallgass! – Érezte, hogy a lány ellenállása alábbhagy, elengedte hát. – Mondd, mit látsz!

– Paul! – Alia hangja rekedtes volt a sietségtől és a fájdalomtól.

– Várj – mondta a bátyja. Belső nyugalmat erőltetett magára, szemét víziói világára nyitotta. Még mindig látott. Chani fénykörrel megvilágított ágyán hevert. Valaki elrendezte fehér köntösét, igyekezett elrejteni élete vérét. Nem számított; Paul úgysem mert mást nézni, csak az arcát: a kisimult vonások a végtelenség tükrévé váltak.

Paul elfordult, a látomás azonban követte. Chani eltávozott, nem térhet vissza többé. Üres lett minden – a levegő, az univerzum. Ez lenne bűnhődésem lényege? latolgatta a császár. Sírni szeretett volna, de a könnyek cserben hagyták. Túl sokáig élt volna fremenként? Ez a halál nedvességet kíván!

A közelben felsírt egy gyermek, de nyomban lecsendesítették. A hang véget vetett a víziónak. Paul szívesen fogadta a sötétséget. Ez nem ugyanaz a világ – gondolta. Két gyermekem van!

A gondolat a jósi tudatállapot maradékának rezgése volt. Paul igyekezett visszatalálni a melanzs generálta időtlenségbe, de valami hibádzott. Az új tudatosság nem engedte hozzá a jövendők képeit. Érezte, hogy elméje elutasítja e jövőket – minden jövőt.

– Ég veled, Sihayám – suttogta. Alia hangja nyersen, követelőn csattant mögüle:

– Idehoztam Lichnát!

Paul sarkon fordult.

– Nem Lichna ez – mondta, – hanem egy Arctáncoltató. Lichna halott.

– Hallgasd csak végig! – esdekelt Alia. Paul lassan a hang irányába indult.

– Nem lep meg, hogy életben látlak, Atreides… – A hang Lichna hangja volt, illetve mégsem egészen az övé, mintha a beszélő belefáradt volna a hangszálak precíz vezérlésébe. Paul furcsamód őszinteséget érzett ki a mondatból.

– Nem lep meg? – visszhangozta.

– Scytale vagyok, tleilaxi Arctáncoltató, s tudni szeretnék valamit, mielőtt tárgyalni kezdünk. Egy ghola áll mögötted, vagy Duncan Idaho?

– Duncan Idaho az – felelte Paul. – Tárgyalni pedig nem fogok veled.

– Én azt hiszem, tárgyalni fogsz – mondta Scytale.

– Duncan – szólt hátra Paul a válla felett. – Megölnéd ezt a tleilaxit, ha megkérnélek rá?

– Igen, uram… – Idaho hangjában a vérbeli harcos elfojtott dühe rezgett.

– Várj! – kiáltotta Alia. – Nem tudod, mit utasítasz el!

– Dehogynem tudom! – sóhajtott Paul.

– Tehát csakugyan Duncan Idaho az, az Atreidesek embere! – szólt Scytale. – Megtaláltuk hát az eszközt! A gholák igenis visszanyerhetik múltjukat! – Paul lépteket hallott. Valaki elsuhant a balján. Scytale hangja most a háta mögül csendült: – Mire emlékszel a múltadból, Duncan?

– Mindenre. Gyermekkoromtól fogva. Még rád is – ott álltál a tartály mellett, mikor kiemeltek belőle – felelte Idaho.

– Csodás! – suttogta Scytale. – Csodálatos!

Paul hallotta, hogy mozog. Szükségem van a vízióra! – gondolta kétségbeesve. Dühítette a sötétség. Bene Gesserit-érzékei megsejtették vele, hogy Scytale szörnyű veszedelmet jelent, a lény azonban hang maradt csupán, mozdulatok árnyéka – nem érhette el.

– Ezek az Atreides-gyermekek? – tudakolta az Arctáncoltató.

– Harah! – kiáltotta Paul. – Távolítsd el onnét!

– Maradjatok, ahol vagytok! – dörrent rájuk a tleilaxi. Mindannyian! Figyelmeztetlek benneteket, az Arctáncoltatók fürgébbek, mint képzelitek! Késem kioltja mindkét gyermek életét, mielőtt hozzám értek!

Paul érezte, hogy valaki megérinti a jobb karját, aztán továbbindul

– Ne tovább, Alia! – mondta Scytale.

– Alia – szólalt meg Paul is. – Állj!

– Az én hibám – mormolta a lány. – Egyedül az enyém!

– Atreides! – emelte fel hangját Scytale. – Tárgyalhatunk most már?

Paul durva szitkot hallott a háta mögül. Beleborzongott az Idaho hangjából kiérződő gyűlöletbe. Duncannak nem szabad elveszítenie a fejét! Scytale megölné a gyermekeket!

– Ahhoz, hogy az ember alkut kössön, árucikkekre van szükség – mondta Scytale. – Nem igaz, Atreides? Nem akarod visszakapni a te Chanidat? Helyreállíthatjuk számodra, ha kívánod. Egy ghola, Atreides. Egy ghola, előző életének összes emlékével! De sietnünk kell. Szólj az embereidnek, hozzanak egy sztázistartályt: frissen kell megőriznünk a testet.

Ha még egyszer hallhatnám Chani hangját! – gondolta Paul. Ha újra mellettem lehetne! Ó, hát ezért ajándékozták nekem Idaho gholáját! Hogy rájöjjek, milyen hű másolata az eredetinek… De hogy teljes helyreállítás… Megkérnék az árát. A tleilaxiak játékszerévé válnék, örökre. Chani pedig… őrá sem várna különb sors. Állandó veszélyt jelentene a gyermekekre, megint eszköze lehetne a papság összeesküvésének…

– Milyen nyomást alkalmaznátok Chani memóriájának helyreállítására? – kérdezte erőltetett nyugalommal. – Arra kondicionálnátok, hogy… megölje egyik gyermekét?

– Olyan módszereket használunk, amilyeneket jónak ítélünk – közölte Scytale. – Mi a válaszod, Atreides?

– Alia – szólt Paul. – Tárgyalj te ezzel a micsodával. – Nem vitázhatok olyasvalakivel, akit nem látok.

– Bölcs döntés – mondta Scytale. – Nos, Alia, mit kínálsz nekem bátyád ügynökeként?

Paul lehajtotta fejét, igyekezett rálelni a belső nyugalomra. És ekkor megpillantott valamit – mintha vízió lett volna. Egy tőr, közvetlenül előtte. Itt…

– Adj egy kis időt, hadd gondolkodjam – kérte Alia.

– Pengém türelmes – mondta Scytale –, Chani húsa azonban nem. Ügyelj arra, milyen hosszan töprengsz!

Paul azon kapta magát, hogy pislog. Lehetetlen persze… és mégis… Szemeket érzett! A perspektíva furcsa volt, a tekintet ide-oda rebbent.

Ott!

A tőr ismét megjelent. Paulnak még a lélegzete is elakadt mikor ráébredt, kinek a szemével látja. Gyermekeinek egyike figyelt helyette! A bölcsőből látta Scytale tőrt markoló kezét. Alig néhány ujjnyira csillant az acél. Igen, s most már saját magát is látta a szobában: lehajtott fejjel álló, magányos alak, nem látszik veszedelmesnek; a helyiségben tartózkodók ügyet sem vetnek rá.

– Kezdetnek átadjátok nekünk összes KHAFT-érdekeltségeteket – mondta Scytale.

– Valamennyit? – fakadt ki Alia.

– Az összeset.

Paul a bölcsőben heverő gyermek szemével látta, ahogy a világtalan férfi előhúzza övéből kriszkését. A mozdulatban a kettősség furcsa érzése rejlett. A távolságot, a szöget mérlegelte – második lehetősége nem lesz. Bene Gesserit-módon készült a támadásra, teste megfeszült, mint valami rugó; egyetlen mozdulatra koncentrált – igazi prajna-mutatvány volt ez, az izmok és az idegek tökéletes összhangját követelte meg.

Jobbjából kiröppent a kriszkés. Tejfehér pengéje Scytale jobb szemébe fúródott, hátralökte az Arctáncoltató fejét. A tleilaxi felemelte mindkét karját, hátratántorodott, a falnak zuhant. Tőre lepattant a mennyezetről, a padlóra hullt. Scytale lecsúszott a falról, aztán arccal előrebukott; halott volt, mire elterült a földön.

Paul még mindig a gyermek szemével látta a felé forduló arcokat: mindenkit megdöbbentett tettével. Alia tért magához elsőként. A bölcsőhöz sietett, fölé hajolt, eltakarta Pault Paul elől.

– Jól vannak – mondta. – Hála az égnek, semmi bajuk!

– Uram – suttogta Idaho. – Látomásod része volt ez is?

– Nem – legyintett Paul Idaho felé. – De nem is baj.

– Bocsáss meg Paul – szólt Alia. – De mikor a tleilaxi azt mondta, módjukban áll életre kelteni…

– Ilyen árat nem fizethet boldogságáért egy Atreides – közölte Paul. – Ezt tudnod kell.

– Tudom – sóhajtott a lány. – De kísértésbe estem…

– Azt hiszed talán, én nem? – kérdezte Paul.

Elfordult tőlük, a falig botorkált, nekivetette hátát, s eltűnődött, mit is tett. Hogyan? Hogyan? Azok a szemek a bölcsőben… Úgy érezte, szörnyű felismerés küszöbén áll.

Az én szemeim, apám.

A szóképek ott villództak vak szeme előtt.

– Fiam! – suttogta Paul, hogy ne hallhassa senki más. – Te… öntudatra ébredtél.

Igen, apám! Nézd!

Paul szédülten támaszkodott a falnak. Egyszeriben kiszállt belőle minden erő. Elvillámlottak előtte élete képei. Az apját látta. Ő maga volt az apja. Aztán a nagyapja, aztán az ősapái. Tudata végigszáguldott egész férfiági vérvonalán.

– Hogyan? – tudakolta csendesen.

Halvány szóképek rajzolódtak ki előtte, aztán elenyésztek, mintha túl nagynak bizonyult volna a megterhelés. Paul elmázolta a nyálat szája sarkában. Eszébe jutott Alia ébredése Lady Jessica méhében. Ám ezúttal szó sem volt az Élet Vizéről, melanzs-túladagolásról… vagy mégis? Ilyesmit forgatott volna a fejében Chani? Vagy az Atreidesek vérvonala teszi? Ezt látta előre Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya? Paul a bölcsőben érezte magát, Alia hajolt fölé, Alia keze cirógatta. A lány arca hatalmasnak látszott. Mikor megfordította, megpillantotta maga mellett újszülött húgát – erőteljesnek látszó gyermek volt, sivataglakók utóda. Koponyáját máris dús, vörös haj borította. Ahogy Paul rámeredt, a lányka kinyitotta szemét. Azok a szemek! Chani tekintett rá velük… és tulajdon anyja, Lady Jessica. Egész sokaság meredt Paulra. – Nézd csak! – suttogta Alia. – Egymást figyelik…

– Ilyen fiatalon még nem tudnak figyelni – közölte Harah.

– Én tudtam – mondta Alia.

Paul lassanként kiszakadt abból a mélységes, közös tudatból. Saját siratófalának támaszkodott megint. Idaho gyengéden rázta a vállát.

– Uram…?

– A fiú neve legyen Leto, apám emlékére – szólt Paul, és kihúzta magát.

– Ha eljön a névadás ideje – mondta Harah –, melletted állok majd, mint az anya barátnője, s e nevet adom neki.

– A lányom pedig – folytatta Paul –, legyen Ghanima.

– De Usul! – tiltakozott Harah, – A Ghanima baljós név!

Az életedet mentette meg – közölte Paul. – Mit számít, hogy Alia gúnyt űzött belőled a segítségével? A lányom neve Ghanima lesz, azaz hadizsákmány.

Kerekek nyikorgását hallotta a háta mögül – tolni kezdték Chani ágyát. Valahol már a Víz Rítusát kántáltak.

– Hal yawm! – mondta Harah. – Mennem kell, ha tanújává akarok válni a szent igazságnak, ha el akarom kísérni barátnőmet utolsó útján. Vize a törzsé.

– Vize a törzsé – mormolta Paul. Hallotta, hogy Harah távozik. Kinyúlt oldalra, megragadta Idaho zubbonyának ujját. – Kísérj a szállásomra, Duncan!

Miután odaértek, gyengéden kiszabadította magát embere szorításából. Ideje egyedül maradni…

Ám mielőtt Idaho távozhatott volna, zavar támadt az ajtónál.

– Mester! – Bijaz szólt hozzá az ajtóból.

– Duncan – mondta Paul. – Engedd két lépéssel beljebb, de öld meg, ha közelebb merészkedik!

– Értettem – mormolta Idaho.

– Duncan, mi? – lelkendezett Bijaz. – Valóban, te vagy, Duncan Idaho?

– Én – mondta a pengeművész. – Mindenre emlékszem.

– Vagyis Scytale terve sikerrel járt!

– Scytale halott – közölte Paul.

– Én azonban élek, és él a terv is – mondta Bijaz. – A tartályra, amelyben kifejlődtem! Lehetséges! Én is visszanyerhetem múltjaimat – valamennyit! Csak megfelelő eszközre van szükség!

– Eszközre? – kérdezte Paul…

– Arra kondicionáltak, hogy megöljelek – magyarázta Idaho indulattól rekedtes hangon. – Mentát elemzés: rájöttek, hogy úgy tekintek rád, mint fiamra. Hogy ne kelljen elpusztítania, a régi Duncan Idaho hatalmába kerítette a ghola testét. De… történhetett volna másképp is. Mondd csak, törpe, ha a tervetek kudarcot vall, és megölöm az uramat, mihez fogtatok volna akkor?

– Ó… Természetesen Aliával alkudtunk volna a bátyja életéért, így azonban kedvezőbb a helyzet.

Paul mély lélegzetet vett. Hallotta a gyászolók távolodó énekét – már messze lent, a víztárolók közelében jártak.

– Még nem késő, uram – mondta Bijaz. – Akarod-e visszakapni a szerelmedet? Helyreállíthatjuk számodra. Ghola lesz, igen. De most már garantálhatjuk, hogy előbb-utóbb tudatára ébred. Hívjunk szolgákat? Kerítsünk sztázistartályt, hogy megőrizzük benne párod testét…?

Most már nehezebb elutasítanom – gondolta Paul. Az első megkísértés minden energiáját felemésztette. S mindezt semmiért! Ha még egyszer maga mellett tudhatná Chanit…!

– Hallgattasd el! – reccsent Idahóra az Atreidesek harci nyelvén. A neszek elárulták, hogy Idaho az ajtó felé indul.

– Mester! – sikoltotta Bijaz.

– Ha szeretsz – mondta Duncannak Paul, továbbra is a harci nyelvet használva – tégy egy szívességet: öld meg, mielőtt elfogadom az ajánlatát!

– Neeee! – üvöltötte Bijaz. Hangja egy rémült horkantás után végképp elhalt.

– Megtettem a szívességet – jelentette Idaho.

Paul lehajtott fejjel hallgatózott. Már nem hallotta a távolodókat. Maga elé képzelte a mélyben, a víznyerők csarnokában folyó ősi fremen rítust.

– Nem volt más választásom – suttogta. – Megértesz, Duncan?

– Megértelek.

– Vannak dolgok, amelyeket senki nem képes elviselni. Addig bíbelődtem a lehetséges jövőkkel, míg egy jövő teremtett meg magának engem.

– Uram, nem kellene…

– Akadnak problémák az univerzumban, melyekre nincs megoldás – folytatta Paul. – Nincs mit tenni. Nincs mit tenni…

Ahogy beszélt, Paul megszakadni érezte kapcsolatát látomásával. Elméje kitágult, lehetőségei ismét megszámlálhatatlanná váltak. A vízió olyanná lett, mint a szél – arra fújt immár, amerre akart.

*

Azt mondjuk Muad’dibről: az út, amelyen elindult, olyan földre vezetett, ahol nekünk nem maradhat lábnyomunk…

A Kvizaratus a Szellemkultusz papjaihoz

Vizesárok húzódott végig a homoksávon, a sziecsgazdaság határát jelezte. Kőhíd következett, azután a nyílt sivatag – pora ott kavargott Idaho körül. Háta mögött Tabr sziecs sziklatornya. Mindkét hold magasan állt, fényük hideg ezüstöt hintett szét a homokon. A gyümölcsöskert egészen a sivatag határáig ért.

Idaho csak állt a homokon, és visszatekintett a vízre, nézte a valódit és a látszatot, a négy szikrázó holdat. A cirkoruha nedvesen tapadt testére. Orrába a cirkocső mellett nehéz illatok tolultak. A kert fái közt susogott a szél. Idaho az éjszaka neszeire fülelt. A víz mellett, a fűben ugróegerek tanyáztak, a szirt árnyékában bagoly hallatta hangját; a nyílt bled felől homokcsuszamlás moraját hozta a fuvallat.

Idaho a hang irányába nézett, de nem látott mozgást a holdsütötte dűnék gerincén.

Pault Tandis vezette idáig. A fedaykin dolga végeztével visszatért, és beszámolt a történtekről. Paul eltávozott, a sivatagba ment, akár egy igazi fremen.

– Vak volt, igazán vak – mondta Tandis, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. – Előtte akadtak látomásai, melyeket meg is osztott velünk, de…

Vállat vont. A vak fremeneket mindig magukra hagyták a sivatagban. Muad'dib lehetett császár, mégis fremen volt. Úgy rendelkezett, hogy gyermekeit a fremenek őrizzék és neveljék fel. Fremen volt.

Kihalt a sivatag – gondolta Idaho. Holdfényben fürdő kövek mutogatták gerincüket a homokon; túlnan hullámzottak a dűnék.

Nem lett volna szabad magára hagynom, egy percre sem, – töprengett. Tudnom kellett volna, mit forgat a fejében.

– Azt mondta nekem, a jövőnek már nincs szüksége rá – jelentette Tandis. – Miután elindult, még visszaszólt nekem. "Most végre szabad vagyok" – mondta.

Az átkozottak! – gondolta Idaho.

A fremenek nem voltak hajlandók kutatóosztagokat vagy toptereket kiküldeni. A mentési kísérletek ellenkeztek ősi hagyományaikkal.

– Egy féreg megy majd Muad'dibért – mondogatták. És kántálni kezdték a sivatagba távozók dalát, azokét, akiknek vize Shai-huludra szállt:

"Homok anyja, idő anyja, minden élet kezdete, adj néki utat!"

Idaho egy lapos sziklára telepedett, úgy meredt a sivatagba. A homokra mintha álcahálót terítettek volna: világos és sötét sávok mindenütt. Nem állt módjában megállapítani, merre indult Paul.

– Most már szabad vagyok…

Fennhangon mondta a szavakat, s ezzel magamagát is meglepte. Gondolatai szabadon szárnyaltak, eszébe jutott a nap, amikor a gyermek Pault Caladan városának halpiacára kísérte. Emlékezett a vízen tükröződő nap ragyogására, a tenger holtan közszemlére tett teremtményeire, melyek eladásra vártak. Emlékezett rá, hogy Gurney Halleck játszott nekik balisetjén – jókedv, kacagás. A ritmus a tudatában lüktetett, visszavezetve őt a vidámsághoz az idő folyosóin át.

Gurney Halleck. Gurney őt hibáztatja majd ezért a tragédiáért.

Emlékeinek muzsikája elhalt.

Visszaidézte Paul szavait: "Akadnak problémák ebben az univerzumban, melyekre nincs megoldás…"

Azon kezdett töprengeni, milyen sors vár Paulra odakint a sivatagban. Hamar végez vele egy féreg? Lassan öli meg a nap? A sziecslakó fremenek némelyike azt vallotta, Muad'dib nem halhat meg soha; hogy a ruh-világ fogadta be, ahol realitás minden elképzelhető jövő. Jelen lesz tehát az alam-al-mythal-ban, ott vándorol majd azután is, hogy teste megsemmisül. Meg fog halni; és én semmit sem tehetek, hogy megakadályozzam – gondolta Idaho.

Aztán eszébe ötlött: van valami felemelő abban, ha valaki nyom nélkül pusztul el. Nincsenek maradványok, nincs semmi – csak egy egész világ sír gyanánt.

Mentát, oldozd fel magad! – gondolta.

Szavak ötlöttek eszébe, a fedaykin hadnagy rítusszámba menő szavai, a hadnagyé, aki Muad'dib gyermekeit vigyázta:

Az ügyeletes tiszt szent kötelessége… A fontoskodó, kenetteljes szavak feldühítették. A fremenek a rítusok rabjaivá váltak. Mindenki a rítusok rabjává lett. Egy ember, egy nagy ember halódik odakint, a litánia azonban szól tovább… egyre tovább…

Mi történt vajon a józansággal, mely kiszűrte az életből a képtelenségeket? Valahol, abban a múlt időben, amit az Impérium jelentett, elrejtették, de olyan jól, hogy senki meg ne lelje. Elméje mentát módra kereste a válaszokat. A tudás vonalai ott derengtek előtte. Lőréiéi haja csilloghat így, csábítón, hívogatón… smaragdbarlangjának csapdájába invitálva az elbűvölt hajóst…

Idaho hirtelen kizökkent a katatóniás állapotból.

Hát így! – gondolta. Ahelyett, hogy szembenéznék a kudarccal, megpróbálok beleveszni önmagamba!

A majdnem-eltűnés emléke megmaradt benne. Ahogy közelebbről megvizsgálta, ráébredt, hogy élete az univerzummal egyidős. Teste csapdába esett a tudat smaragdbarlangjában, lénye azonban kezdettől része volt, s örökkön része lesz az élet nagy egészének.

Idaho felegyenesedett. Úgy érezte, a sivatag megtisztította. Homok surrogott a szélben, karistolni kezdte az árkon túli fák leveleit. Az éjszakai levegő nehéz porszaggal telt meg. Duncan köpenye fellebbent a hirtelen fuvallatra.

Ráébredt, hogy hatalmas vihar tombol valahol a bled mélyén, vadállatként tombol megannyi szélörvény – megannyi hatalmas homok-féreg, melyek még a húst is leszaggatják az emberi csontról.

Paul eggyé válik a sivataggal – gondolta. A sivatag beteljesíti küldetését.

Zenszunita gondolat volt, tiszta vízként ömlött el lényén. Paul továbbhalad majd az útján, tudta jól. Egy Atreides sosem adja meg magát végzetének, még akkor sem, ha pontosan tisztában van e végzet elkerülhetetlenségével.

Egy szemvillanásnyi időre a jövőbe látott, s ráébredt, hogy a holnap népei tengerrel kapcsolatos kifejezések közt emlegetik majd Pault. Noha élete legjavát a sivatagbolygón élte, víz kíséri emlékét. Megfúlt – mondják majd –, mégis tovább úszott…

Idaho mögött valaki megköszörülte a torkát.

Duncan sarkon fordult, s Stilgart pillantotta meg a quanat hídján.

– Nem találjuk meg soha – mondotta a naib –, de rálel majd minden ember.

– A sivatag befogadja és istenné emeli – szólt Idaho – noha idegenként jött. Idegen anyagot hozott e világra – a vizet.

– A sivatag tudja, mit miért tesz – mondta Stilgar – Elfogadtuk az Atreidest, a Mahdink lett, Muad'dib. Tőlünk kapta titkos nevét: Usul a Talapzat Ereje.

– De nem született fremennek.

– Ez mit sem változtat a tényen, hogy a magunkénak tekintjük… s hogy végérvényesen a miénk lett. – Stilgar Idaho vállára tette kezét. – Minden ember idegenként jön a világra, barátom.

– Bölcs vagy, Stil…

– Elég bölcs. Tudom, miként boldogultunk az univerzummal vándorlásaink közben. Muad'dib valami értékeset adott nekünk. Az emberek, ha másért nem, emiatt biztosan emlékezni fognak Dzsihadjára.

– Nem adja meg magát a sivatagnak – mondta Idaho. – Vak, mégsem adja fel. Tanult és tiszteletreméltó ember. Atreides-származék.

– Mégis a homok issza majd el vizét – mormolta Stilgar. – Jöjj! – Gyengéden húzni kezdte Idahót. – Alia visszatért, téged keres.

– Vele voltál Makab sziecsben?

– Igen. Ő segített összeterelni a tétovább naibokat. Most már neki engedelmeskednek… akárcsak én.

– Miféle parancsokat adott?

– Elrendelte az árulók kivégzését.

– Ó! – Idaho émelygéssel küszködött, ahogy felpillantott a sziklacsúcsra. – Mely árulókét?

– A navigátorét, Mohiam Tisztelendő Anyáét, Korbáét… s még néhányét.

– Megölted a Tisztelendő Anyát?

– Igen. Muad'dib azt üzente, ne tegyük, de… – Stilgar vállat vont. – Megtagadtam a parancsát, és Alia tudta, hogy így le