FRANK

HERBERT

HEISENBERG

SZEME

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

Frank Herbert: The Eyes of Heisenberg

1994

Fordította

F. Nagy Piroska

Borító

Márok Attila

Előkészületben:

Tejbe Dara: Hogyan lettem faszszopó köcsög?

Ez a mű regény.

Minden szereplője és eseménye

a szerző képzeletének szülötte.

1

Szándékosan esőt ütemeztek be ma reggelre, gondolta dr. Thei Svengaard. Az eső mindig nyugtalanná teszi a szülőket... nem beszélve arról, hogy mit vált ki az orvosokból.

A hideg esőt hozó szélroham megzörgette az íróasztala mögötti ablakot. A doktor megállt, hogy elnémítsa az ablakokat, de aztán arra gondolt, hogy a természetellenes csönd egy ilyen napon még jobban megijesztheti Durantékat, a ma reggeli szülőket.

Svengaard doktor az ablakhoz lépett, lenézett az odalent nyüzsgő gyalogosáradatra – a sokmilliós nagyváros nappali műszakosai munkába siettek, az éjszakások pedig iparkodtak mielőbb elérni nyugtalan pihenésük helyét. Ide-oda vonulásuk – a barlanglakokat idéző létezésük ellenére – erőt és lendületet sugárzott. Svengaard tudta, hogy legtöbbjük gyermektelen sterka... steril, meddő. Jöttek és mentek, megszámláltak, de megszámlálhatatlanok.

A várószobái telefonvonalat nyitva hagyta, így hallhatta, amint a nővér, Mrs. Washington, kérdésekkel és űrlapok kitöltésével nyaggatja Durantékat.

Rutin.

Ez volt a jelszó. Az egésznek normális, mindennapos rutinnak kellett látszania. Duranték és az összes többi, akik voltak olyan szerencsések, hogy kiválasztottak és majdan szülők lehettek, soha nem sejthették meg az igazságot.

Svengaard doktor gyorsan elterelte figyelmét az ilyen gondolatokról, emlékeztetve magát, hogy az orvosi hivatás képviselője számára a bűntudat nem megengedett érzelem. A bűntudat szükségszerűen áruláshoz vezetett... és az árulás zűrzavaros következményeket vont maga után. Az optimberek rendkívül érzékenyek voltak mindenre, ami érintette a nemzőprogramot.

Ez a burkolt kritikát tartalmazó gondolat pillanatnyi nyugtalansággal töltötte el Svengaardot. Nyelt egyet, s hagyta, hogy elméje elidőzzön azon, mit tart a nép az optimberekről. Ők a minket szerető, rólunk gondoskodó hatalom.

Sóhajtva elfordult az ablaktól, s az íróasztalt megkerülve kiment azon az ajtón, amely az eligazítószobán át a laborba vezetett. Az eligazítószobában megállt, hogy a tükörben ellenőrizze a külsejét: ősz haj, sötétbarna szem, erős áll, magas homlok, szigorú száj a sasorr alatt. Mindig is meglehetősen büszke volt a számára megszabott küllem tartózkodó méltóságára, és viselkedésében is igyekezett megfelelni e képnek. Most enyhített valamelyest szája vonalának szigorán, és néhányszor elpróbálta a részvétteli érdeklődést kifejező pillantást.

Igen, ez jó lesz Durantéknak – feltéve, hogy hiteles emocionális képet kapott róluk.

Amikor Svengaard doktor belépett az ajtón, melyet csak ő használt, Washington nővér épp beterelte a Durant házaspárt a laborba. A tetőablakokon sisteregve dobolt az eső. Az idő épp megfelelőnek tűnt a szoba hangulatához: tisztára mosott üveg, acél, plazmeld és csempe... csupa személytelen anyag. Az eső mindenkire esett... ahogy minden embernek át kellett mennie egy ilyen szobán, mint ez... még az optimbereknek is.

Dr. Svengaard az első pillanatban ellenszenvesnek találta a szülőket. Harvey Durant száznyolcvan centinél is magasabb, karcsú, göndör szőke hajú, világoskék szemű férfi volt. Széles arcáról ifjonti ártatlanság sugárzott. Lizbeth, a felesége majdnem olyan magas, szintén szőke, szintén kék szemű és fiatal volt. Termete a valkűrök robusztusságára emlékeztetett. A nyakában lévő ezüstláncon viselte a nép egyik elmaradhatatlan talizmánját, a női optimber, Calapine rézfiguráját. A figura buta nemzőkultuszos és vallásos felhangjai nem kerülték el Svengaard doktor figyelmét. Elnyomta kikívánkozó csúfondáros mosolyát.

Akárhogyan is, Duranték szülők voltak – erőteljes, izmos emberek, eleven tanúbizonyságai az őket metsző sebész szakértelmének. Svengaard doktor egy pillanatra hagyta, hogy eluralkodjon rajta a szakmai büszkeség érzése. Nem sokan lehettek tagjai annak a zárt csoportnak, melynek sejtmérnökei kordában tartották az emberfajták változatosságát.

Washington nővér megállt az ajtóban a Durant házaspár mögött.

– Dr. Svengaard, Harvey és Lizbeth Durant – mondta, és köszönést nem várva távozott. Washington nővér időzítése és diszkréciója mindig tökéletesen helyénvaló volt.

– A Durant házaspár, milyen kedves! – mondta Svengaard doktor. – Remélem, az asszisztensem nem untatta önöket túlságosan a sok formasággal és kérdéssel. De gondolom, tudták, hogy vállalniuk kell e szokásos rutint, amikor kérték, hogy végignézhessék.

– Megértettük – válaszolta Harvey Durant. És magában azt gondolta: Kértük, de még mennyire! Azt hiszi ez a vén szélhámos, hogy minket is rászedhet a kis trükkjeivel?

Dr. Svengaard felfigyelt a férfi zengő baritonjára. Ellenszenve mellett ez is bosszantotta.

– Nem szeretnénk tovább igénybe venni az idejét, mint amennyire feltétlenül szükséges – szólalt meg Lizbeth Durant. Kezével átkulcsolta férje kezét, és ujjaik titkos nyelvén megkérdezte tőle:

– Olvasol benne? Nem kedvel minket.

– Öntelt sterka, olyan büszke a pozíciójára, hogy az orráig se lát el – válaszolták Harvey ujjai.

A nő józan hangja ingerelte Svengaard doktort. Ráadásul Lizbeth egy gyors kutató pillantással máris felmérte az egész labort. Keményen kézben kell tartanom a gyeplőt, gondolta Svengaard. Odalépett hozzájuk, és kezet fogott velük. Izzadt volt a tenyerük.

Idegesek. Helyes! – állapította meg Svengaard doktor.

Balról egy viapump megnyugtatóan erős hangját hallotta. Mindig számítani lehetett rá, hogy a szülők idegesek lesznek a szívókészüléktől. Épp ezért csinálták hangosra őket. Dr. Svengaard a hang felé fordult, és rámutatott egy lezárt kristálytartályra, amelyet egy erőtérben lévő állványon helyeztek el a labor közepe táján. A pumpa hangja a tartályból hallatszott.

– Ott van – mondta.

Lizbeth rámeredt a tartály opálszerűen áttetsző falára. Nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát.

– Abban?

– Méghozzá a lehető legnagyobb biztonságban – felelte dr. Svengaard.

Még maradt benne csöppnyi remény, hogy Duranték ezek után hazamennek, és ott várják meg a végeredményt.

Harvey megfogta és megpaskolta a felesége kezét. Ő is a tartályt bámulta.

– Úgy tudjuk, idehívta azt a specialistát – mondta.

– Dr. Pottert – bólintott Svengaard. – A Központból. – Rápillantott a házaspár idegesen izgő-mozgó ujjaira, és felfigyelt az elmaradhatatlan tetovált mutatóujjakra – géntípus és társadalmi helyzet. Most majd hozzátehetik a csíraképesség vágyott jelét is, gondolta, elnyomva hirtelen támadt irigységét.

– Dr. Potter, igen – visszhangozta Harvey. – Figyelted, hogy ejtette ki azt, hogy Központ? – zongorázta Lizbeth-nek.

– Hogy is kerülhette volna el a figyelmemet? – felelte az asszony.

Központ, gondolta Lizbeth. A hely felidézte a gőgös op-timberek képét, róluk viszont eszébe jutottak a kiborgok, akik titkon ellenszegültek az optimbereknek, s mindez mélységes nyugtalansággal töltötte el. Most nem engedheti meg magának, hogy a fián kívül bármi másra gondoljon.

– Tudjuk, hogy Potter a legjobb, és nem szeretnénk, ha azt gondolná, az érzelmeink irányítanak, és hogy félünk...

– mondta.

– ... de végig fogjuk nézni – fejezte be a mondatot Harvey. S közben arra gondolt: Nem árt, ha ez a nyakas sebész tudja, hogy tisztában vagyunk a törvény adta jogainkkal.

– Értem – mondta Svengaard doktor. Hogy az ördög vinné el a bolondjait! – gondolta. De fennhangon ugyanolyan megnyugtató, egykedvű hangon folytatta: – A törődésük természetes. És én csodálom. Mindazonáltal a következmények...

Hagyta, hogy szavai ott lebegjenek a levegőben, emlékeztetve őket, hogy neki is vannak törvény adta jogai, elvégezheti a metszést az engedélyükkel vagy az engedélyük nélkül, és nem tehető felelőssé valamiért, ami a szülőket nyugtalanítja. Az 10927. számú Törvény egyértelmű és világos. A szülők hivatkozhatnak rá, hogy joguk van végignézni, de a metszés végrehajtása a sebész belátására van bízva. Az emberi fajnak megtervezett jövője volt, mely kizárta a genetikai torzszülötteket és a szertelen deviánsokat.

Harvey bólintott; a mozdulat gyors volt és határozott. Szorosan fogta a felesége kezét. Agyában rémtörténetek és hivatalos mítoszok töredékei villantak fel. Svengaardot részint e történetek kaleidoszkópján, részint a titkos és tilalmas irodalmi műveken át látta, melyekkel a kiborgok látták el meggyőződésük ellenére a Szülői Ellenállást – Stedmanon és Mercken át, Shakespeare-en és Huxley-n keresztül. Ifjúsága olyan szűk határok közé szorított múltból táplálkozott, hogy tudta, a babona elkerülhetetlenül tovább él.

Lizbeth bólintása már lassabban érkezett. Tudta, miért kell itt a leginkább aggódniuk, de ez akkor is az ő fia volt ott, abban a tartályban.

– Biztos benne, hogy nem jár fájdalommal? – kérdezte, szántszándékkal megsértve Svengaardot.

A doktort haraggal töltötte el az általános tudatlanság szükségszerű légköréből táplálkozó népi ostobaság mértéke. Tudta, hogy ennek a beszélgetésnek mihamarabb véget kell vetnie. Szüntelenül az járt a fejében, hogy miközben bizonyos dolgokat el kell mondania, akaratlanul is miket árulhat el ezeknek az embereknek.

– Annak a megtermékenyített petének nincsenek idegpályái – felelte. – Fizikailag nem egészen három órája létezik, a növekedését egy szabályozott nitrátlégzés késlelteti. Fájdalom? Ez a fogalom itt nem használható.

Svengaard doktor tisztában volt azzal, hogy a szakkifejezések nem sokat jelentenek számukra, mindössze arra jók, hogy hangsúlyozzák a távolságot az egyszerű szülők és egy szubmolekuláris mérnök között.

– Azt hiszem, most nagy butaságot mondtam – ismerte el Lizbeth. – A... nos, ez olyan egyszerű, igazából még nem is hasonlít emberi lényhez. – Kezével közben azt üzente Harvey kezének: – Micsoda együgyű fickó! Úgy belelátni, mint egy gyerekbe.

Az eső egy tarantella ritmusát dobolta ki a tetőablakon. Svengaard doktor végighallgatta, majd így válaszolt:

– Vigyázzunk, azért ne tévedjünk! – Eközben arra gondolt, micsoda jó alkalom ez, hogy felfrissítse mindazt, amit ezek az ostoba alakok a kátéból megtanultak. – Lehet, hogy a maguk embriója még nincs háromórás, de máris megvan benne minden alapvető enzim, amelyre a teljes kifejlődésekor szüksége lesz. Mérhetetlenül bonyolult organizmus.

Harvey színlelt áhítattal bámult rá, mint afféle kiválóságra, aki képes felfogni olyan misztériumokat, mint az élet kialakulása és megformázása.

Lizbeth a tartályra pillantott.

Két nappal ezelőtt ebben a tartályban egyesítették a Har-vey-től és tőle vett ivarsejteket, majd pangásra kényszerítve őket lehetővé tették egy korlátozott sejtmagosztódás, mitózis bekövetkezését. Az eljárás következtében létrejött egy életképes embrió – nem túl gyakori jelenségként világukban, ahol csak a kiválasztott keveseket mentesítették a fogamzásgátló gáz alól, s engedték szaporodni. De még e kevesek is csak elvétve produkáltak életképes utódot. Lizbeth-ről nem feltételezték, hogy érti e bonyolult eljárást, tehát titkolnia kellett, hogy érti. Ők – a Központ genetikus optimberei – kegyetlenül lecsaptak mindenre, ami kicsit is fenyegette a főhatalmukat. És a legszörnyűbb fenyegetésnek azt tartották, ha a tudás rossz kezekbe kerül.

– És... most... mekkora? – kérdezte.

– Az átmérője kevesebb, mint egytized milliméter – felelte Svengaard doktor. Mosolygóssá lazított arccal folytatta: – Most szedercsíra állapotú, és hajdan, a primitív korban még csak úton volt az anyaméhbe. Most a legérzékenyebb, most kell a legjobban vigyáznunk rá. Addig kell elvégeznünk rajta a munkánkat, amíg ki nem fejlődik a csírahólyag külső fala, a trofoblaszt.

A Durant házaspár illő ámulattal bólogatott.

Dr. Svengaard sütkérezett a feléje áradó tiszteletben. Érzékelte, amint a két ember agya tapogatva keresgéli a számukra engedélyezett, erősen korlátozott iskolaévek alatt tanult, mára már félig elfelejtett definíciókat. Az életrajzuk szerint a nő óvodai könyvtáros volt, a férje pedig tanító – egyik pálya sem igényelt túl sok tanulást.

Harvey megérintette a tartályt, de el is kapta nyomban a kezét. A kristály felülete meleg volt, s alig érezhetően vibrált, remegett az egész. A szivattyú szünet nélküli szuttyogását hallva a férfi megérezte az idegesítő hangban rejlő szándékosságot; úgy olvasott a Svengaard viselkedésében megmutatkozó apró kis árulásokból, ahogy az Ellenállásban kiképezték. Körülpillantott a laboratóriumban – kémcsövek, négyszögletes szürke üvegszekrények, a plazmeld fénylő szögei és ívei, az elmaradhatatlan mérőórák mint megannyi rámeredő szem. A levegőben fertőtlenítő és egzotikus vegyszerek szaga terjengett. A laborban minden a tudatosan kitervelt kettős célt szolgálta – legyen működőképes, de keltsen félelemmel vegyes áhítatot a be nem avatottakban.

Lizbeth a hely egyetlen világias berendezési tárgyára összpontosított, amelyet rögtön felismert – egy csillogó csapokkal felszerelt, csempézett mosogatóra. Ott szorongott két titokzatos, csavart üvegből és fakószürke plazmeldből készült szerkezet közé bepréselve.

A mosogató zavarta Lizbeth-et. Az eltakarítás helyét jelentette. Mielőtt a szennyvízújrahasznosító-rendszerben elmosnák, itt szokták leöblíteni az edényekről a rájuk ragadt maradékot. Minden apróságot beönthettek a mosogatóba, ahonnan eltűnt a szem elől.

Örökre.

Bármi.

– Nem hagyom magam lebeszélni arról, hogy végignézhessem – jelentette ki.

A fenébe! – gondolta Svengaard doktor. Volt valami gyanús a nő hangjában. Az a kis hamisság, az a csöppnyi habozás árulkodó volt. Sehogy sem illett a határozott fellépéséhez. Túlzottan hangsúlyosra sikerült az anyai ösztön a metszésekor... akármilyen jól csinálta is a sebész a többi részletet.

– Önnel éppúgy törődünk, mint a gyermekével – mondta dr. Svengaard. – A trauma...

– A törvény biztosítja számunkra a jogot – szólt közbe Harvey. – A módszer többé-kevésbé az, amire számítottunk – jelezte Lizbeth-nek.

Úgy látszik, ez a tuskó ismeri a törvényt, gondolta Svengaard doktor. Sóhajtott. A statisztika szerint minden szelíd és nem szelíd nyomás ellenére százezer szülőből egy ragaszkodik hozzá. A statisztika és a kézzelfogható tény azonban két különböző dolog. Svengaard észrevette, milyen haragos tekintettel mered rá Harvey. A metszésekor erőteljesen hangsúlyozták a hím oltalmazó jellegét – túlságosan is, mint látható. Képtelen elnézni, hogy a párját valamiben akadályozzák. Kétségtelenül kiválóan gondoskodó mintaférj, sohasem vett részt sterka orgiákon – vezető egyéniség.

Tuskó.

– A törvény azt is előírja, hogy figyelmeztessem a szülőket a lelki sérülések veszélyeire – mondta, és hangjából csak úgy sütött a rosszallás. – Szó sem volt arról, hogy megpróbálnám megakadályozni, hogy végignézhessék.

– Végig fogjuk nézni – mondta Lizbeth.

Harvey-t csodálat fogta el az asszony iránt. Gyönyörűen játszotta szerepét, még azt a kis gyanakvást is, ami egy pillanatra érezhető volt a hangjában.

– Másképpen ki sem bírnám a várakozást. Ha nem tudom... – mondta még Lizbeth.

Svengaard doktor azon töprengett, vajon merjen-e erőszakosabb lenni – talán a nyilvánvaló tiszteletükre építve, a Tekintély felvonultatásával. De egy pillantás Harvey szögletes vállára és Lizbeth esdeklő tekintetére nyomban eltérítette a szándékától. Végig fogják nézni.

– Jól van hát... – sóhajtotta.

– Innen fogjuk majd látni? – kérdezte Harvey.

– Természetesen nem! – rökönyödött meg Svengaard doktor. Milyen primitívek ezek a faragatlan tuskók. De nyomban arra gondolt, hogy tudatlanságuk a génmegmunkálást övező, gondosan fenntartott titokzatosság eredménye. – Kapnak egy külön szobát, melynek zártláncú összeköttetése van ezzel a laborral – tette hozzá enyhültebb hangon. – Az asszisztensem odakíséri önöket.

Washington nővér e pillanatban, rátermettségét bizonyítva, megjelent az ajtóban. Hallgatózott, nyilván. Egy jó asszisztens soha nem bíz ilyesmit a véletlenre.

– Ez minden, amit itt látnunk kell? – kérdezte Lizbeth.

Svengaard doktor hallotta a könyörgő hangot, észrevette, az asszony kerüli, hogy egyenesen a tartályra nézzen. Minden eddig felgyülemlett megvetése érződött gúnyos hangján.

– Mi látnivaló lehet még itt, Mrs. Durant? Arra mégsem számíthatott, hogy látni fogja a morulát.

– Köszönjük, doktor! – szólt gyorsan Harvey, és megrántotta felesége karját.

Lizbeth tekintete még egyszer körbepásztázott a laboratóriumon, de a tartályt most is kikerülte.

– Igen, köszönjük, hogy megmutatta... ezt a helyet. Ez segít nekünk, hogy lássuk, mennyire... fel vannak készülve... minden váratlan, rendkívüli helyzetre. – Pillantása megállapodott a mosogatón.

– Szívesen láttuk itt önöket – válaszolta Svengaard doktor. – Washington nővér oda fogja adni az engedélyezhető nevek listáját. Lehet, hogy szeretnének időt szánni rá, hogy nevet válasszanak a fiuknak, ha még nem tették volna meg. – Fejével intett a nővérnek. – Legyen szíves, kísérje Durantékat az Ötös Társalgóba!

– Jöjjenek utánam, kérem! – szólt Washington nővér, és arcán azzal az agyonhajszoltságból fakadó türelmetlen kifejezéssel fordult meg, amelyet Svengaard gyanúja szerint minden nővér megkap a diplomája mellé. Vele együtt a mögéje felsorakozó Durant házaspár is felszívódott.

Svengaard visszafordult a tartályhoz.

Még nagyon sok dolga volt – egy órán belül várható Potter, a Központ specialistája... és nem lesz boldog Duran-téktól. Az emberek olyan kevéssé értették meg, hogy mit kell az orvosi szakmának elviselnie. A szülők lélektani felkészítéséhez idő kellett, melyet fontosabb dolgokra is szánhattak volna... és ez persze csak bonyolította a biztonság kérdését. Svengaard az öt „Elolvasás után megsemmisítendő” utasításra gondolt, melyet Max Allgoodtól, a Biztonsági Szolgálat Központ által kinevezett főnökétől kapott az elmúlt hónapban. Nyugtalanító volt – mintha valami új veszély késztetné sietségre a Biztonsági Szolgálatot.

De a Központ ragaszkodott hozzá, hogy lépjenek érintkezésbe a szülőkkel. Svengaard úgy érezte, az optimberek-nek bizonyára jó okuk volt erre. Többnyire minden, amit ők csináltak, csodálatosan értelmesnek bizonyult. Svengaardot néha elfogta az árvaság érzése, mintha valami múlt nélküli teremtmény volna. De csak bele kellett gondolnia, hogy „Ők a minket szerető, rólunk gondoskodó hatalom", máris kiszabadult ebből az érzelmi ingoványból. Ők szorosan a kezükben tartották a világot, a megtervezett jövőt – helyet minden ember számára, és minden embert a maga helyén. Bizonyos hajdani álmokat – az űrutazást, a bölcsesség keresését, a tengerek megművelését – átmenetileg elhalasztottak, fontosabb dolgok érdekében félretettek. De ennek is eljön az ideje, mihelyt megoldották a szubmolekuláris szerkesztés hátterében rejlő ismeretlen tényezőket.

Addig is dolgozhatott, aki hajlandó volt rá – gondoskodhatott a dolgozó népességről, visszaszoríthatta a deviánsokat, gondozhatta azt a génkészletet, melyből maguk az optimberek is származtak.

Svengaard a Durant-tartály fölé lendítette a mezonmikroszkópot, és kis nagyításra állította be, hogy a lehető légkisebbre csökkentse a Heisenberg-interferenciát. Még egy pillantás nem árthat, hátha van rá esély, hogy megtalálja a pilotsejtet, ezzel is kisebbítve Potter problémáját. Már akkor tudta, amikor a mikroszkóp fölé hajolt, hogy ez csak ürügy. Egyszerűen nem tud ellenállni, hogy még egyszer megvizsgálja ezt a morulát, amelyben megvan a lehetőség, hogy optimberré alakuljon. Oly ritkák voltak a rendkívüli dolgok. Megpöccintette a kapcsolót, és tekintetét a tárgyra szegezte.

– Óóóóóóó... – tört fel belőle a sóhaj.

Milyen passzív a szedercsíra kis nagyításban nézve: még csak nem is lüktet, mégis milyen gyönyörű ebben a félig alvó állapotában... oly kevés jel utal arra, hogy ősrégi csatáknak volt a színtere.

Svengaard a nagyító szabályozójára tette kezét, de elbizonytalanodott. Az erős nagyításnak megvoltak a maga veszélyei, de Potter ki tudná javítani a mezon-interferencia apróbb megnyilvánulásait. És a nagy nézet roppant csábító volt.

Megkettőzte a nagyítást.

És újra.

A nagyításban kevésbé mutatkoztak a pangás külső jelei. Itt mozgás volt, és a látómező peremén olyasféle villanások látszottak, mint amikor a halak fickándoznak. A nyüzsgő aréna felső szelvényében nukleotidák hármas spirálja alakult ki – ez indította arra, hogy idehívja Pottert. Majdnem optimber. A formának és értelemnek majdnem az a gyönyörű tökéletessége, amely az enzimelőírások finom beállításával vállalni tudná az Élet korlátlan egyensúlyban tartását.

Svengaardot eltöltötte a veszteség érzése. A saját gyógyszeradagja, mely életben tartotta, lassanként meg is ölte őt. Ez volt a sorsa minden embernek. Elélhettek kétszáz évig, néha még tovább is... de a végén az egyensúlyozás törvénye mindenkinél csődöt mondott, kivéve az optimbereket. Ők tökéletesek voltak, egyedül a fizikai sterilitásuk szabott határt nekik, de sok ember volt ugyanerre kárhoztatva, és ez semmit sem vont le egy végtelen életből.

Saját gyermektelen állapota az optimberekkel való közösség érzését kölcsönözte neki. Ők ezt is megoldják... egyszer.

Újra a morulára összpontosított. Ennél a nagyításnál egy kéntartalmú aminosavdependencia halvány jelei mutatkoztak. Svengaard döbbenten ismerte fel az izovaltint, a látens mixödéma genetikai markerét, a pajzsmirigy csökkent működőképességének veszélyére figyelmeztető jelet. Nyugtalanító fogyatékosság volt az amúgy szinte tökéletes képben. Figyelmeztetnie kell rá Pottert.

Visszavette a nagyítást, hogy a mitokondriális szerkezetet tanulmányozhassa. Követte a befordult génhártyát az ellapult, tömlőszerű taréjig, majd vissza a külső második hártya mentén, figyelmét a vízfelvevő külső rekeszre összpontosítva. Igen... az izovaltin fogékony lenne a korrekcióra. A tökéletesség még elérhető állapot ennél a szedercsíránál.

A mikroszkóp látómezejének szélén villódzó mozgás jelent meg.

Svengaard megmerevedett. Úristen, ne!

Dermedten állt, s nézte, amint a génformázás történetében eddig mindössze nyolc alkalommal látott dolog megjelenik a látóterében.

Balról, mint egy távolból közelítő kondenzcsík, vékony vonal hatolt be a sejt szerkezetébe. Keresztülkígyózott egy összetekeredett, alfa spirálisokból álló kötegen, megtalálta a polipeptid láncok összehajtott végeit, majd elcsavarodott és feloldódott.

Ahol korábban a csík volt, ott most egy körülbelül négy angström átmérőjű, ezer angström hosszúságú új struktúra jelent meg – argininben gazdag spermaprotamin. Körülötte a citoplazma fehérjegyáraiban változás játszódott le, küzdelem a pangással, átrendeződés. Svengaard a nyolc korábbi eset leírásából felismerte, hogy mi történik. Az ADP-ATP-rendszer összetettebbé – „ellenállóvá” – válik.

Potter dühös lesz, gondolta.

Lekapcsolta a mikroszkópot, és felegyenesedett. Megtö-rölgette izzadt tenyerét, és a labor órájára pillantott. Még két perc sem telt el. Duranték még meg sem érkeztek a szobájukba. De ebben a két percben valami erő... kívülről jött energia egy látszatra tervszerű korrekciót hajtott végre az embrió belsejében.

Vajon ez keltette fel a biztonságiak kíváncsiságát... és az optimberekét? – töprengett Svengaard.

A jelenség leírását már hallotta, olvasta a beszámolókat... de hogy a saját szemével lássa! Hogy lássa... ilyen téved-hetetlenül, a maga tervszerűségében...

Megrázta a fejét. Nem! Nem volt tervszerű! Baleset volt, merő véletlenség, semmi több.

A látvány azonban nem ment ki a fejéből.

Ehhez képest milyen otrombák az én munkáim, töprengett tovább. És jelentenem kell az egészet Potternek. Kénytelen lesz újraformálni azt a megcsavarodott láncot... ha tudja, most, hogy már ellenállóvá lett.

Nyugtalansággal eltelve, csöppet sem elégedetten attól, hogy szemtanúja volt egy balesetnek, Svengaard hozzáfogott, hogy még utoljára ellenőrizze a laboratóriumi előkészületeket. Szemügyre vette az enzimrácsokat és a számítógépes dózisszabályozóval való összeköttetésüket – kapnak-e elegendő mennyiségű citokróm b5-öt és P-450 he-moproteint, van-e raktáron kellő adag tartalék ubiquinon és szulfhidril, arzénsav, azid és oligomicin, elegendő fehérjekötött foszfohisztidin. Végigment az egész vonalon – acilező ágensek, egy készlet (2,4-dinitrofenol) és az iso-xazolidon-3 csoportok redukált NADH-ja.

Sorra vette a tárgyi berendezést, ellenőrizte a mezonszike mikromechanikáját, leolvasta a tartályon a létfenntartó rendszer mérőóráit és a sztázismechanika kiírását.

Minden rendben.

Így kellett lennie. A Durant-embrió, ez a bámulatos potenciállal rendelkező, csodálatosan szép valami immár ellenálló volt – genetikai ismeretlen... ha Potternek sikerülne az, amiben mások kudarcot vallottak.

2

Dr. Vyaslav Potter útban befelé a kórházba megállt a Nyilvántartásnál. Kicsit elfáradt a Központtól Seatac me-galopoliszig tartó hosszú, föld alatti utazás után, ennek ellenére elmondott egy nem túl szalonképes viccet a primitív szaporodásról az épp szolgálatban lévő, ősz hajú nővérnek. A nővér kuncogva kereste elő Svengaard legutóbbi jelentését a Durant-embrióról. Letette a jelentést a pultra, és rámeredt Potterre.

A férfi egy pillantást vetett a dosszié borítójára, majd fölnézett, és tekintete találkozott a nővérével.

Lehetséges volna? – kérdezte magában. De... nem: már túl öreg – még játszótársnak sem volna jó. Különben is, a nagy arcok nem adnának nekünk házassági engedélyt. És mindjárt emlékeztette is magát: zeek vagyok... J4111182K. A zeek génformázás a kilencvenes évek elején rövid ideig népszerű volt Timbuktu megalopolisz térségében. Göndör fekete haj, a tejcsokoládénál egy árnyalattal világosabb bőrszín, szelíd barna szem, végtelen jóindulatot sugárzó, gömbölyű arc, és mindehhez magas, izmos test. A hamisítatlan zeek. Vyaslav Potter.

Még hátra volt egy optimber létrehozása, akár hím-, akár nőneműé, és soha egy életképes ivarsejt mása.

Potter már régen feladta. Azok közé tartozott, akik a zeek folytatása ellen szavaztak. Az optimberekre gondolt, akikkel megállapodott, és gúnyosan mosolygott magán. Csak azok a barna szemek... De az öngúny már nem okozott keserűséget.

– Látja, itt vannak ezek a Duranték, akiknek az embijét megkapom ma reggel – mondta, és rámosolygott a nővérre. – Mindkettőjüket én metszettem. Lehet, hogy túl régóta űzöm már ezt a szakmát.

– Ó, menjen már, doktor! – felelte a nő, és huncutul ingatta a fejét. – Maga még középkorú sincs. Egy nappal sem látszik többnek százévesnél.

Potter lepillantott a dossziéra.

– De ezek a gyerekek itt azért hívtak ide, hogy metsszem meg az embijüket, és én... – Rándított egyet a vállán.

– Megmondja nekik? – kíváncsiskodott a nő. – Úgy értem, hogy őket is maga csinálta.

– Lehet, hogy nem is fogok találkozni velük – válaszolta a doktor. – Tudja, hogy szokott lenni. Ami azt illeti, az emberek néha meg vannak elégedve a metszésükkel... néha meg arra vágynak, hogy bárcsak kicsivel többjük lenne ebből, kevesebbjük abból... Hajlamosak a sebészt okolni. Nem értik, nem is érthetik azokat a problémákat, amelyekkel a vágószobában találkozunk.

– De Duranték nagyon jól sikerült metszeteknek látszanak – mondta a nő. – Normálisak, boldogok... talán kicsit túlságosan aggódnak a fiukért, de...

– Az ő genotípusuk a legsikeresebb – bólintott a férfi. Mutatóujjával megütögette az iratgyűjtő fedelét. – Itt a bizonyíték: volt egy potenciálisan életképes csírasejtjük. -Hüvelykujját az optimbert jelző hagyományos elismerő mozdulattal emelte fel.

– Nagyon büszkének kellene lennie rájuk – jelentette ki a nő. – Az én családomnak száznyolcvankilenc év alatt mindössze tizenöt csíraképese volt, és soha egy... – Megismételte Potter hüvelykujj-mozdulatát.

Potter részvevőn biggyesztette le a száját, miközben maga sem értette, hogyan mehetett bele ebbe a beszélgetésbe egy nővel, ráadásul egy nővérrel. Gyanította, hogy az a bizonyos soha ki nem hunyó kis reménysugár lehetett a ludas. Az, amiből a képtelen pletykák, a „tenyészdoktorokról” szóló fecsegések születtek, és a „valódi nemző” csodaszerek feketepiaca virágzott. Az, amitől eladhatóvá váltak az optimber-Calapine szobrocskák, a háttérben azzal a megalapozatlan híreszteléssel, hogy Calapine egy életképest produkált. Az, amitől a termékenységi bálványok nagylábujjait elkoptatták a reménykedők csókjai.

Potter fintora cinikus vigyorba váltott át. Reménykedők! Ha tudnák!

– Tud róla, hogy Duranték végig akarják nézni? – kérdezte a nővér.

Potter felkapta a fejét, és dühösen meredt a nőre.

– Már az egész kórház tudja – folytatta a nővér. – Riasztották a Biztonsági Szolgálatot. Durantékat letapogatták, és most az Ötös Társalgóban vannak, ahonnan zártláncún nézik a vágószobát.

– A pokolba! – lobbant haragra Potter. – Hát semmit sem képesek rendesen megcsinálni ezen a nyavalyás helyen?

– Nahát, doktor! – vált kimérten hivatalossá és paran-csolóvá a nővér. – Semmi szükség rá, hogy kijöjjön a sodrából. Duranték a törvényre hivatkoztak. Ilyenkor nem tehetünk semmit, ezt ön is tudja jól.

– Átkozott, idióta törvény! – morogta Potter, de dühe már csillapodóban volt. A törvény! – gondolta. Inkább ócska komédia. De el kellett ismernie, hogy a törvényre szükségük van. Az 10927. számú Törvény nélkül az emberek a rosszabbik fajta kérdéseket tennék föl. És nem kétséges, hogy Svengaard a maga kétbalkezes módján mindent megtett, hogy eltántorítsa a szándékuktól Durantékat.

Mogorván elvigyorodott.

– Sajnálom, hogy így felcsattantam. Nehéz hetem volt.

– Sóhajtott. – Ők ezt nem értik.

– Óhajt még egyéb dokumentumot, doktor? – kérdezte a nő.

Potter látta, hogy vége a barátságnak.

– Köszönöm, nem – felelte. Fogta a Durant-dossziét, és elindult Svengaard szobája felé. Ilyen az ő szerencséje: egy leselkedő pár. Ami csomó plusz munkát jelent. Nyilván!

A Durant házaspárnak nem elég, ha a metszés után megnézheti a felvételt. Ó, nem! Nekik ott kell lenniük a helyszínen. Ez azt jelenti, hogy Duranték egyáltalán nem olyan naivak, mint amilyennek netán látszanak – akármit mondtak is a biztonságiak itt, a kórházban. Ma már nem szokás ragaszkodni a nyilvánossághoz. Állítólag ezt kimetszették belőlük.

Az a statisztikailag elhanyagolható kisebbség, amely megtiltotta, hogy a génjeit megformázzák, különleges figyelmet igényelt.

Én végeztem az eredeti metszést ezen a páron, emlékeztette magát Potter. Nem követtem el semmiféle hibát.

Egyenesen belefutott Svengaardba az irodája előtt, és végighallgatta a doktor gyors összefoglalóját. Svengaard ezután a saját biztonsági embere utasításairól kezdett fecsegni.

– Fütyülök rá, mit mond a maga biztonságija – mordult rá Potter. – Új utasításokat kaptunk. Minden ilyen esetben a Központi Sürgősségit kell hívni.

Bementek Svengaard irodájába. Az ál-faburkolatos sarokszobából virágos tetőkertekre és teraszokra lehetett látni, melyeket az elmaradhatatlan háromfázisú megújuló plazmeldből, az emberek jellegzetes teraszos kertjeinek építőanyagából, a „plasztiból” építettek. Az optimber világainak e legeslegjobbikán semminek nem volt szabad megöregednie vagy elsatnyulnia. Semminek, kivéve az embereket.

– A Központi Sürgősségit? – kérdezett vissza Svengaard.

– Nincs kivétel – válaszolta Potter. Leült Svengaard székébe, lábát felrakta Svengaard íróasztalára, és a hasára tette a kis elefántcsont színű telefont, hogy a képernyője egészen közel legyen az arcához. Beütötte a Biztonsági Szolgálat számát és a saját azonosító kódját.

Svengaard dühösen, de meghunyászkodva telepedett le vele szemben, az íróasztal sarkára.

– Mondom, hogy letapogatták őket – magyarázta. – Nem volt náluk semmiféle szokatlan eszköz. Nincs bennük az égvilágon semmi szokatlan.

– Leszámítva azt, hogy végig akarják nézni – jelentette ki Potter. Ütögetni kezdte a telefon nyomógombjait. – Ki védi ezeket a tudatlanokat?

– De hiszen a törvény... – kezdte Svengaard.

– Pokolba a törvénnyel! – kiáltotta Potter. – Maga épp olyan jól tudja, mint én, hogy a vágószobából egy számítógépen keresztül el tudnánk juttatni a képi jelet a szülőknek, és így bármit megmutathatnánk nekik, amit csak akarunk. Eszébe jutott már egyáltalán, hogy megkérdezze magától, miért nem ezt csináljuk?

– Nos... ők... ööö... – Svengaard megrázta fejét. A kérdés zavarba hozta. – Miért nem ezt csinálják? A statisztikai mutatók szerint bizonyos számú szülők ragaszkodnak ahhoz, hogy végignézzék, és...

– Próbáltuk – mondta Potter. – A szülők valami módon észlelték a felvételben a számítógép kezét.

– Hogyan?

– Nem tudjuk.

– Nem kérdezték ki a szülőket, és...

– Megölték magukat.

– Megölték mag... Hogyan?

– Nem tudjuk.

Svengaard kiszáradt torokkal nyelni próbált. Kezdte megsejteni, hogy a felszín alatt micsoda feszült izgalom uralkodhat a Biztonsági Szolgálatnál.

– Mi a helyzet a statisztikai aránnyal a...

– Francba a statisztikával! – kiáltotta Potter.

– Kivel beszél? – hallatszott a telefonból egy dörgő férfihang.

– Svennel beszélgettem – nézett le Potter a képernyőre.

– Ez az életképes, amihez idehívott...

– Életképes?

– Igen! Teljes potenciállal rendelkező életképes, de a szülők ragaszkodnak ahhoz, hogy végignézzék a...

– Tíz percen belül útnak indítok egy teljes stábot – közölte a hang a telefonban. – Friscopoliszban vannak. Nem tarthat nekik pár percnél tovább.

Svengaard munkaköpenye oldalához dörgölte nyirkos tenyerét. Nem látta a telefonáló arcát, de a hang olyan volt, mint Max Allgoodé, a Biztonsági Szolgálat főnökéé.

– Elhalasztjuk a metszést, amíg az emberei ideérnek – mondta Potter. – Az iratokat már elfaxolták, perceken belül meg kell érkezniük az íróasztalára. Van még egy másik...

– Csak arról az embrióról beszéltek nekünk? – kérdezte a telefonáló. – Van valami hibája?

– Egy látens mixödéma, egy projektív hibás szívbillentyű, de a...

– Oké, majd hívom, ha már láttam a...

– A fenébe is! – fakadt ki Potter, és dühösen nézett a képernyőre. – Elmondhatok tíz szót anélkül, hogy félbeszakítana? Itt sokkal fontosabb dologról van szó, mint egy hibáról és a szülőkről. – Fölpillantott Svengaardra, majd tekintetét visszafordította a képernyőre. – Sven azt mondja, látta, hogy egy kívülről jövő korrekció érkezett az argininhiányra.

Halk füttyentés hallatszott a telefonból.

– Hihető?

– Attól függ.

– A másik nyolc mintáját követte?

Potter felpillantott Svengaardra, aki bólintott.

– Sven azt mondja, igen.

– Nekik nem fog tetszeni.

– Nekem sem tetszik.

– Eleget látott Sven ahhoz, hogy legyen valami... új fogalma róla?

Svengaard megrázta a fejét.

– Nem – felelte Potter.

– Fennáll a valószínűsége, hogy nem lényeges – jelentette ki a telefonáló. – A fokozódó determinizmus valamely rendszerében...

– Ó, persze! – vágott közbe gúnyosan Potter. – A fokozódó determinizmus valamely rendszerében mind több és több indeterminizmussal találkozunk. Ezzel az erővel azt is mondhatná, hogy a fokozódó micsodának valamely micsodájában...

– Hát, ők ezt hiszik.

– Mondják ők. Én meg azt hiszem, a Természet nem szereti, ha belepiszkálnak.

Potter belebámult a képernyőbe. Ki tudja, miért, eszébe jutott az ifjúsága, orvosi tanulmányai kezdete és az a nap, amikor megtudta, mennyire közel volt a genotípusa az optimberhez. Úgy tapasztalta, hogy az a régi, izzó gyűlölet derűs elnézéssé és cinizmussá szelídült.

– Nem is értem, miért viselik el magát – mondta a férfi a telefonban.

– Mert nagyon közel voltam – suttogta Potter. Kíváncsi volt, vajon a Durant-embrió milyen közel lehet. Mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik, gondolta.

A telefonáló megköszörülte a torkát, és azt mondta:

– Nos, számítok rá, hogy kézben fogja tartani a dolgokat. Az embriónak valamivel bizonyítania kellene azt a külső...

– Ne legyen már ilyen idióta! – csattant fel Potter. – Az embi az utolsó enzimjéig igazolni fogja Sven jelentését. Maga csak végezze a dolgát, mi is végezzük a magunkét!

– Rácsapott a vonalbontó gombra, visszalökte a telefont az asztalra, aztán csak nézett rá mérgesen. – Nagyképű hólyag... Nem, csak az, ami, éppen mert az, ami. Attól van, mert túl közei él hozzájuk. Eredetileg is így metszették. Talán én is seggfej lennék, ha annak kellett volna lennem.

Svengaard kiszáradt torokkal nyelni próbált. Még soha nem hallott ilyen vitát vagy ilyen őszinte szavakat olyanoktól, akik a Központból jöttek operálni.

– Megbotránkoztattam, mi, Sven? – kérdezte Potter. Egy lendülettel leengedte lábát a padlóra.

Svengaard vállat vont. Kínosan érezte magát.

Potter jól megnézte magának. Svengaard jó volt a maga területén, de hiányzott belőle a teremtő képzelet. Kiváló sebész, de e speciális képesség híján gyakran csupán tompa eszköz volt.

– Maga jó ember, Sven – mondta. – Megbízható. Tudja, így szerepel az anyagában. Megbízható. Nem lesz soha semmi más. Nem szánták másnak. De a maga helyén az, aminek lennie kell. A megfelelő ember.

Svengaard az egészből csak a dicséretet hallotta ki.

– Természetesen jólesik, hogy megbecsülnek, de...

– De vár ránk a munka.

– Nehéz lesz – mondta Svengaard. – Most.

– Gondolja, hogy az a kívülről jövő korrekció véletlen dolog volt? – tudakolta Potter.

– Én... én szeretném azt hinni, hogy – Svengaard nyelvével megnedvesítette az ajkát – nem volt céltudatos, hogy nem valami külső közreműködés...

– Szeretné a bizonytalanságnak, Heisenbergnek tulajdonítani – mondta Potter. – A határozatlansági elv, a saját beavatkozásunk valamiféle következménye; minden puszta véletlen e szeszélyes világegyetemben.

Svengaardot érzékenyen érintette Potter kissé nyers hangja.

– Nem egészen – felelte. – Mindössze úgy értettem, hogy remélem, nem valami szuperkauzális természeti erő működött közre.

– Isten? Nem mondja komolyan, hogy attól fél, ez egy isteni cselekedet volt.

Svengaard elfordította a tekintetét.

– Emlékszem, az iskolában maga tartott nekünk egy előadást – kezdte. – Azt mondta, mindig készen kell állnunk, hogy szembenézzünk azzal a ténnyel, hogy a valóság, amelyet látunk, megdöbbentő módon különbözni fog mindattól, amit az elméleteink alapján elképzeltünk.

– Ezt mondtam? Komolyan ezt mondtam?

– Ezt.

– Valami van odakint, mi? Valami, amit a műszereink nem észlelnek. Ami soha nem hallott Heisenbergről. És egyáltalán nem határozatlan. Mozog. – Hangja elhalkult. – Egyenes irányban mozog. Megigazít, beszabályoz dolgokat. -Félrebillentette a fejét. – Ah! Hah! Heisenberg szelleme most meg van döbbenve!

Svengaard ellenséges tekintetet vetett Potterre. Ez az ember gúnyolódik vele.

– Heisenberg igenis kimutatta, hogy megvannak a magunk korlátai – mondta kimérten.

– Igaza van – felelte Potter. – Van bizonyos szeszélyesség a világunkban. Erre tanított bennünket. Mindig van valami, amit nem tudunk megmagyarázni, sem megérteni... sem megmérni. Felkészített bennünket erre a mostani dilemmánkra, mi? – Potter az ujjórájára nézett, majd vissza Svengaardra. – Hajlamosak vagyunk magunk körül mindent azon a rendszeren átszűrve értelmezni, amely természetes számunkra. Civilizációnk Heisenberg szemén át lát határozatlanul. Ha helyes volt, amire tanított minket, akkor hogyan dönthetjük el az ismeretlenről, hogy véletlen-e, vagy Isten tudatos szándéka? Mi értelme van egyáltalán megkérdezni?

– Valahogy mégis elboldogulunk – válaszolta Svengaard védekezően.

Meglepetésére Potter hátravetett fejjel, jóízűen, rázkódó testtel nevetni kezdett. Amikor a nevetése alábbhagyott, megszólalt:

– Sven, maga egy gyöngyszem! Komolyan! Ha nem lennének olyan emberek, mint maga, még mindig sárban és piszokban élve menekülnénk a gleccserek meg a kardfogú tigrisek elől.

– Ők mit gondolnak erről az argininszabályozásról? – kérdezte Svengaard, és nagyon igyekezett, hogy a hangja ne legyen dühös.

Potter hosszan, tanakodó arccal nézett rá, majd így szólt:

– Az ördögbe is, tényleg alábecsültem magát, Sven! Bocsánatot kérek, rendben?

Svengaard vállat vont. Furcsán viselkedik ma ez a Potter

– meglepő reakciók, különös érzelmi kitörések.

– Maga tudja, mit mondanak ők erről? – kérdezte.

– Hallotta Maxot a telefonban – válaszolta Potter.

Szóval Allgood volt az, gondolta Svengaard.

– Persze, hogy tudom – morogta Potter. – Max nem ért az egészből semmit. Ők azt mondják, a génformázás erőszakot tesz a természeten; azon a természeten, amelyet sohasem lehet mechanikus rendszerekké, és következésképpen stacionárius anyaggá egyszerűsíteni. A mozgást nem lehet megállítani, igaz? Az valami tágabb rendszer-jelenség, egy olyan szint felé törekvő energia, amely...

– Tágabb rendszer? – kérdezte Svengaard.

Potter fölnézett, s látta a másik összeráncolt szemöldökét. A kérdés, mely elhangzott, egyszeriben ráébresztette a Központ közelében élőknek, valamint azoknak a gondolkodási rendszerében fellelhető különbségekre, akik csak jelentések és másodkézből származó képzettársítások révén érintkeztek az optimber világgal.

Annyira mások vagyunk, gondolta. Annyira, amennyire az optimberek különböznek tőlünk, vagy ez a Sven különbözik a sterkáktól és a nemzőktől. El vagyunk vágva egymástól... és egyikünknek sincs múltja. Csak az optimbereknek van múltjuk. De mindegyiknek saját, külön múltja... önző módon személyes... és ősi.

– Tágabb rendszer – mondta fennhangon. – Ők azt mondják, hogy a mikrokozmosztól a makrokozmoszig nincs más, mint rend és rendszerek. Az egész nem más, mint energiák ütközései – némelyik nagy, gyors és látványos... némelyik kicsi, gyenge és lassú. Ám ez is relatív. Az energia megjelenési formái végtelenek. Minden a megfigyelő nézőpontján múlik. Ha változik a nézőpont, változnak az energia szabályai is. Végtelen számú energiaszabály létezik, valamennyi elrendezés a nézőpont és a háttér ikerjellegétől függ. Egy tágabb rendszerben ez a kívülről jövő dolog egy állóhullámon megjelenő metszéspont jellegét ölti magára. Ezt mondják ők.

Svengaard lesiklott az íróasztal sarkáról, és az ámulattól elragadtatottan megállt. Úgy érezte, egy pillanatra sejtése támadt, érteni vélte azt, ami minden kérdésben benne volt, amit a világegyetemmel kapcsolatban feltehetett.

Ilyen lenne a Központon kívül dolgozni? – tűnődött magában.

– Remek összegzés, igaz? – kérdezte Potter, és felállt. – Egy igazán nagyszerű gondolat! – Egész testét rázta a hangtalan nevetés. – Tudja, egy Diderot nevű fickóban már megfogalmazódott ez a gondolat. Valamikor 1750 körül. Most ők adagolják nekünk kanalanként. Nagy bölcsesség!

– Diderot talán... közülük való volt – kockáztatta meg Svengaard.

Milyen tudatlanságba képes süllyedni egy ember, ha mások által manipulált történelemmel etetik, gondolta egy sóhaj kíséretében Potter. A következő gondolata az volt, hogy vajon az ő történelmi étrendje mennyire személyre szabott és irányított.

– Diderot közülünk való volt – morogta.

Svengaard a döbbenettől megnémulva bámult rá. Ez... ez istenkáromlás volt.

– A végén ez lesz belőle – mondta Potter. – A természet nem szereti, ha belepiszkálnak.

Csengettyűhang hallatszott Svengaard íróasztala alól.

– A biztonságiak? – kérdezte Potter.

– Ezzel jelzik, hogy minden rendben – felelte Svengaard.

– Mostantól készen állnak ránk.

– Az embereik már mind a helyükön vannak – bólintott Potter. – Figyelje csak meg, nem fognak lealacsonyodni odáig, hogy magának vagy nekem jelentést tegyenek. Minket is figyelnek, ezt jó, ha tudja.

– Nekem nincs... semmi rejtegetnivalóm – mondta Svengaard.

– Persze, hogy nincs... – Potter megkerülte az íróasztalt, és fél karjával átfogta Svengaard vállát. – Menjünk! Ideje, hogy fölvegyük Archeus maszkját. Arra készülünk, hogy formát és szervezettséget adjunk egy élő testnek. Valóságos istenek vagyunk.

Svengaard mélységes zavarban volt.

– És ők? Mit fognak csinálni... Durantékkal?

– Csinálni? Az égvilágon semmit, legföljebb ha Duranték kikényszerítik. Duranték azt sem fogják tudni, hogy megfigyelik őket. De a Központ fiúkéi mindenről tudni fognak, ami abban a társalgóban zajlik. Duranték el sem böffenthetik magukat anélkül, hogy a gázt teljes és részletes elemzés alá ne vessék. Na, gyerünk!

Svengaard azonban visszatartotta.

– Doktor Potter, maga mit gondol, mi juttatta be azt az argininláncot a Durant-morula belsejébe? – kérdezte.

– Én közelebb vagyok magához, mint gondolja – válaszolta Potter. – Szüntelenül az instabilitással harcolunk. A hamis izomerjeinkkel, az enzimkorrekcióinkkal és a mezonnyalábjainkkal felborítottuk az öröklési minták biológiai stabilitását. Alábecsültük a csíra sejtanyagában található molekulák kémiai stabilitását. Maga orvos. Tudja, hogy mindannyiunknak enzimtartalmú szereket kell szednünk, és milyen mélyreható korrekciókat kell végrehajtanunk ahhoz, hogy életben maradjunk. Nem volt ez mindig így. És akármi hozta is létre azt az eredeti stabilitást, ma is itt harcol bennünk. Én ezt gondolom.

3

A vágószobai asszisztensnők elhelyezték a tartályt az enzimállvány alatt, készenlétbe helyezték a csöveket és a számítógépes tápanyagelemzőt. Csendben, nyugodtan, hatékonyan dolgoztak, mint azt Potter és Svengaard a műszereken megfigyelhette. A számítógépes asszisztensnő felhelyezte a szalagjait, és miközben ellenőrizte a kapcsolótábláját, rövid búgás, kattogás hallatszott.

Potter érezte, amint eltölti az az éber, nyugtalan türelmetlenség, amely a műtét előtt mindig erőt vett rajta. Tudta, hogy az érzés mindjárt átvált a cselekvés bizonyosságának feszültségébe, de e pillanatban még harapós kedvében volt. A tartály mérőműszereire pillantott. A Krebs-cik-lus 86.9-en állt, jó hatvan ponttal a halálszint felett. A tartállyal dolgozó asszisztensnő odalépett hozzá, és megvizsgálta a légzőmaszkját. Potter ellenőrizte a mikrofonját.

– Báránykám, báránykám, selyemszőrű báránykám, merre kószálsz?

A számítógépes asszisztensnő jól hallható kuncogására odakapta a tekintetét, de a nő háttal állt neki, s arcát már sapka és maszk rejtette.

– Működik a mikrofonja, doktor – szólt a tartályaszisztensnő.

Potter nem látta mozogni a száját a maszk mögött, de beszéd közben kétoldalt az arcán redők képződtek.

Svengaard behajlította kesztyűbe bújt ujjait, s vett egy nagy lélegzetet. A levegőben gyenge ammóniaszag terjengett. A férfi arra gondolt, vajon Potter miért tréfálkozik mindig a nővérekkel. Valahogy megalázónak érezte.

Potter odament a tartályhoz. Menet közben steril öltözéke az ismerős zizegő-susogó hangokat hallatva ráncokat vetett. Felnézett a fali kivetítőre, a visszajátszó-monitorra, amely nagyjából azt mutatta, hogy mit lát a sebész, és melyik az a nézet, amelyet a szülők figyelnek. Ahogy a homlokára szerelt kamerát feléje irányozta, a kivetítőn megjelent magának a kivetítőnek a képe.

Nyavalyás szülők, gondolta. Bűntudatot keltenek bennem... mindegyik.

Figyelmét újra a kristálytartályra fordította, s a benne lévő műszerek erdejére. A szivattyú szortyogása idegesítette.

Svengaard a tartály túloldalára került, és várt. A légzőmaszk elrejtette arca alsó felét, de a tekintete nyugodtnak látszott. Egész lénye kiegyensúlyozottságot és megbízhatóságot sugárzott.

Hogy érezheti magát valójában? – töprengett Potter. És emlékeztette magát arra, hogy sürgős esetben Svennél nincs jobb vágószobai asszisztens.

– Kezdheti emelni a piruvát szintjét – mondta.

Svengaard bólintott, megnyomta az adagoló gombját.

A számítógépes asszisztensnő elindította a szalagjait.

Figyelték a műszereket, miközben a Krebs-ciklus emelkedni kezdett – 87.0... 87.3... 87.8... 88.5... 89.4... 90.5... 91.9...

Most elkezdődött a növekedés irreverzibilis folyamata, gondolta Potter. Csak a halál állíthatja le.

– Szóljon, ha a Krebs-ciklus elér száztízig! – mondta.

Beállította a mikroszkópot és a mikromanipulátorokat, majd beillesztette őket az állványaikba. Látom majd én is, amit Sven látott? – tanakodott magában. Tudta, hogy valószínűleg nem. A kívülről jövő villám még sohasem csapott le kétszer ugyanoda. Jött, elvégezte, amit emberi kéz nem végezhet el, és elment.

Hová? – töprengett Potter.

A képmezőbe beúsztak a riboszóma belsejében lévő rések. Letapogatta őket, növelte a nagyítást, és lehatolt a DNS-spirálok belsejébe. Igen, ezt a szituációt írta le Sven. A Durant-embrió azok közé tartozott, amelyek átjuthattak a Központ több mint emberi tartományába... ha a sebésznek sikerül.

A bizonyosságtól Potter furcsa módon megrendült. Figyelmét most a mitokondriális struktúrák felé fordította, s látta az arginin benyomulásának bizonyítékát. Pontosan úgy, ahogy Sven leírta. Alfa-hélixek kezdtek formálódni, árulkodó barázdálódásokat tárva fel az aneurin elmozdulásokban. Ezzel nem fog tudni a sebész megbirkózni. Ez nagyon kemény erőpróba lesz.

Potter felegyenesedett.

– Nos? – kérdezte Svengaard.

– Egészen olyan, amilyennek leírta – mondta Potter. – Tiszta munka! – Ez a figyelő szülőknek szólt.

Aztán az a gondolat kezdte foglalkoztatni, hogy vajon a biztonságiak mit derítenek ki a Durant házaspárról. Vajon megszokott tárgyaknak álcázott keresők és szondák vannak rájuk szerelve? Lehetséges. De egyes híresztelések szerint a Szülői Ellenállás új technikákat vezet be... És az évszázadok óta árnyékban rejtőzködő, s most előlépő kiborgokról is suttognak – ha léteznek ezek a kiborgok egyáltalán. Potter nem volt róla meggyőződve.

– Visszavehetünk a piruvátból – szólt oda Svengaard a számítóképes asszisztensnek.

– Piruvátot vissza – ismételte a nő.

Potter a mellette lévő prioritás-táblázatra nézett, és ellenőrizte a beállítást – az első sorban a pirimidinek, nuk-leinsavak és proteinek, aztán aneurin, riboflavin, piridoxin, pantoténsav, fólsav, kolin, inozit, kénhidril...

Megköszörülte a torkát, s előállt a támadási tervével, mellyel legyőzhetik a morula védekezését.

– Megpróbálok egy magában álló lókuszon a cisztein álcázásával egy pilotsejtet találni – mondta. – Álljon készenlétben kénhidrillel, és fehérjeszintézishez készítsen intermedier-szalagot!

– Álcázásra készen! – jelentette Svengaard. Fejével intett a számítógépes asszisztensnőnek, aki a gyakorlottak biztonságával állította be a helyére az intermedier-szalagot.

– Krebs-ciklus? – kérdezte Potter.

– Száztízhez közeledik – válaszolta Svengaard.

Csend volt.

– Rajta! – mondta Svengaard.

Potter újra a mikroszkóp fölé hajolt.

– Indulhat a szalag – mondta. – Két minim kénhidril!

Lassan növelte a nagyítást, és kiválasztott egy sejtet az álcázáshoz. A benyomulás miatti átmeneti homály gyorsan kitisztult, így most a környező sejtek között kutatta azokat a jeleket, melyek arra utaltak, hogy mitózis az általa beirányzott érintővonalon indul be. Lassú volt... lassú. Csak most kezdett hozzá, és a tenyere máris izzadt a kesztyűben.

– Készítse az adenozin-trifoszfátot! – mondta.

Svengaard csatlakoztatta az adagolócsövet a mikroma-nipulátorokhoz, és bólintott a tartályhoz beosztott asszisztensnőnek. ATP megy. Ez kemény lesz.

– Kezdés egy minim ATP-vel – mondta Potter.

Svengaard megnyomta az adagoló gombját. A számító-gépes szalagok zizegése szokatlanul hangosnak tűnt.

Potter egy pillanatra fölemelte, és megrázta a fejét.

– Rossz sejt... Másikkal próbálkozunk. Az eljárás ugyanaz.

Ismét a mikroszkóp fölé hajolt, mozgatni kezdte a mik-romanipulátorokat, s közben fokonként növelte a nagyítást. Lassan visszajutott a sejt belsejébe. Finoman... óvatosan... Itt már maga a mikroszkóp is okozhat maradandó károsodást.

Ahhh! – kiáltott fel némán, amikor mélyen a morula belsejében egy aktív sejtet ismert fel. A tartályban lévő pangás csak viszonylagos lassulást idézett elő benne. A sejt intenzív kémiai aktivitást mutatott. Potter kettős bázispárokat látott elvonulni a látóterében egy cukorfoszfát kürtösen csavart csigavonalára felfűzve.

Kezdeti szorongása elmúlt, és megint azt érezte, mintha a morula egy óceán volna, és ő ebben az óceánban úszna, s mintha számára a sejt belseje volna a természetes környezet.

– Két minim kénhidril – mondta Potter.

– Kénhidril, két minim! – visszhangozta Svengaard. – ATP-vel készenlétben!

– ATP – mondta Potter, majd: – Felfüggesztem a cserereakciót a mitokondriális rendszerekben. Indítsa az oligomicint és az azidot!

Svengaard habozás nélkül teljesítette az utasítást, bizonyítva ezzel kiválóságát. Csupán egy kérdése utalt rá, hogy felismerte a folyamatban rejlő veszélyeket.

– Tartsak készenlétben egy kioldó reagenst?

– Az egyes számúban legyen kéznél arzenát! – válaszolta Potter.

– Krebs-ciklus csökkenő – jelentette a számítógépes asszisztensnő. – Nyolcvankilenc egész négy.

– A benyomulástól van – közölte Potter. – Kérek hat tized minim azidot!

Svengaard megnyomta a gombot.

– Négy tized minim oligomicint! – folytatta Potter.

– Oligomicin, négy tized – ismételte Svengaard.

Potter úgy érezte, most kizárólag a mikroszkóp lencséjére szögezett tekintetén és a mikromanipulátorokat kezelő kezén át létezik. Egész léte alámerült a szedercsírában, egybeolvadt vele.

A szeme arról tudósította, hogy a perifériás mitózis leállt... ahogy annak lennie kell egy ilyen közreműködés mellett.

– Azt hiszem, megcsináltuk – mondta. Elhelyezett egy markert a mikroszkóp állására, eltolta a fókuszt, és a DNS spiráljaiba lehatolva keresni kezdte a hidroxil-deformitást, azt a fogyatékosságot, amelynek egy hibás szívbillentyű a következménye. Most a művész volt, a mesteri génsebész

– a pilotsejt megvolt, most az következett, hogy átalakítsa a belső struktúra finom vegyi üzemét.

– Vágásra felkészülni! – mondta.

Svengaard belőtte a mezongenerátort.

– Bekapcsolva – mondta.

– Krebs-ciklus hetvenegy-jelentette a számítógépes asszisztensnő.

– Első metszés – közölte Potter. Útnak indította az egyetlen, célzott lövedéket, és figyelte a nyomában keletkezett zűrzavart. A hidroxil-nyúlvány eltűnt. Nukleotidok alakultak át.

– Hemoprotein P-450 – mondta Potter. – Készüljön fel a csökkentésére NADH-val! – Várt, s közben tanulmányozta a szeme előtt formálódó globuláris fehérjéket, leste a biológiailag aktív molekulákat. Most! Ösztön és gyakorlat, e kettő együtt mondta meg, melyik az a pillanat. – Két és fél minim P-450!

A sejt közepén a polipeptid-láncok egy csoportjánál kisebb zavar támadt.

– Redukálja! – szólt Potter.

Svengaard megérintette az NADH adagoló gombját. Nem látta, amit Potter látott, de a sebész homlokán lévő lencsékben kissé eltolódva tükröződött a mikroszkóp látómezejének képe. Ez, valamint Potter utasításai árulkodtak a sejtben lassan terjedő változásról.

– Krebs-ciklus ötvennyolc – közölte a számítógépes asszisztensnő.

– Második metszés! – jelentette be Potter.

– Élesítve! – vágta rá Svengaard.

Potter kikereste, és megtalálta a mixödéma-látens izo-vaitint.

– Kérek egy felvételt a struktúráról – mondta. – S-(izo-propil-karboximetil) cisztein.

Számítógépes szalag szaladt surrogva a csévélőkön, megállt, majd lassú, megfontolt iramban futott tovább. Potter mikroszkópos látómezejének jobb felső negyedében megjelent az izovaltin-összehasonlító kép. Pontról pontra összevetette a struktúrákat.

– Szalag kikapcsol – mondta, mire a referenciakép eltűnt.

– Krebs-ciklus negyvenhét – jelentette a számítógépes asszisztensnő.

Potter mélyen, remegőn beszívta a levegőt. Még huszonhét pont, és bejutnak a halál tartományába. A Durant-embrió megadja magát a túlerőnek.

Nyelt egyet, és célzott a mezonlövedékkel.

Az izovaltin szétesett.

– Cikloszerinnel felkészülve – közölte Svengaard.

Ahhh, a jó öreg Sven! – gondolta Potter. Nem kell minden lépésért külön szólni neki.

– Vessük össze az D-4-aminoizoxazolidon-3-at!

A számítógépes asszisztensnő leolvasta a szalagot.

– Összehasonlítás kész – mondta.

A kép megjelent Potter látómezejében.

– Ellenőrzés! – mondta. A kép eltűnt. – Egy egész nyolc tized minim. – Miközben Svengaard bejuttatta a cikloszerint, Potter figyelte az enzimatikus funkcionális csoportok közötti interakciót. Az aminócsoport szép, nyitott affinitás-mezőt mutatott.

– Krebs-ciklus harmincnyolc egész hat – közölte a számítógépes asszisztensnő.

Meg kell kockáztatnunk, gondolta Potter. Ez az embrió nem visel el több korrekciót.

– Redukálja felére a tartály stázisát! – rendelkezett. – Növelje az ATP-t! Adjon nekem mikro-feedet tíz minim piru-váton!

– Stázisredukció kész! – jelentette Svengaard, s magában ezt gondolta: Ez szoros lesz. Bekapcsolta az ATP- és piruvát-adagolókat.

– Adja meg nekem a Krebs-ciklust félpontonként! – mondta Potter.

– Harmincöt – válaszolta az asszisztensnő. – Harmincnégy egész öt. Harmincnégy. Harminchárom öt. – Hangja úgy felgyorsult, hogy valósággal kapkodta a levegőt. – Harminchárom... harminckettő... harmincegy... harminc... huszonkilenc...

– Szüntessük meg a stázist! – mondta Potter. – Kínálja meg a teljes aminospektrumot aktivált hisztidinnel! Indítsa a piridoxint, négy egész két minimet!

Svengaard mindkét keze ide-oda cikázott a kapcsolók fölött.

– Táplálja vissza a fehérjeszalagot! – utasította Potter. – Adja a teljes DNS-listát a számítógép automatikájára!

Szalagok surrogtak a csévélőkön.

– Lassul – jelentette Svengaard.

– Huszonkettő – mondta a számítógépes asszisztensnő.

– Huszonegy kilenc... huszonkettő... huszonegy kilenc... huszonkettő egy... huszonkettő kettő... huszonkettő egy... huszonkettő kettő... huszonkettő három... huszonkettő négy... huszonkettő három... huszonkettő négy... huszonkettő öt... huszonkettő hat... huszonkettő öt...

Potter minden idegszálában érezte a mérleg szüntelen ide-oda ingását. A csírasejt már lent járt a halál tartományának határvonalán. A következő pár percben eldől, hogy életben marad-e, vagy meghal. Vagy nyomorékként kerül ki innen. Ilyesmi előfordult már. Ha túl nagy volt a hiba, kikapcsolták és átmosták a tartályt. De Potter most már szolidaritást vállalt ezzel az embrióval. Úgy érezte, nem viselné el, ha el kellene veszítenie.

– Mutagén deszenzibilizátort! – mondta.

Svengaard habozott. A Krebs-ciklusok lassú szinuszgörbéje immár veszedelmesen alámerült a halálciklusba. Tudta, miért hozta Potter ezt a döntést, de a dolog rákkeltő kockázatát mindenképpen mérlegelni kellett. Azon tanakodott, vajon nem kellene-e vitatnia ezt a lépést. Az embrió kevesebb mint négy pontnyira volt attól, hogy alábukjon a megsemmisülésbe. Az eddig kapott kémiai mutagének sokkoló hatásától rohamos növekedésnek indulhat, de el is pusztulhat. De még ha beválik is a mutagénkezelés, hajlamossá teheti az embriót a rákra.

– Mutagén deszenzibilizátort! – ismételte meg Potter.

– Mennyiség? – kérdezte Svengaard.

– Fél minim szakaszos-minim táplálással. Innen fogom irányítani.

Svengaard, szemét a Krebs-ciklus jelzésismétlőjén tartva, átbillentette az adagológombokat. Soha nem hallotta még, hogy a határvonalhoz ennyire közel ilyen drasztikus kezelést alkalmaztak volna. Mutagéneket rendszerint a részben hibás sterka embrióra tartogattak, s egy ilyen lépés néha drámai következményekkel járt. Olyasmi volt ez, mintha megráznának egy vödör homokot, hogy elegyengessék a szemcséket. Előfordult, hogy egy mutagénnel kezelt csíraplazma magától keresett kedvezőbb szintet magának. Esetenként ily módon akár még életképest is létre tudtak hozni... de optimbert soha.

Potter visszavett a nagyításból, és figyelte az embrióban látható mozgás irányát. Finoman megnyomta az adagoló gombját, keresve az optimberre utaló jeleket. A sejttevékenység ingadozó, részben elmosódott maradt.

– Krebs-ciklus huszonkettő nyolc – mondta a számító-gépes asszisztensnő.

Valamicskét emelkedő, gondolta Potter.

– Nagyon lassú – mondta Svengaard.

Potter továbbra is éberen figyelte a morulát. Növekedett, megszakításokkal és újbóli nekirugaszkodásokkal terjeszkedett, minden erejét beadva a küzdelembe, ami csak bele volt préselve aprócska tartományába.

– Visszavonom a mutagéneket – közölte Potter. Hátravonta a mikroszkópot egy perifériás sejtre, deszenzibilizálta a nukleoproteineket, és kereste a hibás molekulaszerkezeteket.

A sejt tiszta volt.

Potter ébredező ámulattal hatolt le a DNS-láncok spirálisan csavart molekuláiba.

– Krebs-ciklus harminchat nyolc, és emelkedik! – jelentette Svengaard. – Indíthatom a kolint és az aneurint?

– Igen, indítsa őket! – felelte Potter gépiesen, figyelmét egy másodpercre sem fordítva el a sejt génszerkezetéről. Amikor mindent megnézett, továbbment egy másik perifériás sejtre.

Ugyanolyan.

Egy másik sejt – ugyanaz.

A módosított sejtmintázat érvényesnek bizonyult, de ezt a mintázatot, mint Potter ráeszmélt, a génmegmunkálás második évszázada óta nem észlelték az emberi fajban. Arra gondolt, hogy kér egy összehasonlítást, hogy biztos lehessen a dolgában. A számítógépnek ez nem okoz gondot. Soha semmilyen dokumentumot nem veszítettek és nem dobtak el. De nem merte... itt túl sok minden forgott kockán. És mindeközben tudta, hogy nincs szüksége az összehasonlításra. Ez egy klasszikus forma volt, orvosi tanulmányai idején nap mint nap ez az iskolapélda volt a szeme előtt.

Íme, a vágószobában elvégzett korrekciók hatására létrejött szupergéniusz minta, mely miatt Sven jónak látta a Központ specialistájához fordulni. De szorosan kapcsolódott egy teljes mértékben stabil fertilitásmintához. A hosszú élettartamot biztosító bázisokat a génszerkezet konfigurációi zárják magukba.

Ha ez az embrió elérné az érettséget, és rátalálna egy termékeny párra, génsebészeti beavatkozás nélkül nemzhetne egészséges, élő gyermekeket. Nem lenne szüksége enzimbevitelre ahhoz, hogy életben maradjon. E gyógyszer nélkül túlélne tíz normál élettartamú embert... és csekélyke finom enzimes korrekcióval csatlakozhatna a halhatatlanok rendjeihez.

A Durant-embrió egy új faj nemzője lehetne – olyané, mint a Központ örökké élőié, de tőlük messzemenően különböző fajé. Ennek az embriónak a leszármazottai képesek lennének felvenni a természetes kiválasztódás ritmusát... az optimber kontrolijától tökéletesen szabadon.

Az a sablon volt, amelytől egy ember sem térhetett el túlságosan, ha életben akart maradni, és mégis az egyetlen dolog, amitől a Központ a leginkább félt.

Minden génsebészbe beleverték a tanulmányai során: ,A természetes kiválasztódás őrültség, az áldozatául esett emberek vakon tapogatóznak egész hiábavaló, üres életükön keresztül."

A kiválasztás munkáját az optimber értelemnek és optimber logikának kellett elvégeznie.

Potter, mintha rápattant volna a hátára, és meglovagolta volna az Időt, mélységes bizonyossággal érezte, hogy a Durant-embrió, elérve az érettség fokát, rátalál egy szülőképes párra. Ez az embrió kívülről kapott egy ajándékot – egy vagyont érő sperma-arginint, a kulcsot a fertilitás mintázatához. A DNS aktív központjait megnyitó mutagén-özönben az embrió génmintázatai olyan stabil formát öltöttek fel, amellyel egy ember sem mert próbálkozni.

Miért épp akkor vittem be a mutagéneket? – kérdezte magától. Tudtam, hogy erre van szükség. Honnan tudtam? Eszköz voltam egy másik erő kezében?

– Krebs-ciklus ötvennyolc, és folyamatosan emelkedő! – jelentette Svengaard.

Potter nagyon szerette volna, ha szabadon megbeszélhetné ezt a problémát Svengaarddal... de itt voltak azok az átkozott szülők és a biztonságiak... és figyeltek. Lehetséges, hogy valaki más is látott annyit, és tud is annyit erről a mintázatról, hogy rájöjjön, mi történt itt? – töprengett.

Miért adtam hozzá a mutagéneket?

– Látja már a mintázatot? – kérdezte Svengaard.

– Még nem – hazudta Potter.

Az embrió most már gyorsan növekedett. Potter a stabil sejtek burjánzását tanulmányozta. Gyönyörű volt.

– Krebs-ciklus hatvannégy hét – mondta Svengaard.

Túl sokáig vártam, gondolta Potter. A Központ nagyfejűi meg fogják kérdezni, miért vártam ilyen sokáig azzal, hogy megöljem ezt az embriót. Nem tudom megölni! Túlságosan szép.

A Központ azzal tartotta fenn a hatalmát, hogy többé-kevésbé tudatlanságban tartotta a világot a kormányaidat tartó kézről, és félholt rabszolgáinak drága enzimelőírások formájában szűkmarkúan adagolta az életre kiszabott időt.

Az emberek között az a mondás járta: „Ezen a világon két világ létezik – egy, amelyik nem dolgozik, és örökké él; és egy, amelyik nem él, és örökké dolgozik."

Itt, ebben a kristálytartályban van egy aprócska sejtgömb, egy nem egészen hat tized milliméter átmérőjű élőlény, és a Központ ellenőrzése alól kibújva hordozza az életben maradásához szükséges teljes potenciált.

Ennek a szedercsírának meg kellett halnia.

Parancsot fognak adni a megölésére, gondolta Potter. És gyanús leszek nekik... végem lesz. És mi lenne akkor, ha ez a dolog kiszabadulna a világba ? Milyen sorsra jutna a génsebészet? Visszatérnénk az apró-cseprő tökéletlenségek korrigálásához... mint mielőtt szuperembereket kezdtünk volna kiformálni?

Szuperemberek!

Gondolatban megtette, amit hanggal nem tehetett volna: elátkozta az optimbereket. Óriási hatalom birtokosai voltak ők, élet-halál közvetlen urai. Sokan közülük lángelmék. De éppúgy függtek az enzimadagjuktól, mint a legutolsó sterka vagy nemző. A sterkák és a nemzők között is voltak ragyogó férfiak... és a sebészek között is.

De közülük egy sem élhetett örökké, annak az abszolút, brutális hatalomnak a biztonságában.

– Krebs-ciklus kereken száz – közölte Svengaard.

– Túl vagyunk a nehezén – felelte Potter. Megkockáztatott egy pillantást a számítógépes asszisztensnőre, de ő háttal állt neki, és épp el volt foglalva valamivel. A számítógépbe bevitt adatok nélkül el lehetne titkolni azt, ami itt történt. De így, hogy a dokumentumot a biztonságiak és az optimberek is megvizsgálhatják, képtelenség titokban tartani. Svengaard nem látott eleget. Homloklencséi csak megközelítően mutatták a teljes képmezőt. A tartály asszisztensnője még csak nem is gyaníthatta a dolgot. Csak a kicsiny monitor előtt ülő számítógépes asszisztensnő tudhatja... és immár a teljes anyag benne van a gépében – a mágneses hullámok mintázata rajta van a szalagokon.

– Soha nem láttam még ilyen mélyre menni, anélkül hogy megölte volna az embriót – mondta Svengaard.

– Milyen mélyre? – kérdezte Potter.

– Huszonegy kilencre – válaszolta Svengaard. – Húsznál van a fenék, persze, de olyat még nem hallottam, hogy egy huszonöt alá ment embrió visszajött volna. Maga hallott ilyet, doktor?

– Nem – felelte Potter.

– Ez az a minta, amit akarunk? – tudakolta Svengaard.

– Nem akarok túlságosan bele se nyúlni – mondta Potter.

– Természetes dolog – szögezte le Svengaard. – Bármi történjék is, ihletett sebészeti beavatkozás volt.

Ihletett! – gondolta Potter. Mit szólna ez a tökfej, ha elmondanám neki, mi van itt előttem? Egy tökéletesen életképes embrió! Egy teljesség. Ölje meg, azt mondaná. Ennek nincs szüksége enzimre, úgy nemzőképes, ahogy van. Nincs fogyatékossága... egy sem. Ölje meg, azt mondaná. Kötelességtudó rabszolga. A génformázás egész szomorú történetét igazolni lehetne ezzel az egy embrióval. De mihelyt meglátják a Központban ezt a felvételt, elfogják pusztítani az embriót.

Selejtezzék ki, mondják majd... mert nem szeretnek a gyilkossághoz vagy a halálhoz túl közeli szavakat használni.

Potter a mikroszkóp fölé hajolt. Milyen bájos volt az embrió a maga félelmetes módján!

Megkockáztatott egy újabb pillantást a számítógépes asszisztensnő felé. A nő megfordult, a maszkját leeresztette, a férfi a szemébe nézett, mosolygott. A beavatottak titkos mosolya, egy összeesküvő mosolya volt ez. Aztán felnyúlt, hogy letörölje az izzadságot az arcáról. Köpenye ujja súrolta az egyik kapcsológombot. Halk csikorgás, berregő zúgás hallatszott a számítógép kapcsolótáblája felől.

– Űristen! – kapott oda a nő, és keze röpködni kezdett a kapcsolótábla fölött. A szalag azonban tovább surrogott a transzponder lemezeken. A nő megfordult, vadul feszegette a felvevő áttetsző fedelét, mely alatt őrült iramban forogtak a nagy orsók.

– Nem tudom megállítani! – kiáltotta.

– Elakadt a törlőgombnál! – üvöltötte Svengaard. Odaugrott a nő mellé, megpróbálta lekapni a fedéllemezt. De az beszorult.

Potter szinte önkívületi állapotban figyelte, amint a szalag vége is lefut a fejeken, majd csapkodni kezd a gombolyító kereken.

– Ó, doktor, ezt elveszítettük! – jajdult fel az asszisztensnő.

Potter feszült figyelemmel nézte a nő kicsiny monitorjának képernyőjét. Vajon követte a művelet minden részletét? – kérdezte magától. Néha lépésről lépésre nyomon követik a metszést... és a számítógépes asszisztensnők nagyon is értelmes társaság. Ha figyelt, pontos elképzelése lehet arról, amit itt elértünk. De legalábbis sejteni fogja. Vajon ez a törlés csakugyan véletlen volt? Meg merjem kockáztatni?

A nő megfordult, egyenesen a szemébe nézett.

– Ó, doktor, annyira sajnálom! – mondta.

– Jól van, nővér – mondta Potter. – Nincs semmi különleges ebben az embrióban, eltekintve attól, hogy élni fog.

– Mellélőttünk, mi? – kérdezte Svengaard. – A mutagének miatt lehetett.

– Igen – hagyta rá Potter. – De nélkülük elpusztult volna.

Mereven nézte az asszisztensnőt. Nem lehetett biztos benne, de úgy gondolta, hogy egy pillanatra végtelen megkönnyebbülés jelent meg az arcán.

– Majd szóban rámondom az operációt – mondta. – Erről az embrióról ennyi is elég lesz.

Közben azt gondolta: Mikortól kezdődik egy összeesküvés? Ez már egy kezdetnek számít?

Még annyi minden volt, ami kellett ehhez az összeesküvéshez. Értő szem soha többé nem nézhet úgy erre az embrióra mikroszkópon át, hogy ne váljék maga is összeesküvővé... vagy árulóvá.

– Még megvan a fehérjeszintézis szalagja – mondta Svengaard. – Abból közvetve megkaphatjuk a kémiai elemeket és az időzítést.

Potter elgondolkodott a fehérjeszintézis felvételén. Volt benne valami veszély? Nem, az csak egy utalás volt arra, hogy mit használtak fel operáció közben... arra azonban nem, hogyan használtak fel bármit is.

– Megkaphatjuk – felelte –, megkaphatjuk. Az operációnak vége – intett a monitor felé. – Már szétbonthatja a közvetlen összeköttetést, és átkísérheti a szülőket a rendelőbe. Nagyon sajnálom, hogy ennél többet nem tudtunk elérni, de ez mindenesetre egészséges ember lesz.

– Steril? – érdeklődött Svengaard.

– Még túl korai lenne találgatni – válaszolta Potter. A számítógépes asszisztensnőre nézett, akinek végre sikerült levenni a fedelet, és megállítani a szalagot. – Van valami elképzelése arról, hogyan történt ez a dolog?

– Talán a szolonoid zár ment tönkre – vélte Svengaard.

– Ez a gép már nagyon öreg – mondta a nő. – Többször kértem, hogy cseréljék ki, de úgy látszik, nem vagyunk valami előkelő helyen a ranglistán.

És nyilván belejátszik a Központ természetes vonakodása annak beismerésétől, hogy valami elkophat, gondolta Potter.

– Igen – felelte hangosan. – Nos, megkockáztatom, hogy most majd ki fogják cserélni.

Más is látta, hogy kioldotta azt a kapcsolót? – töprengett magában. Próbált visszaemlékezni, merrefelé néztek akkor a szobában lévők, és nyugtalanította, hogy a Biztonsági Szolgálat valamelyik ellenőrző monitora talán a nőre volt állítva. Ha ezt a Biztonság látta, a nő halott, gondolta. És én is.

– A műszaki kolléga javítást kérő jelentésének is szerepelnie kell az esetről készülő dokumentumban – mondta Svengaard. – Gondolom, ön majd...

– Személyesen fogok gondoskodni róla, doktor – sietett a válasszal Potter.

Miközben elfordult, az a benyomása támadt, mintha ő és a számítógépes asszisztensnő néma beszélgetést folytatott volna egymással. Észrevette, hogy a nagy képernyő üres, Duranték már nem figyelik őket. Vajon nekem is találkoznom kell velük? – tűnődött. Ha az Ellenállás tagjai, akkor segíthetnek. Valamit tenni kell ezzel az embrióval. Az lenne a legbiztonságosabb, ha kivinnénk innen... de hogyan?

– Az utómunkákat majd én elvégzem – ajánlotta Svengaard. Hozzá is fogott, hogy ellenőrizze a tartály tömítéseit, az életfenntartó rendszerek jelismétlőit, és leszerelje a mezongenerátort.

Valakinek találkoznia kell a szülőkkel, gondolta Potter.

– A szülők csalódottak lesznek – jegyezte meg Svengaard. – Többnyire tudni szokták, miért hívnak specialistát... és talán vérmes reményeik voltak.

Ekkor nyílt az eligazítószoba ajtaja, és belépett egy férfi. Potter felismerte benne a Központ Biztonsági Szolgálatának emberét. Holdvilágképű, szőke fickó volt, az a típus, akinek az arcvonásait öt perc múlva már nem tudja felidézni az ember. A férfi átvágott a szobán, és megállt Potter előtt.

Eljött számomra a vég? – kérdezte magától Potter. Erőt vett magán, hogy a hangja nyugodtan csengjen.

– Mi van a szülőkkel? – kérdezte.

– Tiszták – felelte az ügynök. – Semmi trükkös szerkezet, normális beszélgetés... csupa mindennapi téma, de normális.

– Nincs jele az egyéb dolgoknak? – kérdezte Potter. – Szerkentyűk nélkül semmiféle módon nem juthattak be a biztonsági rendszerbe?

– Lehetetlen! – horkant fel a fickó.

– Svengaard doktor szerint az apában túlteng a hímekre jellemző oltalmazó jelleg, az anyában meg az anyai ösztön – jelezte Potter.

– A dokumentumokból kiviláglik, hogy ön formázta őket

– mondta erre az ügynök.

– Lehetséges – vont vállat Potter. – Van, hogy az embrió megmentése érdekében a vágás nagyobb elemeire kell összpontosítani. Ilyenkor a kis dolgok felett elcsúszhat az ember.

– A mainál elcsúszhatott valami felett? – kérdezte az ügynök. – Úgy értesültem, hogy a szalag letörlődött... véletlenül.

Gyanakszik? – merült fel a kérdés Potterben. Saját közreműködése és személyes fenyegetettsége kezdett komoly riadalmat kelteni benne. Minden erejét össze kellett szednie, hogy hangja megőrizze közömbös színezetét.

– Természetesen minden lehetséges – felelte, és ismét vállat vont. – De nem hinném, hogy itt előfordult volna valami szokatlan dolog. Az embrió megmentésével elveszítettük az optiformát, de ilyesmi megesik. Nem sikerülhet mindegyik.

– Jelöljük meg az embrió anyagát? – kérdezte az ügynök.

Még próbálkozik, állapította meg Potter.

– Tegyen saját belátása szerint – mondta. – Hamarosan elkészítem a metszés verbális dokumentációját, remélhetőleg éppoly pontos lesz, mint a vizuális. Esetleg megvárhatná és elemezhetné azt, mielőtt döntene.

– Azt fogom tenni – mondta erre az ügynök.

Svengaard ekkor fejezte be a mikroszkóp leszerelését a tartályról. Potter valamelyest megkönnyebbült. Már senki sem vethet egy szórakozott, de veszedelmes pillantást az embrióra.

– Attól tartok, hiába fárasztottuk ide – mentegetőzött.

– Sajnálom, de ragaszkodtak hozzá, hogy végignézzék.

– Inkább tíz fölösleges eset, mint egyetlen túl sokat tudó szülőpár – válaszolta az ügynök. – Hogy történt a szalag letörlése?

– Véletlen volt – felelte Potter. – Öreg a berendezés. Rövidesen megküldjük a műszaki jelentést.

– Hagyják ki belőle azt a kifejezést, hogy öreg berendezés! – mondta az ügynök. – Majd szóban továbbítom. Allgood már kénytelen minden jelentést megmutatni a Tuyere-nek.

Potter megengedett magának egy értő fejbólintást. A Központnak bedolgozók tudtak az ilyesmiről. Az ember rejtegette az optimberek elől az őt személyesen nyugtalanító dolgokat.

Az ügynök gyors pillantással körbenézett a vágószobában, majd azt mondta:

– Egy napon nem lesz szükségünk ilyen szigorú titoktartásra. Számomra nem jöhet elég korán ez a nap. – És elfordult.

Potter nézte a távolodó ember hátát, és arra gondolt, milyen tökéletes összhangban van a hivatása követelményeivel. Nagyszerű metszés, egyetlen apró hibával: túl kedélytelen, túlságosan hidegfejű, nincs benne elég fantáziadús kíváncsiság és igyekezet, hogy feltárja a véletlen útjait.

Ha megszorongatott volna, most a markában lennék, gondolta. Kíváncsibbnak kellett volna ¡ennie arra a véletlenre. De hajlamosak vagyunk utánozni a mestereinket – még az érzéketlenségükben is.

Kezdett jobban megbízni meggondolatlan kockázatvállalása sikerében. Visszafordult, hogy segítsen Svengaard-nak az utolsó simítások elvégzésében, s közben azt kérdezte magától: Honnan tudom, hogy az ügynök beérte a magyarázatommal? A kérdést nem kísérte semmiféle nyugtalan érzés. Tudom, hogy elégedett volt vele, de honnan tudom?

– töprengett némán.

Ekkor rájött, hogy az elméje oly sok éven át szívott magába korrelációs géninformációt – a sejtek belső működését, és ezek külső megnyilvánulásait hogy az adattömeg nyomása a megértés egy új szintjét égette ki. Génjellegű reakciókban felismeri az apró, árulkodó jeleket.

Tudok olvasni az emberek gondolataiban!

Mellbevágó felismerés volt. Körülnézett a szobában, ahol az asszisztensnők segédkeztek a berendezések leszerelésében. Amikor tekintete megállapodott a számítógépes asszisztensnőn, tudta, hogy szándékosan tette tönkre a felvételt. Tudta.

4

Lizbeth és Harvey Durant a Potter és Svengaard doktorokkal folytatott interjút követően kéz a kézben sétált ki a kórházból. Mosolyogva lóbálták összekulcsolt kezüket, mint két kiránduló gyerek – és bizonyos értelemben azok is voltak.

A délelőtti esőt már kikapcsolták, a felhőket is elküldték keletre, a Seat megalopoliszra letekintő magas csúcsok felé. Fejük fölött a derült, kék égen egyre feljebb kúszott a nap.

A szemközti oldalon emberek sokasága közeledett a parkon át laza menetöltözékben; nyilván egy üzem vagy gyár munkásainak sétafoglalkozása volt éppen. Egyenruhájuk egyformaságát rikítóan színes foltok oldották – narancs-sárga kendő egy nő fején, sárga vállszalag egy férfi mellkasán keresztben, termékenységi bálvány skarlátvöröse egy nő fülében himbálódzó aranykarikán. Egy férfi világoszöld cipőt viselt.

Ezek az egyéniség hangsúlyozására tett szánalmas próbálkozások a gének által megjelölt egyformaság világában tőrdöfésekként hatoltak át Lizbeth védelmi vonalán. Elfordult, nehogy a látvány letörölje a mosolyt az arcáról.

– Hová menjünk? – kérdezte.

– Hm? – Harvey visszafogta a nőt, hogy a járdán várják meg a csoport elvonulását.

A menetből arcok fordultak oda, s nézték irigykedve Har-vey-t és Lizbeth-et. Mindenki tudta, miért vannak itt. A kórház mögöttük felmagasodó hatalmas plazmeld épülete, a tény, hogy egy férfi és egy nő együtt mutatkozik, a kényelmes öltözék, a mosolyuk – mindez elárulta, hogy Duranték tenyésszabadságot kaptak kijelölt munkahelyüktől.

E sokaság minden egyes tagja hiábavaló kétségbeeséssel reménykedett abban, hogy ugyanilyen módon fog megmenekülni a valamennyiüket gúzsba kötő mindennapos taposómalomból. Életképes ivarsejtek, tenyésszabadság – ez volt mindenki álma. Még a köztudottan sterkák is ebben reménykedtek, és rendszeresen felkeresték a nemzésre szakosodott kuruzslókat és a termékenységfétisek gyártóit.

Nincs múltjuk, gondolta Lizbeth. Csupa múlt nélküli ember, akinek nincs mása, amihez ragaszkodhat, csak a jövőbe vetett reménye. A múltunk odaveszett valahol a sötétség óceánjába. Az optimberek és génsebészeik kiirtották a múltunkat.

Ezzel szembesülve még saját tenyésszabadságuk is elveszítette különleges ragyogását. Lehet, hogy nem kellett az egyre erősödő csengőszóra felpattanniuk, és rohanniuk a munkába, de ettől még ők is múlt nélküli emberek voltak... és a jövőjük egy pillanat alatt elveszhet. A kórházi tartályban formálódó gyermekük bizonyos értelemben továbbra is az ő részük marad, de a sebészek már megváltoztatták őt. Egy éles metszéssel levágták a múltjáról.

Lizbeth felidézte a saját szüleit, az érzést, ahogy elidegenedett tőlük, s annak felismerését, hogy különbözőségeik mélyebbre hatolnak a vérségi köteléknél.

Csak részben voltak a szüleim, gondolta. Tudták... és én is tudtam.

Megérezte az elidegenedés kezdeteit saját megformálatlan fiától, egy olyan érzelmet, amely befolyásolta a jelen szükségszerűségeket. Mi haszna? – tűnődött. De tudta, mi a haszna: örökre véget vetni mindenféle múltcsonkolásnak.

Elhaladt az utolsó irigykedő arc is. A sokaság mozgó hátakká, színtörmelékekké olvadt össze. Egy sarkon befordultak, és eltűntek előlük.

Mi is befordultunk egy sarkon, és már nem fordulhatunk vissza? – tette fel magának a kérdést Lizbeth.

– Sétáljunk el a várost átszelő földalattihoz – javasolta Harvey.

– Át a parkon? – kérdezte a nő.

– Igen – felelte Harvey. – Gondolj csak bele: tíz hónap!

– És hazavihetjük a fiunkat – mondta a nő. – Nagyon szerencsések vagyunk.

– Hosszú időnek tűnik! Tíz hónap! – mondta Harvey.

Átvágtak az utcán, és beléptek a parkba.

– Igen, de minden héten eljöhetünk, hogy megnézzük, ha majd átteszik a nagy tartályba, és addig csak három hónapot kell várni – felelte eközben Lizbeth.

– Igazad van – hagyta rá Harvey. – Mire feleszmélünk, már vége is lesz. És hála a hatalmaknak, ő nem afféle specialista, vagy bármi más. Felnevelhetjük otthon. Csökkenni fog a munkaidőnk.

– Az a Potter doktor csodálatos ember – jelentette ki az asszony.

Amíg így beszélgettek, egymásba kulcsolt kezük az ujjak finom nyomásaival és elmozdulásaival a titkos nyelven társalgóit – a nem-beszélt-szó kéznyelve szerint a Szülői Ellenállás futárai voltak.

– Még mindig figyelnek bennünket – jelezte Harvey.

– Tudom.

– Svengaard kívülálló, a hatalmi szervezet rabszolgája.

– Nyilván. Tudod, sejtelmem sem volt róla, hogy a számító-gépes asszisztensnő közülünk való.

– Ezt is láttad?

– Potter épp ránézett, amikor kioldotta a kapcsolót.

– Gondolod, hogy a Biztonságiak embere látta őt?

– Kizárt dolog. Mindnyájan minket figyeltek.

– Lehet, hogy nem is közülünk való – jelezte Harvey. Hangosan pedig ezt mondta: – Gyönyörű napunk van ma! Menjünk a virágos sétányon!

– Szerinted a nővér véletlenül tette? – kérdezték Lizbeth ujjszorításai.

– Könnyen lehet. Talán látta, hogy mit vitt véghez Potter, és tudta, csak egy mód van rá, hogy megmentsék az embrió életét.

– Akkor valakinek haladéktalanul fel kell venni vele a kapcsolatot.

– Csak óvatosan! Lehet, hogy labilis, mármint érzelmileg – tény észneurotikus.

– Mi a helyzet Potterrel?

– Azonnal küldenünk kell hozzá valakit. Szükségünk lesz a segítségére, hogy kihozhassuk onnan az embriót.

– Vele együtt a Központnak már kilenc sebésze lesz velünk – mondta az asszony.

– Ha belemegy – jelezte Harvey.

A nő úgy mosolygott rá, hogy ne lehessen látni rajta a hirtelen támadt aggodalmat.

– Kétségeid vannak?

– Csak arról van szó, hogy azt hiszem, olvasott bennem, miközben én olvastam benne.

– Ó, igen, csakhogy ő hozzánk képest lassú és ügyetlen!

– Én is ezt olvastam ki belőle. Olyan volt, mint aki először csinálja, botladozott, mint egy amatőr, és menet közben jött meg az önbizalma.

– Gyakorlatlan – jelezte az asszony. – Ez nyilvánvaló. Féltem, hogy olyasmit olvastál benne, ami elkerülte a figyelmemet.

– Azt hiszem, igazad van.

A park túloldalán a por számtalan oszloppá bontotta szét a napfényt, s az oszlopok nyílegyenesen sorakoztak az arborétum fái között. Lizbeth a látványt bámulva válaszolta:

– Semmi kétség, drágám! Ő egy természetes ember, aki véletlenül jött rá a tehetségére. Vannak ilyenek, tudjuk. Kell, hogy legyenek. Semmi sem tarthat vissza bennünket attól, hogy kommunikáljunk.

– De ők megpróbálják.

– Igen – jelezte a nő. – Ma nagyon igyekeztek. Állandóan figyeltek és tapogattak minket abban a társalgóban. De azok, akik gépiesen gondolkoznak, sohasem fogják megsejteni, hogy a mi fegyvereink emberek, és nem tárgyak.

– Ebben a dologban végzetesen vakok – értett egyet vele a férfi. – A Központ logikával vágta ki a genetikai ösvényeket, és a logika mind mélyebbre és mélyebbre ássa ezeket az ösvényeket. Ma már olyan mélyek, hogy nem látnak ki a peremén túlra.

– És odakint az a messzi, tágas világegyetem egyre csak hív bennünket – jelezte az asszony.

5

Max Allgood, a Központ Biztonsági Szolgálatának főnöke, ahogy az az optimberek gyors és rettenetes végrehajtó hatalmának igazgatójához illett, két sebész kísérőjét kissé megelőzve haladt fölfelé a Kormányhivatal plazmeld lépcsőjén.

Hátuk mögül a reggeli nap rávetítette hármójuk ezüst árnyékát a fehér épület szögleteire és síkjaira.

Eljutottak egészen az oszlopos előcsarnok ezüst árnyékáig, ahol egy sorompó ereszkedett le előttük. A feltartóztatás elkerülhetetlen volt, amíg a vesztegzár miatt szkennerek tapogatták le és szondázták őket, keresve az ártalmas mikrobákat.

Allgood a hosszú tapasztalattal rendelkezők türelmével tűrte a procedúrát. Figyelte a társait, Boumourt és Igant. Magában derült azon, hogy itt el kellett hagyniuk a címüket. Az ilyen helyekre nem engedtek be orvosokat. Itt gyógyszerészekként kellett szerepelniük. A doktori címnek olyan színezete volt, amely nyugtalanságot keltett az optimberekben. Tudni tudtak ugyan a doktorok létezéséről, de csak mint a pusztán emberek segítőiről. A doktor itt eufemizmus lett, mint ahogy senki nem mondta ki, hogy halál, vagy ölni, és arra sem tett senki célzást, hogy egy gép vagy szerkezet elhasználódhat. A Központban csak tanoncidejüket töltő új optimberek, azaz akolitusok, vagy külsőre fiatal pusztánok szolgáltak. Egyes pusztánokat azonban gazdáik rendkívül hosszú ideig megtartottak maguk mellett.

Boumour és Igán kiállta a fiatalság próbáját, habár Bou-mournak olyasféle manóarca volt, amely idővel valószínűleg öregebbnek fogja mutatni a koránál. Nagydarab, széles vállú, bikaerős fickó volt. A megnyúlt arcú, hosszú állú, feszes kis szájú Igán soványnak, törékenynek látszott mellette. Mindkét férfi szeme színe, mint az optimbereké, áthatóan kék volt. Alighanem mindketten majdnem-optok voltak. Mint a Központ legtöbb sebész-gyógyszerésze.

A két ember nyugtalanul mocorgott Allgood rájuk szegezett szeme előtt, és kerülték a tekintetét. Boumour halk hangon beszélni kezdett Iganhez, miközben egyik kezével idegesen markolászta társa vállát. Az, ahogy Boumour keze Igán vállán mozgott, furcsa módon ismerősnek tűnt Allgood előtt. Mintha már látott volna ehhez hasonlót. De nem jött rá, hogy hol.

A karantén miatti szondázás-letapogatás folytatódott. Allgood úgy érezte, mintha most a szokottnál is tovább tartana. Figyelmét az épülettel szemközti helyre fordította. Furcsa módon békés hely volt, ellentétben a Központ általa ismert életével.

Tudatában volt annak, hogy mivel hozzáfért a titkos feljegyzésekhez, mi több, a régi könyvekhez, kivételesen sokat tud a Központról. Az optimber birtok mérföldekre benyúlt arra a földre, amely egykor Kanada és az Egyesült Államok északi részeként ismert politikai entitás volt. Egy nagyjából hétszáz kilométer átmérőjű, durván kör alakú területet foglalt el, és vele kétszáz szintet a föld alatt. E területen sok és sokféle szabályozás volt érvényben: időjárás-szabályozás, génszabályozás, baktériumszabályozás, enzimszabályozás... emberszabályozás.

Ebben a kis szögletben, a Kormányzat szívében, fényben és árnyékban gazdag itáliai tájképpé alakították a területet – itt minden pasztellszínekkel kevert fekete és szürke volt. Az optimberek hirtelen támadt szeszélyből akár egy hegyet is meg tudtak volna borotválni. Ott, a csúcstól kicsit jobbra, és hagyjuk meg a pofaszakállat. Az egész Központban mindenütt elsimították a természetet, megfosztva azt veszedelmes éleitől. Amikor az optimberek valami természettel kapcsolatos kiállítást rendeztek, abból is kihagytak mindenféle drámai elemet – amint az teljességgel hiányzott a saját életükből is.

Allgood gyakran eltűnődött ezen. Látott optimber előtti filmeket, és felismerte a különbséget. Úgy tapasztalta, hogy a Központ által kínált apró örömök szoros kapcsolatban állnak a mindenütt jelen lévő, gyógyszertárakat jelző piros háromszögekkel, ahol az optimberek ellenőrizhették az enzimszintjüket.

– Hosszú ideig tart, vagy csak én látom így? – kérdezte Boumour. A hangja olyan volt, mint a halk morajlás.

– Türelem! – intette Igán. Az övé bársonyos tenor volt.

– Igen – szólt Allgood is. – A türelem az ember legjobb szövetségese.

Boumour figyelmesen, kíváncsian pillantott fel a Biztonság főnökére. Allgood ritkán, és csak a hatás kedvéért szólalt meg. Ő jelentette az Összeesküvésre a legfőbb veszedelmet, nem az optimberek. Afféle szuperbábként, szívvel-lélekkel szolgálta a gazdáit. Miért utasított arra minket, hogy kísérjük ma el? – töprengett Boumour. Tudja? Le akar leplezni bennünket?

Allgood sajátságos csúfsága lenyűgözte Boumourt. A biztonsági főnök zömök kis népi pusztán volt; holdvilágképe, szúrós mandulaszeme, homlokába benőtt sötét hajbozont-ja világosan elárulta genetikai jellegzetességeit. Ránézésre látható volt, hogy Shang-metszés.

Allgood a karantén sorompója felé fordult, és Boumour ebben a pillanatban rájött, hogy ennek az embernek a csúnyasága belülről jön. Félelemből, általa okozott és személyesen átélt félelemből fakadó csúfság. Ez a felismerés váratlan megkönnyebbülést hozott a számára, amit jelzett is Igannek a vállát nyomogató ujjaival.

Igán hirtelen elhúzódott, hogy kibámuljon a szemközti oldalra. Természetes, hogy Max Allgood fél, gondolta. Félelmek, névvel ellátott és névtelen félelmek posványában él... éppúgy, mint az optimberek... szegény ördögök!

A Központtal szemközti oldal már kezdett belevésődni Igán érzékeibe. Itt, e pillanatban a tökéletes tavasz napja volt, ahogy az Időjárás-szabályozás nagyméltóságú vezérlőjében eltervezték. A kormányzati épület lépcsőjéről egy tóra lehetett látni, mely olyan kerek és szabályos volt, mint egy kék zománclakkal bevont tányér. A tavon túl emelkedő alacsony dombon plazmeld oszloptalpak álltak mint hófehér kövek: liftek szálltak le az alant – kétszáz szinten

– lévő optimber szálláshely zárt erődjeibe.

Messze a domb mögött az ég kezdett sötétkékké és olajos fényűvé válni. Hirtelen piros, zöld és bíborszínű tűzcsíkok jelentek meg rajta, meglehetősen egyenletes mintát alkotva. Mennydörgés mély, elfojtott moraja hallatszott. Valamelyik főrendi optimber rendezett a maga szórakoztatására egy ártatlan vihart a Központ látókörzetében.

Igán megütközött az értelmetlen mutatványon, amelyből hiányzott a veszély vagy a dráma... e két szó, mint megállapította, ugyanazt a dolgot jelöli.

A vihar volt az első dolog ezen a napon, ami Allgood szerint beleillett a Központ belső mozgásaira vonatkozó értelmezésébe. Baljós természetű dolgok alkották azt a képet, melyet a Központról kialakított magának. Emberek tűntek el idebent úgy, hogy soha többé nem látták őket, és csak ő, Allgood, a Biztonság főnöke, vagy néhány megbízható ügynök tudta, mi lett a sorsuk. Úgy érezte, a mennydörgés, e korlátlan erőt sejtető hang, kifejezi a hangulatát. Az immár bántóan sárgára váltó, a tavasz levegőjét szétoszlató viharos ég alatt a tó fölé emelkedő domb talapzatai mint pogány síremlékek sorakoztak a vörhenyes-zöld színű háttér előtt.

– Itt az idő – mondta Boumour.

Allgood megfordulva látta, hogy a karantén sorompója felemelkedett. Előremenve mutatta az utat a Tanácsterembe, ahol gyémántkeménységű, csillámló falak emelkedtek az üres plazmeld padsorok fölé.

A három férfi illatosított párát kibocsátó csapok között haladt el, melyek félrelendültek, mielőtt a mellükkel nekimentek volna.

A vállukon gyémántlanulákkal megtűzött ujjatlan zöld köpenyt viselő optimber akolitusok léptek elő oldalról, az árnyékból, hogy diktálják az iramot. Köpenyük zöld anyagába platina pásztorsípok voltak beledolgozva. Aranyfüstölőket lóbáltak, melyekből antiszeptikus, rózsaszín füstpamacsok szálldostak.

Allgood egyre a terem végét figyelte. Egy óriási gömb, vörös, mint egy mandragóraszár, függött ott ide-oda lengő rudakon. Negyven méter lehetett az átmérője, s egy szelete vissza volt hajtva, mint amikor kivágnak egy gerezdet a narancsból, hogy láthatóvá váljon a belseje. Ez volt a Tuyere irányítóközpontja, ama különös, ismeretlen erők és érzékelőképességek eszköze, amelyekkel ők figyelték és irányították kegyenceiket. Fények villantak fel benne, foszforzöldek és kéken sistergő kisülések. Hatalmas kerek mérőeszközök üzentek, és vörös jelzőfények villogták a válaszokat. Számok gördültek tova a levegőben sugárnyalábokon, és titkos értelmű jelek táncoltak fényszalagokon.

Fönt, a gömb közepén, mint gyümölcs belsejében a mag, egy fehér oszlop tetején háromszög alakú emelvény volt. A háromszög csúcsain, egy-egy arany plazmeld trónon ült a Tuyere néven ismert optimber trió – barátok, társak, választott kormányzók erre az évszázadra és még hetvennyolc évi szolgálatra. Az ő életükben ez egy szempillantásnyi idő volt, afféle kellemetlenség, gyakran nyugtalanító is, mivel számolniuk kellett a realitásokkal, melyeket az összes többi optimber eufemizmusokként kezelhetett.

Az akolitusok a vörös gömbtől mintegy húszlépésnyire megálltak, de tovább lóbálták a füstölőiket. Allgood előrelépett egyet, s intett Boumournak és Igannek, hogy álljanak mögé. A biztonsági főnök érezte, milyen távolságra mehet el itt, és hogy a határig el kell mennie. Szükségük van rám, mondta magának. De nem táplált illúziókat a kihallgatás veszélyeit illetően.

Fölnézett a gömbbe. Az energia könnyed vibrálása csalókán áttetsző függönyt vont a gömb belseje elé. E függönyön keresztül csak alakokat, körvonalakat lehetett látni – hol tisztán, hol takarva.

– Jöttem – mondta Allgood.

Boumour és Igán elismételte a köszönést, s közben emlékeztették magukat a kötelezően betartandó protokollra és formaságokra: „Mindig tedd hozzá annak az optimbernek a nevét, akihez beszélsz! Ha nem tudod a nevét, alázatosan kérdezd meg!”

Allgood várta a Tuyere válaszát. Néha az volt az érzése, hogy nincs időérzékük, legalábbis ami a másodperceket, perceket és talán még a napokat is illette. Könnyen lehet, hogy így volt. A korlátlan életidejű lények számára az évszakok múlása csak afféle óraketyegés lehetett.

A trónt alátámasztó konzol elfordult, egyenként mutatva meg a Tuyere-t. Testhez álló, áttetsző felsőruhában ültek, jóformán meztelenül, a pusztánokhoz való hasonlóságukkal kérkedve. E pillanatban Nourse görög istenfigurája ült a nyitott gömbszelet felé fordulva; arcát mintha egy tömbből faragták volna, szemöldöke sűrű volt, mellkasán minden lélegzetvételkor hullámokat vetettek az izmok. Egyenletesen, tudatos lassúsággal vette a levegőt.

Az alapzat elfordult, és láthatóvá vált a csontsovány, kiszámíthatatlan Schruille: nagy, kerek szemű, kiugró pofa-csontú, lapos orrú, mely alatt vékony vonallá keskenyedő szája mintha mindig rosszallást fejezett volna ki. Ő csakugyan veszedelmes volt. Mondták, hogy olyan dolgokról is beszél, amelyekről más optimberek nem beszélhetnek. Allgood jelenlétében Schruille egyszer kimondta, hogy „halál”, igaz, hogy egy lepkével kapcsolatban.

Az alapzat megint fordult egyet – és megjelent Calapine kristály plasztronokkal díszített köntösben. Vékony, nagy mellű nő volt, a haja aranybarna, fagyos tekintete csupa gőg, ajka telt, hegyes álla fölött hosszú orr meredezett. Allgood már rajtakapta, hogy időnként furcsán méregeti őt.

Ilyenkor igyekezett nem gondolni azokra az optimberekre, akik szórakozásból pusztán barátot-barátnőt tartottak.

Nourse egy fényvisszaverő prizmán keresztül, melyet mindegyik trón egy párkányszerű kiszögellésre emelt, Cala-pine-ra nézett, és mondott neki valamit. A nő válaszolt, de a hangok nem jutottak el a terem padlójáig.

Allgood kettejük összjátékából próbált következtetni a hangulatukra. A nép előtt köztudott volt, hogy Nourse és Calapine ágyastársak voltak többszáz pusztán életben mérhető korszakon át. Nourse híres volt az erejéről és a kiszámíthatóságáról, Calapine meg a heves természetéről volt ismert. Ha valahol elhangzott a neve, valaki biztosan felkapta a fejét: „Miért, mit csinált már megint?” És ezt minden esetben csipetnyi csodálattal vegyes félelemmel kérdezték. Allgood ismerte ezt a félelmet. Dolgozott már más uralkodó hármasoknak is, de egynek sem, amelyik ilyen mértékben igénybe vette volna, mint ez a három... különösen Calapine.

Amikor a trón alapja megállt, Nourse nézett a nyitott gömbszelet felé.

– Jöttél! – morajlotta. – Természetes, hogy jöttél! Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is urának jászlát!

Szóval ez is egy olyan nap lesz, gondolta Allgood. Nevetséges! Ez csak azt jelentheti, hogy tudják, mekkora bakot lőtt... de ezt mindig is tudták, nem?

Calapine megforgatta a trónusát, hogy lenézzen a pusz-tánokra. A Tanácstermet a Római Szenátus mintájára tervezték meg, hamis oszlopokkal körben a terem szélein, padsorokkal a figyelők csillogó szemei alatt. Minden szem lefelé, az akolitusoktól valamivel távolabb álló alakokra szegeződött.

Igán felpillantva emlékeztette magát, hogy világéletében félt ezektől a teremtményektől, és gyűlölte – még ha közben szánta is – őket. Milyen szerencsésnek tudhatja magát, hogy őt elkerülte az optimberré metszés. Közel járt hozzá, de végül megmentették. Emlékezett a gyerekkori gyűlöletére, még mielőtt a szánakozás enyhített volna rajta. Akkor még tiszta dolog volt, éles és valóságos, lángoló harag az Idő Adományozóival szemben.

– Eljöttünk, ahogy kívántátok, hogy jelentést tegyünk a Durant házaspárról – mondta Allgood. Kétszer egymás után mélyen beszívta a levegőt, hogy megnyugtassa az idegeit. Ezek a tárgyalások mindig veszélyesek voltak, de amióta a kettős játék mellett döntött, kétszer olyan veszélyessé váltak. De már nem fordulhatott vissza, és azóta, hogy megismerte saját alakmásait, amelyeket ők növesztenek róla, nem is akart. Csak egyetlen oka lehet annak, hogy miért készítenek róla másolatot. Nyilván megtudták.

Calapine figyelmesen nézte Allgoodot, s közben azon töprengett, eljött-e az ideje, hogy elszórakozzon a nép e csúf hím egyedével. Talán ez is megoldás lehet az unalomra. Schruille és Nourse is rákapott. Rémlett, mintha már ő is csinált volna ilyet egy másik Maxszal, de arra már nem emlékezett, hogy segített-e az unalom ellen.

– Mondd el, mi az, amit adunk neked, kis Max! – mondta.

Calapine női hangja, mely lágy volt, és nevetés bujkált benne, megrettentette Allgoodot. Nyelt egyet.

– Életet adtok, Calapine.

– Mondd el, hány nagyszerű éved van! – parancsolta a nő.

Allgood úgy érezte, mintha egy csepp nedvesség sem lenne a torkában.

– Majdnem négyszáz, Calapine! – recsegte.

Nourse kuncogott.

– Még sokkal több nagyszerű év áll előtted, ha jól szolgálsz bennünket – mondta.

Optimber szájából ennél nyíltabban fenyegető mondatot Allgood még nem hallott. Ők mindig közvetett úton, eufemisztikus körmönfontsággal vitték keresztül az akaratukat. Pusztánok által, akik szembe tudtak nézni olyan fogalmakkal, mint halál és gyilkolás.

Kit formáltak meg, hogy engem elpusztítsanak? – kérdezte magában.

– Sok kicsi tik-tak év – mondta Calapine.

– Elég! – mordult fel Schruille. Irtózott ezektől az al-sóbbrendűekkel folytatott tárgyalásoktól, attól, ahogy Calapine gyötörte az embereket. Elforgatta trónját, és most az egész Tuyere szembefordult a nyitott gömbcikkellyel. Schruille ránézett az ujjaira, nézte örökké ifjú bőrét, és nem értette, miért csattant fel így. Enzimes egyensúlyhiány? A gondolat nyugtalanságot keltett benne. Ezeken a kihallgatásokon általában hallgatni szokott – amolyan védekezés volt ez, mivel hajlott a szentimentalizmusra e nyomorult pusztánok láttán, amiért utólag megvetette magát.

Boumour előrelépett Allgood mellé.

– Óhajtja most a Tuyere a Durant házaspárról készült jelentést? – kérdezte.

Allgood fuldoklott a dühtől a közbekérdezés hallatán. Nem tudta ez az ostoba, hogy mindig az optimbereknek kell vezetni a kihallgatást?

– A jelentésetek szavait és képeit láttuk, elemeztük és magunkévá tettük! – dübörögte Nourse. – Most a nem-jelentést kívánjuk hallani!

Nem-jelentést? – csodálkozott Allgood. Azt hiszi, eltitkoltunk valamit?

– Kicsi Max! – szólalt meg Calapine. – Engedtél a kényszerítésünknek, és kikérdezted a narkózisban lévő számítógépes asszisztensnőt?

Most jön, gondolta Allgood. Vett egy nagy levegőt, és azt mondta:

– Megtörtént, Calapine.

Igán elfoglalta a helyét Boumour mellett.

– Van valami, amit el szeretnék erről mondani, ha...

– Tartsd a szád, gyógyszerész! – szólt rá Nourse. – Max-hoz beszélünk!

Igán fejet hajtott, s magában azt gondolta: Milyen veszélyes ez! És mind a miatt a bolond asszisztensnő miatt. Még csak nem is közülünk való volt! Egyetlen regisztrált kiborg sem ismeri. Nem tagja egyetlen sejtnek vagy csoportnak sem. Egy akárki, egy sterka, és ilyen rettenetes veszedelembe sodor bennünket!

Allgood látta, hogy Igannek remeg a keze, és magában azt kérdezte: Mi hajtja ezeket a sebészeket? Nem lehetnek ennyire bolondok.

– Nem volt szándékos, amit a nő csinált? – kérdezte Calapine.

– Nem, Calapine – felelte Allgood.

– Az ügynökeid nem látták, mi mégis tudtuk, hogy annak kellett lennie – folytatta Calapine. Megfordult, hogy végignézze az irányítóközpont műszereit, majd figyelmét újra Allgoodra fordította. – Most mondd, hogy miért történt ez!

Allgood felsóhajtott.

– Nincs mentségem, Calapine. Az emberek feddést kaptak.

– Most mondd el, hogy miért cselekedett úgy az asszisztensnő! – utasította Calapine.

Allgood nyelvével megnedvesítette az ajkát. Ránézett Bou-mourra és Iganre. Azok a padlót nézték. Visszafordította tekintetét Calapine-ra, a gömb belsejében vibrálni látszó arcára.

– Képtelenek voltunk kideríteni az indítékait, Calapine.

– Képtelenek? – kérdezte szigorúan Nourse.

– Ő... nos... megszűnt létezni a kihallgatás alatt, Nourse – felelte Allgood. Látva, hogy a Tuyere mozdulatlanná merevedve ül a trónusokon, mint aki nyársat nyelt, gyorsan hozzátette: – Valami hiba a genetikai metszésében, így mondták nekem a gyógyszerészek.

– Milyen kár! – szólalt meg Nourse, és hátradőlt.

Igán fölpillantott.

– Szándékos önkiradírozás lehetett, Nourse – kottyantotta ki.

Az átkozott bolondja! – gondolta Allgood.

De Nourse ezúttal Iganre bámult.

– Jelen voltál, Igán?

– Boumour és én adtuk be a narkotikumot.

És meghalt, tette hozzá Igán gondolatban. De nem mi öltük meg. Meghalt, és minket fognak hibáztatni érte. Hol tanulhatta a saját szíve megállításának trükkjét? Ezt egyedül csak a kiborgok tudhatják és taníthatják.

– Szándékos... önkiradírozás? – kérdezte Nourse. Az ötlet még így, közvetetten belegondolva is, szörnyű dolgot sejtetett.

– Max! – szólt Calapine. – Mondd el most, hogy alkalmaztál-e mértéktelen... kegyetlenséget? – Előrehajolva azon tűnődött, miért akarja, hogy Allgood beismerjen valami kegyetlenséget.

– Egyáltalán nem szenvedett, Calapine – mondta Allgood.

Calapine csalódottan ült vissza. Képes lehet hazudni? Leolvasta a műszereit: Nyugalom. Nem hazudott.

– Gyógyszerész – szólt Nourse mondd el a véleményedet!

– Gondosan megvizsgáltuk őt – mondta Igán. – A narkotikumok lehettek. Nem létezik...

– Vannak közöttünk, akik szerint genetikai fogyatékosság volt – szólt Boumour.

– Nézeteltérés van – szögezte le Igán. Megérezve a rosszallását, Allgoodra pillantott. Mégis meg kellett tenni. Muszáj volt olyan helyzetbe hozni az optimbereket, hogy megtudják, mi az a nyugtalanság. Ha be lehet őket húzni a csőbe, hogy érzelmi alapon cselekedjenek, akkor hibákat fognak elkövetni. A terv megkívánta, hogy most hibákat kövessenek el. Ki kell zökkenteni őket a nyugalmukból – elmésen, finoman.

– A te véleményed, Max? – tudakolta Nourse. Feszülten figyelt. Az utóbbi időben gyengébb modelleket, elkorcsosuló alakmásokat kaptak.

– Már levettünk sejtes anyagot, Nourse, és növesztünk egy másolatot – mondta Allgood. – Ha kapunk egy valódi kópiát, ellenőrizni fogjuk a genetikai fogyatékosság kérdését.

– Kár, hogy ennek a dopplegangernek nem lesznek meg az eredeti emlékei – jegyezte meg Nourse.

– A kárnál is nagyobb kár – tódította Calapine. – Nem igaz, Schruille? – nézett Schruille-ra.

Schruille fölnézett rá, és nem válaszolt. Azt képzelte Calapine, hogy őt is kínozhatja, ahogy a pusztánokat?

– Volt ennek a nőnek párja? – kérdezte Nourse.

– Igen, Nourse – felelte Allgood.

– Termékeny házasság?

– Nem, Nourse – mondta Allgood. – Sterka volt.

– Kárpótoljátok a párját! – szólt Nourse. – Egy másik nő, kis szabad idő... Gondolja azt, hogy a nő hű volt hozzánk!

Allgood bólintott.

– Olyan nőt adunk neki, Nourse, aki állandó felügyelet alatt fogja tartani.

Trillázó nevetés hagyta el Calapine ajkát.

– Miért nem említette senki ezt a Pottert, a genetikai mérnököt? – kérdezte.

– Épp most akartam szóba hozni őt, Calapine – válaszolta Allgood.

– Megvizsgálta valaki az embriót? – nézett fel hirtelen Schruille.

– Nem, Schruille – felelte Allgood.

– Miért nem?

– Ha ez egy összehangolt akció a genetikai kontroll elkerülésére, Schruille, akkor nem lenne jó, ha a szervezet tagjai tudnák, hogy gyanakszunk rájuk. Még nem. Előbb meg kell tudnunk mindent ezekről az emberekről: Durantékről, a barátaikról, Potterről... mindenkiről.

– Csakhogy az egésznek az embrió a kulcsa – jelentette ki Schruille. – Mi történt vele? Mi ez egyáltalán?

– Csalétek, Schruille.

– Csalétek?

– Igen, Schruille, hogy horogra kerüljön az, aki még benne lehet a dologban.

– De mit csináltak vele?

– Mit számít az, Schruille, amíg mi... amíg tökéletes ellenőrzésünk alatt tartjuk?

– Remélem, az embrió szigorúan biztonságos őrizet alatt van – mondta Nourse.

– A legbiztonságosabb őrizet alatt, Nourse.

– Küldd el hozzánk a gyógyszerész Svengaardot! – parancsolta Calapine.

– Svengaardot... Calapine?

– Nem szükséges tudnod, miért – közölte Calapine. – Csak küldd el!

– Igen, Calapine.

A nő felállt, jelezve, hogy a kihallgatásnak vége. Az akolitusok megfordultak, és füstölőiket egyre lóbálva felkészültek, hogy kikísérjék a pusztánokat a teremből. De Calapine még nem végzett. Merőn Allgoodra nézve mondta:

– Nézz rám, Max!

Allgood ránézett, és felismerte a nő szemében azt a különös, vizsgálódó tekintetet.

– Nem vagyok gyönyörű? – kérdezte Calapine.

Allgood rámeredt a karcsú alakra, melynek körvonalai

átderengtek a köntösön és a gömb belsejének energiafug-gönyén. Gyönyörű volt, mint oly sok más nőnemű optimber. De a szépség a maga fenyegető tökéletességével taszította őt. Calapine örökké fog élni, máris negyven- vagy ötvenezer év állt mögötte. Ám eljön a nap, amikor az ő kis teste nem kér többet a protézisekből és enzimpótlásokból. Meg fog halni, míg Calapine élete folytatódik tovább és tovább és tovább.

Kis teste nem kért a nőből.

– Gyönyörű vagy, Calapine! – válaszolta.

– A szemed sohasem vallja ezt.

– Mit akarsz, Cal? – kérdezte Nourse. – Ezt akarod... Maxot akarod?

– A szemét akarom – felelte a nő. – Csak a szemét.

– Nők... – mondta Nourse, és Allgoodra nézett. Színlelt bajtársiasság csengett a hangjában.

Allgood elképedve állt. Optimber szájából még nem hallotta ezt a hangot.

– Mondok valamit – szólt Calapine. – Ne szakíts félbe afféle férfias viccekkel! A szíved mélyén mit érzel irántam, Max?

– Ah! – sóhajtott Nourse. És bólintott.

– Majd én megmondom helyetted – folytatta Calapine, minthogy Allgood hallgatott. – Imádsz engem. Ezt soha ne felejtsd el, Max! Imádsz engem. – Boumourra és Iganre pillantott, egy intéssel elbocsátotta őket.

Allgood, érezve a nő szavainak igazságát, lesütötte a szemét. Megfordult, és a melléjük felsorakozó akolitusok kíséretében kivezette Igant és Boumourt a teremből.

Amint kijutottak a lépcsőre, az akolitusok visszahúzódtak, és a sorompó leereszkedett. Igán és Boumour balra fordult, mert megláttak egy új épületet a Kormányhivatal előtt húzódó sétány végében. Nézték a lőrésekkel ellátott falakat, a piros, kék és zöld fényeket kibocsátó, színes szűrőkkel felszerelt nyílásokat, és rájöttek, hogy az épület eltorlaszolja azt az utat, amelyen át el akarták hagyni a Központot. Hipp-hopp felhúzni egy épületet szintén az optimberek játékai közé tartozott. Most, hogy meglátták, azzal a gépies beletörődéssel gondoltak ki egy másik útirányt, amely az optimber fennhatóság alá tartozó közösség tagjaiként jellemezte őket. Úgy tűnt, a Központ pusz-tánjai és lakói ösztönösen kiismerik magukat az utak és utcák arabeszkjei között. A hely dacolt a térképészekkel, mivel az optimberek túlságosan hajlottak a változtatásokra és egyéb szeszélyekre.

– Igán!

Allgood hangja volt, ő szólt a hátuk mögül.

Megfordultak, és bevárták.

Allgood megállt előttük, és csípőre tette a kezét.

– Maguk is imádják őt? – kérdezte.

– Ne beszéljen butaságokat! – válaszolta Boumour.

– Nem – mondta erre Allgood. Szeme szinte besüppedt a kiugró pofacsontjai fölött lévő üregébe. – Nem tartozom se a népi kultusz híveihez, se a tenyészgyülekezethez. Hogyan imádhatom hát őt?

– De hiszen imádja! – mondta Igán.

– Igen!

– Ők a világunk igazi vallása – magyarázta Igán. – Alihoz, hogy ezt tudja valaki, nem kell egy kultusz tagjának lennie, se talizmánt viselnie. Calapine mindössze azt mondta, hogy ha létezik egy összeesküvés, az abban részt vevők eretnekek.

– Erre gondolt?

– Persze.

– És neki tudnia kell, milyen sors vár az eretnekekre – mondta Allgood.

– Kétségtelenül – jelentette ki Boumour.

6

Svengaard a tri-castokban és szórakoztató videókon látta már ezt az épületet. Hallott beszámolókat a Tanácsteremről – de valóságosan is itt állni a karanténfalnál, melyre rávetül a dombok fölött lenyugvó nap rézvörös fénye... álmában sem gondolta volna soha, hogy ez megtörténhet.

Az előtte emelkedő halmon mint plazmeld szemölcsök sorakoztak a liftek kúp alakú tetői. A távolabbi dombokon emelkedő épületeket a szem kiugró szikláknak is nézhette.

Magányos nő lépkedett előtte a sétányon különös formájú csomagokkal megrakott légpárnás kordét húzva maga után. Svengaardban önkéntelenül is kíváncsiság ébredt a csomagok tartalma iránt, de tudta, úgysem merné megkérdezni, és nem is volna illő kimutatnia a kíváncsiságát.

Mellette egy oszlopon gyógyszertárat jelző háromszög világított. Elhaladtában visszapillantott a kísérőjére.

A fél kontinensen át egymaga utazott egy egész kocsiban, leszámítva kísérőjét, a Biztonság ügynökét. Mélyen bent jártak a Központban, ő és mellette elmaradhatatlan kísérője, a Biztonság szürke ruhás embere.

Elindult felfelé a lépcsőn.

A Központ máris kezdett nyomasztóan hatni rá. Olyan érzése volt, mintha itt valami katasztrofális dolog várna rá. Jóllehet gyanította, hogy miből ered ez az érzése, nem tudott megszabadulni tőle. A nép lehetetlen állapota a magyarázat rá, amely alól képtelenség kivonnia magát az embernek, döntötte el. Az embereknek nem voltak legendáik, sem ősi mítoszaik, legfeljebb csak azokon a pontokon, ahol az effélék az optimbereket is érintették. A nép emlékezetében a Központ és az optimber szavakhoz baljós előjelek kapcsolódtak, tele áhítatos félelemmel és hízelgő meghunyászkodással.

Miért rendeltek ide? – töprengett Svengaard. A kísérője nem volt hajlandó megmondani.

A falnál megállították őket, és következett a néma, feszült várakozás.

Még az ügynök is ideges, figyelte meg Svengaard.

Miért rendeltek ide?

Az ügynök megköszörülte a torkát, és azt kérdezte:

– Ismeri a protokollt?

– Azt hiszem – válaszolta Svengaard.

– Ha már bejutott a terembe, tartson lépést az akolitusokkal, akik onnantól kezdve kísérni fogják. Kihallgatásra megy a Tuyere – Nourse, Schruille és Calapine – elé. Ne felejtse el, hogy amikor külön-külön szól hozzájuk, mondania kell a nevüket! Ne használjon olyan szavakat, mint halál, ölni vagy meghalni! Ha csak lehet, magukat a fogalmakat is kerülje! Hagyja, hogy ők vezessék a tárgyalást! Legjobb, ha egyáltalán nem kezdeményez.

Svengaard hosszan, remegőn beszívta a levegőt.

Azért hoztak ide, hogy előléptessenek? – töprengett. Csak az lehet. Olyan emberek keze alatt tanonckodtam, mint Potter és Igán. Be akarnak hozni a Központba.

– És azt se mondja, hogy „doktor”! – folytatta a kísérő.

– Itt az orvosokat gyógyszerészeknek vagy genetikai mérnököknek nevezik.

– Értem – mondta Svengaard.

– Allgood részletes beszámolót kér az interjúról – közölte az ügynök.

– Hogyne, természetesen... – bólogatott Svengaard.

A karantén sorompója a magasba emelkedett.

– Menjen be! – szólt az ügynök.

– Maga nem jön velem? – kérdezte Svengaard.

– Nem hívtak – felelte az ember, majd megfordult, és lement a lépcsőn.

Svengaard nyelt egyet, s belépett az oszlopos bejárat ezüstös homályába. Beljebb jutva egy hosszú csarnokban találta magát, ahol hat akolitus, kétoldalt három-három, füstölőket lóbált, melyekből rózsaszínű füstpamacsok szálltak fel. Érezte a füstben a fertőtlenítő szagát.

A csarnok végében lévő nagy, vörös gömb uralta az egész helyiséget. Nyitott gerezdjében fények villogtak és hunyorogtak; az odabent mozgó alakok látványa elbűvölte Svengaardot.

Az akolitusok húszlépésnyire a nyílástól megállították, és amikor fölnézett a Tuyere-re, felismerte őket az energia-függöny mögött – középen Nourse-t, mellette kétoldalról Calapine-t és Schruille-t.

– Jöttem! – harsogta az ügynök tanácsa szerinti köszönést. Izzadó tenyerét az ünneplő tunikájához dörzsölte.

Nourse szólalt meg dörgő hangon:

– Te vagy a genetikai mérnök, Svengaard!

– Thei Svengaard, igen... Nourse.

Vett egy nagy levegőt, s átfutott az agyán, hogy vajon ész-revették-e a habozását, mielőtt eszébe jutott volna, hogy hozzátegye az optimber nevét.

Nourse mosolygott.

– A közelmúltban részt vettél egy Durant nevű pártól származó embrió genetikai módosításában – mondta. – A metszést végző főmérnök Potter volt.

– Igen. Én voltam az asszisztense, Nourse.

– Az operáció alatt történt egy baleset – szólt közbe Calapine.

Különös volt, ahogy szinte muzsikált a hangja, és Svengaard felismerte, hogy ami elhangzott, nem kérdés volt, hanem egy olyan részletre emlékeztette őt Calapine, amire fel akarta hívni a figyelmét. Valami mélységes nyugtalanság kezdett mocorogni benne.

– Egy baleset, igen... Calapine.

– Figyelmesen követted az operációt? – kérdezte Nourse.

– Igen, Nourse. – És Svengaard azon vette észre magát, hogy a figyelme Schruille-re siklik, aki csendben merengve ült ott.

– Akkor hát el tudod mondani nekünk, mit titkolt el Potter ezzel a génmódosító beavatkozással kapcsolatban – jelentette ki Calapine.

Svengaard észrevette, hogy elment a hangja. Csak a fejével tudott nemet inteni.

– Nem titkolt el semmit? Ezt akarod mondani? – kérdezte Nourse.

Svengaard bólintott.

– Nem akarunk ártani neked, Thei Svengaard – mondta Calapine. – Nyugodtan beszélhetsz.

Svengaard nyelt egyet, és megköszörülte a torkát.

– Én... a kérdésre... én nem láttam semmi... titkosat. – Elnémult, aztán eszébe jutott, hogy mondani kell a nevét is, és gyorsan hozzátette: – Calapine –, épp akkor, amikor Nourse beszélni kezdett.

Nourse félbeszakította magát, arcán bosszúság látszott.

Calapine kuncogott.

– Pedig azt mondod, figyelemmel kísérted a génmódosítást – mondta Nourse.

– Én... nem követtem folyamatosan azt, amit ő látott a mikroszkópon át – felelte Svengaard. – Nourse. Én... khm... az asszisztensnek az a dolga, hogy... utasításokat adjon a számítógépesnek, kezelje az adagolót, és így tovább.

– Mondd meg, ha közeli barátságban voltál a számítógépes asszisztensnővel! – parancsolta Calapine.

– Én... ő... – Svengaard megnyalta a száját. Mit akarnak?

– Sok éve együtt dolgoztunk, Calapine. Nem mondhatnám, hogy barátok voltunk. Együtt dolgoztunk.

– Megvizsgáltad az embriót az operáció után? – tudakolta Nourse.

Schruille ültében felegyenesedett, Svengaardra meredt.

– Nem, Nourse – felelte Svengaard. – Nekem az volt a dolgom, hogy lezárjam a tartályt, ellenőrizzem a létfenntartó rendszereket. – Vett egy nagy levegőt. Talán csak valami ellenőrzés... de milyen különös kérdések!

– Most azt mondd meg, hogy bizalmas barátod volt-e Potter? – utasította Calapine.

– Az egyik tanárom volt, Calapine, kényes genetikai problémákon dolgoztam együtt vele.

– De nem a saját érdeklődési területeden belül – mondta erre Nourse.

Svengaard megrázta a fejét. Újból érezte a fenyegetést. Nem tudta, mire számítson – talán hogy ez a hatalmas gömb rágördül, szétlapítja, atomjaira bontja a testét. De nem, az optimberek nem tennének ilyet. Kutatva nézte az energia-függöny mögött láthatóvá vált arcokat, keresve rajtuk a jelet. Tiszta, steril arcok. Látta a genetikai markert a vonásaikon – lehettek volna a sterkák vagy a nép közül valók is, eltekintve az optimberek titokzatos kisugárzásától. A nép között az a szóbeszéd járta, hogy maguk döntöttek arról, hogy sterilek legyenek, mert a nemzésben a halál kezdetét látták, de a vonásaikon megmutatkozó genetikai jelek másról beszéltek Svengaardnak.

– Miért Pottert hívtad a feladat elvégzéséhez? – kérdezte Nourse.

– Ő... az embrió génszerkezete... opt-közeli – válaszolta Svengaard feszes, remegő lélegzetvétel után. – Potter ismeri a kórházunkat. Ő... én megbízom benne; ragyogó seb... génmérnök.

– Most azt mondd meg, hogy jó barátságban vagy-e bármelyik másik gyógyszerészünkkel? – szólította fel Calapine.

– Ők... velük akkor dolgozom együtt, ha eljönnek hozzánk – felelte Svengaard.

– Calapine – tette hozzá Nourse.

A nő testét gyöngyöző nevetés rázta meg.

Svengaard arca nyaktól felfelé bíborvörös színt öltött. Kezdett dühös lenni. Miféle vizsga ez? Nincs jobb dolguk, mint itt ülni, gúnyolódni, faggatózni?

A haragtól erélyessé váló hangon folytatta:

– Én csak egy létesítmény genetikai főmérnöke vagyok, Nourse! Egy egyszerű körzeti mérnök. Rutin metszésekkel foglalkozom. Ha egy esethez specialista kell, az utasításnak megfelelően specialistát hívok. Ehhez az esethez Potter volt a szükséges specialista.

– Az egyik specialista – szögezte le Nourse.

– Az, akit ismerek és tisztelek! – vágta rá Svengaard. Még azzal sem törődött, hogy hozzátegye az optimber nevét.

– Mondd meg, ha dühös vagy! – utasította Calapine, és megint muzsikált a hangja.

– Dühös vagyok.

– Mondd meg, hogy miért!

– Miért vagyok itt? – kérdezte Svengaard. – Miféle kihallgatás ez? Valamit rosszul tettem? Megrovást kapok?

Nourse, két kezét a térdére téve, előrehajolt.

– Kérdőre merészelsz vonni minket?

Svengaard mereven bámult az optimberre. A hang ellenére a szögletes, csontos arc megnyugtatóan, csillapítóan nézett le rá.

– Bármit megteszek, amit tudok, hogy segítsek – mondta Svengaard. – Bármit. De hogyan tudok segíteni vagy válaszolni, ha nem tudom, mit akartok?

Calapine beszélni kezdett, de nyomban elhallgatott, amikor Nourse fölemelte az egyik kezét.

– Leghőbb vágyunk, hogy elmondhassuk neked – mondta Nourse. – De nyilván tudod, hogy köztünk nem folyhat valódi eszmecsere. Hogy is érthetnéd meg azt, amit mi megértünk? Öntenek-e kénsavat fatálba? Bízz bennünk! A legjobbat akarjuk neked.

Melegség és hála öntötte el Svengaardot. Persze, hogy bízott bennük. Ők voltak az emberiség genetikai csúcsa. És arra is emlékeztette magát, hogy ők a minket szerető, rólunk gondoskodó hatalom.

– Mit kívántok tőlem? – sóhajtotta.

– Minden kérdésünkre válaszoltál – mondta Nourse. – Még a ki nem mondott kérdéseinkre is választ kaptunk.

– Most pedig felejtsd el mindazt, ami itt történt közöttünk! – jelentette ki Calapine. – Egyetlen személynek sem ismételheted el a beszélgetésünket.

– Senkinek... Calapine? – kérdezte Svengaard némi torokköszörülés után.

– Senkinek.

– Max Allgood megkért, hogy jelentsek neki a...

– Vissza kell utasítanod Maxot – közölte Calapine. – Ne félj, Thei Svengaard! Majd mi megvédünk.

– Ahogy parancsolod – felelte Svengaard –, Calapine.

– Nem szeretnénk, ha azt gondolnád, hálátlansággal fizetünk a hűségedért és a szolgálataidért – mondta Nourse.

– Fontos nekünk, hogy jó véleménnyel légy rólunk, ne tűnjünk a szemedben ridegnek és kőszívűnek. Tudnod kell, hogy gondunk van az emberiség jólétére.

– Igen, Nourse – mondta Svengaard.

Indokolatlan beszéd volt, hangvétele zavarba hozta Sven-gaardot, de segített, hogy tisztán lásson. Kezdte felismerni kíváncsiságuk irányát, megérezni sejtéseiket. Már ő is gyanakodott. Potter visszaélt a bizalmával, ugye? Az a manőver a véletlenül letörölt szalaggal nem is volt véletlen. Nagyon helyes, lakoljanak a bűnözők!

– Most elmehetsz – mondta Nourse.

– Áldásunkkal – tette hozzá Calapine.

Svengaard meghajolt. És megfigyelte, hogy Schruille az egész interjú alatt egy szót sem szólt, nem is mozdult. Csodálkozott, hogy önmagában ez a tény miért vált hirtelen rémítővé. Remegő térddel fordult meg, mire az akolitusok közrefogták füstölgő füstölőikkel, és elhagyták a csarnokot.

A Tuyere figyelte, mígnem a sorompó lezárult Svengaard mögött.

– Egy újabb, aki nem tudja, mit hajtott végre Potter – mondta Calapine.

– Biztos vagy benne, hogy Max nem tudja? – kérdezte Schruille.

– Biztos – felelte a nő.

– Akkor meg kellett volna mondanunk neki.

– És azt is, hogy honnan tudjuk?

– Ismerem az érvelést – jelentette ki Schruille. – Az életlen szerszám tönkreteszi a munkát.

– Ez a Svengaard egyike a megbízhatóknak – jegyezte meg Nourse.

– Azt mondják, hogy borotvaélen táncolunk – mondta Schruille. – Ha valaki borotvaélen táncol, tudnia kell, hová lép.

– Micsoda visszataszító gondolat! – kiáltott fel Calapine, majd Nourse-höz fordulva megkérdezte: – Még mindig da Vinci a kedvenc időtöltésed, drágaságom?

– Az ecsetvonása – felelte Nourse. – Roppant figyelmet igénylő tantárgy. Negyven-ötven év alatt el kellene sajátítanom. Mindenesetre hamarosan.

– Feltéve, hogy mindig jó helyre léptél – jegyezte meg Schruille.

– Schruille, néha az illendőség határait túllépő cinizmust engedsz meg magadnak – közölte váratlanul Nourse. Megfordult, és sorra szemügyre vette a gömb belső, Calapine-nal szemközti falán lévő műszereket, érzékelőket, lencséket és kijelzőket. – Ma elég nyugodt napunk van. Hagyjuk az irányítást Schruille-ra, Cal, menjünk, ússzunk egyet, és rendezzünk egy gyógyszertári összejövetelt!

– Testfeszesítés, testfeszesítés! – lamentált Schruille. – Gondoltatok már valaha arra, hogy húsz helyett huszonöt hosszt ússzatok le a medencében?

– Újabban a legmeglepőbb dolgokat mondod – felelte Calapine. – Azt akarod, hogy felboruljon Nourse enzimháztartása? Hiába próbálom, nem sikerül megértenem téged.

– Nem is próbálod – mondta erre Schruille.

– Tehetünk valamit érted? – tudakolta a nő.

– A ciklusom szörnyű egyhangúságba taszított – válaszolta Schruille. – Tudsz ezzel valamit csinálni?

Nourse a fényvisszaverő prizmában Schruille-ra nézett. A férfi nyöszörgő hangja újabban egyre jobban idegesítette. Kezdte sajnálni, hogy a hajlamok és fizikai szükségletek azonossága összehozta őket. Talán ha majd véget ér a Tuyere-szolgálat...

– Egyhangúság – ismételte Calapine, és vállat vont.

– A jól átgondolt monotóniában kétségtelenül ott van a siker – mondta Nourse. – Ez Voltaire, azt hiszem.

– Úgy hangzott, mint a legtisztább Nourse-elmélet – jegyezte meg Schruille.

– Nekem néha segít felkelteni a nép iránti jóindulatú aggodalmat – mondta Calapine.

– Még magunk között is? – kérdezte Schruille.

– Vegyük például a szegény számítógépes asszisztensnő sorsát – folytatta Calapine. – Persze csak elméletben. Nem éreztek iránta sajnálatot és részvétet?

– A részvét pusztító érzelem – felelte Schruille. – A sajnálat hasonló a cinizmushoz. – Elmosolyodott. – Ez még elmegy. Ti meg menjetek úszni! Amikor majd eltölt benneteket az erő, gondoljatok rám... ide.

Nourse és Calapine felállt, megfelelő helyzetbe rendelték a vivősugarakat.

– Rátermettség – mondta Nourse. – Nagyobb rátermettséget kell követelnünk a kegyenceinktől. A dolgokat úgy kell intézni, hogy simábban menjenek.

Schruille fölnézett rájuk, ahogy ott várták a sugárnyalábokat. Csak szeretett volna végre megszabadulni beszédük zavaróan féktelen és összefüggéstelen hangjaitól. Ok nem értették, és nem is akarták megérteni.

– Rátermettség? – kérdezte Calapine. – Talán igazad van.

Schruille nem tudta tovább féken tartani háborgó indulatait.

– A rátermettség a szaktudás ellentéte! Gondolkozzatok ezen!

Megérkeztek a sugárnyalábok. Nourse és Calapine válasz nélkül lecsúszott és eltávozott rajtuk, Schruille-ra hagyva a gömbcikkely bezárását. Végre egyedül ülhetett a zölden-kéken-vörösen hunyorgó irányítóközpontban – egyedül, leszámítva a gömb felső kerületén a figyelőket jelző fényeket. Megszámolta: nyolcvanegy aktív szem bámulta őt és a gömb válaszjeleit. Nyolcvanegy társa... vagy társaikból álló csoport figyelte odakintről őt, amint végzi a munkáját, ahogy ő figyelte a népet, amint ugyanezt teszi.

A figyelő szemek kényelmetlen érzést keltettek Schruille-ban. Nem emlékezett rá, hogy ő maga a Tuyere-szolgálat előtt figyelte volna az irányítóközpontot vagy annak tevékenységét. Túl sok fájdalmas és elképzelhetetlen dolog fordult itt elő. Vajon az irányítóközpont korábbi urait érdekli ennyire, miként végzi feladatát az új hármas? Ők volnának a megfigyelők?

Schruille a műszerek felé fordította tekintetét. Ilyen pillanatokban, mint ez, gyakran érezte magát úgy, mint Csen Cu-ang hőse, a „Sötét Igazság Mestere”, aki az egész világot egy jade-palackban látta. íme, itt a jade-palack – ez a gömb. Csak megérinti a trónja karfáján lévő energiagyűrűt, és végignézheti, amint egy pár szeretkezik Varsópolisz-ban, figyelheti egy embriótartály tartalmát Nagy-London-ban, vagy szelídítő sugallatokkal ellátott hipnotikus gázt bocsáthat egy új-pekingi tömegszállásra. Egyetlen gombnyomás, és képes elemezni egy teljes munkaerő-állomány váltakozó motivációit Róma megalopoliszában.

Önmagát vizsgálva Schruille-t semmi sem indította arra, hogy akár egyetlen gombot is megérintsen.

Visszagondolva megpróbálta felidézni, hányan kísérték figyelemmel a Tuyere-szolgálat első éveit. Biztos volt benne, hogy tíz-tizenkettőnél sohasem voltak többen. És most: nyolcvanegy.

Figyelmeztetnem kellett volna őket Svengaardra, gondolta. Szólnom kellett volna, hogy nem építhetünk arra a feltételezésre, hogy a bolondokat különös elővigyázatosság illeti meg. Svengaard olyan bolond, aki nyugtalanít engem.

De Nourse és Calapine megvédte volna Svengaardot. Tudta. Azzal, hogy ez az ember megbízható, becsületes, hűséges. Bármiben lefogadnák.

Bármiben? – tűnődött Schruille. Vagy van valami, amit nem mernének rátenni Svengaard hűségére?

Szinte hallotta Nourse nagyképű kijelentését: Mi ítéljük meg helyesen Svengaardot.

És éppen ez aggaszt engem, gondolta Schruille. Svengaard imád bennünket... ahogy Max is. Az imádat kilenc tized részben félelem.

Idővel minden félelemmé válik.

Schruille felnézett a figyelőkre, és hangosan mondta:

– Idő-idő-idő...

Hadd hatoljon le a zsigerekig! – gondolta.

7

A hely a Seatac megalopolisz szennyvíztisztító rendszerének szivattyúállomása volt. Annak a csőrendszernek az ezeregyszáz láb mélyen lévő szintjén, ahonnan egy elágazás a melléktermékként keletkezett öntözővizet a Nagy Szurdok rendszerbe juttatta. Egy négyszintes szekrény, tele mintavételi csővezetékekkel, számítógépkonzolokkal, bójalámpákkal megvilágított keskeny átjárópallókkal és futóhidakkal. Az egész építmény együtt lüktetett az általa vezérelt óriás turbinák pulzusával.

A Durant házaspár az esti műszakváltás idején jött le a személyzeti csatornarendszeren át. Kényelmesen, találomra haladtak át a különböző hídlásokon, ami garantálta, hogy nem követik őket, és nem viselnek nyomkövető eszközöket. Öt ellenőrző alagúton engedték át őket mint tisztákat.

De azért nagyon odafigyeltek arra, hogy olvassanak a mellettük egymást lökdösve-tolva elhaladó emberek arcából és mozdulataiból. A többségük eltompult elmével sietett a dolga után. Nagy ritkán kölcsönösen értő pillantást váltottak egy másik futárral, vagy ráismertek optimber megbízatások teljesítésére késztető, félelemmel telt alárendelt hivatalos személyekre.

Senki sem figyelt fel arra a barna munkásruhát viselő párra, amelyik kézen fogva rálépett a szivattyúállomás Kilences Pallójára.

Duranték megálltak, hogy szemrevételezzék mindazt, ami körülveszi őket. Fáradtak, felajzottak és módfelett megil-letődöttek voltak, amiért berendelték őket a Szülői Ellenállás szívébe. Szénhidrogének szaga töltötte meg a levegőt körülöttük. Lizbeth elfintorodott.

Összekulcsolt kezük néma beszélgetése feszültségről árulkodott. Harvey azon volt, hogy megnyugtassa az asszonyt.

– Lehet, hogy a mi Glissonunkkal kell találkoznunk – mondta.

– Lehetnek más kiborgok is ugyanezen a néven – felelte az asszony.

– Nem valószínű.

A férfi kiterelte a nőt az átjárópallóra, el egy lebegő fényforrás mellett. Egy bal oldali elágazásra térve elhaladtak két, Pitot-csöveket leolvasó munkás mellett, akiknek arcára furcsa árnyékokat festettek az alulról jövő fények.

– Hogy lehetünk biztosak abban, hogy itt nem figyelnek bennünket? – kérdezte Lizbeth.

– Ez is csak olyan hely lehet, ahol itthon vagyunk – hangzott a férfi válasza. – Tudod.

– Hogy lehet az?

– A megfigyelők számítógépeken át szerkesztett képet kapnak – felelte a férfi. – Az optok csak azt látják, amiről azt akarjuk, hogy lássák.

– Veszélyes, ha ilyesmiben biztosnak érezzük magunkat – vélte az asszony. Majd azt kérdezte: – Miért rendeltek ide minket?

– Pár perc, és megtudjuk – válaszolta a férfi.

A keskeny palló egy ajtóhoz vezetett, mely nem engedte be a port a mögötte lévő bunkerbe. A bunker szürke falain lyukak jelezték a transzmissziós csövek kimenőnyílásait, odabent pedig az elmaradhatatlan számítógépes vezérlőberendezések villogtak, ketyegtek, kotyogtak, búgtak, berregtek. A levegőben édeskés olajszag terjengett.

Amint az ajtó döngve becsapódott mögöttük, balról megjelent egy alak, és leült velük szemben, egy párnázott padra.

A Durant házaspár némán meredt az alakra; felismerték, és e felismeréstől undor vett erőt rajtuk. Az alak körvonalai nem utaltak sem férfira, sem nőre. Úgy festett, mint akit beillesztettek az ülésbe. Nézték, amint az alak vékony kábeleket húz elő szürke kezeslábasa különböző zsebeiből, és bedugdossa őket a számítógépfalba.

Harvey figyelmét visszafordította a szögletes, mélyen barázdált arcra és a világosszürke, kifejezéstelen ül nyílt tekintetű szempár hideg szenvtelenséggel figyelő tekintetére, mely a kiborg egyik védjegye volt.

– Glisson! – szólította meg. – Maga hívott ide bennünket?

– Én hívtam magukat – felelte a kiborg. – Sok éve már, Durant. Még mindig félnek tőlünk? Látom, hogy igen. Elkéstek.

– Nem ismerjük ezt a helyet – mondta Harvey.

– Óvatosan jöttünk – tette hozzá Lizbeth.

– Akkor jól tanítottam magukat – mondta erre Glisson.

– Meglehetősen jó tanulók voltak.

– Nagyon nehéz olvasni bennük, de valami nincs rendjén – üzente Lizbeth egymásba kapaszkodó kezükön keresztül. A rámeredő tekintettől megborzongva elfordította szemét a kiborgról. Akármennyire próbált is úgy gondolni rájuk, mint hús-vér emberekre, sohasem tudta kiverni a fejéből, hogy ezekbe a testekbe közvetlenül az agyhoz csatlakoztatott miniatűr számítógépek vannak beépítve, hogy a karok valójában karoknak álcázott szerszámok és fegyverek. És a hangjuk – mindig ez az érzelemmentes, rövidre záró stílus.

– Nem kellene félnie tőlünk, madame – szólt Glisson. – Csak akkor, ha ön nem Lizbeth Durant.

Harvey nem tudta visszafojtani haragját.

– Ne beszéljen így vele! – csattant fel. – Nem vagyunk a tulajdonai!

– Mi volt az első lecke, amit a besorozásukat követően tanítottam? – kérdezte Glisson.

Harvey-nek sikerült erőt vennie magán, és száját zord mosolyra húzva felelte:

– Hogy őrizzük meg a nyugalmunkat.

Lizbeth keze tovább remegett a szorításában.

– Ezt a leckét nem tanulták meg rendesen – közölte Glisson. – Elnézem ezt a gyarlóságukat.

– Erőszakra készült ellenünk – üzente összekulcsolt kezükön keresztül Lizbeth.

Harvey megerősítette.

– Először jelenteniük kell a génoperációról – folytatta Glisson. Kis szünet következett, mialatt a kiborg áthelyezte csatlakozóit a számítógépfalon. – Ne ijedjenek meg attól, amit csinálok! Szétszórom az eszközöket, így ez a belső tér – a bunkerre értette amely az ő kivetítőiken egy eszközökkel telerakott helyként jelenik meg, sohasem kerül átvizsgálásra.

Durantéktól jobbra egy pad siklott ki a falból.

– Ha elfáradtak, üljenek le! – javasolta Glisson. – Én csak azért ülök, hogy tovább folytathassam a munkámat itt, mialatt beszélgetünk – mutatott a kábelre, amely összekötötte a fali számítógéppel. – Elmosolyodott, és ez a merev vicsorgás azt üzente, Duranték vegyék tudomásul, Glisson nem ismeri a fáradtságot.

Harvey sietősen a pádhoz terelte Lizbeth-et. Az asszony leült, s közben azt jelezte:

– Vigyázz! Glisson taktikázik velünk. Valamit leplez.

Glisson kicsit elfordult, hogy szembenézzen velük.

– Szóbeli, tényszerű, hiánytalan jelentést kérek. Ne hagyjanak ki semmit, akármilyen lényegtelen apróságnak tűnne is. Korlátlan az adattároló kapacitásom.

Hozzákezdtek hát, hogy beszámoljanak mindarról, amit a génműtétből megfigyeltek. Szünet nélkül, egymásnak végszavazva meséltek, ahogy tanítják a jó futárokat. A beszámoló alatt Harvey-nek az a furcsa érzése támadt, mintha ő és Lizbeth a kiborg gépezet részévé válna. Amilyen gépiesen hangzottak el a kérdések Glisson szájából, olyan cinikusnak érezte saját válaszaikat. Minduntalan emlékeztetnie kellett magát: A mi fiunkról folyik ez a megbeszélés.

– Bizonyosnak látszik, hogy van egy újabb életképesünk, amelyik immúnis a gázra – mondta váratlanul Glisson. – A tanúvallomásuk tulajdonképpen kiegészíti a képet. Tudniuk kell, hogy vannak más adataink is.

– Nem tudtam, hogy a sebész közülünk való – jegyezte meg Lizbeth.

Szünet állt be a beszélgetésben, mely alatt Glisson szeme még a szokásosnál is kifejezéstelenebbé vált. A Durant házaspár már-már látni vélte, amint a rejtett értelmű képletek átsuhannak Glisson gondolatbankjain. Állítólag a kiborgok gondolataik túlnyomó többségét a magasabb matematika nyelvén fogalmazták meg, s ezeket úgy fordították le közönséges nyelvre, ahogy az megfelelt nekik.

– A sebész nem volt közülünk való. De hamarosan az lesz – válaszolta.

Miféle stratégiai képlet eredményezhette ezeket a szavakat?

– kérdezte magában Harvey. – Mi a helyzet az operációról készült számítógépes felvétellel? – kérdezte fennhangon.

– Megsemmisült – válaszolta Glisson. – Épp most viszik át az embriójukat egy biztonságos helyre. Hamarosan csatlakozni fognak hozzá. – Fémes kuncogás hagyta el a kiborg száját.

Lizbeth megremegett. Harvey egymásba kulcsolt kezükön keresztül érezte a nő feszültségét.

– Biztonságban van a fiunk? – kérdezte.

– Biztonságban – felelte Glisson. – A terveink gondoskodnak a biztonságról.

– Hogyan? – tudakolta Lizbeth.

– Hamarosan megtudják – hangzott Glisson válasza. – Van egy ősrégi és megbízható módszer, amely biztos menedéket jelent. Legyenek nyugodtak: az életképesek értékes fegyverek. Nem tesszük kockára az értékes fegyvereinket.

A metszés... – kérdezd meg! – jelezte Lizbeth.

Harvey megnyalta a száját, és beszélni kezdett:

– Van itt egy... amikor a Központból hívnak be sebészt, az rendszerint azt jelenti, hogy az embriót optimberré lehet vágni... Vajon ezt tették... a mi fiunk is...

Glisson orrlyukai kitágultak. Arcának fennsőbbséges kifejezése arról tanúskodott, hogy e nagyfokú tudatlanság sértő egy kiborg számára.

– Szükségünk lenne a teljes felvételre, beleértve az enzimadatokat is, még találgatáshoz is – közölte kimért hangon. – A felvétel nincs meg. Csak a sebész tudja biztosan a műtét eredményét. Még ki kell kérdeznünk őt.

– Svengaard vagy a számítógépes asszisztensnő talán mondott valamit, ami... – kezdte Lizbeth.

– Svengaard egy fajankó. A számítógépes asszisztensnő pedig halott – hangzott a válasz.

– Megölték? – suttogta Lizbeth.

– Nem lényeges, hogyan halt meg. A célnak megfelelt – jelentette ki Glisson.

A kiborgoknak közük volt a halálához! – jelezte Harvey a kezével.

Láttam, felelte az asszony.

– Meg fogja... kapunk rá engedélyt, hogy beszélhessünk Potterrel? – kérdezte Harvey.

– Potter ajánlatot fog kapni teljes kiborg státuszra. A beszélgetésről ő fog dönteni... azután – hangzott Glisson válasza.

– Tudni akarjuk, mi van a fiunkkal! – tört ki Lizbeth.

Kérj bocsánatot! – jelezte Harvey kétségbeesetten.

– Madame, hadd emlékeztessem, hogy nem az optimber-vágásnak nevezett állapotra törekszünk. Emlékezzen a fogadalmaira! – mondta Glisson.

Az asszony megszorította Harvey kezét, hogy elhallgattassa a jeleit.

– Sajnálom – mondta. – Sokkoló volt, amikor megtudtuk... a lehetőségeket...

– Enyhítő körülményként jönnek számításba az érzelmi kitörései – közölte Glisson. – Hasznos lesz hát figyelmeztetnem egy várhatóan bekövetkező dologra. Olyasmiket fognak hallani a fiukról, amiken nem szabad felizgatniuk magukat.

– Miket? – suttogta Lizbeth.

– Néha egy ismeretlen eredetű külső erő megzavarja valamely génoperáció előre eltervezett lefolyását – felelte Glisson. – Okkal feltételezzük, hogy ez történt a fiukkal is.

– Hogy érti? – kérdezte Harvey.

– Érteni! – kiáltotta gúnyosan Glisson. – Olyanokat kérdeznek, amikre nincs válasz.

– Mit csinál ez a... dolog? – próbálkozott másképp Lizbeth.

Glisson ránézett.

– Olyasféleképpen viselkedik, mint egy töltéshordozó részecske; behatol a génmagba, és megváltoztatja a szerkezetét. Ha ez történt a fiukkal, akár üdvösnek is tarthatják, mert ez nyilvánvalóan megakadályozza, hogy optimberré metsszék.

A Durant házaspár hosszan elgondolkodott a hallottakon.

– Óhajt még valamit tőlünk? Vagy most elmehetünk? – kérdezte váratlanul Harvey.

– Itt kell maradniuk – válaszolta Glisson.

A házaspár rámeredt.

– Várniuk kell, míg újabb utasításokat kapnak – mondta Glisson.

– Keresni fognak bennünket – szólt Lizbeth. – A lakásunk... a...

– Kifejlesztettünk hasonmásokat, hogy kellő ideig eljátsszák a szerepüket, és maguk elmenekülhessenek Seatac-ból. Soha többé nem mehetnek vissza. Ezt tudniuk kellett volna.

Harvey-nek előbb csak a szája mozdult, aztán felkiáltott:

– Elmenekülni? Mi... miért...

– Erőszak várható – felelte Glisson. – Már most is előfordul. A halálvágy kultuszainak jön el az ideje. – A kiborg felemelte tekintetét a mennyezet felé. – Háború... vérontás... öldöklés. Úgy lesz, ahogy régen volt, mielőtt az egek lángra lobbantak, és a föld megolvadt.

Harvey megköszörülte a torkát. Háborúk... mielőtt... Glisson úgy beszélt, mintha mostanában, talán csak a minap dúltak volna háborúk. És a kiborg számára talán így is volt. Beszélték, hogy Glisson nagyapja harcolt az optimber-kiborg háborúban. Az Ellenállás tagjai közül senki sem tudta, hány élete volt már eddig Glissonnak.

– Hová megyünk? – tudakolta Harvey. Jelzett Lizbeth-nek, hogy ne szóljon közbe.

– Már elő van készítve egy hely – felelte Glisson. Felállt, kihúzkodta a csatlakozásait a számítógépfalból, majd így folytatta: – Itt várjanak! Ne próbáljanak elmenni! A szükségleteikről gondoskodni fognak.

Kilépett a zsilipkapun, mely döngve becsapódott mögötte.

– Ugyanolyan rosszak, mint az optimberek- jelezte Lizbeth.

– Eljön a nap, amikor megszabadulunk tőlük és az optoktól is – felelte Harvey.

– Soha nem szabadulunk meg tőlük – mondta erre az asszony.

– Ne mondd ezt! – parancsolt rá a férfi.

– Bárcsak ismernénk egy jóindulatú sebészt! Akkor foghatnánk a fiunkat, és elmenekülhetnénk vele.

– Ostobaság! Hogyan tudnánk karbantartani a tartályt a szerkezet nélkül...

– Az a szerkezet itt van bennem! – vágta rá az asszony. – Úgy születtem... vele együtt.

Harvey csak bámult rá, a döbbenettől szólni sem tudott.

– Nem akarom, hogy a kiborgok vagy az optok irányítsák a fiunk életét – mondta az asszony. – Hogy hipnózisgázzal szabályozzák a gondolkodását, a saját céljaikra készítsenek róla másolatokat, hogy kényük-kedvük szerint húzzák-vonják őt, és...

– Ne hergeld fel magad!

– Hallottad, mit mondott! – fortyant fel az asszony. – Hasonmások! Bármit képesek irányítani, a puszta létezésünket is! Olyan helyzetbe hozhatnak, hogy... hogy... bármit megtegyünk nekik! Amennyire tudjuk, ők intézték úgy, hogy most itt legyünk!

– Liz, esztelenségeket kezdesz beszélni!

– Esztelenségeket? Nézz rám! Megtehetik, hogy lecsípnek egy darabkát a bőrömből, és növesztenek belőle egy velem teljesen megegyező másolatot. Engem! Velem azonosat! Honnan tudod, hogy én én vagyok? Honnan tudod, hogy én az eredeti vagyok? És én honnan tudom?

A férfi megragadta a nő szabad karját, s egy pillanatig szólni sem tudott. Aztán nyugalmat parancsolt magára, és megrázta a fejét.

– Te te vagy, Liz. Nem egy sejtből növesztett hús vagy. Te... mindaz vagy, amiben közösen vettünk részt... amit együtt csináltunk... amik voltunk. Emlékeket nem tudnak sokszorosítani... a másolatnak nincsenek emlékei.

Az asszony a férfi zakójának érdes szövetéhez szorította az arcát, melynek megnyugtató közelsége tapintható bizonyságát adta a másik valóságos, testi jelenlétének.

– DoppeIgangereket fognak csinálni a fiunkból – kesergett az asszony. – Ez a tervük. Te is tudod.

– Akkor majd sok fiunk lesz.

– Milyen okból? – Az asszony fölnézett a férfira, szempillája nedves volt a visszafojtott könnyektől. – Hallottad, mit mondott Glisson. Valami kívülről igazított valamit az embriónkon. Mi lehetett az?

– Honnan tudhatnám?

– Valakinek tudnia kell.

– Ismerlek – mondta a férfi. – Hinni akarsz abban, hogy Isten volt az...

– Mi más lehetett?

– Bármi: véletlen, baleset, valami magasabb rangú manipulátor. Talán valaki felfedezett valamit, amit nem közölnek.

– Közülünk való? Nem lehet!

– Akkor a természet – mondta a férfi. – A Természet beavatkozik az Ember érdekében.

– Néha úgy beszélsz, mint egy kultuszhívő!

– Nem a kiborgok voltak. Ezt biztosan tudjuk.

– Glisson azt mondta, jóindulatú volt.

– Csakhogy itt génformálás történt. Ami számukra istenkáromlással ér fel. Az ő módszerük a bioszerkezet fizikai módosítása.

– Mint Glisson esetében – bólintott a nő. – Robot valódi testben. – Arcát megint a férfi zakójához préselte. – Ettől félek... ezt fogják tenni a fiunkkal... a fiainkkal.

– A futárszolgálat tagjai százszor annyian vannak, mint a kiborgok – felelte a férfi. – Amíg együtt maradunk, mi győzünk.

– De mi csak hús-vér emberek vagyunk, és nagyon gyöngék – sóhajtotta a nő.

– És olyat tudunk csinálni, amit azok a sterkák akkor sem tudnak, ha mind összefognak – emlékeztette a férfi. – Fenn tudjuk tartani a saját fajtánkat.

– Mit számít az? – búsult az asszony. – Az optimberek sohasem halnak meg.

8

Svengaard megvárta az éjszakát, és mielőtt lement volna a tartályszobába, az irodájában lévő megfigyelőképernyőkön keresztül ellenőrizte a területet. Annak ellenére, hogy ez az ő kórháza volt, és teljes joggal tartózkodott itt, pontosan tudta, hogy tiltott dolgot művel. Tisztában volt a Központban lezajlott interjú jelentőségével. Az optimberek nem szeretik az ilyesmit, de neki feltétlenül bele kell néznie abba a tartályba.

A sötét terembe lépve az ajtó közelében megállt, és tárgyilagosan megállapította, hogy még soha nem járt itt úgy, hogy ne égett volna az összes villany. Most csak a mérőórákat és jelzőberendezéseket hátulról megvilágító lámpák égtek – halványan foszforeszkáló pontok és körök, épp csak annyi, hogy kiismerje magát.

A viapumpák felől hallatszó csep-csep-csep furcsán ellenpontozott ritmust dobolt, mely sürgetésként hatott a félhomályos helyiségben. Svengaard elképzelte az összes embriót (reggel huszonegyet számoltak meg), amint sejtjeik megnyúlnak, és újra meg újra megkettőződnek a növekedés különös eksztázisában – így válva egyetlen, a többitől különböző, különálló egyénekké.

Nem nekik van szánva a nép levegőzőtereit beterítő fogamzásgátló gáz. Még nem. Most még majdnem úgy növekedhetnek, mint a génszerkesztés kora előtti őseik.

Svengaard beleszagolt a levegőbe.

A sötétségtől ösztönösen kiélesedett szaglásával megérezte az amnionfolyadék sós illatát a levegőben. E szag alapján a szoba lehetett volna akár egy ősi tengerpart is, melynek fövenyében most zsendül az élet.

Svengaard összerázkódott. Én egy szubmolekuláris mérnök vagyok. Génsebész. Nincs itt semmi különös, emlékeztette magát.

De a gondolat valahogy nem győzte meg.

Ellökte magát az ajtótól, s elindult a soron, hogy megkeresse a Durant-embrió tartályát. Emlékezetében tisztán élt a kép, melyet abban az embrióban látott – a benyomulás, mely elárasztotta a sejteket argininnel. Benyomulás. Honnan származott? Úgy van, ahogy Potter mondta? A stabilitás egy ismeretlen teremtőjétől? Stabilitás... rend... rendszerek. Tágabb rendszerek... az energia végtelen megjelenési formái, melyek nyomán az összes anyag anyagtalanná válik.

Itt, ebben a suttogó félhomályban hirtelen ijesztőkké váltak ezek a gondolatok.

Nekiment egy alacsony műszerállványnak, és halkan el-káromkodta magát. Összeszorult a gyomra a viapumpák sürgető neszezése és annak a ténynek a valóságosan is sürgető volta miatt, hogy végeznie kell itt, mielőtt az óránként körbejáró szolgálatos nővér ideér.

Egy a sötétségnél is sötétebb rovarforma rajzolódott ki közvetlenül előtte, a falon. Megdermedt. Beletelt egy percbe, mire felismerte a mezonmikroszkóp ismerős körvonalait.

Svengaard a tartályok fénylő számai felé fordult – tizenkettő, tizenhárom, tizennégy... tizenöt. Ez az. Egy mérőműszer világító lámpácskája fényénél elolvasta a kis táblára írt nevet: „Durant”.

Volt valami ezzel az embrióval, ami nagy nyugtalanságot keltett az optimberekben és a biztonságiakban. Az állandó számítógépes asszisztensnője eltűnt – senki sem tudta, hová lett. A helyettese úgy viselkedett, mint egy férfi.

Svengaard kifordította a falból a mikroszkópot, a sötétben óvatosan mozogva a tartály fölé állította, majd tapintás alapján csatlakoztatta. A tartály lüktetni kezdett az ujjai alatt. Letapogató üzemmódra állította a mikroszkópot, és fölébe hajolt.

Fönt, a nyüzsgő sejttömegen kívül kialakult egy hidrofil génszegmentum. Ráközelített, s még a sötétségről is megfeledkezett, ahogy teljes tudatával benyomult a keresőlencse mikroszkóp által megvilágított látómezőjébe. Mezonszondák csúsztak lefelé... le a mitokondriális struktúrába. Megtalálta az alfa-hélixeket, és vizsgálni kezdte a polipeptidláncokat.

Tanácstalan ránc jelent meg a két szemöldöke között. Elmozdult egy másik sejtre. És egy másikra.

A sejtek alacsony arginintartalmúak voltak, ezt világosan látta. Gondolatok rajzottak a fejében, miközben a szemét meresztve fürkészte a területet. Hogy lehet, hogy minden embrió közül épp a Durant-embrióban van ilyen kevés argi-nin? Minden normális hímben több spermaprotaminnak kell lennie, mint ebben. Hogy lehet, hogy az ADP-ATP váltórendszer nem utal optimberre? A metszés nem okoz ekkora eltérést.

Svengaard hirtelen átirányította a mikroszkópot a nemi azonosítóra, és sorra letapogatta az egymást átfedő hélixeket.

Nőnemű!

Felegyenesedett, megnézte a számot és a nevet.

– Tizenöt. Durant.

Közelebb hajolt az ellenőrző fejláphoz, s a derengő fénynél elolvasta. A szolgálatos nővér nyolcvanegyedik órás bejegyzései álltak rajta. Az órájára pillantott: még húsz perc van hátra a nyolcvankettedik órás ellenőrzésig.

A Durant-embrió nem lehet nőnemű, gondolta. Potter operációjától semmiképpen.

Valaki kicserélte az embriókat, döbbent rá. Az egyik embrió nagyon hasonlóan szokta aktiválni a tartály létfenntartó rendszerének hatásjeleit, mint egy másik. Mikroszkópos vizsgálat nélkül a változást nem lehet kimutatni.

Ki volt az?

Svengaard az optimbereket tartotta a legvalószínűbb jelölteknek. Elvitték a Durant-embriót egy biztos helyre, és egy másikat tettek a helyére.

Miért?

Csaléteknek, gondolta. Csaléteknek!

Kinek akarnak csapdát állítani?

Felegyenesedett. A torka kiszáradt, a szíve hevesen vert. A tőle balra lévő fal felől hallatszó hangra megpördült. A tartályterem vésztartalék számítógépfala életre kelt, tekercsek forogtak, lámpák hunyorogtak. Egy kijelzőadapter kattogni kezdett.

De ott nem volt számítógépkezelő!

Svengaard megpördült, hogy kirohanjon a szobából, és nekiment egy zömök, mozdulatlan alaknak. Karok és kezek ragadták meg, s fogták könyörtelen présbe, és látta, hogy foglyul ejtője mögött a tartályszoba fala egy helyen megnyílik, s ott halvány fény és mozgás támad.

Aztán a sötétség felrobbant a koponyájában.

9

A Seatac Kórház új számítógépes asszisztensnőjének sikerült kis késedelemmel telefonon elérnie Max Allgoodot. A férfi szeme besüppedt, szája keskeny vonallá vékonyodott.

– Igen? Á, maga az!

– Fontos dolog történt – mondta a nő. – Svengaard a tartályszobában van, és mikroszkóp alatt vizsgálja a Durant-embriót.

– Ó, az Isten szerelmére... – nézett Allgood a mennyezet felé. – Ezért rángatott ki a... Ezért hívott fel?

– De zajt hallottam, és maga azt mondta, hogy...

– Ne törődjön vele!

– Jó, de valami felfordulás volt abban a szobában, és Svengaard doktor eltűnt. Nem láttam elmenni.

– Talán egy másik ajtón ment ki.

– Nincs másik ajtó!

– Nézze, csillagom, félszáz ügynököm vigyáz arra a szobára! Egy légy sem maradhat észrevétlen a radarjaink előtt.

– Akkor ellenőriztesse velük, hogy hová tűnt Svengaard!

– Ó, az a...

– Ellenőriztesse!

– Rendben! – Allgood a forró vonalon hívta a szolgálatos ügynököt. A számítógépes asszisztensnő a saját, nyitva maradt vonalán hallotta, amint megkérdezi:

– Hol van Svengaard?

– Az előbb ment be, megvizsgálta a Durant-embriót a mikroszkóppal, aztán elment.

– Kiment az ajtón?

– Igen, kiment.

Allgood arca újból megjelent az asszisztensnő képernyőjén.

– Hallotta ezt?

– Hallottam, én viszont itt vagyok a folyosó végén, amióta csak bement a szobába. És nem jött ki.

– Talán öt percre hátat fordított.

– Hát...

– így volt, nem?

– Legfeljebb egy percre fordíthattam el a fejem, de...

– Vagyis nem vette észre őt.

– De zajt hallottam odabentről!

– Ha bármi baj történt volna, az embereim jelentették volna. Most már ne foglalkozzon vele! Svengaard nem probléma. Ők megmondták, hogy valószínűleg ezt fogja csinálni, ne vegyünk róla tudomást. Ilyen dolgokban sohasem szoktak tévedni.

– Ha maga biztos benne...

– Biztos vagyok.

– Árulja el, miért érdekel bennünket annyira ez az embrió?

– Ezt magának nem kell tudnia, csillagom! Menjen vissza dolgozni, engem pedig engedjen még egy kicsit aludni!

A nő letette a telefont, de csak nem hagyta nyugodni, hogy mi volt az a zaj, amit hallott. Úgy hangzott, mintha nekiütköztek volna valaminek.

Miután az asszisztensnő kijelentkezett, Allgood csak ült, és bámulta az üres képernyőt. Zaj? Felfordulás? Száját csücsörítve lassan kifújta a levegőt. Átkozott, hibbant nőszemély!

Fölpattant, visszafordult az ágy felé. A lány, akit felhozott éjszakára, ott feküdt az ágyban, félálomból ébredezve a rózsaszínű szórt fényben, és őt nézte. A hosszú szempillák árnyékolta szempár látványa hirtelen haragra lobbantotta Allgoodot.

– Tűnj innen a pokolba! – üvöltötte.

A lány villámgyorsan felült az ágyban, és rámeredt.

– Kifelé! – mutatott Allgood az ajtóra.

A lány kiugrott az ágyból, fölmarkolta a ruháit, és mint egy rózsaszín villanás, már kint is volt az ajtón.

Csak amikor már eltűnt, jött rá Allgood, hogy kire emlékeztette őt: Calapine-ra, egy bárgyú Calapine-ra. Aztán önmagán is elgondolkodott. A kiborg azt mondta, az elvégzett igazítások, a beültetett készülékek segíteni fognak, hogy uralkodni tudjon az érzelmein, és lehetővé teszik, hogy büntetlenül közösülhessen akár optimberekkel is. Ez az iménti kitörés megijesztette. Bámulta az ágy előtti szürke szőnyegen hagyott fél papucsát, melynek párja eltűnt valamerre. Belerúgott, aztán járkálni kezdett föl és alá.

Valami nem volt rendjén. Érezte. Majdnem négyszáz nagyszerű évet élt le, többnyire az optimberek szolgálatában. A sok gyakorlat révén már ösztönösen tudta, mi a rendjén való, és mi nem az. Így maradhatott életben.

Valami nem volt rendjén.

Hazudott volna a kiborg? Arra kellett nekik, hogy valami gonosz tréfát űzzenek vele?

Megbotlott a papucsban, de ügyet sem vetett rá.

Zaj. Felfordulás.

Halk káromkodással visszament a telefonhoz, és hívta a szolgálatos ügynökét. A férfi arca olyan volt a képernyőn, mint valami csecsemőé – duzzadt száj, tágra nyílt, lelkes szempár.

– Menjenek le a tartályszobába, és nézzenek körül! – mondta neki Allgood. – De alaposan! Nézzék meg, nincsenek-e felfordulásra utaló nyomok!

– De ha valaki meglát bennünket...

– A keserves mindenségit! Tegyék, amit mondtam!

– Igenis, uram!

Allgood lerángatta magáról köpenyét, s az alvásról végképp megfeledkezve egy gyors zuhanyozás után öltözni kezdett.

Valami nincs rendjén. Érezte. Mielőtt elindult volna a lakásáról, kiadta a parancsot, hogy kerítsék elő Svengaardot, és hozzák be kihallgatásra.

10

Reggel nyolc órára Seatac északi iparnegyedének utcái és mozgójárdái megteltek járművekkel és gyalogosokkal. Az időjárás-felügyelet közlése szerint egész napra felhőtlen égbolt és kellemes, 25 fokos hőmérséklet volt várható. Egy óra múlva, amikorra mindenütt megkezdődik a munka, a forgalom is csillapulni fog. Dr. Potter már sokszor látta a várost ebben a rohanó állapotában, de úgy még soha, hogy ő maga is része lett volna a műszakváltáskor az utcákat elözönlő tömegnek.

Tudott róla, hogy a Szülői Ellenállás ezt az időt választotta természetes rejtőzködéséül. Ő és kísérője két személytelen személy volt a többi között, semmi több. Ki figyelt volna fel rájuk? Ez azonban semmivel sem kisebbítette felajzott érdeklődését, mellyel e számára merőben új látványt figyelte.

Egy, a nehézipari komplexum présgépkezelőinek zöldfehér csíkos egyenruháját viselő nagydarab sterka nő sietett el mellette. Tejfehér bőre és közönséges arcvonásai láttán Potter B2022419kG8-as metszésnek tippelte. Jobb fülében aranykarikán egy baba táncolt: termékenységfétis.

Közvetlenül mögötte egy alacsony férfi ügetett nyakát a vállai közé húzva, kezében rövid sárgaréz rudat tartva. Elmenőben hamiskás mosolyt villantott Potterre, mintha azt mondaná: „Ebben a tömegben csak így lehet előbbre jutni.”

Kísérője a lelépőjárdára, majd onnan egy mellékutcába terelte Pottert. A kísérő rejtély volt Potter előtt: nem tudta megállapítani, miféle metszés lehet. Egyszerű, barna szerelőruhát, overallt viselt. Többé-kevésbé normális külseje volt, leszámítva már-már betegesen sápadt színét. Mélyen ülő szeme úgy csillogott, mintha üvegből lenne. Kis kerek sapkája elrejtette a haját, csak néhány sötétbarna, műhajnak látszó tincs lógott ki alóla. Amikor megérintette Pottert, hogy kalauzolja, a keze hideg volt, és érintése enyhén taszító.

Itt, ahol a lelépőjárda egy sarkon bekanyarodva két magasba szökő, ablaktalan épület közötti szűk kanyonba futott be, a tömeg láthatóan megritkult. E mélyútról felszálló por szinte teljesen eltakarta a távoli hidak körvonalait. Potter csodálkozott a por láttán. Olyan volt, mintha a helyi időjárás felelőse a természetesség iránti, tudattalan szenvedélyétől vezetve engedélyezett volna port e helyre.

Egy testes férfi sietett el mellettük. Potter figyelmét megragadta kezének látványa: vastag csukló, dagadt ujjízületek, elszarusodott bőrkeményedések. Sejtelme sem volt, miféle munka okozhat ilyen csúf torzulásokat.

Vezetője most egymás után következő lejtős járdákra, majd egy sikátorszerű mélyútba irányította. A nyüzsgő tömeg elmaradt mögöttük. Potteren az elszakadás érzése lett úrrá. Úgy érezte, mintha valami régi, ismerős élményt élne át újra.

Miért jöttem el ezzel az emberrel?- morfondírozott magában.

Kalauza a személyszállító sofőrök kerekes címerét viselte a vállán, de már az első pillanatban közölte, hogy a Szülői Ellenállástól jött.

– Tudom, mit tett értünk – mondta. – Most mi akarunk tenni valamit magáért. – Elfordította a fejét. – Jöjjön!

Ezután már csak röviden beszéltek, de Potter kezdettől fogva tudta, hogy a vezető az igazat mondta magáról. Ebben nem volt semmi csel.

Akkor miért fogadtam el a meghívást? – tette föl a kérdést önmagának. Bizonyára nem a még hosszabb életre és a közvetlen tudásra tett homályos ígéretek miatt. Természetesen kiborgok álltak e mögött, és Potter gyanította, hogy ez a vezető is közülük való lehet. Az optimberek és a Belső Személyzet hajlamosak voltak kihagyni a számításból azt a nép körében terjedő szóbeszédet, hogy kiborgok igenis léteztek, Potter azonban sohasem állt be a cinikusok és csúfolódók közé. Ennek a miértjét sem tudta jobban megmagyarázni, mint azt, hogy mit keres ebben a sötét plazmeld falak között húzódó sikátorban, melyet csupán magasan a feje fölött kísértetiesen vibráló fénycsövek világítanak meg.

Gyanította, hogy végre fellázadt a kor három átkos szenvedélyének – önuralom, drogok és alkohol – egyike ellen. Narkógyönyörök és alkohol a maguk idejében megkísértették... és végül az önuralom. Tudta, hogy ezt mostanság nem tartják normális dolognak. Jobb lenne, ha csatlakozna a vad szexkultuszok valamelyikéhez. De az utód szempontjából a leghalványabb reménnyel sem kecsegtető, értelmetlen szex ízetlenné vált számára, noha ebben felismerte a végső megsemmisülés egyik jelét.

Az utcácska a megalopolisz egyik eldugott terére vezetett – a háromszögletű utcakövekre és a szökőkút valódi köveire zöld bevonatot festett a kor.

Az optimberek nem tudnak erről a helyről, gondolta Potter. Ők megvetették a lassú kopásnak kitett, még az ő idejükben elmálló követ. Az önmagát regeneráló plazmeld volt a nyerő. Az mozdulatlanul és mozdíthatatlanul állta az idő múlását.

A szabad levegőre kiérve a vezető lassított. Potter enyhe vegyszer- és édeskés olajszagot érzett rajta, és észrevette, hogy hátul a nyakán apró sebhely húzódik le ferdén a gallérja mögé.

Miért nem próbált megzsarolni, hogy jöjjek ide vele? – kérdezte Potter magában. Ennyire biztos volt a dolgában? Van ember, aki ilyen jól ismer engem?

– Van egy munkánk a maga számára – mondta ekkor a vezető. – Egy műtétet kell elvégeznie.

A kíváncsiság a gyenge pontom, gondolta Potter. Ezért vagyok most itt.

– Állj! – tette kezét Potter karjára a vezető. – Várjon itt, és ne mozduljon!

Nyugodtan beszélt, mintha csak társalogna, Potterben hirtelen mégis feszültség támadt. Fölnézett, és körbepillantott. Az épületek ablaktalan tucatházak voltak. Előtte, egy másik sikátorban széles ajtó rajzolódott ki élesen egy beszögellésben. Már majdnem megkerülték a szökőkutat, de még senkivel sem találkoztak. Nem moccant, nem mozgott semmi körülöttük. Csak valami távoli gépezet halk moraja hallatszott.

– Mi az? – suttogta Potter. – Miért várunk?

– Semmi – válaszolta a vezetője. – Várjon!

Potter vállat vont.

Gondolatban visszatért oda, amikor először találkozott ezzel az alakkal. Honnan tudhatták meg, hogy mit értem el azzal az embrióval? Csakis a számítógépes asszisztensnő lehetett. Ő is közülük való.

A vezető nem volt hajlandó válaszolni.

Azért jöttem el, mert azt reméltem, hogy ők segítenek megoldani a Durant-embrió rejtélyét, gondolta. Ők voltak az arginin-benyomulás forrása, én erre gyanakszom.

Svengaard leírására gondolt: kondenzcsíkszerű benyomulás. Argininben dús spermium-protamint szállított az embriósejtek csavart alfa-hélixein keresztül. Aztán következett az operáció: a szulfhidrillel álcázott, semlegesített cisztein és az ATP-fázis... oligomicin és azid... a megbénított cserereakció.

Potter felbámult a teret övező épületek által közrefogott égbolt kék darabkájára. Agyában, mely a Durant-metszésre összpontosított, egy új gondolat öltött testet. Már nem látta az eget. Énje tudatos része újra alámerült a nyüzsgő sejtszerkezetbe, s mint tenger alatti vadász, vette űzőbe a mitokondriális rendszereket.

– Meg lehetne ismételni – suttogta.

– Hallgasson! – sziszegett rá a vezető.

Potter bólintott. Akármelyik embrióval, szőtte tovább a gondolatait. A kulcs az argininárasztásos technika. Sven leírása alapján magam is meg tudnám kettőzni. Istenek! Milliárd-számra csinálhatnánk Durant-embriókat! És mind egy szálig önmagukban életképesek volnának!

Vett egy mély lélegzetet, amikor legnagyobb rémületére rádöbbent, hogy – mivel a szalag letörlődött – valószínűleg egyedül az ő emlékezete őrzi a teljes operációt és mindazt, ami következik belőle. Svengaard és a számítógépes asszisztensnő csak részleteket ismerhetett meg. Ők nem voltak benne, nem szálltak alá a sejt szívébe.

Egy kiváló sebész könnyen kikövetkeztetheti, mi történt, és a részfelvételek alapján meg tudná ismételni az operációt, de csak ha ismertetnék vele a problémát. És ki foglalkozna valaha is ezzel a problémával? Az optimberek nem. Az a mafla Svengaard sem.

A vezető megrángatta Potter karját.

Potter lenézett a genetikai azonosító híján lévő jeges tekintetű, lapos arcra.

– Figyelnek bennünket – mondta a vezető furcsán személytelenné váló hangon. – Nagyon figyeljen rám! Az élete múlik rajta.

Potter hunyorogva rázta meg a fejét. Úgy érezte magát, mintha kiemelték volna saját személyéből, és érzékszervek puszta soraként rögzítené a másik ember szavait és cselekedeteit.

– Menjen be azon az ajtón, ott, előttünk! – mondta a vezető.

Potter megfordult, és ránézett az ajtóra. Két férfi haladt el előtte, és jött ki a sikátorból, kezükben papírba göngyölt csomagokkal, majd sietve megkerülték velük szemben a teret. A vezető ügyet sem vetett rájuk. Potter fiatal hangok egyre hangosabbá váló csivitelését hallotta a sikátorból. A vezető ezt is elengedte a füle mellett.

– Ha beért az épületbe, menjen be balra a legelső ajtón!

– mondta. – Egy üzenetrögzítőt kezelő nőt fog találni ott. Mondja neki azt, hogy „Szorít a cipőm.” Ő erre azt fogja felelni, hogy „Mindenkinek vannak bajai.” Onnantól kezdve ő fogja kalauzolni.

– És ha... a nő nincs a szobában? – talált rá végre a hangjára Potter.

– Akkor menjen be az íróasztal mögött lévő ajtón, és a szomszédos irodán átvágva kijut egy hátsó folyosóra. Forduljon balra, és menjen el az épület hátsó részébe. Ott lesz egy ember a rakodómunkások felügyelőjének szürkefekete csíkos egyenruhájában. Ugyanezt mondja el neki is.

– És maga? – kérdezte Potter.

– Semmi köze hozzá! Induljon már! – A vezető lökött egyet rajta.

Épp amikor Potter botladozva elindult az ajtó felé, egy tanár egyenruhás nő lépett ki a sikátorból. Libasorban haladó gyerekeket vezetett, akik elálltak Potter elől a menekülés útvonalát.

Riadtan mérte fel a helyzetet: gyerekek, valamennyien szűk rövidnadrágban, amely megmutatta hosszú flamingólábukat. Egy pillanat, és mindnyájan körbevették, úgy kellett kitörnie a gyűrűjükből az ajtó felé.

Mögötte valaki felsikoltott.

Potter nekitántorodott az ajtónak, elkapta a kilincset, és hátranézett.

A vezetője elvonult a szökőkút túloldalára, emiatt deréktól lefelé nem lehetett látni őt, de attól, ami így is látható volt belőle, Potternek elakadt a lélegzete, és ereiben megfagyott a vér. Az ember meztelen mellkasán láthatóvá vált egy tejfehér gömbhéj, melyből perzselő fény lobbant fel.

Potter balra fordulva egy másik mellékutcából embereket látott kisorjázni, hogy nyomban eltalálja és elevenen megégesse őket az a perzselő fény. A gyerekek kiáltozva, sírva hátráltak vissza a sikátorba, ahonnan jöttek, de Pottert úgy lenyűgözte a gyilkológép, akit ő eddig embernek hitt, hogy oda se figyelt rájuk.

A vezető egyik karja fölemelkedett, s a feje fölé mutatott. Kinyújtott ujjaiból kék fénydárdák nyilalltak fel a magasba. Ahol a fény véget ért, légikocsik bukfenceztek le az égből. Körös-körül ózonsistergésű pokollá vált a levegő, s mindenfelől robbanások, sikolyok, rekedt kiáltások hangzottak.

Potter mozdulatlanná dermedve, az ajtóval kapcsolatos utasításokról, de még a kilincset fogó kezéről is megfeledkezve figyelte mindezt.

A tüzet viszonozták, s a fény eltalálta a vezetőt. Öltözéke összezsugorodott, majd füstölögve eltűnt, s láthatóvá vált páncélozott teste, melynek izmai minden bizonnyal plazmeldrostok voltak. Két kezéből és mellkasából folyamatosan törtek elő a pusztító erejű sugárnyalábok.

Potter rádöbbent, hogy képtelen tovább elviselni a látványt. Felrántotta az ajtót, és bebotorkált egy – a kinti térhez képest homályos – sárgára festett falú előcsarnokba. Épp abban a pillanatban csapta be maga mögött az ajtót, amikor egy robbanás megrázta az egész épületet. Az ajtó is belerázkódott a háta mögött.

Balra tőle kivágódott egy ajtó. Egy apró termetű, szőke, kék szemű nő állt ott, és szótlanul bámult rá. Potter furcsa mód azon kapta magát, hogy felismeri a nő génmetszését, és hogy az emberi jellegnek ezek a kicsiny, árulkodó jelei megnyugtatóan hatnak rá. A nő háta mögött belátott a szobába, ahol megpillantotta az üzenetrögzítőt.

– Szorít a cipőm – mondta.

A nő nagyot nyelt.

– Mindenkinek vannak bajai.

– Dr. Potter vagyok. Azt hiszem, épp most ölték meg a kísérőmet – mondta Potter.

– Ide! – lépett oldalra a nő.

Potter betámolygott mellette az irodába, melyben egymás mellett sorakoztak az üres íróasztalok. Az agyában teljes volt a zűrzavar. A lelke mélyéig megrendült az imént a szeme előtt lejátszódott erőszakos események következményeitől.

A nő karon fogta, s egy másik ajtó felé terelte.

– Ide! – mondta. – Át kell mennünk a szervizalagútba. Az az egyetlen járható út. Perceken belül körül fogják zárni ezt a helyet.

Potter megállt, mint aki lecövekelte magát. Nem számított erőszakra. Nem tudta, mit várt, de ezt biztosan nem.

– Hová megyünk? – kérdezte indulatosan. – Minek kellek maguknak?

– Nem tudja? – kérdezett vissza a nő.

– Ő... nem árulta el.

– Mindent el fognak magyarázni – ígérte a nő. – Siessünk!

– Egy lépést sem teszek, amíg el nem mondja! – közölte Potter.

A nő úgy káromkodott, mint egy kocsis.

– Ha muszáj, hát muszáj! – mondta végül. – Be kell ültetnie a Durant-embriót az anyjába. Csak így hozhatjuk ki innen.

– Az anyjába?

– Az ősi módszerrel – felelte a nő. – Tudom, hogy undorító, de ez az egyetlen lehetőség. De most aztán siessünk!

Potter engedelmesen hagyta, hogy áttereljék az ajtón.

11

Az irányítóközpontban a Tuyere elfoglalta helyét a vörös Megfigyelő Gömb forgó háromszögén lévő trónusokon, és következett az adatok számbavétele, áttekintése, összevetése, a következtetések levonása, az utasítások kiadása. Mindhármuk látóterében az ívelt falsík százhúsz fokos tartományán belül különböző módozatokban villogtak az adatok – a kémképernyőkön képszerűen, a matematikai jelolvasókon valószínűség- függvényként, mélységmodul döntésanalógokként, szabadfolyású gúlákban ábrázolt felső/alsó egységfelosztásokként; relatív értékek szerint köbre emelt, bináris rácsokká egyszerűsített vizuális jelentésekként, akció/reakció szempontjából súlyozott motivációs görbékként és folyamatos zöld vonalakként megjelenítve...

A felső körnegyedekben fürkésző szemek csillogtak, mutatva, hogy hány optimber vesz részt a gömb tevékenységében – ma reggel ezernél is többen voltak.

Calapine a bal hüvelykujján lévő gyógyszergyűrűt piszkálta. Miközben csavargatta és ide-oda csúsztatta az ujján, érezte a benne lévő energia abortív zümmögését. Nyugtalan volt, tele olyan kívánságokkal, melyeknek nem tudott nevet adni. A gömbbel együtt járó kötelességek kezdtek taszítóvá, társai pedig gyűlöletessé válni. Idebent, ahol nem voltak nappalok és éjszakák, az idő egybemosódni látszott. Minden valaha ismert társa ugyanazzá a társsá vált, valamennyien szüntelenül eggyé váltak az időben.

– Még egyszer áttanulmányoztam a Durant-embrió fehérjeszintézisének felvételét – közölte Nourse. Calapine-ra nézett a feje mellett lévő prizmában, s közben ujjaival, melyek oda-vissza vándoroltak az ívelt plazmelden, a trónja karfáján dobolt.

– Valamit elhibáztunk, valamit elhibáztunk! – gúnyolódott Calapine. Schruille-ra nézve rajtakapta őt, amint két kezével a combját fedő ruháját simogatja. A mozdulat napnál világosabban árulkodott Schruille idegességéről.

– Én történetesen rájöttem arra, amit elhibáztunk – mondta Nourse.

Schruille tett egy fejmozdulatot, amely felkeltette Nourse figyelmét. Odafordult. Egy pillanatig egymásra meredtek a prizmákban. Nourse érdekesnek találta, hogy Schruille arcán, az orra mellett van egy aprócska folt.

Furcsa, gondolta Nourse. Hogy lehet közülünk bárkinek egy ilyen borhibája? Biztosan nem enzimhiánytól van.

– És mi az? – szólt rá kicsit türelmetlenül Schruille.

– Van egy folt az orrod mellett – válaszolta Nourse.

Schruille rábámult.

– Erre az embrió felvételéből következtettél? – kérdezte Calapine.

– Hogy mi? Ja... nem, természetesen nem.

– Akkor hát mi az, amire rájöttél?

– Igen. Nos... immár eléggé nyilvánvalónak látszik, hogy a Potter-féle operáció megismételhető, mármint annál az embriótípusnál, és megfelelően kezelt spermium-protaminnal.

Schruille összerázkódott.

– Visszakövetkeztettél az operáció egész menetére? – kérdezte Calapine.

– Nem pontosan, de nagy vonalakban igen.

– Potter meg tudná ismételni?

– Talán még Svengaard is.

– Óvj és őrizz meg minket! – mormolta Calapine. E rituálisan előírt szöveg szavai ritkán jutottak el egy optimber tudatáig, ám ezúttal Calapine hallotta is, amit mondott, és az „őrizz meg” úgy jelent meg előtte, mintha lángbetűk-kel írták volna fel.

Sietve elfordult.

– Hol van Max? – kérdezte Schruille.

Panaszos vinnyogása hallatán Nourse szája csúfondáros mosolyra húzódott.

– Max dolgozik – válaszolta. – Elfoglalt ember.

Schruille fölnézett a figyelőkre, s a társakra gondolt, akik

ott rejtőznek a lencsékkel takart szemek mögött – az Ak-cionisták, akik az eseményekben a képességeik újabb próbatételét látják, nem gondolva arra, hogy miféle erőszak szabadulhat itt el; az Emocionálisak, tele félelemmel és panasszal, a bűnösség érzésétől szinte teljesen tehetetlenné váltan; a Cinikusok, akiket nagyon érdekelt az új játék (Schruille úgy érezte, a legtöbb figyelő a Cinikusok közül való); a Hedonisták, akiket feldühített, hogy most érezniük kell a sürgető kényszerhelyzetet, és nyugtalanok voltak, mert az ilyen ügyek megzavarták a szórakozásukat; és végül a Meddők, akik csak azért néztek be ide, hogy legyen valami új, amit gúnyosan lemosolyoghatnak.

Most majd kifejlesztünk egy új pártot?- kérdezte magában Schruille. Jönne/; a Brutálisok, miután az önfenntartás szükségletei zárójelbe tesznek minden érzékenységet? Nourse és Calapine még nem nézett szembe ezzel.

Megint összerázkódott.

– Max hív-jelentette Calapine. – A tranziens képernyőmön van.

Schruille és Nourse bekapcsolta a csatorna-duplikátorát, s lenéztek a tranziens képernyőre, melyen megjelent Allgood sötét bőrű, izmos alakja.

– Jelentek – mondta Allgood.

Calapine figyelmesen nézte a Biztonsági Szolgálat vezetőjének arcát. Furcsa zavar és riadalom látszott rajta.

– Mi van Potterrel? – kérdezte Nourse.

Allgood pislogott.

– Miért késlekedik a válasszal? – szólalt meg Schruille.

– Azért, mert imád minket – válaszolta Calapine.

– Az imádat a félelem következménye – jelentette ki Schruille. – Lehet, hogy van valami, amit meg szeretne mutatni nekünk, egy projekciót vagy egy bizonyító erejű alapadatot. Erről van szó, Max?

Allgood csak bámult kifelé a képernyőből, egyikről a másikra nézve. Már megint elvesztették az időérzéküket, miközben egyre csak adatokat és adatokat kutatnak. Ez a jelentéktelen, csip-csup dolgokba való belegabalyodás a végtelen élet mellékhatása volt.

– Hol van Potter? – kérdezte erélyesen Nourse.

Allgood nyelt egyet.

– Potter... átmenetileg lelépett tőlünk. – Óvakodott attól, hogy most hazudjon, vagy kitérjen az egyenes válasz elől.

– Lelépett? – kérdezte Schruille.

– Hogyan? – kérdezte Nourse.

– Erőszak történt... – felelte Allgood.

– Mutasd meg nekünk ezt az erőszakot! – utasította Schruille.

– Ne! – vágott közbe Calapine. – Nekem elég, ha Max ezt mondja.

– Te kételkedsz Maxban? – tudakolta Nourse.

– Nem kételkedem. De látni akarom ezt az erőszakot – felelte Schruille.

– Hogy vagy képes rá? – kérdezte Calapine.

– Menj el, ha akarsz – válaszolta Schruille. – Látni... akarom... ezt... az... erőszakot! – ismételte minden szót külön hangsúlyozva. – Max? – nézett Allgoodra.

Allgood nyelt egyet. Erre a fejleményre nem számított.

– Megtörtént. Ezt tudjuk, Schruille – szólalt meg Nourse.

– Persze, hogy megtörtént – mondta erre Schruille. – Láttam a jelet, ahol a csatornáink hírt adtak róla. Erőszak. És most szeretném mellőzni az érzékenységünket védő biztonsági szelepet. – Felhorkant: – Érzékenység!

Nourse, aki felfigyelt rá, hogy Schruille hangjában nyoma sincs a szokásos siránkozásnak, rámeredt.

Schruille felnézett a figyelőkre, s látta, hogy sokan kijelentkeztek. Semmi kétség, még a Cinikusokat is felháborította. De azért páran megmaradtak.

Vajon mindvégig kitartanak? – kérdezte magától.

– Mutasd az erőszakot, Max! – adta ki az utasítást.

Allgood vállat vont.

Nourse elfordította a trónját, s most háttal ült a képernyőnek. Calapine befogta a szemét.

– Ahogy parancsolod! – mondta Allgood. Arca eltűnt a képernyőről, amelyen most egy kicsiny, ablaktalan épületekkel körbezárt tér képe jelent meg a magasból nézve. Két apró alak kerülte meg éppen a téren lévő szökőkutat. Amikor megálltak, hirtelen közelről lehetett látni az arcukat: Potter volt és egy ismeretlen, furcsa külsejű, ijesztően hideg tekintetű férfi.

Most megint messzebbről látszottak – két másik, papírba göngyölt csomagokat vivő férfi lépett ki egy sikátorból a térre. Mögöttük gyerekek jöttek libasorban egy tanári egyenruhát viselő felnőtt kíséretében.

Potter váratlanul meglódulva utat tört magának a gyerekek között. A társa ellenkező irányba, a szökőkút mögé rohant.

Schruille megkockáztatott egy pillantást Calapine felé, és rajtakapta, amint épp kiles az ujjai között.

A képernyőből hallatszó, áthatóan éles sikolyra visszakapta a fejét.

Potter társa e pillanatban szörnnyé változott: ruhája elmaradt róla, a melléből opálszerű gömb emelkedett ki, melyből ragyogó fény lobbant fel.

A képernyő elsötétedett, majd kicsit más szögből mutatta a teret.

Schruille egy gyors oldalpillantással megállapította, hogy Calapine már nem is tesz úgy, mintha eltakarná a szemét, leplezetlenül bámulja a képernyőt. Nourse is figyelt a prizmáján keresztül.

– Ez egy kiborg – állapította meg Schruille. – Úgy nézzetek rá!

A képernyő ekkor megint egy másik szögből, és ezúttal nagy magasságból adta a képet. A plazmeld kanyon mélyén lejátszódó akció törpék között zajlott, de így sem volt nehéz megállapítani, hol van az erőszak központja. Vakító fénydárdák szöktek fölfelé a térről, egy hátrahajló alakból.

Légikocsik robbantak fel, és hullottak le darabokban az égből.

Ekkor a biztonságiak egy járműve zuhant le a kiborg mögött. Szilárdnak ható, pulzáló fénysugarat bocsátott ki, mely füstölgő barázdát húzott az egyik épület oldalára. A kiborg megpördült, s magasba emelt fél kezének egyik vakítóan kék ujja mintha a végtelenbe nyúlt volna. Az ujj elérte, és kettéhasította a lebukó kocsit. Az egyik fele nekivágódott egy épületnek, majd visszapattanva a kiborgba csapódott.

Sárga tűzgömb lobbant fel, s a következő másodpercben hatalmas robbanás rázta meg a teret.

Schruille fölnézett, s látta, hogy a figyelők köre teljes, minden üvegszem vörösen izzik.

Calapine megköszörülte a torkát.

– Potter bement abba a házba, ott, jobbra.

– Ez minden, amit mondani tudsz?! – rivallt rá Schruille.

Nourse odapördítette a trónját, és haragosan meredt

Schruille-ra.

– Nem találtátok érdekesnek? – kérdezte Schruille.

– Érdekesnek? – kérdezett vissza Nourse.

– Ezt úgy hívják, hogy háború – mondta Schruille.

Allgood arca jelent meg újra a képernyőn; izgalmát leplezve nézett fel rájuk.

Természetesen kíváncsi a reakciónkra, gondolta Schruille. – A mi fegyvereinkről tudsz, Max? – kérdezte.

– Undorodom ettől a fegyverekről és erőszakról folyó társalgástól – közölte Nourse. – Mi jó van ebben?

– Miért vannak fegyvereink, ha nem azért, hogy használjuk őket? – mondta erre Schruille. – Tudod a választ, Max?

– Tudok a fegyvereitekről – felelte Allgood. – Ezek szolgálnak számotokra a végső személyes védelmül.

– Természetesen vannak fegyvereink! – kiáltotta Nourse.

– De miért kell nekünk...

– Viselkedj, Nourse! – szólt rá Calapine.

Nourse hátradobta magát a trónján, s kétoldalt megmarkolta a karfát.

– Viselkedjek?!

– Tekintsük át ezt az új fejleményt – javasolta Schruille.

– A kiborgokról tudtuk, hogy léteznek. Következetesen kijátszottak bennünket. így ellenőrzésük alatt tartják a számítógépes szerkesztést végző csatornákat, és a nép rokonszenvez velük. Látjuk tehát, hogy van egy támadó alakulatuk, amely feláldozhatja... ismétlem, feláldozhatja egy tagját az egész közösség érdekében.

Nourse kerekre tágult szemmel bámult rá, és csak úgy itta a szavait.

– És mi – folytatta Schruille –, mi meg elfelejtettük, hogyan kell kíméletlenül brutálisnak lenni.

– Baaah! – mordult fel Nourse.

– Ha egy fegyverrel sebet ejtesz valakin, melyikük a felelős? A fegyver, vagy az, aki használta? – kérdezte Schruille.

– Mondd meg te! – suttogta Calapine.

– Ott a mi fegyverünk – mutatott Schruille Allgoodra a képernyőn. – Számtalanszor használtuk, míg végül megtanulta, hogyan használja önmagát. Nem azt felejtettük el, hogyan kell brutálisnak lenni, hanem azt, hogy brutálisak vagyunk.

– Hülyeség! – fakadt ki Nourse.

– Nézzétek! – mutatott fel Schruille a figyelőkre. Egy sem hiányzott közülük. – Itt a bizonyíték! Mikor figyeltek ennyien a gömbben?

Néhány fény gyorsan kialudt, de ki is gyulladt mindjárt, ahogy mások léptek a helyükbe.

Allgoodot teljesen magával ragadta a helyzet, és izgatottan figyelt a képernyőről. A mellkasában keletkezett szorító érzéstől nem tudott mélyeket lélegezni, de nem törődött vele. Az optimberek erőszakot néznek! Azok után, hogy egész életében eufemizmusokkal kellett operálnia, e gondolat most szinte elfogadhatatlan volt számára. Olyan gyorsan történt. De persze ezek itt az örökké élők, akik soha nem bukhatnak el. Kíváncsi lett volna rá, miféle gondolatok járhatnak a fejükben.

A máskor rendszerint némán figyelő Schruille most lenézett rá, és azt kérdezte:

– Ki lépett még le tőlünk, Max?

Allgood azon vette észre magát, hogy nem tud megszólalni.

– Duranték eltűntek – mondta Schruille. – Svengaardot nem találják. Ki van még?

– Senki, Schruille. Nincs senki.

– Azt akarjuk, hogy kapd el őket – folytatta Schruille.

– Természetesen, Schruille.

– Élve! – szólt közbe Calapine.

– Élve, Calapine? – kérdezte Allgood.

– Ha lehet – felelte Schruille.

Allgood bólintott.

– Engedelmeskedem, Schruille.

– Most akár vissza is mehetsz a dolgodra – közölte vele Schruille.

A képernyő elsötétült.

Schruille a trónja karfájába épített kapcsolókkal kezdett foglalatoskodni.

– Mit csinálsz? – kérdezte Nourse, és maga is hallotta, milyen ingerült, milyen megvető a hangja.

– Eltávolítóm a cenzorokat, amelyek nem engedték, hogy a régmúltban történteken kívül erőszakos dolgokat lássunk – válaszolta Schruille. – Ideje, hogy a valóságot lássuk a világunkból.

– Ha úgy érzed, erre van szükség... – sóhajtotta Nourse.

– Tudom, hogy erre van szükség.

– Nagyon érdekes – jegyezte meg Calapine.

– Mit találsz érdekesnek ebben az utálatosságban? – nézett rá Nourse.

– A saját jókedvemet – válaszolta Calapine. – Nagyon érdekes...

Nourse egy lendülettel elfordult tőle, és ellenséges szemmel bámult Schruille-ra. Most tisztán látta, hogy igenis egy bőrhiba van Schruille arcán, az orra mellett.

12

Svengaard számára, aki az optimberek által rendezett világban nevelkedett, az a gondolat, hogy ők is esendőek, eretnekség volt. Megpróbálta kiverni a fejéből, és még a fülét is bezárni előle. Az esendők ki vannak téve a halálnak, amit csak az alacsonyabb rendűek szenvednek el. Az optimberek nem. Hogy lehetnének ők esendőek?

Ismerte a sebészt, aki vele szemben ült, és akinek alakját valami kupolás tető keskeny résein át beszűrődő sápadt hajnali fény világította meg. Toure Igannek hívták, a Központ előkelő sebészei közül való, akit csak a legkényesebb genetikai-orvosi problémákkal kerestek meg.

Maga a szoba egy szűk kis hely volt, melyet a Kaszkád Komplex föld alatti lakótelepeit kiszolgáló egyik levegőztető berendezés falai közötti térből loptak el. Svengaard egy kényelmes székben ült, de keze-lába össze volt kötözve. Mások is használták a szobát, oly módon, hogy átvonultak rajta, bár alig fértek el a kis asztal mellett, amelynél Igán ült. Furcsa alakú csomagokat vittek a kezükben, és többnyire tudomást sem vettek Iganről és a társáról.

Svengaard alaposan szemügyre vette a Központ sebészének komor, feszülten figyelő arcát. A mély ráncok az enzimhiány kezdetéről árulkodtak. Elkezdődött nála az öregedés. De a szeme kék volt, mint a nyári ég, és fiatal.

– Döntenie kell, melyik oldalra áll – mondta korábban Igán.

Svengaard hagyta, hogy figyelme elkalandozzék. Egy arany fémlabdát vivő férfi ment el mellette. Egyik zsebéből rövid ezüstlánc dudorodott ki, melyen fallosz formájú nemzőbálvány himbálózott.

– Muszáj válaszolnia – mondta Igán.

Svengaard a falat nézte Igán mellett: plazmeld volt, az elmaradhatatlan plazmeld. A hely bűzlött a fertőtlenítő és a virágoskert illúzióját keltő légfrissítő szagától.

Egyre-másra vágtak át emberek a szűk kis szobán. Öltözékük egyformasága kezdett nyomasztóan hatni Svengaard-ra. Kik ezek az emberek? Hogy az Ellenállás tagjai, az teljesen nyilvánvaló volt. De kik?

Egy mellette átfurakodó nő hozzáért. Svengaard fölpillantott a fehéren mosolygó fekete arcra, és rögtön fölismerte benne a zeeket. Az arc ugyanolyan volt, mint Potte-ré, de a bőrszín sötétebb. Orvosi műhiba. A nő jobb csuklóján emberi hajból font karkötőt viselt. Szőke haj volt. Svengaard addig bámulta a karkötőt, míg a nő eltűnt a szoba ívben kanyarodó fala mögött.

– Ez már nyílt harc – mondta Igán. – Hinnie kell nekem! Az élete múlik rajta.

Az én életem? – csodálkozott Svengaard. Megpróbált belegondolni az életébe, meghatározni az életét. Volt egy harmadfokú felesége, alig több, mint egy .játszótárs”, egy hozzá hasonló nő, akinek minden tenyészengedélyre beadott kérelmét elutasították. Hirtelen nem tudta maga elé idézni az arcát, valahogy elveszett a korábbi feleségekről és „játszótársakról” őrzött emlékei között.

Ő nem az életem, gondolta. Ki az én életem?

Tudatosult benne csontig ható fáradtsága és a fogva tartóitól az éjszaka kapott altatók utóhatása. Emlékezett a kezekre, melyek megragadták, a lélegzetelállító pillanatra, amikor belátott egy falba, amely nem lehetett ajtó, mégis az volt, és mögötte arra a kivilágított helyre. És emlékezett rá, hogy itt tért magához, és Igán ült vele szemben.

– Nem hallgattam el semmit – folytatta Igan. – Mindent elmondtam magának. Potter épp csak megmenekült. Már kiadták maga ellen az elfogatási parancsot. A számítógépes asszisztensnőjük halott. Sokan haltak meg. És még többen fognak. Biztosaknak kell lenniük, hát nem érti? Semmit sem bízhatnak a véletlenre.

Mi az életem? – kérdezte magától Svengaard. És eszébe jutott kényelmes lakása, a műalkotásokról készült és a szórakoztató tekercsei, a kézikönyvei, a barátai, az állásából fakadó, biztonságot jelentő mindennapos rutinmunkája.

– De hová menjek? – kérdezte.

– Már elkészítettek egy helyet.

– Egyetlen hely sincs tőlük biztonságban! – jelentette ki Svengaard. Amikor ezt kimondta, életében először érezte át, milyen mélyen gyökerező neheztelés él benne az op-timberekkel szemben.

– Sok hely van, ami biztonságos – állította Igan. – Ők csak tettetik, mintha szuperérzékeny felfogóképességük lenne. Valójában gépekben és szerkezetekben, a titkos felderítésben van az erejük. De gépeket és szerkezeteket át lehet állítani más célokra is. És az optimberek a népre támaszkodva követik el az erőszakos cselekedeteiket.

– Ez az egész képtelenség... – rázta a fejét Svengaard.

– Egy dolgot leszámítva ők is azok, amik mi vagyunk; más módon emberek – magyarázta Igán. – Ezt tapasztalatból tudjuk.

– De miért művelnék azokat a dolgokat, amelyekkel vádolja őket? – tiltakozott Svengaard. – Ennek nincs semmi értelme. Hiszen jók hozzánk!

– Őket semmi más nem érdekli, mint önmaguk karbantartása – felelte Igán. – Kifeszített kötélen lépkednek. Addig, amíg nem következik be jelentős változás a környezetükben, élni fognak... a végtelenségig. De csússzon csak be valami lényeges módosulás az életükbe, rögtön olyanok lesznek, mint mi: a természet szeszélyeinek kiszolgáltatott lények. Mert tudja, számukra nem létezhet természet, olyan természet, amely fölött ne ők uralkodnának.

– Nem hiszem el – mondta Svengaard. – Ők szeretnek minket, és gondoskodnak rólunk. Nézze meg, mi mindent tettek értünk!

– Megnéztem. – Igán megcsóválta a fejét. Nem gondolta volna, hogy Svengaard ilyen fafejű. Ellenkezik, és kitart az ósdi frázisok mellett.

– Maga a bukásukat szeretné – vádolta meg Svengaard.

– Miért akarja ezt?

– Mert megfosztottak bennünket a fejlődés lehetőségétől – válaszolta Igán.

– Micsoda? – bámult rá Svengaard.

– Magukat tették meg világunk egyedüli szabad egyede-inek – mondta Igán. – De egyedek nem fejlődnek. Népességek fejlődnek, nem pedig egyedek. Nekünk nincs népességünk.

– De a nép...

– Igen, a nép! Közülünk kinek engedik meg, hogy párosodjon? – Igán megcsóválta a fejét. – Ember, maga génsebész! Még nem jött rá, mi a módszerük?

– Módszerük? Miféle módszerük? Mire gondol? – Svengaard, átkozva a köteleit, feljebb nyomta magát a székben. Karja és lába már elzsibbadt.

– Az optimberek ragaszkodnak a párosodás egyetlen, sarkalatos szabályához – magyarázta Igán. – Visszatérni a szabvány átlaghoz. Egy vaktában történő kölcsönös átalakulást engedélyeznek a szabvány átlag organizmussal, hogy elnyomják a kivételes egyedek fejlődését. Így a meglévő kevés kivételes individuumnak nem engedik meg, hogy szaporodjon.

– Nem hiszek magának – rázta a fejét Svengaard. De érezte, hogy a kételkedés már kezd gyökeret verni benne. Itt van a saját esete: akármilyen párt választott is magának, megtagadták a tenyészengedélyt. Ő maga nézte meg a genetikai összeférést, és esküdni mert volna rá, hogy a látott konfigurációk életképesek voltak – de az optimberek nemet mondtak.

– Higgyen nekem! – mondta Igán.

– De vegye figyelembe, hogy milyen hosszú életet adnak nekünk! – ellenkezett Svengaard. – Én magam csaknem kétszáz évre számíthatok.

– A gyógyszerezés teszi, nem az optimberek – felelte Igán. – A dolog nyitja az enzimelőírások kifinomult, gondos kidolgozása. Ez, és hozzá egy törvényen felül helyezett élet, amelyben az érzelmi felindulás a minimumra van szorítva. Válogatott testgyakorlatok és a sajátos szükségleteknek megfelelő étrend. Jóformán mindenkivel meg lehet csinálni.

– Korlátlan idejű élet? – suttogta Svengaard.

– Nem! De hosszú élet, sokkal hosszabb, mint amit jelenleg kapunk. Az enyém négyszáz éve tart, ahogy több más kortársamé is. Csaknem négyszáz nagyszerű év – tette hozzá, emlékezetébe idézve Calapine gonosz megjegyzését... és Nourse kuncogását.

– Négyszáz... maga? – ámult el Svengaard.

– Elismerem, ez semmi az ő sok ezer évükhöz képest – legyintett Igán. – De szinte mindenki élhetne ennyit, csakhogy ők nem engedik.

– Miért? – kérdezte Svengaard.

– Mert így ők oszthatják ki a jutaloméveket szolgálatuk fejében a választott keveseknek – hangzott a válasz. – E szabály nélkül nem lenne egy fityingjük se, amivel megvásárolhatnának minket. Maga is tudta ezt! Egész életében ezért a fityingért próbálta eladni magát.

Svengaard lepillantott összekötözött kezére. Ez az életem? – kérdezte magától. Az összekötözött kezem? Ki fogja megvásárolni az összekötözött kezemet?

– És hallania kellene, hogyan kuncog Nourse az én szánalmas négyszáz évemen – mondta még Igán.

– Nourse?

– Igen! Nourse a Tuyere-ből, Nourse, a Cinikus, Nourse a maga több mint negyvenezer évével! Mit gondol, Nourse miért Cinikus? Vannak nála öregebb optimberek, méghozzá sokkal öregebbek. Azok legtöbbje nem Cinikus.

– Nem értem – mondta Svengaard. Csak bámult Iganre; gyengének, legyőzöttnek érezte magát, és képtelen volt szembeszállni e szavak és érvek erejével.

– Elfelejtem, hogy maga nem a Központból való – mondta Igán. – Ők a számukra engedélyezett icipici érzelem alapján osztályozzák magukat. Akcionisták, Emocionálisak,

Cinikusak, Hedonisták és Meddők. A cinizmuson útban a hedonistává válás felé mennek keresztül. A Tuyere-t már jórészt a saját személyes gyönyörének keresése foglalkoztatja. Ennek is megvan a maga módja, és abban sincs semmi jó.

Igán figyelmesen nézte, milyen hatást tettek a szavai Svengaardra. íme, egy teremtmény, alig valamivel a nép fölötti helyzetben. Egy középkori ember. Számára a Központ és az optimberek jelentették a „primum mobilét”, az ősokot, a minden égi rendszerek urát és kézben tartóját. A Központon túl már csak a Teremtő mennyei lakhelye található... és a világ Svengaardjai alig láttak különbséget az optimber és a Teremtő között. Mindkettő magasabban lakozott még a holdnál is, és tökéletesen hiba nélkül való volt.

– Hová futhatunk? – kérdezte Svengaard. – Nincs hová elrejtőzni. Ők ellenőrzik az enzimelőírásokat. Az a perc lesz a vég, amikor valamelyikünk megújulási céllal besétál egy gyógyszertárba.

– Vannak forrásaink – közölte Igán.

– De miért akarnak engem? – tudakolta Svengaard, és közben merőn nézte a köteleit.

– Mert maga kivételes személyiség – válaszolta Igán. – Mert Potter magát akarja. Mert maga tud a Durant-embrióról.

A Durant-embríó, gondolta Svengaard. Mi a jelentősége a Durant-embriónak? Az egész ügy erre az embrióra vezethető vissza.

Fölnézett, tekintete összetalálkozott Iganével.

– Nehezére esik olyannak látni az optimbereket, ahogy én jellemeztem őket – mondta Igan.

– Valóban.

– Nem mások ők, mint gennyes kiütés a föld arcán – jelentette ki Igán. – Ők a föld nyavalyája!

Svengaard megdöbbent Igán keserű hangjától.

– Saul legyőzte ezreit, Dávid meg tízezreit – folytatta Igán. – De az optimberek a jövőt győzik le.

Egy testes, nagydarab férfi préselte be magát a szűk helyre az íróasztal mellett, háttal Svengaardnak.

– Nos? – kérdezte, nyugtalanító sürgetéssel ejtve ki ezt az egyetlen, rövid szót. Svengaard próbált úgy mozdulni, hogy lássa a férfi arcát, de nem sikerült eléggé oldalt húzódnia. Csak a szürke kabátot és az övvel ellátott széles hátat látta.

– Nem tudom – felelte Igán.

– Nincs több időnk – közölte az újonnan érkezett. – Potter már befejezte a munkáját.

– Az eredmény? – tudakolta Igán.

– Ő sikerről beszél. Enziminjekciót használt a gyors felépülés érdekében. Az anya hamarosan újra mozoghat. – Egy vaskos kéz lendült a váll fölé, s a húsos hüvelykujj Sven-gaardra bökött. – Mit csináljunk vele?

– Vidd el! – felelte Igan. – Mit csinál a Központ?

– Elrendelte minden sebész letartóztatását és bezárását.

– Máris? Elkapták dr. Handet?

– Igen, de kiment a fekete ajtón.

– Megállította a szívét – bólintott Igán. – Az egyetlen, amit tehetett. Nem engedhetjük, hogy bármelyikünket is kikérdezzenek. Hányan maradtunk?

– Heten.

– Svengaarddal együtt?

– Úgy nyolcán.

– Svengaard egyelőre a foglyunk marad – közölte Igan.

– Kezdik kimenekíteni a speciális embereiket Seatac-ból

– mondta a nagydarab férfi.

Svengaard Igannek csak a fél arcát látta a jövevény széles hátától, de azon a fél arcon az összpontosított figyelem mély redőit látta gyülekezni. Az egyetlen látható szem fitymálva szegeződött rá.

– Nyilvánvaló – mondta Igán.

– Igen... el akarják pusztítani a mamutvárost.

– Nem elpusztítani. Sterilizálni.

– Hallotta, hogyan beszélt Allgood a népről?

– Sokszor. „Kotoréklakók”. Lelkifurdalás nélkül fog rálépni az egész régióra. Minden készen áll az indulásra?

– Többé-kevésbé.

– A sofőr?

– A kívánt válaszra programozva.

– Akkor adjon be Svengaardnak egy injekciót, hogy csöndben legyen! Útközben már nem lesz rá időnk.

Svengaard megmerevedett.

A terjedelmes hát megfordult. Svengaard egy csillogó szürke szempárba nézett fel, mely szenvtelenül végigmérte. Az egyik vaskos kéz, benne egy teli injekciós tűvel, a magasba emelkedett. A kéz megérintette a nyakát, és Svengaard egy ütést érzett.

Miközben fölbámult az üres arcra, agyát beborították a homály felhői. Torka összeszorult, nyelve megbénult. Akaratát összeszedve tiltakozni akart, de nem jött ki hang a száján. Kis gömbbé zsugorodó öntudata a résekkel ellátott mennyezet egy apró pontjára összpontosult. A látvány összesűrűsödött, mind kisebbé és kisebbé zsugorodott – eszeveszett kör, mint egy pupillarésekkel összeszabdalt szem.

Belezuhant a sötétség párnázott kútjába.

13

Lizbeth egy pádon feküdt, és megtámaszkodott a mellette ülő Harvey-ben. Öten voltak a jókora utazóládánál nem nagyobb fülkében, amelyet egy távolsági kamion rakományának a közepén helyeztek el. A feje fölött lévő egy szál fénycső világította meg fakósárga fényével a fülke belsejét. Vele szemben, egy durván ácsolt pádon a két doktor, Igán és Boumour ült, kinyújtott lábuk alatt, a padlón a megkötözött, felpeckelt szájú, eszméletlen Svengaarddal.

Odakint már sötét éjszaka volt. Mint Lizbeth Harveytől megtudta, ez nem jelenthet mást, mint hogy jó nagy távolságot megtettek már. Kicsit émelygett, és a varrás tájékán fájt a hasa. Különös biztonságérzetet adott neki az a tudat, hogy a testében hordozza a fiát. A beteljesülés érzését nyújtotta. Potter azt mondta, amíg az embriót hordozza, valószínűleg nem lesz szüksége a megszokott enzimadagjára. A férfi nyilván arra gondolt, hogy ha majd eljutnak egy biztonságos helyre, az embriót átrakják egy tartályba. Ő azonban tudta, hogy nem fogja megengedni.

Mindvégig maga akarta kihordani a fiát. Évezredek óta egyetlen nő sem tett ilyet, de ő épp ezt akarta.

– Felgyorsultunk – jegyezte meg Igán. – Bizonyára kijutottunk az alagutakból, és rátértünk a légi útra.

– Lesznek útközben ellenőrző pontok? – érdeklődött Boumour.

– Biztosan.

Harvey érezte, hogy Igán megállapítása helyénvaló. Sebesség? Igen, a testük kiegyenlítette az irányváltoztatásokkor fellépő nagyobb nyomást. A levegő valamivel gyorsabban áramlott be a Lizbeth padja alatt lévő lapátos ventilátoron át. A légpárnás felfüggesztés keményebbé vált, ruganyossága csökkent. A keskeny fülke visszhangozta a turbinák zaját, és Harvey érezte az el nem égett szénhidrogének szagát.

Ellenőrző pontok? A Biztonsági Szolgálat minden eszközzel meg akarja majd akadályozni, hogy bárki is elszökjön Seatacból. Vajon mi fog történni a nagyvárossal? – töprengett. A sebészek a ventilátorokba eresztett mérges gázról, szonikáról beszéltek. A Központnak sok fegyvere van, mondták. Egy éles kanyarban Harvey kinyújtotta egyik karját, hogy megtartsa vele Lizbeth-et.

Nem tudta, hogyan viszonyuljon ahhoz, hogy Lizbeth a testében hordozza a fiukat. Furcsa volt. Nem illetlen, nem is undorító... csak furcsa. Egy ösztönös belső késztetésre körülnézett, nem leselkedik-e valami veszély, amelytől meg kellene védenie Lizbeth-et. De csak ez az áporodott izzadság- és olajszagú fülke volt itt, semmi más.

– Miféle rakomány van körülöttünk? – kérdezte Boumour.

– Mindenféle limlom – válaszolta Igán. – Gépalkatrészek, néhány ősrégi műalkotás, csip-csup holmik. Fölraktunk mindent, amit csak zsákmányul ejthettünk, hogy egy látszólag hétköznapi rakományt tudjunk felmutatni.

Csip-csup holmik, ismételte magában Harvey. Egészen elbűvölte ez a felismerés. Csip-csup holmik. Tartozékok, alkatrészek nagy valószínűséggel soha el nem készülő dolgokhoz.

Lizbeth keze tapogatózva elindult, s rátalált az övére.

– Harvey?

– Tessék, szívem! – hajolt fölébe a férfi.

– Olyan... furcsán érzem magam.

Harvey kétségbeesett pillantást küldött az orvosok felé.

– Minden rendben lesz – mondta Igán.

– Félek, Harvey – szólt ismét az asszony. – Nem fogjuk megúszni.

– Nem szabad így beszélni – rótta meg Igán.

Az asszony fölnézett, s tekintete találkozott a szűk Rilke túloldaláról őt figyelő génsebész tekintetével. A szempár két csillogó műszernek látszott a keskeny, önhitt arcban. 0 is kiborg lenne? – villant át a kérdés a nő agyán. A hidegen rámeredő szem hirtelen megfosztotta az önuralmától.

– Nem magamat féltem! – sziszegte. – De mi lesz a fiammal?

– Nyugodjon meg, madame – mondta Igán.

– Nem tudok – felelte Lizbeth. – Nem fog sikerülni!

– Nem szabad így viselkedni! – intette Igán. – A sofőrünk a legjobb kiborg, aki csak létezik.

– Soha nem visz át bennünket mellettük! – siránkozott az asszony.

– Legjobb lesz, ha csendben marad! – szólt rá Igán.

Harvey végre talált egy okot, hogy megvédje a feleségét.

– Ne beszéljen így vele! – dörrent rá Iganre.

– Maga se, Durant – válaszolta türelmesen Igan. – Vegye halkabbra a hangját! Maga éppúgy tudja, mint én, hogy lehallgatóállomásokat telepítettek az útvonalra. Itt már csak akkor volna szabad megszólalnunk, ha feltétlenül szükséges.

– Ma éjjel semmi sem csúszhat át mellettük – suttogta Lizbeth.

– A sofőrünk kicsivel több, mint egy testbe foglalt reflexkomputer – mondta Igan. – Kizárólag erre a feladatra programozták be. Ha valaki, akkor ő át fog vinni bennünket.

– Ha valaki... – suttogta az asszony. Hirtelen zokogásban tört ki, egész testét rázta a keserves, görcsös zokogás.

– Látja, mit csinált vele? – fakadt ki Harvey.

Igan felsóhajtott, fölemelte a kezét, s a benne lévő kapszulát odanyújtotta Harvey-nek.

– Adja ezt be neki!

– Mi ez? – kérdezte harciasan Harvey.

– Csak egy nyugtató.

– Nem akarok nyugtatót! – zokogta az asszony.

– Jót fog tenni, kedvesem – biztatta Igan. – Komolyan mondom, így kilökődhet az embrió! Nemrégen esett át az operáción, most nyugodtnak és békésnek kellene maradnia.

– Nem akarja! – közölte Harvey haragtól villámló szemmel.

– Be kell vennie – mondta Igan.

– Nem, ha nem akarja.

– Durant, én csak azt szeretném, ha mindnyájan életben maradnánk – próbált Igán erejét megfeszítve továbbra is nyugodt hangot megütni. – Maga most dühös, és...

– De még mennyire, hogy dühös vagyok! Unom, hogy örökké parancsolgatnak nekem!

– Sajnálom, ha megsértettem, Durant – válaszolta Igan.

– De kénytelen vagyok nyomatékosan a figyelmébe ajánlani, hogy ez a mostani viselkedése a génalakításának tudható be. Magában túl sok a hímre jellemző védelmező ösztön. A feleségével minden rendben lesz. Ez egy ártalmatlan nyugtató. A felesége azért kapott hisztériás rohamot, mert túl sok benne az anyai ösztön. Ezek a génformázásuk fogyatékosságai, de ha megőrzik a nyugalmukat, akkor egyikőjükkel sem lesz semmi baj.

– Ki mondja azt, hogy fogyatékosok vagyunk? – kérdezte indulatosan Harvey. – Le merném fogadni, hogy maga egy sterka, aki még soha...

– Elég legyen, Durant! – szólalt meg a másik doktor. Erőteljes, dörgő hangja volt.

Harvey Boumourra nézett. Feltűnt neki a hatalmas testhez képest keskeny kis manóarc. A sebész erősnek, veszedelmesnek tűnt, arca pedig furcsamód nem emberi volt.

– Nem harcolhatunk egymással – dörmögte Boumour. – Rajtunk üthetnek az ellenőrző pont közelében. Biztos, hogy vannak lehallgató berendezéseik.

– Nem vagyunk fogyatékosok! – morogta Harvey.

– Lehet, hogy igaza van – hagyta rá Igán. – De mindketten gyengítik a megmenekülési esélyeinket. Ha ezen az ellenőrző ponton valamelyikük idegei felmondják a szolgálatot, akkor végünk van. – Kinyújtotta a kapszulát tartó kezét Lizbeth felé. – Kérem, madame, vegye be ezt! Nyugtató. Biztosíthatom, teljesen ártalmatlan.

Lizbeth még mindig habozva elvette a kapszulát. Hidegnek és kocsonyás tapintásúnak érezte. Undorodott tőle. A legszívesebben Iganhez vágta volna, de Harvey megsimogatta az arcát.

– Talán jobb lesz, ha beveszed – mondta. – A baba kedvéért.

Lizbeth a szájához emelte kezét, bedobta a kapszulát a nyelve tövéhez, és lenyelte. Jónak kell lennie, ha Harvey beleegyezett. Mindazonáltal nem tetszett neki a férfi sértett és zavart tekintete.

– És most lazítson! – tanácsolta Igán. – Gyorsan hat, három-négy perc, és teljesen nyugodtnak fogja érezni magát. – Hátradőlt, lenézett Svengaardra. Az összekötözve fekvő alak még öntudatlannak látszott, mellkasa egyenletes ritmusban süllyedt és emelkedett.

Svengaardban érzése szerint már jó hosszú ideje egyre inkább tudatosult, mennyire éhes, és hogy teste minden kanyarban nekicsapódik valami kemény felületnek. Érzékelte a mozgás gyorsaságát is. Orrát emberi izzadság szaga csapta meg, és turbinák dübörgését hallotta. A hang kezdett rátelepedni az öntudatára. Engedelmeskedni nem hajlandó szemhéján keresztül világosságot, félhomályt és elmosódott körvonalakat érzékelt. Száját kimarta a pecek, amivel betömték, kezén-lábán érezte a kötelek szorítását.

Kinyitotta a szemét.

Az első pillanatban még zavaros volt a kép, de kisvártatva azon vette észre magát, hogy fölbámul egy alacsony mennyezetre. Tekintete a sarokban lévő apró fénycsőre, alatta egy hangszóró domború rácsára, s mellette egy fakóvörös jelzőlámpára siklott. A mennyezet túl közelinek tűnt, jobbra pedig elmosódott árnyat látott – egy kinyújtott lábat maga fölött. Az egyetlen fényforrás sárga derengése alig tudta eloszlatni a sötétséget.

A vörös jelzőfény hunyorogni kezdett, majd mint egy fellobbanó lángocska hol kigyulladt, hol elaludt, kigyulladt, elaludt.

– Ellenőrző pont! – szisszent fel Igán. – Mindenki maradjon csendben!

Az autó érezhetően lassítani kezdett. Légi felfüggesztése egyre simábbá, zajtalanabbá vált. A turbinák dübörgése nyüszítéssé halkult. Egy rázkódással megálltak, és a turbinák surrogva készenléti helyzetre lassultak.

Svengaard tekintete végigpásztázott a szűk, zárt térben. Jobbra fölötte otromba pad... két alak ül rajta. Közvetlenül az arca mellett a lóca tartóoszlopából éles szélű fém állt ki. Svengaard lassan, óvatosan a kiálló fém felé fordította arcát. Érezte, hogy a szájpecken keresztül a húsához ér. Finoman lökött egyet felfelé a fejével, mire a pecek lebillent kicsit. A fém végigkaristolta az arcát, de nem törődött vele. Egy újabb óvatos rántással a milliméter töredékével megint lejjebb küzdötte a pecket. Szemét forgatva körülnézett. Balra maga fölött Lizbeth arcát látta; a szeme le volt hunyva, két keze a szája előtt. Olyan volt, mint akiben bennakadt a rémület.

Svengaard újra megmozdította a fejét.

A messze távolból hangok hallatszottak: élesen felcsattanó kérdések, mormogó válaszok.

Lizbeth két keze lehanyatlott, láthatóvá téve hangtalanul mozgó száját.

A hangok elhallgattak.

Az autó lassan elindult.

Svengaard elfordította fejét. A pecek kilazult a szájában. Kiköpte, és kiabálni kezdett:

– Segítség! Segítség! Fogoly vagyok! Segítség!

Igán és Boumour rémülten ugrott fel.

– Ne! Jaj, ne! – sikoltotta Lizbeth.

Harvey odaugrott, ököllel álion vágta Svengaardot, s fél kézzel betapasztva a száját, rávetette magát. Mindenki mozdulatlanná merevedve fülelt, miközben az autó egyre jobban felgyorsult.

Igán hosszan, remegőn beszívta a levegőt, majd belenézett Lizbeth tágra nyílt, rámeredő szemébe.

A hangszóróban felhangzott a sofőr hangja:

– Mi történt? A legegyszerűbb óvintézkedéseket sem képesek betartani?

A szenvtelen, szemrehányó hang hallatán Harvey megdermedt. Elgondolkozott a sofőr viselkedésén: vajon miért beszélt velük így, ahelyett hogy megmondta volna, lelepleződtek-e. Hirtelen észrevette, hogy a test, amely alatta feküdt, elernyedt: Svengaard újra elvesztette az eszméletét. Vad vágy fogta el, hogy itt és most megfojtsa a sebészt, és szinte érezte, ahogy az ujjai ráfonódnak az orvos nyakára.

– Meghallottak bennünket? – suttogta Igán.

– A jelek szerint nem – recsegte a sofőr. – Semmi nem utal arra, hogy követnének. Feltételezem, hogy még egy ilyen botlást nem engednek meg. Kérek jelentést a történtekről!

– Svengaard hamarabb tért magához a narkózisból, mint gondoltuk.

– De hiszen be volt tömve a szája!

– Valahogy... sikerült kiszednie a pecket a szájából.

– Lehet, hogy meg kellene ölniük. Nyilvánvaló, hogy nem fogja alávetni magát a rekondicionálásnak.

Harvey egy lendülettel lepattant Svengaardról. Most, hogy a kiborg előállt ezzel a javaslattal, már elment a kedve Svengaard megölésétől. Ki ez odafönt, a sofőrfülkében? – gondolta. Kiborgok szoktak így beszélni, az ő komputerszemélyiségük magasan az emberi logika fölötti régiókban mozog. De a hang még a szokásosnál is messzebbről hangzott.

– Majd... megfontoljuk, mit tegyünk – válaszolta Igán.

– Svengaard helyzete stabilizálódott?

– Vigyázunk rá.

– Nem mondhatnám, hála magának – szólt közbe Harvey, vasvilla szemeket meresztve Iganre. – Maga ült épp fölötte.

Igán elsápadt. Eszébe jutott, hogy a rémült felugrás után milyen dermedt bénultság lett úrrá rajta. Hirtelen elöntötte a harag. Milyen jogon von kérdőre ez a senki egy sebészt?

– Sajnálom, de nem vagyok az erőszak híve – közölte kimérten.

– Nem ártana, ha megtanulná – felelte Harvey. Ekkor Liz-beth kezét érezte a vállán, és hagyta, hogy a nő visszavezesse a padjukhoz. – Ha van még abból a cuccból, amivel kiütötte, beadhatna neki még egy adagot, mielőtt újból magához tér.

Igán lenyelt egy kikívánkozó csípős megjegyzést.

– A zsákban van, a padunk alatt – szólalt meg Boumour.

– Értelmes javaslat.

Igán kifejezéstelen arccal, vaktában kitapogatta, és beadta Svengaardnak a szert.

A hangszóróban ismét megszólalt a sofőr nyers hangja:

– Figyelem! Abból, hogy e pillanatban szemmel láthatóan nem követnek bennünket, nem szabad arra következtetnünk, hogy nem is hallották a kiáltozást. A Gammaterv szerint járok el.

– Ki ez a sofőr? – kérdezte súgva Harvey.

– Nem láttam, melyiket programozták be – válaszolta Boumour. Figyelmesen nézte Harvey-t. A kérdés helyénvaló volt. A sofőr csakugyan furcsán beszélt, még a kiborgokra általában jellemző természetellenes hangzásnál is sokkal furcsábban. Azt mondták, a vezetőjük egy programozott reflex-számítógép lesz, olyan gép, amelyiket arra terveztek, hogy a legbiztosabb úton-módon érje el a célt, a megmenekülésüket. Kit választottak ki erre a programra?

– Mi az a Gamma-terv? – suttogta Lizbeth.

– Letérünk a kijelölt menekülési útvonalról – felelte Bou-mour. Rámeredt a fülke elülső falára. Letérnek a kijelölt útról... ami azt jelenti, hogy mostantól teljes mértékben a kiborg sofőr rátermettségére lesznek utalva... és az Ellenállás maradék, szétszórtságában is elérhető sejtjeire. Természetesen e sejtek közül bármelyikkel kiegyezhettek. A máskor rendszerint flegma Boumourt e gondolatra meglegyintette a félelem fuvallata.

– Sofőr! – kiáltotta Harvey.

– Csendet! – csattant fel a sofőr.

– Tartsa magát az eredeti tervhez! – utasította Harvey. – Oda telepítették az orvosi rendelőket! Ha a feleségemnek...

– A felesége biztonsága nem a legfontosabb tényező – közölte a sofőr. – Nem szabad, hogy felfedezzék az előre elkészített útvonal mentén lévő egységeket. Ne vonják el a figyelmemet az ellenvetéseikkel! A Gamma-terv megvalósítása folyamatban van.

– Lassan a testtel! – mondta Boumour, látva, hogy Harvey, fél kézzel megtámaszkodva a pádon, meglódul előre.

– Mit tud csinálni, Durant?

Harvey visszahuppant a padra, s keze tapogatózva megkereste Lizbeth kezét. Az asszony megszorította.

– Várj! – jelezte az ujjaival. – Nem olvasol az orvosokban? Ők is meg vannak ijedve... és aggódnak.

– Én érted aggódom – jelezte vissza Harvey.

Tehát nem az asszony biztonsága – és vélhetőleg nem is a miénk – a legfőbb gondjuk, gondolta Boumour. Akkor hát mi a legfőbb gondjuk? Miféle program vezérli a testbe zárt számítógépünket?

14

A Tuyere-ből egyedül csak Nourse foglalt el egy trónt a Megfigyelő Gömbben. Figyelmét a nép ügyeiről tájékoztató sugarak, hunyorgó és villogó fények, mérőeszközök, a vízesésként alázuhogó foszforeszkálások kötötték le. Egy jelzőberendezés arról tájékoztatta, hogy ezen a féltekén jelenleg éjszaka van odakint – sötétség uralja a vidéket Seatactól egészen Új-Skócia mamutvárosáig. A fizikai sötétségben ijesztő események közeledésének jelét vélte felfedezni, és nagyon szerette volna, ha Schruille és Calapine mihamarabb visszatérne.

Bekapcsolt a vizuális jelentéseket szállító képernyő. Amikor Nourse odafordult, Allgood arca jelent meg rajta. A Biztonsági Szolgálat főnöke meghajlással köszöntötte Nourse-t.

– Mi van? – kérdezte Nourse.

– Seatac Keleti Ellenőrző Pont jelenti, hogy épp most haladt át egy teherszállító, rajta egy furcsa rakományt tartalmazó konténerrel, Nourse. Azóta megfejtettük, mi ez a furcsa rakomány. A lélegzés hangjait nem tudták leplezni: öten rejtőznek a rakományban. Miközben az autó elhúzott, kiáltozás hallatszott a belsejéből. Az utasításaid értelmében függőjelzőt tettünk a kocsira, és így megfigyelés alatt tudjuk tartani. Mit parancsolsz, mit tegyünk?

Kezdődik, gondolta Nourse. Miközben én egyedül vagyok itt, kezdődik.

Ránézett az ellenőrző pontokról tájékoztató műszerekre. Seatac Keleti. Az egyik képernyőn mozgó zöld pont mutatta az autót. Leolvasta az incidenst leíró binárisokat, és összevetette őket az egész tervre vonatkozó motivációs elemzéssel. Az eredményül kapott hasonló esetek valószínűsége baljós érzéssel töltötte el.

– Azonosították a hangokat, Nourse – mondta Allgood.

– A hanglenyomatok tanúsága szerint...

– Svengaard és Lizbeth Durant – mondta ki Nourse.

– És ahol ő van, onnan a férje sem lehet messze – egészítette ki Allgood.

Allgood logikus kis megjegyzései kezdték idegesíteni Nourse-t. Nem mutatott semmilyen érzelmet, de felfigyelt rá, hogy az ember elfelejtette a közlendőjéhez hozzátenni az optimber nevét. Aprócska jel volt, de fontos, különösen mivel maga Allgood láthatóan nem vette észre saját mulasztását.

– Marad tehát két ismeretlen – mondta Nourse.

– Megpróbálhatjuk kitalálni... Nourse.

Nourse rápillantott a valószínűség-függvényeire, majd azt mondta:

– Két önfejű gyógyszerészünk.

– Az egyik Potter lehet, Nourse.

– Potter Seatacban maradt – rázta meg a fejét Nourse.

– Lehet, hogy van egy hordozható tartályuk, Nourse, és velük van az embrió is – vélekedett Allgood. – De nem észleltünk erre utaló felszerelést.

– Te nem hallottál az itt használt felszerelésről – mondta erre Nourse. – De ha hallasz is, nem ismered fel.

Felpillantott a kukkolók soraira – valamennyi világított, jelezve, hogy az optimberek szemmel tartják a Megfigyelő Gömbjüket. A figyelőcsatornák éjjel-nappal zsúfolásig tömve voltak. Ők tudják, mire gondolok, szögezte le magában Nourse. Vajon undort kelt bennük, vagy ez is csak az erőszak egy másik, érdekes megjelenési formája?

– Nem értem, mire gondolsz, Nourse – mondta Allgood, mint az várható volt.

– Nem is kell – felelte Nourse. Nézte a képernyőn látható arcot. Olyan fiatalnak látszott, de Nourse egy ideje már kezdett felfigyelni valamire: sok ifjontiság volt a Központban, de ifjúság nem volt. Még a sterka szolgák is erről a tényről tanúskodtak a szemellenző nélküli szemnek. Nourse hirtelen úgy érezte magát, mintha ő is a sterka nép tagja lenne, akik egymást fürkészve keresték az öregedés jeleit, abban bízva, hogy a másikhoz képest még egész jól néznek ki.

– Mik lesznek Nourse utasításai? – kérdezte Allgood.

– Svengaard kiáltozása arról tanúskodik, hogy foglyul ejtették – felelte Nourse. – De nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a lehetőséget sem, hogy itt egy gondosan kitervelt cselről van szó – tette hozzá rezignált, fáradt hangon.

– Semmisítsük meg az autót, Nourse?

– Megsemmisíteni... – Nourse összerázkódott. – Nem, még ne! Tartsátok szoros megfigyelés alatt! Adj parancsot általános készültségre! Meg kell tudnunk, hová igyekeznek. Regisztráljátok és kísérjétek figyelemmel minden kapcsolatfelvételüket!

– Ha egérutat nyernek, Nourse, akkor...

– Megjelöltétek a kiutalt enzimmennyiséget?

– Igen, Nourse.

– Akkor nem juthatnak messzire... időben sem.

– Ahogy mondod, Nourse.

– Most elmehetsz – mondta Nourse.

Még sokáig bámulta a képernyőt, azután is, hogy eltűnt róla a kép. Megsemmisíteni az autót? Az a véget jelentené. Úgy érezte, nem akarja, hogy ez a játszma véget érjen valaha is. Különös, eufórikus érzés kezdett eluralkodni rajta.

Kitárult alatta a gömb bejárati szelvénye. Calapine lépett be, nyomában Schruille-lal. A felkapaszkodósugarat meglovagolva megérkeztek a háromszögletű emelvényen álló trónjukra. Egyikük sem szólt. Befelé fordulónak, furcsán nyu-godtnak látszottak. Őket nézve Nourse-nek egy féken tartott vihar jutott eszébe – elfojtották a villámlást és mennydörgést, hogy véletlenül se ártsanak vele a társaiknak.

– Nincs még itt az idő? – kérdezte Calapine.

Kis sóhaj tört fel Nourse melléből.

Schruille rákapcsolta a szenzoros érintkezőt a hegyi szkennerekre. A vevőberendezések képernyőit holdfény árasztotta el, éjszakai madarak hangja, száraz falevelek zizegése hallatszott. Messze, a holdfénytől megvilágított domboldalakon fényes vonalak és foltok mutatták a megalopolisz tengerpartját és kikötőjét, s a többszintes légi hálózatokat.

Calapine megbámulta a látványt, s közben ékszerekre, csecsebecsékre, a haszontalan idő eltöltésére való játékszerekre gondolt. Évszázadok óta nem érzett már kedvet hozzá, hogy efféle holmikkal szórakoztassa magát. Miért jutottak épp most az eszembe? – töprengett. Hiszen ezek nem is játékszerek, hanem fények.

Nourse ellenőrizte a nép nagyvároson belüli aktivitásának útirányát mutató bináris gúlákat.

– Minden normális... és készültségben van – mondta.

– Normális! – kiáltotta Schruille.

– Melyikünk? – suttogta Calapine.

– Én láttam a leghosszabb ideje, hogy szükséges – jelentette ki Schruille. – Én fogom megcsinálni. – Megtekert egy gyűrűt, amely egy hurokra akasztva lógott a trónja karfájából. Míg tartott a mozdulat, az optimber elborzadt tette egyszerűségétől. E gyűrű – egy gépezet érzéketlen kapcsolószerkezete – és az energiák, melyek fölött uralkodott, eonok óta rendelkezésre álltak. Mindössze el kellett fordítani. Csak egy kéz kellett hozzá, és a kéz mögött álló akarat.

Calapine a saját képernyőin figyelte a színhelyet: holdfényben fürdő dombok, távolabb a nagyváros; a szeszélye szerint megelevenedett játékszer. Tudta, hogy a különleges személyi állomány utolsó tagjai is elmentek már. Elvitték azokat a pótolhatatlan objektumokat is, amelyekben kár keletkezhetett. Minden készen állt arra, hogy a város sorsa megpecsételődjék.

A fények gyöngysorán keresztül villódzó fellobbanásokat lehetett látni – aranysárga jelzőfények voltak. A Tuyere képernyői elhomályosultak, amikor a szonika megreszkettette a távoli szkennereket. A fények kezdtek kialudni. Az egész régióban kialudtak a fények – egyenként és csoportosan. Alacsonyan kúszó zöldes köd hömpölygött át a színen, megtöltötte a völgyeket, túlcsordult a dombokon.

Már sehol nem égtek a fények. Mindent elborított a zöld köd. Tovább terjedt a közönyös hold alatt, egyre kintebb.

Át mindenen, mígnem belepett mindent, és már csak a zöld köd maradt, semmi más.

Schruille figyelte a számsorokat, hallgatta a szenvtelenül felsorolt műveleteket, ennyiből kivonva ennyi, maradék... nulla. Semmi nem mutatta az alagutakban és bérkaszárnyákban, az utcákon – és a laborjaikban – az ő kényükre-kedvükre kiszolgáltatott, haldokló népet.

Nourse ült és sírt.

Halottak, mindnyájan halottak, gondolta. Halottak. Agya különösnek, minden személyes jelentés híján lévőnek érzékelte a szót. Olyan fogalom volt, amelyet például baktériumok esetében lehetett alkalmazni... vagy gyomnövényeknél. Egy területet sterilizálni kell, mielőtt szép virágokat honosítanának meg rajta. Miért sírok? Megpróbált visszaemlékezni, mikor sírt utoljára. Lehet, hogy volt idő, amikor sírtam, gondolta. De az már olyan régen volt. Régen... régen... régen... volt... volt... sírtam... sírtam. A szavak egyszerre csak elveszítették az értelmüket. Ez a baj a végtelenül hosszú élettel, gondolta. A túl sok ismétlődéstől minden elveszíti az értelmét.

Schruille figyelmesen nézte a zöld ködöt a képernyőin. Pár javítás, és bevezetünk egy új népet, gondolta. Biztonságosabb metszésű emberekkel népesítjük be újra a világot. Aztán töprengeni kezdett, hogy honnan veszik majd azt a biztonságosabb emberekből álló új népet. A gömb analizátorai kimutatták, hogy a Seatac-probléma csak egy a sok hasonló között. A tünetek mindenütt ugyanazok voltak.

Látta is, hol a hiba. A nemzedékek egymástól való elszigeteltségében. A hagyományok és a folytonosság hiánya rögeszmévé vált a nép körében... Mert hiába volt minden igyekezet az elfojtására, úgy tűnt, hogy folyamatosan kom-mimikáinak egymással. Népi mondások születtek, hogy feltárják a mélyben zajló folyamatokat.

,Amikor Isten először teremtett elégedetlen embert, a Központon kívülre helyezte őt” – idézte fel az egyiket Schruille.

De ezeket a népeket mi teremtettük, gondolta. Hogy teremtettünk elégedetlen embereket?

Megfordult, és meglátta, hogy Calapine és Nourse sír.

– Miért sírtok? – kérdezte.

De ők hallgattak.

15

Ott, ahol véget ért az utolsó légi út is, az autó rátért a hegy alatt futó alagútból kivezető útra, és a Lestert elkerülő széles felszíni sztrádán ment tovább. Régi alagutakon át haladt fölfelé úti célja, egy szinte teljesen elhagyatott út mentén fekvő erdei rezervátum és tenyészhely felé. Idefent nem volt világítás, csak a hold és az autó jelzőlámpájának éles fénykévéje világított.

Néha elhúzott mellettük egy omnibusz a lefelé menő sávban. Rosszkedvű, hallgatag párok ültek benne, akik tenyésszabadságuk leteltével visszafelé tartottak a nagyvárosba. Ha volt is, aki figyelt rájuk, azt gondolhatta, hogy az üdülőhelyre visznek valami szállítmányt.

A Homish Üdülőkomplexum alatt egy töltéssel ellátott kanyarban a kiborg sofőr sorra beigazította az emelő szabályozóit. A levegőszelepek összeszűkültek. A sima, zökkenőmentes utazás véget ért. A turbinák éles hangú siví-tásba kezdtek, hogy szinte belefájdult az ember füle. Az autó lefordult az útról.

A rejtekhelyül szolgáló szűk ketrecben Harvey Durant fél kézzel megkapaszkodott a padban, a másikkal meg elkapta Lizbeth-et, amikor az autó oldalra billenve átzötyögött egy ősrégi vasúti pályatest málló buckáin, nagy robajjal átgázolt egy égerfa rönkjén, és ráfordult egy vadcsapásra, amely a bozótosban, rododendronbokrok között követte a vasút nyomvonalát.

– Mi történik? – jajdult fel Lizbeth.

– Letértünk az útról – recsegte a hangszóróból a sofőr.

– Nincs mitől félni.

Nincs mitől félni, ismételte magában Harvey. A gondolat olyan komikus volt, hogy vissza kellett fojtania a nevetését, amely, mint rájött, egyébként is kicsit hisztérikus lett volna.

A sofőr lekapcsolta az összes külső fényt, és már csak a holdra meg az infravörös látására támaszkodhatott.

A kiborg szeme olyannak látta a vadcsapást, mintha egy csiga mászott volna át a bozóton. Az autó két kilométeren át falta ezt az ösvényt, port és leveleket kavarva fel maga után egészen odáig, ahol a vadcsapás egy erdőkerülő által járt utat keresztezett, amelyet az illető autója nyomán száraz fűzfaágak és páfrány borított. Az autó itt jobbra fordult, felkapaszkodott egy dombra, mint valami hatalmas, sziszegő prehisztorikus állat, a túloldalán dübörögve legurult, majd újra fel egy másik domb tetejére, ahol megállt.

A turbinák vinnyogva leálltak, elhallgattak, s a jármű leereszkedett a görgőtalpára. A sofőr, egy köpcös, kurta lábú alak, kiszállt. Csillogó műkarját a pillanatnyi szükségleteknek megfelelően kapcsolták rá. Feltépte vele az autó egyik oldallapját, és hozzáfogott a rakomány kipakolásához. Válogatás nélkül dobált ki mindent egy bürökkel benőtt bevágás szélén, egyenesen egy mély vízmosásba.

Odabent a fülkében Igan felpattant, és száját egészen közel tartva a hangszóróhoz, suttogva kérdezte:

– Hol vagyunk?

Csend.

– Ez hülyeség volt – szólalt meg Harvey. – Honnan tudja, miért állt meg?

Igan nem vette fel a sértést. Végtére is egy félművelt fa-jankótól jött.

– Hallhatja, hogy épp a rakományt pakolja – mondta. Har-vey-n áthajolva tenyerével rácsapott a fülke falára. – Mi folyik odakint?

– Jaj, üljön már le! – szólt rá Harvey, és kezét Igán mellére téve lökött rajta egyet. A sebész hátratántorodva lehuppant a szemközti padra.

Elsötétülő arccal, villogó szemmel ugrott volna fel, de Boumour visszatartotta.

– Nyugalom, Igán barátom! – dörrent rá.

Igan visszaült. Arcára lassanként béketűrő kifejezés ült ki.

– Érdekes, mennyire előjönnek az ember érzelmei, annak ellenére, hogy... – kezdte.

– El fog múlni! – vágott közbe Boumour.

Harvey megkereste és megszorította Lizbeth kezét.

– Igan mellkasa... domború, és kemény, mint a plazmeld – jelezte. – Éreztem a zakója alatt.

– Arra gondolsz, hogy kiborg?

– Normálisan lélegzik.

– És vannak érzelmei. Félelmet érzek benne.

– Igen... de...

– Óvatosak leszünk.

– Jobban kellene bíznia bennünk, Durant – mondta Boumour. – Igan doktor arra következtetett, hogy a sofőrünk nem rakodna, ha bizonyos hangok nem győznék meg arról, hogy biztonságban vagyunk.

– Honnan tudjuk, hogy ki az, aki rakodik? – kérdezte Harvey.

Boumour masszív nyugalmának felszínét egy pillanatra idegesség borzolta fel. Tekintete fenyegető volt.

Harvey olvasott belőle, és elmosolyodott.

– Harvey! – mondta Lizbeth. – Te nem hiszed, hogy a...

– A mi sofőrünk van odakint – nyugtatta meg Harvey. – Érzem a vadon illatát a levegőben. Nem hallatszott semmiféle küzdelem zaja. Egy kiborgot nem lehet elkapni harc nélkül.

– De hol vagyunk? – kérdezte az asszony.

– A hegyekben, az erdőben – válaszolta Harvey. – Abból, ahogy mentünk, úgy gondolom, alaposan eltávolodtunk a fő útvonalaktól.

A fülkéjük hirtelen megdőlt, és oldalra csúszott. Az egyetlen lámpa kialudt. A hirtelen támadt sötétségben egyszer csak levált a Harvey mögött lévő fal. A férfi megragadta Lizbeth kezét, hátrapördült, és tekintetét belefúrta a sötétségbe... a holdvilágos sötétségbe... A sofőr zömök árnyékként rajzolódott ki a távoli, reszkető fények rácsa mögött elterülő nagyváros látképe előtt. A hold ezüstösre festette az alattuk lévő fák csúcsait, s a levegőben még ott terjengett az erdő avar-, gyanta- és nyirkos földillata. A vadon némán terült el körülöttük, mintha a betolakodást elemezve várakozna.

– Kifelé! – mondta a sofőr.

A kiborg megfordult. Harvey a holdfénytől egy pillanatra megvilágított arcot megpillantva felkiáltott:

– Glisson!

– Üdvözlöm, Durant! – köszöntötte Glisson.

– Miért maga? – kérdezte Harvey.

– Miért ne? – kérdezett vissza Glisson. – Szálljanak ki, de rögtön!

– De a feleségem... – kezdte volna Harvey.

– Tudok a feleségéről, Durant. Rengeteg ideje volt a kezelés óta. Tud járni, ha nem erőlteti meg magát.

– Minden rendben lesz vele – súgta Igán Harvey fülébe.

– Ültesse fel óvatosan, és segítse le a kocsiból!

– Én... jól vagyok – szólalt meg Lizbeth. – Jövök... – Egyik karját átfektette Harvey vállán. Együtt csúsztak le a földre.

– Hol vagyunk? – kérdezte Igán, aki mögöttük jött.

– Valahol útközben – válaszolta Glisson. – Milyen állapotban van a foglyunk?

– Éledezik. Segítsenek kiemelni! – felelte Boumour a kocsi belsejéből.

– Miért álltunk meg? – tudakolta Harvey.

– Egy meredek emelkedő van előttünk – felelte Glisson.

– Kidobjuk a rakományt. Ezeket az autókat nem ilyen célra készítik.

A Svengaardot cipelő Boumour és Igán utat tört magának mellettük, majd az útra letéve egy fatörzsnek támasztották a foglyot.

– Várjanak itt, amíg lekapcsolom a pótkocsit! – mondta Glisson. – Közben gondolkodhatnak azon, hogy nem kellene-e sorsára hagynunk Svengaardot.

Svengaard a neve hallatán kinyitotta a szemét, és csak bámulta a messzi völgyben elterülő nagyváros távoli fényeit. Sajgott az álla Harvey ütésétől, s a feje is lüktetett. Éhes is volt, szomjas is. A kötéltől elzsibbadt a keze. Orrcimpáit csiklandozta az örökzöld tűlevelek tömény illata. Tüsszentett.

– Talán tényleg meg kellene szabadulnunk tőle – mondta Igán.

– Szerintem nem – ellenkezett Boumour. – Képzett ember, potenciális szövetséges. Szükségünk lesz szakképzett emberekre.

Svengaard a hangok irányába nézett. Az autó mellett álltak, mely hosszan elnyúló, ezüstös árnyéknak látszott a rövid, kétszemélyes vezetőfülke mögött.

Fémes csikorgás hallatszott. A pótkocsi majdnem két métert csúszott hátra, mielőtt egy buckának ütközve megállt.

Glisson visszajött, és lekuporodott Svengaard mellé.

– Hogy döntünk? – kérdezte. – Megöljük, vagy megtartjuk?

Harvey nyelt egyet, s érezte, hogy Lizbeth megkapaszkodik a karjában.

– Tartsuk még meg egy ideig – javasolta Boumour.

– Ha nem okoz több kalamajkát – tette hozzá Igán.

– A részeit mindig felhasználhatjuk – mondta Glisson. – Vagy megpróbálhatunk egy új Svengaardot növeszteni és kiképezni. – A kiborg felállt. – Nem muszáj most rögtön dönteni. Érdemes végiggondolni a dolgot.

Svengaard némán, dermedten hallgatta a másik minden érzelemtől mentes, egyértelmű szavait. Keményszívű, embertelen alak, gondolta. Durva fickó, képes minden erőszakra. Gyilkos.

– Akkor a sofőrfúlkébe vele! – rendelkezett Glisson. – Mindenki szálljon be! El kell... – A kiborg hirtelen elhallgatott, s kibámult a megalopolisz felé.

Svengaard a távoli fények kékesfehér, hidegen sziporkázó gyöngysorai felé fordult. Tőle balra aranyszínű, villódzó fény tűnt fel a többi fény között. Mögötte egy újabb lobbant fel – óriási máglya a holdfény cukormázával bevont, messzi hegyek függönye előtt. Jobbra újabb és újabb lángnyelvek lobbantak. A férfi megremegett, hallva a szónika vérfagyasztó ropogását, amely még a teherautóból is fülhasogató fémes zörejt csalt ki.

– Mi ez? – szisszent fel Lizbeth.

– Csitt! – pisszegett rá Glisson. – Maradjon csendben, és figyeljen!

– Isten az égben... – suttogta Lizbeth. – Mi ez?

– Egy mamutváros halála – felelte Boumour.

Újabb szonika rázta meg a teherautót.

– Ez fáj... – nyöszörögte Lizbeth.

– Átkozottak! – morogta Harvey, és magához vonta az asszonyt.

– Idefent fáj. Odalent öl – közölte Igan kurtán, hidegen.

Alattuk, mintegy tíz kilométerre, zöld köd borította el a kietlen tájat. Úgy gördült tova hömpölyögve a hold alatt, mint a dühödten hullámzó tenger, elnyelve mindent – a dombokat, a hideg drágakőként szikrázó és a sárgán villódzó fényeket.

– Gondolták volna, hogy bevetik a halálködöt? – kérdezte Boumour.

– Tudtuk, hogy be fogják vetni – felelte Glisson.

– Gondolom – mondta Boumour. – Sterilizálják a területet.

– Mi az? – kérdezte Harvey.

– A szellőzőnyílásokon át adagolják a fogamzásgátló gázt

– világosította fel Boumour. – Egy szemernyi a bőrödre, és véged van.

Igan megfordult, és mereven nézett le Svengaardra.

– Ők a minket szerető, rólunk gondoskodó hatalom... – mondta gúnyosan.

– Mi történik? – kérdezte Svengaard.

– Nem hallja? – kérdezett vissza Igan. – Nem látja? A barátai, az optimberek sterilizálják Seatacot. Voltak ott barátai?

– Barátaim? – Svengaard hangja elcsuklott. Visszafordult, és lenézett a zöld ködre. A távoli fények egytől egyig kihunytak.

Újabb szonika cserregett keresztül rajtuk, megreszkettetve a földet, megrázva az autót.

– Most mit gondol róluk? – szegezte neki a kérdést Igan.

Svengaard nem tudott szólni, csak a fejét rázta. Azt kérdezte magában, miért nincs szenzoros kapcsolója, hogy leállíthatná ezt a jelenetet. Úgy érezte, minden korábbi tapasztalatán túlmutató, abnormálissá vált érzékszervei... egyfajta fakultatív elmezavar láncolják hozzá az öntudatához. Erzékcsalódás áldozata lett nyilván. Az önbecsapás egy sajátos esete.

– Miért nem válaszol? – tudakolta Igan.

– Hagyja békén! – szólt közbe Harvey. – Nekünk van miért gyászolnunk. Nincs magában semmi érzés?

– Látja, és mégsem hiszi el – mondta erre Igan.

– Hogy tehették? – suttogta Lizbeth.

– Önfenntartás – dörögte Boumour. – Olyan sajátosság, amellyel, úgy látszik, Svengaard barátunk nem rendelkezik. Talán kimetszették belőle.

Svengaard csak bámulta a gomolygó zöld felhőt. Milyen néma, milyen titokzatos! A sötétbe borult látóhatár, ahol azelőtt fény volt és élet, kíméletlenül ráébresztette önnön halandóságára. A barátaira gondolt, ott lent – a kórházi személyzetre – az embriókra, saját playmate-feleségére.

Mind elpusztultak.

Üresnek, mindenféle érzelemre – még a gyászra is – képtelennek érezte magát. Csak egy kérdés foglalkoztatta. Mi volt a céljuk?

– A sofőrfülkébe vele! – mondta Glisson. – Hátra, a padlóra!

Kíméletlen kezek emelték fel a földről – Svengaard ráismert Boumourra és Glissonra. A sofőr egykedvű viselkedése zavarba hozta. Embernél eddig még nem tapasztalt ilyen érthetetlen szenvtelenséget.

Lenyomták a teherautó fülkéjének padlójára. Az egyik ülés merevítőrúdjának éle az oldalába mélyedt. Lábak jelentek meg körülötte. Valaki a hasára lépett, majd gyorsan elkapta a lábát. A turbinák feléledtek. Becsaptak egy ajtót. Mozgásba lendültek.

Svengaard egyfajta bódulatba süllyedt.

Lizbeth, aki fölötte ült, nagyot sóhajtott. Svengaard ettől kicsit magához tért; a nő iránt érzett részvét volt az első érzelem a milliós nagyváros halála láttán érzett megrendülése óta.

Miért tették? – kérdezte önmagától. Miért?

Lizbeth a sötétben megragadta Harvey kezét. Közvetlenül előtte, a holdfénytől olykor-olykor megvilágítva, kirajzolódtak Glisson alakjának körvonalai. Egyre növekvő nyugtalansággal töltötte el a kiborg minimális mozgása s a minden cselekedetében megnyilvánuló erő érzete. A műtéti heg viszketett. Szerette volna megvakarni, de félt, hogy ezzel felhívja magára a figyelmet. A Futárszolgálat hosszú idő óta építgette saját szervezetét, becsapva mind a kiborgokat, mind az optimbereket. Részben önmegtagadásból tették ezt. Félelmében most Lizbeth visszasüllyedt abba a korábbi állapotába.

– Most belelátok Boumourba és Iganbe – jelezte Harvey az ujjaival Lizbeth kezének. – Mindketten kezdő kiborgok. Talán csak amolyan első láncszemek. Csak most tanulják, mi az ára.

Most vetkőzik le normális emberi érzelmi reakcióikat, és tanulnak érzelmet színlelni.

Lizbeth magába szívta a mondottakat, máris Harvey következtetése alapján látva a két embert. A férfi nemegyszer jobban értette az embereket, mint ő. Most újraolvasta azt, amit korábban a két sebészben látott.

– Te is látod? – jelezte Harvey.

– Igazad van. Igen.

– Ez totális szakítást jelent a Központtal. Soha többé nem mehetnek vissza.

– Ez magyarázatot ad Seatacra – jelezte az asszony. Remegés fogta el.

– És nem bízhatunk meg bennük – mondta Harvey. Közelebb húzta magához az asszonyt, lecsillapítva ezzel a remegését.

Az autó ősrégi utakon, olykor valami folyómederben haladva nehézkesen felkapaszkodott a nyílt mezők szélén emelkedő dombokra. Röviddel hajnal előtt balra lekanyarodott egy tűzvédő árokba, majd fenyő- és cédrusfák között tört előre egy keskeny dűlőúton, miközben turbóventilátorai sűrű avarfelhőt kavartak mögöttük. Egy mohos falú, apró, elfüggönyözött ablakokkal vakoskodó öreg épület mögé érve Glisson leállította az autót.

A turbinák nyüszítve elhalkultak, majd elhallgattak. Ekkor valami gép kezdett zümmögni, s a hang felé nézve a fák között egy ventilátortorony mattezüst körvonalait pillantották meg.

Az épület sarkán kinyílt egy ajtó. Nagy fejű, erős állú, görnyedt vállú ember lépett ki rajta, orrát egy vörös zsebkendőbe fújva. Öregnek tűnt, arcán a szolgai engedelmesség álarcával.

– Ez a jel – mondta Glisson. – Itt minden biztonságos... pillanatnyilag. – Kicsúszott az ülésből, elindult az öregember felé, s közben köhögött.

– Sok a betegség errefelé mostanában – mondta az öreg. Ziháló, a mássalhangzókat elmosódottan ejtő hangja éppoly öreges volt, mint az arca.

– Nem maga az egyetlen, aki bajokkal küszködik – jelentette ki Glisson.

Az öreg kiegyenesedett, levetkőzte a görnyedtséget és a szolgai meghunyászkodást.

– Gondolom, búvóhelyet akarnak – mondta. – Nem tudom, biztonságos-e itt. Még azt sem tudom, el kell-e bújtatnom magukat.

– Itt én adom a parancsokat – közölte Glisson. – Maga pedig engedelmeskedik.

Az öregember jól megnézte magának Glissont, majd harag öntötte el az arcát.

– Nyomorult kiborgok! – kiáltotta.

– Tartsd a szád! – felelte tompán Glisson. – Szükségünk van ennivalóra és egy biztonságos helyre, ahol eltölthetjük a napot. Elvárom, hogy segíts elrejteni ezt az autót. Nyilván jól ismered a környéket. És szerezned kell másik szállítóeszközt a számunkra.

– Legokosabb, ha feldaraboljátok és elássátok ezt – vetette oda mogorván az öreg. – Csak bajt hoztatok vele a fejetekre. De gondolom, magatok is tudjátok.

– Tudjuk – felelte Glisson. Megfordult, és intett az autó felé. – Jöjjenek! Hozzák Svengaardot is!

A többiek sietve csatlakoztak hozzá. Boumour és Igán kétfelől közrefogva támogatta Svengaardot. Svengaard lábáról leoldották a kötelet, de látszott, hogy így is alig tud megállni a lábán. Lizbeth óvatosságból kissé meggörnyedve lépkedett, ami arról árulkodott, hogy nem teljesen biztos abban, hogy az enzimmel siettetett kezelés tökéletesen begyógyította a vágást.

– Nappalra itt fogunk megszállni – közölte Glisson. – Ez az ember megmutatja a szálláshelyüket.

– Mi hír Seatac felől? – kérdezte Igan.

Glisson az öregemberre nézett.

– Válaszoljon!

Az öreg vállat vont.

– Pár órája áthaladt itt egy futár. Azt mondta, nincsenek túlélők.

– Nem jött hír bizonyos Potter doktorról? – szólt rekedten Svengaard.

Glisson megpördült, merev tekintetét Svengaardra szegezte.

– Nem tudom – válaszolta az öreg. – Milyen úton jött?

Igan megköszörülte a torkát, gyors pillantást vetett Glissonra, majd az öregre nézett.

– Potter? Azt hiszem, ő is benne volt az erőműalagútból kijövő csoportban.

Az öregember tekintete a ventilátortoronyra villant, amely percről percre élesebben rajzolódott ki a fák között, ahogy a nappali világosság lassanként végigkúszott a hegyeken.

– Senki sem jött át az alagutakon – mondta. – Azzal kezdték, hogy leállították a ventilátorokat, és elárasztották az alagutakat azzal a gázzal. – Iganre pillantott. – A ventilátorok körülbelül három órája működnek újra.

Glisson figyelmesen nézte Svengaard arcát, majd megkérdezte:

– Miért érdekli Potter?

Svengaard hallgatott.

– Válaszoljon! – parancsolt rá Glisson.

Svengaard nyelni próbált. Sajgott a torka. Sarokba szorítva érezte magát. Glisson szavai feldühítették. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül meglódult, és Igant, Boumourt magával rántva kirúgott Glisson felé.

A kiborg szemmel követhetetlen gyorsasággal kitért előle, elkapta a lábát, kirántotta a két sebész keze közül, meg-pördült, meglóbálta, majd elengedte Svengaardot. Svengaard a hátára zuhanva csúszott a földön, mígnem megállt. Mielőtt megmozdulhatott volna, Glisson már ott állt fölötte. Svengaard zokogva feküdt a földön.

– Miért érdekli Potter? – szegezte neki ismét a kérdést Glisson.

– Menjen innen, menjen innen, menjen innen! – zokogta Svengaard.

Glisson fölegyenesedett, tekintetével megkereste Igant és Boumourt.

– Maguk értik ezt?

– Emóció – felelte egy vállrándítással Igan.

– Talán így hat rá a sokk – tette hozzá Boumour.

– Sokkos állapotban volt, de ez azt jelenti, hogy már kezd magához térni belőle – jelezte Harvey az ujjaival Lizbeth kezének. – Ezek itt orvosok! Mégsem értenek semmit?

– Glisson érti – válaszolta az asszony. – Ezzel most őket ellenőrizte.

Glisson megfordult, és egyenesen Harvey-re nézett. A kiborg szemén látszott, hogy mindent ért, s ettől félelem nyilallt Harvey-be.

– Légy óvatos! – jelezte Lizbeth. – Gyanakszik ránk.

– Vigyék be Svengaardot! – mondta Glisson.

Svengaard felnézett a sofőrre. Duranték Glissonnak hívták. De a házban lakó öregember azt mondta rá, hogy kiborg. Lehetséges volna? Új életre keltették volna a félembereket, hogy még egyszer provokálják az optimbereket? Ezért kellett meghalnia Seatacnek?

Boumour és Igán fölemelte, ellenőrizték a kötelet a fogoly két kezén.

– Elég volt az ostobaságból! – mondta Boumour.

Ők is olyanok, mint Glisson? – tanakodott magában Sven-gaard. Ők is félig emberek, félig gépek? És mi a helyzet Du-rantékkal?

Svengaard a könnyek nedvességét érezte a szemében. Hisztéria, gondolta. Kezdek magamhoz térni a sokkból. Ekkor valami furcsa bűntudattal elcsodálkozott magán. Miért rendít meg jobban Potter halála, mint egy egész megalopolisz pusztulása, a feleségein és a barátaim megsemmisülése? Mit jelképezett számomra Potter?

Boumour és Igán félig vonszolva, félig emelve bevitte a házba, végigmentek vele egy keskeny előszobán, majd be egy gyéren megvilágított, félhomályos nagy szobába, melynek mennyezete a két szinttel feljebb lévő csupasz gerendák magasságában volt. Ott ledobták egy poros díványra

– a meztelen műanyag és a hidraulikus kontúrformázó kelletlenül megadta magát neki. A fény a magasban, a gerendák alatt lévő két gömbizzóból jött. Halványan megvilágította a szoba szedett-vedett bútorzatát, és valami sima, csillogó anyaggal letakart, különös formájú kupacokat. A tőle balra lévő asztalt látva Svengaard rájött, hogy deszkákból készült. Fából! Azon túl volt egy összehajtható priccs és egy régi redőnyös íróasztal, melynek hiányzott a fiókja, és székek, ahány, annyiféle. Vele szemben a fél falat elfoglaló piszkos, koromtól elfeketedett kandalló terpeszkedett, vaskonzolja úgy nyúlt be a szája elé, mint egy akasztófa. Az egész szoba nyirkos, dohos szagot árasztott. A padló minden lépés alatt megnyikordult. Deszkapadló!

Svengaard fölnézett az apró ablakokra, melyeken át beszűrődött a percről percre fényesebbé váló reggeli szürkeség. Mindazonáltal tudta, hogy a szobát borító homály még a nap legfényesebb órájában sem oszlik szét. E szomorú hely eszébe juttatta azt a sok-sok embert – halottakat, elfeledetteket. Könnyek peregtek le az arcán.

Mi baj van velem? – csodálkozott.

Kintről behallatszott, amint beindították az autó turbináit. Hallotta, amint a magasba emelkedik, távolodik... a hangja fokozatosan elhalkul. Harvey és Lizbeth lépett be a szobába.

Lizbeth Svengaardra nézett, aztán Boumourra és Iganre, akik a priccsre telepedtek, hogy ott virrasszanak. Az asszony sajátos görnyedt, óvatos járásával Svengaardhoz ment, és megérintette a vállát. Látta a férfi könnyeit, ember volta bizonyságát, és arra gondolt, szeretné, ha ő lenne az orvosa. Talán van rá mód. Elhatározta, hogy megkérdezi Harvey-t.

– Bízzon bennünk, kérem! – mondta. – Nem fogjuk bántani. Ők ölték meg a feleségét és a barátait, nem mi.

Svengaard elhúzódott.

Hogy mer szánakozni rajtam? – gondolta. De az asszony megpendített benne egy húrt. Összetörtnek érezte magát.

Nyomasztó csend telepedett a szobára.

Harvey odajött, és az asztal mellett álló székek egyikéhez vezette a feleségét.

– Fából van – mondta elámulva az asszony, és megérintette a széket. – Harvey, nagyon éhes vagyok! – tette mindjárt hozzá.

– Mihelyt megszabadultak az autótól, hoznak valami ennivalót – felelte a férfi.

Lizbeth megragadta a férje kezét, és Svengaard elbűvölten figyelte ujjainak ideges mozgását.

Ebben a pillanatban bejött Glisson és az öregember. Úgy becsapták maguk mögött az ajtót, hogy az egész ház belereccsent.

– Egy erdei járőrkocsit kapunk a következő állomásig – jelentette be Glisson. – Az sokkal biztonságosabb. Van valami, amit most már mindnyájuknak tudniuk kell. – A kiborg jelentőségteljesen, egyenként végignézett rajtuk. – Az autó rakterének tetején volt egy jelzőberendezés, amely a múlt éjszaka került le róla.

– Jelzőberendezés? – visszhangozta Lizbeth.

– Olyan eszköz, amellyel nyomon követhettek bennünket

– magyarázta Glisson.

– Ó! – kapta kezét a szája elé Lizbeth.

– Nem tudom, milyen közelről követtek minket – folytatta Glisson. – Engem átalakítottak ehhez a feladathoz, és bizonyos eszközeimet ott kellett hagynom. Könnyen lehet, hogy tudják, pontosan hol vagyunk e pillanatban.

Harvey megrázta a fejét.

– De miért?

– Miért nem támadtak meg bennünket? – kérdezte Glisson. – Nyilvánvaló. Azt remélik, hogy elvezetjük őket a szervezetünk legfontosabb szerveihez. – Valami haraghoz hasonló kifejezés jelent meg a kiborg vonásain. – Talán szerezhetünk nekik egy kis meglepetést.

16

A Tanácsterem hatalmas gömbjének műszerekkel felszerelt belső falain viszonylagos nyugalom honolt. A Tuyere-ből most Calapine és Schruille ült a hármas trónuson. Az emelvény lassú forgása révén fürkésző tekintetüket végigjárathatták az egész területen. A műszerek által kibocsátott színes fények mint egy álmatag melódia zöld, vörös, bíborlila hullámverése vonultak át Calapine arcán.

Kifáradt az egyértelműen önsajnálatnak nevezhető érzésben. Valami nem volt rendjén az enzimes analizátorokkal. Erről megvolt győződve, s azon töprengett, vajon nem az Ellenállás rontotta-e el a gyógyszertári számítógépek működését.

Schruille-ra nem számíthatott. Ő csak nevetett a javaslatán.

Allgood arca jelent meg az előtte lévő egyik hívóernyőn. Amikor meghajolt, és közölte, hogy jelentéstételre jelentkezik, Calapine leállította a forgó emelvényt. Észrevette a sötét karikákat a férfi szeme alatt, mereven egyenes fejtartásában pedig a szerrel megtámogatott tudatosságot.

– Megtaláltad őket? – kérdezte.

– Valahol a vadonban vannak, Calapine – válaszolta Allgood. – Ott kell lenniük.

– Kell! – csattant fel gúnyosan Calapine. – Ostobán optimista vagy. Max!

– Ismerünk pár búvóhelyet, amelyek közül választhattak, Calapine.

– Minden általatok ismertre kilenc ismeretlen jut – mondta erre a nő.

– Gyűrűbe fogtam az egész területet, Calapine. Lassan nyomulunk egyre beljebb, és menet közben mindenhová benézünk. Ott vannak, és meg fogjuk találni őket.

– Fecseg – nézett Calapine Schruille-ra.

Schruille zord mosollyal viszonozta a szavait, és fényvisszaverő prizmáján keresztül Allgoodra nézett.

– Max, megtaláltátok a helyettes embrió forrását?

– Még nem, Schruille.

Ahogy fölnézett rájuk. Max arca világosan árulkodott az Ő optimbereinek harciassága és erőszakossága felett érzett zavaráról.

– Seatacben keresitek? – tudakolta Calapine.

Allgood megnyalta a száját.

– Ki vele! – csattant fel Calapine félelemmel a szemében!

– Ott keressük, Calapine, de a...

– Úgy gondolod, túlságosan elsiettük? – kérdezte a nő.

Allgood megrázta a fejét.

– Különösen viselkedsz – szólt Schruille. – Félsz tőlünk?

– Igen, Schruille – felelte némi habozás után Allgood.

– Igen, Schruille! – utánozta gúnyosan Calapine.

Allgood ránézett, már nem annyira félve, mint inkább haragosan.

– Mindent megteszek, amit tudok, Calapine.

Calapine észrevette, hogy a haragját leplező férfi hirtelen milyen pontosan fogalmaz. Az ámulattól elkerekedett a szeme. Lehetséges volt? Schruille-ra nézett, hogy ő is látta-e.

– Max, miért hívtál minket? – kérdezte Schruille.

– Én... hogy jelentsek, Schruille.

– Nem jelentettél semmit.

Calapine vonakodva beállította a műszereit, hogy végezzenek el egy speciális vizsgálatot Allgoodon, s az eredmény láttán érzett első döbbenetét elszörnyedés és harag váltotta fel. Kiborg! Megbecstelenítették Maxot! Az ő Maxát!

– Neked csak arra van szükséged, hogy engedelmeskedj nekünk – jelentette ki Schruille.

Allgood bólintott, de hallgatott.

– Te! – sziszegte Calapine, és a képernyő felé hajolt. – Ezt merészelted! Miért? Miért, Max?

– Mit? – értetlenkedett Schruille.

Ám e dermesztő pillanatban Allgood megértette, hogy leleplezték. Tudta, hogy számára ez a véget jelenti, láthatta a nő szemében.

– Láttam... megtaláltam a hasonmásokat – hebegte.

Calapine kezének egy dühös csavarintásával megforgatott egyet a trónja karfáján lévő gyűrűk közül. Szonika indított el egy vibráló lökéshullámot Allgood testében, amitől elhomályosult a látása. Ajka hangtalanul mozgott, szeme kimeredt. Összeesett.

– Miért csináltad ezt? – kérdezte Schruille.

– Kiborg volt! – felelte fogát összeszorítva Calapine, és rámutatott a műszerek tanúbizonyságára.

– Max? A mi Maxunk? – Schruille a műszerekre pillantott, és bólintott.

– Az én Maxom – javította ki Calapine.

– De hiszen imádott téged, szeretett téged!

– Most nem csinál semmit – suttogta a nő. Kikapcsolta a képernyőt, de továbbra is bámulta. Az incidens már kezdett elhomályosulni a tudatában.

– Élvezed a közvetlen cselekvést? – kérdezte Schruille.

Calapine tekintete találkozott az övével a prizmában.

Hogy élvezem-e a közvetlen cselekvést? Csakugyan volt egyfajta eufórikus öröm a... az erőszakban.

– Most nincs Maxunk – állapította meg Schruille.

– Majd életre keltünk egy másik hasonmást – felelte a nő.

– Egy ideig nélküle is működhet a Biztonsági Szolgálat.

– Ki fogja életre kelteni a doppelgángert? – kérdezte Schruille. – Igán és Boumour már nincs velünk. Hand, a gyógyszerész, elment.

– Mi lesz Nourse-szel? – kérdezte a nő.

– Enzimzavar – felelte csöppnyi vidámsággal a hangjában Schruille. – Mondott valamit arról, hogy át kell állítani a gyógyszerelőírását. Azt hiszem, a Bonellia hormonszármazékait.

– Nourse fel tudja éleszteni a hasonmást – mondta Calapine. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy vajon miért is van szükségük a hasonmásra. Ja, igen. Max elment.

– Többről van szó, mint pusztán csak életre kelteni Max másolatát – folytatta Schruille. – Tudod, ezek már nem olyan jók, mint hajdan voltak. Az új Maxnak be kell tanítani a szerepét, hogy zökkenőmentesen be tudjon illeszkedni. Ez hetekbe... akár hónapokba is beletelhet.

– Akkor egyikünk elvezetheti a Biztonságit.

– Szerinted készen állunk rá? – kérdezte Schruille.

– Az ilyen döntésekben van valami izgalmas – vélekedett a nő. – Nem szégyellem bevallani, az elmúlt többszáz évben rettenetesen untam magam. De most úgy érzem, élek, pezseg a vérem, csupa elevenség vagyok, és ez teljesen feldob. – Fölnézett a figyelő szemek parázsló soraira; ott volt a teljes csapat, ami arra vallott, hogy optimber társaik szemmel tartják, mi zajlik a teremben. – És ezzel nem vagyok egyedül.

Schruille felpillantott a gömb belső falának csillogó északi sarki körére.

– Elevenség – mormolta. – De Max... halott.

– Akármelyik Max pótolható – nézett Calapine Schruille-ra, fejét elfordítva, hogy ellásson a prizma mellett. – Ma nagyon nyers vagy, Schruille! Kétszer is beszéltél a halálról, emlékszem rá.

– Nyers? Én? – Schruille megcsóválta a fejét. – Viszont nem én töröltem ki Maxot.

Calapine hangosan nevetett.

– Felvillanyoznak a saját reakcióim, Schruille!

– És látsz változásokat az enzimszükségletedben?

– Egy keveset. Mi van abban? Változnak az idők. Ez a létezés velejárója. Korrekciókat kell végrehajtani.

– Valóban – mondta Schruille.

– Hol találnak helyettest a Durant-embrióhoz? – váltott át hirtelen más témára Calapine.

– Talán az új Max fel tudja deríteni – vélekedett Schruille.

– Muszáj lesz neki.

– Különben növesztesz egy másik Maxot? – érdeklődött Schruille.

– Ne gúnyolódj velem!

– Nem lenne hozzá merszem.

Calapine ismét közvetlenül rá nézett.

– Mi van, ha saját gyártmányú embrióval pótolták? – kérdezte Schruille.

A nő elfordult.

– Minden igazi nevében, hogyan?

– Szűréssel meg lehet tisztítani a levegőt a fogamzásgátló gáztól – jelentette ki Schruille.

– Gusztustalan vagy!

– Az volnék? Nem voltál kíváncsi arra, hogy mit titkol Potter?

– Potter? Tudjuk, hogy mit titkolt.

– Egy ember, aki az élet megóvásának szentelte magát...

– mondta Schruille. – Mit őrizhetett az emlékezetében?

– Potter nincs többé.

– De mi az, amit titkolt?

– Szerinted ismerte a... a kívülről jövő interferencia forrását?

– Meglehet. És tudhatta, hol kell keresni egy embriót.

– Akkor a felvétel meg fogja mutatni a forrást, ahogy te magad mondtad.

– Felülvizsgáltam az elgondolásomat.

– Az nem lehet – meredt rá a nő a prizmán keresztül.

– Nem gondolhatom meg magam?

– Tudod, mire értettem: arra, amire gondolsz.

– Pedig nagyon is lehetséges.

– Nem!

– Makacs vagy, Cal! Egy nőnek kellene utolsóként tagadni ennek a lehetőségét.

– De most már tényleg undorító vagy!

– Tudjuk, hogy Potter talált egy önállóan is életképeset

– erősködött Schruille. – Lehet, hogy sok ehhez hasonló létezik, hím- és nőnemű egyaránt. A történelemből ismerjük az ilyen természetes egyesülés lehetőségét. Része a saját naturális eredetünknek.

– Elképesztő vagy! – lehelte Calapine.

– Szembe tudsz nézni a halál fogalmával, de ezzel nem. Ez roppant érdekes! – állapította meg Schruille.

– Visszataszító! – vetette oda Calapine.

– De lehetséges – felelte Schruille.

– A helyettes embrió nem volt önállóan életképes! – háborgott Calapine.

– Eggyel több ok, amiért hajlandók lehettek feláldozni egy olyanért, amelyik az, hm?

– Honnan vennék hozzá a felszerelt tartályt, a vegyszereket, az enzimeket, a...

– Onnan, ahol mindig is voltak.

– Mi?

– Visszatették a Durant-embriót az anyjába – válaszolta Schruille. – Ebben biztosak lehetünk. Nem lenne ugyanilyen logikus, hogy eleve otthagyják az embriót, hogy ki sem veszik, hogy egyáltalán nem különítik el a gamétákat egy tartályban?

Calapine érezte, hogy elakad a szava. Keserű ízt érzett a szájában, és rémülten döbbent rá, hogy mindjárt hányni fog. Valami baj van az enzim-egyensúlyommal, gondolta.

– Rögtön jelentem a gyógyszertárnak, Schruille. Nem érzem jól magam – mondta lassan, ügyelve a pontos fogalmazásra.

– Csak rajta! – hagyta rá Schruille. Fölnézett, s tekintetét végighordozta a kukkotokon – immár egy teljes kört alkottak.

Calapine könnyedén fölemelkedett trónjáról, és a sugáron lesiklott a zsilipszegmenshez. Mielőtt elhagyta volna a gömböt, fölnézett az emelvényre, és felderengett előtte egy emlék. Melyik Max lett... kitörölve? – töprengett. – Több is volt belőle nekünk... sikeres modell volt a Biztonsági Szolgálatunk számára. Eszébe jutottak a többiek, egyik Max a másik után, akiket sorjában mind félreállítottak, amikor gazdáik kezdtek ráunni a külsejükre. így követték egymást az időben – képek egy végtelenbe nyúló tükörrendszerben.

Mi a törlés egy olyannál, mint Max? – tette fel magának a kérdést. Én magam töretlen létfolytonosság vagyok. De egy doppelganger nem tud emlékezni. Egy doppelgangernél megtörik a folytonosság.

Hacsak a sejtek nem emlékeznek.

Emlékezés... sejtek... embriók...

Gondolatban visszatért a Lizbeth Durant testében lévő embrióra. Gusztustalan, de egyszerű. Gyönyörűségesen egyszerű. Émelyegni kezdett. Megpördült, levetette magát a Tanácsterem padlójára, és futva indult el a legközelebbi gyógyszertári lerakatba. Futás közben ökölbe szorította azt a kezét, amellyel megsemmisítette Maxot, és segített elpusztítani egy mamutvárost.

17

– Rosszul van, mondom!

Harvey Igán fölé hajolt, és megrázta, hogy ébredjen föl. Egy szűk, vályogfalú szobában voltak, melynek mennyezete plazmeld gerendákból állt, és az egyik sarokban gömbizzó árasztott halványsárga fényt. A fal mellé hálóhelyeknek takarókat terítettek le, két ilyenen aludt Boumour és Igan, lábbal egymásnak, egy másikon az összekötözött Svengaard, kettő pedig üresen maradt.

– Jöjjön gyorsan! – könyörgött Harvey. – Rosszul van!

Igán nyögve felült. Az órájára nézett – a felszínen nemsokára lemegy a nap. Röviddel hajnal előtt másztak be ide, miután egy teljes éjszakán át gyalog vánszorogtak fölfelé a végtelennek tűnő erdei ösvényeken arra, amerre egy erdőkerülő mutatta az utat. Igannek még most is sajgott minden porcikája a szokatlan testmozgás miatt.

Lizbeth beteg?

Három napja, hogy visszaültették az embriót a testébe. A többiek hamar helyrejöttek utána, de ők nem voltak kitéve annak, hogy egész éjszaka hepehupás erdei ösvényeken kelljen botorkálniuk.

– Siessen, kérem! – rimánkodott Harvey.

– Jövök – morogta Igán. Lám csak, milyen más hangon beszél most, hogy szüksége van rám! – tette hozzá gondolatban.

– Menjek én is? – ült fel vele szemben Boumour.

– Te várj itt Glissonra! – felelte Igán.

– Megmondta Glisson, hogy hová megy?

– Egy másik vezetőt szerezni. Nemsokára besötétedik.

– Ő soha nem alszik?

– Kérem! – könyörgött Harvey.

– Jól van! – csattant fel Igán. – Mik a tünetei?

– Hány... zavart a viselkedése.

– Hozom a táskámat. – Igán fölemelt a feje mellől, a földről egy tömött, fekete orvosi táskát, és Svengaardra pillantott. A férfi egyenletes légzése még annak az altatónak a hatását mutatta, melyet azelőtt adtak be neki, mielőtt maguk is álomba zuhantak. Valamit tenni kellett Svengaard-dal. Hátráltatta a haladásukat.

Harvey megrántotta Igán ingujját.

– Jövök már! Jövök! – Igán kiszabadította a karját, és követte Harvey-t a szoba végében lévő alacsony nyíláson át egy ugyanolyan helyiségbe, mint amit maguk mögött hagytak. Lizbeth szemközt, egy hordozható szivacsmatracon feküdt az egy szál gömbizzó alatt. Nyöszörgött.

– Itt vagyok – térdelt mellé Harvey.

– Harvey – suttogta az asszony. – Ó, Harvey...

Igán odament hozzájuk, s a táskájából elővett egy lég-zésmérő-sphagnomométert. Odanyomta az asszony nyakához, és leolvasta az értéket.

– Hol fáj? – kérdezte.

– Ó... – nyöszörgött Lizbeth.

– Kérem! – nézett Iganre Harvey. – Kérem, csináljon valamit!

– Álljon el az útból! – szólt rá Igan.

Harvey fölállt, hátrált két lépést.

– Mi van? – suttogta.

Igán tudomást sem véve róla egy enzimes vámpírmércét ragasztott Lizbeth bal csuklójára, és leolvasta a számlapokat.

– Mi baja van? – türelmetlenkedett Harvey.

Igán lecsatolta, és visszatette eszközeit a táskájába.

– Nincs semmi baja.

– De hiszen...

– Tökéletesen normális az állapota. A többiek is szinte mind így reagáltak. Most áll át a szervezete enzimszükséglete.

– Nincs valami...

– Csillapodjon le! – Igán felállt, és szembefordult Harvey-vel. – Alig van szüksége bármiféle előirányzott szerre. Rövid időn belül pedig tökéletesen meglesz nélkülük. Egészségesebb, mint maga. És akár most is besétálhatna egy gyógyszertárba. Nem tudnák beazonosítani.

– Akkor meg miért...?

– A magzat csinálja. Elveszi, ami kell neki, hogy védje magát. Automatikusan teszi.

– De Lizbeth beteg!

– Picikét rosszul reagálnak a mirigyei a helyzetre, ennyi az egész. – Igan felvette a táskáját. – Hozzátartozik az ősi módszerhez. A magzat közli, hogy termelj ezt, termelj azt. És Lizbeth termel. Ez bizonyos mértékig igénybe veszi a szervezetét.

– Nem tehet érte semmit?

– Természetesen tehetek. Rövidesen farkaséhes lesz. Adunk neki valamit, ami rendbe hozza a gyomrát, aztán kap enni. Feltéve, hogy képesek előteremteni valami ételt ebben a lyukban.

– Harvey? – nyögött fel Lizbeth.

– Igen, drágám – térdelt mellé a férfi, és megfogta a kezét.

– Rettenetesen érzem magam!

– Mindjárt adnak valamit.

– Ó...

Harvey fenyegető arccal nézett föl Iganre.

– Mihelyt lehet – mondta Igán. – Ne aggódjon! Ez teljesen normális. – Megfordult, s a lyukon át kibújt a másik szobába.

– Mi a baj? – suttogta Lizbeth.

– A magzat csinálja. Nem hallottad? – felelte Harvey.

– De igen. Fáj a fejem.

Igán egy kapszulával és egy pohár vízzel tért vissza.

– Vegye be! – hajolt Lizbeth fölé. – Ettől megnyugszik a gyomra.

Harvey feltámogatta az asszonyt ülő helyzetbe, és megtartotta, amíg lenyelte a kapszulát. Lizbeth borzongva beszívta a levegőt, és visszaadta a poharat.

– Sajnálom, hogy olyan...

– Minden a legnagyobb rendben van – vágott a szavába Igán. – Legjobb lesz átvinnünk őt a másik szobába – nézett Harvey-re. – Pár perc múlva megérkezik Glisson. Biztosan hoz ennivalót és egy vezetőt.

Harvey fölsegítette a feleségét, és összekapaszkodva megindultak Igán után a másik szobába. Ott találták Svengaardot, aki ülve meredt összekötözött kezére.

– Hallotta? – kérdezte tőle Igán.

– Igen – felelte Svengaard, és Lizbeth-re nézett.

– Gondolkozott Seatacről?

– Gondolkoztam.

– Nem akarja elengedni őt – nézett Iganre Harvey.

– Túlságosan lassítja a haladásunkat – magyarázta Igán.

– És nem engedhetjük el.

– Akkor talán nekem kellene csinálnom vele valamit – vélekedett Harvey.

– Mit javasol, Durant? – kérdezte Boumour.

– Veszélyt jelent számunkra – közölte Harvey.

– Á! – nyújtotta a szót Boumour. – Akkor meghagyjuk őt magának.

– Harvey! – kiáltotta Lizbeth. Csak nem őrült meg hirtelen a férje? Ez lenne a válasza a kérésére, hogy hadd legyen Svengaard az orvosa?

De Harvey emlékezett Lizbeth nyöszörgésére.

– Ha arról van szó, hogy ő, vagy a fiam, könnyű választani.

Lizbeth megfogta a férje kezét.

– Mit csinálsz? Eszedbe ne jusson!

– Tulajdonképpen mi ő? – kérdezte Harvey, Iganre bámulva. Közben ujjaival ezt mondta Lizbeth-nek: – Várj! Figyelj!

Az asszony olvasott a férjében, és elhúzódott.

– Génsebész – válaszolt a saját kérdésére Harvey. Hangja sistergett a gúnytól. – Csak nekik élt. Tudja igazolni a létezését? Életképtelen, nem létező senki. Nincs jövője.

– Ez a választása? – kérdezte Boumour.

Svengaard fölnézett Harvey-re.

– Arról beszél, hogy meg fog ölni engem? – Szenvtelen hangja meglepte Harvey-t.

– Nem is tiltakozik? – kérdezte.

Svengaard nyelni próbált. Úgy érezte, mintha vattával tömték volna tele a torkát. Harvey-re nézett, mintegy felmérve teste tömegét, szíjas, kemény izmait. Eszébe jutott, milyen mértéktelenül erős benne a hímekre jellemző védelmező ösztön, s hogy ez a génhiba Lizbeth legcsekélyebb óhaja láttán képes rabszolgát csinálni belőle.

– Miért kellene vitatkoznom, amikor jóformán minden szava igaz, és már amúgy is döntött? – mondta.

– Hogy akarja csinálni, Durant? – érdeklődött Boumour.

– Hogy szeretné, hogy csináljam?

– Érdekes lenne, ha megfojtaná – vélekedett Boumour, és Harvey kíváncsi lett volna, vajon Svengaard is kihallotta-e a kiborg klinikai érzéketlen tárgyilagosságát a férfi hangjából.

– Gyorsabb, ha egyszerűen eltöri a nyakát – közölte Igan.

– Vagy bead egy injekciót. Hozhatok akár többet is a táskámból.

Harvey érezte, hogy a hozzásimuló Lizbeth remegni kezd. Megveregette az asszony karját, és kibontakozott az öleléséből.

– Harvey! – kiáltotta Lizbeth.

A férfi megrázta fejét, és elindult Svengaard felé.

Igán visszalépett Boumour mellé, onnan figyelt.

Harvey letérdelt Svengaard mögé, ujjait a sebész nyakára kulcsolta, és a messzebb eső füléhez hajolt. Olyan halkan, hogy csak Svengaard hallhassa, belesuttogta:

– Inkább holtan látnák magát. Nekik mindegy, akár így, akár úgy. Ez milyen érzés magának?

Svengaard érezte a nyakát átfogó ujjak szorítását. Tudta, felnyúlhatna éppen két összekötözött kezével, hogy megpróbálja lefeszegetni azokat az ujjakat, de azt is tudta, hogy hiába tenné. Harvey erejéhez kétség sem fért.

– Maga mit választ? – suttogta Harvey.

– Csinálja, ember! – kiáltott oda Boumour.

Svengaard ekkor jött rá, hogy pár másodperce még beletörődve várta a halált, meg akart halni. Hirtelen elillant ez a vágy, s a legkevésbé sem akart meghalni.

– Élni akarok – súgta rekedten.

– Ezt választja? – súgta vissza Harvey.

– Igen!

– Maga beszélget vele? – kiáltotta Boumour.

– Miért akar élni? – kérdezte Harvey immár normális hangerővel. Kicsit lazított az ujjain, mintegy jelzésként Svengaard számára. Ebből még egy gyakorlatlan ember is olvashatott.

– Mert sohasem voltam élő! – felelte Svengaard. – Ki akarom próbálni.

– De mivel tudja igazolni a létezését? – kérdezte tovább Harvey, és engedte, hogy ujjai parányit összébb szoruljanak Svengaard nyakán.

Svengaard Lizbeth-re nézett, megérezve végre Harvey gondolatainak irányát. Pillantását Boumourra és Iganre fordította.

– Nem válaszolt a kérdésemre! – szólt Boumour. – Miről beszélget a foglyunkkal?

– Mindketten kiborgok? – kérdezte Svengaard.

– Jóvátehetetlenül – válaszolta Harvey. – Nincsenek emberi érzéseik, vagy csak annyi, hogy az nem oszt és nem szoroz.

– Akkor hogy bízhat meg bennük, hogy vigyázni fognak a feleségére?

Harvey ujjai ellazultak.

– Ez egy mód, hogy igazolni tudjam a létezésemet – mondta Svengaard.

Harvey levette a kezét Svengaard nyakáról, és megszorította a vállát. Ez közvetlen kommunikáció volt, a szavaknál is több, olyasvalami, amit a test közvetített a másik testnek. Svengaard tudta, hogy szövetségesre talált.

Boumour odament, és megállt fölöttük.

– Most megöli, vagy nem öli meg?

– Itt senki nem fogja megölni őt – közölte Harvey.

– Akkor meg mit csinál?

– Egy probléma megoldásán dolgozom – felelte Harvey. Míg egyik kezét Svengaard karján tartotta, ő a kéz puszta nyomásából megértette, mi Harvey szándéka. – Várjon! Maradjon nyugodtan! Hagyja rám ezt a dolgot! – mondta a kéz.

– Mit akar tenni a foglyunkkal? – faggatta tovább Boumour.

– Ki akarom szabadítani, és a gondjaira akarom bízni a feleségemet – válaszolta Harvey.

– És ha ez nem tetszik nekünk? – nézett rá dühösen Boumour.

– Micsoda ostobaság! – harsogta Igán. – Hogy bízhat benne, amikor itt vagyunk mi?

– Ember, mint én – válaszolta Harvey. – Emberségből fogja tenni, amit a feleségemért tesz, és nem úgy bánik vele, mint egy szerelő egy embriót szállító géppel.

– Ez képtelenség! – csattant fel Igán. De ekkor rájött, hogy Harvey előtt lelepleződött a kiborg-természetük. Látva, hogy Igán folytatni akarja, Boumour fölemelte az egyik kezét, hogy elhallgattassa.

– Nem jelezte, hogyan fogja csinálni, ha mi ellenállunk

– mondta.

– Maguk nem teljesen kiborgok – felelte Harvey. – Látom magukban a félelmeket és a bizonytalanságokat. Ez újdonság a maguk számára, és most változáson mennek keresztül. Az a gyanúm, hogy egyelőre még nagyon sebezhetők.

Boumour három lépést hátrált, miközben végigmérte Harvey-t.

– És Glisson? – kérdezte.

– Glisson csak megbízható szövetségeseket akar – felelte Harvey. – Én megbízható szövetségese leszek.

– Honnan tudja, hogy Svengaardban megbízhat? – szegezte neki a kérdést Igán.

– Azzal, hogy ezt meg kell kérdeznie, elárulja a hasznavehetetlenségét – közölte vele Harvey, majd megfordult, és hozzálátott, hogy kioldozza Svengaard köteleit.

– A maga lelkén szárad – mondta erre Boumour.

Harvey kiszabadította Svengaard kezét, majd letérdelt, és a lábáról is levette a kötelet.

– Megyek Glissonért – jelentette ki Igán, és kiment.

Harvey fölállt, s megállt Svengaarddal szemben.

– Tisztában van a feleségem állapotával? – kérdezte.

– Hallottam Igant – válaszolta Svengaard. – Minden sebész tanulmányozza a történelmet és a genetika kezdeteit. Elméleti tudásom van a felesége állapotáról.

Boumour elfintorodott.

– Ott van Igán orvosi felszerelése – mutatott Harvey a padlón heverő fekete táskára. – Mondja meg, miért volt rosszul a feleségem!

– Nem elégítette ki Igán magyarázata? – tudakolta Boumour. Látszott rajta, hogy már a gondolatot is sértőnek találja.

– Ő azt mondta, ez természetes – felelte Harvey. – Hogy lehet a rosszullét természetes?

– Kapott gyógyszert – szólt Svengaard. – Tudja, mi volt az?

– Ugyanaz a jelzés volt rajta, mint azon a tablettán, amelyet az autóban adott neki – válaszolta Harvey. – Arról azt mondta, hogy nyugtató.

Svengaard közelebb ment Lizbeth-hez, megnézte a szemét, a bőrét. „Hozza ide a táskát!” – intett a fejével Harvey-nek. Egy üres fekhelyhez vezette az asszonyt. Valósággal elbűvölte a gondolat, hogy most meg fogja őt vizsgálni. Azelőtt úgy gondolt rá, mint visszataszító dologra; most csupán rejtélynek, mély értelmű érdekességnek találta, hogy Lizbeth az ősi módon hordoz egy magzatot a testében.

Amikor hanyatt fektette a fekhelyen, Lizbeth kérdő pillantást vetett Harvey-re. A férfi biztatóan bólintott felé. Az asszony mosolyogni próbált, de valami furcsa félelem vett erőt rajta. A félelem nem Svengaardtól eredt. A fér fi érintése szelíd volt és biztonságot sugárzó. De a tudat, hogy mindjárt meg fogják vizsgálni, megrémítette. Lizbeth érezte, hogy a vad rémület birokra kel benne a szerrel, melyet Igan adott be neki.

Svengaard kinyitotta a táskát, miközben felidéződtek benne az iskolaévei alatt látott ábrák és a hozzájuk fűzött magyarázatok. Akkoriban ezek obszcén vicceknek adtak témát, de most még ezek a viccek is a segítségére voltak, mert életbevágóan fontos, alapvető tényeket rögzítettek az agyában.

Tapadj a falra, le ne ess,

Kúszva-mászva bajt ne keress!

Emlékezetében újra megszólalt a versike, és felharsant a nyomában kirobbanó nevetés.

Lehajolt, hogy elkezdje a vizsgálatot, kizárva mindenki mást a páciensen és önmagán kívül. Vérnyomás... enzimek... hormontermelés... testnedvek...

Hirtelen kiegyenesedett ültében, és összeráncolta a homlokát.

– Valami baj van? – kérdezte Harvey.

– Igen, mondja el! – állt Harvey mögé karját a mellén keresztbe fonva Boumour.

– A menstruációs hormonkomplexum túlságosan magas értéket mutat – mondta Svengaard. Tapadj a falra, gondolta.

– Az embrió ellenőrzése alatt tartja ezeket a változásokat – felelte csúfondáros mosollyal Boumour.

– Igen – bólintott Svengaard. – De mitől van ez a változás a hormontermelésben?

– Majd maga megmondja, hiszen olyan remekül tud mindent!

Svengaard nem reagált Boumour gúnyos hangjára.

– Maga már csinált ilyet korábban – nézett föl Boumourra. – Találkozott spontán vetélésekkel a betegei között?

Boumour összevonta a szemöldökét.

– Nos? – sürgette Svengaard.

– Néhány esetben – hangzott el a kelletlen felvilágosítás.

– Az a gyanúm, hogy a magzat nem tapadt meg erősen az endometriumon – mondta Svengaard. – A méhfalon...

– tette hozzá, ráeszmélve, hogy Harvey-nek magyarázatra van szüksége. – Az embriónak meg kell tapadnia a méh nyálkahártyáján. Ezt a menstruációs ciklus alatt jelen lévő hormonok előkészítő munkája teszi lehetővé.

– Na igen, bizonyos százalék elvesztésével számolnunk kell – vonta meg a vállát Boumour.

– Az én feleségem nem bizonyos százalék! – mordult fel Harvey, és Boumour felé fordulva olyan dühödten meredt rá, hogy a másik három lépést hátrált előle.

– Ilyesmi előfordul – mondta Boumour, és Svengaardra nézett, aki épp egy ampullát vett elő Igan táskájából. – Mire készül?

– Megpróbálom egy kis enzimes stimulálással a szükséges hormonok termelésére bírni – felelte Svengaard. Harvey-re pillantva látta, mennyire meg van ijedve. – Ez a legjobb, amit most tehetünk, Durant – igyekezett megnyugtatni. – Ennek hatnia kell, amennyiben a felesége szervezetét nem viselte meg túlságosan mindez. – Kezének egy mozdulatával utalt a repülésre, az emocionális stresszre és az átélt fáradalmakra.

– Tegye, amit jónak lát! – felelte Harvey. – Tudom, hogy mindent el fog követni.

Svengaard beadta az injekciót, és megpaskolta Lizbeth karját.

– Próbáljon pihenni! Lazítson! Ha nem muszáj, ne mozogjon!

Lizbeth bólintott. Olvasott Svengaardban, látta, milyen őszintén aggódik érte. Meghatotta az igyekezete, amellyel próbálta Harvey-t megnyugtatni, de voltak félelmei, melyeket nem tudott elfojtani.

– Glisson... – suttogta.

Svengaard látta a gondolatai irányát, és azt felelte:

– Nem fogom megengedni neki, hogy megmozdítsa magát, amíg nem vagyok biztos abban, hogy teljesen jól van. Neki és a vezetőjének várniuk kell.

– Maga nem engedi meg! – csúfolódott Boumour.

És mintha nyomatékot akarna adni a szavainak, morajlani és rázkódni kezdett körülöttük a föld. Por gomolygott be az alacsony bejáraton, és mire elült, mintegy varázsütésre kibontakozott előttük Glisson alakja.

Harvey a zűrzavar első jelére ledobta magát a földre, Lizbeth mellé, s a vállát fogva pajzsként védelmezte a testével.

Svengaard még mindig ott térdelt az orvosi táska mellett.

Boumour villámgyorsan megpördült, és Glissonra bámult.

– Szonika? – sziszegte.

– Nem szonika – felelte Glisson. A kiborg máskor rendszerint fakó hangja vontatottá, kicsit éneklővé vált.

– Nincs karja – vette észre Harvey.

Ekkor már mindnyájan látták. Glisson vállából, ahol eddig a karok voltak, csak a kiborg művégtagjának üres csatlakozói himbálóztak.

– Ők zártak be ide minket... – mondta megint azon az éneklő hangon, mintha eltört volna benne valami. – Amint látják, leszereltek. Nem tartják mulatságosnak? Látják már, miért nem harcolhatnánk soha nyíltan ellenük? Ha úgy akarják, elpusztíthatnak bármit... bárkit.

– Igán? – suttogta Boumour.

– Az Iganeket könnyű elpusztítani – felelte Glisson. – Láttam. Ez tény, törődjenek bele!

– De mit fogunk csinálni? – kiáltotta Harvey.

– Csinálni? – nézett le rá Glisson. – Várni fogunk.

– Egyikőjük képes volt egy teljes biztonsági különítményt ráállítani Potterre, hogy megszöktesse – mondta Boumour.

– Most meg csak várni tud, semmi többet?

– Az erőszak nem az én hatásköröm. Majd meglátják – válaszolta Glisson.

– Mit fognak csinálni? – szisszent föl Lizbeth.

– Bármit, amit akarnak – válaszolta Glisson.

18

– Tessék, készen van! – mondta Calapine.

Schruille-ra és Nourse-re nézett a fényvisszaverő prizmákon keresztül.

– Megfigyelted Svengaard emócióját? – mutatott Schruille a Megfigyelő Gömb belső falának kinesztetikus analóg reléire.

– Alaposan elszörnyedt – állapította meg Calapine.

Schruille lebiggyesztett szájjal tanulmányozta Calapine tükörképét. A gyógyszertári látogatás helyreállította a nő lelki nyugalmát, ennek ellenére levert hangulatban foglalta el a trónját. A falból érkező kaleidoszkopikus fényjáték beteges színűre festette a bőrét. Kifejezetten vörösnek mutatta az arcát.

Nourse felnézett a kukkolókra – a tompa vörös fényben izzó északi sarki falszakaszon minden pozíciót elfoglaltak. Az optimber közösség alighanem minden egyes tagja a fejleményeket figyelte.

– Döntés előtt állunk – jelentette ki Nourse.

– Sápadt vagy, Nourse! – jegyezte meg Calapine. – Nehézséged adódott a gyógyszertárral?

– Nem több, mint neked. – Nourse hangjában védekezés érződött. – Egyszerű enzimlebegés. Nagyon szépen letompítottam.

– Én azt mondom, hozzuk ide őket most! – javasolta Schruille.

– Minek? – ellenkezett Nourse. – Nagyon jól meghatároztuk a menekülési sémájukat. Miért engednénk, hogy újra megszökjenek?

– Nem szeretek arra gondolni, hogy nyilvántartásba nem vett életképesek – és ki tudja, hányan – fognak szanaszét futkosni odakint – indokolta meg Schruille.

– Biztos vagy benne, hogy élve elkaphatjuk őket? – kérdezte Calapine.

– A kiborg a hatékonyság hiányát rója fel nekünk – mondta Schruille.

– Hacsak ez nem valami trükk – jegyezte meg Nourse.

– Nem hiszem – reagált rá Calapine. – És ha már idehozattuk őket, egyenesen az agyukból szedhetjük ki, méghozzá a lehető legnagyobb pontossággal, a számunkra szükséges információt.

Nourse megfordult, és rábámult. Képtelen volt megérteni, mi történt Calapine-nal. Olyan érzéketlen kegyetlenséggel beszélt, mint egy közönséges asszony. Olyan volt, mint egy tetszhalálból életre ébredő vámpír; mintha az erőszak hatására ébredt volna fel.

Mivel lehet újra elaltatni? – kérdezte magában Nourse, de maga is megijedt a saját gondolatától.

– Kérdés, hogy van-e lehetőségük önmaguk elpusztítására – gondolkozott hangosan Nourse. – Emlékeztetlek benneteket a számítógépes asszisztensnőre és arra a néhány sebészünkre, akik sajnálatos módon, úgy látszik, cinkosai voltak azoknak a bűnözőknek. Képtelenek voltunk megakadályozni, hogy elpusztítsák magukat.

– Milyen érzéketlen vagy, Nourse! – mondta Calapine.

– Érzéketlen? Én? – Nourse megcsóválta a fejét. – Én mindössze elejét szeretném venni a további szenvedésnek. Pusztítsuk el őket mi magunk, és menjünk el innen!

– Glisson száz százalékban kiborg – közölte Schruille. – El tudjátok képzelni, mi mindenre derülne fény az adatbankjaiból?

– Emlékszem arra, aki Pottert kísérte – mondta Nourse.

– Ne vállaljunk kockázatot! A nyugalma csel lehet.

– Egy kontakt narkotikum a cellába, ahol most vannak. Ez a javaslatom – közölte Schruille.

– Honnan tudod, hogy a kiborgokra hat-e? – tudakolta Nourse.

– Akkor még egyszer megmenekülhetnek – válaszolta Schruille. – Mit számít? – tette hozzá egy vállrándítással.

– Egy másik megalopoliszba – folytatta Nourse. – Erről van szó?

– Tudjuk, hogy a fertőzés messzire terjed – mondta Schruille. – Bizonyosan itt, a Központban is voltak cellák. Azokat kitisztítottuk, de a...

– Én azt mondom, állítsuk meg őket most azonnal! – csattant fel Nourse.

– Egyetértek – csatlakozott hozzá Calapine. – Mit kockáztatunk vele?

– Minél előbb állítjuk meg őket, annál hamarabb visszatérhetünk a saját dolgainkhoz – mondta Nourse.

– Ez a dolgunk – közölte Schruille.

– Neked tetszik az az elgondolás, hogy sterilizáljunk egy másik mamutvárost, ugye, Schruille? – kérdezte csúfondáros hangon Nourse. – És ezúttal melyiket? Mit szólnál Loovilhoz?

– Elég volt egyszer – felelte Schruille. – De annak, hogy tetszik, vagy nem tetszik, ehhez semmi köze.

– Akkor bocsássuk szavazásra! – indítványozta Calapine.

– Mert ketten vagytok az én egyetlen szavazatom ellen, igaz? – vetette oda Nourse.

– Ő teljes körű szavazásra gondol – mondta erre Schruille, és felnézett a kukkolók fényeire. – Nyilvánvalóan határozatképes számban vagyunk jelen.

Nourse rámeredt a jelzőkre, tudván, hogy szépen besétált a csapdába. Nem mert tiltakozni egy teljes körű szavazás ellen – semmiféle szavazás ellen. És két társa olyannyira biztosnak látszott magában. „Ez a dolgunk".

– Megengedtük a kiborgoknak, hogy beavatkozzanak, mert növelték az életképesek arányát a géntartalékban – mondta. – Csupán azért tettük, hogy elpusztítsuk a géntartalékot?

Schruille a Gömb falán lévő bináris gúlák csoportjára mutatott. – Ha veszélyeztetnek bennünket, akkor feltétlenül. De most a nyilvántartásba nem vett önmagukban életképesekről, a fogamzásgátló gázzal szembeni lehetséges immunitásukról van szó. Hol másutt állíthatták elő a helyettes embriót?

– Ha már erről van szó, egyikőjükre sincs szükségünk – jelentette ki Calapine.

– Pusztítsuk el mindannyiukat? Az egész népet? – kérdezte Nourse.

– És neveljük fel a hasonmások egy új állományát. Miért ne? – válaszolta Calapine.

– A duplikátumok nem mindig válnak be – vetette ellene Nourse.

– Semmi sem korlátoz bennünket – jelentette ki Schruille.

– A napunk nem végtelen – jegyezte meg Nourse.

– Megoldjuk, ha a szükség úgy hozza – mondta Calapine.

– Mi okozhat gondot nekünk? Bennünket nem korlátoz az idő.

– Mégis sterilek vagyunk! – vágott vissza Nourse. – Az ivarsejtjeink nem hajlandók egyesülni.

– És nagyon jól teszik – közölte Schruille. – Nekem nem is kellene máshogyan.

– Most csak egy egyszerű szavazást szeretnénk – mondta Calapine. – Egy egyszerű szavazást arról, hogy elfogjunk és idehozzunk-e egy bűnözői csoportocskát. Miért váltana ez ki komoly vitát?

Nourse szóra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. Fejcsóválva nézett Calapine-ról Schruille-ra.

– Nos? – kérdezte Schruille.

– Azt hiszem, az igazi kérdés itt ez a kis csoportocska – felelte Nourse. – Egy sterka sebész, két kiborg és két csíraképes.

– És Durant kész lett volna megölni a sterkát – tette hozzá Schruille.

– Nem. – Ez Calapine volt. – Senkit nem volt hajlandó eltörölni. – Hirtelen érdekelni kezdte az, ahogy Nourse érvelt. Utóvégre mindig is a logikája és az esze vonzotta.

– Calapine! – szólt rá Schruille, látva megingását.

– Mindannyian láttuk Durant érzelmeit – mondta Nourse, az előtte lévő műszerfalra mutatva. – Nem ölt volna meg senkit. Ezzel szemben... oktatta Svengaardot, oly módon, hogy a kezével beszélt hozzá.

– Ahogy egymás között szokták a feleségével. Természetesen! – tette hozzá Calapine.

– Azt mondjátok, neveljük fel a doppelgángerek egy új állományát – folytatta Nourse. – Melyik fajtát használjuk ehhez? Talán Seatac lakóit?

– Vehetnénk először a csírasejteket – mondta Schruille, és elcsodálkozott azon, hogyan kényszerült ilyen hirtelen védekezésre. – Én azt mondom, szavazzunk róla. Hozzuk ide őket kihallgatásra, vagy elpusztítsuk őket?

– Nem szükséges – felelte Nourse. – Meggondoltam magam. Hozzátok ide őket... ha tudjátok.

– Akkor ebben megegyeztünk – szögezte le Schruille. Beütögette a jelet trónusa karfájába. – Látjátok, ez tényleg nagyon egyszerű.

– Igazán? – kérdezte Nourse. – Akkor hogy lehet az, hogy Calapine-nak és nekem hirtelenjében nem fűlik a fogunk az erőszak alkalmazásához? Miért vágyódunk a régi módi után, amikor még Max védett minket önmagunktól?

19

A Tanácsterem nem látott ekkora gyűlést legalább harmincezer éve, amikor is arról folyt a vita, hogy törvényesítsenek-e a saját fajtájukon előírt kiborg-kísérleteket. Az optimberek a plazmeld padsorok szivárványt idézően színes párnáit foglalták el. Egyesek meztelenül jelentek meg, de a legtöbben tisztában voltak egy ilyen összejövetel hagyományos jellegével, és az éppen aktuális történelmi hóbortjuknak megfelelő öltözékben jöttek el. Tógában, skót szoknyában, estélyiben és nyakfodorral, háromszögletű kalapban és keménykalapban, fügefalevélben és színes kartonruhában, az anyagok és stílusok történelem előtti korokba visszanyúló kavalkádjában.

Azok, akik már nem tudtak bezsúfolódni a terembe, a falak felső vonala körül csillogó félmillió megfigyelőszemen keresztül figyeltek.

Még alig világosodott ki a Központ felett, de egyetlen optimber sem aludt.

Félretolták a Megfigyelő Gömböt, és a Tuyere a terem végében lévő első padsor közepén foglalt helyet. A foglyokat akolitusok hozták be egy pneumoflot kordén. A kordé lapos tetején ültek mozdulatlanságra kárhoztatva fakókék plazmeld mellényükben, melyben csak nehezen tudtak levegőt venni.

Calapine letekintett padjáról az egymás mellett szorongó öt alakra, és engedélyezett magának csöppnyi szánalmat irántuk. A nő – micsoda rémület a szemében! A harag Harvey Durant arcán. Glisson és Boumour rezignált várakozása. És Svengaard: óvatos kijózanodásról árulkodó tekintet.

Calapine mégis érezte, hogy itt valami hiányzik. Nem tudta megnevezni ezt a hiányzó valamit, csak egyfajta negatív ürességnek érzékelte önmagában.

Nourse-nek igaza van, gondolta. Ezek öten fontosak.

Valamelyik optimber a terem elülső részének közelében egy csengettyűs lejátszót hozott magával, és a kis harang muzsikáját a teremben összegyűlt tömeg susmorgásán keresztül is hallani lehetett. És ahogy az optimberek lassan elcsendesedtek, a csengettyűszó mind hangosabbnak tűnt. A lejátszót ekkor a dallam közben kikapcsolták.

A teremben egyre tapinthatóbbá vált a csend.

Lizbeth minden félelme ellenére körülhordozta a tekintetét az elcsendesedő teremben. Még sohasem látott eleven optimbert – legfeljebb a nyilvános tájékoztatási rendszer képernyőin. (Az ő életében leginkább a Tuyere tagjait, de az idősebb népektől hallotta, hogy őelőttük a Kagiss-trió volt.) Olyan sokfélék és olyan színesek voltak – és oly távoliak. Az a csüggesztő érzése támadt, hogy semmi sem történt véletlenül, hogy van valami rémítő szimmetria abban, hogy most itt vannak, ezzel a társasággal.

– Teljes mozdulatlanságra vannak ítélve. Nincs mitől félni – jelentette be Schruille.

– Mégis meg vannak rémülve – mondta erre Nourse. És hirtelen visszaemlékezett ifjúkorának egy pillanatára. Elvitték egy régiséggyűjtő házába, ahol egy Hedonista büszkén tette közszemlére elveszett szobrokról készített plazmeld másolatait. Volt köztük egy óriási hal, egy lovon ülő fejetlen alak (merész ábrázolás volt, csakugyan!), egy kámzsás szerzetes és egy rémülten egymásba kapaszkodó férfi és nő. Rádöbbent, hogy Lizbeth és Harvey Durant arca idézte fel benne azt a férfit és nőt.

Bizonyos értelemben ők a szüléink, gondolta Nourse. A népből származunk.

Calapine váratlanul rájött, mi hiányzik itt neki. Max nem volt itt. Elment, tudta, és egy pillanatig eltűnődött azon, hogy mi történt vele. Úgy döntött, már nem volt elég hasznos. Az új Max meg nyilván még nincs készen.

Furcsa, hogy Maxnak így kellett elmennie, gondolta. De hát az emberek élete egy cérnaszálon függ. Ma látod őket, holnap meg már csak a puszta helyüket nézheted. Meg kell kérdeznem, mi történt Maxszal. De tudta, hogy nem fog sort keríteni rá. Könnyen lehet, hogy a válasz egy gusztustalan szó lenne, egy olyan fogalom, mely még eufemisztikus formában is visszataszító.

– Nagyon figyeljetek oda a Glisson-kiborgra! – mondta Schruille. – Nem furcsa, hogy a műszereink nem tükröznek vissza érzelmeket róla?

– Talán nincsenek érzelmei – jegyezte meg Calapine.

– Hah! – vakkantotta oda Schruille. – Nagyon jó!

– Én nem bízom benne – mondta Nourse. – A nagyapám beszélt kiborg trükkökről.

– Ő gyakorlatilag egy robot – jelentette ki Schruille. – Arra van beprogramozva, hogy a lehető legpontosabb választ adva tartsa fenn saját létezését. A jelenlegi engedelmessége érdekes.

– Nem az a szándékunk, hogy kivallassuk őket? – kérdezte Nourse.

– Tüstént – felelte Schruille. – Lemeztelenítjük őket a csupasz agyukig, és szemügyre vesszük az emlékeiket. De előbb célszerű lenne tanulmányozni őket.

– Olyan érzéketlen vagy, Schruille! – jegyezte meg Calapine.

Egyetértő mormogás hullámzott végig a termen.

Schruille Calapine-ra nézett. Furcsának találta a hangját. Egyszeriben nyugtalanság töltötte el.

Glisson kiborg szeme megmozdult, lecsüngő szemhéjjal, hidegen járatta csillogó lencséit a megnövelt látóterében.

– Látja, Durant? – kérdezte, a rövid lélegzetvételektől elharapva a szavakat.

– Nem... hiszem... el – szólalt meg nagy nehezen Harvey.

– Beszélgetnek! – kiáltott fel csengő, tiszta hangon Calapine. Ránézett a hímnemű Durantre, és meglepődve látta a férfi tekintetéből feléje irányuló megvetést és szánalmat.

Sajnál? – villant belé a gondolat.

Gyors pillantást vetett a csuklóján lévő ismétlő karperecre, mely megerősítette a Megfigyelő Gömb kiértékelését. Sajnál. Sajnál! Hogy mer sajnálni engem?

– Har... vey – súgta Lizbeth.

A tehetetlenség felett érzett düh eltorzította Harvey arcvonásait. Hiába forgatta a szemét, nem láthatott oda, ahol Lizbeth volt.

– Liz... – motyogta. – Szeretlek, Liz!

– Most a gyűlölet ideje van, nem a szereteté – szólt közbe Glisson, és szenvtelen hangja irreális színezetet kölcsönzött szavainak. – A gyűlöleté és a bosszúé – fűzte még hozzá.

– Miről beszél? – kérdezte Svengaard, aki egyre növekvő ámulattal hallgatta szavaikat. Egy ideig azt tervezte, elpanaszolja az optimbereknek, hogy akarata ellenére fogolyként őrizték, de egy hatodik érzéke azt súgta, próbálkozása sikertelen lenne. Ő senki és semmi e gőgös teremtmények szemében. Afféle tajték a sziklához verődő és visszahúzódó hullám tetején. Ők pedig a szikla.

– Nézze őket az orvos szemével! – mondta Glisson. – Haldokolnak.

– Igaz – mondta Harvey.

Lizbeth összeszorított szemhéjjal küzdött a könnyeivel. Most kinyílt a szeme, és Harvey meg Glisson szemével nézett fel a körülötte lévőkre.

– Haldokolnak – lehelte.

A dolog teljesen világos volt az Ellenállás futárja előtt. A halandóság jelei a halhatatlanok arcán! Glisson, a maga látva reagáló, olvasva mérlegelő kiborg képességei révén természetesen látta ezt.

– Az emberek néha olyan visszataszítóak – jegyezte meg Calapine.

– Nem lehetnek azok – mondta erre Svengaard. Volt valami megfejthetetlen a hangjában, amit Lizbeth szeretett volna megfejteni. Hiányzott belőle az ilyenkor elvárható kétségbeesés.

– Mondom, hogy visszataszítóak! – ismételte erőteljesen Calapine. – Egy vacak kis gyógyszerész ne ellenkezzen velem!

Boumour kezdett kievickélni mélységes fásultságából. Beépített számítógépes logikája visszaidézte, újra lejátszotta a beszélgetést, és elvezette a szükségszerű következtetés levonásához. Boumour úgy nézett fel, mint egy vadonatúj félkiborg, és meglátta a finom kis hajszálrepedéseket az optimber testében. Itt volt hát! Valami elromlott az örökéletűekben. A döbbenet ürességgel töltötte el, mintha már nem volna kapacitása az érzésre, amellyel reagálnia kellene erre a helyzetre.

– A szavaik – szólalt meg Nourse. – Jórészt értelmetlennek találom a beszélgetésüket. Mit mondanak, Schruille?

– Kérdezzük meg őket most, mi a helyzet az életképesekkel! – javasolta Calapine. – És a helyettes embrióval. Ne feledkezzünk meg a helyettes embrióról!

– Nézzenek föl, ott, az első sorban arra a magasra – mondta Glisson. – Látják a ráncokat az arcán?

– Milyen öregnek látszik! – suttogta Lizbeth. Furcsamód kifosztottnak érezte magát. Amíg az optimberek itt voltak

– változhatatlan örökkévalóságukban –, a világa megingathatatlan alapokon állt. Még akkor is így érezte, ha szembeszállt velük. A kiborgok meghaltak... végül. Az emberek meghaltak. Az optimberek meg csak éltek, éltek és éltek...

– Mi az? – kérdezte Svengaard. – Mi történik velük?

– Balra a második sorban – felelte Glisson. – Az a vörös hajú nő. Látja a besüppedt szemét? Ahogy bámul vele?

Boumour megmozdította a szemét, hogy lássa a nőt. Tekintetét végigjáratva a számára adott rövid íven, egyre-más-ra optimberek testi fogyatékosságai tűntek a szemébe.

– Mit beszélnek? – kérdezte ingerülten Calapine. – Mi ez? – Még neki is feltűnt, milyen siránkozó a hangja. Bizonytalan fájdalmak idegesítették, és ettől nyűgössé vált.

A padsorok közül elégedetlen mormogás hangja szállt föl. Itt-ott kuncogás, dühös kifakadás, nevetgélés hallatszott.

Állítólag ki akarjuk vallatni ezeket a bűnözőket. Mikor kezdünk végre hozzá? Muszáj nekem elkezdeni? – gondolta Calapine.

Schruille-ra nézett. Magába roskadva ült a helyén, és haragos tekintetét Harvey Durantre szegezte. Calapine ekkor Nourse felé fordult. Fölényes félmosoly, befelé néző tekintet. A nyakán lüktetett egy ér, amit eddig még sohasem látott Nourse-nél. És az arcán egy kidudorodó, vöröses érgomolyt figyelt meg.

Rám hagynak mindent, gondolta.

Egy bosszús vállrándítással megérintette a karkötőként viselt vezérlőberendezést. Bíborlila fény öntötte el az óriás gömböt a terem oldalán. A fény egy sugara a gömb csúcsáról folyt le, mintha kilöttyintették volna a padlóra. Onnan továbbterjedt a foglyok felé.

Schruille figyelte a fény játékát. Tudta, hogy a foglyok hamarosan sikoltozó lényekké változva minden ismeretüket elébük öntik, hogy a Tuyere műszerei kielemezhessék őket. Nem marad belőlük semmi, csak az idegrostok, melyek mentén a tovaterjedő fény felissza minden emléküket, tapasztalatukat, tudásukat.

– Várj! – kiáltotta Nourse.

Figyelmesen nézte a fényt, amely – a foglyok felé közeledve – a parancsa elhangzásakor megállt. Érezte, hogy most valami óriási hibát követnek el, amiről csak ő tud. Körülpillantott a hirtelen elnémult teremben, nem tudná-e a többiek közül valaki megnevezni a hibát, vagy rámutatni. Kormányzói hatalmuk teljes titkos gépezete felvonult itt, minden a terv szerint, előre meghatározva. Valami módon mégis behatóit a meztelen Élet minden eleganciát nélkülöző kiszámíthatatlansága. Ez hiba volt.

– Miért várunk? – kérdezte Calapine.

Nourse emlékezni próbált. Tudta, hogy ő ellenezte ezt az akciót. Miért?

Fájdalom!

– Nem szabad fájdalmat okoznunk – felelte. – Meg kell adnunk nekik az esélyt, hogy erőszak nélkül beszélhessenek.

– Megőrültek – suttogta Lizbeth.

– És mi győztünk – felelte Glisson. – Az én szememen keresztül minden társam láthatja: mi győztünk.

– El fognak pusztítani minket – szólalt meg Boumour.

– Akkor is győztünk! – vágott vissza Glisson.

– Hogyan? – kérdezte Svengaard. Majd hangosabban: – Hogyan?

– Csalétekül felkínáltuk nekik Pottert, és ízelítőt adtunk az erőszakból – válaszolta Glisson. – Tudtuk, hogy nézni fogják. Nézniük kellett.

– Miért? – suttogta Svengaard.

– Mert megváltoztattuk a légkört – magyarázta Glisson. – Apróságokkal, egy kis nyomással itt, egy megbotránkoztató kiborggal ott. És kedvet csináltunk nekik a háborúhoz.

– Hogyan? – ámult Svengaard. – Hogyan?

– Ösztön – felelte Glisson. A szóban volt valami kiszámított megfellebbezhetetlenség, egy nem emberi logika, amely elől nem volt menekvés. – A háborúzás az ember vele született ösztöne. Harc. Erőszak. De az ő szervezetük sok-sok ezer év óta fenntartott egy kényes egyensúlyi állapotot. Ennek viszont ára volt: nyugalom, érzéketlenség, unalom. Most pedig jön az erőszak és vele mindaz, ami együtt jár vele, miközben az ő változásra való képességük elsorvadt. Lebegnek, egyre messzebbre és messzebbre lengenek ki az örökkévaló élet vonalától. És hamarosan meg fognak halni.

– Háború? – Svengaard hallotta a történeteket az erőszakról, amelytől az optimberek megvédték a népet. – Az nem lehet – mondta. – Valami új betegség lehet, vagy...

– Megállapítottam a tényt, mint ami a lehető leglogikusabb módon következik be – állította Glisson.

– Miről beszélnek? – sikoltotta Calapine.

Tisztán hallotta a foglyok szavait, de az értelmüket nem fogta fel. Utálatos dolgokat mondtak. Hallott egy szót, regisztrálta, de a következő szó minden kapcsolódás nélkül került az előző helyére a tudatában. Nem álltak össze értelmes sorrá. Csupa trágárság. Rácsapott Schruille karjára.

– Miről beszélnek?

– Mindjárt kikérdezzük őket, és akkor megtudjuk – felelte Schruille.

– Igen – mondta Calapine. – Magát a dolgot.

– Hogy lehetséges ez? – lehelte Svengaard. Két párt látott táncolni a terem végében, a magasban lévő padokon. Más párok ölelkeztek, szeretkeztek. Tőle jobbra két optimber kiabálni kezdett egymásra – veszekedtek. Svengaard érezte, hogy épületek dőlnek össze a szeme láttára, megnyílik a föld, és lángok csapnak fel belőle.

– Figyelje őket! – kiáltotta Glisson.

– Miért nem tudják valamivel ellensúlyozni ezt a... változást? – követelt magyarázatot Svengaard.

– Az ellensúlyozásra való képességük elsorvadt – felelte Glisson. – És meg kell értenie, hogy maga az ellensúlyozás is új körülmény. Még nagyobb igényeket teremt. Nézzen rájuk! Épp most csúsznak ki a kontroll alól.

– Hallgattassátok el őket! – kiáltotta Calapine. Felugrott, és elindult a foglyok felé.

Harvey elbűvölten, rettegve figyelte. Volt valami rendszertelenség a mozgásában, minden reakciójában – a haragját leszámítva. A nő szeme lángoló dühvel szegeződött rá. Heves remegés futott végig Harvey testén.

– Te! – bökött rá az ujjával Calapine. – Miért bámulsz rám magadban motyogva? Válaszolj!

Harvey úgy érezte, mintha hirtelen megnémult volna, de nem a nő haragjától való félelmében, hanem mert hirtelen mindent elsöprően tudatára ébredt Calapine életkorának. Mennyi idős lehetett? Harmincezer éves? Negyvenezer? Ő is az elsők közül való – nyolcvanezer éves, vagy még annál is öregebb?

– Beszélj, és mondd el, amit akarsz! – parancsolt rá Calapine. – Én, Calapine, parancsolom! Mutass tiszteletet, és akkor talán elnézőek leszünk!

Harvey csak bámult rá szótlanul. Úgy tűnt, nem hallja a körülötte egyre erősödő zajongást.

– Durant – szólalt meg Glisson –, emlékeznie kell rá, hogy vannak ösztönöknek nevezett, föld alatti dolgok, amelyek egy folyó feltartóztathatatlan sodrásával irányítják a sorsot. Ez a változás. Nézzen körül! A változás az egyetlen állandó.

– De a nő haldoklik – mondta Harvey.

Calapine nem fogta fel a férfi szavainak értelmét, de megérintette a hangjából kihallatszó, iránta érzett aggodalma. Az optimber megnézte az őt a gömbbel összekapcsoló karperecét. Aggodalom! Miatta aggódott, Calapine miatt, nem saját maga vagy a jelentéktelen párja miatt!

Különös sötétség borította el, amely teljesen beburkolta, és karját a padsorok felé nyújtva teljes hosszában végigzuhant a földön.

Zord nevetés hagyta el Glisson ajkát.

– Tennünk kell valamit értük – mondta Harvey. – Meg kell érteniük, hogy mit művelnek magukkal!

Schruille hirtelen megmozdult, fölnézett a szemközti falra, és látta a sötét foltokat, ahonnan a kukkolók, akik már nem tudtak bezsúfolódni a terembe, kiléptek. Egyszeriben ijedtség lett úrrá rajta a körös-körül lévő tömegben támadt örvénylő mozgástól. Egyesek elindultak kifelé – ingadozva, sodortatva magukat, futva, nevetve, kuncogva...

De hiszen azért jöttünk, hogy kihallgassuk a foglyokat, gondolta.

A teremben keletkezett hisztéria lassan Schruille-ban is tudatosult. Nourse-re nézett.

Nourse lehunyt szemmel, maga elé motyogva ült.

– Forró olaj – motyogta. – Nem, az túl gyors. Valami rafináltabb dolog kell, olyan, ami tovább tart.

– Kérdésem van a Harvey Durant nevű férfihoz – hajolt előre Schruille.

– Mi az? – kérdezte Nourse. Kinyitotta a szemét, előrébb nyomult, majd visszaroskadt a székbe.

– Mit remélt elérni az akcióival?

– Nagyon jó – nyugtázta Nourse. – Válaszolj a kérdésre, Harvey Durant!

Megérintette saját karperecét. A bíborszínű fénysugár közelebb lopakodott a foglyokhoz.

– Nem akartam, hogy meghalj – mondta Harvey. – így nem.

– A kérdésre válaszolj! – rivallt rá Schruille.

Harvey nyelt egyet.

– Azt akartam, hogy...

– Azt akartuk, hogy legyen családunk – vette át a szót Lizbeth. Tisztán, értelmesen beszélt. – Ennyi. Család akartunk lenni. – Könnyek jelentek meg a szemében, miközben arra gondolt, hogy vajon milyen lett volna a gyermekük. Nyilvánvalóan egyikük sem fogja túlélni ezt az őrületet.

– Mi ez? – nézett rá Schruille. – Mi ez a zagyvaság a családdal?

– Honnan szereztétek a helyettes embriót? – kérdezte Nourse. – Válaszolj, akkor talán elnézők leszünk! – Az égő fény megint tovább araszolt a foglyok felé.

– Vannak a fogamzásgátló gázzal szemben immúnis, önmagukban életképeseink – közölte Glisson. – Sokan.

– Látod? Megmondtam! – szólt Schruille.

– Hol vannak ezek az önmagukban életképesek? – tudakolta Nourse. Érezte, hogy remeg a jobb keze, és meglepetten nézett oda.

– Az orrotok előtt – felelte Glisson. – Elszórtan a népesség között. És ne is kérd, hogy nevezzem meg őket! Nem ismerem mindőjüket. Senki sem ismeri.

– Egy sem fog elmenekülni előlünk-jelentette ki Schruille.

– Egy sem! – visszhangozta Nourse.

– Ha kell, mindent sterilizálunk a Központon kívül, és elölről kezdjük.

– Mivel akarjátok elölről kezdeni? – érdeklődött Glisson.

– Micsoda?! – rikoltott Schruille a kiborgra.

– Honnan szeditek a génállományt, amelyből újra kezdhettek mindent? – kérdezett vissza Glisson. – Ti sterilek vagytok, és a végeteket járjátok.

– Csak egy sejtre van szükségünk, hogy megduplázzuk az eredetit! – vágta rá gúnyosan Schruille.

– Akkor miért nem dupláztátok meg magatokat? – kérdezte Glisson.

– Kérdezgetni merészelsz bennünket?! – támadt neki Nourse.

– Majd én válaszolok helyettetek – közölte Glisson. – Azért nem kellett nektek másolat, mert a doppelgánger labilis. A hasonmások fejlődési iránya lefelé mutat, a kipusztulás felé.

Calapine csak bizonyos szavakat hallott – steril... végeteket járjátok... labilis... kipusztulás... Baljós csengésű szavak voltak, bekúsztak abba a mélységbe, ahol feküdt, és nézte, amint kövér virslik sora masírozik el színpompás rendben a tudata előtt. Olyanok voltak, mint olajos fényű fekete bársony háttér előtt elvonuló, sápadt fénnyel ragyogó magok. Virslik. Magok. Aztán már nem is annyira magoknak, inkább betokozódott életnek látta őket – fallal körülvett, védett létezésnek, mely túléli az élet szempontjából kedvezőtlen időszakot. Ettől kevésbé tűnt visszataszítónak a magok fogalma. Ők voltak az élet... az örök élet.

– Nincs szükségünk a génállományra – jelentette ki Schruille.

Calapine tisztán hallotta a hangját, érezte, hogy tud olvasni a gondolataiban. Az egyik fénylő virsliből jövő szavak utat törtek hozzá: Milliószám vagyunk itt a Központban. Önmagunkban is elegen vagyunk. A gyenge, rövid életű nép visszataszító módon emlékeztet a múltunkra. Ölebek, és nekünk nincs többé szükségünk ölebekre.

– Eldöntöttem, mit kezdhetünk ezekkel a bűnözőkkel – mondta Nourse. Hangosan beszélt, hogy szavai hallhatók legyenek a terem egyre növekvő hangzavarában. – Egyszerre egy mikronnyi szakaszon alkalmazunk idegingerlést. A fájdalom heves, és akár évszázadokra is elnyújtható lesz.

– De te mondtad, hogy nem akarsz fájdalmat okozni! – kiáltotta Schruille.

– Nem akarok? – Nourse hangjában aggodalom érződött.

Nem érzem jól magam, gondolta Calapine. Hosszú időt kell eltöltenem a gyógyszertárban. Gyógyszertár. A szó úgy hatott, mintha egy kapcsolóval működésbe hozták volna az öntudatát. Érezte, hogy a teste elnyúlva fekszik a földön, s ott, ahol az orra estében a padlónak ütközött, fájdalmat és nedvességet érzett.

– Mindazonáltal van jó is a javaslatodban – mondta Schruille. – Közben mindig meggyógyíthatnánk az idegeket, és így a végtelenségig folytathatnánk a megtorlást. Örök időkig tartó éles fájdalom!

– Pokol. Helyes! – bólintott Nourse.

– Eléggé őrültek ahhoz, hogy meg is csinálják – suttogta rekedten Svengaard.

– Hogyan állíthatjuk meg őket?

– Glisson! Csináljon valamit! – kérte Lizbeth.

De a kiborg hallgatott.

– Erre nem számított, ugye, Glisson? – fordult hozzá Svengaard is.

A kiborg továbbra is hallgatott.

– Válaszoljon! – csikorogta Svengaard.

– Épp most gondoltuk azt, hogy meghalnak – szólalt meg higgadt, tárgyilagos hangon Glisson.

– Most viszont a Központon kívül az egész földet sterilizálhatják, és onnantól kezdve egyedül csinálhatják tovább az őrültségeiket. És az idők végezetéig kínoznának minket! – kiáltotta Svengaard.

– Nem az idők végezetéig. Haldokolnak – közölte Glisson.

Ekkor éljenzés harsant a terem végében, az optimberek sorai között. Egyetlen fogoly sem tudott megfordulni, hogy lássa, mi váltotta ki a tetszésnyilvánítást, de ez egy új jelentést adott a körülöttük lévő nyomásnak.

Calapine feltápászkodott a földről. Orrában és szájában lüktető fájdalmat érzett. A kordé felé fordulva felbolydulásra lett figyelmes a kordén túl, az optimberek között. Felugráltak a padokra, hogy láthassanak valamit, amit a többiek eltakartak. Hirtelen egy meztelen test emelkedett a sokaság fölé, majd fordult egyet, és tompa puffanással lezuhant valamire. A termet újabb éljenzés rázta meg.

Mit csinálnak? – kérdezte magától Calapine. Bántják egymást – önmagukat.

Egyik kezét végighúzta az orrán és a száján, és lepillantott a kezére. Vér. Már a szagát is érezte, azt a tantaluszi kínokat okozó szagot. A saját vére. Megigézve nézte. Odament a foglyokhoz, és mutatta a kezét Harvey Durantnek.

– Vér – mondta. Megérintette az orrát. Fájdalom! – Fáj

– mondta. – Miért fáj, Harvey Durant? – Egyenesen a férfi szemébe nézett. Mennyi részvét volt benne! Durant ember volt. Aggódott.

Harvey ránézett; szemük majdnem egy vonalba esett, mivel a kordé a padlószint fölé emelkedett. A férfi váratlanul mély részvétet érzett az optimber iránt. Látta, hogy Calapine minden idegszálával őt figyeli, mint aki tudja, itt és most semmi sem számít,''csak az, hogy mit fog mondani neki ez az ember.

– Nekem is fáj, Calapine, de a halálod még jobban fog fájni – mondta.

Calapine egy pillanatra azt hitte, hogy a terem néma mozdulatlanságba dermedt körülötte. Aztán rájött, hogy a tömeg változatlanul zajong tovább. Hallotta, amint Nourse azt kántálja: – Helyes! Helyes! – Schruille meg: – Kitűnő! Kitűnő! Akkor megértette, hogy egyedül ő hallotta Durant baljós szavait. Gyalázkodó szavait. Évezredek óta élt úgy, hogy eltitkolta maga elől a személyes halálnak még a sugalmát is. Nem lehetett kimondani, de még rágondolni sem. Pedig hallotta a szót. El akart fordulni, el akarta hitetni magával, hogy e szavak el sem hangoztak soha. De a Harvey Durantre összpontosított figyelme nem engedte, hogy elforduljon. Alig pár perce még ott volt, ahol az élet magja átfogta az egész örökkévalóságot. Akkor olyan erők zabolátlan jelenlétét érezte, amelyek a sejtek mitokondriális struktúráin belül tudtak mozogni.

– Kérlek – suttogta Lizbeth. – Szabadíts ki bennünket! Te nő vagy. Kell, hogy legyen benned valami részvét. Mivel ártottunk nektek? Rossz dolog, ha valaki szerelmet és életet akar? Nem akartunk ártani nektek.

Calapine nem adta jelét, hogy hallotta volna. Egyre csak Harvey szavai ismétlődtek az agyában. ,A halálod... a halálod... a halálod... a halálod... a halálod..."

Különös, hol forró, hol jeges borzongás futott végig a testén. A távoli padsorok felől újabb üdvrivalgás hallatszott. Egyre erősödött benne saját rosszullétének és csapdába esettségének tudata. Harag öntötte el. A kordé műszerfala fölé hajolt, és megnyomott egy gombot Glisson alatt.

A mellény, amely kétoldalról páncélként szorította a ki-borg testét, kezdett összébb zárulni. Glisson szeme tágra nyílt. Rekedt nyögés hagyta el a száját. Calapine kuncogva csapott rá egy másik gombra. A páncél visszaugrott az eredeti helyzetébe. Glisson levegő után kapkodott.

Calapine a Harvey alatt sorakozó gombok felé fordult, és mutatóujját fölöttük tartva mondta:

– Adj magyarázatot a förtelmes erkölcstelenségedre!

Harvey dermedt némaságba süppedt. A nő mindjárt ösz-szesajtolja a testét!

Svengaard nevetésben tört ki. Tisztában volt saját helyzetével: az első osztályú középszer. Miért választották ki erre a pillanatra – hogy szavak nélkül is lássa Glissont és Boumourt, a padjukon ülve fecsegni Nourse-t és Schruille-t, az őrjöngő erőszak kisebb-nagyobb örvényeibe merült op-timbereket, a foglyok megölésére kész, és tettét tíz másodpercen belül nyilvánvalóan majd elfelejtő Calapine-t. Ellenállhatatlan nevetés rázta a testét.

– Hagyd abba ezt a nevetést! – sikoltotta Calapine.

Svengaardot hisztérikus remegés fogta el. Kapkodva szedte a levegőt. A nő megrázó hangja valamelyest magához térítette, ám a helyzet továbbra is hihetetlenül komikusnak tűnt előtte.

– Bolond! – kiáltott rá Calapine. – Magyarázd meg a viselkedésedet!

Svengaard rámeredt. Most csak szánalmat érzett iránta. Visszaemlékezett a tengerre, amelyet Lapushban, az orvosi üdülőhelyen látott, és arra gondolt, már érti, miért választották az optimberek ezt a minden óceántól oly távol eső helyet. Ösztönösen. A tenger hullámzása örökösen arra emlékeztetné őket, hogy szembeszálltak az örökkévalóság hullámverésével. Ezzel nem tudnának szembenézni.

– Válaszolj! – kiáltott rá Calapine. A keze Svengaard páncéljának kapcsológombjai fölött lebegett.

Svengaard csak bámult rá és a háta mögé, ahol az optimberek őrjöngtek. Olyan leplezetlenül álltak előtte, mintha megnyílt testükből a padlóra zúdulni látná tekergőző zsigereiket.

Egyetlen egy sebhely van a lelkükön, gondolta Svengaard.

Nap mint nap, évszázadról évszázadra, évezredeken át, újra meg újra sebet üt rajtuk az egyre növekvő rettegés, hogy szentséges örökkévalóságuk talán csak illúzió, hogy egyszer talán mégiscsak véget fog érni. Azelőtt soha nem sejtette, hogy az optimbereknek fizetniük kell e végtelenségért. Minél többet birtokolnak belőle, annál nagyobb lesz az értéke. Minél nagyobb az értéke, annál nagyobb a félelmük, hogy elveszítik. A feszültség nőttön nő... örökké.

De a húrnak egyszer el kellett pattannia. A kiborgok látták ezt, és érzéketlenségükben nem mérték fel a valódi következményeket.

Az optimberek körülvették magukat eufemizmusokkal. Nem orvosaik voltak, hanem gyógyszerészeik, mert az orvos betegséget és sebesülést jelent, ami egyenlő az elképzelhetetlennel. Csak gyógyszertáruk volt, és annak számtalan lerakata, melyek pár lépésnél sohasem lehettek távolabb egyetlen optimbertől sem. Sohasem hagyták el a Központot és annak bonyolult biztonsági berendezéseit. Örök kamaszokként éldegéltek gyerekszobának berendezett börtönükben.

– Szóval nem beszélsz... – mondta Calapine.

– Várj! – felelte Svengaard, amikor a nő keze elindult az alatta sorakozó gombok felé. – Ha majd megöltétek az összes életképest, és magatokra maradva végignézitek, amint egyenként meghaltok, mi lesz akkor?

– Hogy merészeled?! – kiáltotta Calapine. – Azt hiszed, kérdőre vonhatsz egy optimbert, akinek az élettapasztalatához képest a tiéd csak ennyi?! – És csettintett az ujjaival.

Svengaard a nő betört, vérző orrára nézett.

– Az optimber valójában sterka, akinek a szervezete kész befogadni a korlátlan életre szolgáló enzimszabályozást... amíg el nem indul belülről a romlás – mondta. – Azt hiszem, te meg akarsz halni.

Calapine kiegyenesedett, és haragos tekintettel mérte végig Svengaardot. De eközben arra lett figyelmes, hogy a teremben hirtelen különös csend támadt. Körülnézett, s látta, hogy minden szempár feszülten függ rajta. Csak lassan eszmélt föl. Látják a vért az arcomon.

– Határtalan életetek volt – folytatta Svengaard. – Ettől szükségszerűen okosabbak, intelligensebbek vagytok? Nem. Csak tovább éltetek, több időtök volt tapasztalatszerzésre, művelődésre. Nagy valószínűséggel általában tanultabbak vagytok, mint amennyire intelligensek, különben már régen beláttátok volna, hogy ez a pillanat mindenképpen bekövetkezik; a kényes egyensúly egyszer felborul, és mindnyájan meghaltok.

Calapine hátrált egy lépést. A férfi szavai mint éles kések hasítottak bele az idegeibe.

– Nézz végig magatokon! – mondta Svengaard. – Mindannyian betegek vagytok. Mit értek el a drágalátos gyógyszereitekkel? Tudom, anélkül hogy bárki megmondta volna: egyre szélesebb és szélesebb választékból, egyre nagyobb dózisokban kell szednetek az előírt szereket. A gyógy-szerezés mérsékelni próbálja az ingadozásokat, mert erre van beállítva. Ez így fog menni mindaddig, amíg megengeditek, de megmenteni nem fog benneteket.

– Hallgattasd el! – sikoltotta valaki Calapine mögött.

A kiáltás körbejárt a teremben, és fülsiketítő kántálásba, lábdobogásba, ökölcsapkodásba ment át.

– Hall-gattasd el! Hall-gattasd el! Hall-gattasd el!

Calapine a fülére szorította két kezét. De még a bőrén keresztül is érezte a kántálást. És ekkor azt kellett látnia, hogy egyes optimberek elindulnak a padsorokból a foglyok felé. Tudta, hogy még egy szívdobbanásnyi idő, és elszabadul a véres erőszak.

Az optimberek megálltak.

Calapine nem értette, miért, és két kezét leejtette a füléről. Sikoltozás töltötte be a termet. Félig feledésbe merült istenségek neveit hívták segítségül. A tekintetek a terem elején, a padlón lévő valamire szegeződtek.

Calapine megpördült, s meglátta Nourse-t, amint habzó szájjal fetreng a földön. Az arcbőre tele volt lilásvörös és sárga pöttyökkel. Két kinyújtott keze tíz körömmel kaparta a padlót.

– Csinálj valamit! – kiáltotta Svengaard. – Meg fog halni!

– De miközben ezt kiáltotta, érezte, milyen furcsán csengnek a szavai. Csinálj valamit? Az orvosi gyakorlata mondatta ezt vele, bármi történt is az imént.

Calapine hátrált, kezét a varázslással egyidős ősrégi hárító mozdulattal nyújtva maga elé. Schruille felpattant, és felállt a padra, amelyen eddig ült. Szája hangtalanul mozgott.

– Calapine – szólt Svengaard –, ha te nem segítesz, engedj oda, hadd segítsek én!

A nő hálásan ugrott, hogy engedelmeskedjen, s ezzel átruházza ezt a baljós felelősséget valaki másra.

Érintésére lehullott a fogva tartó zubbony, és Svengaard leugrott, valósággal lezuhant a kordéról. A hosszas elszo-rítástól keze-lába elzsibbadt. Bicegve indult el Nourse felé, s eközben szeme és agya egy percre sem állt le. Sárgán pettyezett bőr – nagy valószínűséggel a pantoténsavra adott immunreakció, és az adrenalin visszatartásának leállása.

Tőle balra, a padok fölötti falon kigyulladt egy gyógyszertári lerakatot jelző piros háromszög. Svengaard lehajolt, fölnyalábolta a földön vonagló Nourse-t, és indult, hogy fölkapaszkodjon vele a jelhez. A test, mely nem mozdult, csak a mellkasa emelkedett valamelyest, holtsúlyként húzta le a karját.

Az optimberek úgy húzódtak el, mintha pestisest vinne. Váratlanul valaki elkiáltotta magát fölötte:

– Engedj ki!

A tömeg elfordult. Lábak dobogtak a plazmelden. Egymásba csimpaszkodva, egymáson átgázolva torlódtak össze a kijáratoknál. Sikolyok, átkok, rekedt kiáltások röpködtek. Olyan volt, mintha egy ragadozó szabadult volna be az állatok közé egy karámba.

Svengaard énje egyik felével egy nőt észlelt a jobbján. Elment mellette. A nő egy pad két ülésén feküdt keresztben, furcsa szögben meggörbült háttal, szájtátva, kimeredő szemmel. Karja és nyaka véres volt. Nem látszott, hogy lélegezne. Svengaard felkapaszkodott egy férfi mellett, aki a lépcsőzetesen emelkedő padokon vonszolta át magát, mozdulatlan fél lábát maga után húzva, tekintetét az egyik kijáratot jelző táblára és az ajtónyílásra függesztve, melyet láthatóan teljesen megtöltöttek az egymáson vergődő alakok.

Svengaard karja sajgott a nehéz súly alatt. Megbotlott, kis híján elesett, amikor már csak kétlépésnyire volt a gyógyszertártól, ahol végre letehette Nourse-t a padlóra.

Hangok hallatszottak odalentről, a háta mögül – Durant és Boumour kiáltozott, hogy engedje őket szabadon.

Később, gondolta Svengaard. Rátette kezét a gyógyszer-tár ajtajának kapcsolótáblájára. Az ajtó nem nyílt ki. Hát persze, gondolta. Nem vagyok optimber. Fölemelte Nourse-t, s az egyik kezét a kapcsolóra tette. Az ajtó félresiklott. Ott volt mögötte a minden jel szerint legfontosabbnak tartott szerekből álló egységcsomag: pirimidinek, aneurin...

Aneurin és inozit, gondolta Svengaard. Ellensúlyozni kell az immunreakciót.

A jobb oldalt ismerős folyamatelemző tábla foglalta el – benne a nyílással, ahová be kell helyezni a kart –, és a fecskendőkből kiálló szokásos vámpírtűk. Svengaard kioldotta a fő folyadéktartály zárját, és kinyitotta a táblát. Kitapogatta az aneurin és inozit adagolóját, a többit rögzítette, és benyomta Nourse karját a tűk alá. Azok megkeresték a vénáját, és belemélyedtek a húsába. A folyadék áramlani kezdett a tűbe.

Svengaard lecsípte a visszcsövet, hogy elejét vegye a visszaáramlásnak. A fecskendőkből ismét megindult a folyadék.

Akkor óvatosan kiszabadította Nourse karját a tűk alól, és végigfektette őt a padlón. Nourse arca most egyenletesen halottsápadt volt, de a lélegzése mélyebbé vált. Megrebbent a szemhéja. Bőrét hideg izzadság lepte el.

Sokk, gondolta Svengaard. Levette a zakóját, betakarta vele Nourse-t, és masszírozni kezdte a karjait, hogy megindítsa a vérkeringését.

Jobbra tőle megjelent Calapine, és leült Nourse fejénél. Olyan szorosan összekulcsolta a kezét, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Különös tisztaság ömlött el a vonásain, szeme a távolba meredt. Úgy érezte, mintha sokkal messzebbről jönne, mint odalentről, a terem aljából, ide föl, az emlékek vonzásának engedelmeskedve, melyeket kár volna tagadni. Tudta, hogy az őrületen át eljutott egy furcsán tárgyilagos épelméjűségig.

Tekintetét magához vonzotta a Megfigyelő Gömb vörös tömege, a roppant hatalmú tojás, mely még most is teljesítette a parancsát. Nourse-ra gondolt, ki tudja, mióta játszótársára. Játszótársára és játékszerére.

– Meg fog halni? – kérdezte. Megfordult, hogy lássa Sven-gaardot.

– Nem rögtön – felelte Svengaard. – De ezzel az utolsó hisztériás kitöréssel... jóvátehetetlen kárt okozott a szervezetében.

Egyszeriben felfigyelt rá, hogy a teremben csak tompa nyögések és – néhány helyen – higgadt parancsok hallatszanak. Az akolitusok közül egyesek összefogtak, hogy segítsenek.

– Elengedtem Boumourt és a Durant házaspárt, és kértem több... orvosi segítséget – mondta Calapine. – Van számos... halott... és sok sebesült.

Halott, gondolta Calapine. Milyen furcsa szó egy optimber-re! Halott... halott... halott...

Érezte, hogyan kényszerítette bele a szükség egy újfajta életfelfogásba, egy új harmóniába. Odalent történt, az emlékek hirtelen meginduló áradatában, melyben lepergett előtte negyvenezer év. Egyetlen egy sem maradt rejtve előtte – a jóságnak, a kegyetlenségnek egyetlen másodperce sem. Emlékezett valamennyi Max Allgoodra, Seatac-re... minden szerelmére, minden játékszerére... Nourse-re.

Svengaard körülnézett. Csoszogást hallott. Boumour közeledett, karjában egy ernyedt testű nőt hozva. A nő arcán és állán kékes színű zúzódás látszott. A karja úgy lógott, mint két bot.

– Hozzá lehet férni ehhez a gyógyszerkészlethez? – kérdezte Boumour. Hangja a kiborgokra jellemzően hideg volt, de a szemében döbbenet és szemernyi rémület látszott.

– Kézzel kell működésre bírnia a kapcsolótáblát – felelte Svengaard. – Megnyitottam az igénylőrendszert, kiiktattam a feedbacket.

Boumour, karjában a nővel, nehézkesen megkerülte a férfit. A törékeny testű teremtés nyakán jól láthatóan lüktetett egy ér.

– Kevernem kell neki valami izomlazítót, amíg eljutunk vele egy kórházba – mondta Boumour. – Eltörte mind a két karját – kontramuszkuláris túlerőltetés.

Calapine felismerte a nő arcát, emlékezett rá, hogy egyszer szelíden összevitatkoztak egy férfin – egy játszótárson.

Svengaard átment Nourse jobb karjához, és azt masszírozta tovább. Innen látta a terem alsó részét, és a kordét is. Glisson egykedvűen ült kar nélkül, szorító mellényében. Az egyik oldalán feküdt Lizbeth, a mellette térdelő Harvey-vel.

– Mrs. Durant! – kiáltotta Svengaard, akinek eszébe jutott a kötelessége.

– Jól van – mondta Boumour. – Azzal, hogy órákra mozdulatlanságra kárhoztatták, a legjobbat tették neki.

A legjobbat! – gondolta Svengaard. Durantnek igaza volt: ezek a kiborgok olyan érzéketlenek, mint a gépek.

– Hall-gattasd el! – suttogta Nourse.

Svengaard lenézett a sápadt arcra, látta rajta az elrepedt ereket, a megereszkedett, rugalmatlan húst. Nourse szemhéja megrebbent, majd kinyitotta a szemét.

– Hagyd rám! – mondta Calapine.

Nourse megmozdította a fejét, s megpróbált ránézni. Hunyorgott, láthatóan nehezére esett rászegezni a tekintetét az optimberre. Már könnyezett a szeme.

Calapine megemelte a fejét, és alácsúszott, hogy Nourse az ölébe fekhessen. Akkor cirógatni kezdte a szemöldökét.

– Régen szerette ezt – mondta. – Menjen, segítsen a többieknek, doktor!

– Cal! – mondta Nourse. – Ó, Cal... fáj...

20

– Miért segít nekik? – kérdezte Glisson. – Nem értem magát, Boumour. Nincs logika a cselekedeteiben. Mi haszna annak, ha segít nekik?

Fölnézett a Megfigyelő Gömb nyílásán keresztül Calapine-ra, aki egymagában ült a Tuyere emelvényén. A Gömb belső fényei lassú ritmusban vonultak át az arcán. Vetített binárisokból álló fénylő gúla táncolt előtte a levegőben.

Glissont kiengedték szoros börtönéből, de továbbra is a kordén ült; két karcsatlakozása üresen himbálózott. Lizbeth Durantnek hordágyat hoztak. Most ezen feküdt, s mellette ült Harvey. Boumour Glissonnak háttal állva nézett föl a gömbbe. Ujjait idegesen ki-be hajlítgatta. Jobb ingujján megszáradt vércsík húzódott. Manóarcán zavart kifejezés ült.

Svengaard a gömb mögül jött be: lassan mozgó alak a vörös árnyak között. A teremben hirtelen világosság támadt. Ahogy sötétedett odakint, automatikusan felkapcsolódtak a fő gömbök. Svengaard megállt, hogy megnézze Lizbeth-et.

– Minden rendben lesz vele. Erős asszony – mondta, és megveregette Harvey vállát.

Lizbeth követte Svengaardot a tekintetével, ahogy körbesétálva odament, ahonnan belátott a Megfigyelő Gömbbe. Svengaard válla megereszkedett a fáradtságtól, de az arcán diadalittas jókedv látszott. Egy ember, aki rátalált önmagára.

– Calapine, az utolsók is kórházba kerültek – szólt.

– Látom – felelte a nő. Fölpillantott a kukkolókra; valamennyi fény égett. Valamivel több, mint a felét az optim-bereknek el kellett zárni – megőrültek. Több ezren meghaltak. Még többen súlyosan megsebesültek. Azok, akik megmaradtak, a gömböt figyelték. Calapine felsóhajtott. Vajon miket gondolnak magukban, hogyan fogadták a tényt, hogy mindnyájan lezuhantak a halhatatlanság magasban kifeszített köteléről? Zavarba hozták a saját gondolatai. Valami furcsa megkönnyebbülésféle motoszkált benne.

– Mi hír Schruille-ról? – kérdezte.

– Összetörte magát egy ajtón – válaszolta Svengaard. – Meg... meghalt.

Calapine sóhajtott.

– És Nourse?

– Jól reagál a kezelésre.

– Nem érted, hogy mi történt veletek? – kérdezte Glisson, és megcsillant a szeme, amikor fölnézett Calapine-ra.

Calapine lenézett rá.

– Emocionális stressz ért bennünket, amely felborította a metabolizmusunk kényes egyensúlyát – válaszolta tisztán és érthetően. – Te csaltál lépre bennünket. Teljesen nyilvánvaló, hogy innen már nincs visszatérés.

– Tehát érted – szögezte le Glisson. – Ha megpróbálnátok visszakényszeríteni a szervezeteteket a régi formákba, annak unalom és lassú apátiába süllyedés lenne a következménye.

– Úgy van, Glisson – mosolygott Calapine. – Ezt nem akarjuk. Rákaptunk egy újfajta... fogékonyságra, amelynek nem is tudtunk a létezéséről.

– Ezek szerint csakugyan érted – mondta Glisson, és a hangján érezhető volt némi kelletlenség.

– Megtörtük az élet ritmusát – folytatta Calapine. – Az életet áthatja egy ritmus, amivel mi nem tartottuk a lépést. Azt hiszem, ez volt az a kívülről jövő beavatkozás azokba az embriókba, a ritmus, amely érvényre juttatta a jogait.

– Ezek szerint minél hamarabb át tudjátok adni nekünk a dolgokat, annál hamarabb helyreáll a... – kezdte Glisson, de Calapine megvetően közbeszólt:

– Nektek? – Kinézett a terembe, ahol gyors egymásutánban hol kigyulladt, hol meg elaludt a vakító fény. Milyen feketén-fehéren látott most mindent! – Előbb ítélném el mindannyiun-kat – jelentette ki.

– De hiszen haldokoltok!

– Ti is – közölte Calapine.

Svengaard nyelt egyet. Látta, hogy a régi ellenségeskedéseket nem lesz könnyű elnyomni. És csodálkozott magán, a középszerű sebészen, aki egyszeriben orvossá vált, és ellátta az embereket, akiknek szükségük volt rá. Erről beszélt Durant – hogy szükségünk van a tudatra, hogy szükség van ránk.

– Talán az én tervemet el tudnánk fogadni, Calapine – mondta.

– Téged meghallgatunk – felelte Calapine, érezhető jóindulattal a hangjában. Figyelmesen nézte, ahogy Svengaard a szavakat keresgéli, és felidézte, hogyan mentette meg ez az ember Nourse és sok más optimber életét.

Mi nem készítettünk terveket az elképzelhetetlenre, gondolta. Lehetséges, hogy ez a senki, aki azelőtt jóindulatú gúnyolódások célpontja volt, meg tud menteni bennünket? Nem merte vérmes reményekbe ringatni magát.

– A kiborgoknak vannak technikáik arra, hogy az érzelmeket többé-kevésbé kezelhető sztázisállapotba hozzák – kezdte Svengaard. – Ha ez sikerülne, azt hiszem, tudok egy módszert, amellyel a legtöbb optimberben csillapítható lenne az enzimes kilengés.

Calapine nyelt egyet. Feje fölött villogni kezdtek a kuk-kolók fénypontjai, jelezve, hogy Calapine engedje be őket a kommunikációs csatornákba. Természetesen kérdéseik voltak. Calapine-nak magának is voltak kérdései, de nem tudta, kimondhatja-e őket. Az egyik prizmában megpillantotta a saját arcát, és eszébe jutott róla Lizbeth tekintete, amikor a kordé tetejéről kérlelte őt.

– Örök életet nem ígérhetek, de hiszek abban, hogy kö-zületek sokan még sok évezredet megérhettek – magyarázta Svengaard.

– Miért kellene beleegyeznünk, hogy segítünk nekik? – kérdezte Glisson. Érződött a hangján, hogy mérlegelte a kérdést, és felülkerekedett benne a kicsinyesség.

– Ti is kudarcra vagytok ítélve! Nem veszed észre? – Svengaard ráeszmélt, hogy tökéletes kiábrándultságában kiabálva beszélt.

– Ne kiabálj velem! – csattant fel Glisson.

Szóval, tényleg vannak érzelmeik, gondolta Svengaard. Büszkeség... harag...

– Még mindig abban a téveszmében szenvedsz, hogy urai vagytok ennek a helyzetnek? – kérdezte. – Az az egy szem nő odafent még most is meg tudna semmisíteni minden nem optimbert, aki csak él a földön – mutatott Calapine-ra.

– Hallgass rá, te bolond kiborg! – mondta Calapine.

– Ne bánj túl könnyedén a „bolond” szóval! – figyelmeztette Svengaard, és tekintetét mereven Calapine-ra szegezte.

– Vigyázz a nyelvedre, Svengaard! – szólt vissza Calapine. – A türelmünk nem tart a végtelenségig!

– A hálátok sem, igaz? – mondta erre Svengaard.

A nő szája keserű mosolyra rándult.

– A túlélésről beszéltünk – mondta.

Svengaard felsóhajtott. Az járt a fejében, hogy vajon lehet-e igazán szakítani az örök élet illúziójához szokott gondolkodásmóddal. Calapine most egészen úgy beszélt, mint a régi Tuyere. Az előbb meg a rugalmasságával lepte meg.

Harvey-t a szóváltás ráébresztette a Lizbeth miatt érzett félelmeire. Dühös pillantást vetett Svengaardra és Glisson-ra, de igyekezett féken tartani a rémületét és a haragját. A terem lenyűgözte hatalmas méretével és iménti, emlékezetes felfordulásával. A gömb fölébe tornyosult; a szörnyű erő akár össze is zúzhatná őket.

– Nos, tehát a túlélés – mondta Svengaard.

– Értsük meg egymást – kezdte Calapine. – Vannak közöttünk, akik azt fogják mondani, hogy a segítséged egész egyszerűen kijár nekünk. Mostanáig a foglyaink vagytok. Egyesek követelni fogják, hogy hódoljatok előttünk, és szolgáltassátok ki az egész ellenállási mozgalmatokat.

– Igen, értsük meg egymást – felelte Svengaard. – Kik a foglyaitok? Én, aki nem voltam az Ellenállás tagja, és keveset tudok róla. Glisson, aki többet tud, de biztos, hogy nem mindent. Aztán itt van nektek Boumour, az egyik szökött gyógyszerészetek, aki még Glissonnál is kevesebbet tud. Itt van a Durant házaspár, akiknek a tudása valószínűleg kevéssé terjed túl a saját, néhány fős sejtjükön. Mit nyertek vele, még ha mindent kiszedtek is belőlünk?

– A tervedet, amellyel megmenthetsz minket – válaszolta Calapine.

– Az én tervemhez együttműködés kell, nem kényszer – válaszolta Svengaard.

– És csak fennmaradást kínál számunkra, nem akar az eredeti állapotunkba visszaállítani, jól értem? – tudakolta Calapine.

– Ennek örülnöd kellene! – vágta rá Svengaard. – Esélyt kínálna az éretté és hasznossá válásra. – Egyik kezével körbemutatott. – Itt befagyasztottátok magatokat az éretlenség állapotába! Játékszerekkel szórakoztattátok magatokat! Én az életre kínálok esélyt nektek!

Ez volna az?- tanakodott magában Calapine. Ez az új elevenség annak a tudásnak a mellékterméke, hogy meg kell halnunk?

– Én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy együtt fogunk működni – jelentette ki Glisson.

Ezt már Harvey is megelégelte. Felpattant, és villámló szemmel támadt Glissonnak:

– Azt akarod, hogy haljanak ki az emberek, te robot! Te! Te is csak egy zsákutca vagy!

– Badarság! – kiáltotta Glisson.

– Figyelem! – Calapine nekilátott, hogy kipróbálja a kommunikációs csatornákat. Mondattöredékek úsztak be a terembe: – A saját forrásainkkal is helyre tudjuk állítani az enzimegyensúlyt! ... Ki kell irtani ezeket!... Mi a terve? ... El kell kezdeni a sterilizálást!......a terve? ... Mennyi időnk van, ha......Nem kétséges, hogy tudunk...

Calapine egy gombnyomással elhallgattatta a hangokat.

– Szavazásra fogjuk bocsátani a kérdést – mondta. – Emlékeztetlek benneteket.

– Meg fogtok halni, méghozzá hamarosan, ha mi nem működünk együtt – közölte Glisson. – Szeretném, ha ez teljesen világos lenne.

– Ismered Svengaard tervét? – kérdezte Calapine.

– Teljesen átlátszó a gondolkodása – jelentette ki Glisson.

– Szerintem nem az – felelte Calapine. – Láttam, hogyan dolgozott Nourse-ön. Úgy kezelte a gyógyszertárat, hogy az veszélyesen nagy adag aneurint és inozitot adjon ki. Erre emlékezve azt kérdezem magamtól, hogy vajon hányan fognak meghalni közülünk, miközben megpróbálják megállítani azt a folyamatot, amelyet mindannyian érezhetünk magunkban. Én mernék-e egy ilyen óriási adagot adni magamnak? Hogy függ ez össze azzal az izgalommal, amelyet érzünk? Vajon az a társunk, aki megérezte ennek az izgalomnak az ízét, vissza akar-e majd süllyedni egy érzelmeket kirekesztő... unalomba? – Svengaardra nézett. – Néhány kérdésem a sok közül.

– Ismerem a tervét – mondta gúnyosan Glisson. – Lecsendesíti az érzelmeiteket, és egy enzimadagolót épít kü-lön-külön mindannyiótokba. Kiborgokat csinál belőletek.

– Feszes vigyora fogak sorát karcolta be Glisson arcába. – Ez az egyetlen reményetek. Ha elfogadjátok, azzal végre alulmaradtok velünk szemben.

Calapine döbbenten meredt rá.

Harvey megdöbbent a Glisson hangjából kiérezhető, rosszindulatú kicsinyességen. Az Ellenállásból kivált csoportjuk előtt mindig is tudott dolog volt, hogy a kiborgok túlságosan számítóak és bornírtak ahhoz, hogy emberi döntéseket rájuk lehessen bízni, de eddig még sohasem látta ezt ennyire világosan megmutatkozni.

– Ez a terved, Svengaard? – kérdezte Calapine.

– Nem! – ugrott fel Harvey. – Nem ez a terve!

Hát persze! – bólintott magában Svengaard. Egy embertárs és apa tudja ezt.

– Úgy teszel, mintha tudnád azt, amit én, egy kiborg nem tudok? – fordult felé Glisson.

Svengaard felvont szemöldökkel nézett Harvey-re.

– Embriók – mondta Harvey.

Svengaard bólintott, és felnézett Calapine-ra.

– Azt javasolom, hogy mindig legyenek élő magzatok beültetve a testetekbe – mondta. – Eleven monitorok, melyek révén a szükségleteitekhez igazíthatjátok az igényeiteket. Visszakapnátok az érzelmeiteket, az... életörömötöket, azt az izgalmat, amelyet olyan nagyra értékelsz.

– Azt javasolod, hogy alakuljunk át eleven embriótartályokká? – kérdezte ámulva Calapine.

– A terhesség lefolyását ki lehetne tolni évszázadokra – magyarázta Svengaard. – Megfelelő hormonszabályozással akár férfiaknál is lehetne alkalmazni. Császármetszéses szüléssel, természetesen. De nem kell, hogy fájdalmas legyen... se gyakori.

Calapine mérlegelte a férfi szavait, s közben csodálkozott, hogy miért nem érzi undorítónak a javaslatot. Korábban gusztustalannak tartotta, hogy Lizbeth Durant egy embriót hordoz magában, de most rájött, hogy viszolygása irigységgel keveredett. Tudta, hogy nem minden optimber fogja elfogadni a javaslatot. Lesznek, akik reménykednek, hogy vissza lehet térni ahhoz, ami volt. Felnézett a gömb jelző-berendezéseire. Egyik kukkoló sem menekült el a mindannyiukat megfertőző izgalom elől. Meg kell érteniük, hogy mindenki meg fog halni... előbb vagy utóbb. Csupán az időpont megválasztása maradt meg nekik.

Végtére is nem voltunk halhatatlanok, csak képzeltük, gondolta. De ebben a hitben éltünk... egy örökkévalóságon át.

– Calapine! – kiáltotta Glisson. – Ugye, nem fogadjátok el ezt a... ezt a nevetséges javaslatot?

A gépember felháborodik egy életszerű megoldáson, gondolta Calapine, majd azt kérdezte:

– Boumour, te mit mondasz?

– Igen, szólalj meg, Boumour! – csatlakozott hozzá Glisson. – Mutass rá, mennyire logikátlan ez a... javaslat!

Boumour megfordult, jól megnézte magának Glissont, azután Svengaardra pillantott, róla Durantékre, s végül föl, Calapine-ra. Elgyötört arcáról titokzatos bölcsesség sugárzott.

– Még emlékszem... milyen volt – mondta. – Azt... hiszem, jobb volt... mielőtt... megváltoztam.

– Boumour! – dörrent rá Glisson.

Megsértette a büszkeségét, gondolta Svengaard.

Glisson feszült arccal bámult fel Calapine-ra.

– Még nincs eldöntve, hogy segítünk-e rajtatok!

– Kinek van szüksége rátok? – kérdezte Svengaard. – Nincs kizárólagos jogosítványotok a technikáitokra. Megspórolnátok nekünk egy kis időt és vesződséget, de ez minden. Magunk is találunk embriókat.

– Nem így volt eltervezve! – nézett Glisson egyikről a másikra. – Úgy volt, hogy nem segítetek nekik!

A kiborg elhallgatott, szeme kifejezéstelenné vált.

– Doktor Svengaard, tudna nekünk kiváló, életképes embriókat adni, olyanokat, mint Durantéké? – kérdezte Calapine. – Ön látta az arginin benyomulását. Nourse lehetségesnek tartja a dolgot.

– Lehetséges – felelte Svengaard, majd némi gondolkodás után megismételte: – Igen... valószínű.

Calapine föltekintett a kukkolókra.

– Ha elfogadjuk ezt a javaslatot, tovább élhetünk. Érzitek, miről van szó? Most élünk, de emlékszünk egy nem túl régi időre, amikor nem éltünk.

– Ha muszáj, segíteni fogunk – szólalt meg Glisson. Most is érezni lehetett hangjában azt a rosszindulatot.

Egyedül Lizbeth sejtette meg a terhesek idilli fogékonyságával és érzelmileg tompult állapotában azt a logikai valóságot, amely a kiborgot befolyásolta. Az engedelmes emberek irányíthatók. Ezt gondolta magában Glisson. Lizbeth olvasott benne, s most, hogy már tudta, a kiborgban van büszkeség és harag, először értette meg őt teljesen.

Calapine, aki a Megfigyelő Gömb faláról leolvasta, mekkora feszültséget vált ki ez a kérdés optimber hallgatóságából, felállította a válaszra vonatkozó analógiákat. A kukkolók egykettőre láthatták is a választ. „Ez az eljárás még a nép számára is további nyolc-tizenkét évezrednyi életet biztosíthat.”

– Még a nép számára is – suttogta Calapine. – Ők is rá fognak jönni. Mostantól nem létezhet többé Biztonsági Szolgálat. Még a Megfigyelő Gömbről is kiderült, hogy vannak hiányosságai és korlátai. Glisson tudta. Az optimber ezt abból olvasta ki, ahogy a kiborg némán visszavonult odalent. Svengaard nyilván meg fogja érteni. Talán még Duranték is.

Calapine Svengaardra nézett. Tudta, mit kell tennie. E pillanatban könnyű lenne elveszíteni az embereket, teljesen elveszíteni őket.

– Legyen, de csak ha mindenkire vonatkozik, aki kéri, emberre, optimberre egyaránt – jelentette ki.

Ez politika, gondolta. Így csinálná a Tuyere... még Schruille is. Különösen Schruille. A bölcs Schruille. A halott Schruille. Szinte hallotta a kuncogását.

– Meg lehet csinálni az emberekkel is? – kérdezte Harvey.

– Bárkivel – felelte Calapine, és a győztesek mosolyával nézett Glissonra. – Azt hiszem, most már megszavaztathatjuk.

Újra föltekintett a kukkolókra; vajon helyesen mérte fel a saját népét? Többségük természetesen látja, hogy mi történik. De lesznek, akik továbbra is reménykednek majd, hogy helyre tudják állítani a tökéletes enzimegyensúlyt. De ő jobban tudta. A teste tudta. Lehetnek persze, akik úgy döntenek, inkább választják azt a veszedelmes utat, vissza az unalomba és az apátiába.

– Zölddel doktor Svengaard javaslatának elfogadása mellett. Arannyal ellene – mondta.

A kukkolók fényei által leírt kör lassan, majd egyre növekvő gyorsasággal színt váltott: zöld... zöld... zöld, itt-ott egy arany ponttal vagy kisebb halmazzal. Jóval nagyobb volt az elfogadás, mint amire számított, s ettől idegessé, gyanakvóvá vált. Ami a szavazást illette, bízott a saját ösztöneiben. Elsöprő arányú elfogadás. Ellenőrizte a Gömb műszereit, elolvasta a felkínált választ: „A kiborgot a logika mindenhatóságába vetett hitén keresztül lehet irányítani.”

Calapine gondolatban rábólintott, és a saját őrültségére gondolt. És az Életet nem lehet az élők érdekeivel ellentétesen irányítani.

– A javaslatot elfogadtuk – mondta.

Észrevette, hogy nem tetszik neki a Glisson arcán e pillanatban megjelenő felháborodás. Valami elkerülte a figyelmünket, gondolta. De majd rájövünk... mihelyt beilleszkedünk az új helyzetbe.

Svengaard megfordult, hogy ránézzen Harvey Durantre, és végre szélesen elmosolyodott. Ez olyan volt, mint a műtőben, gondolta. Egyetlen megformált apró részletből kibontakozik a teljes minta. Hajszálpontosan elvégezhető még úgy is, ahogy odalent, a cellában csinálta.

Harvey mérlegre tette Svengaard mosolyát, értelmezte az érzelmek árulkodó jeleit a férfi arcán. E pillanatban körül minden arc a maga meztelenségében mutatkozott előtte, az Ellenállásban kiképzett futár előtt, és ő olvasott róluk. Az erők közötti harc döntetlenre állt. A népnek még lehet hát egy esélye – több évezredes esélye, ha hinni lehet Calapine-nak –, és maga Calapine hitt benne. A minta nincs pontosan előrajzolva, sok benne a határozatlanság. Heisenbergnek tetszene ez a minta. Mozgásba hozva magukat a mozgatókat mozgatták – és változtatták meg őket.

– Lizbeth és én mikor mehetünk el innen? – kérdezte Harvey.